132 36 4MB
Hungarian Pages [640] Year 2020
ADRIAN GOLDSWORTHY
CAESAR EGY KOLOSSZUS ÉLETE
2020
ELŐSZÓ Julius Caesar története igen drámai; generációk sorát nyűgözte le, Shakespeare és Shaw figyelmét egyaránt felkeltette, nem is beszélve számos regény- és forgatókönyvíróéról. Caesar minden idők egyik legtehetségesebb hadvezére volt, aki maga írta meg saját hadjáratai beszámolóit, melyek irodalmi értékét ritkán – vagy talán soha nem – múlták felül. Ugyanakkor politikus és államférfi is volt, aki végül magához ragadta a hatalmat a Római Köztársaságban, és egyeduralkodót csinált magából a szónak gyakorlatilag minden értelmében, habár soha nem élt a király elnevezés használatával. Caesar nem volt kegyetlen uralkodó, és gyakran megkönyörült legyőzött ellenfelein, végül mégis halálra késelték. Az összeesküvést két olyan ember vezette, akiknek korábban szintén megkegyelmezett, de támogatói is szép számmal akadtak a csoportosulásban. Később örökbe fogadott fia, Octavianus – teljes nevén Caius Julius Caesar Octavianus – lett Róma első császára. A család vérvonala i. sz. 68-ban szűnt meg Néróval, de az összes utánuk következő császár felvette a Caesar nevet, noha vérkötelék vagy örökbe fogadás már nem fűzte hozzájuk őket. Ami azelőtt pusztán egy arisztokrata család neve volt – mégpedig egy meglehetősen ismeretlen családé –, gyakorlatilag egy titulussá vált, ami a legfőbb és törvényes hatalmat szimbolizálta. Ez a jelentés oly erősen hozzátapadt a névhez, hogy a huszadik század elején a világ két vezető hatalmát még mindig egy kaiser és egy cár irányította: mindkét titulus a „cézár” fordítása. A nyugati műveltségben mára a klasszikus irodalom elveszítette központi szerepét, de Julius Caesar az ókori világ azon kevés alakja közé tartozik, akiknek a nevét mindenki ismeri. Rengetegen tudnák idézni bármiféle latin műveltség híján is a haldokló Caesar utolsó szavainak Shakespeare által népszerűsített változatát: et tu Brute (valójában valami mást mondhatott [lásd: 605. o.], de ez mellékes). A rómaiak közül talán még Nero és Marcus Antonius örvend hasonló hírnévnek, más nemzetekből pedig esetleg Nagy Sándor, a görög filozófusok, Hannibál és legfőképpen Kleopátra foglal el ilyen előkelő helyet az emberek emlékezetében. Kleopátra nemcsak Caesar, de Marcus Antonius szeretője is volt, aki Caesar egyik főhadnagyaként szolgált, ezért hát mind a ketten lényeges elemét alkotják a történetének.
Caesar nagy ember volt. Napóleon csak egyike azon híres hadvezéreknek, akik elismerték, hogy rengeteget tanultak Caesar hadjáratait elemezve. Politikailag hatalmas hatást gyakorolt a római történelemre, hiszen kulcsszerepet játszott a köztársaság kormányzati rendszerének a lebontásában, ami négy és fél évszázadig működött. Rendkívüli intelligenciája és műveltsége ellenére Caesar a tettek embere volt, és élénk emlékezete is leginkább ennek köszönhető. Sokszínű és kivételes tehetségének hála, képzett szónok és író, törvényhozó és politikai szereplő, és nem kevésbé rátermett katona és hadvezér volt. És mindenekfelett óriási vonzerővel rendelkezett, mellyel oly gyakran hódította meg Róma népét vagy a hadjáratokon a legionáriusokat és azt a temérdek nőt, akit elcsábított. Caesar rengeteg hibát követett el hadvezérként és politikusként egyaránt, de végül is ki mondhatja el magáról, hogy ő nem? A nagy trükkje az volt, hogy a kudarcokból mindig felállt, képes volt elismerni – legalábbis magának –, ha valamit elrontott, majd alkalmazkodott az új helyzethez, és hosszú távon valahogy mégis győzedelmeskedett. Kevesen vitatnák Caesar nagyságát, azt azonban annál nehezebb állítani, hogy jó ember volt, vagy hogy a pályafutásának a következményei egyértelműen jónak mondhatók. Nem mérhető ugyan Hitlerhez vagy Sztálinhoz, de még csak Dzsingisz kánhoz sem. Ennek ellenére az egyik forrás szerint több mint egymillió főt számlál ellenségeinek azon listája, akiket a hadjáratai folyamán öltek meg. Az ókori viselkedés normái különböztek a maiaktól, és a rómaiak ritkán támasztottak aggályokat Caesar olyan idegen ellenségekkel vívott háborúival szemben, mint amilyenek például a gall törzsek voltak. Nyolcévnyi hadjárat alatt Caesar légiói legkevesebb százezrek halálát okozták a környező területeken, és legalább ennyit hajtottak rabszolgasorba. Néha mérhetetlenül kegyetlen volt, mészárlást és kivégzéseket rendelt el, egyik alkalommal pedig tömegével csonkíttatta meg a foglyait, és mindenkinek levágatta a kezét, mielőtt szabadon eresztette őket. Többnyire viszont gyakorlatias okokból irgalmas volt a legyőzött ellenfeleivel, mert szerette volna, ha alávetik magukat a római uralomnak, és egy újabb provincia békés adófizető polgáraivá válnak. Viselkedése hűvös számításokon alapult, attól függően döntött kegyelem vagy könyörtelenség mellett, hogy melyikből származhat nagyobb haszna. Aktív, energikus gyarmatosító volt, mindazonáltal nem ő a római gyarmatosítás megteremtője, csupán egyike volt számtalan ügynökének. Hadjáratai nem számítanak látványosan brutálisabbnak, mint más római háborúk. Abban az időben sokkal nagyobb port kavart Rómában a közéleti ténykedése és a
polgárháború iránti hajlandósága, amikor úgy érezte, hogy politikai riválisai elszánták magukat, hogy véget vetnek a pályafutásának. Sérelmei valóban némi méltányosságért kiáltottak, mégis, amikor i. e. 49-ben a tartományából Itáliába vezette a seregét, lázadó lett. A meggyilkolását követő polgárháború végül romba döntötte a Római Köztársaságot. Ám az is lehet, hogy Caesar tettei már eleve halálra ítélték azt. A köztársaság bukása után római császárok uralkodása következett, akik közül az első Caesar örököse volt. Diktátorsága alatt Caesar teljhatalmat gyakorolt, és általánosságban véve jól kormányzott; észszerű intézkedéseket vezetett be, amelyek igazi államférfihoz méltók, és Róma javát szolgálták. Azt megelőzően a köztársaságot egy szűk szenátori elit uralta, amelynek a tagjai a vagyonuk gyarapítása érdekében igen gyakran visszaéltek a pozíciójuk nyújtotta hatalommal, és kizsákmányolták a szegényebb rómaiakat, valamint a provinciák lakosait. Caesar megtette a szükséges lépéseket, hogy kezelje e nyilvánvaló és sürgető problémákat, melyek addig azért nem nyertek megoldást, mert vonakodtak egyetlen szenátor kezébe adni az ehhez indokolt mértékű felhatalmazást. A Köztársaság rendszere rothadásnak indult, és erőszakos tendenciákat mutatott már Caesar születése előtt, életének korai szakaszában pedig egyenesen polgárháborúba torkollott. Katonai erővel nyert teljhatalmat, és köztudomású, hogy későbbi pályafutásában igen gyakran nyúlt a megvesztegetés és a megfélemlítés eszközeihez. Az ellenlábasai sem válogattak a módszerekben, és legalább annyi hajlandóságot mutattak, hogy polgárháborúval döntsék meg Caesar hatalmát, mint amennyire ő elszánta magát, hogy megtartja azt, de ez is csak azt mutatja, hogy nem volt se jobb, se rosszabb náluk. Győzelme után igen felelősségteljes módon uralkodott, ami észrevehető kontrasztban állt a szenátori arisztokráciával – intézkedéseivel a társadalom szélesebb rétegének a javát kívánta szolgálni. Uralma nem volt elnyomó jellegű, kegyelemben részesítette és előléptette számos korábbi ellenségét. Rómára, Itáliára és a provinciákra rég nem látott jó idők köszöntöttek Caesar alatt. Azonban hiába irányított felelősségteljesen, az uralma egyben a szabad választások végét is jelentette, és bármennyire is igazságos volt az uralkodása, a monarchia végül olyan császárok eljövetelét hozta, mint Caligula és Nero. Róma történetét a vagyonos nemesség írta, Caesar felemelkedése viszont megnyirbálta ennek a társadalmi osztálynak a hatalmát. Ezért aztán sok korabeli forrás kritikus hangnemben állít neki emléket. Caesar nem volt erkölcsös ember, sőt számos tekintetben amorálisnak tűnik. Jellemét tekintve látszólag valóban kedves, nagylelkű, nem haragtartó, aki hajlandó barátot csinálni az ellenségből, de ugyanilyen hajlamos volt a
könyörtelenségre is. Megrögzött nőcsábászként hűtlen volt feleségeihez és számtalan szeretőjéhez. Közülük messze Kleopátra a leghíresebb – noha mindkét fél őszinte érzéseket táplált a másik iránt, ez cseppet sem korlátozta Caesart abban, hogy nyomban egy másik királynővel is összeszűrje a levet, vagy hogy tovább futkosson a római arisztokrata hölgyek szoknyája után. Rendkívül beképzelt volt, gyakorlatilag hiú, különösen a megjelenését illetően. Aligha lehet eltekinteni a következtetéstől, hogy Caesar már ifjú korától kezdve tökéletesen meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről. Önteltsége persze indokolt, mert élesebb eszű és rátermettebb volt, mint a legtöbb szenátor. Akárcsak Napóleont, valószínűleg őt is annyira elbűvölte a saját egyénisége, hogy maga is könnyebben elbűvölt másokat, noha a francia császáréhoz hasonlóan az ő jellemében is jócskán akadtak ellentmondások. Sir Arthur Conan Doyle egyszer ezt írta Napóleonról: „Csodálatos férfi volt – talán a legcsodálatosabb, aki valaha élt. Az nyűgöz le benne, hogy a személyiségéből hiányzik a véglegesség. Mikor már kész vagy beletörődni, hogy a fickó egy tökéletes gazember, rábukkansz valami nemes jellemvonására, de a csodálatodat csakhamar elveszti egy újabb hihetetlen gaztettével.”1 Valami hasonlóan furcsa keverék élt Caesarban is, habár talán kevésbé szélsőségesen. Feltűnő, hogy míg manapság az akadémikusokat elvileg úgy képzik, hogy szenvtelenül viszonyuljanak a múlthoz, nagyon ritkán találkozni olyan ókorszakértővel, akinek ne lenne sarkos véleménye Caesarról. A múltban egyesek csodálták, már-már bálványozták őt, mert látnoknak tartották, aki észrevette, mekkora gondok állnak a Köztársaság előtt, és rájött, hogyan oldja meg őket. Mások viszont sokkal kritikusabbak vele szemben, és csak egy újabb arisztokratát látnak benne, akinek meglehetősen régi vágású ambíciói voltak, és aki olyan áron küzdötte fel magát a csúcsra, hogy közben se a törvényekre nem volt tekintettel, se arra, hogy milyen példát mutat vele, miután pedig hatalomhoz jutott, fogalma se volt róla, mihez kezdjen vele. Az ilyen magyarázatok általában kihangsúlyozzák az opportunizmusát, amely a hatalomra jutását segítette. Caesar minden bizonnyal opportunista volt, ugyanakkor ez biztonsággal elmondható jóformán az összes sikeres politikusról. Erősen hitt abban, hogy a kínálkozó lehetőségek minden emberi kapcsolatát nagyban befolyásolják, és kiváltképp szerencsésnek tartotta magát. Utólag már tudjuk, hogy Octavianus – akit manapság már inkább Augustusként emlegetnek – alkotta meg azt a rendszert, melyben a császárok évszázadokig uralkodtak a Római Birodalom felett. Vita tárgyát képezi, hogy Caesar hatalomban töltött évei milyen mértékben alapozták meg azt, amit
Augustusnak sikerült befejeznie, vagy az egész inkább csupán egy félresikerült kezdetnek tekintendő, amit örökbe fogadott fia tudatosan igyekezett elkerülni annak érdekében, nehogy ugyanolyan sorsra jusson, mint Caesar. A vélemények erősen megoszlanak, és nem valószínű, hogy ez valaha megváltozik. Az igazság bizonyára valahol e kisarkított nézőpontok közt található. Ez a könyv abból a célból íródott, hogy Caesar életét a saját keretei között vizsgálja, és hogy határozottan belehelyezze az időszámításunk előtti első évszázad római társadalmának összefüggéseibe. Nem taglalja, mi történt a halála után, és azt sem tárgyalja, hogy milyen különbségek voltak a saját uralma és aközött, ami Augustus hatalmának éveiben alakult ki. Helyette Caesar tettei állnak a középpontban, miközben megpróbáljuk megérteni, hogy mit miért és hogyan tett. Nyilvánvalóan elkerülhetetlen az utókor bölcsességével visszatekinteni, azonban mégis muszáj figyelmen kívül hagyni a feltételezést, mely szerint a polgárháború elkerülhetetlen volt, vagy ennek szöges ellentétét, amely szerint viszont semmi baj nem volt a Köztársasággal. A múltban íródott könyvek igen gyakran vagy politikusként, vagy hadvezérként tekintenek Caesarra. A modern nyugati demokráciákkal ellentétben ennek a fajta megkülönböztetésnek Rómában nem igazán volt jelentősége. Pályafutása során egy római szenátornak mind katonai, mind polgári feladatokat el kellett látnia, mindkettő a közélet természetes része volt. Egyik sem érthető meg teljesen a másik nélkül, és e könyvben a kettő egyenlő részletességgel lesz tárgyalva. Bár ez egy hosszú könyv, még így sincs rá esély, hogy teljes beszámolót nyújtson a Caesar-kori Róma politikai helyzetéről vagy a Galliában és a polgárháború idején folytatott hadjáratokról. A középpontban mindig Caesar áll, és az olyan eseményekről, melyeknek nem volt részese, a leglényegesebbnél nem nyújt mélyebb elemzést. Az írás sok vitás ponton egyszerűen átsiklik – például egyes római törvények és tárgyalások részletein vagy egyes hadműveletek térképészeti és egyéb részletezésén. Ugyanis bármennyire is érdekesek az ilyen részletek, csak elkalandoznánk vele, ha nem játszanak lényeges szerepet Caesar megértésében. Azonban akiket érdekel az ilyesmi, a könyv végén összegyűjtött jegyzetekben bővebb forrásra találnak. Amennyire lehetséges, a törzsszöveg ugyanígy nem említi közvetlenül sem azt a rengeteg kiváló tudóst, aki valaha Caesarról írt, sem a bizonyos témákat illető magyarázataikat. Egy egyetemi tanulmányban az ilyen dolgok igen jelentős hangsúlyt kapnak, ám egy átlagos olvasónak többnyire szörnyen unalmasak. A tárgyhoz kapcsolódó műjegyzéket ugyancsak a könyv végén találják.
Mindannak ellenére, hogy milyen híres, és hogy a római történelemnek valószínűleg a legjobban dokumentált évszázadában élt, még mindig nagyon sok mindent nem tudunk Caesarról. A bizonyítékok zöme már a birtokunkban van egy ideje. A régészeti feltárásoknak köszönhetően egyre több dolog kerül napvilágra abból a világból, amelyben Caesar élt – e könyv írása idején például Franciaországban és Egyiptomban folynak munkálatok, melyek valószínűleg sokat mesélnek majd a Caesar korabeli Galliáról és a Kleopátra korabeli Alexandriáról. Ugyanakkor elég valószínűtlen, hogy bármilyen felfedezés gyökeresen változtatna azon, amit eddig tudunk Caesar pályafutásáról és életéről. Ugyanis ebben leginkább az ókori világból fennmaradt latin és görög nyelvű forrásokra támaszkodhatunk, melyeket ritkán bronzba vagy kőbe vésett feliratokon is találnak. Caesar saját hadjáratairól írt feljegyzései fennmaradtak, és részletes beszámolókat nyújtanak számunkra a galliai hadjáratokról és a polgárháború első két évéről. Négy további könyv egészíti ki, melyeket a halála után írtak a tisztjei, s amelyek a többi tevékenységét dolgozzák fel. Ezenkívül Cicero levelei, beszédei és elméleti művei is rendelkezésünkre állnak, melyek részletesen számolnak be a szóban forgó időszakról. Cicero levelezése a Köztársaság rengeteg vezéralakja által neki írt levelet tartalmaz; halála után adták ki, és egy maroknyi rövid üzenet is van közte, melyeket maga Caesar írt. A Cicero és Caesar közti levelezés teljes könyveket töltött meg, miképp Cicero és Pompeius levélváltásából is kiadtak egyet, azonban e könyvek legnagyobb bánatunkra nem maradtak fenn. Ugyanez a helyzet Caesar saját irodalmi műveivel és kiadott beszédeivel. Mindig fontos, hogy emlékeztessük magunkat, hogy az ókori világ irodalmának mindössze egyszázaléknyi, apró töredéke maradt ránk. Cicero közzétett levelezéséből szándékosan is kihagytak néhányat, nevezetesen barátjához, Atticushoz i. e. 44-ben írt leveleit. Atticus is szerepet játszott a levelezés kiadásában, ám ez nem történt meg, míg Augustus Róma ura nem lett. Több mint valószínű, hogy a hiányzó levelek valami olyasmit tartalmaztak, ami belekeverte Atticust a Caesar elleni merényletbe, vagy nyilvánvaló lehetett belőle, hogy vagy tudomása volt róla, vagy utólag jóváhagyta azt, és ezek kiadását szándékosan letiltotta, hogy megóvja magát. Egy másik csaknem kortárs forrás Sallustius, aki számos történelmi beszámolót írt, egyet a Catilina-féle összeesküvésről is. A polgárháború alatt Sallustius Caesarért harcolt, és jutalomképpen újból beiktatták a szenátusba. Africa provinciába küldték kormányzónak, később hűtlen kezelésért elítélték, de Caesar megbocsátott neki. Mivel Caesar jobban kedvelte, mint Cicerót, Sallustiusnak megvolt az az előnye, hogy utólag
fogalmazhatta meg álláspontját, és a diktátorról alkotott véleménye elég vegyesre sikeredett. Saját pályafutásához mérten ironikus módon – habár maga mindig határozottan tagadta, hogy bármi rosszat követett el –, meg volt győződve róla, hogy Róma az arisztokrácia morális hanyatlásába betegedett bele, amely vélemény elkerülhetetlenül árnyalja narratíváját. Cicero, Sallustius és Caesar mind aktív közszereplő volt. Caesar leginkább azért írt, hogy saját tetteit ünnepelje, és támogatást nyerjen karrierje folytatásához. Sem ő, sem a többiek nem tekinthetők szenvtelen megfigyelőknek, akiket csak az lelkesít, hogy kendőzetlenül mutassák be a tényeket. A többi forrás zöme sokkal későbbről származik. Livius Augustus uralkodása idején alkotott, így egyes események még elevenen éltek az emberek emlékezetében, de az ezt az időszakot tárgyaló könyvei elvesztek, és csak rövid összefoglalók maradtak fenn belőlük. Velleius Paterculus egy kicsivel még később írt, és a korszakról szóló rövid beszámolójában akad némi hasznos anyag. Azonban a Caesart illető bizonyítékaink jó részét csak az időszámításunk utáni második század elején írták, több mint százötven évvel a diktátor meggyilkolása után. Appianosz görög író vaskos anyagot írt a római történelemről, amiből két könyv az i. e. 133-tól 44-ig tartó polgárháborúkat és zavargásokat taglalja. Plutarkhosz is görög volt, ám számunkra legfontosabb munkája a Párhuzamos életrajzok című írása, melyben híres görög és római alakok életét állítja egymás mellé. Caesart Nagy Sándorral állítja párba mint minden idők két legnagyobb hadvezérét. A Marius, Sulla, Crassus, Pompeius, Cicero, Cato, Brutus és Marcus Antonius életét bemutató írások is jelentősek. Suetonius római volt, aki az első tizenkét császár életrajzát alkotta meg, Caesarral kezdve a sort. Cassius Dio görög származású volt, ugyanakkor római polgár és szenátor, aki az i. sz. III. században volt aktív közszereplő. Ő írta a korszak legrészletesebb egybefüggő beszámolóját. Ezen írók mindegyike olyan forrásokhoz is hozzáfért, melyek közül sok Caesar kortársaitól származott, nemkülönben saját elveszett írásaihoz is, amelyeket már sehonnan nem lehet előásni. Ugyanakkor nem árt emlékeznünk rá, hogy mindegyikük sokkal később alkotott, és nem lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy maradéktalanul megértették vagy helyesen vélekedtek-e az i. e. I. századi gondolkodásmódról. Bizonyítékaink közt tehát figyelemre méltó hézagok tátonganak. Érdekes véletlen folytán mind Suetonius, mind Plutarkhosz Caesarról írt életrajzának nyitó bekezdése hiányzik, így hát nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy melyik évben született. A maga módján minden szerző elfogult, mindegyiknek megvolt a maga érdeklődési köre vagy nézőpontja, és olyan forrást is felhasználhattak, mely előítéletes és gyakran
nyíltan propagandisztikus. Körültekintően kell felhasználni bármilyen forrást. Azoktól eltérően, akik az újabb keletű történelmet tanulmányozzák, az ókori történetíróknak gyakran korlátolt vagy valószínűleg megbízhatatlan forrásokból kellett kihozni a legtöbbet, és szemlátomást ellentmondó beszámolók közt kellett mérlegelniük. A beszámolóknak erről az oldaláról mindenhol megpróbáltam valamiféle képet alkotni. Caesar magánéletének néhány aspektusa rejtve marad előttünk. Érdekes és tanulságos lenne többet tudni a családjával, feleségeivel, szeretőivel és barátaival folytatott személyes és bizalmas kapcsolatairól. Az utóbbiak esetében úgy tűnik, hogy élete java részében, de utolsó éveiben alighanem biztosan nem volt olyan barátja, akit bármilyen szempontból egyenlő félnek tekintett volna, noha rengeteg tisztje és segédje egyértelműen közel állt hozzá, és kedvelte őket. Vallásos hitéről ugyancsak szinte semmit sem tudunk. A római világot minden vonatkozásban áthatotta a szertartás és a vallás. Caesar Róma egyik legmagasabb rangú papja volt, aki rendszeresen celebrált vagy felügyelt imákat, áldozásokat és egyéb rítusokat. Családi hagyományuk legendáját, mely szerint Venus istennőtől származnak, szintén messzemenőkig kihasználta. Azonban fogalmunk sem lehet róla, hogy ezek a dolgok jelentettek-e számára egyáltalán valamit. Vallásos kétségek alig vagy sosem tartották vissza semmiben, sőt többnyire úgy mesterkedett a vallással, hogy az a céljainak legjobban megfeleljen, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy teljesen kiábrándult vagy hitetlen lett volna. Csupán annyit jelent, hogy egyszerűen nem tudjuk. A Caesart övező rajongás éppen abból származik, hogy igen nehéz leszögezni vele kapcsolatban bármit, s mert az olyan rejtélyek, mint például az, hogy élete utolsó hónapjaiban mihez akart kezdeni, örökké titokban maradnak Ötvenhat életéve alatt sok minden volt: szökevény, rab, felemelkedő politikus, hadvezér, jogász, lázadó, diktátor – talán még isten is –, de ugyanúgy apa, fiú, szerető és házasságtörő is. Aligha akad még egy olyan kitalált hős, aki annyi mindent vitt végbe, mint Caius Julius Caesar.
ELSŐ RÉSZ
ÚT A CONSULI CÍMIG I. E. 100–59
I CAESAR VILÁGA „Mert amikor Róma megszabadult a Karthágótól való félelmétől, és birodalmi riválisa eltűnt az útjából, az erényt felváltotta a romlottság; nem fokozatosan, hanem hanyatt-homlok. Hajdani fegyelmét levetette, hogy átadja a helyét az újnak. Az állam az éberségből átsiklott a szendergésbe, a fegyverek útját átvette az élvezetek hajszolása, a ténykedést felváltotta a henyélés.” – Velleius Paterculus, i. sz. I. század eleje [1] „A Köztársaság semmi, pusztán egy név test és forma nélkül.” – Julius Caesar [2] Az időszámításunk előtti második század végére a Római Köztársaság maradt az egyedüli erős birodalom a mediterrán világban. I. e. 146-ban a légiók a földdel tették egyenlővé Karthágót, a föníciai kolóniát, melynek kereskedőbirodalma oly sokáig uralkodott a Nyugat felett. Majdnem ugyanakkor Nagy Sándor szülőföldje, Makedónia római provincia lett. A többi jelentős királyság, amelyek Sándor hatalmas, ám rövid életű birodalmából a tábornokai szétválásakor születtek, már rég hajdani nagyságuk árnyékává silányultak és sorvadtak. A Földközi-tengeri és az azt övező területek – a teljes itáliai félsziget, Dél-Gallia, Szicília, Szardínia és Korzika, Makedónia és Illíria egy része, Kis-Ázsia, Hispánia nagy része és ÉszakAfrika egy szeglete – Róma közvetlen irányítása alatt állt. Róma hatalmát azonban máshol is elismerték, vonakodva talán, de legalábbis rettegve. A Rómával szomszédos királyságok, törzsek vagy államok egyike sem mérhette hozzá az erejét, és igazán esélyük sem volt a terjeszkedése ellen bármit tenni. I. e. 100-ban Róma roppant erős és nagyon gazdag volt, és semmi nem sugallta azt, hogy ez megváltozhat. Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy Róma valójában idővel még hatalmasabb és gazdagabb lesz, és kicsivel több
mint egy évszázad alatt olyan hatalmas birodalommá hódítja magát, amely öt évszázadig fennmaradt. Róma oly gyorsan nőtt egyszerű itáliai hatalomból földközi-tengeri szuperhatalommá, ami megdöbbentette a görögül beszélő világot, mely a múltban szinte figyelemre sem méltatta a nyugati barbároknak ezt a bizonyos csoportját. A Karthágóval folytatott háború több mint száz évig tartott, és hatalmas áldozatokkal járt, míg a hellén hatalmak szétzúzása feleannyi idő alatt sikerült, jelentéktelen veszteségek árán. Caesar születése előtt egy évszázaddal Polübiosz, a görög történetíró azzal a kifejezett szándékkal írta meg Egyetemes történelem című művét, hogy elmagyarázza, miképp sikerült Rómának uralomra jutnia. Maga is szemtanúja volt a befejező aktus állomásainak, hiszen harcolt a rómaiak ellen a harmadik makedóniai háborúban (i. e. 172–167), majd Rómába vitték túszként, ahol egy római nemes háztartásában élt, akit arra a hadjáratra is elkísért, amellyel Karthágót lerombolták. Habár feltűnt neki a római katonai rendszer hatékonysága, Polübiosz mégis úgy hitte, hogy Róma sikerének záloga inkább a politikai rendszerében keresendő. Az ő szemében a Köztársaság alkotmánya, mely gondos szabályozással akadályozta meg bárki emberfiának vagy a társadalom egyetlen csoportjának, hogy túlzott hatalomhoz jusson, szavatolta, hogy Rómát ne zilálja szét a folytonos forradalom és a polgárok torzsalkodása, ami a legtöbb görög városállamot megmérgezte. Belső szilárdságával a Római Köztársaság képes volt oly mértékben és könyörtelenséggel a háborúzásnak szentelni magát, amivel egyetlen riválisa sem vehette fel a versenyt. Kétséges, hogy bármely kortárs állam túlélte volna a Hannibál által okozott károkat és pusztítást, hogy aztán vígan folytassa tovább a hadviselést, míg meg nem nyeri a háborút. [3]
Caesar egy olyan köztársaságba született, amely már körülbelül négyszáz éves volt, és kitartóan növekedett. Maga Róma még hatalmasabb is lehetett volna, ám a Köztársaság rendszere haldoklott. Caesar még saját életében szemtanúja lesz annak, hogyan bomlasztják fel a polgárháborúk a köztársasági rendszert – a konfliktusok, amelyekben maga fogja a vezető szerepet játszani. Egyes rómaiak úgy érezték, hogy a rendszer nem volt képes túlélni Caesart, sokan őt nevezték elsődleges gyilkosának. Senki nem vitatta, hogy mire Caesar fogadott fia, Augustus megtette magát Róma első császárává, addigra a Köztársaság már csupán emlék volt. Minden korábbi, hosszan tartó sikere ellenére az időszámításunk előtti második század végére a Római Köztársaság a végét járta, olyan tüneteket mutatott, amelyek elárulták, hogy nem működik rendesen. I. e. 105-ben egy csoport vándorló germán törzs, akiket kimbereknek és teutonoknak hívtak, Arausiónál (a mai Orange település Franciaországban) szétzúztak egy kivételesen nagy római sereget. A veszteségek túltettek az i. e. 216-ban zajló cannaei csatáén, ahol Hannibál közel 50 000 római és szövetséges katonát mészárolt le egyetlen nap alatt. Ez volt a legújabb és legborzalmasabb vereség a sorban, amit azok a barbárok okoztak, akiket egy római parancsnok provokált harcra, aki még i. e. 113-ban találkozott velük először. A kimberek és a teutonok csak új lakóhelyet kerestek, nem háborúra felkészített hadsereg voltak. A csatában a harcosaik egyéni bátorságához rémisztő megjelenés párosult, de hiányzott belőlük bármiféle fegyelmezettség. Hadászati szinten a harcosokat nem merev célkitűzések hajtották. Arausio után elindultak Hispánia felé, és jó néhány évig nem is tértek vissza, hogy megtámadják Itáliát. Az átmeneti megkönnyebbülés ellenére Rómában elterjedt a pánik, amit annak emléke szított, amikor i. e. 390-ben óriás termetű, világos bőrű, vad harcosok fosztották ki a várost – akkor azonban inkább gallok, semmint germánok –, ám a rómaiak azóta is rettegtek az összes északi barbártól. Széles körben kritizálták az arisztokrata tábornokok alkalmatlanságát, akik a legújabb csapásról is tehettek. A közvélemény ragaszkodott hozzá, hogy a törzsek elleni háborúkat inkább bízzák Caius Mariusra, aki nemrég győzedelmeskedett Numidiában, lezárva egy olyan háborút, amit kezdetben szintén a korrupció és a vezetői alkalmatlanság jellemzett. Marius Caesar nagynénjét vette feleségül, családjából elsőként lépett a politika porondjára, és máris sokat elért, miután i. e. 107-ben a két consul közül megválasztották az egyiknek. A consulok a Köztársaság vezető tisztségviselői voltak, akikre a hivatalban eltöltött tizenkét hónap alatt a legfontosabb polgári kötelezettségeket és katonai parancsnokságot bízták. Tíz
évnek kellett eltelnie, mire egy férfi másodjára is consul lehetett, de Mariust i. e. 104-től 100-ig öt egymást követő évben szavazták meg consullá. Ez egyszerre volt példa nélküli és kétségesen jogszerű, de a kívánt eredményt elérte, mivel i. e. 102-ben legyőzte a teutonokat, a rá következő évben pedig a kimbereket. [4] Marius több egymást követő consulsága felrúgta a római közélet alapvető elveit, mindenesetre szükséges eszközként indokolták, ami átsegíti az államot egy válságos időszakon. A Köztársaság a múltban bizonyos fokú rugalmasságot tanúsított, ami különböző vészhelyzetek leküzdésében segítette a rómaiakat. Ám az erőszakossá váló politikai viszálykodás jelenleg sokkal nyugtalanítóbb volt. I. e. 100 őszén egy Memmius nevű szenátort, akit épp megválasztottak jövő évi consulnak, halálra vertek a Forumon az egyik elbukott jelölt pribékjei. Ez a bizonyos férfi, Caius Servilius Glaucia és társa, Lucius Appuleius Saturninus a bandájuk révén már azelőtt is fenyegetéshez és erőszakhoz folyamodott, hogy utat törjenek a törvényhozásban. Széles körben úgy hitték, hogy az azt megelőző évben is ők szervezték meg egy másik riválisuk meggyilkolását. Memmius meglincselése égbekiáltó botrány volt, ami azonnali választ sürgetett. Marius, aki egészen addig a pontig a saját céljaira kívánta felhasználni Saturninust, most ellene fordult, és válaszolt a szenátus azon segélyhívására, hogy mentse meg a Köztársaságot. Felfegyverezte a támogatóit, majd a Capitolinus-dombon ostromzár alá vette Saturninus és Glaucia híveit, és csakhamar megadásra kényszerítette őket. Marius azt ígérte a radikálisoknak, hogy meghagyja az életüket, de a közhangulat kevésbé volt hajlamos a mérsékletességre. A legtöbb foglyot bezárták a szenátus épületébe, amit kisvártatva megrohamozott az összeverődött tömeg. Egyesek felmásztak a tetőre, és elkezdték megbontani a cserepeket, amikkel addig hajigálták az alant bezárt foglyokat, míg meg nem ölték mindet. A Köztársaság megóvása érdekében felfüggesztették a mindennapi törvényeket, és hogy eltiporják az erőszakot, még nagyobb erőszakot alkalmaztak. Jó messze kerültünk már a tökéletesen kiegyensúlyozott alkotmány bevallottan idealizált képétől, amit Polübiosz mutatott be, habár arra már ő is célzott, hogy Róma belső stabilitása sem bír ki mindent. Hogy megértsük Caesar történetét, először is vessünk egy pillantást a Római Köztársaság jellegére elméleti síkon, és az időszámításunk előtti második századot lezáró évtizedek megváltozott gyakorlatára. [5] A KÖZTÁRSASÁG
A hagyomány szerint Rómát i. e. 753-ban alapították. A rómaiak számára ez jelentette az „első évet”, és az elkövetkező eseményeket hivatalosan úgy dátumozták, ahány év eltelt „a város alapítása” (ab urbe condita) óta. A Róma eredetét illető régészeti bizonyítékok kevésbé egyértelműek, mivel igen nehéz megállapítani, hogy mikor olvadtak össze egyetlen várossá azok a dombokat pettyező, apró közösségek, melyek később Rómává váltak. A legkorábbi időszakból alig őriztek meg feljegyzéseket, és amikor elkezdték megírni a történetüket az időszámításunkat megelőző második század kezdetén, rengeteg dologban még maguk a rómaiak sem voltak biztosak. A város korai meséinek talán van némi igazságtartalma, de csaknem lehetetlen igazolni egyes személyek és bizonyos történések valódiságát. Az teljesen világos, hogy Rómát kezdetben királyok uralták, noha arról elég nehéz megbizonyosodni, hogy a hagyomány szerinti hét uralkodó a valóságban élő személy volt-e. Az időszámításunk előtti hatodik század vége felé – a hagyomány szerinti i. e. 509 akár még pontos is lehet – a királyságban általános zűrzavar támadt, aminek eredményeképp az államformát felváltotta a köztársaság. A Római Köztársaság politikai rendszere hosszú éveken át fokozatosan fejlődött, és soha nem állapodott meg mereven. Inkább a mai NagyBritanniára emlékeztetett, mintsem az Amerikai Egyesült Államokra, hisz Rómának nem volt írott alkotmánya, csak egy törvényalkotásból, korábbi példákra támaszkodó esetekből és hagyományból fércelt váza. A respublica kifejezés, amelyből a köztársaság szavunk ered, szó szerint azt jelenti, „közügy”, és talán legjobban úgy lehetne lefordítani, hogy „az állam” vagy „politikai testület”. A kifejezés bizonytalansága biztosította, hogy mást-mást jelentsen mindenkinek. Caesar később üres frázisnak titulálta. [6] A rendszer lazasága jelentős rugalmasságot engedélyezett, ami évszázadokig jól kiaknázható erőforrásnak bizonyult. Ugyanakkor a természete azt is szavatolta, hogy bármilyen új precedens vagy törvény, akár jó, akár rossz, mindig a dolgok állása szerint módosulhasson. A rendszer lényegét az a vágy alkotta, hogy bárkit meg lehessen akadályozni abban, hogy túl sok állandó hatalomhoz jusson. A királyi uralkodás újjászületésétől való félelem főképp az arisztokrácia körében volt általánosan elterjedt, akik foggal-körömmel védekeztek ellene, hisz a jó állásokat ők sajátították ki maguknak. Ezért a Köztársaságon belül a hatalmat számos különböző intézményre testálták, melyek közül a legfontosabbak a magistratusi hivatalok voltak, a szenátus és a népgyűlés. A magistratusoknak számottevő hatalma volt, közülük a rangidős hivatalosan imperiummal rendelkezett, azaz joga volt katonai csapatoknak
parancsolni és igazságot szolgáltatni, ám nagyon fontos, hogy ez a jog ideiglenes volt, és csak a hivatalban töltött tizenkét hónapra szólt. Az ugyanolyan hivatalban szolgáló kollégák hasonló hatalma is korlátozta e jogokat. Minden évben két consult választottak, és mellettük hat praetor töltötte be a második legfontosabb magistratusi hivatalt. Senki sem tölthette be újból ugyanazt a hivatalt, míg el nem telt egy tízéves időszak, és elsőre nem is jelentkezhetett a praetori hivatalra, míg be nem töltötte a harminckilenc éves kort, vagy a negyvenkettőt a consulsághoz. A politikai és katonai hatalmat nem különítették el, és a magistratusok szükség szerint akár katonai, akár polgári feladatokat is kaphattak. A legfontosabb kötelességek és a katonai parancsnoki teendők a consuloknak jutottak, a kevésbé fontosak a praetoroknak. A legtöbb rangidős magistratust a hivatalban töltött egy évére általában elküldték egy provinciába kormányzónak. A szenátus évenként meghosszabbíthatta egy consul vagy egy magistratus imperiumát pro- (azaz hivatásos, pót-, utó-, segéd-) magistratusként – így a címek proconsullá, illetve propraetorrá alakultak. A növekvő birodalom irányítása érdekében erre folyamatosan szükség volt, hogy kellő számú kormányzóval lássa el a provinciákat, de a hatalomhoz jutás átmeneti jellegén lényegileg nem változtatott. Rendkívül ritka volt, hogy valakinek a hivatalát két évnél is többel hosszabbítsák meg. Vagyis míg maguk a hivatalok óriási hatalommal jártak, az egyes consulok és magistratusok minden évben cserélődtek. A fentiekkel ellentétben a szenátus fontossága kevésbé alapult hivatalos kötelességein, mint inkább merő állandóságán. Körülbelül 300 szenátorból állt, akik akkor találkoztak, ha egy magistratus összehívta őket, aki általában egy consul volt, ha egyáltalán otthon tartózkodott közülük bármelyik. A szenátorokat nem választották a szenátusba, hanem beiktatta – és nagyon ritkán kizárta – őket a két censor, akik ötévente cenzust tartottak, vagyis összeszámláltatták a római polgárokat. Azt várták tőlük, hogy mindenkit beiktassanak a szenátusba, aki a legutóbbi összeírás óta magistratusi hivatalra emelkedett, bár ez nem volt törvény szerinti kötelességük. Azonban viszonylag kevés hivatalra lehetett pályázni, és rengeteg szenátor, talán a létszám fele még sosem kapott magistratusi hivatalt. A szenátoroknak a lovagrendbe kellett tartozniuk, azaz az összeírásban szereplő legvagyonosabb ingatlantulajdonos osztályba. Az equites, azaz „lovagok” név a római hadseregben lovas katonaként betöltött hagyományos szerepükből eredt. Mindazonáltal a lovagrend túlnyomó része sosem kereste a lehetőséget, hogy közéleti szerepet vállaljon, és a szenátus inkább igyekezett az osztályon belül egy bizalmasabb belső körből válogatni a tagjait. Vagyonos emberekként és az
állam irányításának prominens szereplőiként erős anyagi érdekeltségük volt a Köztársaság megőrzésében. A vitákat az egykori magistratusok uralták, mert az ügymenet megszabta, hogy először a volt consulok véleményét kellett megkérdezni, aztán a volt praetorok következtek, és így tovább lefelé a legkisebb posztokig. Azok a személyek, akik valamilyen kiemelkedő pozícióban szolgálták a Köztársaságot, hatalmas befolyással, avagy auctoritasszal [lásd a Szójegyzékben] bírtak, és a szenátus együttes tekintélye az ilyen emberek nagy létszámától függött. A szenátusnak arra nem volt felhatalmazása, hogy törvényeket hozzon, de a vitáikból származó határozatokat erős ajánlás kíséretében a népgyűlés elé küldték jóváhagyásra. Amikor a magistratusok Rómában tartózkodtak, a szenátus tanácsadó testületként is szolgált számukra, eldöntötte, mely provinciák élére lehet pályázni következő évben, és imperiummal ruházhatott fel promagistratusokat. Szintén a szenátus jogkörébe tartozott, hogy külföldi követségeket fogadjon és nagyköveteket nevezzen ki, valamint megbízottakat küldjön a provinciák közigazgatási intézkedéseinek felügyelésére, aminek köszönhetően kritikus szerepe volt a külügyi kapcsolatok formálásában. A rómaiak különböző szavazógyűlései jelentős hatalmat képviseltek a Köztársaságban, de ez csekély vagy egyáltalán semmilyen hatáskört nem biztosított számukra az önálló cselekvéshez, ők választották a magistratusokat, ők hozták a törvényeket és hagyták jóvá hivatalosan a hadüzeneteket és a konfliktusokat lezáró békeszerződéseket. Minden felnőtt férfi szavazhatott, ha jelen volt, de a szavazataik nem voltak egyenrangúak. A comitia centuriatában, ami a consulokat választotta, és számos egyéb hatáskörrel rendelkezett, az embereket a legutolsó összeírás szerint nyilvántartott vagyonuk alapján szavazó egységekre osztották. A felépítés eredete még a régi római hadsereg szerveződéséből származott, ahol leginkább a legvagyonosabbak engedhették meg maguknak azt a drága felszerelést, ami a csatában játszott legfeltűnőbb és legveszélyesebb szerepvállaláshoz kellett. Szükségszerűen a legrangosabb szavazó egységekbe vagy századokba kevesebben tartoztak, egyszerűen azért, mert a gazdagok kevesebben voltak, mint a szegények. Mindegyik század szavazata egyenlő súllyal esett a latba, de mivel a gazdagabb osztályok szavaztak elsőként, gyakran előfordult, hogy a döntéshez szükséges szavazatmennyiséget már azelőtt elérték, hogy a legszegényebb századoknak bármi beleszólása lehetett volna a dologba. A többi testületet törzsi alapon, azaz tribusonként osztották fel, amit ugyancsak a népszámlálás határozott meg, és az egyenlőtlenségek itt is hasonlóan nagyok voltak, bár egy kicsit más jellegűek. Minden tribus a
jelenlévő tagjai többsége által elfogadott döntés szerint szavazott. Azonban a városi tribusok, melyek Róma szegényeinek zömét magukba foglalták, bármelyik szavazás napján sokkal több polgárral rendelkeztek, mint a vidéki tribusok, melyekből inkább csak a gazdagabb tagok tudtak elutazni Rómába. Ezért a legtöbb vonatkozásban a jobb módú polgárok véleménye sokkal erősebben érvényesült az összes szavazat összeszámlálásakor, mint a nagyobb létszámú szegényeké. A gyűlések egyike sem biztosított lehetőséget a vitára. Egyszerűen csak választani lehetett valakit a jelöltek listájáról, vagy leadhatták a szavazatukat egy bizonyos javaslat mellett vagy ellen. A gyűléseket a magistratusok hívták össze, akik elnökölték is azokat, és megszabták a tennivalójukat. Az i. e. késő ötödik századi athéni népgyűléshez hasonlítva a római rendszer demokratikus elemei szigorúan szabályozottnak tűnhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenek voltak. A szavazás kimenetele, különösen a választások idején, így is kiszámíthatatlan maradt. Kizárólag a cenzusban összeírtak szerinti legvagyonosabb osztály, a lovagrend tagjait lehetett politikai pályára választani. A magistratusi címek elérése attól függött, hogy sikerül-e a választókerület támogatását elnyerni. Rómában semmi nem volt, ami akár csak halványan emlékeztetett a mai politikai pártokra – ámbár számba véve a mai pártok fojtogató befolyását, meglehet, hogy ez inkább tekinthető demokratikus vonásnak, mint ami napjainkban sok országban megfigyelhető –, és minden jelölt egyénileg versengett a hivatali posztokért. Egyénileg meglehetősen ritkán képviseltek egy bizonyos politikai állásfoglalást, a fontosabb aktuális problémák véleményezése általánosabb volt. A szavazók többnyire inkább azt tartották alkalmas személynek, aki, miután megválasztották, képes elvégezni, amit az állam érdeke megkíván. A múltban véghezvitt tettek bizonyították az alkalmasságot, ám ahol az ilyesmi még hiányzott, különösen olyanoknál, akik épp csak elkezdték a pályafutásukat, az a jelölt a családja korábbi generációinak az eredményeit is fitogtathatta. A rómaiak meg voltak győződve róla, hogy a családok világos személyiségjegyeket hordoznak magukban, és úgy tartották, hogy az a férfi, akinek az apja és a nagyapja egykor sikeresen vette fel a harcot Róma ellenségeivel, hasonlóképp alkalmas lehet maga is. Az arisztokrata családok nagy munkát fektettek a családtagjaik hőstetteinek terjesztésébe – akár múltbéli, akár aktuális dolgokról volt szó –, hogy a nevük könnyen a szavazók emlékezetébe villanjon. A hírnév és a vagyon kombinációja viszonylag kevés családot tett alkalmassá az elöljárói rangok, különösen a consuli cím elérésére. Ennek ellenére egy férfi számára soha nem volt elérhetetlen a consuli poszt, még akkor sem, ha a családjából ő
került elsőként a szenátusba. Az olyan embert, aki képes volt egy ilyen mutatványra, „új embernek” (novus homo) hívták. Példa nélkül álló, sorozatos consulságával Marius volt köztük a legnagyobb, hiszen egy „új embernek” még az egyszeri jelölés is kiemelkedő teljesítménynek számított. A politikában erős rivalizálás zajlott, és még a nagy múltú családoknak is meg kellett dolgozni érte, hogy fenntartsák a fölényüket. Az elöljárói cím nagyságával a magistratusi testületek száma fogyatkozott, ezért ahogy az ember kapaszkodott felfelé a ranglétrán, a hivatali posztért folyó küzdelem egyre kiélezettebb lett. Egyszerű számtannal szemléltetve: minden évben a megválasztott hat praetornak csak egyharmada reménykedhetett abban, hogy consul lesz. Ez a szenvedélyes versengés biztosította, hogy a hosszú távú politikai csoportosulások ritkák voltak, az állandó pártok pedig elképzelhetetlenek, hiszen egy magistratusi poszton senki sem osztozhatott mással. A rendszer sok tekintetben jól működött, mert a Köztársaságot évről évre egy újabb sereg magistratussal látta el, akik alig várták, hogy nagy tetteket hajthassanak végre Róma nevében, mielőtt a tizenkét hónapos hivatali idejük lejár. Az imperiummal járó hivatalos hatalom csupán eddig tartott, de egy férfi sikerei jócskán növelhették az auctoritasát Megannyi római fogalomhoz hasonlóan ezt a kifejezést is elég nehéz egyetlen szóval lefordítani, mert a tekintély, a hírnév és a befolyás keveredik benne a személyes jelentőséggel vagy státusszal. A hivatali idő elmúltával az auctoritas megmaradt, bár az egyén későbbi viselkedése kisebbíthette azt, de a többi szenátor is elhalványíthatta. Meghatározta, hogy a szenátusi ülést elnöklő magistratus milyen gyakran és mikortól kéri ki a férfi véleményét, és hogy a véleménye súlya mennyit számít másoknak. Az auctoritas csak akkor létezett, ha mások elismerték, ám az ember általában tisztában volt a státuszával, és néha nyersen is használhatta annak előnyeit. I. e. 90-ben a köztiszteletben álló korábbi consult és censort, valamint aktuális rangidős szenátort (princeps senatus), Marcus Aemilius Scaurust megvádolták, hogy kenőpénzt fogadott el egy ellenséges királytól. A vádlója a köztiszteletnek nem örvendő Quintus Varius Severus volt, aki bár római volt, Sucro városában született, Hispániában. A védekezése kulcsaként Scaurus a bíróság és a szemlélő tömeg felé fordult. „A sucrói Varius Severus azt állítja, hogy Aemilius Scaurus királyi kenőpénzzel megvesztegetve elárulta a római nép imperiumát; Aemilius Scaurus tagadja a vádat. A kettő közül ti kinek hinnétek?” Válaszként Variust gúnyosan lehurrogták, és a vádat ejtették. [7]
Ha egy férfi elnyerte a consulságot, azzal a versengés nem állt meg. A hivatali éve után következő státusza függött attól, hogy más consulokkal összehasonlítva hogyan teljesít. Győzelemre vinni egy hadsereget a Köztársaság ellensége ellen hatalmas teljesítmény, különösen, ha a Rómába való visszatérésekor diadalmenettel jutalmazzák érte. Az ilyen ünnepségen a győztes harci szekéren vonult át a városközponton a foglyaival, a hadizsákmánnyal és sikere egyéb látványosságaival, de legpazarabb felszerelésüket viselő katonái is vele tartottak. A tábornok Róma legfontosabb istenségének, Jupiter Optimus Maximusnak öltözve jelent meg, de még az arcát is vörösre festette, hogy minél inkább hasonlítson az isten régi terrakottaszobraira. Mögötte egy rabszolga állt, aki a győztes babérkoszorúját tartotta a tábornok feje fölé, miközben a fülébe suttogva emlékeztette őt, hogy ő is halandó. Óriási megtiszteltetés volt ez, aminek a férfi házának előcsarnokában felakasztott babérkoszorúk (vagy azok faragott másolatai) állítottak örök emléket. Az ilyen teljesítményt nagyra tartották, ugyanakkor a többi szenátor győzelmeivel is összevetették. Fontos volt, hogy jobb vagy nagyobb csatát nyerjenek egy erősebb vagy egzotikusabb ellenséggel szemben, mert ez a korábbi tábornokokhoz képest nagyobbította a férfi auctoritasát. A legtöbb férfi a negyvenes évei közepére elnyerte és kitöltötte első consulságát, de várhatóan még évtizedekig élhetett és a szenátus aktív tagja maradhatott. Közéleti kiválóságuk az auctoritasukon múlott, ami idővel még több hatalommal gyarapodhatott. A római közélet leglényege a verseny volt, a szenátorok egész pályafutásuk alatt azért küzdöttek, hogy hírnevet és befolyást szerezzenek, miközben másokat meggátolni igyekeztek abban, hogy túl sokat szerezzenek ugyanezekből. Az új magistratusok évenkénti választásának és a hivatalban maradás korlátozásának köszönhetően rengeteg szenátor kapott esélyt, hogy elismert minőségben szolgálja a Köztársaságot, és elejét vették, hogy a dicsőséget és a befolyást bárki kisajátíthassa magának. Az összes arisztokratában élt a kitűnés vágya, a legmélyebb félelmeik mégis abból származtak, hogy valaki majd jócskán túltesz az összes riválisán, és tartósabb felsőbbrendűséghez jut, amivel felébreszti a királyság szellemét. Ha túl sok siker jut egyetlen embernek, azzal csökken a mások számára versengésben elérhető érdemek száma. Bár az időszámításunk előtti második század végére a Köztársaság lett a mediterrán világ meghatározó hatalma, a politikai élet minden aspektusának Róma maradt a középpontja. Ott és csakis ott ült össze a szenátus, hívták össze a bíróságokat és a népgyűlést, hogy magistratusokat válasszanak, vagy
törvényeket hozzanak. I. e. 100-ra Róma lett az ismert világ legnagyobb városa, legközelebbi riválisai, mint például Alexandria, eltörpültek mellette. Az i. e. első század végére a népessége elérhette az egymilliót is, de már i. e. 100-ban is több százezren éltek ott, talán félmillióan vagy még többen. A pontosabb adathoz nincs elég bizonyítékunk, de ezek a számok legalább a nagyságrendről árulkodnak. Habár népes volt, abban a korban, amikor a közlekedés sebessége nem szárnyalta túl egy gyalogló vagy lovagló ember gyorsaságát, Róma nem terpeszkedett el annyira, mint a mai, modern városok. A házak, különösen a szegényebbek lakta részeken, igen sűrűn lakottak voltak. A Forum tágas tere azonban a szó minden értelmében Róma szívében terült el. Ez a kereskedelem színtere volt – a magasztos épületek szomszédságában álló, a birodalom fényűző cikkeit árusító, divatos üzletektől kezdve a nagy kereskedőtársaságok és gabonaszállítók képviseletéig. Ugyanakkor a törvénykezés és az igazságszolgáltatás helyszíne is volt, itt ültek össze a bíróságok, az ügyvédek itt adták elő az ügyüket, az esküdtek pedig itt hoztak ítéletet – mindezt teljesen nyilvánosan. A Forumon haladt át a Via Sacra, a diadalmenetek szent útja. Ami viszont mindennél fontosabb: a Forumról és környékéről irányították a közéletet a Köztársaságban. A magistratusok, például a tribunusok, aedilisek és praetorok a Forumon székelve intézték a dolgaikat. Ha a szenátus ülésezett, az nagyon ritka kivétellel egy, a Forum szélén álló épületben történt, egyébként pedig a szenátus épületében (Curia) vagy valamelyik nagyobb templomban. A szenátus épülete előtt állt a szónoki emelvény (Rostra), amit a Karthágóval folytatott tengeri ütközetekben zsákmányolt, ellenséges hadihajók orrdísze után neveztek el. A Rostráról magistratusok vagy jeles személyek győzködték kötetlen felszólalással az összegyűlt rómaiakat, hogy egy bizonyos törvénytervezetre szavazzanak, vagy hogy egy bizonyos jelöltet támogassanak a választásokon. A megfelelő magistratus parancsára ugyanaz a sokadalom tribusgyűlést is tarthatott (akár a Concilium Plebis, akár a comitia tributa), hogy jogszabályokat alkosson. A választások kivételével az ilyenek majdnem mindig a Forumon történtek. Sok tekintetben a Forum Róma lüktető szíveként funkcionált. [8]
Róma városa, városközpont, Forum stb. (A CAH2 [1994], 370. old. után.) Egyes részletek feltételezésen alapulnak. A BIRODALOM HASZNA ÉS ÁRA A Római Köztársaság egyfolytában hadat viselt, hosszú időn át gyakorlatilag évente kezdett újabb háborút. A gyakori háborúzás nem volt szokatlan az ókori világban, ahol az államoknak ritkán kellett jobb ürügy arra, hogy megtámadják a szomszédjukat, mint az a meggyőződés, hogy sebezhető. A klasszikus görög kultúra aranykora, amikor virágzott a művészet, az irodalom és a filozófia, egy olyan időszakban jött el, mikor a görög városállamok közti hadviselés már-már népbetegség lett. Mindazonáltal Rómának maga a háborúzás volt az ismertetőjele; nemcsak azért, mert olyan sikeresen űzte, hanem mert azáltal, hogy tehetségével szinte bebetonozta a sikereit, az ellenségeit magába olvasztotta és megbízható szövetségeseivé tette. Az időszámításunk előtti harmadik század elejére tulajdonképpen a teljes itáliai félsziget római irányítás alá került. Ezen a területen belül egyes közösségek római állampolgárságot kaptak, s miután ők is hozzáadódtak a meghódított földeken létrehozott kolóniákhoz, a római polgárok száma nagyságban
túlszárnyalhatta bármely más városállam populációját. Más népeknek latin státuszt adományoztak, kisebb, bár még mindig jelentős kiváltságokkal ruházva fel őket; míg a többiből egyszerűen szövetségeseket (socii) csináltak. A római és a latin státusz már viszonylag korán elveszítette az aktuális etnikai vagy nyelvi hovatartozást jelölő szerepét, és elsősorban jogi megkülönböztetés lett belőlük. Azok a közösségek, amelyek nem kaptak ilyen privilégiumokat, abban reménykedhettek, hogy idővel több lépcsőben megszerezhetik azokat, és a latin jogoktól indulva a szavazati jog nélküli polgáron át végül teljes jogú római polgárrá válhatnak. Minden egyes közösséget különleges szerződés kötött Rómához, amely mind a jogait, mind a kötelességeit egyértelműen megfogalmazta. Még nyilvánvalóbb volt az az alapvető tény, hogy ezekben a szerződésekben Róma volt a magasabb rangú partner, és még véletlenül sem egyenlő felek közt született a megállapodás. Az összes szövetség legáltalánosabb kötelezettsége volt, hogy háború idején Rómát emberekkel és készletekkel kell ellátni. Kivétel nélkül minden római seregben szolgáltak szövetséges katonák. Ekképpen a múltban legyőzött ellenségek segítettek megnyerni a jelen háborúit. Attól eltekintve, hogy ezzel igazolták Róma iránti hűségüket, a szövetséges közösségek is kaptak egy kisebb, ám jelentős részt a hadizsákmány hasznából. Mivel a rómaiak oly gyakorta háborúztak – egyes tudósok egyenesen azt állították, hogy a Köztársaságnak muszáj volt háborúznia, hogy emlékeztesse a szövetségeseit a kötelességükre –, jócskán adódott lehetőség mind a szolgálatra, mind a profitálásra. [9] I. e. 264-ben a rómaiak először küldtek hadsereget Itálián kívülre, amivel kiprovokálták a hosszú viszálykodást Karthágóval, akik föníciai eredetűek voltak, ebből származott a római Poeni, azaz pun elnevezés. Az első pun háború (i. e. 264–241) hozadéka volt Róma első tengeri provinciája, Szicília, és rögtön a konfliktus utóhatásaként megkaparintották Szardíniát is. A második pun háború (i. e. 218–201) állandó római jelenlétet teremtett Hispániában, és megvetették a lábukat Makedóniában is. A Köztársaság óriási polgári létszáma, a szövetségesek emberutánpótlása és Róma azon készsége, hogy akár elképesztő áldozatokat is elvisel, jelentős fegyverténynek bizonyult a Karthágó fölött aratott győzelemben. Ezek a konfliktusok szoktatták rá a rómaiakat arra, hogy seregeiket nagy távolságra is el merjék küldeni, és el is tudják látni. Ezt az első pun háború idején kiépített hadiflotta felállítása tette lehetővé. A Köztársaság hozzászokott, hogy egymástól meglehetősen távoli frontokon hadakozzon egy időben. Az időszámításunk előtti második század első évtizedeiben Róma legyőzte Makedóniát és a Szeleukida Birodalmat. Az
egyiptomi Ptolemaioszokkal együtt ezek a hatalmak voltak a legerősebb hellenisztikus királyságok, amelyek Nagy Sándor óriási birodalmának romjaiból emelkedtek ki. Miután a római seregek elpusztították Karthágót és Korinthoszt i. e. 146-ban, a régi birodalmak hatalmát római dominancia vette át a mediterrán világban. Makedóniában és Afrikában több provinciát létesítettek, miközben a Pó völgyében is befejezték a hódítást, Illíriában pedig megerősítették a jelenlétüket. A század végére leigázták Gallia Transalpinát (a mai Provence-t Dél-Franciaországban), amivel rómaiak irányította szárazföldi összeköttetést építettek ki Hispániával, miképp Illírián keresztül Makedóniával biztosították az összeköttetést. Csakhamar római utak monumentális, ám felettébb praktikus hálózata kötötte össze a provinciákat. Nagyjából ugyanabban az időszakban a gazdag Asia provinciát is megkaparintották. A Róma és a tengeren túli provinciák közti kapocs sokkal kevésbé volt szoros, mint az itáliai népek közti kötelék, és akkoriban még szó sem volt arról, hogy az őshonos népeknek is széles körű latin vagy római jogokat adományozzanak. A provinciák közösségei ugyan gyakran biztosítottak katonai csapatokat, hogy a római hadseregben szolgáljanak, de nem ez volt a legfontosabb kötelezettségük – azt rendszeres sarc vagy adó formájában rótták le. A tengeren túli terjeszkedésből rengeteg római profitált. Az arisztokrácia számára temérdek lehetőséget biztosított, hogy magistratusként csatában szerzett dicsőséggel tüntesse ki magát. A törzsi népek ellen indított hadjáratok folyamatosak voltak Hispániában, Galliában, Illíriában és Trákiában. A hellén világ híres államaival ritkábban háborúztak, de azok a harcok sokkal nagyobb feltűnést keltettek. Ilyen gyakori háborúskodás mellett a szenátorok közti versengés középpontjában az állt, hogy ki nyert nagyobb vagy veszélyesebb csatát másoknál, de akik elsőként győztek le egy-egy népet, azoknak ugyanakkora tisztelet dukált. A dicsőség mellé mesés gazdagság járt a zsákmányból és a hadifoglyokból, akiket rabszolgaként értékesítettek. A vagyon egy része a Köztársaságé lett, és a seregben szolgáló emberek is kaptak belőle, de mivel a legnagyobb részesedést a legrangosabb tisztek tehették zsebre, a parancsnokok mindenkinél nagyobbat kaszáltak. A Földközi-tenger keleti oldalán aratott győzelmek különösen jövedelmezőek voltak, és az i. e. II. század folyamán egy sor tábornok, aki ezekből a háborúkból tért haza, olyan pazar és látványos diadalmenetet tartott, amilyet még nem láttak azelőtt. Erre az időszakra tehető, hogy Róma városát sokkal impozánsabb alakban kezdték újjáépíteni, mivel a sikeres parancsnokok a hadizsákmány egy részét hatalmas templomok és egyéb középületek
felhúzására fordították, mintegy tetteik örök emlékeztetőjeként. A hírnévért és befolyásért űzött versengés továbbra is uralta a közéletet, de immár jócskán megdrágult, hiszen egyesek irgalmatlan vagyonokkal tértek haza a győzelmük után. Azokból a családokból származó szenátorok, akiknek nem sikerült a legjövedelmezőbb hadjáratokon parancsnoki posztot elnyerni, egyre nagyobb nehézségek árán tudták finanszírozni a politikai pálya költségeit. A leggazdagabb és a legszegényebb szenátorok közti rés fokozatosan tágult, s ezzel a legmagasabb magistratusi és parancsnoki címekre esélyes pályázók száma lecsökkent. Nem csak szenátorok profitáltak a birodalom megteremtéséből, többnyire az gazdagodott meg, aki a legjobban teljesített az új körülmények között. A Köztársaság nem hozott létre átfogó bürokratikus gépezetet a provinciák irányítására, a kormányzók egy kisszámú hivatalnokkal irányítottak, a saját háztartásuk tagjaitól támogatva. Ennek eredményeképpen a mindennapi ügymenetet a helyi közösségekre hagyták, és jó részét vagyonos rómaiak által irányított magántársaságok végezték. Ezek a rómaiak többnyire a lovagrend tagjai voltak, mert a szenátoroknak törvény tiltotta, hogy hasonló vállalkozásokba kezdjenek. (Annak érdekében, nehogy üzleti érdekek befolyásolják a szenátusban kifejtett véleményüket. Azonban titokban rengetegen fektettek pénzt olyan társaságokba, melyeket nyíltan lovagok irányítottak.) Az ilyen társaságokat vezető emberek licitálás útján szerezhették meg a jogot a régióban végzett adószedésre, hadifoglyok és -zsákmány eladására, vagy olyan kiterjedt szerződésre, aminek keretében élelemmel és felszereléssel láthatta el a hadsereget. Őket publicaninak hívták – a latin nyelvű Bibliában publicanusok –, mivel a Köztársaság kérésére szerződtek a feladatra, persze az elsődleges motivációjuk a haszonszerzés volt, és nem a közszolgálat. Ha egy bizonyos régió vagy provincia adószedési jogának fejében a társaság beleegyezett, hogy befizet a kincstárnak egy meghatározott összeget, onnantól muszáj volt annál az összegnél többet begyűjtenie a lakosoktól. A társaság ügynökei bármi áron szerettek volna haszonhoz jutni, így szükségszerűen a provincia lakosságától beszedett összeg gyakran lényegesen magasabb volt, mint ami a kincstárba befolyt. Általában azonban a Köztársaság megelégedett ezzel az eljárással, és ha szükséges volt, a provincia lakosainak elégedetlenkedését lehűtötte a hadsereg közbelépése. A publicani mellett még rengeteg római és azok ügynökei üzleteltek a provinciákban. Pusztán az, hogy valaki római – és a legtöbb itáliait a többi emberfajta rómainak nézte –, a kereskedőknek (negotiatores) jelentős előnyökkel járt, mert a birodalmi hatalommal azonosították. A befolyásosabb emberek –
ahogy korábban említettem: a legvagyonosabbak vagy a képviselőik – gyakran közvetlenebb segítségre számíthattak a provincia kormányzóitól. Ókori forrásaink inkább csak mellékesen emlegetik a kereskedők tevékenységét, ám fontos, hogy ne becsüljük le a számukat, se a ténykedésüket. Ezek az emberek igen nagy hasznot húztak a római gyarmatbirodalmi berendezkedésből, ha mégoly képtelenségnek is tűnik, hogy nagy befolyással lettek volna a döntési folyamatokra, amelyekkel a Köztársaság a külügyeit irányította. [10] A római férfiak kivételesen nagy arányban szolgáltak a hadseregben nemzedékről nemzedékre. A francia forradalmi kormány kényszersorozását megelőzően egy állam sem mozgósított hasonló méretű emberállományt ilyen hosszú időn keresztül. Az i. e. II. század közepéig csekély ellenállás mutatkozott ezzel szemben, a legtöbb férfi készséggel vállalta a katonai kötelességet. A légiókban fenntartott kivételesen brutális fegyelem ellenére némi aktív szolgálat igen jól jött bárkinek, hiszen jó eséllyel lehetett hadizsákmányhoz jutni vagy különböző érdemeket szerezni. A rómaiakat heves hazafiság jellemezte, így a katonai szolgálattal a Köztársaság iránti elkötelezettségüket is bizonyíthatták. A hadsereg a vagyonos osztályokból toborzott, mert minden katonától elvárták, hogy a szükséges felszereléssel rendelkezzen: a leggazdagabbak a lovasságnál, a többség a nehézgyalogságnál, a szegényebb vagy fiatalabb újoncok pedig a könnyűgyalogságnál szolgáltak. A légiók legtöbbje földművesekből állt, mert a vagyon legáltalánosabb formája a földbirtok maradt. A szolgálat addig tartott, amíg a légiót fel nem oszlatták, ami egy háború befejeztével gyakran megtörtént. A Köztársaság korai éveiben a hadseregben töltött idő néhány hétnél, legfeljebb néhány hónapnál nem tartott tovább, mert az ellenség általában közel volt, a hadakozás szerény keretek közt folyt, és rövid ideig tartott. Ideális esetben egy földműves-katona gyors győzelemre számíthatott, ami után időben hazaérhetett, hogy betakarítsa a terményt. Ahogy azonban Róma növekedett, a háborúk egyre messzebb zajlottak, egyre tovább tartottak. A pun háborúk idején rómaiak tízezrei évekig távol voltak az otthonuktól. Számos tengeren túli provincia állandó helyőrséget igényelt, így azok a kellőképpen szerencsétlenek, akik, mondjuk, Hispániában posztoltak, gyakran öt-tíz évnyi folyamatos szolgálatra számíthattak. Távollétükben apró gazdaságaik valószínűleg tönkrementek, a családjuk elszegényedett. Csak súlyosbított a dolgon, amikor a seregbe lépéshez minimálisan elvárt vagyoni helyzetet lecsökkentették, hogy még több embert tudjanak besorozni, hiszen az ilyen regruták már eleve annyival közelebb éltek a szegénységi küszöbhöz.
A meghosszabbított katonai szolgálat megannyi kisgazdálkodót tönkretett, és a földjeik elvesztésével az ilyen emberek még ahhoz sem rendelkeztek elég vagyonnal, hogy a légiók hívásának eleget tegyenek. Az i. e. II. század közepétől egyre aggasztóbb volt, hogy a hadviselésre alkalmas polgárok száma kimerülni látszott. Rengeteg kisgazdálkodónak ugyanakkor támadt nehézsége, amikor egyéb tényezők újraformálták az itáliai mezőgazdaságot. A növekedés haszna mesés gazdagságot hozott seregnyi szenátornak és lovagnak. Ők a vagyonuk nagy részét hatalmas birtokokba fektették, gyakran olyan földeket is elnyelve, melyek korábban számos törpebirtokra voltak felosztva. Az ilyen birtokokat (latifundia) kivétel nélkül szervilis munkaerő művelte, mivel az állandó háborúzás bőségesen és olcsón biztosította hozzá a rabszolgákat. A földbirtok mérete, a rabszolgák száma, a birtokra épített, fényűző villák mind-mind újabb lehetőséget biztosítottak a versengéshez, hogy a gazdagok káprázatos vagyonukat fitogtathassák. Gyakorlatiasabb szemszögből: egy nagyobb birtokot kereskedelmi gazdálkodásnak is szentelhettek, ami állandó, csekély kockázattal járó hasznot termelt. Sok szempontból ez egy ördögi kör volt, hiszen a távoli provinciákban folytatott, ismétlődő háborúk egyre több földművelő polgárt vontak el a földjéről, ami nyomorba taszította őket és a családjukat, míg ugyanezek a konfliktusok tovább gazdagították a társadalom elitjét, és biztosították számukra az anyagi eszközöket, amivel még nagyobb latifundiumokat hozhattak létre. Régészetileg igen nehéznek bizonyult az ezen időszakban folytatott földművelési minták megváltozásának számszerűsítése, de egyes területeken legalább az megállapítható, hogy a kisbirtokos földművelés folytatódott. Mindamellett tisztán látszik, hogy jókora területeken számottevő változás történt, és az is biztos, hogy maguk a rómaiak is rájöttek, hogy ez komoly probléma. [11] POLITIKA ÉS VÉRONTÁS I. e. 133-ban Tiberius Sempronius Gracchus, az évenként választott tíz néptribunus egyike kidolgozott egy reformprogramot, hogy orvosolja a problémát. A tribunusok abban különböztek a többi magistratustól, hogy Rómán kívül nekik nem volt szerepük. Ezt a hivatali címet eredetileg azért teremtették, hogy a népnek valamiféle védelmet biztosítsanak a rangidős szenátorok hatalmi visszaéléseivel szemben, de ebben az időben lényegében már csak egy újabb lépcsőfoknak számított a szokásos karrierlétrán. Tiberius a
harmincas évei elején járt, igen előkelő családból származott – az apja censor volt, és kétszer consul –, és tőle is azt remélték, hogy sokra viszi. Tribunatusa idején azokra az állami földekre (ager publicus) koncentrált, melyeket az évszázadok során a legyőzött itáliai ellenségeiktől foglaltak le. Ezeket mind törvény, mind elmélet szerint viszonylag kis parcellákban szét kellett volna osztani számtalan polgár között, ám a gyakorlatban hatalmas szelvényeket csatoltak a latifundiumokhoz. A tribunus benyújtott egy törvényjavaslatot, amely meghatározza az állami földnek azt a méretét, amit egy személy elfoglalhat, és a fennmaradó területet újra szétosztja a szegény polgárok között, hogy olyan vagyoni osztályba emelje őket, amivel már alkalmasak lehetnek katonai szolgálatra. Egyes szenátorok támogatták Gracchust, de sokkal többen veszítettek volna a szemérmetlenül elfoglalt állami földjeikből, ahogy sok befolyásos lovag is. Miután a szenátusban nem tudta jóváhagyatni a törvényt, Tiberius felrúgta a hagyományt, és egyenesen a népgyűlés elé terjesztette. Amikor egyik tribunustársa a vétójogával megpróbálta megakadályozni az eljárást, Gracchus szavazást rendelt el, és a férfit eltávolították a hivatalából. Lehet, hogy ez legális volt, amint az is, hogy nem, mert a nép elméletileg bármilyen törvényt meghozhatott, ám szíven döfte a köztársasági rendszert, hiszen próbára tette azt az alapvető hipotézist, hogy az ugyanolyan rangú magistratusok egyenlőek. Még azok a szenátorok is, akik addig szimpatizáltak Gracchus törvényének céljaival, aggódni kezdtek, hogy a tribunus ambícióit inkább a személyes becsvágy fűti, semmint az emberbaráti reform, mert Tiberius óriási tekintélyt és auctoritast nyer, ha annak a rengeteg polgárnak megnöveli a parcelláját. Egyre jobban tartottak tőle, hogy még annál is valami sokkal nagyobb cél lebeg a szeme előtt, mint amit egy hasonló háttérrel rendelkező férfi egy nagyon sikeres pályafutás során elérhet. Attól meg még inkább libabőrösek lettek, hogy Tiberius, az apósa és az öccse, Caius volt az a három meghatalmazott, aki felügyelhette a földosztást, mert ezzel óriási támogatást nyernek Egyesek azzal vádolták, hogy a regnum elérésére törekszik, vagyis állandó uralkodói hatalomra. Akkor telt be végleg a pohár, amikor Tiberius i. e. 132-ben jelöltette magát tribunusnak, mintegy annak biztosítékául, nehogy azonnal hatályon kívül helyezzék a törvényeit. A győzelme korántsem volt biztos, hiszen azok a polgárok, akiket leginkább lekötelezett a reformjaival, túlságosan távoli földeken telepedtek le Rómától ahhoz, hogy megjelenhessenek a választáson. Ráadásul még inkább feltüzelte a kedélyeket, hogy a szenátusban elnöklő consulnak esze ágában sem volt lépéseket tenni a tribunus ellen. Tiberius unokatestvére, Scipio Nasica vezetésével egy csapat
dühös szenátor megrohamozta a gyűlést, és meglincselte Gracchust és jó néhány támogatóját. Gracchus fejét egy szék lábával meglékelték. A testét megannyi támogatójáéval együtt a Tiberisbe dobták. Ez volt az első alkalom, hogy egy politikai vita nyílt és halálos erőszakkal járt, és Rómát igencsak megrázta az eset. (A korai Köztársaság néhány történetében ugyan szó esik olyan demagógokról és más, az államot fenyegető emberekről, akiket meglincseltek, ám a rómaiak emlékezetében ezek inkább csak ősi históriákként éltek.) A zavargás után Tiberius törvényei nem vesztették hatályukat, bár néhány életben maradt támogatója támadások kereszttüzébe került. A tribunus öccse, Caius akkoriban Hispániában szolgált a seregben, és mikor végül hazatért Rómába, engedélyt kapott, hogy folytassa pályafutását. Caius, akit elkeserített Tiberius sorsa, még csak a húszas évei elején járt, és míg i. e. 123-ban tribunussá nem választották, nem is állt elő saját reformjaival, melyek aztán sokkal radikálisabbak lettek és sokkal szélesebb kört érintettek, mint a bátyjáé. Ez részben azért alakult így, mert még bőven volt ideje, és i. e. 122-ben anélkül sikerült ismét tribunusi címet nyernie, hogy azzal bármiféle komoly ellenállást váltott volna ki. Sok reformja azt sürgette, hogy a birodalom hadizsákmányát szélesebb körben osszák szét. Caius megerősítette a bátyja törvényeit, és kiterjesztette azon szándékával, hogy a birtoktulajdonos polgárok számának visszaállításához Karthágó területén létesít kolóniát. A lovagi rend tagjai közül is rengeteg támogatót szerzett, amikor létrehozta azt a bíróságot, amely azokat a szenátorokat fogta perbe, akik provinciai kormányzóként hűtlen kezeléssel voltak gyanúsíthatóak (quaestio de rebus repetundis), és az esküdteket a lovagok közül válogatta. Egészen addig egy szenátort csak a vele egyenrangúak állíthattak bíróság elé. Caius azon törekvése, hogy még több latinnak és itáliainak adjanak polgári jogot, már kevesebb támogatóra talált a rómaiak körében, és amikor harmadjára is megpályázta a tribunusi címet, elbukott. Caius és az ellenfelei már a kezdetektől sokkal inkább hajlandóak voltak megfélemlítést és fenyegetést alkalmazni, mint tíz évvel azelőtt bárki. A dolgok akkor értek a tetőpontra, amikor egy dulakodás Opimius consul egyik szolgálójának a halálával végződött. A szenátus határozatot terjesztett elő – amit a történészek senatus consultum ultimumként (szenátusi alaprendelkezés) ismernek Caesar egyik mondásának köszönhetően, bár nem tudni, hogy a maga idejében minek hívták –, ami felszólította a consult, hogy bármi áron védje meg a Köztársaságot. A mindennapi törvényeket felfüggesztették, és mindkét fél hívei felfegyverezték magukat. Opimius a saját erőit krétai íjász zsoldosokkal toldotta meg, akik Rómán kívül
várakoztak, ami feltételezi, hogy már számított valamire. Caius és létszámban alul maradt támogatói elfoglalták Diana templomát az Aventinus-dombon, de a consul semmiféle tárgyalásra nem volt hajlandó, és megrohamozta az épületet. Gracchus meghalt az ütközetben, fejét pedig Opimius elé vitték, aki a súlyával megegyező aranyat ígért jutalomként. [12] Nem tudhatjuk, hogy a Gracchusok hiteles reformerek voltak-e, akik kétségbeesetten kerestek megoldást valamire, amit a Köztársaság problémájának véltek, vagy csak ambiciózus férfiak, akik a népszerűséget hajszolták. Az indítékaik talán vegyesek voltak, mert nehéz elképzelni, hogy egy római szenátor ne lett volna tudatában, milyen személyes előnyökhöz juthat az ilyen nagy ívű törvényekkel. A személyes motivációiktól eltekintve, élesen rávilágítottak a társadalomban meglévő problémákra, nevezetesen a rengeteg szegény ember helyzetére és a hatalomból kizárt rétegek azon vágyára – akár a lovagrendbe, akár Itália népeihez tartoztak –, hogy nagyobb szeletet kaphassanak belőle. A Gracchusok ténykedésének a társadalomra gyakorolt hatása nem azonnal jelentkezett – a tribunusok többségét továbbra is csak egy ciklusra választották meg, és politikai erőszak ritkán fordult elő –, de alaposnak bizonyult. Abban a rendszerben, ami oly erősen függött a korábbi irányadó példáktól, rengeteg alapelv darabokra hullott. A fivérek megmutatták, hogy mekkora – bár átmeneti és némileg ingatag – befolyás nyerhető azáltal, ha az egyre tudatosabb társadalmi csoportokat újfajta módon szólítják meg. Csak idő kérdése volt, mikor kel versenyre velük valaki más is, akinek már eleve megvan a kellő tekintélye. A dolgok állásán nem sokat lendített, hogy a szenátus meglehetős tunyasággal állt a Gracchusok által felfedett problémákhoz, és inkább nem reagált, semmint bárkinek megengedje, hogy erkölcsi elismerést szerezzen azáltal, hogy előáll a megoldással. Ezt betetőzendő, az i. e. II. század utolsó évtizedei számos magistratus részéről nem feltétlenül a széles körben méltányolt hozzáértésről és becsületességről szóltak. Az észak-afrikai Numidia szövetséges királyságában dúló dinasztikus harc botrányok sorozatát hozta magával, miután kiderült, hogy szenátorokat vesztegettek meg busás kenőpénzekkel, hogy Jugurtha trónigényét támogassák. Rómában aztán óriási felháborodást váltott ki, amikor több ezer római és itáliai kereskedőt mészároltak le Cirta városában, amire válaszul hadsereget küldtek Jugurtha ellen, de a háborút meglehetős fásultsággal vívták, így i. e 110-ben ezt a haderőt legyőzték, illetve behódolt az ellenségnek. Ezután egy talpraesettebb consult küldtek oda, hogy átvegye az irányítást, ám a fiaskó a társadalom szélesebb köreiben módfelett
lezüllesztette a szenátori elit vezetői képességeibe vetett bizalmat. Ezt a hangulatot kihasználva kezdett kampányolni Caius Marius i. e. 107-ben a consuli címért, kontrasztképpen harcedzett és tapasztalt katonaként beállítva magát, aki személyes érdemeinek köszönhette sikereit a nemesi házak leszármazottaival szemben, akik a saját képességeik hiányában kizárólag az őseik dicsőségében sütkérezhettek. Marius könnyűszerrel elnyerte a posztot, és egy tribunus segítségével – aki a népgyűlés elé terjesztett egy törvényt, ami felülírta a szenátus azon jogát, hogy maga oszthatja el a provinciákat – megszerezte a parancsnoki jogokat Numidiában. A szenátus megpróbálta ellehetetleníteni, és megtagadta tőle, hogy új légiókat toborozhasson az afrikai háborúhoz, csak arra adott engedélyt, hogy önkénteseket vigyen magával. Marius úgy járt túl az eszükön, hogy a legszegényebb osztályban keresett önkénteseket, olyan férfiak között, akik saját anyagi erejükből nem jelentkezhettek katonai szolgálatra. Fontos állomás volt ez abban az átalakulásban, ahogy az ingatlantulajdonos osztály keresztmetszetéből toborzott tartalékos hadseregből egy túlnyomórészt mélyszegényekből verbuvált hivatásos hadsereg lett. A változás nem volt azonnali, de a jelentősége mélyre hatott, és nagyban hozzájárult a Köztársaság végzetéhez. [13] I. e. 105 végére Marius megnyerte a háborút Numidiában, de ekkor már a kimber és a teuton fenyegetés sötét felhői gyülekeztek Itália fölött. Ismét csak botrányok és inkompetencia jellemezte a törzsekkel való találkozást a magistratusok részéről, akik közül a legtöbben a régi, nagy családokból származtak. A jómódúak, akárcsak a szegények – bár az előbbiek uralták a szavazatokat a comitia centuriatában – ugyanúgy erősen hittek abban, hogy Mariusra kellene bízni a barbárok legyőzését. Ennek köszönhetően nyerte el példa nélkül álló, sorozatos consulságát, ami sokkal komolyabb áttörést jelentett, mint Caius Gracchus egymást követő tribunusi posztja. Saturninus és Glaucia a támogatását ajánlotta Mariusnak, ugyanakkor a sikerein való nyerészkedésben is erősen reménykedtek. I. e. 103-ban Saturninusból tribunus lett, és törvényt alkotott, hogy Marius numidiai veteránjait földhöz juttassa Észak-Afrikában. Caesar apja volt az egyik megbízott, aki vagy ennek a törvénynek a végrehajtását felügyelte, vagy talán inkább azt a hasonló törvényt, amit Saturninus i. e. 100-ban fogadtatott el. Mivel a társadalom legszegényebb részéből toboroztak, várható volt, hogy ezek az emberek megélhetés nélkül maradnak, amikor visszabocsátják őket a polgári életbe. Saturninus i. e. 100-ban hozott törvényének részben az volt a célja, hogy megélhetést biztosítson azoknak a leszerelő katonáknak, akiket a kimberek
ellen vetettek be. Saturninus szinte ugyanúgy használta tribunatusát, mint a Gracchusok: népszerű intézkedéseket vezetett be a földosztáshoz, különösen a provinciákon, valamint megújított egy intézkedést, amelynek segítségével a piactól függetlenül, szabott áron tette elérhetővé a búzát minden polgár számára. Az utóbbit még Caius Gracchus terjesztette elő, de a halála után lekerült a napirendről. Azonban Saturninus és Glaucia már a kezdetektől kevésbé volt tisztességes, mint a Gracchusok, és sokkal inkább hajlamosak voltak erőszakhoz folyamodni. Végül túl messzire merészkedtek, és elveszítették Marius támogatását, aki a szenátus alaprendelkezéséhez hűen, akárcsak Opimius i. e. 122-ben, elhallgattatta őket. A Köztársaság, amelybe Caesar beleszületett, nem igazán tudott megbirkózni az előtte álló problémákkal.
II CAESAR GYEREKKORA „A Juliusok legnemesebb családjába született, eredete Ankhiszészig és Venusig nyúlik vissza – mely állítást mindenki elismeri, aki tanulmányozza az ősök történelmét –, kitűnő megjelenése túltett minden polgárén.” – Velleius Paterculus, i. sz. I. század eleje [1] „Ebben a Caesarban több Marius elveszett” – Sulla [2] Caius Julius Caesar a modern naptár szerint i. e. 100. július 13-án született. A nap bizonyos, ám az évet illetően van némi kétség, mivel történetesen mind Suetonius, mind Plutarkhosz Caesar-életrajzának nyitó bekezdése elveszett. Néhány tudós 102-re vagy 101-re datálja a születését, de az érvelésük nem elég meggyőző, ezért a közmegegyezés rendületlenül maradt a 100-nál. A római naptár szerint Caesar három nappal Quinctilis idusa előtt született Caius Marius és Lucius Valerius Flaccus consuli évében, ami másfelől „a város alapításától számított” hatszázötvennegyedik év volt. Quinctilis – ami a quintusra, azaz az ötödikre utal – az ötödik hónap volt a Köztársaság évében, ami márciussal (Martius) kezdődött. Később, Caesar diktátorsága idején a hónapot a tiszteletére átnevezték Juliusra, innen ered mai július szavunk. Quinctilis idusa, akárcsak márciusban, tizenötödikére esett, de ha egy bizonyos dátumtól előre vagy visszafelé számoltak, a rómaiak az adott napot is beleszámították. A nevek sokat elárultak egy személy helyéről a római társadalomban. Caesar egy római polgár teljes tria nominájával, azaz mind a „három névvel” rendelkezett. Az első név (praenomen) nagyjából ugyanúgy szolgált, mint a mai keresztnév, azzal azonosították be egy család bizonyos tagját, és bizalmas beszélgetésekben is azt használták. A legtöbb család ugyanazt az első nevet adta a fiainak nemzedékeken át. Caesar apját és nagyapját ugyancsak Caiusnak hívták, ahogy feltehetően a Julius Caesarok vérvonalának még
rengeteg elsőszülött fiát. A második vagy legfőbb név (nomen) fontosabb volt, mert az a „klán” vagy a szélesebb családcsoport neve volt, amelyhez a férfi tartozott. A harmadik név (cognomen) a szélesebb csoportban pontosan meghatározta a bizonyos ágat, noha még az arisztokráciában sem minden család rendelkezett ezzel a fajta előkelőséggel. Caesar nagy riválisa, Cnaeus Pompeius és saját hadnagya, Marcus Antonius is olyan családok sarja volt, melyek nem rendelkeztek cognominával. Néhányan kaptak egy további, félig hivatalos becenevet, amely, a rómaiak erős humorérzékének köszönhetően, gyakran a megjelenésükön gúnyolódott. Pompeius apját Strabónak vagy „Bandzsalnak” hívták, ahogy Caesar egyik távoli unokatestvérét is, Caius Julius Caesar Strabót. Caesar nevéhez sosem tapadt hasonló gúnynév. Már kisfiúként megkapta mindhárom nevet, de ha lánynak születik, akkor csak a nomen női alakjával szólították volna. Így Caesar nagynénjét, nővéreit és lányát egyszerűen csak Juliának hívták, ahogy a Julius-klán bármely ágának bármelyik nőtagját. Ha egy családnak több leány sarja volt, hivatalos szövegben a nevük után egy szám állt, hogy megkülönböztesse őket. Ez az egyenlőtlen különbségtevés sokat elárul a római világról. Férfiak és csakis férfiak játszhattak közéleti szerepet, és a politika versengő világában fontos volt pontosan tudni, hogy ki is az illető személy. A nők nem kaptak politikai szerepet, és számukra szükségtelen volt az efféle megkülönböztetés. [3] A Juliusok patríciusok voltak, ami azt jelentette hogy Róma legősibb arisztokrata osztályába tartoztak, melyek a Köztársaság hajnalán kisajátították a hatalmat, és sok-sok plebejus felett uralkodtak. Keveset lehet tudni a klán azon tucatnyi vagy nagyjából tucatnyi tagjáról, akik a Köztársaság első két évszázadában választást nyertek magas magistratusi tisztségre. A többi sikeresebb patrícius klántól – például a Fabiusoktól és a Manliusoktól – eltérően a Juliusok látszólag nem őrizték meg és nem reklámozták az őseik teljesítményét oly hatékonyan. A többi család igen befolyásos maradt, miközben a patríciusok kizárólagos joga a hatalomra fokozatosan elkopott, miután a plebejusok több jogot követeltek, és a vagyonos plebejus családok felküzdötték magukat az uralkodó elitbe. I. e. 342-től kezdve az egyik consulnak minden évben plebejusnak kellett lennie. Az i. e. II. század végére a szenátori elit legbefolyásosabb családjainak többsége plebejus volt. Csupán néhány olyan méltóság maradt nyitva a patríciusok előtt, amit csak ők nyerhettek el, cserébe viszont nem lehettek néptribunusok, de összességében a két osztály lehetőségei közti különbség minimálisra apadt. Pusztán a patríciusi származás egy családnak sem garantált politikai sikereket. Nem létezett olyan eljárás, amivel új patríciusokat lehetett volna teremteni, és az évszázadok
során számos család kihalt vagy a feledés homályába veszett. A Juliusok ugyan fennmaradtak, de a közéletben csekély befolyással bírtak. Egy Julius Caesar – az első, aki ezt a családnevet használta – a második pun háború idején praetori rangot szerzett. Egy sokkal később élt szerző azt állította, hogy a szóban forgó férfi azért vette fel a nevet, mert csatában megölt egy harci elefántot, és a név hasonlít a pun „elefánt” szóra. Egy másik történet szerint a szó „hajast” jelent, mert a család híres volt dús fürtjeiről. Ám lehet, hogy a történetet csak kitalálták. Az azonban tisztán látszik, hogy nagyjából ebben az időszakban a családi vonal két elkülönülő ágra vált, a két férfit Julius Caesarnak hívták, de a népszámlálás különböző törzsekhez regisztrálta őket. I. e. 157-ben Lucius Julius Caesar consuli címet szerzett, ami egyetlen Caesarként sikerült neki az i. e. II. században. Nem Caius őse volt, hanem a család másik, valamivel sikeresebb ágáról származott. Az i. e. I. század korai éveiben számos Julius Caesar kezdett nagyobb választási sikereket aratni. I. e. 91-ben Sextus Julius Caesar consul volt, Lucius Julius Caesar pedig i. e. 90ben. Az utóbbi öccse, Caius Julius Caesar Strabo aedilis volt ugyanabban az évben. Az aedilisek alacsonyabb rangú magistratusok voltak, akiknek a feladatai közé tartozott a közfesztiválok és -mulatságok felügyelete. Lucius és Caius a család másik ágáról származtak, és Caesar apjának távoli unokatestvérei voltak. Strabo korának egyik vezető szónokaként köztiszteletnek örvendett. Sextus Julius Caesar személye viszont rejtély, mert nem tisztázott, hogy a család melyik ágáról származott. Még az is lehetséges, hogy ő volt Caesar nagybátyja, vagyis apja, Caius fiatalabbik – de talán még valószínűbb, hogy idősebbik – fivére, de erre vonatkozóan nincs bizonyíték, így az is lehet, hogy ő is csak egy unokatestvér volt sok közül. [4] Jóllehet a Juliusok kisebb hatással voltak a Köztársaság történelmére, mint a többi klán, ősiségüket széles körben elismerték. Állítólag az i. e. VII. század közepén telepedtek le Rómában, miután a harmadik római király, Tullus Hostilius elfoglalta és elpusztította a szomszédos Alba Longa városát. Ám a család neve nem itt bukkan fel először az ősi Rómával kapcsolatban. A nevüket a Iulus névből származtatták (ami Vergilius szerint Ascanius [görögül Aszkaniosz] másik neve – a ford.), aki Aeneas fia volt. Aeneas (görögül Aineiasz) azoknak a trójai számkivetetteknek volt a vezére, akik Trója eleste után telepedtek le Itáliában. Maga Aeneas az ember Ankhiszész és Venus istennő (Aphrodité görög megfelelője) fia volt, aminek értelmében a Juliusok isteni eredetűek voltak. Akkoriban az ősi korok mítoszai még nem kristályosodtak ki olyan formában, ahogy majd Augustus korában a költő Vergilius és a történész Livius részletesen elbeszéli a történeteket. Még maga
Livius is elismerte, hogy Aeneas és leszármazottai története többféle verzióban létezik. Nem volt biztos benne, hogy Iulus vagy Aeneas egy másik fia alapította Alba Longát, és lett annak első királya, megalapítva azt a dinasztiát, melynek sarja lesz Rhea Silvia, Romulus és Remus anyja. Arra nézve alig akadnak utalások, hogy az i. e. I. század elején sok római lett volna tudatában a Juliusok és Romulus közti lehetséges kapcsolatnak. Ezzel szemben a klán azon állítása, hogy Venustól származnak, elég közismert volt, és feltehetően nem utólagos kitaláció. Suetonius feljegyezte Caesar szónoklatát a nagynénje temetésén i. e. 69-ben, melynek egy része így hangzik: Julia nénikém családja anyai ágon királyoktól, apai ágon a halhatatlan istenektől származott. A Marcia Rexek (Marcii Reges) – az anyja családja – Ancus Marciustól származnak; a Juliusok eredete – mely klánnak a mi családunk is része – Venusig nyúlik vissza. Ezért vérünkben egyaránt megvan a királyok szentsége, kiknek az emberek közt legnagyobb hatalma van, és a nagyrabecsült istenekkel való kötelék is, akik viszont a királyok fölött is hatalommal bírnak. [5] Caesar egyértelműen azt feltételezte, hogy az ilyen kijelentésekkel nem fogja meglepni a hallgatóságát. Egyes történészek azon a nézeten vannak, hogy a Rex (király) név feltételezhetően a Köztársaság korai időszakában a vallásos szertartásokon betöltött szerepből származott, és nem konkrétan a királysághoz kötődik. Ez bizonyára így is van, noha nem valószínű, hogy az i. e. I. században az ilyen különbségek túl nyilvánvalóak lettek volna. Jóformán semmit nem lehet tudni Caesar nagyapjáról, Caius Julius Caesarról, de lehetséges, hogy praetor volt. A felesége Marcia volt, Quintus Marcius Rex lánya, aki i. e. 144-ben viselt praetori méltóságot. Legalább két gyermekük született, Caesar apja, Caius és nagynénje, Julia, aki Caius Mariushoz ment feleségül. Amint láttuk, az is lehetséges, hogy volt egy másik fiuk is, Sextus, aki i. e. 91-ben consul lett. Caius mérsékelt sikerrel közéleti pályára lépett, és vagy közvetlenül a fia születését megelőzően, vagy rögtön utána quaestori posztot kapott. A felesége, Aurelia egy igen sikeres plebejus nemesi család szülötte volt. I. e. 144-ben, illetve 119-ben mind apja, mind nagyapja
betöltötte a consuli méltóságot, és három unokatestvére, Caius, Marcus és Lucius Aurelius Cotta szintén elérte e kiváltságos címet. A családjába való benősülés valószínűleg sokat segített Caius Caesar politikai kilátásain, ám még nagyobbat lendített rajta, hogy a nővére hozzáment Mariushoz. Ahogy már említettük, Caius egyike volt annak a tíz meghatalmazottnak, akik i. e. 103-ban (vagy 100-ban) azt a kolonizációs programot felügyelték, amit Saturninus hozott létre Marius veteránjainak. A kellő időben praetornak választották, de nem világos, hogy ezt melyik évben sikerült elérnie, és a feltételezések i. e. 92-től 85-ig váltakoznak. Egy korábbi időpont elképzelhetőbbnek tűnik, mert a magistratusként eltöltött év után egy ideig Asia provincia kormányzójaként szolgált, és az a legvalószínűbb, hogy ez nagyjából i. e. 91-ben történt. Caius i. e. 84 elején meghalt, és nem tudjuk, hogy elegendő összeköttetése volt-e ahhoz, hogy előtte consuli rangra emelkedjen. Ha a praetorságára valóban sor került már i. e. 92-ben, akkor bizonyára elég idős lehetett ahhoz, hogy megpályázza a legfőbb magistratusi címet – és ha Sextus Caesar tényleg a fivére volt, akkor annak i. e. 91-ben elért választási sikere biztosan a testvérét is bátorította volna. Ugyanakkor ha Caius valaha is pályázott a consuli rangra, nyilvánvalóan elbukott. Végül is a Caesar családját illető bizonyítékaink oly ritkák és zavarosak, hogy nagyon kevés dolgot állíthatunk velük kapcsolatban teljes bizonyossággal, azon az általános konklúzión túl, hogy az apja pályafutása, ha nem is látványosan, de meglehetősen sikeres volt. Azt nem tudjuk megmondani, hogy az eredményei magának Caiusnak és a közvetlen családjának elégedettségre adtak-e okot, netán csalódást okoztak. Tudjuk viszont, hogy Caiusnak és Aureliának három gyermeke volt, Caesar és két nővére (természetesen mindkettőt Juliának hívták). Több mint valószínű, hogy több gyerekük is született, de nem érték meg a felnőttkort, mert a halálozási arány Rómában (és az egész ókori világban) még az arisztokrácia körében is megdöbbentően magas volt. Cornelia, a Gracchusok anyja állítólag tizenkét gyermeket hozott a világra, akik közül csak három – Tiberius, Caius és nővérük, Sempronia – maradt életben. Ez feltehetően nem rendhagyó eset, mert még a szenátori családokban is csupán két-három gyerek érte meg a felnőttkort. Voltak persze kivételek: a Metellusok, egy számottevő vagyonnal és befolyással rendelkező, plebejus nemesi család, a jelek szerint igen termékeny volt, hisz nevük gyakran szerepel a Köztársaság utolsó száz évének főbb magistratusai között. [6] KORAI ÉVEK ÉS OKTATÁS
Caesar életének legkorábbi éveiről keveset jegyeztek fel, de amit a kortárs római arisztokráciáról tudunk, abból egy-két dolgot ki lehet következtetni. Miképp az a viszonylag közeli múltig történt, a legtöbb társadalomban a gyermekek otthon születtek. Egy szenátori családban a gyerekszülés fontos eseménynek számított, és a tradíció megkövetelte, hogy annak is szemtanúi legyenek. Amikor „eljött az idő”, üzenetben értesítették a hozzátartozókat és a politikai szövetségeseket, akik általában elmentek a házhoz. A szerepük hagyományosan az volt, hogy szemtanúi legyenek annak, hogy a gyermek valóban az arisztokrácia tagja lesz, és ennek egy eleme fennmaradt. Sem az apa, sem ezek a vendégek nem voltak jelen a helyiségben, ahol az anya tartózkodott, csak a bába és talán egy-két nőrokon, valamint a rabszolgák voltak mellette. Néhány esetben egy orvos is jelen lehetett, de ő volt az egyetlen férfi, aki az anya szolgálatára állt. Habár az eljárás az ő nevét viseli, semmi nem igazolja, hogy Caesar császármetszéssel született volna, noha már az ókori világban ismert volt az eljárás. Ami azt illeti, igen valószínűtlen, hogy ő így jött volna a világra, mert az ilyen műtét az anya tekintetében általában halálos kimenetelű volt, Aurelia pedig még évtizedekig jó egészségnek örvendett. (Egy sokkal későbbi forrás megemlíti, hogy Caesar egyik ősét így segítették a világra.) Semmi nem utal arra, hogy bármi gond lett volna a születésekor – a farfekvéses vagy egyéb nehézségekkel tarkított szülést rossz ómennek tartották, és egyes történelmi alakok esetében feljegyzés készült róla; nevezetesen Nero császárról, hogy csak a legfontosabbat említsük. Amikor a baba világra jött, a bába a padlóra fektette és megvizsgálta, van-e bármilyen rendellenessége vagy fogyatékossága, a legelemibb szinten felmérve az esélyeit az életben maradásra. A szülők csak ezek után döntötték el, hogy elfogadják-e és megpróbálják-e felnevelni a gyermeket. A törvény szerint ez a döntés az apát illette meg, de egészen valószínűtlennek tűnik, hogy az anyát ne vonták volna bele a döntés meghozatalába, különösen ha olyan félelmetes jellem volt, mint Aurelia. [7] Ha a gyermeket elfogadták, a szülői ház oltárain tüzet gyújtottak. Ezt a szertartást a legtöbb vendég is megismételte, miután hazatért saját otthonába. A rómaiak számára a születésnap fontos esemény volt, és az életük során előszeretettel megünnepelték. Amikor egy fiúgyermek kilencnapos lett – homályos okoknál fogva a lányoknál egy nappal korábban –, a család tisztító szertartást végzett (lustratio). Ennek a célja az volt, hogy a gyermeket megszabadítsák bármiféle ártó szellemtől vagy szennyeződéstől, ami esetleg a szülés közben tapadt rá. A megelőző éjszakát egy sor rítus kíséretében virrasztották végig, ami a másnapi áldozásban és a madarak röptének
megfigyelésében csúcsosodott ki, melyben a gyermek jövőjének előrevetítését vizsgálták. A fiút egy különleges szerencsetárggyal ajándékozták meg, ami általában aranyból készült, és bullának, hívták. Ezt egy bőrtasakba helyezték, amit a fiú később a nyakában hordott. A ceremónia részeként nevet adtak a gyermeknek, amit később hivatalosan is feljegyeztek. Egy rómait, különösen egy arisztokratát rituálék és a vallás kísérte élete minden szakaszában. [8] A gyermeknevelés korai éveiben általában az anya játszotta a domináns szerepet. Nem valószínű, hogy Aurelia maga szoptatta volna bármelyik babáját, mert még jóval őelőtte, az i. e. II. században az idősebb Cato feleségét különcnek vélték, amiért azt maga tette. Ebből és más történetekből arra lehet következtetni, hogy az arisztokrata asszonyok körében már nem számított elfogadottnak, hogy maguk szoptassák a gyermeküket. [9] Az arisztokrata családok által fenntartott, tekintélyes rabszolgaállományban minden bizonnyal akadt egy szoptatós dajka, még ha egy olyan viszonylag szerény vagyonú háztartásról is volt szó, mint a Caesaroké. A dajka és a csecsemő ápolásában segédkező rabszolgák kiválasztásában fontos szerep jutott az anyának, aki szigorúan felügyelte őket, és rengeteg feladatot maga végzett el. Egy másik fabula, amely Cato apaként betöltött szerepéhez kapcsolódik, hogy mindig szeretett jelen lenni, amikor a felesége, Licinia a fiukat fürdette. Ez viszont arról árulkodik, hogy ilyenkor az anya jelenléte magától értetődő volt. Az anyák nem feltétlenül voltak távoli alakok a gyermekek számára, akiket főként rabszolgák gondoztak; a tekintélyük így is jelentősnek számított. Az időszámításunk utáni első vagy korai második században alkotó Tacitus az anya gyereknevelésben betöltött szerepéről ír egy szövegrészben, mely Aureliát eszményképként mutatja be: A régi szép napokban minden ember fiúgyermeke, aki házasságban született, nem béranya szobájában nevelkedett, hanem az anyja ölén és annak térdénél. És az anyának nem kellett annál nagyobb elismerés, mint hogy vezethette a háztartást, és a gyermekeinek szentelhette magát… Az ilyen anya jelenlétében hitvány szó el nem hangozhatott komoly sértés nélkül, rosszalkodásról szó sem lehetett. Nemcsak ifjúi kötelességeit felügyelte vallásosan és a legbuzgóbb igyekezettel, de utódai szórakozását és játékait is. Tudomásunk szerint a Gracchusok anyja, Cornelia, vagy Caesar anyja, Aurelia és Augustusé, Atia is ebben a szellemben vezényelte a nevelésüket: ezek az anyák imigyen okították fejedelmi gyermekeiket. [10]
Aurelia kétségkívül nagyon erős hatással volt a fiára, ami annak gyerekkora után is meglátszott. Caesar végül negyvenhat évesen veszítette el az édesanyját, aki három évtizeden keresztül élt özvegyként. Az arisztokrácia körében ez önmagában nem volt szokatlan, mert a férjek gyakran jóval idősebbek voltak a feleségüknél, különösen akkor, ha már a második, harmadik vagy negyedik házasságukról volt szó, amit a szenátorok politikai egyezségből kötöttek. Ezért aztán ha a feleség túlélte a gyermekszülés megpróbáltatásait, nagy valószínűséggel a hitvesét is túlélte, aminek következtében egy szenátornak jó eséllyel inkább már csak az anyja volt életben, mire komoly hivatalhoz kezdett jutni. Az anyákat, kiváltképpen az olyanokat, mint Aurelia, aki oly közel állt az ideális anyai eszményképhez, a rómaiak valósággal bálványozták. Az egyik legkedvesebb történetük Coriolanusról, a nagy hadvezérről szólt, akivel elég rosszul bántak a politikai riválisai, mire ő átállt az ellenséghez, és Róma ellen vezette őket. Mielőtt azonban hozzálátott volna a szülőföldje elpusztításához, visszavonta a seregét, ám korántsem a hazafias érzelmektől vezérelve, mint inkább édesanyja közvetlen kérésétől megenyhülve. [11] Az arisztokrácia az oktatást teljes egészében családi körben oldotta meg. A görög városokban szokásos, államilag előírt rendszerrel ellentétben sok római büszke volt erre. Rómában inkább a közepes bevétellel rendelkezők küldték a gyerekeiket fizetős elemi iskolákba, amelyek körülbelül hétéves kortól vettek fel tanulókat. Az arisztokrácia köreiben az oktatás otthoni környezetben zajlott, és legalábbis kezdetben a fiúk és a lányok hasonló képzést kaptak írásból, alapvető számtanból és matematikából. Caesar korára ritka volt az olyan szenátorporonty, akit nem eleve úgy neveltek fel, hogy beszéljen két idegen nyelvet: latint és görögöt. Az utóbbiból a korai oktatást alkalmasint egy görög rabszolgától kaphatták (paedagogus), aki foglalkozott a gyerekkel. A családi szertartásokból és hagyományokból, valamint Róma történelméből is alapos képzést kaptak. Az utóbbinál mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy milyen szerepet játszottak benne a fiú ősei. Ők és Róma egyéb, múltbéli nagy alakjai szolgáltak szemléltetőül arra nézve, hogy mit is jelent rómainak lenni. A gyerekek megtanulták csodálni az olyan lényeges római értékeket, mint a dignitas, a pietas és a virtus, mely fogalmak sokkal erőteljesebb jelentésárnyalatot hordoztak, mint magyar megfelelőik, a méltóság, jámborság és erény. A dignitas a jellemes tartás, ami pontosan kifejezte egy férfi fontosságát és felelősségvállalását, miáltal tiszteletet parancsolt. Ez jelentős volt Róma bármely polgárára nézve, jelentősebb egy arisztokratának, és még jelentősebb egy olyan férfinak, aki magistratusi címet viselt. A pietas fogalma
nem pusztán az istenekkel szembeni alázatot ölelte fel, de a családdal és a szülőkkel, valamint a Köztársaság törvényeivel és hagyományaival szemben tanúsított tiszteletet is. A virtusnak erős katonai felhangja volt, ami nemcsak a harctéri bátorságot foglalta magába, hanem a meggyőződést, az erkölcsi bátorságot és azokat a képességeket is, melyekre katonaként és parancsnokként egyaránt szüksége volt egy férfinak. [12] Egy római szemében Róma azért volt nagyszerű, mert a korábbi generációk – csak ezeket a tulajdonságokat – olyan mértékben bizonyították, amellyel egyik nemzet sem versenyezhetett. Az i. e. I. század temetői szobraira vésett zord arcok részletesen kirajzolják azokat az egyéni sajátosságokat és jellembeli hibákat, melyeket az ember életében mutatott, és a klasszikus Görögország idealizált portréitól eltérően tömény büszkeséget és önbizalmat sugároznak. A rómaiak nagyon komolyan vették magukat, és a gyerekeiket is úgy nevelték, hogy ne egyszerűen csak higgyenek magukban, hanem legyenek tisztában saját különlegességükkel. Önérzetük és a büszkeség, amit a Köztársaság polgáraként éreztek, még a legszegényebbek körében is igen erős volt, a vagyonosabbakról és előkelőbb születésűekről nem is szólva. A római szenátorok mindent megtettek, hogy felsőbbrendűnek láttassák magukat bármilyen idegen királyhoz mérten. Az ifjú arisztokratákat is ennek szellemében nevelték, ugyanakkor abban is hinniük kellett, hogy ők és a családjuk még a római elitből is kiemelkednek. Caesar néhány őse magas posztot ért el és figyelemre méltó tetteket vitt végbe a Köztársaság szolgálatában, így a családja kétségkívül számos emlékezetes teljesítménnyel rendelkezett, amit természetesen még előkelő, ősi vérvonaluk és annak isteni eredete is erősített. Ehhez a fontosságtudathoz még jelentős kötelességtudat is járult, valamint a belső kényszer, hogy muszáj felnőnie a színvonalhoz, amit a család és a Köztársaság szélesebb közössége támaszt vele szemben. A gyerekeket arra nevelték, hogy bizalmasan viszonyuljanak a családjuk és Róma múltjához. Ahogy később Cicero kijelentette: „Mert mit ér egy férfi élete, ha nem fonódik össze a korábbi generációk életével a történelem színpadán?” [13] Caesart úgy nevelték, hogy különlegesnek lássa önmagát. Ebben még nem volt semmi szokatlan, ám a család vérvonalát továbbvivő egyetlen fiúként, és egy kiváltképp erélyes és csodált anyával a háttérben, kétségtelen, hogy már a kezdetektől szokatlanul nagyra értékelte saját személyiségét, még ha nem is tartotta magát egyedülállónak. A római neveltetésnek igen gyakorlatias szerepe volt abban, hogy felkészítse a gyereket a felnőttként betöltött szerepére. Egy arisztokrata fiú esetében ez közéleti karriert jelentett, és az
esélyt, hogy újabb dicsőséget szerezhet a családnak, továbbá azt, hogy egy nap majd ő is saját háztartást vezethet, paterfamilias lesz, akinek az a feladata, hogy felnevelje a következő generációt. Nagyjából hétéves koruktól a fiúk több időt kezdtek apjuk társaságában tölteni, elkísérték őt munkába. Ugyanebben az életkorban a lányok már azt figyelték, hogyan vezeti anyjuk a háztartást, hogyan felügyeli a rabszolgákat, és ruhát szőttek a családnak, legalábbis a tradicionálisabb háztartásokban. A fiúk látták, hogy apjuk más szenátorokkal találkozik, és megengedték nekik, hogy a szenátus találkozóhelyén nyitott ajtónál, kívülről hallgassák a vitákat. Elkezdték megérteni, hogy kinek van a több befolyása a szenátusban, és miért. Már kiskoruktól szemtanúi voltak annak, ahogy a Köztársaság az államügyeket intézi, és úgy nőttek fel, hogy természetesnek érezték, hogy annak a világnak a részei, és várták is, hogy a megfelelő életkor betöltésével részt vehessenek benne. A római társadalmat bizalmas szívességek és lekötelezettségek kötötték össze egy olyan rendszerben, amit ma patronázsnak, azaz pártfogásnak nevezünk. A patrónus a vagyonnal, befolyással, hatalommal rendelkező ember volt, akihez a kevésbé gazdagok (kliensek) fordultak segítségért, ami lehetett egy poszt fenntartása, egy szerződés elnyerése, üzleti és jogi problémák elintézése, de akár a legelemibb szintű ajándékok vagy élelmiszer is. A kliens cserébe különböző feladatokat vállalt a patrónusa támogatására. A legtöbben elébe járultak, hogy hivatalosan üdvözöljék őt reggelente. A kliensek száma emelte egy ember presztízsét, különösen, ha előkelő vagy egzotikus származásúak voltak. A szenátorok könnyedén klienseik közé fogadhattak egész közösségeket, akár kisebb-nagyobb városokat Itáliában vagy a provinciákon. Az is előfordulhatott, hogy egy patrónus maga, de akár kevésbé előkelő szenátorok is egy még hatalmasabb ember kliensei lettek, bár ilyen esetben annak neve nem volt nyilvános. Egy szenátor idejének javát felemésztette a kliensei fogadása és az, hogy eleget tegyen a kéréseiknek, amivel bebiztosította további kötődésüket, míg cserébe gondoskodott róla, hogy ők is megadják neki a kívánt támogatást. A római politikában sok mindent bizalmasan intéztek. [14] Ezzel egy időben hivatalos oktatás is zajlott, és akár iskolalátogatással is kiegészült abban a nagyjából húsz tanodában, ahol grammaticát tanítottak, de valószínűleg gyakrabban folyt otthon hasonló képzéssel, vagy más gyerekek közt egy rokon házában. Caesar otthon tanult, és az életének eme szakaszáról tudjuk, hogy a tanítója egy bizonyos Marcus Antonius Gnipho volt. Gnipho rabszolga volt, aki eredetileg a hellenisztikus Keletről származott, és Alexandriában tanult, de később felszabadította az Antonius család,
feltehetően azért, mert elégedettek voltak a gyerekeik oktatásával. Mind a görög, mind a latin retorika köztiszteletben álló tanára volt. A neveltetésnek eme második szakaszában mindkét nyelven részletekbe menő irodalomoktatás zajlott, de ékesszólás-gyakorlatokat is tartottak. A tanulmányokban központi szerepet játszott az irodalom, s az arisztokráciának megvolt az az előnye, hogy megengedhette magának a kézzel másolt iratokat egy olyan érában, amikor a nyomdai könyvnyomtatás még nem tette sokkal egyszerűbbé a sokszorosítást. Sok szenátor hatalmas könyvtárat tartott fenn a házában, amit ifjabb rokonai és szövetségesei is használhattak. Caesar leendő apósának, Calpurnius Pisónak is óriási könyvgyűjteménye volt, melynek zöme az epikuroszi filozófiával foglalkozott. A gyűjtemény maradványait Herculaneum melletti villája romjai között találták meg. Gyakran vendégül láttak házhoz látogató tudósokat és filozófusokat is, amivel tovább színesítették azt a kulturális közeget, amiben az ifjú arisztokraták nevelkedtek. Sokukhoz hasonlóan Caesarnak sem volt elég, hogy olvashatja a kiváló irodalmat – maga is ihletet kapott, hogy saját műveket alkosson. Suetonius említést tesz egy Herculest méltató költeményéről és egy Oedipus című tragédiáról. Ezek a kiforratlan művek talán nem voltak elég színvonalasak – habár se jobbak, se rosszabbak nem lehettek, mint más arisztokraták írásai, akik később nagy dolgokat hajtottak végre –, és Caesar adoptált fia, Augustus császár betiltotta őket. [15] Volt, amit a gyerekeknek egyszerűen be kellett magolniuk – például a Tizenkét táblás törvényeket, a római jog alapját. I. e. 92-ben egy rendelettel bezárták azokat az iskolákat, ahol latinul tanították a retorikát, kijelentve, hogy a görög nyelvű oktatás az elsődleges, még az olyan férfinak is, aki latinul akar szónokolni. Az intézkedéssel talán annak akarták elejét venni, hogy a közéletben használt szónoki képesség túlságosan elterjedjen, mert az ilyen iskolákban inkább azok a gyerekek tanultak, akiknek a családtagja nem ült a szenátusban. A római politikai környezetben elengedhetetlen volt némi szónoki készség, így ez is kihangsúlyozta, hogy a szimpla elméleti tudás megszerzésénél mi a hasznosabb. Cicero, aki hat évvel idősebb volt Caesarnál, felidézte, mikor i. e. 91-ben „majdnem mindennap” meghallgatta, ahogy a legkiválóbb orátorok szónokolnak a népgyűlésben és a bíróságokon. „Minden energiámmal azon voltam, hogy egyfolytában írjak, olvassak és szónokoljak, de nem elégedtem meg csupán retorikai gyakorlatokkal”, magyarázta, és hamar elkezdte figyelni az egyik akkori legjobb jogász ténykedését. Caesarra látszólag főleg a rokona, Caesar Strabo orátori stílusa volt hatással, szóval biztosan hallotta őt munka közben is szónokolni. [16]
A testedzést az elemi műveltséghez hasonló cél vezérelte. A hellenisztikus világban magára az atletikus tökéletességre törekedtek, és nem a felnőtt életre való felkészítés részeként tekintettek rá. A gymnasiumokban meztelenül edzettek, és sok városban ezek az intézmények gyakran dicsőítették a homoszexualitást. Mindkét dolog merőben idegen volt a rómaiaktól. Számukra a testgyakorlás a fizikai állóképesség elérését szolgálta, és erősen katonai jellege volt. Az ifjú arisztokraták legtöbbször a Campus Martiuson tanultak meg futni – a háború istene, Mars mezején, ahol seregszemléket tartottak már abban az időben, amikor Róma csupán poros kisváros volt. A Tiberisben (Tevere folyó) megtanultak úszni, és fegyverhasználatot is tanultak, leginkább kardot forgatni és dárdát hajítani. Lovagolni is megtanították őket, és Varro, aki majdnem Caesar kortársa volt, arról ír, hogy először szőrén kellett megülnie a lovat, csak később nyeregben. Mindezen tudás átadását legfőképpen az apától vagy valamelyik férfi rokontól várták el. Nagyon lényeges volt, hogy az egész procedúra nyilvános helyen történjen. A hasonló korú fiúk, akik idővel vetélytársakká váltak a politikai ranglétramászásban, nyilvánosan, egymás szeme láttára edzettek, és már ebben a korai életszakaszban elkezdtek valamiféle reputációt kovácsolni maguknak. Caesar karcsú felépítésű volt, nem kimondottan izmos, ám erős eltökéltsége kompenzálta ezt. Plutarkhosztól tudjuk, hogy született lovas volt, és hogy megtanult a háta mögött összefont karral lovagolni, miközben a térdével irányította az állatot. Későbbi életében, a seregben fegyverforgatási képességét is méltatták, és a rómaiak úgy vélték, hogy egy jó parancsnoknak éppoly magabiztosan kell használnia a kardot, a dárdát és a pajzsot, ahogy egész légiókat irányít. [17] A SZÉLCSEND ÉS A VIHAROK Saturninus és Glaucia kegyetlen eltiprása után i. e. 100 őszén a római közélet nagyjából visszatért a régi kerékvágásba. Marius reputációja megsínylette, hogy korábban szövetségre lépett a párossal, aztán maga vezette ellenük a Köztársaság erőit. Azt pletykálták, erős késztetést érzett, hogy Saturninushoz csatlakozzék. Az egyik vadabb történet szerint a végső összecsapást megelőző éjszakán egyszerre fogadta a házában a radikális vezéreket és a szenátus küldötteit. Marius állítólag csúnya hasmenést színlelt, aminek ürügyén kirohanhatott a szobából, hogy otthagyja az egyik csoportot, és közben beszélhessen a másikkal. Az incidensben játszott, megkérdőjelezhető
szerepétől eltekintve sem volt elég gyakorlott a politikai játszmákhoz, hogy a legjobban kihasználhassa vagyonát és katonai dicsfényét. Egy szenátor életéből sokat elrabolt a barátok és szövetségesek üdvözlésének napi rutinja, és hogy a lehető legtöbb embernek tegyen szívességet, és anélkül kötelezze le őket, hogy alárendeltnek érezzék magukat – ezekben a dolgokban Marius nem igazán jeleskedett. Plutarkhosztól tudjuk, hogy kevesen keresték a támogatását; még azt követően is, hogy új házat építtetett magának a Forum közelében, amivel gyakorlatilag deklarálta, hogy a látogatóknak nem kell messzire menniük, ha találkozni akarnak vele. Nem tudjuk, hogy az ifjú Caesar milyen közeli kapcsolatban állt híres nagybátyjával az i. e. 90-es évek alatt, de elég kétséges, hogy bármit tanult volna tőle arról, hogyan szerezzen befolyást a szenátusban. [18] A Gracchus fivérek és Saturninus törvénykezése ugyan erős ellenállást váltott ki, de a radikális tribunusok ténykedéséből származó hatalom és befolyás gerjesztette azt a félelmet, aminek végül erőszakos halálukat köszönhették. Összességében a római elit zöme inkább megválaszolatlanul hagyta volna a Köztársaság előtt álló problémák kérdését, mintsem hagyja, hogy elismerést kapjon érte bárki, aki megoldja azokat. Ám a problémák attól még megmaradtak, és a legtöbb azt az alapvető kérdést érintette, hogy ki profitáljon a birodalom nyereségéből. Az a magistratus, aki a földek újbóli felosztását javasolta, aki államilag támogatott gabonát osztott volna a városi szegényeknek, vagy kibővítette volna a lovagrend szerepét, hogy esküdtszéki esküdtek lehessenek, méltán számíthatott a támogatásra. Az utolsó évtizedek radikális tribunusainak sikere ezt világosan bebizonyította, erőszakos haláluk viszont azt mutatta, hogy hosszú távon igen nehéz fenntartani a népszerűséget ennyire eltérő érdekcsoportok között. Az egyik olyan csoport, akiknek a támogatása lassabban juttatott előnyökhöz egy szenátort, az itáliai szövetségesek vagy sociusok voltak. Tiberius Gracchus magára vonta az itáliai arisztokrácia haragját, hiszen ők óriási szelvényeket birtokoltak az ager publicusból. Ugyan nem volt közvetlen hatalmuk Rómában, de elég fontos szenátorokat tudtak befolyásolni, hogy szembeszálljanak a tribunusszal. Caius Gracchus azzal próbálta megnyerni magának az itáliaiakat, hogy római polgárjogot adott volna nekik, minek következtében rengeteg római hívét elveszítette. A római elit nem rajongott az ötletért, hogy a leggazdagabb új polgárok is beszálljanak a köztisztségekért folytatott vetélkedésbe, miközben a szegények, különösen a városi szegények attól tartottak, hogy az itáliai tömegek majd kiszorítják őket
a fesztiválokról és játékokról, és elértéktelenítik a voksaikat a szavazógyűléseken. Caius törvényeinek bukása tovább mélyítette azt a már eleve meglévő neheztelést, amit Róma itáliai szövetségesei a velük szemben tanúsított bánásmód miatt éreztek. Bármelyik római hadseregnek legalább a felét ezek a közösségek adták – és elképzelhető, hogy a későbbi évtizedekben ez az arány még magasabb lett –, és a veszteségeket is ilyen arányban szenvedték el. A terjeszkedésből származó zsákmányból viszont nem részesültek ilyen arányban. Az az arrogáns viselkedés, amit némelyik római magistratus a sociusokkal szemben tanúsított, további neheztelést szült. I. e. 125-ben Fregellae kolóniája, mely latin joggal rendelkezett, tehát viszonylag kiváltságosnak érezhette magát, fellázadt Róma ellen, de kegyetlenül leverték. Az itáliaiak zöme arra a következtetésre jutott, hogy Róma törvénye akkor lesz majd jobb, ha egyszer maguk is római jogot kapnak. Sokan Rómában kötöttek ki, és valahogy sikerült elkönyveltetni magukat római polgárként, de az első század elején egy sor különösen szigorú censor mindent megtett annak érdekében, hogy a listákról kigyomlálja azoknak a nevét, akiknek nem volt joga a polgári státuszhoz. [19] I. e. 91-ben Marcus Livius Drusus tribunus újra felvetette, hogy adjanak a szövetségeseknek polgárjogot. Ez lett annak a reformsorozatnak a központi eleme, amely erősen emlékeztetett a Gracchusokéra – utólag ironikusnak tűnhet, hisz Drusus apja volt Caius egyik fő ellenlábasa. A fivérekhez hasonlóan Drusus is egy igen gazdag és befolyásos családból származott, így bátrabban nyúlt a törvénykezéshez is, ami megint felébresztette a félelmet, hogy vajon mi lehet a célja hosszú távon. A tribunus jelentős ellenállásba ütközött, különösen az a terve, mely kiterjesztette volna az előjogokat. Mielőtt azonban a népgyűlésben megszavazhatták volna a polgárjogi törvényt, Drusust halálos döfés érte egy bőrműveskés által, miközben a híveit üdvözölte a háza előcsarnokában. A gyilkos nevére soha nem derült fény, de az eset kétségtelenné tette, hogy a törvényét soha nem szavaznák meg. Egy csapat itáliai nemes – akik közül többen Drusus közeli támogatói voltak – úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást. Ennek eredményeképp Itália több pontján lázadások törtek ki, mely eseménysorozat ma már szövetségesháború néven ismert (a kifejezés eredetileg a latin socii szóra utalt, ami szövetségeseket jelent). A lázadók saját államot alapítottak, melynek fővárosa Corfinium lett, alkotmánya erősen a római rendszerre hajazott, főbb magistratusaiként ugyancsak két consult és tizenkét praetort választva meg minden évben. Pénzt vertek, amelyen a római farkast felnyársaló itáliai bika látszott. Hamarjában óriási sereget állítottak ki, melynek felszerelése,
kiképzése és harcászati elmélete a légiókéra hasonlított. I. e. 91 végére heves harcok lángoltak fel, melyek számottevő veszteséget okoztak mindkét oldalon. A fennálló elkötelezettség eléggé megbonyolította a csatározást, és sok szempontból az egész inkább polgárháborúra emlékeztetett, mintsem lázadásra. Rengeteg itáliai közösség, gyakorlatilag az összes latin város hűséges maradt Rómához, míg számos foglyul ejtett római katona kész volt beállni az itáliai seregekbe, hogy a saját polgártársai ellen harcoljon. [20] Caesar még túl fiatal volt, hogy részt vegyen a szövetségesháborúban, de sokan, akik később főszerepet játszottak a történetében, például Cicero és Pompeius is először ebben a konfliktusban kaptak ízelítőt a katonai szolgálatból. Lehetséges, hogy valamilyen minőségben Caesar apja is szolgálatba állt, de a források erről hallgatnak. Ha i. e. 91-ben tényleg kormányzó volt Asia provinciában, akkor a háború kezdetét lekéste ugyan, de még a vége előtt visszaérhetett. Az a Lucius Julius Caesar, aki i. e. 90-ben volt consul, és parancsnokként erélytelen fellépést tanúsított a felkelőkkel szemben, a család másik ágához tartozott. Sextus Julius Caesar (aki, ahogy már említettük, vagy Caius bátyja volt, vagy nem) az azt megelőző évben viselte a címet, és maga is részt vett a konfliktusban. Proconsuli minőségében egy sereg parancsnoka volt, de megbetegedett és meghalt. A szövetségesháborúban való részvétel a társadalom széles rétegére kiterjedt, így számos magistratus is elesett az ellenség kezétől, egyesek inkompetenciája miatt viszont rengeteg harcban edzett szenátor kapott behívót promagistratusként. A harcok első évében Marius főszerepet játszott, és megnyert több kisebb ütközetet, de ami talán ennél is fontosabb: elkerülte, hogy legyőzzék. Hatvanas éveinek végén járt, így a rómaiak szemében nagyon öregnek tűnt egy aktív tábornokhoz képest, a vezetését illetően pedig az a kritika fogalmazódott meg, hogy túl óvatos. Akár ennek, akár hanyatló egészségi állapotának köszönhetően i. e. 90 után már nem igazán játszott hathatós szerepet a háborúban. Lucius Cornelius Sulla és Cnaeus Pompeius Strabo volt az a két parancsnok, akinek a legtöbb érdeme volt Róma harctéri győzelmében. A szövetségesháború megnyerésében azonban ugyanakkora szerep jutott a diplomáciának és az egyezkedésnek, mint a fegyvereknek, és a szenátus már az elejétől kezdve hajlandó volt megadni Itáliának, amit sikertelenül követeltek azelőtt. Azok a szövetséges közösségek, amelyek hűségesek maradtak, polgárjogot kaptak, miképp azok is, akik némi ellenállást követően megadták magukat, és azok is, akiket nagyon hamar legyőztek. A gyorsaság, amivel a rómaiak tulajdonképpen Itália teljes szabad lakosságára kiterjesztették az előjogokat a Pó folyótól délre, kihangsúlyozta, milyen
értelmetlen az egész konfliktus. Ám a dolog kivitelezése jól illusztrálta, mennyire vonakodnak megváltoztatni a politikai egyensúlyt Rómában, hiszen az új polgárokat belesűrítették néhány szavazó törzsbe, hogy minimalizálják a befolyásukat. [21] Sulla jelentős érdemeket szerzett a lázadók leverésében, i. e. 89 végére visszatért Rómába, és megnyerte a következő évi consulságot; egyik fő ellenfeleként Caius Julius Caesar Strabót győzte le. Sulla pályafutása sok tekintetben előrevetítette Caesarét. Mindketten patríciusok voltak, ám a szerencse rég elpártolt mindkettejük családjától, így közéleti kapaszkodásuk majdnem olyan küzdelmes volt, mint egy „új emberé”. Sulla karrierje később indult be a szokásosnál, de quaestorként szolgált Marius alatt Numidiában, és jelentős szerepet játszott Jugurtha árulásának megszervezésében és foglyul ejtésében. Ezzel a sikerével szívesen hivalkodott, amivel csak tüzelte volt parancsnoka egyre növekvő féltékenységét, aki úgy érezte, hogy ezzel az ő dicsőségét kisebbíti. Bár a kimberekkel vívott háborúban Sulla először Marius oldalán szolgált, csakhamar átkérte magát a hadvezér parancsnoktársának seregébe, és a két férfi kapcsolata ezek után már messze nem volt olyan szívélyes. I. e. 88-ban Sulla consulként megkapta a jogot a szenátustól, hogy a pontoszi VI. Mithridatész királlyal háborúzzon. Mithridatész az egyik hellenizált keleti királyságban uralkodott, amely Makedónia és a Szeleukidák hanyatlásával megerősödött. Miközben a rómaiakat lekötötte az Itáliában folytatott háború, a király elfoglalta Asia római provinciát, és elrendelte a térségben élő rómaiak és itáliaiak lemészárlását. Sikereit görög invázióval folytatta. Sulla számára a parancs óriási lehetőséget nyújtott, hogy a híres és felettébb gazdag keleti városok ellen vezessen hadjáratot, és elkezdte verbuválni a hadsereget, amit magával akart vinni. Besorozható újoncokból nem volt hiány, mert a keleten vívott háborúk könnyű csatákkal és bőséges zsákmánnyal kecsegtettek. [22] Szokásos esetben Sulla egyszerűen odament volna, és megteszi, amit kell, hogy tovább fényezze a családja nevét. A Sulpicius nevű tribunus azonban a népgyűléssel megszavaztatta azt a törvényjavaslatot, amely Sulla helyett Marius kezébe adta a parancsnokságot. Ez egy olyan törvénysorozat része volt, mellyel a Gracchusok és Saturninus útjára kívánt lépni, tribunusi hivatalát új, széles körű reformprogram szolgálatába állítva. Egy másik törvénytervezetével az újonnan előjogokat nyert polgárokat akarta egyenlőbbé tenni a szavazó törzsek között. Marius örült, hogy úgy használhatja fel Sulpiciust, ahogy annak idején Saturninust, és Sulpicius is elégedett volt, hogy profitálhat a népszerű háborús hőssel kötött szövetségből. Nem valószínű,
hogy bármelyikük sokat hezitált volna, hogy felbontsa a szövetséget, ha az nagyobb előnyökkel kecsegtet, különösen, ha sürgető céljaikat elérik vele. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a politika mindig az egyéni sikerekről szólt, nem a pártosodásról. Mariust ekkor egyértelműen az motiválta, hogy újra háborúzhasson, és visszanyerje azt az elismerést, aminek Jugurtha és az északi barbárok legyőzése után örvendett. Sulpicius, aki nagy befolyással rendelkezett a népgyűlésben, megadhatta neki az esélyt egy újabb háborúra. Marius hatvankilenc éves volt, és i. e. 100 óta nem választották meg magistratusnak, míg Sulla teljesítménye önmagáért beszélt, így nem volt ok, hogy változtassanak a parancsnoki kinevezés eljárásán. Ugyanakkor a Gracchusok bebizonyították, hogy a népgyűlés bármiben törvénykezhet. A rokonszenv és a precedens joga Sulla mellett állt, de technikailag semmi törvénytelen nem volt az eljárásban. Sulpicius is verőlegényeket vett igénybe, hogy a törvényt átnyomja, egy történet szerint Sulla úgy úszta meg ép bőrrel, hogy bemenekült Marius házába. [23] Sullával méltatlanul bántak; arisztokrataként, szenátorként és consulként dignitasán komoly csorba esett. Az elkeseredése ugyan érthető volt, ám a viszontválasza botrányos. Rómából távozván a seregéhez vezetett az útja, ahol elárulta a katonáknak, hogy kiszorították a keleti parancsnokságból, és elkerülhetetlen, hogy Marius saját légiókat toborozzon a háborúhoz. Ám ezt nem hagyhatja, ezért felszólította a legionáriusait, hogy kövessék Rómába, és szabadítsák meg a Köztársaságot a csoportosulástól, amelyik magához ragadta a hatalmat. Egy kivételével egyik szenátor tisztje sem tett eleget a felhívásának, de a sereg többi része nem vonakodott. Vagy a háborús zsákmánytól nem akartak elesni, vagy a parancsnokukat ért igazságtalanságtól feldühödve, a légiók követték Sullát Rómába. Ez volt az első alkalom, hogy egy római hadsereg a város ellen masírozott. A sereg elé küldött két praetort csúnyán helybenhagyták, köpenyüket leszaggatták, a szolgáik által hordozott fascest, ami imperiumuk jogát jelképezte, összetörték a dühös legionáriusok. Az utánuk érkező szenátori delegációkat, akik arra kérték a consult, hogy álljon meg, és adjon egy kis időt a dolog békés rendezésére, szívélyesen fogadták, de az óhajukat semmibe vették. Egy kisebb egység végül Róma területére lépett, de egy sebtében szervezett csapat, mely Mariushoz és Sulpiciushoz volt hűséges, megállította, amire Sulla nagyobb haderővel válaszolt, és az emberei fokozatosan küzdötték előre magukat az utcákon, számos házat lángra lobbantva az összecsapásban. Az ellenállás kezdetben heves volt ugyan, de rosszul felszerelt, és csakhamar leverték. Sulla tizenkét ellenséges vezért jogfosztottnak kiáltott ki, köztük Mariust és a fiát, valamint
Sulpiciust, és engedélyt adott a meggyilkolásukra, amiért jutalmat ajánlott fel. A néptribunust az egyik saját rabszolgája elárulta, és megölték. (Sulla a rabszolgát felszabadította, majd a tarpeji szikláról ledobatta, amiért hűtlen volt korábbi gazdájához. Ez a „gesztus” összhangban állt azokkal a római hagyományokkal, amelyek a törvény és a kötelesség tiszteletét méltatták.) A többi számkivetett megúszta a hajszát, és elmenekült. Marius egy sor változatos kaland után – melyeket kétségtelenül az utókor színezett ki – végül Afrikába jutott, ahol a numidiai háború után létesített kolónián élő veteránjai örömmel fogadták. Sulla intézkedett, hogy visszaállítsa a rendet, majd elindult a seregével, hogy megmérkőzzön Mithridatésszal, és közel öt évig vissza sem tért Itáliába. [24] I. e. 87 két consulja hamar hajba kapott, mire egyiküket, Lucius Cornelius Cinnát a Köztársaság ellenségének kiáltották ki, és megfosztották a hivatalától, miután megpróbálta semmissé tenni Sulla rendeleteit. Sullához hasonlóan Cinna is egy hadsereghez menekült, amely még mindig azzal volt elfoglalva, hogy az itáliai lázadás utolsó parazsait eltapossa, és meggyőzte a katonákat, hogy támogassák. Rövidesen csatlakozott hozzá Marius, miután visszatért Afrikából egy csapat önkéntessel, akik szedett-vedett csőcseléknél alig voltak szervezettebbek. A leghírhedtebbek közöttük a bardüaiak voltak, egy csapat felszabadított rabszolga, akik Marius személyes testőrségét alkották, és gyakran ítélet-végrehajtóként tevékenykedtek. Az év vége felé Marius és Cinna megindult Róma felé, és eredménytelenül próbálta feltartóztatni őket Cnaeus Octavius consul, aki felettébb jellemes, ám igen szerény képességű ember volt. Pompeius Strabo – aki még mindig a serege élén állt, és már évek óta pályázott második consuli kinevezésére – nehezen érthető viselkedése csak rontott a helyzeten. Sulla elküldte az i. e. 88-ban hivatali idejét töltő társconsulját, Quintus Pompeiust, hogy vegye át Strabo légióinak irányítását. Bár Quintus és Strabo távoli unokatestvérek voltak, az utóbbi legionáriusait ez nem akadályozta meg abban, hogy megöljék az előbbit, amit szinte bizonyosan a parancsnokuk hagyott jóvá. Strabo alighanem bizonytalan volt, hogy melyik oldalra álljon, és lehet, hogy mindkét félhez megpróbált közeledni. Végül is Octaviushoz csatlakozott, de képtelen volt őt hathatósan támogatni, és a hadaik vereséget szenvedtek. Strabo rögtön utána meghalt, talán egy kór vitte el, de az is lehet, hogy belecsapott a villám. Octavius nem akart elmenekülni, amikor az ellenség a városba lépett, és a hivatali székében ülve ölték meg a Janiculum-dombon. Levágott fejét Cinna elé vitték, aki kitűzte a Rostrára a Forumon. Hamarosan több szenátor feje
került mellé. A forrásaink legfőképp Mariust hibáztatták az ezt követő kivégzésekért, de valószínűsíthető, hogy Cinna éppoly fontos szerepet játszott a dologban. A híres szónokot, Marcus Antoniust – annak a Marcus Antoniusnak a nagyapját, aki Caesar követője lett – megölték, miképp Marcus Licinius Crassus apját és bátyját, valamint Lucius Caesart és bátyját, Caesar Strabót is. Néhány embernek színlelt tárgyalást rendeztek, de a legtöbbjüket egyszerűen csak kivégezték ott, helyben, ahol elfogták őket. Mintegy szimbolikus tettként Sulla házát földig égették, mert egy szenátor rezidenciája nemcsak politikai ténykedéseinek helyszíne volt, de fontosságának szemmel látható jele is. Feleségét és családját is megtalálták, de sikerült elmenekülniük, és végül Hellászban csatlakoztak hozzá. Ha botrányosnak tűnik, hogy Sulla zár alá vette a várost, akkor ennek a második megszállásnak a kegyetlensége egyenesen borzalmas. I. e. 86-ban Mariust és Cinnát választották consulnak, de az előbbi a hivatalba lépése után néhány héttel hirtelen elhalálozott. Hetvenéves volt. [25] Ha Caesar apjának volt is szerepe ezekben a történésekben, az nem ismeretes. És azt sem lehet tudni, hogy az ifjú Caesar tulajdonképpen Rómában tartózkodott-e bármelyik esemény idején, amikor megrohamozták a várost, szemtanúja volt-e a Tiberis vízén úszó hulláknak vagy a Rostráról lógó fejeknek. Az ifjú arisztokraták oktatása erős tradíciókkal rendelkezett, és sokat kellett tanulniuk abból, hogy a napi ügyleteiket intéző véneket figyelik. Csakhogy ezekben az években a közélet oly rendezetlen és gyakran erőszakos volt, hogy óhatatlanul másfajta benyomásokat szívtak magukba a Köztársaságról, mint a megelőző generációk. De lett ez még rosszabb is.
III AZ ELSŐ DICTATOR „A proskribált személyek listáit nemcsak Rómában függesztették ki, hanem Itália összes nagyvárosában. Nem maradt olyan hely, mely ne viselte volna magán a vérontás mocskát – sem az istenek templomai, sem a vendéglátó barátok tűzhelye, sem a családok otthona. A férjeket asszonyaik karjában mészárolták le, a fiakat az anyjuk ölelésében. A halottaknak csak egy kis hányadát ölték meg azért, mert feldühítettek vagy ellenségükké tettek valakit; messze többet gyilkoltak meg a javaikért, és még a hóhérok is olyan kijelentésekre ragadtatták magukat, hogy ennek az embernek a nagy háza miatt kellett meghalnia, annak a kertje miatt, amannak meleg vizű forrása miatt.” – Plutarkhosz, i. e. II. század eleje [1] Caesar apja hirtelen halt meg; egyik reggel összeesett, miközben a lábbelijét vette fel. A fia majdnem tizenhat éves volt, de talán már előtte hivatalosan férfikorba lépett, félretéve a bíbor szegélyű toga praetextát – amit csak fiúk és magistratusok viseltek –, és magára öltve egy felnőtt dísztelen toga virilisét. A szertartás részeként a fiú a bullatalizmánt is levette a nyakából, és elrakta örökre. Életében először megborotválkozott, haját rövidre vágták, ahogy egy felnőtt polgárhoz illett, és megszabadult kissé hosszabb fürtjeitől, ami egy fiúnál még elfogadható. A szertartás nem volt korhoz kötve, s ahogy a római nevelés megannyi kérdésében, ebben is a család dönthetett. Általában tizennégy-tizenhat éves kor között történt, bár olyan esetek is ismertek, amikor még csupán tizenkét, vagy ellenkezőleg, már tizennyolc éves volt a felnőttkorba lépő ifjú. A ceremóniát leggyakrabban a Liberalia-fesztivál keretében tartották meg, március 17-én, bár arra sem létezett semmiféle törvényes kötelezettség, hogy ekkor kell megtörténnie. Az otthon végrehajtott szertartásokon kívül az arisztokrata származású gyereket az apa és annak barátai körbevezették a városközpontban, azt jelképezendő, hogy a fiú immár
belépett a Köztársaság felnőtt közösségébe. Miután áthaladtak a Forumon, a csoport felment a Capitolinus-dombra, hogy áldozatot mutasson be Jupiter templomában Juventasnak, az ifjúság istennőjének. [2] Apja halála után Caesar nem egyszerűen felnőtt lett, hanem paterfamilias is, azaz családfő. Alig néhány közeli férfirokona volt, aki eljövendő pályafutását irányíthatta, de a fiatalember már a kezdetektől figyelemre méltó magabiztosságot mutatott. Egy éven belül felbontotta a jegyességet, amit valamikor régebben a szülei intéztek számára. Ez egy bizonyos Cossutiához fűzte, akinek az apja lovag volt, nem szenátor. A család nagyon gazdag volt, és bizonyára jelentős hozományt is adott volna a lány mellé, de a pénz legfeljebb a politikai karrier elindításakor hozhatott hasznot, egyéb előny nemigen származott belőle. Lehetséges, hogy a pár valójában már házas volt, nem csak jegyben járt, mert a kapcsolatukról beszámoló Suetonius által használt szó leginkább válást jelent, míg Plutarkhosz határozottan Caesar egyik feleségeként ír Cossutiáról. A koruknál fogva ez ugyan valószínűtlen, mindazonáltal nem lehetetlen. Bármilyen természetű volt is kettejük kapcsolata, szakítottak. Caesar inkább Corneliát vette nőül, annak a szintén patrícius Cinnának lányát, aki i. e. 87-től 84-ig négy egymást követő évben volt consul, és Róma legbefolyásosabb emberei közt tartották számon. [3] Nem egészen világos, hogy Cinna miért tüntette ki ezzel Caesart. Nyilvánvaló, hogy a két Julius Caesar kivégzése nem szólt ellene, ami önmagában is jól illusztrálja, mennyire elkülönült egymástól a család két ága. Marius a fiú nagybátyja volt, ami kétségtelenül előnynek számított, de ennek a kapcsolatnak a fontossága némiképp csökkent, amikor i. e. 86-ban Marius meghalt. Az viszont igaz, hogy életének utolsó heteiben Cinnával közösen jelölték a fiút a flamen Dialis posztjára, ami Róma egyik legrangosabb papi hivatása volt. Lucius Cornelius Merulát, aki előzőleg töltötte be a tisztséget, i. e. 87-ben Octavius helyettes (ügyeletes) consullá nevezte ki az elbocsátott Cinna helyére. Amikor Marius és Cinna hadai bevették Rómát, Merula nem várta meg, míg kivégzik: öngyilkos lett. A flamen posztját egy olyan patríciusnak kellett betöltenie, aki szintén patrícius feleségét egy ősi, ritkán használt házassági szertartás keretében vette nőül, amit confarreatiónak hívtak. Caesar túl fiatal volt, hogy i. e. 86-ban hivatalba lépjen, és a patrícius Corneliával való házasságát i. e. 84-ben részben már azért szervezték, hogy felkészítsék a papságra. Persze nehéz elhinni, hogy Cinna lánya lett volna az egyetlen patrícius hajadon, akit elvehetett, hogy flamennek válasszák; de azt sem könnyebb elhinni, hogy Cinna minden vágya az volt, hogy alkalmassá tegye Caesart a papi szerepre; ez felülírta az összes elvárást, amit egy szenátor
a leendő vejével szemben támaszthatott. Valójában az ifjú nem is lehetett alkalmas a papi posztra, mert egy flamennek olyan szülőktől kellett származnia, akik szintén a confarreatio szerint házasodtak össze, Aurelia viszont plebejus volt. Cinna minden bizonnyal igen nagyra tartotta az ifjú Caesart. Ha így állt a dolog, akkor viszont több mint különös, hogy flamen Dialist csináltak belőle. A flaminátus Róma egyik legősibb vallásos rendje. Mindössze tizenöt ilyen pap volt, és mindegyikük egy bizonyos istenség tiszteletének szentelte magát, de közülük három sokkal fontosabb és tekintélyesebb volt a többinél, mégpedig Quirinus (flamen Quirinalis), Mars (flamen Martialis) és Jupiter (flamen Dialis). Jupiter Róma legfontosabb istene volt, és flamenje ennek megfelelően a legmagasabb rangú. A flaminátus dicsőséges ősiségét egy sor furcsa tilalom óvta, melyek kötelezték a tisztség viselőjét, hogy a feleségével egyfolytában az isten kegyének elnyerésén buzgólkodjon, és nehogy bármilyen formában beszennyezze a rítusát. A flamen Dialisnak egyebek mellett nem volt szabad esküt tennie, három éjszakánál többet a városon kívül töltenie, holttestet, hadjáraton lévő sereget vagy ünnepnapon dolgozó embert látnia. Ráadásul nem lovagolhatott, a házában vagy a ruházatán sehol nem lehetett csomó, és nem ültethették olyan asztalhoz, amelyen nincs étel, mivel soha nem szenvedhetett szükséget. Továbbá csak olyan rabszolga borotválhatta vagy nyírhatta meg, aki bronzkést használ az aktushoz – bizonyára ez is az ősiség egy újabb jele –, és a levágott szőrzetét, csakúgy mint a levágott körmét, egy titkos helyen el kellett temetni. A flamen különleges fejfedőt viselt, az apexet, ami látszatra szőrméből készült, csúcsos volt, és kétoldalt leffentyű lógott a fülére. Ilyen megkötések mellett a hagyományos szenátori karrier eléggé elképzelhetetlen volt. [4] A flamen Dialis hatalmas tekintélynek számított, és az előző évszázadban a tisztség viselői kivívták maguknak a jogot, hogy beüljenek a szenátusba, és olyan magistratusi posztokat vállaljanak, melyek betöltésével nem kell elhagyniuk Rómát. Ez persze azzal járt, hogy mentesültek az eskü alól, amit egy magistratusnak szokás szerint tennie kellett, mielőtt hivatalba lépett. Azonban azokat a megkötéseket már nem volt olyan egyszerű megkerülni, amelyek felmentették a flament a katonai parancsnoki tisztség viselése alól. Nem valószínű, hogy Merulából consul lett volna, ha i. e. 87-ben Cinna elmozdítása nem teremt szokatlan körülményeket. Később azt állította, hogy ő nem is akart consul lenni, de vélhetően a comitia centuriata a hagyományos módon szavazta meg a hivatalra. A papi tisztsége miatt rá háruló tilalmak garantálták, hogy nem játszhat komolyabb szerepet az eseményekben, és
Octavius talán épp emiatt akarta őt maga mellé társconsulnak. Amikor Cinna és Marius elfoglalta Rómát, Merula önként lemondott consuli címéről, de csakhamar felismerte, ez elég nem ahhoz, hogy megmentse az életét. Elment Jupiter templomába a Capitolinus-dombra, ott levette az apexsüveget, amivel formálisan lemondott a hivataláról, majd egy késsel felvágta a csuklóit. Mielőtt meghalt, megátkozta Cinnát és a híveit, de közben gondja volt rá, hogy hagyjon egy üzenetet, amiben elmagyarázta, nagyon ügyelt rá, nehogy beszennyezze papi hivatalát. [5] Caesar és Cornelia a furcsa confarreatio szertartás szerint kelt egybe, mely a nevét a tönkebúzáról kapta – latinul far –, amiből a Jupiter Farreusnak áldozatként bemutatott cipót sütötték. Ezt a menyasszony előtt vitték, és lehet, hogy a rituálé részeként a pár el is fogyasztotta. Tíz tanúnak kellett jelen lennie, és a szertartást Róma két legfőbb papja celebrálta: a pontifex maximus és a flamen Dialis. Mivel az utóbbi posztja Merula halálával megürült, a rituálé ezen részének nem lehetett eleget tenni. Azzal, hogy Caesart jelölték a posztra, a felesége flaminica lett, ezért a nászukat egy birka feláldozásával is szentesíteni kellett. Azután a lefátyolozott fejű párt báránybőrrel lefedett székekre ültették. [6] Caesar kiválasztása a megüresedett papi tisztségre jelentős megtiszteltetésnek számított, amivel a Köztársaság fontos alakja lett, és igen fiatalon a szenátus tagja. Ám ezt a jelentőséget csak annak árán tudhatta magáénak, hogy jövendő pályafutása erős korlátok közé szorult. Caesar legjobb esetben a praetori címet érhette el, akárcsak édesapja, Rómát viszont nem hagyhatta el egy provincia kormányzásának reményében, katonai dicsőségre meg aztán végképp nem számíthatott. Mivel családja elég szerény eredményeket tudott felmutatni a múltban, egy ilyen pályafutás is jókora elégtételt jelenthetett volna a fiúnak, hiszen amit végül elért, arra nemigen számíthatott senki. Ugyanakkor semmi nem utalt rá, hogy akár tehetségtelensége, akár egészségi állapota megakadályozhatta volna abban, hogy hagyományos úton mássza meg a ranglétrát – Caesart ekkor még nem gyötörték az epilepsziás rohamok, melyek megkeserítették későbbi életét. A Corneliával kötött házassága is azt mutatja, hogy látták benne a rátermettséget. Világosan látszik, hogy Cinna és Marius már az elejétől egyetértett a kinevezésével, és Cinna a szövetségese halála után sem változtatta meg a döntést, mindazonáltal nem ismerjük a szándékukat, sem azt, hogy Caesar valójában hogyan állt az egészhez. Bármi is járt a fejükben, nem úgy tűnik, mintha nagyon kapkodtak volna, hogy tető alá hozzák a dolgot, s bár az egyik forrásunk azt állítja, hogy felruházták a flaminátusi
címmel, sokkal valószínűbb, hogy a többi szerzőnek volt igaza, akik azt írták, hogy ez az esemény valójában nem történt meg. Először is, a fiatalsága akadályt jelenthetett. De ami még fontosabb: Cinna egymaga nem is nevezhette ki, mert a szokványos eljárás szerint Róma egy másik főpapjával, a pontifex maximusszal egyetértésben kellett meghoznia a döntést. Akkoriban a posztot Quintus Mucius Scaevola töltötte be, aki nem volt nagy rajongója az új rezsimnek, miután Cinna pribékjei egyszer már megpróbálták eltenni láb alól. A pontifex maximust nem kötötték olyan szigorú szabályok, mint a flament, és aktív politikai szerepet vállalhatott. Így egykori consulként és híres jogtudósként Scaevola szakmai alapon óvást is emelhetett Caesar kinevezése ellen, hiszen Aurelia plebejus származású volt; vagy talán egyszerűen csak nem engedett a Cinna részéről érkező nyomásnak. Végül is ez egy egészen apró probléma volt, és Cinna egyéb, sokkal fontosabb teendői miatt megoldatlan maradt. [7] SULLÁRA VÁRVA A forrásaink nem dokumentálják részletesen azt az időszakot, amikor Cinna és a támogatói uralták Rómát. Azonban nem csupán a hiányos ismereteink miatt állítható, hogy nem kísérletezett nagyobb reformokkal. Habár győzelme előtt az újonnan polgárjogot kapott itáliaiak és más elégedetlen közösségek kegyeit is kereste, valójában igen keveset tett azért, hogy kielégítse a követeléseiket. A római polgárháború első szakaszának – sőt a későbbi konfliktusoknak is – vajmi kevés köze volt az ellentétes ideológiákhoz vagy a politikához, inkább a hagyományos, személyek közötti versengés elfajulásának jeleit mutatta. Cinna nem táplált forradalmi ambíciót a Köztársaság megreformálására, csak a meglévő rendszerben vágyott személyes hatalomra és befolyásra. S miután erőszakos úton megszerezte, legfőbb célja azok megtartása maradt. Cinna i. e. 86-ban már volt consul, és gondoskodott róla, hogy 85-ben és 84-ben is megválasszák – felettébb valószínű, hogy csak őt és az általa választott társát lehetett előterjeszteni jelöltként. Consulként imperiummal rendelkezett, tehát joga volt hadseregnek parancsolni, amire szüksége volt, ha meg akarta védeni magát Sullától vagy egyéb riválisoktól. Magistratusként mentesült a bűnvádi eljárások alól, mert a római bíróságok látszólag működtek ugyan, néhány kiváló ügyvéd azonban meglepő módon nem jelent meg többé a tárgyalásokon. Cinna és Marius egyes szenátorokat megöletett, mások külföldre menekültek, de a szenátus
nagyobbik része Rómában maradt, és továbbra is ülésezett. Sok szenátor nem rajongott Cinnáért és a híveiért, ugyanakkor Sullát sem kedvelték. A szenátus viszonylag szabadon tanácskozott, és időnként olyan intézkedéseket is megszavazott, melyekkel nem feltétlenül járt Cinna kedvében, példának okáért, amikor tárgyalásokat kezdeményezett Sullával. Ennek ellenére Cinnát nem tudta korlátozni, sem megakadályozni egymást követő consulságát, ugyanis ő parancsolt egy hadseregnek, a szenátus meg nem. Cinna Rómájában a szenátus ülésezett, a bíróságok működtek, és választásokat tartottak, ami legalább a normalitás látszatát fenntartotta. A Köztársaság főbb intézményei figyelemreméltóan rugalmasnak bizonyultak, hiszen bármilyen körülmények között működőképesek maradtak, zavargás vagy vérontás csak átmenetileg akasztotta meg őket. A szenátorok idejét kitöltötte, hogy különböző szívességekkel támogatókat nyerjenek, befolyást szerezzenek és hivatalhoz jussanak. Bármilyenek is voltak a körülmények, ők addig próbálkoztak, amíg csak lehetséges volt. [8] Cinna pozícióját nem lehetett összeegyeztetni egy rendesen működő köztársasággal, hiszen a tisztsége a seregétől függött, és nem mutatta jelét, hogy le akarna mondani róla, miközben ismétlődő consulságával megfosztott másokat a magas állás lehetőségétől, és korlátozta a provinciák kormányzására rendelkezésre álló magistratusok számát. De Cinna nem érezte magát biztonságban, míg Sulla szabadon kószált és a légióinak parancsolt. A Mithridatész elleni háború jogát Mariusnak adták i. e. 86-ban, de már azelőtt meghalt, mielőtt egyáltalán elindult volna. Consulként az a Lucius Valerius Flaccus örökölte a helyét és a feladatát is, aki végül csak elindult keletre egy sereg élén. Hamar nyilvánvaló lett, hogy Sulla nem hagyja magát leváltani egyhamar, de Flaccus megkísérelt tárgyalni vele, hogy egyesítsék az erőiket Mithridatész ellen. Azonban Flaccust meggyilkolta a saját quaestora, Caius Flavius Fimbria, aki átvette a hadsereg parancsnokságát, és megpróbálta egyedül legyőzni Pontoszt. Miután a hadviseléshez kevesebb tehetsége volt, mint a gyilkossághoz és az áruláshoz, Fimbria a katonái fellázadása után végül öngyilkos lett. Az elkövetkező néhány évben a szenátus néhányszor megkörnyékezte Sullát annak reményében, hogy kibékítheti Cinnával, és így elkerülhetik az újabb polgárháborút, ám egyik vezér sem rajongott az ötletért. Sulla kihangsúlyozta, hogy ő egy megfelelő módon megválasztott magistratus, akit a szenátus nevezett ki, hogy proconsulként hadba lépjen a Köztársaság ellensége ellen, és mint ilyet, muszáj elismerniük, és hagyniuk kell, hogy teljesítse a feladatát. I. e. 85-ben a Mithridatésszal vívott háború minden jel szerint a végéhez közeledett, mire Cinna a szövetségeseivel
toborzásba kezdett, tartalékokat halmoztak fel, mert úgy vélték, hogy a Sullával való összecsapás elkerülhetetlen. [9] Lucius Cornelius Sulla feltűnő férfi volt: különösen világos bőrével, szürke szemével, szúrós tekintetével és vöröses árnyalatú hajával kitűnt az átlagból. Később a megjelenésén sokat rontott bőrrendellenessége, amiből kifolyólag arcát vörös foltok tarkították. (Egy néhány száz évvel későbbi, homályos eredetű katonai beszámoló szerint csak egy heregolyója volt, de az eredményeiből tisztán látszik, hogy még egy ilyen fogyatékosság sem akadályozhatta meg, hogy sikeres katona váljék belőle.) Sulla nagyon elbűvölő tudott lenni, amivel katonákat és szenátorokat egyaránt levett a lábukról, rengeteg arisztokrata viszont igencsak bizonytalan volt őt illetően. Kései közéleti színre lépése ellenére meglehetősen sikeres lett, és számos alkalommal bizonyította katonai rátermettségét. Ötvenévesen lett consul, ami szokatlanul idősnek számított első consuli poszthoz, és az azt megelőző évtizedben a praetorságot is csak kétszeri próbálkozásra nyerte el. Sok szenátor talán nem felejtette el, milyen szegény volt fiatalon, és hogy a családja csillaga leáldozott. Azok, akiknek jól megy a soruk egy rendszerben, általában úgy érzik, a másik megérdemelten bukott el. Sulla szűkölködött, színészek és zenészek társaságában lelte kedvét, azonban ezeknek a szakmáknak kivételesen rossz reputációja volt. Az ilyen viselkedés fiatalon is helytelennek számított, de egy szenátor vagy magistratus esetében még inkább felháborító volt, ám Sulla egész életében hű maradt a barátaihoz. Nagyivó volt, imádta a lakomákat, és széles körben elterjedt róla, hogy óriási szexuális étvágya van, nem veti meg se a férfi, se a női szeretőket. Tudniillik élete nagy részében titkolózás nélkül barátkozott a Metrobius nevű színésszel, aki a színpadon női szerepek előadására specializálódott, aminek köszönhetően úgy hitték, viszonyuk van. A szenátus belső köre elég vonakodva fogadta Sulla politikai sikereit, bár rendszerint inkább melléálltak, ha egy másik alternatíva került szóba. Ez önmagában véve talán nem is számított neki, abban az elhatározásában viszont semmi nem tudta megingatni, hogy a sikerét ismerjék el nyilvánosan, és ne fosszák meg az elért eredményeitől. I. e. 88-ban azért vezette Róma ellen a seregét, mert azt állította, ő a Köztársaság törvényes meghatalmazottja, és meg kell szabadítania Rómát egy klikk törvénytelen dominanciájától. A későbbiekben magát mindig Róma proconsuljaként aposztrofálta, tagadva Marius és Cinna azon kijelentését, mely az állam ellenségének nyilvánította őt. Sulla volt az az ember, aki – a saját maga fogalmazta sírfelirata szerint – soha nem mulasztott el jót tenni a barátaival, és rosszat az ellenségeivel. [10]
Mivel Sulla meg volt győződve saját imperiuma és parancsnoksága törvényes voltáról, az ő szemében az ellenfelei törvénytelenül cselekedtek, így a Köztársaság ellenségei lettek. Ezért aztán egyrészt jogának, másrészt kötelességének tartotta, hogy mindenáron eltiporja őket. Saját dignitasánák megóvását is fontosnak tartotta, hisz a sikereivel tiszteletet szerzett magának és a családjának. A rómaiak nyíltan hangsúlyozták a szerencse szerepét minden emberi tevékenységben, különösen a hadviselésben, és – mintegy Napóleont előrevetítve – úgy hitték, hogy szerencsésnek lenni egy tábornok legfontosabb erénye. A parancsnokok nem bízhattak a vak véletlenben, és minden lehetséges előkészületet meg kellett tenniük a siker elérésére, ám a háború káoszában a legjobb tervek is füstbe mehettek, és a véletlenen a győzelem vagy a vereség múlott. Sulla egész pályafutása alatt dicsekedett a jó szerencséjével. Aki szerencsés volt, az isteni kegyben részesült, az ő esetében ez Venus támogatását jelentette, alkalomadtán Apollóét és másokét. Sulla azt állította, az életében sok nagy eseményt megelőzően látnoki álmai voltak, melyekben megjelent egy isten vagy istennő, aki arra biztatta, hogy tegye meg, amit tervez, cserébe garantálják neki a sikert. Marius hasonlóképpen bízott az orákulumokban, akik dicső jövendőt jósoltak neki. Legnevezetesebb ezek közül hétszeri consulsága volt. Mindkét férfit könyörtelen becsvágy jellemezte, ám abbéli hitük, hogy a sikerük isteni elrendelésre valósult meg, még tovább növelte a már eleve tekintélyes önbizalmukat. Nem szabad, hogy újkori cinizmusunktól ne lássuk meg azt a tényt, hogy az isteni kegyről előadott hasonló állítások gyakran szolgáltak igen hatásos propagandaként. [11] Sulla egyszer már erőszakhoz folyamodott, amikor saját státuszát kellett megóvnia. A várost elfoglaló Cinna brutalitása után várható volt, hogy az ellenfele sem fog válogatni az eszközökben. I. e. 85-ben Sulla aláírta a dardanoszi békét, ami lezárta a Mithridatésszal vívott háborút. Római mértékkel mérve nem volt teljes a győzelem, mert Pontosz királya független maradt, és még mindig jelentős haderővel rendelkezett, de elüldözték a római területről, a seregei pedig megalázó vereséget szenvedtek. Sulla nem tudott rögvest visszatérni Itáliába, mert még rengeteg közigazgatási teendője maradt a keleti provinciákat illetően. I. e. 84-ben Cinna úgy határozott, inkább Hellászban méri össze az erejét a riválisával, mintsem Itáliában, de komoly halogatásra kényszerült, mert az Adriai-tengeren vihar tombolt, ami a katonák egyik hajóflottáját visszafújta Itáliába. Nemsokkal ezután zendülés tört ki köztük – elképzelhető, hogy vonakodtak római honfitársaik ellen fegyvert fogni, bár a forrásaink ebben a tekintetben ellentmondásosak –, és Cinnát
megölték a saját emberei. A hívei vezetését Cnaeus Papirius Carbo vette át, aki társconsulja is volt abban és a megelőző évben. I. e. 82-ben pedig harmadik consuli évét tölthette Marius fiának társaságában annak ellenére, hogy utóbbi még túlságosan fiatal volt a posztra. Egyre több szenátor vagy úgy látta, hogy Itália már nem biztonságos számára, vagy megérezte, hogy merről fúj a szél, és Sulla elé menekült, keletre. Amikor végül i. e. 83 őszén kikötött Brundisiumnál (a mai Brindisiben), Dél-Itáliában, még többen sereglettek az ügye támogatására. [12] Az esélyek jócskán Sulla ellen szóltak, de az ellenfelei képtelenek voltak kihozni a legtöbbet az erőfölényükből, egyik sereget győzte le a másik után, egy alkalommal pedig egy egész hadat rábeszélt a dezertálásra. A vele szemben álló vezérek között alig akadt, aki bármiféle taktikai tehetséget tudott volna felmutatni. A téli hónapok átmeneti fegyverszünete után a hadjárat folytatódott, és i. e. 82-ben Sulla sikeresen bevette Rómát. Egy váratlan ellentámadás során kétségbeesett csetepaté alakult ki a Porta Collina előtt. Az ütközetben maga Sulla is majdnem odaveszett, és a serege egyik szárnya összeomlott, de a többi katonája tovább harcolt, míg végül győzedelmeskedtek. Ahogy az ellenséges vezérektől kezdett elpártolni a szerencse, egyre bosszúszomjasabbak lettek. Az ifjabb Marius megparancsolta, hogy Scaevola, a pontifex maximus ölje meg magát – e tettét állítólag még az anyja, Julia is elítélte. Maga Marius ostrom alá került Praenestében, és amikor a város megadta magát, vagy megölték, vagy öngyilkos lett. Amikor a fejét Sulla elé vitték, a győztes annyit mondott, hogy „egy ilyen suhancnak először evezni kellett volna megtanulnia, mielőtt kormányozni akarja a hajót”. Carbo Szicíliába menekült, de legyőzte és kivégezte Sulla egyik alárendeltje. [13] Amikor Marius megszállta Rómát, a mészárlás mérete és a kivégzések száma túltett a Sulla ostromával járó léptékeken, de újabb visszatérésekor Sulla kegyetlensége mellett mindkét korábbi alkalom elhomályosult. A Róma külvárosában álló Bellona-templomban a győztes beszédet intézett a szenátushoz, melyet foglyul ejtett katonák ezreinek sikolya kísért – többségében itáliaiaké, akikkel durvábban bántak, mint a rómaiakkal –, miközben épp kivégezték őket nem messze onnan. Nem pusztán az ellenség közlegényeinek a szenvedését hallották. A legelőkelőbb vezéreket nyomban kivégezték, amikor elfogták őket, még azt az esélyt sem kapták meg, hogy önkezükkel vethessenek véget az életüknek. A győzelem utóhatásaként még több szenátorral és lovaggal is a saját emberei végeztek, ha úgy hírlett, hogy Sulla ellenségei. [14]
A kivégzéseket eleinte figyelmeztetés nélkül hajtották végre, ám a feldúlt szenátus többször is panaszt tett, mert tudni óhajtották, hogy kinek kell szenvednie legközelebb, minekutána az eljárást hivatalosabb mederbe terelték. Sulla elrendelte, hogy függesszék ki a Forumon a proskripciót – azon személyek nevének listáját, akik elveszítették a törvény védelmét –, aminek másolatait utólag Itália többi részére is szétküldték. A proskribált személyeket bárki megölhette, és levágott fejük felmutatásával vérdíjat kérhettek érte Sullától, aki a fejeket közszemlére tette a Rostrán és annak környékén. Az áldozat vagyonát általában elkobozták és elárverezték; a legtöbbet Sulla szövetségesei vásárolták meg igen nyomott áron. Az áldozatok főként szenátorok és lovagok voltak. Számos listát kifüggesztettek, és bár a pontos számot nem ismerjük, ez összesen több száz személyt érinthetett. A legtöbbjük szembeszállt Sullával, de olyanok is voltak, akik egyszerűen a vagyonuk miatt kerültek listázásra. Egy lovag, akit vajmi kevéssé érdekeltek a közügyek, állítólag meglátta a nevét a felsoroltak között, mire kijelentette, hogy az albanói birtoka miatt kívánják a halálát. Nyomban megölték. [15] Sokszor személyes gyűlölet alakította a listát, és nem kevés olyan eset volt, amikor valakinek a nevét már csak a halála után írták fel rá, hogy azzal legalizálják a gyilkosságot. Sulla látszólag nem felügyelte személyesen az eljárást, de sok proskribált személy felszabaduló rabszolgáiból testőrséget alapított, akiket igen gyakran vádoltak azzal, hogy visszaélnek újonnan szerzett hatalmukkal. A proskripciók hivatalosan i. e. 81. június 1-jén értek véget, de rémséges emlékük tovább élt, és mély sebet hagyott a rómaiak kollektív lelkiismeretén az évszázad hátralévő részében. [16] Sulla közvetlen hatalma annak a hadseregnek az irányításából származott, amellyel az összes riválisát legyőzte, de a férfi, aki oly messzire ment, hogy proconsuli legitimitását megvédje, csakhamar egy hivatalosabb pozíciót is magára öltött, hogy igazolja az állam fölötti uralmát. Komolyabb válság idején a Köztársaság néha képes volt félretenni az egyeduralkodástól való félelmét, és kinevezett egy dictatort, egyetlen magistratust, akit korlátlan imperiummal ruházott fel. Ez a poszt mindig is ideiglenes volt, hat hónapra szólt, de Sulla elvetette a megkötéseket, és a hivatal betöltését nem korlátozta időkeretek közé. A népgyűlés szavazása után úgy nevezték, dictator legibus faciendis et rei publicae constituendae (vagyis a diktátor, aki törvényeket hoz és helyreállítja az államot). Hivatala addig példa nélkül állt a történelemben, miképp az erőszak is, amellyel minden ellenállást eltiport. Egy alkalommal például játszva elrendelte, hogy végezzék ki saját rangidős tisztjét, mert a férfi
nem tágított a gondolattól, hogy consulnak jelölteti magát, amivel ellenszegült a dictator parancsainak. [17] A SZÖKEVÉNY Caesar körülbelül tizennyolc éves volt, amikor Sulla hadserege másodjára is bemasírozott Rómába. Az apósa, Cinna meghalt, és nincs bizonyítéka, hogy az ifjabb Mariusszal különösebben közeli kapcsolatot ápolt volna. Fontosabb viszont, hogy valószínűleg már a flamen Dialis számára előírt szabályokat betartva kellett élnie, ha hivatalosan még nem is ruházták rá a papi tisztséget. Ugyanazok a megkötések, melyek megtiltották, hogy hadba álljon, azt kellett jelentsék, hogy Rómában tartózkodott, amikor a várost elfoglalták, és a Collina kapu előtti ütközet zajlott, és szemtanúja volt a vérfürdőnek és a proskripciónak. A flamen nem láthatott halottat, de abban az időben ezt bizonyára nem volt könnyű betartani. Akár látott, akár nem, az ifjú biztosan tudott a sok előkelő római fejéről, melyeket a város szívében állítottak ki. Egy ponton úgy tűnt, hamarosan a sajátja is melléjük kerül. Maga Caesar se elég fontos, se elég vagyonos személyiség nem volt ahhoz, hogy felkerüljön a proskripciós listákra. Azonban Cinna lányának, Corneliának a férje volt, és egy ilyen kapcsolattal nem lopta be magát az új rezsim szívébe. Sulla elrendelte, hogy az ifjú váljon el a feleségétől. Más férfiaknak is adott hasonló parancsot, időnként még előnyösebb partit is szerzett nekik, gyakran a saját nőismerősei köréből. A leghíresebb eset Cnaeus Pompeiushoz kötődik, Sulla egyik legeredményesebb parancsnoka, Pompeius Strabo fiához, akinek megparancsolta, hogy váljon el a feleségétől, és vegye nőül a dictator mostohalányát. Utóbbi már házas volt, ráadásul előrehaladott terhes is, ám ez sem állhatott a gyors válás és az ugyanolyan gyors nász útjába. Még legalább egy olyan férfiról tudunk, aki Sulla parancsára hagyta el a nejét. Egyedül Caesar utasította vissza a parancsot, és ellenszegülésében fenyegetéssel és olyan szívességek ígéreteivel sem tudták megingatni, melyek között gyaníthatóan a dictator családjához való kötődés is szerepelt. Az aktuális történések tükrében ez hallatlan bátorságnak számított, főleg egy olyan fiatalember részéről, akit könnyedén el lehetett volna távolítani, és aki egyébként is közvetlenül kötődött az ellenséghez. Hogy miért tette ezt, nem tudni. Úgy látszik, Corneliával kötött házassága boldog volt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak veleszületett nyakassága vagy büszkesége állt a döntés hátterében.
Sulla fenyegetése egyre sürgetőbb lett. Cornelia hozományát elkobozták, és büntetésből a Köztársaság kincstárának adták. Egy bizonyos ponton Caesart a flaminátustól is megfosztották. Ez valószínűleg egyébként is bekövetkezett volna, hiszen Marius és Cinna ruházta rá, de a forrásaink inkább a Corneliával kapcsolatos vitához kapcsolják az eseményt. Ám az is lehet, hogy valaki kínosan lelkiismeretes volt, és rámutatott, hogy Caesar elvileg nem is alkalmas a posztra. Róma i. e. 87 óta megvolt flamen Dialis nélkül, és szemmel láthatóan nem is sürgették a helyettes kinevezését, mert a tisztség i. e. 12-ig üres maradt. Úgy tűnik, az arisztokrácia nem igazán lelkesedett egy ilyen, korlátokkal járó megtiszteltetésért. Plutarkhosz arról számol be, hogy Caesar megpróbálta jelöltetni magát egy meg nem nevezett papi állásra, de Sulla titokban keresztbe tett neki, és nem sikerült elnyernie a tisztséget. Azonban előfordulhat, hogy ez szimplán a flaminátus zavaros története, habár azt nem választás útján ruházták rá az emberre, vagy pusztán kitaláció, aminek abból a célból született, hogy hangsúlyozza az ifjú Caesar által mutatott önbizalmat a nagy hatalmú dictatorral szemben. [18] Bármekkora ellenállást is tanúsított Sullával szemben, veszélyes úton járt, és csakhamar kiadták a parancsot a letartóztatására, ami általában a kivégzés előjátéka volt. Nem világos, hogy maga Sulla rendelkezett-e így, és könnyen meglehet, hogy a kezdeményezés az egyik alárendeltjétől érkezett. Ha így van, akkor a dictator láthatóan hamar értesült róla, és kezdetben nem is tett semmit, hogy visszafogja az embereit. [19] Caesar elmenekült Rómából, és szabin területen keresett menedéket, északkeleten. A dictator hadai egész Itáliában aktívak voltak – nem sokkal később kiadta a parancsot százhúszezer veterán leszerelésére és letelepítésére, amiből fogalmat alkothatunk róla, mekkora serege lehetett. Caesarnak reménye sem lehetett, hogy egyszerűen felszívódik és beolvad az egyik kisebb közösségbe. Gyakorlatilag minden este mozgásban kellett maradnia, hogy elkerülje az őrjáratokat, és az árulás veszélye is fennállt, mivel a szökevények elfogásáért járó jutalomdíj a proskripció alatt még életben volt. Az ifjú arisztokrata, aki az elmúlt években valószínűleg a flaminátus szigorú szabályai szerint élt, ezúttal keményebb életre kényszerült. Lehet, hogy vitt magával néhány rabszolgát, talán még néhány barátot is, de az ilyen életmód éles kontrasztban állt a korábbi éveivel. Tovább nehezítette a dolgokat, hogy maláriás lett. Miközben épp egy rohamtól szenvedett, az éj leple alatt kellett eljutnia az egyik menedékből egy másik búvóhelyre, ám Sulla katonáinak egy csoportja feltartóztatta és foglyul ejtette. Ezek a férfiak egy bizonyos Cornelius Phagites parancsnoksága alatt álltak, aki talán egy centurio lehetett.
Épp a dictator ellenségei után kutatva fésülték át a környéket, és Suetonius szerint már napok óta a nyomában voltak. Caesar pénzt ajánlott nekik, ha szabadon engedik, és meg is vásárolta a szabadságát tizenkétezer ezüst denariusért – ami egy átlagos katona majdnem százévnyi zsoldjával volt egyenértékű, bár a centuriók jelentősen többet kaptak. [20] Végül Caesart az édesanyja mentette meg. Aurelia meggyőzte a Vestaszüzeket és néhány rokonát – többek között unokafivérét, Caius Aurelius Cottát és Mamercus Aemilius Lepidust is –, hogy beszéljenek a dictatorral a fia élete érdekében. Cotta és Lepidus Sullát támogatta a polgárháborúban, és mindketten consulok lettek néhány év múlva. A befolyásos emberek lobbizásának és tulajdonképpeni jelentéktelenségének köszönhetően Caesar kegyelemben részesült. Nemcsak megkímélték az életét, de arra is engedélyt kapott, hogy megkezdje közéleti karrierjét. Ez jelentős kedvezmény volt, hiszen a proskribáltak fiainak és unokáinak megtiltották, hogy bármiféle tisztséget viseljenek, vagy a szenátusba felvételt nyerjenek. A legenda szerint, amikor Sulla végül megenyhült, kijelentette, hogy „kapják meg, amit akarnak, és vigyék csak, de be kell látniuk, hogy akit olyannyira meg akarnak menteni, egy nap majd elpusztítja a legjobbak (optimates) pártját, amit mind én, mind ők védeni igyekeztünk; mert ebben a Caesarban számtalan Marius él”. Meglehet, ez nem több egy később született mítosznál, de az sem lehetetlen, hogy a dictator felfedezte volna az óriási ambíciót – és talán a tehetséget – a pimasz sihederben, akinek volt mersze szembeszállni vele. [21] Sulla i. e. 80-ban vagy i. e. 79 elején mondott le a dictatori címről. Kibővítette a szenátust, a létszámot háromszáz új emberrel növelte a lovagrendből, és sokat tett a rend Köztársaságban betöltött vezető szerepének visszaállításáért. A tribunusi rangot – amit Sulpicius arra használt, hogy Mariusra testálja a keleti parancsnokságot – megbénította, minekutána már nem terjeszthetett a népgyűlés elé törvényt szavazásra. Még fontosabb azonban, hogy onnantól kezdve a néptribunus nem pályázhatott más magistratusi tisztségre, vagyis biztosították, hogy csak a legkevésbé becsvágyó emberek jelentkezzenek a posztra. A törvényhozás megerősítette a hivatalok betöltésének korhatárait, és határozottan megtiltotta az egymást követő ciklusokat ugyanazon a poszton, míg a provinciák kormányzóinak az illetékességi körét szabályozta. Sulla, aki mindig is azt állította magáról, hogy ő a Köztársaság törvényesen kijelölt szolgája, arra használta korlátlan hatalmát, hogy helyreállítsa a Köztársaság igen konzervatív vízióját. De még ennél is fontosabb, hogy a saját embereivel töltötte fel a szenátust. Ha a rendszer beválik, akkor úgyis azokon fog múlni,
akik eljátsszák benne a rájuk szabott szerepet, és azon hagyományos korlátok között tevékenykednek, amiket Sulla a törvényeivel helyre akart állítani. A rendszernek nem volt szüksége egy dictatorra, hogy felügyelje, ezért Sulla visszavonult. Egy ideig egyedül rótta Róma utcáit, akárcsak bármelyik szenátor, és csupán a barátai tartottak vele, de nem védték testőrök. A tisztelet jele volt ez, de aggódtak érte, nehogy bármiképp molesztálják. Egy történet szerint azonban egy fiatalember mindenhova követte, és egyfolytában sértő megjegyzéseket kiabált neki, mire Sulla kijelentette, hogy ez a bolond suhanc még a végén eléri, hogy többé egyetlen dictator se mondjon le a hatalmáról. Meglehet, ez is pusztán kitaláció. Caesar sokkal később azt mondta: „Sulla a politikai analfabetizmusáról tett tanúbizonyságot, amikor lemondott a dictatori címről.” [22] Sulla rövidesen visszavonult egy vidéki birtokra. Nem sokkal előtte újra megnősült, mert az előző felesége meghalt, miután ikreket szült. Sulla az augur papság tagja volt, és a rend szabályainak lelkiismeretesen engedelmeskedve elvált haldokló feleségétől, mert ünnepek idején nem szennyezhette be a házát a halál. Még meglátogatni sem volt hajlandó ebben az időszakban, ám szigorúan vett kötelessége és személyes szeretete jeleként látványos temetésben részesítette a nőt. Később egy fiatal, elvált nővel hozta össze a sors a játékokon. Ami a nő által kezdeményezett flörtnek indult, csakhamar az illendő arisztokratikus keretek közt folyt tovább, miután a felcsigázott Sulla először diszkréten kérdezősködni kezdett a családja után, majd megszervezte az esküvőt. Miközben vidéken élt a feleségével, visszavonulása után rengeteg pletyka keringett vad dáridókról, ugyanis számtalan színházi barátja volt még fiatalkorából. Váratlanul halt meg i. e. 78ban. [23] Róma megkapta az első ízelítőt a polgárháborúból és a diktatúrából. Az ifjú Caesar – és nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezen események idején még csak tizenéves volt – szemtanúja volt, ahogy a vezető szenátorok rivalizálása vérontásba csap át. Consulokat és más kiváltságos férfiakat végeztek ki vagy kényszerítettek öngyilkosságra, ami megmutatta, hogy még a Köztársaság legelőkelőbb tagjainak pályafutása is véget érhet erőszakosan és hirtelen. Hajszálon múlt, hogy maga Caesar elkerülte a halált. Szembeszegült a dictator elsöprő hatalmával, megtagadta az együttműködést, mégis túlélte az élményt. A szenátorok fiait úgy nevelték, hogy nagyon sokra tartsák magukat, ami alól Caesar sem volt kivétel. És az előző néhány év még inkább meggyőzte saját különleges voltáról. Ellenállt a zsarnokságnak, miközben mindenki
meghunyászkodott. Lehet, hogy a másokat féken tartó szabályok rá nem vonatkoztak?
IV AZ IFJÚ CAESAR „Ezt kívánom az én orátoromnak: amikor bejelentik, hogy beszédet fog tartani, a padokat teljes hosszában foglalják el, a bírák széke teljen meg, a segédek sürögjenek, udvariasan állítsanak fel és ültessenek, a figyelmes hallgatóság töltse meg a helyet, az elnöklő bíró méltósággal egyenesedjen fel és adjon szót neki; s amikor a szónok felemelkedik, a sokaság csendesedjék el, majd tekintetével s tapssal bátorítsa; nevessenek fel, ha ő úgy akarja, és sírjanak, ha az a szándéka; hogy egy egyszerű járókelő, ki a távolból figyel, ha nincs is tisztában a szóban forgó üggyel, felismerje, hogy a szónok sikeresen érvel, s egy Roscius [akkoriban híres színész] áll a színpadon.” – Cicero, i. e. 46 [1] Caesar arcképe számos mellszobron és érmén fennmaradt, némelyik még életében készült, másokat a még létező eredetiekről másoltak, de valamennyi középkorú férfiként ábrázolja őt. A nagy hadvezért vagy a dictatort mutatják, szigorú és markáns vonásokkal, ráncos arccal és – legalábbis a realisztikusabb darabokon – ritkuló hajjal. Ezek a képmások erőt sugároznak, tapasztalatot és monumentális önbizalmat, de mindenesetre a férfi átütő személyiségére utalnak, holott nem létezik olyan portré, legyen az szobor, festmény és főleg nem fotográfia, mely képes lenne azt hűen megragadni. Az ókori arcképek gyakran igen hivatalosak, és inkább élettelennek tűnnek a mai szemnek, és nagyon könnyen megfeledkezünk róla, hogy sok közülük eredetileg festmény volt, mert a klasszikus világról alkotott víziónk csupa kő és márvány. Még ha ki is festették – és a nagy szoborfestők legalább olyan hírnévnek örvendtek, mint a nagy szobrászok –, egy büszt akkor is csupán a karakter egyes tulajdonságait mutatta meg. Caesar esetében éles intelligenciát sugallnak, de nem utalnak az elevenségére, a sziporkázó eszére és a vonzerejére, amit a kortársai oly sokszor feljegyeztek.
Ha az érett Caesar képmásait szemléljük, nehéz őt ifjúi arcvonásokkal magunk elé képzelni, bár irodalmi forrásaink alapján lehet némi benyomásunk a kinézetéről. Suetonius szerint „Caesart magas termetűnek írták le, világos bőre, karcsú végtagjai, enyhén telt arca és nagyon sötét, átható tekintete volt”. Plutarkhosz is alátámasztja ezeket, amikor megjegyzi, hogy Caesar kecses felépítésű és sápatag volt, mely jellegzetességek későbbi hadjáratai folyamán csak még inkább figyelemreméltóvá tették a megjelenését. Ezek a leírások többnyire elég szubjektíven hangzanak, példának okáért meglehetősen nehéz megbecsülni, milyen magas lehetett. Suetonius megjegyzése talán nem is jelent egyebet, mint hogy vékonyabb alkata ellenére sem volt különösebben alacsony termetű. Valójában fogalmunk sincs róla, hogy az időszámításunk előtti első századi rómaiak milyen testfelépítést gondolhattak magasnak vagy éppenséggel átlagosnak. A legtöbb tekintetben Caesar testi megjelenésében nem volt semmi szokatlan, hiszen bizonyára nem kevés arisztokratának lehetett sötét szeme, sötétbarna vagy fekete haja (amire vonatkozóan egyébként nem igazán maradtak konkrét utalások) és sápadt ábrázata. A fellépése volt az, amit a legtöbben rendkívülinek találtak a fiatalemberben. Már említettük azt a kivételes merészséget, amivel szembeszállt Sullával, miközben mindenki más rettegve hódolt be a férfinak. Caesar szívesen tűnt ki a tömegből, és igen jellegzetesen öltözködött. A szokásos, rövid ujjú szenátori tunika helyett, melynek fehér szövetét bíbor sávval díszítették – bár nincs rá érdemleges bizonyíték, hogy ez a csík függőlegesen futott le a ruhadarab közepén, vagy vízszintesen szegélyezte azt –, saját, a hagyományostól eltérő változatát hordta. Az ő verziójának hosszú ujja volt, mely a csuklójáig ért, és rojtos szegélyben végződött. Habár nem volt bevett szokás, hogy derékszíját vagy övzsinórt viseljenek fölötte, Caesar azt tette, amit különös módon, nagyon lazán hordott. Állítólag Sulla egyszer meg is jegyezte a szenátoroknak, hogy jobb, ha rajta tartják a szemüket azon a „lógó szíjú fiún”. Elképzelhető, hogy öltözködési stílusával arra akart emlékeztetni, hogy őt korábban kijelölték a flaminátusi tisztségre, és a flamen nem hordhatott a ruházatán megkötött csomókat, ámbár az is lehet, hogy az egészet merő modorosságból csinálta. Bármi is volt vele a szándéka, ugyanúgy elérte a célját. Caesar úgy öltözködött, amivel jelezte, hogy a szenátori család tagja, ugyanakkor másságával olyan benyomást keltett, mint aki nem egészen egyenlő a vele egyenrangúakkal. [2] A megjelenés és az ápoltság nagyon sokat számított a rómaiaknak, kiváltképp az arisztokráciának. Nem véletlen, hogy a fürdő mint olyan, ez a polgárok kényelmét és tisztaságát szolgáló komplexum a legszofisztikáltabb
mérnöki teljesítményt vonultatta fel, amit a rómaiak valaha kiviteleztek. A politikai életnek azon jellegzetessége, hogy a szenátorok gyakran látogatták oda-vissza a potenciális szövetségeseiket és klienseiket, és a társaságukban vonultak végig az utcán a nyilvános gyűlésekre, öltözetüket és annak viselőjét alapos szemrevételezés tárgyává tette. Caesar igencsak piperkőc volt, akinek öltözéke kissé excentrikusnak számított ugyan, de mindig kifogástalanul jelent meg. Ám ugyanezt rengeteg ifjú római arisztokratáról el lehetett mondani, akik vagyonuknak köszönhetően könnyedén juthattak drága és egzotikus anyagokhoz. A szenátori családokból származó fiatal férfiaknak futotta az ilyesmire, miképp nagy számú rabszolgával is rendelkeztek, akik a testi jóllétükért feleltek. Akiknek nem volt elegendő pénzük az ilyen tékozló életstílusra, gyakran inkább eladósították magukat, csak hogy lépést tudjanak tartani azokkal, akik megengedhették maguknak mindezt. Caesar sajátosan kifinomult ízlését Rómában még a divatosabb körök is túlzónak érezték. A borotvált arc és a gondosan rövidre nyírt haj egészen helyénvalónak számított, de Caesarról olyan pletykák keringtek, hogy ő az egész testét borotváltatja. Sok tekintetben talán épp személyiségének ellentmondásos természete hozta zavarba a megfigyelőt. A divatos fiatal arisztokraták vagyonokat szórtak el Rómában dorbézolásra csakúgy, mint a megjelenésükre. Ezzel szemben Caesar visszafogottan étkezett, duhajkodás okán soha nem fogyasztott alkoholt, noha a vendégeinek mindig kiváló házigazdája volt. Így személyisége különös keverékét alkotta a tradicionális mértékletességnek és a korszerű önkényeztetésnek. [3] Arisztokrata mércével nézve Caesar családja nem számított különösebben gazdagnak, és Cornelia hozományának elvesztését kétségtelenül hatalmas csapásnak élte meg. Egy szenátor házának fekvése általában jelezte az illető fontosságát és vagyonát: a Köztársaság vezéralakjai a Palatinus lejtőin, a Via Sacra mentén laktak, mely a város szívén átvezető felvonulások útja volt. Marius is azzal jelezte a barbárok fölött aratott győzelmét, hogy házat vett a környéken, a Forumhoz közel. Néhány épület már nagyon régen ott magasodott, de úgy tűnik, ugyanaz a család ritkán maradt több generáción át ugyanabban a házban. Ez részben azzal magyarázható, hogy a római arisztokrácia nem élt az elsőszülöttre szálló birtok eszmerendszerével, helyette inkább felosztották az ingatlanjaikat a gyerekeik között, sőt néha azoknak a politikai szövetségeseiknek is hagyományoztak belőlük, akiket elég fontosnak tartottak ahhoz, hogy az örökségükkel tiszteljék meg. Ezt megkönnyítendő, a házak és más ingatlanvagyonok igen nagy gyakorisággal cseréltek gazdát. Az a ház, amely az orátor Cicero tulajdonában volt a karrierje csúcsán, eredetileg
Marcus Livius Drususé volt egészen az i. e. 91-ben történt meggyilkolásáig. Cicero egy másik szenátortól, Marcus Licinius Crassustól vette, aki Sulla promines támogatójaként igen sok ingatlant vásárolt fel a proskripció idején. A Cicero i. e. 43-ban bekövetkező halála utáni évtizedekben ugyanennek a háznak még legalább két, egymással kapcsolatban nem álló tulajdonosa volt. Előkelő épületként magasodott egy olyan helyen, amely kihangsúlyozta lakója társadalmi jelentőségét. Ezzel szemben Caesar egy kisebb házban lakott a nem igazán divatos környéken, amit Suburának hívtak. Az Esquilinus- és a Viminalis-domb közti völgyben feküdt, jókora távolságra a központi Forumtól; a Subura nagy részét nyomornegyedek foglalták el, ahol a legszegényebb bérlők éltek gyatrán összetákolt tömblakásokban, szűk utcák és sikátorok sűrűjében. A környék hemzsegett a szüntelenül jövő-menő emberektől, és hírhedt volt számos rossz hírű tevékenységéről, legnevezetesebben a prostitúcióról. A lakók valószínűleg főleg polgárok voltak, de jelentős számú külföldi közösség is tanyát verhetett itt. Bizonyíték támasztja alá, hogy egy későbbi időpontban már zsinagóga is állt a környéken, és az sincs kizárva, hogy már Caesar idejében is működött (vagy ugyanez, vagy egy másik). [4] Egy szenátor többnyire az otthonában intézte az ügyeit, ami a házak belső tereinek kialakításán is megmutatkozott. Az előcsarnokban a látogatókat fogadták, köztük a klienseket, akiknek illett minden reggel köszönteni a patrónusukat; ugyancsak itt állították ki az ősök mellszobrait a mindenkori tulajdonos elengedhetetlen kitüntetései és az általa elért sikereket jelző szimbólumok mellett. Ugyanilyen fontos helyiségnek számítottak a privát beszélgetésekre és a vendégek szórakoztatására szolgáló szobák. A hagyományosan középen elhelyezkedő, zárt udvar is kínált némi teret a négyszemközti beszélgetésre, ám az ambiciózus emberek vonakodtak kizárni a külvilágot. Livius Drusus építésze állítólag felajánlotta, hogy úgy építi meg a házát, hogy kizár onnan minden érdeklődő pillantást, amire azt a választ kapta Liviustól, hogy ha lehetséges, akkor inkább azt szeretné, ha úgy építené meg, hogy minden, amit tesz, látható legyen. [5] Ugyanis a közélet szereplői minden vagyonuk, státusuk és befolyásuk ellenére sem tehették meg, hogy kizárják magukat a kinti város ügymenetéből és életéből. Ezért hát, bár a Subura peremén lakott, és gyaníthatóan nem a környék legszegényebb részén, Caesar nem tehette meg, hogy elszeparálja magát a környezetében zajló dolgoktól. Még az is könnyen lehet, hogy a kevésbé tehetősekkel fenntartott napi kapcsolatból tanulta meg, hogyan bánjon később a tömegekkel, hogyan szólítsa meg a légió egyszerű közkatonáit.
A suburabeli élet előnyére válhatott a nyegle arisztokratának, így jobban megérthette a szélesebb társadalom igényeit, mindazonáltal szerény vagyoni lehetőségein kívül aligha lehetett más oka rá, hogy ott éljen. Az ifjú Sulla helyzete még kilátástalanabb volt, neki egy bérházban kellett lakást bérelnie, mert nem engedhetett meg magának egy házat, és csak kevéssel fizetett többet a szállásért, mint a felszabadított rabszolga, aki fölötte lakott. Caesar háza nemcsak pénztelenségéről árulkodott, hanem viszonylagos jelentéktelenségéről is a Köztársaságban. Ez az állapot bizonyos fokig keresztbe tett nagyravágyásának, de a lehetőségeihez mérten túlzó költekezés sem kevésbé. Elvileg a karrierje építése járt óriási anyagi áldozatokkal, ám időnként az egész nem tűnt többnek puszta szeszélynél. Suetoniustól tudunk arról, hogy egy vidéki villát szándékozott építtetni az egyik birtokán. Viszont mire lefektették az alapjait, és már a ház építése is folyamatban volt, elégedetlenkedni kezdett a tervekkel. Rögvest elrendelte, hogy bontsák el az épületet, és építsenek a helyére egy újat. Az eset konkrét dátuma ismeretlen, és az is lehet, hogy pályafutása későbbi éveiben került sor rá, mindenesetre segít rávilágítani arra, hogy Caesar, legalábbis bizonyos dolgokban, a tökéletességre törekedett. Élete java részében lelkes drágakő-, igazgyöngy- és műgyűjtő volt, ami meglehetősen drága hobbinak tűnik a körülményeihez képest. [6] A KORONA ÉS A KIRÁLY Caesar szinte azonnal külföldre távozott azt követően, hogy megmenekült Sulla embereitől, és vissza sem tért Rómába a dictator haláláig. Ezekben az években kezdte meg katonai szolgálatát, ami a közéleti pályafutás belépőjének számított. Először Asia kormányzójánál szolgált, Marcus Minucius Thermus propraetornál. Körülbelül egy évtizeddel azelőtt Caesar apja ugyanazt a provinciát kormányozta, így a család neve már ismerősen csengett a helyieknek, és a fiú megörökölt jó néhány fontos kapcsolatot a régió vezető alakjaihoz. Thermus Sulla nagy támogatója volt, és Caesar lett az egyik contubernalese („sátortársa”) azon fiatalemberek közül, akik összetűzésbe kerültek a parancsnokkal, minek következében kénytelenek voltak elvégezni bármilyen rájuk kiszabott feladatot. Ideális esetben ez egy sor hasznos alárendeltet biztosított a kormányzónak kisebb, állományi tennivalók ellátásához, ugyanakkor a fiatalok jó esélyt kaptak a katonáskodás és a parancsnoklás elsajátítására. A contubernales státuszúaknak megfigyelés
alapján kellett tanulniuk, épp ahogy a fiatalabb fiúk ismerkedtek meg a Köztársaság működésével, amikor prominens szenátorok mellé szegődtek azok napi teendőinek elvégzése során Rómában. Egy ifjú arisztokrata életének megannyi elvárásához hasonlóan azt sem az állam szabta meg központilag, hogy hol és kivel fog szolgálatot teljesíteni, hanem mindenkinek a saját családja szervezte meg. Caesar és Thermus viszonya homályos, és nem is biztos, hogy közvetlen kapcsolatban álltak egymással, talán valaki máson keresztül érintkeztek, akivel mindkét tábor politikai barátságot ápolt. [7] Normális esetben Asia békés és jövedelmező provincia volt, amitől olyan állomás hírében állt, ahol egy római kormányzó és a személyzete csinos profitra tehetett szert szolgálati évei alatt. Ugyanakkor csupán hét év telt el azóta, hogy a pontoszi Mithridatész elfoglalta a teljes területet, és megparancsolta a helyi közösségeknek, hogy mészárolják le az összes köztük élő rómait. Sulla ugyan legyőzte Mithridatészt, és a király egyelőre békét kötött Rómával, de egyes jelenlegi szövetségeseit még el kellett tipornia. Thermus egyik fő feladata Mütiléné városának legyőzése lett, amit ostrom alá vettek, majd végül egy rohammal elfoglaltak. A csaták során a tizenkilenc éves Caesar elnyerte Róma bátorságért adományozott legmagasabb kitüntetését, a polgári koronát (corona civica). Hagyományosan ezt csak olyanok kapták, akik a saját életük kockáztatásával mentették meg egy másik polgár életét. A megmenekített ember ilyenkor tölgyfalevelekből koszorút font – a tölgy Jupiter szent fája –, és a megmentőjének ajándékozta mintegy lekötelezettsége nyílt elismeréseként, bár Caesar idejében általában a sereget parancsnokló magistratus adta át az elismerést. A koszorút csapatszemléken is hordták, de aki elnyerte, annak joga volt a római fesztiválok idején is hordani. Egyik forrásunk sem őrzött meg részleteket azon hőstettet illetően, amivel Caesar kiérdemelte, pedig a corona civicát nem osztogatták könnyedén, és óriási tekintélyt szerzett a viselőjének. A második pun háború válsága idején, amikor maga a római szenátus is hatalmas veszteségeket szenvedett, és kénytelen volt újra feltölteni a sorait, a corona civica birtokosai számítottak az egyik fő csoportnak, amelyek bebocsáttatást nyerhettek a szenátusi elit közösségébe. Van némi esélye, hogy Sulla is hozott egy hasonló döntést, hogy a korona arisztokrata elnyerőit azonnal felvegyék a szenátusba, de még ha ez nem is igaz, a kitüntetés garantáltan lenyűgözte a választókerületet, és jókora lökést adhatott egy férfi karrierjének. [8] Caesar első tengeren túli szolgálata nem volt minden tekintetben ilyen tekintélyt parancsoló. Mütiléné rohamát megelőzően a propraetor Bithüniába küldte, Nikomédész király udvarába (a mai Törökország északi partjára), hogy
megszervezze egy hajóraj elindítását, amely a római hadjáratot volt hivatott támogatni. Bithünia Róma egyik klienskirályságaként és szövetségeseként köteles volt ehhez hasonló hozzájárulásokat tenni. Nikomédész már öreg volt, és kétségtelenül Caesar apjával is találkozott, amiből talán az következett, hogy a fiúnak meleg fogadtatásban volt része. Az ifjú feltételezhetően kedvét lelte az eléje táruló fényűzésben, mert csakhamar azzal vádolták meg, hogy sokkal tovább időzik ott a feladat végrehajtásához szükségesnél. Caesar fiatal volt, a flaminátusi poszt megkötéseit szem előtt tartva viszonylag puritán életet élt, és most kóstolhatott bele először a nagyvilág és a királyi pompa ízeibe. Ráadásul olyanok közé került, akik szinte lubickoltak a hellenisztikus kultúrában, amit a római arisztokrácia olyannyira csodált. Ezen okok bármelyike megmagyarázhatja, miért tartózkodott oly sokáig a király udvarában, ám csakhamar elterjedt a pletyka, hogy mindez azért történt, mert Nikomédész elcsábította a fiút. Olyan történetek keltek szárnyra, melyek Caesart készséges szeretőként ábrázolták, azt állítva, hogy a király pohárnokának is beállt egy tivornyán, ahol jó néhány római üzletember is jelen volt. A szóbeszéd szerint maguk a királyi szolgák vezették be a királyi hálóba, ahol elegáns bíbor köpenyében leheveredett az aranyszínű díványra, míg Nikomédészre várakozott. A pletykák gyorsan terjedtek, és még inkább feltámadtak, amikor nem sokkal a távozása után Caesar ismét visszatért Bithüniába, azt állítván, hogy kénytelen utánanézni az egyik felszabadított rabszolgája üzleti ügyeinek. [9] A skandallum egész életén át elkísérte Caesart. A római arisztokrácia a legtöbb vonatkozásban csodálta ugyan a görög kultúrát, ám soha nem tudta nyíltan elfogadni a homoszexualitás dicsőítését, amit egyes görög városok nemessége támogatott. Azok a szenátorok, akik férfi szeretőt tartottak, inkább diszkréten tették, de a politikai ellenfeleik még így is igen gyakran felhánytorgatták nekik, hogy köznevetség tárgyává tegyék őket. A legtöbb római társadalmi osztályban látszólag meglehetősen széles körben elterjedt a homoszexualitástól való idegenkedés, mert olyasmit láttak benne, ami elgyengíti a férfit. A hadseregben a táboron belüli homoszexualitás főbenjáró vétségnek számított már legalább az i. e. II. század óta. A kimberek elleni hadjárat során Marius egy olyan katonának adományozta a corona civicát, aki azért ölt meg egy tisztet, mert utóbbi megpróbálta ráerőszakolni a figyelmét. A legionárius reakcióját az erény és a bátorság példájának állították be, míg a tiszt halálát megfelelő büntetésnek tartották mértéktelen szenvedélyéért és a hatalmával való visszaélésért. Még az sem számított, hogy a halott férfi a consul rokona volt. A szenátorok viszont nem estek hasonlóan szigorú
szabályok alá, mint a közönséges katonák, de kevesebb kritika és gúny tárgyává váltak, ha kiderült a férfi szeretők iránti vonzalmuk. Censorsága alatt idősebb Cato azért űzött el egy szenátort, mert egy díszlakomán a férfi elrendelte egy fogoly kivégzését, hogy kedvében járjon egy fiúnak, akibe szerelmes volt. A férfi vétke az volt, hogy visszaélt az imperiumával, ám az indítékai még inkább súlyosbították a bűnét. Különös megvetéssel viseltettek azon a fiúk és fiatalemberek iránt, akiket a szenvedély játéktárgyaiként használtak, és passzív partnernek a szexuális aktus során. Az ilyesfajta szerepet szélsőségesen elpuhultnak tartották, és ha valamit, hát ezt még az idősebb, aktív szereplő viselkedésénél is rosszabbnak vélték. Miután Caesarról azt terjesztették, hogy ilyesféle behódolásra is hajlamos, a pletykák hatása még pusztítóbb volt, mert azt jelentette, hogy az ifjú arisztokrata viselkedését még egy rabszolgához mérten is alantasnak gondolták. A lelkesedés pedig, amivel a történetek szerint beleélte magát a szerepbe, csak még inkább tetézte a bűnét. [10] Végül is jó kis pletyka volt ez, kiaknázta a jól megalapozott római sztereotípiákat. A rómaiak mindig is ferde szemmel néztek a keletiekre, az Asia provinciabeli görögöket romlottnak és erkölcstelennek látták, akik semmilyen vonatkozásban nem emlékeztettek a klasszikus múlt magasztalt görögjeire. A királyokat meg aztán végképp utálták, a királyi udvarokban kizárólag a politikai intrikák és a szexuális elfajzottság melegágyát látták. Így aztán a mese a kéjsóvár, korosodó uralkodóról, aki deflorálta az ifjú, naiv arisztokratát annak első külföldi útján, széles körben elterjedt. Persze az is sokat segített, hogy a történetben Caesar szerepelt: a fiatal római, akinek szokatlan öltözködése és óriási önbecsülése szívből jövő utálatot gerjesztett, hiszen sem ő, sem a családja nem büszkélkedhetett olyan teljesítménnyel, ami indokolt volna ilyen mértékű hiúságot. Egyeseknek mély megelégedésére szolgált a tudat, hogy ez az elbizakodott ficsúr oly készségesen kiszolgálta egy roggyant vénember vágyait. Caesar későbbi pályafutása során, ahogy egyre több politikai ellenfelet szerzett, a Nikomédésszel való kapcsolata bőséges munícióval szolgált ellene. Egész életében elkísérte a történet felemlegetése, nemegyszer a „Bithünia királynője” gúnynévvel illették. Egyik ellenfele a „minden nő férje és minden férj felesége” nevet ragasztotta rá. Ma már nehéz megmondani, hogy az olyan emberek, mint Cicero, akik előszeretettel ismételgették a vádakat, valóban elhitték-e azokat. De bármit is hittek, nagyon szerették volna, ha igazak az állítások, mert élvezettel vagdalkoztak velük egy olyan ember kárára, akit sokan nem kedveltek, végül pedig egyenesen gyűlöltek. A politikai karaktergyilkosság Rómában néha
szerfelett mocskosra sikerült, és az igazság igen ritkán állt egy szaftosabb sztori útjába, ami buja vagy perverz vágyakról szólt. Ugyanakkor nem csak az ellenfelei gúnyolódtak Caesaron a dolog miatt, hisz idősebb éveiben a saját katonái is készséggel hajtogatták a tréfát. Érdekes módon azonban ez jottányit sem csökkentette a parancsnokuk iránti tiszteletüket, sőt a gúnyolódásuk inkább volt kedélyeskedő, még ha jellemzően vulgáris formában hangzott is el. [11] A történet, mely szerint Caesar Nikomédész szeretője lett, fennmaradt, de ma már lehetetlen megmondani, hogy igaz volt-e, vagy sem. Maga Caesar hevesen tagadta az egészet, egy alkalommal hajlandó lett volna akár nyilvános esküt is tenni, hogy a vádaskodásoknak szemernyi igazságtartalma sincs, de mindezzel csak annyit ért el, hogy még hangosabban nevettek rajta. Későbbi élete folyamán különösen érzékeny lett a témával kapcsolatban: a kevés dolog egyike volt, ami a nyilvánosság előtt is kihozta a sodrából. Annak idején a királyi udvarba való gyors visszatérése csak olaj volt a tűzre. Vajon ez a túlzott rajongás jele lehetett, és naivsága bizonyítéka, hogy tette majd nem látszik többnek annál, aminek mondja, vagy tudatos döntés, amivel azt szándékozott deklarálni, hogy nem érdeklik a pletykák, hiszen úgysincs semmi igazságtartalmuk őt illetően? Az utóbbi valós lehetőség, hiszen Caesar erős kényszert érzett, hogy őt ne akarják olyan szabályok közé szorítani, melyek másokat kötöttek. Talán a tizenkilenc éves ifjú valóban érezte és megadta magát egy idős ember vonzódásának – „kísérletezett a szexualitásával”, ahogyan azt manapság divatosan modern eufemizmussal mondanánk. Ha így volt, ez lehetett az egyetlen alkalom, amikor megtörtént, mert teljesen bizonyos, hogy Caesar hátralévő életében a homoszexualitás nem játszott szerepet. A római politikai versengés természetét ismerve meglepő, hogy a bithüniai viszony volt szinte az egyetlen ilyen jellegű sértés, amit a fejéhez vágtak. Egyéb hasonló mendemonda, köztük Catullus egyik obszcén műve sem terjedt el ilyen széles körben, bár magát Caesart bosszantották. A szexuális élete kifogyhatatlan forrása volt a pletykáknak és botrányoknak, és kifejezetten kétes hírnevet szerzett neki, de sűrűn ismétlődő afférjai mindig nőkkel történtek. Az önmegtartóztatás hiánya, melyet a női szeretőivel fenntartott viszonyában mutatott, még inkább valószínűtlenné teszi, hogy férfiakkal és fiúkkal is összeszűrte volna a levet, ám ezzel kapcsolatban a kortársai nem nyilatkoztak. Caesar nők iránti étvágya szinte kielégíthetetlen volt, és számtalan hódítása alanyai gyakran a legkiválóbb családokból származtak. E tény hatására sokan kétségtelenül még nagyobb gyönyörűséget leltek a régi vádak ismételgetésében, miszerint a nagy
nőcsábász valaha maga is Nikomédész „nője” volt. De jegyezzük meg még egyszer: attól függetlenül, hogy a történet igaz volt-e, vagy sem, érzékeny ponton érintette és zavarba ejtette Caesart. Mindent egybevetve több mint valószínű, hogy nem volt alapja a pletykának, habár teljes bizonyossággal kijelenteni lehetetlen. [12] Amikor Caesar egybekelt Corneliával, nem lehetett több tizenhat évesnél, ám igen kevéssé valószínű, hogy ezzel a kapcsolattal szerezte az első szexuális élményét, bár a menyasszonya bizonyára igen. Mindennapos dolognak számított, hogy egy eljegyzett lány a jövendőbeli férje otthonában lakjon, míg elég idősek nem lesznek, hogy összeházasodjanak, így Cossutia (akit Caesar elhagyott, hogy elvehesse Corneliát) egy-két évig biztosan a Caesar család házanépe közé tartozott. Ugyanakkor igen szokatlan lett volna, ha a pár már tervezgette volna az esküvőt, és Cossutia egyébként is pár évvel fiatalabb lehetett. Ne felejtsük el, hogy a rómaiak a rabszolgaságot az élet normális velejárójának tekintették, és bármelyik arisztokrata otthonában nagy számú rabszolgát találtunk volna, akik szó szerint a gazdájuk tulajdonai voltak. A háztartási rabszolgákat gyakran a fizikai megjelenésük miatt választották ki, hiszen a feladatuk elvégzése közben mindig a gazdájuk és annak barátai szeme előtt tevékenykedtek. Az árveréseken a szemrevaló házi rabszolgák kivétel nélkül jó pénzt hoztak. Ha egy rabszolgalány vagy -nő – vagy akár -fiú – felkeltette a birtokosa figyelmét, nem volt törvény adta joga, hogy ellenálljon neki, elvégre mégiscsak vagyontárgynak számítottak, nem emberi lénynek. Feltételezhetően elég megszokott lehetett, hogy egy római nemes így lelje örömét a rabszolgáiban, ezért ezt illetően ritkán maradtak ránk különösebb feljegyzések. A régi vágású erény eszményképe, idősebb Cato a felesége halála után rendszeresen együtt hált egy rabszolgalánnyal. A polgárháború alatt Marcus Licinius Crassus Hispániába menekült, ahol apja egyik kliense nyújtott neki menedéket. Egy barlangban élt, hogy elkerülje Marius ügynökeinek figyelmét, ahová a vendéglátója rendszeresen ételt és italt küldött neki, de csakhamar rájött, hogy az ilyesfajta vendéglátás nem elegendő ifjú „vendégének”, aki a húszas évei vége felé járt. Ezért aztán odaküldött két gyönyörű rabszolgalányt, hogy ott lakjanak a barlangban Crassusszal, és gondoskodjanak az élettel teli fiatalember természetes igényeiről. Egy történész, aki sokkal később alkotott a században, azt állította, hogy találkozott az egyik rabszolgával a két nő közül, aki még időskorában is kellemes emlékeket őrzött azokról a napokról. A rabszolgáknak ilyen dolgokban nem volt választásuk, mert a gazdájuk akár erőszakot is alkalmazhatott, és megbüntethette vagy kénye-kedve szerint eladhatta őket.
De azért kétségtelen, hogy miután egyes női rabszolgák felkeltették a gazdájuk – vagy a fia(i) – figyelmét, reménykedhettek abban, hogy kiváltságosabb helyzetbe kerülnek. Ám ha így állt a dolog, veszélyes illúziókat tápláltak, mert azzal várhatóan kivívták más rabszolgák féltékenységét, netán még a gazda feleségéét is, ha össze voltak házasodva. Olyannyira természetesnek számított, hogy egy birtokos a saját rabszolgáival szeretkezik, hogy feltehetően Caesar is a család egyik női rabszolgájával szerezhette az első szexuális élményeit. Rengeteg fiatalemberhez hasonlóan akár egy drágább bordélyt is látogathatott, melyekből Rómában számos állt rendelkezésre, mert ne felejtsük el, ez meglehetősen normálisnak és elfogadhatónak számított. Nagyon ide illik Caesar hitetlenkedése a Feljegyzések a gall háborúról című írásában, amikor arról értekezik, hogy a germán törzstagok „a legszégyenteljesebb dolognak tartották a testi kapcsolatot egy nő esetében, ha az még nem töltötte be a huszadik életévét”. [13] A TANÍTVÁNY ÉS A KALÓZOK Valamivel Mütiléné eleste után Caesar átkerült Kilikia kormányzója, Publius Servilius Vatia Isauricus állományába, aki elsősorban a környéket háborgató kalózok ellen viselt hadat. Azonban i. e. 78-ban Sulla halálának híre elérte a keleti provinciákat, ami Caesart arra sarkallta, hogy visszatérjen Rómába. A város ismét a polgárháború rémével nézett szembe, miután Marcus Aemilius Lepidus consul összetűzésbe került a szenátus zömével. Lepidus nyomban elkezdett sereget toborozni, hogy erővel kaparintsa meg a hatalmat, akárcsak Sulla, Cinna és Marius. Suetonius szerint Caesar azt fontolgatta, hogy a lázadók mellé áll, sőt Lepidus jókora anyagi ösztönzést is felajánlott neki. Ám rövid időn belül letett a consul támogatásáról, mert kétségei támadtak annak úgy képességeit, mint ambícióját illetően. Könnyen lehet viszont, hogy ez annak a sok történetnek egyike, melyeket a későbbi években költöttek, azt sejtetve, hogy Caesar mindig is a forradalom híve volt. Ám jobban belegondolva, mégsem olyan hihetetlen. Caesar megszenvedte Sulla bánásmódját, s bár a kivégzéstől megmenekült, és végül szabadon engedték, aligha volt oka, hogy szimpatizáljon azzal a szenátussal, amely tele volt a dictator támogatóival. Azt se felejtsük el, hogy abban az időben serdült fel, amikor Rómát háromszor is olyan légiók rohanták le, melyek becsvágyó szenátorokat támogattak. Fennállt az esélye, hogy ez újra megtörténhet, és ha
már így alakul, még mindig jobb a győztesek oldalán állni, mint a vesztesekén, szóval lehet, hogy az egész csupán egy opportunista kérdés volt számára, amikor azt kellett eldöntenie, hogy előnyös-e, vagy sem, ha Lepidus mellé áll. [14] Végül Caesar egy hagyományosabb politikai utat választott, és először lépett színre jogi képviselőként Róma törvényszékein. Sulla korábbi ténykedése folyamán kodifikálta annak a hét bíróságnak az alapítását, melyek mindegyikét egy praetor elnökölte, az esküdtszéket pedig a szenátusból választották. A tárgyalások közügynek számítottak – vagy a Forum emelvényein, vagy néha az egyik nagyobb bazilikában tartották őket, és minden esetben teljesen nyilvánosak voltak. A római jog nem ismerte az állam kontra egyén fogalmát, ezért vádat emelnie minden esetben egy másik személynek kellett, habár azt mások vagy akár egy egész közösség nevében is megtehette. Hivatali idejük alatt a magistratusokat nem lehetett bűnvádi eljárás alá vonni, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy amint leteszik az imperiumukat, azonnal sebezhetővé válnak a bírósági tárgyaláson. Elméletben a későbbi büntetőeljárástól való félelemnek épp az volt a lényege, hogy megakadályozza, hogy visszaéljenek a hivatalukkal. Hivatásos ügyvédek mint olyan, nem léteztek, bár létezett egy ügyészi (accusatores) osztály, akik nem az arisztokráciából származtak, és nem is igazán tartották nagyra őket. Helyette a tárgyaló feleket egy vagy több jogi képviselő reprezentálta, akik általában közéleti karrierálmokat dédelgető férfiak voltak. Társadalmi státusuk és auctoritasuk is nagyban hozzájárult az általuk képviselt ügy horderejéhez. A bíróságon valaki nevében felszólalni mindig fontos lépést jelentett a politikai barátságok bebetonozásához vagy egy másik ember lekötelezéséhez, ráadásul olyankor a potenciális választók előtti szereplésre is lehetőség adódott. I. e. 77-ben Caesar sikkasztással vádolta Cnaeus Cornelius Dolabellát, Makedónia volt proconsulját. Dolabella i. e. 81-es consulsága után ment ki a provinciájába, ahol katonai tevékenységéért diadalmenetet nyert. Sulla támogatója volt, amint az a dictator alatt elért választási sikeréből kitűnt, de hiba lenne azt hinni, hogy a bírósági ügynek ez volt a mozgatórugója. Caesar nem a sullai rezsim letámadására törekedett, egyszerűen csak keresett egy prominens nevet, akit megvádolhat. Egy exconsul és egyben egy olyan személy megvádolása, aki diadalmenetet tarthatott, sokkal nagyobb közérdeklődésnek örvendett, mintha egy alacsonyabb származású emberrel próbálkozik, mert ha csak egy rövid időre is, de rivaldafénybe állíthatta az ifjú vádlót. Az ügyet nagy valószínűséggel azok a panaszok ösztönözték, melyek
Makedónia provincia Dolabella uralma alatt szenvedő közösségeitől származtak. Polgársággal nem rendelkező közösségként ők maguk nem vádolhatták meg a férfit, ezért Rómába kellett menniük, hogy meggyőzzenek egy rómait, vállalja fel az ügyüket. Nem tudni, hogy miért éppen Caesart választották, de lehet, hogy a közösség vezetőivel való kapcsolat eredményezte, amit talán az apjától vagy egy még korábbi ősétől örökölt meg. Több mint valószínű, hogy Dolabella visszaélt a hatalmával, hogy meggazdagodjon, mert a római magistratusok közt az ilyen viselkedés ebben az időszakban megszokott volt. A férfiak szórták a pénzt, hogy megnyerjék a választást Rómában, és sűrűn látogatták a provinciájukat, mert kétségbeesetten igyekeztek összeharácsolni valamit, hogy kiegyenlítsék hatalmas adósságaikat. A kormányzóknak nem járt fizetés, bár kaptak egy csekély költségtérítést, de a provinciájukban ők voltak a legfelsőbb hatalom, aki képes bármilyen segítséget megadni vagy visszatartani a provincia lakóitól és üzletembereitől, óriási volt a csábítás, hogy kenőpénzt fogadjanak el, vagy zsákmányként foglaljanak le bármit, amit csak megkívántak. A költő Catullus írja, hogy amikor visszatért egy provincia kormányzójának állományából, egy alacsonyabb beosztású hivatalból, az egyik barátja első kérdése az volt: „Mennyit szereztél?” Mivel a provinciabeliek nehezen tudtak élni a törvény adta jogaikkal az uralkodóikkal szemben, hiszen ahhoz Rómába kellett utazniuk, hogy jogi képviselőt fogadjanak, a korrupció még inkább felvirágzott. I. e. 70-ben az orátor Cicero vádat emelt Szicília egy különösen rossz hírű kormányzója ellen, aki állítólag nyíltan hangoztatta, hogy egy embernek három évet kellene eltöltenie egy poszton – az elsőben eleget lophatna, hogy meggazdagodjon, a másodikban megteremthetné az anyagi feltételeit, hogy a legjobb védőügyvédi csapatot fogadja, a harmadikban pedig felhalmozhatná a kenőpénzt a bírónak és az esküdtszéknek, hogy bebiztosítsa a kibúvót a törvény alól. [15] Dolabella tárgyalásán is egyértelmű volt, hogy messze nem a provinciabeliek ügye áll nyerésre. A jogi képviselőjük a huszonhárom éves Caesar volt, kevés tapasztalattal a háta mögött és szerény családi összeköttetésekkel. A proconsult Róma vezérszónoka, Quintus Hortensius védte, és az igen előkelő Caius Aurelius Cotta. Utóbbi Caesar anyjának az unokatestvére volt, de a bíróságokon egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy egy rokon a szemben álló felet képviselje. Sőt, teljesen helyénvalónak érezték, hiszen így mindketten szívességet tehettek más-más szenátoroknak, illetve újfent lekötelezhették azokat, és ez semmiféle haragot nem gerjesztett a jogi képviselők között. Caius egyike volt azoknak, akik meggyőzték Sullát,
hogy kegyelmezzen meg Caesarnak, és az i. e. 75. évi consuli hivatal várományosa volt. Cicero később felidézte, amikor Hortensius és Cotta ténykedését figyelte ezen és más tárgyalásokon: Azokban a napokban két szónok volt, aki túltett mindegyiken, és égtem a vágytól, hogy versenyre kelhessek velük – Cotta és Hortensius. Egyikük nyugodt és szelíd volt, mondatait gördülékenyen és könnyedén fogalmazta meg… a másik ékesszólón és szenvedélyesen… olyan eseteknek is szemtanúja voltam, ahol mindketten ugyanazon az oldalon álltak: egyszer Marcus Canuleius ügyében, majd Cnaeus Dolabella, az exconsul képviseletében, ahol bár Cotta volt a fő jogi képviselő, mégis Hortensius játszotta a nagyobb szerepet. A Forum tumultusában erős orátorra volt szükség, egy szenvedélyes és tapasztalt férfira, akinek a hangja magával ragad. [16] Így hát Caesarnak a legfélelmetesebb csapattal kellett szembenéznie, ami akkoriban a bíróságokon tevékenykedett. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a védelmet mindig is tiszteletre méltóbb szerepnek érezték, mint a vádat. A vádlóknak lényegi szerepe volt a jogrendszer működtetésében, ám a győzelmük sokszor egy másik szenátor pályája végét jelentette. Az olyan kormányzó, akit sikkasztásban bűnösnek találtak, elméletben halálbüntetéssel nézett szembe, mert Rómának alig volt börtöne, és általában minden komolyabb bűnt kivégzéssel büntettek. A gyakorlatban azonban az elítélt személynek megengedték, hogy elmeneküljön a városból az összes ingóságával, hogy kényelmesen vonulhasson száműzetésbe. Massilia (a mai Marseille), a régi görög kolónia Gallia partján, ami Gallia Transalpina néven lett római provincia, igen kedvelt célpont volt ilyen esetben. Ugyanakkor minden vigaszával egyetemben az ilyen számkivetettség véglegesnek számított, mert az illető többé nem térhetett vissza Rómába. Ennek okán a vádat agresszívabb álláspontnak vélték, míg a védelmet tisztességesebbnek. A szenátori arisztokrácia becsületkódexe szerint egy megvádolt barát támogatása nemesebb tettnek számított, még ha bűnösnek is találtatott, mint véget vetni egy másik ember pályafutásának. A védőügyvédek majdnem mindig idősebbek és tapasztaltabbak voltak, akik már bebizonyították rátermettségüket a törvényszéken. Az ilyen emberek méltóbbnak érezték magukhoz, hogy demonstrálják a lojalitásukat a politikai szövetségeseik felé.
A vádat általában a fiatalabbak és ambiciózusabbak képviselték, akik abban reménykedtek, hogy hírnévre tehetnek szert, ami segít megmászni a politikai ranglétrát. Amikor eljött a tárgyalás napja, Caesar beszéde igen nagy hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Caesar utólag kiadta ennek a beszédnek egy verzióját – ami nem számított szokatlannak, Cicero egész pályafutása során gyakorolta e hagyományt. Bár nem maradt fenn, hajdani kommentátoroktól tudjuk, hogy széles körben tetszést aratott. Könnyen lehet, hogy ez a szónoklat mutatta meg, mekkora hatással volt Caesarra Caesar Strabo retorikai stílusa – egy másik publikált beszédében gyakorlatilag egy tekintélyes bekezdést kimásolt az utóbbi egyik szónoklatából. Az elhangzó szavak csupán egy részét alkották az előadásnak – mert bizony előadás volt ez, ahogy Cicero vallotta, amikor a tehetséges orátort egy híres színészhez hasonlította. (Lásd a fejezetet nyitó idézetet.) Ahogy a szónok állt, ahogy öltözött, amilyen testtartást felvett, ahogy a tógáját a megfelelő oldalra hullatta, az előadásmódja, a hangja ereje és tónusa mind-mind alapvető összetevője volt egy jogi képviselő munkájának. A tárgyalás folyamán Caesar mély benyomást tett a tömegre, azokra is, akik csak szemlélték a pert, és azokra is, akik részt vettek benne, míg a szónoklat megjelentetése segített, hogy tovább építse a megszerzett hírnevet. A hangja kissé magasan csengett, ám az előadásmódja erőt és energiát sugárzott. Szép kis hasznot húzott első, jogi képviselőként való fellépéséből annak ellenére, hogy a vád kudarcot vallott, és a tárgyalás Dolabella felmentésével végződött. A per kimenetele talán nem volt váratlan, hiszen a legtöbb, zsarnoksággal megvádolt kormányzót felmentették. Ahogy általában, a védelmet olyan emberek képviselték, akik sokkal nagyobb tapasztalattal és auctoritasszal bírtak, mint a vád, ami jóformán előrevetítette a végeredményt. A Caesar által nyert hírnév talán kevés vigaszt nyújtott a makedónoknak, akik meggyőzték, hogy vállalja fel az ügyüket, de legalább megmutatta azon képességüket, hogy igenis bíróság elé tudnak citálni egy volt kormányzót, még ha meg is úszta a büntetést. [17] Caesar következő „fellépése” még jobban sikerült, bár a vádlottat ez alkalommal is felmentették. Ez Caius Antonius pere volt i. e. 76-ban, a Mithridatész ellen viselt háborúban mutatott kapzsisága miatt. A bíróságot Marcus Licinius Lucullus praetor elnökölte, Lucius fivére, az egyetlen szenátoré, aki Sulla mellé állt, amikor az i. e. 88-ban megindult Róma ellen. Caesar nagyon jó vádiratot állított össze a férfi ellen, akinek nyilvánvaló volt a bűne, de Antonius a néptribunusokhoz folyamodott, felbujtva közülük talán nem is egyet, hogy vétózzák meg a pert. Ennek köszönhetően a tárgyalás
ítélethirdetés nélkül félbeszakadt, és Antonius megmenekült, noha a későbbi pályafutása elég viharosra sikeredett – i. e. 70-ben a censorok kizárták a szenátusból, 68-ban újra beiktatták, sőt 63-ban még a consuli címet is sikerült elérnie, Ciceróval megosztva a posztot. S bár a provinciabeliek ismét büntetlenül hagyni láttak egy korrupt római tisztet, Caesar újabb elismerést zsebelhetett be. Suetonius azonban azt állítja, hogy a ténykedésével befolyásos emberek haragját vonta magára, nevezetesen Dolabella társaságáét, melynek hatására i. e. 75-ben inkább külföldre távozott, látszólag a tanulmányai miatt. [18] Caesar először Rodoszra utazott, mert azt tervezte, hogy Apollonius Molo tanítványa lesz, kora egyik legkiválóbb retorikatanáráé. Néhány évvel azelőtt a rodosziak Rómába küldték Apolloniust egy küldöttség tagjaként, ahol engedélyt kapott görögül felszólalni a szenátusban – az első ember volt, aki kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. Az i. e. I. évszázad korai éveire általános szokássá vált a fiatal római arisztokraták körében, hogy a tanulmányaikat híres filozófia- és retorikaiskolákban egészítsék ki a görög Keleten. Caesarhoz eléggé hasonló módon Cicero is elhagyta Rómát, hogy továbbképezze magát, miután néhány éve már aktív szerepet vállalt a bíróságokon. Az ő esetében ez azt jelentette, hogy egy ideig Athénban maradt, és Kis-Ázsiában (Asia Minor) i. e. 78–77-ben, mielőtt ő is Rodoszra ment, hogy Apolloniustól tanuljon. Cicero így írja le a férfit: …híres mint fontos ügyekben ismertséget szerzett jogi képviselő és mint beszédíró, aki másoknak ír, de elemzésben és hibajavításban is képzett, valamint nagyon bölcs tanító. Főleg arra koncentrált, már amennyire az időnkbe belefért, hogy lenyesegesse a stílusomról a dagályos és túlságosan cikornyás jelleget, melyet annakelőtte az ifjúi túlhevültség és a fegyelem hiánya jellemzett, akárha egy folyó lenne, amit a medrében kellene tartani. [19] Nem ismert, hogy Caesar milyen vonatkozásban kapott oktatást a híres tanártól. Mielőtt Caesar Rodoszba ért, a hajóját kalózok foglalták el Kis-Ázsia partjai előtt, Pharmacussa (Pharmakosz) szigete közelében. Az i. e. I. század korai évtizedeiben a Földközi-tengeren a kalózkodás jelentette az egyik legfőbb problémát. Ez részben a rómaiak sikereinek volt köszönhető, miután elpusztították Makedónia királyságát, megnyomorították a Szeleukida
Birodalmat és szerepet játszottak a Ptolemaida Egyiptom hanyatlásában. Ezek a hajdani nagy hellenisztikus birodalmak jelentős haditengerészettel rendelkeztek, ám a megsemmisülésükkel az Égei-tengeren felvirágzott a kalózkodás, ami végül elterjedt az egész Földközi-tengeren. További bátorítást és közvetlen támogatást a pontoszi Mithridatésztól kapott, aki hasznos, Róma elleni szövetségest látott ezekben a martalócokban. A kis-ázsiai Kilikia csipkés partvonala rengeteg kalózvárnak adott otthont, és Servilius Isauricus – aki alatt Caesar is szolgált – és mások hadjáratai vajmi kevés sikerrel orvosolták a problémát. A kalózok száma óriásira duzzadt, alkalmanként hajórajokban tevékenykedtek, néha még Itália parti közösségei ellen is rablóhadjáratot indítottak. Bár nem egyesültek egyetlen vezér alatt, hanem rengeteg törzsfőnökük volt, úgy tűnik, a különböző kalózközösségek közt egyáltalán nem volt ritka az összehangolt együttműködés. A hatalmuk csúcspontján, az i. e. hetvenes évek vége felé a kalózok még Ostiát is képesek voltak kifosztani, egy másik alkalommal pedig elraboltak két római praetort az összes szolgálójukkal együtt. Alkalmasint megölték a római foglyaikat – az egyik történetben, amely bizonyos értelemben előrevetítette a későbbi korok kedvelt kalózos sztoriját, melyben a fogolynak a legénység szórakoztatására a fedélzetről a víz fölé nyúló pallón kell egyensúlyoznia, állítólag egy gőgös arisztokratát ők is leparancsoltak a hajóról, amikor már nyílt vízen jártak –, de azért a fő céljuk alapvetően az értük kapott váltságdíj felmarkolása volt. [20] Az ifjú patrícius értékes fogásnak számított, és az elrablói húsz talentum ezüstöt követeltek a szabadon bocsátásáért cserébe. Caesar állítólag nevetni kezdett az összeg hallatán, és kijelentette, hogy ő annál sokkal többet ér, és inkább ötven talentumot ígért nekik. Majd az utastársai zömét elküldte a provinciákban fekvő legközelebbi városokba, hogy némi hitel felvételével előteremtsék a szükséges összeget. Így Caesar mindössze az orvosa és két rabszolgája társaságában maradt a kalózok táborában. Plutarkhosz szerint egyáltalán nem rettent meg ádáz elrablóitól, sőt: …olyan szinten megvetette őket, hogy amikor lefeküdt aludni, magához hívatta őket, és megparancsolta, hogy maradjanak csendben. Harmincnyolc napon át olyan mértékű közönnyel vett részt a testedzéseiken és a játékaikban, mintha ezek az emberek nem az őrzői, hanem a királyi testőrei volnának. Verseket és különféle szónoklatokat írt, melyeket hangosan felolvasott nekik, és akinek nem tetszett, annak a szemére vetette, hogy műveletlen barbár, és gyakran nevetve megfenyegette őket, hogy keresztre feszítteti
valamennyiüket. A kalózok persze jól derültek rajta, és a merészségét egyfajta balgaságnak és kisfiús vidámságnak tulajdonították. [21] Miután az emberei visszatértek a váltságdíjjal, mely összeget a szövetséges közösségek szófogadó buzgalommal összeadtak a férfiért, aki a későbbiekben még hasznukra válhat Rómában, Caesart szabadon engedték. Mivel úgy tűnt, a pénz zömét az Asia provincia nyugati partján fekvő Miletus (Milétosz) biztosította, Caesar nyomban odasietett. Huszonöt éves közember volt, akit még hivatalra sem választottak meg, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy hízelegve levegye a lábáról a provinciabelieket annak érdekében, hogy jó néhány hadihajót verbuváljanak számára legénységgel együtt. Miután magára vállalta a haderő irányítását, egyenesen visszavezette azt Pharmacussába, hogy megtámadja az elrablóit. A kalózok megelégedettségükben még mindig ott pöffeszkedtek a parti táborban, a hajóik a partra húzva várakoztak, és nem voltak ellenállásra képes állapotban. Caesar sebtében kiállított hajóraja foglyul ejtette őket, és elkobozta az addig felhalmozott zsákmányukat, beleértve a saját váltságdíját is. Az ötven talentumot feltehetően visszafizette az adakozó közösségeknek, majd Pergamumba (Pergamon) szállította a foglyokat, ahol börtönbe vetették őket. Azután meglátogatta Asia provincia római kormányzóját, hogy megszervezze a kalózok kivégzését. Mindazonáltal Marcus Iuncus propraetor nem sok lelkesedést mutatott, hogy kirója a Caesar által követelt büntetést. A férfit pillanatnyilag lefoglalta, hogy Bithüniát beszervezze a római provinciába, ugyanis Nikomédész nem sokkal azelőtt meghalt, és Rómára hagyta a birodalmát. Iuncus számítása szerint úgy húzhatta a legtöbb hasznot, ha eladja a kalózokat rabszolgának, és mohón kereste a lehetőséget, hogy az elkobozott zsákmányuk egy részét is megtarthassa magának. Amikor kiderült, hogy nem fog sietve engedelmeskedni egy fiatal patrícius parancsának, Caesar visszasietett Pergamumba, és elrendelte, hogy feszítsék keresztre a rabokat. Erre semmilyen törvény nem hatalmazta fel, bár valószínűleg senki nem ellenezte egy csapat fosztogató kivégzését. Ilyenformán Caesar megtartotta az ígéretét. Ugyanakkor érezhetően valamiféle szánalmat érzett a férfiak iránt az együtt töltött idő után, és egyébként is könyörületesnek akart mutatkozni, ezért mindegyik kalóznak elvágatta a torkát, mielőtt keresztre feszítették, megkímélve őket a hosszan elnyúló, rendkívül gyötrelmes haláltól. [22] Így szól a történet. Sok szempontból megmagyarázza Caesar legendáját, aki mindig, minden szituációban magához ragadta az irányítást. Adott egy fiatal
arisztokrata, aki kigúnyolta az elrablóit, lefitymálta a váltságdíjat, amit követeltek, és soha nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. Ismét ugyanazt a magabiztosságot látjuk, ami dacolt a dictator Sullával: a patríciust, aki nem hajlandó meghunyászkodni a túlerővel szemben. Azonfelül ne feledkezzünk meg a személyes varázsáról sem, amellyel képes volt ugyanolyan könnyedén elbűvölni egy csapat brigantit, mint a római polgárokat vagy katonákat. A szabadon bocsátása után Caesar gyorsan cselekedett, lehengerlő egyéniségével a szolgálatába állította a környezetét, pedig nem is volt joga parancsokat osztogatni, majd elsöprő győzelmet aratott. Caesar megígérte a kalózoknak, hogy elfogja és kivégzi őket, és a provinciát kormányzó propraetor vonakodása ellenére pontosan ezt is tette. Mindez a rettenthetetlenség, eltökéltség, gyors cselekvőképesség és a könyörtelen rutin jele volt, míg utolsó cselekedete az irgalom példájaként szolgált, mely tulajdonságával később mint egyik legnagyszerűbb jellemvonásával kérkedett. Nagyon jó kis történet ez, melyen kétségtelenül minden egyes újabb elmesélés cifrázott egy kicsit. Miután az útitársai otthagyták, és csak a doktora és két rabszolgája maradt Caesarral, érdemes eltűnődni rajta, vajon ki mesélte el először. Avagy lehetséges, hogy ez lett volna az egyik első példája Caesar azon szokásának, mellyel a saját teljesítményeit magasztalja? Talán nem, de még ha a pletykák csak a szabadon bocsátása után kezdtek is terjedni a környéken, vagy esetleg a barátai terjesztették el széles körben, Caesar kétségtelenül nem ellenezte az események e verziójának híresztelését. Hogy mekkora része igaz, illetve mennyi benne a romantikus koholmány, nyilvánvalóan lehetetlen megmondani. A kaland végén Caesar végül elért Rodoszra, ahol Apolloniusnál tanult. Fogékony tanítványnak bizonyult, retorikai stílusa gördülékeny és megtévesztően egyszerű volt. Cicero és mások a korszak egyik legjobb szónokának tartották, sőt állításuk szerint a legjobb is lehetett volna, ha kizárólag az ékesszólásra koncentrál, és felhagy minden egyéb időtöltésével. Ám Caesarnak a szavak mestersége csak arra kellett, hogy politikai sikereket érjen el. Kivételesen tehetséges volt, ugyanakkor más dolgokban is bizonyította páratlan rátermettségét, leginkább a katonáskodásban. A tanulóként eltöltött időszak alatt újabb alkalom nyílt, hogy ezt bebizonyítsa, Rodoszon. I. e. 74-ben ismét fellángolt a háború Mithridatésszal, és egy pontoszi különítmény rátört Asia provinciára, ahol fosztogatni kezdte Róma szövetségeseinek a területeit. Caesar félretette a tanulmányait, és a provinciába hajózott, ahol a helyi közösségekből sereget toborzott, és ezzel a sebtében felállított csapattal legyőzte a betolakodókat. Úgy tartották, ez a
hadművelet – amit ismét csak gyorsan, magabiztosan és hozzáértőn vezényelt le – vette el néhány szövetséges kedvét, hogy Mithridatészhoz pártoljanak, mert a rómaiak bebizonyították, hogy képtelen megvédeni őket. Érdemes újból kihangsúlyozni, hogy Caesar csak egy közember volt, aki semmiféle törvényes felhatalmazást nem kapott a cselekvésre. A kutya sem tartotta volna felelősnek az Asia provinciában okozott károkért, ha úgy dönt, hogy marad a fenekén Rodoszon. De Caesar a kötelességének érezte, hogy cselekedjen, mert nem volt a közelben illően kinevezett római tiszt. Nem elhanyagolható, hogy arra is ragyogó alkalma nyílt, hogy nevet szerezzen magának. Ha az akció során a Köztársaságnak is szolgálatára volt, és közben személyes dicsőséget is aratott, az a szenátori arisztokrácia szemében teljesen helyénvaló ambíciónak tűnt. [23] ÚJRA RÓMÁBAN I. e. 74 vége felé vagy 73 elején Caesar papi kinevezést kapott, ám ez sokkal kevesebb megkötéssel járt, mint a flamen Dialis hivatala. A tizenöt tagot számláló főpapi testület, amelyet a pontifex maximus vezetett, megszavazta, hogy betöltheti az egyik tagjuk halálával megüresedő helyet. Aurelia rokona, Caius Aurelius Cotta volt a szóban forgó személy, aki a múltban már szót emelt Sullánál Caesar életéért, majd a Dolabella-tárgyaláson töltött be jogi szerepet az ellenkező oldalon. A főpapok szájról szájra adták tovább vallásos ismereteiket, ennek köszönhetően a testületben helyet foglalók életkora igen változatos volt. Több mint valószínű, hogy a családi kapcsolat miatt esett Caesarra a választás, de az is mellette szólt, hogy a fiatalember már megvillantotta a tehetségét. Az egyik pontifex Servilius Isauricus volt, aki alatt szolgált, miután elnyerte a corona civicát. Mivel a főpapok többsége ráadásul Sulla kinevezettje volt, az is a jelölése mellett szólt, hogy Caesart nem tartották veszélyes radikálisnak. A kinevezés hatalmas megtiszteltetés volt, ami arról árulkodott, hogy a viselője olyan ember, aki még sokra viheti a közéletben. A tizenöt főpap a másik két, ugyanennyi tagot számláló, fontos renddel, az augurokkal és a quindecemvirekkel együtt a szenátori osztályon belül is az elitet alkotta. Javarészt csak olyan nemesi családok tagjaiból állt, melyek consult is tudhattak az őseik közt, mivel ilyen poszton szolgálni és oda bekerülni óriási kitüntetést jelentett. Ha elég sokáig éltek, az ilyen papok többsége elnyerte a consuli címet. [24]
A kinevezése hírére Caesar abbahagyta a tanulmányait, és rögvest visszatért Rómába, hogy hivatalosan bebocsátást nyerjen a papság soraiba. Mindössze két barátjával és tíz rabszolgával utazott egy kis hajón, és újból át kellett kelnie a kalózoktól hemzsegő tengeren, akiknek a korábbi incidens után igen kevés okuk volt rá, hogy szíveljék őt. Az utazás egy bizonyos pontján Caesar azt hitte, hogy kalózhajót lát, és társai biztatására megszabadult finom ruházatától, és tőrt szíjazott a combjára. Feltehetően abban reménykedett, hogy elvegyül a kíséret és a legénység közt, majd az első kínálkozó alkalommal elmenekül. Végül félelme alaptalannak bizonyult, mert csakhamar rájött, hogy csupán a fás partvonalat tévesztette össze egy hajó sziluettjével. Amint visszaért Rómába, tüstént a bíróságokon buzgólkodott ismét, és úgy tűnik, megvádolta Marcus Iuncust a sikkasztás törvényszékén. Az a legvalószínűbb, hogy a bithüniaiak nevében járt el, mert például a királyi családdal kapcsolatban maradt. Egy későbbi alkalommal Nikomédész lányát, Nüszát képviselte egy jogi viszályban, és erőteljes beszédben idézte fel a bithüniai királlyal szemben fennálló tartozását. Állítólag ez sarkallta arra Cicerót, hogy az alábbi mondattal reagáljon: „Jaj, erről hadd ne halljunk többet, hisz mindenki tudja, mit adott neked, és hogy te mit adtál neki cserébe.” A pletykát Caesar nem tudta lemosni magáról, de látszólag nem okozott neki kárt politikai szempontból. Iuncus tárgyalásának kimenetele nem ismert, de több mint valószínű, hogy felmentették, hiszen megannyi bűnös egykori kormányzó megúszta a büntetést. Caesar korábbi bírósági szerepléseihez hasonlóan az ügy végkifejlete bizonyos tekintetben kevésbé volt fontos a pályafutását tekintve, mint maga a fellépés ereje. [25] Valamikor az évtized vége felé megpályázta az első hivatalát, és sikeresen megválasztották a huszonnégy katonai tribunus egyikének. Ez nagyjából i. e. 72-ben vagy 71-ben lehetett, bár a forrásaink ellentmondóak. A katonai tribunusok sokban különböztek a néptribunusoktól, mert az ő szerepük kizárólag katonai szerepkörre szorítkozott. A hadsereg minden légiójának körülbelül hat tribunusa volt, s mivel párhuzamosan most már négy légiónál sokkal több létezett, az ilyen hivatalnokok legtöbbjét muszáj volt kinevezni. Azonban a poszt még így is jelentős tekintéllyel bírt, és gyakran úgy vélték, hogy egy fiatal arisztokrata népszerűségét itt lehet lemérni először a választóknál. Forrásaink egyike sem számolt be olyasmiről, hogy provinciába is kihelyezték volna, amiből arra következtethetünk, hogy Caesar Itáliában szolgálta le az idejét, ahol épp dúlt a nagy rabszolgafelkelés. I. e. 73-ban a Spartacus nevű trák vezette kis csapat gladiátor megszökött a Capua melletti gladiátorképzőből, és lázadást szított az egész itáliai félszigeten. Spartacus
egy sor káprázatos győzelmet aratott, egyik római sereget tiporta el a másik után, és i. e. 71-ig meg sem állt, míg végül Marcus Licinius Crassus le nem győzte. Könnyen lehet, hogy Caesar Crassus alatt szolgált, és ha így történt, akkor ez lehetett a két férfi ismeretségének a kiindulópontja. [26] Crassus elnyerte az i. e. 73-ra szóló praetori címet, és a rákövetkező évben, miután mindkét consul vereséget szenvedett a csatákban, megkapta a rabszolgák elleni parancsnokságot is. Nagyjából negyvenéves lehetett, de a polgárháború idején számottevő tapasztalatot szerzett hadvezetésből. Miután a Marius-pártiak meggyilkolták az apját és a fivérét, Crassus kénytelen volt elmenekülni Itáliából, és először Hispániában keresett menedéket. Állítólag ekkor rejtőzött el egy barlangban, ahová a családja egyik kliense juttatott neki élelmet és két rabszolgalányt társaságul. Később Sulla mellé szegődött, és eredményesen harcolt érte, i. e. 82-ben Rómában, a Porta Collina-i csatában a nap hőse lett. Crassus keserűen konstatálta, hogy a dictator nem jutalmazza elegendő elismeréssel a teljesítményét, másrészről viszont Sulla uralkodásának köszönhetően nagyon jól ment a sora, és több jelentős ingatlant kaparintott meg a proskripciók áldozataitól. Ravasz és a végletekig könyörtelen üzletemberként hamarosan Róma leggazdagabb embere lett. A rabszolgák ellen vezetett hadjárat az ő irányítása alatt szintúgy hatékonyra sikerült. A korábbi vereségek miatt elcsüggedt seregekben úgy állította vissza a fegyelmet, hogy megtizedelte az alakulatokat. Sorshúzással kiválasztott egyet minden tíz katona közül, akit a bajtársainak halálra kellett vernie, majd a túlélőknek jelképes megaláztatásul árpát kellett ennie búza helyett, és a sereg táborának erődfalán kívül sátrat vernie. Hogy a rabszolgákat az itáliai csizma orrába szoríthassa, Crassus egy hatalmas erődítményláncolatot építtetett, amivel csapdába vezette őket. Spartacusnak azonban sikerült kitörnie, amivel újfent megvillantotta azt a figyelemre méltó tapasztalattal rendelkező, erős jellemet, amely a szökevény rabszolgák szedett-vedett hordáiból ütőképes hadsereget szervezett. A rómaiak a nyomában maradtak, végül csatába kényszerítették a rabszolgákat, és legyőzték őket. Crassus elrendelte, hogy bizonyos távolságonként feszítsenek keresztre hatezer férfi rabot a Via Appia mentén, Rómától Capuáig. Arról szó sem lehetett, hogy „könyörületességből” elmetsszék a torkukat, mert a rabszolgafelkelés megrémítette a rómaiakat, és ez a rettenetes látványosság azt a célt szolgálta, hogy megmutassa a rabszolgáknak, a felkelés folytatása értelmetlen. [27] Szóval Caesar katonai tribunusként töltött időszakáról olyan keveset tudni, hogy még abban sem lehetünk biztosak, hogy részt vett-e a rabszolgafelkelés leverésében, és ha igen, akkor milyen szerepet kapott. Évekkel később,
amikor először vezette a germán törzsek ellen a légióit, Caesar azzal bátorította a katonáit, hogy felidézte nekik, a legyőzött rabszolgaseregben rengeteg germán volt, ám a saját beszámolóiban nem tesz említést arról, hogy ő maga szolgálatot teljesített volna a korábbi konfliktusban. Ez azonban nem feltétlenül szól se ellene, se mellette, mert a Feljegyzések a gall háborúról alig tartalmaz önéletrajzi részleteket. Mindent egybevéve valószínűbb, hogy nem vett részt a felkelés leverésében, és feltételezhetőbb, hogy annak a hozzáértésének adott hangot, aminek a múltban már tanújelét mutatta, bár az is lehet, hogy egyszerűen nem vitt végbe semmi jelentőset, amit a források érdemesnek találtak volna megemlíteni. Az viszont biztos, hogy katonai tribunusként töltött ideje alatt szót emelt a néptribunusok hatalmának valamiféle visszaállítása érdekében, amelytől Sulla fosztotta meg őket. Ez kétséget kizáróan nagy lelkesedést váltott ki a választókerületben, és Caesar valószínűleg azzal próbálta növelni a népszerűségét, hogy e mellé az ügy mellé állt. Az ilyesfajta opportunizmus mindennapos volt a politikai ranglétra megmászásakor, és nem szabad a sullai rezsimmel vagy éppenséggel a dictator támogatóival még mindig tömött szenátussal való szembefordulásként értelmezni. I. e. 75-ben Caesar rokona, Caius Aurelius Cotta a consulsága idején beterjesztett egy törvényjavaslatot, ami engedélyt adott a volt néptribunusoknak, hogy más magistratusi címekre is pályázhassanak, amivel elejét vette, hogy a szóban forgó hivatal politikai zsákutcává váljon, ami Sulla szándéka volt. [28] A Crassusszal való korai kapcsolatfelvétel azért is izgalmas, mert ő mestere volt annak, hogyan tegye a vagyonát politikai befolyásszerzés eszközévé az által, hogy olyanoknak nyújtott segítséget, akiknek az ambíciója felülmúlta az anyagi lehetőségeiket. A következő évtizedben Caesar jócskán profitált a Crassustól kapott kölcsönökből, és elképzelhető, hogy már korábban is kapott tőle pénzt. Azonban nem szabad eltúloznunk Caesar jelentőségét, mert ő csupán egyike volt annak a számtalan szenátornak, aki ily módon asszisztált Crassusnak, és egyelőre kevesen tudták volna megjósolni a sikereit. Elbűvölő volt, tehetséges – ahogy azt a katonai és törvényszéki ténykedése bizonyítja –, és ügyesen reklámozta magát, amivel felkeltette a választókerület figyelmét, míg a róla szóló pletykák legalább abban segítségére voltak, hogy a nevét széles körben megismerjék. Egy közéleti karrierre pályázó férfi kezében ezek a dolgok hasznos eszköznek bizonyultak, bár kisebb-nagyobb arányban a kortársai is fel tudtak mutatni hasonlókat. És a biztos sikerre sem mindig jelentettek garanciát. A tehetséges egyéniség persze imponált a szavazóknak, de az önmagában nem volt elég, és még csak nem is a legfontosabb tényező
volt ahhoz, hogy a kegyeikbe férkőzzön. Bár feltűnően öltözködött és mérhetetlenül nagyra tartotta magát, a legtöbb vonatkozásban Caesar pályafutása ez idáig teljesen sablonosnak számított. A kalózok és a pontoszi fosztogatók ellen kezdeményezett önálló akciója Asia provinciában kivételesnek számított, ugyanakkor egy kötelességtudó polgárhoz mérten elég erőteljes volt, de ami még fontosabb: sikeres is. Az ilyen viselkedés a virtus bizonyítéka volt, azé a jellemzőé, amely a római arisztokrácia önmagáról kialakított képének legmélyén gyökerezett. Mire Caesar betöltötte a harmincéves kort, módfelett szép reményű ember képét mutatta – amit az is jelzett, hogy a főpapi tisztségre emelték –, és semmilyen formában nem keltette egy forradalmár benyomását. Még nem látszott, milyen magasra jut a politikai ranglétrán, mert a tehetsége kiegyensúlyozta viszonylagos szegénységét és közvetlen őseinek középszerű teljesítményét.
V A JELÖLT Caesar „…igen nagyvonalúan költekezett, és néhányan úgy gondolták, rövid és múló hírnevet vásárol magának méregdrágán, miközben valójában roppant értékű dolgokat szerzett meg bagóért… Ily módon az emberek annyira megkedvelték, hogy mind újabb és újabb hivatalokkal és érdemekkel próbálták visszafizetni a nagyvonalúságát.” – Plutarkhosz, i. sz. II. század eleje [1] I. e. 70-ben Caesar harmincéves lett. Különösen művelt volt, még a római arisztokráciához mérten is, tehetséges szónok, és bátorságát bizonyította mint katona. A családi élete is megfelelően alakult. Corneliával már vagy tizenöt éve házasok voltak. Ez időnek több mint harmadrészét a pár külön töltötte, amikor Caesar külföldön folytatta tanulmányait, illetve katonai szolgálatát töltötte, ám a római nemesség mércéjével mérve a házasságuk egyértelműen sikeresnek számított, és könnyen lehet, hogy boldognak is. Együttlétük egy bizonyos pontján Cornelia kislánynak adott életet, aki természetesen a Julia nevet kapta. Ő volt Caesar egyetlen törvényes gyermeke, de hiába a fontossága, a születési idejét nem tudjuk. A számítások egészen i. e. 83-tól i. e. 76-ig találgatnak, de valószínűsíthetően ennek az időtartamnak inkább a végére érdemes tenni. Julia i. e. 59-ben ment férjhez, amikor talán már a tízes évei közepén vagy végén járt. Caesar tengeren túlon töltött távollétei azt valószínűsítik, hogy a lánya a keletről való visszatérése (i. e. 78) és i. e. 75 között fogant, mielőtt újra elhagyta Rómát. [2] Caesar óriási tisztelettel viseltetett Cornelia iránt, melynek legékesebb bizonyítékát adta, amikor Sulla parancsával dacolva nem vált el a nőtől. A római hagyomány szerint a feleséget tisztelni illett, de nem feltétlenül volt nagy szenvedélyek tárgya, az ilyen érzelmeket ugyanis irracionálisnak és eléggé szégyenletesnek vélték. A hitvesi ágy az a hely volt, ahol a római gyerekek következő generációját nemzették, hogy továbbvigyék a család nevét, de magát a testi gyönyört valahol máshol kellett keresni. Ez persze nem
azt jelenti, hogy a házaspárok némelyike – talán még az is lehet, hogy a többség – ne lett volna szerelmes egymásba, vagy ne élt volna aktív szexuális életet, de a római arisztokrácia ideálja szerint ez nem volt különösebben fontos szempont egy házasságban. Teljesen elfogadott volt, hogy az arisztokrata férjek máshol keressenek szexuális gyönyöröket, és nem támasztották elvárásként a feleségeik elé, hogy gondoskodjanak a szégyenletesebb vágyaik kielégítéséről. Ez kiváltképp igaz volt egy fiatalabb férfi esetében, akit a rómaiak adulescensnek neveztek. Bár ebből származik az adoleszcens szavunk, a rómaiaknál ez minden olyan férfira vonatkozott, aki még nem érett meg teljesen, akár a késő harmincas éveikben járókra is. Az ilyen „ifjaknak” némileg több mozgásteret engedtek, ami nem járt azoknak, akik érett férfikorba léptek, mert tőlük felelősségteljesebb viselkedést vártak el a Köztársaság vezetőiként. Ha diszkréten női rabszolgáknál vagy prostituáltaknál szereztek gyönyöröket, azt ritkán illették kritikával. [3] Rengeteg arisztokrata fiatalember tartott szeretőt, miután megnősült. Az első osztályú prostituáltaknak vagy kurtizánoknak létezett egy jól körülhatárolható csoportja, akik arra rendezkedtek be, hogy a szeretőjük biztosítson nekik házat vagy lakást, szolgálókat és jólétet. Az ilyen nők általában tanultak voltak, éleselméjűek, elbűvölőek, s talán énekelni, táncolni vagy hangszeren játszani is tudtak, hogy ne csak szexuális örömöket, de szórakoztató társaságot is nyújtani tudjanak a szeretőjüknek. Egy ilyen kapcsolat célja soha nem az volt, hogy tartós legyen, és a sikeres kurtizánok egyik eltartó-szerető öléből egyenesen át tudtak ülni egy másikéba. A viszonyok pikantériáját ez még tovább fűszerezte, mert az udvarló kénytelen volt megküzdeni a szeretője kegyeiért, amelyeket csak elegendő figyelemmel és ajándékokkal tudott megtartani. A híres kurtizánok gyakran Róma legfontosabb embereire akaszkodtak rá, mert nem csak a fiatal szenátorok tarthattak szeretőket. Az udvarló és a kurtizán közötti viszony természetéből fakadóan a nő tekintélyes befolyást szerezhetett. I. e. 74-ben igen sokan úgy vélték, hogy Lucius Licinius Lucullus consul úgy tudott elnyerni egy fontos provinciai parancsnokságot, hogy ajándékokkal és hízelgéssel megnyerte magának Praeciát, egy jelentős szenátor szeretőjét. Ezt a férfit Publius Cornelius Cethegusnak hívták, s az olyan férfi mintapéldánya volt, aki hivatalt ugyan nem viselt, de átmenetileg óriási befolyása volt a szenátusra auctoritasának és annak köszönhetően, hogy ravaszul ki tudta aknázni a szenátori ügymenetet, amire közvetlenül rálátott. Az ágyasok másféleképpen is politikai szerephez juthattak, amint azt egy másik híres személy, Flora példájából látjuk. A fiatal Pompeius valamikor fülig szerelmes volt a nőbe. A
későbbi években a nő állítólag gyakran hencegett azzal, hogy miután szeretkeznek, mindig karmolásnyomok maradnak a hátán. Azonban amikor a férfinak a fülébe jutott, hogy egy Geminius nevű barátja újra és újra megpróbálja elcsábítani a nőt, önként átengedte neki. A barátjával szemben mutatott nagyvonalúságát lelkiismeretesen fenntartotta, hogy lekötelezze és személyében hasznos politikai támogatót nyerjen, ezért Pompeius soha többé nem látogatta Florát. Részéről ezt különösen nagy áldozatnak vélték, mert még mindig őrülten vonzódott a nőhöz. Ami Florát illeti, állítólag az ő szerelme sem múlt el Pompeius iránt, és elmondása szerint utána még sokáig cefetül érezte magát. Az ágyasok szíve ingatag volt, mert ha néha egyik-másik képes is volt nagy befolyást szerezni, a törvény előtt nem ismerték el a státuszukat, és a sikerük csak addig tartott ki, amíg parancsolni tudtak a szeretőjük érzéseinek. [4] A kurtizánok és a rabszolgalányok általánosan elfogadott tárgyai voltak az arisztokrata férfiak vonzalmának, mivel ez semmilyen formában nem jelentett veszélyt a kialakult társadalmi rendre vagy a családi vérvonal tisztaságára nézve. A legtöbb kurtizán alacsonyabb társadalmi osztályból származott, de prostituáltként szépen megszedték magukat. Gyakran olyan rabszolgák vagy volt rabszolgák voltak, akiket valamilyen formában szórakoztatásra használtak. Az i. e. 40-es évek közepén Marcus Antonius egy rövid ideig erős szerelemre gerjedt egy Kütherisz nevű pantomimszínész-táncosnő iránt, akit a patrónusa Volumnia néven szabadított fel a rabszolgasorból. Antonius előszeretettel mutogatta nyilvánosan a nőt, a vacsorákon átadta neki a tiszteletbeli helyet, már-már úgy kezelte, mintha valóban a felesége lenne, amivel sikerült kivívnia Cicero rosszallását. Ugyanez a nő később Brutus szeretője lett, Caesar gyilkosáé, és más prominens szenátoroké. Minden olyan gyermek, mely egy arisztokrata és a szeretője viszonyából született, törvénytelen volt, ennélfogva az apa nevét nem vehette fel, és a támogatását sem követelhette törvényi úton – amennyiben a baba rabszolgától született, szó szerint az anyja gazdájának a tulajdona lett. Viszont annak ellenére, hogy egy arisztokrata férj tarthatott ily módon szeretőket, a feleségét a társadalom nem jogosította fel ugyanerre, mert rendkívül fontosnak tartották, hogy ne lehessen megkérdőjelezni a nő sarjának apai származását. Az erkölcsi tisztaság, abban az értelemben, hogy a feleség hű marad a férjéhez és csakis a férjéhez, az eszményi római matróna egyik fő jellemvonása volt. Régebbi időkben egy nő az egész életét az apja vagy a férje fennhatósága alatt – szó szerint a „kezében” (sub manu) – élte, aki, ha akarta, ki is végezhette. Az i. e. I. századra a házasságnak ezt a hagyományos, szigorú formáját, ahol a férj
elnyerte a nő apjának összes jogát is, alig használták. A házastársi viszony fellazult, általánosabb lett a válás, de a feleségtől még mindig elvárták a férje iránt tanúsított teljes hűséget akkor is, ha az a férj egyfolytában más szeretőkhöz járt. [5] A húszas-harmincas éveiben talán Caesar is kurtizánokkal szórakoztatta magát, rabszolgalányokkal vagy bármilyen rendelkezésre álló nővel. A forrásaink ilyesmiről nem tesznek határozott említést, de mivel az ilyen viselkedés általános volt, lehet, hogy nem láttak benne semmi említésre méltót. Suetonius viszont elárulja nekünk, hogy Caesar gyakran fizetett nagyon magas, akár szertelenül nagy árat, hogy szemrevaló rabszolgákhoz jusson, és megjegyzi, hogy még maga Caesar is annyira röstellte magát a költségek miatt, hogy a számlakönyveiben gondosan elrejtette az ilyen kiadásokat. Arról nem szól a fáma, hogy az ilyen rabszolgákat pusztán a szemet gyönyörködtetés céljából vásárolta-e, vagy szexuális szórakoztatást is nyújtottak a gazdájuknak. Tudjuk azonban Suetonius beszámolóiból, hogy az „általános nézet” szerint Caesar szenvedélye „féktelen és extravagáns” volt, és „rengeteg előkelő hölgyet” elcsábított. Ötöt név szerint is felsorol, valamennyien fontos szenátorok feleségei, de burkoltan céloz rá, hogy mások is ágyukba fogadták. Az egyik asszony neve Tertulla, annak a Crassusnak a felesége, akinek a parancsnoksága alatt szolgálhatott a rabszolgafelkelés alatt. A nő először Crassus egyik bátyjához ment hozzá, de amikor azt meggyilkolták a polgárháború idején, Crassus úgy döntött, hogy elveszi az özvegyet. A nő csupán néhány évvel lehetett idősebb Caesarnál, és arisztokrata mértékkel nézve a Crassusszal kötött házassága sikeresnek számított, mert gyerekeket is szült. Arra vonatkozóan nem találunk említést, hogy mikor zajlott a viszonyuk, vagy hogy meddig tartott – Caesar élete ilyen vonatkozásban általában homályos marad. És arról sem tudunk, hogy Crassus tudomást szerzett-e a liezonról, bár ismerve Caesar hírhedt szerelmi ügyeit, határozottan lehetségesnek tűnik. A férfi azonban nem tett lépéseket a felesége szeretőjével szemben, és készséggel fogadta Caesart politikai szövetségeséül. [6] Caesar számtalan férjes asszonnyal flörtölt, de úgy tűnik, általában egyiknél sem időzött túl sokáig, mielőtt talált magának egy újabb szeretőt. A sémában viszont akadt egyetlen kivétel: a Serviliával való viszonya, ami látszólag Caesar egész életében kitartott. Suetonius azt állítja, hogy „mindegyiknél jobban szerette őt”. Servilia első férje Marcus Junius Brutus volt, aki támogatta a Lepidus-féle puccsot i. e. 78-ban, de miután az elbukott, kivégezték. A megözvegyült Servilia már i. e. 85-ben életet adott egy
kisfiúnak, aki szintén a Marcus Junius Brutus nevet kapta. Shakespeare szavaival élve ő volt „a legnemesbik római mindnyája közt” (Vörösmarty Mihály fordítása): a férfi, aki annak az összeesküvésnek az egyik vezéralakja lesz, amely i. e. 44-ben végez Caesarral. A sors iróniája az is, hogy Servilia ráadásul ifjabb Cato féltestvére volt, aki több mint húsz éven át Caesar legkonokabb ellenfelének számított. Caesar nagyon kedvelte Brutust, és szeretete még azután sem szűnt meg iránta, hogy utóbbi i. e. 49–48-ban ellene harcolt. Ez táplálta a kitartó pletykát, miszerint valójában ő Brutus apja. Plutarkhosz állítása szerint még maga Caesar is elhitte ezt. Figyelembe véve, hogy Brutus születése idején ő még csak tizenöt éves volt, ezt nem tekinthetjük többnek mítosznál, habár ezeknek a meséknek éppen az az alapja, hogy Caesar és Servilia viszonya már igen fiatalon elkezdődött, talán már a hetvenes években. Aztán annak ellenére is folytatódott, hogy Servilia újra férjhez ment, és az sem szakította meg, hogy közben Caesarnak számos más asszonnyal is volt szerelmi afférja. A Servilia és Caesar közti kapcsolat lángja kétségkívül mindkét fél részéről szenvedélyes és kitartó volt, még ha az évek alatt változó intenzitással lobogott is. Ez többet sugall puszta testi vonzalomnál. Servilia rendkívül intelligens nő volt, feltűnő érdeklődést tanúsított a politika iránt, és lelkesen támogatta férje és fia pályafutását. Három lánya mindegyikét jeles szenátorokhoz adta nőül. Caesar halála után részt vett Brutus tanácskozásain, amelyeken az összeesküvők azt próbálták eldönteni, mi legyen a következő lépésük, és a véleménye még az olyan kiváló szenátorokénál is többet nyomott a latban, mint Cicero. Az orátor kellőképpen felháborodott, hogy egy nő pimaszul belekontárkodik a politika férfiak uralta világába, más alkalmakkor viszont kikérte a tanácsát, ha az adott téma inkább a nőket érintette. A családja ugyancsak konzultált a nővel, amikor megfelelő férjet kerestek a lányának, Tulliának. Amikor utóbbi meghalt szülés közben, Servilia részvéttel írt a tébolyodott Cicerónak. Bár nőként nem tölthetett be közéleti állást, és nem lehetett hivatalos jogköre, Servilia rengeteg előkelő családdal gondosan ápolta a baráti kapcsolatokat és egyéb kötődéseket. [7] Vonzó, intelligens, magasan képzett, művelt és ambiciózus – e leírás mind Caesarra, mind Serviliára igaz, habár utóbbi esetében az ambíció közvetett volt, és csak arra irányult, hogy képviselje szűk családja férfitagjainak érdekeit. A pár sok tekintetben nagyon hasonlított egymásra, ami talán megmagyarázza a kettejük közötti kötelék szorosságát és tartósságát. Már a viszonyuk hossza is arról árulkodik, hogy Caesar mélyebb szeretetet érzett Servilia, mint bármely más szeretője iránt. A Caesarral való kapcsolatától
eltekintve úgy tűnik, Servilia hű maradt második férjéhez, Decimus Junius Silanushoz. Ebben éles ellentétben állt a nővérével – akit zavaró módon szintén Serviliának hívtak –, akitől elvált a férje, mert a nő egyfolytában megcsalta őt. Caesar sorozatosan csábította el a férjezett asszonyokat. Ha érzett is komolyabb szerelmet ezek közül a nők közül bármelyik vagy mindegyik iránt, az ritkán volt tartós, vagy legalábbis soha nem volt kizárólagos. Már maga a hódításai száma is szembeötlő volt a római társadalomban, amely ekkoriban pedig nem volt híján házasságtörőknek és élvhajhászoknak. Ezért is fontos, hogy megértsük, miért viselkedett ilyen különösen. A nyilvánvaló választ, miszerint élvezte, hogy minél több vonzó nővel együtt hálhat, természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen ez alapvető. Ugyanakkor önmagában korántsem kielégítő, mert például rabszolgákkal vagy alacsonyabb társadalmi rangú szeretőkkel sokkal problémamentesebben jutott volna gyönyörökhöz. Ráadásul a kitüntetett kurtizánok szellemes társaságot is nyújtottak a testi igények kielégítése mellé. A szenátori családok asszonyainak elcsábítása rengeteg kockázattal járt, és nem csak a rossz hírnév miatt, amit a politikai ellenfelek könnyen felhasználhattak. A hagyomány – ami bár ekkoriban nem volt törvényi erejű – megengedte a férjnek, hogy megölje a felesége szeretőjét, ha rajtakapta őket aktus közben. Eléggé valószínűtlen, hogy ilyen közvetlenül folyamodtak volna erőszakhoz, egy felszarvazott férj azonban könnyen könyörtelen politikai ellenféllé válhatott. [8] Lehet, hogy a lebukás esélye is hozzáadott az izgalom élményéhez. Sőt az is lehet, hogy Caesar nőfalása a politikai versengése részét képezte, és azért feküdt le más szenátorok felségével, hogy bebizonyítsa, az ágyban éppúgy ő a jobb, mint a Forumon. Netán az a megfontolt cél vezérelte, hogy a Nikomédésznek való behódolásáról keringő sztorikat fojtsa el, miközben botrányos heteroszexuális kalandokkal kialakítja magáról a hírhedt ragadozó képét? Azonban ezen érvek egyike sem ad elég magyarázatot arra, hogy Caesar elsősorban miért arisztokrata hölgyekkel igyekezett kielégíteni az étvágyát. Az ilyen szeretők szinte elkerülhetetlenül mind házasok voltak, hiszen a szenátori családok lányai fontos szerepet játszottak a politikai kötelékek megteremtésében, illetve megerősítésében. A lányokat szinte még gyerekként kiházasították, azoknak pedig, akik még fiatalon vagy középkorúan elváltak vagy megözvegyültek, hamar új férjet kerítettek. Általában csak azoknak az érett nőknek hagyták, hogy újabb házasság nélkül, özvegyként éljenek, akiknek voltak élő utódaik. Caesar anyja, Aurelia is ezt az utat követte, miképp a második férje halála után Servilia is, de az ilyen
esetektől eltekintve nem igazán léteztek olyan egyedülálló római arisztokrata hölgyek, akik közt Caesar szeretőt kereshetett volna magának. Jóllehet, a római közélet azon sajátossága, hogy a szenátorok egy sor olyan hivatalt töltöttek be, amelyek némelyike évekre külföldre szólította őket, azt jelentette, hogy a férjes asszonyok hosszú időszakokra magukra maradtak. Az i. e. I. századi Rómában az arisztokratafeleségek jelentős szabadságot élveztek. Sokuk tetemes vagyonnal rendelkezett a férjétől függetlenül is, beleértve a hozományukat, amit a házasságkötéskor vittek magukkal, amely mindig elkülönült a háztartás bevételeitől, bár kiegészítette azt. Amint már említettük, ekkoriban a lányok ugyanolyan képzést kaptak, mint a fiútestvéreik, legalábbis elméleti értelemben, és csak a korai éveikben. Ezért általános volt a kétnyelvűség, latinul és görögül tanultak, és elsőrangú oktatást kaptak az irodalom és a kultúra tekintetében. Fivéreiktől eltérően a lányoknak ritkán adódott lehetőségük külföldre utazni, hogy továbbképezzék magukat a görög tudományok valamelyik fellegvárában. Ám ennek csak részben látták hátrányát, mivel már régóta sok filozófus és tanító látogatta Rómát, és a kultúra mindenféle vívmányaival megismerkedhettek az iskoláikban. Tanulságos Sallustius leírása egy szenátor feleségéről: Közéjük tartozott Sempronia, aki botrányosan gyakran ragadtatta magát férfias pimaszságra. E nőt jócskán megáldotta a sors, születése okán és testi szépséggel is, csakúgy férjjel és gyermekekkel; tájékozott volt a görög és a latin irodalomban, tudott lanton játszani, ügyesebben táncolt, mint ahogy bármely becsületes asszonynak illenék, és még sok olyan dologhoz volt tehetsége, ami pazar életet biztosított neki. Ám semmit nem becsült oly kevéssé, mint a méltóságot és az erényt; nehéz megállapítani, hogy a pénzével vagy az erkölcsi tisztaságával bánt-e szabadabban; oly tüzes vágyak lobogtak benne, hogy ő maga sűrűbben futott a férfiak után, mint a férfiak őutána… Nemegyszer megszegte a szavát, nem egyenlítette ki a tartozásait, gyilkosságban volt részes; a pénzhiány és a fényűzés iránti függőség zabolátlan dolgokra sarkallta. Ennek ellenére figyelemre méltó asszony; képes volt költeményeket írni, poénokat elsütni és szerényen, gyöngéden vagy buján társalogni; összességében nagyszerű tehetsége volt sok mindenhez, és jókora vonzereje. [9]
Semproniát Decimus Junius Brutus vette nőül, Servilia első férjének unokatestvére. Fia Caesar egyik magasabb rangú beosztottjaként szolgált Galliában és a polgárháború alatt, de később ellene fordult, és az egyik gyilkosa lett. Kétségtelen, hogy Caesar ismerte a nőt, de hogy vajon ő is egyike volt-e a férfiaknak, akik a nő kegyeit keresték – vagy éppenséggel a nő kereste az övét –, nem tudjuk. Sallustius leírása Semproniát botrányosan erkölcstelennek és vadnak festi le, de sok cselekedete önmagában nem esett ilyen rossz megítélés alá. Plutarkhosz csodálattal ír egy másik arisztokrata nőről, aki fiatalon megözvegyült, majd újra férjhez ment: A szépségétől eltekintve is rengeteg vonzó tulajdonsággal rendelkezett, többek közt olvasott volt, szépen játszott lanton, értett a geometriához, és előnyére váltak a filozófiai előadások, amelyeket rendszeresen látogatott. Ráadásul ezeket az ismertetőjegyeket olyan jellemmel társította, amely mentes volt attól a kellemetlen kíváncsiságtól, amit az ilyen intellektuális érdeklődés gerjeszt a fiatal nőkben… [10] A műveltség, a tanulás, a szellemesség és egy kis zene- vagy tánctudás önmagában még nem vált egy nő kárára, amíg erkölcsi tisztasággal párosult abban az értelemben, hogy hű maradt a férjéhez. Ám Caesar idejében sok nő nem bírt ezzel az erénnyel. A generációjuk persze műveltebb volt az anyjánál, a nagyanyjánál meg végképp, de még mindig azt várták tőlük, hogy inkább csak a háztartás vezetésére szorítkozzanak. Mivel már szinte gyerekként elrendezték a házasságukat, s azután még új férjhez is kerülhettek, ha az első elhalálozása vagy a megváltozott politikai szövetség azt diktálta, egy nő már akkor szerencsésnek mondhatta magát, ha boldogságot vagy kiteljesedést talált az említett dolgokban. Miután se nem szavazhattak, se nem pályázhattak hivatalra, a Serviliához hasonlók csak úgy élhették ki érdeklődésüket a politika iránt, ha a férfi hozzátartozóik pályafutását egyengették. Rengeteg nő, aki független vagyonnal rendelkezett abban a Rómában, ahol a birodalom összes haszna és kényeztetése eladó volt, óriási csábítást érzett, hogy versenyre keljen, ki tud nagyobb fényűzésben élni. Egyesek azzal dobták fel a jó dolgukat, hogy egy vagy több szeretőt tartottak. Mindent összevetve, elég valószínű, hogy Caesar a szeretőitől legalább némi szellemes, művelt beszélgetéssel fűszerezett társaságot elvárt. A
legkivételesebb kurtizánok némelyike biztosan szolgált ilyesmivel, de ebben az értelemben azért Róma legnemesebb családjainak lányaival igen kevesen kelhettek versenyre. Az afférjai nemcsak szexuális kielégülést nyújtottak számára, de másféleképpen is serkentőleg hatottak. A korábban már említett többi izgalom – a férjezett asszonyokkal folytatott viszony veszélyessége; az olyan férfiak felszarvazásában lelt öröm, akikkel napi kapcsolatban állt és versengett – kétségtelenül hozzájárult az élvezethez. Az imádott asszonyokat elbűvölte a vonzereje, aminek kevesen tudtak ellenállni, ha a társaságában voltak. Ő volt Caesar, kirívóan öltözködött, divatot teremtett, amit a fiatal férfiak követni kezdtek, nagy gondot fordított a megjelenésére és a viselkedésére, és a kiállásával mindig saját különleges voltát hangsúlyozta. Bizonyára igen hízelgő volt, ha valaki akár csak egy rövid időre osztatlanul kiérdemelte a figyelmét, és valószínűleg hírhedt szerelmi kalandjai csak tovább fokozták az élményt. Bármi is volt az oka rá, a nőknél aratott ismételt sikereiből világosan látszik, hogy kiválóan értett a csábításhoz. Az ágyról ágyra járás kényszerében az az óriási energia és becsvágy is tükröződik, amit az élet egyéb területein is felmutatott. Az is lehet, hogy egyfolytában keresett valakit, akit magához méltónak vélt, hogy sokáig le tudja kötni az érdeklődését. Servilia, aki sok mindenben hasonlított rá, nyilvánvalóan sokkal jobban megközelítette az idealizált képet, mint bármely más római asszony, ezért tarthatott oly sokáig a kapcsolatuk. Ám a kölcsönös szenvedély ellenére mindketten igényt tartottak némi magányra és függetlenségre. Bár március idusa után Servilia valószínűleg meggyászolta a szeretőjét, ez nem akadályozta abban, hogy utána a fia ügyét egyengesse. A szoknyavadászatba fektetett összes energia és rajongás ellenére Caesar hasonlóképpen nem engedte, hogy szórakozása a közéleti poszt és rang iránti ambíciójával ütközzön. Az is elképzelhető, hogy a róla szóló történetek egy része hamis. Hírhedt nőfaló lévén talán már annyitól szárnyra keltek a pletykák, ha egyszerűen együtt látták egy nővel. VÁLTOZÓ IDŐK: POMPEIUS FELEMELKEDÉSE A Sulla halálát követő évek egészében véve sikeres időszak volt Caesar számára, mivel fokozatosan közéleti szerepet nyert. Bár kitette magát a dictator haragjának, visszafogadták a nyájba, és nem látta értelmét, hogy azokhoz csatlakozzon, akik még mindig Sulla vagy az általa teremtett rezsim ellen lázadoztak. I. e. 78-ban nem csatlakozott Lepidus felkeléséhez, és esze
ágában sem volt Hispániába menni, ahol Marius és Cinna támogatói még mindig folytatták a polgárháborút. Ezeket az embereket Quintus Sertorius vezette, talán a legnagyobb hadvezér, akit Róma valaha termett, s aki miután tehetsége folytán megnyerte magának a hispán törzseket, bátran dacolt a szenátus seregeivel egy évtized nagyobbik részében. Sertorius és követői a proskripciók száműzöttjei és menekültjei voltak, akik Sulla rendeletei miatt nem térhettek vissza Rómába, és a politikai pályafutásukat sem folytathatták. Kevés más lehetőségük maradt, mint tovább harcolni, noha Sertorius jó néhány alkalommal hangot adott azon vágyának, hogy visszatérne Rómába, akár közemberként is. Annak ellenére, hogy szembeszállt Sullával, a családi kapcsolatainak hála, Caesart nem tiltották el a politikai szerepvállalástól. Következésképp neki az állam ellen folytatott nyílt lázadás útját sem kellett követni. [11] Ezekben az években Sulla sűrű árnyékot vetett a Köztársaságra. A szenátus zömmel az ő kreálmánya volt, kigyomlálta belőle az összes ellenfelét, aki nem állt át hozzá időben, és a saját híveivel töltötte fel. Testületként megerősítette a szenátus pozícióját, a bíróságokban visszaállította a szenátori monopóliumot az esküdtszék fölött, és szigorúan korlátozta a tribunusok hatalmát. A többi törvénye – például a provinciabeli kormányzók hatáskörét féken tartó jogszabály – azt volt hivatott szolgálni, nehogy egy újabb hadvezér az ő példáját követve az állam ellen fordítsa a légióit. Nyilván megkérdőjelezhető a gyakorlati értéke egy ilyen lépés hivatalos törvénytelenítésének, amit a Hispániában folytatott háború és a Lepidus-féle felkelés is mutatott. Sulla sem a saját maga által szolgáltatott példákat, sem a cselekedetei következményeit nem tudta meg nem történtté tenni. A szövetségesi és polgárháborúnak köszönhetően Itália ekkor a zűrzavar állapotában leledzett. A szemben álló seregek hatalmas területeket taroltak le, míg a friss választójogot szerzett itáliaiakat még mindig nem olvasztották be teljesen és igazságosan a polgárság szélesebb tömegébe. Sulla a termőföldekből is jókora szeleteket elkobzott, hogy a leszerelt veteránjainak saját gazdaságot juttasson, amivel rengeteg földművest kisemmizett. A problémák, amelyekkel a vidéki Itáliának szembe kellett néznie, csak súlyosbodtak Spartacus rabszolgaseregének a fosztogatásával. [12] Sulla szenátusa nem igazán tudott megbirkózni a válsággal, amivel a dictator visszavonulása után volt kénytelen szembenézni. A rabszolgafelkelés alatt egyik sereget indították útnak a másik után a megfelelően megválasztott magistratusok irányítása alatt, amelyeket azonban sorban elpusztított az ellenség. A végső győzelemhez a szokásostól eltérő intézkedéseket kellett
foganatosítani, a két consulnak le kellett mondania a parancsnokságról, amit Crassusra ruháztak, akit jóformán még alig választottak meg praetornak, vagyis egy kezdő magistratusi posztra. Ez valamelyest eltért a megszokott forgatókönyvtől, de még mindig elhalványult Cnaeus Pompeius látványosan gyors felemelkedése mellett. Pompeius Strabo fia i. e. 106-ban született, és a szövetségesháború alatt az apja parancsnoksága alatt szolgált. Strabo halála után egy keveset Cinna táborában időzött, de állandóan gyanakodtak rá, ezért végül visszatért Picenumba, az óriási családi birtokra. Amikor Sulla partra szállt Itáliában i. e. 83-ban, Pompeius úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá, ahogy sokan mások is, akik kiestek a jelenlegi rezsim kegyeiből, vagy akik helyesen ítélték meg a háború lehetséges kimenetelét. A többi menekülttől eltérően azonban a huszonhárom éves Pompeius úgy döntött, hogy nem kérelmezőként mutatkozik be, hanem hasznos szövetségesként. Saját pénzén és főleg Picenum lakosságára támaszkodva először egy, majd két légiónyi katonát állított ki. Ez persze minden szempontból törvénytelen volt, hiszen Pompeius soha nem viselt hivatalt, ami katonák toborzására és parancsnoklására jogosító imperiummal járt volna, pusztán közember volt. Még csak a szenátusnak sem volt tagja, de a családja vagyonának és befolyásának, valamint agilis egyéniségének köszönhetően megúszta a dolgot. Az apjától eltérően, aki a nemzedéke egyik legnépszerűtlenebb figurája volt, Pompeiusért rajongtak a katonái, és látszólag nem mutatott lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy nem volt felhatalmazása a vezetésükre. Miközben dél felé masíroztak, hogy csatlakozzanak Sullához, az ifjú generális és privát hadserege csakhamar bebizonyították, hogy értenek a hadviseléshez, és kellőképpen ádázak. Sullának sem voltak aggályai, hogy igénybe vegye Pompeius szolgálatait, és egymás után vetette be őket a saját nevében Itáliában, Szicíliában és Africa provinciában. A lehengerlő ifjú hadvezér könnyedén leverte az ellenséget minden egyes hadjárat során. Sulla – részben talán iróniából, bár az ő összetett karaktere miatt nehéz egyértelműen kijelenteni – „Nagy” (Magnus) Pompeiusnak nevezte el a fiatalembert, és megengedte neki, hogy diadalmenetet tartson, ami példátlan megtiszteltetésnek számított egy olyan férfi számára, aki nem rendelkezett törvényes imperiummal. Bármekkora dicsőséget is aratott ezekben az években, Pompeius a kegyetlenségével is hírnevet szerzett; történetek keringtek róla, milyen szadista gyönyörűséget lel az előkelő szenátorok kivégzésében, akiket foglyul ejt. Egyesek szemében nem „Nagy” volt, hanem az „ifjú hóhér”. Szemmel látható kontrasztot mutatva Caesarral, Pompeius engedelmesen elvált a feleségétől, hogy elvegye
a dictator mostohalányát. Utóbbi teremtés már házas volt, ráadásul előrehaladott állapotú várandós, és nem sokkal a Pompeiusszal tartott menyegző után meghalt, mindamellett ez így is hatalmas kegynek számított. Pompeiust a dictator összes kitüntetése ellenére sem vették be a szenátusba, és továbbra is közember maradt, aki bármikor a magánhadseregéhez folyamodhatott. Ugyanakkor élénk érdeklődést mutatott a politika iránt, és i. e. 78-ban támogatta Lepidus kampányát a consuli címért, hathatós szerepet vállalva utóbbi győzelmében. Azonban amikor Lepidus a szenátus ellen fordult, Pompeius elhatárolódott tőle. Mivel Sulla szenátusának lázadással kellett szembenéznie, de az ellenálláshoz nem rendelkezett a szükséges haderővel, Pompeiushoz és a légióihoz fordult segítségért, ő ugyanazzal az erélyességgel zúzta szét Lepidus seregeit, amelyet a korábbi hadjáratok során mutatott. Szokásos kegyetlenségét is megvillantotta, főképp amikor kivégeztette Servilia első férjét, Marcus Brutust. [13] A sikert követően Pompeius arra kérte a szenátust, hogy küldjék el Hispániába, hogy leszámolhasson Sertoriusszal, miközben támogatja a már ott harcoló sereget, melyet egy konvencionálisabb úton kinevezett kormányzó vezetett. Az ügyét csak előremozdította, hogy az i. e. 77-ben választott consulok vonakodtak a régióba menni. Ezúttal proconsuli imperiummal ruházták fel Pompeiust, amivel legitimálták a státuszát. Az egyik szenátor azzal szellemeskedett, hogy Pompeius nem is proconsulként fog odamenni, hanem pro consulibusként – „mindkét consul helyett”. Hispániában Sertorius sokkal keményebb ellenfélnek bizonyult, mint azok a hadi kontárok, akikkel Pompeiusnak korábban kellett szembenéznie, és most először néhányszor visszaverték a támadásait. Megalázó élmény volt ez olyasvalakinek, aki addig csak sikerhez szokott, ám az ifjú hadvezérnek megvolt az a képessége, hogy tanuljon a hibáiból, és tisztelni kezdte az ellenfelét, akinek azonban egyszer sem sikerült megfélemlítenie őt. A Hispániában folytatott háború elkeseredett volt és hosszúra nyúlt, de ahogy teltek az évek, Pompeius és a többi szenátori had fokozatosan teret nyert a mariusi seregekkel szemben. Ennek ellenére, ha i. e. 72-ben Sertoriust nem gyilkolta volna meg az egyik alárendeltje, a háború még könnyen eltarthatott volna jó pár évig. Azonban a férfi géniuszától megfosztott sereg irányítását az orgyilkosa vette át, akinek a becsvágya és büszkesége jócskán túlszárnyalta a tehetségét, és a háború néhány hónap alatt véget ért. A rákövetkező évben Pompeius visszatért Itáliába, épp időben, hogy elfogjon és elpusztítson néhány ezer rabszolgát, akik megmenekültek Spartacus legyőzése után. Ettől az apró sikertől megittasulva nyomban
deklarálta, hogy ő volt az, aki pontot tett a rabszolgafelkelés végére, és nem Crassus. A Pompeius és Crassus közti viszálykodás még a polgárháború idején kezdődött, amikor mindketten Sulla mellett harcoltak. Crassus hat vagy hét évvel idősebb volt, és rossz néven vette mindazt a kitüntetést és figyelmet, ami a lehengerlő fiatalemberre záporozott. Érthető módon keserűséget érzett, amikor még a Spartacus felett aratott győzelme érdemétől is meg akarták fosztani. Az incidens Pompeiusnak arra a kisstílű vonására is rávilágít, amelynek hatására nemegyszer megpróbálta elorozni a másoknak kijáró dicsőséget. Pedig semmi szüksége nem volt erre, hiszen Spartacus leverésénél a Hispániában vívott háború sokkal jelentősebb konfliktus volt, amiért másodjára is diadalmenetet tarthatott, szemben a Crassust megillető, kisebb kitüntetésnek számító ovatióval. Pompeius hiába fürdött a szenátus és a nép elismerésében, féltékeny volt mindenkire, aki csak egy pillanatra is elvonta róla a figyelmet. Az emberek általában kedvelték Pompeiust, kerekded arcát nyíltnak és vonzónak látták, ha klasszikus értelemben nem is számított jóképűnek. Akik jobban ismerték őt, óvatosabban bántak vele, mert tudták, hogy nyilvános kijelentései nem mindig álltak összhangban a cselekedeteivel, és barátnak sem volt mindig megbízható. Ezzel szemben Crassust inkább tisztelték, semmint kedvelték; lelkiismeretesen lerótta a másokkal szemben fennálló kötelezettségeit, de a neki esedékes adósságokról és szívességekről sem feledkezett meg. Bizonyos szempontból Pompeius éretlen volt még, ami látványosan megmutatkozott az első diadalmenetekor, amikor is elefántok által húzott harci szekeret akart hajtani. Csakhogy rájöttek, hogy a felvonulási útvonalon az egyik boltív alatt nem fog átférni az óriási jármű, és a csapata lebeszélte a groteszk látványosságról. Kedvét lelte a Magnus névben, miképp az olyan hízelkedőkben is, akik Nagy Sándorhoz hasonlították. Időnként rendkívül körmönfont tudott lenni, mely tulajdonság nem előnytelen egy hadvezérnek háború idején, de a Rómában folyó politikai játszmákhoz nem volt különösebb tehetsége. Ezt legfőképp a tapasztalat hiánya okozta, hiszen életének nagyobbik részét szinte folyamatos katonai szolgálatban töltötte. Huszonhárom éves korától kezdve a saját hadseregét vezette, zömmel független hadműveletekben, amelyek távolról sem voltak kiemelkedőek. Pompeiust inkább parancsnoklásra használták, semmint manipulációra és meggyőzésre. Más fiatal arisztokratáktól eltérően ő kevés időt töltött a szenátus és a Forum mindennapi működésének vizsgálatával, és nem tanulta meg az idősebb szenátoroktól, hogyan intézik a közügyeket. Ennek ellenére,
amikor visszatért Hispániából, elérkezettnek látta az időt, hogy hivatalosan is politikai porondra lépjen. I. e. 71-ben Pompeius harmincöt éves volt, de még nem töltött be megválasztott tisztséget, és még mindig a lovagi rendbe tartozott, mert soha nem iktatták be a szenátusba. Most viszont bejelentette, hogy indulni akar a következő évi consuli címért. Ez ellentétben állt Sulla közéletet illető szabályozásával, amit korábban már törvénybe emeltek. Ezek szerint az a férfi nem pályázhatott consulságra, aki még nem töltötte be legalább a negyvenkét éves kort, és még nem volt quaestor és praetor. Crassus, aki nagyjából ugyanakkor hirdette ki a jelöltségét, a megfelelő korban járt, de Pompeius egész addigi pályafutása gyakorlatilag meggyalázta Sulla törvényeinek betűjét és szellemét. Mindkét férfi seregei Róma mellett táboroztak, teljesen törvényesen, hiszen az egyik az ovatio, a másik a diadalmenet megünneplésére várt. Nyílt fenyegetéssel egyikük sem élt, de amióta Sulla a város ellen fordította a légióit, hogy leszámoljon a politikai ellenfeleivel, félő volt, hogy mások is megtehetik. Amikor Pompeius és Crassus félretették személyes nézeteltéréseiket, hogy együtt kampányoljanak a consuli címért, kevesen akartak elindulni ellenük. Crassus egyértelműen kiérdemelte a hivatalt a rabszolgák elleni sikerével, míg Pompeiust a népesség nagy része hősnek látta. Nem számított megszokottnak, hogy valaki a szenátuson kívülről akarjon csatlakozni a testülethez, és társconsullá váljon, ugyanakkor abszurdnak tűnt volna, hogy egy olyan embernek, akire már egy sor főparancsnokságot bíztak, be kellene töltenie az összes kezdő magistratusi posztot. Miután a szenátus felmentette őket a korhoz kötődő és a többi követelmény alól – mivel mindkét férfinak úgy kellett engedélyt kapnia a választáshoz, hogy nem lép be a városba, amit nem is tudtak volna megtenni anélkül, hogy le ne mondtak volna az imperiumukról, ami a légióik feloszlatásával lett volna egyenlő a diadalmenet előtt –, Pompeiust és Crassust tekintélyes többséggel megválasztották. Sulla hagyta, hogy Pompeius némileg rendhagyó pozícióban, az általa lefektetett, közéleti pályafutásra vonatkozó törvényeken felül álljon, ám az elkövetkező években a szenátus vonakodott vagy képtelen volt hasonló engedményeket tenni. A Köztársaság rendszerében mindig fontos szerepet játszott egy bizonyos fokú rugalmasság, különösen hadi válság idején. A Pompeiusra ruházott rendkívüli kitüntetések, illetve kiváltságok személyre szólóak voltak, és nem azt jelentették, hogy attól fogva nem kell betartani az előírásokat, és bárki követheti a példáját. Mindamellett még mielőtt megválasztották volna őket, Crassusszal karöltve deklarálták, hogy fel fogják
számolni Sulla rendszerének kulcselemeit. Az első lépés, amit a hivatalban töltött évükben tettek, az volt, hogy maradéktalanul visszaállították a hagyományos jogokat és a tribunusok hivatali hatalmát. Népszerű intézkedés volt, Caesar is ezért óhajtotta felkarolni az ügyet katonai tribunussága idején. I. e. 70-ben egy másik jogszabályt is törvénybe iktattak, kétségtelenül Pompeius és Crassus jóváhagyásával, amit valójában Aurelia egyik rokona, Lucius Aurelius Cotta már alkalmazott, és megoldást kínált az esküdtszék összetételének vitatott kérdésére. Attól kezdve a Köztársaság végéig az esküdtszéket egyenlő számban választották szenátorokból, lovagokból és a közvetlenül alattuk álló vagyonos osztályból, a tribuni aerariiból. Ez a rendelet is tetszést aratott, észszerű kompromisszumnak tartották. Egy másik régóta esedékes problémát is sikerült jó időre orvosolni azzal, hogy ebben az évben két censort választottak. Ők az i. e. 72. évi consulok voltak, akik mindketten vereséget szenvedtek Spartacustól, ám a további pályafutásukat ez nem igazán érintette hátrányosan. Bár az összeírás még több mint egy évig nem volt teljes, nagymértékben nőtt a megfelelően regisztrált, szavazóképes férfi polgárok száma. Az utolsó, ráadásul csak részleges összeírást i. e. 85-ben végezték, és csak 463 000 nevet tartalmazott, de az új listán a teljes szám annak már majdnem a duplája, 910 000 volt. A feldolgozás részeként a censoroknak a szenátori névjegyzéket is meg kellett vizsgálnuk, amihez új neveket írtak, ellenben az olyanokat, akiket a tetteik vagy morális hozzáállásuk nem tett méltóvá a Köztársaság irányítására, kipenderítették a házból. Nem kevesebb mint hatvannégy embert büntettek ezzel. [14] Bár Pompeius és Crassus összeállt, hogy megszerezze a tisztséget, és együttműködtek a tribunátus visszaállításában is, kölcsönös ellenszenvük és irigykedésük rövid időn belül újra felszínre került. A fiatalabb férfi látványosan kezdte meg a hivatali éve letöltését. Egyazon napon lett consul, csatlakozott a szenátushoz és tartott diadalmenetet. Az új censorok úgy döntöttek – kétségtelenül Pompeius hathatós bátorítására –, hogy felélesztenek egy ódivatú ceremóniát, ahol a lovagi rend lovakkal és fegyverekkel parádézik, azt demonstrálandó, hogy készen áll betölteni hagyományos szerepét a légiók lovas katonájaként. Az esemény közben aztán megérkezett Pompeius a tizenkét lictor kíséretében, akik consuli minőségét reprezentálták, és utat törtek neki a bámészkodó tömegen át a censorok felé. Amikor a ceremónia szertartásos szavaival feltették neki a kérdést, hogy készen áll-e megtenni a Köztársasággal szemben fennálló kötelességét, a consul azt válaszolta, hogy ott szolgálta Rómát, ahol csak kellett, és mindig a saját parancsára. Ezt követően a tömeg éljenzése közepette a censorok elkísérték a
házáig. Ebben volt egy jó adag politikai színház, és ennek, valamint az ünnepi játékokkal kísért diadalmenetnek Crassus a nyomába se érhetett. Ezért aztán inkább úgy döntött, hogy vagyona egytizedét felajánlja Herculesnek, és az összegből hatalmas díszlakomát rendezett, ahol tízezer asztalt pakoltak meg ételekkel; ezt megfejelve minden polgárnak kiutalt háromhavi gabonafejadagot. Herculest, a nagy hőst a győzelemmel és dicsőséggel társították, és az utolsó ember, aki ezzel ünnepelte meg a hadi sikereit, Sulla volt. Miután mindketten megpróbálták felülmúlni a másikat, a társconsulok viszonya érzékelhetően rideg maradt egészen a hivatali idejük végéig, amikor is az egyébként ismeretlen Caius Aurelius kérésére mintegy nyilvános békülési gesztust tettek. Azután mindketten visszavonultak a privát világukba, és egyikük sem óhajtott elmenni egy provinciába kormányzónak, ahogy egyébként szokás volt a legrangosabb magistratusi poszt betöltését követően. [15] CAESAR QUAESTORSÁGA Keveset tudunk Caesar i. e. 71 és 70 közötti cselekedeteiről. Ismeretes, hogy Pompeius és Crassus consulsága alatt támogatott egy Plotius (vagy Plautius) által beterjesztett törvényjavaslatot, amely megengedte Sertorius és Lepidus száműzött támogatóinak, hogy hazatérjenek. A javaslat elfogadása érdekében beszédet tartott, amelynek személyes vonatkozása is volt, mivel a sógora, Lucius Cornelius Cinna hazatérését is lehetővé tette. A szónoklatból mindössze egyetlen mondat maradt fenn, amelyben Caesar kijelenti, hogy „véleményem szerint a kapcsolatunkat illetően sem erőfeszítéssel, sem cselekvéssel, sem szorgalommal nem fukarkodtam”. A szélesebb családnak tekintett barátok vagy kliensek irányában fennálló kötelesség nagyon hangsúlyos szerepet kapott. Egyes tudósok úgy elmélkednek, hogy a színfalak mögött Caesar sokkal nagyobb szerepet játszott, talán Pompeiust és Crassust is ő győzte meg, hogy egyesült erővel induljanak a consuli cím elnyeréséért. Sőt a két férfi kibékülésében is az ő kezét látják, mert azt feltételezik, hogy Aurelius valamiképpen az anyja családjának a rokona volt. Bár ezen lehetőségek egyike sem kizárt, puszta spekulációnál többre nem tarthatjuk őket, mert a források egyike sem utal arra, hogy szerepe volt bármelyik történésben. [16] Tudjuk, hogy Caesar nagyjából ekkor pályázott a quaestori posztra, és valószínűleg főképp ennek elérésén munkálkodott. I. e. 70-ben harmincéves
volt, vagyis elérte azt a legalacsonyabb korhatárt, ami Sulla határozata értelmében szükséges volt, hogy megválaszthassák az állásra. Kivételes büszkeségre adott okot egy arisztokratának, ha a „saját évében” (suo anno) nyert el egy kinevezést, vagyis rögtön abban az évben, amikor megválasztható lett a pozícióra. Egyéb tényezőket is számbavéve, ez azt valószínűsíti, hogy i. e. 70 őszén megválasztották a húsz quaestor egyikének, és hivatali ideje letöltését i. e. 69 elején kezdte meg. A consulválasztást általában július végén tartották, bár nem volt szigorúan meghatározott napja. Évente körülbelül százötven napon volt szabad római népgyűlést rendezni, ám ezt az előre nem látott ünnepségek vagy a nyilvános hálaadás bejelentési időtartama lerövidíthette, mert ezek idején tilos volt államügyeket intézni. Ráadásul a kezdő hivatalokra pályázókat, mint a quaestorok, egy másik népgyűlésen választották meg, amelyet a consuli választásokat követően elég hamar összehívtak. A korteskedés akár már egy évvel a választások előtt megkezdődhetett, de a szavazást megelőző huszonnégy napban erősödött meg igazán. Ebben az időszakban, miután hivatalosan is bejegyezte őket a választást felügyelő magistratus, a posztra pályázó jelöltek egy különlegesen fehérített tógát öltöttek magukra – a toga candidust, innen ered a kandidátus szavunk azzal a céllal, hogy kitűnjenek a tömegből, amikor a Forumon serénykednek. Ahogy átsétáltak a zsúfolt városközponton, a jelöltek üdvözölték polgártársaikat, kiváltképp azokat, akiknek a szavazata a vagyoni helyzete és a rangja miatt nagyobb hangsúlyt kapott. A jelölt mögött általában egy speciálisan képzett rabszolga, a nomenclator várakozott arra az esetre, ha a gazdája fülébe kellene súgnia egy-egy feléjük közeledő személy nevét, hogy illőképpen üdvözölhesse. Az ilyen rabszolgák segítségére szinte mindig igényt tartottak, de azért egy jó politikus gondoskodott róla, hogy a memóriája ilyetén felfrissítése ne legyen túl nyilvánvaló. Fontos volt, hogy a jelölt feltűnő legyen, ám sok tekintetben az még inkább számított, hogy kinek a társaságában látják. A jelölt korteskedése idején elvárták, hogy olyan szenátorokkal is együtt mutatkozzon, akik támogatták a jelölését, mert az auctoritasuk hatásosan befolyásolhatta a szavazókat. A kevésbé árnyalt propaganda az épületek falán a támogatást kifejező táblákban öltött alakot. A Rómába vezető főbb útvonalak mentén álló sírok feliratába gyakran azt is belefoglalták, hogy tilos hasonló támogató feliratokat rájuk akasztani vagy festeni. [17] A quaestorokat a comitia tributa választotta meg, a római polgárok harmincöt törzsének gyűlése. Amikor nem azért hívták össze, hogy egy-egy törvényjavaslat mellett vagy ellen szavazzanak, hanem magistratusok
megválasztása céljából, akkor a comitiát általában a Campus Martiuson tartották, ezen a parkokból és gyakorlóterekből álló, leginkább nyílt területen, a hivatalos városhatáron kívül, attól északnyugatra. Erre a választáson várható magas részvétel lehet a magyarázat, mert a Forum keretei közé lehetetlen lett volna ennyi szavazót bezsúfolni. Nem biztos, de lehetséges, hogy a jelöltek lehetőséget kaptak, hogy a népgyűléshez szóljanak, mielőtt az elnöklő magistratus felszólította a tömeget, hogy „Váljatok szét, polgárok!” (Discedite, quirites). Ezután mindegyik törzs odament a saepta számára kijelölt blokkjába, egy ideiglenesen kerítéssel körülzárt területre. A szavazáshoz a törzs minden tagja egymás után kijött a törzs elkerített szektorából, odasétált a „hídnak” nevezett, megemelt pallón a rogatorhoz, az egyes törzsek választási felügyelőjéhez. Azután a választópolgár az írott szavazatát egy kosárba rakta, amelyet más hivatalnokok, nevezetesen a „gárdisták” (custodes) felügyeltek, akik később megszámlálták a szavazatokat, és jelentették az eredményt az elnöklő magistratusnak. Minden törzs egy egységként szavazott, a döntésüket egy előzőleg sorsolás útján megállapított rendben hirdették ki. A választók száma igen változó volt minden törzsben, és még a négy városi törzs legszegényebb tagjai is komolyabb nehézség nélkül az urnák elé járulhattak. Mivel a római polgárok zöme már Rómától messze élt, a többi törzs némelyikéből valószínűsíthetően csak a gazdagabb tagok voltak képesek vagy akartak Rómába utazni, hogy szavazzanak. Ezeknek a férfiaknak a szavazata igen jelentős volt, miképp azon szegényebb embereké is, akik bár Rómában laktak, de egy vidéki törzsbe voltak besorolva. A jelen lévő törzstagok számának egyenlőtlensége ellenére minden törzs szavazata egyenlő súllyal esett a latba. Egy arisztokrata fontosnak érezte, hogy éljen a törzse szavazatával – Caesar esetében a Fabia törzsével –, és nagy munkát fektettek abba, hogy megismerjék a saját törzsük tagjait, és szívességekkel kedveskedjenek nekik. A választást nem az abszolút többség döntötte el, hanem már akkor lezárult, amikor a betölthető posztokra elegendő jelölt kapta meg fejenként tizennyolc törzs szavazatát. Ez a rendszer igazi „egyszerű többségi szavazás” volt. [18] Caesar kilátásai elég jók voltak. Elismerést szerzett a bíróságokon és kitüntetéssel harcolt Keleten. Még a Nikomédészről és saját nőcsábászságáról szóló pletykák is megkönnyítették, hogy nevét széles körben megismerjék, de ebben különc öltözködési stílusa is előnyére szolgált. Ha a családja nem is tartozott a szenátus nemeseinek belső köréhez, a Julius Caesarok számos magistratust kitermeltek a soraikból ezekben az években. Sokuk ugyan a család másik ágáról származott, de a név attól még közszájon forgott. Anyja
rokonainak jól ment a sora, az utóbbi öt évben két consuli címet is szereztek, egy másik pedig i. e. 70-ben praetor volt. Az itáliaiak választójoggal való felruházása rengeteg vagyonos család fiát hozta Rómába a gyümölcsöző pályafutás reményében, egy római nemesi család sarjának vagy egy patríciusnak viszont az ilyen konkurenciától nem kellett tartania. Caesart annak rendje s módja szerint megválasztották. Fontos pillanat volt ez, mert Sulla politikai reformjainak köszönhetően az összes quaestort automatikusan beiktatták a szenátusba. A quaestorok egy sor feladatot elláttak a pénzügyitől a közigazgatásiig, ám a többségük a provinciabeli kormányzók helyetteseként szolgált, akik viszont egykor consuli vagy praetori hivatalt viseltek. Caesart ennek megfelelően Túlsó-Hispániába (Hispania Ulterior) küldték, az Ibériaifélsziget legnyugatibb provinciájába. [19] Mielőtt valamikor i. e. 69-ben elhagyta Rómát, Caesart két súlyos csapás érte: először Julia nagynénje halt meg, akit röviddel utána a felesége, Cornelia követett. Az arisztokrata családok igen nagy nyilvánosság előtt tartották a hozzátartozóik temetését, amellyel megragadták a lehetőséget, hogy az egész vérvonaluk sikereit ünnepelhessék, arra emlékeztetve a szavazókat, mennyi mindent elértek, miközben az ígéretes jövővel is kecsegtették őket. Színészeket öltöztettek be a rendi jelvényeikbe, és kiváló őseik halotti maszkját adták rájuk a gyászmeneten, amely először a Forumra vonult, ahol szónoklatot tartottak a Rostráról. Polübiosz azt írja: …aki a temetésre váró férfiért [vagy jelen esetben nőért] a beszédet tartja, amikor befejezte az emlékezést, elsorolja majd a többiek sikereit és hőstetteit is, kiknek az arcképe jelen van, a legősibbtől kezdve. Így, e bátor férfiak jó hírének folyamatos felidézésével, a nemes cselekedeteket végrehajtók hírneve halhatatlanságot nyer, míg azok dicsősége, kik jó szolgálatot tettek hazájuknak, ismertté válnak a nép előtt, és a jövő nemzedékeinek örökségévé lesznek. [20] Julia temetésén Caesar az asszony előkelő felmenőiről szólt a Rostrán, arról, hogy a Juliusok Venus istennő leszármazottai, és anyja családjának királyi kötődéseiről. A származását illetően hasznos emlékeztetőt tartott a tömegnek. Vitathatóbb módon a halotti meneten Marius győzelmeinek szimbólumait is felvonultatta, talán még egy színészt is, aki a férfit volt hivatott megjeleníteni. Sulla megtiltotta, hogy riválisa nyilvános elismerésben részesüljön, de a
jelenlévők közül csak néhányan tiltakoztak, őket azonban a többiek gyorsan lehurrogták. Bár a polgárháborút Sulla nyerte meg, nem tudott maga mellé állítani akkora tömegeket, még Róma krémjéből sem, hogy az összes döntését elfogadják, ahogy például a tribunusok hatalmának visszaállítása aratott tetszést széles körben. Sok római szemében Marius nagy hős maradt, ő volt a férfi, aki helyreállította Róma Africa provinciában megsérült büszkeségét, majd megmentette Itáliát az északi fenyegetéstől. Cicero, aki ugyan nyíltan megkérdőjelezte Marius szerepét a polgárháborúban, beszédeiben sűrűn és lelkesen emlegette fel Jugurtha és a kimberek felett aratott győzelmeit, tudván, hogy hallgatóságánál meleg fogadtatásra számíthat. Caesar gesztusa általános üdvözlésre talált, és saját népszerűségének is jót tett, hogy kihangsúlyozta saját közeli kapcsolatát a nagy hőssel. [21] A nemesi családokból származó, idős nők esetében nem számított ritkaságnak, hogy díszes temetést kapjanak. Messzemenően szokatlan volt azonban Caesar azon döntése, hogy ugyanilyen kiváltságban részesítette Corneliát, és Plutarkhosz szerint ő volt az első római, aki egy ilyen fiatal asszonyért megtette ezt. A gesztus népszerűnek bizonyult, mert rengetegen egy jóindulatú férfi őszinte bánatának jelét látták benne. Bár a rómaiakról kialakult kép ridegnek és flegmának láttatja őket, valójában gyakran szentimentális népség voltak. A temetést, ahogy egy arisztokrata életének megannyi aspektusát, nyilvánosan tartották, és erős ráhatása volt a politikára. Fiatal felnőtt kora idején Caesar egyetlen közeli férfirokonát sem veszítette el, és bizonyos értelemben a nagynénje és a felesége halála nagyszerű lehetőséget kínált egy kis önreklámozásra. Caesar megragadta az alkalmat, és képességeihez mérten a végsőkig kiaknázta. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szomorúsága nem volt őszinte, mert Rómában az érzelmek és a politika vidáman megfértek egymás mellett. Mindazonáltal egyetlen forrásunk sem említi, hogy a felesége elvesztése lett volna az a szikra, aminek a hatására futni kezdett a nők szoknyája után; sokkal valószínűbb, hogy már akkor is szép számú viszonyt maga mögött tudhatott, amíg együtt voltak. Azt nem tudjuk, hogy Cinnának, felesége apjának a jelképeit is felvonultatta-e, miképp előtte a férfi szövetségesével, Mariuséval tette. Marius azonban sokkal nagyobb érzelmi hatást váltott ki a szélesebb társadalomból, ezért a vele való kapcsolat sokkal fontosabb volt Caesarnak. Caesar i. e. 69 tavaszán vagy kora nyarán indult el Túlsó-Hispániába. Eléggé valószínű, hogy a kormányzó Antistius Vetusszal kelt útra, akinek a szolgálatába kellett állnia. Gyakran a kormányzók saját döntésére volt bízva, melyik quaestort veszik maguk mellé. Lehetséges, hogy Caesar esetében is ez
történt, és hogy ők ketten már ismerték egymást. Ezt a feltételezést erősíti, hogy az együttműködésük sikeresnek bizonyult, és hogy Caesar később Vetus fiát fogadta saját quaestorául, amikor Túlsó-Hispániába küldték kormányzónak hét évvel később, a praetorsága után. A quaestor egyik legfontosabb feladata az volt, hogy felügyelje a provincia könyvelését, de a kormányzó képviselőjének is felkérhették több tevékenységhez. Egy kormányzó az ideje java részét azzal töltötte, hogy beutazta a régió főbb városait, kérelmeket hallgatott meg, problémákat oldott meg és igazságot szolgáltatott. Vetus időnként Caesart küldte el, hogy betöltse a szerepet. Caesar az összes feladatát rendben ellátta, és húsz évvel később emlékeztette a helyieket az értük tett szolgálataira. A quaestori hivatal lehetőséget adott, hogy klienseket szerezzen a provincia népének figyelemre érdemes tagjai közül. Úgy tudjuk, hogy Caesart hispániai szolgálata közben érte először epilepsziás roham, noha nem világos, hogy erre i. e. 69-ben került sor, vagy a saját kormányzása idején, i. e. 61–60-ban. Egy másik esemény is a quaestorsága idejéhez kötődik, bár Plutarkhosz későbbre datálja, akkor történt, amikor Gadesbe (a mai Cadizba) látogatott, hogy törvényt üljön. Állítólag Caesar meglátott egy Nagy Sándor-szobrot Hercules templomában, ami szemmel láthatóan elcsüggesztette, mert belegondolt, hogy maga milyen keveset ért el abban az életkorban, amikor a makedón király már meghódította a fél világot. Még ennél is zavarbaejtőbb volt egy álma, amelyben megerőszakolta a saját anyját, Aureliát. Miután ezek a dolgok felkavarták, Caesar érthető módon egy jövendőmondóhoz fordult, aki azzal a magyarázattal szolgált, hogy „a sors úgy rendelte, hogy a világ ura lesz, mivel meggyalázott anyja a Föld Anyát jelképezte, mindenek szülőjét”. Suetonius állítása szerint a jóslat arra ösztökélte, hogy korábban elhagyja a provinciát, annyira fellelkesült, hogy visszatérjen Rómába, és folytassa a karrierjét. Ha ez igaz, akkor valószínűleg Vetus jóváhagyásával cselekedett, hiszen nincs nyoma, hogy bármikor az a vád érte volna, hogy elhagyta a posztját. A provincia könyvelésének felülvizsgálatát talán már be is fejezte, amivel az elsődleges feladatának eleget tett. Egészében véve jól végezte a dolgát, de egy quaestor ténykedésével vajmi kevéssé lehetett lenyűgözni egy római választókerületet. [22] SZOBROK ÉS GLADIÁTOROK: CAESAR AEDILISKÉNT
Az Itáliába vezető visszaúton Caesar megpihent Gallia Transpadanában (vagyis a Paduson túli Galliában), a Pó folyó völgyében. Ez a terület Gallia Cisalpina provincia része volt, az egyetlen olyan provinciáé, mely az Itáliaifélsziget részét képezte. Római és itáliai gyarmatosítók és gall törzsek leszármazottainak keveréke népesítette be, az utóbbiak vezető családjai a kultúra tekintetében már jóval inkább rómainak számítottak. A szövetségesháború után adományozott állampolgárság csak a Pó folyón innen élőknek járt, az attól északra élők csak latin státusszal rendelkeztek. Ezt erősen nehezményezték, különösen a gazdagok és hatalmasok, akik a legtöbbet nyerhették volna a teljes jogú polgársággal. Caesar bátorította az ilyen véleményt, mert a vagyonos új polgárok jövendőbeli szavazatát szívesen megnyerte volna, noha meglehetősen hihetetlen, hogy az agitálása akkora hatást gyakorolt Transpadana lakosaira, hogy a lázadás szélére sodorta őket, aminek csak azért sikerült elejét venni, mert véletlenül épp néhány légió tartózkodott a környéken. Sokkal elképzelhetőbb, hogy ez egy későbbi koholmány, amely arra a feltevésre alapozott, hogy Caesar célja mindig is a forradalom volt. Elég valószínűtlen, hogy az a férfi akarjon kirobbantani egy forradalmat, aki visszautasította, hogy akár Lepidushoz, akár Sertoriushoz csatlakozzon. A pályafutásának ezen a pontján semmi szüksége nem volt arra, hogy ekkora kockázatot vállaljon. [23] Miután visszatért Rómába, Caesar egyik legelső dolga volt, hogy újra megnősüljön. Az új menyasszonya Pompeia lett, anyai ágon Sulla unokája, apja felől pedig Sulla i. e. 88-as consultársáé, Quintus Pompeiusé. Ezért aztán elég nehéz lenne őt megrögzött Marius-pártinak vagy Sulla-ellenesnek titulálni, hiába parádézott a mariusi kötődésével és a törvényhozásnak nyújtott támogatással, melynek a Sulla-féle rezsim lebontása volt a célja. A római politika ritkán, de inkább soha nem oszlott meg mereven, még a polgárháború idején sem. Ha a szenátorok megnősültek, szinte kivétel nélkül a házasságból nyerhető hasznos kapcsolatok figyelembevételével tették. Pompeia rokonairól nem tudunk eleget ahhoz, hogy pontosan megértsük, miért gondolhatta Caesar, hogy e násszal előmozdíthatja a karrierjét – az arisztokrata családok összefonódása a végletekig összetett volt. A Corneliával kötött házasságától eltérően ennek a frigynek nem kellett átesnie a confarreatio ceremóniáján. Rengeteg ismeretünk van a hagyományos római házassághoz kapcsolódó szertartásokról, bár azt nem tudjuk, hogy ezek mindegyikét megtartották-e Caesar esküvőjén i. e. 67-ben. Ahogy a római magán- és közélet más vonatkozásaiban, ilyenkor is áldozati felajánlásokat mutattak be, és megvizsgálták az előjeleket. A menyasszony a tradícióknak megfelelően
narancssárga papucsot viselt, és háziszőttesből készült ruhát, övvel összefogva, melyet a bonyolult Herkules-csomóval kötött meg, ami a vőlegényre várt, hogy a nászéjszakán kioldja. Ha Pompeia betartotta a szokásos illemszabályokat, akkor a haját hat copfba fonta, és élénk narancsszínű fátyollal fedte be (flammeum) – megemlékezésül Corneliára, akinek hasonló kendőt kellett volna hordania, valahányszor elhagyja a házat, ha Caesart valóban flamen Dialisszá avatták volna. Azután a saját családja otthonából fáklyás menettel a vőlegény házába kísérték, ahol a férfi várt rá. Érkezésére az ajtókereteket favésetekkel díszítették, és megkenték olajjal vagy állatzsírral. Azután a menyasszonyt átvitték a küszöbön – ez a gesztus állítólag még a szabin nők elrablásának idejéből származik, amikor az első rómaiak csak úgy tudtak maguknak feleséget keríteni, hogy elhurcolták az egyik szomszédos település lányait. Ennek értelmében az első római feleségek saját akaratuk ellenére „léptek” be új otthonukba. Ez a rituálé – bár állítólagos eredete nem került be a köztudatba – máig fennmaradt, ám a római gyakorlat annyiban különbözött, hogy a menyasszonyt a kísérői vitték át a küszöbön, nem a vőlegény. A vőlegény egy fáklyával és egy vízzel teli tállal várakozott, mely szimbólumokkal abbéli szándékát nyilvánította ki, hogy készen áll megadni a nőnek az élethez szükséges létfontosságú javakat. A házasságot formálissá tévő szertartást ritkán nyújtották hosszúra. A hagyományos minta maga volt az egyszerűség; az ara kijelentette, „Ahol te Caius vagy, ott én Caia leszek” (Ubi tu Caius, ego Caia), vagyis egy gyakori név férfi és női alakját használva szimbolizálta a pár egybekelését. A ház előcsarnokában felállítottak egy ékesen feldíszített, jelképes nászágyat, noha a pár nyilvánvalóan nem ebben hálta el a nászéjszakát, hanem a megfelelő időben elvonult egy rendes hálószobába. (Egyes görögök úgy hitték, hogy egy római vőlegény, mielőtt csatlakozott a feleségéhez a nászágyban, eloltotta az összes fényt, hogy a szobára teljes sötétség boruljon. Ez a becsületes nő tiszteletben tartásának jele volt, hogy ne tűnjék olyannak, mint egy prostituált, akit csak szexuális élvezetekre használnak. Ám elképzelhető, hogy az egész nem több mesénél, amit a görögök terjesztettek a furcsa rómaiakról.) Másnap reggel az újdonsült feleség először mutatott be áldozatot új otthona házi isteneinek (a lareseknek és a penateseknek). Természetesen a férjével különleges lakomát rendeztek a vendégeiknek. [24] Pompeia csak távoli rokona volt Pompeius Magnusnak, a család két ága ki nem állhatta egymást, így a házasság Caesarnak nem biztosított közeli kapcsolatot Róma legnagyobb és legnépszerűbb élő hadvezéréhez. A
consulságát követő első két évben Pompeius elégedett volt, bár a szenátusban mutatott teljesítménye igen halovány. I. e. 67-re már láthatóan nem tömjénezték annyira, mint a győzelmeit követően, ezért mesterkedni kezdett egy újabb parancsnoki megbízatás érdekében. Üstökösszerű pályafutása előrevetítette, hogy nem éri be egy egyszerű consuli provinciával, valami sokkal grandiózusabbra vágyott. A Mediterráneum még mindig a kalózkodás fertőjében vergődött, ezért egy Aulus Gabinius nevű tribunus beterjesztett egy törvényjavaslatot egy különleges parancsnoki tisztség létrehozására, hogy egyszer s mindenkorra megoldják a problémát. Ez nem volt teljesen példa nélkül álló, mert a szenátus az i. e. 74. év egyik consulját, Marcus Antoniust – Caesar alárendeltjének az apját – szabad mozgású felhatalmazással küldte harcba a kalózok ellen. A férfi azonban igen kevés eredményt tudott felmutatni, i. e. 72-ben vereséget szenvedett, és nem sokkal utána meg is halt. A helyzet még tovább romlott, és már a külföldről behozott gabonautánpótlást fenyegette, pedig azon Róma sorsa múlott. Ahhoz képest, hogy Gabinius javaslata semmi újat nem követelt, rendkívül radikális volt, hiszen az új parancsnoknak nagy számú hajót és katonát biztosított, valamint olyan imperiummal ruházta fel, mely a Földközi-tenger teljes térségére szólt, a szárazföldet is beleértve, a partoktól számított ötven mérföldes mélységig. A rangja legalább akkora volt, mint az összes kormányzóé, akinek a provinciája beleesett ebbe a területbe, és lehetséges, hogy magasabb is. Bár Gabinius nem említette konkrétan Pompeius nevét az eredeti javaslatban, mindenki számára világos volt, hogy ő a nyilvánvaló és valóban az egyetlen választásuk. Sok vezető szenátor tiltakozott a rendelet ellen, és kijelentették, hogy egy szabad köztársaságban hiba lenne ekkora hatalmat adni bárki kezébe. Ahogy az lenni szokott, a szenátusban rejlő tehetetlenségi erő következményeként rengetegen inkább hagyták volna, hogy egy komoly probléma tovább folytatódjon, mintsem megengedjék, hogy valaki learassa a megoldásért járó babérokat. [25] Állítólag Caesar volt az egyetlen szenátor, aki felszólalt a törvényjavaslat mellett, akit kétségtelenül Gabinius szólított a Rostrára, hogy tartson beszédet, mialatt a tribunus a Forumon összegyűlt tömeget győzködte, hogy támogassák a javaslatát. Amikor kiadták a parancsot, hogy újra hívják össze a törzsi népgyűlést, az emberek lelkesen megszavazták. Valószínűtlennek tűnik, hogy más szenátor nem támogatta a törvényt, de könnyen lehet, hogy Caesar egyike volt azoknak, akik hangot is adtak véleményüknek. Ahogy máskor, most is lelkesen állt a népszerű ügy mellé, de a kalózokkal megélt személyes tapasztalata alapján is tisztában lehetett vele, hogy miféle veszélyt jelentettek.
Amikor a törvényt elfogadták, a gabona ára Rómában állítólag azonnal a normálishoz közeli szintre zuhant, amivel a piac a Pompeiusba vetett bizalmát fejezte ki. Prominens szenátorok sora állt készen, hogy a segítségére legyen a feladat végrehajtásában, ezért a törvény által számára biztosított huszonnégy legatus (főtiszt) igen disztingvált társaságra sikeredett. Már önmagában ez is azt mutatja, hogy Caesar Gabiniusnak nyújtott támogatása talán nem volt egyedülálló. A Pompeiusba vetett hit teljes egészében beigazolódott, miután szervezői géniuszát a probléma megoldására fókuszálta. A Mediterráneumot szektorokra osztotta, az Itáliától nyugatra eső tengerekről hetek alatt kisöpörte a kalózokat. Kicsivel tovább tartott, hogy legyőzze a Földközi-tenger keleti felét háborgató fosztogatókat. A gyors siker egyik oka az volt, hogy Pompeius készséggel elfogadta, amikor a kalózok és családjaik megadták magukat, ha hajlandóak voltak új termőföldekre települni, gyakran új településekre, ahol anélkül tudták fenntartani magukat, hogy újra erőszakhoz folyamodtak volna. Pompeius ismét a Köztársaság magasztalt hőse lett, bár kicsinyes jelleme hamar felszínre tört, amikor megpróbálta letagadni Kréta proconsuli kormányzójának abbéli érdemeit, hogy a szigeten ő gyűrte le a kalózokat. A sikere csak még inkább meghozta az étvágyát az újabb dicsőség iránt. [26] I. e. 66-ban egy másik tribunus, Caius Manilius is a népgyűlés elé vitt egy törvényjavaslatot, mivel Pompeius és Crassus visszaállította ennek a magistratusnak a hatalmát. A Mithridatésszal fennálló konfliktus parancsnoksága i. e. 74 óta Lucius Licinius Lucullus alá tartozott – a posztot, mint már említettük, állítólag a Praecia nevű kurtizán segítségével szerezte meg. (Lásd: A jelölt c. fejezet, 3. bekezdés) Lucullus Sulla embere volt, talán az egyetlen szenátor, aki mellette maradt, amikor először tört Rómára i. e. 88ban. Bátor és képzett hadvezérnek tartották, ám stratégiai és taktikai tehetségét össze se lehetett hasonlítani vezetői tapasztalatával. A hadjáratok során Lucullus egyik győzelmet aratta a másik után Mithridatész és szövetségese, Tigranész arméniai király felett. Ennek ellenére soha nem nyerte el a tisztjei és a katonái szeretetét, ahogy az olyan parancsnokok, mint Marius, Sulla és Pompeius. De ami még ennél is nagyobb veszélyt jelentett rá nézve: erősen megregulázta a római üzletemberek és az Asia provinciában adót szedő publicanusok ténykedését. A befolyásos csoportok keserű sértettségét vonta magára, hiszen addigra már hozzászoktak, hogy kizsákmányolják a helyieket az olyan kormányzók alatt, akik igényt tartottak a haszon egy részére. Lucullus kínosan ügyelt rá, nehogy elidegenítse a provinciabelieket, mert attól tartott, hogy a végén még a római iga alól felszabadító jótevőt fogják látni Mithridatészban. Ám rengeteg vagyonos
üzletember szemében a profit megelőzte az ilyen aggodalmakat, és i. e. 69-től kezdve Lucullust fokozatosan megfosztották a parancsnokságától, és más kormányzóknak adták át az elvett területeket. A hadi ereje felmorzsolódott, sok korábban megszerzett területet elveszített, és a végső győzelem még távolabbinak látszott. Ilyen körülmények között igen vonzónak tűnt az ötlet, hogy küldjék oda Pompeiust, hogy átvegye az irányítást, és elrendezze a dolgot egyszer s mindenkorra. Caesar újra a törvényjavaslat mellett szólalt fel, amelyet könnyedén elfogadtak. Pompeius leváltotta Lucullust, megint csak azt a benyomást keltve, hogy az utolsó pillanatban odament, hogy learassa a babérokat egy olyan háborúért, amelyet gyakorlatilag már megnyertek. [27] Elég valószínűtlen, hogy az i. e. 67-ben és 66-ban Pompeiust különleges parancsnoki tisztséggel felruházó törvények megszavazását Caesar támogatása jelentősen befolyásolta volna. Bőséggel álltak rendelkezésre volt quaestorok és kezdő szenátorok, akik fittyet hánytak a hagyományokra az öltözetükkel és a viselkedésükkel. Muszáj emlékeztetnünk magunkat, hogy Caesar az életének ezen a pontján még korántsem volt olyan fontos személyiség. A teljesítménye alapján csupán egy szépreményű férfinak számított, aki majd feltehetően méltányos karriert fut be, de még egyszer mondjuk ki, ebben egyáltalán nem volt páratlan. A Lex Gabinia és a Lex Manilia mellett való kiállással valószínűleg még Pompeius háláját sem nyerte el, mert nagyon aprócska szerepe volt a sikerben. Pedig mindkét vitatott törvény nagy port kavart, hiszen több vezető szenátor szólalt fel ellene a szenátusban és a Forumon. Caesar megragadta az alkalmat, hogy felfigyeljenek rá, és összefüggésbe hozzák a törvények sikerével, valamint Pompeiusszal. Megvolt rá az esély, hogy ő is nyerhet valamicskét a hadvezér népszerűségéből. Ám fontosabb, hogy hangot adott a véleményének, amit a polgárok széles köre hallhatott, köztük lovagok és más, viszonylag gazdag rómaiak, akiknek a szavazata nagyon sokat számított a népgyűlésekben. A népszerű ügyek ilyetén támogatói voltak a popularisok. Habár ezt régebbi tanulmányokban gyakran a szó mai értelmében vett pártként vagy csoportosulásként definiálták, nem jelentett többet egy bizonyos politikai stílusnál, amely az emberek támogatásának megszerzésére apellált. A Gracchusok popularisok voltak, miképp időnként Marius is, Saturninus és Sulpicius nem kevésbé. Bár többször ugyanolyan kérdéseket vetettek fel, mégsem mondhatjuk, hogy ugyanolyan nézeteket vallottak. Caesar már a pályafutása elejétől hajlott rá, hogy a popularisok útjára lépjen, ugyanakkor ez nem jelentette automatikusan, hogy közös ügyet képviselt azokkal, akik ugyanígy tettek. A politika lényege az egyéni küzdelem maradt, hiszen
mindenki vetélytárs volt. Nem csak az volt a kérdés, hogy ki nyer népszerűséget, hanem az, hogy ki nyer többet mindenki másnál. [28] A választókerület megnyerésének másik módja a fényűző költekezés volt. A Via Appia kijelölt gondnoka lévén jókora összegeket fordított a saját pénzéből az úthálózat és az ahhoz kapcsolódó épületek felújítására és fejlesztésére. Ezek a kiadások jó befektetésnek bizonyultak, mert a Via Appia maradt az egyik legfontosabb Rómába vezető út, így amikor a szavazók a városba utaztak rajta, jó emlékeztetőül szolgált, hogy mit tett értük Caesar. Azon hajlandósága, hogy a polgártársaira költse a vagyonát, kétségtelenül hozzájárult, hogy i. e. 65-ben megválasztották aedilis curulisnak. Összesen négy aedilis volt, de ebből kettő szigorúan plebejusi poszt, ezért egy Caesarhoz hasonló patrícius nem tölthette be. Az aedilis curuliseknek, akik patríciusok és plebejusok is lehettek, joguk volt egy magistratus hivatali székébe ülni, akár praetorokéba vagy consulokéba is. Az aedilisi címet Sulla nem tette a közigazgatási pályafutás előírásos állomásává, ha valaki inkább egy rangosabb magistratusi hivatalt akart vállalni, hiszen nagyon kevés poszt volt elérhető belőle, mindenesetre harminchét éves korban határozta meg azt a minimumot, amelyet a poszt betöltéséhez el kellett érni. Caesar csak harmincöt éves volt, amikor aedilis lett, és több mint valószínű, hogy különleges mentességet kapott a szenátustól, mely hozzájárult, hogy két évvel a szabályos kor előtt megpályázhassa. Meglehetősen általánosnak számítottak az ilyen különleges kedvezmények, olyannyira, hogy i. e. 67-ben egy tribunus megfogalmazott egy törvényt, mely megtiltotta a szenátusnak, hogy hasonló kedvezményeket osztogasson, hacsak a határozatképességhez szükséges legkisebb létszám, azaz kétszáz szenátor nincs jelen. Caesar korkedvezménye talán megmagyarázható anyja családjának a befolyásával, a corona civica birtokosaként saját kiválóságával és főpapi méltóságával. (Ugyanakkor aedilisi hivatalának dátumát olyan tudósoktól vettem, akik Caesar születési idejét inkább i. e. 102-re teszik. Ez azonban nincs összhangban azzal a kevés bizonyítékkal, amivel viszont rendelkezünk, tudniillik elég szokatlan lett volna tőle, ha két év késéssel válik quaestorrá.) [29] Az aedilisek szinte kizárólag Rómával törődtek, igazgatták a templomok üzemeltetését, az utak, vízvezetékek és csatornahálózat tisztítását és javítását, felügyelték a gabonaellátást, a piacokat, de még a város bordélyait is. Ráadásul néha jogászi szerepet is vállaltak, ám egy ambiciózus politikus számára a legcsábítóbb kétségtelenül az aedilisek azon feladata volt, hogy ők feleltek a nyilvános szórakoztatásért és fesztiválokért. A két aedilis curulis kimondottan a Kübelé istenanya tiszteletére (Ludi Megalenses) áprilisban
rendezett, hétnapos játékokért és műsorokért, valamint a „Római Játékokért” (Ludi Romani) felelt, amely további tizenöt napnyi szórakozást jelentett szeptemberben. Bár az államkincstár biztosított ugyan egy bizonyos illetményt a magistratusoknak, hogy fedezze e produkciók költségeit, hosszú ideje megszokott volt, hogy az aedilisek a saját tőkéjükből egészítették ki az összeget. Minden egyes fényűző látványosság, melyet egy aedilis azzal a szándékkal rendezett, hogy nevet szerezzen magának, egyben újabb mércét állított az utódja elé, akinek muszáj volt tartania vagy felülmúlnia a színvonalat. Caesar egy született showman magabiztosságával vetette bele magát a játékok előkészítésébe, a költségekkel nem törődött, úgy volt vele, hogy kerül, amibe kerül. Személyes műgyűjteményét állította ki a Forumon és az azt körülvevő bazilikákban, és ehhez ideiglenes oszlopsorokat emeltetett. Ekkoriban Rómának még nem voltak monumentális színházai, mint a hellén városoknak, ezért muszáj volt ülőhelyeket felállíttatni, és alkalmi nézőteret. A másik aedilis curulis, Marcus Calpurnius Bibulus vállvetve vállalta a költségeket, de panaszkodott, hogy szerinte az összes babért a kollégája fogja learatni, hisz közösen szervezték az állatviadalokat és a drámai előadásokat. Bibulus állítólag megjegyezte, hogy az egész épp olyan, akárcsak Castor és Pollux, a mennyei ikrek temploma esetében, amelyet a tömörség kedvéért gyakorlatilag mindig Castor templomának hívtak. Úgy tűnt, ha az aedilisek kerülnek szóba, hasonlóképpen most is csak a Caesar nevet emlegetik, sosem Caesart és Bibulust. [30] Caesar az aedilisi szolgálata idején úgy döntött, gladiátorjátékokat rendez apja tiszteletére, aki nagyjából húsz évvel azelőtt halt meg. A gladiátori látványosságok eredete a temetési játékokban gyökerezik. Kezdetben magánjellegű, családi esemény volt, de az i. e. III. század vége felé nyilvános látványosság lett belőle, léptéke és presztízse sebesen emelkedett. Caesar idejében még élt a hagyomány, amely szerint ilyen küzdelmeket kizárólag egy családtag emlékére rendeztek, szemben az állatviadalokkal, amelyeket számos ünnepség keretében be lehetett mutatni. A megemlékezés azonban inkább csak ürügyet szolgáltatott az erőszakos szórakoztatásra, amely óriási népszerűségnek örvendett Rómában és Itália-szerte. Ennek ellenére bizonyára igen szokatlan húzás volt Caesar részéről, hogy halotti játékokat rendezzen ennyi idő elmúltával. Bár a tervei ennél sokkal grandiózusabbnak is tűntek. Annyi gladiátort összegyűjtött az itáliai neveldékből, hogy már a szenátus is nyugtalankodni kezdett. Spartacus emléke még frissen élt mindenki emlékezetében, és sokan annak a félelmüknek is hangot adhattak, hogy egy becsvágyó ember, mint Caesar mégis mit akar kezdeni azzal a sok, parancsára
váró, felfegyverzett férfival Róma falain belül. Talán a többi szenátor vonakodott ilyen tékozló mutatványokra pazarolni a vagyonát, ami csak növelte a közönség elvárásait, így a jövőre nézve ez másoknak megdrágította és megnehezítette, hogy megnyerjék a nép kegyeit. Az esemény utóhatásaként elfogadtak egy törvényt, amely minden magánszervezésű ünnepségen korlátozta a gladiátorok számát. A forrásaink arról is beszámolnak, hogy Caesar ünnepi játékain háromszázhúsz pár gladiátor jelent meg, és valamennyien díszes ezüstpáncélt viseltek. Hasonlóan fényűző fegyverzetet kaptak a vadállatokkal küzdő harcosok is, mely rendezvényt Caesar Bibulusszal együtt szervezett. [31] Aedilisi posztja betöltése alatt Caesar a vagyona hatalmas részét elköltötte, amit közös beruházásaik alkalmával Bibulus pénze egészített ki. Róma népe kedvét lelte a szórakoztatásukra szervezett, ingyenes műsorokban és játékokban. Sérelmezték, ha a fukarság legkisebb jelét tapasztalták a játékok szervezőjétől, és hajlamosak voltak az egész pályafutása alatt felróni az illetőnek, míg hálával emlékeztek arra, aki igazán lenyűgöző látványossággal kedveskedett nekik. De a siker nem csak a mutatványra fordított pénz kérdése volt, mert néha még az igen drága játékok is kudarcba fulladtak, ha rosszul tálalták őket. Bármit is szervezett, Caesarnak volt stílusa, és a játékok óriási sikert arattak. Saját nézőpontjából tekintve az elköltött pénzért jócskán kárpótolta az eredmény. Azonban csak abban az értelemben volt a saját pénze, hogy ő kérte kölcsön. Plutarkhosztól tudjuk, hogy már jóval azelőtt, hogy bármiféle hivatalra megválasztották volna, Caesarnak már több mint 1300 talentum adóssága volt – összesen harmincegymillió sestertius római pénzben. (Csak az arányok szemléltetése végett: egy kicsivel később, de talán már ebben az időben is, ahhoz, hogy valakit a lovagi rend tagjának minősítsenek, 400 000 sestertiusnyi tulajdonnal kellett rendelkeznie.) Ez elképesztő összeg volt, ami csak még tovább növekedett, miután a Via Appia gondnokaként és aedilisként elkezdett költekezni. Caesar gyakorlatilag hazardírozott, amikor azzal számolt, hogy a politikai pályafutása biztosan elég ragyogó és jövedelmező lesz ahhoz, hogy kifizesse az adósságait. A hitelezői ugyanúgy kockáztattak, de feltehetően bíztak is Caesarban. Több mint valószínű, hogy az összeg legnagyobb részével Crassusnak tartozott. Caesar nem az egyetlen ígéretes szenátor volt, akit így pénzelt, de valószínűtlen, hogy másnak is elnézett ennyi elmaradást, és egyre csak pumpálta bele a kölcsönöket. [32] Az aedilis Caesarnak volt még egy utolsó gesztusa. Az év egy bizonyos pontján – feltehetően az egyik ünnepi játéksorozat előtt – elrendelte, hogy a kimberek és teutonok fölött aratott győzelmének emlékéül a Forumon újra
állítsák ki Marius hadi ereklyéit. Mivel annak idején Sulla parancsára leszaggatták és talán meg is semmisítették őket, Caesar valószínűleg másolatokat állíttatott ki. Akárcsak Julia temetésén, a gesztus ismét meleg fogadtatásra talált a lakosság nagy részénél. Nem kevesekben élt még a félelem emléke, hogy az északi barbárok leözönlenek délre, Itáliába, és újra kifosztják Rómát. Mariusnak köszönhették, hogy megmentette Rómát ettől, és egy ilyen tettet a legtöbben érdemesnek találtak a megünneplésre. Az egyik kivétel Quintus Lutatius Catulus volt, az i. e. 78. év consulja és Caesarhoz hasonlóan főpap. Az apja i. e. 102-ben Marius társconsulja volt, i. e. 101-ben pedig proconsul, és erősen ellenezte, hogy a népszerű hős egyedül arassa le közös sikereik dicsőségét. Catulus ekkoriban alighanem a szenátus legnagyobb tiszteletben álló tagja lehetett, pedig nem is ő volt a princeps senatus, vagyis az a férfi, akinek a neve a szenátori névjegyzék legelső helyén szerepelt. Marius kihangsúlyozása Catulus egész családjának a dicsőségét kisebbítette. A férfi nehezményezte ezt, de ha igazak a történetek, ő ekkor már Caesart is kezdte meggondolatlan és potenciálisan veszélyes politikusnak látni. A szenátusban Catulus kijelentette: „Caesar, soha többé nem fogod aláásni a Köztársaság védelmét – hiszen most nyíltan megtámadtad.” Ám hiába az idősebb államférfiú minden auctoritasa, Caesar olyan beszédet tartott válaszképpen, amely teljesen észszerűnek tűnt, és a legtöbb szenátort meggyőzte ártatlanságáról. Talán igazuk lehetett, mert a pályafutása a legtöbb szempontból idáig még sablonos volt, bár kissé túldíszített. Ugyanakkor a forradalom már érződött a levegőben. [33]
VI ÖSSZEESKÜVÉS „Amint a gazdagság lett az elismerés alapja, amivel dicsőség, imperium és hatalom járt, az erény kezdett megfakulni; a szegénységet szégyenletesnek találták, az ártatlanságot rosszindulatúnak. Így aztán a vagyon miatt az ifjainkat elragadta a fényűzés, a mohóság és a gőg; loptak és tékozoltak; ha saját javaikat kevesellték, a másoké után sóvárogtak; mivel a szerénységet és erkölcsösséget megvetették, csakúgy mi isteni vagy emberi, gondolatok és önmérséklet híján maradtak” – írta az i. e. 40-es évek vége felé a szenátor és történész Sallustius. [1] I. e. 66 végén a következő évi consuli választásokat Publius Cornelius Sulla és Publius Autronius Paetus nyerte. Sulla a dictator unokaöccse volt, és a proskripciók idején jócskán megszedte magát. Pompeius sógoraként ugyan neki is jutott némi népszerűség a nagy hadvezéréből, de választási sikereit inkább a pénzének köszönhette, amit széles körben osztogatott megvesztegetésre és megfélemlítésre. Önmagában ez még nem volt szokatlan. Consulsága alatt egy sor törvényt hoztak a választási szabálytalanságok ellen, ám az ilyen jogalkotás gyakorisága egyértelműen azt mutatja, hogy hatástalan. Az egyik újabb törvényjavaslat megszabta, hogy az a jelölt, akit e törvény értelmében bűnösnek találnak, nemcsak a hivatalát veszíti el, de kipenderítik a szenátusból, megfosztják attól a jogától, hogy bármiféle közhivatal jelképét viselje, és soha többé nem léphet a politika színpadára. A választás vesztesei, Lucius Aurelius Cotta és Lucius Manlius Torquatus a kenőpénztörvény hatáskörében mindjárt meg is vizsgálta a győzteseket. Cotta volt az a férfi, aki i. e. 70-ben praetorként megfogalmazta a bírósági esküdtszékek összetételének megváltoztatását célzó törvényt. Ebben az évben már egy vagy két év késésben volt a consuli cím elérésével, és a vereség kudarca most még jobban nyomhatta a szívét. Már mindkét fivére betöltötte a consuli állást, és Manlius is igen előkelő patríciusi vérvonalból származott, a
választás nyerteseivel ellentétben. Autronius arra számított, hogy a támogatóiból verbuválódott banda majd megfélemlíti a bíróságot, de ha az nem sikerül, akkor legalábbis félbeszakítják a pert. Lehet, hogy hasonló taktikához már Sulla is folyamodott, de az is lehet, hogy nem – évekkel később Cicero védte őt egy másik vád ellen, és az összes korábban elkövetett erőszakért Autroniust hibáztatta. Ennek ellenére a bűnvádi eljárás sikeres volt, és mindkét férfit megfosztották a hivatalától, majd kizárták a közéletből. I. e. 65-ben Cotta és Torquatus lett a consul, talán mert ők kapták a legtöbb szavazatot Sulla és Autronius után, de az is lehet, hogy egy második választást tartottak. Úgy látszik, a dolog nem maradt annyiban. Autronius és Sulla nem nyugodott bele a politikától való végleges eltiltásba. Híre kelt egy Cotta és Torquatus meggyilkolását célzó összeesküvésnek, amely a hivataluk felvételének idején, i. e. 65. január 1-jén lett volna esedékes. Több vezető szenátort szintén meg akartak ölni, ami után az összeesküvők önmagukat iktatták volna a legfelsőbb hivatalba. Előre figyelmeztették a tervezett puccsra a consulokat, akiknek a szenátus engedélyezte, hogy fegyveres őrséget alkalmazzanak, és a nap eseménytelenül telt el. Hivatalosan a dolog annyira csendben zajlott, hogy néhány évvel később még Cicero is, aki i. e. 66-ban volt praetor, azt állította, hogy akkoriban fogalma sem volt az egészről. Tények hiányában, ahogy múltak az évek, egyre merészebb pletykák terjedtek el, amelyek igen használhatónak bizonyultak, ha be kellett feketíteni a riválisok nevét a sötét ügyek állítólagos résztvevőiként. Később azt állították, hogy Autronius fő szövetségese Lucius Sergius Catilina volt, akivel még találkozunk ebben a fejezetben. Épp visszatért Africa provinciából, ahol propraetorként volt kormányzó, hogy Sulla és Autronius eltiltása után jelöltesse magát consulnak. Az elnöklő magistratus azonban megtiltotta neki, és emiatt összeállt Autroniusszal, hogy kiterveljék az erőszakos hatalomátvételt. Még valaki szóba került, Cnaeus Calpurnius Piso, akit az i. e. 65. évre quaestornak választottak, de duhaj, féktelen ember hírében állt. Amikor a szenátus nem sokkal később úgy döntött, hogy Hispániába küldi propraetorként – ami igen kivételes kinevezésnek számított egy ilyen fiatal kezdő magistratus számára –, látszott, hogy attól tartanak, bármire képes, ha Rómában marad. A híresztelés hatására a történet kétségtelenül egyre kerekedett, különösen, miután néhány hispán katonája meggyilkolta Pisót a provinciájában. Egyesek szerint a férfi zsarnoki kormányzása tüzelte fel a szövetséges katonákat. Elég hihetőnek hangzott, habár nem szabad elfelejtenünk, hogy a sok elnyomó római kormányzó közül alig maroknyinak
sikerült megöletnie magát. Mások viszont azt rebesgették, hogy a hispán katonák hűek maradtak Pompeiushoz, mert alatta harcoltak Sertorius ellen, és vagy parancsra, vagy saját kezdeményezésre cselekedtek, hogy megszabaduljanak a lehetséges riválistól. Mi sem jelzi jobban ezeknek az éveknek a zaklatottságát, mint hogy ilyen vad mesék keltek szárnyra. [2] Az összefüggések miatt muszáj megvizsgálnunk Suetonius beszámolóját, amelyben Crassus és Caesar Sulla és Autronius cinkosa volt. Az volt a terv, hogy lemészárolják a szenátusbeli ellenfeleiket, Crassust dictatorrá nevezzék ki, Caesart pedig a helyettesének, aki a régies lovassági parancsnok (magister equitum) címet viselte. Caesar adta volna meg a jelet a támadásra azzal, hogy lecsúsztatja a tógát a válláról, de nem tette, mert Crassus „lelkifurdalásból vagy félelemből” nem jelent meg. Minden olyan forrás, akire Suetonius hivatkozik az eseménnyel kapcsolatban, olyan íróktól származik, akik a későbbiekben ellenségesen viszonyultak Caesarhoz. Igaz ez egy másik, általa említett mesére is, amelyben azt ecseteli, hogyan tervezett Caesar fegyveres zendülést Pisóval egyetértésben, ami az utóbbi meggyilkolásával meghiúsult. De az összes olyan állítás, amely szerint már ifjúkora óta azon szervezkedett, hogy erővel ragadja magához a Köztársaság irányítását, valószínűleg nem több, mint később koholt propaganda. Caesarnak, akit i. e. 65-re aedilisnek neveztek ki, semmi oka nem volt rá, hogy forradalmat akarjon kirobbantani. És igen kevés esélye nyílt arra, hogy csatlakozzon bármiféle összeesküvéshez, aminek a rokona, Lucius Aurelius Cotta meggyilkolása lett volna a célja. Crassus, aki nemrég nyerte el a censorságot Catulusszal, hasonlóképp igen keveset nyert volna egy fegyveres lázadáson. A consuli választásokat követően voltak ugyan politikai zavargások, és még az is lehet, hogy valamiféle összeesküvés is, ám Caesar és Crassus érintettsége minden bizonnyal későbbi kitaláció. [3] A korszakot tárgyaló történészek, akár ókoriak, akár újabb koriak, hajlamosak úgy írni ezekről az évekről, hogy Crassus és Pompeius rivalizása volt bennük a meghatározó. I. e. 67-ben Catulus szóvá tette, hogy a kalózok ellen létrehozandó parancsnoki rang túl nagy hatalmat ad egy ember kezébe. Amikor Pompeiust a Mithridatész ellen vívott háború felelősének is kinevezték, sokkal nagyobb haderőknek parancsolhatott, és sokkal hatalmasabb területek készleteire rátehette a kezét, mint Sulla a polgárháború kezdetén. A császárok uralma idején alkotó írók nem kis meglepetésüknek adnak hangot, amikor arról számolnak be, hogy Pompeius hajlandó volt lemondani erről az óriási hatalomról, amikor i. e. 62 végén végül visszatért Itáliába. Azt feltételezték, hogy bárkit is ruházzon fel a sors akkora erővel,
hogy Róma egyeduralkodójává tehesse magát, szükségszerűen vágyni is fog e hatalomra. Utólag persze tudjuk, hogy tévesen vélekedtek, hiszen Pompeius jobb szerette volna hagyományosabb módon kielégíteni az ambícióit. Cicero ezekben az években írott levelei még csak utalás szintjén sem fogalmaznak meg abbéli aggodalmat, hogy a nagy hadvezér esetleg követheti Sulla példáját. Valószínűtlennek látszik, hogy miközben sok más szenátor újabb polgárháborúra számít, ezt ő teljesen lehetetlennek tartsa. A közélet aktív szereplői közül ezekben az években még mindenkiben elevenen élt az i. e. 80as évek szörnyű emléke, amikor a proskripciós listák híres emberekre tűztek ki vérdíjat, és a Rostrát levágott fejek díszítették. Mindez Róma szívében történt, és ki állíthatta volna biztosan, hogy nem történhet meg újra? Pompeius, az „ifjú hóhér” maga is Sulla egyik vérszomjas hadnagya volt. A korral látszólag lehiggadt, de még mindig csak a karrierje kis részét töltötte Rómában, a közélet mindennapi sűrűjében. Mindenki ismerte a ragyogó parancsnokot, aki Asia provinciabeli győzelmekkel szaporította az Africa provinciában, Hispániában, Szicíliában és Itáliában szerzetteket, de hányan ismerték magát az embert, hogy ennyire megbízhassanak a viselkedésében? Sullának nagyon más körülményekkel kellett szembenéznie, amelyek gyakorlatilag a sarokba szorították. Mindazonáltal ha volt is még valaki, aki erővel ragadhatta volna magához a hatalmat Rómában, akárcsak a háborgó Cinna, ki volt a megmondhatója, hogy Pompeiusnak ennél több érvre vagy ürügyre van szüksége, hogy kivont karddal, a sereg élén térjen vissza? Egy ilyen forgatókönyvet nem nehéz elképzelni egy olyan időszakban, amikor a választásokat és a bírósági pereket megszakították, és a vezető szenátorok közti versengés kétségbeesettebbnek tűnt, mint a múltban. [4] Pompeiusszal szemben az emberek Crassust viszont ismerték, ő sokkal régebb óta időzött Rómában, és igen aktív szereplője volt a közéletnek. A Köztársaság egyik leggazdagabb embere lévén – vagyona talán a második legnagyobb volt Pompeiusé után – Crassus szívesen mondogatta, hogy senki sem nevezheti magát elég gazdagnak, amíg nem képes kiállítani egy saját hadsereget. A vagyona ellenére az életstílusa figyelemreméltóan egyszerű volt a fényűzés és az élvezetek korában. Az olyan emberek, mint Lucullus és Cicero nagy riválisa, a szónok Hortensius szívesen fitogtatták a gazdagságukat házakkal, villákkal és kertekkel, miközben pazar, egzotikus vacsorákat rendeztek. Híresen sok energiát fektettek sós vizű tavak létrehozásába, amelyekben aztán tengeri halakat tenyésztettek, háziállat gyanánt csakúgy, mint étkezési célból. Crassus nem szórta a pénzét hasonló hóbortokra, inkább arra tett erőfeszítéseket, hogy tovább gyarapítsa már így is
tetemes vagyonát. Rengeteg üzletben érdekelt volt, közeli kapcsolatokat ápolt a publicanusokkal és egyéb társaságokkal, amelyek a provinciákban tevékenykedtek. Leginkább ingatlanokkal kereskedett, több száz szakképzett rabszolgát tartott ingatlanfejlesztésre és azok értékének növelésére. Egy képzett tűzoltó egységet is a soraik közt tudott, amire ebben az időben nem volt példa Rómában. A város nagy részén szűk utcák választottak el magas, sűrűn lakott és gyakran olcsón tákolt insulákat, amelyeket tulajdonosaik a bérbeadásból származó, minél nagyobb haszon reményében húztak fel. A lángok könnyen felcsaptak és gyorsan terjedtek, különösen az itáliai nyár forróságában. Crassus jókora telkeket tudott nyomott áron felvásárolni Rómában azzal a módszerrel, hogy megvárta, amíg tűz üt ki, majd felvásárolta a tűzvész útjába kerülő ingatlanokat. Amikor az üzlet megköttetett, szólt a tűzoltó brigádjának, hogy oltsák el a tüzet, akik általában ledöntötték az épületeket, hogy tűzgátat képezzenek. Néhány újonnan vásárolt ház megmenekült ugyan, de iparos rabszolgái mindig készen álltak, hogy újat építsenek a lerombolt építmények helyén. Úgy tűnik, főleg a bérházakat működtető jómódúakat célozta meg, habár más római előkelőségekhez hasonlóan neki is volt jó néhány tömbnyi nyomortanyája. Ingatlanvagyona nagy részét olyan módszerekkel szerezte, amelyek eltökéltségről és kegyetlenségről árulkodnak. Ismert, hogy egy időben, talán i. e. 73-ban sok időt töltött a Licinia nevű Vesta-szűz társaságában. A nőt hivatalosan is megvádolták tisztátalansággal, amit a Vesta-szüzek esetében élve eltemetéssel büntettek. Az ügyet akkor ejtették, amikor Crassus bejelentette, hogy egy házat szándékozik vásárolni Liciniától (aki a neve alapján akár a rokona is lehetett). Mindenki látta, milyen lelkesedést mutat egy-egy újabb ingatlan megvételekor, hogy ezt sokkal hihetőbbnek gondolták, mint azt, hogy esetleg viszonyuk van. Liciniát felmentették, de Crassus állítólag továbbra is a nő körül lebzselt, míg végül tényleg el nem adta neki azt a házat. [5] Crassus nem csupán ingatlanmágnás volt, aki éppúgy rendelkezett óriásbirtokokkal és ezüstbányákkal, mint házakkal, és a vagyonát sem kizárólag önmagáért gyűjtötte, hanem hogy a politikai ambíciói szolgálatába tudja állítani. Ahogy láthattuk, Caesar jól profitált a kölcsönökből, amelyeket azon igyekezetében szórt el, hogy a közösség kegyeibe férkőzzön. Crassus készséggel adott kölcsön számos férfinak, aki közéleti pályafutásról álmodott. Ritkán számított fel kamatot, bár a kölcsönt kíméletlenül behajtotta, ha a megállapodás szerinti esedékesség elérkezett. Inkább arra koncentrált, hogy politikai tőkét kovácsoljon, szívességet tett másoknak, hogy az adósaivá tegye őket. Ezekben az években a nagyjából hatszáz szenátor nagy része, de az is
lehet, hogy a többsége vagy tartozott Crassusnak, vagy a múltban már hasznot húzott kamat nélküli kölcsöneiből. Kevesen tartoztak közülük a legnívósabb családokba, hiszen ők általában maguk is elég pénzzel rendelkeztek. Sok, Caesarhoz hasonlóan becsvágyó férfiú azonban a belső kört alkotó családok széléről származott, és még többen jelentéktelen szenátorok voltak, akik soha nem is viseltek magistratusi hivatalt, mégis a szenátus tagjai lettek, még ha ritkán szólították is őket beszédre. Az ilyen emberek közt Crassus jelentős befolyással rendelkezett azon nagylelkűsége folytán, amellyel hozzájárult, hogy mások is lehetőséghez jussanak a vagyonából. De bármilyen más formában is hajlandó volt szívességet tenni, ha azzal le tudott kötelezni másokat. Crassus kivételesen aktív szerepet játszott a bíróságokon, még az olyanokkal összehasonlítva is, mint Cicero, akinek a pályafutása gyakorlatilag védőügyvédi tapasztalatán múlott. Utóbbi állítása szerint Crassus: …középszerű szónoki képzettségnél többet nem tudott felmutatni, és még annál is kevesebb vele született tehetséget, de szorgalmával és lelkesedésével, valamint lekötelezett klienseinek okos felhasználásával évekig az egyik vezető védő tudott maradni. Beszédeit világosan megfogalmazva, latinul adta elő, gondosan megválogatva és illesztve a szavakat, a túlzott ékességtől tartózkodott, mondanivalóját okosan vázolta, de az előadásmódja és a hangja képzetlenül csengett, és ugyanabban a stílusban adott elő mindent. [6] Plutarkhosz szintén hangsúlyozta, hogy Crassus milyen gondosan készítette elő a beszédét, mielőtt megjelent a törvényszéken. Meglehet, jogászi ténykedését nem az ösztönös tehetség, inkább a szorgalma vitte előre, de akkor is rendkívül hatásos volt, ráadásul azzal, hogy elvállalt olyan ügyeket, amelyeket mások elutasítottak, rengeteg embert lekötelezett. És azzal is hasonlóképpen behajtható szívességet tett, amikor hajlandó volt mások mellett korteskedni a választásokon. Az új kapcsolatok kiépítése iránti lelkesedése miatt néha szeszélyesnek tűnt, mert míg egyik nap szót emelt valaki mellett a bíróságon vagy a Forumon, kicsivel később már az illető ellenfelének pártját fogta. Crassus keményen dolgozott a politikai színen, Pompeiusszal ellentétben, akit alig lehetett látni a Forumon, ha Rómában tartózkodott. Pompeius vagyona és auctoritasa nagyobb volt bárki másénál, de látszólag vonakodott használni, mert utálta a tömeget, és védőként ritkán mutatkozott
bárki mellett. Crassus viszont mindig szem előtt volt, amint épp mások nevében vagy a támogatásukért szólalt fel, és gondot fordított rá, hogy még a nála alacsonyabb sorból származó ismerősöket is a nevükön köszöntse, ha összefutott velük. A tömeg szeretetét soha nem tudta elnyerni, de a befolyásával biztosította, hogy tiszteljék. A prominens emberek bűnvádi eljárás alá helyezése normális és gyakori részét képezte a közéletnek, de Crassust ilyen módon senki nem támadta. Plutarkhosz említést tesz egy néptribunusról, aki hírhedt volt arról a szokásáról, hogy heves támadásokat intézett vezető személyiségek ellen. Amikor megkérdezték tőle, hogy Crassust miért nem támadta soha, azt válaszolta, hogy „neki széna van a szarván”, amivel arra az itáliai gyakorlatra utalt, amikor a veszélyes bikának szénát kötöznek a szarvára az emberek figyelmeztetésére, hogy tartsák a távolságot. De könnyen lehet, hogy ez egy szójáték, mert a latin széna szó ugyanarról a tőről fakad, mint a pénzkölcsönző. [7] Crassusnak minden bizonnyal nagy tervei voltak i. e. 65-ben töltött censorsága idejére. Bejelentette, hogy Gallia Cisalpina sok lakóját a polgárok listájára szándékozik beiktatni. Caesar már elkezdte ennek érdekében agitálni a régió lakosait, és Crassus is lelkesedett a gondolatért, hogy mennyi jövőbeni hála és támogatás származhat a rengeteg új szavazótól. Más szenátorok viszont attól tartottak, hogy túlzott befolyást szerezhet vele magának, és Catulus nevű kollégája határozottan ellenezte az új polgárok felvételét. Crassus Egyiptomot is megpróbálta provinciaként Rómához csatolni, és onnan adót szedni – bár nem világos, hogy miképp, mert az ilyen dolgok általában nem a censorok fennhatósága alá tartoztak. Az ország válságban volt, megfertőzték a hanyatló Ptolemaioszok közti dinasztikus viszályok és a belső lázadás. Suetoniustól tudjuk, hogy Caesar, akit fellelkesített az aedilisi posztja idején szerzett népszerűsége, szintén megkísérelt meggyőzni egy-két népszerű tribunust, hogy Egyiptom kormányzójaként szavazzanak meg neki egy különleges parancsnoki posztot. Elképzelhető, hogy ennek érdekében összefogott Crassusszal. Lehetséges, hogy mindketten meglátták benne a lehetőséget, hogy meggazdagodhatnak, ha átveszik e híresen gazdag régió irányítását. Mindenesetre túl nagy volt az ellenállás, hogy bármelyikük terve beváljon. Crassus és Catulus civakodása úgy elfajult, hogy mind a két férfi egyetértésben lemondott a censori posztról, pedig még alig néhány hónapot töltöttek a magistratusi hivatalban. A legfontosabb szerepüket nem tudták betölteni, vagyis a polgárok és a vagyonuk újbóli összeszámlálását, és évtizedeknek kellett eltelnie, mire az új népszámlálást teljesítették. Az egyik
alapintézmény képtelen volt megbirkózni a közélet változó körülményeivel. [8] CATO, CATILINA ÉS A BÍRÓSÁGOK I. e. 64-ben Caesar először szolgált egy bírósági ügy elnöklő magistratusaként. Ez közfeladat volt aedilisek és volt aedilisek számára, akiket rendszeresen beidéztek, hogy bíróként működjenek közre a törvényszéken, amikor túl sok elintéznivaló ügy hárult a praetorokra. I. e. 64-ben az emberöléssel foglalkozó törvényszéket (quaestio de sicariis) elárasztották a perek, részben az egyik quaestor, Marcus Porcius Cato ténykedése folytán. Utóbbi alighanem sokkal komolyabban vette a feladatát, mint a legtöbb fiatalember, akik a cursus első posztját töltötték be. A kincstár ellenőrzésére nevezték ki, de nem elégedett meg a szokásos ügymenet azon részével, hogy a mindennapos adminisztrációt az ügyintézőkre hagyja, akiket ezért alkalmaztak. Beleütötte az orrát a legapróbb dologba is, a hivatásos személyzet állítólag már a haját tépte a szigora és a tudálékossága miatt. Az ügyintézők keményen felléptek vele szemben, és megpróbálták elérni egy másik aktuális quaestornál, hogy állítsa le a férfit. Cato reakciója az volt, hogy elbocsátotta a személyzet rangidős tagját, egy másikat pedig csalással vádolt meg. A hivatalban töltött esztendeje alatt megvizsgálta a dictatori időszak számos szabálytalanságát is. Sulla a kedvenc támogatóinak megengedte, hogy „kölcsönöket” vegyenek fel a Köztársaság kasszájából. Cato felhajtotta ezeket az embereket, és gondja volt rá, hogy visszafizessék a pénzt. Kipécézett egy csoportot, akik 12 000 denarius (48 000 sestertiusszal egyenlő) jutalmat vettek fel egy proskribált személy meggyilkolásáért. Nyilvánosan megnevezte a csoport tagjait, és visszafizettette velük a „vérdíjat”. A quaestor tevékenysége általános tetszést aratott, hiszen a proskripció még elevenen élt az emberek emlékezetében. Ahogy meghallották az idők szavát, az ügyészek sebtében előbújtak a fényre, és gyilkossággal vádolták meg az összes ilyen embert. Kérdéses, hogy törvényes volt-e ez, hiszen Sulla proskripciós törvénye szavatolta azok biztonságát, akik az ő nevében jártak el a Köztársaság ellenségeinek titulált személyekkel szemben. A perek a dictatori cím alapját és létjogosultságát ugyanúgy megkérdőjelezték, ahogy a tribunatus rangjának és hatalmának visszaállítását fogadó osztatlan lelkesedés kifejezte a Sulla előtti időkhöz való visszatérés vágyát, amikor még egy „tisztességes” Köztársaságban éltek. A
rómaiak nehezen tudták feldolgozni az erőszakos és zűrzavaros közelmúlt eseményeit. [9] Az ilyen perekben való elnöklés valóságos felfrissülés lehetett Caesarnak. A dictatori időszak alatt szerzett saját tapasztalatai miatt csekély szánalmat érzett azok iránt, akik részt vettek és hasznot húztak a proskripciókból. Ráadásul politikailag sem volt rossz, hogy újra valami népszerű ügy mellé állhat. Noha a bíró nem irányíthatta az esküdtszéket, bizonyára képes volt az egyik oldal számára kedvezően befolyásolni, és Caesar látszólag szívesen elmarasztalta azokat, akiknek a bűnét a kincstári jegyzőkönyvek egyébként is tanúsították. Az elítéltek közt volt Lucius Luscius, Sulla egyik centuriója, aki a proskripciók idején tízmilló sestertiusra rúgó, óriási vagyonra tett szert. Egy másik Catilina nagybátyja volt, Lucius Annius Bellienus, akinek az áldozatai közt volt az a Quintus Lucretius Ofella is, aki Sulla konkrét parancsa ellenében megpróbálta megpályázni a consuli hivatalt. Maga Catilina is bíróság elé került, és egyértelműen vaj volt a füle mögött, noha könnyen lehet, hogy Cicero eltúlozta a kirohanását, amikor azt állította, hogy a férfi a saját sógora – Marius közeli rokona – fejét lóbálva masírozott az utcán. Mindazonáltal a vádlottat felmentették. Hogy ebben elnöklő magistratusként Caesar keze is benne volt-e, az nem világos, mindenesetre Catilina sokkal fontosabb személyiség volt, sokkal befolyásosabb barátokkal rendelkezett, mint a perekben elítélt többi vádlott. A kapcsolataival könnyen a maga oldalára állíthatta az esküdtszéket, különösen, ha még némi kenőpénzzel és szívességekkel is meggyőzte őket Lehet, hogy Catiliniának nem is volt szüksége Caesar segítségére, de talán utóbbi is úgy érezte, nem áll érdekében, hogy konkrétan ebben az ügyben túl lelkesnek mutatkozzon. A tény, hogy ők ketten az elkövetkező években politikai szövetségesek lettek, azt mutatja, hogy a per egyikükben sem hagyott sérelmeket, de hogy érdemes-e ebbe még egyebet is belelátni, azt nehéz megmondani. A Mariushoz való kötődése ellenére Caesar az ügyben látszólag megpróbálta elkerülni, hogy a fellépése személyes sérelmek megbosszulásának látszódjék. Suetonius megjegyzi, nyomatékosan visszautasította, hogy vádat emeljen Cornelius Phagites ellen. Ő volt az a tiszt, aki letartóztatta, amikor Sulla haragja elől menekült (lásd A szökevény c. fejezet 4. bekezdésében), és csak igen nagyvonalú kenőpénz ellenében eresztette szabadon. Cornelius betartotta az alku rá eső részét, és Caesar, aki mindig azt hangoztatta, hogy senkit sem hagy cserben, aki egyszer segített neki, talán úgy érezte, hogy ez sokkal fontosabb, mint a letartóztatása. [10]
Nem ez volt az első vádemelés, amit Catilina megúszott. A szenátus rangidős tagjaihoz fűződő kapcsolatának hála, egyszer már túlélte, amikor Africa provincia propraetoraként rossz gazdálkodásért és korrupcióért perbe fogták. Talán akkor is bűnös volt, de az olyan támogatók jelenléte, mint Catulus, lehetővé tette, hogy sok más kormányzóhoz hasonlóan ő is elkerülje a büntetést. Ebben az ügyben még maga a vád is a védelem lekötelezettje volt. Sullához és Caesarhoz hasonlóan Catilina is ősi patríciuscsaládból származott, amely az évszázadok alatt addig sorvadt, míg a közéleti szerep szélére sodródott, és erejét jócskán lekötötte a vagyonosabb és az újabb nemesi riválisokkal való versengés. A polgárháborúnak köszönhetően visszaszerezte a vagyonát, miután Sulla lelkes híve lett. Az elkövetkező években botrány akasztotta meg a pályafutását, egyéb szerelmi ügyei mellett egy Vesta-szűz elcsábításával is vádolták. Ennek következményeképp elvette Aurelia Orestillát – ismereteink szerint nem rokona Caesar anyjának –, aki a vagyona mellett kétes hírnévnek is örvendett. Sallustius fanyarul megjegyezte, hogy „rendes ember a kinézetén kívül egyebet nem dicsért benne”. Vad pletykák keringtek arról, hogy Catilinia a nő iránt érzett szenvedélyében megölte a saját tizenéves fiát, mert Aurelia nem akart egy háztartásban élni a csaknem felnőtt örökössel. Catilinának alapból is gyalázatos híre volt, nem csak nőfalóként; barátait, akár férfi, akár nő volt az illető, általában az arisztokrácia zabolátlanabb tagjaiból gyűjtötte. Holott elragadó vonzereje volt, és a szövetségeseit mesteri fondorlattal bírta végzetes lojalitásra. Feltűnő a Caesarhoz való hasonlatossága, és csábító lenne Catilinába belelátni, amivé Caesar válhatott volna. Az összes pletyka ellenére Catilina pályafutása eddig a pontig meglehetősen konvencionális volt, a polgárháborús évek, kivételével persze, de azokra a mindennapok törvénye nem vonatkozott. Egyfajta mohó és kétségbeesett vágyakozás volt felfedezhető azon törekvésében, hogy mindenképp sikeres legyen, ami megint csak Caesarra emlékeztet. Az i. e. 66ra esedékes consuli hivatal megpályázásától eltiltották, és a következő évben sem indult el, talán mert még mindig tartott a pere a provinciabeli sikkasztásokat vizsgáló törvényszéken. Azonban i. e. 64 végén újra jelölt lett. S látszólag mind Crassus, mind Caesar támogatta a kampányát. [11] Catilinával szemben Marcus Porcius Cato első ránézésre minden tekintetben Caesar ellentétének tűnik. Idősebb Cato dédunokája volt, akit annak idején „új emberként” emeltek a szenátusba a második pun háborúban tanúsított kiváló szolgálatáért, majd consulnak és censornak is megszavazták. Őse mindig is kiállt a régi családok léha arisztokratái ellenében, lenézve a görög nyelv és kultúra iránti rajongásukat – ő egyedül a kötelesség rideg
elveinek szentelte egyszerű életét. Ő írta meg elsőként latinul Róma történetét prózában, szándékosan kihagyva belőle a magistratusok nevét, mert ő a római nép tetteinek kívánt emléket állítani, nem a nemesség sikereinek. A szenátori családok önreklámjának érdekes példája, hogy a dédunoka azzal szerzett magának hírnevet és megbecsülést, hogy híres őse viselkedését és életmódját utánozta. Cato egy személyben testesítette meg a hagyományos római értékeket – vagy volt történelmi alapjuk a korábbi generációkban, vagy sem, mindenesetre általános csodálat övezte, ha nem egyenesen majmolták –, amelyekhez a sztoikus filozófia iránti szigorú elkötelezettsége társult. Ez a bölcselet az erkölcsösségre való törekvést minden egyéb fölé helyezte, de az ő esetében ez szinte már megszállottságig fajult. Cato soha nem volt pletyka tárgya, és azt se mondta rá senki, hogy élvhajhász lenne. Caesar választékos és bohém öltözködésével szemben Cato keveset törődött a megjelenésével. Mindennapos látvány volt, hogy mezítláb rója Róma utcáit, és állítólag a hivatalos magistratusi ügyeket is olyan tógában intézte, amely alatt nem viselt tunikát. Hosszabb útra nem lóval indult, jobb szeretett gyalogolni, és úgy hírlett, könnyedén tartani tudja a lépést nyeregben ülő társaival. Ismét csak Caesarral szemben, Plutarkhosz feljegyzése szerint Cato a menyasszonyát megelőzően soha nem feküdt le nővel. A hitvese önmegtartóztatása viszont nem ért fel az övéhez, akitől később annak hűtlen volta miatt el is vált. De ebben féltestvére, Servilia sem hasonlított rá, aki oly sokáig volt Caesar szeretője. [12] Caesar és Cato viselkedése ég és föld, holott mindketten ugyanarra vágytak. Az ambiciózus politikusoknak észre kellett vétetniük magukat, hogy kitűnjenek azok tömegéből, akik mind ugyanazon hivatalra pályáztak. Ebben Catónak előnye volt, mert Caesarnál jobb családi összeköttetésekkel rendelkezett. Amikor egy férfi magistratusi címet nyert, elengedhetetlen volt, hogy elhomályosítsa a többieket, akik ugyanolyan poszton szolgáltak. A tehetség is számított, de fontos volt, hogy a tetteivel fel tudja kelteni mások figyelmét. Quaestorsága idején Cato gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja, hogy ő másképp teszi a dolgát, és nemcsak tehetségére támaszkodott, de jellegzetesen szigorú erkölcsi hozzáállását is beleadta a munka elvégzésébe. A proskripciókból hasznot húzó gyilkosok vád alá helyezése népszerű lépés volt, mert felkeltette az emberek figyelmét, és megnyerte a jóváhagyásukat. Ellenkező módszerrel ugyan – Caesar az irányadó ízlésével, Cato pedig slampos puritánságával –, de mindketten kitűntek a kortársaik közül. Ugyanez tetten érhető az előbbi ízlésében a fényűzés és a költséges ünnepségek terén, ahogy utóbbi takarékosságában is.
Cato és Caesar egyaránt széles körű elismerést és hírnevet szerzett már fiatalon, mindkettőről úgy vélték, hogy még sokra viszi. Bár stílusban merőben különböztek, ugyanazt a játékot játszották. RÉGI BŰNÖK ÉS ÚJ ÖSSZEESKÜVÉSEK I. e. 64 végén a választások ismét ádáz vitákat szültek. Caesar nem jelöltette magát, mert a következő évig még nem felelt meg a praetori hivatal követelményeinek, de természetesen mások kampányát támogatandó, hallatta a hangját. Fontos módja volt ez annak, hogy a jövőben maga is támogatókat szerezzen, de a soron következő magistratusok lekötelezésének is szívesen alkalmazott eszköze volt. A consuli címért folytatott verseny különösen szoros volt. Végre Catilina is megpályázhatta a posztot, szövetségeséül pedig a csaknem oly rossz hírű és sokkal tehetségtelenebb Caius Antonius szegődött. A másik figyelemre méltó jelölt Marcus Tullius Cicero volt, a híres orátor. Cicero „új ember” lévén, kizárólag saját tehetségére támaszkodhatott a siker elérése érdekében. Jogi képviselőként már csinos hírnevet szerzett magának, kiváltképp a híres ügyekkel, például amikor i. e. 80-ban szembeszegült Sulla egyik talpnyalójával, vagy amikor i. e. 70-ben megvádolt egy közismerten korrupt, de jó kapcsolatokkal rendelkező, gazdag kormányzót. Caesarhoz hasonlóan ő is támogatta Manilius törvényét, ami Pompeiusnak adta volna a keleti parancsnokságot, és minduntalan csatlakozott a népszerű hős pártfogóihoz. A szövetségesháborúban ő és Pompeius egy rövid ideig együtt katonáskodtak Pompeius Strabo parancsnoksága alatt, ahogy ironikus módon Catilina is. Cicero a lovagrend bajnokaként is propagálta magát, és aedilisi posztja idején igyekezett a remek szórakoztatásról gondoskodni. Ám a popularis szerep ellenére sem tudta megkedveltetni magát a szenátus vezető arisztokratáival, a „jó emberekkel”, ahogy hívni szerették magukat, pedig „új ember” már egy generáció óta nem tudta megnyerni a consuli címet. Végül azonban annyi gyanú merült fel Catilinával szemben, hogy a szónok Cicero mégiscsak jobb választásnak tűnt. Cicero könnyedén nyert, míg Antonius épp elegendő szavazatot kapart össze, hogy befusson a második helyre. [13] Amikor i. e. 63. január elsején Cicero és Antonius hivatalosan elfoglalta a hivatalát, nyomban összeszólalkoztak egy radikális földtörvényjavaslat miatt, amit a Publius Servilius Rullus nevű tribunus terjesztett elő. A jogszabály óriási léptékű földosztást tartott volna a szegény polgárok körében, a
Campaniában kijelölt állami tulajdonú területtel kezdve – a Gracchusok által indított újrakiosztás után már szinte csak ennyi maradt az ager publicusból. Mivel azonban ez nem volt elegendő a szóban forgó réteg számára, a Köztársaságnak kellett felvásárolnia a további szükséges földterületet. A törvény jó árat garantált az eladóknak, leszögezte, hogy az eladás önkéntes alapon történik, és határozottan felmentette a sullai veteránok gazdaságait, amelyeket a polgárháború után lefoglalt földeken alapítottak. Egyértelműnek látszott, hogy még tartománybeli földeket is fel kell vásárolni, hogy a kívánt terület mennyiségét elérjék. Egy propraetori imperiummal felruházott, tíztagú testületet (decemviri) neveztek ki öt évre, hogy felügyelje a célkitűzés végrehajtását, akiket egy kisebb népgyűlés választott meg, harmincöt helyett csak tizenhét törzs részvételével. A grandiózus léptékű programhoz foghatóan óriási hatalmat kapott a tíztagú testület is, de a megoldandó probléma nagyon is valós volt. A vidéki Itália az utóbbi évtizedekben rengeteget szenvedett, és a nyilvánvalóan nagyszámú nincstelen polgár helyzete igen kétségbeejtő volt. A kisemmizettek közül rengetegen Rómában kötöttek ki, ahol gyakran csak küszködve találtak elegendő fizető munkát saját maguk és a családjuk fenntartásához. A város kínált ugyan lehetőségeket és munkát, de nem mindenki járt sikerrel az oda vándorlók közül. A bérlemények árai magasak voltak, a zsúfolt insulák borzasztóan nyomorúságos életkörülményeket kínáltak, és a szegények zömére szörnyű teherként nehezedtek a hitelek, mert a nemességtől eltérően ők nem reménykedhettek abban, hogy majd egy szaftos közéleti posztból meggazdagodnak. Rullus földtörvénye önmagában nem oldotta volna meg az összes problémát, de sokat enyhíthetett rajtuk. Kezdetben mind a tíz aktuális évi tribunus támogatta. Nagyon valószínű, hogy Crassus és Caesar is lelkesen állt Rullus mellé, s talán az is elképzelhető, hogy mindketten abban reménykedtek, hogy őket is megválasztják a tízek testületébe. Pompeius hozzáállását nehezebb megítélni. Egyrészről a törvényjavaslat valószínűleg az ő veteránjait is földhöz juttatta volna, miután visszahozza őket a hadjáratból, amely ekkorra már majdnem véget ért. Viszont amennyiben Crassus is kulcsszerepet játszott a célkitűzésben, akkor ez egyben azt is jelentette, hogy katonái sok másik polgárral együtt nagy riválisa lekötelezettjei lesznek. A tribunusok egynémelyike serényen támogatta Pompeiust, ami miatt valószínűtlen, hogy ellenezte volna a törvényjavaslatot, de lehet, hogy nem is volt ideje határozott állásfoglalást kialakítani, hiszen még mindig messze járt Rómától. Cicero a kezdetektől fogva elutasította a javaslatot, és egész életében következetesen berzenkedett a hasonló törvényektől. Sok előkelő
szenátor szintén nemet mondott Rullusnak, amitől az új consul talán úgy érezte, hogy végre elérkezett a pillanat, hogy megkedveltesse magát ezekkel a férfiakkal, akiknek az érdeklődése az ő irányában mind ez idáig legfeljebb langyosnak volt nevezhető. Cicero a szenátushoz és a Forumon összegyűlt emberekhez intézett beszédek sorában gyalázta a törvényjavaslatot. A tíz különmegbízottat „királyokként” démonizálta kivételesen nagy hatalmuk miatt, és állítása szerint a javaslatot az árnyékból mozgató alakokat sötét szándék vezérelte. Ezek a baljós figurák – akiket soha nem nevezett meg, de az általános feltételezés szerint Crassusra és talán Caesarra célzott – Pompeiusszal akartak rivalizálni. A vádaskodás hatására legalább az egyik tribunus rögtön felrúgta a megállapodást, és kijelentette, hogy megvétózza a törvényjavaslatot. Cicero retorikája győzelmet aratott, a javaslatot visszavonták. [14] Az elkövetkező hónapokban Caesar perbe fogta Caius Calpurnius Pisót, egy volt consult, aki nem sokkal korábban tért vissza Gallia Cisalpina kormányzói posztjáról. A sikkasztás és a rossz irányítás mellett egy olyan vádpont is szerepelt, amely szerint igazságtalanul végeztetett ki egy Póvölgyből származó gall lakost. Ne felejtsük el, hogy Caesar a régió lakóinak a védelmezője volt, de ebben sem ért el több sikert, mint a korábbi próbálkozásaival. Pisót ügyesen védte Cicero, aki félelmetes szónoki képességei mellé jelen hivatala auctoritasát is felhasználta. Viszont az a tény, hogy Caesar egyáltalán előhozakodott az üggyel, amit kétségtelenül szakértelemmel és lelkesen képviselt, kivívta Piso szűnni nem akaró gyűlöletét. Caesar később, de még ugyanabban az évben egy numidiai kliens nevében lépett fel, egy ifjú nemesember képviseletében, aki a Hiempsal királytól való függetlenségének kívánt érvényt szerezni. A király képviseletében a fia, Juba jelent meg, és a per szolgált néhány túlfűtött jelenettel. Egy alkalommal Caesar a szakállánál fogva ragadta meg Jubát. Elképzelhető, hogy ez csak bevett szónoki fogás volt, amellyel a legtöbb rómaiban ott szunnyadó idegengyűlöletet akarta kiaknázni, de sokkal valószínűbb, hogy Caesart valódi indulat ragadta magával. Mert minden arisztokrata higgadtsága és kifogástalan modora ellenére egyszer-kétszer bizonyította már, hogy hajlamos a dühkitörésre. De végül is egy olyan vendégéről volt szó, aki a legszerényebb vendégszeretettel is beérte, és ha a társaságában lévők a panaszuknak adtak hangot, megfeddte őket. Bármi is állt a szakálljelenet hátterében, a vita lezárása a királynak kedvezett. Caesar nem hagyta sorsára az ügyfelét, addig bújtatta a saját házában, míg ki tudta csempészni Rómából. [15]
Caesar i. e. 63-ig számos alkalommal állt az egyik aktuális évi tribunus, Titus Labienus mellé. A két férfi talán csak régi ismerős volt, hiszen egykorúak lévén mindketten szolgáltak Kilikiában és Asia provinciában Servilius Isauricus alatt az i. e. 70-es években. Úgy tűnik, Labienus Picenumból származott, egy olyan vidékről, ahol Pompeius családja dominált, velük valamiféle kapcsolatban állhatott. Tribunusként megszavazott egy törvényjavaslatot, ami kivételes kitüntetésben részesítette Pompeiust. A nagyszerű parancsnok kiérdemelte azt a jogot, hogy a diadalmas hadvezérek babérkoszorúját és bíbor köpenyét magára öltve jelenhessen meg a játékokon, ha pedig tiszteletét tette egy szekérversenyen, az összes rendi jelvényt viselhette. Állítólag ezen intézkedések felbújtója és fő támogatója Caesar volt. Suetonius szerint az is az ő ösztönzésére történt, hogy Labienus perbe fogta Caius Rabiriust, a szenátus egyik idősödő és elég középszerű alakját. A vád az elavult perduellio volt – egyfajta hazaárulás –, és olyan eseményekre vonatkozott, amelyek nem sokkal Caesar harminhét évvel azelőtti születése után történtek. Rabirius egyike volt azoknak, akik a consulokkal tartottak Saturninus és Glaucia híveinek lemészárlásában. Labienus nagybátyja is a halottak között volt. Az egyik kései és feltehetően elég megbízhatatlan forrás azt állítja, hogy Rabirius egy közvetlenül utána rendezett vacsorán Saturninus fejét is közszemlére tette. A vád a tribunus meggyilkolása lehetett, akinek a személye a törvény szerint szent és sérthetetlen volt, de miután egy rabszolgát megjutalmaztak ezért a tettért, elég valószínűtlennek tűnik. I. e. 100-ban a szenátus elfogadta a rendkívüli teljhatalom rendeletét (senatus consultum ultimum), amely megkövetelte Mariustól és consultársától, hogy bármi áron védjék meg a Köztársaságot. Nem valószínű, hogy Caesar és Labienus azt vitatta, hogy a szenátusnak jogában áll-e egy ilyen törvény elfogadása, vagy azt, hogy a magistratusok engedelmeskedhetnek-e neki, inkább a megvalósítás módját kifogásolták. Az a feltételezés, hogy Marius elfogadta, hogy a radikálisok megadják magukat, akiket később a szenátus épületének tetejéről kővel dobált meg a csőcselék, látszólag a per részét képezte. A senatus consultum ultimum hatalmat adott a magistratusok kezébe a Köztársaságot fenyegető polgárok ellen, de az már kevésbé volt egyértelmű, hogy utóbbiak elvesztenek-e minden jogi védelmet, miután megadják magukat, és már nincsenek olyan helyzetben, hogy árthassanak. [16] A per sok részlete homályos. Ez leginkább a vád álláspontjára vonatkozik, mivel azt elsősorban Cicero Rabiriust támogató védőbeszédéből ismerjük. Többnyire ugyanez áll Rullus földtörvényére is, amelyet java részben ismét csak Cicero részletgazdag és különösen ellenséges retorikájából ismerünk. Az
egész eset határozottan furcsa, elsősorban az elévülési idő miatt. Kétséges, hogy sok szemtanút találtak volna még életben, különös tekintettel a római elit óriási polgárháborús emberáldozataira. Ráadásul a perduellio vádnak nem létezett időszerű levezénylése. Sulla létrehozott ugyan egy állandó bíróságot a hasonló ügyek lebonyolítására, de az főleg a maiestas kisebb vétségének a tárgyalásával foglalkozott – ami inkább a római nép méltóságának a megsértése volt, és nem a manapság sporttal kapcsolatban használatos „hátrányosan befolyásolja a játék megítélését” minőségben értendő. Lehet, hogy Caesar és Labienus szándékosan választotta ezt a régebbi ügyet, de a rá vonatkozó törvénykezés köztudottan ötszáz éve érvényben volt, még a királyok idejéből származott. Az elavult eljárásmódnak a keresztre feszítés általi kivégzés is a részét képezte, az a halálnem, amelyet egyetlen más törvény sem szabott ki büntetésül, nem engedélyezte viszont a bűnösnek az önkéntes száműzetésbe vonulást. Az ügy tárgyalására sorsolással egy kétfős bírói testületet (duumviri) választottak. Caesar volt az egyik bíró, a másik pedig távoli unokatestvére, Lucius Julius Caesar, aki a megelőző évben volt consul. Bár az egész fölöttébb gyanúsnak tűnik, nincs különösebb ok feltételezni, hogy összejátszottak a praetorral, aki a kiválasztási procedúrát felügyelte, és talán az egész merő véletlen. Rabiriust mindkét bíró bűnösnek találta, és halálra ítélte. Fellebbezhetett a római néphez, a comitia centuriatához címezve a folyamodványt. Nemcsak Cicero, de az általa kitúrt legnagyobb római szónok, Quintus Hortensius is az öregember védelmére kelt Labienus ellen. Minden valószínűség szerint ez lehetett az az alkalom, amikor Cicero az utólag nyilvánosan kiadott beszédet tartotta. Ebben azt hangsúlyozta, hogy Saturninus bőven megérdemelte a sorsát, kifejtette, hogy Rabirius miért nem lehetett az, aki megölte, bár ismételten azt állította, hogy ő szívesebben látná, ha ügyfele bátran büszkélkedne a tettével. Támadta a rég elfeledett törvény felelevenítésében rejlő kegyetlenséget, ami elég megszokott volt a római törvényszéken, majd besározta Labienus nevét, rejtélyes célzásokat téve a férfi „jól ismert” erkölcstelenségére. A további indoklásban a consul arra panaszkodik, hogy szokatlanul rövid időt kapott a felszólalásra. A fáradozása látszólag nem győzte meg a szavazókat, akik a comitiához gyűltek össze, annak ellenére, hogy azért akadt, akiben Caesar bíróként tanúsított lélektelen ellenségessége részvétet ébresztett a vádlott iránt. Csakhamar egyértelműen látszott, hogy a szavazás el fogja ítélni Rabiriust, de aztán a nem mindennapi ügy hozzá illően bizarr befejezéssel ért véget. A comitia centuriata mindig a Campus Martiuson gyűlt össze, a város hagyományos határain kívül, mert szerkezetét
a korai római hadseregtől örökölte. Azokban az időkben Róma még kis település volt, és az ellenségei vették körbe. Amikor a katonai szolgálatra köteles emberek szavazási céllal összegyűltek, a város szükségszerűen védtelen maradt egy meglepetésszerű támadással szemben. Ezért a fenyegetésre felkészülve őrszemeket állítottak a jó kilátást nyújtó Janiculumdombra. Amíg ezek az emberek a helyükön tartózkodtak és őrködtek, a domb tetején egy vörös zászló volt felvonva, és a comitia centuriata nyugodtan tehette a dolgát. Ha a zászlót leengedték, az annak a jele volt, hogy Róma veszélyben van, és a polgárainak azonnal be kell rekesztenie a gyűlést, hogy mindenki fegyvert ragadjon. A szokás Caesar idejében is érvényben volt, és még évszázadokig úgy maradt, hiába vált funkcióját tekintve idejétmúlttá. Mielőtt a comitia befejezhette volna a Rabirius sorsát meghatározó szavazást, a praetor Quintus Caecilius Metellus Celer elrendelte, hogy eresszék le a vörös zászlót. A gyűlést ítélethozatal nélkül oszlatták fel. Soha senki sem tett kísérletet az újratárgyalásra. [17] Egyik forrás sem ad magyarázatot arra, hogy miért viselkedett így Metellus. Rabirius védelmében cselekedett, vagy csak Labienusnak és Caesarnak adott presztízsmentő esélyt, hogy anélkül zárhassák le az ügyet, hogy el kelljen ítélniük és meg kelljen büntetniük egy jelentéktelen szenátort? Miután a további tárgyalástól készséggel eltekintettek, nyilvánvaló, hogy nem a férfi elítélése volt az elsődleges céljuk. A kérdésük az volt, hogy a senatus consultum ultimum felülírja-e az összes többi törvényt és a polgárok jogait, de nem nyertek világos választ, és a törvény sem változott meg miatta. Gyakorlati szempontból a legtöbb, amit elértek, hogy intő jelet küldtek az összes magistratusnak, akinek a jövőben egy ilyen rendelet értelmében kellene eljárnia. A pert Labienus és Caesar személyes sikerként könyvelhette el. A Rabirius ítéletére összehívott comitia nagy valószínűséggel tele volt a saját támogatóikkal és olyanokkal, akiket felkavart az eset és az abban rejlő, szélesebb probléma, szóval talán nem egy tipikus ügynek látszott. Rengeteg polgárnak nem volt ideje, kedve vagy lehetősége megjelenni – bár fizikailag valóban lehetetlen lett volna bezsúfolni az összes szavazóképes polgárt arra a helyre, ahol a comitia centuriata összegyűlt. Ugyanakkor a többihez képest ebben a népgyűlésben nagyobb súlyt kaptak a módosabb polgárok. Hogy egyértelműen Rabirius elítélése mellett álltak, azt jelenti, hogy ezeknek a polgároknak a zöme jogosnak tartotta a vádemelést. Caesar ismét csak bebizonyította, hogy jelentős szerepet tölt be a közéletben, és közérdekű ügyeket karol fel. A népszerűségét bizonyítja, hogy a comitia centuriata még
ugyanabban az évben újabb gyűlést tartott, és praetornak választotta az i. e. 62. évre, amely poszt betöltésére most lett először alkalmas. A praetori rang fontos volt, és a hivatali év lejárta után tartományi parancsnokságot biztosított a betöltőjének egészen addig, amíg csak kívánta. Ádáz küzdelem zajlott érte, és a volt quaestorok több mint fele soha nem nyerte el e magasabb állást. Mindamellett, mint később kiderült, ez a sikere sokkal kevésbé volt drámai, mint egy másik választási győzelme, amit i. e. 63 utolsó hónapjaiban aratott. A pontifex maximus, a tizenöt főpapból álló testület fejének hivatala megüresedett Quintus Caecilius Metellus Pius halála miatt – a szapora Metellusok újabb képviselője, akik Sulla támogatásával tovább növelték egyébként is jelentős tekintélyüket. Egyéb főpapi posztokkal együtt a dictator a pontifex maximus kinevezését is a szenátus kezébe adta. Azonban még valamikor ebben az évben Labienus megszavaztatott egy törvényjavaslatot, ami visszatért a nép által történő megválasztás korábbi gyakorlatához. A feladatot egy csökkentett létszámú törzsi gyűlés végezte, amihez tizenhét törzset sorsoltak ki a harmincötből. Nem világos, hogy mikor szavazták meg ezt a törvényt: már Metellus halála előtt, mivel már számítottak rá, vagy utána nyomták át sietve. Három piaci napnak, vagyis huszonnégy napnak kellett összesen eltelnie egy törvényjavaslat publikálásától, míg az aktuális népgyűlés szavazói elé kerül. Caesar szót emelt a javaslat mellett, és nem sokkal a törvénnyé válása után bejelentette a jelöltségét. [18] A pontifex maximus hivatala roppant tekintéllyel járt, sok szempontból a legfontosabb római papi tisztségnek számított. Ennek köszönhetően Róma vezető személyiségei buzgón törekedtek az elérésére. Catulus is jelentkezett a posztra, miképp Publius Servilius Isauricus, Caesar régi parancsnoka Kilikiából. Mind a két férfi idősebb volt nála, és Caesarnál sokkal nagyobb tiszteletnek örvendett a betöltött hivatalok és az elnyert kitüntetések tekintetében. Ha a kinevezés még mindig a szenátuson múlt volna, gyakorlatilag biztos, hogy Catulus kapja az állást. Egy választásnak viszont sokkal bizonytalanabb volt a kimenetele, mert a szavazók még nem felejtették el Caesar bőkezű költekezését aedilisként és a népszerű ügyek melletti folyamatos kiállását. Ráadásul a kampány alatt is nagyvonalúan szórhatta a pénzt, minden törzs kulcsemberének ajándékokat osztott, vagy szívességet tett, hogy megnyerje őket. A riválisai ugyanezt tették, és bizonyos értelemben az a tény, hogy a sikerhez csak tizenhét törzset kellett lekenyerezni, nem harmincötöt, megkönnyítette a kenőpénz használatát. A kampány során Catulus egyre jobban aggódni kezdett, hogy a felkapaszkodott Caesarból
komoly kihívó vált. Bármekkora volt is az auctoritasa, egy választási vereség biztosan erodálja, különösen ha egy ennyire kezdő férfi méri rá. Mivel tisztában volt vele, hogy Caesarnak már a kampányt megelőzően is tetemes adósságai voltak, Catulus írt neki, és jelentősebb összeget ajánlott azzal a feltétellel, hogy Caesar kiszáll a papi posztért vívott versenyből. Caesar ezt a gyengeség jeleként értelmezte, és nyomban még több hitelért folyamodott, hogy meg tudja nyerni a törzseket. Kétségbeesett hazardírozás volt. A hitelezői csak a jövőbeli kilátásaiban bízhattak, főként a magas állással járó lehetőségekben rejlő profitban. A pontifex maximus hivatala önmagában nem járt anyagi ellenszolgáltatással, de Caesar nem engedhetett meg magának egy választási kudarcot. Ha már nem képes megnyerni a szavazók kegyét, akkor a hitelezői szemében nagyon nagy kockázatnak fog látszani. Ennek tudatában persze elkezdik szorongatni, hogy fizesse vissza a kölcsönöket, mielőtt végleg leáldozik a szerencséje, és teljesen csődbe megy. Amikor eljött a választás napja – nem maradt feljegyzés róla, hogy ez mikor volt, de mindenképp i. e. 63 vége előtt kellett történnie –, Caesar tudta, hogy az eredmény számára sokkal többről szól, mint hogy elnyeri-e a posztot, vagy sem. Aurelia is ott volt, és búcsúzóul megcsókolta. Caesar azt válaszolta neki, hogy vagy pontifex maximusként megy haza, vagy egyáltalán haza se megy. A szóban forgó években ez azon ritka alkalmak egyike, ahol Aurelia említést nyer, ami ismét csak a fia életében játszott szerepének fontosságát bizonyítja. Figyelemre méltó, hogy a történetben Caesar az anyjának mondja ezeket, nem a feleségének, Pompeiának, vagy valamelyik szeretőjének. Habár nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de úgy tűnik, Aurelia a fia házában élt. Talán ez is azt az adósságot szimbolizálta, amivel Caesar a családjának tartozott, s aminek értelmében az összes sikerével nemcsak magát tüntette ki, de a család jelentőségét és rangját is visszaállította. A papi állásért folytatott küzdelem maga volt a hazardírozás, és a bukásért nagy árat fizethetett; bizonyára elegendő lett volna, hogy megakassza a közéleti pályafutását, ám lehetséges, hogy véget is vet neki. Ám még mielőtt kockáztatni kezdett, Caesar mindent megtett annak érdekében, hogy a sikerét reklámozza. A kihívás elől való megfutamodás, amire Catulus próbálta rávenni, Caesar ösztönei ellen szólt, mert a szíve mélyén mindig is szerencsejátékos volt, bár soha nem féktelen. Azzal, hogy még többet költött, megemelte a tétet, de úgy ítélte meg, hogy jó esélye van a sikerre, ami igazolta a kockázatot. A bukás is valós lehetőség volt, de úgy tűnik, Caesar úgy számolt, hogy nála van az előny. Mivel Catulus a múltban ellenségesen viselkedett vele szemben –
legutóbb Marius hadi ereklyéinek kiállításakor –, az ajánlatból azt vonta le, hogy a riválisa hasonló következtetésre jutott. [19] Az eseményen Caesar győzedelmeskedett. Plutarkhosz nagyon szorosnak írja le a szavazás eredményét, Suetonius viszont fergeteges diadalról számol be, ahol Caesar több szavazatot kapott Catulus és Servilius saját törzseiben, mint amennyit azok az egész népgyűléstől szereztek. Óriási győzelem volt ez számára, főképp, hogy ilyen erős riválisokkal szemben aratta. Pontifex maximusként ezután központi szerepet kap az állami vallás és szertartás rengeteg vonatkozásában. A többi főpapnak ugyan nem parancsolhatott, hiszen a testület többi tagja a többséggel felülbírálhatta a pontifex maximust, mindamellett mérhetetlen tekintélyre és auctoritasra tett szert. A flamen Dialistól eltérően ez a szerep ráadásul nem járt olyan megkötésekkel, amelyek akár politikai, akár katonai pályafutását megakasztották volna. Abból a szempontból is fontos változást hozott, hogy az álláshoz egy ház is járt, a domus publica, a Via Sacra szélén. Caesar a Subura viszonylagos homályából olyan helyre költözhetett, amely közelebb feküdt a Köztársaság szívéhez. A domus publica a Forum keleti végében állt, a Vesta-templom és a Regia szomszédságában, ahol a főpapok feljegyzéseit és szövegeit tárolták, és ahol testületként gyűléseztek. A Regia, azaz „palota” név a római királyságra utalhat, és az ásatásoknak köszönhetően kiderült, hogy valóban állhatott egy épület azon a helyen már egészen régi idők óta, és az utána következő korszakokban történt újjáépítések nagyjából mindig igazodtak ugyanahhoz a szokatlan stílushoz. Ádáz vita folyik e régi épület pontos rendeltetéséről, hogy egyáltalán funkcionálhatott-e királyi rezidenciaként vagy palotaként, de ezzel mi ne foglalkozzunk. A kései Köztársaságban a domus publicára és a Regiára szent területként tekintettek dicső múltjuk és a szent istenekkel való kapcsolatuk miatt. [20] Caesar ugyan kétségesnek érezte a küzdelem kimenetelét, de a meglepő eredmény ellenére a jelentősége messze eltörpült a consuli választások mellett. Catilina újra jelöltette magát, ahogy Servilia férje, Decimus Junius Silanus is. Ez Silanus második próbálkozása volt – néhány évvel korábban Cicero elutasította őt jelentéktelenség miatt. Consulként Cicero felügyelte a választásokat. Az egyik jelölt bátorítására megalkotott és keresztülvert egy új törvényt, mely még keményebben lépett fel a választási megvesztegetéssel szemben, tízévnyi száműzetésre ítélve a bűnösöket. Semmit nem ért a már burjánzó mutyizás ellen, amit talán Catilina kezdett, viszont csakhamar az összes jelölt beszállt a játékba. Cato bejelentette, hogy bárki is nyerje a választást, vád alá helyezi azon az alapon, hogy becsületes eszközökkel egy
ilyen küzdelemben senki nem győzhet. A sógorával, Silanusszal kivételt tett. Míg egy ilyen lépés mai szemmel nézve maga a képmutatás, a római arisztokrácia nagy hangsúlyt fektetett a családi kapcsolatokra, és teljesen megértette. Catilina szerencséje hanyatlóban volt, és egyértelműen kétségbeesett: a szegények pártfogójának titulálta magát, hisz saját szegénysége miatt képes volt átérezni a helyzetüket. Nyíltan szóvá tette, hogy a Köztársaságot egy érdemtelen és szemérmetlen klikk uralja, akik a saját érdekeiken kívül semmi mással nem törődnek. Amikor a szenátusban a consul kérdőre vonta, két Köztársaságról beszélt – a népesség nagy tömege egy erős testet képviselt, de nem volt vezérlő feje, míg az ellenlábasai csupán egy test nélküli fej voltak, hiszen a támogatásuk mögött nem létezett szilárd anyag. Kijelentette, hogy ő szívesen lesz a tömeg feje, amire a nép annyira vágyik. Rengetegen csatlakoztak hozzá, az ügynökei különösen a vidéki területeken aktiválták magukat. Lassan kezdte elveszíteni a vezető férfiak barátságát, akik annak idején a bíróságon támogatták. Crassus és Caesar valószínűleg továbbra is mellette maradt a kampány alatt. Cicero egyszer elhalasztotta a választást, és amikor szeptember vége felé végre megtartották, egy equites testőr társaságában érkezett a helyszínre, akit a szenátus szavazott meg számára. Arról is gondoskodott, hogy mindenki észrevegye, a tógája alatt „titokban” mellvértet visel. A sikeres jelölt Silanus lett, valamint Lucius Licinius Murena, aki a Mithridatész ellen vívott háborúban Lucullus egyik rangidős beosztottja volt. [21] Catilinia szemmel láthatóan már a választás előtt azt fontolgatta, hogy alkalmazzon-e erőszakot, de feltehetően abban reménykedett, hogy a hagyományos eszközökkel is képes sikert aratni. A kudarca után nem maradt más választása, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy politikailag megsemmisült, és száműzik, hiszen Caesarhoz hasonlóan óriási adósságokat halmozott fel, amelyből egy jókora rész visszafizetése november 13-án vált esedékessé, azután csődbe megy. Viszont Caesartól eltérően az ő hazardírozása túl nagy léptékű volt, és látszólag elbizonytalanodott azt illetően, hogyan hozza működésbe a tervét. Az egyik híve, Caius Manlius buzgón gyűjtögette a sereget Etruriában, de Catilina Rómában maradt, és úgy járt be a szenátusba, mintha mi sem történt volna. Manlius régen centurióként szolgált Sullával, ám a diktatúra után elveszítette a vagyont, amit a polgárháborúban szerzett. Hozzáértő embernek tűnt, de a szenátori osztályon kívülről származott, ezért alárendelt tisztnél nem vihette többre. Catilinának jócskán akadtak arisztokrata hívei is, csakhogy őket inkább a kétes hírnév és a hozzáértés szembetűnő hiánya jellemezte. Az ilyen inkompetens figurákat
többnyire nehezen tudták komolyan venni, de mivel Catilina még mindig Rómában volt, a szenátus elbizonytalanodott. Összeesküvésről és lázadásról szóló pletykák keringtek, de ez idáig semmi nem történt, ami igazolta volna, hogy van valóságalapjuk. Cicero viszont jobban informált volt, mert egy kémhálózattal figyeltette az összeesküvőket. Az egyik legfontosabb forrása Quintus Curius volt, aki egyfolytában a terveikkel hencegett, hogy elkápráztassa a szeretőjét, Fulviát. Csakhogy a nő egy arisztokrata család sarjaként az egyik szenátorhoz ment feleségül, és Cicero rábeszélte, győzze meg a szeretőjét, hogy árulja el a társait. Ennek köszönhetően a consul jórészt tisztában volt vele, mi folyik, és fel tudott készülni egy ellene tervezett gyilkossági kísérlettel szemben. Jó eséllyel fel tudták volna tartóztatni az összeesküvőket, de ez még nem adott a consulnak jogalapot, hogy felszólaljon a szenátusban, és leleplezze a folyamatban lévő puccskísérletet. Ugyanis eddig még semmi olyat nem tettek, ami felhatalmazta volna, hogy fellépjen ellenük. Catilina nyilvánvalóan ezt a bizonytalanságot akarta kihasználni, de az is lehet, hogy egyszerűen még nem döntötte el, hogy mikor és hogyan akar cselekedni. [22] Október 18-án este Crassus és számos másik szenátor névtelen levelet kapott, amely arra figyelmeztette őket, hogy meneküljenek, mert 28-án vezető embereket fognak lemészárolni. Egyenesen Ciceróhoz mentek a leveleikkel, aki a szenátusban felolvastatta azokat. Manlius etruriai ténykedésének híre a városba ért, és 21-én Cicero tájékoztatta róla a szenátust, ami megszavazta a senatus consultum ultimumot. Azt állította, hogy a lázadó sereg október 27-én akarja nyíltan felfedni magát. Ez be is következett, az előre bejelentett mészárlás viszont nem. Róma mellett olyan seregek állomásoztak, amelyek parancsnokai épp a diadalmenetüket ünnepelték – más hadakkal együtt ezeket is útnak indították, hogy leszámoljanak a lázadókkal. November 8-án a szenátus újra ülésezett, és Cicero a múltbéli bűneit vetette Catilina szemére, szenvedélyesen üvöltözve a férfi arcába, majd azzal vádolta, hogy a jelenlegi tervekkel is tisztában volt. Bár Catilina is ordítva válaszolt, és a „meghonosított idegen” kifejezést annyi megvetéssel vágta Cicero fejéhez, ahogy csak egy patrícius tudta egy „új emberéhez”, az összeszólalkozás végre eléggé felzaklatta ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen. Aznap éjszaka elhagyta Rómát, azt állítva, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, hogy megkímélje a Köztársaságot a belső viszályoktól. Egy Catulusnak írt levelében elpanaszolta, mennyi rosszat tettek vele az ellenségei, akik megfosztották a fáradozásáért és tehetségéért járó jutalomtól. Igazi római szokás szerint a feleségét és a lányát Catulus védelmébe ajánlotta. Hamar
kiderült, hogy Catilina nem külföldre menekült, hanem csatlakozott Manliushoz és a sereghez. Mindkét férfit közellenségnek nyilvánították. Rómában maradt még néhány támogatója, akik nyomban tárgyalásokat kezdeményeztek egy gall törzs, az allobrogok követeivel, akik azért tartózkodtak a városban, hogy panaszt emeljenek kétségbeejtő helyzetük miatt. Az összeesküvők azt remélték, hogy lázadásra bírhatják a törzset, hogy nyissanak egy második frontot a szenátushoz hű hadak elvonására. Ezzel szemben megkeresték Cicerót, és beárulták őket. Egy férfit akkor kaptak el, amikor az allobrogok csapdába csalták, másik négy kulcsszereplőt pedig nem sokkal utána tartóztattak le. Először ártatlannak vallották magukat, de amikor szembesítették őket a terhelő bizonyítékkal, azonnal beismerték a bűnösségüket. Most már csak az volt a kérdés, hogy mihez kezdjenek velük. [23]
VII BOTRÁNY „A Köztársaság, annak polgárai, valamennyiőtök élete, az ingatlanjaitok, a vagyonotok, a feleségetek és gyermekeitek, e dicsőséges birodalom szívével, eme legáldottabb és leggyönyörűbb várossal együtt, mint látjátok, a mai napon kiragadtatott a tűzből és a kard útjából. A mérhetetlen szeretet, melyben a halhatatlan istenek részesítenek benneteket, kiegészítette mindama fáradozást és éberséget, melyet én foganatosítottam, csakúgy, mint az általam vállalt veszélyeket, hogy kivegyük a pusztítás állkapcsai közül, és visszaadhassuk nektek épen és egészségesen.” – Cicero, i. e. 63. december 3. [1] Ezekben a hónapokban Caesar viselkedése sokak szemében gyanúsan kétértelműnek tűnt. Crassusszal együtt támogatta Catilina jelöltségét. Talán elég jól ismerte Catilinát, de akkoriban Róma arisztokráciájának világa oly parányi volt, hogy majd minden szenátor ismerte egymást. Bár Cicero beszédei i. e. 63-tól kezdve javíthatatlan szörnyetegnek festették le Catilinát, nem mindig vélekedett így a férfiról. I. e. 65-ben még azt fontolgatta, hogy védelmébe veszi a bíróság előtt, „abban a reményben, hogy ezzel arra ösztönzőm őket, hogy csatlakozzanak a kampányunkhoz”, amelyet az i. e. 63. évi consuli cím megnyeréséért folytattak. [2] Caesar már jóval régebb óta nyíltan támogatta Catilinát, és ahogy korábban megjegyeztük, feltűnő volt kettejük közt a hasonlóság. Mindketten hajlamosak voltak felkarolni a „népszerű” ügyeket, és lelkesen vallották magukat Marius hívének. Miután Catilina elért Manlius seregéhez, körbehordozott egy sast, amely Marius légióinak jelvénye volt. Látszólag Caesar is olyan embernek tűnt, aki szívesen csatlakozna az adósok összeesküvéséhez, hiszen az életmódja sokban hasonlított. Amikor Cicero a Forumon összegyűlt sokasághoz beszédet intézett, az összeesküvőket ekképpen festette le: „Gondosan fésült, olajtól csepegő frizurájú férfiak, némelyikük lányosan simára borotválja arcát, míg
mások bozontos szakállt viselnek, tunikájuk bokáig és csuklóig ér, s köntöst hordanak tóga helyett” [3] Ez a kép akár Caesar eltúlzott portréja is lehetett volna, talán ő hozta divatba a hosszú ujjú ruhadarabokat, és övvel lazán összefogott tunikája is mélyen lelógott. Az elkövetkező években Cicero szinte mindenre gyanakodott, amihez Caesarnak köze volt, ugyanakkor állítólag ilyeneket mondott róla: „Másfelől viszont, mikor a hajára nézek, melyet oly finomsággal rendez el, és látom, ahogy egyik ujjával a fejét vakarja, egyszerűen nem tudok arra gondolni, hogy e férfi valaha is oly súlyos bűn gondolatával kacérkodna, hogy megdönti a római alkotmányt.” [4] Az összeesküvők többségéhez hasonlóan Caesar is piperkőcnek számított, aki egyaránt hírhedt volt szexuális étvágyáról és súlyos adósságairól, ám azoktól eltérően sikeres is. Minden egyes hivatalát a cursus sorjában elnyerte, amint alkalmassá vált azok megpályázására, ráadásul nemrég aratott látványos győzelmet a pontifex maximus címért folytatott küzdelemben. Caesarnak nem hiányzott egy forradalom, bár azt nem jelenthetjük ki, hogy nem csatlakozott volna a lázadókhoz, ha úgy látja, sikerrel járnak. Crassus hasonló cipőben járt, mert nyíltan támogatta Catilinát a választáson. Akárcsak Caesar, talán Crassus is szívesen bebiztosította volna, hogy a győztes oldalra álljon, bármelyik is legyen az, de a bizonytalan szituáció ekkoriban kissé feszültté tett mindenkit, aki gyaníthatóan az összeesküvés részese volt. Míg az ügynökei sereget gyűjtöttek, Catilina Rómában tartózkodott. Miután távozott, tudták, hogy más összeesküvők ott maradtak, hogy felforgassák a várost. Mivel a consul naponta állt elő olyan információkkal, hogy újabb merényletek és gyújtogatás tervét leplezte le, nem volt meglepő, hogy a szenátorok gyanakvó pillantásokkal méregették egymást. Mind Caesarnak, mind Crassusnak nagyon óvatosan kellett viselkednie. Ezért Crassus nyomban elvitte Ciceróhoz a levelet, amint kézhez kapta. Ennek ellenére az összeesküvők őrizetbe vétele után egy informátort állítottak a szenátus elé, aki azt állította, hogy Crassus levelet küldött vele Catilinának, amiben arra biztatta, hogy ne törődjön a letartóztatásokkal, folytassa a vállalkozást. Sallustius szavaival: De amikor Tarquinius megnevezte Crassust, egy hihetetlenül vagyonos és befolyásos férfit, egyesek hiteltelennek tartották a vádat, míg mások igaznak, de úgy vélték, hogy válság idején jobb a maguk oldalára állítani egy ilyen hatalommal bíró embert, mint elidegeníteni; jó néhányan Crassus személyes adósai voltak, és ők egyöntetűen kijelentették, hogy a vád hamis… [5]
Megszavazták, hogy az állítást hamisnak veszik, és az informátort őrizetbe vették, a nyomozást függőben hagyták. A történész Sallustius azt mondja, a saját fülével hallotta, amikor Crassus kijelentette, hogy az informátor Cicero utasításait követte, mert arra akarta kényszeríteni, hogy nyilvánosan szakítson Catilinával és a lázadókkal a kivárásos taktika helyett. Az incidens bizonyára még tovább rontott a két férfi egyébként is rossz kapcsolatán. [6] Cicero óriási nyomás alatt volt ezekben a hetekben. A gondterhes időszak ellenére érezte, hogy eljött a karrierje csúcspontja, amikor az Arpinumból származó „új ember” megmenti a Köztársaságot, egész életében büszkén idézheti majd fel óriási sikerét. De a diadalt nem adták könnyen. Már a kezdetek kezdetén nehézségekbe ütközött, amikor az összes szenátort meg kellett győznie, hogy valós veszély fenyeget, különösen, mivel alig volt a kezében kézzelfogható bizonyíték, amiről nyilvánosan beszámolhatott volna. Végül a kulcsszereplők őrizetbe vétele és kihallgatása Rómában az egész szenátust meggyőzte, hogy a veszély valódi és komoly. Már csak gondoskodni kellett az elhárításáról, ám Cicerót nyomasztotta, hogy a consuli évéből már alig pár hét maradt hátra. Ahogy egy római magistratushoz illik, mindenképp garantálnia kellett, hogy a fő fenyegetést még a hátralévő időben elhárítsák – egyrészt, hogy rendes munkát végezzenek, másfelől, hogy a teljesítményért learathassa a babérokat. Roppant kellemetlen volt, amikor Cato az ígéretéhez híven perbe fogta Murenát, i. e. 62. megválasztott consulját. Murena egyértelműen vétkes volt választási megvesztegetésben, de Cato jellemző módon nem is időzíthette volna rosszabbul a pert. Válság idején nyilvánvaló, hogy a Köztársaság irányítását néhány héten belül elkezdő egyik fő magistratus elmozdítása veszélyes. Ezért Cicero szakított egy kis időt Murena védelmére, kihangsúlyozva a szörnyű veszélyt, ami a szenátusra leselkedik, miközben méltatta azt az értékes szolgálatot, amit ügyfele tapasztalt katonaként tehetne a fenyegetett Köztársaság védelmében. A védőbeszédét később kiadták, s bár akkoriban az a hír járta, hogy a fáradtság miatt az előadásmódja meg sem közelítette a szokásos színvonalát, Murenát felmentették. Cicero a vádakat javarészt semmibe vette, a vádlók indítékát kigúnyolta, Catót pedig naiv idealistának állította be, aki az életszerűtlen filozófiai elveit akarja ráerőltetni a való világra. Cato állítólag annyit válaszolt zord arccal, hogy „milyen szellemes kis fickó a mi consulunk”. Cicero mindig szeretett utolsónak felszólalni a többi védőügyvéd után, akik ezúttal Hortensius és Crassus voltak. A római politika kötelezettségeinek és barátságainak bonyolult hálózatát jelezte, hogy Crassus és Cicero ebben az ügyben és más alkalommal is egymás oldalán találta magát a bíróságon.
Mindketten inkább védeni szerettek, mert elnyerhették vele az ügyfél, a családja és a szövetségesei háláját. [7] A per csak újabb teherként szakadt a consul nyakába ezekben a kétségbeejtő hetekben. Nem sokkal a Crassusszal szembeni vádak felmerülése után Cicerót megpróbálták meggyőzni, hogy keverje bele Caesart is az összeesküvésbe. A terv mögött Catulus állt, aki még mindig dühös volt a rangos papi hivatal elvesztése miatt, és Caius Calpurnius Piso, aki ellen Caesar sikertelenül emelt vádat az év elején. Cicero visszautasította, hogy részt vegyen ebben. Valószínűleg nem is tartotta hihetőnek, hiszen jól ismerhette Caesart, az i. e. 70-es években elég sokszor találkozhatott vele, amikor közel állt a Cotta fivérekhez. Ám egyszerű megalkuvás is közrejátszhatott a döntésében, amennyiben úgy kalkulált, hogy veszélyes egy Caesarhoz hasonló embert a sarokba szorítani, és rákényszeríteni, hogy a forradalmárok oldalára álljon. Később egy művében, amit csak Crassus és Caesar halála után publikált, Cicero azt írta, hogy mindketten Catilina cinkosai voltak, de az egyáltalán nem világos, hogy ezt csak ő hitte így abban az időben, vagy tényleg igaza volt. I. e. 63 utolsó hónapjaiban egyébként is úgy döntött, hogy saját véleményétől függetlenül mind a két férfinak megszavazza a Köztársaság bizalmát. Az öt kulcsszereplő szenátusi kihallgatása után mindegyik férfit egy-egy tekintélyesebb szenátor gondjaira bízták, hogy tartsák őket őrizetben, amíg a szenátus dönt a sorsuk felől. Crassust és Caesart is megbízták a feladattal, Cicero ezzel akarta nyomatékosan jelezni, hogy megbízik bennük. Ám Catulus és Piso ettől még ugyanúgy terjesztette a pletykákat személyes ellenségéről, Caesarról. [8] A foglyok szedett-vedett társaságot alkottak. Közülük ketten, Publius Cornelius Lentulus Sura és Caius Cornelius Cethegus is a hatvannégy szenátor közé tartoztak, akiket az i. e. 70. év censorai kizártak a szenátusból. Lentulus i. e. 71-ben consul volt, és a kizárása óta folyamatosan azon dolgozott, hogy újra felépítse közéleti pályafutását. I. e. 63-ban másodjára is elnyerte a praetori hivatalt, de a letartóztatása után megfosztották a posztjától. Nem ő volt az egyetlen ember, aki visszakapaszkodott a csúcsra, miután újból megmérette magát a választási rendszerben. Cicero consultársát, Antoniust ugyanazok a censorok zárták ki. A Curius nevű férfi is így járt, akit a szeretője, Fulvia beszélt rá, hogy álljon át informátornak. Lentulus szilárdan hitt a végzetében, és egyfolytában egy olyan próféciát idézett, amely megjósolta, hogy három Cornelius fog Rómán uralkodni – Sulla, Cinna és nemsokára jómaga. A felesége egy Julia volt, annak a Lucius Julius Caesarnak a nővére, aki i. e. 64-ben volt consul. A nő korábbi házasságából született egy
Marcus Antonius nevű fia, aki ekkor lehetett nagyjából tízéves. Catilina a felkeléshez nem akart rabszolgákat toborozni, inkább polgárokra támaszkodott volna. Lentulus nemcsak hogy szóvá tette egyet nem értését, de írásban is kinyilvánította, mely levelet utóbb elfogtak és felolvastak a szenátusban. Szemmel láthatóan mindegyik összeesküvő megtett mindent annak érdekében, hogy besározza magát. Kezdetben a kihallgatás során a legtöbben mindent tagadtak – Cethegus például azt állította, hogy a házában lelt, nagy számú eldugott fegyver csupán az antik fegyvergyűjteménye –, de csakhamar beadták a derekukat, amikor terhelő bizonyítékként eléjük rakták a leveleket, amelyeken a saját pecsétjük és saját kézírásuk virított. Bűnük pedig véglegesen megállapítást nyert, amikor december 3-án a szenátus elé állították őket. Két nappal később, ötödikén a Ház ismét ülésezett, hogy döntsön a sorsuk felől. [9] A NAGY VITA A szenátus Concordia templomában gyűlt össze, nem a saját épületében. Nem volt ebben semmi szokatlan, mert a Ház a Curiától kezdve egy sor másik templomban is szokott ülésezni. A körülmények ismeretében Concordia istenség választása kiváltképp helyesnek tűnt, vagy éppenséggel ironikusnak, de az is elképzelhető, hogy a fekvése miatt esett rá a választás, ugyanis a Forum nyugati szélén, a Capitolinus-domb lejtőjének közelében állt. Ez a terület könnyebben volt védhető a nagy számú fegyveres, köztük a lovagrend rengeteg jelen lévő tagja miatt, akik a consul kérésére felvették a pozíciójukat a gyűlés őrzéséhez. Elnöklő magistratusként Cicero szertartásos imával nyitotta meg az ülést, mielőtt megszólította a Házat, és megkérdezte, mi legyen a rabokkal. A múltban a senatus consultum ultimum rendelkezése értelmében eljáró consulok a szenátus megkérdezése nélkül vállalták magukra annak eldöntését, hogy a Köztársaság ellenségeit ki kell végezni. Ugyanakkor hasonló döntések főleg a csaták hevében születtek, amikor a „lázadókat” még cselekvés közben, valós veszélyt elhárítva ítélték el. Ám a korábbi esetekkel szemben, amikor a rendeletet hozták, az öt összeesküvő most őrizetben volt. Szárnyra kaptak ugyan pletykák, miszerint Cethegus megpróbált kommunikálni a rabszolgáival, hogy a foglyok kiszabadítására fegyverezzenek fel egy csapatot, de a jelen szituációt még ezzel együtt sem lehetett volna a pillanat hevében elkövetett lincselésnek feltüntetni. Rabirius nemrég lezajlott pere már megkérdőjelezte, hogy jogos-e a teljhatalom
alaprendelkezése, és ez Cicerót kiváltképpen óvatossá tette. A szenátus ugyan nem számított bíróságnak, ám ha a tagjai egyértelmű konszenzusra jutnak a megfelelő eljárást illetően, akkor az erkölcsi alapul szolgál majd a consul döntéséhez. Cicero kijelentette, hogy aláveti magát a szenátus akaratának, bárhogy is határozzon, de nyíltan kitartott abbéli hitében, hogy a foglyok megérdemlik a büntetést, és muszáj kivégezni őket. A szenátusban nem volt megszabva a felszólalók sorrendje, de létezett egyfajta hierarchia abban az értelemben, hogy szokás szerint először a consulok kaptak szót, aztán a praetorok, és így tovább a kisebb rangú magistratusok felé. Az egyes csoportok nevében felszólalók sorrendjét az elnöklő magistratus szabta meg, aki a nevükön szólította őket. A Ház kezdő tagjai, különösen azok, akik még magistratusi hivatalt sem viseltek, általában ritkán kaptak szót. Ugyanakkor minden jelen lévő szenátor szavazhatott, és a római szavazási rendszerben egyedülálló módon itt minden szavazat ugyanannyit ért. Amikor felszólították a szenátorokat, hogy válasszanak, a ház két ellentétes oldalára vonultak, amivel azt jelezték, hogy elfogadják vagy ellenzik az indítványt. Mindennapos látvány volt a viták során, hogy aki az aktuális szónokot támogatta, az odament hozzá, és leült mellé. A hátsó padokban ülőket, akik alig kaptak szót, szavazati jogukkal viszont élhettek, néha pedariinak hívták, ami durva fordításban „járkálókat” jelent. A november 8-i gyűlésen igen szembeötlő volt, hogy amikor Catilina elfoglalta a helyét, a szenátorok sietve átültek mellőle máshová, mind fizikailag, mind politikailag elszigetelve a férfit. [10] December 5-én Cicero azzal kezdte a vitát, hogy szót adott Servilia férjének, Silanusnak, arra kérve, hogy fejtse ki a véleményét. Szokás szerint először az aktuálisan megválasztott consul véleményét kérték ki, majd a volt consulok, azaz a „consularisok” következtek, mivel ezeknek a férfiaknak már életbe kellett léptetnie olyan intézkedéseket, amiket a Ház rendelt el. Silanus kijelentette, hogy a rabokra „végleges büntetést” kell kiróni, amelynek az értelme – és nyilvánvalóan a szándéka is – a kivégzés volt. Murenát szólították következőként, aki egyetértett vele, ahogy mind a tizennégy volt consul is, aki jelen volt azon a napon. Említésre méltó, hogy Crassus nem jelent meg, így magatartása továbbra is homályos következtetésekre adhatott okot. Ezzel szemben Caesar ott volt, és bátran megfogalmazta véleményét, amikor megválasztott praetorként szót kapott. Egészen addig az összes szónok a halálbüntetés mellett tört lándzsát, amit a Ház többsége rendre helyeslő morajjal fogadott, azt sugallva, hogy ez az általános álláspont. (Persze az is lehet, hogy hangos bekiabálásokkal nyilvánítottak véleményt, hiszen nem
tudhatjuk, hogy egy szenátusi ülés mennyire volt harsány vagy méltóságteljes és higgadt.) Miután Caesart illetően az előző napokban kétségek merültek fel, talán arra számítottak, hogy most majd határozott egyetértésének ad hangot, hogy a Köztársaság iránti lojalitásáról biztosítsa őket. Azonban nem sokkal azelőtt Rabiriust épp azzal vádolta, hogy jogtalanul öldösött római polgárokat, és egész pályafutása alatt jellemzően olyan népszerű ügyeket karolt fel, amelyek a szenátust vagy a magistratusokat a hatalommal való önkényes visszaélés miatt kritizálták. Következetlen lett volna részéről, ha most gyökeresen ellentétes szempontot képvisel, de nem valószínű, hogy Caesar ezt egyáltalán fontolóra vette. Már akkor sem izgatta, ha magára marad a véleményével, amikor ellentmondott Sullának. Az arisztokrácia az olyan embereket éltette, akik egyedül, minden segítség nélkül képesek voltak meggyőzni a szenátust, hogy változtasson a véleményén. Az egyik leghíresebb közülük Appius Claudius Caecus volt i. e. 278-ban, aki állítólag maga győzte meg a szenátust, hogy ne tárgyaljon a győztes Pürrhosszal, hanem harcoljon tovább. Ha döntenie kellett, hogy beolvad-e a tömegbe, vagy inkább feltűnő szerepet vállal, akkor Caesar mindig az utóbbit választotta. Ebben az esetben könnyen lehet, hogy lelkiismereti kérdésnek tekintette a dolgot, és őszintén hitt az igazában. Hírnevet szerezni és a meggyőződése szerint helyesen cselekedni nem mindig zárta ki egymást. [11] Caesar beszéde nem maradt fenn, de Sallustius verziója talán visszaadja a főbb érveket, még ha amolyan sallustiusi stílusban tolmácsolja is, és valószínűleg jóval rövidebben. Ahogy az összes lejegyzett beszéd esetében, itt sem lehet tudni, milyen hatással lehettek e szavak a hallgatóságra. Méltatták Caesar gesztikulálását, testtartása eleganciáját és erélyességét, és enyhén magas fekvésű hangja árnyalatait. Sallustius verziójában a nagyszerű előadás e szavakkal kezdődött: Szenátus kiválasztott atyái, minden férfinak, ki nehéz kérdésekben hoz döntést, őrizkednie kellene a gyűlölet, a barátság, a düh és a szánalom befolyásától. Mert amikor ezek közbeavatkoznak, az elme nem képes megítélni az igazságot, és senki nem tudta még egyszerre kiszolgálni az érzelmeit és legjobb tudását. Ha egy feladatnak szentelitek az elméteket, győzedelmeskedni fog; ha szenvedély befolyásolja, elemészt benneteket, és az elme használhatatlan lesz. [12]
A beszéd alatt nyugodt volt, kedvesen racionális, és szelíden kigúnyolta az előtte felszólalókat, akik úgy próbáltak meg egymásra licitálni, hogy szemléletes szóvirágokba csomagolva ecsetelték azt a mészárlást, erőszakot és fosztogatást, ami Catilina győzelmét követte volna. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki dühében megrángatta Juba szakállát. A vádlottak bűne megkérdőjelezhetetlen volt, és számukra nem létezett elég kemény büntetés, ami igazságtalan lett volna. A kezdő gondolathoz visszatérve kijelentette, hogy a szenátus felelőssége is számonkérhető, ha megengedi, hogy a tagjai megadják magukat az érzelmeiknek. Hiszen azt kellene eldönteniük, mivel szolgálják legjobban a Köztársaság jövőjét, mert a mai nap például fog szolgálni az elkövetkezendőkben. Caesarnak gondja volt rá, hogy Cicerót is megtisztelő szavakkal illesse, amikor kijelentette, hogy a jelenlegi consulnak senki nem vetheti a szemére, hogy visszaélt a hatalmával. Arra viszont nincs garancia, hogy minden jövőbeni hivatalnok képes lesz ilyen önmérsékletet tanúsítani. Emlékeztette őket, hogy Sulla proskripciója is néhány olyan ember halálával kezdődött, akiket általánosan bűnösnek véltek. Az öldöklés azonban csakhamar ijesztő vérfürdővé duzzadt, és az áldozatokat már a „városi házukért vagy villáikért” gyilkolták le. [13] Caesar szemében a halálbüntetés rómaiatlan volt (habár természetesen a nemrég lezajlott perduellio per régies eljárása is azzal fenyegetett). Gyengéden megfeddte Silanust, akinek méltatta ugyan a hazafiasságát, de állítása szerint a férfi elragadtatta magát a rabok bűneivel kapcsolatban. Közönséges esetben egy római polgár – legalábbis egy gazdag polgár – száműzetésbe vonulhatott, ha komoly vádak alapján bűnösnek találták, aminek hála a halálbüntetés nem volt több elméleti szankciónál, amit a gyakorlatban nem alkalmaztak. Caesar eltűnődött, vajon Silanus miért nem javasolta mindjárt, hogy a vádlottakat korbácsolják is meg, mielőtt megölik őket, és meg is válaszolta magának a kérdést: természetesen azért, mert az törvénytelen. Magasztalta az őseik bölcsességét, a szenátorok letűnt generációit, akik a polgárokra tekintettel szisztematikusan eltüntették a halálbüntetést és a többi brutális büntetést. Különben is, a halál inkább felmentés az élet terhe alól, nem büntetés… csak véget vet a balszerencsének, és nem hagy teret se gondoknak, se örömöknek. [14] Caesar más megoldást javasolt. Nyilvánvalóan nevetséges lett volna futni hagyni ezeket az embereket, hogy aztán nyomban csatlakozzanak Catilinához. Rómának nem volt igazi börtöne, ami arra szolgált volna, hogy hosszú időn keresztül rabokat tarsanak benne, mert a legtöbb törvény vagy pénzbírságot, vagy száműzetést szabott ki a vétkesre. Caesar azt ajánlotta, hogy a rabokat adják különböző
itáliai városok kezébe, hogy életük végéig fogságban tartsák őket. Ha bármelyik város kudarcot vall, súlyos pénzbüntetésre számítson. A férfiak vagyonát kobozza el az állam, amivel gyakorlatilag megakadályoznák, hogy a gyermekeik közéleti karriert kezdjenek, és idővel bosszút álljanak. Arról is határozatot kell hozni, hogy sem a szenátus, sem a nép nem veheti fontolóra, hogy az összeesküvőket valaha visszahívhassák, ahogy például maga Caesar kampányolt Lepidus támogatóinak visszatéréséért. Meglátása szerint ez sokkal keményebb büntetés volt a halálnál, mert így az összeesküvők kénytelenek lesznek együtt élni a bűneik következményeivel. [15] A beszéd alatt Caesar a régi nemzedékeket állította a hallgatóság elé példaként. Ez elég sablonos volt, hiszen a római arisztokrácia mély tisztelettel adózott az ősei emlékének, a gyermekeik már kiskoruktól kezdve a Köztársaságért véghez vitt óriási tetteiket hallgatták. Ugyanakkor a javaslata egyszerre volt radikális és újszerű. A rómaiak soha azelőtt nem tartották folyamatos fogságban a polgáraikat – innentől kezdve támadt igény az új módszerre. Bár figyelmeztetett, hogy bárki is akarja szabadon bocsátani vagy rehabilitálni az elítélteket, az törvénybe ütközik, kétségesnek tűnt, hogy egyáltalán foganatosítani lehet-e egy ilyen rendelkezést. A Gracchusok és más tribunusok újra és újra éltek a jogukkal, hogy a népgyűléssel szavaztassanak meg bármit. Kérdéses volt, akad-e valaki, aki az összeesküvők ügye mellé áll, noha ezt sem zárhatták ki teljesen. A szenátus előtt felmerült egy újfajta probléma, mert a történelemben addig még soha nem kellett a teljhatalom alaprendelkezését már eleve fogságban tartott emberek ellen felhasználni. Caesar megemlítette, hogy az előttük álló döntéssel a szenátus precedenst fog teremteni, majd előállt egy új megoldással, amivel sok szempontból újabb problémát teremtett. A szándéka az volt, hogy megelőzzék a Gracchusok és Saturninus elhallgattatását követő vádaskodásokat. Az összeesküvők szörnyű bűnöket követtek el, ennek ellenére nem kellene megfosztani őket az összes polgári joguktól. Már nem voltak abban a helyzetben, hogy ártsanak a Köztársaságnak, és a bebörtönzésük garantálná, hogy soha többé ne is legyenek. [16] Beszéde alatt Caesar nyugodt és kimért maradt, s józan, hiszen azt akarta elérni, hogy a szenátorok ne hagyják, hogy az érzelmeik uralkodjanak a Köztársasággal szemben fennálló kötelességük fölött. A kérést, hogy Rómát helyezzék a saját érzéseik elé, olyan emberekhez intézte, akik a nagynevű családok erős kötelességtudatában nevelkedtek. A gyűlés kezdetére jellemző megingathatatlan bizonyosság repedezni kezdett, aztán teljesen elmorzsolódott. Quintus Tullius Cicero, a consul öccse is kinevezett praetor
volt, és Caesar utáni felszólalásában teljesen egyetértett annak álláspontjával. Elképzelhető, hogy szenátusi szokás szerint ezt hangsúlyozandó oda is telepedett Caesar mellé. Az i. e. 62. év egy újabb praetorja, Tiberius Claudius Nero – Tiberius császár nagyapja – kicsit máshogy reagált, mert úgy vélte, túl korai a rabok sorsáról dönteni, míg Catilina szabadon kószál egy hadsereggel. Inkább őrizetben kellene tartani őket, és egy erre kijelölt újabb vitanapon döntsenek a sorsukról. [17] Rengetegen elbizonytalanodtak. Az esemény egy pontján Silanus felszólalt, és azt állította, hogy félreértették őt, mert ő egyáltalán nem is támogatja a halálbüntetést, csak a „végleges büntetést”, amit a törvény enged. Tipikusan jellemző lehetett az ilyesfajta elbizonytalanodás egy olyan ember esetében, aki alighanem semmiben nem akart felelősnek látszani. Cicero, miután látta, hogy a kezdeti konszenzus kezd repedezni, úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást, és hosszú monológba kezdett, amelynek a szövegét utólag Negyedik beszéd Catilina ellen címen jelentette meg. Mivel az eredetit legalább részben a vita alatt fogalmazta meg, vélhetően kevésbé csiszoltra sikeredett a beszéd, mint a ránk maradt verzió. Mindazonáltal hiba lenne a nagy szónok retorikai képzettségét és tapasztalatát alábecsülni, és ahogy Cicero a nyelvet, a ritmust és a felépítést használta, nagy valószínűséggel még e rögtönzött előadás is igen magas szintet képviselt. Már kezdettől emlékeztetett rá mindenkit, hogy ő a consul, a Köztársaságot e válság idején vezető férfi, aki végül a felelősséget viseli, bármilyen ítéletben is állapodnak meg. Felelevenítve a vita korábbi hangnemét, mely Caesar kimért és elgondolkodtató fellépését megelőzte, ő is mészárlást, erőszakot és kifosztott templomokat vizionált: Gondoljatok magatokra ezért, urak; ügyeljetek a szülőföld megőrzésére, mentsétek meg magatokat, a feleségeteket, a gyermekeiteket és a vagyonotokat, védjétek meg a római nép nevét és magát a létét; engem ne óvjatok, miattam ne aggódjatok. Nekem elsősorban abban kell reménykednem, hogy a városunk felett őrködő összes istentől majd megkapom, amit megérdemlek; másodsorban, ha bármi történnék velem, nyugodtan és beletörődve halok meg. [18] Majd a két indítványra tért át: Silanuséra, amelyet a továbbiakban gyakorlatilag kivégzésként értelmezett, aztán Caesaréra. Az első összhangban
állt a hagyományokkal – Cicero megemlítette a Gracchusokat és Saturninust, akiknek állítása szerint sokkal kisebb bűnökért kellett meghalniuk –, a másodikra viszont eddig nem volt példa, és nem is célravezető. Ekkor azt kérdezte: „Hogyan válasszuk ki a városokat, melyekre az őrzésüket bíznánk? Méltánytalannak tűnik a szenátusra ruházni a felelősséget, hogy kiválassza őket, de akkor a települések maguktól jelentkezzenek a feladatra?” Azonban nem rosszallotta Caesar javaslatának keménységét, és kihangsúlyozta, hogy a bebörtönzés és a teljes vagyonelkobzás bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebb büntetés a gyors halálnál. Cicero kifejezetten udvarias volt Caesart illetően, aki szerinte felszólalásával és tetteivel már bebizonyította „a Köztársaság iránti rajongását”. „A szívében a nép javát kereső, őszinte popularist” szembeállította a demagóg szónokokkal. Majd odaszúrt Crassusnak, amikor megjegyezte, hogy „az egyik popularisként pózoló” személy nincs jelen, „vélhetőleg azért, hogy ne kelljen szavaznia, hogy megöljenek-e néhány római polgárt, vagy sem”. Crassus – akit még mindig nem nevezett meg, de félreérthetetlenül róla beszélt – az előző két napban az egyik fogoly őrzéséről gondoskodott, nyilvános hálaadást szavazott meg Cicerónak, és jóváhagyta a besúgóknak ajánlott jutalmat. Azután Cicero Caesar jelenlétét arra próbálta felhasználni, hogy gyengítse az álláspontját. Ha ugyanis Caesar elfogadta, hogy a szenátus egyáltalán ítéletet mondhat az összeesküvők felett, akkor azt is el kell ismernie, hogy megszűnt a polgári rangjuk, ezért aztán a törvény védelme már nem vonatkozik rájuk. Cicero tudta, hogy ha a szenátus elfogadja Caesar javaslatát, a férfi népszerűsége miatt könnyebben meggyőzik a Forumon összegyűlt tömeget, hogy az így igazságos. Állítása szerint viszont arról is meg volt győződve, hogy a nép bölcsen jóváhagyná, elfogadná a rabok kivégzésének szükséges voltát. Ebből aztán visszakanyarodott a szörnyű bűnökhöz, és újra ecsetelni kezdte, „mennyire remegett a zokogó anyák, a menekülő kislányok, kisfiúk és a megerőszakolt Vesta-szüzek elképzelt látványától”. [19] Megnyugtatta a szenátust, hogy óvintézkedéseket tett a gyűlés és a város védelme érdekében, amivel a tudomásukra hozta, hogy szabadon dönthetnek, bármit is vélnek helyesnek Consulként készen állt a döntésük következményeit magára vállalni, miképp a kivégzések által esetleg kiváltott bármiféle stigmát és gyűlöletet is. Ő személyesen hajlandó lett volna bármilyen árat megfizetni a Köztársaság szolgálatáért. A consul beszéde újra felajzotta néhány szenátor érzelmeit, ám a gyűlés továbbra is megosztott és bizonytalan maradt. Még több ember véleményét kérték ki, és Cato megválasztott tribunusként kapott szót. A tartalmát illetően
ismét Sallustius beszámolójára kell hagyatkoznunk, de Plutarkhosz azt állítja, hogy maga a beszéd előre le volt jegyezve, és utólag a Cicerónak dolgozó írnokok jelentették meg, akik egyébként az egész vitát végigkövették. Az ő verziójában a harminckét éves férfi azzal kezdte, hogy szenátortársai látszólag elfelejtették, hogy Catilina még szabadon van, így az összeesküvők még mindig potenciális fenyegetést jelentenek a Köztársaságra. Az állam fennmaradása került veszélybe, és bolondok lennének, ha „pár gazember életének megkímélésével az összes jó embert pusztulásra ítélnék”. [20] Lenézően szólt Caesar azon álláspontjáról, hogy a halál kegyes vég a szenvedéshez képest, és olyan tradicionális meséket idézett fel, amelyekben a gonosztevőknek a túlvilágon szolgáltatnak igazságot. Ugyanígy kritizálta a javaslatot, hogy más városokba küldjék raboskodni a foglyaikat. Miért lehetett volna ott őket biztonságosabban elzárni, mint Rómában, és mi garantálta, hogy nem szabadítják ki őket Catilina lázadói? Cato, ahogy egész életében, ezúttal is a szigorú, hajthatatlan és kemény megoldást pártolta. A könyörületnek itt nem volt helye, és veszélyt jelentett mindaddig, amíg el nem hárították a Köztársaságot fenyegető veszedelmet: Biztosak lehettek benne… hogy amikor Publius Lentulus és a többi sorsáról döntőtök, azzal Catilina serege és az összes összeesküvő fölött is ítéletet mondtok. Minél nyomatékosabb a fellépésetek, annál inkább elbátortalanítja őket; de ha a legkisebb gyengeséget megérzik rajtatok, a nyakunkon lesznek rögvest, vakmerő kevélységgel… A legmagasabb rangú polgárok esküdtek össze, hogy lángba borítsák szülővárosukat, és háborút provokáljanak a gallokkal, a római nép legmegátalkodottabb ellenségeivel. Az ellenség vezére felénk tart a seregével. És ti még haboztok, és kételkedve azt kérditek magatoktól, hogy mihez kezdjetek a falaitokon belül elfogott ellenséggel? [21] Caesarhoz hasonlóan Cato is a város történelméből vett példákkal hozakodott elő, hogy véleményét a hagyományokkal támassza alá – bár ezek az érvek mindkettejük szájából elég hamisan csengtek. Nem számított szokatlannak, ha ellentétes álláspontot képviselő emberek egyaránt azt állították, hogy Róma régóta fennálló szokásai őket igazolják. Rómába az új szokások szinte kivétel nélkül a hagyomány köntösébe csomagolva érkeztek. Sallustius a vitát
lényegében Caesar és Cato küzdelmének ábrázolta, előrevetítve a polgárháborút, melyben Cato lesz Caesar legkonokabb és legengesztelhetetlenebb ellenfele. Ez volt az általános nézet, különösen ahogy teltek az évek. Cicero irtó mérges volt, amikor Brutus a vitáról szóló beszámolójában az ő szerepét elbagatellizálta, Catóét viszont eltúlozta. Ez a verzió elég izgalmas volt, és olyan esetként őrizte meg az emlékezet, amikor egyetlen ember meggyőzte az egész szenátust, rámutatva, hogy mi a kötelessége. Persze Cato tudatosan játszotta ezt a szerepet akkoriban, ahogy Caesar is a sajátját, de biztos, hogy jelentős hatása volt a vitára. Az összes volt consul és sok más szenátor is megtapsolta Cato javaslatát, amint abbahagyta a beszédet és leült. Caesar azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és tovább vitatkozott. A két férfi nem messze ült egymástól, és Cato minden egyes válasszal egyre dacosabb lett, de nem tudta felbosszantani az ellenfelét. Cicerótól eltérően ő nyíltan vagdalkozott a rágalmakkal Caesar ténykedését illetően, gonosznak állította be, és kijelentette, hogy a halálbüntetés támogatásától való vonakodásával az összeesküvés iránti szimpátiáját és talán abban való bűnrészességét is kimutatta. A szóváltás közben csendben a terembe hozott és átadott Caesarnak egy levelet – feltételezhetően – az egyik rabszolgája. Cato élt az alkalommal, és nyomban kijelentette, hogy vitapartnere egyértelműen az ellenséggel kommunikál. Caesar, aki közben elolvasta az üzenetet, nem reagált a vádra, és amikor Cato felszólította, hogy olvassa fel hangosan a levelet, akkor is hezitált. Cato úgy látta, a férfinak bűntudata van, ezért még erélyesebben ripakodott rá, miközben mindenfelől bátorító kiáltások támogatták. Végül Caesar egyszerűen Cato kezébe nyomta a levelet, aki meghökkenve meredt egy Servilia által írt, igen szenvedélyes hangú szerelmes levélre. Egy kétségbeesett „Tartsd meg, te részeges!” kiáltással visszadobta Caesarnak az üzenetet, akinek a jelenet közben patríciusi tartása és higgadt, magabiztos viselkedése jottányit sem ingott meg. Kissé különös sértést vágtak a fejéhez, hiszen Caesar köztudottan önmegtartóztató életet élt, ha alkoholról volt szó, míg Cato elég nagy ivó hírében állt. [22] Az incidens érdekes adalékkal szolgál Caesar és Servilia kapcsolatához. Nyilvánvalóan jelzésértékű az érintkezésnek ez a heves igénye, amikor nem lehettek együtt. Szerelmes üzenetet küldeni a szenátusba, ahol Caesar a nő férjével és a féltestvérével ül egy társaságban, meglehetősen merész húzás volt Servilia részéről. Talán a nőt, de az is lehet, hogy mindkettejüket kéjes izgalom töltötte el egy ilyen lépéstől. Silanus viselkedését nagyon nehéz megbecsülni, és nem világos, hogy tudta-e, a feleségének viszonya van
Caesarral. Ha rájött, akkor azt mondhatjuk, hogy nem tett lépéseket a riválisával szemben. Caesar politikai barátsága sokat ért, különösen egy olyan férfinak, akinek csak a második kísérletre sikerült elnyernie a consuli címet, és aki nem igazán állt jó képességű ember hírében. Egyesek még azon is spekulálni kezdtek, hogy talán ő maga bátorította a feleségét, hogy megnyerje Caesar támogatását. Noha mély érzelmeket tápláltak egymás iránt, nem valószínű, hogy a szeretők bármelyike lemondott volna egy lehetőségről, ha haszna származhatott belőle. Végül a szavazás – melyet jobb megfogalmazása miatt inkább Cato indítványaként fogadtak el, nem a sógora, Silanus javaslataként – túlnyomórészt a foglyok kivégzését támogatta. Lucius Caesar, Lentulus sógora is pártolta az elhatározást, ahogy a látszat szerint Cethegus tulajdonképpeni fivére is, aki maga is szenátor volt. Caesar nem változtatott az álláspontján, és dühös csőcselék vette körül, amikor elhagyta Concordia templomát. A viták alatt szokás szerint nyitva hagyták az ajtókat, így a bent zajló eseményekről tudomást szerzett a sokaság is, akik odakint és a Forumon gyülekeztek. Az összeesküvés réme és különösen a Róma lángba borításáról szóló történetek – ami szörnyű fenyegetést jelentett a sűrűn lakott, könnyen tüzet fogó insulákban élők számára – egészen ellenséges hangulatot teremtett. Cicero továbbra is nyíltan kiállt Caesar mellett, amivel biztosította, hogy ne essen bántódása. A végső jelenet odakinn, a közeli Tullianumban játszódott le, az apró, barlangszerű börtönben, ahová a rabokat rövid időre bezárták, amíg a büntetésükről döntés született. Az összeesküvőket is oda vitték. Lentulust megfosztották a praetori címétől, habár így is járt neki az a megkülönböztetett figyelem, hogy maga a consul kísérte be. Miután az öt férfit bevitték, a nyilvánosságtól rejtve megfojtották őket. Röviddel utána előjött Cicero, és szárazon bejelentette: „Éltek.” (Vixerunt.) A szenátusi szavazás ellenére az eljárásért ő volt számonkérhető. [23] A KÖVETKEZMÉNYEK: CAESAR PRAETORSÁGA, I. E. 62 Nem kellett hosszú időnek eltelnie, míg a dolog miatt először támadtak Ciceróra. Az új tribunusok i. e. 63. december 10-én álltak hivatalba, köztük a hírhedten beszámíthatatlan Quintus Metellus Nepos nevű férfi is, akinek megjelenése állítólag arra sarkallta Catót, hogy abban az évben maga is versenybe szálljon, amint a másik bejelentette az indulását. A férfi csakhamar elkezdte kritizálni Cicerót az összeesküvők „törvénytelen” megbüntetéséért.
December utolsó napján a consulok előírásosan lemondtak a posztjukról, és ilyenkor szokás szerint egy beszédben idézték fel az eredményeiket. Nepos és az egyik kollégája, Lucius Bestia tribunusi vétójogukkal élve megakadályozták, hogy Cicero is elmondja a monológját, ami szinte hallatlan sértésnek számított. Azt nem vétózhatták meg, hogy a távozó consul letegye a szokásos esküt, és Cicero megragadta az alkalmat, hogy kijelentse, megmentette a Köztársaságot. Nepos Pompeius sógora volt, és egyik legatusaként egy ideig Keleten szolgált is alatta, de visszatért Rómába, ahol a tábornok érdekeinek képviseletében tevékenykedett. A háború véget ért, és közelgett Pompeius visszatérése, már csak az volt a kérdés, hogy milyen szerepben térjen vissza. Máris arról fecsegtek, hogy visszahívják a Köztársaság leghíresebb és legsikeresebb parancsnokát, hogy tapossa el Catilina lázadó seregét. [24] Január 1-jén Caesar elfoglalta új, praetori hivatalát, és azonnal rohamot indított Catulus ellen. I. e. 83-ban leégett Jupiter temploma a Capitolinusdombon, és öt évvel később consulként Catulusra hárult a feladat, hogy felügyelje az újjáépítést. A munkálatok azóta sem fejeződtek be, és a praetor a Forum népe elé szólította Catulust, hogy számoljon el a hanyagságával, azzal vádolva a férfit, hogy elsikkasztotta a szenátus által kiutalt pénzt. Egy megfontolt sértéssel megtiltotta a volt consulnak, hogy a Rostrára másszon, arra kényszerítve, hogy a hallgatóság szintjén állva beszéljen. Caesar felvetette, hogy beterjeszt egy javaslatot, ami valaki másra testálná a feladatot, legvalószínűbb eshetőségként Pompeiust emlegetve, mert még mindig a nagy hős szóbeli támogatásával próbált népszerűségre szert tenni. Azonban elegendően jelentek meg Catulus támogatói közül, hogy a praetorral visszavonassák a tervet. Ám ahogy az Caesar pályafutásában egészen idáig gyakran megesett, a tulajdonképpeni siker sokkal kevésbé volt fontos, mint az a tény, hogy a nyilvánosság egy ügy népszerű támogatójaként könyvelje el. [25] Caesar aktívan pártfogásába vette Nepost, aki előterjesztett egy határozati javaslatot, hogy hívják vissza Pompeiust a seregével, és bízzák meg, hogy állítsa helyre a rendet Itáliában. Cato, a tribunustársa hevesen ellenezte a tervüket, mindennek elmondta őket a szenátusban, és fogadkozott, hogy amíg ő lélegzik, Pompeius be nem teszi a lábát a városba a katonáival. A javaslatról tartott szavazás napján Nepos szervezett egy nem hivatalos gyűlést Róma népének. Castor és Pollux templomának pódiumán foglalt helyet. Ezt az emelvényt gyakran használták a Rostra alternatívájaként, mert a Forumnak ebben a keleti végében nagyobb hely jutott a tömeg befogadására. Caesar a
hivatali székét a tribunus mögé állíttatta, mintegy a támogatását jelezve. A sokaságban számos keménykötésű fickó is megjelent, köztük gladiátorok, akiket azért állítottak oda, hogy megvédjék a tribunusokat, ha baj adódna. Ami Cato és tribunustársa, Quintus Minucius Thermus képében csakhamar meg is érkezett, akik azért jöttek, hogy megvétózzák az eljárást, és ennek érdekében a híveiket is magukkal hozták. Cato odasétált a pódiumhoz, majd Minuciusszal felmentek a lépcsőn. Cato Nepos és Caesar közé ült, pillanatnyi zavarba hozva őket a merészségével. A tömeg jó része éljenezni kezdte, míg a többiek hűek maradtak Neposhoz, amitől nőttön-nőtt a feszültség. Miután Nepos összeszedte az önuralmát, hívott egy írnokot, hogy olvassa fel a határozati javaslatot hangosan. Cato a vétójogával megakadályozta ezt, és amikor maga Nepos vette a kezébe és kezdte felolvasni a dokumentumot, Cato kiragadta a kezéből. Mivel azonban fejből tudta a szövegét, a tribunus fennhangon szónokolni kezdte, míg Thermus a kezét a férfi szájára nem tapasztotta, hogy elhallgattassa. Ekkor Nepos intett a fegyveres híveinek, és jókora ribillió támadt, kezdetben botok és kövek igénybevételével, ami azonban itt-ott kiélezett fegyverek közelharcában csúcsosodott ki. Catót és Thermust rendesen elagyabugyálták, ám előbbit Murena oltalmazta, az a consul, akit nemrég perbe fogott. Végül Nepos hívei és támogatói felszívódtak. Ugyanazon a délutánon összegyűlt a szenátus, és elrendelte a senatus consultum ultimumot. Viszont maga Cato ajánlására elvetették azt a javaslatot, hogy Nepost fosszák meg a tribunusi címétől. Nepos újabb gyűlést hívott össze a Forumra, ahol megvádolta Catót és a szenátust, hogy összejátszanak Pompeius ellen, de állítása szerint nemsokára megfizetnek érte, azután elmenekült Rómából. Egy tribunus nem hagyhatta el a várost a hivatali évében, ám ő még ennél is tovább ment, és Itáliából is elhajózott, hogy Rodoszon csatlakozzon Pompeiushoz. Miután a távozása megnyugvást hozott, senki nem szólalt fel annak törvénytelensége miatt. [26] Caesar igen rosszul mérte fel a helyzetet. Minden ránk maradt beszámoló szerint Nepos volt az erőszakossá fajult események mögötti felbujtó. Hiába volt veszélyes felforgató és kiszámíthatatlan személyiség, Caesar lelkesen támogatta őt, legalábbis kezdetben. Nepos pedig azért pártolta Pompeiust, mert a féltestvére, Mucia a hadvezér felesége volt, és a férfi azt remélte, hogy a visszatérésével bőven fog profitálni. Caesar nem volt Pompeius rokona, és soha nem is állt vele közvetlen kapcsolatban – bár Muciával lefeküdt, amíg a nő férje hadjáraton volt –, de tovább követte azt az irányvonalat, hogy Róma nagy hősét méltatja és támogatja, mert ezzel az eszközzel a saját népszerűségét is növelhette. Ezúttal azonban túl messzire ment, és a szenátus
elrendelte, hogy fosszák meg a praetori tisztségtől, amit még csak pár hete töltött be. Caesar először megpróbálta félvállról venni a dolgot, és továbbra is a hivatali díszeiben jelent meg a nyilvánosság előtt, és tette a dolgát. Újra hibát követett el, nem érzékelte azt az általános hangulatot és a mélyen fortyogó indulatokat, amelyeket a minapi események váltottak ki. Miután fülébe jutott, hogy egyes szenátorok akár fegyveres erőt is bevetnének ellene, elbocsátotta a hat lictorát. Ezek a férfiak hordozták a fascest, a vesszőnyalábot a bárddal, ami az imperium felhatalmazottját jelképezte, és azon hatalmát, amellyel testi fenyítést és halálbüntetést is kiszabhatott. Ezután a toga praetextát is levette, amit a szenátorok hivatalos eseményeken viseltek, majd csendben visszasomfordált a házába, a domus publicába, és tudatta, hogy visszavonul a közélettől. Másnap összegyűlt a tömeg a Forumon, a háza előtt, és hangosan kinyilvánította, hogy segít visszaszerezni a méltóságát. Caesar kiment, és beszédet intézett a sokasághoz, lecsillapította és meggyőzte őket, hogy oszoljanak szét. Akár előre kitervelten, akár spontán módon cselekedett – vagy feltehetően a kettő keveréke –, tiszteletet parancsoló és felelősségteljes előadás volt, ami meggyőzte a szenátust, hogy állítsa vissza a rangját. Bár ezekben a napokban a politikai ösztönei néhányszor cserben hagyták, Caesar megmutatta azt a képességét, hogy képes belátni, ha hibázott, de elég rutinos ahhoz, hogy kiheverje. [27] Ekkorra Catilinát már legyőzte az a sereg, amely névleg Cicero volt kollégája, Antonius parancsnoksága alatt állt, de igazság szerint annak egyik beosztottja vezette. Cato állítása, miszerint a határozott fellépés majd elrettenti a lázadókat, alaptalannak bizonyult, mert a többség lojális maradt Catilinához, és az oldalán halt meg. Bármit is gondoltak róla életében, sokan irigyen ismerték el, hogy Catilina jó halált halt, és tanúbizonyságot tett mindama bátorságról, amely elvárható egy arisztokratától. Catilina halála és a lázadás leverése ellenére Rómát még mindig a gyanakvás és vádaskodás légköre fojtogatta. Továbbra is jutalom ütötte a markát annak, aki értékes bizonyítékkal állt a hatóságok elé, s ez részben megmagyarázza, hogy özönlöttek a feljelentések. Quintus Curius, a férfi, akit a szeretője beszélt rá, hogy árulja el a felkelőket, aminek jutalmául a szenátus rehabilitálta, most Caesart nevezte meg egy sor másik ember társaságában, hogy állítólag szerepet játszott az összeesküvésben. Egy másik besúgó, Lucius Vettius megismételte a vádat, azt állítván, hogy a birtokában van egy levél, amelyet Caesar írt Catilinának. A hivatalába visszaállított praetor a szenátusban válaszolt Curiusnak, amihez Cicero segítségét kérte, aki igazolta, hogy Caesar némi információhoz juttatta őt, és végig hűségesnek bizonyult. Ennek
eredményeképpen Curius elvesztette a besúgóknak járó pénzjutalmat. A lovagi osztály egy jelentéktelenebb, kétes hírű tagjával, Vettiusszal már könnyebben elbánt Caesar. Praetorként megparancsolta neki, hogy járuljon a Rostra elé, azután megverette és börtönbe vetette. Valószínűleg nem sokkal utána szabadon engedték, mindenesetre több nyilvános vádat már nem fogalmaztak meg Caesar ellen. [28] A „JÓ ISTENNŐ” Caesar praetori időszakából alig jegyeztek fel egyebet, több mint valószínű, hogy – legalábbis önmagához mérten – inkább a háttérbe húzódott, és fő feladataként folytatta bírói működését. Az év vége felé tiltott, házasságtörő szerelemről szóló pletykákkal hozták összefüggésbe, ám ezúttal ő volt az ártatlan fél. A Bona Dea, azaz a Jó Istennő fesztiválját minden évben az egyik rangosabb magistratus házában tartották. I. e. 62-ben Caesar rezidenciáját választották ki, talán mert főpapi tisztsége mellett még praetor is volt. S bár az ünneplés egy magistratus házában zajlott, sem ő, sem más férfi nem lehetett jelen, mert a ceremóniát kizárólag nőknek rendezték, főleg Róma arisztokrata matrónáinak és női kíséretüknek. Az áldozatok és egyéb rituálék bemutatását egész éjszaka tartó zene és lakoma követte. A Vesta-szüzek felügyelték a szertartást, és Plutarkhosz szerint a magistratus feleségének sok dolga akadt az ünnepség megszervezésével. Ebben az esetben Aurelia jelentősebb szerepet játszhatott, mint Pompeia, de Caesar nővére, Julia is jelen volt. Pompeiának volt egy szeretője, a harmincéves, megválasztott quaestor, Publius Clodius Pulcher, és a párocska úgy látta, hogy az ünnep tökéletes álcául szolgál egy találkához. Clodius egy hárfás lány jelmezét öltötte magára a fesztiválon részt vevő, rengeteg hivatásos szórakoztatóművész között, akik zömmel rabszolgák voltak. Az éjszaka folyamán Pompeia egyik személyes szolgálólánya, Habra eresztette be a házba, akit szintén beavattak a titokba. A lány azután elrohant az úrnőjéért, és egy darabig magára hagyta Clodiust. A fiatalember egyre türelmetlenebb lett, s miután elkószált a helyéről, beleütközött Aurelia egyik rabszolgájába, aki mindjárt megpróbálta rábeszélni a fiatal és látszólag félénk zenészt, hogy csatlakozzon a többiekhez. Mivel képtelen volt megszabadulni a nőtől, Clodius végül azt válaszolta, hogy nem teheti, mert a barátnőjére, Habrára vár. Miután a hangja leleplezte (nyilvánvalóan férfiasabb volt a kelleténél), a rabszolga elszaladt, s közben azt rikoltozta, hogy férfi van a házban, mire azonnal zűrzavar támadt. Clodius
elbújt a sötétben. Aurelia higgadt gyakorlatiassággal reagált, ami rá látszólag éppúgy jellemző volt, mint a fiára. Tüstént véget vetett a ceremóniának, és a szertartáshoz használt szent eszközöket letakartatta, nehogy beszennyezze őket egy férfi tekintete. A rabszolgákkal bezáratta a ház összes ajtaját, hogy a behatoló ne tudjon megszökni. Majd Caesar anyjának vezetésével fáklyafénynél átkutatták a házat, és végül meg is találták Clodiust, aki Habra szobájában rejtőzött. Az asszony alaposan megnézte magának a férfit, hogy megbizonyosodjon róla, kit lát – a római arisztokrácia világa kicsi volt, és legtöbb tagja látásból ismerte a másikat –, azután elkergették a háztól. Aurelia végül azzal küldte haza a nőket, hogy meséljék el a férjüknek a Clodius által elkövetett szentségtörést. [29] A rá következő napokban Caesar elvált Pompeiától. Róma legrégebbi törvénytárában, a Tizenkét táblás törvényekben, amit Caesar idejében az arisztokrata gyerekeknek még mindig fejből kellett tudniuk, a válásra nem létezett külön paragrafus, ennek ellenére hosszú hagyomány szentesítette azt. Akárcsak a római társadalom életének megannyi vonatkozásában, ebben is a család saját szokása volt mérvadó. A kései Köztársaságban, úgy tűnik, akár a férj, akár a feleség egyoldalú döntéssel elválhatott a másiktól. A legegyszerűbb formájában a férj mindössze annyit mondott: „Vidd magaddal a dolgaidat!” (Tuas res tibi habeto.) Caesar talán használta e tradicionális frázist, talán nem, az is lehet, hogy levelet küldött Pompeiának, mindenesetre a házasság csakhamar felbomlott. A válásra nem adtak nyilvános magyarázatot, de ebben semmi szokatlan nem volt, még ha az azt megelőző eseményekben volt is. Látszólag e frigy közel sem volt olyan meghitt, mint a Corneliával kötött házassága, s bár a pár az idő java részét együtt töltötte, nászukból nem született gyermek. Nincs feljegyzés róla, hogy Caesar többi feleségének volt-e szeretője, de úgy látszik, ez alkalommal a varázsa nem volt elegendő, hogy Pompeia hűséges maradjon hozzá. Talán túl sokat időzött ezekben az években Servilia és a többi szeretője társaságában, vagy csak a jóval fiatalabb hitves vette zokon, hogy olyan háztartásban él, amit valószínűleg az anyósa irányított. Ám Clodius vonzerejét sem kellene lebecsülnünk, aki bizony intelligens volt, jóképű – a családja híres volt szépségéről –, és elbűvölő, ráadásul élvhajhász hírében állt, amitől csak még érdekesebbnek tűnt. A leírás akár Caesarra is vonatkozhatott volna, miképp mások feleségének elcsábítása is. Bármi is volt Pompeia hűtlenségének oka, Caesar neki látszólag nem adott annyi mozgásteret, mint önmagának. Az ő társadalmi osztályában és korában ez jellemző volt a férfiakra. [30]
Egy házasság vége persze fontos esemény az érintetteknek, de nem szabad alábecsülnünk annak mértékét, amennyire ez a jelentéktelennek tűnő esemény megrázta a Köztársaságot. A Bona Dea-fesztivált még soha nem szennyezték be ily módon. Egyes szenátorok, köztük Cicero és Caesar is magukban szkeptikusok voltak az istenek létét vagy legalábbis a hagyományos vallás néhány vonatkozását illetően, de nyilvánosan egyikük sem vonta kétségbe a közélet megannyi szintjét átitató rituálék nélkülözhetetlenségét. Róma sikereit az istenek kegyének tulajdonították, és egyetlen olyan szertartást sem hanyagolhattak el vagy becsteleníthettek meg, amellyel az áldásos állapotot továbbra is fenntarthatták. A szenátus különleges bizottságot állított fel, hogy kivizsgálja az esetet, és eldöntse, milyen lépéseket foganatosítson. Magát a fesztivált egy másik éjszakán ismét megtartották, és illő módon levezényelték. Miután kikérték a Vesta-szüzek és a főpapi testület tanácsát, úgy döntöttek, hogy Clodiust vád alá helyezik. Caesar látszólag már az elejétől fogva a szőnyeg alá söpörte volna az ügyet, csakhogy a pontifex maximusra az elnöki irányító szerepnél több hárult, hiába volt a testület feje. A rákövetkező törvényszéki meghallgatáson megtagadta, hogy Clodius ellen bizonyítékkal szolgáljon, azt állítva, fogalma sem volt a viszonyról. Amikor nyilvánosan kérdőre vonták, hogy miért vált el a feleségétől, ha nem feltételezte, hogy házasságtörésen kapták, azzal a híres fordulattal válaszolt, hogy azért, mert „Caesar feleségének minden gyanú felett kell állnia”. Clodius nagy jövő előtt álló férfi volt, befolyásos barátokkal, akik mindent elkövettek, hogy a bíróság felmentse. Talán Caesar úgy érezte, hogy felesleges kockázat egy ilyen ember ellenségességét kivívni, de az is lehet, hogy úgy gondolta, Clodiusból még jó szövetséges válhat. Utólag persze tudjuk, hogy gyakorlatilag épp ez történt, de a maga idejében ez korántsem volt oly egyértelmű. Az összes Catulus-féle alak vád alá helyezése és letámadása ellenére Caesar az egész pályafutását inkább annak szentelte, hogy barátokat szerezzen, semmint hogy az ellenségeit pusztítsa el. Hírét a támogatásának és nagyvonalúságának köszönhette, nem úgy, mint Cato, akit inkább rendíthetetlen szigoráról ismertek – ő egyike volt azoknak, akik kemény büntetést sürgettek Clodiusnak. A dolgok politikai vonatkozása mindig ott motoszkált egy szenátor fejében, de nem szabad elfelejtkeznünk a személyes érintettségről sem. A történelem folyamán, ha valakit felszarvaztak, az mélyen zavarbaejtő helyzetbe hozta az embert. Meglehetősen elképzelhetetlen, hogy egy római védőügyvéd ne vetette volna Caesar szemére saját szoknyavadász hírnevét, ha megjelent volna tanúként az ügyben. Talán maga is képmutatásnak érezte, hogy azt
vágja egy másik férfi fejéhez, amit maga is igen gyakran elkövetett, noha kevésbé bizarr és szentségtörő körülmények között. Saját vonakodásával szemben viszont Aurelia és Julia is megjelent, és tanúsította Clodius bűnét. Cicero is tiszteletét tette, és igazolta, hogy találkozott Clodiusszal Rómában a szertartás napján, amivel össze is törte a védelem azon állítását, hogy a férfi a várostól messze tartózkodott a sérelem elkövetésének időpontjában. Nyilvánvaló bűnössége ellenére Clodiust felmentették, miután a barátai segítségével előkészített egy szervezett fenyegető és megvesztegető hadjáratot. Az utolsó ülésre az esküdtek a védelmükre testőröket kértek és kaptak. Amikor huszonöt ellenében harmincegyen a felmentésre szavaztak, a gúnyos Catulus a következő kijelentésre ragadtatta magát: „Miért kértetek testőröket? Attól féltetek, hogy kirabolnak?” Ez az utolsó feljegyzett anekdota az idős szenátorról, aki nem sokkal utána meg is halt. [31] HISPÁNIA Caesar jóval a per vége előtt elhagyta Rómát, hogy propraetorként TúlsóHispánia (Hispania Ulterior) kormányzójaként álljon szolgálatba. A kíséretében kicsempészte a numidiai ügyfelét, akit sikertelenül védett Hiempsal királlyal szemben, minekutána hónapokig bújtatták Caesar házában. Szintén vele tartott quaestora, Vetus, annak a férfinak a fia, aki alatt Caesar ugyanebben a minőségben szolgált. Állománya másik tagja a praefectus fabrum címet viselte, ami egyfajta általános hadvezéri állást jelentett. Lucius Cornelius Balbus tehetős hispán családból származott, amely Pompeiusnak hála, polgári rangot szerzett. Az új kormányzó kétségtelenül megkönnyebbülten hagyta maga mögött a várost és a botrányt, de egy bizonyos ponton úgy tűnt, mintha akadályokba ütközne a távozása. Számos hitelezője türelmetlenné vált, talán csak a fizetési határidő lejárta miatt, de a praetori hivataltól való korábbi eltiltása megingatta Caesar hosszú távú kilátásaiba vetett bizalmukat. Lépéseket tettek, hogy megakadályozzák a kinevezését, de Caesar Crassushoz fordult segítségért, aki 830 talentumig kezességet vállalt érte, ami szép kis summának számított, bár a teljes adósságának mindössze töredékét tette ki. Ez az első alkalom, amikor a forrásaink világosan megemlítik, hogy kölcsönt vett fel Crassustól, de több mint valószínű, hogy a múltban Caesar gyakran támaszkodott a férfi jelentős vagyonára. Ennek ellenére hajszálon múlt, hogy megúszta az esetet, és még azelőtt távozott, hogy a szenátus hivatalosan bejelentette az aktuális évre szóló
provinciák kiosztását. Ez merő formalitás volt, hiszen azokat már előre kiosztották, de az a hagyományok megsértése volt. Hispániába érkezését követően ironikus módon az első megoldandó problémák egyike a nagyarányú eladósodottság volt, ami valószínűleg csak még tovább duzzasztotta a régiót háborgató banditák létszámát. Caesar elrendelte, hogy az adósok a bevételeik kétharmadát mindaddig adják oda a hitelezőiknek, amíg az összes tartozásukat ki nem egyenlítik, de a maradék egyharmadot mindenképp fordítsák saját maguk és családjuk fenntartására. [32] Egy tartományi állás lehetőséget jelentett a meggazdagodásra. Caesar számos alkalommal fogott perbe visszatérő kormányzókat korrupciós és sikkasztási vádakkal. Nem kellett hozzá sok, hogy szenátusi ellenlábasai ráfogják: feleslegesen provokált háborút Hispániában, ráadásul szövetséges közösségeket is megtámadott, hogy egyszerűen kifoszthassa őket. A vádak eléggé sablonosak voltak, és rengeteg római kormányzó cselekedett hasonlóképpen, noha arra vonatkozólag nincs elegendő bizonyíték, hogy eldönthessük, Caesar is bűnös-e ilyesmiben, vagy sem. I. e. 61-ben Hispánia nagy szelvényei még mindig magukon viselték a Sertorius ellen vívott háború nyomát. Az Ibériai-félszigeten a portyázó és banditaéletmód nemzedékek óta meghatározó életforma volt, különösen a hegyvidéki régiókban élő közösségek közt, akik gazdálkodásból tartották fenn magukat igen keservesen. Északnyugat-Lusitania, ahol Caesar tevékenykedett, ekkoriban nem volt tehetős vidék, és kétséges, hogy bármelyik parancsnok képes lett volna megszedni magát abból, ha itt vezet portyázó hadjáratokat. És az sem valószínű, hogy szűkében lett volna hadműveletet igénylő lehetőségeknek, hiszen az összes forrásunk kihangsúlyozza a terület java részén zajló, törvénytelen fosztogatást. Tudjuk viszont, hogy Caesar buzgón belevetette magát az összes hasonló lehetőségbe, és rendkívül erőteljes választ adott rájuk. Szinte az érkezése után azonnal kiállított tíz új cohorsot, a már létező helyőrséget kibővítve ötven százalékkal. Miután a Tagus és Duero folyók között felmasírozott a hegyvidéki területre, felszólította az egyik megerősített magaslati települést, hogy adják meg magukat, és települjenek át a síkságra. Visszautasították az ajánlatot, ahogy remélte, ezért Caesar egyetlen rohammal bevette a települést. Azután a szomszédos városokat vette célba, és egy kitervelt csapdát is sikeresen elkerült, amikor a luzitánok a nyájaikat használva csalinak, kelepcébe csalták. Caesar az ilyen csipkelődéseket figyelmen kívül hagyta, inkább megtámadta és legyőzte a fő seregüket. A csapdába csalás bevett taktika volt Hispánia hegylakói között, és a sereg úgy előzte meg az újabb kelepce lehetőségét, hogy letért a nehezen járható vidék
kézenfekvő közlekedési útvonaláról. A sikert követően az atlanti-óceáni partvidékig űzte a luzitánokat, ahol egy kis szigeten találtak menedéket. Elsőre nem tudta bevenni a szigetet, de Caesar hadihajókat hívatott Gadesből (Cádiz), és arra kényszerítette a védekezőket, hogy adják meg magukat. Azután végighajózott a part mentén, és a haderő látványa – az evezős hadihajók teljesen ismeretlenek voltak a környéken – épp elegendőnek bizonyult, hogy legalább egy település rettegve megadja magát. [33] Az események nagyban előrevetítik azt a Caesart, akit megismertünk a Feljegyzések a gall háborúkról című saját írásából, amely a Galliában és a polgárháborúban vezetett későbbi hadjáratait beszéli el. Gyors, de kiszámított akció, természeti akadályok és kezdeti nehézségek előtti meg nem hátrálás, a hadi sikerek könyörtelen kiaknázása. De a megadás elfogadására való hajlam és a legyőzöttekkel szemben mutatott nagyvonalúság is jellemezte, hiszen abban reménykedett, hogy a provincia termékeny adófizetőivé teheti őket. A győzelme önmagában nem véglegesítette a folyamatot, de fontos lépcsőfokot jelentett azon belül. Caesart imperatorként köszöntötték, a szertartásos üdvözléssel, amely egy kormányzót feljogosított, hogy Rómába való visszatérésekor diadalmenetet igényeljen. Ugyanakkor a hivatali idejét nem csak a háborúzásnak szentelte, sokat tett a provincia polgári közigazgatásának újraszervezése érdekében is, és választott bíróként a helyi települések közt zajló vitákban hozott döntéseket. Sőt úgy tűnik, egyes helyi kultuszokban az emberáldozat gyakorlatát is visszaszorította. Hogy hosszú távon ebben mennyire volt hatékony, nehéz megmondani, mert a múltban már más tartományi kormányzók is felléptek ez ellen. Az ilyen áldozatokat jól ismerték – talán azt is mondhatjuk, eléggé általánosak voltak – az egész vaskori Európában és másutt. A rómaiak utoljára néhány évvel Caesar születése előtt mutattak be hasonló áldozatot, amikor a kimberek és teutonok fenyegetése egészen kézzelfoghatónak tűnt. Ugyanakkor azon kevés vallási gyakorlat egyike volt, amelyet a rómaiak hathatósan igyekeztek elfojtani a provinciákban. Caesar hispániai kormányzósága nem egy jól dokumentált időszak, de látszatra szokásos frenetikus tettvágya jellemezte. Talán hasznot húzott az ott töltött időszakból, de minden bizonnyal nem olyan léptékben, ami akár nyomokban összehasonlítható lett volna masszív adósságaival. Több esetben kivívta a helyiek magasztalását, és hazatérésekor lehetősége nyílt diadalmenetet tartani. A poszt megadta Caesarnak, amire vágyott, de őt mindig inkább a jövő érdekelte, és már azelőtt elhagyta a provinciát, hogy visszatérjen Rómába, mielőtt az utóda megérkezett. (Ez egy kicsit szokatlan volt, de bizonyára nem egyedülálló – Cicero is így fog tenni, amikor végre
elfoglalja a helyét a provinciájában, consulsága után egy évtizeddel.) Távozása után talán a quaestorának adta át a parancsnokságot. [34] Plutarkhosz állítása szerint úton Hispániába Caesar a kíséretével egy kis alpesi falun is áthaladt. A barátai tréfálkozva megkérdezték, hogy az emberek vajon egy ilyen kis településen is kézzel-lábbal küzdenek-e a hatalomért és a posztokért. Caesar meglehetősen komolyan kijelentette, hogy ő szívesebben lenne egy ekkora hely első embere, mint Rómában a második. Lehet, hogy csak kitalálták a történetet, lehet, hogy nem, de amint Plutarkhosz is megállapítja, sokat elmond Caesar jelleméről. Politikailag elég jól teljesített, és mostanra már szép karrierre számíthatott. Ennél kisebb teljesítménnyel nem érte volna be, de önmagában a sikerrel nem elégedett meg, a csúcsot célozta meg. Arra vágyott, hogy többet érjen el bárkinél. [35] A csúcson volt még hely, mert ahogy az évtized a végéhez közeledett, csak Crassus jöhetett szóba Pompeius riválisakánt. Néhány ember a Köztársaság leggazdagabbjai közül, például Lucullus, fényűző nyugdíjba vonult vissza a közélettől. Ezekben az években a szenátus mintegy hatszáz tagot számlált, ám igazi tehetség alig akadt köztük. A polgárháború, amely megritkította a kiváló és életrevaló férfiak sorait, még mindig éreztette az örökségét. Drámai, hogy a Catilina-féle felkelés vitáján mindösszesen tizennégy volt consul jelent meg, holott egy ilyen jelentőségű eseményen masszív részvételre lehetett számítani. Crassus szándékosan nem ment el a gyűlésre, Pompeius és számos egyéb volt consul pedig hadjáraton vett részt. Ha azt vesszük alapul, hogy consuli hivatala után egy férfi még legalább húsz évet élt, akkor az összlétszám még mindig kevesebb mint a fele annak, amire számíthatnánk. Korábbi korokkal összehasonlítva sokkal kevesebb tekintélyes szenátor létezett, aki az auctoritasának köszönhetően szenátusi vitákat vezethetett. Ez volt az egyik oka, hogy a Caesarhoz és Catóhoz hasonló figurák olyan kiválóságnak számítottak, holott még csak a harmincas éveiket taposták.
VIII CONSUL „Caesar sok munkához és kevés pihenéshez szoktatta magát; a barátai dolgaira koncentrált a sajátja árán, és soha semmit nem hanyagolt el, amit érdemes volt szívességből megtenni. Óriási imperiumra vágyott, hadseregre és egy új háborúra, amiben megcsillogtathatta a tehetségét.” – Sallustius, i. e. 40-es évek vége [1] „De mit mondana rólam a történelem hatszáz év múlva? Mert az jobban aggaszt engem, mint a ma élők üres kotkodácsolása.” – Cicero, i. e. 59. április [2] I. e. 61. szeptember 28-án és 29-én Nagy Pompeius harmadik diadalmenetét tartotta, amely a kalózok és Mithridatész felett aratott győzelmét ünnepelte. A ceremónia egybeesett negyvenötödik születésnapjával, amelyre sosem látott léptékű és pompájú kiállításokat és felvonulásokat szerveztek. Első diadalmenetét húsz évvel korábban tartotta, ám ezúttal nem tervezett olyan butácska dolgokat, mint hogy elefántokkal húzott harci szekéren vonul be. Pompeius idősebb, érettebb lett, és már nem volt szüksége ilyen teátrális külsőségekre, mert a múlt hadvezéreinek teljesítménye eltörpült ragyogó győzelmei mellett. Ennek ellenére egy diadalmenet azért nem a visszafogottságról és a szerénységről szólt. Igazi római arisztokratához híven Pompeiusnak gondja volt rá, hogy számszerűsítse a sikereit, és a felvonuláson transzparensek hirdették, hogy megölt, foglyul ejtett vagy legyőzött 12 183 000 embert, elfoglalt vagy elsüllyesztett 846 hadihajót, és 1538 város vagy erődítmény adta meg magát neki. Minden legyőzött királyságot, népet vagy helységet bemutattak az egymás után guruló emelvényeken, amelyek a tőlük származó hadizsákmányt szállították. Ezeket a háború legemlékezetesebb pillanatait megörökítő festmények követték Más feliratok
azt hirdették, hogy minden katonája 1500 denariusszal lett gazdagabb – ami tíz év bérével volt egyenlő –, és kihirdették, hogy az állami kincstár húszezer talentum arannyal és ezüsttel gyarapodott. Pompeius azzal hencegett, hogy eredményeinek hála, a Köztársaság éves bevétele több mint a duplája lett, 50 millió helyett 135 millió denariusra rúgott. A felvonulást egy irgalmatlan méretű guruló emelvény zárta, az ismert világ fölött aratott diadal trófeájaként. A nép azt beszélte, hogy Pompeius mind a három kontinenst legyőzte: Afrikát elsőként, Európát és kimondottan Hispániát másodikként, és most Ázsiát harmadikként. Pompeius előtt vonult több mint háromszáz fő túsza, köztük királyok, királynők, hercegnők, törzsfőnökök és hadvezérek, valamennyien hagyományos öltözéküket viselve. Maga a hadvezér egy ékkövekkel díszített harci szekéren állt, egy Mithridatésztól elkobzott köpenyben, ami állítása szerint valaha Nagy Sándoré volt. Appianosz, aki másfél évszázaddal később írt, ezt elég valószínűtlennek tartotta, de Pompeius örömét lelte a párhuzamban, amit közte és a történelem legnagyobb hódítója közt vontak. [3] Pompeius teljesítményének nagyságához nem férhet kétség. A kalózkodás elfojtása az aprólékos tervezés és a gyors kivitelezés ékes példája, de csak bevezetőül szolgált a még nagyobb sikerek elé. A pontoszi Mithridatész Róma legfáradhatatlanabb ellenségének bizonyult. Sulla kikergette Hellászból, és visszaszerezte Asia provinciát, de mivel muszáj volt visszatérnie Itáliába, nem arathatott teljes diadalt. Lucullus többet ért el abban a hét évben, amíg a régió parancsnoka volt, egy sor csatában taposta meg a királyt és szövetségeseit. A hadizsákmányból mesés gazdagságra tett szert, de elidegenítette a publicanusokat, akik Asia provincia adószedőiként működtek, s rengeteg katonáját nemkülönben. Egy sikeres hadvezér nem volt híján szenátusbeli rosszakaróknak, mert a szenátorokat zsigerből idegesítette, ha valaki túl sok dicsőséget, vagyont és auctoritast szerzett. Egyre többen panaszkodtak, hogy túl régóta tart a háború, ráadásul Lucullus szándékosan nyújtja el, hogy még jobban megszedje magát. Óriási provinciáját felszeletelték, és új kormányzókat választottak egyes darabok élére, mintegy megfosztva a hadvezért a háborúzáshoz szükséges emberektől és felszereléstől. Miután Lucullus meggyengült, Mithridatész újabb lehetőséget kapott, hogy visszaszerezzen valamit az elvesztett területeiből. I. e. 66-ban Pompeius érkezésével minden megváltozott. Az őt támogató ember- és készletállomány nagyságáról elődje nem is álmodhatott, így az év végére sikerült végérvényesen szétzúzni a király haderejét. Kicsit messzire mennénk, ha azt mondanánk, hogy Lucullus előtte már megnyerte a háborút – nem úgy, mint a
rabszolgafelkelés esetében, amit Crassus fellépése már tényleg eldöntött, mire Pompeius megérkezett, hogy ellopja az érdemeit –, de kétségtelen, hogy Lucullus nagyban hozzájárult a végső római győzelemhez. Miután végzett a rá bízott a feladattal, Pompeiusnak nem volt kedve azonnal visszatérni Rómába, inkább új terepet keresett, ahol dicsőséget szerezhet a parancsnoksága alatt álló haderővel. Az elkövetkező két évben minden alkalmat megragadott, hogy a légióit messzebbre vezesse, mint ahová római sereg a múltban bármikor elmerészkedett. Az ibérek és az albánok ellen vonult, a Fekete-tenger keleti partja mentén pedig benyomult egy területre, ami a mai Oroszország déli része. Pompeius beavatkozott a júdeai királyi család rivális tagjai közt zajló polgárháborúba, majd ostrom alá vette Jeruzsálemet, és három hónap múlva elfoglalta. Minden ilyen látványos tettét megünnepelték a diadalmenetén. Pompeius ezeken a hadjáratokon bőséges bizonyítékát adta parancsnoki képességeinek, és talán alkalomadtán, ahogy korai hadjáratain, maga vezette a rohamot, mintegy megidézve Nagy Sándor hősies hadvezetési stílusát. Jeruzsálemben a parancsnokaival bement a Nagytemplom legbelső szentélyébe, ami a főpapok kivételével mindenkinek tilos. A tisztelet jeléül a kincsek közül semmit nem vittek el, de a gesztus – ahogy azt eleve tervezte – újabb mesélnivalót jelentett Róma nagy hadvezérének példa nélkül álló tettei közt. A rómaiak a kellemeset gyakran összekötötték a hasznossal, és Pompeius az ideje nagy részét a régióban fekvő régi és az általa alapított új római tartományok közigazgatásának megszervezésével töltötte. Az élénkebb háborúskodás nagyban alábbhagyott, amikor i. e. 63-ban híre ment Mithridatész halálának – az egyik testőrének kellett megölnie, miután a király megpróbálta megmérgezni magát, de rájött, hogy az egész életében szedett ellenmérgek immunissá tették a szervezetét a mérgekre. Ennek ellenére Pompeius még több mint egy évig keleten maradt, hogy a régió sorsát egyengesse. Jó szervezőkészséggel rendelkezett, és az általa bevezetett rendszabályok közül sok még évszázadokig fennmaradt. [4] Metellus Nepos zabolátlan tribunusi ténykedése miatt sokan nyugtalankodni kezdtek, hogy Itáliába való visszatérése után mihez fog kezdeni Pompeius. Nepos a sógora volt, legatusként szolgált is alatta, így felettébb aggasztó volt, hogy korábban akár erőszakot és megfélemlítést is kész volt használni annak érdekében, hogy Pompeius megtarthassa a seregei parancsnoki tisztségét. Crassust állítólag annyira a hatása alá kerítette a közhangulat, hogy a családját külföldre vitte. Nehéz megmondani, hogy Nepos milyen arányban cselekedett utasításra, de Pompeiust nyilvánvalóan nem nyűgözte le az eredmény, ami több szenátorban gyanút ébresztett a
személye iránt, ráadásul semmi haszna nem volt az egészből. I. e. 62 tavaszán a szenátus egészének és néhány vezető szenátornak személyesen címezve levelet küldött, amiben arról biztosította őket, hogy békés nyugdíjba vonulásra vágyik. Egy másik legatusa, Marcus Pupius Piso már Rómába érkezett, és az i. e. 61. évre szóló consuli hivatalért korteskedett. Pompeius arra kérte a szenátust, hogy halassza el a szavazást az év végéig, hogy jelen lehessen a barátja kampányát támogatandó. A vélemények megoszlottak, de Cato megakadályozott minden szavazást, ami a Ház ügymenetét manipulálta volna. Amikor kikérték a véleményét a vita során, akár estig is beszélt egyfolytában, mígnem a gyűlést eredmény nélkül berekesztették. Senki nem próbált meg újra előhozakodni a problémával. Az esemény így is Piso győzelmével zárult, de ez csak az első volt a fricskák sorában, amit Pompeius kénytelen volt elviselni. Ám ez sem szegte kedvét, hogy további biztosítékokkal bombázza a szenátust jó szándéka felől. Amikor i. e. 62 decemberében végre partra szállt Brundisiumban, nyomban leszerelte a légióit, és utasította a katonáit, hogy csak akkor gyűljenek össze újra, amikor a diadalmenetén kell masírozniuk. [5] Míg meg nem tartotta a diadalmenetet, gyakorlatilag nem léphette át a pomeriumot, a szent városhatárt, ezért beköltözött a Róma melletti Albanushegyen álló villájába. Az i. e. I. század közepére Róma jelentős része tulajdonképpen már a pomeriumon túl terült el. A szenátust és más nyilvános üléseket jó néhány esetben ilyen területen hívták össze, hogy Pompeius is jelen lehessen. Amikor i. e. 70-ben consullá választották, Pompeius a tapasztalt szenátor és termékeny szerző hírében álló Marcus Terentius Varróval íratott magának egy brosúrát, ami elmagyarázta a szenátori ügymenetet. A politikába való visszatérése megmutatta, hogy még mindig sok tanulnivalója van, hiszen a hadjárat csaknem hat évre külföldre szólította. Első felszólalása kudarcba fulladt, senkit nem hatott meg. Különösen szerencsétlen időzítés volt, hogy épp egy olyan vita hevébe csöppent, amikor megpróbálták eldönteni, Clodiust perbe fogják-e szentségtörésért, és azon civakodtak, hogy milyen eljárást használjanak, és főleg milyen esküdteket. Piso, Pompeius korábbi legatusa Clodius barátja és pártfogója volt, míg consultársa éppen a másik tábort erősítette hasonló elszántsággal. Amikor kikérték a véleményét a szóban forgó problémáról, Pompeius nem különösebben képzett vagy tehetséges szónokként megpróbálta határozott támogatásáról és tiszteletéről biztosítani a szenátust, ám a felszólalásai csekély tetszést arattak. Cicerónak rosszulesett, hogy Pompeius nem méltányolta kellő lelkesedéssel a Catilinaösszeesküvés elfojtása érdekében tett erőfeszítéseit, ezért maró gúnnyal bírálta a férfit, aki mellett a múltban oly gyakran kiállt. I. e. 61. január 25-én
barátjának, Atticusnak azt írta, hogy Pompeius „most már nyíltan kérkedik a velem való barátságával, de titokban féltékeny rám, és nem is palástolja túl jól. Belőle hiányzik az igazi udvariasság, őszinteség, az államférfihoz méltó tehetség, sőt a becsületesség, állhatatosság és a nagyvonalúság is.” [6] Cicero majd elalélt a gyönyörűségtől, amikor Crassus elkezdett dicshimnuszokat zengeni róla a szenátusban, persze főleg csak azért, mert Pompeius elmulasztotta ezt megtenni. [7] Családi fronton alig volt jobb a helyzet. Pompeius szinte nyomban Itáliába érkezése után elvált Muciától. Férje távollétében a nőnek viszonya volt Caesarral, de nem ő volt az egyetlen szeretője, és a hűtlensége már közszájon forgott. Politikailag ez szerencsétlen következményekkel járt, elidegenítette Pompeiust a nő féltestvérétől, Metellus Nepostól és Quintus Caecilius Metellus Celertől, mert a Metellus család sosem késlekedett a válasszal, ha valós vagy látszólagos sérelem érte. Miután Nepos megtámadta, Cicerónak rengeteg energiájába került kiengesztelnie Metellus Celert, holott a bátyja kezdte a vitát. Celerben az i. e. 60. év erős consuljelöltjeként veszélyes ellenfélre akadt volna. Mindazonáltal a válás lehetőséget adott Pompeiusnak, hogy új politikai szövetségeket kössön, és kétségtelenül minden igyekezetével azon volt, hogy kimutassa a szenátori elit iránti elkötelezettségét, valamint azt, hogy nem pártolja a forradalmat. Megkörnyékezte Catót, és megkérdezte, ellenére lenne-e, hogy ő és a fia elvegyék Cato unokahúgait, azaz Servilia lányait. A lányok és ambiciózus anyjuk legnagyobb rémületére azonban Cato visszautasította az ajánlatot. Miután az erény merev parancsolatait a politikai előnyök elé helyezte, tette újabb adalékot szolgáltatott reputációjához. Bár a leggazdagabb emberrel s egyben a szenátus legnagyobb hadvezérével való szövetség lehetőségétől elesett, az eset még inkább megalapozta a legendát, hogy Cato a tetteivel és a viselkedésével tudatosan építkezik. [8] Pompeiusnak két fő célkitűzése volt ezekben az években. Az első, hogy földadományhoz juttassa a seregéből leszerelő veteránokat. I. e. 70-ben elfogadtak egy törvényt, ami földhöz juttatja azokat, akik Hispániában szolgáltak alatta, ám a kivitelezésben csekély eredményt tudtak felmutatni, mert a szenátus nem biztosított hozzá elegendő kiosztható földterületet. A másik célja az volt, hogy jóváhagyassa a keleti intézkedéseit, annak törvénykezési és szabályozási rendszerével együtt, amit a Mithridatész fölött aratott győzelme után vezetett be. Az ilyesmit általában egy szenátusi választmány végezte, de Pompeius e hatóság mellőzésével ment a dolgok elébe. A tény, hogy rendkívül jó munkát végzett, nem kímélte meg jó adagnyi kritikától. Lucullus, akit arra kényszerítettek, hogy évekig várjon a
diadalmenetére, és még mindig mély sértésként élte meg, hogy a parancsnokságot elvették tőle és Pompeiusra bízták, előbújt önként vállalt, közélettől való visszavonulásából, hogy szembeszálljon a férfival. Élénken kritizálta azokat a változtatásokat, melyeket utóda az ő kormányzása után vezetett be. Pompeius azt akarta, hogy a keleti intézkedéseit egyetlen törvénnyel szentesítsék. Lucullus, Cato és egyéb tekintélyes szenátorok azt követelték, hogy minden egyes új szabályt egyenként vitassanak meg, és saját jogán nyerjen elfogadást. I. e. 61-ben, Piso consulsága idején semeddig sem jutottak, részben azért, mert lekötötte Clodius pere. Miután rájött, hogy az i. e. 60-ra szóló consuli címet gyakorlatilag biztosan Metellus Celer nyeri, Pompeius jókora kenőpénzekkel próbálta bebiztosítani, hogy egy irányíthatóbb kollégát válasszanak a férfi mellé. Ismét az egyik volt legatusára esett a választás, egy „új emberre”, akit Lucius Afraniusnak hívtak. Habár ügyes katonatiszt volt, Afraniust inkább jó táncosként ismerték, semmint alkalmas politikusként. Consulként szánalmas pojácának bizonyult, szintén „új ember” kollégája, Cicero alig tartotta többre rossz viccnél. Annál tehetségesebb volt Lucius Flavius, az év egyik tribunusa, aki égett a vágytól, hogy Pompeius kedvében járjon. Beterjesztett egy földtörvényt azzal a szándékkal, hogy gazdaságokhoz juttassa a veteránokat és a városi szegények nagy részét. Az ellenzék élére Metellus Celer állt, aki olyan heves szidalmakkal illette őket, hogy a tribunus kénytelen volt elvezettetni és lecsukatni. A consul elég éles eszű politikai szereplő volt ahhoz, hogy tudja, miképp aknázhatja ki legjobban a helyzetet, és azonnal szenátusi gyűlést hívott össze a börtönben. Flavius válaszképpen a tribunusi lócáját a bejárat elé állította, hogy bárkit megakadályozzon a bejutásban. Erre a rettenthetetlen Metellus megparancsolta a beosztottjainak, hogy üssenek lyukat a falba, amin át beengedheti a szenátorokat. Miután Pompeius felismerte, hogy Flavius vesztésre áll a versengésben, utasította, hogy engedje szabadon a consult. Az epizódban ugyanaz a már-már abszurd hagyománytisztelet érhető tetten, mint i. e. 62-ben Cato és Nepos küzdelmében, ami Castor és Pollux templomának pódiumán zajlott le. Ebben az esetben viszont véget ért a dolog, még mielőtt erőszakossá fajult volna. Metellust még azzal is megpróbálták megfélemlíteni, hogy megtagadják a jogát, hogy tartományi kormányzó lehessen, de ez a próbálkozás is kudarcot vallott, és a törvényjavaslatot végül ejtették. [9] Két év telt el, és Pompeius egyik céljához sem jutott közelebb. A keleti intézkedések jóváhagyása és a veterán katonák földhöz juttatása egyaránt észszerű intézkedés lett volna, mert a Köztársaság javát szolgálja. Metellus elsősorban azért ellenezte a földtörvényjavaslatot, mert a kisujját sem volt
hajlandó mozdítani azért az emberért, aki elvált a féltestvérétől, Muciától, de a magányos harc presztízse is motiválta, és veleszületett csökönyössége nem kevésbé. Nagyapja azzal szerzett hírnevet, hogy egyedüli szenátorként megtagadta, hogy felesküdjön Saturninus törvényeire, aminek eredményeképp egy időre száműzték. Lucullust még mindig az a sérelem mozgatta, amit Pompeius i. e. 66-ban okozott neki. Cato és mások pedig inkább azért tettek keresztbe Pompeiusnak, hogy megnyirbálják az egóját, és megakadályozzák, hogy a vagyona és ismertsége révén domináns szerephez jusson a Köztársaságban. A szóban forgó években nem Pompeius volt az egyetlen frusztrált szenátor. Crassus, aki eleinte élvezte a riválisának okozott kellemetlenségeket, rájött, hogy nagyjából ugyanaz a szenátori klikk az ő jelentőségét is szívesen csökkentené. Az i. e. 60-es évek kezdetén vita kerekedett a szenátus és a publicanusok nagy társaságait elnöklő lovagok között. Ez utóbbiak megvásárolták a jogot, hogy Asia provinciában és más keleti tartományokban adót szedjenek, de sok-sok év háborúzás után rájöttek, hogy képtelenek annyi bevételt termelni, amennyire elkötelezték magukat az állami kincstárnak. Miután a csinos profit kilátása szertefoszlani látszott, és jókora veszteségre számíthattak, a kétségbeesett publicanusok újra akarták tárgyalni a szerződésük feltételeit, hogy mérsékeljék a kincstár felé esedékes tartozásukat. Crassus, aki közeli kapcsolatban állt a vezető publicanusokkal, és talán a társaságokban is érdekeltsége volt, lelkesen támogatta őket. Cicero felháborítónak találta a követelésüket, mindazonáltal képes volt elfogadni azt, mivel a vagyonos lovagi osztályt muszáj volt kiengesztelni és a szenátus oldalán tartani. Egy új kenőpénztörvény komoly bírsággal sújtotta a lovagokat és a szenátori bírókat, amit a lovagi osztály mély sérelemként élt meg. Cato nem fogta vissza a haragját, és erélyesen szembeszállt a publicanusokkal. Meggyőzte a szenátust, hogy utasítsa el a folyamodványukat. Cicero kétségbeesetten jegyezte meg, hogy Cato „a legnagyobb jóindulatával és megkérdőjelezhetetlen becsületességével… csak árt az államnak: a megoldáshoz előterjesztett javaslatai inkább illenek Platón idealista köztársaságához, mint Romulus pöcegödréhez”. [10] Pompeiust és Crassust, a Köztársaság két leggazdagabb és bizonyos értelemben legbefolyásosabb emberét elgáncsolta a szenátust uraló néhány nemesi család. Különösen Pompeiust utasították vissza, amikor megpróbált bekerülni az elit belső köreibe. A szükséges, észszerű és népszerű reformoknak és más, kérdéses intézkedéseknek, amelyek politikailag célravezetőek lettek volna, egy arisztokrata kisebbség útját állta. A Köztársaság szívében uralkodó tehetetlenség rengeteg polgárt elidegenített a
társadalom megannyi szintjén. Évtizedekkel később Caesar egyik volt parancsnoka írásában attól az évtől számította a polgárháború kezdetét, amikor Metellus Celer és Afranius volt a két consul. Utólagos bölcsességgel visszatekintve sokan úgy látják, hogy a Köztársaságot sújtó betegség i. e. 60ban lett végzetes. [11] HAZATÉRÉS I. e. 60 nyarán Caesar visszatért Hispániából. Negyvenéves volt, és – feltehetően ugyanolyan felmentéssel, amelynek köszönhetően két évvel az esedékes életkor előtt tudott megpályázni egyes hivatalokat – alkalmas lett az i. e. 59. évi consuli cím megpályázására. Egyértelmű, hogy egy ideje már készült a jelölésre. Mivel személyesen nem lehetett jelen a korteskedéshez, alighanem levelet írt a vezető szenátoroknak, köztük Cicerónak. Caesar gyakran kommunikált levélben, így annál inkább sajnálatos, hogy a levelezéséből alig maradt fenn valami. Állítólag képes volt egyszerre több írnoknak is tollba mondani, és az is köztudott róla, hogy ő volt az első ember, aki római tartózkodása alatt is rendszeresen írt olyan barátainak és politikai szövetségeseinek, akik szintén a városban tartózkodtak. Elképzelhető, hogy Pompeiától is egy írott üzenetben vált el. S talán a másik jelölttel közösen folytatott kampányról is egy levélben jutott egyezségre. Ő pedig Lucius Lucceius volt, egy jelentős vagyonnal, de annál kevesebb reputációval és személyes varázzsal rendelkező férfi. Az ő pénze és Caesar népszerűsége erős kombinációt alkotott. I. e. 60. június elején, már Rómába való visszaérkezése előtt Caesar volt a consuli címért folyó verseny kedvence, Cicero meg is jegyezte, hogy erős „hátszele” van. Caesar Cicerónak írt leveleit az orátor kétségkívül hízelgőnek érezte, mert azt írta Atticusnak, hogy reméli, „megjavíthatja Caesart”, amit a Köztársaságnak tett jószolgálatnak vélt. [12] Ahogy két évvel azelőtt Pompeius, Caesar is Róma mellett táborozott le, mert nem léphette át a pomeriumot, míg a hispániai hadjárataiért kiérdemelt diadalmenetét meg nem tartotta. A látványos felvonulással és azt követő ünnepséggel kecsegtető diadalmenet még tovább erősítette a választási kilátásait. A római választókerület és egyáltalán az egész társadalom a hadi dicsőséget szinte mindennél jobban csodálta, és gyakorlati szempontból egy consulnak jó esélye volt rá, hogy egy fontos háború parancsnoki tisztségében találja magát, ezért aztán a harci tapasztalat mindenképpen imponáló tulajdonság volt. Cicero időnként szerette hangoztatni, hogy a jó ügyvédi
teljesítmény legalább olyan értékkel bír, mint a harcmezei hőstettek, de nyilván magában azért tudta, hogy a legtöbb szavazó korántsem így gondolja. A hivatalra jelentkező jelölteknek személyesen kellett bemutatkozniuk a Forumra szervezett gyűlés előtt. A diadalmenetre való illő felkészülés eltartott egy ideig, és csak a szenátus által megjelölt napon lehetett megtartani. A választás napját már kijelölték, de Caesar nem jelöltethette magát, csak ha átlépi a pomeriumot, amivel lemond a diadalmenet megtartásának jogáról. Mentességet kért a szabály alól, hogy személyes megjelenés nélkül is jelöltethesse magát. Feltehetően egy, a szenátushoz intézett levélben kérvényezte, vagy közvetítő útján, mivel nincs nyoma, hogy a szenátust összehívták volna az egyik pomeriumon kívül álló templomban, ahol személyesen is megjelenhetett. Suetoniustól tudjuk, hogy a kérelme széles körű ellenállásba ütközött. Más források nem meglepő módon Catót jelölik meg felbujtóként. Ismét csak azzal a taktikával élt, hogy addig beszélt folyamatosan, míg a vita véget ért, és a gyűlést döntés nélkül kellett berekeszteni. A szenátus ezt követően már csak a jelöltlista bejelentése után gyűlt össze – a Ház csak bizonyos napokon ülésezhetett, és például nem hívhatták össze ugyanazon a napon, amikor a népgyűlések bármelyike tanácskozott. Cato locsogós taktikája a javaslatok elodázására a múltban már bevált, és ezúttal biztosította, hogy Caesar ne tudja megünnepelni a diadalmenetét és jelölteni magát a következő évi consuli posztra. [13] Cato obstrukciója működött, de nem abban az értelemben, ahogy szánta. Amikor Caesar rájött, hogy mi történik, azonnal lemondott a diadalmenetről, és behatolt a városba, átlépve a pomeriumot, hogy bemutatkozhasson jelöltként. Nehéz felfognunk ennek a lépésnek a jelentőségét. A diadalmenet az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, amit egy római arisztokrata elnyerhetett. Az eseményt megörökíthette azzal, ha a jelképeit kiállította a háza előcsarnokában. Pompeius, akinek az egész pályafutása meglehetősen rendhagyó volt, háromszor is tartott diadalmenetet, de az ő példája egészen kivételes, mert ebben az időszakban felettébb rendkívülinek számított, ha egy férfi egynél többször is elnyerte e kitüntetést. Ráadásul a diadalmenetet az i. e. I. században a propraetorok elenyésző hányadának ítélték oda, hiszen még a proconsulok közül is igen ritkán kapta meg valaki. Ez volt a legvilágosabb jele, hogy Caesar előretekint, és teljes mértékben meg van győződve róla, hogy sokkal nagyobb tettek és lehetőségek állnak előtte. Persze kellemes lett volna diadalmenetet tartani a hispániai győzelmeiért, és minden tőle telhetőt megtett, hogy meg is tarthassa, ám a consuli cím jóval nagyobb jutalom volt.
Érdemes elgondolkodni Cato motivációin is, mert első ránézésre a tette értelmetlen, míg ismét csak az utókor bölcsességével visszatekintve azt mondhatjuk, hogy messzemenően nem volt bölcs dolog se. Legjobb esetben egy évvel hátráltatta volna Caesar jelöltségét. Ha Caesar megtartotta volna a diadalmenetét, az még inkább növelte volna az egyébként is jó kilátásait. Cato talán arra számított, hogy az elkövetkező tizenkét hónap annyira megterheli Caesart az adósságai miatt, hogy összeomlik a karrierje. Csakhogy nemrég tért vissza a tartományából, és akárcsak az összes római kormányzó és különösen azok, akik sikerrel vívtak meg egy háborút, kétségtelenül szép hasznot húzott. Az adósságai túl magasra rúgtak ahhoz, hogy ki tudja fizetni őket, és Caesar nyilvánvalóan szükségét érezte Lucceius tőkéjének a választási kampányban, de mindent egybevetve mégiscsak sokkal jobb anyagi helyzetben érezhette magát, amikor visszatért Rómába, mint mielőtt elment. Közemberként persze Caesart vád alá lehetett helyezni, ezért az ellenlábasai talán abban reménykedtek, hogy a sikkasztás törvényszékén beperelhetik. De a legtöbb megvádolt exkormányzót felmentették, és ahogy láttuk, lehet, hogy Caesar tényleg nem volt bűnös – no, nem mintha a legtöbb jogi perben ez lényeges lett volna. Volt azonban egy személyesebb oka, hogy Caesar jelöltségét elhalasszák egy évvel. Cato veje, Marcus Calpurnius Bibulus szintén megpályázta a consuli hivatalt, ő volt az, akit i. e. 65-ben Caesar teljesen elhomályosított az aedilisi poszton. Bibulus szerény képességekkel rendelkezett, és a briliáns, rendkívül rátermett Caesarral összehasonlítva még szánalmasabb látványt nyújtott. Csakhogy a rendszernek köszönhetően, amely meghatározta a poszt betöltéséhez minimálisan elvárt életkort, jó eséllyel egész pályafutása alatt ugyanazokkal az emberekkel fog versenyezni és posztra kerülni. I. e. 62-ben mind Caesar, mind Bibulus praetor volt, noha nincs nyoma olyan feljegyzésnek, hogy bármiféle konfliktus lett volna kettejük között. Ha Caesar indulását el tudnák halasztani, az azt jelentené, hogy Bibulus végre maga is a rivaldafénybe kerülhet. Ráadásul annak veszélye is elhárulna, hogy az „új ember” Lucceius, akit csak népszerű szövetségese húzott magával, Bibulust a harmadik helyre szorítsa. Egy választás elvesztése megalázó csapást jelentett egy nemesi család tagjára nézve. Így hát mondhatjuk, hogy Caesar kérelme elfogadásának megakadályozásából Cato családjának egyértelműen előnye származott. A személyiségükben rejlő ellentét mellett sem mehetünk el szó nélkül. Nem túlzás azt állítani, hogy Cato gyűlölte Caesart, és azt hitte, átlát vonzó külsején. Servilia véget érni nem akaró viszonya a férfival még inkább
felbőszítette féltestvére érzéseit. A római arisztokrácia semmi rosszat nem látott abban, ha egy szenátort a személyes gyűlölete vezérli, míg a dühe nem öltött túlzó méreteket. Ilyen megvilágításban Cato egyszerűen megragadta a lehetőséget, hogy ártson az egyik ellenfelének. Ráadásul valahányszor megváltoztatta a szenátus véleményét, vagy megakadályozta valaminek a megtételében, a saját reputációját növelte. Még csupán harmincöt éves volt, és a tribunusi posztnál nem töltött be magasabb hivatalt, de máris elérte, hogy ő legyen a szenátus egyik meghatározó hangja. Pusztán azáltal, hogy ő volt Cato, a régi vágású erény mintapéldánya, híres őse eleven másolata, akit lehetetlen volt eltántorítani a nézeteitől, amit akkor sem félt megfogalmazni, ha történetesen szöges ellentétben állt a többség véleményével. Valószínűtlen, hogy i. e. 60-ban Caesart a Köztársaságra nézve veszélyesnek próbálta volna beállítani. Cicero leveleiből egyértelműen kitűnik, hogy a választásokat megelőzően nem létezett ilyen, széles körben elterjedt nézet. Egyetlen utalás létezik, hogy felmerült némi gyanú, amikor a szenátus kiosztotta azokat a provinciákat, amelyeket az i. e. 59. év consuljai fognak kapni a hivatali idejük lejárta után. Caius Gracchus törvénye megszabta, hogy ezt még a választás előtt meg kell tenni. Ebben az esetben a szenátus úgy határozott, hogy mindkét consult „az erdei és vidéki utak” (silvae callesque) karbantartására küldik el. Igaz, hogy a vidéki Itáliának az elmúlt évtizedekben sokat kellett elszenvednie, ennek ellenére egy ilyen szánalmas feladatot messze méltóságán alulinak érezhetett egy consul, hát még kettő! Nem valami meggyőző az az érv, hogy ezzel csak készenlétben akarták tartani a consulokat arra az eshetőségre, ha egy nagyobb háború bontakozna ki Galliában, hiszen nem ez volt a szokásos római gyakorlat. Viszont fölöttébb sértő döntés volt, és a források is kihangsúlyozzák, hogy Caesarnak szánták a sértést, bár azt azért illik megjegyezni, hogy az „ítéletet” Bibulusnak is el kellett volna viselnie. [14] A consulokat a comitia centuriata választotta, amelynek a felépítése határozottan különbözött a törzsi gyűlésekétől. Caesar már elkönyvelhetett egy sikert a comitiában, amikor praetornak választották, de a consuli címért folytatott verseny elkerülhetetlenül keményebb volt, mint az évi nyolc praetori posztért való küzdelem. A consulválasztásokat általában július végén tartották, szóval Caesarnak már csak néhány hete maradt, hogy személyesen is korteskedjen. A comitia centuriata a Campus Martiuson gyűlt össze, olyan szertartások kíséretében, amelyek Róma korai történetének hadi rendszerét idézték fel – ahogy például a Janiculum-dombon felvont vörös zászló is, amit Rabirius perével kapcsolatban már említettünk. Az elnöklő magistratus, az
aktuális évi consulok egyike szintén tradicionális formában adta ki az utasításait a gyűlésnek, amitől eléggé olyan hangzása volt, mintha katonai parancsokat osztogatnának. Mielőtt az eljárás elkezdődött, először tartottak egy kötetlen találkozót, avagy contiót, bár kimondottan arról nem tudunk, hogy a jelöltek kaptak-e egy utolsó esélyt, hogy megszólíthassák a választókerületet. A consul imával nyitotta meg az ügymenetet, majd azt követően egy előírásos szöveggel megparancsolta az embereknek, hogy válasszák meg a két új consult. A szavazókat az utolsó népszámlálásban rögzített vagyoni állapotuk szerint századokba osztották. Az egyes századokba az egy törzsből való férfiak kerültek, de a dolog törzsi vonatkozása ennyiben ki is merült. A szavazás az Első Osztály hetven századával kezdődött, amit a tizennyolc lovagi század követett. Mindegyik század két nevet választott a jelölti listáról, hogy betöltse a két üres consuli helyet. Összesen 193 század volt, és a választás kimenetelét nagyban eldönthette és legtöbbször el is döntötte a Második Osztály szavazata. Az Első Osztály tagjainak jelentős vagyonnal kellett rendelkeznie, bár hogy ebben a korszakban pontosan mennyivel, azt nem tudjuk. Hiba lenne mindannyiukra nagyon gazdag emberként tekinteni. Egyesek akár olyan vagyonosak is lehettek, mint a lovagok, de a többiek viszonylag szerény anyagi erőforrásokkal rendelkeztek. Nem leljük nyomát, hogy ennek az osztálynak a tagjai mai értelemben szociálisan rangsorolták volna magukat, vagy egyáltalán külön társadalmi osztályt alkottak volna. Az elsőként szavazó századok az utánuk következőket is befolyásolták, mert látszólag erős késztetést éreztek, hogy olyan emberekre szavazzanak, akik várhatóan győzni fognak. Különösen nagy befolyása volt az Első Osztályból annak a századnak, ami egy sorsolást követően elsőként kapott szót. Ez a centuria praerogativa volt, és általánosan elterjedt a nézet, hogy akinek a nevére ez a század elsőként szavazott, az fogja nyerni a választást. [15] Más választásokhoz hasonlóan a comitia centuriata szavazása a saeptában, azaz a Campus Martius „karámjaiban” zajlott. Néhol az ovile szóval is emlegették a szavazó egységeknek felállított, fával körülkerített, ideiglenes építményt, ami nyitva volt az elemeknek, és egy jókora területen terpeszkedett. Nem tudjuk, hogy általában hány polgár élt a szavazati jogával. A cenzus több mint 900 000 férfi polgárt tartott nyilván, és közülük legalább néhány százezer biztosan Rómában élt, legalábbis az év egy részében. A saepta méretéből adódóan azonban rendkívül valószínűtlennek tűnik, hogy akár csak az itt lakók zöme szavazni tudott, még ha akart is. Számításokat végeztek, hogy a szavazáshoz elkerített területre hány szavazó fér be, és a
számot nagyban módosította a szavazás hosszát megsaccoló hipotézis, ugyanis napnyugtára az egész eljárásnak véget kellett érnie. A szám 70 000től 55 000-ig változott, de legalább 30 000-re számítottak. Minden elbeszélő hajlamos megjegyezni, hogy ezek a maximális számok, de a valós adatok ennél jóval alacsonyabbak lehettek. Bár oktalanság lenne ezeknek a becsléseknek bármiféle bizalmat szavazni, azt biztonsággal feltételezhetjük, hogy a szavazóképes polgároknak csupán egy kisebb hányada szavazott. De azt nehéz megmondani, vajon rendre ugyanazok a szavazók gyűltek-e össze – általában ezt feltételezik, de tényleg nem lehetünk benne biztosak. Egy consulválasztás minden bizonnyal jeles esemény volt, és szép számú polgár kifejezetten azért utazott Rómába Itáliából, hogy részt vegyen rajta. Nyilvánvalóan inkább a tehetősebb polgárok indultak útnak, de a lovagrend és az Első Osztály fajsúlyosabb véleménye miatt ez annál is lényegesebb volt. Egészen bizonyos, hogy a választási eredmények kiszámíthatatlanok voltak, és kivételes ritkaságszámba ment, ha két consuljelölt is biztos befutónak számított. A praerogativa századot sorsolással választották ki a szavazás napján, újabb kiszámíthatatlan elemet adva a folyamathoz. [16] Saját kampánya idején Cicero arra gondolt, hogy Gallia Cisalpinába is ellátogat, hogy az ottani vagyonos polgárok közt korteskedjen; egész életében megpróbált kapcsolatban maradni Itália számos részével. Ahol a régi szívességek és barátságok nem bizonyultak elegendőnek, ott segített a pénz. Minden törzsbe tartoztak olyan emberek, akikről köztudott volt, hogy képesek befolyásolni törzsbéli társaik véleményét, akár együtt szavaztak, akár mindegyik a saját századában. I. e. 61-ben több helyről azt jelentették, hogy ezek közül az emberek közül sokan Pompeius házának kertjébe látogattak a fizetségért, hogy cserébe a hadvezér Afranius nevű jelöltjét támogassák. I. e. 60-ban a kenőpénz összege kisebb lett, de azért az összes jelölt élt a használatával. Lucceius pénze saját magáért és Caesarért dolgozott, míg Bibulus nemcsak a saját forrásait vette igénybe, de számos prominens szenátor is támogatta. Ez ellen Catónak éppúgy nem volt kifogása, mint amikor i. e. 63-ban önmagát megtartóztatva, a saját sógora ellen sem emelt vádat választási kenőpénzek használata miatt, noha Murenát ugyanezért perbe fogta. Ő is a családja sikerét egyengette, mint bármelyik szenátor. Suetonius szerint Catót és Bibulus többi pártfogóját az a félelem is motiválta, hogy nem tudták, vajon mire lesz képes Caesar consulként, ha olyan kollégát kap maga mellé, aki politikailag közel áll hozzá. Lehet, hogy ez csak utólag visszatekintve tűnt kézenfekvőnek – Bibulus családi összeköttetései és rangja feltehetően sokkal fontosabb tényező volt. [17]
A választás napján Caesar nagyon kényelmes különbséggel lett az első befutó. Bibulus szerezte meg a második helyet, így Lucceius nagyon kevés haszonnal zárta a versenyt. Rengeteg szavazó valószínűleg Caesart és Bibulust nevezte meg a szavazócédulán. Miután Caesar elérte a legmagasabb magistratusi tisztséget, már csak az volt a kérdés, mihez kezd vele, és hogyan fog viselkedni a hivatalban töltött tizenkét hónapban. A FÖLDTÖRVÉNY I. e. 60 decemberében, alig néhány héttel azelőtt, hogy Caesar i. e. 59. január elsején elfoglalta volna a consuli posztot, Cicero látogatót fogadott a vidéki villájában. A vendég Lucius Cornelius Balbus volt, a hispániai Gadesből származó római polgár, aki nemrég Caesar személyi állományába került, és politikai ügynökeként kezdett tevékenykedni. Balbus főleg az agrártörvényről beszélt, amit Caesar a consulsága alatt óhajtott bevezetni. Cicero földtulajdonosként egész életében viszolygott bármiféle újrafelosztástól, és három évvel azelőtt főként az ő ellenkezése vetett gátat Rullus törvényének. Ezúttal választhatott, hogy vagy ellenzi az új törvényt, és egy időre kivonja magát a forgalomból, hogy ne kelljen állást foglalnia, vagy támogatja. Ahogy Cicero írta Atticusnak, Caesar arra számított, hogy támogatni fogja a törvényjavaslatot. Balbus „biztosított afelől, hogy Caesar mindenben az én és Pompeius tanácsát fogja követni, és azon fog munkálkodni, hogy kibékítse Crassust Pompeiusszal”. Ha Cicero tartaná magát a tervhez, akkor számíthatna „egy nagyon közeli szövetségre Pompeiusszal, és ha akarom, Caesarral is, valamint kibékülhetnék az ellenségeimmel, békén hagyna a csőcselék, és biztosítva lenne az öregkorom”. Caesar körültekintéssel készülődött a hivatali évére, és megpróbált annyi politikai szövetségest szerezni, amennyit tud. Cicero a consuli sikerei ellenére is csak egy „új ember” maradt, a szenátus pedigrés családjai soha nem fogadták teljesen maguk közé, és az összeesküvők kivégzése i. e. 63 óta a hivatali túlkapás miatt sebezhetővé tette. Az elmúlt évtizedben következetesen Pompeius hű támogatójaként lépett fel, akinek most nyilvánvalóan köze volt Caesar földtörvényéhez, a két férfi pedig Cicero szónoki képességeit akarta az ügyük szolgálatába állítani. [18] Némi gondolkodás után Cicero visszautasította az ajánlatot, nem akarta elkötelezni magát. Ez bizonyára csalódottsággal töltötte el Caesart, de semmi nem veszett el, mert már két, jóval hatalmasabb szövetségest maga mellé
állított. Balbus figyelmeztette Cicerót a lehetséges szövetségre, amit Pompeius és ősellensége, Crassus köthet. Valamikor ezekben a hónapokban Caesarnak sikerült is nyélbe ütnie a dolgot, és Suetonius szavaival élve, úgy kötelezte el magát a két férfi felé, hogy „semmi olyan nem történhet a Köztársaságban, ami hármuk közül bárkinek nem tetszik”. [19] A történészek ezt a szövetséget az első triumvirátusnak nevezik – a másodikat Marcus Antonius, Octavius és Lepidus hozta létre i. e. 43 novemberében, hogy szembeszálljon Caesar gyilkosaival. A triumvirátus háromtagú tanácsot jelent, ám az utóbbi szövetséggel szemben – melyet törvény által szentesítve alapítottak, mindhárom férfit dictatori hatalommal felruházva – Crassus, Pompeius és Caesar társulása nem volt hivatalos. Sőt, kezdetben egyenesen titkolták. Ugyan i. e. 60 decemberében Balbus csupán lehetőségként beszél a Pompeius és Crassus közötti megbékélésről, ez nem azt jelenti, hogy a triumvirátust akkor még nem alapították meg; egyszerűen még nem volt köztudott. Caesar egy ideje már közel állt Crassushoz, és utóbbi bőven invesztált belé, sőt kezeskedett azért az adósságáért is, ami miatt Caesar majdnem lemaradt Túlsó-Hispánia kormányzói posztjáról. Caesar hangos támogatója volt a Pompeiusnak kedvező intézkedéseknek is. Kétségtelen, hogy korábban találkozott már a férfival – a római arisztokrácia világa kicsi volt, azonfelül i. e. 70 és 67 között javarészt mindketten Rómában tartózkodtak –, bár nem maradt feljegyzés semmiféle bizalmas barátságot illetően. Pompeius távolléte alatt Caesar elcsábította a hadvezér nejét, amivel nem feltétlenül kedveltette meg magát a férjjel, de ami azt illeti, Crassus feleségével is hált, ám a politikai kollaborációjuk ennek mégsem látta kárát. Az elmúlt néhány év csalódást hozott mind Pompeius, mind Crassus számára, mert kénytelen-kelletlen rá kellett ébredniük, hogy a pénzük és a befolyásuk nem elegendő ahhoz, hogy mindent megkapjanak. Pompeiusnak egy tehetségesebb és erélyesebb consulra volt szüksége Pisónál vagy Afraniusnál, aki eleget tesz a kéréseinek. Caesar feláldozta a diadalmenetét, hogy azonnal el tudjon indulni a consuli székért. Hogy értelme legyen az egésznek, a hivatali év lejárta után sokkal nagyobb szabású hadi vállalkozásra volt szüksége, mint amit Itália „erdei és vidéki” útjai vélhetően nyújthattak. Ehhez viszont befolyásos támogatókra volt szüksége. Ha külön Pompeiusszal, vagy külön Crassusszal szövetkezik, biztos lehetett volna benne, hogy a két férfi a kölcsönös ellenszenv miatt akadályozta volna a másik munkáját. Mivel tisztában volt vele, hogy Cato, Bibulus és a szövetségeseik kitartóan dacolni fognak minden lépésével, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy még egy nagy hatalmú ellenlábast szerezzen. Így a legelegánsabb és
legegyszerűbb megoldásnak Pompeius és Crassus szövetsége kínálkozott, mert tudta, hogy ők ketten együtt ellenállhatatlan erőt fognak képviselni. A szövetség lehetőségét Cato és a többi nemes teremtette meg, hiszen ellehetetlenítették és megkeserítették a Köztársaság két leghatalmasabb emberének életét. Ettől függetlenül Caesarnak minden rábeszélő képességét és varázsát be kellett vetnie, hogy meggyőzze az ősi riválisokat, képes megszerezni nekik, amit akarnak, ha egyesült erővel támogatják őt. [20] Lehetséges, hogy a triumvirátus megteremtését célzó tárgyalások éppen levelezéssel kezdődtek, ám elképzelhetetlen, hogy bármiféle döntés született Caesar Itáliába való visszatérése, i. e. 60 nyara előtt. Nem valószínű, hogy a megállapodást a consuli választások előtt ütötték nyélbe, amikor is Caesar győzelme erősítette a tárgyalási pozícióját. Nem tudunk biztosat afelől, hogy Pompeius és Crassus nyíltan, egyesített erővel korteskedett-e mellette. Ha így is történt, a külvilág semmi különlegeset nem láthatott benne, hiszen elég általánosnak számított, hogy ellenségek ugyanazt a jelöltet támogassák, ha mindketten személyes barátságot ápoltak az illetővel. A három férfi együttműködésének széles körben a gyanúja sem merülhetett fel legkorábban i. e. 59 januárjáig. Később persze annál nyilvánvalóbbá vált, mire nyomban felháborodott hangok és a Köztársaság végét jövendölő szokásos óbégatás lett a válasz. Varro, a polihisztor, aki tanácsokkal látta el Pompeiust a szenátori ügymenetet illetően, és később a hadvezér legatusaként szolgált, egy pamfletben ócsárolta a „háromfejű szörnyet”. Több mint másfél évszázaddal később Plutarkhosz szilárdan hitte, hogy a triumvirek barátsága – különösen Caesaré és Pompeiusé – volt az az eredendő ok, ami előidézte a polgárháborút, és véget vetett a Római Köztársaságnak. Caesar ennek köszönhetően tudott akkora hatalomra szert tenni, hogy végül még Pompeiust is maga alá gyűrte. Ám ez egy utólag kialakított nézet, bizonyára nem is egyedülálló, és a jövőbeli eseményeket elkerülhetetlennek vélte, ami vitatható. Azonban bizonyos értelemben Plutarkhosz megértette, hogy a trumvirátus alapjában véve nem olyan emberek szövetsége volt, akiket ugyanolyan politikai eszmék és ambíciók mozgattak. Pompeius, Crassus és Caesar mind a saját hasznukat nézték. Pompeius földet akart szerezni a veteránjainak, és törvényesíteni a keleti intézkedéseit, Crassus pedig Asia provincia adószedőinek szeretett volna enyhítő feltételeket elérni. Legfiatalabb tag lévén Caesarnak politikai támogatókra volt szüksége, hogy elérhessen bármit a dacos consuli tanáccsal szemben, és elnyerhessen egy fontos tartományi parancsnokságot a hivatala lejárta után. Gyakorlatilag ő volt a másik kettő eszköze, hiszen nekik szükségük volt egy magistratusra, aki előterjeszti és
keresztülveri a számukra fontos törvényeket. Cserébe számíthatott a jutalomra. Mindhárman tudták, hogy a többinek is haszna van a megállapodásból, de ezt csak addig voltak hajlandóak elviselni, amíg a saját céljaikat el nem érték. Tulajdonképpen „érdekházasság” volt ez, amit bármely fél felbonthatott, amint nem volt belőle haszna. Ha ennél szilárdabb vagy maradandóbb köteléket akarunk belelátni, azzal azt kockáztatjuk, hogy félreértjük azokat az eseményeket, amelyek ebben az évben és az utána következőkben történtek. Crassius Dio olyan férfiakat emleget, akik ünnepélyes fogadalmat tettek, ám több mint valószínű, hogy ez utólagos propaganda. A rómaiak a titokban tett esküket mindig is valami baljós dolognak vélték. Állítólag Catilina is így állapodott meg a híveivel. A későbbi századokban a korai keresztények ellen is ez lesz az egyik vád. [21] A két consul hatalma ugyanakkora volt, de havonta váltakozva hatalmi fölényt élveztek a társuk fölött. A választás napján Caesar volt az első befutó, ezért amikor Bibulusszal i. e. 59. január 1-jén hivatalba léptek, övé lett a fölény, és a Köztársaság évét imákkal és áldozatbemutatással kezdte. Minden consulnak tizenkét lictor járt, akik a magistratus hatalmát szimbolizáló fascest hordozták. Az aktuális feljebbvaló consulra azt mondták, hogy nála van a fasces. A lictorok általában a magistratus előtt sétáltak, és szükség esetén utat vágtak neki a tömegben. Kollégája iránti tisztelete jeléül Caesar az év elején kijelentette, hogy amikor Bibulusnál lesz a fasces, a saját lictorait a férfi szolgálatára bocsátja, és utána fognak haladni. Ő beéri azzal, ha egyetlen alacsonyabb rangú hivatalnok, a hivatalszolga (accensus) fog előtte haladni. Ez csak az egyik volt az észszerű gesztusok sorában, amelyeket Caesar az év legelején tett. Azt is el akarta érni, hogy a tettei és a szavai, ahogy másoké is, legyenek publikusak. Ezért a szenátusban és más nyilvános gyűléseken elhangzó beszédeket írnokokkal akarta lejegyeztetni, hogy aztán a Forum nyilvánosságára hozhassák őket. A múltban erre csak alkalmanként került sor, például a Cicero consulsága idején zajló viták egynémelyikét tették közzé. [22] Ennek ellenére a földtörvényt tartotta elsődleges fontosságúnak, amit a szenátusban valószínűleg már január elsején vagy másodikán felolvastak, illetve megvitattak. Elengedhetetlen volt a sietség, ugyanis egy törvényjavaslatot huszonnégy nappal azelőtt ki kellett hirdetni, mielőtt összehívták a törzsi gyűlést, hogy megszavazza. Ha Caesar még januárban meg akarta szavaztatni, amíg nála volt a fasces, akkor minden nap drága volt, mert a szenátus harmadikán vagy negyedikén nem ülésezett. Még az előző év vége előtt jelentős energiákat fordítottak arra, hogy előkészítsék a
törvénytervezetet, és biztosítsák az elfogadását. Azt már láttuk, hogy Balbust elküldték korteskedni Cicero támogatása érdekében. Caesar tanult Rullus és Flavius elbukott földtörvényének esetéből. A Campaniában fekvő állami földterületet – az ager Campanust, amely csinos bevételt hozott a kincstárnak – hivatalosan is kiemelték a törvény hatálya alól. Egyes cikkelyekkel azt is kikötötték, hogy a magánterületet tiszteletben tartják. Egy bizottság felügyelte volna a Pompeius veteránjainak és a városi szegények sokaságának szánt földek felvásárlását és kiosztását. A bizottság kizárólag olyan tulajdonosoktól vásárolhatott volna, akik hajlandóak voltak eladni, és a földért az utolsó cenzusban összeírt értékét fizették volna. Az erre szolgáló fedezet alapjául a Pompeius győzelmeiből származó többlet szolgált. A törvény egyéb cikkelyei határozottan elismerték a már létező földfoglalások jogát, nehogy általános ijedtséget okozzanak azzal, hogy esetleg felülvizsgálják, törvényesen birtokolják-e az adott területet, vagy sem. A törvény az új telepeseknek megtiltotta, hogy húsz éven belül áruba bocsássák a földjüket, mintegy nyomatékosítandó, hogy a cél a stabil és állandó új települések létrejötte. Húsz bizottsági taggal számoltak, hogy se egy, se két ember ne ragadhasson magához túl nagy pártfogói hatalmat, bár bizonyos döntések meghozatalára elvileg létezett egy öttagú belső tanács is. A bizottsági tagok választás útján nyerték a posztjukat, és a törvény eleve kizárta Caesart a lehetséges jelöltek közül, nehogy bármi kétség merülhessen fel, hogy a törvényjavaslat beterjesztéséből esetleg haszna származik. A római törvények általában hosszúak és összetettek voltak – a világ egyik legmaradandóbb római öröksége a nehézkes és tekervényes jogi nyelvezet. Mielőtt Caesar felolvasta a szenátusnak a teljes szöveget, bejelentette, hogy hajlandó megváltoztatni vagy eltávolítani bármelyik cikkelyt, amivel kapcsolatban ellenvetés merül fel. [23] A törvényjavaslat jól kigondolt és észszerű volt. Ha egyáltalán volt is, alig akadt benne bármi, amit indokolt kritika érhetett, és a szenátorok tisztában voltak vele, hogy a vita során elhangzó felszólalásaikat nyilvánosságra hozzák. A legvalószínűbb, hogy Caesar január másodikán elkezdte kikérni az egyes szenátorok véleményét. A volt consulok közül Crassus szólalt fel elsőként, és feltehetően áldását adta a dologra, miképp Pompeius is, akit másodjára kérdeztek meg. A többiek némiképp vonakodtak ugyan, de egyikük sem merte a nyilvánosság előtt ellenezni a törvényjavaslatot. A volt praetorokra ugyanez állt. Csak amikor a volt tribunusokra került a sor, és Caesar Catót szólította beszédre, akkor hangzott el a kedvetlen támogatáson és kertelésen kívül igazi ellenvetés. Még Cato is kénytelen volt elismerni, hogy a törvénytervezet szép munka, de úgy érezte, hogy rosszul időzítették, és
állítása szerint hiba lett volna bármilyen újítást bevezetni ebben az évben. A korábban felszólalók némelyikének sikerült valamilyen érintőleges ügy kapcsán halogatásra hivatkozni, de a házszabályok manipulálásának Cato volt az igazi mestere. Miután a véleményére voltak kíváncsiak, ő elmondta azt, és egyre csak mondta, mondta megállás nélkül, mígnem a percek órákká nyúltak. Nyilvánvalóan megint arra játszott, hogy addig beszél, amíg a szenátus kénytelen lesz berekeszteni az ülést aznapra, mielőtt szavazásra kerülhetne sor. Nemegyszer élt már ezzel a taktikával a múltban, és mindig bejött neki. Ezúttal azonban Caesar elvesztette a türelmét, és megparancsolta a kiszolgálószemélyzetének, hogy tartóztassák le Catót, és vezessék el a börtönbe. Szélsőségesnek tűnhet a lépés, de nem létezett más módja, hogy elhallgattassák a Ház egyik tagját, aki a világért sem hagyta abba a monológját, miután kikérték a véleményét, hiszen Catót még lehurrogni sem lehetett. Caesar frusztrációjának kimutatása csakhamar hibának bizonyult. Cato tisztában volt vele, azzal jön ki legjobban a szituációból, ha a Köztársaság alázatos védelmezőjét játssza, aki nem fog meghajolni a „zsarnokság” előtt. A szenátusban legalábbis széles körű együttérzés támadt iránta, bár a vita egy darabig még folytatódott. Az egyik szenátor, Marcus Petreius, aki a csatatéren végül legyőzte Catilinát i. e. 62-ben, és már egyébként is harmincévnyi katonai szolgálatot tudhatott maga mögött, felállt, és elhagyta a Házat. Caesar tudni akarta, hogy miért távozik az ülés vége előtt, mire az őszes veterán csípősen azt válaszolta, hogy inkább lenne Catóval a börtönben, mint itt Caesarral. A consul rájött, hogy rosszul mérte fel a helyzetet. Arra számított, hogy Cato majd a plebejus tribunusok egyikével fogja megvétóztatni az őrizetbe vételét. A fogoly viszont túlságosan élvezte a pillanatot ahhoz, hogy Caesarnak ilyen könnyű kiutat kínáljon. Végül a consulnak muszáj volt elrendelni a szabadon bocsátását. A nap anélkül telt el, hogy a szenátus akár csak egy indítványt megszavazott volna a törvényjavaslat támogatására. [24] Cato nyert, a reputációja tekintetében újabb diadalt könyvelhetett el. Azonban pályafutása sok sikeréhez hasonlóan ez is újabb látszatdiadal volt, ami hosszú távon csak rontott a dolgokon. Ezúttal nem Pisóval vagy Afraniusszal kellett szembenéznie, akiket könnyen kizökkenthetett vagy megsemmisíthetett. Caesar, aki egyezségre törekedett, most kijelentette, hogy mivel a szenátus nem hajlandó cselekedni, kénytelen közvetlenül a római néphez fordulni. Talán már másnap gyűlést tartott a Forumon, és újra mindent elkövetett, hogy méltányos hangnemet üssön meg. A Rostrára szólította a kollégáját, Bibulust, és a tömeg nyilvánossága előtt kérdezte meg, mi a
véleménye a földtörvényről. Mindig nehéz volt pontosan megjósolni, kik jelennek meg az ilyen nyilvános gyűléseken, és hogy a véleményük hitelesen tükrözi-e a szélesebb népesség nézetét, vagy csak egy mai értelemben vett pártgyűlést tartottak. Egyfelől nehéz lett volna visszatartani bármely polgárt – vagy akár nem polgárt –, aki Rómában tartózkodott, hogy ne menjen oda a beszédeket meghallgatni. Másfelől pedig a Forumon korlátozott hely állt rendelkezésre, ahol a város hatalmas népességének valószínűleg csupán kis hányada fért el. Kétséges, hogy ötezer embernél több hallgathatott egy szónoklatot, habár a Forum más részein talán ennél többen is elfértek. Sok történész úgy véli, hogy amikor egy magistratus hívott össze gyűlést, a tömeg garantáltan tele volt a támogatóival. Ez feltételezhetően igaz, noha semmiféle bizonyítékunk nincs arra vonatkozólag, hogy valójában hogyan is szerveztek meg egy ilyen eseményt, és lehet, hogy nem árt kicsit óvatosabban fogalmaznunk azt illetően, hogy mennyire tudtak befolyásolni ekkora tömeget. Ebben az esetben a sokadalom hangulata bizonyára Caesarnak kedvezett. Mindazonáltal Bibulus elismételte Cato érvét, hogy bármennyire is megalapozott a törvényjavaslat, ebben a hivatali évben nem kellene újításokat bevezetni. Caesar megpróbálta tovább győzködni a kollégáját, és azt mondta a tömegnek, hogy már Bibulus jóváhagyása is előremozdítaná a törvény ügyét. A tömeggel ezután elkezdte skandáltatni, hogy egyezzen bele, mire a feszült Bibulus csak annyit kiáltott: „Idén akkor sem kapjátok meg ezt a törvényt, ha mind akarjátok!” A súlyos bejelentés után elviharzott. [25] A római magistratusokat nem azért választották, hogy bárkit képviseljenek, és sem őket, sem a szenátorokat nem kérhette számon semmilyen választókerület. Ilyen értelemben a római politika kifejezetten különbözött a modern demokráciák elméletétől – ha a gyakorlatától szükségszerűen nem is. Elvileg azonban végül mégiscsak a római nép akarata volt a legfelsőbb hatalom, és ha egy consul ilyen megvetéssel tekintett a szavazóira, azzal komoly hibát követett el. Caesar nyomás alá helyezte a consultársát, hogy elkövesse a hibát, és most erre a sikeres húzásra kezdett építkezni. Nem hívott több magistratust a gyűlésére – vagy gyűléseire, hiszen egynél több is lehetett –, inkább kiváló idősebb szenátorokat szólított a pulpitusra. Ez bevett gyakorlat volt, és Caesar Crassusszal és Pompeiusszal nyitotta a sort. Mindketten lelkesen támogatták a törvényjavaslatot, először mutatva nyilvános jelét a consullal való szövetségüknek. Pompeius arról beszélt, hogy muszáj földdel jutalmazni azokat a katonákat, akik a parancsnoksága alatt oly kiválóan harcoltak Rómáért. Arra is emlékeztette az embereket, hogy a seregei által szerzett zsákmány elegendő fedezetet biztosít a Köztársaságnak,
hogy a földosztást megvalósíthassa. Caesar ismét megdolgozta a tömeget, és rávette őket, hogy könyörögjenek Pompeiusnak, hogy a törvényjavaslatból törvény legyen. Mivel a hadvezér mindig is hajlamos volt az öntömjénezésre, Caesar kérdésére bejelentette, hogy ha valaki „felmarkolta a kardot”, hogy útját állja a törvénynek, akkor „a pajzsot is emelje fel”. (Egy másik verzió szerint „karddal és pajzzsal is készüljön”) Az otromba fenyegetés az éljenző tömeget gyönyörködtette, rengeteg szenátort viszont idegessé tett. Cato és Bibulus ellehetetlenítette Caesart a szenátusban, ám a tétek emelése sem őt, sem a támogatóit nem rettentette el. Mert Caesar legalább annyira konok és elszánt volt, mint ők. Ahogy i. e. 133-ban Tiberius Gracchus, aki nem tudta elnyerni a szenátus jóváhagyását, ő is közvetlenül a nép elé vitte a törvényjavaslatát. Január utolsó napjaira kitűzték a törzsi gyűlés dátumát, hogy szavazásra bocsássák a földtörvényjavaslatot. Caesar jól kezelte a nyilvános gyűléseit, és minden jel arra mutatott, hogy jóváhagyják a törvényt. Bár Cato és Bibulus a Köztársaság igaz védelmezőinek szerepében tetszelegtek, kétséges, hogy a polgárok igen kis hányadánál többet képviseltek volna. Valójában a szenátusban is csak a kisebbség vagy annál valamivel többen oszthatták a véleményüket, csakhogy abba a körbe beletartoztak a legkiválóbb és legbefolyásosabb nemesek. [26] „JULIUS ÉS CAESAR CONSULSÁGA” A törvényjavaslat megszavazására összehívott törzsi gyűlés napjának hajnalán Caesar, Crassus és Pompeius támogatói kezdték elfoglalni a helyüket a Forum kritikus pontjain. Talán Pompeius seregének veteránjai is ott álltak köztük, akiknek anyagi érdeke fűződött a törvényjavaslat megszavazásához. Néhányan fegyvert viseltek, amit legalább részben eltakartak. Nem valószínű, hogy elegen voltak a Forum összes bejáratának biztosításához, és ahogy felkelt a nap, egyre több polgár csatlakozott a Castor és Pollux temploma előtt várakozó sokasághoz. A népgyűlést megelőző csoportosuláshoz kiválasztott helyszín arról árulkodik, hogy rengeteg emberre számítottak, mert a Forumnak ezen az oldalán sokkal több volt a hely, mint a Rostra körül. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a földosztást ösztönző törvényjavaslatot a jelek szerint széles körben támogatták, sőt akik aktívan ellenezték, és nem csak közömbösen viszonyultak hozzá, nagyon kevesen voltak. Pompeius nyílt támogatása sok olyan embert is meggyőzött, akik Caesar szándékait illetően nem voltak biztosak. Hogy a jelenlévők megijedtek-e – vagy éppenséggel
biztonságban érezték magukat a Forumon csoportokban álldogáló, tagbaszakadt férfiaktól –, nehezebb megmondani. Caesar beszédet intézett a tömeghez a templom pódiumáról, újra elmagyarázva nekik, hogy miért nélkülözhetetlen e törvény. A szónoklat közepén megérkezett a consultársa. Bibulust a hivatali segédei és a lictorai kísérték, de velük tartott Cato és hárman az az évi tribunusok közül, valamint a híveik egy csoportja. A tömeg szétnyílt előttük, ahogy a consul Caesar felé tartott. Dio szerint ennek oka részben a legfelsőbb magistratus iránti természetes tisztelet volt; vagy azt hitték, hogy meggondolta magát, és már nem ellenzi a törvényt. Amikor odaért Caesarhoz a templom emelvényén – és talán még nem felejtette el saját rossz viccét az együtt töltött aedilisi posztjukról –, Bibulus leszögezte, hogy a véleménye jottányit se változott. A tribunusok jelenléte azt sugallta, hogy Catóval azt tervezték, megvétózzák az eljárást, és megakadályozzák a népgyűlés megtartását. Talán annak bejelentését is fontolgatta, hogy kedvezőtlen előjeleket látott, ami szintén elég ürügyet szolgáltatott volna arra, hogy feloszlassák a gyűlést. Habár ehhez már túl messzire mentek a dolgok, mert az ilyen kijelentéseknek éppen az volt a célja, hogy megelőzzék a törzsek csoportosulására felszólító parancsot, amit Caesar feltehetően már kiadott. [27] A tömeg azonnal ellenségesen reagált. Kétségtelen, hogy az elkövetkező erőszakot a fegyveres támogatók vezették. Bibulust letaszították a templom lépcsőiről, amikor Caesar ellen kívánt szót emelni. A lictorait legyűrték, az általuk hordozott fasceseket összetörték – egy magistratusra nézve ez alapvető, szimbolikus megaláztatásnak számított. Appianosz szerint Bibulus lecsupaszította a nyakát, és azt ordította, hogy inkább a halála mocskolja be ezt a gyűlést, ha már nem tudja megállítani Caesart. Heroikus próbálkozása komédiával végződött, amikor egy trágyával teli kosarat vágtak a fejéhez. Röpködtek a lövedékek, és számos résztvevő megsérült, ahogy egy vagy több tribunus is. A jelenlévők egy részének lövedékek okoztak sérülést. Senki nem halt meg, ami arra enged következtetni, hogy Caesar és a szövetségesei szigorúan kézben tartották az eseményeket. Mi sem szemlélteti megfelelőbben, milyen jól szervezett és visszafogott volt a fegyverhasználat, hogy a consul ganajban fürdött, és nem vérben. Ez pedig éles kontrasztban áll a többi, időszakosan fellángoló erőszakos zavargással, melyek i. e. 133 után történtek. Cato ép bőrrel megúszta, és utoljára hagyta el a helyszínt, miközben a saját álláspontját harsogva próbálta meggyőzni vagy megfélemlíteni a polgártársait. Appianosz azt állítja, hogy Caesar hívei gyakorlatilag kivonszolták Catót a
térről, de később visszaosont, és csak akkor adta fel, amikor rájött, hogy a kutya se figyel oda arra, amit mond. Azután egybehívták a népgyűlést, ami kényelmes többséggel jóváhagyta a törvényt. Az új törvény magába foglalt egy záradékot, aminek értelmében minden szenátornak esküt kellett tennie, hogy aláveti magát a törvény cikkelyeinek, és nem próbálja meg hatálytalanítani azokat. Aki ennek nem tesz eleget, azt száműzik. Rövidesen – talán öt nap alatt, ahogy általában az ehhez hasonló törvények záradéka megkövetelte – valamennyien letették az esküt. Metellus Celer, a consul, aki egy évvel korábban a börtöncellájában akarta összehívni a szenátust, eleinte vonakodott, de végül ő is beadta a derekát. Catót állítólag Cicero győzte meg, hogy értékesebb Rómának, ha a városban tudhatják, mint ha száműzik. Bibulus összehívta a szenátust, amint erre a szavazás után először lehetőség nyílt, hogy tiltakozzon Caesar viselkedése ellen. A gyűlést valószínűleg február elsején tartották, amikor átvette a fascest. Azonban Bibulus azon reménye, hogy a szenátus majd jól megfeddi Caesart, és esetleg a senatus consultum ultimumot is elrendeli, hogy megfossza őt a hivatalától, ahogy i. e. 78-ban Lepidust, alaptalannak bizonyult. Egyetlen szenátor sem akart szembeszállni se Caesarral, se a törvényével, hiszen a nép nagy része óriási lelkesedést tanúsított mindkettő iránt. Ráadásul a háztagok közül rengetegen kötődtek a támogatóihoz, Pompeiushoz és Crassushoz. [28] Bibulus visszavonult a házába, és az év hátralévő részében nem is jelent meg többé nyilvánosan. Azzal foglalta el magát, hogy obszcén röpiratokat és vádaskodásokat írogatott Caesarról, Pompeiusról és a híveikről, amiket kiragasztatott a Forumon. Ám továbbra is láthatatlan maradt. Az emberek Caesar és Bibulus consulsága helyett csakhamar „Julius és Caesar consulsága” néven kezdték emlegetni az épp aktuális időszakot. Suetonius így idézi fel az akkoriban népszerű szóbeszédet: Minap egy törvény lépett érvénybe, mégpedig Caesar évében, nem Bibuluséban. Nem emlékszem, hogy Bibulus a consulsága idején bármit is csinált volna. Ám Bibulus nem volt egészen tétlen, és ahol tudott, megpróbált keresztbe tenni Caesarnak. A consulok feladata volt, hogy kitűzzék az olyan fesztiválok időpontját, amelyeket nem egy konkrét napon kellett megünnepelni. Bibulus ezeket az alkalmakat szándékosan olyan időpontokra helyezte, amikor
népgyűléseket lehetett tartani, megakadályozva azok megrendezését. A társa viszont nem volt köteles elfogadni az ilyen döntéseit, és Caesar már rutinszerűen rá sem hederített. De abban nem tudta megakadályozni Bibulust, hogy bejelentse a hálaadó időszakokat, amiket a sikeres parancsnokoknak szavazott meg a szenátus. Az ilyen időszakok alatt közügyeket intézni nem lehetett, s ilyen értelemben az évnek ezen része Caesar és a szövetségesei számára elveszett. Ezek a húzások sem bizonyultak elegendőnek, hogy az évközbeni ténykedést szabotálja, ezért Bibulus rendszeresen hírnököket küldött Caesar összes megbeszélésére és gyűlésére, hogy bejelentsék, kedvezőtlen előjeleket látott, ezért az ügymenetet fel kell függeszteni. Az „égi jelek” figyelésének alkalmazását az ősisége szentesítette, de ha nem személyesen jelentették be, akkor hatástalan volt. Jelen esetben csalásnak számított, és ezt mindenki tudta, de az ősi rítusok még mindig komoly hatást gyakoroltak a közéletre, ahogy például a zászló leengedése a Janiculumdombon, ami véget vetett Rabirius perének. Felmerült a kérdés, vajon Caesar törvényei érvényesek-e egyáltalán, és maguk a rómaiak is bizonytalannak tűntek a választ illetően, noha maga Caesar pontifex maximus volt, Pompeius augur, a papi testület pedig részben az ómenek értelmezéséért is felelős. [29] Caesar nem volt hajlandó elfogadni Bibulus kijelentéseit, mert túl sok intézkedést kellett foganatosítania. Az összes akadályoztatás ellenére a hivatali évében temérdek új törvényt alkotott, amelyek pontos időrendi sorrendje bizonytalan. A földtörvénnyel sikerült elérni Pompeius egyik célját, majd a törzsi gyűlés szavazatával valamikor a keleti intézkedések jogi státuszát is törvénybe iktatták. Ennek egyik előkészítő tanácskozásán történhetett, hogy Lucullus felemelte a hangját Caesar ellen. A consul oly zabolátlan tirádával válaszolt, miközben bűnvádi eljárással fenyegetőzött, hogy a rangidős szenátor a földre vetette magát, úgy könyörgött kegyelemért. Crassus elkönyvelhette, hogy az Asia provinciabeli adószedés jogáért a publicanusok által beszolgáltatott összeget egyharmadával csökkentették. Mindazonáltal Caesar hivatalosan figyelmeztette őket, hogy a jövőben ne licitáljanak egymásra ilyen meggondolatlanul. Valószínűleg közvetlen haszna is származott az enyhítő rendelkezésből, mert Cicero később azt állította, hogy Caesar a főbb társaságok részvényeivel jutalmazta meg az ügynökeit. Régóta foglalkoztatta Róma provinciáinak a kormányzása, hiszen ahogy láttuk, híres törvényszéki megjelenéseinek zömét a zsarnokoskodó kormányzók vád alá helyezése szolgáltatta. Most egy olyan törvényt vázolt fel, ami szigorúan szabályozta a tartományi kormányzók viselkedését, mintegy letisztázva és feljavítva a dictator Sulla egyik törvényét. Ez fölöttébb sikeresnek bizonyult,
és még évszázadokig hatályban maradt. Cicero később „kiváló törvénynek” nevezte. Az elmúlt években mind Caesar, mind Crassus megpróbált különleges megbízotti posztot nyerni Egyiptomban. Pompeius, aki újraszervezte a keleti Mediterráneum óriási részét, szintén élénk érdeklődést mutatott a térség iránt. I. e. 59-ben gondoskodtak róla, hogy a Római Köztársaság hivatalosan ismerje el XII. Ptolemaiosz uralkodását, aki XI. Ptolemaiosz törvénytelen fia volt. XII. Ptolemaiosz, akinek az Auletes, azaz „a fuvolás” gúnynevet adták, egészen népszerűtlen volt az egyiptomiak körében, de jókora kenőpénzt fizetett Pompeiusnak és Crassusnak. Suetonius állítása szerint ez hatezer talentum lehetett, vagyis döbbenetes, 36 millió denariusra rúgó összeg. A törvények némelyikét Caesar a saját nevében terjesztette elő, ezért Juliusi-törvények (lex Julia) voltak, bármilyen tárgyban is születtek. A többit az üggyel rokonszenvező tribunusok terjesztették elő. Közülük a leginkább figyelemreméltó Publius Vatinius, akit a forrásaink sokszor csak elbűvölő csirkefogónak ábrázolnak. Egyszer kisebb tömeg élén érkezett Bibulus otthonához, és megpróbálta előcsalogatni, hogy a sokaság előtt jelentse be a kedvezőtlen ómenjeit. Még az is szóba került, hogy őrizetbe veszik. Vatinius Caesart támogatta, de butaság lenne őt egyszerűen a consul eszközének tekinteni, mert ahogy minden szenátornak, neki is megvoltak a maga ambíciói. Azért segítette Caesart, mert személyes haszna származott belőle, például a korábban említett adószedő társaságokban való részesedés. Cicero állítása szerint Caesar később kényszeredetten jegyezte meg, hogy Vatinius a tribunusi állása idején semmit nem csinált „ingyen”. [30] Törvényalkotói ténykedése ellenére i. e. 59-ben Caesarnak más dolgokra is futotta az idejéből. Továbbra is mély szerelem fűzte Serviliához, és a szóban forgó hónapokban egy másfél millió denarius értékű igazgyönggyel lepte meg a nőt – talán épp a Ptolemaiosz-féle kenőpénzből futotta rá. Caesar a Pompeiától való válása óta nőtlen volt, azaz i. e. 62 óta. Egyik forrásunk sem hivatkozik olyasmire, hogy Caesar és Servilia esetleg egybe kívánt volna kelni. Mivel mind a Silanustól való válás, mind a Caesarral köttetendő frigy Cato hozzájárulását igényelte volna, erre nyilvánvalóan nem lehetett reális esélyük. Julia, Caesar egyetlen gyermeke is eladó korúvá érett. I. e. 59. április végén vagy május elején két esküvőt is bejelentettek. Caesar feleségül vette Calpurniát, annak a Lucius Calpurnius Pisónak a lányát, aki a legesélyesebb jelölt volt a következő évi consuli posztra, és a triumvirek támogatásával könnyedén meg is nyerhette azt. Ezzel a lépéssel egy, az ügyükkel szimpatizáló utód őrködhetne Caesar érdekei fölött. A házasság politikailag sikeresnek bizonyult, és amennyire meg tudjuk ítélni, meglehetősen boldog
nász volt, habár a pár túl sokat nem élvezhette a másik társaságát, hiszen Caesar a hátralévő élete nagyobbik részét tengeren túli hadjáratokon töltötte. A második házasság Julia és apja politikai szövetségese, Nagy Pompeius között köttetett. Pompeius hat évvel idősebb volt Caesarnál, így a férj és feleség közti korkülönbség még római mértékkel is jelentős. A férfi pedig elvált utolsó feleségétől, annak – többek között leendő apósával elkövetett – hűtlenkedése miatt. A házasságnak egyértelmű politikai motivációja volt, és igen hamar tető alá hozták. Juliát mindössze napokkal a bejelentett esküvő előtt jegyezte el Quintus Servilius Caepio. Caepio érthetően bosszúsan fogadta a jegyesség felbontását, és azt követelte Pompeiustól, hogy cserébe adja hozzá a lányát, Pompeiát, ami viszont a lány Faustus Sullával, azaz a dictator fiával kötött jegyességének felbontásával járt. A Caesar és Pompeius közötti szoros családi kötelék megteremtését általában úgy értelmezik, hogy a consul aggódni kezdett a szövetségese hűségét illetően. Dio és más forrásaink bizonyossággal állítják, hogy Caesar volt a kezdeményező fél. Sokat kockáztatott, amikor keresztülverte a Pompeiusnak tetsző törvényeket, és arra vágyott, hogy befolyásos barátai maradjanak Rómában, ha ő maga egy provinciába indul. És Caesarnak azért is szüksége volt Pompeius támogatására, hogy egyáltalán „megfelelő” provinciát tudjon megszerezni. Ám a házasság ugyanúgy a triumvirátus sikerét is jelezhette. Caesar most már bizonyított, és érdemes volt elgondolkodnia egy tartósabb köteléken. Pompeius új felesége fiatal volt, vonzó, intelligens, és ránézésre az apja varázsát örökölte. A negyvenhét éves férj nyomban fülig szerelmes lett tizenéves arájába. Úgy tűnik, vonzalma viszonzásra talált, és házasságuk kétségtelenül boldog volt. Pompeiust mindig is a rajongás éltette, és az odaadásra odaadással válaszolt. [31] AZ ELLENHATÁS Április közepétől május derekáig a legtöbb szenátor elhagyta Rómát, hogy meglátogassa vidéki birtokát. Így ezekben a hetekben ritkán tartottak szenátusi üléseket vagy népgyűléseket. Talán még ez előtt a nem hivatalos szünet előtt Caesar beterjesztett egy újabb, földdel kapcsolatos törvényt, ami ezúttal a Campaniában fekvő állami földeket érintette, amelyekre az első törvény nem vonatkozott. Az első törvény bizottsági tagjait már megválasztották, munkához láttak, és elképzelhető, hogy túl kevés olyan földterületet találtak, amit azonnali hatállyal fel tudtak vásárolni. Talán maga
Caesar is úgy gondolta, hogy egy bizonyos ponton a campaniai terület felosztása is elkerülhetetlen lesz, de az is lehet, hogy fokozatosan ismerte fel, hogy az első törvény önmagában nem kielégítő. Ha ezt tudnánk, nyilván jobban megítélhetnénk, hogy őszintén remélte-e, hogy megnyeri a szenátust az első földtörvénye támogatásához, vagy egyszerűen csak azt akarta elérni, hogy rossz színben tűnjenek fel a szavazókör szemében. Most húszezer embert választottak ki – azaz húszezer családot, mivel csak a három- vagy több gyermekes, nős férfiakat válogatták ki – Róma szegényei közül, hogy campaniai tanyákon telepítsék le őket. Elképzelhető, hogy az első törvényt ellenőrző bizottsági tagokat jelölték ki ennek levezénylésére is. A családos emberek kihangsúlyozása nagyon érdekes, mert a császárok alatt hasonlóan következetes gyarmatosító terveket követtek. Kétségkívül úgy hitték, hogy ezzel a komolyabb és arra méltóbb gyarmatosokat fogják ösztönözni. A szenátoroknak ismét ünnepélyes esküt kellett tenniük, hogy elősegítik a törvényt, és nem fogják érvényteleníteni. [32] Nagyjából az új földtörvénnyel egy időben Vatinius tribunus beterjesztett egy törvényjavaslatot, ami öt évre szóló, különleges, összevont parancsnoki tisztséggel ruházta volna fel Caesart Illíriában és Gallia Cisalpinában. Ezekben a provinciákban háromlégiónyi helyőrség állomásozott, és kényelmesen közel feküdtek Itáliához. Abban a megtiszteltetésben részesítették, hogy maga választhatta ki a legatusait, akik közül legalább egynek propraetori imperium járt. Mindkét törvényt elfogadták, talán már május végére. A szenátus szavazatára Caesar provinciáját még Gallia Transalpinával is megnövelték, aminek vezetői posztja megürült a jelenlegi kormányzó, Metellus Celer halála után, aki tulajdonképpen oda se ért a tartományába, mert időközben megbetegedett és meghalt. Ötéves parancsnokság, erős seregekkel megtámogatva — Gallia Transalpinában még egy légió állomásozott –, katonai lehetőségek a Balkánon vagy magában Galliában, ahol már évek óta érlelődött a baj: Caesar nem is lehetett volna elégedettebb. Bibulusnak meg hagyta, hadd pepecseljen az „erdei és vidéki utakkal”, noha látszólag ő sem foglalta el a posztot, és még közel egy évtizedig nem is kapott parancsnokságot egyik provinciában sem. Habár a triumvirek mindegyike elérte a célját, a tartós sikert nem szavatolta semmi, és félő volt, hogy az irántuk táplált ellenségesség hatására a jövőben még akadályokba ütközhetnek. A legrosszabb forgatókönyv szerint a következő vagy az azt követő években egy magistratus Caesar consulságának összes eredményét érvénytelennek nyilvánítja. Így aztán a triumvirek feszültsége
nem enyhült, és készen álltak, hogy erős választ adjanak bármilyen nyílt kritikára. Április elején Cicero régi consultársát, Caius Antoniust a makedóniai kormányzósága idején elkövetett sikkasztással vádolták. I. e. 63-ban ezt a vagyonos tartományt tulajdonképpen Cicerónak ítélték, de ő önként átruházta Antoniusra, hogy a Catilina-összeesküvés idején a saját és a Köztársaság oldalán tartsa a férfit. Bár Antoniust nem tartotta valami nagyra, és a nyilvánvaló bűnösségéről is meg volt győződve, az orátor elvállalta a védelmét. A vádat Caesar és talán Crassus is támogatta. A vád megnyerte a pert, Antonius pedig fényűző száműzetésbe vonult. A per folyamán Cicero elkövette azt a hibát, hogy nyílt kritikával illette a triumvireket, és a Köztársaság gyalázatos állapotán siránkozott. Ez reggel történt. Délután személyes ellensége, Clodius – ugyanaz a férfi, aki behatolt a Bona Deafesztiválra, hogy elcsábítsa Caesar feleségét, Pompeiát – patríciusi státuszát plebejusra változtatták. Az augur Pompeiusszal az oldalán pontifex maximusként Caesar elnökölte a szertartást, amelynek része volt, hogy Clodiust örökbe fogadja egy plebejus, Clodius már jó pár éve kereste a lehetőséget, mert tribunusnak akarta jelöltetni magát, és azt a hivatalt patríciusok számára tilos volt megpályázni. A nevét Claudius helyett egy ideje már a vulgárisabb Clodius verzióban használta. Mintha csak a szertartás nevetséges voltát hivatott volna kihangsúlyozni, a Clodiust örökbe fogadó plebejus fiatalabb volt a férfinál. [33] Cicero az év hátralévő részét idegeskedés és hirtelen rátörő optimizmus közt ingadozva töltötte. Áprilisban többnyire antiumi villájában maradt, „lapított”, ahogy ő fogalmazott. Nem volt egyedül, és a szenátus látogatottsága is visszaesett, mert a Ház legtöbb tagja egyszerűen nem ment el az ülésekre. Egy alkalommal Caesar állítólag megkérdezte egy idős szenátortól, hogy miért vannak olyan kevesen a gyűlésen. Az öregember, egy bizonyos Considius azt válaszolta, hogy a többiek félnek Caesar fegyveres híveitől. Amikor a consul megkérdezte Considiust, hogy ő miért jár be továbbra is, azt a választ kapta a férfitól, hogy öreg emberként már túl van a félelmen, hiszen már alig van hátra valami az életéből. Cicero örült a Campania-törvénynek, mert azt hitte, az majd egy sor szenátort elidegenít a triumvirektől. Kifejtette, hogy az újrakiosztás miatt jelentős bevételi forrástól fognak elesni. Az Itáliában kivetett adókra ez feltétlenül igaz volt, de Pompeius hódításai ezért bőven kárpótolták az államot. A triumvirek még egyszer megpróbálták Cicerót a maguk oldalára csábítani. Caesar legatusi posztot ajánlott neki maga mellett Galliában, ám sem ezzel, sem egyéb
lehetőséggel nem tudták megingatni abbéli meggyőződésében, hogy rosszat tesznek. Cato iránt enyhe keserűséget érzett, mert úgy vélte, hogy az év elején végrehajtott magánakcióival csak rontott a helyzeten. Azzal is tisztában volt, hogy a főbb nemesek támogatására sem számíthat tovább, ha kiáll a triumvirátus mellett. Április végére reménykedni kezdett, hogy a közügyekben kezd elbillenni az egyensúly, ezért írt Atticusnak, hogy „ha a szenátus hatalma gyűlöletes volt, akkor képzelheted, mi lesz most, hogy az irányítás nem a népre szállt, hanem három, mértéket nem ismerő férfira. Meglátod, rövid időn belül nemcsak minket fognak magasztalni, akik nem követtünk el hibákat, hanem Catót is, az összes tévedése ellenére.” [34] Április 18-án Cicero megtudta, hogy Clodius jelöltette magát tribunusnak, és nyilvánosan kijelentette, hogy semmisnek fogja nyilváníttatni Caesar összes törvényét. Feltehetően az motiválta, hogy megtagadtak tőle egy jövedelmező egyiptomi állást, és helyette egy kevésbé gyümölcsöző arméniai posztot kapott. A pletyka szerint Caesar és Pompeius már tagadták, hogy bármiféle örökbefogadási szertartást celebráltak volna. Ez mind biztató volt, ám májusban Cicero már némileg kétségbeesve írt Pompeiusról, azt sugallva, hogy a férfi zsarnoki uralom kiépítését tervezi. Később az év folyamán egy fiatal szenátor már nyíltan vádolta meg a hadvezért ezzel a Forumon, amiért majdnem meglincselték, bár azt nem tudhatjuk, hogy a triumvirek fanatikus hívei vagy maga a tömeg. A férfit, Caius Catót Cicero így írja le: „Politikai értelemben nem ígéretes, de azért mégiscsak egy… Cato”. Ez egyértelműen mutatja egy híres név erejét Rómában. [35] Cicero beszámolója szerint, ahogy közeledett a nyár, a triumvirek leghangosabb ellenfele Caius Scribonius Curio lett, az i. e. 76. évi consul fia, aki Caius Catóhoz hasonlóan fiatal férfi volt. Meglepő, hogy kiváló szenátorok és volt magistratusok részéről a triumvireknek alig kellett szembenézniük nyílt kritikával. Ez is csak a szenátorok gyengeségének újabb jelét mutatta ezekben az években, amit nagyban a polgárháborúnak és az időben közelebbi zavargásoknak köszönhettek. Néha viszont az egyszerű polgárok tömege tüntetett. Pompeiust kifütyülték, amikor a Gabinius által szervezett játékokon elfoglalta a tiszteletbeli helyet. Tribunusként Gabinius juttatta őt a kalózok elleni parancsnoksághoz, majd legatusaként szolgálta. Egy előadáson pedig megéljeneztek egy színészt, aki kihangsúlyozta „A mi nyomorunk árán lettél nagy” sort, amit egyértelműen a „Nagy” Pompeius elleni sértésnek szántak. Cicero szavaival:
Amikor Caesar belépett, az éljenzés elhallgatott; de amikor az ifjú Curio követte őt, úgy megtapsolták, ahogy annak idején Pompeiust szokták, még azokban a napokban, amikor a Köztársaság biztonságban volt. Caesar igen ingerült lett. Azt beszélik, nyomban levél indult Pompeiusnak Capuába. Haragszanak az equitesre, akik felálltak, hogy megéljenezzék Curiót – ők [a triumvirátus] most már mindenki ellenségei lettek. [36] Bibulus vitriolos és gyakran mocskos kiáltványait rengeteg polgár örömmel olvasta, és Cicero is megemlékezett a tömegről, akik általában összeverődtek az ilyen röpiratok körül a Forumon. Élvezetük nem szükségszerűen a házhoz kötött consul iránti részvét jele volt – a különböző korokban a politikai szatírát még azok is szórakoztatónak találták, akik nem értettek egyet vele. A rómaiak egészséges humorérzékkel rendelkeztek, és kéjes élvezetet leltek az ilyen goromba szitkozódásban. Consultársa sértéseinek zöme Caesart célozta meg, de úgy tűnik, ő nem zavartatta magát emiatt. Pompeius azonban soha nem tudott igazán megbirkózni a kritikával, és július 25-én beszédet tartott a Forumon, hogy megvédje magát a gyalázkodás ellen. Cicero, aki még mindig abban bízott, hogy felújíthatja barátságát a férfival, akit oly sűrűn magasztalt, szánalmasnak találta a látványt, és megjegyezte, hogy Pompeius csak annyit ért el, hogy még inkább felkeltette az érdeklődést Bibulus röpiratai iránt. Pompeius ekkor már egyfolytában azzal nyugtatgatta Cicerót, hogy nem kell tartania Clodiustól. Utóbbi már kétségkívül letett arról a tervéről, hogy megtámadja Caesar törvényeit – ha egyáltalán valaha komolyan fontolgatta, és nem csak a tribunusi cím megszerzése céljából ígérgette egyfolytában. Őszre Cicero úgy érezte, vagy talán csak azt akarta hinni, hogy Pompeius már megbánta az év eleji zavargásokat és a szenátus nemeseitől való elidegenedést. [37] Késő nyáron vagy kora ősszel különös esemény történt, amit utólag is nehéz megmagyarázni. A Vettius nevű férfi, aki i. e. 62-ben azzal vádolta Caesart, hogy bűnrészes a Catilina-féle összeesküvésben, s akit végül börtönbe vetettek a fáradozásáért (Lásd: A következmények: Caesar praetorsága c. fejezet utolsó bekezdése), a szenátus elé állt, és kijelentette, hogy tudomása volt egy másik „tervről”. Megbarátkozott Curióval, aki végül elárulta neki, hogy azt tervezte, megöli Pompeiust – vagy egy másik verzió szerint Pompeiust és Caesart. Curio beszámolt erről az apjának, aki rögvest elmondta Pompeiusnak. Összehívták a szenátust, és beidézték Vettiust meghallgatásra. Ott a férfi Bibulust vádolta meg, hogy arra bujtogatja Curiót,
hogy ölje meg Pompeiust és talán Caesart is. Számos másik összeesküvőt megnevezett, köztük Servilia fiát, a húszas évei közepén járó Brutust. A fiúnak és a megnevezett emberek közül még legalább egy másiknak elvileg indítéka is lehetett, mert a polgárháború idején Pompeius kivégeztette az apjukat. Állítólag Bibulus egyik szolgálója adta volna oda a tőrt az összeesküvőknek. Akkoriban Cicero azt hitte, hogy Caesar áll Vettius mögött, és így akarja semlegesíteni Curiót a triumvirekkel szemben megfogalmazott kritikái miatt. Azonban elég elképzelhetetlennek tűnik, hogy a vádaskodásba bele akarta volna keverni a szerelme fiát. Curio hatásosan védekezett a támadás ellen, míg Pompeius már hónapokkal azelőtt köszönetet mondott Bibulusnak, hogy figyelmeztette őt az orgyilkosokra. Vettius történetét erős gyanakvással fogadták, és őrizetbe vették, miután a saját vallomása alapján egy rejtett tőrt találtak nála a Forumon. A másnapi nyilvános gyűlésen Caesar és Vatinius a Rostrára szólította őt. Vettius ezúttal egy szóval sem említette Brutust. Cicero, aki kétségtelenül Caesar Serviliával folytatott kapcsolatára célzott, ravaszul megjegyezte, hogy „nyilván az éjszaka folyamán beadtak egy kérelmet”. [38] Vettius most azt állította, hogy Lucullus és több más ember szervezkedett, az egyikük nem más, mint Cicero veje. Senki nem hitt neki, és eljárást akartak indítani ellene, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, holtan találták a cellájában. Vettius halála tisztázatlan. Plutarkhosz szerint azt beszélték, öngyilkos lett, de ennek ellentmond, hogy fojtogatás nyomai látszottak a nyakán. Suetonius azt állítja, Caesar állt az egész ügy mögött, és megmérgeztette Vettiust. Néhány évvel később Cicero inkább Vatiniust hibáztatta a történtekért. A közelmúltban a történészek sokféle véleményt megfogalmaztak azzal kapcsolatban, hogy valójában mi történhetett. Egyesek Caesart okolják, mások Clodiust, de olyan is akad, aki magát Pompeiust vádolja. Ugyanis Pompeiust könnyen fel lehetett zaklatni, mert mindig is betegesen rettegett az orgyilkosoktól, és az incidens megerősíthette a triumvirátus iránti hűségét Bibulus rágalomhadjárata és szokatlan népszerűsége ellenére. Ezzel szemben Brutus nevének említése nagyon valószínűtlenné teszi, hogy Caesar munkálkodott a háttérben. Több mint valószínű, hogy csak hasznot akart húzni a dologból, ha már így alakult. Miután másnap Brutusról már nem szólt a fáma, belátható, hogy az informátort nyomás alá helyezték. Vettius feltehetően önszántából cselekedett, hogy visszatérhessen a rivaldafénybe, de lehet, hogy abban reménykedett, visszaszerzi a vagyonát, ha megkapja a besúgásért járó díjat. Nyilvánvaló, hogy Caesar megpróbálta felhasználni a férfit, de hamar rájött, hogy alig nyerne vele valamit, és hogy Vettius
megbízhatatlan. Elég valószínű, hogy ő adta ki a parancsot, hogy öljék meg a rabot, aki már a múltban is megtámadta a személyét; persze bizonyítani lehetetlen. [39] Bibulusnak sikerült elhalasztatnia a consulválasztást júliusról októberre. Annak ellenére, hogy ezt neki állt jogában felügyelni, továbbra sem mozdult ki hazulról, és a feladat levezénylése Caesarra maradt. Az i. e. 58. évre megválasztott consulok, Caesar új apósa, Calpurnius Piso és Gabinius, mindketten előnyösek voltak a triumvirek számára. Caesar kilátásai szempontjából kritikus volt, hogyan telnek a következő hónapok, mert minél tovább tiszteletben tartják a törvényeit, annál nehezebb lesz bárkinek komolyabb kérdéseket megfogalmazni az érvényességüket illetően. Consuli éve után Caesar néhány hónapig még Rómában és a környékén maradt, hogy lássa, hogyan alakulnak a dolgok. Clodiust végre megválasztották tribunusnak, s mivel plebejusi minőségbe történő átigazolása Caesar consuli ténykedésének jogszerűségéhez kötődött, várható volt, hogy energiái nagy részét Caesar törvényeinek megerősítésére fordítja majd. Dio azt állítja, hogy Clodius megtiltotta Bibulusnak, hogy beszédet tartson, amikor consulsága utolsó napján végre előbújt a vackából – épp ahogy Metellus Nepos tett keresztbe Cicerónak i. e. 63 végén. Két új praetor nekiesett Caesarnak, aki egy szenátusi ülésen válaszolt a kritikákra. A vita során elhangzó három beszédét kiadatta, hogy maradandó védelmül szolgáljanak i. e. 59-ben hozott törvényeinek. (Sajnálatos módon egyik sem maradt fenn.) Mindamellett három nappal később a Ház nem tudott állást foglalni. Az egyik új tribunus megpróbálta perbe fogni, de a testület nagy része meggátolta benne. Caesar végül i. e. 58 márciusában indult el Galliába, ahol egy azonnali válaszlépést igénylő szituáció alakult ki. [40] Caesar sok mindent elért a consulsága alatt. Folyamatban volt a földek újratelepítésének kiterjesztett programja, ami az egész évtizedben folytatódni fog. Pompeius legalizálta a keleti intézkedéseit, Crassus pedig elérte, hogy az adószedők könnyítést kapjanak. Caesarnak szövetkeznie kellett a másik két férfival, hogy keresztül tudja vinni az akaratát az általános ellenállással szemben is, amit az eredeti, egyeztetésre hajló hozzáállásával képtelen volt legyőzni. Viharos év volt, számtalanszor az egekbe szökött a feszültség. Cicero a leveleiben a zsarnokságtól való félelméről írt, és a küszöbön álló polgárháborúról. Egyik sem következett be, de rengeteg szokás, illetve irányadó példa, amely a közéletet szabályozta, óriási nyomás alá került és tovább erodálódott. Bibulus és Cato azon állhatatossága, hogy mindenáron megállítsák Caesart, legalább annyit ártott, mint Caesar saját tántoríthatatlan
törtetése. Egyelőre azonban Caesar győzött, és megszerezte az esélyt, hogy nagy léptékű katonai dicsőséget arasson. Hosszú és fontos tartományi parancsnokság volt a kezében, muszáj volt szállítania a győzelmeket a Köztársaságnak. Ha a katonai sikerei elég nagyok lesznek – és Caesar eltökélte, hogy azok lesznek akkor minden bizonnyal a legelkeseredettebb ellenfelének is be kell látnia, hogy ő a Köztársaság jelentős, talán a legjelentősebb szolgája; consulsága legkétesebb cselekedeteit pedig elfelejtik vagy megbocsátják. A Lex Vatinia megszavazta neki Gallia Cisalpinát és Illíriát, majd Gallia Transalpina is hozzáadódott a provinciájához, ami gyönyörűséggel töltötte el. A sikertől mámoros hangulatban kijelentette a szenátusban, hogy miután „ellenségei óriási bánatára valóra vált a legnagyobb vágya, most már akár a fejükre is állhat”. Nem volt világos, hogy a baljós kétértelműség szándékos volt-e, vagy sem, és az egyik szenátor azzal vágott vissza, hogy az bizony nehéz lesz egy nőnek, Caesar és Nikomédész régi történetére utalva, amit Bibulus kiáltványai is felelevenítettek. Caesar derűs gúnnyal annyit válaszolt, hogy bizony nem lesz az nehéz, mert „Szemirámisz… Szíria királynője volt, az amazonok pedig hajdanán uralmuk alatt tartották Ázsia jó részét”. Az év beszámolóját egy durva tréfával befejezni éppoly találónak tűnik, mint ezt a jelenetet, amely jól mutatja Caesar magabiztosságát és önelégültségét. [41]
MÁSODIK RÉSZ
PROCONSUL I. E. 58–50
IX GALLIA Caesar „ötven szabályos csatát is megvívott: az egyetlen parancsnok, aki túltett Marcus Marcelluson, aki harminckilencben vett részt.” – Idősebb Plinius, i. e. I. század közepe [1] „Caesarnak volt a legnagyobb gyakorlata és a legelegánsabb stílusa, de a leghuncutabbul is ő tudta elmagyarázni a terveit” – Aulus Hirtius, i. e. 44 [2] Caesar negyvenegy éves volt, amikor elindult Rómából a provinciájába. Kilenc évig nem tért vissza a városba. Idejét oly mértékben a háborúzás töltötte ki, hogy nehéz lenne bármiféle túlzásba esni ezt illetően. Ettől kezdve mindössze két olyan év maradt az életében, amikor nem volt részese nagyobb katonai műveletnek. Ennek az oka i. e. 50-ben az volt, hogy Gallia meghódítása után lefoglalta a régió rendezése. I. e. 44-ben pedig csupán napokkal azelőtt ölték meg, hogy elindította volna grandiózus, új hadjáratait először Dacia, majd a Pártus Birodalom ellen. Évente legalább egy, de gyakran több nagyobb csatát vagy ostromot megharcolt. Plinius állítása szerint Caesar összesen ötven csatában vezette a seregét, és Appianosz azt mondja, hogy ezek közül harminc ütközet a gall hadjáratok alatt zajlott. Lehetetlen megerősíteni vagy cáfolni, hogy pontosak-e ezek a számok, hiszen a történelem folyamán a legritkábban értettek egyet abban, hogy mi számít csatának, és mi az, ami inkább csak összetűzés vagy csetepaté. Annyi biztos, hogy ezek a szerzők arra a széles körben elterjedt nézetre reflektálnak, hogy Caesar többet harcolt és egyenletesebb sikert tudott felmutatni, mint bármelyik római hadvezér. Nagy Sándor, akivel egyfolytában összehasonlítják, mindössze öt szabályos ütközetben mérette meg magát, és három ostromban, habár számos kisebb összecsapásban is részt vett. Hannibál, aki igen kemény ellenfélnek számított, több nagy csatát vívott, de
lehet, hogy nem többet, vagy legfeljebb ugyanannyit, mint Caesar főbb ütközetei. A Napóleon korában elterjedő intenzív háborúskodásig néhány seregparancsnokon kívül senki nem élt meg annyi komoly ütközetet, mint Caesar és az ókori világ többi nagy hadvezére. [3] A Caesar i. e. 58 előtti és utáni élete közötti kontraszt nem is lehetne markánsabb. Addig összesen, ha kilenc évet tölthetett Itálián kívül, és annak talán a felét valamilyen katonai szolgálatban. Ez egy római szenátor esetében elég általános volt, vagy csupán hajszálnyival maradhatott el az átlagostól, habár nem a Ciceróhoz hasonló emberekkel összehasonlítva, akik folyamatos törvényszéki megjelenésre rendezkedtek be, hogy egyfolytában a nyilvánosság előtt lehessenek. Érdemes még egyszer kihangsúlyozni, hogy minden feltűnési viszketegsége, kétes alakokkal való kapcsolata és consulsága néhány vitatott intézkedése ellenére Caesar pályafutása összességében véve messzemenően hagyományos volt. Mivel két évvel a szokásos kor előtt töltötte ki a consuli évét, alig valamivel volt fiatalabb, mint egy átlagos proconsul. Nagy Sándorral, Hannibállal vagy Pompeiusszal összehasonlítva elég későn kapta meg a nagy lehetőséget az élettől. Nagy Sándor harminchárom éves korára meghalt, Hannibál negyvenöt évesen vívta meg az utolsó csatáját. Napóleon és Wellington csak egy évvel voltak idősebbek Hannibálnál, amikor megütköztek Waterloonál, habár Blücher hetvenhárom esztendős volt. Ezzel szemben Robert E. Lee az ötvenes éveit taposta, amikor kitört az amerikai polgárháború, ahogy Patton is, amikor Amerika belépett a második világháborúba. I. e. 58-ban Caesar sem római, sem modern mércével mérve nem számított idősnek, de a kortársainak az sem lehetett magától értetődő, hogy minden idők egyik legnagyobb hadvezéreként vonul be a történelembe. A múltban már bizonyította tehetségét, bátorságát és magabiztosságát a katonai szolgálatban töltött években, de sok más ambiciózus férfi is tanújelét adta hasonló képességeknek. Caesar történetével mindig nagyon óvatosnak kell lennünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy az utókor kényelméből szemlélve bármiféle elkerülhetetlenséget lássunk bele az eseményekbe. Caesar galliai sikereinek léptéke riasztó volt, még a Rómát elkápráztató Pompeius újabb keletű eredményeinek tükrében is. Ugyanakkor a siker és a bukás közt gyakran szűk mezsgyén kellett egyensúlyozni, és könnyen előfordulhatott volna, hogy megölik, esetleg balesetben vagy betegségben életét veszti, mielőtt visszatér. Az viszont nem valószínű, hogy bárkiben felmerült annak lehetősége, hogy lázadóként tér vissza, és szembeszáll korábbi szövetségesével és vejével, Pompeiusszal. Caesar nagy tervekkel és ambíciókkal indult el Galliába, és kétségtelen, hogy
számot vetett vállalkozása lehetséges kimenetelével, de végül mégiscsak a szerencsére bízta a jövőjét. A HÁBORÚS FELJEGYZÉSEK Caesar keményen megdolgozott a parancsnoki kinevezésért, hatalmas adósságot halmozott fel, óriási politikai kockázatot vállalt, és rengeteg ellenséget szerzett. Kolosszális győzelmeket kellett aratnia, hogy mindez megérje, de arról is gondoskodnia kellett, hogy az emberek tudomást szerezzenek a sikereiről, ha valódi hasznot akart húzni belőlük. Pompeius a kalózok és Mithridatész ellen vezetett hadjáratait a mütilénéi (vagy leszboszi) Theophanész jegyezte le, egy görög történész, aki az állománnyal együtt utazott. Caesar nem tartott igényt mások irodalmi szolgálataira, saját beszámolót írt a győzelmeiről. Korábban már kiadta számos beszédét, és sok, mára elveszett művét is, amelyek némelyikét még fiatalon írta, Augustus császár később betiltotta ezeket az éretlen irományokat, köztük egy Oedipus című tragédiát, valamint a Hercules dicséretét és a Közmondások gyűjteményét, és a szónoklataiból is csupán töredékek maradtak ránk. A római hadvezérek közt élt a szokás, hogy feljegyzések írásával ünnepelték meg a sikereiket – e műfajt nem tekintették történelemírásnak, és gyakran úgy tekintettek rá, mint a későbbi korok történészei által használt nyersanyagra. Caesar végül tíz kötetet töltött meg a Feljegyzésekkel, amelyekből hét az i. e. 58-tól 52-ig tartó galliai műveleteket dolgozta fel, a maradék három pedig a Pompeius ellen vívott polgárháborút i. e. 49–48-ban. Halála után a saját tisztjei közül jó néhányan még négy könyvvel gyarapították a sort az i. e. 51ben vezetett galliai hadműveletekről, az i. e. 48–47-es egyiptomi és keleti, az i. e. 46. évi afrikai és az i. e. 45. évi hispán hadjáratokról. Egyéb feljegyzésekből mindössze apró töredékek maradtak fenn, amelyekből nehezen deríthető ki, hogy Caesar könyvei beleillettek-e a fémjelzett stílusba. [4] Caesar Feljegyzések a gall háborúról című írására kezdettől fogva úgy tekintettek, mint a latin irodalom egyik remekművére. Cicero nagy tisztelettel szólt Caesar ékesszólásáról, és a Feljegyzéseket is hasonlóan magasztalta: Igazán csodálatra méltók… mint lecsupaszított testek, derekasak és gyönyörűek, minden dísztől meg vannak fosztva, mintha csak egy
köpenyt vetettek volna le. S meglehet, az író vágya az volt, hogy más szerzőknek eszközt adjon a történetíráshoz, csak a hozzá nem értőknek sikerült örömet szerezni, akik esetleg hozzátehetik a saját „tehetségüket” az ő anyagához, mert [Caesar] minden egészséges ítélőképességű embert elriasztott az írástól; hiszen a történelemírásban nincs jobb a világos és kifinomult tömörségnél. [5] Cicero e szavakat i. e. 46-ban vetette papírra, amikor már egyre inkább nyomasztotta Caesar diktatúrája, tehát elképzelhető, hogy volt némi kétértelmű utalás abban, hogy „minden egészséges ítélőképességű ember”-nek elment a kedve attól, hogy megírják a saját beszámolójukat Caesar sikereiről. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a könyvek irodalmi minőségének méltatása teljesen őszinte volt, főként talán azért, mert az elbeszélés letisztultsága éles kontrasztban állt saját retorikai stílusával. Egy alkalommal Caesar kijelentette, hogy egy orátornak „éppúgy kerülnie kell egy szokatlan szót, ahogy a hajó kormányosa kerüli a zátonyokat”. Az óhatatlanul szükséges technikai és idegen kifejezésektől eltekintve következetesen ragaszkodott ehhez az elvéhez, amivel a narratívát világossá és tempóssá tette. Úgyszólván soha nem válik érzelgőssé vagy melodrámáivá, hagyta, hogy az eseményekben rejlő dráma és jelentőség magáért beszéljen. Mindig harmadik személyben hivatkozik magára, míg a katonáira a nostri, azaz az „embereink” szóval, miközben elmeséli a római nép seregének történetét, ahogy szabályosan kinevezett parancsnoka alatt szembenéz a kegyetlen ellenféllel és a természettel egyaránt. Caesar minden cselekedetét kizárólag a Köztársaság érdekét szolgáló lépésként ábrázolja. Habár a mai olvasó visszahőkölhet a Feljegyzésekben felsorolt szégyentelen gyarmatosítás, mészárlás, tömeggyilkosság és rabszolgasorba taszítás láttán, nem valószínű, hogy egy kortárs római ezeket felháborítónak találta. Sőt, még Caesar politikai ellenfeleként is nehéz lehetett nem élvezni az izgalmas narratívát. [6] Rengeteg politikai és katonai vezető megírta a saját verzióját azokról az eseményekről, amelyekben részt vett, de nagyon kevés ért fel Caesar Feljegyzéseinek irodalmi színvonalához. Az utóbbi időkben talán Churchill jutott hozzá a legközelebb a szavai puszta erejének és annak a gyorsaságnak köszönhetően, amellyel a második világháborút követően megírta beszámolóját. Mégis van egy nagy különbség mind Churchillhez, mind a többi nagy hadvezér zöméhez képest, mégpedig az, hogy valamennyien az utókornak írtak, mert tudták, hogy a saját pályafutásuk lényegében
befejeződött, és az eseményeket a saját maguk által preferált verzióban akarták a jövő emlékezetébe vésni. Ezzel szemben Caesart sokkal jobban izgatta a kortárs közönség véleménye, és azért írt, hogy a saját karrierjét előmozdítsa, és még több lehetőséget szerezzen a dicsőségre (ami voltaképp Churchillre is igaz, ha a korai írásait vesszük alapul). Nem teljesen világos, hogy a Feljegyzések a gall háborúról hét kötetét mikor írták és adták ki, de gyakran állítják, hogy együtt jelentek meg i. e. 51–50-ben. A feltevés alapja – mert annál nem több, hiába bizonygatják oly gyakran – az, hogy a végül polgárháborúhoz vezető, feszültséggel teli hónapokban Caesar abban reménykedett, hogy minél több támogatást szerezhet Rómában. Viszont ez már attól a pillanattól kezdve érvényes, hogy i. e. 58-ban elindult Galliába, hiszen sem ő, sem más, közéleti karrierre törekvő ember nem engedhette meg magának, hogy a szavazókörzet és a város befolyásos csoportjai elfelejtsék őt. Furcsa lett volna, ha olyan sokáig vár vele. Ráadásul egyes szereplők kezelése és a különböző könyvek közt fellelhető, nyilvánvaló következetlenségek inkább azt valószínűsítik, hogy külön-külön adták ki őket. Tulajdonképpen alátámaszthatja ezt az érvet, ha mindegyik könyv a benne ismertetett, aktuális évi hadjárat után íródott, az újabb hadműveletek megindulását megelőző téli hónapokban. Még az utólag történő, gyűjteményes kiadás szószólói is azt feltételezik, hogy Caesar éves beszámolót küldött a szenátusnak, ami közkézen forgott, és néha azt állítják, hogy ahhoz hasonló formában küldte, ahogy ma a Feljegyzéseket ismerjük. Nincs okunk azt hinni, hogy Caesarnak telente ne jutott volna ideje Galliában, hogy megírjon egy könyvet. Hirtius, az egyik főtisztje, aki később a Gall feljegyzések nyolcadik könyvét írta, stilisztikai szempontból reflektált Cicero Caesart méltató írására, de a könyvek megírásának a gyorsaságát is hangsúlyozta. Egy másik tisztje, Asinius Pollio úgy vélte, Caesar később újra akarta írni a könyveket, ami szintén annak a jele lehetett, hogy sebtében kellett megírnia őket, hogy azonnali politikai igényt elégítsen ki velük. Egyik kommentár sem igazolja, hogy egyenként adták ki őket – minden bizonnyal jelentős teljesítmény lett volna mind a hét könyvet a gall hadjáratokat lezáró hónapokban megalkotni –, noha összességében nagyon valószínű. [7] Egy másik, széles körben elterjedt feltételezés, hogy a Feljegyzések első és legfontosabb célja a szenátori és lovagi osztály megszólítása volt, ám ez is eléggé kétségbe vonható. Consulsága idején Caesar elrendelte, hogy az összes szenátori eljárást publikálják, amely lépés nyilvánvalóan nem a szenátorok javát szolgálta. Igen nehéz megbecsülni, milyen fokú lehetett az írástudók aránya az ókori Rómában, így azt sem tudhatjuk, hány olvasóval lehetett
számolni a gazdag rétegen kívül. Azonban gyakorlatiasabban gondolkodva beláthatjuk, hogy egy olyan világban, ahol minden egyes könyvet kézzel kellett lemásolni, a könyv ritka és drága fényűzésnek számított. Még Cicerót is megihlette az a lelkesedés, amellyel az alacsonyabb rangú emberek, például a kézművesek falták a történelemkönyveket. Forrásainkban néhol utalást találunk arra vonatkozóan, hogy a könyvek nyilvános felolvasása általánosan elterjedt program volt, amit sokan látogathattak. Valószínűnek tűnik, hogy Caesar, az ember, aki mindig popularis volt, és a közösség nagyobbik részének a támogatásában bízott, készségesen kiszolgálta ezt a közönséget. Feltűnő, hogy a Feljegyzésekben a szenátori és a lovagi rangú tisztek nem kapnak túl kiemelkedő szerepet, sőt olykor eléggé kedvezőtlen színben tűnnek fel. Ezzel szemben a légiók egyszerű katonái rendszeresen bátorságról és lélekjelenlétről tesznek tanúbizonyságot. A legionáriusok legtöbbször, még amikor kritizálja is őket, általában a túlzott lelkesedés hevében szegik meg a fegyelmet. Az egyszerű közkatonáknál már csak az őket vezénylő centuriókat tünteti fel gyakrabban hősies színben. Ezeket a tiszteket ritkán nevezi meg, de jórészt a centuriók csoportja az, ami válság idején megőrzi a nyugalmát, és ha kell, a parancsnoka jóváhagyásával harcol és meghal. Lehet, hogy a centuriók és a katonák előnyös ábrázolása a hazafias arisztokratáknak és lovagoknak is tetszett, de biztos, hogy a szélesebb társadalom együttérzését jobban kiváltotta. Caesar ezeket a rómaiakat is művelte, és nem csupán az elitet szólította meg. Valószínűleg bizonyos népcsoportok többet számítottak neki, mint mások, példának okáért azok a polgárok, akik a besorolás szerint a comitia centuriata Első Osztályában szavaztak, de a társadalmi elit körein kívül élőkről oly keveset tudunk, hogy nehéz biztosat állítani. [8] A gall hadjáratok kezdetétől fogva a polgárháború legvégéig sokkal többet ismerünk Caesar cselekedeteiről, de ennek az információnak a túlnyomó része saját beszámolójából, a Feljegyzésekből származik. Főleg a galliai hadjáratokat illetően alig rendelkezünk olyan, más forrásból eredő információval, ami látszólag nem Caesar verziójára támaszkodik. Ha okunk támad kételkedni a Feljegyzések alapvető hitelességében, akkor más nem áll rendelkezésünkre, amivel helyettesíthetnénk. Napóleon nagy csodálója volt Caesar parancsnoki tehetségének. Azon nagy hadvezérek listájára helyezte őt, amit minden becsvágyó tábornoknak illene tanulmányozni, de még ennek ellenére is kételkedett a beszámoló egyes vonatkozásainak igazságában, és száműzetése alatt az ideje egy részét annak szentelte, hogy megfogalmazza a kritikáit. Ugyanakkor ismerve saját jelentései és emlékiratai igazságtartalmának rugalmas voltát, lehet, hogy
természetesnek tartotta mindezt. Caesar politikai céllal írt, hogy hírnevét a Köztársaság odaadó szolgájaként építse fel, és hogy megmutassa, kiérdemelte magasabb rendű státuszát. Ennek értelmében a Feljegyzésekre propagandaként kell tekintenünk, ami minden tettét a lehető legjobb színben igyekszik feltüntetni. Suetonius szerint: „Asinius Pollio úgy véli, az írás nem törekszik túlságosan az igazság részletekbe menő ábrázolására, mivel Caesar hajlamos volt elhinni azt a verziót, amit mások meséltek neki a bevetésükről, vagy a sajátjának egy torzított változatát adta elő, de hogy szándékosan vagy feledékenységből…?” [9] Pollio Caesar alatt szolgált a polgárháborúban, de Galliában nem volt mellette, és több mint valószínű, hogy a megjegyzései főleg Caesar utóbbi konfliktusról írt beszámolójára vonatkoztak. Az az állítás, miszerint Caesar túl készségesen fogadta el mások beszámolóját a saját bevetésükről, könnyen lehet, hogy keserű személyes élményre vonatkozik, hiszen Pollio egy katasztrofális Africa provinciabeli partra szállás kevés túlélőjének egyike volt, amit egy olyan ember vezetett, aki a Feljegyzésekben kedvező színben tűnik fel. Azonban ha igaza van azt illetően, hogy Caesar is eltorzította saját bevetései egynémelyikét, akkor ezt vajon milyen mértékben tehette? A régészet már igazolta a galliai hadműveletek beszámolóinak egy részét, ám ez ügyetlen eszköz ahhoz, hogy részletekbe menően tudjunk rekonstruálni katonai akciókat, még kevésbé a mögöttük lévő motivációt és elgondolást. Fontosabb viszont az a bizonyosság, hogy a galliai konfliktus során Caesar seregében szolgáló megannyi szenátor és lovag rendszeresen írt a családjának és a barátainak. Az utolsó években Cicero öccse, Quintus Caesar egyik legatusa lett. A fennmaradt levelezésükből csekély hadi vonatkozású részlet derül ki, azonban meglepő, hogy Quintus még akkor is tudott levelet küldeni a fivérének, amikor a sereg i. e. 54-ben néhány hónapig Britanniában időzött. Egyértelmű, hogy a sereg felől folyamatosan áramlott vissza az információ Rómába. I. e. 56-ban Cicero a szenátusban megtámadta Caesar apósának, Lucius Calpurnius Pisónak a beszámolóját a Makedóniában töltött proconsuli ténykedéséről. Piso fittyet hányt a szokásokra, és nem küldött rendszeres jelentést a szenátusnak, mindamellett Cicero elismerte, hogy a Házban mindenki jól informált volt a proconsul lépéseit és kudarcait illetően. Caesar szavahihetőségének legtöbb kritikusa a saját beszámolójából vett részletekkel támadja őt. A vereségek éppúgy említést nyernek, mint számos vitatott művelet. Végül is Caesar csak nem kockáztathatott meg túl sok koholmányt vagy szemenszedett torzítást, hiszen a hallgatósága ezeket könnyedén kiszúrta volna. Azt viszont megtehette, és nyilván meg is tette,
hogy a lehető legjobb színben ábrázolt mindent, a vereség felelősségét másokra hárította, látszólag higgadt érvekkel igazolta a saját tetteit, és nem fektetett hangsúlyt azokra a hadműveletekre, amelyek csekély eredményt hoztak. Végül azonban kénytelen volt a tények közelében maradni – különösen az olyan tények esetében, amelyek a római közönségre vonatkoztak –, ha a Feljegyzésekkel az volt a célja, hogy meghódítsa a közvéleményt. Muszáj fenntartásokkal kezelnünk Caesar narratíváját, miképp minden egyéb forrást is, noha jó okunk van azt feltételezni, hogy a beszámolója legalább az alapvető eseményeket pontosan idézi fel. [10] CAESAR SEREGE A Caesar provinciájában i. e. 58-ban állomásozó sereg kétszer akkora volt, mint aminek Hispániában vette át a vezetését, a kellő időben aztán megduplázódott, majd megháromszorozódott a létszáma. Nagyjából öt év katonai szolgálatot tudhatott maga mögött, és ebben a régióban még nem rendelkezett semmiféle háborús tapasztalattal, ám ahogy láttuk, egy római hadvezér számára ezek a dolgok nem voltak különösebben szokatlanok. Caesar megbirkózott a kihívással, de hiba lenne azt feltételezni, hogy már a kezdetektől megmutatkozott az a vonása, amely minden idők egyik legnagyobb hadvezérévé tette. Először meg kellett ismernie új hadseregét, a lehető legjobban ki kellett tapasztalnia, miként használhatja fel, és ez a folyamat nem egy pillanat alatt zajlott le, habár a legrangosabb tisztjeit maga válogatta össze és hozta magával a provinciába. A legatusok a legfontosabbak – a legatus elnevezés megbízottat jelentett, és mind a követekre, mind a rangidős tisztekre használták, akik egy kormányzó „nevében” cselekedtek –, ők kivétel nélkül szenátorok voltak. Amennyire meg tudjuk ítélni, egyikük sem rendelkezett több katonai tapasztalattal, mint maga Caesar. Cicerót is felkérte, hogy álljon mellé ebben a minőségben, amiből világosan látszik, hogy a hasznos politikai kapcsolatok nagyobb jelentőséggel bírtak, mint a katonai tehetségek felhajtása. Az orátor elutasította Caesar ajánlatát, de már a hadjáratok kezdetétől legalább öt, de lehetséges, hogy hat vagy akár tíz legatus is szolgált az állományában. A legmagasabb rangú Labienus volt, aki gyakorlatilag saját propraetori imperiummal rendelkezett, és nem pusztán ráruházott hatáskörrel. A férfi, aki tribunusként i. e. 63-ban Caesarral együttműködve emelt vádat Rabirius ellen, a Feljegyzésekben több figyelmet kap, mint bármelyik másik legatus, nem mellesleg kivételesen
tehetséges katonának bizonyult. De könnyen lehet, hogy i. e. 58-ban egyáltalán nem rendelkezett Caesarénál több harci tapasztalattal, és a tehetsége csak a Galliába érkezése után virágzott ki. Labienus a hetvenes években Publius Servilius Vatia Isauricus parancsnoksága alatt szolgált Asia provinciában. Talán ezekben az években keresztezték egymás útját Caesarral, de az is lehetséges, hogy ő már csak azután érkezett a provinciába, hogy Caesar visszatért Rómába. Találgatások szintjén felvetődött, hogy esetleg Pompeius alatt is szolgálhatott valamilyen magasabb minőségben, de ezt alátámasztandó nincsenek forrásaink. Hasonlóképp sok történész feltételezi azt is, hogy Labienus praetor volt i. e. 60-ban vagy 59-ben, ám ez inkább csak valószínűsíthető, semmint igazolható információ. [11] Balbus is Caesar régi munkatársa volt, és most újra praefectus fabrumként szolgálta, de úgy tűnik, nem sokáig maradt Galliában, mielőtt visszatért Rómába, hogy Caesar egyik fő ügynökeként serénykedjen. Mamurra volt a másik férfi, aki ugyanilyen szerepben szolgálta Caesart. Formiae-ből származott, és a galliai tartózkodása alatt kétes módszerekkel harácsolt, óriási vagyonával szerezte rossz hírét. Úgy tűnik, Vatinius tribunus, aki biztosította Caesarnak az ötéves parancsnokságot, egy ideig Galliában maradt, ám erre valószínűleg az évtized későbbi éveiben került sor. Quintus Pedius látszólag a kezdetektől ott volt Caesarral. I. e. 58-ban a többi legatus kiléte ködös, de ha nem is voltak már eleve mellette, akkor többségük nem sokkal később csatlakozott hozzá. Az egyikük Aulius Hirtius volt, aki végül a nyolcadik könyvet írta a Feljegyzésekhez. A másikuk Servius Sulpicius Galba, aki Pomptinus alatt teljesített szolgálatot az allobrogok lázadása idején, tehát közeli tapasztalattal rendelkezett a galliai hadviselésről. Quintus Titurius Sabinus és Lucius Aurunculeius Cotta gyaníthatóan szintén mellette volt a kezdetektől. (A Cotta cognomen ellenére nem valószínű, hogy rokona lehetett Caesar anyai ágának, hiszen az ő nomenjük Aurelius volt.) Cotta írt egy értekezést a római alkotmányról. Caesar állományának egyébként is kifejezetten irodalmi jellege volt. I. e. 58-tól 56-ig Crassus kisebbik fia, Publius is ott szolgált, aki buzgón tanulmányozta az irodalmat és a filozófiát, ennélfogva Cicero bizalmasa volt. Ez Caesar és Crassus töretlen közelségének a jele is egyben, amit nem kellett házassággal bebetonozni. Húszas évei közepén Publius Crassus bátor és tehetséges parancsnoknak bizonyult, de a hadjáratot a sereg lovasságának parancsnokaként (praefectus equitum) kezdte, mielőtt a következő évben előléptették legatusszá. Egy újabb tehetséges fiatalember, aki Caesarral szolgált, Decimus Junius Brutus volt, Sempronia
fia, aki hírhedten közel állt a Catilina-féle összeesküvéshez. S végül Caesar egy quaestor közreműködését is élvezhette, de az ő kiléte ismeretlen. [12] A legfeltűnőbb Caesar legatusaiban a viszonylagos ismeretlenségük. Crassus és némileg szerényebb jelentőséggel Brutus is kiemelkedő családhoz tartozott, és mindkettejük apja consul volt. Labienus, az egyik „új ember” a tribunusi posztnál még nem töltött be rangosabb magistratusi hivatalt, ami egyébként Vatiniusról is elmondható. Cotta családja már nemzedékek óta nem számított prominensnek, míg Sabinius és néhány másik tiszt hátteréről még kevesebbet tudni. Összességében a nagynevű nemesi családok, különösen azok, amelyeknek Sulla alatt és utána igen jól ment a sora, úgy döntöttek, nem kérnek a Caesar alatti szolgálatból. Szembeötlő a kontraszt, ha összehasonlítjuk a kalózok elleni háborúban Pompeius alatt szolgálatot teljesítő előkelő legatusok listájával. A galliai legatusok zöme látszólag családja rangjának visszaállítását vagy növelését kereste, és nem voltak kevesen. Ez feltehetően rengeteg kisebb rangú tisztre is igaz. Az i. e. 58. évről szóló beszámolójában Caesar megemlíti, hogy „katonai tribunusok, prefektusok és mások szegődtek Caesar mellé a városból, hogy kiérdemeljék a barátságát, de érdemi katonai tapasztalattal nem rendelkeztek”. A rutinos férfiak nem érezték igényét, hogy Caesarhoz kössék magukat i. e. 58-ban. Senki nem sejthette, hogy remek hadvezérnek bizonyul, és nem a vereség felé menetel, hogy valami gall domboldalon érje a halál. Talán úgy vélték, megelégszik a sikereivel, amiket addig fel tudott mutatni, mert a reputációja ilyen szempontból már megalapozott volt. A Caesarral való közelebbi összefonódást hazardírozásnak tarthatták, ami inkább azoknak tetszett, akik más módon nem tudtak sikert aratni. Amennyire meg tudjuk ítélni, Caesar szinte mindenkit szívélyesen fogadott, hiszen mint mindig, most is égett a vágytól, hogy annyi embernek tegyen szívességet, ahánynak csak tud, hogy még több lekötelezettje legyen. [13] Caesar maga válogatta ki a rangidős tisztjeit, de a sereg, aminek parancsolnia kellett, már létezett. Illíria, Gallia Transalpina és Cisalpina együttesen négylégiónyi helyőrséggel rendelkezett – a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizedik légióval. Nem ismeretes, hogy ki és mikor alapította ezeket, de elég valószínű, hogy jó néhány évvel azt megelőzően alakultak és voltak azóta is aktív szolgálatban. Papírforma szerint ebben az időszakban egy légió valamivel kevesebb mint ötezer embert számlált, de ahogy az összes hadseregben a történelem folyamán bármikor, hadjárat idején az alakulatok létszáma hiányos volt. A polgárháború alatt Caesar egyik légiójáról tudjuk, hogy ezer főnél is kevesebb tényleges katonát tudott kiállítani. Egy légió nem
rendelkezett állandó parancsnokkal, de legmagasabb rangú tisztjeinek a hat tribunus számított, akik általában a lovagi osztályból kerültek ki. Egyesek ifjú arisztokraták voltak, akiket még nem vettek fel a szenátusba, míg mások félig hivatásos tisztek, akik folyamatos kinevezést kerestek a hadba induló légiókat váltogatva. A római nép minden évben huszonnégy tribunust választott meg. Ennek a tradicionális számnak az volt a szerepe, hogy elegendő emberrel lásson el egy két légióból álló sereget, amit a korábbi évszázadokban minden egyes consulnak rendelkezésére bocsátottak. Magát Caesart is ennek szellemében választották meg, csakhogy most már rendszerint túl sok légió teljesített szolgálatot egyszerre, hogy biztonsággal támaszkodjanak erre a rendszerre. Caesar a tribunusait többnyire – vagy talán mindig – maga nevezte ki, de elképzelhető, hogy egyik-másik már eleve a négy légiónál szolgált. A Feljegyzések a gall háborúról sehol nem említ olyat, hogy valóban egy tribunus parancsolt egy légiónak, mert ezt a feladatot Caesar szokás szerint a legatusaira és a quaestorára bízta. Mindazonáltal a tribunusoknak jelentős személyzete és adminisztratív szerepe volt, és jókora különítményeket tudtak irányítani. [14] A tribunus alatt a centurio állt, amire jobb inkább egyfajta szakmai beosztásként tekinteni, semmint konkrét rangra. Egy légióban hatvan centurio szolgált. Mindegyik egy nyolcvan emberből álló századnak parancsolt – a titulus talán soha nem jelentett konkrétan többet annál, hogy körülbelül száz ember –, és hat század együtt alkotott egy négyszáznyolcvan főt számláló cohorsot, ami a hadsereg alapvető taktikai egysége volt. A forrásaink nem beszédesek ezt illetően, de igen valószínű, hogy csatában a hat centurio közül a legmagasabb rangú parancsolt a cohorsnak. Egy légióban tíz cohors volt, és az első cohors nagyobb tekintéllyel rendelkezett a többinél, mert az védte az ezüst- vagy aranysast, ami az egész légió hadi jelvénye volt. Az első cohors centurióinak roppant presztízse volt, és ők – talán a többi cohorsnak parancsoló centurióval karöltve – alkották az „első osztályú centuriók” (primi ordines) csoportját, akiket gyakran a hadvezér eligazításaira is meghívtak. A centuriókat sokszor „törzsőrmester” típusú alakokként ábrázolják, ősz veteránokként, akiket csak hosszú szolgálati idő után léptettek magasabb rangba, de valójában igen kevés bizonyíték támasztja ezt alá. A Feljegyzésekben Caesar soha nem említ olyat, hogy egy közönséges legionáriust előléptettek volna centurióvá, viszont az eredetükről ugyanúgy nem szól egy szót sem, vélhetően azért, mert azt feltételezte, hogy a közönsége ezzel tisztában van. Rengeteg embert közvetlenül nevezhettek ki centuriónak. Tudjuk, hogy a római császárok alatt ez általános gyakorlatnak
számított, még olyat is hallunk, hogy lovagok szolgáltak ilyen minőségben. Az adminisztratív szerep, ami fontos részét képezte ennek a beosztásnak, jó olvasás- és írástudást, valamint számolókészséget igényelt. A közkatonák között ezek egyike sem volt általános. Ha valakit centurióvá neveztek ki, biztos lehetett benne, hogy társadalmilag és gazdaságilag nagyon messzire kerül az átlagos legionáriusoktól, mert az illetménye sokszor – akár talán tízszer is – több volt a legionáriusokénál. Lehetséges, hogy a legtöbb centurio már eleve a jómódú osztályokból került ki, és nem a mélyszegénységben élők közül, akik az egyszerű közkatonák zömét adták. Ha így áll a dolog, akkor a Feljegyzésekben hangsúlyozott jelentőségük még érdekesebb. Könnyen lehet, hogy az Első Osztályból válogatták őket, amely döntő szerepet játszott a comitia centuriata szavazásakor. Egy Caesarhoz hasonló hadvezér szemében a centurio a kinevezése és az azután következő előléptetései folytán a katonai tisztségénél sokkal fontosabb szereplőnek számított, mert ő is a pártfogók szélesebb hálózatába illeszkedett, ami a római társadalom nagy részének alapját képezte. Azonban a rangosabb tisztektől eltérően a centuriók látszólag hosszú időközökre a légióknál maradtak, és nem tévedünk nagyot, ha lényegében hivatásos tiszteknek gondoljuk őket. [15] A korai évszázadok légiói, amelyeket a társadalom keresztmetszetéből állítottak ki, de kizárták azokat, akik elégtelen anyagi helyzetük miatt nem engedhették meg maguknak a saját felszerelést, már csak távoli emlék voltak. Marius szabadon toborzott a capite censiből, vagyis azok közül, akik annyira szegények voltak, hogy a népszámláláskor csak egy számot kaptak az összeírásban, de az is lehet, hogy csupán elfogadta a már létező tendenciát. A jobb anyagi helyzetben lévőknek és a tanult embereknek a légiók már közel sem tűntek olyan csábítónak. A fegyelmet brutális eszközökkel tartották fenn, általános volt a megkorbácsolás, és a komolyabb kötelességmulasztást kivégzéssel büntették. Egy legionárius éves illetményként 125 denariust (500 sestertius) kapott – a szám segíthet Caesar elképesztő adósságát megfelelő perspektívába helyezni –, ami még egy mezőgazdasági munkás keresetéhez képest is kedvezőtlennek tetszett, bár az illetménynek legalább annyi előnye volt, hogy rendszeresen folyósították. A szegényebb polgárok a hadseregben vagy az életképes hivatást látták, vagy egy jobb élethez vezető utat. Az olyan tábornok, aki bőkezűen jutalmazott, vagy földet ígért a veteránjainak, legionáriusai véget nem érő hűségére számíthatott, ahogy az Marius, Sulla és Pompeius esetében már megmutatkozott. A centuriók gyakran igazoltak át egyik légióból a másikba, de olyat sehol nem említenek, hogy a közkatonák is ezt tették volna. A legionáriusok továbbszolgáló hivatásos katonák voltak, bár
az nem világos, hogy általában milyen hosszú időt töltöttek a seregben. Augustus később tizenhat évben határozta meg a szolgálati időt, amit azután húszra hosszabbítottak, és veteránként még ráhúzhatott ötévnyi szolgálatot az ember, ami azt jelentette, hogy mentesült bizonyos feladatok és munkák alól. A légió volt az otthonuk, és a jobb alakulatok szenvedélyes büszkeséggel viseltettek a hovatartozásukat illetően. Rengeteg műszaki jártassággal rendelkező ember tartozott mindegyik légióba, akik egymást képezték. Nem léteztek külön mérnöki és tüzérségi egységek vagy cohorsok, a szakembereket egyszerűen kiválasztották a cohorsukból, ha egy híd megépítéséhez vagy egy város ostromához rájuk volt szükség. Ebben a korszakban kivételesen magas volt a római hadsereg mérnöki tudása. A legionárius nehézgyalogos katona volt, aki zárt alakzatban harcolt, de Caesar korában azért meglehetősen másképp festett, mint ahogy Hollywood ábrázolja, vagy ahogy a televíziós dokumentumfilmek jelmezes hagyományőrzői mutatják. A híres lemezcsíkokból vagy -elemekből álló páncélt talán még fel sem találták, mert a legkorábbi ilyen ismert mellvérttöredék i. sz. 9-ből származik. (Míg ezt a leletet meg nem találták, általánosan elfogadott volt a feltételezés, hogy ezt a páncélt az i. sz. I. század közepéig nem vezették be, bár ez nem feltétlenül zárja ki, hogy Caesar korában már ismerték.) Helyette a legionárius láncvértet viselt, és bronz- vagy néha vassisakot. A római sisak a szemet és a fület nem takarta el, bár az arc többi részének széles arctakarók biztosítottak védelmet. A korábbi évszázadokban a görög seregek által használt, hasonló típusú zárt sisak nagyobb védelmet nyújtott, de a legionáriusnak biztosítani kellett az akadálymentes halló- és látóképességet, hogy megfelelően tudjon engedelmeskedni a parancsoknak. További védelmet a nagy, félhengeres alakú pajzs, azaz a scutum biztosított. Ez nagyjából 120 centiméter magas és 60–75 centiméter széles volt, talán ovális alakú, bár lehet, hogy már alkalmazták a klasszikus „hollywoodi” legionáriusok téglalap alakú pajzsát is. Nagyon valószínű, habár nem bizonyított, hogy a légiók már használtak megkülönböztető jelzést a pajzsokon, ami vagy festett, vagy domborított díszítés volt. Maga a pajzs három összeragasztott falemezből állt, amit borjúbőrrel vontak be, és a szélét bronzkerettel erősítették meg. A pajzs rugalmassága révén megfelelő védelmet nyújtott, de nehéz volt, körülbelül tíz kilogrammos. Csatában egy vízszintes fogantyúval tartották, ez a pajzs külsejének közepén domborodó pajzsgomb mögött volt, amit egyébként támadólag is lehetett használni, ha a katona előreütött vele, hogy feldöntse az ellenfelét.
A legionárius fő fegyvere a pilum (hajítódárda) és a gladius kard volt. A pilumnak 120 centiméteres fanyele volt, erre egy vékony, 60–75 centiméter hosszú fémszárat rögzítettek, ami kis, gúla alakú csúcsban végződött. Amikor eldobták, a fegyver teljes súlya a kis hegyben összpontosult, ami akár az ellenfél pajzsát is átüthette, miközben a hosszú, vékony szár megnyújtotta a hatótávolságát, és megsebezhette vagy megölhette magát az embert is. A mélyen gyökerező tévhittel ellentétben a fémszárnak nem az volt a funkciója, hogy elgörbüljön. Az i. sz. I. században a római legionárius által használt gladius rövid volt, pengéje általában nem érte el a 60 centiméteres hosszúságot. Azonban Caesar idejében egy hosszabb penge volt használatban – legalább 75 centiméter hosszú, de néha annál is hosszabb. Magas minőségű acélból készült, a súlyos penge mind vágásra, mind szúrásra alkalmas volt, hosszú hegye könnyen áthatolt páncélon és húson. A legionárius jól felszerelt, magányos harcos volt, de a római hadsereg legnagyobb ereje a fegyelemben és a parancsnoki struktúrában állt, ami együtt oly hatékonnyá tette a katonákat. [16] A légiók idegen segédkatonákat is felfogadtak, akiket auxilia gyűjtőnéven ismerünk. Közülük sokan helyben besorozott szövetségesek voltak – Caesar nagy létszámban toborzott Gallia törzseiből is, különösen a lovasság részére. Ezeket a harcosokat legtöbbször a saját törzsfőnökük vezette, bár néhány gall a római tisztek által vezetett alakulatokban is szolgálhatott, őket a sereg képezte ki és szerelte fel. A polgárháborúról írt beszámolójában Caesar megemlíti, hogy i. e. 49-ben volt egy „háromezer fős lovassága, mely az összes korábbi hadjáratán vele tartott”. Arról is tájékoztat, hogy egy ötezer emberből álló segédgyalogsággal is rendelkezett, bár az nem világos, hogy ezek a katonák is vele szolgáltak-e i. e. 58-tól kezdve. A galliai hadjáratokról szóló beszámolókban egyik csoportot sem említi meg konkrétan, és elképzelhető, hogy ezeket szövetségesekből, zsoldosokból és hivatásos katonákból toborozta, mintegy előrevetítve a császári időszak idegen segédcsapatokból szervezett állandó ezredeit. Néha utalást tesz specialistákból álló alakulatokra, köztük krétai és numidiai íjászokat említve, és a Baleárszigetekről származó parittyásokat. A krétaiak és a baleáriak híresen jól bántak a fegyvereikkel, és jó néhány évszázadon keresztül rengeteg hadseregben feltűntek zsoldosként. A numidiaiak a könnyűlovasságukról voltak ismertebbek, és eléggé valószínű, hogy Caesar is vitt magával közülük valamennyit. Egy elejtett megjegyzésből azt is tudjuk, hogy a seregben hispán lovasság is szolgált. A szövetséges katonák létszáma évről évre változott, míg a hivatásos zsoldosok és segédcsapatok teljes létszáma feltehetően állandóbb
volt. A szövetséges részlegek alkalmanként jóval nagyobbak voltak, ennek ellenére Caesar hadseregének magja mindig a légiók maradtak. [17] „EGÉSZ GALLIA MEGOSZTOTT” I. e. 58-ban még nem lehetett tudni, hova viszik Caesart a hadjáratai. Először Gallia Cisalpinát és Illíriát jelölték ki a provinciájaként, Gallia Transalpinát csak a kormányzója váratlan halála után csatolták hozzá. Könnyen lehet, hogy Caesar eredeti szándéka egy balkáni hadjárat lett volna, talán annak érdekében, hogy a dák Boirebisztasz király növekvő hatalmát megzabolázza, aki máris erős birodalmat épített ki magának a hátországa körül, amit a mai Erdélyként ismerünk. Gazdag vidék volt, római seregek még aligha jártak arra, és egy olyan nép legyőzése, amellyel még sosem mérkőztek meg azelőtt, jókora dicsőséget jelentett volna. Könnyen elképzelhető, hogy Caesar abba az irányba akart terjeszkedni mind i. e. 58-ban, mind az azt követő években, csakhogy az események folyamatos katonai kalandokkal szolgáltak Galliában, és a balkáni expedícióra soha nem került sor. Ennek ellenére Caesar nem mondott le róla, hiszen i. e. 44-ben épp Dacia ellen akart megindulni, amikor meggyilkolták. [18] Az i. e. I. században Gallia magába foglalta a mai Franciaország és Belgium területét, valamint Hollandia egy részét, a Rajnától az Atlanti-óceán partjáig. Gallia semmilyen értelemben nem volt egy nemzet. Ahogy Caesar híres mondata hangzik a Feljegyzések a gall háborúról kezdetén, a lakossága három etnikai és nyelvi csoportra oszlik. Délnyugaton, a Pireneusok szomszédságában éltek az aquitánok, akik Caesar szerint sokban hasonlítottak a hispán ibérekre. Északon, különösen északkeleten a belgák laktak, míg Gallia közepe annak a népnek volt az otthona, akiket a rómaiak galloknak (Galli) hívtak, de akik keltáknak nevezték magukat. Ezen csoportok mindegyike számos további önálló népcsoportra oszlott, amelyek nyelvük és kultúrájuk minden hasonlósága ellenére kölcsönös ellenségességet tápláltak egymás iránt. Az alapvető politikai egységük a klán (pagus) volt, és néhány ilyen együttesen alkotott egy törzset (civitas). (Egyik szavunk sem teljesen helytálló, és vannak történészek, akik inkább az állam szót használnák a törzs helyett, de igazából még senki nem állt elő jobb javaslattal.) A törzs jelentősége feltűnően megerősödött a Caesar Galliába érkezését megelőző évszázadban, bár egyes történészek viszonylag új keletű találmánynak szeretnék látni őket. Valószínű, hogy Gallia változó politikai és
gazdasági légköre új jelentőséggel ruházta fel a laza rokonsági és szertartási kapcsolatokat, amelyek már nagyon régóta fennálltak. Ennek ellenére az egy törzsön belüli klánok egységének foka meglehetősen változatos volt, és a gall háborúk alatt számos esetben az önálló pagusok függetlenül tevékenykedtek. Egyes törzseknek királyai voltak, akik talán már klánszinten is megjelentek, sok törzsben viszont nem voltak, és a többséget látszólag tanácsok vagy szenátusok vezették, a mindennapi ügyek intézését választott magistratusok kezébe adva. Róma legrégebbi szövetségesei, a haeduusok legfőbb magistratusát vergobretnek nevezték, és egyetlen évig volt hivatalban. Erre a posztra senkit nem választhattak meg kétszer, és egyetlen rokona sem kaphatta meg azt, míg élt, ezzel is megelőzve, hogy bárki vagy bármilyen csoport kisajátítsa a hatalmat. Az elképzelés feltűnő hasonlóságot mutat a Római Köztársaság rendszerével, és sok szempontból Gallia törzsei a mediterrán térség városállamaira emlékeztetnek, habár talán egy korábbi fejlettségi stációban. [19]
Gallia és törzsei Véget nem érő akadémiai vita folyik arról, hogy a gallokat és a többi, „kelta” nyelvet beszélő népet milyen mértékben tekinthetjük egy népnek, ha nagyjából ugyanolyan szokásokkal és kultúrával rendelkeztek, de ez minket most nem érint. Caesar hasonlóságokat és eltéréseket egyaránt feljegyez a különböző törzsek között, azonban egyértelmű különbséget fogalmaz meg a gall népek és a germán törzsek között. A Rajna folyót a két nép közti választóvonalként ábrázolja, de azt elismeri, hogy a kép ennél azért egy kicsit árnyaltabb, mert egyes germán csoportok rég megvetették a lábukat a folyó nyugati partján is. A régészet nem ismeri el ezt az éles elkülönülést, és erős hasonlóságokat mutat fel a településszerkezetekben és az anyagi kultúrában –
agyag- és fémművesség stb. – Gallia és Germánia között. Nagyobb eltérések a déli/központi régiók és Germánia északi területei közt látszanak, ahol kevés megerősített település volt. Ugyanakkor hiba lenne ezen az alapon elvetni Caesar és más ókori szerzők állításait, mert a régészet gyakran alkalmatlan eszköznek bizonyul, ha etnikai vagy politikai határokat kell kimutatni. A germán és kelta nyelv különbözött, és kétségtelenül számos nyelvjárás vagy területileg elkülönülő variáció színesítette mindegyik nagyobb csoportot. Könnyen lehet, hogy egyes germánul beszélő törzsek hasonló méretű és elrendezésű településeken éltek, mint a Galliában élő népek, miképp olyan eszközöket is használhattak, amelyek alakja és stílusa eléggé hasonlított egymáshoz. De ez nem azt jelenti, hogy bármelyik csoport alapvetően magához hasonlónak látta volna a másikat, és nem idegennek. Valószínűbb, hogy azokat látták annak, akik ugyanolyan vagy hasonló nyelvet beszéltek, ugyanazokat az istenségeket tisztelték nagyjából ugyanúgy, vagy akik már hosszú ideje rokonokként éltek a közelükben. Önmagában ez még nem feltétlenül vette elejét az ellenségeskedésnek vagy a háborúzásnak a két csoport között, de az „idegen” néppel való békés érintkezést se zárta ki. Sem a gallok, sem a germánok nem számítottak nemzetnek semmiféle racionális értelemben, és az önazonosságnak és a hűségnek sokkal több köze volt a törzshöz és a klánhoz, ezeken belül pedig a családhoz, a szomszédhoz vagy a törzsfőhöz. [20] A gall törzsek és a mediterrán világ kapcsolata régre nyúlik vissza, és gyakran háborúskodás jellemezte. I. e. 390-ben egy gall csapat kifosztotta Rómát, miközben más törzsek elözönlötték a Pó völgyét, hogy ott telepedjenek le. Később a rómaiak ugyanazt a régiót kolonizálni kezdték, háborúk sorozatát robbantva ki, amelyek az i. e. II. század elején a gall törzsek leigázásával és beolvasztásával értek véget. I. e. 125 körül a rómaiak elkezdték meghódítani Gallia Transalpinát, hogy biztonságos szárazföldi utat nyissanak hispániai provinciáikhoz. A hadjáratok egyik proconsulja Cnaeus Domitius Ahenobarbus volt, Nero császár szépapja. Az egyik kortársa leírásában „az arca vasból, a szíve ólomból való”. Állítólag egy elefánton ülve nyűgözte le a törzseket, de a legmaradandóbb öröksége a Via Domitia, a Hispániába vezető, nagy stratégiai jelentőségű út. A kimberek és teutonok vándorlása idején a régió állandó csatározás színtere volt, de Caesar érkezése előtt Róma nem folytatta tovább a szervezett terjeszkedést. Előretolt helyőrségek kiépítésével és egy Narbónál (a mai Narbonne) létesített kolóniával i. e. 118-ban jelentősen stabilizálták a környéket. Utóbbi település csakhamar fontos kereskedelmi központtá vált, ahogy az Itália nagy latifundia
birtokai által termelt áruk elterjedtek az Alpokban. A bor volt a legfőbb árucikk, a kereskedelem útvonala a szállításukhoz használt amforák törött cserépleleteiből kirajzolható. Már maga a mennyiség is megdöbbentő, az egyik történész becslése szerint az i. e. I. században Galliában nagyjából negyvenmillió amforányi borral kereskedtek. Ezek a 90–105 centiméter magas cserépedények körülbelül 20–25 liter bor tárolására voltak alkalmasak. A fő kereskedelmi útvonalak a Rhône–Saône völgyeit követték, vagy az Aude és a Garonne folyókon át nyugatra, az Atlanti-óceán partvidékére futottak. A borért és más luxustermékekért cserébe a kereskedők nyersanyagokat kerestek, köztük ónt délnyugat Britanniából, de legfőképpen rabszolgákat. Az egyik forrás azt állítja, egy gall törzsfőnök egy rabszolgát elcserélt egyetlen amfora borra. Bár ez valószínűleg csupán azon társadalmi kötelezettségnek a félreértelmezése lehetett, miszerint a vendéglátónak sokkal értékesebb ajándékot kellett adnia a vendégnek, mint amit kapott, mindenesetre jól illusztrálja, milyen fontos szerepe lehetett a bornak a gall nemesség körében. Az árucsere egy része helyi közvetítőkön keresztül zajlott, de a római kereskedők nyilvánvalóan ismerős látványt nyújtottak Gallia nagy részén. A rómaiak számára nagyszerű gazdasági lehetőségeket nyújtott ez a korszak, és a vállalkozó szellemű üzletemberek mélyen behatoltak olyan területekre is, ahová római hadsereg még soha nem tette be a lábát. A feltárások megmutatták, hogy az i. e. I. század elején Noricum, az őslakosok egyik városa mellett létezett egy római kereskedőtelepülés, aminek saját kis foruma is volt. [21] A római világgal való kereskedelem hatására Gallia megannyi törzsén belül elindult egy központosítási folyamat. Az i. e. II. század végén és i. e. I. század elején jókora, fallal körülvett városok nőttek ki a földből, amiket Caesar a némileg homályos oppida kifejezéssel illet. Sok törzs hellén mintára szabványos méretű és súlyú érmét préselt, ami azt sugallja, hogy általánosnak számított a távolsági kereskedelem. Egyes ásatási helyszínek nagyarányú gyártási tevékenység nyomait mutatják, ahol a terület elrendezése szervezett terv szerint történt. Gallia Transalpina meghódítása során a rómaiak által i. e. 124 körül lerohant hegyvidéki város, Entremont kőből épült, erősen görög stílusban. (Habár a kulturális hatás fennköltségét némiképp árnyalja, hogy az egyik hellén stílusú szentély falába fülkéket mélyítettek az ellenségeik levágott fejének tárolására.) A fő kereskedelmi útvonalak mentén fekvő települések profitáltak a legtöbbet, városaik hatalmasra nőttek. Az arvernusok a nyugati útvonalon éltek, míg a Rhône és a Saône völgyeiért a haeduusok és a sequanusok marakodtak. A haeduusok legfőbb városa, Bibracte (a mai Mont
Beuvray) mintegy 135 hektáros területet zárt a falai közé, ahol az ásatások hatalmas mennyiségű borosamforát tártak fel. Többnyire az ehhez hasonló városok voltak a törzsi kormányzás gócpontjai, de a görög és római városok központi szerepéhez soha nem értek fel. Azok a vezérek, akiknek a hatalmát a vidéki területek biztosították, még mindig uralkodó szerepet töltöttek be a törzsükön belül. [22] Végül is többé-kevésbé Gallia összes törzsét az arisztokrácia uralta. Caesar az átlagembereket kicsivel látta többnek rabszolgáknál, mert oly szorosan kötődtek a törzsfőnökükhöz. A nemességet lovagokra (equites) és a druidákként ismert papokra osztotta. Egyik csoport sem konkrét kasztból származott, egy családon belül druidák és lovagok is lehettek. A druidák nem harcoltak, befolyásukat hosszú, tanulással töltött évek alatt nyerték, ami a vallás, a törvények és a törzsi szokások szakértőjévé tette őket. Caesar azt állítja, szándékosan nem írták le soha a hitvilágukat, mert úgy vélték, az írott szó gyengíti az emlékezet erejét és egyben a tekintélyüket is. Ennek köszönhetően elég kevés biztos tényt tudunk a druidák hitéről – az évszázadok alatt jókora űrt hagyva a képzeletnek, amit romantikus kitalációkkal tölthetett meg. Akkoriban a görög filozófusok a druidákat leginkább primitív sztoikusoknak tekintették. Caesar azt írja, a lélek halhatatlanságában hittek, ami állítása szerint a csatában arra ösztönözte a harcosaikat, hogy megvessék a halált. A druidák Gallia nagy részéből évente egyszer egy szentélyben gyűltek össze a carnutok területén, de az együttes fellépésük is rendkívül korlátozott volt ahhoz, hogy egyesítsék a törzseket. Felügyelték az áldozatbemutatásokat, és olyan büntetést is kiszabhattak egy emberre, hogy kitiltották az ilyen szertartásokról. Az áldozatok típusa változatos volt, de Caesar és több más ókori forrásunk is határozottan állítja, hogy a gallok bizonyos eseményeken emberáldozatot is bemutattak. Nagy, vesszőből font figurákról számol be, amiket emberekkel töltöttek meg – általában bűnözőkkel vagy ellenségekkel, de ha ilyenek nem voltak kéznél, akkor másnak kellett a helyükre lépnie –, majd meggyújtották őket. Egyes történészek az ilyen történeteket hamis görög és római propagandának minősítik, de ne felejtsük el, hogy maguk a rómaiak is bemutattak emberáldozatokat az isteneknek, amikor a kimberek Itáliát fenyegették, és a szenátus csak i. e. 97-ben nyilvánította törvénytelenné e gyakorlatot. A római társadalom továbbra is szívesen szemlélte, ahogy a szórakoztatására embereket ölnek meg az arénában, de fanyalgott, ha a vallás kedvéért végezték ki őket. A régészeti feljegyzések nem szolgálnak cáfolhatatlan bizonyítékkal a széles körben elterjedt emberáldozást illetően, bár a germán és
brit népek világosan bizonyítékát adták a bevett szokásnak. Az viszont biztos, hogy számos gall szertartáshoz emberi testrészeket használtak, de a legtöbb esetben lehetetlen megmondani, hogy ezekhez rituális gyilkosság közben jutottak-e. Ráadásul a fejvadászat igen elterjedt volt a gall harcosok körében, és valószínűleg sok északi népnél is. Az entremont-i szentély és egy ahhoz hasonló másik Rocquepertuse-ben igen szemléletes képet nyújt erről. [23] Sztrabón szavaival: Mikor [a gallok] elhagyták a csatateret, az ellenségeik fejét a lovuk nyakán átvetve lelógatták, és amikor hazaértek, látványosságként a házuk bejáratához szegezték őket. Poszeidóniosz azt mondja, rengeteg helyen a saját szemével látott ilyen látványosságot, és hogy először undorodott tőle, de később, ahogy hozzászokott, képes volt higgadtan viselni. Ugyanakkor a híresebb ellenfelek fejét bebalzsamozták cédrusolajjal, és megmutatták az idegeneknek, de még a fejjel megegyező súlyú arany váltságdíjért sem voltak hajlandóak visszaadni. [24] Poszeidóniosz egy görög filozófus volt, aki az i. e. I. század korai éveiben utazott Dél-Galliába, hogy anyagot gyűjtsön néprajzi tanulmányához. Később Rómában telepedett le, és valószínűsíthető, hogy Caesar is találkozott vele. Ami azt illeti, egy, a század közepéről származó gall érme egy olyan harcost ábrázol, aki az egyik kezében egy levágott fejet tart. Az archeológusok Ribemont-sur-Ancre településnél egy ijesztő trófeát találtak: rengeteg fegyveres harcost a lovukkal együtt egy faszerkezethez rögzítettek, hogy állva maradjanak. Az összes ember feje hiányzott, és nem egyértelmű, hogy legyőzött ellenfelek voltak, vagy valamiféle áldozati felajánlás alanyai. Caesar megemlíti, hogy az ellenségüktől szerzett zsákmányból egy kupacot gyakran az isteneiknek ajánlottak fel, amit rengeteg helyen látni lehetett, mert a gallok annyira tisztelték a szertartásokat, hogy semmit nem mertek ellopni belőlük. Azt is leírja, hogy az érkezése előtt a törzseknek háborúzni kellett „majd minden évben, abban az értelemben, hogy vagy ők hajtottak végre önkényes támadásokat, vagy épp az ilyeneket kellett elhárítaniuk”. Sztrabón az egész gall fajt mániákus háborúzónak titulálta, amelynek lovagjai nyilvánvalóan a harcos arisztokráciát testesítették meg. Egy férfi rangja attól függött, hogy hány harcost tudott kiállítani saját költségére, akik egyébként ünnepélyes esküvel fogadtak neki hűséget. Kíséretük ereje és hírneve elrettentésül
szolgált bárki számára a törzsön kívül vagy belül, aki rájuk vagy a hozzájuk hűséges és általuk védett településekre akart volna támadni. [25] A katonai tevékenység nagy része Galliában látszólag portyázás formájában öltött testet, de időnként a törzsek közti háborúzás óriási léptékben zajlott, ahogy a Rhône–Saône völgyekben vezető kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért vívott harc a haeduusok és sequanusok közt. Nagyon valószínűtlen, hogy a mediterrán világgal való kereskedelem tette a gall törzseket oly harciassá, de biztos, hogy ösztönzőleg hatott a háborúskodásra. A Galliába áramló áruk elsősorban a nemesi réteget célozták meg. A bor fontos szerepet játszott a törzsfőnök és a harcosok kapcsolatát erősítő lakomákon, míg a fényűző áruk a férfi rangját növelték, vagy egyszerűen látványos ajándékul szolgáltak a lojális hívek számára. Az ilyen áruhoz a kereskedelmi útvonalak mentén élő törzsek fértek hozzá legjobban, de vámot is kivethettek az üzletre, és a profit zöme az arisztokráciához vándorolt, amiből aztán egyre nagyobb és nagyobb harcoló alakulatokat tudtak kiállítani. A vezéreknek nemcsak gazdagságra volt szüksége, hanem nagy csatatéri hírnévre is, ha híres harcosokat akartak a soraikban tudni. Ehhez a sikeres portyázás bizonyult az egyik legjobb módszernek, valamint a zsákmányszerzés, amelynek egy részét a híveiknek adhatták, hogy még jobban bebiztosítsák a lojalitásukat. Magányos vezérek és komplett törzsek éppúgy hajlamosak voltak erőszakhoz folyamodni a kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért. Ráadásul a borért oly bőkezűen osztogatott rabszolgákat is be kellett szerezni valahonnan, ami a portyázások során ejtett foglyok számát növelte. Közép-Gallia törzsei közt a királyok jórészt eltűntek, és a hatalmuk máshol is elég korlátozott volt, de a monarchikus vagy zsarnoki uralom álma még mindig rengeteg erős kezű vezér képzeletét feltüzelte. A törzsek intézményei, a magistratusi és szenátori tanácsok nem mindig bizonyultak elég erősnek, hogy az ilyen férfiakat irányítani tudják. [26] A római légiókkal szemben a gall seregek esetlen haderők voltak, amelyek ritkán rendelkeztek a szükséges logisztikai képességgel ahhoz, hogy hosszú hadjáratokba fogjanak, és a parancsnokuk nehézkesen irányította őket. A harcosok mindegyike rettenthetetlen volt, ám a nagy emberek kíséretét kivéve ritkán gyakorlatoztak vagy tanultak közösen, és a hangsúly mindig az egyéni bátorságra helyeződött. A félhivatásos harcosok, akik erős törzsfőnököket kísértek, viszonylag kevesen voltak, egy portyázó hadjárathoz ugyan elegen, de egy kis, belső magnál nem alkottak többet a törzsi hadseregen belül, ami nagyjából az összes, önmagát felfegyverezni képes férfit jelentette. Könnyen lehet, hogy a rómaiak a láncvértet és a legelterjedtebb sisakformáikat is a
gallokéról másolták, csakhogy ők sokkal nagyobb mennyiségben tudták legyártani. Minden legionáriusnak volt kardja, pajzsa, mellvértje és sisakja, de a gall harcosok közül inkább csak a vagyonosabbak vagy a félhivatásosok engedhették meg maguknak ezeket. A harcosaik zöme a pajzsán kívül mással nem védte magát. A kard elég általánosnak tűnik, de hosszabb lehetett a rómainál – ami hispán mintára készült –, és inkább vágásra használták, mint döfésre. A legtöbb törzs lovaglás céljából tenyésztette a lovait, amelyek kisebbek voltak a legtöbb mai hátaslónál. A gall lovasság híres volt, és a hivatásos római hadsereg lovas fegyverneme később róluk másolja a felszerelést, a kiképzést és a szaknyelvet is. Egy rohamot ugyan nagyon hatásosan végrehajtottak, de a törzsek lovassága, ami szükségszerűen a gazdagabb harcosokból állt, gyakran vajmi kevés lelkesedést vagy készséget mutatott az olyan fontos feladatokra, mint az őrjáratozás. [27] Amikor Caesar megérkezett, Gallia nem volt a legstabilabb állapotban. Gallia Transalpina római provinciája még mindig nem szedte össze magát az allobrogok lázadása után, akik i. e. 63-ban semmiféle ellenszolgáltatást nem kaptak a Cicerónak nyújtott támogatásukért, és úgy érezték, nem maradt más választásuk, mint a felkelés. Ezt i. e. 60-ban elfojtották, ám a haeduusok és sequanusok folyamatban lévő hadakozása komoly problémát jelentett, mivel a provincia és a hasznot hajtó kereskedés biztonságára is kihatott. Mindkét törzs Róma szövetségese volt, de látszott rajtuk, hogy külső segítséget is hajlandóak igénybe venni, hogy győztesen kerüljenek ki a konfliktusból. I. e. 71 körül a sequanusok a germán Ariovistus királyt és a harcosait hívták segítségül. A király körülbelül tíz év múlva komoly vereséget mért a haeduusokra, akik közül rengeteg főnemes elhalálozott a csata hevében. Cserébe földet adományoztak neki, amin letelepedhettek a hívei. Nem sokkal ezután a haeduusokat a helvétek is megrohanták a mai Svájc felől. Nagyjából ugyanakkor Diviciacus, a vergobret posztját betöltő druida Rómához fordult segítségért. A szenátus követeket küldött a régióba, de közvetlen intézkedéseket nem foganatosított. I. e. 59-ben, még Caesar consulsága idején Ariovistust egyaránt elismerték királyként és „a római nép barátjaként”. Átmenetileg a diplomáciai tevékenység némi stabilitást hozott Gallia Transalpina határvidékére, de érdemes kihangsúlyoznunk, hogy Caesar az érkezésekor meglehetősen dinamikus szituációban találta magát. A törzsek közti – és gyakran azokon belüli – egyensúly folyamatosan változott. Semmi esetre sem tekinthetjük a gall törzseket vétlen áldozatoknak, akik tétlenül várták a római imperializmus rohamát. Viszont szétforgácsoltak és
megosztottak voltak, és ezeket a gyengéiket Caesar könyörtelenül kiaknázta. [28]
X VÁNDORLÓK ÉS ZSOLDOSOK: AZ ELSŐ HADJÁRATOK, I. E. 58 „Pillanatnyilag a háborútól való félelem a társalgás fő témája [Rómában]; hiszen a »testvéreink«, a haeduusok épp most vívtak meg és vesztettek el egy csatát, a helvétek pedig kétségkívül háborúhoz fegyverkeztek fel, és a mi provinciánkba is beberontanak.” – Cicero, i. e. 60. március 15. [1] I. e. 58. március 28-án a helvétek néven ismert nép a Genfi-tó közelében, a Rhône folyó partján gyülekezett. Állítólag körülbelül 368 000 ember volt mozgásban, egynegyedük harcoskorú férfi, a többi nő, gyerek vagy idős ember. El akarták hagyni az otthonukat, amit ma Svájcként ismerünk, hogy Gallia nyugati partvidékére vonuljanak, ahol új, nagyobb és termékenyebb földeken kívántak letelepedni. Útjuk közvetlenül Gallia Transalpinán vezetett keresztül. A küszöbön álló népvándorlás híre a hónap elején jutott Caesar fülébe, és azonnal arra sarkallta, hogy a provinciájába siessen. Addig Rómán kívül várakozott, hogy rajta tartsa a szemét a szenátusban és a Forumon zajló civakodáson. A helvétek azért óhajtottak átkelni Gallia Transalpinán, hogy a legkönnyebb útvonalat használva juthassanak el a céljukhoz. Caesar hatalmas provinciájának a legészakibb határát veszély fenyegette, és a közvélemény nem lett volna elnéző egy olyan proconsullal szemben, aki Róma mellett fecsérli az időt, miközben a parancsnoksága alá rendelt régióban válsághelyzet van. Miután minden lehetőséget megragadott, hogy megkaparintsa a kinevezést, Caesar semmiféle kudarcot nem engedhetett meg magának. Sietve megindult északra, olyan tempóban haladva, ami a kortársait ámulatba ejtette. Egyetlen nap alatt átlagosan közel 150 kilométert megtéve, nyolc nap alatt a Rhône folyóhoz ért. Egy válsághelyzet egyben lehetőséget is jelenthetett. [2] A népvándorlás nem hirtelen sugallat hatására történt, évekig tartó tervezés előzte meg. Elsőként Orgetorix vetette fel, akit Caesar a törzs messze
„legnemesebb és leggazdagabb” tagjaként ír le, de látszólag egy már létező elégedetlenséget aknázott ki. A helvétek nagy létszámú, harcias nép voltak, és egyre szűkebbnek érezték szülőföldjüket, amit hegyek zártak körül, a Rhône folyón túl a római provincia, keletről a Rajna határolta. „Ahogy a dolgok álltak, a szabad életterük beszűkült, a szomszédaikkal való háborúskodásra kevés lehetőségük nyílt; így háborúzni vágyó nép lévén, csalódottságuk nőttön-nőtt.” [3] A portyázás népbetegség volt Galliában, és a helvétek a rablóhadjáratok lehetőségét hiányolták olyannyira. Ugyanakkor Caesar azt állítja, hogy Orgetorixnak egy olyan hátsó gondolata is volt, hogy ha egyesíteni tudja a törzseket az említett ürüggyel, az nagyban megkönnyítené, hogy királyt csináljon magából. Sok többi törzshöz hasonlóan a helvétek felszámolták a monarchiájukat, és látszólag egy törzsfőnökökből álló tanács, illetve választott vezetők és magistratusok uralkodtak fölöttük Orgetorix rengeteg nemest maga mellé állított, és kétséget kizáróan jelentős befolyással és támogatással rendelkezett, mert ekkoriban olyan érméket préseltek, amelyeken az ő neve állt ORCIITIRIX alakban. A törzsi vezetők jóváhagyásával diplomáciai küldetésre indult a többi törzshöz, és előkészítette a népvándorláshoz szükséges lépéseket. Mivel úgy vélte, célravezetőbb az egyes törzsfőkkel külön tárgyalni, mint magistratusokkal vagy törzsi tanácsokkal, levette a lábáról Casticust a sequanusoktól és Dumnorixet a haeduusoktól. E két törzs uralta Gallia középső részét, és nyugatra vezető útjuk során a helvéteknek át kellett kelni a területükön, vagy ahhoz közel kellett elhaladniuk. A helvétek vándorlását és letelepülését nagyban megkönnyítette volna a támogatásuk, de már az is, ha nem avatkoznak közbe. Orgetorix mind Casticust, mind Dumnorixet arra bátorította, hogy a saját törzsükön belül próbálják meg királyként magukhoz ragadni a hatalmat, és ehhez valószínűleg a helvét harcosok támogatását is megígérte, miután sikeresen befejezik a vándorlást. Casticus apja korábban tulajdonképpen a sequanusok egyeduralkodója volt, és a szenátus „a római nép barátjaként” ismerte el, Dumnorix pedig Diviciacus öccse volt, és a törzsén belül jelentős támogatói tábort épített ki magának. A három vezér titokban ünnepélyes esküt tett – ami a rómaiak szemében mindig baljós dolog –, és elkötelezték magukat, hogy mindig segíteni fogják a másik vállalkozását. Dumnorix ráadásul Orgetorix lányát is elvette, mintegy folytatva a szövetségesi frigy hagyományát – anyját férjhez adta a biturigok vezéréhez, lány féltestvérét és további rokonait pedig a szomszédos törzsek különböző törzsfőnökeihez. Miután szövetségre léptek a három leendő legerősebb törzs vezéreként, úgy érezték, immár senki nem képes szembeszegülni velük. [4]
A helvétek alaposan felkészültek. A vezéreik úgy becsülték, hogy legalább két évre – i. e. 60–59 – lesz szükségük, mielőtt útra kelhetnek. Összegyűjtötték az igavonó barmokat, valamennyit persze a szomszédaiktól vették vagy kapták, és elraktározták a gabonatermés javát, hogy e felesleg táplálékul szolgáljon az úton. A szenátus a terv miatt aggódó jelentéseket kapott, amit kétségkívül a törzsek baráti vezérei, valamint Gallia Transalpina kormányzója juttatott el Rómába. L e. 60-ban úgy döntöttek, hogy küldöttséget menesztenek Galliába, helyismerettel, illetve törzsbéli kapcsolattal rendelkező embereket. Látszólag a germán Ariovistus királlyal is kapcsolatba léptek, akit azért hívtak Galliába, hogy a sequanusokat segítse a riválisukkal szemben, de aki most már a harcosaival és családjukkal együtt jókora darab törzsi területen telepedett le. Habár keveset tudunk a római delegáció ténykedéséről, a dolgok állása csakhamar Rómának kedvező fordulatot vett. A diplomáciai sikerei ellenére Orgetorix királyi ambíciói kisvártatva a többi helvét nemes fülébe jutottak, minekutána zsarnoki törekvéssel vádolták meg. Ennek a büntetése máglyahalál volt, ezért Orgetorix úgy határozott, ráijeszt a többi vezérre. A tárgyalásra kitűzött napon a harcosai élén jelent meg, akik közt az alattvalóitól kezdve a lekötelezett vagy adós törzsfőkig mindenki képviseltette magát, mintegy tízezer fős sereget vonultatva fel – nagyjából a helvétek teljes katonai erejének egynyolcadát. A jelenet a bimbózó állami intézmények és a tradicionális nemesi vezetés összecsapásának ígérkezett. Ilyen körülmények között a tárgyalást természetesen nem lehetett megtartani, de a többi vezér se dermedt meg a félelemtől, és elkezdték felsorakoztatni a teljes törzset, hogy eltiporják Orgetorixot egyszer s mindenkorra. Azonban mielőtt még kitört volna a polgárháború, Orgetorix meghalt – azt pletykálták, öngyilkos lett. Ennek ellenére folytatódott a vándorlásra való készülődés, és a halála semmilyen formában nem változtatta meg a törzs abbéli szándékát, hogy mindenképp végrehajtsa a tervet. A rómaiakat valószínűleg nem nyűgözte le, hogy a törzs mit sem veszített a lendületből a tervek mögött álló vezér eltávolításával. I. e. 60 májusára Cicero úgy érezte, elhárult egy nagyobb galliai háború veszélye, Metellus Celer consul nagy bánatára, hiszen hivatali ideje lejárta után Gallia Transalpina provinciát neki szánták. [5] Caesar magyarázata a népvándorlásra, hogy a törzs több portyázási lehetőségre vágyott, Orgetorixot pedig a becsvágya fűtötte. Azonban ezt nem minden történész fogadta el fenntartások nélkül, arra célozva, hogy Caesar ezzel csak az igazságot palástolta, hogy igazolja későbbi cselekedeteit. Megjegyzik például, hogy a Feljegyzések nem említi Ariovistust, a germán
királyt, aki a sequanusokért harcolt, és végül a földjükön telepedett le. Majd eljutunk ahhoz a felvetéshez, hogy a helvétek célja az volt, hogy támogassák a többi törzset Ariovistus és a germánjai legyőzésében. Ariovistus még Caesar consuli évében megkapta a szenátustól „a római nép barátja” címet, és akik szeretik az összeesküvés-elméleteket, azt állítják, hogy Ariovistus semlegességére vagy akár bűnrészességére volt szükség ahhoz, hogy Caesar i. e. 58-ban elbánjon a helvétekkel. Miután leverte őket, cinikus módon a germánok ellen fordult, és kiűzte őket Galliából. Ebben a változatban Caesar nem akarta, hogy a helvétek kergessék ki Ariovistust, mert azzal nem lett volna ürügye a galliai beavatkozásra. [6] Az ilyen álláspontok egyike sem meggyőző, mert többnyire utólagos elmélkedésen alapulnak. Először is eleve valószínűtlen, hogy Caesar megúszta volna a tények ilyen mértékű elferdítését, hiszen a beszámolója ellenséges – és gyakran tájékozott – kritika tárgya volt. Az is valószínűtlen, hogy Róma ölbe tett kézzel nézte volna végig, hogy a helvétek elkergetik Ariovistust. A jelen helyzetben Gallia Transalpina nevű provinciájuk a haeduusokkal és a sequanusokkal volt határos, mindkét nép szövetségesi ranggal rendelkezett. Ariovistus nemrég került a képbe. Maga a provincia alig volt túl egy nagyobb felkelésen, amit az allobrogok szítottak, és ideális esetben szüksége volt némi időre, hogy a kereskedelem és az állami bevétel ne lássa kárát. Erre egy erős törzs azzal fenyeget, hogy megzavarja a már létező szövetségesi hálózatot. Az is kérdés volt, hogy mi lesz a helvétek szülőföldjével, miután elhagyják azt. Ha az elhagyott földeken újonnan érkezők telepednek meg, mondjuk, egy germán törzs, az újabb fenyegetést jelent a római provinciára. A rómaiak mindig is gyanakodva szemlélték a vaskori Európában oly jellemző népvándorlásokat, és többnyire arra törekedtek, hogy a saját provinciáik közelében megelőzzék azokat. Ráadásul a gall törzseknek az sem állhatott érdekében, hogy Rómától függetlenül egyesüljenek. Ezért aztán Caesarnak még akkor is elég mentsége lett volna a közbeavatkozásra, ha a helvétek meg akarják támadni Ariovistust, és ezt egyáltalán nem kellett palástolnia. Mindent egybevetve az ő beszámolója sokkal valószerűbb. Casticus és Dumnorix nyilván azt hitte, hogy csak nyerhetnek a honfoglalók érkezésével, és kétségtelen, hogy Orgetorixtól is támogatást vártak az ellenségeikkel szemben, legyenek azok idegenek vagy saját törzsbeliek. Azokat a sequanus vezéreket, akik Ariovistust Galliába hívták, és a megannyi törzsfőnököt, akik az elkövetkező években Caesarhoz fordultak segítségért, ugyanaz motiválta. Egy erős külső hatalommal való
társulás jócskán megnövelte egy törzsfő tekintélyét, de azzal is kecsegtetett, hogy közvetlen katonai támogatást nyernek. Megtévesztő Róma-barát vagy Róma-ellenes klikkeket emlegetni a törzseken belül – de ami azt illeti, germán- vagy helvétbarát, illetve -ellenes csoportokat is. Minden vezér olyan segítséget keresett, amiről úgy vélte, hogy a leginkább javára lesz, és a törzsön belül valamennyien a dominanciáért harcoltak. Egyes vezérek, de bizonyos törzsek uralkodó tanácsai is úgy döntöttek, hogy sokkal jobb nekik Caesar és Róma szövetsége, míg a velük rivalizáló vezérek és népek máshogy cselekedtek. [7] I. e. 58 tavaszán Caesar kínos helyzetben találta magát a helvétek miatt. Talán a vándorlás időzítése lepte meg, vagy a léptéke. Négy légió állt a parancsnoksága alatt, de közülük csak egy tartózkodott Gallia Transalpinában. A másik három Aquileia közelében táborozott, Gallia Cisalpina Illíriához legközelebb fekvő határvidékén. Nem ismeretes, ki állomásoztatta ott a katonákat, de ha nem Caesar tette, akkor sem változtatott az elhelyezésükön. Még amikor a Rhône-hoz vágtatott, akkor sem vette a fáradságot, hogy új parancsot küldjön ezeknek a katonáknak. Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy még mindig a balkáni hadjárat járt a fejében. Talán csak miután Genava (a mai Genf) közelébe ért, akkor fogta fel a probléma nagyságát. A helvétek és a velük szövetséges klánok, akik csatlakoztak a népvándorlásukhoz, szekerekre halmozták a javaikat, és nagy reményekkel útra keltek. Csak városaik és falvaik füstölgő romjait hagyták maguk mögött. Szándékosan gyújtottak fel mindent, hogy mindenkinek elvegyék a kedvét attól, hogy útközben meggondolja magát, ha esetleg nehézségekkel találják szemben magukat. Caesar talán túloz, amikor azt állítja, hogy minden egyes települést felperzseltek, amivel burkoltan arra céloz, hogy egy árva törzstag sem maradt hátra, mindenesetre nyilván óriási lehetett a felfordulás. Caesar állítása szerint a 368 000 vándorló létszámát egy elfogott feljegyzésből tudjuk, amit a helvétek maguk jegyeztek le görög írásjelekkel – számos olyan gallo-görög feliratot találtak, ami kelta nyelven íródott, ám görög ábécével, Massilia még mindig élő befolyását bizonyítva a környéken. Érdemes fenntartásokkal kezelni az ókori szövegekben talált számokat, mert az évszázadok alatt könnyen eltorzulhatnak az adatok, miközben a kéziratokat lemásolják, majd újramásolják. Az ilyen esetekben, amikor a rómaiak a hadi diadalt a megölt ellenség és az elfoglalt városok mennyiségével kívánták számszerűsíteni, szándékos túlzásokra ragadtatták magukat. A fentebb említett szám igen magas, jelentősen sűrűbb népességről árulkodik a véltnél, még akkor is, ha egy túlnépesedett régióról van szó, amelynek lakosai arra
kényszerülnek, hogy elvándoroljanak a földjeikről. Mindamellett oly keveset tudunk az ókori népességadatokról, hogy nem lenne bölcs túl dogmatikusan elutasítani, mert ha nem hiszünk Caesar számainak, akkor semmiféle rendelkezésünkre álló adattal nem tudjuk behelyettesíteni. A modern becsléseken alapuló, „hihetőbb” számok sem többek feltevéseknél. Végül is ha Caesar túlzott vagy tévedett, akkor is elfogadhatjuk, hogy tekintélyes számú ember és állat volt mozgásban. Talán több különálló csapatot alkottak, és nem egy végtelenül hosszú sorban haladtak, mert az hatalmas gyakorlati és logisztikai problémákat vetett volna fel. Noha bizonyos pontoknál, folyami átkeléseknél vagy hegyi hágókon a különböző csoportok feltehetően egymás közelébe értek. [8] Nem valószínű, hogy Caesarnak lett volna fogalma arról, pontosan hányan várnak arra, hogy a folyón átkelve a provinciájába lépjenek, de a számuk biztosan messze meghaladta a rendelkezésére bocsátott légió létszámát. Az egyik első parancsa az volt, hogy a legionáriusok rombolják le a hidat, ami a folyón át Genavába visz. Annyi katonát sorozott be a provinciában, amennyit csak talált, az ott tartózkodó törzsek lovascsapatokat biztosítottak neki. Nem sokkal az érkezése után egy helvét vezérekből álló delegáció látogatta meg, akik engedélyt kértek a népük nevében, hogy átkeljenek a római provincián, azt ígérve, hogy útközben nem fognak fosztogatni. Caesar vonakodott megadni az engedélyt. A Feljegyzésekben ezen a ponton megragadja az alkalmat, hogy emlékeztesse a közönségét egy nagyjából ötven évvel korábban lezajlott csatára, amikor egy helvét klán legyőzött egy római sereget. Római szemmel nézve ez indokolatlan támadás volt, amit csak súlyosbított, hogy a túlélőket arra a megaláztatásra kényszerítették, hogy átmenjenek a dárdákból felállított keret, azaz a járom alatt, ami a harcosi rangjuk elvesztését szimbolizálta. Ez i. e. 107-ben történt, a kimberek és a teutonok által a római seregekre mért csapássorozat közepén. Caesar fel akarta eleveníteni azoknak az éveknek a félelmeit római olvasóiban – valami olyasmibe akart kapaszkodni, ami talán még az emlékezetben élt. Hogy aztán megvigasztalhassa őket, hogy Marius unokaöccse majd megvédi őket. Csakhogy kezdetben Caesarnak ehhez nem álltak rendelkezésére megfelelő eszközök. Helyette, hogy húzza az időt, azt mondta a helvét megbízottaknak, hogy fontolóra veszi a dolgot, és közli velük a döntését, ha visszatérnek április idusán, azaz 13-án, ami valószínűleg egy-két hét múlva lehetett. A közben eltelt időben a légiókkal védelmi vonalat építtetett a Rhône római partja mentén a Genfi-tótól a Jura-hegység széléig. A serege által kivitelezett számos mérnöki alkotás első példája volt ez, és sebesen elkészültek vele. Egy 19
római mérföld (több mint 28 kilométer) hosszú, közel öt méter magas földsáncot emeltek. A kritikus pontokon, ahol a folyón át lehetett gázolni, a töltést olyan erődökkel erősítették meg, amelyekben legionáriusosztagokat és a Caesar által toborzott katonákat szállásolták el. Lehetséges, hogy a földsánc nem volt teljesen folyamatos, és réseket hagytak rajta itt-ott, ahol természeti képződmények lehetetlenítették el az átjutást, de ennek a feltevésnek az igazolására nem rendelkezünk elegendő bizonyítékkal. Az adott korban az ilyen védvonal nem számított újszerűnek a római hadseregben. Crassus hasonlóan megerősített gátat használt a Spartacus elleni hadjárat során, Pompeius pedig a Mithridatész-féle háborúban. Ezek a védvonalak praktikusak voltak, mert olyan akadályt képeztek, ami legrosszabb esetben is lelassította az ellenfelet, ugyanakkor láthatóan erős jelét adta a sereg szándékának és eltökéltségének egyaránt. [9] Amikor a helvétek visszatértek Caesar válaszáért, nyersen tájékoztatta őket, hogy „a római nép szokásainak és irányadó példáinak értelmében nem engedheti meg, hogy bárki átutazzon a provincián, és ha erőszakkal próbálnak meg átkelni rajta, meg fogja állítani őket”. [10] Az új erődítmények demonstrálták, hogy komolyan gondolja, amit mond. Mindazonáltal egy ekkora embertömegnek sem volt könnyű hirtelen megváltoztatni az irányát és célját. Bizonyára a várakozással teli időszak is igen idegtépő volt, vagyis rengeteg helvét elszánta magát az út folytatására, különösen annak tudatában, hogy évekig készülődtek, és még az otthonaikat is hajlandóak voltak lerombolni. Apró csapatok kezdtek átkelni a Rhône folyón, a gázlókat használva, vagy kötéllel összeerősített tutajokon, amikre maguk mellé az állatokat és a járműveket is felpakolták. Elképzelhető, hogy ezek az emberek a törzsfők utasítására indultak el, hogy próbára tegyék Caesar védelmi rendszerét, de sokkal valószínűbb, hogy a sok gall törzsre jellemző laza központi tekintély és a személyes függetlenség spontán megnyilvánulása volt. Bizonyára nem teljes értékű támadásra indultak az erődítményvonal ellen. A legtöbb átkelés az éj leple alatt történt, de néhány csapat merészen napvilágnál kísérelt meg átevickélni a folyón. Egyiküknek sem sikerült, mert Caesar emberei össze tudták vonni az erőiket, hogy egymás után mindegyik csapattal külön nézzenek szembe, sokukat lövedékekkel bírva jobb belátásra, miközben az átkeléssel vesződtek. Végül a helvétek kénytelenek voltak belátni, hogy veszítettek, ám ekkorra néhány vezérük egy másik út mellett tette le a voksát, és a földjükről induló másik, nehezebb útvonalat választották. Ez azt jelentette, hogy a Jura-hegység hágóin át próbálnak meg eljutni a sequanusok földjére. Persze annyira nem lett volna célszerű ez az útvonal sem, ha utóbbi
törzs úgy dönt, hogy feltartóztatja őket, de a haeduus Dumnorix rábeszélte őket, hogy engedjék át a helvéteket. Ezt feltehetően saját hírneve folytán, illetve a számos hatalmas emberhez fűződő házassági szövetsége által volt képes elérni. Orgetorix ugyan meghalt, ám Dumnorixnak még mindig érdekében állt, hogy a helvéteken be tudja hajtani a támogatást, miután letelepednek új hazájukban. Még mielőtt elkezdtek az új irányba vonulni, Caesar jelentést kapott a terveikről. [11] „EGY ÚJ HÁBORÚ” Caesar talán ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy teljes értékű hadműveletet indít Galliában a helvétek ellen. A Feljegyzésekben adott indoklása szerint a helvétek azt tervezték, hogy letelepednek „a santonok mellett, akik nem éltek messze a tolosaiak határától, akik viszont egy provincián belüli törzs voltak. Megértette, hogy amennyiben ez bekövetkezik, az nagy veszélynek tenné ki a provinciát a római néppel szemben ellenséges harcosok sokaságával, kik egy olyan régió közelében élnének, mely gazdag gabonatermést ad, ám védtelen”. Nemrég elkövetett lépéseivel persze még ellenségesebbé tette a helvéteket, mindenesetre római szemszögből nézve az érvelése logikusnak tűnt. Ahogy láttuk, a honfoglalók letelepedése a legkevesebb, hogy felborította volna a létező egyensúlyi rendszert, amelyben a római diplomácia és a katonai erő kombinációja biztosította a provincia biztonságát. A Rhône védelmét rangidős legatusára, Labienusra bízta – ez talán újabb jele, hogy a helvétek több kisebb csoportban vonultak, és egy ilyen szélesen szétterülő ember- és állatfolyamnak, valamint a járműveknek időbe telt, míg fel tudták venni az új irányt –, Caesar pedig Aquileiába és a fő seregéhez sietett. Két új légiót, a Tizenegyest és a Tizenkettest iktatták be, hogy kiegészítsék a már eleve ott állomásozó három, valamint a Rhône folyónál táborozó negyedik légiót. A Feljegyzések azt a benyomást kelti, hogy ez csak Caesar érkezése után valósult meg, de a toborzás és a szervezés gyakorlati része inkább azt valószínűsíti, hogy egy ideje már kiadhatta rá a parancsot. A katonák eredetileg a balkáni hadműveleteket erősítették volna, ám az akut helvét fenyegetés jobb ürügyet szolgáltatott az olvasói számára. Új légiók alapítására nem volt felhatalmazása, mert erre csak a szenátus utasíthatta a kormányzót, de Caesar a múltban sem igazán zavartatta magát, ha valamihez nem rendelkezett ráruházott hatalommal. Már fiatalon és egyszerű közemberként is
szövetséges katonákat toborzott, hogy megküzdjenek a kalózokkal, és visszaverjék Asia provincia pontoszi invázióját, míg tíz cohorsot – ami egy légióval megegyező létszám – ugyancsak kiállított propraetorsága idején Hispániában. Soha nem volt kétséges számára, hogy mi Róma és a provinciák érdeke, egyszerűen csak cselekedett, és bízott saját képességében, hogy irányítani tudja a dolgokat. Mivel a szenátus nem ismerte el a létezésüket, a légiók illetményére és ellátmányára nem utalt ki pénzt a kincstárból, ami azt jelentette, hogy azt a proconsulnak kellett előteremteni a provinciájában beszedett jövedelemből, illetve a győzelmekből származó esetleges haszonból. Az új alakulatokban a katonák zöme szinte bizonyosan Gallia Cisalpinából származott, így tulajdonképpen nem voltak római polgárok, ezért legionáriusi szolgálatra jogilag alkalmatlanok voltak. A múltban Caesar teljes mellszélességgel pártfogolta a régió népességének választójog utáni vágyát, és kormányzóként immár következetesen úgy kezelte őket, mintha valóban polgárok lennének. Ennek a tudatos politikának az első jelentősebb példája itt mutatkozott meg először. [12] Caesar készen állt, hogy visszavigye az öt légiót Gallia Transalpinába. A leggyorsabb út az Alpokon át vezetett, ami, bár római provinciák övezték, még mindig ismeretlen vidék volt. A római menetoszlop egy hét alatt átkelt a hegyláncon, miközben egymás után verték le a lesből támadó, vad, független törzseket, amelyek rossz néven vették a területükre való behatolást, és persze az ölükbe pottyanó zsákmány megszerzésére is kiváló lehetőséget láttak. Az újonnan verbuvált zöldfülűek hamar durva ízelítőt kaptak a hadjáratozásból, de látszólag komolyabb veszteség nélkül masíroztak előre. Miután átkeltek a hegyeken, Caesar az allobrogok földjére lépett, és csatlakozott azokhoz a katonákhoz, akiket a provinciában hagyott. Immár hat légió fölött rendelkezett, ami nagyjából 25–30 000 embert számlált, valamint csakhamar összehívott egy 4000 fős szövetséges könnyűlovasságot. Ehhez még hozzáadódtak a légiók poggyászkaravánját kezelő rabszolgák – de kétségtelenül a tisztek is magukkal vitték a sajátjaikat – és a menetoszlopot követő markotányosok. Ezt a sok embert etetni kellett, a lovasság hátasait, az igavonó és csomagszállító állatokat nemkülönben. A hadsereg ellátmánya minden parancsnok elsődleges gondja volt. A helvétek elleni hadművelet azonban olyan hamar öltött testet, hogy Caesarnak alig volt lehetősége, hogy eleget tegyen a feladatnak, és mindent könnyen hozzáférhető utánpótlásraktárakba halmozzon Gallia Transalpinában. Nem valószínű, hogy az Aquileiából szinte futólépésben elinduló fő hadtest elegendő élelmiszerutánpótlást vitt magával. Még mindig csak tavasz volt, tehát néhány további
hónapig nem számíthattak az aratásra – a Feljegyzésekben Caesar megjegyzi, hogy ezen az északi klímán egyébként is később kezdték a betakarítást –, és a sereg azzal sem számolhatott, hogy a szükséges táplálékból túl sokat begyűjthet azokon a földeken, amelyeken áthalad. Ezért aztán Caesar üzeneteket küldött Róma szövetségeseinek, főleg a nagy és erős haeduus törzsnek, hogy gyűjtsenek gabonakészleteket, és bocsássák a katonái rendelkezésére. Időközben a helvétek átkeltek a Pas de l’Ecluse-hágón a sequanusok földjére, és a haeduusok határvidékéhez közeledtek. A törzs panaszos képviselői Caesar elé járultak, hogy szóvá tegyék a vándorlók rablóportyáit. „A headuusok csak jót érdemelnek, és nem igazságos, hogy gyakorlatilag a római hadsereg szeme láttára taroljak le a földjeinket, hurcolják el a gyerekeinket, és fosztják ki a városainkat.” Hasonló panasszal álltak elő az ambarrusok, akik a haeduusok szövetségesei voltak, és az allobrogok, akik nemrég fellázadtak és vereséget szenvedtek. Nem lehet tudni, hogy a helvétek vezérei tudatosan döntöttek-e a rablóportyázás mellett. De ha nem volt szándékos döntés, egy ilyen hatalmas és rengeteg különálló csoportra szakadt embertömeg irányítása akkor is rendkívül nehéz feladat. Miután az útjukat több körülmény is hátráltatta, elképzelhető, hogy a vándorlók egy része kezdett kifogyni a tartalékaiból. Ugyanígy a helyi népek ellenségessége is felerősödhetett, akiket nyugtalanított, hogy hirtelen ennyi idegen tör be a területükre. Nem meglepő, hogy előbb-utóbb az erőszak is felütötte a fejét, de a rómaiak régtől fogva azzal igazolták az agresszív hadviselést, hogy muszáj megvédeniük a szövetségeseiket, vagy bosszút állni értük. Ha Róma nem hajlandó vagy nem képes megóvni a barátait, akkor miért érné meg egy törzsnek, különösképpen a nemrég elégedetlenkedő allobrogoknak fenntartani a szövetséget? Caesar consulként elfogadtatott egy törvényt, ami a tartományi kormányzók viselkedését szabályozta, és a hadseregük provincián kívüli bevethetőségét megszorította. A Feljegyzésekben bebizonyította, hogy teljesen igaza volt ebben. [13] Caesar a Saône közelében érte utol a helvéteket. A törzstagok húsz napja igyekeztek átkelni a folyón egymáshoz kötözött tutajokkal és csónakokkal, és a háromnegyedük már a túlsó parton volt. Ez is újabb jele annak, hogy nem érdemes úgy gondolnunk a helvétekre, mint akik egyetlen fegyelmezett oszlopban vonulnak; inkább sok különálló csoportban, amelyek szétterülnek a vidéken, és csak akkor gyűlnek össze újra, amikor leszűkül az út. A tigurinusok klánja, amely i. e. 107-ben megszégyenítő vereséget mért a rómaiakra, még mindig a folyó ugyanazon partján várakozott, ahol a római
sereg. Caesar úgy érzi, újra emlékeztetnie kell az olvasóit e vereségre, és még hozzáteszi, hogy személyes érdekeltsége van a bosszúban, hiszen annak idején apósa, Calpurnius Piso nagyapja is meghalt a csatában. Miután a felderítői jelentették a dolgot Caesarnak, úgy döntött, meglepetésszerű támadást indít, és még hajnal előtt rohamra indul a sereggel. Az összecsapásból nem csata, hanem mészárlás kerekedett, miután a rómaiak rátámadtak a törzstagok és családjuk szétszórtan és gyanútlanul várakozó csoportjaira. Rengeteg embert megöltek, a többiek szekereiket és javaikat hátrahagyva menekültek, amerre láttak. Azután a rómaiak hidat építettek a Saône fölé, és egyetlen nap alatt átkeltek rajta. [14] Ahogy a római sereg a többi helvéthez közeledett, a törzsfőnökeik újabb küldöttséget menesztettek a proconsulhoz. Hogy tovább hangsúlyozza a kapcsolatot az i. e. 107-ben történtekkel, Caesar azt állítja, hogy a delegációt ugyanaz a férfi vezette, aki a kérdéses évben volt a hadvezér, egy bizonyos Divico, aki ekkor valószínűleg már igen öreg lehetett. A törzs felajánlotta, hogy letelepszik bármilyen vidéken, amit Caesar kijelöl számukra, és szavukat adták, hogy békében maradnak Rómával. Ugyanakkor annak is hangot adtak, hogy a tigurinusokra mért meglepetésszerű támadás nem ijesztette meg őket, és figyelmeztették a rómaiakat, hogy ne becsüljék le a katonai erejüket, az ötven évvel korábbi csatára emlékeztetve őket. Megtanulták „a szüleiktől és az őseiktől, hogy bátorsággal kell csatát nyerni, nem fortélyokkal és lopakodva”. [15] A római olvasóközönség ebben bizonyára a veszélyes gőgöt látta, amely nem ismeri el Róma hatalmát, és nem is engedelmeskedik annak. Caesar azt válaszolta nekik, hogy i. e. 107-ben csak azért tudták legyőzni Cassius seregét, mert a helvétek figyelmeztetés nélkül támadtak rájuk, ráadásul nem is álltak hadban a rómaiakkal. A régi sérelemtől eltekintve a Róma szövetségeseire mért, közelmúltbeli támadásokra is emlékeztette őket. Óva intett a túlzott önbizalomtól, és kijelentette, hogy a halhatatlan istenek gyakran juttatnak varázslatos, ám rövid életű sikerekhez bűnösöket, mielőtt szörnyű büntetést rónak ki rájuk. (Bár Caesar pontifex maximus volt, írásaiban ez azon ritka alkalmak egyike, amikor az istenekre hivatkozik.) Azt mondta, csak akkor garantálhatja a békét, ha a helvétek túszokat adnak neki, akik szavatolják, hogy jól fognak viselkedni, majd kárpótolják a headuusokat és a többi törzset, akik megszenvedték a fosztogatásukat. A helvétek azzal vágtak vissza, hogy „mi csak elveszünk, de soha nem adunk” túszokat, majd Divico és a küldöttsége elviharzott. Nehéz belátni, hogyan tehetett volna eleget Caesar a kérésüknek, hiszen Gallia már így is épp elég sűrűn lakott volt. Joga sem volt hozzá, hogy földhöz juttassa őket a saját provinciáján kívül, az meg
egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy azon belül telepítse le őket. Bárhová is mentek, a helvétek megzavarták a rendet, ez pedig nem szolgálta Róma érdekét. [16] A helvétek karavánja továbbindult, Caesar követte őket, és előreküldte a 4000 fős lovasságát. Soraikban jókora haeduus haderő vonult Dumnorix vezetésével, aki először szövetkezett Orgetorixszal, majd segítséget nyújtott a helvéteknek. Ahogy a szövetséges lovasság túl óvatlanul nyomult előre, csapdába csalta és legyőzte egy helvét lovassági csapat, amely méretre csupán töredéke volt Caesarénak. Dumnorix és a haeduusok megkezdték a visszavonulást. Miután a korai siker felbátorította, az ellenséges utóhad elkezdett lassítani, egyre több összecsapásba bocsátkozva. Caesar nem akart túl sok csetepatét megkockáztatni velük, de szemmel tartotta az ellenséget, és ha egy-egy csapat kiszakadt a soraikból, hogy fosztogatni kezdje a környéket, akkor megállította őket. Serege a helvétek nyomában maradt, árnyékként követte minden mozdulatukat, előőrse soha nem távolodott el 8–10 kilométernél messzebbre az utóhaduktól. Ekkor már jócskán a provinciáján kívül járt, és egyre jobban aggasztotta az utánpótlás helyzete. A Saône közelében nem volt akkora probléma, mert bármikor hozathatott élelmet a rengeteg bárkán, amelyek ezen az útvonalon kereskedtek. Azonban a helvétek eltávolodtak a folyótól, így neki is muszáj volt ezt tennie. A haeduusok gabonát ígértek neki – végül is egy olyan ellenfelet üldözött, akik megtámadták és kifosztották a földjeiket –, de ez idáig még semmi nem érkezett meg belőle, és az ismételt kérések sem hoztak eredményt, pedig folyamatosan azt ígérgették, hogy már úton van. Az embereit néhány napon belül gabonával kellett ellátnia, amivel azonban nem rendelkezett. A hadjáraton lévő katonákat rövidebb időszakokra meg lehetett győzni, hogy minimális élelmiszeradagon éljenek, ám erre általában csak egy erős vezetés volt képes. Caesar és az emberei még viszonylag idegenek voltak egymás számára, ráadásul a hadsereg egyharmada igen tapasztalatlan. [17] Muszáj volt elhárítania a katasztrófát, ezért Caesar maga elé kérette a haeduusok vezéreit, akiket a druida Diviciacus és Liscus vezetett; utóbbi töltötte be a vergobret posztját, vagyis a törzs évente megválasztott, legfőbb magistratusáét. Miután Caesar összeszidta őket, amiért nem képesek eleget tenni a kötelezettségüknek egy olyan hadsereggel szemben, amely az ő biztonságukért küzd, Liscus a törzsön belüli befolyásos embereket hibáztatta, akik szándékosan tartóztatták fel a gabona begyűjtését és elszállítását, mert állítása szerint ezek a férfiak úgy vélik, jobb nekik, ha gall cimboráik, a helvétek uralkodnak felettük, és nem a rómaiak. Ezek a törzsfők
információval látták el az ellenséget, és megfélemlítettek mindenkit, aki ellenkezett velük. Liscus senkit nem nevezett meg, de Dumnorix egy ideje már gyanús volt Caesarnak, és úgy gondolta, ő áll e galádság mögött. Elküldte a törzsfőket, hogy egyedül maradhasson a vergobrettel, aki immár hajlandó volt fesztelenebbül beszélni, és készségesen igazolta a proconsul gyanúit. Dumnorixnak a királyi címre fájt a foga – a korszakból származó érméket, amelyekre a DUBNOREIX feliratot nyomták, valószínűleg ő préseltette –, jókora, harcosokból álló haderőt tudhatott maga mögött, amelynek fenntartását a Saône menti kereskedelemre kivetett vámokból fedezte. Miután a helvétekkel való cinkosságára fény derült, Caesar úgy érezte, elég bizonyítéka van, hogy szigorú büntetést rójanak ki a férfira, de habozott, mert Diviciacus hűségét tisztelte. Ezért a druidát egy zárt körű megbeszélésre hívta a parancsnoki sátrába. A szokásosan használt tolmácsokat elbocsátotta, és Caius Valerius Procillus segítségére támaszkodott, egy Gallia Transalpinából származó arisztokratáéra, akinek még az apja nyerte el a római polgárjogot a család számára. Caesar, aki már elég időt töltött Róma bíróságain, közölte a tényeket és a Dumnorix elleni vádat, majd azt javasolta, hogy vagy a fivére, vagy a haeduusok állítsák bíróság elé az említett vétkeiért. Diviciacus elmesélte, hogy az öccse neki köszönheti a közéletben elért sikerét, de egy ideje már riválisaként tekint rá. Dumnorix csalódottsága részben érthető, mert a druida a közelmúltban nyerte el a vergobret hivatalát, és a törvény értelmében a családjából más nem pályázhatta meg a posztot, amíg ő élt. Mindazonáltal Diviciacus megpróbálta rávenni Caesart, hogy ne büntesse meg ambiciózus testvérét – részben szeretetből, de főképp azért, mert úgy gondolta, neki személy szerint igen káros lenne, ha azt látná a népe, hogy a rómaiak pártjára áll a saját öccsével szemben. Könnyek közt esdekelt, vigasztalhatatlanul. A sátorba hívták Dumnorixot, és a bátyja jelenlétében szembesítették a bűneivel. A proconsul tájékoztatta, hogy a bátyjának hála, kap még egy lehetőséget, de a jövőben jobban teszi, ha még a gyanú árnyékát is elkerüli. Caesar a Galliában töltött éveiben gyakran alkalmazta ezt a szemtől szembe-diplomáciát. Miképp a római közéletben, úgy egy kormányzó tevékenységének nagy része is igen személyes szinten zajlott. Caesarról köztudott volt Rómában, hogy készséggel megbocsát és tesz szívességet. Galliában néha ugyanezeket az elveket követte. Azonban naiv bizalomnak nyomát sem mutatta. A találkozó után parancsba adta, hogy Dumnorixot tartsák folyamatos megfigyelés alatt, és a férfi minden tettét jelentsék neki. [18]
Habár a gabona-utánpótlás elől elhárult az akadály, a problémái nem oldódtak meg azonnal, mert a haeduusoknak még kellett némi idő, míg odaszállítják a gabonát hadseregnek. Caesar úgy érezte, fel kell gyorsítania a hadjárat kimenetelét, és még aznap, amikor az említett megbeszéléseket folytatta, mintegy ölébe pottyant a lehetőség. A visszatérő felderítő őrjáratok azt jelentették, hogy a helvétek nyolc római mérföldre (közel 12 kilométerre) ütöttek tábort valami magaslat mellett. Caesar újabb őrjáratot küldött ki, hogy végezzenek részletes felderítést a helyzetükről, s vizsgálják meg, hogy könnyen meg lehet-e mászni a dombot bármelyik oldaláról, de különösen az ellenféltől legtávolabbra eső lejtő felől. Amikor a csapat visszatért, arról számolt be, hogy az emelkedő könnyen mászható. Caesar úgy döntött, teljes erővel megtámadja az ellenség táborát, és abban reménykedett, ugyanolyan meglepetést tud okozni, mint a tigurinusoknak. Két légió parancsnokságát Labienusra bízta – feltehetően két tapasztaltabbét –, kora hajnalban kellett elindulnia, hogy elfoglalja a dombot. Caesar a sereg többi részével két órával később fog elindulni a nyolc római mérföldre fekvő ellenséges tábor felé. Amikor Labienus meglátja, hogy Caesar megindítja az ostromot, neki a saját légióival a magaslat felől kell támadásba lendülni. Mindkét haderőnek nagyjából ugyanazt az utat kellett követnie, olyan emberek irányítása alatt, akik részt vettek az előző napi felderítésben, és napvilágnál is szemügyre vehették a környéket. Merész terv volt, de tökéletesen kivitelezhető; olyan előkészületet igényelt, ami lényegét tekintve egy modern hadsereg számára sem lenne szokatlan. Caesarnak jócskán volt tapasztalata rajtaütésben és meglepetésszerű támadásban, sokkal többet látott belőle, mint szabályos ütközetből, mert a hispán félszigeten ez a harcmodor számított általánosnak. Marius hasonlóan „tüntetett” el egy erős különítményt a teutonok mögötti holttérben Aquae Sextiae-nál i. e. 102-ben. Az éjszakai hadműveletek mindig kockázatosak voltak a lehetséges fejetlenség miatt, mert fennállt a veszélye, hogy az egységek eltévednek. Ám ez alkalommal minden jól alakult. Labienus elindult, és eltűnt a sötétben. A kitűzött idő elteltével Caesar is követte a fő hadtesttel. A lovasság vezette a menetoszlopot, és járőröket küldtek ki, hogy fedezzék az előrehaladásukat. Ezek a felderítők Publius Considius parancsnoksága alatt álltak, aki tapasztalt tisztként meglehetős katonai elismertségnek örvendett. Mivel Sulla és Crassus alatt szolgált, legalább a negyvenes éveiben járhatott. Caesar nem említi a rangját, de talán tribunus vagy prefektus lehetett, bár az elejtett utalásokból néha úgy tűnik, hogy centurio. Lehetséges, hogy Considius szenátor rokona volt, aki az azt
megelőző évben jelentette ki, hogy másokkal ellentétben ő már túl öreg, hogy bármiféle veszély miatt aggódjon. (Lásd: Az ellenhatás c. fejezet, 4. bekezdés) [19] Hajnalra a fő hadtest csupán két és fél kilométerre járt az ellenséges tábortól, és elméletileg Labienus már a kijelölt pozícióban várakozott. A felderítésre többnyire fittyet hányó törzsi hadseregekhez hasonlóan a helvétek nem is sejtették, hogy bármelyik sereg a közelükben tartózkodhat. Ezen a ponton jelentette Considius, hogy a domb valójában nem a rómaiak kezén van, hanem a gallokén. Erről teljesen meg volt győződve, mondván, tisztán látta a fegyverzetüket, a sisaktaréjukat és a hadi jelvényüket. A hír azt jelentette, hogy Labienus vagy eltévedt, vagy el sem ért a rendeltetési helyére, vagy már legyőzték. Bármelyik eshetőség forgott fenn, azzal kellett számolni, hogy a helvétek már biztosan felkészültek a fogadásukra. Caesar azonnal megállította a menetoszlopot. Négy légiója volt, amelyek közül kettő nagy valószínűséggel a zöldfülű Tizenegyes és a Tizenkettes. Az emberei elfáradtak az éjszakai menetelésben – ahhoz kétségtelenül elég frissek voltak, hogy egy meglepett és szétszórt ellenfélre támadjanak, akit a csomagja és a családja akadályoz a mozgásban, de egy hosszan elhúzódó szemtől szembe-ütközetre nem feltétlenül álltak készen. Ha ilyen körülmények közt támadnak, akkor komoly létszámbeli hátránnyal kellett volna számolni, az ellenség által megválasztott terepen. Megparancsolta, hogy a menetoszlop vonuljon vissza egy közeli hegygerinchez, és fejlődjön csatasorba, bármilyen támadásra felkészülve. Telt-múlt az idő. A helvétek felébredtek, és felkészültek, hogy folytassák az útjukat, nem is sejtve, hogy a nyomukban járó római sereg a közelükbe nyomult, és szétvált. Labienus szó szerint követte a parancsot, és nem avatkozott közbe, míg azt nem látta, hogy Caesar emberei megindítják a támadást. Ami azt illeti, két légióval a parancsnoksága alatt nem is ment volna sokra. Már viszonylag későre járt, amikor a fő hadtest felderítői kapcsolatba léptek Labienus különítményével, és megerősítették, hogy ők vannak kulcspozícióban, nem az ellenség. Azt a kevés időt, ami még a napból hátravolt, Caesar arra használta, hogy a sereget a helvétek után vigye, és közel öt kilométerre tőlük letáboroztassa. [20] Zavarba ejtő hiba volt, és könnyen katasztrofálissá válhatott volna, ha a helvétek átlátják a helyzetet, és megtámadják a római sereg bármelyik részét. Labienus emberei különösen sebezhetőek voltak a dombon. Caesar egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy csak a rangidős tisztje ítélőképességében és véleményében bízhat, más tisztekében nem, bármekkora is a reputációjuk. Jó leckét kaptak a bonyolult hadműveletekben, valamint a véletlen nyújtotta
esélyben rejlő kockázatokról. Caesar nem említi, hogy megbüntette-e Considiust, vagy sem, amiért elvesztette a fejét, mindenesetre a Feljegyzések megjelentetésével ország-világ megtudta a szégyenét. A beszámolójában Caesar az alárendelt tisztjét hibáztatja a kudarcért, ami bár nem volt teljesen alaptalan, a katonái akkoriban nem feltétlenül érezték jogosnak. Caesar adta ki a parancsokat, és ő volt az, aki megállította a fő hadtestet egy téves jelentés alapján, majd nagyon sokáig várt, míg meggyőződött a jelentés hitelességéről. Időközben a bajtársaik Labienus két légiójában roppant veszélynek voltak kitéve. A helvétek üldözése folytatódott, bár a kép nem festett túl jól. A kiosztandó búzaadag két nap múlva volt esedékes, csakhogy ehhez nem állt rendelkezésre utánpótlás. Másnap reggel Caesar úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább, és egyelőre hagyjanak fel a helvétek óvatos kergetésével. A sereg elkanyarodott, és Bibracte felé vette az irányt, ami nagyjából harminc kilométerre lehetett. Azt tervezte, hogy ott feltölti a készleteket, majd újra a helvétek után veti magát. Tekintetbe véve utóbbiak keserves vánszorgását, nem lesz nehéz megint utolérni őket. [21] Utólag visszatekintve egyértelmű, hogy ez volt a hadjárat fordulópontja. A Caesar gall szövetségeseinek sorait gyarapító harcosok némelyike csakhamar dezertált, és átnyargalt az ellenséghez, beszámolva a római visszavonulásról. A helvétek úgy döntöttek, üldözőbe veszik a rómaiakat, mert feltehetően a gyengeség jelének vélték a lépést. Caesar azon tűnődött, vajon Bibractétól és az utánpótlástól akarják-e elvágni. Kisvártatva megtámadták a római utóhadat. Caesar a teljes lovasságot odaküldte erősítésnek, amit gyakorlatilag fedezékként használt, amíg csatarendbe állította a seregét. Miután elfoglaltak egy közeli dombot, a tapasztalt Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik és Tizedik légiót állította az arcvonalba. Ha ekkor már alkalmazta későbbi szokását, akkor a Tizediket a megtisztelő jobb oldalon sorakoztatta fel. Mindegyik légió a bevett gyakorlat szerint állt csatarendbe, azaz a háromsoros (triplex acies) formáció szerint, amelyben négy cohors állt az arcvonalban, és további három-három cohors a második és harmadik sorban. A legionáriusok lerakták a csomagjaikat – amit szokás szerint egy vállukon átvetett botra akasztva hordtak –, hogy teher nélkül tudjanak harcolni. A pajzsokról levették a bőr védőborítást, hogy láthatóvá tegyék az alakulatok ismertetőjelzéseit, majd a sisakokra rögzítették a taréjokat. Mögöttük a dombon Caesar a tapasztalatlan Tizenegyedik és Tizenkettedik légiót állomásoztatta a segédcsapatokkal együtt. Ők látták el a csomagok és a poggyászkaraván védelmét, ezért elkezdtek kiásni egy kis sáncárkot, hogy földsánccal vegyék körbe magukat, de nagyon valószínűtlen, hogy elég idejük maradt a szokásos katonai
menettábor kiépítésére, amit a római seregek általában a napi menetelés után állítottak fel. A csatában részt vevő legionáriusok számára fontos volt, hogy az ingóságaikat biztonságban tudják, ráadásul Caesar bizonyára még mindig vonakodott bevetni a tapasztalatlan katonáit. A négy tapasztalt légió jó eséllyel akkora arcvonalat képezett, ami a lejtő javát elfoglalta, de Caesar legtöbb ütközetéhez hasonlóan ennek az összecsapásnak se sikerült megállapítani a helyét, ezért a topográfiát illetően semmit sem fogalmazhatunk meg teljes bizonyossággal. Caesar azt meséli, hogy a lejtő szöge biztosította, hogy a két légió és a segédkatonák jól láthatóak legyenek az ellenség számára, s miután a teljes domboldalt megtöltötték az emberek, a rómaiak létszáma erősebb benyomást keltett. A sereg csatarendbe állítása eltartott egy darabig – akár több óráig is –, amit a lovasság fedezett, de a helvéteknek is jó sok időre volt szüksége, hogy előrenyomuljanak és felfejlődjenek az ütközethez. Ekkor már jó néhány hete úton voltak, és az ínséges időknek köszönhetően egyre jobban össze tudták hangolni a mozdulataikat, de még ezzel együtt is szép feladatnak ígérkezett, hogy elegendő harcost gyűjtsenek egy helyre a rómaiak legyűrésére. A férfi harcosok a családjukkal és a cselédeikkel, valamint az összes poggyászukkal érkeztek, és a helvétek egy elnagyolt szekértábort képeztek a harcvonal mögött. A seregük fokozatosan kezdett felfejlődni, de a csata már azelőtt elkezdődött, hogy az összes alakulatuk megérkezett volna. Caesar nem árulja el, hány harcossal kellett szembenéznie a csata kezdetén, de a helvétek harci kedvéből ítélve a két fél nagyjából megegyező létszámmal rendelkezhetett – feltéve, hogy a helvétek nem becsülték alá túlságosan a rómaiak harci képességeit.
A bibractei csata Ebben a korban a csatát megelőző veszteglés elég általános jelenségnek számított, ami nyilvánvalóan az idegek játéka volt, hiszen az emberek ilyenkor semmi mást nem tehettek, csak vártak. Caesar úgy döntött, ajánlatos volna egy nagyvonalú gesztust tenni, és látványosan leszállt a nyeregből, majd hátraküldte a lovát az összes rangidős tiszt állatával együtt, annak érdekében, hogy „mindenki ugyanakkora veszéllyel nézzen szembe, és megszabaduljanak a megfutamodás csábításától”. Catilina ugyanígy cselekedett a csata előtt i. e. 62-ben, amikor a szenátushoz hű, túlerőben lévő sereg sarokba szorította a követőit. Utolsó ütközetében a gladiátor Spartacus egy lépéssel még tovább ment, és elvágta értékes lova nyakát, amit egy korábbi csata során egy római tábornoktól zsákmányolt. Egy gyalogos hadvezér kevésbé volt mozgékony, így kevesebbet is látott a csata alakulásából, tehát Caesar egy sor gyakorlati előnyt feláldozott, hogy az embereit bátorítsa. Soha többé nem tett ilyet a későbbi csatáiban, amiből azt olvashatjuk ki, hogy tisztában volt vele, a legionáriusai még nem ismerik őt olyan jól, és hogy az utóbbi napokban a hadjárat nem alakult valami fényesen. Viszont annak a jele is lehetett, hogy parancsnokként még nem teljesen bízott magában. Hogy tovább tüzelje az embereit, beszédet intézett hozzájuk, miközben feltehetően a sorok között járkálva egymás után szólította meg az összes cohorsot, mivel elég valószínűtlen, hogy mind a négy légió egyszerre hallotta volna. [22] Az ütközet a délután közepén kezdődött, amikor a helvétek elindultak felfelé a lejtőn, a római arcvonal felé. Rendezett sorokban közeledtek, zárt alakzatot tartva. A seregek általában csatakiáltással, kürtjeik hangjával vagy bősz kinézetükkel igyekeztek megfélemlíteni az ellenfelet, mielőtt elérték őket. Nem volt szokatlan, hogy valamelyik oldal annyira pánikba esett, hogy még azelőtt felbomlottak a sorai, és menekülőre fogta a dolgot, mielőtt egyetlen kardcsapás történt volna. Ez volt az egyik fő oka, amiért kockázatos lett volna a nemrég alapított légiókat kitenni a csata nyomásának. Ám jelen esetben a tapasztalt legionáriusok vártak, a szokásos stratégiájuk szerint ebben az időszakban csendben maradtak, hogy szemmel látható nyugalmukkal hozzák a frászt az ellenségre. Amikor a helvétek elég közel értek – talán 10– 15 méteren belülre –, a legionáriusok elhajították a pilumjaikat, és a nehéz hajítódárdák átszakították a pajzsokat, de volt rá eset, hogy két, fedésben lévő pajzsot is egymáshoz szegeztek. Néhány harcos meghalt vagy megsebesült, mások meg arra kényszerültek, hogy eldobják használhatatlanná vált pajzsukat. A támadás lendülete megtört, és a rómaiak vidám üdvrivalgással ünnepelték az előnyüket, miközben kardjukat kivonva közelharcra indultak. A
terep, valamint a lelkes és dinamikus roham nekik kedvezett, ennek ellenére a helvétek tartották magukat egy ideig, de csakhamar feladták a dolgot, és elkezdtek visszavonulni a síkságra. A rómaiak követték őket, de rendezett alakzatban, így hamar elmaradtak a szökevények mögött, akik a völgy túloldalán visszaszaladtak a magaslatra, körülbelül másfél kilométernyire onnan. Ekkor azonban a rómaiaknak újabb veszéllyel kellett szembenézniük, mert egy 15 000 harcosból álló, friss különítmény közeledett feléjük a nyitott jobb szárny felől, ők a boiusok és a tulingusok voltak, két szövetséges nép, akik a helvét menetoszlopban hátrébb vonultak. Valószínűtlen, hogy megtervezett hadmozdulat lett volna, hogy cseles támadással lecsalogassák a rómaiakat a síkságra – feltehetően csupán a véletlen szerencse segítette a helvéteket. Egy törzsi hadsereg – még egy hellén sereg is, ahol az volt az uralkodó irányelv, hogy a gyalogságot jelentősebb utánpótlás nélkül egyetlen tömör sorba kell sűríteni – jelen helyzetben igen nagy bajban lett volna, mert fennállt a veszélye, hogy a friss erőben lévő ellenség bedarálja a teljes harcvonalat. Ezzel szemben a római harcászati rendszer az utánpótlás fontosságára helyezte a hangsúlyt, és az ütközet kezdetén szokás szerint legalább a hadereje kétharmadát visszatartotta a frontvonaltól. A cohorsok harmadik sora levált, és új hadrendbe fejlődött, hogy fogadja a boiusok és a tulingusok támadását. Az első és a második sor a helvétek ellen harcolt, akik a szövetségeseik láttán új erőre kaptak, és visszafordulva belevetették magukat a csatába. A Tizenegyedik és Tizenkettedik légió látszólag megmaradt a tartalékos szerepben, Caesar inkább továbbra is megfigyelőként hátul tartotta őket. [23] Elkeseredett küzdelem bontakozott ki, ami jóval sötétedés után is folytatódott, de az új haderő érkezése miatti, kezdeti ijedség után a rómaiak megállíthatatlanul nyomultak előre. A szekértáborért vívott összecsapás különösen véresre sikeredett, hiszen a helvét harcosok a javaikért és a családjukért küzdöttek. Caesar nem említi, hogy ő maga mit csinált a harc közben, leírásában csak „a rómaiakként” emlegeti magukat, ahogy megfordultak, hogy két irányba harcoljanak. Feltehetően azt tette, amit bármelyik római parancsnok tett volna, és a frontvonal közelében maradt, hogy személyesen bátorítsa a katonáit, és tartalékosokat vessen be, ha szükségesnek látja. Végül teljes győzelmet arattak, de viszonylag nagy volt a rómaiak vesztesége, és a sereg még három napig nem mozdult arról a helyről, hogy ellássák a sebesülteket és eltemessék a halottakat. Szép számú foglyot ejtettek, köztük Orgetorix fiát és lányát, de Caesar azt állítja, 130 000 ember elmenekült a csatából, és északkelet felé futottak, a lingonok területére. A
fennálló körülmények közt valószínűleg nem lehetett könnyű dolga a hiteles adat megállapításakor, de világos, hogy a vándorlók közül meglehetősen sokan túlélték az ütközetet. Sokan talán oda se értek, de akik ott voltak, azok a málhájuk nagy részét eldobálták. Caesar nem eredt a nyomukba azonnal. Még nem tudta felmérni az utánpótlás kérdését, és a veszteségek iránt tanúsított figyelme is sokat számított a sereg és parancsnoka közt kialakítandó bizalom szempontjából. Helyette üzeneteket küldött a lingonok törzsfőnökeinek, és megparancsolta, hogy ne segítsenek a helvéteknek, hacsak nem akarják, hogy ellenségként tekintsen rájuk is. Három nap múlva elindult az ellenség után, de csakhamar belefutott egy küldöttségbe, akik felajánlották, hogy megadják magukat. Caesar utasította őket, hogy szóljanak a törzstagoknak, álljanak meg, és várják meg, amíg utoléri őket, hogy közölhesse a döntését. Az, hogy ezt meg is tették, annak a jele, hogy nem csupán időt akartak nyerni. Amikor Caesar megérkezett, túszokat kért és kapott, egyúttal azt követelte, hogy a helvétek eresszék szabadon azokat a rabszolgákat, akik vagy hozzájuk menekültek, vagy akiket magukkal hurcoltak a vándorlásuk során. A harcosokat megfosztotta a fegyvereiktől. Az első éjszaka az egyik klánból nagyjából hatezer ember kitört a táborból, és megindult keleti irányban a Rajna felé. Caesar az útba eső településeknek is ugyanolyan szigorú hangvételű figyelmeztetést küldött, mint a lingonoknak. A szökevényeket visszahozták és eladták rabszolgának, megtagadván tőlük azokat az engedményeket, amiket Caesar mindenki másra kiterjesztett. Azután megparancsolta a helvéteknek és a legtöbb szövetségesüknek, hogy térjenek vissza a szülőföldjükre, és ott telepedjenek le újra. A provinciájában élő allobrogoknak instrukciókat küldött, hogy a visszatérő törzseket lássák el gabonával, amíg újjászervezik az életüket, visszaépítik felgyújtott településeiket és ismét művelni tudják a földjeiket. Miután a haeduusok kérelemmel fordultak hozzá, Caesar hozzájárult, hogy a boiusok az ő törzsi földjeiken telepedjenek le. A Gallia Transalpinát övező területek stabilitása helyreállt, de ezért nagyon magas árat kellett fizetni emberéletben. Caesar állítása szerint a helvétektől zsákmányolt lista 368 000 emberről számolt be, amiből csak körülbelül 110 000 tért haza; a 32 000 boius – kivéve a csatában elvesztett társaikat – Galliában telepedett le, míg 6000 foglyot eladtak rabszolgának, ami azt jelenti, hogy a masszív veszteség 220 000 fő. Mint mindig, most sem tudhatjuk, hogy mennyire hihetünk e számoknak, és feltételezhetően a küszöbön álló római támadások hatására jókora számban szétszóródtak, ahogy a tigurinusok is a Saône mentén. Mindamellett rengeteg embert – talán tízezreket – megölhettek, de ne
hagyjuk, hogy a mai szemmel nézve óriási emberáldozat elterelje a figyelmünket Caesar római közönségének a statisztikai adatokra adott válaszáról. Ők csak annyit láttak az egészből, hogy egy ellenséges nép veszélyes mozgását feltartóztatták, és az Itáliától nem messze fekvő provinciájuk jövője biztosítva van. A Feljegyzésekben Caesar gyakran használja a parcere kifejezést, ami azt jelenti, hogy „megbékíteni”, és bárhol bármilyen nép legyőzését értette alatta, amelyik ellenállt, ha felszólították, hogy hajtson fejet a római fennhatóság előtt. A római győzelem eredménye a pax, azaz „béke”. Római szemmel nézve tehát az északi határvidékre visszatért a béke. [24] A RÓMAI NÉP BARÁTJA Beköszöntött a nyár. Jó néhány, csatározásra alkalmas hónap volt még hátra, de már nem lett volna idő a haderőt visszatelepíteni a Balkán határára, és ott újabb hadjáratba fogni. Caesar máris nagy győzelemmel lett gazdagabb, de még többre vágyott, és vonakodott tétlenül henyélni akár csak rövid ideig is. Csakhamar újabb katonai kaland lehetősége derengett fel a láthatáron. Küldöttségek érkeztek Közép-Gallia legtöbb gall/kelta törzsétől, hogy gratuláljanak neki a helvétek legyőzéséhez. A dicséret részben talán őszinte volt, de nyilván bölcsebb volt a régióba érkező bármilyen új hatalommal jó kapcsolatra törekedni. Ezek a követek engedélyt kértek, hogy az összes törzset egy nagy gyűlésre hívják össze, ahol találkozhatnának vele, és elé állhatnának a kéréseikkel. Egy másik könnyes jelenetben pedig törzsfők vetették a proconsul lába elé magukat, és szószólójukként a druida Diviciacusszal könyörögve esedeztek Caesarnak, hogy védje meg őket a germán Ariovistus királytól. Azt állították, hogy a férfit azért hívták, hogy segítsen a sequanusoknak, de azóta magával hozott és letelepített a földjükre még 120 000 embert, és minden törzsből túszokat szedett. A zsarnokságára panaszkodtak, „vad, irányíthatatlan barbárnak” nevezve őt. Azt beszélték, még több germán fog csatlakozni a hadúrhoz, és arra kérték Caesart, „óvja meg Gallia egészét Ariovistus rohamától”. A sequanusok megbízottai csendesen támogatták a kérelmet, és Diviciacus azt válaszolta Caesar érdeklődésére, hogy túlságosan féltek megszólalni, nehogy a germánok fülébe jusson a szó. Azután Caesar biztosította az összegyűlt törzsfőnököket, hogy majd elintézi a dolgot, és az auctoritasa segítségével megpróbálja meggyőzni Ariovistust, hogy fékezze magát. Magában persze nagyon is komolyan vette a
dolgot, mert úgy érezte, Róma régóta hű szövetségeseiként muszáj pártfogolnia a haeduusokat. Állítása szerint ezenkívül az is aggasztotta, hogy a germánok rászoknak a Rajnán való átvándorlásra, mert ha ez túl gyakorivá válik, az olyan léptékű népvándorlást indíthat el, mint amilyen a kimbereké és a teutonoké volt. [25] Követeket küldött Ariovistushoz, akik által arra kérte, hogy találkozzon vele valahol kettejük közt félúton. A király visszautasította, mondván, Caesar menjen el hozzá, ha beszélni akar vele, valamint azt a kérdést is nekiszegezte, hogy a rómaiak miért érzik úgy, hogy bele kell avatkozniuk bármibe is Galliának ezen a részén. Válaszként Caesar újabb üzenetet küldött, amiben emlékeztette a királyt, hogy nem illik megfeledkeznie a tartozásáról, hiszen a consulsága idején a római nép „király és barát” címmel ismerte el őt. Ezúttal nyíltan megfogalmazta a követelését. Ariovistus nem vihetett magával több germánt a Rajnán túlról, hogy Galliában telepítse le őket. Másodsorban pedig adja vissza a haeduusok túszait, és a jövőben tartózkodjék attól, hogy portyázással zaklassa, illetve megfélemlítse őket. Beleegyezés esetén garantálta a Rómával fenntartott további jó viszonyt, de ha elutasítja, azzal arra kényszerítené Caesart, hogy határozott lépéseket tegyen a haeduusok és a Köztársaság többi szövetségese védelmében. Ariovistus a válaszában ismét nem mutatta jelét, hogy hajlana a kompromisszumra. Hódító volt, és a rómaiakhoz hasonlóan nem látta okát, hogy más szabja meg neki, hogyan bánjon a meghódítottakkal. A rómaiak szabadon irányíthatták a provinciáikat, ahogy nekik tetszett, ő pedig ugyanígy ragaszkodott a jogához azokon a földeken, amiket a harcosaival megszerzett. Legyőzte a haeduusokat, és a túszoknak nem volt mitől tartania, amennyiben a törzs megfizeti neki az éves sarcot, őt és harcosait még nem győzte le senki, amióta Galliába lépett, és semmilyen ellenfél nem riasztotta meg. Miután Caesar felépítette az olvasóinak Ariovistus gőgös karakterét, azt állítja, hogy a levél kézhez vételétől számított egy órán belül küldöttek érkeztek a haeduusoktól, akik jelentették, hogy a földjeiket lerohanták a germánok. Ráadásul északabbról a treverusok azt üzenték, hogy a suebusok – a germán nép, amelybe Ariovistus és a harcosai tartoztak – nagy számban gyülekeznek a Rajnánál, és megpróbálnak átkelni Galliába. Állítólag száz klán lendült mozgásba, ami mellett eltörpült a helvétek népvándorlása. [26] Caesar úgy döntött, cselekednie kell, ám mielőtt elindult, ezúttal gondoskodott róla, hogy a gabona-utánpótlással ne legyen probléma. Rohamtempóban vezette a sereget, mert most nem a nehézkesen cammogó helvéteket kellett követniük, és három nap múlva üzenetet kapott, amelyben
tájékoztatták, hogy Ariovistus és a germán sereg Vesontio (a mai Besançon) felé nyomul, ami a sequanusok fő városa volt. Nyilvánvalóan a törzs ekkorra szakított korábbi szövetségesével. A város törzsi központként fontos helynek számított, természeti adottságainál fogva jól védhető pozícióban helyezkedett el, és óriási ételraktárai voltak, amelyek bármelyik hadsereg számára jól jöhettek. Caesar nem akarta, hogy a település ellenséges kézre kerüljön, ezért éjjel-nappal erőltetett menetben vezette tovább az embereit, alig engedélyezve rövid pihenőket, amíg el nem érték a várost, ahová helyőrséget telepített. Miután viszont a versenyt megnyerte, jó néhány napnyi pihenőt rendelt el az embereknek, és várta, hogy az utánpótlásuk beérje őket. Amikor egy seregnek túl sok ideje van, a zúgolódás mindig jobban felerősödik, mint amikor elfoglalja magát. A pletyka gyorsan terjedt a városban, és: a riadalom kezdett elharapózni a gallokkal és kereskedőkkel folytatott beszélgetés után, akik elterjesztették, hogy a germán faj óriás termetű, hihetetlenül bátrak, és igen jártasak a fegyverforgatásban – azt állították, hogy gyakran, mikor találkoztak velük, még a pillantásukat és a szúrós tekintetüket se bírták elviselni. Hirtelen kitört a pánik az egész hadseregben, a teljes állomány fejét és hangulatát megfertőzve. A dolog a tribunusokkal és prefektusokkal kezdődött, és azokkal az emberekkel, akiknek nem volt korábbi katonai tapasztalata, és csak azért tartottak Caesarral a városból, hogy elnyerjék a barátságát: egyesek kifogásokkal álltak elő, ami miatt távozniuk kellett, mások egyszerűen engedélyt kértek a távozásra, néhányan pedig a megszégyenüléstől félve maradtak… Ők képtelenek voltak leplezni a szorongásukat vagy néha a könnyeiket; a sátrukban lapultak a végzetüket siratva, vagy összegyűltek a barátaikkal, hogy a rájuk leselkedő veszélyről sopánkodjanak. Az emberek az egész táborban elkezdték megírni a végrendeletüket. Ennyi kétségbeesett hang hallatán még a hadjáratokban edzett emberek, tapasztalt katonák, centuriók és lovassági tisztek se maradtak higgadtak. [27] Egyesek azt állították, hogy jobban aggódnak a nehéz terep miatt, amin a seregnek át kell kelnie az előrenyomulás következő fázisában. Mások azt mondták, a gabona-utánpótlás miatt idegesek – a helvétek ellen folytatott hadművelet fényében ez végül is elfogadható érvnek tűnt. Néhány tiszt azt
sem röstellte kijelenteni, hogy nyílt lázadás lesz, és a katonák nem fognak engdelmeskedni Caesar parancsainak, amikor továbbvezényli őket. Az epizód jól ábrázolja, hogy az a fanatikus hűség, amit a tisztjei és katonái mutatnak majd a későbbi hadjáratok során, különösen a polgárháború idején, nem bimbózott ki azonnal, amint Caesar Galliába érkezett, hanem időbe telt, míg szárba szökkent. Furcsa, hogy Caesar a tribunusokat és a többi tisztet nevezi meg a zúgolódás forrásaként, mert ezek az emberek általában lovagok voltak, vagy gyakran szenátorok fiai. Ez megerősíti azt a nézetet, hogy nem ezek az osztályok voltak a Feljegyzések egyedüli, és szükségszerűen nem is fő célközönsége. Dio azt állítja, hogy az előbb említett emberek azért panaszkodtak, mert a szenátus nem hagyta jóvá az Ariovistus elleni háborút, így pusztán Caesar személyes becsvágya miatt kellett kockára tenni az életüket. [28] A proconsul consiliumot (tanácsot, eligazítást) hívott össze. Az összes centurio – nagyjából 360 ember, ha az összes ilyen posztot betöltötték a hat légióban – parancsba kapta, hogy jelenjen meg, feltételezhetően a többi rangidős tiszttel együtt. Eljött az idő, hogy Caesar, az orátor érvek felsorakoztatásával bűvölje el a seregét, miképp a múltban is oly gyakran meggyőzte a Forum népét. Szigorúan kezdte, ahogy egy olyan hadvezérhez illik, aki Róma szenátusától és népétől kapott imperiumát, és összeszidta őket, amiért meg merik kérdőjelezni törvényesen kijelölt parancsnokuk terveit. Miután sokkot okozott nekik, és kioktatta őket fegyelemből, Caesar érvelő hangnemre váltott. Meglehet, hogy feleslegesen idegeskednek, mondta, mert minden esély megvan rá, hogy Ariovistus emlékezni fog Caesarral szembeni kötelességére, hiszen Róma előző évben elismerte őt, és végül belátja, mi a helyes. Még ha elkerülhetetlen lesz is a harc, a római légiók a múltban már találkoztak germán harcosokkal, és legyőzték őket, például amikor Marius szétzúzta a kimberek és a teutonok csapatait, vagy a közelmúltban, amikor a Spartacus-féle rabszolgahadban harcoló germánokkal kellett szembenézni. Ariovistus úgy győzte le a haeduusokat és a többi gallt, hogy túljárt az eszükön, és meglepte őket, nem becsületes harcban. Ezek a primitív cselek a római hadsereg ellenében nem működnének. Azok pedig, akik nyílt aggodalmuknak adtak hangot a gabona-utánpótlással kapcsolatban, megsértették őt, mert kételkednek a gondoskodásában és hozzáértésében, miközben nem vesznek tudomást a szövetséges törzsek által már útnak indított karavánokról és a földeken szemmel láthatóan beérett termésről. Amiatt nem aggódott, hogy a katonái megtagadják a parancsot, ha továbbvezényli őket:
…bármikor, ha egy hadsereg nem hallgatott a parancsnokára, vagy a szerencse pártolt el tőlük, vagy nagy hibát követtek el… Az én tisztességemet igazolta az élet, a jó szerencsémet pedig a helvétek ellen vívott háború. Ezért a terveim kivitelezését egy későbbi időpontra halasztom, és az előttünk álló éjszaka negyedik őrségében tábort bontok, hogy egyszer s mindenkorra megtudjam, hogy a kötelesség és a becsület győzedelmeskedik-e a szívetekben a félelem fölött. Egyébként ha senki sem tart velem, akkor egyedül a Tizedik légióval indulok el, mert az ő hűségükben nem kételkedem, és attól fogva a személyes testőrségemnek tekintem őket. Caesar ezt a légiót kedvelte leginkább, és az ő bátorságukban bízott a legjobban. [29] Az egész monológnak az volt a célja, hogy felpiszkálja a centuriók büszkeségét, próbára tegye az önmagukba és az egységükbe vetett hitét. Caesar csalódott hangon beszélt róluk, mert a parancsoknak való engedelmesség visszautasításának csak gyávaság lehetett az oka, vagy az, hogy nem bíznak a vezérükben. A Tizediknek hízelgett a dolog, és a tribunusai nyomban jelentették, hogy a légió készen áll végrehajtani Caesar összes parancsát, egyben igazolni, hogy rászolgáltak a bizalmára. A többi egység is eltökélte magát, hogy egyik légió sem fogja felülmúlni, és a centurióik arra kérték a tribunusokat és a rangidős tiszteket, győzzék meg Caesart, hogy engedetlenségről igazából szó sem volt. [30] Másnap hajnal előtt Caesar kivezényelte a sereget a táborból, ahogy ígérte. Egy tekintetben változtatott a tervén, ami arra enged következtetni, hogy a kritikák bizonyos részét jogosnak vélte. A korábbi tervvel ellentétben, amelynek értelmében a dombokon át vezette volna a sereget, tanácsot kért Diviciacustól, és a sík vidékre irányította a menetoszlopot. Ez ugyan nyolcvan kilométeres kerülővel járt, de megelőzte, hogy a tisztjei megint háborogni kezdjenek. Egy héttel később a felderítői jelentették, hogy a germán sereg negyven kilométerre sincs tőlük. Csakhamar küldöttek érkeztek Ariovistustól, és közölték, hogy most már hajlandó a személyes találkozóra, amit korábban elutasított. A Feljegyzésekben Caesar azt állítja, hogy még mindig a probléma békés rendezésében reménykedett, és ezzel valószínűleg nem csak a saját méltányos hozzáállását igyekezett hangsúlyozni az olvasóinak. Rengeteg római hadvezér, köztük Sulla is, dicsőítette azokat az alkalmakat, amikor egy római magistratus teljes pompájával és ünnepélyességével körítve, a légiók tömött sorai mellett nézett szembe egy idegen királlyal, és feltételeket szabott
neki. Egy ilyen esemény legalább annyira dicsőséges volt, mintha csatában győzték volna le az ellenséget, habár nem kecsegtetett a zsákmány-, illetve rabszolgaszerzés lehetőségével. [31] A találkozóra öt nappal később került sor egy síkságon, ami nagyjából egyenlő távolságra volt mindkét tábortól. Csak egy nagyobb földhalom bontotta meg a sík terepet. A találkozás mikéntjét a megelőző napokban folytatott hosszú tárgyalások során eszelték ki. Ariovistus ragaszkodott hozzá, hogy mindkettejük kíséretében csak lovasok legyenek. Mivel Caesar nem bízott meg teljesen a szövetséges lovasokban, kölcsönkérte a hátasaikat, és odaadta a Tizedik legionáriusainak, hogy ők biztosítsák a kíséretét. Miután ismét éppen őket választották ki az egész hadseregből, a katonák örömmel viccelődtek, hogy a proconsul lovagokat (equites) csinál belőlük, a vagyonos lovagi osztály ősi szerepére utalva. A két fél kétszáz lépés távolságra állt meg egymástól. Ezután Ariovistus kérésével összhangban mindkét vezér egy mindössze tízfős kísérettel léptetett előre. A kommunikáció nyelve a gall volt, amit Ariovistus már elsajátított, amióta a Rajnától nyugatra élt. Caesar valószínűleg az egyik szokásos tolmácsát használta. Kezdetnek emlékeztette Ariovistust a szívességre, amit a Köztársaság tett neki, és az ezzel járó kötelességére. A haeduusok nagyon régi szövetségesei voltak Rómának, és ahogy a germánok bántak velük, az elfogadhatatlan volt, aminek véget kellett vetni. Caesar követelései nem változtak. Több germán nem jöhetett át a Rajnán Galliába, és a haeduusok túszait vissza kellett szolgáltatni. Ariovistus hozzáállása sem változott. Amit megszerzett, azt hódítás jogán szerezte. Miért avatkozott bele Caesar egy olyan vidék dolgaiba, ahova korábban még nem merészkedett római sereg? Ez az ő „provinciája” volt, ahogy Gallia Transalpina Caesaré, és egyiküknek sem kellene a másik területét háborgatnia. A germán azon tűnődött, „vajon Caesar a barátság színlelése ellenére azért hozta-e Galliába a seregét, hogy elpusztítsa őt”. Míg a rómaiak vissza nem vonulnak, Ariovistus ellenségnek tekinti őket. A Feljegyzésekben egy olyan szúrós megjegyzést is megenged magának, hogy ha megölné Caesart, a hírnek „sok fontos ember és nemes” örülne Rómában. Ez valószínűleg igaz lehetett, bár egyik politikai ellenfele sem szerette volna, ha annyira hazafiatlan emberként ábrázolják, hogy még egy római sereg vesztének is örülne, ha az egyben Caesar halálát jelenti. Miután Ariovistus megfenyegette, felajánlotta Caesarnak a segítségét minden jövőbeli hadművelethez, amennyiben azonnal visszavonul. [32] Válaszában Caesar a római álláspont jogosságát hangsúlyozta, de az egyezkedésnek vége szakadt, amikor néhány germán harcos dárdákkal és
kövekkel kezdte dobálni a nyeregben ülő legionáriusokat. Caesar úgy döntött, nem bocsátkozik harcba, mert nem akart olyan benyomást kelteni, hogy a rómaiak nem tartják a szavukat. Két nap múlva Ariovistus üzenetet küldött, amelyben lehetőséget kért egy újabb tárgyalásra, ám ezúttal a római küldötteket invitálta a saját táborába. Caesar vonakodott bármelyik rangidős tisztje életét kockára tenni, és ismét Valerius Procillusba vetett bizalmat a feladat végrehajtására. Caius Mettius kísérte el a férfit, egy kereskedő, aki a múltban már járt Ariovistusnál, és élvezhette vendégszeretetét. Ezúttal azonban kevésbé volt meleg a fogadtatás, és a germánok mindkét küldöttet kémkedéssel vádolták meg, majd láncra verték. [33] Ariovistus nyilván katonai eszközökkel akart pontot tenni a vita végére. Annak ellenére, hogy tapasztalt hadúr volt, aki a harcosait szinte az összes törzsi seregnél összetartóbb haderővé kovácsolta, még mindig körültekintően járt el. Még aznap, amikor a követeket őrizetbe vette, előrenyomult, hogy mintegy tíz kilométerre a rómaiaktól verjen tábort egy magaslaton. Valószínűleg továbbra is a dombháton maradva, másnap reggel újra kivezette a hadseregét, hogy Caesar táborán túl, a rómaiak mögött három és fél kilométerrel táborozzon le. Ezzel elvágta Caesart a szövetséges törzsektől várt utánpótlástól. A proconsul öt napon át minden egyes nap kivezényelte a sereget a táborból, hogy csatarendbe fejlődjenek. A germánok nem akartak lejönni a magasból, Caesar pedig kétségkívül ostobaságnak tartott egy Ariovistus tábora ellen indított direkt támadást, ami arra utal, hogy erős pozíciót foglalhattak el. Ezekben a napokban sor került kisebb csetepatékra, főleg a két lovasság között, de nem lett belőle átfogó ütközet. Ariovistus lovasai a válogatott könnyűgyalogsággal dolgoztak össze – akiket a későbbi évszázadokban a germánok a „száz” (centeni) néven emlegettek –, mert rövid távon képesek voltak lépést tartani a lovakkal, ha a sörényükbe kapaszkodtak. A talpas katonák szilárd támogatást biztosítottak, akik mögé vereség esetén a lovasság vissza tudott húzódni, hogy pihenjen és ismét csatasorba álljon egy újabb előrenyomulás előtt. A germán harcosok a taktikájukkal és a tudásukkal általában fölénybe kerültek a gall lovassággal szemben. [34] Caesar nem engedhette meg magának, hogy egy helyben maradjon, mert így semmivel sem jutott előrébb, a serege pedig minden nappal egyre többet élt fel a magával hozott ellátmányból. A közvetlen támadás túl kockázatos lett volna, ezért inkább úgy határozott, hogy újra megnyitja az utánpótlásvonalat. A sereg három sorba fejlődött, amelyek mindegyike könnyen csatarendbe állhatott, felvéve a szokásos triplex aciest. A poggyászkaraván és feltehetően valamennyi őrség a főtáborban maradt, mert Caesar csak egy előőrsöt akart
létesíteni a germánok pozíciója mögött. A rómaiak elvonultak a germán tábor mellett egy pontig, ami nagyjából egy kilométerre feküdt attól. Miután odaértek, a légió szembefordult az ellenséggel. A germán lovasság 16 000 gyalogos kíséretében jött elő, hogy megütközzön velük. Ez csak egy része volt Ariovistus gyalogságának, de nem valószínű, hogy elég gyorsan fel tudott fegyverezni többet egy csatához. Caesar elrendelte, hogy a harmadik sorban álló cohorsok húzódjanak szét, és kezdjék meg egy új tábor kiépítését két légió elszállásolásához, míg az első és a második sor visszavert minden germán támadást. Ezek többnyire inkább csak puhatolódzó-félrevezető megmozdulások voltak, semmint teljes erőbedobással indított rohamok. Ha mind a hat légió részt vett volna a hadműveletben, akkor legfeljebb a kétharmad haderő a lovassággal és a könnyűgyalogsággal kiegészülve elegendő lett volna a germánokkal szemben. Néhány órányi „kóstolgatás” után elkészült a tábor védvonala. Két légió betelepült, míg a harmadik ugyanolyan rendben, ahogy jött, visszamasírozott a főtáborba. A kisebbik erődből most már egyszerűbben meg tudták védeni a szövetséges törzsektől érkező utánpótlás-karavánokat. Miután elhárult a nyomás, ami Caesart a gyors győzelem vagy a megalázó visszavonulás közötti választásra kényszerítette, pillanatnyilag megengedhette magának, hogy kivárja a számára megfelelő pillanatot, amikor ideális körülmények között ütközhet meg az ellenséggel. [35] Másnap Caesar mindkét táborból kivezényelte a légiókat, hogy fejlődjenek a szabályos triplex acies alakzatba az ellenséggel szemben. Magabiztos fellépést akart produkálni, hogy a saját embereit bátorítsa, az ellenséget pedig lenyűgözze, de írása szerint ezekben a napokban ez lett a szokásos gyakorlat. Ariovistus visszautasította a csatára való felhívást, és délben a római parancsnok visszaküldte az embereit. A délután folyamán a germánok erőszakosabbá váltak, és katonákat küldtek ki a kisebb tábor lerohanására, de az ott állomásozó legionáriusok vissza tudták verni az ostromot. Aznap este Caesar személyesen kérdezte ki az elfogott germánokat. A férfiak azt állították, hogy Ariovistus azért vonakodik átfogó támadásba lendülni, mert a germán sereg jövendőmondó asszonyai kijelentették, hogy csak akkor arathat diadalt, ha megvárja a holdtöltét. Csata előtt a legtöbb seregben szokás szerint szertartásokat végeztek és áldozatokat mutattak be, de Caesar, a pontifex maximus a Feljegyzésekben sehol egy árva megjegyzést sem tesz a rituálékról, amelyek a légiós életmód nagyon fontos aspektusát képezték. Jelen esetben úgy döntött, kihasználja az ellenfél babonáit. Másnap szinte teljesen kiürítette a táborokat, csak néhány őrt hagyott hátra, és a hadsereg többi részét a triplex
acies alakzatba állította, valószínűleg a lovassággal a szárnyakon. Azután egyenesen megindult felfelé a lejtőn a germánok ellen, és sokkal közelebb merészkedett a táborukhoz, mint az azt megelőző napokban bármikor. Ez már túl merész lépés volt ahhoz, hogy megszégyenülés nélkül semmibe lehessen venni, és azzal a kockázattal járt, hogy az ellenfél megfélemlíti a harcosait. Ariovistus kivezette az embereit, akik a klánjaik és törzseik szerinti egységekbe fejlődtek – hét különálló részlegről esik említés. Az arcvonal mögött a harcosok asszonyai szekereken ülve bátorították a férfinépet, és könyörögve kérlelték őket, hogy óvják meg őket a rabszolgaságtól, ami az ellenség kezére kerülve vár rájuk. [36]
Az Arlovistus elleni csata
Ebben az ütközetben mind a hat légió a csatasorban sorakozott fel, tehát Caesar már úgy érezte, hogy a Tizenegyedik és a Tizenkettedik légió elegendő hadi tapasztalatot szerzett, hogy elviselje a nyomást. Lehetséges, hogy mindkettőt tapasztaltabb alakulatok közé állította, és felettébb valószínű, hogy a szárnyakra veterán légiókat rendelt. Caesar öt legatusa és a quaestora megkapta egy-egy légió parancsnokságát, „hogy minden ember bátorságának legyen egy-egy szemtanúja”. Maga a jobb szárnyra állt, mert úgy vélte, ott a leggyengébb az ellenséges vonal, és valószínűleg ott törhető át legkönnyebben. A csata hirtelen vette kezdetét, mindkét fél úgy rohanta meg a másikat, hogy a hajítófegyverek ilyenkor szokásos használata is elmaradt. Caesarnak sikerült áttörnie az ellenfél bal oldalán, de túlságosan a csata sűrűjében volt ahhoz, hogy a többi egységet irányítani tudja. A germán jobb oldal kezdte visszaszorítani a római bal oldalt, és csak az ifjú Publius Crassus azonnali fellépésének köszönhető, hogy nem lett nagyobb baj. A lovasság parancsnokaként odafentről „könnyebben átlátta a helyzetet, mint a frontvonal sűrűjében harcoló tisztek”. Crassus odarendelte a harmadik vonal cohorsait, és visszaszorították a germánokat. Nem sokkal később a távoli jobb szárny áttörése miatt riadalom futott végig a teljes germán seregen, ami végül fejvesztett menekülésbe csapott át. Maga Caesar a lovassága élén elszánt és valami egészen könyörtelen üldözésbe kezdett. Egy későbbi forrás, amely valószínűleg erre a csatára utal, azt állítja, hogy szándékosan egérutat adott egy csapat germánnak, akik addig kétségbeesett ellenállást tanúsítottak, hogy menekülés közben könnyebben lemészárolja őket. Maga Ariovistus elmenekült, és ezután el is tűnt a történelem lapjairól. Két felesége – az egyikük egy noricumi király nővére – és egyik lánya szerencsétlenebbül járt, mert megölték őket a féktelen mészárlásban. Egy másik lánya fogságba esett. A többi törzs még a Rajnán át menekülő szökevények egy részét is megtámadta. A suebusok, akiknek a rokonaik után kellett volna jönniük Galliába, visszatértek az otthonaikba. Caesar örömére a mellette küzdő katonák rábukkantak Valerius Procillusra, akit sikerült kimenekíteni a foglyul ejtői karmaiból. A proconsul állítása szerint „a viszontlátás legalább akkora öröm, mint maga a győzelem”. Az érzés bizonyára őszinte volt, és persze egy ilyen fordulat jól szemléltette az olvasók számára, hogy Caesar nem véletlenül híres a barátai iránti hűségéről. Procillus kétségtelenül még jobban megkönnyebbült, mert elmesélte, hogy a germánok háromszor kérdezték meg a jövendőmondóikat, hogy égessék-e el élve, de a sorshúzás mind a háromszor megkímélte. A másik foglyul ejtett férfi, a kereskedő Mettius szintén ép bőrrel úszta meg a kalandot. [37]
A háborús idény véget ért, és Caesar teljesítménye – saját szavaival élve – „két igen nagy háború egyetlen nyár alatt”. A provinciába érkezése előtt valószínűleg egyikre sem számított, de megragadta a kínálkozó alkalmakat. A figyelmét pillanatnyilag lekötötte Gallia, és a közeljövőben ez így is maradt. Caesar a tél java részét Gallia Cisalpinában töltötte, ahol a római kormányzótól elvárt közigazgatási és bírói feladatokat látta el, miközben egyik szemét Rómán tartotta. A serege ott maradt, és a sequanusok területén lévő téli posztjára ment. A tavasz beálltával készek lesznek további hadműveleteket folytatni Gallia belsejében. [38]
XI „A GALL NÉPEK LEGBÁTRABBIKA”: A BELGÁK, I. E. 57 „Nem hagyták, hogy kereskedők járjanak közéjük; nem engedték sem bor, sem más fényűző cikk behozatalát, mert úgy hitték, hogy ezek elgyengítik a szellemet és megkurtítják a bátorságot.” – Caesar [1] „A teljes faj, melyet most már galloknak és galatáknak is neveznek, a háború megszállottja… bár máskülönben együgyű… Ezért ha feldühödnek, egyként gyűlnek össze a harcra, nyíltan és körültekintés nélkül, szóval, ha valaki fortélyhoz folyamodva kívánja legyőzni őket, könnyen elbánik velük…” – Sztrabón, i. e. I. század eleje [2] I. e. 58–57 téli hónapjaiban Caesar még két légiót toborzott, a Tizenharmadikat és a Tizennegyediket. Ismét csak teljesen saját kezdeményezésre cselekedett, és a kormányzóként felügyelt pénzalapból fizette a katonákat és a felszerelésüket. Így aztán tizenkét hónap alatt megduplázta a rendelkezésére álló haderőt a provinciájában. A tapasztalt légiók centurióit előléptette és az új alakulatokhoz rendelte. Ez jó taktikai érzékre vallott, mert a nyers regruták mellé veterán tiszteket adott élesztőnek, ami látszólag Caesar bevett szokása volt a hadjáratai során. Az áthelyezések nyomán a korábbi légiókban üresedés támadt, amit feltehetően belső előléptetésekkel vagy külsősök kinevezésével töltött fel. A Feljegyzésekben a centuriók előléptetését vagy megjutalmazását mindig a feltűnő bátorsággal indokolja. Suetonius azt írja, Caesart nem érdekelte az emberek „életmódja vagy gazdagsága, csak a kurázsija”. A tribunusai és prefektusai, akik közül sokat mások javaslatára vagy szívességből nevezett ki, előző nyáron csalódást okoztak. Nem tudjuk, hogy a Vesontióban mutatott elégedetlenkedés
elbocsátásokkal járt-e. A pártfogás a római társadalom egészére jellemző volt, szóval elég valószínűtlen, hogy ne játszott volna szerepet, amikor Caesar kinevezte a centuriókat, de nyilvánvaló, hogy számára az egyéni képesség volt a fő szempont. A centuriói bizonyára kezdték belátni, hogy a tehetségért jutalom jár. Caesar körültekintően bánt velük, megtanulta a nevüket, nagyjából ahhoz hasonlóan, ahogy ő és a többi szenátor vette a fáradságot, hogy név szerint üdvözölje a járókelőket a Forumon. A proconsul és a tisztjei közt szoros személyes kapcsolat alakult ki. A centuriók vezették a csatába az embereket, aminek eredményeképpen aránytalanul magas veszteségeket szenvedtek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Caesar serege egyfolytában bővült, megértjük, hogy miért akadt mindig egyre több betölthető poszt, és miért kellett egyre több bátor altisztet kitüntetni. A gall hadjáratok végére a légióiban szolgáló centuriók zöme a kezdő kinevezését, rangidőssé előléptetését vagy mindkettőt magának Caesarnak köszönhette. Ez fontos részét képezte a folyamatnak, minélfogva a légiói nem csupán egy provinciában szolgáló hadsereg voltak, amelynek történetesen ő parancsolt, hanem Caesar személyes hadserege. [3] A téli hónapok a kiképzésre is jók voltak Caesar nem volt a régi római hagyományok embernyúzó hadvezéreinek megtestesülése, akik korbáccsal és a saját katonáik kivégeztetésével nevelték az emberekbe a merev fegyelmet. Látszólag ritkán alkalmazott büntetést is, és csak a dezertálást és a lázadást tekintette komoly bűnnek. Szolgálaton kívül és a csendesebb hónapokban meglehetősen nagy mozgásteret engedélyezett. Állítólag egyszer azt mondta, hogy az emberei akkor is ugyanolyan jól harcolnának, ha „parfümtől bűzlenének”. Marius ugyanígy vezette a seregét, és lehet, hogy Caesar szándékosan utánozta híres rokonát, s talán úgy érezte, ez megfelelően popularis módja a dolgok intézésének. Ugyanakkor a békeidőben tanúsított minden szelídsége ellenére mind Marius, mind Caesar az aktuális hadművelet közben igen magas követelményeket támasztott a légióival szemben. Olyankor ugyanis szigorú fegyelemre, azonnali engedelmességre és gyakorlott kivitelezésre volt szükség, és hogy ezt biztosan megkapja, Caesar keményen edzette a seregét. Ebben a tekintetben az arisztokrata parancsnoki eszményképpel azonosult, mert a legjobb hadvezérek olyan ember hírében álltak, akik szigorú kiképzéssel gondosan felkészítik a seregüket a csatára. Caesar „gyakran készenlétbe állította a katonáit még olyankor is, ha nem volt rá oka, különösen ünnepnapokon, vagy ha esett. Néha megparancsolta nekik, hogy tartsák rajta a szemüket, majd nappal vagy éjszaka hirtelen elillant; máskor meg kivételesen hosszan masíroztatta őket, aminek az volt a célja,
hogy kiszűrje azokat, akik nem tudnak lépést tartani vele”. [4] Személyes példamutatása létfontosságú volt, amivel a katonáit arra buzdította, hogy megfeleljenek a követelményeinek Caesar személyesen vezette a menetoszlopot a kiképző meneteléseken és a csatamezőn, néha lóháton, de igen gyakran gyalog, ahogy az átlagos legionáriusok közlekedtek. A gesztussal az volt a szándéka, hogy megmutassa nekik, semmi olyat nem vár el tőlük, amire maga ne lenne képes. Plutarkhosz szerint lenyűgözte a katonáit: …hogy a nyilvánvaló erőnlétén felüli erőfeszítést is képes elviselni… hiszen szikár alkata volt, s puha, fehér bőre, ráadásul epilepsziás rohamok gyötörték… Ugyanakkor gyönge egészségét nem használta kifogásként, hogy puhány életet éljen, inkább katonai szolgálatot vállalt, hogy kúrálja magát, mert épp a fárasztó utakkal, a kimért étrenddel, a folyamatos szabadban éjszakázással és a nehézségek elviselésével küzdötte le bajait, és edzette meg testét annak rohamai ellen. Leginkább szekereken vagy szalmán aludt, már ha aludt egyáltalán, a pihenést a tevékenységéhez igazította, és napközben helyőrségekbe, városokba vagy táborokba szállíttatta magát, miközben egy rabszolga ült mellette, aki írta, amit diktált, mögötte meg egy katona állt karddal. [5] Amikor Caesar a katonáihoz beszélt, mindig úgy szólította őket, hogy „bajtársak” (commilitones), sosem „emberek” vagy „katonák”. Mindannyian jó rómaiak voltak, akik azáltal szolgálták a Köztársaságot, hogy az ellenségeivel küzdöttek. Közben persze dicsőséget és zsákmányt is szereztek, és Caesarnak gondja volt rá, hogy igen nagyvonalúan ossza meg velük. Már két szép diadalt tudhattak maguk mögött. Ahogy kezdték megismerni egymást, a kölcsönös bizalom fokozatosan növekedett a hadvezér, a tisztek és katonák között. Apránként a maguk, illetve az egységük iránt érzett büszkeség is kiforrt. Valószínűleg a bátorság jutalmaként Caesar díszes fegyvereket osztott ki – akár ezüst- vagy aranyberakásos darabokat is –, hogy a kedvezményezettek kivételes embernek érezhessék magukat. A római katonai rendszer mindig is megpróbálta bátorítani a katonáit, de Caesar seregében ezt az eszményt már-már a végletekig fokozták. [6] Caesar a tél javát az Alpoktól délre töltötte, ahol a legatusai, tribunusai és centuriói feltehetően gyakran felügyelték a kiképzést. A múltban már síkra
szállt Gallia Cisalpina lakóinak jogaiért, és kormányzóként mindent megtett, hogy megnyerje a területen élő emberek, különösen az arisztokrácia maradandó támogatását. Az állományában rengeteg gall származású polgárt alkalmazott, akik közül sokan Transalpina provincia törzseinek nemesei voltak. Az első hadjáratokban kiemelkedő szerepet játszó Valerius Procilluson kívül a Feljegyzések további részében másokat is megemlít. A gall történész, Pompeius Trogus apja szintén Caesar személyzetéhez tartozott, a levélváltás egy részének lebonyolítása volt a feladata. Caesar nem említi meg őt, de elképzelhető, hogy a számos írnok egyike volt, akik a proconsul kiterjedt levelezéséhez nyújtottak segítséget. Állítólag Caesar még olyankor is képes volt egyszerre két titkárnak tollba mondani, miközben nyeregben ült, és épp a seregszemlére lovagolt. Gyakran küldött levelet befolyásos embereknek Rómába, amit sokszor ügynöke, Balbus személyes látogatása kísért. Azonban ellenkező irányba is áramlottak a levelek, és Plutarkhosztól tudjuk, hogy már a kezdetektől rengetegen utaztak északra, hogy szívességet kérjenek Caesartól, legtöbbször a személyzeti állományába történő kinevezéseket illetően. Majdnem mindig hajlandó volt teljesíteni az ilyen kéréseket, hiszen égett a vágytól, hogy lekötelezzen másokat. Azonban úgy tűnik, többnyire a szerencsétlenek vagy azok keresték meg, akik nem rendelkeztek jó kapcsolatokkal. [7] Társadalmilag Caesar a helyi arisztokráciával vegyült, akik közül sokan még csak egy generáció óta rendelkeztek polgárjoggal. Suetonius azt írja, hogy Caesar általában két nagy ebédlőt töltött meg: az egyiket a tisztjeivel és a személyzeti állomány görög tagjaival, a másikat civil polgárokkal. Egyszer Mediolanumban (a mai Milánóban) egy bizonyos Valerius Meto házánál vacsorázott, és a társaságnak spárgát szolgáltak fel, amit véletlenül keserű mirhával öntöttek le, nem a szokásos olívaolajjal. Caesar egyetlen megjegyzés nélkül megette, még a homlokát se ráncolta, de amikor a társai a panaszuknak adtak hangot, megfeddte őket. A Róma egyik legrégebbi családjából származó patrícius maga volt a tökéletes vendég, és mint mindig, szellemes társaság. Azt nem tudhatjuk, hogy a helyi nemesség képes volt-e oly éles elméjű, gyakran filozofikus vagy irodalmi társalgást folytatni vele, ami a római elit köreiben örvendett nagy népszerűségnek. De még ha nem is értek fel Róma pallérozott vacsoráinak a színvonalához, néhány tisztje élénk irodalmi érdeklődése biztosíthatta számára az ilyesfajta kikapcsolódást. Caesar a költő Catullus apjával is barátkozott, akinek a családja a Pó völgyéből származott. A fia Rómába költözött, de a közéleti pályafutás néhány lépcsőfoka után hátat fordított az egésznek, és a verseinek szentelte az idejét. Sok költeménye a
szerelemmel foglalkozott, de nem kevés támadta a korszak vezéregyéniségeit, köztük Catót és Caesart. Az egyikben Caesart „mohó, szégyentelen szerencsejátékosnak” titulálta, ám egy másikban ennél sokkal obszcénabb módon – többek között – azt állította, hogy a hadvezér az egyik prefektusával, Mamurrával folytat homoszexuális viszonyt: [8] Összeillik a két parázna szépen, Caesar és ez a fajtalan Mamurra. Nem csodálom: a lelke mélye mocskos mindkettőnek, a formiaei és a csúfos római bélyeget lemosni nem tudják: betegek, valódi ikrek, egy ágyban nevelődtek, egyikük sem vágyik jobban a kéjre, mint a másik, mindkettő buja nők kegyét vadássza. Összeillik a két parázna szépen. [9] (Devecseri Gábor fordítása) Caesar dührohamot kapott, ennek ellenére tovább ápolta barátságát a költő apjával, és amikor Catullus személyesen bocsánatot kért, azonnal meghívta vacsorázni. [10] A látszat szerint azonban senki nem hitte, hogy Caesar és Mamurra szeretők lennének, de utóbbi nem igazán volt népszerű alak, és Catullus más költeményeiben is méla undorral emlegette. A Nikomédésszel folytatott viszonyról szóló pletykák után Caesart még mindig érzékenyen érintették az effajta célozgatások. Ugyanakkor a proconsul szoknyavadász életvitelére való célzás széles körben igazolást nyert – mellesleg helyesen. Évekkel később, Caesar diadalmenetén a legionáriusai arról énekeltek, hogy a Rómában kölcsönkért pénzt gall nőkre herdálta el. Tacitus felkelésről szóló beszámolójában – ami i. sz. 70-ben történt a Rajna-vidéken – egy gall nemesember azt állítja, hogy Caesar leszármazottja. Utóbbinak állítólag a férfi dédnagyanyja a szeretője volt valamikor a galliai hadjáratok idején. Nehéz megmondani, hogy kik lehettek Caesar szeretői ezekben az években, de feltehetően a provinciai nemesi családjaiból válogatta őket, persze az is lehet, hogy a törzsekből. Elképzelhető, hogy egyesek, különösen ha római polgárjoggal rendelkeztek, elég tanultak és értelmesek voltak, hogy olyan szellemes és inspiráló társaságot nyújtsanak neki, amilyet oly gyakran keresett
a férjes asszonyok között Rómában. Más esetben viszont egyszerűen a testi gyönyörök is eldönthették a kérdést. [11] A BELGÁK Mivel a seregét télre a sequanusok földjén hagyta, látszott, hogy Caesar a gall viszonyokba való beavatkozást nem átmeneti intézkedésnek szánta. Még ő is elismeri, hogy ezzel felzaklatott bizonyos törzsi vezéreket, akik máris azon tűnődtek, vajon tényleg jól jártak-e Ariovistus kiűzésével, ha most meg egy római proconsul fog a fejükre nőni. A tél folyamán az Alpoktól délre tartózkodó proconsulhoz olyan pletykák és jelentések jutottak el, hogy a belgák, Észak-Gallia törzsei még annál is nyugtalanabbak, és „összeesküvést” szőnek Róma ellen. Egyes gall/kelta törzsek vezérei hergelték őket – olyan emberek, akik Caesar szerint királyi címre vágytak –, de úgy vélték, hogy az ilyen forradalmakat a Róma által uralt régióban nehezebb lenne kivitelezni. A belgák érezték, hogy amint a kelták lakta Közép-Galliában a rómaiak átveszik az irányítást – vagyis „megbékítik”, ahogy a Feljegyzésekben olvasható –, a légiók kisvártatva akár őket is célba vehetik. Az elkövetkező események fényében az aggodalmuk éppenséggel nem volt alaptalan, mert Caesar pontosan erre készült. Miután előző évben kivitte a hadsereget Gallia Transalpinából, és először a helvéteket, majd Ariovistust űzte el, megmutatta, hogy Róma a szövetségesei nevében szándékozik harcba lépni. A múltban a római provincia baráti államok gyűrűjével igyekezett körbevenni magát. Caesar úgy döntött, kijjebb tolja északra a római befolyás hatáskörét, azt állítva, hogy erre szükség van, különben más haderők szállhatják meg a régiót, amivel gyakorlatilag a provincia biztonságát fenyegetnék. A szándék teljesen helyénvaló volt egy római kormányzótól, és ha Caesar ténykedésében a kötelesség túl agresszívan érvényesült is, a Köztársaság magistratusaként még mindig a jogos fellépés határain belül maradt. Pompeius is hasonlóképpen viselkedett a keleti hadjáratai alatt, de az ő és Caesar hadjáratai egyébként is csak a léptékben különböztek több régebbi római hadvezér eljárásától. Utólag alig vádoltak meg valakit közülük a műveleteik miatt, és még annál is kevesebben kaptak valódi büntetést. A Feljegyzésekben Caesar azt állítja, hogy a belgák kiterveltek és elindítottak egy megelőző támadást, hogy próbára tegyék a római haderőt. Ő maga gyakorlatilag ugyanezt tette. A kor gondolkodásához mérten egyikük fellépése sem volt indokolatlan. [12]
Caesar a „belgák” szót elég homályosan használja, amikor a kelta törzsektől északra élő összes népre utal. A terület jóval szélesebb sáv volt, mint a mai Belgium, és nem csupán Hollandia egyes részeit foglalta magába, de a mai Franciaország északi részét is. Az „igazi” belgák látszólag a mostani francia Pas de Calais megyében és Felső-Normandiában éltek. Caesar az összes belgát gallnak tekintette, mindamellett azt állítja, sokuk germán telepesektől származik. Ahogy már láttuk, nem mindig volt oly világos a különbség a gallok és a germánok közt, ahogy az ókori források hivatkoznak rájuk, de könnyen lehet, hogy ebben azért volt némi igazság. Az i. sz. I. század végén Tacitus is azt hitte, hogy mind a nerviusok, mind a treverusok germán nép. Caesar esetében könnyen lehet, a germán kapcsolat emlegetése szándékos volt, hogy a belgákat félelmetesebbnek mutassa, hiszen ezáltal jobban rá is szolgálnak a római „megbékítésre”. Még arra is van gondja, hogy beszámoljon egy törzsről, akik azzal hencegnek, hogy egyedül ők tudtak ellenállni a vándorló kimberek és teutonok seregének, egy másik meg épp Róma e nagy ellenségeitől származott. A belgák harciasabbak voltak a kelta törzseknél, részben mert távolabb estek a római befolyástól. Az ókori szerzők úgy vélték, hogy a civilizáció fényűző termékei elgyengítették a népeket, míg az egyszerű élet megőrizte a természetes erényt és bátorságot. A régészeti leletek megerősítik, hogy a római bor sokkal kevésbé volt általános jelenség Észak-Galliában, mint azoknál a népeknél, amelyek lakóhelye közelebb feküdt a kereskedelmi útvonalakhoz. A nerviusok állítólag betiltottak minden külföldi árut, de máshol a törzsi arisztokrácia értékelte a bort, és a birtoklása még kis mennyiségben is segített megszilárdítani a társadalmi státuszukat. Észak-Gallia fallal körülvett városairól kevesebbet tudni, mint a kelta törzsek oppidáiról, de általánosságban annyi elmondható, hogy valamivel kisebbek és kevésbé fejlettek voltak. Egyes törzsek felett még mindig királyok álltak, néhányuk komoly hatalommal rendelkezett, habár más törzsekben a nemesi tanácsok sokkal fontosabbak voltak. Állítólag mindössze egy generációval azelőtt egyetlen király irányította a régió nagyját, sőt még Britannia egy részét is. [13] Ehhez hasonló, egyetlen vezér alatt tömörülő egység már nem létezett, de a belgák készen álltak összefogni a rómaiak képében érkező veszély ellen. Télen túszokat cseréltek, és megállapodtak, hogy egy egyesített hadsereget állítanak fel, amelyhez mindegyikük meghatározott számú harcost biztosít. A teljes haderő irányítását a suessionok királyára, Galbára akarták bízni, de nem valamiféle jog értelmében, hanem azért, mert a többi vezér is elismerte a hozzáértését. Mielőtt a hadjáratra alkalmas évszak beköszöntött, Caesar is
elkezdte összegyűjteni a hadait, és a két új légiót Quintus Pedius legatus parancsnoksága alatt elküldte, hogy csatlakozzanak a sereg többi részéhez. A proconsul Gallia Cisalpinában maradt, csak akkor utazott északra, hogy átvegye a parancsnokságot, amikor a tavasz már elég takarmányt biztosított a hadsereg állatainak. Nyomban megkérte a szövetséges törzseket, hogy tájékoztassák a távolabbi északon zajló eseményekről, és meg is kapta a jelentéseket a belgák előkészületeiről. A római sereg megindult észak felé, a proconsul a szokásos sebes tempót diktálta, aminek köszönhetően két héten belül megközelítették a remusokat, az elsőt azon törzsek közül, amely már inkább belgának számított, semmint keltának. Követeket küldtek hozzá, hogy biztosítsák róla, ők soha nem voltak Róma ellenségei, és azonnal beleegyeztek Caesar kérésébe, hogy túszokat és gabona-utánpótlást biztosítsanak. Megtudakolta tőlük, hogy nagyjából hány harcossal kell szembenéznie, mire megkapta az alakulatok pontos listáját. A bellovacusok 60 000 embert ígértek, a suessionok és a nerviusok törzsenként 50 000-et, a morinusok 25 000-et, az atuatucusok 19 000-et, az atrebatesek 15 000-et, az ambianusok és a caletusok törzsenként 10 000-et, míg másik hat törzs összesen 50 000 embert ajánlott fel, ami összesen 289 000 harcost jelent. A remusok ezt a számot jelentették, Caesar pedig kötelességtudóan be is számol róla a Feljegyzésekben. Sosem veszi a fáradságot, hogy elárulja, hitt-e, vagy sem a kapott adatoknak. A hadjárat elbeszélése arra utal, hogy az egyesített sereg egy kivételesen hatalmas és meglehetősen esetlen haderő volt, amely számottevően nagyobb lehetett, mint a római hadsereg. Caesar gondoskodott róla, hogy a törzsek soha ne tudják egyesíteni a teljes erejüket, és Diviciacusszal megszervezte, hogy a haeduusok támadják meg a bellovacusokat, így kössék le a harcosokat a saját földjük védelmével. [14] A remusok a suessionok közeli rokonai voltak, ugyanazokat a szokásokat és törvényeket követték, és időnként még a vezérük is ugyanaz a személy volt. Nehéz megítélni, hogy azért voltak-e hajlandóak összefogni a rómaiakkal, mert józanul felmérték, hogy esélytelenek ellenállni a hirtelen beállító Caesarnak, avagy döntésük alapja a többi törzzsel való rivalizálás, netán a tőlük való félelem volt. Bizonyára a remusok voltak a belga koalíció első célpontja, és a seregük elindult, hogy megostromolja Bibraxot, a remusok egyik főbb városát (ami talán a mai Vieux-Laon). Caesar átkelt az Aisne folyón, ami a törzsek közti határvidéken húzódott, és letáborozott a túlsó partján. Sabinus legatus parancsnoksága alatt a másik parton hagyott egy különítményt, hogy építsenek erődítményt a híd védelmére. Bibrax nagyjából tizenhárom kilométernyire lehetett, és a vezére – az egyik törzsfő, aki a
küldöttséget vezette Caesarhoz – most megüzente, hogy már nem húzza sokáig, ha nem kap erősítést. A proconsul a hírvivők kalauzolásával visszaküldte numidiai, krétai és baleári könnyűgyalogságát, hogy lopakodjanak be az éj leple alatt a városba. Az erődítményt támadó belgák módszere egyszerű volt – tűz alá vették a védőket parittyával és egyéb lövedékekkel, miközben a többi harcos a feje fölé emelt pajzzsal előrenyomult, és aláaknázta a falat. A Caesar által küldött hozzáértő íjászok és parittyások viszont elképesztően megnehezítették a dolgukat, mire a belgák felhagytak a próbálkozással, és megelégedtek azzal, hogy feldúlták a környéket, a vidéket pettyező kisebb falvakat és gazdaságokat pedig felgyújtották. Utána elindultak, hogy szembenézzenek Caesarral, és a római hadállástól három és fél kilométernyire letáboroztak. A két sereget egy völgy választotta el. Caesar azt állítja, hogy a belgák rendetlenül terpeszkedő táborának éjszakai tüzei közel tizenhárom kilométer hosszan nyúltak el. [15] Ezután napokig farkasszemet néztek egymással. Egy-két lovassági csetepaté alapján Caesar felmérte új ellenfele kvalitásait, és úgy ítélte meg, hogy a legtöbb várható helyzetben az embereiben több mint méltó ellenfélre akadnak. A tábora magaslaton épült, a háta mögött folyt az Aisne. Az előtte ereszkedő lejtőre hat, harci tapasztalattal rendelkező légiót állított csatarendbe, a két nemrég toborzott egységre a tábor őrizetét bízta – ez a helvétek ellenében használt felállásra emlékeztetett. Mivel természeti képződmény nem védte a szárnyakat, a legionáriusok egy négyszáz lépés hosszú (durván százhúsz méteres) árkot ástak mindkét oldalon, amelyek a frontvonalra merőlegesen húzódtak. Mindkét árok egy kis erődhöz vezetett, ahová könnyűtüzérségi fegyvereket, úgynevezett skorpiókat telepített, amelyek nehéz nyílvesszőket lőttek ki óriási erővel és pontossággal, sokkal távolabbra, mint bármelyik hajítófegyver, amivel a belgák rendelkeztek. Sulla egyszer nagyjából ugyanígy erősítette meg az állását, hogy megvédje a szárnyakat egy olyan ellenséggel szemben, amelynek létszáma szemlátomást nagyobb volt, mint az övé. A belgáknak a szelíd lankán felfelé nyomulva kellett megtámadnia a római állást, és egy ilyen pozíció előnye tisztán megmutatkozott előző évben Bibracte mellett. Hogy még nehezebb legyen a belgák dolga, a két hadállást elválasztó völgy alján egy patak csörgedezett, mocsarassá áztatva a területet. Ez ugyan nem képezett áthatolhatatlan akadályt, mégis lelassíthatta a támadást, felbomlaszthatta a csatasort. Valószínűtlennek látszott, hogy a rómaiak majd hagyják, hogy a támadók megálljanak és rendezzék a soraikat, mielőtt folytatják az előrenyomulást. [16]
Caesar erős pozícióban várakozott, és biztos lehetett benne, hogy a legerősebb támadást is visszaveri. Azonban a belga sereg nem mutatta jelét, hogy a vesztébe akarna rohanni, és ráérősen csatarendbe fejlődött a völgy túloldalán, arra várva, hogy a rómaiak keljenek át a mocsaras talajon, és harcoljanak hátrányos helyzetben. Egy erős hadállásban várakozó hadvezér számára mindig ez jelentette a kockázatot, mert ha a helyzetéből származó előnye nyilvánvaló volt, akkor az ellenség vajmi kevés hajlandóságot mutatott harcba bocsátkozni. Mindkét fél előreküldte a lovasságát, és a szövetséges lovasok hajszálnyi előnyre tettek szert a belgákkal szemben, mielőtt Caesar visszarendelte őket. Miután nyilvánvaló lett, hogy ebből már nem fog kibontakozni egy teljes léptékű hadművelet, a légiókat visszaküldték a táborba pihenni. A belga parancsnokok ugyanerre a következtetésre jutottak, ezért megparancsolták a seregük egy részének, hogy gázoljanak át az Aisne folyón, és roppantsák meg a római utánpótlási tengelyt azzal, hogy elfoglalják a hidat védő erődöt, vagy vonják el Caesar figyelmét újdonsült szövetségesei, a remusok földjének feldúlásával. A hídhoz telepített őrség jelentette a friss fenyegetést, amire Caesar azzal válaszolt, hogy személyesen vezette vissza a folyó túloldalára a lovasságot, a numidiaiakat és a többi könnyűgyalogost. Sikerült rajtaütni a belgákon, amikor még csak páran keltek át a folyón. Utóbbiakat körbevette és elintézte a lovasság, a többi harcost pedig átkelés közben szedték le a gyalogosok. Miután súlyos veszteséget szenvedtek, a belgák visszavonultak. Nehéz feladatra vállalkozott, aki egy törzsi hadsereggel indult csatába, ugyanis a hadtáp-előkészületeik rendkívül kezdetlegesek voltak. Csak egy bizonyos mennyiségű élelem volt a harcosoknál – vagy a feleségüknél és szolgáiknál, akik a legtöbb törzsnél szokás szerint velük tartottak a csatába. A nyári hónapokban vidéken gyakran lehetett élelmet vagy takarmányt találni, de elég korlátozott volt az így lefoglalható mennyiség, és hamar el is fogyott, ha a seregnek hosszabb ideig egy helyen kellett maradnia. A belgák i. e. 57ben kivételesen nagy sereget gyűjtöttek össze, még ha az említett számokat fenntartásokkal is kezeljük, így az utánpótlás még nagyobb problémát jelentett. Bibrax ostroma meghiúsult, miképp a folyón se tudtak átkelni, hogy a rómaiak hátába kerüljenek. Caesar csak akkor volt hajlandó harcba bocsátkozni, ha a belgák komoly hátrányból indultak. Bizonyára azt mondta az embereinek, hogy az ellenfél azért vonakodik megtámadni a római hadállást, mert megijedt. Galba és a belga törzsfők valószínűleg ugyanígy győzködték a saját harcosaikat, hogy a rómaiak azért nem akarnak leereszkedni a domboldalról és a sáncárkoktól, mert berezeltek a törzsek
létszámától. A hadjárat számukra eddig nem sok jóval kecsegtetett, de legalább megmuthatták számbeli fölényüket és magabiztosságukat az új ellenségnek, és Caesar nem merte megkockáztatni, hogy megtámadja a fő hadtestüket. Lehetséges, hogy Galba és a többi vezér úgy érezte, ha erődemonstrációt tartanak, az elegendő lesz, hogy elrettentsék a rómaiakat a további inváziótól. A törzsek közti hadviselés gyakran erőfitogtatás és gesztusok hatásos elemeiben nyilvánult meg, ezért nem feltétlenül szükséges megértenünk Caesart vagy a belgák következő lépését pusztán gyakorlati szempontok alapján. Ugyanakkor a gyakorlati tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a sereg majdnem kifogyott az élelemből, és már nem maradhatott sokáig ott, ahol volt. Ráadásul ekkorra megérkeztek a hírek, hogy a haeduusok a bellovacusok határvidéke felé nyomulnak, épp ahogy Caesar megállapodott Diviciacusszal. A jelen lévő rangidős törzsfők tanácsa elhatározta, hogy feloszlatják a sereget, és hazamennek, mindegyik törzs a maga területére, ahol könnyen juthatnak élelemhez. Ezután esküt tettek, hogy bármelyik törzset támadja is meg Caesar az elkövetkező hónapokban, a segítségére sietnek, majd a nagy sereg feloszlott. Persze nem valamiféle tervezett rend szerint, hanem úgy, hogy az egyes vezérek és csoportok összepakolták a cókmókjukat, és elballagtak az éjszakába. [17] Az előretolt római őrszemek jelentették a belga sereg zajos elvonulását, de Caesar arra gyanakodott, hogy az egész csupán csapda. Az előző évben a helvétek ellen tervezett és kudarcba fulladt meglepetésszerű támadás óta óvatosabb volt az éjszakai hadműveleteket illetően. Hajnalban kiküldte az őrjáratokat, amelyek igazolták, hogy az ellenség tényleg egy szó nélkül távozott, még a nyomaikat se tüntették el. Pedius és Cotta parancsnoksága alatt kivágtatott a lovasság, amit Labienus három légióval követett biztosíték gyanánt. Alig tapasztaltak ellenállást, miközben a római üldözőik elől menekülő belga harcosok közül sokat megöltek vagy foglyul ejtettek. Mivel a nagy sereg pillanatnyilag feloszlott, eltartott egy darabig, hogy a törzsek újra egyesíteni tudják a haderejüket. Caesar tett róla, hogy ne legyen rá idejük. Másnap megindult a suessionok ellen, akiknek a földje a remusokéval volt határos. Erőltetett menetben Noviodunumnál elérte az egyik fő városukat. (Ahogy a többi, Caesar által említett belga oppidának, ennek is ismeretlen a pontos helye, de valószínű, hogy elég közel feküdt a mai Soissons-hoz.) Mivel hitt a jelentéseknek, amelyek szerint a városban nem tartózkodtak védők, Caesar azonnali ostromot parancsolt az embereinek. Valóban kevés harcos próbált ellenállni, de a rómaiaknál nem volt létra és egyéb ostromfelszerelés, így az a kevés harcos is képes volt visszaverni a támadást. Ekkora csalódás
után Caesar biztosra akart menni, ezért arra utasította a legionáriusait, hogy ácsoljanak rámpát, ostromtornyokat és hordozható mellvédeket, amelyek segítségével az emberei át tudnak jutni a falon. A város még nem állt ostromzár alatt, így a feloszlott seregből számos harcos keresett menedéket odabent. Mindazonáltal a harci morál igencsak ingatag volt, és a római ostromgépek láttán egyre inkább hatalmába kerítette a védőket a félelem. A suessionok megadták magukat, és igen kedvező feltételeket kaptak a fegyverletételhez, mert a remusok közbenjártak az érdekükben. Túszokat adtak át a vezető családokból, köztük Galba két fiát, és bizonyos mennyiségű fegyvert is beszolgáltattak – talán csak jelképes számút, mintegy a leszerelés szimbólumaként. [18] Caesarnak tovább kellett mennie, míg lépéselőnyben volt, ezért legközelebb a bellovacusokat támadta meg. Ők hasonlóképpen kevés ellenállást mutattak, és hamar megadták magukat. Az ő érdekükben ezúttal a haeduusoktól Diviciacus emelt szót, a két törzs közt régóta fennálló barátságra hivatkozva. A bellovacusokkal újabban kialakult ellenségeskedésért néhány törzsfőnököt hibáztatott, akik a haeduusok Rómával kötött szövetségét rabszolgaságnak tekintették. Az említett emberek immár Britanniába menekültek, és a törzsi politikára már nem gyakoroltak befolyást. Caesar boldogan tett eleget a kérésnek, és hasonlóan engedékeny feltételek mellett fogadta el, hogy megadják magukat, bár hatszáz túszt követelt, akiket meg is kapott, holott ez egyértelműen nagyobb szám volt a szokásosnál. Részben persze tisztelegni akart Diviciacus és a haeduusok előtt, de azt sem tartotta kevésbé fontosnak, hogy meggyengítse a vele szemben álló koalíciót, ezért annyi embert akart elmozdítani, amennyit csak tudott. A túszok száma valószínűsíti, hogy a suessionok összes nemesi családja küldött valakit Caesar táborába, és ezzel azt akarták bizonyítani, hogy nem kockáztatják meg a háború újrakezdését. A Feljegyzések a gall háborúról című írásban Caesar egyfolytában a túszokra hivatkozik, de azt egyszer sem említi, hogy mi történt azokkal, akik olyan törzsekből származtak, amelyek megszegték a vele kötött megállapodást. Meglepő lenne, ha nem végeztette volna ki az ilyen túszokat. Miután egyenként két befolyásos törzzsel is alkut kötött, Caesar következőnek az ambianusok kisebb törzsét támadta meg, akik hamar kapituláltak. A belgák korábban összegyűjtött hadának immár jóval több mint a harmadát legyőzték, és Caesarnak volt több esélye a sikerre, noha az utolsó napok könnyen aratott győzelmei elmúltak, és az ellenállás egyre erősebb lett. [19] A SAMBRE-I CSATA
Caesar most megindult északnyugat felé, a legnagyobb törzs, a nerviusok ellen, akik még mindig nem mondtak le a harcról. Három nap múlva a római hadoszlop körülbelül tizenöt kilométerre járt a Sambre folyótól, és a foglyaik vallatás hatására elárulták, hogy a törzsi sereg a túloldalon gyülekezik. Az atrebatesek és a viromanduusok is csatlakoztak hozzá, de már úton volt egy másik törzs, az atuatucusok is. A remusok számításai szerint a nerviusok, az atrebatesek és a viromanduusok mintegy 75 000 emberrel támogatták a koalíciós hadsereget, amit a nyár folyamán toboroztak (Caesar pedig még tízezer harcost ad az első törzs létszámához). Ahogy már tapasztaltuk, ezeknek a számoknak a megbízhatósága kérdéses; valószínűleg a seregük lélekszáma az előző hadműveletek során már eleve csökkent, amit még tovább gyengített, hogy voltak olyan harcosok, akik még oda sem értek. Caesar nyolc légiója olyan 30–40 000 embert számlálhatott, amit a néhány ezer fős lovasság és ugyanannyi könnyűgyalogos támogatott. Feltételezhető, hogy a nerviusok a többi szövetséges törzzsel együtt legalább annyian voltak, mint Caesar katonái, még az is lehet, hogy lényegesen többen, de valószínűleg mégsem kétszer annyian, mint a rómaiak. A belgák elszánták magukat a harcra, és az asszonyaikat, gyermekeiket és egyéb kisegítőiket olyan menedékhelyre vitték, ami a mocsárvidék megközelíthetetlen mélyén feküdt. Titokban információt gyűjtöttek a Caesar mellett masírozó galloktól és belgáktól, akik a szövetségeseiként vagy a túszaiként tartottak vele. Ezek az emberek azt jelentették, hogy Caesar szokásos menetoszlopában mindegyik légió külön alakzatban vonul, és a saját poggyászkaravánját őrzi. Ez azt jelentette, hogy a harcoló katonák nyolc különálló egységbe voltak felosztva, amelyekben szolgák nehézkes sorai, kordék és málhásállatok haladtak, aminek köszönhetően meglehetősen nehezen tudtak csatarendbe fejlődni. [20] Egy ilyen formáció a rómaiakat sebezhetővé tette, és a nerviusok gondosan kiválasztották a rajtaütés helyszínét. Ahogy az lenni szokott, ebben az esetben sem lehet pontosan meghatározni, hol történt az ütközet, de elég valószínűnek tűnik, hogy egy Maubeuge-től néhány kilométerre fekvő területen. Elképzelhető, hogy a törzs korábban ezen a helyen már sikeresen vert vissza támadásokat. Nyilván tisztában voltak vele, hogy Caesar hol fog átkelni a folyón, ami azt valószínűsíti, hogy egy jól kitaposott utat követett, amit a törzsek kereskedelemre és seregmozgatásra használtak. Szelíd dombok emelkedtek a folyó mindkét oldalán, ami az évnek ebben a szakában közel egy méter mély volt, és könnyűszerrel át lehetett gázolni rajta. A túlparton a folyóvölgy körülbelül kétszáz lépés hosszan nyílt terület volt, de aztán sűrű erdő kezdődött, amiben a harcosok könnyedén megbújhattak. Azon az
oldalon, amerről a rómaiak érkeztek, a tájat sűrű, magas sövény sorai törték meg, amit a nerviusok szándékosan telepítettek, hogy meggátolják az ellenséges lovasokat a portyázásban. Mind mozgásban, mind kilátásban akadályt képeztek, és egyértelmű üzenetet hordoztak: amint a portyázók átlépik ezt a vonalat, egy harci hírére büszke néppel találják szembe magukat. Most épp Caesarnak próbálták ezt megüzenni, hogy annak utána teljes erőbedobással letámadják, mihelyt megjelenik az elöl érkező légiót követő poggyászkaraván. [21]
A sambre-i csata
A foglyok – feltételezhetően a lovassági őrjáratok és a fősereg előtt járó felderítők által elfogott férfiak – figyelmeztették Caesart, hogy a folyón való átkelés veszélyes lehet. Ebből kifolyólag megváltoztatta a menetalakulatot, és egy olyan átcsoportosítást foganatosított, amelyet állítása szerint akkor alkalmazott, ha fennállt az esélye, hogy hirtelen ellenséggel találja szembe magát. A lovasság és a könnyűgyalogság fedezékében menetelt a hat tapasztalt légió a poggyásztól tehermentesítve, az összes málhát egy tömbbe zsúfolták, aminek az őrzésével a két új légiót bízta meg, amelyek leghátul követték a karavánt. Ezen a bizonyos napon a Tizedik légió vezette a menetet, őket követte a Kilencedik, utána a Tizenegyedik, a Nyolcadik, a Tizenkettedik és a Hetedik. Az előreküldött felderítőkhöz egy csapat centurio csatlakozott, azzal a feladattal, hogy kiválasszák és kijelöljék az éjszakai táborhelyet. A terepen tartózkodó római hadseregben alapvető gyakorlatnak számított a katonai menettábor felépítése, amit ásott sáncárok és a belőle származó földből épített fal védett – ez megfelelt annak a rutinnak, ahogy a mai gyalogos katonák a menetelés végén beássák magukat. Jó néhány órát igénybe vett egy tábor megépítése, de azután védelmet nyújtott egy hirtelen roham ellen, és hagyományos terv szerint készült, hogy mindegyik alakulat tudja, hol a helye. A centuriók a folyó elülső oldalán jelölték ki a táborhelyet, egy dombon. Amikor a fő hadtest megérkezett, a lovasság a könnyűgyalogsággal együtt átkelt a folyón, hogy az ellenség által őrzött parton fedezéket alkosson. A törzsi hadsereg zöme a fák között rejtőzött, de néhány kisebb csapat előrelendült, és összecsapott a rómaiakkal. A nerviusoknak nagyon kevés lovasa volt, és az idegen segédcsapatok könnyedén állták a sarat a kialakuló összetűzésben, de arra azért ügyeltek, hogy ne űzzék túl messzire az ellenfelet, és az erdőbe semmiképp se hatoljanak be. Ahogy a légiók megérkeztek, elkezdték felépíteni a tábort, egy halomba rakták a málhákat, sisakokat, pajzsokat és a pilumokat, de a legionáriusok szokás szerint a vértet magukon hagyták ásás közben. Mindegyik legatus a saját parancsnoksága alá tartozó légiót felügyelte, mert Caesar utasításba adta nekik – talán állandó érvényű parancsként –, hogy maradjanak az embereikkel, amíg el nem készül a tábor. Könnyen lehet, hogy fegyveres legionáriusokból álló, kisebb alakulatokat is kiküldtek járőrözni, de igazából nem fordítottak különösebb gondot arra, hogy egy lehetséges kollektív támadás esetén megvédjék a dolgozókat. Az előző évben Caesar úgy védte az Ariovistus seregének közelében épülő tábort, hogy a légiók első és második sorát csatarendbe állította az ellenséggel szembefordulva, miközben a harmadik sor cohorsai ástak. Napóleon és más
kommentátorok is indokoltan kritizálták, amiért nem követte a gyakorlatot ebben az esetben is. Caesar már tudta, hogy az ellenség valahol a folyó túloldalán gyülekezik, és azt is láthatta, hogy a lovassága és a könnyűgyalogsága össze-összecsap velük a túlparton. A nerviusok és szövetségeseik a közelben várakoztak, vagyis reális volt a támadás veszélye, de lehet, hogy ő ezt máshogy ítélte meg. Későre járt, és az ellenség nem tett egyebet, mint a kiküldött őrszemeket zaklatta. Hetekkel azelőtt, amikor egy jóval nagyobb sereggel nézett farkasszemet, az ellenfél nem kockáztatta meg, hogy átkeljen a nehéz terepen, és most a folyó éppoly biztonságos akadálynak tűnt. Ha a serege egy nagyobb részét fegyverben tartja, azzal lelassította volna a tábor megépítését – i. e. 58-ban a harmadik sor cohorsainak csak két légió számára kellett tábort építeni, nem az egész hadseregnek. Akár tudatos döntés volt, akár egyszerű mulasztás, amit talán az az önelégültség váltott ki, hogy az elmúlt hetekben három törzs felett is könnyű győzelmet arattak, Caesar megkockáztatta, hogy védelem nélkül hagyja a légiókat munka közben. A döntés majdnem végzetesnek bizonyult. [22] A belgák csodálatra méltó fegyelemről tettek bizonyságot, amíg kivárták a támadáshoz legkedvezőbb pillanatot. A sereg vezérei – akiknek egy Boduognatus nevű, nervius törzsfőnök volt a főparancsnoka – megállapodtak, hogy megvárják, amíg feltűnik a római málhakaraván. Annak ellenére, hogy nem az élen haladó légió után érkezett meg, ahogy arra számítottak, a harcosok nyugton maradtak, és csak miután feltűnt az összeterelt poggyászmenet a folyóvölgy túloldalán, akkor jöttek elő az erdő rejtekéből, hogy támadásba lendüljenek. A római segédlovasság és a könnyűgyalogság nem is remélhette, hogy képesek lesznek feltartóztatni egy ilyen erejű támadást, és gyorsan visszavonultak. A belgák törzsi egységekbe fejlődtek a fák sűrűjében, és sebesen özönlöttek lefelé a lejtőn, majd át a folyón. A folyamat során néhány parancs nem jutott el a megfelelő fülekbe, és a túlparton burjánzó sövény is arra ösztökélhette a csatasort, hogy még inkább felbomoljék. Ennek ellenére még mindig felkészültebben néztek az ütközet elébe, mint a rómaiak, akik kapkodva igyekeztek valamiféle alakzatba fejlődni. A helvétek és az Ariovistus elleni csaták – amint a korszak összes nagyobb ütközete – gondosan élőkészített és kiszámított hadműveletek voltak, amikor is órákat szántak arra, hogy csatarendbe fejlődjenek, és feltüzeljék a katonákat az előttük álló összecsapásra. Ezúttal máshogy állt a dolog, és „Caesarnak mindent egyszerre kellett csinálnia: felállítani a hadi jelvényt, ami a készenlétbe állás jele volt, megszólaltatni a kürtjelet, ami visszavonta a katonákat a munkából, visszahívni az embereket, akik a védműhöz kerestek
építőanyagot a távolban, felfejleszteni a csatarendet, beszédet intézni a katonákhoz, és megadni a jelet a csatára.” [23] A proconsul egy időben csak egy helyen lehetett, és később elismeréssel adózott legatusainak, akik anélkül kezdték el a hozzájuk legközelebb álló katonákat felkészíteni, hogy a tőle jövő parancs megérkezett volna. A legionáriusok és a centuriók sem estek pánikba, hanem az éppen közelben tartózkodó emberekkel alkalmi egységeket képezve fejlődtek alakzatba. A csatarend meglepően gyorsan alakot öltött, és még ha nem is volt olyan feszes, mint szokás szerint, és annyira tetszetős sem – nem volt idő a pajzsokról lehúzni a bőrborítást, vagy a sisakokra erősíteni a taréjokat, illetve sisakforgókat –, mégis készen állt az ellenállásra. Kérdéses, hogy a sereg az elmúlt évben is ilyen jól helyt állt volna-e hasonló krízis esetén, amikor a parancsnokkal annyira még nem ismerték egymást, mert hiányzott a gyakorlatok során nyert összetartó erő és a győzelmekből származó magabiztosság. Caesar egymás után mindegyik légióhoz odalovagolt, elsőként a kedvencéhez, a Tizedikhez, ami a szedett-vedett arcvonal baloldalán állt. Néhány szóban arra buzdította őket, hogy maradjanak kitartóak, majd emlékeztette őket a bátorságukra, amit már megannyiszor bizonyítottak. A belgák – akik ezen a szárnyon többnyire az atrebatesekből álltak – most már száz méterre sem jártak, ezért Caesar a Tizediket rohamra parancsolta, amit figyelemre méltó hatásossággal hajtottak végre. Pilumok özöne zúdult az ellenség első soraira, ami megfékezte az atrebateseket. A lejtős domboldal immár a rómaiaknak kedvezett, s miután az ellenséget a gyors roham is kifárasztotta, a Tizedik és a szomszédos Kilencedik légió csakhamar visszaszorította őket a lejtőn. A csatasor közepén harcoló Tizenegyedik és Nyolcadik is állta a sarat, és visszanyomta a viromanduusokat a folyóig. A belga sereg jobb szárnya és közepe kezdett felmorzsolódni, s a Tizedik és a Kilencedik légió már a Sambre-on is átkelt, és a szemközti part lejtőjén űzte felfelé az ellenséget. Csakhogy a belga támadás hangsúlyosabb része és a nerviusok zöme, akiket maga Boduognatus vezetett, a római jobb szárnyra összpontosult. A római tisztek nehezen látták át az épp aktuális történéseket, mert a magas sövény gyakran kitakarta a látványt, de a proconsul az ösztöneire vagy a világos felismerésre hallgatva odavágtatott a helyszínre: [24] Miután Caesar beszédet intézett a Legio X-hez, átsietett a jobb szárnyra, ahol látta, hogy erősen szorongatják az embereit, és a Legio XII oszlopai [ami az egységek alakzatainak a rövidítése] egy
helyre zsúfolódtak, és a katonák annyira szorosan állnak, hogy egymást akadályozzák a harcban. A negyedik cohors összes centuriója elesett, a jelvényhordozó is meghalt, a hadi jelvényét elragadták; a többi cohorsban is majdnem minden centurio meghalt vagy megsebesült, köztük a primus pilus [rangidős] Sextus Julius Baculus is, egy kivételesen bátor férfi, akit elgyengített rengeteg súlyos sebe, és nem tudott tovább harcolni; a többi katona elfáradt, míg hátul egyesek feladták a harcot, és inkább visszavonultak a hajítófegyverek hatósugarából, aminek folytán az ellenség egyre feljebb hatolt a lejtőn, és mindkét oldalon egyre keményebben szorongatták a rómaiakat. Caesar látta, hogy válságos a helyzet, és már tartalékosok se maradtak, ezért az egyik hátul álló ember kezéből kivett egy pajzsot – a sajátját ugyanis nem hozta magával –, odacsörtetett az élvonalra, és a centuriókat a nevükön szólítva bátorította az embereit, és megparancsolta az arcvonalnak, hogy nyomuljon előre, az alakulatoknak pedig, hogy húzódjanak szét jobban, hogy könnyebben forgathassák a kardjukat. Az érkezése reményt hozott a katonáknak, felfrissítette a lelkesedésüket, és még egy ilyen kétségbeesett helyzetben is minden ember a legjobbat akarta nyújtani a hadvezére jelenlétében. Az ellenség nyomulását egy időre sikerült megakasztani. [25] A római tábornokok általában közvetlenül az élvonalban harcoló sorok mögül irányították a sereget, így egyfolytában ki voltak téve a veszélynek, hogy hajítófegyverek vagy olyan vakmerő, magányos harcosok áldozatául esnek, akik égtek a vágytól, hogy az ellenfél parancsnokának „levadászásával” tegyenek szert hírnévre. Mivel osztoztak a seregük katonáira leselkedő veszélyek egy részében, ez fontos eleme volt a vezető és a vezetett ember közti köteléknek. Caesar ezúttal kicsit még messzebbre ment, egyenesen a frontvonalba állt, hogy a katonáit személyes bátorságával lelkesítse, ami legalább annyira alapvető követelménye volt az arisztokrata virtusnak, mint a parancsnoktól elvárt tapasztalt hadvezetés. Caesar kész volt a katonái oldalán harcolni vagy akár meghalni is, hozzáállása nagyban segítette az embereiben kialakult bizalom megerősödését. Személyesen bátorította a körülötte harcoló embereket – a centuriókat a nevükön szólítva, az egyszerű legionáriusokat pedig „bajtársaknak” –, amivel biztosította a bevethetőségüket. Számos történet keringett az emberei előtt harcoló Pompeiusról, ahogy hősies módon karddal vagy dárdával végez ellenfeleivel. Nagy Sándor is így vívta a csatáit,
és Pompeius igencsak kedvelte, ha hozzá hasonlították. Állítólag Caesar is nagyon képzett fegyverforgatónak számított, ám saját beszámolójában nem tesz említést arról, hogy valóban harcolt volna. Lehetséges, hogy ez csupán szándékos álszerénység, és az olvasóra bízza, hogy maga elé képzelje a hősiesen küzdő proconsult, hiszen már utalást tett rá a pajzs kölcsönvételével. Azonban Caesar láthatóan nem igazán akarja eltúlozni a saját vitézségét, inkább hadvezetői és parancsnoki szerepére fókuszál. Végül a beszámolója azt állapítja meg, hogy a sambre-i ütközet a katonák csatája volt, amit a legionáriusok elszántságával és fegyelmezettségével tudtak megnyerni. Amikor pillanatnyi nyugalom állt be a csatában, Caesar átcsoportosította a Tizenkettedik és Hetedik légiókat, visszaterelve őket, hogy durva négyzet vagy kör alakba fejlődjenek, amiben bármilyen irányból érkező támadás ellen védekezni tudnak. Az ilyen szünetek általánosak voltak egy ütközet közben, a hollywoodi filmekben ábrázolt vérgőzös csatákkal szemben, ahol mindenki rohan előre, mint valami megveszekedett, hogy aztán az ellenség soraiba vegyülve valamennyien egyéni párbajt vívjanak valakivel, percek alatt eldöntve a küzdelem kimenetelét. A csaták többnyire órákig eltartottak, de a közelharc fizikailag és mentálisan roppant kimerítő, és többnyire vélhetően rövid, dühös kirohanásokban került rá sor, majd szétnyíltak a sorok, talán csak néhány méternyire, kifújta magát az ember, és megpróbált elegendő lelkesedést gyűjteni, hogy ismét beálljon a bajtársai közé. Amikor Caesar odaért, a csatarend már felbomlott, a hátsó sorok emberei elkezdtek kereket oldani a veszély elől. Rengeteg centurio meghalt vagy megsebesült, küszöbön állt az összeomlás. A példája – és kétségtelenül a többi jelen lévő tiszté is, hiszen maga bátorította a centuriókat, és a tribunusokon keresztül parancsot adott az alakzatváltásra – pillanatnyilag stabilizálta a helyzetet, de a két légió még mindig óriási nyomás alatt állt, és a bukás csak idő kérdése volt. [26] A római jobb szárny kitartott, de a csatát máshol nyerték meg. Azok a belgák, akik megkerülték a római jobb szárnyat, és felmásztak a dombra, hogy megtámadják magát a tábort, észrevették a hadoszlop végén masírozó két légiót, amelyekre a poggyász védelmét bízták. A két friss római légió érkezése elcsüggesztette a belgákat, az őket megpillantó rómaiakat pedig feltüzelte. A győztes római bal szárnyat Labienus irányította, aki saját kezdeményezésre visszaküldte a folyón át a Tizediket, hogy segítsen a sereg többi részének. Ez a légió, miután észrevette, hogy a dolgok nem állnak túl fényesen, futólépésben hátba támadta a nerviusokat. A római jobb szárny most már képes volt előrenyomulni, és elűzni a vele szemben álló harcosokat. Időközben még a poggyászt kezelő rabszolgák is csatlakoztak az új erőre kapó
lovassághoz és könnyűgyalogsághoz, és együttes erővel visszaverték a tábort bekerítő belgákat. A nerviusok nem adták fel egyhamar, pedig sokan már régóta harcoltak. Caesar állítása szerint egyes harcosok a saját halott bajtársaik halmain állva küzdöttek tovább. Ez persze nyilvánvaló túlzás, de jól kifejezte egy olyan ütközet könyörtelenségét, amit ő testközelből élt át. A törzset sújtó veszteségekről megadott számai – hogy tudniillik csak 500 harcos maradt életben a 60 000-ből, a 600 törzsi vezérből pedig mindössze három – ismét csak jócskán eltúlzottak, és gyakorlatilag ő maga cáfolja meg őket a Feljegyzések egy későbbi könyvében írt megjegyzéseivel. Ugyanakkor a veszteségek tényleg hatalmasak voltak, s a nerviusok és szövetségeseik azon szándéka, hogy folytassák a harcot, teljesen megtört. Követeket küldtek, és megadták magukat a proconsulnak, aki elrendelte, hogy a jövőben maradjanak a saját határaikon belül, és ne zaklassanak másokat. A szomszédos törzseknek is instrukciókat küldött, hogy ne merjék fosztogatni a nerviusokat jelen sebezhető állapotukban. [27] A TISZTOGATÁS Az atuatucusok nem találkoztak a többi törzzsel a csata előtt. Miután hírét vették a vereségnek, visszatértek szülőföldjükre, de nem adták jelét, hogy fejet akarnának hajtani Róma előtt, és kétségbeesett védekezésre rendezkedtek be. A környékbeli településekről összehívták a lakosokat, mert úgy döntöttek, hogy beveszik magukat egyetlen, fallal körülkerített városba, ami kedvező természetes fekvéssel rendelkezett, mert egy sziklákkal csipkézett dombtetőn épült. Élelem-utánpótlást gyűjtöttek, arra az eshetőségre is felkészülve, ha Caesar ostromzár alá akarná venni őket. A védők magabiztosak voltak, amit jól szemléltetett, hogy ki-kirontottak, hogy megtámadják a római sereget, amely megérkezett és a város mellett táborozott. Caesar megparancsolta a légióknak, hogy a domboldal köré húzzanak árkot és földsáncot, és rövid távközönként erősítsék meg erődítményekkel, mintegy ostromsáncot képezve. Nagyjából négyszáz méter hosszan nyújtózott, amiből fogalmat alkothatunk az erőd viszonylag kicsi méretéről. Az erődítményekbe talán könnyűtüzérségi egységeket telepített, ahogy azelőtt az Aisne folyónál, és csakhamar elriasztották az ellenséget attól, hogy a falakon kívülre merészkedjen. Az atuatucusok nem tudtak kijönni, de kezdetben még így is megvető pillantásokat vetettek a rámpára és az ostromtoronyra, amit a rómaiak nagy keservesen összeeszkábáltak. Caesar elmeséli, hogy gúnyolódtak a „pöttöm
rómaiakon”, amihez hozzáteszi, hogy Gallia minden népe lenézte az itáliai legionáriusokat kisebb termetük miatt. Az ostromtorony számukra ismeretlen eszköz lévén, fitymáló megjegyzéseket tettek rá, mielőtt a rómaiak felgördítették a rámpára, majd a fal felé. Kisvártatva azonban a kétségbeesés ráncai barázdálták a védők homlokát, és nyomban küldöttséget menesztettek, akik felajánlották, hogy megadják magukat, csak annyit kértek, hogy megtarthassák a fegyvereiket, nehogy a szomszédaik úgy döntsenek, hogy megtámadják őket. Caesar azzal utasította el a kérelmüket, hogy ő majd megvédi őket, ahogy a nerviusokat is, mert Róma védelme alá helyezi őket, és megparancsolja a környező törzseknek, hogy tartózkodjanak bárminemű ellenséges lépéstől. A védők elkezdték lehajigálni a fegyvereiket a mellvédről, és az egymásra dobált eszközök majdnem olyan magas halmot alkottak, mint maga a fal. [28] Bár a város kapuit kinyitották, Caesar embereiből alig engedtek be valakit. Ahogy leszállt az éjszaka, megparancsolta nekik, hogy térjenek vissza a táborba, mert nem bízott benne, hogy a tisztjeik látótávolságán kívül is elég fegyelmezettek maradnának a sötét utcákon. A seregben alacsony volt az illetmény, ez a pálya csak a szegényeknek és a társadalom számkivetettjeinek tűnt vonzónak, és elég valószínű, hogy a legtöbb légióban szép számmal akadtak olyan piti bűnözők és mások, akik könnyen elkanászodtak. Caesar máskor is hasonlóképpen elővigyázatos volt. Bezáratta a kapukat, hogy megóvja a törzstagokat, akik jóhiszeműen megadták magukat a rómaiaknak. Azonban a törzstagok némelyike már megbánta vagy eleve nem is értett egyet a kapitulációval, s miután leszállt az éj, elkezdtek felszerelkezni az elrejtett fegyverekkel és a sebtében tákolt pajzsokkal. A kora hajnali órákban kirontottak, hogy megostromolják azt a részt Caesar megerősített vonalából, amit a leggyengébbnek véltek. A rómaiak éberek voltak, és az őrök meggyújtották az előre megrakott tüzeket, ami a riadókészültség egyezményes jele volt. A kérdéses helyre erősítést küldtek, és a támadókat hajítófegyverek és nyilak zárótüze fogadta. Aki nem halt meg, az visszamenekült a városba. Másnap Caesar a teljes népet felelőssé tette a béke megbontásáért. Az emberei ledöntötték a kaput, és mindenkit őrizetbe vettek odabenn. Kétséges, hogy ezúttal a legionáriusokat nagyon fegyelmezték volna. A bent tartózkodókat – Caesar szerint 53 000 férfit, nőt és gyermeket – egy összegben megvásárolta egy kereskedőtársaság, akik eladták őket rabszolgának. Mondhatni, elég mindennaposnak számított volna, ha a nők nagy részét először megerőszakolják a katonák. A bevétel egy része a legionáriusokat illette, persze a centuriók és a tribunusok többet kaptak. A haszon egyik forrása tehát
a hadifoglyok eladása volt. A másik pedig a fosztogatás, bár erről a Feljegyzésekben kevés szó esik. Caesar azt írja, hogy a galloknak rengeteg szent helyük volt, ahol aranyat és egyéb drága holmit ajánlottak az isteneiknek, és ezeket bárki számára nyilvánosan állították ki. E szent helyeket az összes törzs tisztelte, és senki nem merészelt lopni onnan. Suetonius szerint Caesart nem igazán hatották meg az ilyen tabuk, és egy alkalmat se szalasztott volna el, hogy ki ne fossza őket. Az így gyűjtött vagyon lassan helyreállította a pénzügyi helyzetét, de ahogy mindig, a pénzben elsődlegesen az érdekelte, hogy barátokat és népszerűséget tudott venni rajta, egyrészt a seregben, másrészt otthon, Itáliában. [29] Az előző év sikerei után a belga törzsek leigázása újabb óriási diadalt jelentett. Ha helytálló az elképzelés, hogy minden télen megjelent a Feljegyzések egy újabb kötete, akkor Rómában már értesültek a helvétek és Ariovistus legyőzéséről. Miután a friss sikerek híre is Rómába ért, kitörő lelkesedéssel fogadták. Ahogy Caesar büszkén beszámol róla, a szenátus tizenöt napos nyilvános hálaadást szavazott meg neki, ami hosszabb volt, mint amit bármikor bármelyik hadvezérnek adományoztak, Pompeiust is beleértve. A hivatalos ünnepség igazolta a cselekedeteit, egyben megnehezítette azon ellenfeleinek a dolgát, akik megkérdőjelezték a kinevezése törvényességét. Ugyanakkor Rómában nem minden alakult Caesar reményeinek megfelelően. Pompeius kicsit boldogtalan lehetett apósa sikerei és hírneve hallatán, és Dio azt állítja, hogy már el is kezdett annak érdekében munkálkodni, hogy Caesart hívják vissza még az ötéves hivatala lejárta előtt. A triumvirátus látszólag a megsemmisülés szélén állt. A következő veszély, amivel Caesarnak szembe kellett néznie, nem idegen ellenség képében érkezett. [30]
XII POLITIKA ÉS HÁBORÚ: A LUCAI TALÁLKOZÓ „Pompeius heves szavakkal válaszolt neki, és nyilvánvaló célzást tett Crassus mesterkedésére, mikor nyíltan kijelentette, hogy valószínűleg ő maga is jobban tenné, ha felkészültebben óvná az életét, mint ahogy Africanus tette, akit C. Carbo ölt meg… Caius Catót Crassus támogatja; Clodiust is pénzeli, és a párost bátorítja.” – Cicero, i. e. 56. február 16. [1] „Egyetértek veletek, szenátus megválasztott atyái… míg nem fogadtátok el, addig én sem voltam egy véleményen vele; ám most, hogy eredményeivel megváltoztatta a véleményeteket és az érzéseiteket, amint látjátok, nemcsak hogy pártolom az álláspontotokat, de dicsérem is.” – Cicero, i. e. 56. május [2] Caesar már két éve volt távol, és Rómában az idő nem telt csendesen. Consulsága megosztó volt, de sok tekintetben szelíd az utána következő viharos hónapokhoz képest, amikor is a szervezett, erőszakos bandák a közélet mindennapos szereplőivé váltak. A politikában kevés dolog tart örökké, és ez különösen igaz a Római Köztársaságra. Különböző szenátorok befolyást nyertek és veszítettek, szakítottak régi szövetségeseikkel és újakat kerestek, néha rendezték régebbi vitáikat, de legtöbbször újakba bonyolódtak, és rájöttek, eljött az ideje, hogy megváltoztassák a véleményüket bizonyos problémákkal kapcsolatban. I. e. 59-ben Cicero nyíltan kritizálta a triumvirátust, arra ösztökélve a férfiakat, hogy az ő személyes ellenségét, Clodiust nyilvánítsák plebejussá, és nyissák meg előtte az utat a tribunusi tisztséghez. Két évvel később Caesar nyilvános hálaadását a szenátus egy olyan indítvány alapján ítélte meg, amit maga Cicero terjesztett elő. A közbeeső hónapokban az orátort száműzték – ha nem is feltétlenül Caesar
közreműködésével, de bizonyára a jóváhagyásával –, majd kis idő elteltével visszahívták, ezúttal viszont csak miután Caesar beleegyezett. Bár Cicero óriási személyes jelentőséggel rendelkezett, és kiadott levelezésében érzelmes részletességgel számol be a témáról, Rómából való kiűzetése viszonylag mellékes eseménynek számított a szóban forgó évek politikai csatározásaiban, amikor gyakorlatilag semmi és senki nem érezhette magát biztonságban. Caesar legfeljebb megfigyelőként lehetett jelen a történések nagy részében, viszont erősen érdekelt megfigyelő félként, hiszen maga ugyan nem mehetett Rómába, de az ott zajló események nagy hatással lehettek az ő pályafutására is. Legjobb esetben abban reménykedhetett, hogy valamekkora befolyással lehet a politikai játszmák kulcsszereplőire, mert valószínűleg irányítani úgysem tudta volna őket. Az események folyása nem volt kőbe vésve, miképp a végkifejletük sem. Végül a pozíciója megszilárdult, legalábbis pillanatnyilag, de arra is jó esély volt, hogy ez ne történjen meg, s egy darabig a consulként elért eredményei is veszélyben forogtak, ahogy a Galliában betöltött kivételes parancsnoki posztját is idő előtt elkaszálhatták volna. Kizárólag a kapcsolatai, a befolyása és a képzelőerő használatában való jártasságának köszönhette, hogy mégsem történt meg. Legalább ekkora, ha nem nagyobb szerepet játszott a szerencse is, és ahogy Fortuna istennő a harcmezőn, úgy Rómában is Caesarra mosolygott. I. e. 59-ben Róma két leggazdagabb és legbefolyásosabb embere összefogott, hogy gyorsan megvalósítsák terveiket, amihez Caesart használták eszközül, hogy legyűrje az addig túl szilárdnak bizonyuló ellenállást. Pompeius ratifikáltatta a keleti intézkedéseit, és földhöz juttatta a veteránjait, Crassus pedig újratárgyalta az adószedők szerződéseit. Mindkét férfi elégedett volt, Caesar nemkülönben örült a földreformnak és katonai parancsnoki kinevezésének, de csak pillanatnyilag, mert a jövő szempontjából mindegyik triumvir további ambíciókat dédelgetett. Végül is az összes római politikushoz hasonlóan az ő céljaik is személyesek és egyediek voltak. Mindegyikük célkitűzésének megfelelt, ha egy darabig egyesítik az erőiket, amennyiben garantálja a sikert, amit egyedül képtelenek lettek volna elérni. Mindamellett a szövetségük nem egy mélyen gyökerező, közös világképre vagy egy közös ügy melletti elköteleződésre épült, és csak addig tartott, amíg mindegyiküknek jövedelmezőbb maradt a másik kettőhöz fűződő lojalitás, mint a velük való szakítás. Caesar szívélyes kapcsolatot ápolt mindkettejükkel, ami persze nem jelentette, hogy akár ő, akár a többiek ne lettek volna képesek megfontolni, hogy korábbi szövetségeseik ellen forduljanak. Galliában aratott friss sikerei ellenére Caesar még mindig a fiatalabb társnak számított, akinek érdekében
állt, hogy továbbra is fennálljon a másik kettővel kötött szövetsége, különösen, mivel ők Rómában tartózkodtak, ő pedig nem. Pompeius és Crassus azóta sem került közelebb egymáshoz, sőt gyakorlatilag ki nem állhatták egymást, és a kapcsolatukra jellemző rivalizálás csak a jéghegy csúcsa volt. Mivel a consul személyében egy olyan ügynökkel dolgozhattak együtt, mint Caesar, meg tudták szerezni, amit akartak, habár nem harc nélkül. Az i. e. 58. év consuljai ugyan jóindulattal viseltettek a triumvirek irányában, egyikük sem rendelkezett Caesar képességeivel vagy energiájával. Rómában senki sem vehette fel a versenyt Pompeius és Crassus vagyonával, hírnevével és auctoritasával, ám ezek a dolgok egy embernek több befolyást adtak, mint erőt, és a két férfi még együttes erővel sem volt képes a közéletet minden vonatkozásában irányítani. Catóra nem lehetett szájkosarat tenni, és a „jók” (boni) vagy a „legjobbak” (optimates) többi tagjának is megvolt a maga reputációja, vagyona és klientúrája, miképp megannyi másik becsvágyó ember is kergette a maga céljait. Az, hogy milyen érzésekkel viseltettek a triumvirek – mint csoport vagy mint külön emberek – felé, csupán az egyik olyan tényező volt, ami a magatartásukat meghatározta, ráadásul sokszor a jelentéktelenebb. A tisztségviselők, különösen akik szenátusi vagy népgyűléseket vezethettek, megtehették, hogy szembeszegüljenek más szenátorokkal, mindegy, hogy milyen előkelő illetőről volt szó. I. e. 70-ben Pompeius és Crassus visszaadta a néptribunusok összes jogát. Most pedig épp ettől a hivataltól számíthattak rá, hogy hegemóniájuk elé akadályokat gördítenek. A „PATRÍCIUS” NÉPTRIBUNUS Pompeius és Caesar – feltételezhetően Crassus jóváhagyásával – megszervezte Publius Clodius Pulcher patríciusból plebejusi státuszba való áthelyezését i. e. 59-ben. (Az ellenhatás c. fejezet, 3. bek.) Tévedés lenne akár akkor, akár később az ő emberüknek tekinteni a férfit, épp ahogy Caesart is helytelen lenne Pompeius vagy Crassus emberének vélni. Tettek neki egy szívességet, és az illemszabályok szerint arra számítottak, hogy hálás lesz érte, és cserébe hajlandó támogatni őket, de arra gondolni is felesleges, hogy attól fogva a triumvirek irányították volna. Ezt részben az indokolja, hogy a római politika alapvetően az egyéni sikerre épült, de még ennél is többet nyomott a latban a férfi megzabolázhatatlan, független egyénisége. Clodiust senkinek nem sikerült irányítania, de ami azt illeti, Caesart, Pompeiust, Crassust, Catót,
Cicerót vagy bármelyik vezető szenátort sem. A családja az egyik legelőkelőbb patrícius ház volt, amelynek a Juliusoktól eltérően nemzedékről nemzedékre sikerült a Köztársaság legfontosabb körében maradnia, consulok és híres államférfiak sorát produkálva. Már-már közmondásos volt a Claudiusok gőgje vagy arroganciája, amit a Publius Claudius Pulcherhez hasonló emberek meséje is csak megerősített, aki az első pun háború idején a végzetébe kormányzott egy római flottát. A csata előtt felbosszantotta, hogy a szent csirkék nem akarták megenni a táplálékot, ahogy az elfogadott volt, ami egyébként azt jelentette volna, hogy az istenek a rómaiak pártján állnak, és a karthágói flotta elleni támadásuk sikeres lesz. Publius nyomban felkapta a szárnyasokat, és kihajigálta őket a zászlóshajó oldalán, kijelentve, hogy „ha enni nem akarnak, akkor legalább igyanak”. Néhány évvel később a nővérét felidegesítette, hogy a hordszékét lelassítja a tömeg, miközben Róma utcáin cipelték, és fennhangon azért fohászkodott, bárcsak a fivére a szegényekből is megfojtott volna jó párat. Noha a Claudiusokat különösebben nem kedvelték, mindig komoly tekintélynek örvendtek. Bár hivatalosan plebejus lett, Clodius mindenki fejében megmaradt egy Claudiusnak a többi közül, és élvezte a névvel járó auctoritast, a kliensek masszív támogatását és azt a kapcsolatrendszert, amit az előkelő patrícius ház az évszázadok alatt kiépített. [3] A többi arisztokrata családhoz hasonlóan a Claudiusok is szívesen népszerűsítették magukat. Clodius fiatalon elveszítette az apját, és legidősebb bátyja, Appius Claudius Pulcher lett a család feje, aki megszállottan ápolta a tekintélyüket. A Claudiusokat már a nevük miatt sem lehetett semmibe venni, de az épp aktuális generáció feltűnési viszketegsége a város közéletének egyik legbefolyásosabb erejévé tette őket. Létszámban is lényeges erőt képviseltek. Clodiusnak volt egy másik bátyja is, Caius, valamint három nővére, akiket egytől-egyig prominens családok sarjához adtak feleségül. Az egyikük Catullus költeményeinek Lesbiája révén vált halhatatlanná, ugyanis ő volt a szeretője, akivel rövid, szenvedélyes házasságtörő viszonyt folytatott, de miután eltaszította magától a férfit, a legkeserűbb hangvételű verseit ihlette. A hat gyerek közül Publius volt a legfiatalabb, és talán a legvadabb, bár mindegyikük kiszámíthatatlan viselkedésével vagy botrányos szexuális kalandjaival tett szert a hírére. A Bona Dea-botrány megmutatta, hogy Clodius megveti a szent tradíciót, ám utólagos tisztázása bebizonyította, hogy olyan túlélő, akivel számolni kell. Házasságtörő viszonyaitól eltekintve széles körben azt híresztelték, hogy az összes nővérével vérfertőző kapcsolatot folytat. Ezt az egyikük férje, Marcus Lucullus nyilvánosan is kijelentette,
amikor elvált a nejétől. Lehetséges, hogy nem volt több rosszindulatú pletykánál, számos előkelő rómait vádoltak hasonlóval, de ahogy akkoriban, azóta sem lehet semmi biztosat állítani Clodiusról és a testvéreiről. A férfi és a Lucullus fivérek haragban álltak egymással, ami még arra az időre nyúlt vissza, amikor Clodius Lucius Lucullus személyi állományában szolgált Asia provinciában. Teljesen megszokott volt, hogy az ifjú arisztokraták egy rokon vagy barát parancsnoksága alatt szereznek katonai tapasztalatot, de Clodius sosem hagyta, hogy megkössék holmi illemszabályok, és zendülést szított a sógora ellen. Röviddel utána egy másik nővére férjének állományába kérte át magát, ahol látszólag sikerült úgy kitöltenie szolgálati idejét, hogy vele már nem rúgta össze a port. [4] Senki nem lehetett teljesen biztos benne, hogy mire készül Clodius, amikor i. e. 59 decemberében felvette a tribunusi hivatalát. Lehet, hogy még nem döntötte el, beváltja-e, vagy sem, amivel hónapokkal azelőtt fenyegetőzött, és megtámadja Caesar törvényeit, de valószínűbb, hogy csak a triumvirek tudomására akarta hozni, hogy ne vegyék magától értetődőnek a szolgálatait. Fő célja személyes volt, meg akarta szilárdítani a már eleve létező népszerűségét Róma lakossága, de főleg a legkevésbé tehetős polgárok körében. Ennek eléréséhez a legfontosabb törvénye az államilag támogatott itáliai gabona-utánpótlás általános átszervezése volt, azzal a kikötéssel, hogy a tényleg Rómában élő polgárokat rendszeresen ingyenes gabonaadaghoz kell juttatni. Azt a tiltást is megszüntette, amit a collegiumokra vetettek ki i. e. 64ben – azaz a kereskedelmi vagy a különböző városi régiók alapján szervezett céhekre és egyesületekre. Egyéb reformjai megtiltották, hogy közügyeket kedvezőtlen ómenekkel meg lehessen akadályozni – egyértelmű célzás Bibulus tevékenységére, habár a törvény nem működött visszamenőleges hatállyal, szóval nem írta felül a kinyilatkoztatásait –, és korlátozta a censorok szabadságát, hogy bárkit kizárjanak a szenátusból. Mind a négy törvényét elfogadták i. e. 58 januárja elején. Az ingyen gabona nagy népszerűségnek örvendett a városi plebs körében, amíg a collegiumok segítségével Clodius a támogatóit szervezte egységbe. Miután alkut kötött a két új consullal, hogy a segítségével jól jövedelmező provinciákhoz jutnak – mindkettőnek tetemes adósságai voltak, és rentábilis parancsnokságra volt szükségük –, úgy döntött, bekeményít. [5] Az első célpontja, Cicero csakhamar rájött, hogy Pompeius összes ígérete üres volt, Clodius utólagos garanciái nemkülönben. A fő vád ellene az összeesküvők i. e. 63-ban végrehajtott kivégzése volt. A támadássorozat i. e. 58-ban kezdődött, amikor Caesar még Róma mellett állomásozott – a városba
nem léphetett be, mivel már felvette a tartományi parancsnoksági tisztséget –, és az események szemlélése közben a két új praetor egyikének a támadásai ellen védekezett. Nyilvános gyűlést tartottak a Circus Flaminiuson, egy fogatversenyekre használt stadionban, ami Róma hivatalos határain kívül feküdt, ezért Caesar is jelen lehetett. Azonban meglehetősen korlátozott támogatást nyújtott Clodiusnak. Caesar elismételte az összeesküvők sorsát tárgyaló vitában elhangzott érveit, ismét csak azt állítva, nem érezte úgy, hogy jót tesznek azzal, ha kivégzik őket. Azonban azt is hozzátette, hogy hiba lenne visszamenőleges hatállyal helyteleníteni a múltban történteket annak érdekében, hogy Cicerót vád alá helyezhessék. Nagyjából ugyanekkor ismételte meg az orátornak tett ajánlatát, hogy menjen vele a legatusaként, és mentse ki magát a büntetőeljárás alól. Vakmerő húzás lett volna ez Caesar részéről, ha Cicero elfogadja az ajánlatát, mert azzal erősen lekötelezte volna az orátort. Egyben elhallgattatott volna egy befolyásos és potenciálisan ellenséges hangot Rómában. Cicero elutasította az ajánlatot, csakúgy a szenátus rendkívüli legatusi tisztségét, amellyel felruházva külföldre utazhatott volna közügyi megbízással. Kezdeti önbizalma csakhamar megingott, amikor rájött, hogy nem számíthat Pompeius támogatására, sem annak a rengeteg vezető szenátornak a pártfogására, akiknek a hűségében annyira bízott. A nagy emberek közül túl sokakat így vagy úgy fűzött valamilyen érdek a Claudiusokhoz, és nem látták értelmét, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot Clodiusszal egy „új ember” érdekében. Március közepén – nagyjából ugyanakkor, amikor Caesar elindult Galliába – Cicero önkéntes száműzetésbe menekült a városból, és mély depresszió lett úrrá rajta, mindenki mást hibáztatott a helyzetéért, és saját pillanatnyi gyávaságán kesergett. Clodius elfogadtatott egy törvényt, ami hivatalossá tette a száműzését, és elkoboztatta az ingatlanát. A házát felgyújtotta egy, a tribunus támogatóiból verbuválódott galeri, és a helyén a szabadság istennőjének (Libertas) emeltek szentélyt. Clodius a híres volt consul eltávolításával tartott erődemonstrációt, noha ő csak egy beképzelt „új ember” volt, erős családi kapcsolatok nélkül. Catót sokkal finomabb eszközökkel állította félre, ugyanis a tribunus megszervezte, hogy bízzák rá Ciprus Rómához csatolásának a felügyeletét. A gazdag királyságot egyrészt azért annektálták, hogy fedezze az új gabonaadomány árát, másrészt pedig úgy érezték, hogy az ügylet felügyeletével megbízott ember akkora csábításnak lesz kitéve, hogy az a legbiztonságosabb, ha Róma legerkölcsösebb fiát küldik oda. Cato elfogadta a megtiszteltetést, amely tovább emelte feddhetetlenségére alapozott hírét, bár kétségtelen, hogy felfedezte a dolog mögé bújtatott szándékot. Továbbá
elismerte, hogy helyesli, ha egy Clodiushoz hasonló néptribunus beleavatkozik a külügyekbe, semmint hagyja, hogy a szenátus gyakorolja ebbéli hagyományos hatalmát. [6] A ciprusi ügylet egyfajta sértés volt Pompeius számára, mert megváltoztatta a Keletre kirótt intézkedései egy részét. Ám jóval nagyobb megaláztatást kellett elviselnie, amikor Clodius megszervezte az arméniai király fiának a menekülését, akit túszként tartottak fogva Pompeius háztartásában. A tribunus a bandáit Gabiniusra uszította, akik megverték, és összetörték a fascesét, csupán azért, mert Pompeius oldalára állt a vitában. I. e. 58 nyarára Clodius kétségbe vonta Caesar consulként beiktatott törvényeinek jogosságát, és Bibulust idézte tanúnak egy nyilvános gyűlésen, hogy tanúskodjon a volt kollégája ellen. Figyelemre méltó felemlegetése volt ez az előző évi áprilisi állapotoknak, és Clodius még azt a tényt is derűsen hessegette el, hogy ezzel gyakorlatilag megkérdőjelezi saját plebejusi státuszát és egyben a tribunusi hivatalhoz való jogát. Júniusban Pompeius arra biztatta a szenátust, hogy szavazzák meg Cicero visszahívását, ám az indítványt megvétózták. Augusztusban Clodius megszervezte, hogy az egyik rabszolgája elejtsen egy tőrt egy nyilvános gyűlésen, aztán vallatásra bevallja, azért küldték, hogy meggyilkolja Pompeiust. Utóbbi ugyan bátor embernek számított a harcmezőn, de mélyen gyökerező iszonyatot érzett az orgyilkosok iránt, ami talán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ifjúkorában minek volt szemtanúja. Visszavonult az otthonába, és hónapokig ki sem tette a lábát onnan. Clodius hatalma valamelyest meggyengült, amikor letelt a hivatali ideje, és újra fölmerült Cicero hazahívásának a szándéka. A férfinak még mindig megvoltak a collegiumokba szervezett támogatói bandái, amelyek változatlanul terrorizálták az ellenfeleit, vagy feloszlatták a gyűléseket. Válaszképpen Pompeius két új tribunust pártfogolt, Titus Annius Milót és Publius Sestiust, akik létrehozták a saját verőemberekből verbuvált bandáikat, hogy felvegyék a harcot Clodius hordájával. Mindkét fél rengeteg gladiátort tudhatott a soraiban, és időnként mértéktelen csetepaték kerekedtek, amik után mindkét oldalon halottak és sebesültek maradtak a helyszínen. Ezek a zavargások egyre gyakrabban ismétlődtek, nagyobb léptékűek és sokkal erőszakosabbak lettek, mint a Caesar consulsága alatti tusák. Pompeius bejárta Itáliát, meglátogatta több kliensét, és unszolta őket, hogy menjenek Rómába, és támogassák a Cicero visszahívására beterjesztett törvényt. I. e. 57 nyarán a szenátus ennek érdekében elfogadott egy határozatot, és mivel csak Clodius vétózta meg az indítványt, a népgyűlés azonnal ratifikálta a döntést. [7]
Némi kezdeti vonakodás után Caesar követte Pompeius példáját, és levélben arra buzdította a klienseit, hogy támogassák a lépést. Már kezdettől nem lelkesedett különösebben Cicero száműzéséért, noha szívesen megakadályozta volna az orátort, hogy latba vesse a tekintélyét a consulként keresztülnyomott törvények megtámadásában. Azonban ha támogatja az ügyét, alkalma nyílik lekötelezni Cicerót, amit Caesar rá jellemző módon meg is ragadott. Kezdeti hezitálása – egy bizonyos ponton Publius Sestius a provinciájába utazott, hogy meggyőzze őt – könnyen lehet, csupán időhúzás volt, hogy meggyőződjön róla, Cicero figyelmét nem kerüli el az adósság, amivel tartozni fog neki. A hálaadás szenátusi megszavaztatása és egyéb nyilvános állásfoglalások bizonyítják, hogy bejött a dolog. Pompeius felé még nagyobb adóssága volt – bár azt nem igazán tudta törölni az emlékezetéből, hogy a hadvezér nem tudta megvédeni őt –, és Cicerónak már alkalma nyílt, hogy egy részét visszafizesse. Az Itáliába érkező gabonabehozatal kiszámíthatatlan volt, és az államilag ellenőrzött utánpótlás új rendszere, amit Clodius vezetett be, még nem igazán működött jól. Beterjesztett egy indítványt, ami Pompeiusnak különleges kinevezést adott volna a probléma megoldására. Végső formájában a parancsnokság öt évre szólt, bár az egyik tribunusnak e téren már volt egy sikertelen próbálkozása – talán Pompeius hallgatólagos támogatásával –, hogy az egész birodalom területére szóló imperiumot adjanak neki, ami erősebb az összes kormányzóénál, ráadásul tekintélyes szárazföldi és tengeri haderőket is biztosít neki. Pompeiusnak ismét hatalma volt, s bár ez azt jelentette, hogy elméletileg Rómán kívül kellett volna maradnia, a szenátus vagy boldogan adományozott neki különleges felmentést e szabály alól, vagy hajlandó volt a Város hivatalos határain kívül gyűlésezni a kedvéért. Az utóbbi idők egyiptomi zavargásai ürügyén aztán úgy mesterkedett, hogy a rend visszaállításához újabb parancsnoki tisztséggel ruházzák fel, ám erre a posztra már másoknak is fájt a foga, és végül semmi nem lett belőle. [8] I. e. 56 elején Pompeius ismét hivatalos szerepben találta magát, de Clodius is, akit aedilisnek választottak. A férfi perbe fogta Milót politikai erőszak alkalmazásáért, ám utóbbit Pompeius és Cicero védte, és mindkét fél felvonultatta a híveikből álló csőcseléket, hogy hurrogják le és fenyegessék meg az ellenfelet. Cicero utólag így magyarázta a jelenetet öccsének, Quintusnak: Pompeius felszólalt, legalábbis megpróbált; de amikor felállt, Clodius bandája ordibálni kezdett, és bele kellett törődnie, hogy az
egész beszéde alatt ez lesz, és nemcsak kiabálással, hanem gúnyolódással és sértésekkel is megzavarják majd. A körülményekhez mérten óriási elszántságot mutatott, a szeme sem rebbent, elmondott mindent, amit el akart mondani, és olykor a jelleméből fakadóan még az is beszédes volt, amikor elhallgatott. De amikor befejezte, felpattant Clodius. Most a minket támogató csapat üdvözölte őt kiabálva – örömmel viszonoztuk a bókot –, kisvártatva elvesztette az irányítást szelleme, hangja és előadásmódja felett. Ez így ment a hatodik órától, amikor Pompeius befejezte a beszédét, a nyolcadik óráig mindenféle, Clodiusról és Clodiáról szóló, becsmérlő és mocskolódó versikékkel. Ekkor a haragtól elsápadva kérdéseket üvöltött a bandájának, és hangja tisztán hallatszott a kiabáláson túl is: Ki volt az, aki éheztette a népet? „Pompeius!” – válaszolták a cimborái. Ki akart Alexandriába menni? „Pompeius!” – kiáltották. És TI kit küldenétek szívesen? „Crassust!” – felelték. Utóbbi is ott volt, bár semmiféle jó érzéssel nem viseltetett Milo iránt. [9] Úgy látszott, ismét felizzott az ellenségeskedés a két régi rivális között, és Pompeius elárulta Cicerónak, hogy szerinte Crassus Clodiust és Caius Catót támogatja – azt az ifjút, aki i. e. 59-ben megvádolta, hogy a dictatori hatalom megszerzése a célja, és akkor éppen tribunus volt. Sőt odáig merészkedett, hogy Crassus meg akarja öletni őt, aminek hatására újból beteges félelem kerítette hatalmába, és a vidéki klienseitől még több testőrt kért. Mivel Crassusban nem bízott, a jelek szerint Pompeius megint azon morfondírozott, vajon szüksége van-e Caesarra, vagy sem. A gabona-utánpótlás problémájára nem ígérkezett könnyű vagy gyors megoldás, és egyre súlyosbodott a helyzet, mert a kincstár nem tudta biztosítani hozzá a pénzalapot. Cato még nem tért vissza a ciprusi vagyonnal, hogy kitömje a pénztárt. A campaniai földosztás miatt i. e. 59 óta a Köztársaság elveszítette az állami bevételek egy jelentős forrását. Cicero többekkel együtt most már azon az állásponton volt, hogy Caesar törvényét hatálytalanítani kell, hogy ezt a jelentős bevételi forrást visszaszerezzék az államnak. A látszat szerint Cicero nem hitte, hogy Pompeius határozottan ellenezne egy ilyen lépést. Caesar törvényei veszélybe kerültek, és különböző hangadók révén a tartományi parancsnoksága is. Egy tribunus állítólag felvetette az azonnali visszahívását, míg az i. e. 55. év consulválasztásának egyik kedvenc jelöltje nyíltan ajánlkozott Caesar leváltására a hivatali éve lejárta után. Őt Lucius Domitius Ahenobarbusnak
hívták, annak a férfinak a leszármazottja volt, aki elefántháton lovagolva segített elfoglalni Gallia Transalpinát, és a régióhoz fűződő családi kapcsolatai segítették az ügyét. Nem ez volt az első támadása Caesar ellen, mert i. e. 58 elején ő volt az egyik praetor, aki bírálta a consuli ténykedését. Cicero szerint az a fajta férfi volt, akit gyakorlatilag a születésénél fogva megilletett a consuli cím. Ezúttal Caesar bizonyos tekintetben a saját sikerének az áldozata lett, mert a nagy győzelmeiért adományozott nyilvános hálaadás annak a jele volt, hogy a háborút megnyerték, tehát már nem volt szükséges kitöltenie az ötéves parancsnoki megbízatását. Pompeius látszólag ettől a gondolattól sem idegenkedett, Crassus viszont egyszerűen nem nyilatkozott. A Clodiusnak nyújtott újabb keletű támogatása, ami mindenki számára nyilvánvaló volt, még ha nem is verték nagydobra, azt jelezte, hogy még mindig elég befolyásos ember, és Pompeius nem engedhette meg magának, hogy semmibe vegye őt. Pompeius megkapta az új kinevezést, a szenátus elég jelentős költségvetési keretet szavazott meg neki, és látszólag azt mérlegelte, vajon érdemes-e továbbra is fenntartani a szövetségüket. A triumvirátus a felbomlás szélére került. [10] Ami ezután következett, azt az utókor egy meglehetősen nyilvános csúcstalálkozóként értékelte, ahol a triumvirek felosztották egymás közt a római világot. Suetonius ezt írja: „Caesar Lucába hívta Pompeiust és Crassust, a provinciájában fekvő városba, ahol rábeszélte őket, hogy jelöltessék magukat másodjára is consulnak, gáncsolják el Domitiust, és biztosítsanak neki újabb ötévnyi tartományi parancsnokságot.” [11] Appianosz és Plutarkhosz elbeszélése szerint kétszáz szenátor vánszorgott Luca felé a kíséretével – állítólag nem kevesebb mint százhúsz lictor tartott velük –, hogy odakint várakozzanak, míg a három nagy ember megállapodik valamiben. A sztori kétségkívül minden egyes meséléssel cifrább lett, de az a kevés beszámoló, ami a történésekhez korban közelebb íródott, kevesebb szervezést és több, utolsó pillanatban meghozott döntést említ. Crassus valamikor i. e. 56 tavaszán kezdett aggódni Pompeius újfent megnövekedett hatalma miatt, és északra, a már Caesar provinciájában fekvő Ravennába sietett, hogy megtárgyalják, mihez kezdjenek Ciceróval, aki megint a campaniai földek kérdését feszegette. Pompeiusnak elvileg április 11-én kellett elhagynia Rómát, hogy a gabona-utánpótlás felügyeletének felelőseként először Szardíniára, majd Afrikába menjen. Cicero azt állítja, hogy neki legalábbis sejtelme sem volt róla, de mielőtt Pompeius elindult volna a hivatalos útra, előtte még elkanyarodott Luca felé, Gallia Cisalpina nyugati partjára, hogy beszéljen Caesarral. Cicero beszámolójából az következne, hogy Crassus ezen
a találkozón nem volt jelen, és Caesar képviselte az érdekeit, ez azonban egyáltalán nem biztos. A későbbi források szerint a találkozó eredménye egy olyan paktum, amelynek értelmében Pompeius és Crassus elindul a consuli posztért i. e. 55-ben, Caesarnak pedig öt évvel meghosszabbítják a parancsnokságát. Ily módon, mivel a consulság után Pompeius és Crassus is jelentős tartományi parancsnokságra számíthatott, az elkövetkező néhány évben mind a három férfinak lesz hadserege és hivatalos imperiuma. Az alku értelmében Caesar már kevésbé számított alárendelt partnernek a szövetségben, mint amikor a triumvirátus megalakult, és csábító a gondolat, hogy ezúttal őt lássuk a dolgok fő mozgatórugójának. Személyes varázsa kétségtelenül jelentős szerepet játszott a Pompeius és Crassus közt fennálló viszálykodás és gyanakvás elsimításában. Talán ő eszelte ki az egyezséget is, ám az igazi titok – ahogy az eredeti társulás esetében is –, hogy mindhárom férfi belátta, a szövetségből személyes haszna származik. A consuli, majd a sereggel rendelkező proconsuli poszt garantálni fogja Pompeius és Crassus személyes biztonságát, és bármikor cselekvőképesek lesznek. Ráadásul minden lehetőség adva lesz, hogy újabb katonai kalandokba vágjanak, ami az utóbbi időben látszólag különösen Crassust izgatta, aki egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy már nemcsak Pompeius hadi sikerei homályosítják el a teljesítményét, de Caesaré is. Pompeius is elégedett volt. Az utóbbi hónapokban ő kifejezetten eltávolodott a többiektől, de végül belátta, hogy a triumvirátus nélkül korántsem lenne olyan előnyös pozícióban. Még ha szembe is fordul Caesarral, a szenátus legtöbb vezető nemese szemében akkor sem lett volna szívesen látott figura, és továbbra is tűrnie kellett volna Cato kritikáit, valamint Clodius ellenségeskedését. Lényeges momentum, hogy néhány hónappal korábban nem fogadta meg egy barátja tanácsát, hogy váljon el Juliától. Talán a szerelem is befolyásolta a döntésben, de még valószínűbb, hogy úgy érezte, pillanatnyilag a Caesarral való kapcsolata a legfontosabb erőssége. Alapvetően hasznosnak látta, ha az apósa egy Észak-Itáliában állomásozó sereg parancsnoka marad, különösen addig, amíg ő maga ki nem állíthatja a saját katonáit. Sok tekintetben mind a három triumvir többet nyert az i. e. 56-ban kötött megállapodással, mint az eredeti szövetségből. [12] Időbe telt, amíg kiderült az alku súlya és összefüggéseinek mértéke. Cicerót a látszat szerint őszintén megdöbbentette, de hamar elfogadta a helyzet realitásait, és belenyugodott. Április elején győzelmet aratott Clodius és a családja felett, amikor sikeresen védte meg az ifjú arisztokratát, Marcus Caelius Rufust. Utóbbit politikai erőszak megszervezésével, gyilkossággal és a Clodius nővére, Clodia ellen elkövetett gyilkossági kísérlettel vádolták.
Cicero ügyes karaktergyilkos beszédet rittyentett a párosról, többek között felemlegetve a vérfertőző kapcsolatról szóló vádakat is, miközben olyan fordulatokkal élt, hogy „annak a nőnek a férje… elnézést, úgy értettem, az öccse”. A személyes bosszú kiélésével talán a triumvirátus felújítását is könnyebben fogadta. Quintus, Cicero öccse Pompeius egyik legatusa lett a gabonaügyi megbízatásban, ami nyers emlékeztetőül szolgált, hogy Pompeius és Caesar nem azért támogatta a visszahívását, hogy elkezdje őket kritizálni. Valószínűleg május elején Cicero felszólalt a szenátusban azon lépések ellen, amelyekkel Gallia Transalpinát és Cisalpinát ki akarták venni Caesar irányítása alól, hogy új kormányzót ültessenek a helyére. Már-már émelyítő volt, ahogy Caesart magasztalta, de állítása szerint a Galliában aratott győzelmei igazolták a szónoklat pátoszát, akármilyen nézetkülönbségeik is voltak a múltban. [13] Caius Caesar parancsnoksága alatt Gallia belsejében vívtunk háborút; a múltban csupán a támadásokat hárítottuk el. A hadvezéreink mindig úgy érezték, hogy ezeket a népeket háború árán csak visszakergetni lehet… Caius Marius, akinek isteni és páratlan bátorsága megóvta a római népet az ijesztő csapások és áldozatok után, visszaverte ugyan az Itáliát elözönlő gallok hordáit, de még ő sem támadta meg őket a saját városaikban és barlangjukban… Úgy látom, Caius Caesar gondolkodása nagyon más. Mert ő nem érezte elegendőnek, hogy csak azok ellen harcoljon, akik fegyvert fogtak a római nép ellen, hanem úgy vélte, egész Galliát az uralmunk alá kell vonni. Így aztán bámulatos jó szerencséjének hála, csatában tiporta el a germánok és a helvétek legnagyobb és legádázabb törzseit, és ráijesztett a többi népre is, megzabolázta őket, a római nép uralma és befolyása alá terelve azokat; a hadvezérünk, a katonáink és Róma serege most már átgázolt a területükön és népeiken, melyeket eleddig még elbeszélésekből vagy írott beszámolókból sem ismertünk. [14] Cicero ékesszólásával, valamint Pompeius és Crassus együttes tekintélyével megtámogatva Caesar parancsnoki pozícióját békén hagyták, sőt később meg is hosszabbították. A szenátus azt is megszavazta, hogy vállalja a Caesar által toborzott újabb légiók költségvetését, mert a provinciáiban híján volt az ehhez szükséges forrásoknak, és nem lett volna helyénvaló a Köztársaság eme kiváló
szolgájával szemben fukarkodni. Caesar parancsnoki posztja biztosítottnak tűnt, de ahhoz azért több erőfeszítésre volt szükség, hogy Crassus és Pompeius consul lehessen i. e. 55-ben. A Caius Cato tribunus által szervezett – és nyilvánvalóan Clodius által támogatott – zavargások megakadályozták, hogy i. e. 56 utolsó hónapjaiban meg lehessen tartani a választásokat. Szemmel láthatóan mindkét férfit rábeszélték, hogy működjön együtt a megújult triumvirátussal. A döntésnek gyakorlati oka volt, de Crassus talán már eleve győzködte őket, hiszen széles körben úgy vélték, hogy az utóbbi években ő támogatja őket. Pompeius és Crassus nem jelentette be a jelöltségét, csak a hivatalos dátum után, és a választások felügyeletével megbízott consul, Cnaeus Cornelius Lentulus Marcellinus megtagadta tőlük a szabály alól való mentességet. Ezért a választásokat i. e. 55 januárjáig nem is tartották meg, de Marcellinusnak addigra lejárt a megbízatása, ezért egy interrex titulussal bíró, átmenetileg kinevezett hivatalnok szervezte meg, aki engedélyezte nekik, hogy induljanak. A többi jelölt jócskán lemaradt, ám Ahenobarbust nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, és nem volt hajlandó feladni az ambícióit. Crassus fia, Publius nemrég visszatért Galliából, és jó néhány katonát magával hozott, akik különleges eltávozási engedélyt kaptak, hogy részt vehessenek a választáson. Egyesek tisztek voltak – talán centuriók, s bizonyára tribunusok és prefektusok –, míg a többi csak egyszerű, keménykötésű közkatona. A választás napját az általános erőszak jellemezte. Ahenobarbus megsebesült, az egyik kísérője pedig meg is halt, mielőtt Crassust és Pompeiust kikiáltották győztesnek. Róma ismét a triumvirátus irányítása alatt állt, noha ezúttal jóval több nyers erő alkalmazására volt szükség, mint első alkalommal. A megfélemlítés hatására ifjabb Cato nem nyerte el a praetori posztot. Az aedilis curulisok megszavazásakor oly kiterjedt és brutális verekedés folyt, hogy még Pompeius is vértől összefröcskölve távozott. Pompeius és Crassus consulként sebezhetetlen volt, de ha letelik a hivatali évük, a dolgok megváltozhattak, főleg, ha az egyikük vagy mindkettejük tartományi parancsnokságot kap. Clodiusszal még mindig számolni kellett, és nehéz volt megítélni, mihez akar kezdeni, míg az olyan emberek, mint Ahenobarbus és Cato immár még elszántabban szegültek szembe a triumvirekkel, mint annak idején. Rómában a hatalom soha nem volt tartós, de pillanatnyilag a triumvirátus dominált. [15] AZ ATLANTI-ÓCEÁNIG
Bár i. e. 56-ban is számottevő katonai aktivitásra lehetett számítani Galliában, a hadműveletek jelentősen kisebb léptékűek voltak, mint az előző években. Miután a helvéteket, Ariovistust és a belga szövetséget legyőzték, Caesar joggal érezhette, hogy „Gallia megbékélt”. Nyárra nem tervezett nagyobb hadjáratot, ami azt jelentette, hogy könnyebben elidőzhetett Gallia Cisalpinában áprilisig, hogy megszervezze a lucai ügyeket. Galliában nem maradt jelentősebb ellenfél, és könnyen lehet, hogy a gondolatai ismét a Balkánon kalandoztak. A következő évben Britanniába akart felfedezőutat vezetni, aminek a lehetősége egy ideje már biztosan foglalkoztatta. A lucai találkozóig a figyelmét leginkább politikai aggodalmak kötötték le, s miután az újabb ötéves parancsnoki kinevezés bebiztosította a posztját, már nem szorongatta az idő, és megengedhette magának, hogy az év nagyobb offenzíva nélkül teljen el. Ettől függetlenül a legatusok vezette különböző alakulatok számos olyan hadműveletet folytattak, amelyek léptéke túl kicsi volt ahhoz, hogy a parancsnok és a fő sereg jelenlétét igényeljék. I. e. 57 őszén a Tizenkettedik légió Sulpicius Galba vezetése alatt megpróbálta elfoglalni a ma Nagy Szent Bernát-hágó néven ismert hegyi átjárót, hogy megnyissa az utat a hadi karavánok és a kereskedelem előtt. A kísérlet elbukott, és Galba visszavonulásra kényszerült. A sereg többi része Gallia Comatában telelt. Publius Crassus a Hetedik légióval nyugaton tartózkodott, azon törzsek közelében, amelyek az előző nyár vége felé behódoltak neki. A törzsi vezérek eleget tettek a szokásos római követelésnek, túszokat adtak, így aztán minden csendesnek tűnt. [16] I. e. 56-ban, tavasz táján vagy kora nyáron az említett nyugati törzseknek megváltozott a hangulata. A törzsi központokba küldött római tiszteket – akik azért érkeztek, hogy a sereg gabona-utánpótlásának beszolgáltatását felügyeljék – elfogták, és üzenetet küldtek Crassusnak, hogy csak akkor fogják szabadon engedni őket, ha visszakapják a túszaikat. Könnyen lehet, hogy a helyiek kezdetben meg sem értették, hogy a rómaiak maradni akarnak, és folyamatosan élelmiszert fognak követelni, és amikor rájöttek, hamar sértődés lett belőle. A venéteké volt az első törzs, amely a cselekvés mellett döntött; ők a mai Bretagne déli részén éltek. Tengeri nép lévén erősen függtek az Atlanti-óceán partvidékén zajló kereskedelemtől. Dio azt állítja, hallották a pletykákat Caesar tervezett britanniai expedíciójáról, és attól tartottak, hogy tönkreteszi a szigettel folytatott kereskedelmüket, vagy megnyitja a piacot a versenytársak előtt. Caesar (és kétségtelenül római olvasói) szemében ez lázadásnak tűnhetett, a törzsek megszegték a megállapodást, amit nemrég fogadtak el, és túszul ejtették a tisztjeit – akik közül sokan lovagok voltak.
Elrendelte, hogy építsenek flottát a Loire-on, mielőtt a régióba sietett. A lázadás gyorsan terjedt, és attól félt, hogy a többi törzset is arra ösztönzi majd, hogy csatlakozzon, ha gyengének ítélik a rómaiakat. Ennek az volt az oka, hogy a gallok mint faj „hajlamos a forradalomra, és a háború lehetősége bármikor fellelkesíti”. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy „szívből szeretik a szabadságot, és gyűlölik a rabszolgaságot”. Ezért aztán több független oszlopba osztotta a seregét. Labienust ott hagyta, hogy őrizze az előző évben legyőzött belga törzseket, míg Crassus magával vitt tizenkét cohorsot Aquitaniába – talán a Hetedik légiót, erősítésként néhány katonával kiegészítve. Egy három légióból álló, nagyobb haderőt Sabinus parancsnoksága alatt Normandiába küldött. [17] Maga Caesar a sereg maradékát a venétek ellen vezette, hogy csapást mérjen a lázadás központjának tartott helyre. A törzs vonakodott sereget toborozni és nyílt síkon összemérni az erejét a légiókkal, ezért a rómaiak a városaikat vették célba, amelyek a parti földnyelvekre épültek. Habár jó néhányat megrohamoztak, a lakosaik a javaik zömével hajóra szálltak, és elmenekültek. A törzs fő erőssége a flottája volt, ami Caesar szerint nagyjából 280 hajót számlált, és csak amikor az újonnan épített római hajóraj megérkezett, akkor tudtak szembeszállni vele. A gall vízi járművek nagy vitorlások voltak, inkább kereskedésre tervezve, semmint háborúzásra, de még így is feladták a leckét a rómaiak által használt evezős gályáknak. A tengeri háborúzás általános módszere a mediterrán világban a „kosolás” (azaz öklelve lékelés) és lerohanás volt. Az első módszer a venétek vastag gerendákból ácsolt hajótestén nem működött, a második pedig a hajóik magas oldalfala miatt bizonyult kivételesen nehéz feladatnak. A római flottát Decimus Brutus vezette, s a találékonyságnak és a jó szerencsének köszönhetően egyetlen ütközetben sikerült elpusztítania az ellenséges hajórajt. A szárazföldi ostrom során használt fegyverekhez hasonló eszközöket készítettek, hogy átvágják és ledöntsék az ellenség vitorlázatát, de végső soron egy hirtelen szélcsend miatti veszteglés tette sebezhetővé a venéteket, mert a hajóiknak nem voltak evezőik. A parton álló Caesar és a sereg zöme pusztán tétlen szemlélője lehetett az eseményeknek. A flottájukat elvesztették, a városaikat és a falvaikat nem voltak képesek megvédeni a római ostromtól, így a venéteknek nem maradt más választásuk, mint hogy megadják magukat. Látszólag egyik Rómával szövetséges törzs sem állt ki mellettük, és Caesar úgy döntött, kemény büntetést alkalmaz. A teljes uralkodói tanácsot – ami talán néhány száz emberből állhatott – lefejezték, a törzsi lakosság többi részét pedig eladták rabszolgának. Kétséges, hogy az egész régiót
elnéptelenítették volna, mert már maga a dolog gyakorlati része, hogy ekkora embertömeget kell összegyűjteni, valószínűtlenné teszi, hogy mindenkit megtaláltak. Lehet, hogy csak azokat a hadköteles korú férfiakat adták el, akiket elfogtak, vagy akik megadták magukat. Mindazonáltal ez szörnyű csapás lehetett a venétek számára, hiszen kiiktatták az összes vezérüket és véneiket, a törzs legtöbb tagjával egyetemben. A lépés bizonyosan óriási társadalmi és politikai megütközést keltett. Caesar azzal indokolta az iszonyatos büntetést, hogy muszáj volt megmutatnia, a képviselőivel és követeivel tisztelettel kell bánni. (Egyes történészek jogosan jegyzik meg, hogy a gabona begyűjtésére küldött tiszteket normális esetben nem tekintették követeknek.) Azonban Caesar álláspontját valószínűleg legtöbb római kortársa osztotta. A tisztjeit foglyul ejtették, amikor olyan népeket „látogattak meg”, akik elvileg Róma szövetségesei voltak – az emberei sorsáról nem tesz említést, nem tudni, hogy bármelyikük, esetleg mindegyikük megmenekült-e. A venétekre kiszabott szigorú büntetés figyelmeztetés volt, hogy ha a rómaiakat – főleg a rangidős tiszteket és a lovagokat – rossz bánásmódban részesítik, az súlyos következményekkel jár. A kikövetelt túszok Caesar kezében fontos eszköznek számítottak, hogy ne kelljen kételkednie a törzsek lojalitásában, amit azoktól a közösségektől is elvárt, akik üdvözölték Rómát, és azoktól is, akiket legyőzött. Nem hagyhatta, hogy sikerrel járjon a próbálkozás, amely a római foglyokkal a feje tetejére akarta állítani a rendszert. A venétekre ennek értelmében szigorú büntetést kellett kiszabnia, hogy elrettentse a többi törzset a hasonló megmozdulástól. A rómaiak elfogadó hozzáállást tanúsítottak a brutális intézkedésekkel kapcsolatban. Az önmagáért való kegyetlenséget elítélték, de az olyan kíméletlenséget, amelyből gyakorlati előnye származott Rómának – amennyiben idegen népeken alkalmazták –, indokolhatónak tartották. Extrém példaként Spartacus híveinek Crassus által elrendelt tömeges keresztre feszítését említhetjük i. e. 71-ből. Ha Caesar úgy érezte, hogy az érdekét szolgálja, totálisan könyörtelen tudott lenni. [18] Labienus jelenléte garantálta, hogy az általa biztosított területen még csak csatározások se legyenek. Crassus és Sabinus Aquitaniában, illetve Normandiában aratott győzelmet. Nyár végén Caesar személyesen vezetett egy sereget a menapiusok és a morinusok ellen, akik azon a partszakaszon éltek, amit ma Pas de Calais és Belgium néven ismerünk. A támadásra az szolgáltatott okot, hogy nem küldtek követeket Caesarhoz, hogy a barátságát keresve elismerjék az ő és Róma hatalmát. Az információk szerint mindkét törzs biztosított harcosokat a harcba szálló, nagy belga seregnek az elmúlt
évben. Nem voltak nagyobb városaik, elszórt településeken éltek. A rómaiak jövetelének hírére még ezeket is kiürítették, és a lakosság magával vitte a barmait, a juhait és minden mozdítható értékét, majd elrejtőzött az erdőség és a környék mocsaras területei mélyén. Ilyen terepen a rómaiak nehezen boldogultak, és a légiók legyőzhető ellenfél nélkül maradtak. Felgyújtották az útjukba akadó falvakat és tanyákat, de ettől az ellenség még nem adta meg magát. Azután a legionáriusok nekiláttak az erdős vidék tisztogatásának, és sikerült is elfogniuk néhány ellenséges csoportot a lábasjószágaikkal együtt, de az ellenük végrehajtott orvtámadásokban ők is veszteségeket szenvedtek. Ez már másfajta hadviselés volt az eddigi hadjáratokhoz képest, és igen keveset sikerült elérniük az alatt a néhány hét alatt, ami még a háborúzásra alkalmas évszakból maradt. Ahogy romlott az időjárás, Caesar visszavonult, és mindkét törzset legyőzetlenül hagyta. Kudarc volt, de se nem jelentős, se nem orvosolhatatlan. Mindent összevéve az év meglehetősen jól sikerült, Galliában is, de különösen az ígéretesen alakuló római ügyek tekintetében. Miután a posztja biztosítva volt, jövő nyárra Caesar bátran tervezhetett merészebb célokat. Ez volt a másik oka a venétekkel szemben tanúsított durva eljárásnak. Könnyen elképzelhető, hogy következő célpontnak Britanniát tűzte ki maga elé, de az is lehetséges, hogy ismét az illír határvidék meghódítása motoszkált a fejében. Akár így, akár úgy, valahogy biztosítania kellett, hogy Galliában nem tör ki háború, amíg a sereg zömével máshol lesz. Az egyetlen lázadó törzs kegyetlen megbüntetése jó intésül szolgált, hogy nem árt félni Caesar haragjától. [19]
XIII „A VÍZEN TÚL”: A BRIT ÉS GERMÁN EXPEDÍCIÓK, I. E. 55–54 „Október 24-én levelet kaptam Quintus öcsémtől és Caesartól, szeptember 25-i keltezéssel; Britannia legközelebbi pontjáról küldték. Britanniát legyőzték, a lakói átadták a túszaikat. Zsákmányt nem szedtek, de némi hadisarcot kivetettek, és épp visszahozzák a sereget Britanniából.” – Cicero, i. e. 54. késő október [1] „Az isteni Julius volt az első római, aki sereggel kelt át Britanniába. A lakosait egyetlen megnyert csatával megfélemlítette, és irányítása alá vonta a partvidéket. Mégis jogosan jelenthetjük ki, hogy nem tett többet, mint megmutatta a szigetet az utódainak, ám nem hagyta rájuk örökül.” – Tacitus, i. sz. 98 körül [2] I. e. 56-ban a gall hadműveletek intenzitása alábbhagyott, de Caesar eltökélte magát, hogy visszanyeri az ott töltött első két év lendületét. A téli hónapokban látszólag végleg eldöntötte, hogy Britannia lesz a következő célpontja, ha egyáltalán már nem dőlt el azelőtt. Állítása szerint ez egy szükséges feladat volt, mert annak a szigetnek a törzsei katonai segítséget nyújtottak az ellene harcoló galloknak. Bizonyára szoros üzleti kapcsolat állt fenn Észak-Gallia parti törzsei és a csatorna túloldalán élő népek között. A múltban talán politikai kapcsolatban is álltak, de a venétek és a többi parti törzs legyőzéséről írott beszámolójában nem tesz említést a britonok nagyarányú közreműködéséről. Ámbár Észak-Európa törzseiben a harcosok körében bevett szokásnak számított, hogy más törzsek híres, törzsfőnökeinek szolgálatába álltak, és elképzelhető, hogy ily módon néhány briton Caesar légiói ellen is harcolhatott. Azonban a célzás, miszerint a brit törzsek katonai fenyegetést jelentenek Róma galliai érdekekeire, nem volt több ürügynél; Britannia más okból ragadta meg Caesar figyelmét. Pletykák keringtek gazdag
természeti kincseiről, ami egy szépen jövedelmező háború lehetőségével kecsegtetett. Suetonius azt állítja, hogy Caesar gyöngyök iránti rajongása is ösztönzőleg hatotta mert úgy tudta – mint kiderült, rosszul –, hogy a brit partokon különösen szép példányokat lehet találni. De még a meggazdagodásnál is fontosabb volt a dicsőség, amit mindig az arat le, aki elsőként vezet római sereget korábban még fel nem fedezett országokba. Ráadásul Britannia varázsát az is növelte, hogy a tenger túloldalán feküdt, egy hatalmas óceán peremén, amiről azt tartották, hogy teljesen körbeveszi a földgolyó lakható földjeit. Mind a görögök, mind a rómaiak alig tudtak valamit Britanniáról és a népeiről, és tények hiányában furcsa lényekről és hátborzongató szokásokról szóló, vad történetek terjedtek, amelyek az Újvilág meséire emlékeztettek az európai felfedezések korában. A britanniai siker elkerülhetetlenül felkeltette volna a római társadalom összes osztályának a figyelmét. [3] ÁRULÁS ÉS MÉSZÁRLÁS Caesar a telet szokás szerint Gallia Cisalpinában töltötte, és még mindig ott tartózkodott, amikor újabb népvándorlás híre jutott a fülébe. Két germán törzs, az usipesek és a tencterusok elhagyták a Rajnától keletre fekvő otthonukat, és átkeltek a folyón Galliába. Caesar állítása szerint 430 000 ember kelt útra. A helvét törzsek összetételének arányait tekintetbe véve – akik közt három nőre, gyerekre vagy egyéb családtagra jutott egy harcos –, ekkor egy 100 000 harcos férfit számláló összhaderővel kellett számolni. Most sem árt óvatosan bánnunk ezekkel az adatokkal, és csak annyit állítsunk, hogy egy „lényegesen nagy embercsoport” volt mozgásban. Igen valószínű, ahogy a helvétek esetében is, hogy a törzsek nem egyetlen óriási oszlopban haladtak, hanem több csapatban szétszóródtak a környező vidéken. A népvándorlás oka megint csak a háború és a fosztogatás volt, de ebben az esetben a két törzs a nagyobb és erősebb szomszédjuk, a suebusok pusztítása elől menekült. A rokon törzseknek ez a szélesebb csoportja látszólag laza szövetséget alkotott, és Caesar következetesen vadabbnak – tehát veszélyesebbnek – ábrázolta őket még a többi germán népnél is. Azt állítja, hogy a törzsek mérhetetlen számú harcossal rendelkeztek, akiknek a fele minden évben kapható volt a háborúra. A germán törzseket büszkeséggel töltötte el a határaikat övező földek nagysága, ahol nem engedtek letelepedni senkit, hogy ezzel is az erejüket demonstrálják, és elrettentsék a fosztogató hadakat. A Feljegyzések felelevenít
egy pletykát, amit Caesar sem megerősíteni, sem tagadni nem akart, miszerint a suebusok egyik oldalán közel ezer kilométeres körzetben egy nép sem mert megtelepedni. Annak ellenére, hogy a nagyobb szomszéd támadásaival nem bírtak megbirkózni, az usipesek és a tencterusok harcos nép maradtak, és a belga menapiusok is csak egy rövid időre tudták feltartóztatni őket, a folyami átkelőhelyeket védve ellenük. A germánok visszavonulást színleltek, három napig kelet felé meneteltek, de azután az éj leple alatt sietve visszaküldték a lovasságukat, hogy meglepetésszerű támadást hajtsanak végre. A menapiusok bedőltek a cselnek, és szétszéledtek, így képtelenek voltak bármiféle összehangolt ellenállásra. A csónakjaikat elfoglalták a vándorlók, és révnek használták a folyón való átkeléshez. A két germán törzs a menapiusoktól szerzett élelemmel vészelte át a telet, s közben az elfoglalt falvaikban húzták meg magukat. [4] Caesar úgy döntött, hogy a szokásosnál korábban csatlakozik a sereghez. Az érkezése előtt a vándorlók ismét útra keltek, és dél felé haladtak, az eburonok és a condrusok területe felé. A következő hadjárat nagyon hamar vita tárgyává lett, mert a szenátusban Cato nyíltan kritizálni kezdte Caesar ténykedését, és hivatali visszaéléssel vádolta meg. Ennek hatására a Feljegyzések még az eddiginél is intenzívebben próbálja megmagyarázni a lépéseit, hogy meggyőzze az olvasót tettei indokolt és becsületes szándékáról, és az általa alkalmazott, szokásos eljárás higgadt és hatásos voltáról, noha azt még a legszigorúbb kritikusai is elismerték volna, hogy a két germán törzs érkezése csakugyan fenyegette a római érdekeket. Az utóbbi három évben Caesar egész Galliára kiterjesztette Róma hatalmát. A régió hivatalosan ugyan még nem volt provinciaként annektálva, és a törzsek önkormányzása megmaradt, de gyakorlatilag akár nyíltan, akár hallgatólagosan mindenki elismerte Róma fennhatóságát. A menapiusok a kevés kivétel közé tartoztak; még be kellett hódolniuk, és túszokat kellett adniuk Caesarnak, amit az eburonok és a condrusok már majdnem biztosan megtettek i. e. 57-ben. A proconsul már a kezdetektől azt hangoztatta, hogy kész megóvni a szövetséges népeket az ellenségtől, minden hadjárat során világosan az értésükre adva, milyen előnyökkel jár a Rómával való szövetség, illetve milyen szörnyű büntetésre számíthatnak a légióival szembeszegülő törzsek. A népvándorlás új és kiszámíthatatlan elemet jelentett az eddig megismert hatalmi egyensúlyban. Galliában nem volt olyan néptelen terület, ahol megtelepedhettek volna, ráadásul máris megmutatták, hogy készen állnak erőszakot alkalmazni bárki ellen, aki nem ereszti be őket. Fennállt a lehetősége, hogy az egyes törzsek – vagy inkább a törzsfőik – örülni fognak
az újonnan érkezőknek, ha úgy érzik, hogy harcosaik létszáma és híre jól szolgálná őket szövetségesként. Ugyanilyen indíttatásból örültek Ariovistusnak, a helvéteknek és magának Caesarnak is. A lehetőség leginkább azok számára tűnt vonzónak, akiknek nem ment olyan jól a sora, amióta Róma uralma alatt éltek, különösen, akiket nemrég elpáholtak a légiók. A törzsek közti rivalizálás és konfliktusok eshetősége változatlanul fennállt, amin csak rontott volna, ha a győztesek nem római, hanem germán támogatással aratnak diadalt. Amikor Caesar kiűzte Ariovistust Galliából, azzal gyakorlatilag kinyilatkoztatta, hogy nem tűri, hogy germán törzsek jöjjenek át a Rajnán. Ahogy láttuk, egyértelműen eltúlozta a gallok és germánok közti különbséget, és az utóbbit Rómára nézve változatlanul potenciális fenyegetésként mutatta be. De még ha túlzott is, sem a népek jellemzői közti eltéréseket, sem a római érdekekre jelentett veszélyt nem ő találta ki. A rómaiak soha nem örültek az olyan népeknek, akik váratlanul hatoltak be a határvidékeikre. [5] Amikor Caesar odaért a seregéhez Galliába, még több információ várta a vándorlókról. Az Alpoktól délre eljuttatott, korábbi jelentésekhez hasonlóan az új hírek többsége is feltehetően azoktól a legatusaitól származott, akik a téli táborhelyeken töltöttek be parancsnokságot. Látszólag nem bocsátkoztak közvetlen harcba a germánokkal. Egyrészt azért, mert a téli hónapokban nehéz volt hadi tevékenységet folytatni, de leginkább amiatt, hogy a legatusoktól nem várták az egyéni kezdeményezést, és helytelen lett volna, ha nagyobb műveletbe kezdenek a saját szakállukra. Caesar a szövetséges törzsektől is kapott jelentéseket. A Feljegyzések egy későbbi bekezdésében megjegyzi, hogy mindennapos szokásnak számított, hogy gall nemesek házában szállt meg, miközben Galliában utazott. Ezzel hatásosan kimutathatta, milyen nagyra tartja a barátságukat, mert a gall kultúrában a vendéglátás igen jelentős szerepet játszott, de abban is segített, hogy felmérje a hangulatukat és a véleményüket. Egy római magistratus a fontosabb kapcsolatait nagyon bizalmas szinten ápolta. A változatos forrásokból begyűjtött információkból aggasztó kép állt össze. Egyes törzsfők és törzsek máris megkörnyékezték a vándorló germánokat, hogy a barátságukat keressék, illetve katonai segítségért földet ajánlottak nekik. Caesar maga elé rendelte az összes törzs vezetőjét egy gyűlésre, ahol a szokásos lovagsági különítményeket és a gabona-utánpótlást igényelte tőlük. Nem érezte szükségét, hogy elárulja, tudomása van róla, hogy egyes törzsfők már alkudoznak a germánokkal. Ha sikerült volna gyorsan legyőznie a két törzset, ezeknek a tárgyalásoknak úgyse lett volna nagy jelentősége. Az összevont római hadsereg elkezdett észak felé menetelni. [6]
Amikor a hadoszlop már csak néhány napnyira járt a két germán törzstől, küldöttség érkezett tőlük. A követek beszámoltak róla, hogy a suebusok űzték el őket az otthonaikból, és arra kérték Caesart, hogy adjon nekik földet, vagy legalább engedje meg, hogy azt megtarthassák, amit eddig erővel sikerült megszerezniük. Ahogy máskor is, a beszámolója itt kihangsúlyozza a barbárok gőgjét, hiszen kijelentik, hogy készen állnak fegyvert ragadni, ha elutasítja őket, mert a suebusokon kívül senkitől sem félnek. A proconsul úgy válaszolt, ahogy „helyénvalónak tűnt”, de világossá tette előttük, hogy nem fogja megengedni, hogy letelepedjenek Galliában. Felajánlotta viszont, elintézi nekik, hogy letelepedhessenek az ubiusok között, akik egy, a Rajnától keletre élő, másik germán törzs voltak. Őket is szorongatták a suebusok, és nemrég követeket küldtek hozzá a támogatását kérve. A két törzs küldöttei beleegyeztek, hogy ismertetik a népükkel az ajánlatát, és három napon belül visszatérnek Caesarhoz a válasszal. Arra kérték, hogy addig állítsa meg a seregét. Caesar elutasította a kérést, arra gyanakodott, hogy az egész csak időhúzás, mert tudomására jutott, hogy a germán lovasság zöme épp zsákmány- és takarmányszerző portyán van. [7] A rómaiak tovább masíroztak, míg nagyjából húsz kilométerre megközelítették a fő törzsi táborhelyet. Ez körülbelül három napba telt, amikor is Caesar újra találkozott ugyanazzal a küldöttséggel, amelyikkel azelőtt. Ismét arra kérték, hogy álljon meg és várakozzon, de a légiók folytatták az előrenyomulást. Caesar teljesítette az egyik kívánságukat, és azt a parancsot küldte előre a lovassági ernyőnek, hogy ne lépjenek harcba a germánokkal, ha összefutnak velük. Ha megtámadják őket, akkor a segédcsapatok és a szövetséges lovasság ne tegyen mást, csak a védelemmel foglalkozzék. Ezenfelül a germánok engedélyt kértek, hogy követeket küldhessenek az ubiusokhoz, hogy elkezdjenek tárgyalni a lehetséges letelepedésükről. Ehhez ismét három nap haladékot kértek. Caesar szkeptikus maradt a szándékaikat illetően, mert úgy érezte, ez csak újabb ürügy az időhúzásra, míg a portyázó had visszaér. Nem volt észszerűtlen lépés, mert ha a germánok őszintén a békés rendezésben reménykedtek, nyilván akkor is érdekükben állt, hogy erősebb pozícióból folytassák a tárgyalásokat. Ha viszont harcolni akartak, hasonlóképpen szükségük volt ezekre a katonákra, akik korábban előretolt egységként támadták le a menapiusokat, és kétségtelenül a legjobb harcosaik szolgálhattak a soraikban. Ráadásul, ha a fosztogatóknak sikerül élelemmel és takarmánnyal visszatérni, azzal pár napra nagyban megkönnyítik a helyzetüket, akár tárgyalásra, akár hadmozdulatokra kerül sor.
Caesar szerény engedményként megígérte, hogy napi hat kilométernél nem fog többet megtenni, amivel olyan pozícióba kerülhet, ahol könnyen kielégítheti a sereg vízigényét. Időközben a két oldal lovassága között máris kitört a harc. A germánok 800 lovasa hátramaradt, hogy a tábort őrizze. Caesar 5000 fős lovassággal rendelkezett, habár nem valószínű, hogy egy helyre tömörültek, ha mindenki elvégezte a rá bízott őrjáratozó, illetve árnyékoló feladatot. Annak ellenére, hogy a gall segédcsapat jelentős létszámbeli fölényben volt, és az ellenség lovainál nagyobb testű hátasokat használt, a germánok hamar figyelemre méltó előnyt szereztek. Caesar beszámolója szerint a germánok rohamoztak elsőként, és a gall lovasság egy részét megfutamították, ekkor viszont belefutottak az őket támogató alakulatokba. Sok germán leszállt a nyeregből, hogy gyalogosan harcoljon tovább – elképzelhető, hogy a válogatott gyalogság támogatásával, akik egyes germán törzseknél rendszerint a lovasságot kísérték. A gallok pánikba estek, és menekülőre fogták a dolgot, amivel megrémítették a segédcsapatok és a szövetséges lovasság jó részét, akik fejvesztve vágtattak vissza a fő sereghez, ami valószínűleg jó néhány kilométerre járt tőlük. Caesar kihangsúlyozza, hogy a germánok szegték meg a fegyverszünetet, miután indokolatlanul rátámadtak a gyanútlan szövetségeseire. Máshol meg azt jegyzi meg, hogy a germánok nyereg nélkül lovagoltak, és megvetették a gallokat, akik ezzel szemben nyerget használtak, és amint látótávolságba kerültek, a germánok nyomban kedvet kaptak, hogy lerohanják őket. Soha nem tudjuk meg, hogy mi az igazság, és valószínűleg már akkor se volt egyértelmű. Mind a gallok, mind a germánok énközpontú harcosok voltak, akik nagyra tartották a kirívó vitézséget és a rutint. A vezéreiknek nem volt könnyű bármiféle fegyelmet erőltetni ezekre az emberekre, és amikor különböző törzsekből származó harcosok találkoztak, akkor jó eséllyel erőszakba torkollott a dolog. A gúnyolódás könnyen személyes párbajjá vagy tömeges küzdelemmé fajult. A galliai hadjáratok során a germánok rendszeresen legyőzték gall ellenfeleiket, és minden egyes diadal növelte a hírüket. Jelen esetben Caesar hetvennégy gall szövetségesét ölték meg; ez az olyan ritka alkalmak egyike, amikor konkrét számot társít a veszteségéhez. Egy Piso nevű, Aquitániából származó arisztokrata is közéjük tartozott, akinek a nagyapja annak idején a törzsük királya volt, és a szenátus a „római nép barátja” címmel tüntette ki. Piso a megfutamodás során visszafordult, hogy megmentse a fivérét, de már a menekülésük közben ledöntötték a lováról, körbevették és levágták. A fivére visszavágtatott az ellenség közé, és őt is megölték. [8]
Caesar állítása szerint az összecsapás megmutatta a germán törzsek álnok, áruló jellemét, hiszen csak azért húzták a béketárgyalásokat, hogy kellőképpen megerősödjenek, és megtámadják őt. Ez igaz is lehetett, meg nem is, mindenesetre ha igaz, akkor a harcoknak ez a korai kiprovokálása semmiképpen nem állhatott érdekükben. Mivel Caesar attól tartott, hogy a csetepaté a pletykák hatására jelentős vereséggé fog változni, ami nyugtalanságot szíthat a gall törzsek között, maga elé kérette a legatusait és a quaestorát, és a következő napra átfogó támadást rendelt el. Másnap reggel, miközben a légiók a csatára készülődtek, küldöttség érkezett a germánoktól. Az összes vezérük és törzsfőjük megjelent, hogy bocsánatot kérjenek az előző napi hadakozásért, és elmagyarázták, hogy eszük ágában sem volt megszegni a fegyverszünetet, sőt alig várták, hogy folytathassák a tárgyalásokat. A Feljegyzések tovább hangsúlyozza a germán vezérek „áruló és alakoskodó” magatartását, és egy ritka, érzelmes pillanatban azt írja, hogy „megörvendeztették Caesart”, mert a sorsuk ismét a markában volt. Megfeledkezve a felháborító momentumról, amikor az ő tisztjeit ejtették foglyul – és ez itt az alapvető különbség, hiszen azok rómaiak voltak, ráadásul az ő emberei –, őrizetbe vette a követeket. A légiók három oszlopban vonultak fel, amit könnyen a triplex acies csatasorba lehetett rendezni, és meneteltek tizenhárom kilométert a germán táborig. A vezetők nélkül maradt usipesek és a tencterusok igencsak meglepődtek, és ami ezután következett, azt inkább lehet mészárlásnak, mint csatának nevezni: [9] Mikor a rémületük nyilvánvalóvá lett a fejetlenség és a káosz láttán, a katonáink, akiket feldühített az előző napi árulás, megrohanták a tábort. Aki az ott lévők közül fegyvert tudott ragadni, megpróbált harcolni egy darabig a szekerek és a csomagok között. A többiek, asszonyok és gyerekek csordája… menekülni kezdett minden irányba; Caesar utánuk küldte a lovasságot, hogy vadásszák le őket. Mikor meghallották a hátulról jövő lármát, és látták, miként vesznek oda az övéik, a germánok eldobálták a fegyvereiket, elhajították hadi jelvényeiket, és elkezdtek menekülni a táborból; s amikor elértek a Meuse és a Rajna találkozásához, megijedtek az eléjük táruló mélységtől; rengetegen máris lezuhantak, és többen a folyóba ugrottak, ahol meg is fulladtak, miután elragadta őket a félelem, a fáradtság vagy a víz. [10]
Caesar seregében nem volt halálos áldozat, csak néhány sebesült maradt az egyoldalú küzdelem után. Nem ad pontos számot a germánok veszteségéről, de valószínűsíthető, hogy jelentős lehetett, hiszen sokakat megöltek közülük, vagy elvitték, hogy eladják rabszolgának. Még annál is többen elmenekültek, aminek az volt az ára, hogy a javaikat ott hagyták a szekereken. Ha feltételezhetjük, hogy a két törzs nem egyetlen helyen ütött tábort, hanem számos csapatban szóródott szét egy viszonylag nagy területen, akkor a többi csoport könnyebben kereket oldhatott. Az egyetlen szervezett menekültcsoport a portyázó lovasságé volt, akik a sugamberek törzsében találtak menedéket. Népük pusztulása és szétszóratása után a törzsi vezetők visszakapták a szabadságukat, de inkább úgy döntöttek, hogy a római táborban maradnak, mert tartottak a gallok bosszújától, akiknek a földjeit fosztogatták. [11] A rómaiak megünnepelték a könnyű diadalt, ami után már nem nyomasztotta őket „egy óriási háború réme”. A siker bebetonozta Galliában a római uralmat, amit Caesar korábbi hadjáratai alapoztak meg. Ha még egy brit expedíciót is indítani akart ebben az évben, az aktuális hadjárat gyorsasága nyitva hagyta számára a lehetőséget. Gyakorlati szempontból a győzelem jót tett Rómának, de amikor az események híre a városba jutott, számos szenátor nem fogadta jól. Nem valószínű, hogy az első jelentés Caesartól érkezett, sokkal elképzelhetőbb, hogy az állományában szolgáló emberek Rómába küldött levelei vitték a hírt, esetleg – közvetve vagy közvetlenül – a sereggel utazó kereskedők. Cato irányította a Caesar ellen intézett támadást, amely nem is igazán a mészárlásra koncentrált, hanem arra a hitre, hogy a proconsul a követek foglyul ejtésével és a meglepetésszerű támadással megsértette a fegyverszünetet. A rómaiak nagyra értékelték a „jóhiszeműséget” (fides), amivel szemben – a nézeteik szerint – más népek kétszínűsége állt. Bár aligha mondhatták magukat feddhetetlennek, tisztában voltak vele, hogy a szerződések és egyéb hivatalos megállapodások tiszteletben tartásának megvan az a gyakorlati előnye, hogy a jövőbeni tárgyalásokat is megkönnyítik. Még elemibb szinten azzal magyarázták, hogy Róma különleges kapcsolatban állt az istenekkel, amit figyelemre méltó háborús sikerei is mutattak, ám ennek az volt az ára, hogy erkölcsösnek kell maradniuk, és tiszteletben kell tartaniuk a szent kötelezettségeket és fogadalmakat. A szenátusban „Cato arra unszolta őket, hogy szolgáltassák ki Caesart azoknak, akiknek ártott, és ne mocskolják be magukat vagy a városukat az ő bűnével. »Ugyanakkor – mondta – mutassunk be áldozatot is
az isteneknek, hogy a hadvezér ostobaságáért és őrültségéért ne büntessék meg a katonáit is, és kíméljék meg a várost.«” [12] A múltban a rómaiak igazságtalanság esetén néhány alkalommal hivatalosan átadták az egyik magistratusukat az idegen ellenségnek vezeklésként. A legutóbbi példa i. e. 137-ben történt, miután a consul Caius Hostilius Mancinus hagyta, hogy a seregét körbevegyék a keltibérek a városuk, Numantia mellett. Mancinus azzal mentette meg a katonái életét, hogy megadta magát. A serege szabadon távozhatott, de a rómaiak kénytelenek voltak elfogadni egy olyan békeszerződést, ami a numantiaiaknak kedvezett. Utólag a szenátus megtagadta a szerződés jóváhagyását, és megparancsolta, hogy Mancinust mint biztosítékot adó személyt verjék vasra, és hagyják Numantia falai alatt. (A keltibérek ezt nem találták valami nagy vigasznak, és figyelmen kívül hagyták. Mancinus visszatért Rómába, s arisztokrata lévén megbízást adott egy szobor elkészítésére, ami őt magát ábrázolta meztelenül, láncokban. A szobrot feltűnő helyen állította ki a házában, hogy emlékeztesse a látogatóit, hogy hajlandó volt feláldozni magát a Köztársaság javáért.) Cato nem tudott előállni olyan érvvel, ami Caesart a Mancinus-félékhez hasonlította volna. A múltban kizárólag akkor adtak át bárkit az ellenségnek, ha a rómaiak felelőst kerestek a közelmúltban történt vereségekért, vagy el akartak kerülni egy előnytelen megállapodást. Caesar egyik győzelmet aratta a másik után, és amíg ezt folytatta, addig elképzelhetetlen volt, hogy a szenátus beleegyezzen Cato követelésébe, főleg, amíg Pompeius és Crassus volt a consul. Mindamellett egyértelmű nyugtalanság volt érezhető a szenátorok között, és elég valószínű, hogy épp ekkor szavazták meg, hogy küldöttséget menesszenek a gall provinciák állapotának felmérésére. [13] Tudomásunk szerint ilyen küldöttséget valójában soha nem küldtek. Cato bírálata nyilvánvalóan fájt Caesarnak, mert úgy döntött, hogy levelet küld az egyik barátjának, amiben megmagyarázza a tetteit. Ez a barátja felolvasta az üzenetet a szenátus egyik ülésén, „és amikor elhangzott, Cato megannyi sértését és vádját ismertetve, Cato szólásra emelkedett, és nem dühösen vagy az elhangzottakat vitatva, hanem a látszat szerint számításból és előre felkészülten vázolta, hogy az ellene felhozott vádak bővelkednek becsmérlésben és gyúnyban, ami Caesar részéről gyerekes és közönséges húzás”. [14] Cato túl jó színész volt ahhoz, hogy ne tudja a saját előnyére fordítani a szituációt. Ha Caesar jelen lett volna, szónoki képességeivel valószínűleg könnyebben meggyőzi a társaságot, vagy legalábbis felismeri, hogy vesztésre áll a vitában, és taktikát vált. A szóban forgó években ez volt az egyedüli gyenge pontja, hogy nem lehetett jelen a
szenátus ülésein és Róma nyilvános gyűlésein. Miután felolvasták a levelét, Cato képes volt Caesar összes cselekedetét részletekbe menően kiforgatni. Pillanatnyilag ő és akik hozzá hasonlóan ellenséges érzelmeket tápláltak Caesarral szemben, ennél többet nem tehettek, de nem hagytak fel az állandó szurkálódással, és minden körülmények között éltek a lehetőséggel, még akkor is, amikor a Köztársaság hivatalosan a proconsul sikereit ünnepelte. [15] A tencterusok és usipesek lemészárlásának híre egy darabig nem jutott el Rómába, szóval nem valószínű, hogy ezekre a vitákra i. e. 55 vége előtt került sor. Rögtön a győzelme után Caesar úgy döntött, hogy a sereggel mintegy erőbemutatót tartva átkel a Rajnán, hogy elrettentse a többi germán törzset Gallia inváziójától. Az ubiusok máris túszokat adtak neki, és a segítségét kérték a suebusok ellen, ami további igazolásul szolgált a Rajnán túli kiruccanásra. A törzs csónakokat ajánlott fel a seregnek a folyón való átkeléshez, de a proconsul úgy vélte, „túl kockázatos, és a saját, valamint a római nép rangján aluli” lépés lett volna igénybe venni a lehetőséget. Inkább építtetett a légiókkal egy hidat, amelynek terveit örömmel részletezi a Feljegyzésekben, mert a rómaiak csaknem olyan nagyra tartották a katonáik mérnöki képességeit, mint a harctéri sikereiket. A híd tíz nap alatt elkészült, és erős helyőrséggel ellátott erődítményeket állítottak mindkét oldal védelmére. Az építmény elhelyezkedése rejtély maradt a mai napig – és Caesar leírása ellenére az építés egyes részletei is. Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy a mai Koblenz és Andernach között épült. [16] Miután átkeltek a folyón, a légiók senkivel nem tudták összemérni az erejüket. A sugamberek már összes ingóságukkal együtt bevették magukat a rengetegbe, mert a két vándorló törzs lovasai, akik köztük találtak menedéket, igencsak sürgették őket. Hasonlóképpen a suebusok is kiürítették a településeiket, családjukat és nyájukat az erdőségbe küldték, ahol a legjobban el tudtak bújni a behatolók elől. A harcosaik egy jól ismert helyen sorakoztak fel a területük szívében, ahol össze tudtak csapni a rómaiakkal. Caesar különösebben nem vágyott rá, hogy túl mélyen a területükre merészkedjen, vagy hogy a csata lehetőségét keresse. Tizennyolc napig dúlta a környéket, tanyákat és falvakat gyújtott fel, és learatta vagy elpusztította a termésüket. Azután visszavonult a Rajna nyugati partjára, és összetörte a hidat maga mögött. Megmutatta a régióban élő germánoknak, hogy a római sereg hajlandó és képes elérni és megtámadni a földjeiket, ha úgy akarja. Az usipesek és tencterusok sorsa, azelőtt pedig Ariovistus veresége szörnyű figyelmeztetés volt bármely törzs számára, amelyik Galliában próbált meg
letelepedni. Az ubiusok vezérei megnyugodtak, hogy Caesar visszatér, és a segítségükre lesz, ha a suebusok ismét megtámadnák őket. Gallia határvidéke pillanatnyilag biztonságban volt. [17] FEGYVERES FELDERÍTÉS – AZ ELSŐ EXPEDÍCIÓ BRITANNIÁBA, I. E. 55 Már késő nyár volt, de Caesar még mindig a Britannia elleni támadást fontolgatta. Egyszerű portyánál alig lehetett több belőle, mivel sietve készültek fel, és azzal számoltak, hogy ismét Galliában fognak telelni. A venétek ellen épített flotta a hadjárat során szerzett hajókkal és a szövetségesek által biztosított vízi járművekkel együtt a morinusok partszakaszán (a mai Pas de Calais) gyűlt össze. Caesar a légiókkal a Rajnától menetelt feléjük, és az érkezésük hírére a korábban ellenséges morinusok úgy látták, hogy pillanatnyilag az a legbölcsebb, ha békét kötnek Rómával. Az evezős hadihajók mellett a proconsul száz vitorlást használhatott fel szállítóeszközként. Összességében nem volt valami nagy hajóhad az előttük álló feladathoz. Caesar úgy döntött, hogy csak a legszükségesebbeket viszi magával, amikor a poggyász és az élelem került szóba, mert az évnek ebben a szakában nyugodtan számolhatott azzal, hogy a földeken lévő, beérett terméssel feltöltheti a készleteit. Két légiót, a Hetediket és a Tizediket bezsúfolták nyolcvan szállító járműbe. Valószínű, hogy ekkor ezekben egyenként nem szolgálhatott több négyezer embernél, tehát minden szállítóhajóban átlagosan száz ember utazott. Voltak legionáriusok, akik inkább a hadigályákon ültek az evezők mögé. További tizennyolc szállítóhajó jutott a lovasságnak, talán néhány száz főnek és hátasának biztosítva helyet. A rangidős tisztjei a személyes állományukkal és a nélkülözhetetlennek vélt javaikkal a hadigályák szűkös körülményeit vehették igénybe. Az elmúlt években bevetett seregekkel ellentétben Caesar ezzel a kis létszámú haderővel indult el Britannia megszállására. A sereg zöme Galliában maradt, és a legatusai parancsnoksága alatt jókora hadoszlopokat küldött a menapiusok és azon morinusok féken tartására, akik nem adták meg magukat. Egy további különítmény helyőrséget alkotott az indulási pont kikötőjénél, ami bizonyára a mai Boulogne közelében volt – a mai Calais környéki földterület ekkor még tenger alatt lehetett. Az előkészületek annyira elhúzódtak, hogy a római flotta augusztus végéig nem hajózott ki. [18]
Britannia és Gallia partjainak feltételezhető kinézete i. e. 55-ben Az indulást megelőző hetekben Caesar megpróbált annyi információt begyűjteni Britanniáról és a lakóiról, amennyit csak tudott, valójában azonban nagyon kevés hasznos adathoz jutott. Meghallgatta a kereskedőket, akik rendszeresen a szigetre utaztak, de ők azt állították, hogy igen keveset tudnak. Caesar azt tervezte, hogy Britannia délkeleti csücskén száll partra, míg a fő kereskedelmi kikötők akkoriban sokkal nyugatabbra feküdtek, közülük pedig az egyik legfontosabb a mai Hengistbury-fok volt. Ezért a kalmárok tényleg keveset tudhattak a célpontjáról, de több mint valószínű, hogy vonakodtak is megosztani vele az információikat. A Britanniába irányuló kereskedelem nagyja főleg a gallok kezében lehetett, és csak néhány római használta az útvonalaikat. Sokan közülük Gallia parti törzseiből származtak, amelyeket Caesar nemrég kíméletlenül megregulázott. Teljesen észszerű lett volna, ha ezek az emberek zokon veszik a sziget római intervencióját, hiszen okkal tarthattak tőle, hogy azzal megnyílna a piac a római konkurencia előtt. Miután
Caesar szinte semmi használhatót nem tudott meg ezzel a módszerrel, egy hadihajót küldött át a csatornán felderítő céllal. Az egyik tisztjét, Caius Volusenust tette meg a küldetés parancsnokának. Öt nap múlva tért vissza egy sor, a partszakaszról szerzett megfigyelés birtokában, de mivel a partra szállást nem kockáztatta meg, a részletek meglehetősen elnagyoltak lehettek. Ebben az időszakban Anglia délkeleti partszakasza nagyon másképp festett, mert például a Romney-mocsárhoz hasonlóan mélyebben fekvő területek még a tenger alatt feküdtek. Thanet eredetileg sziget volt, és a Wantsum-csatorna lagúnái jókora védett horgonyzóhelyet nyújthattak a hódítóknak. Volusenus viszont ezeket nem fedezhette fel. A rómaiak terve a brit törzsek fülébe jutott, és számos törzs vezére Caesar gall parton álló táborába küldte a képviselőit. Felajánlották, hogy Róma szövetségesei lesznek, mire biztosítékul a szokásos túszokat követelték tőlük. A proconsul úgy döntött, hogy a küldöttekkel visszaküldi a saját követeit, és kiválasztotta Commiust, a gall törzsfőnököt, akit erre a feladatra megtett az atrebatesek királyának. Úgy vélték, Commius befolyással és kapcsolatokkal rendelkezik a brit törzsekben. Valójában a képességei elég kérdéses értékűnek bizonyultak, mert amikor megérkezett Britanniába, szinte azonnal börtönbe vetették. Caesar semmiféle hírt nem kapott a küldetéséről. Így amikor kihajózott Britannia felé, gyakorlatilag az ismeretlenbe indult el, de már nagyon mehetnékje volt, és arra vágyott, hogy valami kézzelfogható és látványos sikert tudjon felmutatni – ami talán kevésbé vitatható –, mielőtt véget ér az év. Amint kedvezőre fordult a széljárás, kivezette a hadihajókat és a légiókat a kikötőből. [19] Már a kezdetektől problémák adódtak. A lovasság még nem tudott behajózni, és mire odasiettek egy másik kikötőbe, és felszálltak a számukra fenntartott tizennyolc szállítóhajóra, megváltozott az időjárás. Noha Caesar már eltöltött egy kis időt hadihajókon a Mediterrárieum keleti részén, sajnálatosan alábecsülte a tenger erejét és kiszámíthatatlanságát, de különösen a La Manche-csatornát. A lovasság nem tudott utánamenni. A fő karaván még hajnal előtt kihajózott, és a vezérhajók késő reggel érték el Britannia partjait – valószínűleg valahol a mai Dover közelében. Elképzelhető, hogy Volusenus felfedezett egy természetes védelmet nyújtó kikötőt Dovernél, és könnyen lehet, hogy Caesar ezt a helyet használta a partra szálláshoz. Ezen a ponton azonban magas szirtek nyúltak a part fölé, amelyek tetején brit harcosok sokasága várakozott. Caesar lehorgonyozva várt késő délutánig, hogy a szétszórt hajókaraván összegyűljön. A rangidős tiszteket csónakkal átszállíttatta a zászlóshajójához, és tájékoztatta őket, hogy a hadművelet jellege most megköveteli, hogy kiváltképp gyorsan válaszoljanak a jelzéseire.
Miután az összes hajó odaért, kicsivel több mint tíz kilométert kellett hajózniuk a part mentén ahhoz a megfelelő partraszálló helyhez, amit Volusenus nézett ki a korábbi felderítésen. A britonok követték a római flottát, de csak a lovasaik és a fogataik voltak képesek lépést tartani a hajókkal, és odaérni a partra szállás idejére. Volusenus sekély partszakasza valószínűleg Deal vagy Walmer közelében lehetett, széles volt, és nem árnyékolta magas meredély. A britonok ismerték a vidéket és az árapály váltakozását, a rómaiak viszont nem. Ahogy a legionáriusok megpróbáltak partra szállni, hirtelen megrohanták őket a lovasok és a fogatok. A szállítóhajókat nem arra tervezték, hogy embereket vagy szállítmányt tudjanak közvetlenül egy sekély partszakaszra juttatni, és még a viszonylag mély vízben megfeneklettek. A legionáriusoknak a vízben gázolva kellett partra vergődnie súlyos felszereléssel megterhelve. Könnyű célpontot jelentettek a nyílvesszőknek és a hajítófegyvereknek, amelyeket egykönnyen se elkerülni, se pajzzsal elhárítani nem tudtak. Egyenként vagy kettesével szétszóródva evickéltek ki a vízből, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy szervezett ellenállást tanúsítsanak. Nincs rá bizonyíték, hogy a legionáriusok bármiféle különleges kiképzést kaptak volna erre a hadműveletre. Caesar e helyütt meg is jegyzi, hogy veterán katonái nem mutatták a szokásos lelkesedést és agresszió jeleit, de adott körülmények között nehéz volt a tengerparti ostromhoz bármiféle lendületet venni. [20] Caesar jelt adott a hadihajóinak, és megparancsolta a kapitányoknak, hogy egyenesen célozzák meg a partot, és evezzenek be, amennyire csak tudnak, hogy a fedélzeten tartózkodó személyzet parittyával, nyíllal és skorpiókkal vehesse tűz alá a britonokat. Ez csökkentette ugyan az ostromló gyalogságra nehezedő nyomást, de még ezzel együtt is csekély eredményt értek el: És amikor a katonáink, főleg a mély víznek köszönhetően, még mindig nem nagyon haladtak, a Tizedik sashordozója gyorsan elmondott egy imát, majd elkiáltotta magát: „Ugrás, katonák, hacsak nem akarjátok az ellenség kezére adni a sasotokat; mindenki tudni fogja, hogy legalább én megtettem a kötelességemet a Köztársaságért és a parancsnokomért!” Miután ezt jó hangosan elordította, leugrott a hajóról, és megindult a sast ábrázoló hadi jelvénnyel az ellenség irányába. Ekkor a „bakáink” üvöltözni kezdtek egymásnak, hogy ezt a szégyent nem engedhetik meg maguknak [mármint hogy elveszítsék a légió hadi jelvényét], és levetették magukat a szállítóhajóról. Amikor a közelükben
tartózkodó hajókon észrevették, hogy mit csinálnak, követték a példájukat, és elkezdték megrohanni az ellenséget. [21] Még javában tartott az ütközet, a rómaiak szakadozott sorokban küzdöttek, és a legionáriusok mindjárt felfejlődtek az első tiszt vagy jelvényhordozó mellé, akivel találkoztak, épp ahogy a Sambre folyónál tették, amikor az ellenség meglepte őket. Caesar a zászlóshajó fedélzetéről figyelte a rendetlen csatasor alakulását, és kisebb csapatokat küldött ki evezős csónakokban és könnyű felderítőhajókon, hogy azokat a csoportokat támogassák, amiket elvágnak a fő hadtesttől. Bár a britonok ádázul küzdöttek, természetükből adódóan a lovasságuk és a harci fogataik nem voltak alkalmasak egy harci pozíció védelmére, és végül meghátráltak. A mozgékonyságuknak hála a legtöbben el tudtak menekülni. Érdekes, hogy Caesar nem nevezte meg a sashordozó (aquilifer) hőst, bár hajlamos rá, hogy inkább a Tizedik légió együttesen elért eredményeit méltassa, semmint a légió egy-egy katonájáét. Feltehetően a férfi nem tartozott kellőképpen magas társadalmi osztályba ahhoz, hogy méltónak találja nevén nevezni. A katonák persze tisztában lehettek a kilétével, s ugyan Caesar nem említi, római hadvezérként várhatóan előléptetéssel, kitüntetéssel vagy pénzzel jutalmazta meg. [22] Caesar partra szállt, ám a seregének nem volt lovassága, ami nemcsak a legyőzött ellenség üldözőbe vételében korlátozta, hanem a környező vidék felderítésében és az információgyűjtésben is. A légiók kiépítették a szokásos táborukat, talán közvetlenül a partszakasz mellett. Szokás szerint az evezős vízi járműveket a partra húzták, míg a szállítóhajók a part közelében horgonyoztak. Szerencsére az elszánt ellenállás ellenére megvalósított sikeres partra szállás elegendőnek bizonyult, hogy megfélemlítse a legközelebbi törzseket, amelyek vezérei megkeresték Caesart, és önként rendelkezésére bocsátották a kért túszokat. Caesar valószínűleg gabona-utánpótlást is igényelt. Commiust szabadon engedték a foglyul ejtői, és visszatért Caesarhoz. Magával vitte nagyjából harminc csatlósát és néhány britont. Valamennyien lovon érkeztek, amivel Caesar legalább csekély létszámú lovassághoz jutott. Ahogy a Feljegyzések fogalmaz, „ezekkel a lépésekkel megalapoztuk a békét”. Ugyanakkor néhány dologra még neki sem volt ráhatása. Négy nappal később a lovassági szállítóhajók újra kifutottak Galliából, és már Caesar tábora közelébe értek, amikor vihar kerekedett, ami elsodorta őket. Az időjárás rosszabbodott – ez a csatornában nyár végén azóta is gyakran megesik –, de a rómaiakat erre vagy nem figyelmeztették, ahogy Caesar állítja, vagy nem hallgattak a gall tengerészekre, akik ezeken a vizeken
hajóztak. A vihar ráadásul különösen erős lehetett, amit a római flotta keményen megszenvedett, ugyanis tizenkét hajójukat darabokra zúzta, a többit pedig kisebb-nagyobb mértékben megrongálta. Mivel Caesar serege jelentős élelmiszerhiánnyal küzdött, és pillanatnyilag el volt vágva a kontinenstől is, roppant nehéz helyzetbe került. A britonok hamar felismerték a sebezhetőségét, és úgy döntöttek, újrakezdik a háborút. A törzsfőnökök halkan kisurrantak a római táborból. Tudták, hogy a légiók élelme fogytán van, ezért úgy határoztak, elvágják a gabona-utánpótlást. Addig akarták éheztetni a rómaiakat, míg meg nem adják magukat, vagy előnytelen összecsapásra nem tudják kényszeríteni őket. Ha ezt az első expedíciót teljesen elpusztítják, akkor a józan ész azt diktálta volna, hogy a megszállók soha ne merészkedjenek vissza. [23] Míg az emberek egy része azon munkálkodott, hogy annyi hajót javítsanak meg, amennyit csak tudnak, a legionáriusok csoportjai mindennap elmentek búzát aratni a tábor körül elterülő mezőkre. Ahogy azonban a learatatlan területek kezdtek elfogyni, a csoportoknak egyre messzebb kellett kalandoznia, és elég egyértelmű volt, hogy hová vezet a rómaiak következő útja. A britonok lesből akartak támadni, a haderejük a mezőkkel határos erdőségben rejtőzött. Néhány nap múlva a Hetedik légió gyűjtögetőire hirtelen rárontott egy nagyobb alakulat, ami ismét csak főleg harci fogatokból és lovasokból állt. A gallok már régen leszoktak a harci fogatok használatáról, de Britanniában az Ír-szigeten még előszeretettel alkalmazták jó néhány évszázadig. Költséges eszköznek számított, amit csak a törzsi nemesség engedhetett meg magának. A nemesi származású harcos fegyvert forgatott, miközben egy fegyvertelen fogathajtó irányította a két póni vontatta szekeret. Az európai kontinensen a társadalmi változások éppúgy okozhatták a harci fogatok eltűnését, mint a nagyobb testű hátaslovak könnyebb beszerezhetősége. A brit fogatok gyorsak és könnyűek voltak, de az ellenség letarolására nem voltak alkalmasak – a kerekekhez erősített pengék megingathatatlan mítoszát szemernyi megbízható ókori lelet sem bizonyítja. Caesar részletesen beszámol a harci fogattal küzdő harcmodorról, mert tisztában volt vele, hogy az olvasóit elbűvölik az egzotikus járművek, amelyek a homéroszi hősök szellemét idézték meg: Így harcoltak a fogatokról: kezdetnek keresztbe-kasul áthajtottak a csatamezőn, dárdákat dobáltak, s gyakran már a lovak és a hangosan morajló kerekek rémisztő látványa megbolygatta az ellenség rendezett sorait; mikor a lovasaik közé vegyülve rohamozták meg az
ellenséget, leugráltak a fogatokról, és gyalogosan harcoltak tovább. Közben a fogathajtók fokozatosan visszavonultak a frontvonalról, és várakozó állásba helyezkedtek, hogy ha a harcosaikat ellenséges katonák sokasága szorongatja, azok könnyen el tudjanak menekülni. Ekképpen egy ütközetben a lovasság gyorsaságát a gyalogság hatékony szilárdságával egyesítették, és a napi használat és gyakorlat révén oly rutinra tettek szert, hogy képesek levágtatni a legmeredekebb lejtőn is, s közben egyáltalán nem veszítik el az irányítást, egy pillanat alatt meg tudnak állni, hogy megforduljanak, és a kocsirúdon végigszaladva, ki tudnak csapni a járom fölött, hogy aztán villámgyorsan visszatérjenek a fogatba. [24] A fogatnak köszönhetően egy nemesi származású harcos nagy feltűnést kelthetett a csatamezőn, egyben halálos száguldó pódiumként szolgált, és a segítségével a harcos hamar a gyalogos közelharc sűrűjébe juthatott, majd szélsebesen vissza is vonulhatott onnan. A harci fogatok a hadviselés régebbi iskolájához tartoztak, amely az egyedülálló harcosok személyes vitézségét és hősiességét dicsőítette. Ettől függetlenül a brit könnyűlovassággal kombinálva – különösen gyalogos ellenséggel szemben – igen veszélyes ellenfélnek számítottak. A római gyűjtögetők egy részét levágták, a többit körülvették, és ők védtelenül álltak egy olyan ellenfél dárdáival szemben, akiket nem tudtak egykönnyen levadászni. A szokás szerint a római táboron kívül épült, előretolt állásokból azt jelentették, hogy hatalmas porfelhőt látnak abban az irányban, amerre a gyűjtögetők indultak. Sokkal nagyobbat, mint amilyet a legionáriusok lába felvert volna. Caesar sejtette, mi történt, és azonnal kivezette az őrszemeket, hogy megmentse az embereit. Távozás előtt megparancsolta két cohorsnak, hogy váltsák fel őket a tábor falain kívül, a sereg maradékának pedig, hogy kövesse őket, amint felszerelkezett és alakzatba fejlődött. A korábbi hadjáratokkal összevetve a brit expedíció kicsinek számított, ennek ellenére meglepő, hogy egy nyolc légiónak és jókora segédcsapatnak parancsoló proconsul maga vezetett csatába egy ezer főnél is kisebb haderőt. Az érkező cohorsok elegen voltak, hogy megfékezzék a britonokat. Caesar alakzatba fejlődött előttük egy időre, de aztán inkább visszavezette a gyűjtögetőket és a mentesítő haderőt a főtáborba. A britonok csupán apró diadalt arattak, de ami ennél fontosabb, hogy megakadályozták a rómaiakat a gabona begyűjtésében. A sikerükön felbuzdulva összegyűjtötték a seregeiket, hogy átfogó támadást intézzenek a római tábor ellen. Caesar a védfalon kívül csatarendbe állította a légióit és Commius parányi lovasságát,
hogy megütközzön velük. A tömeges harcban a légiók felülmúlták önmagukat, és hamar megfutamították a britonokat, habár az üldözőknek nagyon keveset sikerült elkapni közülük. Caesar embereinek be kellett érniük annyival, hogy felgyújtották a környező tanyákat és falvakat. [25] A visszavágó éppen elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzön több brit vezért, hogy ismét békéért könyörögjenek. Caesar immár a túszok kétszeresét követelte, de meghagyta, hogy a britonok ezúttal szállítsák őket Galliába, mert nem volt hajlandó tovább halogatni a visszatérését. Valahogyan a teljes sereget bezsúfolták a megmaradt hadihajókba és a hatvannyolc szállítóhajóba, amiket úgy, ahogy sikerült helyrepofozni. Már majdnem a szeptemberi napéjegyenlőség idején jártak, de Caesar szerencséje még mindig kitartott, és amikor egy rövid időre kitisztult az idő, éjfél után kihajóztak. Az összes hajó visszaért, habár két szállítóhajó elsodródott, és a morinusok partszakaszán ért partot. Miután a helyi harcosok jó alkalmat láttak a zsákmányszerzésre, rátámadtak a rómaiakra, és ahogy terjedt a hír, egyre többen és többen gyűltek oda. Amikor az események híre Caesar fülébe jutott, a sereg teljes lovasságát a segítségükre küldte, és egyetlen fő veszteség nélkül hozták vissza az ostromlott embereket. Másnap Labienus a megviselt Hetedik és Tizedik légióval gyors büntetőexpedícióra indult a törzs ellen. Az i. e. 56. évtől eltérően a nyár száraz volt, és ez lecsökkentette a környék mocsarainak méretét és átjárhatóságának nehézségét. A morinusok egykettőre megadták magukat. A menapiusokat szintúgy legyőzték a légiók, amelyeket Caesar küldött oda, még mielőtt elindult Britanniába. [26] A legtöbb gyakorlati szempontból az első britanniai expedíció kudarcnak bizonyult, sőt éppenhogy nem lett belőle katasztrófa. A sziget törzseit illetően még csak nem is szolgált sok új adattal, mert arra a néhány hétre, amit Caesar ott töltött, befészkelte magát egy keskeny, eldugott földdarabra. Kapott némi segítséget a bennszülött törzsfőnököktől, akik túszként érkeztek vagy menedéket kerestek a táborában, épp ahogy Galliában. Nem ismeretes, hogy végül hányan jöttek át a csatornán a téli hónapokban, de látszólag legalább egy menekült herceg érkezett hozzá, akit az ellenfelei kergettek el a saját törzséből. I. e. 54-ben Caesar egy kevéske többletinformációhoz jutott, ami aligha érte meg az érte tett erőfeszítéseket. Mivel a hadjáratozáshoz alkalmas évszak már a vége felé közeledett, amikor elindult, az első portyára nem készült fel megfelelően, és a közreműködő haderő is túl kicsinek bizonyult a feladathoz. Ezekért a hibákért Caesart terhelte a felelősség. Ilyen értelemben ez a hadjárat aligha tekinthető a legnagyobb teljesítményének, bár szokás szerint most is megmutatta, milyen rátermetten tudja kihúzni magát és a
hadsereget a szorult helyzetekből. Mindazonáltal az év végére Caesar valószínűleg rájött, hogy propaganda szempontjából a brit expedíció mesés siker. Róma majd megőrült, amikor a kaland híre a városba ért, izgalommal töltötte el őket a gondolat, hogy a légióik végre átjutottak arra a furcsa, rejtélyes szigetre. A szenátus húsz nap nyilvános hálaadást szavazott meg Caesarnak, öttel többet, mint i. e. 57-ben három valóban értékes hadjárat után. Most, hogy a Köztársaság hivatalosan is elismerte a teljesítményét, ez volt a lehető legjobb válasz Cato vádjaira, amelyeket valószínűleg már ugyanazon a gyűlésen megfogalmazott. Az év jól végződött, de Caesar máris eltökélte magát, hogy következő nyáron visszamegy Britanniába. Nem hagyta nyugodni az a hely, főleg a kincseiről szóló pletykák. Egy második látogatás Róma reakciója után ugyancsak vonzó gondolatnak tűnt – az elismerés nagysága pedig talán még fontosabbá tette, hogy méltóvá váljon rá. [27] INVÁZIÓ A második expedíciót alaposabban előkészítették. Mielőtt véget ért a tél, Caesar elkezdett hajókat ácsoltatni a légiók mesterembereivel. Szabvány szerint gyártott, széles, alacsony oldalfalú szállítóhajókat gyártottak, vitorlákkal és evezőkkel egyaránt felszerelve. A következő hónapokban 600 ilyen vízi járművet készítettek a kötelek, csigák és egyéb felszerelés segítségével, amiket az i. e. 54-től Pompeius irányítása alatt álló hispán provinciák biztosítottak számukra. További huszonnyolc hadigálya is elkészült. Caesar a telet szokásához híven Gallia Cisalpinában töltötte, ahol közigazgatási és törvénykezési feladatait látta el. Amikor már indulóban volt, hogy csatlakozzon a sereghez, Illírium megtámadásáról szóló hírek térítették el a szándékától. A helyszínre sietett, helyi lakosokból hadat toborzott, és a fosztogatásért felelős törzset békekötésre kényszerítette. Azután északra utazott, ahol körbejárta a serege téli táborait, és megdicsérte a tiszteket és a katonákat a hajóépítésben mutatott erőfeszítéseikért. Elrendelte, hogy az egész flotta Portus Itiusnál (majdnem biztosan a mai Boulogne-nál) gyülekezzen, és készüljön fel a Britanniába való átkelésre. Mielőtt elindíthatta volna a hadjáratot, ismét megzavarták – ezúttal a treverusok belső viszálykodását kellett elsimítania, ahol a szemben álló törzsfők küzdöttek a hatalmi elsőbbségért. Caesar négy légiót vitt oda könnyű menetfelszerelésben, és nyolcszáz lovast, hogy a kedvenc jelöltjét támogassa a hatalmi harcokban. A riválisa felajánlotta, hogy megadja magát, és nyomban átadta a biztosítékként
kért kétszáz túszt, köztük a fiát és más közeli rokonait. Caesar pillanatnyilag beérte ennyivel, mert nem akarta tovább halogatni Britannia megtámadását. Visszatért a partvidékre, és hozzálátott az utolsó előkészületekhez. Mivel a tervek szerint ezúttal sokkal nagyobb haderőt akart magával vinni, mindenképpen biztosítani akarta, hogy Galliában béke maradjon a távollétében. Az összes törzs törzsfőnöke a táborába gyűlt, és magukkal hozták a négyezer lovas katonát, akiket az előtte álló évre kért tőlük. Így már elegendő számú jó lovassal rendelkezett a légiók támogatásához. Ezek a harcosok és különösen az őket vezető nemesek gyakorlatilag további túszokként szolgáltak annak biztosítékaként, hogy a népeik jól viselkedjenek. Köztük volt a haeduusok alakulatát vezető Dumnorix is, a druida Diviciacus öccse. I. e. 58-ban Caesarnak jó oka volt gyanakodva tekinteni a férfi ambícióira, ezért úgy látta, jobb, ha szem előtt tartja. Nemrég egy másik gall nemestől azt hallotta, hogy a haeduusok egyik tanácskozásán Dumnorix azt állította, hogy a proconsul azt tervezi, a haeduusok királyává koronázza őt. Bár vonakodva fogadták volna el, hogy egy egyeduralkodó alattvalói legyenek, a törzsfők legtöbbje ugyanígy berzenkedett attól is, hogy Caesarnak ellentmondjon, és azzal sem foglalkoztak, hogy leellenőrizzék, van-e az állításnak bármiféle valóságtartalma. A gall lovasságnak csak a fele tartott Caesarral Britanniába, de azt máris eldöntötte, hogy Dumnorixot mindenképpen magával viszi, mert olyan embert látott benne, aki „forradalomra vágyik”. A törzsfőnök mindenféle kifogásokkal próbált előhozakodni, rossz egészségi állapotára hivatkozott, majd a tengeri utazástól való félelmére, végül azzal állt elő, hogy egy vallási tilalom miatt nem hagyhatja el Galliát. Caesart nem hatotta meg a dolog, ezért Dumnorix a számbeli fölényben próbált menedéket találni, és megpróbált meggyőzni más gall törzsfőket is, hogy álljanak mellé, és együtt tagadják meg a britanniai utazást. Állítása szerint a rómaiaknak az volt a terve, hogy megölik valamennyiüket, miután elszakítják őket a törzseiktől, és átkelnek a szigetre. Számos törzsfőnök tájékoztatta a proconsult a férfi vádjairól. Elegendő idejük maradt a cselszövésre és a pletykára a táborban, mivel a kedvezőtlen széljárás csaknem egy hónapig hátráltatta az átkelést. Végül Dumnorix a harcosaival éppen azon a napon surrant ki a táborból, hogy elmeneküljön, amikor az időjárás megváltozott, és a légiók elkezdték a behajózást. Caesart meglepetésként érte a dolog, de nyomban a férfi után küldte a lovasság nagy részét. Eltökélte magában, hogy addig nem száll hajóra, amíg el nem intézi a törzsfőnököt, noha már türelmetlenül várta az indulást. Megparancsolta az embereinek, hogy élve vigyék vissza, ha lehetséges, de öljék meg, ha ellenáll.
Dumnorix nem volt bátorság híján, és tiltakozásképp azt ordította oda a támadóinak, hogy ő „egy szabad nép szabad fia”. Bár a harcosai közül senki sem állt mellé, úgy döntött, hogy harcolni fog, és levágták. Ez nyílt és brutális demonstrációja volt Caesar hatalmának és a vele szemben állók tehetetlenségének, legyenek azok akár Gallia leggazdagabb nemesei. A Feljegyzések nem említi, hogy Diviciacus i. e. 57 után aktív szerepet vállalt volna az eseményekben, de elképzelhető, hogy már nem is volt életben, hogy kegyelemért esedezzen. Végül a Dumnorixnak nevezett probléma egyszerűen annyira kellemetlenné vált, hogy Caesar türelmetlenségében inkább elrendelte a férfi halálát. [28] A második invázió sokkal nagyobb haderővel indult útnak. Caesar öt légiót vitt magával – köztük a Hetediket és a Tizediket, de a többi számát konkrétan nem ismerjük –, valamint a szövetséges segédcsapatok és lovasság felét. A másik három légióját a kétezer lovassal együtt Labienus parancsnokságára bízta. Nekik kellett védeniük a kikötőket, és ha szükségessé vált, gabonautánpótlást útnak indítaniuk a seregnek Britanniába, de a törzseket is szemmel kellett tartaniuk. A római flotta napkeltekor hajózott ki, ám Caesar és a tisztjei ismét csak alábecsülték a csatorna erejét. A szél elállt, és az áramlatok lesodorták őket a tervezett útvonalról. Figyelemre méltó teljesítmény volt ennyi hajót építeni ilyen rövid idő alatt, de ez nem jelentette, hogy tapasztalt tengerészeket is sikerült találni mindegyikre. Az új hajók kialakítása célszerű volt ugyan az emberek, lovak és felszerelés szállítására, és a sekély partszakaszon való kirakodásra, de a mostoha időjárással nagyon nehezen birkóztak meg. Mindamellett az evezők igen előnyösnek bizonyultak, különösen, ha a legionáriusok hajlandóak voltak kemény munkát fektetni a haladásba. Kizárólag az evezésnek köszönhetően sikerült a római hajókat a kikötésre kijelölt partszakaszra navigálni. Caesar azt meséli, hogy ez volt a legalkalmasabb hely, ám a földrajzi fekvése ismeretlen. Egyesek azon elmélkednek, hogy már ismerte a Wantsum-csatornát, tehát azt használta, de az elkövetkező események ismeretében ez nem annyira meggyőző. Egy természetesebb megközelítéssel inkább azt mondanánk, hogy viszonylag közel kötött ki az elmúlt évben használt partszakaszhoz. Bárhol is volt, a britonok ismét felvonultak, hogy megütközzenek velük, de a több száz közeledő vízi jármű látványa félelemmel töltötte el őket, és inkább visszavonultak Délre a flotta zöme a partra ért. A rómaiak megkezdték a partra szállást, és szinte első tennivalóként kijelölték és felépítették a tábort a part mellett. Az őrjáratok elindultak foglyokat ejteni, akiktől megtudták, hogy a brit sereg visszavonult egy másik helyre, a szárazföld belsejébe. [29]
Caesar az azonnali támadás mellett döntött, és az éj leple alatt kimasírozott negyven cohorssal és egy 1700 főt számláló lovassággal. A többi legionáriust és lovast a táborban hagyta Quintus Atrius parancsnoksága alatt. A római flotta zöme lehorgonyzott, mert Caesar meg volt győződve róla, hogy biztonságosabb, ha a nyílt tengeren maradnak, és „a partot békén és nyitva” hagyják. Caesar hadoszlopai szépen haladtak, és közel húsz kilométert tettek meg hajnal előtt, majd egy folyón túl (ami valószínűleg a Stour volt, a mai Canterbury mellett) megpillantották a várakozó britonokat. Az erdővel borított domboldalon egy fallal elkerített helyet láttak – talán a Bigbury Wood melletti földvárat –, ahol a törzsi fősereg csoportosult. Menedékükből bizonyos időközönként lovasok, harci fogatok és provokáló harcosok rontottak elő, hogy hajítófegyvereket dobáljanak a rómaiakra. A taktika kétségtelenül hatékony lehetett a törzsek közti csatározásokban, de a veterán légióknak vajmi csekély problémát jelentett. Caesar elrendelte a támadást, mire a lovasság félresöpörte a britonokat, hogy a Hetedik légió közvetlen támadást intézhessen a földvár ellen. A legionáriusok a híres testudo, azaz teknős alakzatba fejlődtek, a részben egymást fedő pajzsokat a fejük fölé tartva mintegy fedelet képeztek maguk fölött, ami a legnehezebb lövedékek kivételével mindent képes volt megállítani. Alig volt szükség a bonyolultabb mérnöki munkára, amit a rómaiak ostrom idején oly gyakran alkalmaztak. Egy egyszerű feljárót halmoztak a falnak, és megrohamozták a körülkerített helyet. A menekülő ellenséget csak rövid ideig vették üldözőbe. Caesar emberei fáradtak voltak a csatornán való átkeléstől, az éjszakai meneteléstől és a csatától, a vezérük ráadásul még azt várta tőlük, hogy építsék ki a szokásos katonai menettábort. A sereg éjszakára megpihent. [30] Másnap reggel Caesar kiküldött három külön hadoszlopot, hogy kutassák fel az ellenség nyomát. Ilyen esetben az volt a szokásos ügyintézés, hogy addig gyújtogattak és fosztogattak, míg a helyi vezérek elő nem jöttek, a békekötés lehetőségét keresve. Caesar nyilvánvalóan azt hitte, hogy a vereséget követően a britonok ilyen hamar nem tudnak újra csatasorba állni egyetlen nagy seregként, ezért a légiók jobban teszik, ha minél nagyobb területet vizsgálnak át néhány gyors menetoszloppal, ő egyik alakulathoz sem csatlakozott, a menettáborban maradt, és ott érte a hír, amit Quintus Atrius küldött. Rossz híreket kapott, ugyanis előző éjszaka vihar kerekedett, és jókora károkat okozva csapott le a horgonyzó flottára. Caesar visszahívta a három menetoszlopot, és visszavágtatott, hogy felmérje a pusztítást. Mint szembesült vele, negyven hajót menthetetlenül összezúzott a tenger. Kiállította a sorból a légiók mesterembereit, és visszaküldte őket a táborba,
hogy kezdjenek el dolgozni a maradványokon. Üzenetet küldött Labienusnak is Galliába, amiben megparancsolta a legionáriusainak, hogy építsenek még több hajót. Tíznapi megfeszített munka után a Caesarral tartó hajók zöme ismét használható állapotba került. A többi katona azon dolgozott, hogy egy sáncárkot és egy rámpát építsenek, ami a tábortól egészen a partig nyúlt. Az összes megjavított hajót partra húzták, és ennek az erődítménynek a menedékében állították le. Caesar problémája ott gyökerezett, hogy nem rendelkezett olyan kikötővel, amelyben védve tárolhatta a hajóit, és ahol könnyen be- és kirakodhatta őket. A Thanet-szigetet a szárazföldtől elválasztó Wantsum-csatorna megoldást jelenthetett számára, ám a viharban elszenvedett károk elég valószínűtlenné teszik, hogy használta volna. Talán a rómaiak továbbra sem ismerték a helyet, vagy híján voltak a tudásnak, aminek segítségével keresztülnavigálhattak volna a bejáratán. A történelem folyamán az időjárás mindig is kardinális szerepet játszott a tengeri invázióknál – 1944ben a britek, amerikaiak és kanadaiak a saját mesterséges „Mulberry” kikötőikkel érkeztek Normandiába, de a D-nap után a június 19-től 23-ig tartó viharok elszakították a felépítményeket a parttól. Bár nehéz megmondani, hogyan orvosolhatta volna a problémát, van valami felfuvalkodottság Caesar hozzáállásában, hiszen annak ellenére, hogy az előző évben a vihar pusztítást vitt végbe a flottában, i. e. 54-ben szemernyit sem változtatott a tervein. Az új erődítmény az ellenséges támadással szemben védte a hajókat, ám az elemek ellen kevés védelmet nyújtott. Rengeteg történész kritizálta, hogy nem tanult a tapasztalatokból. A legtöbb kritika jogos, de hacsak nem akarta visszaküldeni a hajókat a gall kikötőkbe, majd reménykedni, hogy visszaérnek, mire szüksége lesz rájuk, az egyetlen biztonságos alternatíva az lett volna, ha a második expedícióba eleve bele se vág. Caesar azonban eltökélte, hogy véghezviszi, alapvetően politikai és személyes okokból. A szerencséje majdnem elhagyta mindkét brit expedíció alatt, de mind a kétszer sikerült megmenteni a helyzetet. [31] A kényszerszünet időt adott a britonoknak a talpra álláshoz. Számos törzs, amely szokásos körülmények között ellenséges volt egymással, egyesítette az erejét, hogy szembenézzenek a közös veszéllyel, és egy Cassivellaunus nevű férfit jelöltek ki háborús vezérnek. Caesar megemlíti, hogy egy, a Temzétől északra élő törzsből származott, de semmi mást nem tudunk meg róla, és abban se lehetünk biztosak, melyik törzsről van szó. Amikor Caesar újra csatlakozott a szárazföld belsejében táborozó fősereghez, az őrjáratait egyfolytában harci szekerekből és lovasokból álló csapatok zaklatták. Közelharcban, különösen, ha nagyobb csapattömbökről volt szó, Caesar
legionáriusai és szövetséges lovassága rendszeresen bebizonyították a harci fölényüket, de az embereit számtalan csetepaté során csapdába csalták, és nagy veszteségeket szenvedtek. Cassivellaunus felbátorodott, és erőteljes támadást indított a rómaiak ellen, amikor a menetelés végén megálltak, hogy körbesáncolják a táborukat. Caesar két cohorsot küldött az előretolt állások megsegítésére, de még több utánpótlásra volt szüksége a britonok visszaszorításához. Az egyik tribunusát megölték a harcok során. Másnap a brit támadás már korántsem volt olyan kemény, és Caesar az egyik legatusa irányítása alatt három légiót fosztogató hadjáratra küldött. Amikor a legionáriusok java elindult, hogy végrehajtsa a feladatot, a brit harci szekerek és a lovasság csakhamar rárontott, hogy kiaknázza a gyengeségét. A rómaiak viszont egykettőre feleszméltek, csatasorba fejlődtek, és elzavarták az ellenséget. Egy időre a brit törzsek szétszéledtek, és alig tanúsítottak ellenállást. [32] Caesar úgy döntött, hogy Cassivellaunus szülőföldjét veszi célba, és elkezdett a Temze felé menetelni. Nem világos, hol kelt át rajta – talán valahol a mai London középső részén –, de az emberei átgázoltak a folyón, és elsöpörték a túlsó partot védő harcosokat. A brit parancsnok úgy döntött, hogy nem kockáztat meg egy újabb nyílt ütközetet, és főleg a harci fogatokból álló alakulatra támaszkodva inkább elkezdte zaklatni az ellenséget. Caesar állítása szerint ezekből 4000 darab állt rendelkezésére, de elég valószínű, hogy ez eltúlzott szám – ennyihez 8000 pónira lett volna szükség. A nyájakat elterelték a mezőkről, amerre a rómaiak masíroztak, az élelmiszerkészleteket pedig megsemmisítették vagy elrejtették. A harci fogatok csapdába csalták a római gyűjtögetőket. Az ilyen összecsapások során lassan, de biztosan fogyatkoztak Caesar emberei, mígnem arra kényszerült, hogy soha ne engedje őket jelentősen eltávolodni a fő menetoszloptól. Ahogy azt Galliában már számtalanszor bebizonyította, Caesar szerencsére jól értett hozzá, hogyan vegye hasznát egy helyi szövetségesnek. A sereggel tartott Mandubracius, a trinovantok egyik hercege – amely nép Kelet-Angliában, a Temzétől északra élt –, akit száműztek, miután Cassivellaunus megölte az apját. A törzs megadta magát, és arra kérte Caesart, hogy emelje trónra Mandubraciust, és készséggel adott mind túszokat, mind élelmet. A példájukat további öt kis törzs is követte, amelyek neve nem maradt fenn a történelem lapjain. A régóta fennálló gyűlölködés elkezdte felmorzsolni a brit törzsek törékeny társulását. Új szövetségeseitől Caesar megtudta, hol található Cassivellaunus saját erődítménye az erdők és mocsarak mélyén. A légiókat egyenesen oda irányította, megostromolta a helyet, és nagyszámú lábasjószágot zsákmányolt.
Ezzel a hadúr tekintélye óriási csorbát szenvedett. Nagyjából ugyanekkor Cassivellaunus felsorakoztatta Kent törzseit, hogy támadás alá vegyék Atriust és a hajókra vigyázó cohorsokat, ám a csapatait visszaverték, és súlyos veszteségeket szenvedtek. [33] E két csapás után Cassivellaunus úgy döntött, megpróbál békét kötni. Már majdnem véget ért a szeptember, és a proconsul alig várta, hogy pontot tegyen a dolog végére, és visszatérhessen Galliába. A tárgyalásokban Commius segített, aki ismét Caesar mellé szegődött. A brit hadúr túszokat és évente folyósított sarcot ígért, valamint megfogadta, hogy nem támadja meg Mandubraciust és a trinovantokat. Miközben a túszok átadására várt, Caesar elkezdte behajózni a seregét. A megjavított vízi járművek láttán kétségei támadtak, hogy elegendő hely lesz mind a katonák, mind a túszok és a foglyul ejtett rabszolgák elszállításához. A proconsul úgy határozott, hogy kétszer kelnek át a csatornán. Az első alkalommal minden simán ment, csakhogy később kiderült, az üres hajókat képtelenség visszahozni a csatorna gall oldaláról. Hasonlóképpen a Labienus által építtetett vagy talált hajók egyike sem volt alkalmas arra, hogy eljusson a sereghez Britanniába. Néhány napnyi várakozás után Caesar úgy ítélte meg, hogy kockázatos ott maradni, ahol tartózkodnak. Már szeptember volt, és tudta, az időjárás jó eséllyel tovább romlik. Kénytelen volt szembenézni a lehetőséggel, hogy Britanniában kell maradnia, és a hadseregnek csak egy része lesz vele. Bezsúfolta a katonákat a maradék hajókba, még aznap éjjel kihajóztak, és hajnalra Galliába értek. Miután Caesar elhagyta Britanniát, soha többé nem tért vissza. Majdnem egy teljes évszázadnak kellett eltelnie, hogy egy újabb római hadsereg szállja meg a szigetet, és provinciát csináljon belőle. [34] Caesarnak mindkét brit expedíció alatt sikerült elkerülnie a katasztrófát, bár csak hajszál híján. Általában az a feltételezés az elfogadott, hogy a brit törzsek által ígért évi hadisarcot soha nem fizették meg, vagy legalábbis hamar elfelejtődött. A Caesar ténykedését követő években a Britannia és a római világ közti kereskedelem egyenletesen növekedett, letért a délnyugati irányba tartó régi útvonalakról, és helyette a sziget délkeleti sarkát célozta meg, ahol ő járt. Talán a venétek felszámolása is hozzájárult ehhez az irányváltáshoz, de az is megfigyelhető, hogy az évszázad előrehaladtával egyre több római kalmár jutott el Britanniába. Azonban a római propagandisták alkalmankénti állításával szemben a magát Caesarnak megadó törzseket semmiféle értelemben nem nevezhetjük a Római Birodalom részének. Cicero feljegyezte, hogy Rómában gyorsan felismerték, a britanniai hadjáratok nem fogják beváltani az olyannyira remélt anyagi számításokat. Nem volt ezüst, és nem
volt „zsákmány a rabszolgákon kívül; de kétlem, hogy találnánk közöttük írnokokat vagy zenészeket” – más szóval nem valószínű, hogy sokat lehetett kérni értük. Mégis izgalommal töltötte el az egész, és lelkesedve írt az öccse beszámolójából megismert expedícióról, hiszen Quintus Cicero már Caesar egyik legatusaként szolgált. Habár a családi érdekeltség is befolyásolta a hangulatát, nagyjából úgy viszonyult a kérdéshez, ahogy sok-sok római polgár. A britanniai hadjáratoknak köszönhetően Caesar óriási ismertségre és népszerűségre tett szert, amit az újdonság varázsa, valamint a harci fogatok és a kékre festett testű barbárok meséje gerjesztett. Az átkelést a propaganda hatalmas sikernek mutatta be, pedig a valóságban elhanyagolható volt a haszna, amiért ráadásul igen magas kockázatot vállaltak. Amikor Cato i. e. 55ben különböző vádakkal vagdalkozott, Caesar megértette, hogy igen nehéz leszámolni az olyan ellenfelekkel, akikkel nem tud szembenézni a szenátusban vagy a Forumon. Azt azonban senki sem vitatta, hogy Caesar a legtöbbet hozta ki a lehetőségből, hogy dicsőséget szerezzen, s mindeközben mesés gazdagságra is szert tegyen. Még ha a brit hadjáratokból származó profit kicsit kiábrándító is volt, az ötévnyi sikeres hadjárat felhalmozott haszna a csőd szélén táncoló adósból a Köztársaság egyik leggazdagabb emberévé tette őt. [35]
XIV LÁZADÁS, SZERENCSÉTLENSÉG ÉS BOSSZÚ „S mivel mit sem sejtett, Sabinus pánikba esett, és fel-alá rohangált a cohorsokat rendezgetve, de még ezt is félénken és zavartan tette, ahogy általában az az ember viselkedik, aki a dolgok sűrűjében döntésre kényszerül. Ezzel szemben Cotta, aki számított rá, hogy menetelés közben ez bekövetkezhet, és mert már eleve az indulást sem helyeselte, most mindent megtett a haderő biztonsága érdekében – és a legionáriusokat úgy ösztökélte és lelkesítette, akár egy hadvezér, míg a harc közben az egyszerű katona szerepét vállalta.” – Caesar [1] Amíg Caesar i. e. 54 augusztusában Britanniában tartózkodott, a lánya, Julia meghalt a gyereke születésekor. A kisded – aki egyes beszámolók szerint lány, míg mások szerint fiú volt – csupán néhány nappal élte túl az édesanyját. A római arisztokrácia életében, de valójában az újkorig az egész emberiség számára az ilyen halál túlságosan mindennaposnak számított. Házassága alatt Julia már legalább egyszer teherbe esett, de elvetélt; azt beszélték, az ijedségtől, amikor látta, hogy a férje véresen megy haza a választásról – mint kiderült, valaki más vére pettyezte. Mivel nem ismerjük Julia születési dátumát, nem tudjuk, hány éves lehetett, amikor meghalt, de legfeljebb a húszas évei közepén járhatott. Caesar anyja, Aurelia szintén i. e. 54-ben halt meg. A halála oka ismeretlen, de ekkor a hatvanas éveit taposta, és már három évtizede özvegyen élt. Caesar egyetlen év leforgása alatt elvesztette a két legközelebbi családtagját. Annak idején az anyjának ígérte meg, hogy vagy pontifex maximusként megy haza, vagy sehogy, és ő felügyelte a Bona Deaünnepélyt is a házában. Félelmetes asszony volt, aki nagy hatást gyakorolt egy szem fiára, és elég sokáig élt, hogy még szemtanúja legyen néhány nagy sikerének. De immár eltávozott. Mindkét halálhír levélben jutott el Caesarhoz. Nincs rá bizonyíték, hogy akár az anyjával, akár a lányával találkozott volna abban a négy évben, amióta elhagyta Rómát. Keserű személyes csapás volt
mindkettő, különösen a gyermeke elvesztése. Cicero meleg hangú részvétnyilvánítást küldött Caesarnak – rajongott saját lányáért, Tulliáért, talán túlságosan is, és majd megszakadt a szíve, amikor néhány évvel azelőtt ő is meghalt. Az ilyen alkalmak őszinte bánatot és érzelmeket csaltak elő az emberekből, nem csak a politikai korrektség beszélt belőlük. Ifjú felesége halála Pompeiust is mélyen megrázta. A nagy korkülönbség és nászuk politikai motivációja ellenére a pár fülig szerelmes volt egymásba. Az utóbbi években Pompeiust gyakran kritizálták, hogy túl sok időt tölt a feleségével kiterjedt birtokain, és remekül szórakozik, miközben a Köztársaság ügyeivel kellene törődnie. Plutarkhosz állítása szerint, amióta elvette Juliát, senkivel nem volt viszonya. [2] Julia halála hiába kavarta fel apját és annak vejét egyaránt, szenátorként soha nem feledkezhettek meg közéleti szerepükről. Pompeius megszervezte, hogy a hamvait a Rómához közeli albanói birtokán temessék el, de a városban tartott nyilvános temetési szertartás után a résztvevők hatalmas tömege a nő hamvait a Campus Martiusra vitte, és ott temette el. Azt beszélték, hogy inkább a Julia iránt érzett szeretetük motiválta őket, semmint a Caesar vagy Pompeius iránt érzett részvétük, de mint mindig, ebben az esetben is nehéz megítélni, hogy ez őszinte és spontán, illetve szervezett akció volt-e. Utólag emlékművet állítottak neki, ami még évszázadokig fennmaradt. Caesar bejelentette, hogy temetési játékokat rendez lánya tiszteletére, de még egy évtizednek kellett eltelnie, mire erre valóban sor került. Az elkövetkező hónapokban Caesar körbenézett a nőrokonai körében, hogy megújíthassa a házassági szövetséget. Azt ajánlotta Pompeiusnak, hogy vegye feleségül az unokahúgát, Octaviát, ő pedig elveszi Pompeius lányát, Pompeiát. Ehhez az kellett volna, hogy Caesar, Octavia és Pompeia is elváljon jelenlegi hitvesétől – Pompeia Sulla fiának, Faustusnak a felsége volt. Pompeius visszautasította a tervet, és egy darabig nem is mutatta jelét, hogy szívesen megnősülne – talán mert arra várt, hogy kedvezőbb ajánlatot kap. Egy szenátor soha nem hagyhatta figyelmen kívül a dolgok politikai vonatkozását, de elég valószínű, hogy az érzelmek is szerepet játszhattak a döntésében. Pompeius őszintén szerette Juliát, elvesztése miatt valódi és mély szomorúságot érzett. Bár a Pompeius és Caesar közti kötelék meggyengült, bizonyosan nem szakadt meg, és pillanatnyilag mindkét férfi belátta, hogy a szövetségük fenntartása előnyükre válik. I. e. 54-re mind a három triumvir proconsul lett, ennélfogva nem is léphettek Róma területére addig, míg fel nem álltak a hivatalukból. Consuli évükben, i. e. 55-ben Pompeius és Crassus elintézte, hogy a Trebonius nevű tribunus fogadtasson el egy törvényt, ami ötéves
parancsnokságot biztosított számukra a megnövelt provinciákban, nagyjából ahogy Caesar is elnyerte a maga posztját i. e. 59-ben. Pompeiusra a két hispán provincia parancsnokságát bízták. Fennállt ugyan egy hadjárat lehetősége, amellyel a római uralmat északra és az Atlanti-óceán partjára is kiterjeszthette volna, ám az ötvenegy éves Pompeiusnak már semmi kedve nem volt az újabb háborúzáshoz, főleg, amíg Julia élt. Már háromszor tarthatott diadalmenetet, és úgy hitte, más hadvezér már soha nem fog felérni a dicsőségéhez. Ezért a legatusait küldte oda, hogy kormányozzák a provinciákat és irányítsák a légiókat, míg ő Itáliában maradt, az egyik kényelmes villájában. A gabonautánpótlás még mindig Pompeius irányítása alá tartozott, és ez némi ürügyet szolgáltatott a szokásostól eltérő ügyintézésre, hiszen azelőtt még soha egyetlen kormányzó sem alkalmazott hasonló módszert. [3] Crassus más helyzetben volt. Ő is sokat harcolt Sulláért, de úgy érezte, hogy a tetteiért nem kapta meg a méltó elismerést. Spartacus legyőzése fontos hadművelet volt, ami közben tanúbizonyságát adta hadvezéri képességeinek, amikor a gladiátor sorban győzte le a római seregeket. Azonban miután leverte a lázadást, túl hamar elfelejtették a veszélyt, a hadjáratára pedig csak legyintettek, hiszen „csak” rabszolgákkal kellett megküzdenie. I. e. 55-re Crassus úgy döntött, hogy főparancsnoki posztot akar egy idegen nép ellen vívott háborúban, és Szíriában kapott hivatalt. A provincia akkori kormányzója éppen befejezett egy egyiptomi hadjáratot, mielőtt az őt felváltó Crassus megérkezett. Utódja könnyen a helyébe léphetett volna, megfosztva a férfit a dicsőség és haszon nyilvánvaló esélyétől. De ő e helyett a Pártus Birodalom meghódítását tervezgette, a nagy királyságét, amely az arméniaiak földjén túl terült el. A pártusok megtámadására még római mértékkel mérve sem kínálkozott elegendő ürügy. Pompeius a keleti hadjáratok során, Caesar pedig Galliában már a végletekig kimerítette a római érdekek magyarázatát, de valójában nem lépték át azt a határt, hogy pusztán személyes ambíciótól fűtve kezdjenek háborút. Crassus esetében viszont kétséget kizáróan nyilvánvaló volt, hogy a saját becsvágyának nem sok köze van a Köztársaság igényeihez. Ahogy kezdett elterjedni a tervei híre, két tribunus is nyilvános tiltakozásnak adott hangot. Az egyik odáig merészkedett, hogy követte Crassus kíséretét, amikor i. e. 55 novemberében elhagyta a várost, és szörnyű átokkal sújtotta a nevét, amiért egy szükségtelen és méltatlan háborúba rángatja bele a Köztársaságot. Ahogy Cicero szárazon megjegyezte, nem volt valami parádés kezdet, de az egész hadjárat bűzlött a hiteltelenségtől. Crassus az ötvenes évei végén járt, amivel nagyon öregnek számított egy harcoló alakulat parancsnokának, ráadásul már tizenhat éve nem töltött be
aktív szolgálatot. A múltban az idős férfiakat is visszahívták, hogy hadvezérként szolgálják a Köztársaságot, de általában csak válságos időkben. Jelen esetben Rómát nem fenyegette közvetlen veszély, és Crassus háborúja lassan és fásultan döcögött. Az i. e. 54. év legnagyobb részét Szíriában töltötte, adókat vetett ki, látszólag a tervezett invázió finanszírozására, de a rossz nyelvek szerint csak a saját zsebét tömte. Nyilván egy jövedelmező hadjárat lehetősége volt az elsődleges cél, amiért Crassus kormányzói pozícióra vágyott. Persze egyfajta egyensúlyozási kényszert is érzett, hiszen ha Pompeius és Caesar provinciák és légiók fölött rendelkezett, akkor a harmadik triumvirnek is szüksége volt egy parancsnoki posztra, hogy felérjen hozzájuk, ha nem akart az árnyékukban élni. Csakhogy Crassus a legtöbb tekintetben már elérte élete fő célkitűzéseit – prominens szerepet, kétszeres consulságot, óriási vagyont, hatalmas befolyást és ahogy a Catilina-féle viták megmutatták, a politikai támadásoktól és bűnvádi eljárásoktól való érinthetetlenséget –, éppen ezért nehéz másként értelmezni, mint hogy kizárólag a politikai szövetségeseivel való rivalizálás miatt vágyott a katonai parancsnokságra. Pompeiusszal már attól fogva irigykedtek egymásra, hogy mindketten Sulla alatt szolgáltak, és Crassus minden egyes alkalommal zokon vette, ha a másik valamivel hírnevet szerzett magának. Ráadásul mostanra már Caesar is bebizonyította, hogy kiváló hadvezér, és a három triumvir legidősebb tagjaként láthatóan Crassus sem akart a háttérbe szorulni. [4] Miután i. e. 54-től kezdve a három triumvir egyike sem tartózkodott a városban, jórészt mindannyian a nevükben eljáró ügynökökre támaszkodtak. Domináns szerepük megmaradt, ám ahogy a múltban, most sem tudtak mindent irányítani. Az i. e. 54. évre Lucius Domitius Ahenobarbus szerezte meg a consuli címet. Clodius legidősebb bátyja, Appius Claudius Pulcher lett a társa, és Cato az egyik praetor. Mindkét consul amiatt panaszkodott, hogy nem tudnak kinevezéseket tenni, még az olyan kezdő posztokra sem, mint a katonai tribunusé. A triumvirek együttesen húsz légiónak parancsoltak, ami akkoriban a teljes római haderő túlnyomó részét jelentette. Appius még északra is elutazott, hogy meglátogassa Caesart Gallia Cisalpinában, hátha képes kilobbizni nála egy tribunusi megbízatást az egyik kliensének. Pompeius Róma közelében időzött, és valószínűleg nem nagyon bánta, hogy nem jelenhet meg rendszeresen a szenátus ülésein, hiszen soha nem volt különösebben tehetséges szónok. Crassus kevesebb befolyással volt a dolgokra, amikor nem tartózkodott a városban, mivel nem lehetett szem előtt, és jogi képviselőként szívességeket sem tehetett. Caesar már megtanulta, hogyan tudja érvényesíteni az érdekeit Rómában, amíg Itálián kívül
tartózkodik. Az ügynökei – főleg Balbus – bőszen tevékenykedtek, és Cicero írásaiból bepillantást nyerhetünk a Caesar főhadiszállása és Róma vezéralakjai közt zajló sűrű levelezésbe. Cicero öccse, Quintus Pompeius legatusaként szolgált a Rómába tartó gabonakészletek ellenőrzésekor, majd i. e. 54-ben Galliába ment, hogy Caesar alatt töltse be az egyik legatusi posztot. A jóindulat jele volt, hogy öccse mindkét férfinak szolgálatot tehetett, cserébe bátyja visszahívásáért. Maga Cicero vonakodott elhagyni Rómát, és a triumvirek ott, helyben egyébként is több hasznát vették, így hát Quintusra hárult a feladat a család érdekében. Cicero az öccsének küldött levelekben folyamatosan Caesar hangulata felől érdeklődik, és hogy miben tehetne a kedvükre. Megemlíti, hogy költeményeket és egyéb irodalmi műveket küld Caesarnak véleményezésre. Az ilyen kommünikáció többnyire nem politikai természetű, hanem a kettejük között fennálló baráti köteléket volt hivatott megszilárdítani. Tudomásunk van róla, hogy Caesar legalább három levelet küldött Cicerónak Rómába a Britanniában zajló második hadjárat folyamán. [5] Számos másik levél is fennmaradt, amiket Cicero az egyik kliensének, Caius Trebatius Testának írt, aki az orátor kérésére kapott posztot Caesar állományában. A fiatalember később híres jogtudós lett, és ekkor már elszánta magát, hogy a hivatását a jog berkeiben fogja keresni. Még megvan a Caesarnak küldött eredeti ajánlólevél; aminek a kinevezését köszönhette. Az orátor később azt mesélte Quintusnak, hogy Caesar „nagyon udvariasan és szellemesen fejezte ki nekem a köszönetét. Azt mondja, hogy az egész társaságban nem akadt egyetlen ember, aki akár csak egy kötelezvényhez írni tudott volna egy megfelelő űrlapot.” Trebatius nem katonai posztot kapott – bár Cicero egy másik kliensének katonai tribunusi kinevezést intézett –, hanem közigazgatási és jogi tennivalókat kellett ellátnia. Ennek ellenére Trebatius sokáig nem igazán lelkesedett az új munkaköréért, és hiányzott neki Róma. I. e. 54 augusztusában Cicero tájékoztatta őt, hogy maga Caesar írta meg neki „nagyon illedelmesen”, hogy bár addig még nem volt alkalma megismerni Trebatiust, biztosította, hogy pótolni fogja e hiányosságot. Cicero ifjú kliense tudomására hozta, hogy a nevében további szívességeket kért a proconsultól. Ebben és további leveleiben nem egyszerűen a kliense türelmetlensége és kezdeményezőkészsége hiánya miatt érzett bosszúságának adott hangot. Az ember presztízse bánta, ha a javaslata nem bizonyult megfelelőnek, s bár Caesar valószínűleg bárkit hajlandó lett volna felfogadni, ha azzal még jobban lekötelezi Cicerót, az orátor mindenképpen eleget akart tenni a kapcsolatukban reá háruló kötelességnek. Ami fölöttébb meglepő,
hogy a két férfi egyáltalán kapcsolatban maradt, és úgy társalogtak a római szenátorok mindennapos dolgairól, mintha Caesar nem épp egy véres hadjáratot vezetett volna. Cicero és Caesar levelezésének java nem maradt az utókorra, pedig meg is jelentették. Feltételezhetjük, hogy Caesar egyformán termékeny levelezést folytatott sok más szenátorral is. [6] LÁZADÁS Bár Caesar soha nem feledkezett meg politikai teendőiről, az elkövetkező hónapokban kis szünetet kellett beiktatnia az aktív szolgálatba. Miután visszatért Britanniából, először egybehívta a gall törzsek vezetőit, utána pedig a sereg téli szállásokra való elvonulását felügyelte. Az évi termés rossz volt, amiért Caesar a szokatlanul száraz nyarat hibáztatta, noha nem elhanyagolható tényező, hogy sok régió mezőgazdasága az előző évek hadjáratainak is kárát látta. Ebből kifolyólag a nyolc légiót külön kellett táboroztatni, igen tágas területen szétszórva. Legtöbbjük a belga törzsek között posztolt, amelyek elkötelezettsége a Rómával kötött szövetség felé még mindig kiszámíthatatlan volt. Az előző években Caesar hamar felkerekedett, és elindult Gallia Cisalpinába, ám ezúttal a szokásosnál hosszabban elidőzött, mert meg akart győződni róla, hogy a sereg biztonságosan elfoglalta a téli szálláshelyeket. Mindegyik légiót egy legatusra vagy a quaestorára bízta, aki ebben az évben Crassus legidősebb fia, Marcus volt. Az egyik új legatusa az a Trebonius lett, aki i. e. 55-ben tribunusként elintézte Pompeiusnak és Crassusnak az ötéves parancsnokságot, neki pedig az ugyanilyen időtartamra szóló hosszabbítást. (Lásd A „patrícius” néptribunus c. fejezet utolsó előtti bekezdését.) Mindegyik tisztnek meghagyta, hogy azonnal üzenjenek, ha elfoglalták a pozíciójukat, és megfelelően megerősítették a táborukat. Tudjuk, hogy Quintus Cicero maga választhatta ki a légiója táborhelyét, és könnyen lehet, hogy a többi legatus is hasonló szabadságot kapott a döntésben. Az események közben Caesar hírt kapott, hogy több törzsnél zúgolódás támadt. A királyt, akit a carnutok nyakára ültetett, megölte a többi törzsfőnök, ami arra ösztökélte, hogy megváltoztassa a légiók elrendezését, és az egyiket a belgáktól télre átcsoportosította a szóban forgó törzshöz. [7] Néhány törzsfőnek szép haszna származott Caesar Galliába érkezéséből, ám a többiek számára ez egyet jelentett a riválisaik felemelkedésével. Miután Dumnorix jelenléte terhessé vált, és rövid úton eltette láb alól, láthatták, hogy egy olyan embert, mint Caesar, nem kell sokáig provokálni, hogy
megszabaduljon bárkitől, aki nem úgy viselkedik, ahogy ő akarja. Mindamellett a római uralommal nem szűnt meg a törzsi nemesek ádáz hatalmi vetélkedése, és ha Caesar alatt nem ment jól a soruk, akkor csak a sikeres ellenállás jelenthette az utat a hírnévhez és a hatalomhoz. Mielőtt i. e. 54 nyarán Britanniába indult, a proconsul közbelépett a treverusok rivális törzsfőinek a vitájában. A férfi, aki a rómaiak által támogatott ellenfelével szemben maradt alul, Indutiomarus volt. Pillanatnyilag békét kötött Caesarral, elment a táborába, és átadott kétszáz túszt. A tél folyamán megragadta a lehetőséget, hogy rajtaüssön a rómaiakon, míg a seregük szétszórt és sebezhető volt. Indutiomarus azt tervezte, hogy fellázítja az összes, hozzá hű treverust, és megtámadja a Labienus parancsnoksága alatt álló légiót, amely a törzsi területen táborozott. Azonban tisztában volt vele, hogy a treverusok egyedül nem képesek legyőzni Caesart, és nem sajnálta az időt, hogy meggyőzze a szomszédos törzsek vezéreit, akik szintén háborogtak a római uralom miatt, hogy álljanak mellé a lázadásban. Ez nem egy jól szervezett felkelés volt, amit egyetlen vezér dirigált, hanem több, egymástól független zendülés, ami nagyjából ugyanakkor tört ki, és amelyek azzal segítették egymást, hogy megosztották a római haderőt. Nem is a treverusokkal és Indutiomarusszal kezdődött, hanem az eburonokkal, akik a mai Ar-dennekben éltek. A törzs két háborús vezért jelölt ki, Ambiorixet és Catuvolcust, akik később vereséget mértek Caesar seregére, ami az egyike volt annak a három komoly csatavesztésnek, amit valaha kénytelen volt elszenvedni. [8] Tizenöt cohors állomásozott az eburonok közt, egy Atuatuca nevű helyen (talán a mai Liège vagy Tongres mellett, de a pontos helye ismeretlen). A haderő a teljes Tizennegyedik légiót magába foglalta, de nem világos, hogy a fennmaradó öt cohorsot más légióktól csatolták hozzá, vagy független alakulatok voltak – Caesar legalább húsz cohorsot állított ki Gallia Transalpinából, amelyekben a verbuvált katonáknak nem is volt latin státusza, mint a Transalpina provinciából származóknak. Caesar megemlíti, hogy némi hispán lovasság is a legionáriusokkal állomásozott, és lehetséges, hogy más szövetséges csapatok is, így a teljes létszám körülbelül hat- és nyolcezer fő között lehetett. Caesar két legatusa, Cotta és Sabinus parancsnoksága alatt álltak, akik már mindketten önálló parancsnokságot is kaptak, szóval meglehetősen tapasztaltak voltak, bár kissé fantáziátlanok. A menapiusok ellen is együtt dolgoztak i. e. 55-ben. Caesar nem részletezi, hogy bármelyikük fölöttes parancsnoki jogkörrel rendelkezett-e, de a beszámolója azt sejteti, hogy együttesen irányították a rájuk bízott sereget. A táboruk ellen intézett első támadást nehézség nélkül verték vissza, de azután Ambiorix
tárgyalni akart, és azt állította, a népe kényszerítette, hogy háborút indítson. Azt mondta a római megbízottaknak, hogy egész Galliára kiterjedő összeesküvést szőttek, hogy minden törzs ezen a napon támadja meg a légiókat. Tekintettel Caesar múltban osztott kegyeire, felajánlotta, hogy a rómaiak szabadon elvonulhatnak, és csatlakozhatnak a nyolcvan kilométerre állomásozó két légió valamelyikéhez. A legatusok késő éjszakáig vitatkoztak, hogy mit tegyenek. Sabinus el akarta fogadni az ajánlatot, míg Cotta azt mondta, hogy ne szegjék meg Caesar parancsát, és maradjanak a táborban, ahol elegendő élelmiszer áll a rendelkezésükre, és jó esélyük van kitartani, amíg megérkezik a felmentő sereg. Végül Sabinus győzött, és másnap hajnalban a római haderő kivonult. Az eburonok jó helyismerettel rendelkeztek, és lesben álltak, ahol az út egy szurdokon vezetett át. A rómaiakat körbezárták és módszeresen lekaszabolták. Cottát viszonylag hamar megsebesítette egy parittyakő, de tovább buzdította az embereket, és megpróbálta megszervezni az ellenállást. Sabinus kétségbeesett, s végül körbevették és megölték, miközben Ambiorixszel egyezkedett. Cotta akkor esett el, amikor a végső roham elsöpörte az embereit, akiket utolsó ellenállási kísérletként egy elnagyolt körbe rendezett. A maroknyi túlélő az elkövetkező napokban elbotorkált Labienus táboráig, de a tizenöt cohorsot gyakorlatilag eltörölték a föld színéről. [9] A Feljegyzésekben Caesar a tragédiáért teljes mértékben Sabinust hibáztatja. Cottát értelmesen vitatkozó félként mutatja be, aki igazi római arisztokrataként viselkedett egy válságos szituációban. Egyik férfi sem származott különösebben befolyásos családból, ezért Caesarnak sem kellett túl sokat aggódnia, hogy esetleg erős érdekeket fog megsérteni a szenátusban. Azt állítja, hogy a túlélők beszámolóiból és a későbbi harcokban ejtett foglyai vallomásából rekonstruálta az eseményeket. Lényegében semmi valószínűtlen nincs a Feljegyzésekben megírt beszámolóban, sőt hasonlóságot mutat más korok hadi szerencsétlenségeivel – hirtelen az első angol–afgán háborúból Elphinstone vezérőrnagy és Macnaghten politikai ügynök kabuli esete jutott eszembe. Valószínűleg az egész eseménysorozat úgy zajlott le, ahogy Caesar megírta, de érezhetően tompítani igyekszik a tragédia léptékét, és megpróbálja elbagatellizálni a saját felelősségét. Igen részletesen leírja a két parancsnok vitáját, valamint a hadoszlop zavarát a rajtaütés pillanatában. Cotta lelkes, ám hiábavaló próbálkozása, hogy egyben tartsa az embereket, csak egyike volt a megannyi hősies momentumnak. Egy centurio például a fiát próbálta megmenteni, miközben megölték, vagy ott van a sashordozó – ezúttal nevén nevezve, nem úgy, mint a britanniai partra szállás hőse –, aki biztonságos
helyre dobta a hadi jelvényt, mielőtt levágták. (A sast feltehetően egyébként is elvitték, miután az utolsó túlélők, akik a táborban kerestek menedéket, öngyilkosok lettek az éjszaka folyamán.) Caesar megpróbálta a legatusát hibáztatni, de a kortársai közül aligha tudott ezzel becsapni bárkit, hiszen az összes forrásunk az ő vereségeként emlékezik meg az eseményről. Imperiummal rendelkező proconsulként ő volt a felelős a teljes, parancsnoksága alá tartozó hadseregért – innen ered a római kormányzók szenátusnak írt leveleiben a szokásos kezdő sor: „Jól vagyok, és a sereg is.” Mind Sabinus, mind Cotta a legatusai voltak, azaz a „megbízottai”, akiket ő választott ki, és az ő parancsát hajtották végre. Ha megosztott parancsnokságot kaptak, akkor Caesar hibája volt, hogy hozzájárult egy ilyen rendezetlen szituáció kialakulásához. Állítólag Napóleon egyszer megjegyezte: „Jobb egy rossz parancsnok, mint két jó, megosztott hatalommal.” Lehet, hogy Sabinus megszegte Caesar parancsát, amikor úgy döntött, hogy kivonul a táborból, de még ez is azt sugallja, hogy a proconsul vagy nem fogalmazta meg a szándékait elég világosan, vagy nem tudta a legatusait feltétlen engedelmességre szoktatni. Végül is Caesar volt a felelős, és ha a beosztottjai hibáztak is, a vereség attól még őt terhelte. Hadserege jelentős részét az egyik legjelentéktelenebb gall törzs pusztította el. Először történt ilyesmi, és ez megingatta a római legyőzhetetlenség illúzióját, amit eddigi folyamatos sikerei teremtettek. [10] Az első jele az volt, amikor Ambiorix a csatlósaival a szomszédos atuatucusok földjére vágtatott, majd onnan tovább, a nerviusok területére. Az eburonok többsége szétszóródott, hazavitték a zsákmányt, ahogy megannyi törzsi vagy önszerveződő hadsereg tette a történelem folyamán. Azonban a sikerük története elegendő volt, hogy a többi törzs is fellázadjon, és végül sikerült meggyőzni a nerviusokat is, hogy mérjenek csapást a területükön telelő légióra. Ezt a légiót Quintus Cicero vezette, aki csupán amiatt szolgált legatusként, hogy Caesar és a bátyja közt fennmaradjon a jó kapcsolat. Quintus a családjáért megtette, amit elvártak tőle, de korántsem számított a legbuzgóbb katonának. A hazaküldött leveleiben a tábori élet szigora miatt panaszkodott, és a figyelmét egyértelműen nem a kötelessége kötötte le. I. e. 54 őszén, amikor a légióját a téli állomáshelyére vezette, arról számolt be a bátyjának, hogy mindössze tizenhat nap alatt négy tragédiát írt. Azt azonban meg kell hagyni, amikor a nerviusok hirtelen lerohanták a táborát, Quintus Cicero igen jó reagált. A rómaiak semmilyen előjelét nem látták a dolognak, mert még az előző csapásról sem értesültek, és bár meglepődtek, az első támadást sikeresen visszaverték. Ezután a szövetséges klánok, valamint az
atuatucusok és eburonok által támogatott nerviusok letelepedtek, hogy ostrom alá vegyék a tábort. Cicero emberei az éjszaka folyamán százhúsz kisebb tornyot emeltek a falaik védelmére – az ehhez szükséges alapanyagot már eleve beraktározták a táborba, noha annak megerősítése még nem állt készen. Most azonban őrült tempóban folytatták a munkát. Másnap a második, átfogó támadást is visszaverték. Akármi iránt is mutatott hajlamot vagy tehetséget Quintus Cicero, úgy viselkedett, ahogy egy római szenátorhoz illik: harc közben az embereket buzdította, esténként pedig felügyelte a munkálatokat, miközben a védműveket erősítették, és lövedék-utánpótlást gyártottak. Az egészségi állapota rossz volt, és végül a katonái meggyőzték, hogy vonuljon vissza a sátrába. Felmerülhet, hogy valójában Cicero tisztjei voltak a védelem igazi lelke, és hogy néha már-már útban volt nekik. Caesar meg akarta tartani a jó viszonyt Quintusszal és főleg a bátyjával, aminek köszönhetően a Feljegyzésekben kedvező színben örökítette meg a férfit. Lehet, hogy a képességei és a tapasztalatai némi kívánnivalót hagytak maguk után, ám Quintus Cicero valódi bátorságot tanúsított, megtett minden tőle telhetőt, és ridegen visszautasította a fegyverszüneti ajánlatot, hogy a katonái biztonságban elvonulhassanak. Az ostrom folytatódott, a belgák árokkal és fallal vették körül a tábort, hordozható mellvédeket és egyéb ostromeszközöket gyártottak. Néhány évvel azelőtt az ilyen dolgok még ismeretlenek voltak Galliában, de a törzsek megfigyelték, mit csinálnak Caesar emberei csata közben, és ellestek tőlük ezt-azt. A római helyőrség lassan-lassan kimerült, rengeteg sebesültjük volt, ami azt jelentette, hogy a szolgálatra alkalmasaknak több terhet kellett vállalni. Az ellenség erősen felülmúlta őket létszámban – Caesar azt állítja, a nerviusoknak 60 000 harcosa volt, mintegy direkt megfeledkezve az i. e. 57-ben elszenvedett hatalmas veszteségeikről –, és látszott, hogy nemsokára eltiporják őket, ha nem kapnak erősítést. [11] Quintus Cicero hírnököket menesztett Caesarhoz, amint megtámadták, de egyiküknek sem sikerült átjutni a belga vonalakon. Sokukat visszavitték oda, ahol jól látszottak a tábor falairól, hogy a legionáriusok szeme láttára végezzék ki. Az ostrom már több mint egy hete tartott, mire valakinek sikerült átjutnia. A futár egy gall férfi volt, egy olyan gall nemes rabszolgája, aki hű maradt a rómaiakhoz, és Cicerónál tartózkodott a táborban. A hír a samarobrivai (a mai Amiens) táborban érte el Caesart, késő éjjel. A helyzetjelentésen kívül Cicero futárja Sabinus és Cotta embereinek sorsáról is tájékoztatta Caesart, akinek egészen eddig sejtelme sem volt a lázadásról. Ez az apró momentum jól szemlélteti, hogy a hírszerzés milyen mértékben
támaszkodott a törzsekben élő baráti nemesekre. Kegyetlen sokként érte a hír, ám tudta, hogy tüstént cselekednie kell. Quintus Cicero helyőrségének felmentő sereget kellett küldeni, amilyen gyorsan csak lehetett, már ha egyáltalán el nem késett máris. Egy újabb győzelemtől a lázadás még nagyobb lendületet kapott volna, egyre több vezért és törzset állítva az ügy mellé. Samarobrivában csupán egyetlen légiója volt, amely a sereg fő poggyászkaravánját őrizte, rajta az irattárral és az illetményt tartalmazó pénzesládával, a Galliából begyűjtött gabona-utánpótlást, valamint az i. e. 58 óta szedett több száz túszt. Cicero kliense, Trebatius is ott volt rengeteg más közigazgatási tisztviselő és írnok társaságában. Caesar egy ekkora, nem harcoló személyzettel és málhával nem tudott sebesen mozogni, viszont védelem nélkül sem hagyhatta őket. Ezért az első parancsát a quaestorának, Marcus Crassusnak küldte, aki negyven kilométerre sem táborozott tőle a légiójával. Crassust arra utasította, hogy késlekedés nélkül induljon el Samarobrivába a seregével, ami éjfél után el is hagyta a táborát. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy az őrségben álló különítményeit indította útnak először, amiket nyomban követett a légió, amint menetképes állapotba hozta magát. Másnap délelőttre Crassus légiójának előretolt járőrei – valószínűleg lovasok – elértek Caesarhoz, és tájékoztatták, hogy a fő haderő sincs már túl messze. [12] Miután a quaestorára bízta a Samarobrivában maradt személyzet és az értékes készletek védelmét, Caesar útra kelt, és az első nap több mint harminc kilométert tett meg. A légió mellé sikerült összekaparnia egy 400 fős segédcsapatot és lovasságot, és azt remélte, hogy menet közben még két légió fog csatlakozni hozzá. Hírnököt küldött a morinusok területén táborozó Caius Fabiushoz, és megparancsolta neki, hogy masírozzon át az atrebatesek földjén, és találkozzanak, amikor Caesar a régión fog áthaladni. Egy másik parancsot Labienusnak küldött, akinek meghagyta, hogy a nerviusok határvidékén próbáljon meg csatlakozni a fő hadoszlophoz, de megengedte neki, hogy saját belátása szerint maradjon, ahol van, ha ott a helyzet úgy kívánja. Fabius kicsit késett, de sikerült csatlakoznia Caesarhoz. Labienus lovas futárt küldött, hogy jelentse, képtelen elmozdulni, mert a treverusok sereget gyűjtöttek, és jelenleg kevesebb mint öt kilométerre táboroznak a pozíciójától. A Sabinus és Cotta sorsáról szóló hírt is megerősítette, néhány további részlettel szolgálva, amiket a hozzá menekülő túlélőktől hallott. Caesar egyetértett rangidős legatusával, ám így mindössze két légiója maradt, melyek egy ideje már nem jártak hadjáraton, és szemmel láthatóan messze nem voltak erejük teljében. A lovassággal együtt is alig voltak többen 7000
főnél, és még hetekig nem számíthattak további erősítésre. Ha tovább várt volna, akkor Cicero tábora elesik, és újabb légiót veszít el, amivel megint csak olajat önt a lázadás tüzére. Könnyű poggyásszal és minimális élelmiszertartalékkal menetelt. Már az ősz derekán jártak, és azzal sem számolhattak, hogy élelmet vagy takarmányt találnak az útjukba eső földeken. A rómaiaknak muszáj volt gyors győzelmet aratniuk, nem engedhettek meg maguknak egy óvatos, hosszan elnyúló hadműveletet. Caesar meggyorsította a sereg lépteit, hogy felszabadítsák az ostromlott helyőrséget. Stratégiai szempontból helyes döntést hozott, ami megfelelt a római hadászat elméletének, amely mindig a támadó szemléletet preferálta, bár a lépés egyértelműen kockázatos volt. Ugyanakkor volt egy másik, személyesebb indítéka, ami miatt muszáj volt továbbmennie. A legionáriusai veszélyben voltak, és a sereg és parancsnoka között kialakult bizalom már a legelemibb szinten azon alapult, hogy mindenki számíthat a másikra. Caesar nem hagyhatta meghalni az embereit, ha csak szikrányi remény is maradt a megmentésükre. A tizenöt cohors elvesztéséért érzett mély gyászát azzal mutatta ki, hogy megfogadta, addig nem vágja le a haját és nem borotválkozik, amíg meg nem bosszulja őket. Ez egy igen figyelemreméltó gesztus volt még a sajátos ízlésű Caesarhoz mérten is. A borostás proconsul erőltetett menetben vezette előre hétezer emberét. [13] Az őrjáratok által foglyul ejtett harcosok megerősítették, hogy Cicero emberei még mindig kitartanak. Egy gall lovast rábeszéltek, hogy vigyen át egy üzenetet az ellenséges vonalakon. Görög betűkkel írták, mert úgy vélték, hogy a belgák azt nem tudják elolvasni. Mivel a táborba nem tudott bejutni, a férfi azt tette, amire utasították, és egy dárdára kötözte a levelet, majd áthajította a falon. Két napig senki nem vette észre a szokatlan csatolmányt a dárdán, ami az egyik torony oldalába állt, mígnem valaki kiszúrta, és odaadta Cicerónak. A legatus felsorakoztatta az embereit, és felolvasta a levél tartalmát, amelyben arról tájékoztatták őket, hogy Caesar már úton van feléjük. A hírt alátámasztotta, amikor a távolban az ég felé szálló füstoszlopokat pillantottak meg – ami az előrenyomuló római haderő jele volt, ugyanis ilyenkor szokás szerint felgyújtották az útba eső „ellenséges” tanyákat és falvakat. A belga őrjáratok ugyanezt jelentették, és az ostromló sereg hátat fordított a tábornak, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Még ha nem is számláltak 60 000 embert, ahogy Caesar állítja, valószínűleg akkor is nagyságrendekkel többen voltak az ő kis hadoszlopánál. Cicero magához kérette a korábban említett gall nemest, hogy adjon neki egy újabb embert, aki hajlandó átsurranni az ellenség vonalán, és Caesart arról tájékoztatta, hogy a
belga sereg tempósan elindult felé. A gall hírnök éjfélkor érkezett meg Caesar táborába, és a proconsul nyomban az emberei tudomására hozta az üzenet tartalmát – Suetonius állítása szerint általában maga közölte velük a rossz híreket, tárgyilagos hangnemben és magabiztosan, hogy az legyen a benyomásuk, nincs miért aggódni. Néha még el is túlozta a veszélyt. Ennek ellenére gondos parancsnok volt. Egészen eddig még az éjszaka vége előtt megkezdte a menetelést, de most várt másnap hajnalig, mielőtt továbbvezényelte a hadoszlopot hat kilométerrel. A nerviusok és a szövetségeseik egy gerincen várakoztak egy folyó vonalán túl. I. e. 57-ben a belgák kétszer alkalmaztak hasonló felállást, és elég valószínű, hogy minden alkalommal úgy foglalták el a pozícióikat, hogy azok a területükre vezető főbb útvonalakon legyenek, amelyeket gyakran használtak a törzsek közti háborúk során. [14] Az ellenség jókora túlerőben volt, és Caesarnak nem volt elegendő élelme, hogy elnyújtott hadakozásba bocsátkozzon. A folyón átgázolva, dombnak felfelé megtámadni a várakozó ellenséget komoly hátrányba kényszerítette volna az embereit, ami bizonyára újabb tragédiához vezetett volna. Ezért valahogy el kellett érnie, hogy a belgák hagyják ott a pozíciójukat, és támadják meg őt. E célból a táborát szándékosan még annál is kisebbre építtette, mint ami egy poggyász nélküli kis sereg esetében szokásos volt, és a különböző egységek sátorsorait elválasztó utcácskákat is szűkebbre szabatta, mint máskor. Azt akarta, hogy a nerviusok alábecsüljék a seregét, mert abban bízott, hogy ezzel talán ráveheti őket, hogy megtámadják. Arra az esetre, ha a terve nem vált volna be, őrjáratokat küldött el, hogy keressenek egyéb átkelési helyeket a folyón, mert másik lehetőségként átkaroló hadmozdulatot forgatott a fejében. Napközben a két sereg egymást méregette a folyóvölgy két ellentétes oldaláról, és csak a lovasság bocsátkozott kisebb összecsapásokba. Másnap hajnalban ugyanez történt, de Caesar megparancsolta a segédcsapatoknak, hogy nyissanak utat az ellenségnek. A nerviusok kevés lovassal rendelkeztek, és azoknak se volt valami fényes híre, így kétségtelenül lelkesítő lehetett számukra, amikor visszakergethették Caesar lovasait a táborukba. A rómaiak a szokásosnál magasabbra építették a földsáncot, hogy eltúlozzák látszólagos félelmüket, és mind a négy bejáratot elzárták egyetlen sor tőzegtéglából rakott fallal. A nerviusok bekapták a csalit, átkeltek a folyón a völgy római oldalára. Óvatosan megközelítették az ellenséges tábort, mert felbátorodtak a szándékosan eltúlzott pánik láttán. A legionáriusok még a falakról is eltűntek, mintha berezeltek volna a közeledő harcosoktól. A belgák kikiáltókat küldtek előre, hogy bejelentsék, aki Caesar seregéből dezertálni
akar, az szabadon távozhat, de akik egy órán belül nem kelnek át a folyón, azok számára nincs irgalom. Kis idő múlva a nerviusok elmerészkedtek a földsáncig, egyesek pedig elkezdték lebontani a kapukat elzáró tőzegfalakat. Caesar csak ezek után rendelte el a támadást. Most a kapuk mögött várakozó katonai egységek lendültek támadásba, könnyedén ledöntve a laza szerkezetű akadályt. A nerviusok pánikba estek, és menekülni kezdtek, a legionáriusok pedig üldözőbe vették őket. Caesar a támogatásukra kirendelte a lovasságot. Volt, akit megöltek, míg mások a fegyverüket és pajzsukat eldobálva futottak, ahogy bírtak, ám Caesar nem sokkal később visszarendelte az embereit, mert attól tartott, hogy ha túl sokáig üldözik az ellenséget, előbb-utóbb csapdába csalják őket a közeli erdőkben és mocsarakban. [15] Miután az ellenséges hadsereg szétszóródott, Caesar továbbnyomult, hogy segítséget nyújthasson Cicerónak. Gondja volt rá, hogy a legatusát meleg szavakkal méltassa, majd a helyőrség minden tisztjét és katonáját külön szemrevételezte és megdicsérte. Az ostromot csupán az emberek egytizede vészelte át sérülés nélkül, de a sebesültek közül valószínűleg sokan így is el tudták látni a feladatukat. Másnap újabb szemlét tartott, és ezúttal beszámolt Cotta és Sabinus vereségéről, utóbbit bűnbakként állítva be, aztán lelkesítő beszédet intézett a katonákhoz. Amikor a római győzelem híre eljutott a treverusokhoz, a seregük elvonult Labienus tábora mellől. Caesar visszaküldte Fabiust a légiójával a morinusok területén álló táborba, Cicero és a saját légióit pedig visszavezette Samarobrivába. A tél folyamán ezt a két egységet és Crassus légióját a város közelében állomásoztatta, hogy egyesített ütőerővel rendelkezzen, ha további lázadás ütné fel a fejét. A proconsul is ott maradt, most először nem vonult le az Alpok déli oldalára az évszakra. Egyszerűen túl forró volt a helyzet Galliában ahhoz, hogy magukra hagyja az embereit. Bizonyára ez volt az egyetlen év, amikor a Feljegyzések legutóbbi hadjáratról szóló könyvét nem jelentették meg. Elég valószínű, hogy az ötödik és a hatodik könyvet együtt adták ki i. e. 53–52 telén. Caesar túlságosan elfoglalt volt, és ameddig el nem fojtotta a lázadás utolsó szikráját is, kétséges, hogy olyan beszámolót akart volna hazaküldeni, ami egy le nem zárt konfliktusról szól. I. e. 54 decemberére a galliai kemény csatákról szóló hírek így is Rómába jutottak, válaszul Cicero megírta Trebatiusnak, hogy hallja, nemrég „meleg helyzet volt”. [16] A tél folyamán Caesar árgus szemmel figyelte a törzseket: „Most, hogy hallottak Sabinus haláláról és vereségéről, szinte az összes gall törzs elkezdte a háborút fontolgatni, követeket és küldöttségeket küldözgetnek mindenfelé, éjszakai találkozókat tartanak
félreeső helyeken, hogy kipuhatolják, mit gondolnak a többiek, és hol lenne érdemes elkezdeni a háborút.” [17] Amoricában (ami nagyjából a mai Bretagne-nak felel meg) Lucius Roscius és a Tizenharmadik légió táboránál egy törzsi haderő gyülekezett, de később szétszéledtek. Caesar másik kinevezettjét, Cavarinust, a senonok királyát a saját törzsfőnökei támadták meg, és épp hogy sikerült elmenekülnie előlük, hogy aztán Caesarnál keressen menedéket Samarobrivában. A tél hátralévő részében igazi csatát már csak Labienusnak kellett vívnia. Miután Indutiomarus sikertelenül próbálta meg fellázítani a germán szövetségeseit, újra a saját törzséből kiállított sereggel jelent meg Labienus táboránál. A treverusok nap mint nap csatasorba fejlődtek a táborral szemközti síkon, hogy harcra hívják a rómaiakat. Labienus mindahányszor elhárította a provokációt, de egyszer, amikor a treverusok már felbontották a soraikat, hogy visszamenjenek a táborukba, kiküldte a lovasságot ellenük. Az embereinek azt a parancsot adta, hogy öljék meg Indutiomarust, másokkal ne foglalkozzanak. Végül el is fogták, és a fejét visszavitték a legatusnak. A vezérük nélkül a harcosok ismét szétszéledtek. [18] VASTATIO – A TÖRZSEK BÜNTETÉSE A tél folyamán Caesar nemcsak arról gondoskodott, hogy a veszteségeit pótolja, de az újoncok számát is növelte, hogy a gallok azt higgyék, a római emberi erőforrás kimeríthetetlen. Három új légiót toborzott Gallia Cisalpinában, egy új Tizennegyediket a lemészárolt helyére, valamint a Tizenötödiket és az Elsőt. Bár ez utóbbit Caesar provinciájában állították ki, valójában Pompeius hispán seregének a részét képezte, és neki is tettek esküt, ezért más a számozása. Mivel Pompeius nem akart saját hadjáratba fogni, beleegyezett, hogy „kölcsönadja” a légiót Caesarnak „a Köztársaság üdvéért és személyes barátságuk okán”. Caesarnak így már tíz légiója volt, ám a lázadásban részt vevő törzsek is elkezdték felduzzasztani a haderejüket. Ambiorix kulcsszerepet játszott a bátorításukban, és hivatalosan is szövetséget kötött a treverusokkal. Ezenfelül a nerviusok, az atuatucusok és a menapiusok is hadban álltak Rómával, míg az olyan törzsek, mint a senonok és a carnutok, kiközösítették a Caesarnak szimpatikus vezéreket, és nem mentek el, amikor összehívta a törzsek tanácsát. Caesar úgy döntött, hogy a hadjáratozásra alkalmas idény előtt, a szokásosnál korábban, már kora tavasszal belekezd a hadmozdulatokba. Vissza akarta nyerni a kezdeményezést, ami egy felkelés
kezdetén elkerülhetetlenül a lázadók kezében volt. A római hadsereg támadásra készült, hogy megmutassa, a vereség ellenére Róma még mindig kemény ellenfél, és az ellenállás szörnyű következményekkel jár. A törzseknek nem volt fővezére, nem volt fővárosa, és az sem tűnt valószínűnek, hogy egyetlen hadseregként állnának ki. Így gyakorlatilag arra sem volt garancia, hogy ha az egyiket leveri, akkor a többi kapitulálni fog, ezért sorjában mindegyiket le kellett győznie. Mivel nem voltak világos célpontok, Caesar a harcosok otthonait és tanyáit akarta megtámadni. A házakat fel kellett gyújtani, a termést és a nyájakat el kellett fogyasztani vagy pusztítani, az embereket pedig meg kellett ölni vagy rabszolgává tenni. A rómaiak a vastatio szóval jelölték az ilyen hadi cselekménysorozatot, amiből a devasztáció, vagyis a pusztítás szó ered, igeként pedig a vastare szót használták az eljárásra. Végtelenül brutális, ám hatékony módszer volt, hogy megrettentse az ellenséget, ami végül általában megadta magát vagy kiegyezett. A történelem folyamán a megszálló erők gyakran folyamodtak hasonló módszerekhez, de Caesar légióinak könyörtelen hatékonyságát aligha múlta felül bármelyik. [19] Mielőtt véget ért a tél, Caesar összevont négy légiót – feltehetően valahol Samarobriva mellett –, és megtámadta a nerviusokat. Egy törzsi sereg kiállítása mindig időigényes volt, és a nerviusok alig kaptak esélyt a védekezésre vagy akár a menekülésre. A meglepetés annál is nagyobb volt, mert ebben az évszakban egyetlen nagyobb gall sereg sem volt képes harci tevékenységet folytatni – i. e. 57-ben a nagy belga sereget is fel kellett oszlatni, amikor kifogyott az élelemből a nyári hónapokban. Kizárólag a római hadsereg utánpótlásrendszerével lehetett végrehajtani hasonló akciót. Caesar hadoszlopa rengeteg hadifoglyot ejtett, összeterelték a nyájaikat és a csordáikat, majd felgyújtották a falvaikat. A rohamot látva a nerviusok hamar megadták magukat, és túszokat adtak a rómaiaknak. Caesar visszavonta a seregét, és üzenetet küldött a törzseknek, amiben meghívta őket a tavasz kezdetén tartandó tanácsba. A senonok és a carnutok megint nem mentek el, ahogy a treverusok sem, akiket immár Indutiomarus családjából vezetett valaki. A tanácsot első ízben tartották volna a Szajnán fekvő Lutetiában, a parisiusok fő városában, amely nép neve a mai Franciaország fővárosának a nevében maradt fenn. Mielőtt a tanács egybegyűlt, Caesar még megindult a seregével a senonok ellen. Annyira meglepte őket, hogy még menedéket sem tudtak keresni a városuk falai mögött, és csakhamar megadták magukat. A haeduusok szót emeltek az érdekükben, és Caesar viszonylag szelíden bánt velük. Részben, hogy tiszteletet mutasson Róma régi szövetségesével
szemben, de azért is, mert mihamarabb folytatni akarta a hadműveleteket a többi lázadó törzs ellen. Száz túszt szállítottak a táborába, de nem döntötte rabszolgasorba a lakosság tömegeit. Amikor a carnutok rájöttek, hogy valószínűleg ők következnek Caesar listáján, követeket küldtek hozzá, akiket a remusok képviselői is elkísértek. A proconsul az ő behódolásukat is hajlandó volt elfogadni. Szokásához híven a tanácsban lovassági alakulatokat kért a törzsektől. Magában elhatározta, hogy a senonok által küldött katonákat maga mellé osztja be, hogy szemmel tarthassa a parancsnokukat, Cavarinus törzsfőt. [20] Miután Közép-Galliát „megbékítette”, a proconsul figyelme északkelet felé fordult. Az ellenséges vezérek közül Ambiorix volt a legbefolyásosabb és legkarizmatikusabb, de Caesar úgy látta, hogy a férfi valószínűleg nem kockáztatna meg egy nyílt ütközetet. Ezért úgy határozott, hogy megfosztja a valódi vagy lehetséges szövetségeseitől a régióban. A sereg poggyász- és utánpótlás-karavánját két légió kíséretében elküldte Labienushoz. Maga Caesar öt légióval, valamint minimális élelmiszerkészlettel és elenyésző mennyiségű nehézfelszereléssel megindult a menapiusok ellen – a három új légióból ekkor látszólag még csak egy ért oda a fősereghez. A manapiusok szokásukhoz híven tartózkodtak a közelharctól, és földjük erdőségeinek, illetve mocsarainak megközelíthetetlenségében bíztak. Ezúttal azonban a rómaiak felkészültek. Caesar három független oszlopba osztotta a seregét, amelyek mindegyike elkezdett utat vágni a törzsi terület belsejébe, szükség esetén hidakat és mocsári töltésutakat kialakítva. A légiók akkora mérnöki szakértelemmel rendelkeztek, hogy alig létezett olyan hely, ahova kellőképpen eltökélt irányítással ne tudtak volna eljutni. Amikor a menapiusok rájöttek, hogy még sincsenek olyan biztonságban, mint ahogy hitték, majd meglátták a lángok martalékává váló falvaik felett gomolygó füstöt, kétségbeestek, és követeket küldtek, hogy megadják magukat. A fősereg tovább folytatta az útját, de hátrahagyta az atrebates törzsfőnököt, Commiust és a kíséretét annak biztosítására, hogy a menapiusok meg ne gondolják magukat. Közben a treverusok megindultak Labienus ellen. Utóbbi rutinosan rossz pozícióba csalta őket, majd rájuk támadt. Állítólag azt mondta az embereinek, hogy „mutassatok ugyanolyan bátorságot, amilyet ők is sokszor mutatnak a hadvezérükért”. A három légiója – a sajátját erősítette az ütközet előtt a poggyásszal küldött két másik – miszlikbe vágta a treverusokat. A vereség után az ellenséges törzsfők a Rajnán át menekültek, és a törzsön belüli hatalmat Caesar jelöltje, Cingetorix kezébe adták. [21]
Indutiomarus és Ambiorix a Rajna keleti partján élő germánok közt keresett szövetségeseket. Egyikük sem ért el sok sikert, mert Caesar szerint Ariovistus, valamint az usipesek és tencterusok sorsát látva a germánok még mindig féltek, így csupán néhány csoport harcos sietett a segítségükre. Ennek ellenére a proconsul úgy döntött, hogy másodjára is átkel a Rajnán – egyrészt, hogy elrettentse a törzseket attól, hogy akár ily csekély támogatást is nyújtsanak galliai ellenségeinek, másrészt pedig, hogy megakadályozza Ambiorixot abban, hogy a folyó túlpartján keressen menedéket. A római hadsereg elmasírozott a Rajnáig, és ácsolt egy újabb hidat az i. e. 55-ben épített és ledöntött átjáró közvetlen közelében. Caesar nem vesződik vele, hogy részleteiben írja le az építményt, de azt megjegyzi, hogy miután már másodjára kellett végrehajtani a feladatot, igen gyorsan végeztek vele. A Rajna áthidalása i. e. 55-ben izgalmas belépőt nyitott egy fel nem fedezett területre, most viszont egyszerű rutinfeladatnak számított. A hadműveletnek pont ez volt a lényege: hogy teljesen egyértelművé tegyék, hogy a folyó a rómaiaknak nem jelent akadályt, és Caesar akkor támadhatja meg a germánokat a szülőföldjükön, amikor csak akarja. Harcokra nem került sor, ahogy első alkalommal sem. Az ubiusok nyomban követeket küldtek Caesarhoz, hogy biztosítsák róla, hűek maradtak a Rómával kötött szövetséghez. A suebusok visszahúzódtak a hátországukba, de az ubiusok elárulták Caesarnak, hogy a törzs épp sereget gyűjt arra az esetre, hogy szembeforduljanak vele, ha meg akarná szállni a területüket. Gondoskodott róla, hogy elegendő utánpótlása legyen, és megparancsolta az ubiusoknak, hogy rejtsék el a saját élelmiszer-tartalékaikat és a nyájaikat, hogy az ellenség ne tudja felhasználni. Azzal tovább nyomult. Amikor a suebusok meghallották ezt, meghátráltak, és eldöntötték, hogy inkább egy olyan helyen mérik össze vele az erejüket, ami az országuk mélyén fekszik. Könnyen lehet, hogy Caesar seregének a mérete meglepte őket, és több időre volt szükségük, hogy elegendő harcost toborozzanak az összecsapáshoz. Caesar úgy határozott, nem távolodik el jobban a Rajnától. Állítása szerint nehéz lett volna ellátni a seregét, mert a germánok inkább állattenyésztők voltak, semmint földművelők, ezért útközben nem talált volna elegendő termést a katonák táplálásához. A régészet viszont megmutatta, hogy megtévesztő az a kép, ahogy Caesar a germánokat ábrázolja, hiszen a régió már jelentős mezőgazdasági múlttal rendelkezett. Mindazonáltal elképzelhető, hogy a populáció kevésbé volt sűrű, és Galliához képest kevesebb búzát és árpát termesztettek. Valószínűleg megoldható lett volna a sereg utánpótlása, noha egy olyan területen minden bizonnyal sokkal nehezebben, ahol nem voltak
szövetségesei, akik a saját feleslegükből is ki tudták volna elégíteni az igényeit. Caesar számára a suebusokkal való összecsapás és a legyőzésük nem volt létkérdés. Tartott egy újabb erődemonstrációt, aminek láttán a seregük nyomban visszavonult az azt megelőző pozíciójából. Mindkét fél óvatos tisztelettel viseltetett a másik ereje iránt, és nem látszott valószínűnek, hogy megtámadják egymást, főleg mivel mind Caesarnak, mind a suebusoknak akadt közelebbi és gyengébb ellensége is, akivel harcolhatott. [22] Caesar eltúlozza a Rajna mint természetes határ jelentőségét és a gallok és germánok közti különbséget, ám azért teszi, hogy egy világos stratégiát igazoljon vele. Ugyanis i. e. 58 óta hiába volt hajlandó fejest ugrani minden újabb adódó konfliktusba, nem a vég nélküli hódítás volt az álma, mint Nagy Sándornak. Tisztában volt vele, hogy a parancsnoki posztja korlátolt időre szól, és már alig várta, hogy végre visszatérhessen Rómába, ahol majd újonnan szerzett dicsősége és vagyona áldásaiban dúskálhat. Már a legelején eldöntötte, hogy Galliára fog koncentrálni, és római uralom alá vonja a teljes régiót. Ez éppen akkora feladat volt, amelynek a megvalósítására még reális reménye lehetett – kezdetben úgy gondolhatta, hogy az első ötéves parancsnoksága alatt sikerülhet, de amikor i. e. 55-ben meghosszabbították a hivatalát, már biztosra vehette. Germánia meghódítása túl nagy falat lett volna ilyen célkitűzések mellett, és a Rajnától keletre végrehajtott hadműveletek, még ha szükségesek is voltak, csak késleltették a galliai győzelmet. Talán abban bízott, hogy Britanniát vagy legalábbis a délkeleti csücskét is hozzácsatolhatja Galliához, ám a szigetről nagyon homályos ismeretei voltak, amelyekre az első ötletét alapozta. A második expedíciót követően egyszerűen nem maradt ideje Britanniára, ha csakugyan az volt a szándéka, hogy folyamatos jelenlétet épít ki. Ahogy teltek az évek, a jelentősebb illíriai tervekről is le kellett mondania. Caesar Galliára koncentrált, és hozzá képest stratégiai szempontból minden más alárendelt volt. A Rajna folyó könnyen érthető határvonalat nyújtott az itáliai olvasóközönségnek, amin túl senki nem kérdőjelezhette meg Róma uralmát Gallia nevű, új provinciájában. [23] Miután visszatért a nyugati partra, Caesar a híd jó részét ledöntötte, és helyőrséget hagyott az őrzésére. Késő nyár volt, a termés beérett, a seregek sokkal könnyebben jutottak élelemhez. Caesar most az eburonok és Ambiorix felé vette az irányt, akiknek a hátországa az Ardennek erdeiben terült el. Előreküldte a lovasságot, és megparancsolta, hogy ne gyújtsanak tüzet, nehogy a fénye vagy a felhőkről visszaverődő fény elárulja a helyzetüket. Hirtelen felbukkanásuk meglepte az ellenséget, így rengeteg foglyot ejthettek. Ezek aztán elárulták Ambiorix tartózkodási helyét, és majdnem sikerült is
elkapni a törzsfőnököt, amikor a lovasság rajtaütött egy falun. A szövetséges lovasok megtalálták az értékei, lovai és összerabolt javai zömét, de maga Ambiorix kicsúszott a markukból, és híveivel bevette magát a környék legsűrűbb rengetegébe. Catuvolcus – a férfi, aki osztozott vele Cotta és Sabinus legyőzésének dicsőségében – már túl öregnek érezte magát az ilyen bujkáláshoz, és felakasztotta magát egy öreg tiszafára. (Caesar nem kommentálja a dolgot, pedig eléggé adja magát a gondolat, hogy valamiféle rituális elemet lássunk az öngyilkosságában. Talán olyasmit, hogy egy király megöli magát, ha nem tudja megóvni a népét a veszedelemtől.) Caesar Atuatucába vezényelte a sereget, az előző téli tragédia helyszínére. Nagyjából ekkorra a másik két újonnan toborzott légió is csatlakozott hozzá. Otthagyta a poggyászt, és a Quintus Cicero parancsnoksága alá tartozó Tizennegyedik légióra bízta, majd a sereg maradékát számos gyorsan bevethető alakulatra osztotta az ellenség zaklatására. Maga Caesar három légióval elindult a Scaldis (mai nevén Schelde) folyó irányába, Labienus másik hárommal a menapiusok ellen, Trebonius pedig egy ugyanakkora hadsereggel az atuatucusok ellen. Szorított az idő, és a tempó növelése érdekében a menetoszlopok alapfejadagokkal indultak útnak, mert a tervek szerint egy héten belül valamennyiüknek vissza kellett térnie Atuatucába. Egyik haderő sem találkozott komoly ellenállással, de a lemaradozókon vagy a kisebb leváló csoportokon gyakran rajtaütöttek. Caesar úgy érezte, a legionáriusai túl értékesek ahhoz, hogy apránként veszítse el őket, miközben a vidéket dúlják. Inkább kiadott egy egész Galliára érvényes rendeletet, ami bárkinek engedélyezte, hogy az eburonokat és a szövetségeseiket fosztogassák. Rengeteg harcos üdvözölte a felhívást, és kisvártatva megannyi gall csapat lelkesen portyázott a törzsnél. [24] Mielőtt Caesar visszatérhetett volna Atuatucába, Cicero táborát ostrom alá vette egy csapat germán. Eredetileg azért keltek át Galliába, hogy ők is kivegyék a részüket az eburonok szétlopásából, de aztán rájöttek, hogy a római poggyászkaraván túl csábító falat ahhoz, hogy kihagyják. A támadást visszaverték, de előbb egypár cohors a táboron kívül ragadt, őket kegyetlenül lekaszabolták. A Feljegyzésekben Cicero kapott is egy kis fejmosást, mert nem engedelmeskedett Caesar parancsainak, és megengedte a katonáknak, hogy túl messzire elkalandozzanak a tábortól, de a kritika végtelenül gyengéd, mivel nem akarta, hogy akár a legatus, akár a bátyja elhidegüljön tőle. Zavarba ejtő fordulat volt, különösen, mert a tavaly téli tragédiához oly közel történt. Az év hátralévő részében Caesar folytatta az Ambiorix utáni
hajtóvadászatot, de nem igazán tudta utolérni a férfit. Mocskos üzlet volt, ahogy egyre több gall szövetséges jelent meg, hogy osztozzon a koncon: Minden falu, minden ház, amit valaki észrevett, a lángok martalékává vált; a zsákmányul ejtett jószág összeterelve állt mindenütt; a búzát nemcsak a katonák és az állatok zabálták fel, de az évnek abban a szakában általános, kiadós eső is elverte, szóval, ha időközben valakinek sikerült is elrejtőznie, biztos lehetett benne, hogy éhezni fog, miután a sereg elvonul. [25] Caesar az i. e. 53. év javát a hadjáraton töltötte: még a tél vége előtt indult el, és kora őszig folytatta, de egy árva csatát sem vívott. Az egyetlen figyelemre méltó ütközetet a távollétében vívta és nyerte meg Labienus. Év közben jó nagy területen a rómaiak nyomában pusztítás és rémület járt – de főleg rémület, mert a csapatok csak azt dúlták fel, ami az útjukba esett. ÉszakkeletGallia nagyon megszenvedte a ténykedésüket, és feltűnő, hogy Caesar Galliában töltött évei után mennyire megcsappant a régészeti lelőhelyeken talált arany és más nemesfémek mennyisége a környéken. Általánosságban elmondható, hogy a régészeti jelentés feltűnő hanyatlást mutat az anyagi kultúra minőségében és mennyiségében, és azt jelzi, hogy a régió legalább egy emberöltő idejére nem bírt talpra állni. A megfélemlítés politikája mindig azt a veszélyt hordozta magában, hogy a jövőbeni ellenállás magvait vetette el, de Caesar úgy érezte, hogy Sabinus vereségének emlékét csak radikális könyörtelenséggel lehet kitörölni. Nem említi, mikor jött el az a pont, amikor úgy érezte, hogy az elvesztett katonáiért esküdött bosszút beteljesítette, és a rabszolgáival megborotváltatta magát, és levágatta a haját. A hadjáratozásra alkalmas idény végén visszavonta a sereget, és újabb tanácsra hívta Gallia vezéreit, ezúttal Durocortorumba (a mai Reims), a remusok egyik székhelyére. Év közben hajlandó volt a senonok és carnutok zavargásának ügyét elfelejteni. Most viszont közelebbről is megvizsgálta a dolgot, és arra jutott, hogy a kiváló senon nemes, Acco állt a dolog mögött. Caesar úgy döntött, hogy a „szokásos büntetésnél” valami durvábbat fog kiszabni, ezért Accót nyilvánosan megkorbácsoltatta, majd kivégeztette. A tette még Dumnorix megölésénél is jobban felháborította a törzsi vezetőket, ami súlyos következményekkel fenyegetett. Lehet, hogy Caesar gondos mérlegelés után jutott a döntésre, de az is elképzelhető, hogy már annyira mehetnékje volt Gallia Cisalpinába, hogy rendkívül türelmetlen lett. A tény, hogy az egyik
kinevezettjét megölték, a másikat pedig elkergették a riválisai, szintén hozzájárulhatott a különös kegyetlenséghez, hiszen Caesar mindig is a „barátaihoz” való hűségét és a törődését hangoztatta, akár római, akár idegen volt az illető. Bárhogy is gondolkodott, Caesar kiadta a parancsot, és megosztotta a sereget – két légiót a treverusok megfigyelésével bízott meg, két másik a lingonokat kémlelte, a maradék hatot pedig a senonok egyik fő városa mellett vonta össze. [26] Miután az elmúlt másfél évet az Alpoktól északra töltötte, kétségkívül rengeteg megválaszolandó kérdés várta Gallia Cisalpinában és Illíriában. Talán ezekben a hónapokban írta meg és adta ki a Feljegyzések a gall háborúról ötödik és hatodik könyvét, amelyek az i. e. 54. és 53. éveket tárgyalják. Az ötödik könyv körültekintően mutatta be Cotta és Sabinus vereségét; nem pusztán a két legatus viselkedését hasonlította össze, hanem a táborát sikeresen megvédő Quintus Cicero meséjével, valamint centuriói és katonái hősiességével is szembeállította az esetüket. A hatodik könyv elkalandozik a gall és germán kultúra tárgyalása felé, vontatott beszámolót nyújt a büntető hadjáratokról, amelyek során valódi harcokba nem bocsátkozott, és ami azt illeti, nem valami drámai olvasmány. A részletek egy részét látszólag már létező néprajzi művekből emelte át, és eléggé olyan benyomása van tőle az embernek, hogy egy igen gyorsan megfogalmazott írást olvas. Elismétel egy sor bizarr történetet, például egy jávorszarvasnak nevezett állatról, ami a germán erdők mélyén él, és nincs térde, így a fáknak dőlve kénytelen aludni. A vadászok állítólag úgy kapták el ezeket az állatokat, hogy majdnem teljesen átfűrészelték egy fa törzsét, és ha a szarvas nekidőlt, hogy aludjon, mind a fa, mind az állat az oldalára dőlt. A görögök és a rómaiak nehezen jutottak messzi földekről szóló, pontos információhoz, de igen nehéz elképzelni, hogy egy olyan intelligens és tanult férfi, mint Caesar, hitelt adott az ilyen meséknek. Nagyon csábító a gondolat, hogy a visszafogott hangvételű Feljegyzésekben felbukkanó ritka, humoros megnyilvánulások egyikének tekintsük, de azt már nehezebb megállapítani, hogy az olvasóközönsége is annak tartotta-e, vagy sem. [27] Sok minden történt, amióta Caesar utoljára járt az Alpoktól délre, és a római közéletben továbbra is viharosan zajlott az élet, de a számára legfontosabb esemény messze, a római világ keleti peremén történt. I. e. 54 végén Crassushoz csatlakozott ragyogó fia, Publius és egy ezerfős lovas alakulat, amit Galliából vitt magával. Azután apa és fia végre megkezdte a Pártus Birodalom régóta várt invázióját, noha alig értek el valamit, mielőtt véget ért a hadműveletekre alkalmas évszak. I. e. 53 tavaszán folytatták az
offenzívát. Magabiztosak voltak a hét légió köré szervezett haderő birtokában, hiszen a múltban Lucullus és Pompeius már bebizonyította, hogy a római hadsereg mily könnyedén összezúzza a sokkal nagyobb ázsiai seregeket. A pártusok is legalább ennyire bíztak magukban, mert hozzászoktak, hogy nehézség nélkül legyőzik a szomszédaikat, így mindkét oldalt sokként érte a felismerés, hogy az új ellenség nagyon különbözik mindentől, amivel eddig találkoztak. A szövetséges lovasság és könnyűgyalogság ellenére a római sereg lényegében gyalogos haderő maradt. Ezzel szemben a pártusok a kétfajta lovasságukra hagyatkoztak: a lándzsával felszerelt, nehéz kataphraktákra, akiknél mind a ló, mind a harcos páncélt viselt, valamint a gyorsan bevethető lovas íjászokra, akik a nagy erejű összetett íjakkal szerelkeztek fel. Amikor a két sereg első ízben csapott össze Carrhae-nál, a lovassági haderő bizonyult hatásosabbnak, bár nem akkora fölénnyel, ahogyan sokszor állítják. Publius Crassust elcsalták a főseregtől, majd az embereivel együtt megölték, de a csata taktikailag patthelyzetben ért véget, mert egyik sereg sem volt képes megtörni a másikat. A rómaiak persze nagyobb veszteségeket szenvedtek, ráadásul az otthonuktól messze küzdöttek. A csata hevében Crassus időnként meg-megcsillogtatta régi katonai tehetségét, de az összecsapást követő éjszakán a lelkiereje s vele együtt a serege is megtört. Elkezdtek visszavonulni, ami nem lehetett egyszerű mutatvány, hiszen a rómaiak gyalogosan haladtak, a pártusok pedig lóháton. Az üldözés közben a római sereget gyakorlatilag elpusztították. Crassust megölték, miközben egyezkedni próbált az ellenséggel, a fejét pedig elküldték a pártus királynak. Megalázó tragédia volt, amihez képest arányaiban eltörpült az Ardennekben néhány hónapja elvesztett tizenöt cohors. A triumvirek egyike elesett, s Róma egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárának halála kibillentette a Köztársaság politikai egyensúlyát. A véletlennek köszönhetően a pártus hadjárat Crassus quaestorának hírnevet szerzett, miután sikerült visszavezetnie a túlélőket Szíriába, majd visszaverni a pártus portyázásokat a provinciában. A neve Caius Cassius Longinus, és kilenc évvel később ő lesz az egyik Caesar orgyilkosainak két vezetője közül. [28]
XV A FÉRFI ÉS AZ ÓRA: VERCINGETORIX ÉS A NAGY LÁZADÁS, I. E. 52 „A gall törzsfők félreeső helyeken, az erdők mélyén tanácsra gyűltek, és Acco halálát siratták; ráébredtek, hogy ugyanez a sors várhat rájuk is; szánták Gallia általános elköteleződését; ígéretekkel és ajándékokkal bátorították az embereket, hogy az életüket is kockáztatva indítsanak háborút Gallia szabadságának ügyéért.” – Caesar [1] A sikeres birodalmi hatalmak mindig is legalább annyira – vagy annál is jobban – támaszkodtak a diplomáciára és a politikai rendezésre, mint a katonai erőre. A seregek el tudták és tudják taposni a hivatalos ellenállást, de a gerilla-hadviselést is el tudták és tudják fojtani, bár elpusztítani talán nem képesek. Ha azonban nem akarták a végtelenségig ismételgetni a katonai hadműveleteket, akkor muszáj volt olyan kiegyezést elérni, ami elfogadható a megszállt népek többségének, de főleg a hatalommal és befolyással rendelkezőknek. Ezt az elvet éppúgy alkalmazta Wellesley Brit Indiában, mint Bugeaud Francia Észak-Afrikában és ahogy Caesar Galliában. Mindannyian tehetséges katonák voltak, akik nagy győzelmeket arattak a csatatéren, de valamennyien rájöttek, hogy ez mit sem ér hatékony diplomácia és hozzáértő kormányzás nélkül. A Római Köztársaságban a háború és politika szoros kapcsolata segített felkészíteni a szenátorokat tartományi kormányzóként betöltött szerepük eme vonatkozására. A római terjeszkedésnek az is fontos vonása, hogy Itálián kívül sem akarta eltörölni az őslakos népességet, hogy római kolonistákat telepítsen a helyére, de éppúgy a római elitet sem akarta a nyakára ültetni, hogy kizsákmányolja az alattvaló populációt. A római gyarmatosítással járó mészárlások és tömeges rabszolga-kereskedelem ellenére a Caesar által alapított Gallia provinciát továbbra is azok a törzsek fogják lakni, amelyek már az érkezésekor is ott voltak. A mindennapi ügyek legtöbbjét olyan vezetők fogják irányítani, akiket a már létező nemességből
emelnek ki. Egy hódítás tartóssága attól függ, hogy sikerül-e meggyőzni a törzseket és a vezéreiket, hogy sokkal inkább szolgálja az érdekeiket, ha elfogadják a római uralmat, mint ha szembeszállnak vele. [2] Caesar kezdettől fogva tisztában volt ezzel, és a hadjáratait szilárdan politikai kontextusba helyezte. Galliában a kezdeti beavatkozás mindig a szövetséges törzsek kérésére adott válaszul történt. A megszállókat elűzték, ám a gall ellenállókkal sokkal kevésbé bántak keményen, mint a germánokkal, és a vereséget követően általában római szövetségesekké váltak, mert rászorultak a védelemre. Caesar folyamatos kapcsolatot tartott fenn a törzsi vezetőkkel – legalább egyszer minden évben tanácsot ültek, de általában inkább kétszer vagy többször is. Nagy figyelmet fordított minden törzs hatalmi egyensúlyára, és megpróbált valamiféle képet alkotni magában az egyes vezérek jelleméről, illetve hajlamairól. Bizonyos embereket pártfogolt, megerősítette a törzsön belüli pozíciójukat, hogy növelje a Caesarnak lekötelezett vezérek számát. Az egyik ilyen Diviciacus volt, aki gyakorlatilag a haeduusok vezére lett néhány évre, és más törzseket is a lekötelezettjeivé tett azzal, hogy szívességet kért számukra a proconsultól. Commius, aki Caesar követeként működött Britanniában, saját törzse, az atrebatesek királya lett, és a menapiusok fölötti fennhatóságot is megkapta. Ostobaság lenne, ha ezeket a személyeket szimplán valamiféle hazaárulóknak tekintenénk, akiket pusztán eszközként használtak a római gyarmatosítók. Mindegyiküknek megvoltak a maga ambíciói. Caesar légióinak Galliába érkezését nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A másfajta erőket – a helvéteket, Ariovistust és a germán népvándorlást – kiszorították, és többé nem lehetett a rómaiak ellensúlyaként használni. Ha a törzsfők Caesar kegyébe férkőztek, abból jókora előnyük származott, és ami azt illeti, ők legalább annyira kihasználták őt, mint amennyire ő használta ki őket. A proconsul jelentős befolyással rendelkezett, de a törzsek belpolitikáját nem ellenőrizhette, ahogy az a senonok és carnutok élére emelt királyok elkergetéséből is látszik. Caesar érkezése nem változtatta meg alapjaiban a gall nemességet, és a törzsfőnökök tovább marakodtak a hatalomért. A Rómával kötött szövetség bizonyos előnyökkel szolgált, de ezek nem voltak szükségszerűen ellenállhatatlanok, és a tekintély és vagyon gyarapítására egyéb források is maradtak. Egy király pozíciója a legtöbb törzsben mindig bizonytalan volt, s még ha Caesar emelt is trónra valakit, egyáltalán nem volt biztos, hogy az illető ott tud maradni. [3] Caesar általában jól értette és ennek megfelelően tudta manipulálni a törzsi politikát, de i. e. 53–52 telén a képességei csődöt mondtak. Számos okát sorolhatnánk a tévedésének, mindenesetre a veleje az, hogy egyre
szembetűnőbb kezdett lenni, hogy a jelenléte milyen mértékben változtatta meg a dolgokat. Ez kiváltképp igaz volt Közép- és Dél-Gallia kelta/gall népeire, azaz az egyikre azon három nagy népcsoport közül, amelyekre a Feljegyzések „Gallia egészét” felosztotta. Ezek a törzsek még nem feltétlenül fogtak fegyvert Caesar ellen, holott a helvétek és az Ariovistus elleni hadjáratok az ő földjükön zajlottak. A római világgal való kereskedelem útvonalainak az ellenőrzéséből az olyan törzsek, mint a haeduusok, a sequanusok és az arvernusok, gazdagabbak és az északi népeknél műveltebbek lettek. Ők segítették Caesart, aki cserébe pártfogolta őket és a neki legszimpatikusabb vezéreiket, és – legalábbis saját állítása szerint – az ő nevükben harcolt a helvétek és Ariovistus ellen. A következő év folyamán viszont gyakorlatilag az összes törzs ellene fordult. Ez nem egyszerűen azok lázadása volt, akik nem részesültek a proconsul kegyeiben, és kénytelenek voltak végignézni a riválisaik felemelkedését. A lázadók közt rengeteg olyan törzsfőnök is volt, akinek fölöttébb jól ment a sora a római uralom alatt. A hangulat attól vált általánossá, hogy felismerték, Caesar és a légiói ott akarnak maradni, és nem szándékoznak visszatérni Transalpina provincia határai közé néhány gyorsan letudott hadjárat után. Róma azt várta, hogy a hatalmát immár állandónak ismerjék el Galliában. A szövetségesből anélkül lett hódító, hogy egyáltalán kénytelen lett volna szembenézni a kelta népek komolyabb ellenállásával. Caesar néhány tette az új valóság brutális szemléltetőjéül szolgált. Miután rövid úton megszabadult Dumnorixtól, majd megkorbácsoltatta és lefejeztette Accót – valószínűleg szándékosan megalázva, mert a gall vallásban a fej nagy jelentőséggel bírt –, látszott, hogy a proconsulnak nem igazán van lelkifurdalása, ha el kell dobni az olyan vezéreket, akiket ellene szőtt összeesküvéssel vádolnak. Megdöbbentő volt látni, hogy nagy hírű vezérek halhatnak meg ily módon, ami arra világított rá, hogy senki sincs teljes biztonságban. Utólag visszatekintve elképzelhető, hogy a törzsek úgy vélték, Caesar tévesen ítélkezett, bár nem igazán egyértelmű, hogyan lehetett volna bármelyik szituációt hatékonyabban kezelni. Végül Acco kivégzése volt a szikra, ami kirobbantotta a lázadást, de valószínűleg egyébként is kitört volna egy bizonyos ponton. Caesar a Feljegyzésekben végig nyíltan elismerte, hogy rengeteg ellenfele csak a szabadságáért küzdött, de Róma érdekei azt kívánták, hogy ő megfossza őket tőle. A gall nemesség nagy része úgy látta, hogy a római uralom fenntartásával többet fognak veszíteni, mint amennyit nyerhetnek. A rómaiak a békét a győzelem eredményének tartották, ám lényegében mégis Caesar hadjáratainak következményeként erőltették a
törzsekre. Ugyanakkor a hadviselés már régóta központi szerepet játszott a gall kultúrában és társadalomban, és a törzsfők elsősorban hadurak voltak, akiknek a hatalmát a kíséretükben vonuló harcosok száma jelezte. A törzsek többé nem harcolhattak szabadon egymás ellen, és hadi dicsőséget már csak a római hadsereg szövetségeseként nyerhettek. A befolyásos törzsfőnökök tudták, hogy ha magukhoz ragadnák a királyi hatalmat a saját népükön belül, azzal csak gyors megtorlásra ösztönöznék a római kormányzót, ha ő nem járulna hozzá a dologhoz. A többi törzs vezetésében helyet foglaló barátokkal, szövetségesekkel és kliensekkel kiépített hálózatot is nehezebb volt működtetni. A világ megváltozott, és a törzsek vezérei úgy érezték, megfosztották őket az önkormányzás hagyományos formájától. Jóllehet, Caesar csupán alkalmanként avatkozott bele a törzsek mindennapos ügymenetébe, attól még egyértelmű volt, hogy megteheti. A politikai szabadságot gúzsba kötötte egy állítólagos szövetséges, és azzal együtt odalett a portyázás és a szomszédok lefejezésének szabadsága is, ráadásul már nem ragadhatták magukhoz a hatalmat erővel a saját törzsükben sem. A törzsfőket az őket követő slepp nagyságáról ítélték meg, csakhogy rendszeres hadviselés és portyázás nélkül igen nehéz támogatni az ilyen hű harcosok gyülekezetét. Egész Galliában óriási harag gyülemlett fel, és a téli hónapokban titkos találkozókat tartottak, ahol megbeszélték és kitervelték a lázadást. Sokszor a carnutok területén gyűltek össze, talán azért, mert arrafelé az összes gall számára szent vallásos helyszínek voltak. A vezérek nem tudtak túszokat cserélni az új szövetségek megerősítéséhez, hiszen azzal valószínűleg felkeltették volna a rómaiak figyelmét. Helyette jelképesen egymásra rakták a hadi jelvényeiket, és esküt tettek. [4] Bár a római jelenlét miatti elégedetlenkedés ösztönözte az összeesküvőket, lehetőséget is láttak a dologban. Caesar délre utazott Gallia Cisalpinába, és tapasztalatból tudták, hogy a legatusai valószínűleg nem fognak agresszívan fellépni a tavaszi visszatéréséig. Tulajdonképpen abban reménykedtek, hogy egyáltalán nem fog visszatérni, mert olyan pletykák terjedtek, hogy Rómában zűrzavar támadt. A szóbeszéd nem volt alaptalan, ugyanis miután Crassus és Pompeius elment, hogy elfoglalja saját parancsnoki posztját, a város közélete felkavarodott. Az i. e. 53. év consuli címéért megtartott választásokon olyan léptékű megvesztegetésre derült fény, ami még a Köztársaság normái szerint is megdöbbentő volt. A szavazást többször is megszakították, de még az új év kezdetére sem tudták lebonyolítani. Clodius az i. e. 52. év praetori hivataláért indult el, és a felszabadított rabszolgáknak kedvező szavazási reformokat ígért. Közülük sokan saját bandáinak a sorait gyarapították, amelyek erőszak
alkalmazásától sem riadtak vissza, hogy a kampányát támogassák. Régi ellensége, Milo állt velük szemben, aki pedig consulnak jelöltette magát, és a saját hordáját bűnözőkből és gladiátorokból verbuválta. Az óhatatlanul bekövetkező erőszak ellehetetlenítette az újabb választás megtartását, így egy újabb év kezdődött el a Köztársaságot irányító consulok vagy főmagistratusok nélkül. I. e. 52. január 18-án a rivális bandák egymásnak estek a Via Appián, Rómán kívül, és az elfajuló dulakodásban Clodius életét vesztette. Másnap a hívei a holttestét a szenátus épületébe vitték, ott máglyát raktak, és elhamvasztották, de a folyamat közben magát az épületet is porig égették. Nem először merült fel a gondolat, hogy Pompeiust tegyék meg dictatornak, hogy akár erővel is helyreállítsa a rendet. Mindenesetre rendeletet hoztak az összes, Itáliában élő, hadköteles korú férfi besorozásáról, ha vészhelyzet esetén haderőre lenne szükség. Caesar a sorozást Gallia Cisalpinában annak rendje s módja szerint végre is hajtotta, és természetesen élénk érdeklődéssel követte a Rómában zajló eseményeket. Egy két évvel később írott levélben említésre kerül, hogy Cicero felutazott Ravennába, Cisalpina provinciába, hogy találkozzon Caesarral. Kétségkívül nem az orátor volt az egyetlen látogató, és Caesar nagyjából ekkor állhatott elő az ötlettel, hogy Pompeiusszal újítsák fel a házassági köteléket. A gallok tévedtek, amikor azt hitték, hogy a római gondok majd megakadályozzák Caesart a visszatérésben, ám annak megítélésében bizonyosan igazuk volt, hogy ezekben a hónapokban nem ők fogják lekötni a figyelmét. Ha a legatusainak volt is bármi sejtése a küszöbön álló lázadásról, akkor vagy nem vettek róla tudomást, vagy nem hittek a jelentéseknek. A zendülés teljes meglepetésként érte a rómaiakat. [5] A carnutok elkötelezték magukat, hogy ők hajtják végre az első csapást. Két törzsfőnökük Cenabum városához (a mai Orléans) vezette a harcosokat, és lemészárolták az ott élő római kereskedőket. Egy lovagot is megöltek, akit Caesar bízott meg a gabona-utánpótlás felügyeletével. A vérfürdő híre gyorsan terjedt, a Feljegyzések állítása szerint éjfélre már 250 kilométerre onnan is tudtak róla. A következő, aki fegyvert ragadott, egy arvernus nemesifjú volt, akit Vercingetorixnak hívtak. Az apja egy ideig egész Gallia nagy részét uralta, de megölte a törzse, mikor megpróbálta a királyukká koronázni magát. Caesar ismerte Vercingetorixot, mert azon ifjú nemesek egyike volt, akiket a proconsul megpróbált a maga oldalára állítani. A múltbéli barátságot félretéve most viszont elkezdett sereget toborozni, de a nagybátyja és a törzs más vezéralakjai elkergették az arvernusok Gergovia nevű fővárosából (ami valószínűleg néhány kilométerre lehetett a mai Clermont-tól). Nem csüggedt el, még több embert toborzott – Caesar állítása
szerint csavargókat és kitaszítottakat, de az is lehet, hogy egyszerűen olyan harcosok voltak, akiket egy törzsfő sem pártfogolt. Visszatért új csapatával, és miután kiűzte az ellenfeleit Gergoviából, az emberei királynak kiáltották ki. Gyakorlatilag az összes nyugati törzs az Atlanti-óceánig sietve melléállt, és a törzsfőnökeik a háborús vezérükként ismerték el. A viselkedése már a kezdetektől markánsan elütött a legtöbb gall parancsnokétól, tudniillik megpróbált fegyelmet kényszeríteni a seregére, valamint megszervezni az utánpótlását. Caesar azt írja, hogy az engedetlenséget halállal vagy csonkítással büntette. [6] Vercingetorix hamar támadásra kész állapotba hozta a haderejét, és lerohanta a Rómával szövetséges törzseket. Miközben egy másik törzsfő egy sereggel megindult a remusok ellen, ő a fősereggel a biturigok ellen vonult, akik a saját népétől északra éltek. A biturigok a haeduusok cselédnépe voltak, és nyomban esedezni kezdtek, hogy védjék meg őket. Azok viszont Caesar legatusaihoz fordultak tanácsért, akik azt ajánlották a haeduusoknak, hogy küldjenek egy sereget a biturigok megsegítésére. Meglepő, hogy a római tisztek nem maguk léptek akcióba, ami arról árulkodik, hogy ekkor még nem igazán mérték fel a felkelés nagyságát. Labienus kivételével Caesar legatusai mérsékelt tehetségű embereknek tűnnek, és ami azt illeti, ő sem bátorította őket a saját kezdeményezésre. Még mindig tél volt, ami megnehezítette a hadműveleteket – bár nem lehetetlenítette el, ahogy Caesar is bebizonyította egy évvel azelőtt. Egy lázadás akkor a leggyengébb, amikor kitör, mert olyankor még rengeteg leendő újonc arra vár, hogy lássa, sikeres lesz-e, vagy sem. A római parancsnokok általában a lázadás első jelére megpróbáltak olyan gyorsan odacsapni, ahogy csak tudtak, ám jelen esetben a reakció elég lagymatagra sikeredett. A haeduusok válaszcsapása hasonlóképp határozatlan volt. A seregük odaért a Loire folyóhoz, és kémlelni kezdték a saját földjük és a biturigok közti mezsgyét. Néhány napig ott várakoztak, majd visszahúzódtak, mert állításuk szerint a cselédnépük Vercingetorix cinkosa volt, és azt tervezték, hogy letámadják őket, amint átkelnek a folyón. Caesar azt írja, hogy még a felkelés után sem volt biztos benne, hogy a haeduus sereg vezérei valóban így hitték, vagy máris az árulást tervezgették. Miután visszavonultak, a biturigok nyíltan a felkelés mellé álltak. [7] Talán ezen a ponton már Caesar tisztjei is kezdték belátni, hogy történik valami, és az eseményről írt jelentésük elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzék, ideje visszatérnie a sereghez. A római helyzet mostanra nagyjából stabilizálódott. Pompeiust inkább egyedüli consulként iktatták be, semmint dictatorként, és katonákat hozattak vele a városba, hogy erővel állítsa
helyre a rendet. Caesar átkelt az Alpokon Gallia Transalpinába. Ekkorra még több törzs csatlakozott Vercingetorixhoz és a lázadókhoz – némelyek saját akaratukból, mások kényszerből. A felkelés kezdett lendületet nyerni. A Rómához hű törzseket és a szövetségeseit módszeresen megtámadták, és a legtöbbjük átállt. Caesar a lehető legrosszabb helyzetben találta magát, amibe egy hadvezér kerülhet. Több száz kilométer választotta el a seregétől, miközben az ellenség megindult ellene. Ha megparancsolja a seregnek, hogy induljon el felé, akkor előfordulhatott volna, hogy útközben „belebotlik” az ellenség főseregébe, amivel nélküle kell megküzdenie. Abból akár vereség is lehetett volna, vagy legjobb esetben egy győzelem, aminek az érdeme Labienust illetné, vagy a többi legatus egyikét. Abban is nagy kockázatot látott, hogy maga induljon meg a sereg felé, mert a kísérete kicsi lenne, s miután annyi törzs átállt a felkelőkhöz, nem tudná, melyik törzsfőben bízhat. Nem valószínű, hogy sokáig vacillált a döntésen. Caesar szemében a rá leselkedő veszély még mindig vonzóbb opciónak tűnt, mint a sereget veszélybe sodorni. Még hatévnyi győzelem után is tisztában volt vele, hogy egyetlen döntő vereség elegendő muníciót szolgáltatna, hogy az otthoni ellenfelei sárba tiporják a jó hírét. Azt is tudta, hogy gyorsabb lenne, ha ő maga a személyes kíséretével és talán néhány alárendeltjével, valamint a 400 főből álló germán lovassággal sietve megindulna a sereg felé, mintha a légiók kezdenének el felé masírozni. Azonban mielőtt elindulhatott volna, maga Transalpina provincia is veszélybe került. Számos, a határvidéken élő törzs átállt a felkelőkhöz, s most lázadó seregként rohanta meg a provinciát, és célba vette Narbo kolóniáját. [8] ELLENTÁMADÁS Caesar a városhoz sietett, és megszervezte a védelmét. Nem tartózkodtak légiók a provinciában, de néhány helyben toborzott cohorsra és a Gallia Cisalpinából hozott, újonnan verbuvált alakulatokra számíthatott. Valószínűleg a provincia törzsei lovasságot is biztosítottak. Ezen katonák egy részét védvonalba állította, hogy visszaverjék a lehetséges támadásokat, és csakhamar visszavonulásra kényszerítették a portyázókat, de az emberek zömének azt parancsolta, hogy gyülekezzenek a provinciában élő egyik gall törzs, a helviusok földjén. Onnan vezette ezt a rögtönzött és többnyire tapasztalatlan haderőt a Cévennes hágóján át az arvernusok megtámadására. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen tél lévén a helyiek is azt hitték, hogy az
utakat még eltorlaszolja a hó. Caesar emberei megfeszített munkával megtisztították az utat a kétméteres hóhalmok között, majd folytatták az előrenyomulást az arvernusok területe felé. Amikor odaértek, Caesar kis létszámú különítményekben előreküldte a lovasságot, arra utasítva őket, hogy járjanak be egy jókora területet, gyújtogassanak és öldököljenek. Az így okozott kár talán nem volt túl nagy, de a támadás azt a benyomást kelthette, mintha átfogó inváziót kezdenének. Hírnökök siettek Vercingetorixhoz, aki a főseregével a biturigok között táborozott, körülbelül százötven kilométerre északra. A gall vezér délnek vezényelte a seregét, hogy megnyugtassa a népét. Miután két napig portyáztak a környező vidéken, Caesar Decimus Junius Brutusra ruházta a parancsnokságot, és meghagyta, hogy a lovasság folytassa tovább a fosztogató hadjáratot. A proconsul bejelentette, hogy neki muszáj visszatérnie a provinciába, hogy még több újoncot és szövetséges lovast sorozzon be, de három nap múlva visszatér. Úgy tűnik, meg volt győződve róla, hogy ez a hír hamarosan az ellenség fülébe jut, és miután visszament a hegyeken át, egyenesen Viennába vágtatott (de nem a mai osztrák fővárosba, hanem a Rhône völgyében fekvő Vienne városába). Korábban megszervezte, hogy ott egy lovassági különítmény várjon rá. Anélkül, hogy éjszakára megállt volna, fogta az alakulatát, és őrült tempóban átnyargalt a haeduusok földjén, míg el nem ért a lingonok között, északon telelő két légióhoz. Amikor odaért, megpihent, de lovas hírnököket menesztett a többi légióhoz, és megparancsolta nekik, hogy gyülekezzenek Agendicumnál (talán a mai Sens városa). Merész vágta volt, potenciálisan ellenséges területen át. (Suetonius elmesél egy történetet Caesarról, amikor gallnak öltözve próbált eljutni a seregéhez egy felkelés idején. Ha a történet igaz, akkor erre az esetre utalhat.) A parancsnok és a serege ismét együtt volt. Most már csak vissza kellett szerezni a kezdeményezést. [9] Vercingetorixot váratlanul érte a Cévennes-on túlról érkező portyázás, és jó néhány nap eltelt, míg rájött, hogy ez csak színlelt támadás. Utána viszont folytatta a tervét, hogy lerohanja a Rómához még mindig hű törzseket. Visszament északra, és megtámadta a boiusokat, akik a helvéteket kísérték i. e. 58-ban, és a haeduusok kérésére engedélyt kaptak, hogy letelepedjenek a földjükön. A gall sereg ostrom alá vette az egyik fő városukat, egy Gorgobina nevű helyet. Még tél volt, és nehéz lett volna megoldani a légiók ellátását, ha úgy döntenek, hogy harcba szállnak, mert még nem volt idejük felkészülni a hadműveletekre, sem élelmet gyűjteni és állatokat szállítani. Viszont ha Caesar halogatja az indulást, azzal arra kényszeríti a boiusokat, hogy kapituláljanak, és a felkelés mellé álljanak. És akkor Vercingetorixnak már
semmi nem áll az útjába, hogy lerohanja a haeduusokkal szövetséges többi törzset és klánt is, gyakorlatilag mindenki tudomására hozva, hogy még a haeduusok, Róma legrégebbi szövetségesei sem képesek megvédeni a barátaikat. Ha ez megtörténik, aligha maradt volna bármiféle ösztönző eszköz, hogy Róma mellett tartsa a törzseket. A „szégyenletes megaláztatást” elkerülendő, Caesar követeket küldött a boiusokhoz, biztosítva őket, hogy már elindult a légiókkal feléjük. A haeduusoknak meghagyta, hogy gyűjtsenek elegendő gabona-utánpótlást a seregének. Azután két légiót megbízott a poggyászkaraván őrzésével Agendicumban, a maradék nyolccal pedig elindult, hogy segítsen a boiusoknak. A menetoszlopot gyenge lovassági osztagok kísérték, mert Caesarnak nem maradt ideje, hogy besorozza a szokásos szövetséges alakulatokat a törzsekből. Azonfelül a rómaiak kevés élelemmel is rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy nem maradhattak túl sokáig a fronton, hacsak nem találnak egy új utánpótlásforrást. Hazárdjáték volt a javából, de még mindig jobb volt, mint tétlenül ülni, és azt figyelni, hogyan erősödik és válik egyre lendületesebbé a felkelés. A tétlenség gyengeségnek látszott volna, ha viszont elszánják magukat egy bátor ellencsapásra, azzal legalább pillanatnyilag elbizonytalaníthatnák a törzseket és törzsfőket, hogy ne álljanak át a felkelőkhöz. [10] Egy nap múlva Caesar Vellaunodunumhoz ért, a senonok egyik fallal körülvett városához. A légiók ostrom alá vették a helyet, és három nap múlva a lakók megadták magukat. Megígérték, hogy átadják a fegyvereiket, hatszáz tússzal és málhás állatokkal együtt – utóbbival mintegy a sereg legégetőbb szükségletét kielégítve. A rómaiak sebesen nyomultak tovább, és csakhamar Cenabumhoz értek, ahol a felkelés a római kereskedők lekaszabolásával elkezdődött. Caesar mindössze két nap alatt odaért, meglepve a városlakókat, akik még be sem tudták fejezni az előkészületeket az ostromhoz. A légiók késő éjszaka érkeztek, ezért a proconsul úgy döntött, elhalasztja a támadást másnap reggelig. Két légiónak viszont megparancsolta, hogy az éj folyamán strázsáljanak fegyverben, arra az esetre, ha a városlakók netán úgy döntenének, hogy inkább átmenekülnek a Loire túlsó partjára. A sejtés helyesnek bizonyult, és éjfél körül a római felderítők jelentették, hogy az emberek tömegesen vonulnak a városból a folyón átívelő híd irányába. Nem történt jelentősebb ellenállás, amikor beküldött két légiót a városba, miközben a hídnál kialakuló tolongás rengeteg embert megakadályozott a menekülésben. Caesar megparancsolta, hogy fosszák ki, majd gyújtsák fel a várost, és feltételezhetően a legtöbb foglyot eladatta rabszolgának. Azután átkelt a Loire-on, és megindult a biturigok ellen. A rómaiak visszanyerték a
kezdeményezést, arra kényszerítve Vercingetorixot, hogy ő reagáljon a hadműveleteikre, és ne fordítva. Utóbbi máris felhagyott a boiusok ostromával, és sietve indult vissza a biturigok védelmére. Noviodunum városa épp megadta magát a rómaiaknak, amikor a gall sereg megérkezett, és ettől a városlakók vérszemet kaptak, folytatták a harcot, és kikergették a falaik között tartózkodó centuriókat és az irányításuk alatt álló kisebb csapatokat. A város melletti síkon a két lovasság egymásnak esett, de végül a rómaiak nyerték a csörtét, amikor Caesar bevetette a négyszáz germánból álló különítményét is. Ez az apró siker és a tudat, hogy a rómaiak a falaik alatt várakoznak, a gallok zöme pedig még mindig kicsit távolabb jár, arra sarkallta Noviodunum népét, hogy másodjára is meggondolja magát. Újból megadták magukat, kiszolgáltatva a fegyverszünet megszegéséért felelős embereket. Caesar folytatta az előrenyomulást Avaricum (a mai Bourges) felé, ami a biturigok egyik legfontosabb és bizonyára legjobban védett városa volt. Miután visszanyerte a kezdeményezést, életbevágó volt, hogy megtartsa, és ne adjon esélyt az ellenségnek a felépülésre. [11] Vercingetorix kezdettől fogva szkeptikus volt azt illetően, hogy közvetlen ütközetben le tudná-e győzni a légiókat, ráadásul az a tempó, amivel a rómaiak elfoglaltak három várost, csak még nagyobb tiszteletet ébresztett benne az ütőerejük és ostromtaktikai tudásuk iránt. Inkább elkezdte hát árnyékként követni az ellenséget, rajtaütött a kisebb alakulatokon, de a tömeges ütközetet nem kockáztatta meg. Meg akarta fosztani a rómaiakat az utánpótlásuktól, és megmondta a híveinek, hogy ennek érdekében végtelenül könyörtelennek kell lenniük: „…a személyes vagyonnal nem törődhetnek, minden területen muszáj a falvakat és házakat felgyújtani olyan széles körben, ameddig az ellenséges utánpótlásgyűjtők valószínűleg elmerészkedhetnek a fő útvonalukról.” [12] Akár egész városokat is elpusztítottak, ha nem tudták megóvni az ellenségtől, nehogy a légiók kezére jussanak a település élelmiszerkészletei. A parancsnak engedelmeskedve a biturigok húsz fő településüket égették porig. Vercingetorix vitatta, hogy ez kegyetlenség lenne részéről, hiszen a másik lehetőség a harcosok halála és a családjuk rabigába döntése volna. A stratégiája még így is sokkal elegánsabb volt, mint Caesar egy-két korábbi ellenfeléé, ráadásul Vercingetorix elég megnyerő egyéniséggel rendelkezett ahhoz, hogy meggyőzze a híveit a lelketlen intézkedés szükségességéről. Bámulatos, hogy a törzsek mekkora hajlandóságot mutattak az áldozathozatalra, és egyáltalán nem meglepő, hogy alkalmanként vonakodva hajtották végre a parancsot. Miután a biturigok összes vezére nyomatékos kérésének adott hangot, Avaricumot megkímélték.
Vercingetorix kelletlenül tett kivételt a várossal, noha nem osztotta a meggyőződésüket, miszerint a település természetes és ember alkotta védművei bevehetetlenné teszik azt. [13] Avaricum minden bizonnyal ijesztőbb kilátásokkal kecsegtetett, mint a megelőző héten könnyűszerrel bevett városok. Mivel folyók és mocsarak övezték, minden oldalról csupán egyetlen támadási útvonal nyílt, és majdnemhogy lehetetlen feladatnak tűnt egy áthatolhatatlan ostromzár megalkotása. Caesar serege egy lejtő tövében táborozott, és elkezdett rámpát építeni, amelyen át elérhetővé válna a fal. Ahogy az ellenséghez közeledtek, a legionáriusok hordozható mellvédeket és ideiglenes tetőket ácsoltak a munkásoknak fedezékül, valamint két ostromtornyot, hogy feltolják a rámpán, ha elkészül. Caesar nyolc légiója valószínűleg nem rendelkezett teljes létszámmal, nagyjából 25–30 000 embere lehetett, akiknek a számát néhány ezer szövetséges tartalékos, rengeteg rabszolga és markotányos gyarapította. Menet közben irdatlan terhet jelentett ennyi ember táplálása. Amikor azonban készen állt rá, hogy ostrom alá vegye Avaricumot, a feladat csaknem lehetetlennek bizonyult. A gyűjtögetés eredménytelen és veszélyes volt, mivel Vercingetorix körülbelül huszonöt kilométerre táborozott, és árnyékként szegődött minden kiküldött római alakulat nyomába, és levadászott minden szabadon mozgó csapatot. A proconsul egyik futárt menesztette a másik után a haeduusokhoz és a boiusokhoz, hogy küldjenek élelmiszer-karavánokat, de igen csekély mennyiség érkezett. A haeduusok nem lelkesedtek a feladatért, habár – és talán részben azért, mert – i. e. 58 óta ők voltak a rómaiak utánpótlásforrása. A boiusok még hálásak voltak a támogatásáért, azonban kis nép lévén, nem rendelkeztek túl nagy gabonafelesleggel. Vercingetorix felperzselt föld taktikája kezdett beérni. Egy bizonyos ponton a rómaiak teljesen felélték a gabonakészletüket, de szerencsére a gyűjtögetők elegendő marhával tértek vissza, amit levágva húsadaghoz juttatták az embereket. Caesar áldotta az embereit az állhatatosságukért, hogy a csekély és egysíkú étrend ellenére is folytatták a munkát. (Régóta él a mítosz, miszerint a legionáriusok vegetáriánusok voltak, ami ennek és pár másik szövegrésznek a félreértelmezésén alapszik. Kiegyensúlyozott étrendjük rendszerint húsból, gabonából és zöldségekből állt. Ami ebben az esetben kivételes volt, az az, hogy kizárólag húst kaptak, nem az, hogy egyáltalán megették.) [14] A nélkülözés és az éberen figyelő gall fősereg ellenére – mert Vercingetorix kapcsolatban maradt a város védőivel – a legionáriusok nem hagyták abba az ostromgépek építésével járó, fáradságos tevékenységet. Caesar folyamatosan látogatta őket, felügyelte a munkát, és bátorította az embereket. Számtalanszor
felajánlotta, hogy hagyják az ostromot a fenébe, és vonuljanak vissza, ha úgy érzik, hogy a feladat túl nagy falat nekik. Ügyesen használta ki a legionáriusok önmagukba és egységükbe vetett büszkeségét, mivel senki se szerette volna, ha a többiek azt látják, hogy elsőként adja fel a dolgot. Az emberek szinte esdekelve kérték, hagyja, hogy befejezhessék a munkát, mert sokkal elviselhetőbbnek érezték a szenvedést, mint a szégyent, hogy elsőként hagynak föl a munkával. A Cenabumnál lemészárolt rómaiak emléke még elevenen élt, és a harag mindenkiben ott fortyogott miatta. Caesar azt meséli nekünk, hogy a katonák arra kérték a tisztjeiket, nyomatékosan hozzák a tudomására, hogy elszánták magukat a folytatásra, és szilárdan hisznek a végső győzelmükben. Ekkorra a rámpa már egyre nagyobb lett, és az ostromtornyokat közelebb vihették a falakhoz, bár ahhoz nem elég közel, hogy a beléjük szerelt kosokkal elkezdhessék áttörni. Nem csak a rómaiaknak kellett utánpótlási problémákkal szembenézni, mert a gall táborban is komolyan megcsappantak a készletek. Ezt egyrészt az évszak és az egy helyben tartózkodás számlájára lehetett írni, de a törzsi hadseregek logisztikai szervezőképességének hiányát is világosan megmutatja. Vercingetorix a legtöbb gall hadúrnál jobb parancsnok volt, a serege rugalmasabb és jobban felkészült, mint az átlagos törzsi seregek, ám ebből a szempontból még mindig jócskán elmaradt a római hadsereg mögött. Az ostrom állása arra is ráébreszthette, hogy ideje lenne újabb győzelemmel serkentenie az embereit. A gall sereg közelebb merészkedett a városhoz. Azután személyesen kivezette a lovasságot és a könnyűgyalogságot, annak reményében, hogy rajtaüthet a római utánpótlás-gyűjtögetőkön. Az őrjáratoktól, a raboktól vagy gall dezertőröktől Caesar fülébe jutott a dolog, mire a sereg zömével elindult, hogy ráijesszen a gall táborra. Az ellenség csatasorba fejlődött, hogy megmérkőzzön vele, de túl erős pozícióban voltak, hogy súlyos veszteségek bekalkulálása nélkül meg merje támadni őket. A legionáriusok égtek a vágytól, hogy harcolhassanak – amit saját sikereik szítottak, meg persze a kemény munka és a szűk fejadagok okozta frusztráció. Caesar a tudomásukra hozta, hogy nem akar szükségtelen veszteségeket elszenvedni, mert „az ő életük fontosabb, mint az ő saját igényei”. A rómaiak egy darabig farkasszemet néztek az ellenséggel, majd visszamasíroztak a táborukba. A puszta fenyegetés elegendőnek bizonyult, hogy Vercingetorix megváltoztassa a tervét, és visszamenjen a fő haderejéhez. Caesar az értésére adta, hogy nem közelítheti meg őt, ha harcolni nem hajlandó. Egy rövid időre a gall táborban széthúzás támadt, néhányan egyenesen azt állították, hogy Vercingetorix egy követ fúj a rómaiakkal, és Caesar segítségével egész Gallia
királyának akarja magát koronáztatni. Több mint valószínű, hogy a két férfi találkozott, és igencsak elképzelhető, hogy Vercingetorix még egy-két szívességet is elfogadott Caesartól, miközben utóbbi az arvernus nemesség tudását csiszolta. Vercingetorix végül lecsillapította az embereit, majd római rabszolgákat hozott elő, akikről azt állította, hogy legionáriusok. Betanított nekik egy szomorú mesét, hogy milyen kemény és ínséges az élet a római táborban. Miután meggyőzte az embereket a terve bölcsességéről, néhány törzsfő együttműködésével kiválogatott 10 000 harcost, és Avaricumba küldte őket erősítésnek. [15] Egy ostrom éppúgy a leleményesség próbája, ahogy az igazi elszántságé. Avaricum fontossága részben a környéken lévő vasbányákból származott, aminek köszönhetően tapasztalt bányászok sokasága állt rendelkezésre, hogy megpróbálják aláásni a római rámpát. Mások a falakat erősítő fatornyok felállításán serénykedtek, és kénytelenek voltak egyre magasabbra húzni, ha lépést akartak tartani a fokozatosan emelkedő római ostromművekkel. Ahogy a védők és a támadók egymásra licitálva szerezték meg az előnyt, mindkettő megpróbált kitalálni valamiféle ellenlépést, hogy megfoszthassa a másikat az elsőbbségtől. Azonban a rómaiak nagyobb műszaki gyakorlattal rendelkeztek, és a folyamatos fondorlat ellenére, amelynek célja az volt, hogy valahogy lángra lobbantsák a munkájukat, huszonöt nap után a rámpa szemmel láthatóan elkészült. Mindent egybevetve száz méter széles volt, és huszonöt méter magas; majdnem elért a városfalig, és a tornyokba szerelt faltörő kosokat nem sok választotta el attól, hogy használható közelségbe kerüljenek. Aznap éjjel a védők felgyújtották a bánya alátámasztó gerendáit, abban reménykedve, hogy az egész rámpa beomlik vagy lángra kap. A kora hajnali órákban a római őrszemek észrevették, hogy füst szivárog a farámpából. Szinte nyomban ezután egy kiáltás hallatszott a falról, és két csapat védő fáklyával és gyúlékony anyaggal a kezében kirontott két külön kapun. Caesar állandó érvényű parancsának megfelelően a sötétség óráiban két légió őrségben állt. Még több római katona érkezett a támogatásukra, miközben ideoda billent az ádáz csata kimenetele. A legionáriusok egy része visszaverte a támadást, míg a többiek biztonságba vonszolták az ostromtornyokat, de a rámpán előrébb hagyott, hordozható mellvédeket és a búvóhelyeket nem tudták megmenteni. Kétségbeesett küzdelem kerekedett, és a Feljegyzésekben Caesar megemlít egy ritka, apró incidenst, aminek a szemtanúja lehetett. Ahogy egy gall harcos az egyik városi torony mellett állt, szurok- és faggyúdarabokat dobált a római szerkezetekre. Csakhamar végzett vele egy skorpió nyílvesszője – a római könnyűtüzérségi fegyver nagy pontossággal és
megdöbbentő erővel volt képes célba juttatni a lövedékét. Amint a férfi elesett, egy másik lépett a helyére, azután megint egy másik és megint, és valamennyiüket egyenként leszedte ugyanaz a skorpió. Caesar nyilvánvalóan imponálónak találta a bátorságukat, amit a Feljegyzésekben soha nem is tagadott meg a galloktól, bár a légiók fegyelmezett bátorságát hajlamosabb volt értékesebbnek ábrázolni. [16] Elkeseredett harcok árán a védőket végül visszaszorították a falaik közé, miután nem sikerült elég kárt okozni, hogy komolyabban feltartóztassák a rómaiakat. Egy nappal később készségesen fogadtak szót Vercingetorixnak, aki sürgette őket, hogy meneküljenek el a városból. A sötétség leple alatt a harcosok megpróbáltak kisurranni a városból, és a mocsáron átvágva eljutni a fősereghez. A kísérlet akkor bukott el, amikor a hátrahagyott családjaik rájöttek, hogy mi történik, és olyan hangos óbégatást rendeztek, hogy félő volt, a rómaiak felfedezik a szándékukat. Másnap – az ostrom huszonhetedik napján – a legionáriusok befejezték a rámpát. Szakadt az eső, és Caesar az azonnali támadás mellett döntött, mert úgy ítélte meg, hogy készületlenül találja a védőket. Kiadta a parancsot a rohamra, s miután megtették a szükséges előkészületeket, a tervük leplezése érdekében a támadó katonák az ostromgépek gyártásához épített védőtetők alatt sorakoztak fel. A római hadvezérek mindig is próbálták ösztönözni az egyéni bátorságot, és a proconsul busás jutalmat ígért az első néhány embernek, aki először jut át a falon. A jelére a harcosok hirtelen előrontottak a fedezékből, megrohanták és legyűrték a meglepett védőket, majd gyorsan bevették a falat. Néhány csapat gall csatarendbe fejlődött a piachoz hasonló nyílt tereken, ám a bátorságuk csakhamar elpárolgott, amikor meglátták a falakon nyüzsgő rómaiakat. A történelem folyamán a megerődített helyeket ostromló katonák gyakran rendeztek ámokfutást, miután bejutottak a falon belülre. Egy ostrom mindig nehéz és veszélyes művelet volt, maga a roham pedig még annál is kockázatosabb, és az olyan emberek, akik túlélték mindkettőt, gyakran képtelenek voltak kikapcsolni, miután bejutottak, főleg, amikor a szűk utcákon már nem érezték magukon a tisztjeik fegyelmező pillantását. Ha egy várost lerohantak, azokat, akik a legkisebb ellenállást is tanúsították, szokás szerint azonnal megölték, a nőket pedig megerőszakolták. Ezúttal a katonák még az ilyenkor szokásosnál is vérengzőbb hangulatban voltak. Caesar azt mondja, a legionáriusok „nem felejtették el a cenabumi mészárlást és az ostromba fektetett kemény munkát, és nem kíméltek se öreget, se asszonyt, se gyereket. Végül a 40 000 emberből az az alig több mint 800, akinek sikerült
elmenekülni a városból mindjárt az első kiáltás után, Vercingetorixhoz futott.” [17] Nagyjából egy évszázaddal korábban Polübiosz kifejtette, hogy a rómaiak néha szándékosan mészárolják le az elfoglalt város lakóit, még az ott talált állatokat sem kímélve, hogy félelmet gerjesszenek, és meggyőzzék jövőbeli ellenségeiket, hogy inkább adják meg magukat, és kerüljék el az ostromot. Caesarnak nem volt oka, hogy ne árulja el nekünk, ő rendelte-e el Avaricum népének kiirtását, másoknak szánt figyelmeztetőül. A többi mészárlásról vagy tömeges kivégzésről nyíltan beszámolt, és az sem valószínű, hogy a római olvasót túlságosan meghatotta volna az idegen ellenség sorsa. Úgy tűnik azonban, a legionáriusokat a színtiszta harag mozgatta, miután a hideg időben, szerény ellátmánnyal végrehajtott ostrom testi és lelki erejüket egyaránt felemésztette, s végül ez vezetett az öldökléshez. Ha nem is feltétlenül akarjuk elhinni Caesar adatait, a halottak száma biztosan magas lehetett, pedig pusztán gyakorlati szempontból a városlakók megölése nem állhatott érdekükben, hisz minden egyes megölt védő eggyel kevesebb eladható rabszolgát jelentett. Ennek ellenére Caesar látszólag nem sokat tett, hogy féken tartsa az embereit, habár eléggé kérdéses, hogy egyáltalán képes lett volna-e rá, még ha akarja is. [18] GONDOK GERGOVIÁBAN Avaricum kifosztása után Caesar néhány nap pihenőt engedélyezett a seregének. A városban hatalmas gabonakészleteket és egyéb tartalékokat fedeztek fel, ami nagyban enyhített az utánpótlás helyzetén. A tavasz is beköszöntött, sokkal gyümölcsözőbb lett a gyűjtögetés. A poggyászkaraván védelmére hátrahagyott két légió is csatlakozott a fősereghez. Caesar már alig várta, hogy folytathassa az offenzívát, és Vercingetorix nehezebben tudjon kezdeményezési lehetőséghez jutni, azonban a haeduusok részéről olyan kérés érkezett, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. A törzsből ketten is azt állították, hogy megválasztották vergobretnek, vagyis a legmagasabb elöljárói tisztségre. A legnagyobb és legfontosabb szövetségesük törzsfőnökei közti nézeteltérés veszélyes volt egy általános felkelés idején, mert nagyon előrelátható volt, hogy vagy az egyik, vagy a másik fél Vercingetorixnál keresne támogatást. Ezért Caesar délre sietett, hogy találkozzon a szemben álló riválisokkal – a vergobretnek a hivatali évében tilos volt elhagynia a törzsi területet, s mivel ez megkötötte az érintett feleket, Caesar pedig nem
szerette volna megsérteni a szövetségeseit ilyen időkben, be kellett látnia, hogy nem hívhatja őket magához. A proconsul hamar eldöntötte, melyik férfit illeti jogosan az elöljárói cím, miután felfedezte, hogy a törzsi törvények értelmében az ellenfelet ki kell zárni a választásból. Azután megkérte a törzset, hogy biztosítsanak számára akkora lovasságot, amekkorát csak tudnak, valamint tízezer fős gyalogságot is, amire az utánpótlásvonal védelmét bízná. Miután visszanyargalt a sereghez, Caesar elhatározta, hogy két hadoszlopba osztja. Labienusra bízott négy légiót azzal a paranccsal, hogy vonuljon északra a senonok és a parisiusok ellen, miközben ő a maradék hattal délre megy, és megtámadja az arvernusokat. Egyértelműen veszélyes volt így megosztani az erőforrásait, de mivel a felkelők vonakodtak szabályos ütközetben kiállni ellene, valószínűleg úgy ítélte meg, hogy elfogadható a kockázat. A felkelőknek se fővárosa, de még csak egyesített serege sem volt, aminek a legyőzésével rábírhatná őket, hogy adják fel a harcot. Megnyerő egyénisége ellenére Vercingetorix még mindig csak ádáz, ám független törzsek vezére volt, amelyek mindegyikét egyenként kellett volna leigázni. Ha a felkelők egy területe is háborítatlanul maradt, az is csak a magabiztosságukat és a számukat növelte, és azt valószínűsítette, hogy még több környező népet fognak felbátorítani vagy arra kényszeríteni, hogy csatlakozzon hozzájuk. [19] A rövid tűzszünet időt adott Vercingetorixnak, hogy feldolgozza Avaricum elvesztését. A vereség bizonyos szempontból még növelte is a tekintélyét, mivel ő már a kezdetektől amellett érvelt, hogy nem szabad védeni a várost, és csak vonakodva hagyta magát meggyőzni az ellenkezőjéről. A terve nagyjából ugyanaz maradt: inkább zaklatni kell Caesart és a seregét, semmint nyíltan megütközni vele, és még több törzsfőt és törzset kell megnyerni az ügynek. Ahogy a rómaiak az Allier folyó mentén masíroztak, Vercingetorix a túlsó parton lépést tartva velük, az embereivel leromboltatta az útba eső hidakat, és őrséget állított minden olyan pontra, ahol újat építhettek volna. Caesarnak muszáj volt átkelnie, ha meg akarta rohanni Gergoviát, azt a várost, ahol Vercingetorix először nyilvánította magát az arvernusok vezérévé, de az évnek ebben a szakában egy hadsereg nem tudott átgázolni a folyón. Aznap a római menetoszlop egy erdős vidéken táborozott, az egyik lerombolt híd közelében. Amikor a sereg másnap elindult, Caesar két légióval a fák rejtekében maradt. A másik négy légió „szétterítette a cohorsok egy részét, hogy az egységek száma ugyanakkorának tűnjön”. A gallok nem fogtak gyanút, miközben a római hadoszlop továbbmenetelt, majd a nap végén ugyanúgy tábort vert, ahogy szokott. Ők is továbbmentek, felkészülve, hogy ellenálljanak, ha a
rómaiak valahol át akarnának kelni a folyón. Azonban a nap végén, amikor számítása szerint a fősereg már tábort vert, Caesar előjött a két légióval, és az embereket munkára fogta, hogy építsenek hidat. Miután elkészültek vele, átmentek a túlpartra, és elkezdtek kiépíteni egy árokkal és fallal övezett tábort. Hírnököket küldött a fősereghez, hogy visszahívja őket. Mire Vercingetorix rájött, hogy mi történt, már túl késő volt, hogy bármit is tehessen ellene. Eltávolodott a folyótól, hogy minél messzebb kerüljön Caesartól, mert nem mert túl közel maradni. Még mindig az volt a terve, hogy elkerüli a nyílt csatát. Caesar a nyomába szegődött, és öt nap múlva elérte Gergoviát. [20] A proconsul előrelovagolt, hogy felmérje az ellenség pozícióját, és hamar belátta, hogy az igen erős. Maga a város egy dombon állt, és a környező dimbes-dombos magaslaton Vercingetorix táboroztatta a seregét, mindegyik törzsi különítményre egy bizonyos pont védelmét bízva. A közvetlen támadás nem volt célravezető, és bizonyára rengeteg áldozattal járt volna. Talán kiéheztethették az ellenséget, hogy végül megadja magát, de a rómaiak addig nem is álmodhattak egy valamirevaló ostromzár kiépítéséről, amíg a saját élelmiszerkészleteiket nem biztosítják. A haeduusok ugyan már elindítottak egy karavánt, de az még nem ért el a sereghez. Várakozás közben Caesar egy éjszakai támadás során elfoglalta az egyik gall helyőrséget, amivel megfelelő pozícióhoz jutott, hogy az ellenség vízutánpótlását fenyegesse, és gyűjtögető alakulatokat indíthasson. Két légió kisebb tábort épített ki ezen a ponton, és mély árkokkal övezett úttal összekötötték a főtáborral. Mindkét oldal berendezkedett, hogy éberen figyelje a másik mozdulatait, s közben egy-egy kisebb összecsapás erejére kiküldték a lovasságot és a könnyűgyalogságot, de egyik fél sem merte megkockáztatni az általános támadást. Vercingetorix naponta gyűlést tartott a törzsfőnökeivel, és törzsi hadsereghez mérten pillanatnyilag továbbra is sikerült példátlan fegyelmet fenntartania. [21] A haeduusok hűsége kezdett meginogni. Convictolitavis – akinek Caesar megerősítette a vergobret címre való jogát – titokban kapcsolatot tartott az arvernusok képviselőivel, és ajándékokat fogadott el tőlük. A férfi felbujtására egy Litaviccus nevű törzsfőnök, aki a Caesar légióihoz küldött élelmiszerkaravánt kísérő 10 000 harcos parancsnoka volt, úgy döntött, hogy római szövetségesei ellen fordul. Amikor nagyjából ötven kilométerre járt Gergoviától, megállította a karavánt, és bejelentette az embereinek, hogy a Caesar alatt szolgáló haeduus lovasságot kivégezték az ellenséggel való alkudozás vádjával. Ha nem akarnak hasonló sorsra jutni, az maradt az egyetlen választásuk, hogy csatlakozzanak Vercingetorixhoz. Az arvernus vezérhez hasonlóan állítólag Litaviccus is olyan emberekkel állt elő, akik a
mészárlás túlélőinek mondták magukat, és borzasztó történetet meséltek a hitszegő rómaiakról. A csel bevált, és a haeduusok nyomban a menetoszlopot kísérő rómaiak ellen fordultak, halálra kínozták őket, és megdézsmálták az általuk szállított ellátmányt. Amikor a hír a Caesar seregében szolgáló haeduus lovasságot vezető törzsfőnökökhöz ért, az egyikük egyenesen a proconsulhoz ment, hogy jelentse a hallottakat. Caesar azonnal menetparancsot adott négy légiónak, és a sürgetésére megtett negyven kilométer után látótávolságba kerültek Litaviccus emberei. A proconsul előreküldte a haeduus lovasságot, hogy mutassák meg magukat törzsbéli bajtársaiknak, hogy leleplezzék Litaviccus hazugságait. A kíséret harcosai rögvest megadták magukat, míg Litaviccus a cinkosaival menekülőre fogta, és elindultak, hogy csatlakozzanak Vercingetorixhoz. Caesar csak három óra pihenőt adott a legionáriusainak, majd erőltetett menetben visszavezette a megviselt embereket a Gergovia melletti posztjukra. Útközben találkozott Fabius lovas futáraival. A város mellett hagyott két légió parancsnokságát erre a legatusra bízta. Fabius azt jelentette, hogy a nap folyamán erős támadást kellett elviselniük, két légióval tartva a hatra tervezett pozíciókat, de még a sajátjukat is alig tudták megőrizni a tüzérség segítségével. Caesar gyorsított a tempón, és hajnal előtt sikerült visszavinnie a haderőt a táborba. A puszta jelenlétük elegendőnek bizonyult, hogy elriassza Vercingetorixot a római állások ellen végrehajtott újabb közvetlen támadástól. [22] Caesar hírnököket küldött a haeduusokhoz, hogy megnyugtassa őket, de a Litaviccus által menesztett lovasok értek oda előbb, és felbujtották Convictolitavist, hogy lázítsa fel a népét Róma ellen. Cabillonum városában egy katonai tribunus és néhány római kereskedő jobbnak látta, ha távozik, de rájuk támadt a csőcselék. Miközben a zsákmány reményében egyre több gall harcos gyűlt oda, befutottak Caesar hírnökei, és a tudomásukra hozták, hogy a lovassági alakulatuk és a 10 000 gyalogosuk már mind Caesar táborában tartózkodik – s nemcsak hogy még mindig hűségesek hozzá, de gyakorlatilag a hatalmukban is vannak. A haeduus vezérek szánták-bánták tetteiket, és a törzs egyszerű embereit hibáztatták. Caesar pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy emlékeztette őket a múltban tett szívességekre, és arra biztatta őket, hogy újítsák meg a hűségüket. Magában persze tisztában volt vele, hogy a Rómával kötött szövetség hajszálon függ. A pozíciója már korántsem volt kedvező. Habár az offenzívával egyelőre visszanyerte a kezdeményezést, most megrekedt Gergovia előtt, és nem rendelkezett olyan forrásokkal, hogy elkergethesse Vercingetorixot seregestül, vagy elfoglalja a várost. Ha egy helyben marad, azzal nem ér el semmit, a visszavonulás viszont óriási
presztízsvesztéssel járt volna. Amióta hónapokkal korábban Gallia Transalpinából megrohanta az arvernusokat, megállás nélkül támadott és nyomult előre. Gyakorlatilag arra kényszerítette Vercingetorixot, hogy ő reagáljon a hadmozdulataira, de még ennél is fontosabb volt, hogy megteremtse a magabiztos fellépés légkörét, ami az elsöprő római fölény és a megkérdőjelezhetetlen végső győzelem illúziójából származott. Nem számított, hogy az illúzió többnyire csak látszat, azokra, akik még nem döntötték el, hogy csatlakoznak-e, vagy sem a felkeléshez, még mindig erősen hatott. Ha Caesar nem nyomulna tovább, sőt elkezdene visszavonulni, a római legyőzhetetlenségbe vetett hit összetörne. Az ellenség előtt állva visszavonulni mindig veszélyes művelet, ebben az esetben viszont egyenesen a megfutamodás elismerése lett volna, amivel több mint valószínű, hogy még az el nem kötelezett törzseket is meggyőzi, hogy a felkelés győzni fog. Ugyanakkor lehetőséget adott volna a haderő átcsoportosítására, hogy Labienus négy légióját is a sereghez adja – tíz légióval már valószínűleg elég erős lett volna, hogy győzzön Gergoviánál. Caesar a kisebbik rosszat választotta, és a visszavonulás mellett döntött, de abban reménykedett, hogy előtte még legalább egy kisebb diadalt tud aratni, hogy az elvonulás kevésbé tűnjön megfutamodásnak. [23] Amikor a proconsul megvizsgálta a kisebbik erődöt, észrevette, hogy az egyik domb, amit az előző napokban nagy számban leptek el a gallok, most szemmel láthatóan üresen áll. Miután kihallgatta a római vonalak mögé menekülő, számtalan dezertőr egyikét, megtudta, hogy Vercingetorix nagyon aggódik, hogy a rómaiak bevesznek egy másik dombtetőt, ezért az emberei zömét átcsoportosította annak a védelmére. Caesar nyomban meglátta a lehetőséget, és elkezdte kiaknázni az ellenség bizonytalanságát. Még aznap este lovassági őrjáratokat küldött ki, hogy nézzék meg a dombot, aminek a megerősítésével ügyködik Vercingetorix. A lovasoknak meghagyta, hogy csapjanak nagyobb zajt a szokásosnál, hogy a gallok biztosan észrevegyék a jelenlétüket. Másnap reggel a sereg rabszolgáit nagy számban málhás lovakra és öszvérekre ültette, sisakot nyomott a fejükbe, és hogy meggyőzőbb legyen a látvány, néhány valódi lovas katonával vette körbe őket, majd kerülőúton elküldte az egész bagázst ugyanarra a helyre. Később egy légiót is utánuk küldött, de az megállt a holttérben, és elrejtőzött egy erdőfoltban. Amikor a gallok figyelmét lekötötte a hely, ahonnan a rettegett támadást várták, Caesar látta, hogy összevonják a csapataikat, hogy megütközzenek vele. Azután a légióit csendben a kisebb táborba vezette, megparancsolva, hogy a pajzsról ne vegyék le a védőborítást, és a sisaktaréjokat se tegyék fel. Nem szervezett
cohorsokként mozogtak, hanem apró csapatokban, és lezseren sétálgattak, hogy látszatra ne árulják el a szándékukat. Caesar eligazította a légiók élére kinevezett legatusokat, elmagyarázta nekik, hogy mit vár tőlük, és a lelkükre kötötte, hogy muszáj „a katonáikat kézben tartaniuk, és ne hagyják, hogy a harci kedvük vagy a zsákmány reménye túl messzire ragadja őket”. [24] Megadott jelre a légiók támadásba lendültek a lejtőn felfelé, miközben a haeduusok ugyanannak a hegynyúlványnak a másik oldalára vonultak. Mindegyik csoport úgy haladt, ahogy bírt, de a gerincet megtörő bevágásoktól a csoportoknak gyakran nehéz volt szemmel tartania egymást. Nagyon kevés védővel találkoztak, és a legionáriusok könnyedén átmásztak a közel két méter magasra halmozott kőfalon, amit a gallok építettek a domboldalra félúton. Az akadály nem sokáig tudta feltartóztatni a rómaiakat, de biztosan szétzilálta a harci alakzatokat, ami csak rosszabbodott, amikor a lejtőt pettyező gall táborokon át rohantak át. Az egyik törzs királya, aki nem sokkal azelőtt szökött Vercingetorixhoz, igen meglepődött a sátrában, és még félig meztelen volt, amikor sikerült elvágtatnia. Caesar a Tizedik légióval tartott, amikor úgy látta, hogy a roham épp elég kárt okozott, ezért megállította a katonákat, és a kürtösökkel megfúvatta a visszahívó jelet. A hang nem terjedt valami jól. Néhány tiszt meghallotta, és megpróbálta engedelmességre bírni a legionáriusokat, de a legtöbb ember folytatta a rohamot. A táborokon át felnyomultak egészen a városfalig. A múltban meglepetésszerű támadással már sokkal nagyobb létszámú ellenséget is sikerült legyűrni és elpusztítani, s talán e sikerek emléke vitte őket tovább. Egy ideig úgy tűnt, Gergovia akár el is eshet, mert ezen a ponton nagyon kevés védővel rendelkezett, és a városlakók pánikba estek: Férjezett asszonyok dobáltak le ruhát és ezüstöt a falakról, s a melleiket lecsupaszítva, kinyújtott karral könyörögtek a rómaiaknak, hogy kíméljék meg az életüket, és ne mészárolják le őket és a gyerekeket, ahogy Avaricumban tették. Néhány nő a fal tetejébe kapaszkodva még le is lógott onnan, hogy odaadja magát a katonáknak. Lucius Fabius, a Nyolcas egyik centuriója, akit arról ismertek, hogy állítólag kijelentette az egységének, hogy fellelkesítették az Avaricumnál kapott jutalmak, és megtiltotta, hogy bárki őelőtte mássza meg a falat, rávette három legionáriusát, hogy emeljék fel, hogy fel tudjon kapaszkodni a fal tetejére. Azután egymás után felhúzta őket a mellvédre. [25]
Ekkor a város túlfelén a megerősítő munkálatokat végző gallok meghallották a római támadás zaját, és rájöttek, hogy rászedték őket. Vercingetorixhoz is hírnökök szaladtak, akik a városlakóktól vittek segítségkérő üzeneteket. Ő gyalogos harcosok kíséretében visszaküldte a lovasságot, hogy megállítsa a római támadást. Amikor megérkeztek, a városlakók gyorsan elfelejtették, hogy az imént meg akarták adni magukat, a falon tartózkodó nők pedig esdekelni kezdtek a férfinépnek, hogy mentsék meg őket. A római támadás kimerült, az emberek elfáradtak, túl rendezetlenek és felkészületlenek voltak ahhoz, hogy szembenézzenek a friss erősítéssel. Sokuk pánikba esett, amikor oldalról hirtelen megjelentek a haeduusok, mert ellenséges galloknak hitték őket, és az események hevében nem vették észre, hogy a jobb válluk le van csupaszítva – Caesar seregében ez volt a gall szövetségesek egyezményes jele. A győzelmi mámor íze hamar megsavanyodott: Lucius Fabius centuriót és azokat, akik megmászták vele a falat, körbevették, megölték és ledobták a mellvédről. Marcus Petronius, ugyanannak a légiónak egy másik centuriója megpróbálta magát átvágni a kapun, de túlerővel találta szembe magát, és reménytelen helyzetbe került. Rengeteg sebet kapott, és odaordított az egységének, akik vele tartottak: „Mivel egyszerre nem tudom magamat és titeket is kivinni innen, pedig az én dicsvágyam miatt kerültetek ide, hátha legalább a ti életeteket meg tudom menteni. Ha kínálkozó alkalmat láttok, csak magatokkal törődjetek.” Azzal az ellenség sűrűjébe vetette magát, és kettőt megölt közülük, a többit meg egy kicsit visszaszorította a kaputól. Az emberei megpróbáltak a segítségére kelni, de rájuk szólt: „Az én életemet már nem lehet megmenteni, mert elszivárog belőlem vér és erő egyaránt. Szóval meneküljetek, amíg tudtok, és törjetek utat a légióhoz.” Így hát nem sokkal később harcolva esett el, és megmentette az embereit. [26] Caesar nem nagyon tehetett mást, a Tizedik légió segítségével fedezte a visszavonulást, és a kis tábor őrzésére hátrahagyott Tizenharmadik cohorsait is odarendelte. A gallokat ugyan megakadályozta, hogy túl sokáig üldözzék őket, ennek ellenére igen nagy veszteségeket szenvedtek. Körülbelül 700 katona és nem kevesebb mint 46 centurio esett el. A centuriók az alakulatok élén vezették az embereket, és aránytalanul nagy számban estek el, különösen, ha a dolgok nem a terveknek megfelelően alakultak. A vereség utáni napon
Caesar felsorakoztatta a légiókat, és beszédet intézett hozzájuk, dicsérte a bátorságukat, de lehordta őket a fegyelmezetlenségük miatt. Befejezésül megnyugtatta őket, hogy csak a nehéz terep és az ellenséges védvonal miatt veszítettek, és mert képtelenek voltak teljesíteni a parancsot – a gallok harci képességeinek nem sok köze volt az egészhez. Hogy nyomatékosítsa az üzenetet, a következő két napban kiválasztott egy jó pozíciót – talán egy hegygerincen –, és harci alakba fejlődve provokálta Vercingetorixot, hogy bújjon elő, és harcoljon. Miután a gall vezér érthető módon még mindig vonakodott megkockáztatni a csatát, Caesar meg tudta nyugtatni az embereit, hogy az ellenség fél tőlük. Másnap elmasírozott a haeduusok földje felé, de nem azon az útvonalon, amelyiken érkezett. A rómaiak három nap alatt elértek az Allier folyóhoz, ismét visszaépítettek egy lerombolt hidat, majd átkeltek rajta. A gall sereg nem tett komolyabb kísérletet a feltartóztatásukra. Caesar már megbékélt a gondolattal, hogy el kell fogadnia a visszavonulás keltette rossz benyomást. A terve, hogy egy kisebb győzelmet hagy emlékeztetőül, kudarccal végződött. A híre csakhamar elterjedt, és a következő pár hétben még több törzs csatlakozott a felkeléshez. A haeduusok az elsők között voltak. A Caesarral szolgáló lovasságuk vezérei engedélyt kértek, hogy hazamehessenek. Teljesítette a kérésüket, mert annak ellenére, hogy már nem is bízott bennük, nem akarta tovább rontani a helyzetet azzal, hogy az akaratuk ellenére ott tartja őket, és újabb adalékot szolgáltat a római „árulásról” szőtt mesékhez. Röviddel azután Noviodunum városában a haeduusok lemészárolták a kis római helyőrséget és az ott tartózkodó római kereskedőket. Ez kétszeresen komoly csapás volt, mert a városban nemcsak a seregnek összegyűjtött óriási gabonakészletek voltak, hanem a fő poggyászkaraván is az irattárral és a különböző törzsektől összeszedett túszokkal. A haeduusok úgy ítélték meg, hogy nem tudják tartani a pozíciójukat, ezért felgyújtották a várost, és magukkal vitték vagy tönkretették a gabonát. Azután a túszok felhasználásával alkudozni kezdtek a többi törzzsel. Vercingetorixot és a törzsfőnököket egész Galliából Bibractéba hívták Ott a haeduusok megpróbálták a saját emberükre lecserélni az arvernus főparancsnokot, de felsültek. Vonakodva ugyan, de a közjó érdekében beleegyeztek, hogy alávetik magukat a parancsainak. Most már szinte az összes kelta és gall törzs felsorakozott Caesar ellen, és a legtöbb belga nép is csatlakozott hozzájuk. Vercingetorix kitartott a stratégiája mellett, és továbbra sem akart nyíltan megütközni vele, inkább tovább zaklatta a rómaiakat, és megakadályozta, hogy az embereik élelmiszerhez, az állataik pedig takarmányhoz jussanak. A
római katonai szlengben ezt a harci stílust úgy hívták, hogy „gyomron rúgni az ellenséget”. Vercingetorix ugyanakkora gyalogos sereget tartott maga mellett, mint addig, azonban arra kérte a törzseket, hogy adjanak még lovasokat, és növeljék a lovasságát 15 000 fősre. A római haderő megosztása érdekében megszervezte, hogy a haeduusok más törzsekkel karöltve hajtsanak végre új támadássorozatot Gallia Transalpina ellen, hátha az ott élők is – nevezetesen az allobrogok, akik egy évtizeddel azelőtt lázadtak fel – csatlakoznak a felkeléshez. [27] Amikor Caesar értesült a haeduusok elpártolásáról, északra nyomult, hogy csatlakozzon Labienushoz. Erőltetett menetben meglepően gyorsan elérte a Loire-t, és a megolvadt téli hó ellenére sikerült átgázolnia a folyón. A lovas katonák láncot alkotva csillapították a sodrást a legionáriusoknak, amíg azok a fejük fölé emelt pajzsba pakolt holmijukkal átvergődtek a mellig érő vízben. Néhány nappal később találkozott Labienusszal, aki nemrég aratott diadalt Lutetia (Párizs) mellett. A római hadsereg ismét egyesült, tíz légiójában nagyjából 35–40 000 ember sorakozhatott, akiket egy kisebb létszámú szövetséges segédcsapat egészített ki. Mivel Caesar az apadó számú gall szövetségesektől nem tudott elegendő lovast szerezni, a Rajnán túli germán törzsektől kért lovasságot és azt támogató könnyűgyalogságot. Amikor megérkeztek, Caesar a kis termetű pónijaikat jobb hátasokra cserélte, amiket a tribunusok és a lovagi osztályból származó tisztek, valamint a katonai szolgálatra visszahívott gazdagabb veteránjai alól vett ki. A Gallia Transalpina ellen végrehajtott támadások nyugtalanították, ezért a lingonok határvidékén át a sequanusok területére vezette a seregét, hogy közelebb legyen a provinciához. Végül a támadásokat a provinciából besorozott újoncok és maguk a törzsek verték vissza távoli unokatestvére, Lucius Julius Caesar parancsnoksága alatt, aki a családfa másik ágáról származott, és i. e. 64-ben consul volt, jelenleg pedig legatusként szolgált. Azonban Vercingetorixnak pillanatnyilag sikerült visszanyernie a kezdeményezést, s ezzel egyidejűleg a gall vezér azt is elhatározta, hogy közelebb nyomul a rómaiakhoz. Hatalmas lovasságával akár menet közben is megtámadhatta a légiókat, miközben azokat hátráltatja a poggyász. Az ellenségnek vagy hátra kellett hagynia a karavánt, hogy anélkül masírozzon tovább, vagy meg kellett állnia, hogy megvédje, amitől csigatempóban fog haladni, és még tovább ront az utánpótlás helyzetén. A harcosok váratlanul esküt tettek, hogy addig nem húzódnak tető alá, és nem látják újra szüleiket, gyermekeiket vagy a feleségüket, míg oda-vissza át nem vágták magukat a római menetoszlopon. Másnap a gall lovasság három csoportban lendült támadásba – az egyik a
menetoszlop élének rontott neki, a többi a szárnyaknak. Caesar lovasságához képest jókora túlerőben voltak, de ő is három részre osztotta az egységét, és ha erős nyomás alá kerültek, erősítésnek odaküldte a gyalogságot. A legionáriusok ugyan nem tudták leszedni az ellenséges lovasokat, de szilárd akadályt képeztek, ami mögött a saját lovasaik összevonhatták és újra csatasorba állíthatták a csapataikat. Végül a germánok a jobb szárnyon megnyerték az ütközetet, megfutamítva az ellenséges harcosokat, aminek hatására a többi is visszavonulót fújt. A rómaiak üldözőbe vették a menekülőket, de két légió hátramaradt, hogy vigyázzon a poggyászkaravánra, miközben a másik nyolc a lovasság sarkában haladva követte őket. A gallok súlyos veszteségeket szenvedtek. Caesar fölöttébb elégedetten jegyzi meg, hogy számos haeduus előkelőséget ejtettek túszul, köztük két olyan törzsfőnököt is, akik még abban az évben alatta szolgáltak, valamint azt a férfit, akinek a vergobret posztjára való igényét elutasította. Arról nem szól a fáma, hogy mi lett a sorsuk. [28] TETŐPONT – ALESIA OSTROMA A hadjárat során immár másodszor fordult a szerencse. Vercingetorix rosszul mérte fel a helyzetet, mert azt hitte, Caesar visszavonul, és ha a rómaiak a jövőben nem térnek vissza nagyobb számban, akkor könyörtelenül zaklatnia kell őt. Valójában Caesar és az emberei még távolról sem voltak legyőzve, és igen gyorsan visszakapcsoltak támadó üzemmódba, miután a gall sereg eléggé megközelítette őket, hogy tiszta célpontot biztosítson számukra. Vercingetorix visszavonult egy táborba, ami Alesia (a mai Mont Auxois, Côte-d’Or dombjai közt), a mandubiusok egyik dombtetőre épült városa mellett állt. Egy nappal később Caesar a várossal szemben verte fel a táborát, és elindult, hogy felderítse a pozíciójukat. A város egy meredeken lejtő, hosszan elnyúló dombon állt. A nyugati oldala széles, nyílt síkságra nézett, de a másik három oldalán számtalan völggyel tarkított ormok emelkedtek. A dombok és a gerincek durván félhold alakot alkottak. Alesia központi dombjától északra és délre folyó hömpölygött. Egy kockázatos közvetlen támadás súlyos veszteségekkel járt volna, akár sikerül, akár nem, mivel Vercingetorix helyzeti előnyben volt. Caesar azt állítja, hogy a gall vezér már 80 000 fős gyalogsággal rendelkezett a lovasság mellett, de mint rendszerint, most is elég nehéz megítélni, mennyire megbízható ez a szám. Napóleon mindenesetre szkeptikus volt az adatot illetően, és kétségbe vonta, hogy a gallok létszámban
egyáltalán felülmúlták a rómaiakat. De még ha helyes is az állítás, a közvetlen támadás akkor se tűnt valami vonzó lehetőségnek, bár a helyzet más vonatkozásaiban nagyon különbözött a Gergoviánál tapasztaltaktól. Caesar immár a teljes seregét felvonultatta, és a terepviszonyok láttán meg volt győződve róla, hogy körül lehet keríteni és ostromzár alá tudják venni Alesiát és a gall sereget. [29] A rómaiak nekiláttak a monumentális ostromműrendszer felállításának, egy több mint tizenhét kilométer hosszú földsánccal, ami huszonhárom kis erődöt foglalt magába, továbbá nagyobb táborokat, ahol a katonák megpihenhettek. A gallok persze nem hagyhatták a munkát háborítatlanul, és leküldték a lovasságot, hogy támadja meg a rómaiakat. A támadók a szövetséges segédcsapatba és lovasságba ütköztek, de csak akkor sikerült visszakergetni őket, amikor Caesar bevetette a germán lovas különítményt, és a támogatásukra a legionáriusok egy részét is csatasorba állította. Miután Vercingetorix belenyugodott, hogy egy ostromnak néz elébe, még az ostromzár kiépítése előtt elküldte a lovasságot, meghagyva nekik, hogy menjenek vissza a törzsükhöz, és toborozzanak felmentő sereget. A gallok sorsa Alesián múlt, mert az ostrom Caesart éppúgy oda fogja szegezni, ahogy ő szorította sarokba Vercingetorixot. Alesiában a gabonakészleteket központi irányítás alá vonták, hogy méltányos adagokban osszák szét, míg a lábasjószágot a levágásukig az emberek gondjaira bízták. A gallok berendezkedtek, hogy kivárják, míg megjön a mentősereg, és felkészültek a Caesarral való végső összecsapásra. A rómaiak tovább robotoltak az ostromsánc kiépítésén, hogy teljesen körbevegyék a dombot. A helyszínt III. Napóleon égisze alatt azonosították be és tárták fel, akit személyes szenvedély fűzött Franciaország történelmének eme fejezetéhez. Azóta a modern technológia és a további ásatások eredményeképpen tovább árnyalódott a kép, ami minden fontosabb vonatkozásban feltűnő módon igazolja a Feljegyzésekben megörökített beszámolót – az árkok mérete nem mindig felel meg a Caesar által írtaknak, de mivel egy hatalmas rendszerről van szó, ez egyáltalán nem meglepő.
Alesia ostroma: a rajz jelenkori és XIX. századi ásatások alapján készült. A földsáv óriási méretéből adódóan még nem tárták fel a teljes területet. Nyugaton, a nyílt síkságon a rómaiak egy függőleges falú, helyenként hat méter széles árkot ástak, ami az egyik folyótól a másikig ért. Ennek az volt a szerepe, hogy akadályt képezzen, és feltartóztasson bármilyen támadást, valamint hogy figyelmeztessen a közeledtére. 400 lépéssel (kb. 120 méterrel) visszább húzódott a fő védvonal. Ez egy dupla árokból állt, amelyek közül a belsőt vízzel árasztották el, ahol erre lehetőség nyílt, mögötte egy három és fél méter magas földsánc emelkedett, amelyet huszonnégy méterenként magas tornyokkal erősítettek meg. Az árkok előtt egy sor akadályt és csapdát helyeztek el, amelyeknek a legionáriusok hátborzongató neveket adtak. A kihegyezett és tűzben keményített végű karók voltak a „sírkövek” (cippi), a kör alakú gödrökben levélzet alá rejtett nyársak az alakjuk miatt a „liliomok” (lilia) nevet kapták, míg a félig beásott vassulymokat és tüskéket „sarkanytúk” (stimuli) néven emlegették. Az ilyen csapdákkal is lehetett bizonyos károkat okozni a támadó félnek, főleg ha a sötétség leple alatt érkezett, ám a fő rendeltetésük a roham lelassítása volt, hogy megfossza a lendülettől az ellenséget, hiszen az emberek kénytelenek voltak némiképp óvatosan átsétálni
fölöttük. A védelmi rendszer elég erős volt, hogy egy igen intenzív támadás kivételével akár egy kis létszámú csapat is képes legyen tartani a vonalat, ezért a sereg javát be lehetett vetni élelmiszergyűjtésre és további építkezésre. Amint ezzel elkészültek, a proconsul nyomban egy másik, még hosszabb védvonalat építtetett az emberekkel – egy körülsáncolást –, ami kifelé, a várt felmentő sereg irányába nézett. Létfontosságú volt, hogy minél több gabonát kutassanak fel, és minél több haszonállatot tereljenek el, mielőtt az ellenség megérkezik, és Caesar arra utasította az embereit, hogy harminc napra elegendő utánpótlást gyűjtsenek össze az egész seregnek. Óriási munkát és erőfeszítést kellett a feladatba fektetni, de Caesar most a teljes seregre és a legrátermettebb rangidős tisztjeire támaszkodhatott a probléma megoldásához. A Quintus Cicerót és Caius Treboniust is felvonultató legatusok mellett már az ifjú Decimus Brutus és új quaestora, Marcus Antonius is vele volt. Ahogy a rómaiak dolgoztak, a gallok Alesiából figyelték és alkalmanként portyákkal zaklatták őket, de nagyobb összecsapást nem mertek megkockáztatni, míg a külső segítség meg nem érkezik. Mindkét fél a közelgő viharra várt. [30] Eltartott egy darabig, amíg a törzsek össze tudtak gyűjteni egy felmentő sereget. A törzsfőnökök gyűlést tartottak, és megegyeztek a különböző népektől elvárt harcosok számában. Caesar hosszan sorolja a különböző törzsektől kért egységeket, és azt állítja, hogy a sereg végül 8000 fős lovasságból és 250 000 fős gyalogságból állt fel. Lehet, hogy az információja téves volt, ahogy az is elképzelhető, hogy szándékosan túlozta el a számot, de mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a számok összhangban állnak a törzsi haderők létszámaival, bárhol is említi őket a Feljegyzésekben, habár ez sem feltétlenül jelent többet annál, mint hogy következetesen nagyított. Mindamellett ha túlzott is, adott helyzetben egy ekkora szövetség, ami tisztában volt vele, hogy kritikus csata előtt áll, valószínűsíti a tényt, hogy ez lehetett a legnagyobb gall sereg, ami valaha harcba szállt. Caesar megjegyzi, hogy a törzsek nem vezényeltek ki minden fegyverforgatásra alkalmas embert, mivel úgy vélték, hogy egy akkora sereg már túl hatalmas és esetlen lenne, hogy irányítsák, és csaknem lehetetlen lenne etetni. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy rengeteg olyan embert is besoroztak, akik addig csak a saját földjük védelmében fogtak fegyvert – akár saját elhatározásból, akár a törzsfőnökük parancsára. Négy vezért neveztek ki. Az egyikük Commius volt, az atrebatesek királya, két másik törzsfő pedig az év elején Caesar haeduus lovasságát vezette. A negyedik Vercassivellaunus volt, Vercingetorix kuzinja, az egyetlen, aki látszólag nem szolgált korábban Caesar alakulataival. A sereg lassan gyűlt össze és lassan haladt, ami elkerülhetetlen egy ekkora haderő
esetében. Az Alesiában körbevett emberek a segítség késlekedésével egyre idegesebbek lettek, és kétségbeesett döntéseket hoztak. A város tulajdonképpeni lakóit – nőket, gyermekeket és öregeket, vagyis azokat, akik nem tudtak hathatósan harcolni – kikergették, hogy ne kelljen a „mihaszna” kenyérpusztítókat a harcosok tartalékaival etetni. Vercingetorix talán azt feltételezte, hogy a rómaiak majd biztonságban átengedik őket a vonalaikon. Ha így hitte, csalódnia kellett. Caesar megerősítette az őrséget a földsáncon, és senkit nem eresztett át. Attól tarthatott, hogy ennyi menekült átengedése kitakarná előle a támadásra készülő harcosokat, de az is lehet, hogy vonakodott olyan területre ereszteni őket, ahol a serege még mindig élelem után kutatott, mert esetleg felélnék a forrásokat az emberei elől. Vagy talán egyszerűen csak úgy érezte, hogy a gallok előbb-utóbb kénytelenek lesznek visszafogadni a civileket, amivel a blokád hamarabb elérné a célját, mint számolta. Hát nem tették. A hadjáratnak ezen a pontján már mindkét parancsnok kegyetlensége felért a másikéhoz. A városlakók könyörgése süket fülekre talált, hagyták, hogy a vonalak közt haljanak éhen. Lehetséges, hogy Caesar úgy vélte, a látvány majd demoralizálja a gallokat. Az biztos, hogy a végső összecsapásnak még zordabb hangulatot adott. [31] Végül befutott a felmentő had, és letáborozott a magaslaton – valószínűleg délnyugaton, közel két kilométerre a kifelé néző körbesáncolástól. Másnap felsorakozott a sereg – az elöl álló lovassággal a síkságon, s az azt követő gyalogság tömegeivel a mögötte nyíló lejtőn –, hogy megmutassa az ellenségnek és ostromlott barátainak, milyen sokan vannak. Válaszul Vercingetorix előhozta a városból és a táborukból a harcosait. Előrejöttek, és megtöltötték az árok egy részét, amit Caesar emberei ástak a vonalaik elé. Indulásra készen várakoztak, hogy a felmentő sereggel egyetértésben támadásba lendüljenek. A légiók is felkészültek, az emberek az ostromgyűrű mindkét oldaláról várták a támadást. A magabiztosság jeleként Caesar kiküldte a vonalak mögül a lovasságot, hogy csapjon össze a felmentő sereg lovasaival. Örvénylő csata kerekedett, ami egész délután eltartott, és jó ideig úgy tűnt, a gallok javára dől el, amikor is Caesar germán lovassága még egyszer rohamra indult, és megnyerte a napot a rómaiaknak. A gallok nem vetették be a gyalogságot, és az est leszálltával a seregek visszatértek a táborukba. A másnap előkészületekkel telt, a gall harcosok létrákat gyártottak és kötelet gyűjtöttek, hogy megmásszák a római sáncfalat, valamint rőzsenyalábokat kötöttek az ellenséges árkok feltöltéséhez. A felmentő sereg éjfélkor indított támadást, nagy lármát csapva, hogy Vercingetorix is megtudja, mi történik – a köztük elhelyezkedő római had miatt a két gall
seregnek nem állt módjában közvetlenül kommunikálni. Az arvernus megfúvatta a kürtöket, mintegy támadásra serkentve a saját harcosait a körbesáncolás vonalának megegyező szelvénye ellen. Azonban túl sokáig tartott, míg csatarendbe szervezték magukat, és még annál is tovább, míg a másik oldalon betöltötték a római árok szelvényeit. Végül túl későn érkeztek, hogy segítséget nyújtsanak a bajtársaiknak. Elkeseredett harc dúlt, de végezetül Marcus Antonius és Trebonius legatus, akik a vonal ezen szelvényéért feleltek, mozgósították az utánpótlást, és visszaverték mindkét támadást. A Caesar embereinek megfeszített munkájával készített védvonal kiállta a próbát. [32] Mielőtt újabb támadást indítottak volna, a felmentő sereg négy vezére több gondot fordított a felderítésre és a terepismerettel rendelkező környékbeliek kikérdezésére. Úgy vélték, hogy a sebezhető pontot a római tábor jelenti az egyik domb lejtőjén, ami a várost övező, félhold alakú magaslat északnyugati csücskét képezte. A rómaiak nem tudták a teljes dombot a vonalukon belül elkeríteni, mert az jócskán megnövelte volna a már eleve óriási védvonalhoz szükséges építkezést. Csak két légió tartózkodott a táborban, de Commius és törzsfőnök bajtársai elhatározták, hogy ráküldik majdnem a gyalogságuk negyedét, 60 000 válogatott harcost. Vercassivellaunus éjszaka vitte ki az embereit, és a domb másik oldalának lejtőjére vezette őket, ahol az ellenség számára takarásban várakozhattak. Mielőtt délben megkezdte volna a valódi rohamot, máshol elterelő támadások végrehajtására készültek. Vercingetorix figyelemmel kísérte az előkészületek egy részét, s bár a terv részleteit nem ismerte, elhatározta, hogy úgy segít, ahogy tud, és általános támadást indít a belső vonalak ellen. Délben Vercassivellaunus az embereivel átkapaszkodott a domb csúcsán, majd lezúdult a lejtőn a sebezhető tábor felé. Mivel egyszerre több irányból is támadásnak voltak kitéve, a római védők meglehetősen széthúzódtak, és nagy nyomás alá kerültek. A vonalak szétterültek, de Caesar keresett egy olyan pozíciót, ahonnan a cselekményeket nagyjából szemmel tudta tartani, és elkezdett tartalékosokat rendelni a veszélyeztetett szektorokba. Ennek ellenére különösképpen bíznia kellett a rangidős tisztjeiben, hogy időben tájékoztassák, és saját kezükbe vegyék a kezdeményezést, ahol már nem volt idő egyeztetni vele. Vercassivellaunus fokozatosan nyomult előre a domboldalon álló tábor ellen, ezért Caesar odaküldte erősítésnek Labienust – a legjobb alárendeltjét – hat cohorsszal. A rangidős legatus ítélőképességére bízta, hogy adja fel a pozíciót, és ürítse ki a helyőrséget, ha úgy érzi, nem lehet tovább tartani.
Caesar maga is útra kelt, mert tisztában volt vele, hogy nem elég, ha egyszerűen csak megfigyel és irányít. Odament az emberekhez, hogy harc közben buzdítsa őket, azt mondogatva, hogy a mai nap az egész háborút eldöntheti. Vercingetorixot a harcosaival együtt visszaverték, amint megtámadta a körbesáncolás vonalának leggyengébb szelvényét. Azután inkább néhány olyan helyet rohamoztak meg, amelyek ugyan jobb pozícióban feküdtek a lejtő miatt, de kevesebb római védte őket. Egy bizonyos ponton még a sáncfalon is sikerült átjutniuk, ahol csáklya és kötél segítségével felkapaszkodtak az egyik római toronyra. Caesar néhány katona kíséretében odaküldte Decimus Brutust, de nem tudta visszatartani az ellenséget. Még több cohorsot rendelt oda Caius Fabius vezetése alatt, hogy segítsenek nekik, és végül betömték a rést a védelmi rendszeren. Miután a válságos szituáció megoldódottt, Caesar elvágtatott, hogy megnézze, hogy boldogul Labienus a domboldali erőddel. Nem egyedül ment, az egyik közeli kis erődből sietve négy cohorsot gyűjtött maga mögé. A sereg lovasságának zöme tétlenül várakozott, ezért kettéosztotta őket, hogy az egyik alakulatot maga mellett tartsa, a másikat pedig kiküldje a körbesáncolás vonalán kívülre, azzal az utasítással, hogy lovagoljanak körbe, és támadják oldalba Vercassivellaunust. Ekkorra Labienus emberei már elveszítették az erődfal fölötti uralmukat, de a legatus valahonnan kerített tizennégy cohorsot az általa odavitt hat cohors és a helyőrség két légiója mellé. Ezzel a félelmetes haderővel sikerült épkézláb csatasort összetákolnia az erődön belül és amellett, és hírnököket küldött, hogy tudassa Caesarral a történéseket. Minden az ostrom és a hadjárat kudarca mellett szólt – sok tekintetben, legalábbis a Feljegyzések ábrázolása szerint, i. e. 58 óta ez volt Caesar hadjáratainak a tetőpontja. Saját beszámolójában Labienus és a többi legatus rutinos lépései említésre méltók ugyan, de a központi szerepet a szerző magának osztotta. Mert amikor ő: …megérkezett, azt mindenki tudta a köpenye színéről; csatában mindig viselte, hogy felismerjék. Az őt követő lovassági katonák és a cohorsok is jól látszottak, mert a domb magasabban fekvő részéről jó kilátás nyílt e lejtős, ereszkedő terepre. Amikor az ellenség támadásba lendült, mindkét oldal üvölteni kezdett, amire az erődítményben és a sáncfalon harcoló emberek kiáltása válaszolt. A katonáink elhajították a pilumjaikat, és a kardjukkal folytatták a munkát. Hirtelen [a gallok] észrevették a hátukba érkező lovasságot. Még több cohors érkezett. Az ellenség megfordult, és menekülés közben a lovasságba ütközött. Iszonyú mészárlás kezdődött… 74
megszerzett hadi jelvényt vittek Caesar elé. Az óriási seregből nagyon keveseknek sikerült ép bőrrel eljutnia a táborukba. [33] A római ellentámadás végérvényesen az ő javukra billentette a mérleg nyelvét. Caesar vonalainak áttörési kísérlete véres kudarccal végződött. Vercingetorix az embereivel szintén nem tudott kitörni, és amikor látták, hogy a felmentő sereg erőfeszítései totális fiaskóval érnek véget, ők is visszavonultak. Bár a szerencséjük nem fordult meg oly gyorsan és könnyen, ahogy Caesar leírja, megkérdőjelezhetetlen volt mindent eldöntő győzelme. A felkelés lángja kialudt. Vercingetorix embereinek alig maradt élelme, menekülésre nem láttak esélyt. A felmentő sereg két elsöprő erejű támadást is indított, és mindkétszer felsült. Egy ekkora törzsi hadsereg nem is álmodhatott róla, hogy sokáig húzza az utánpótlásával egy háborúban, a feloszlatása előtt pedig már nemigen látszott esély bármiféle sikeres támadásra. [34] Másnap Vercingetorix gyűlésre hívta a törzsfőnökeit. Azt javasolta, adják meg magukat, és közölte velük, hogy hajlandó kiszolgáltatni magát a rómaiaknak. A tanács egyik tagja sem akadékoskodott. Követeket küldtek Caesarhoz, aki azt követelte, hogy adják át a fegyvereiket, és a vezérek adják meg magukat. A Feljegyzések elég röviden taglalja a kapitulációt. Plutarkhosz és Dio szerint Vercingetorix magára öltötte a legszebb páncélját, és legpazarabb csataménjén lovagolt ki a városból. Ahogy közeledett Caesarhoz, aki egy tribünön üldögélt a magistratusi székében, az arvernus törzsfőnök egyszer körbelovagolta az ellenfelét, majd leszállt a nyeregből, lerakta a fegyvereit, és a proconsul lábához ült, arra várva, hogy elvigyék. A Feljegyzések nem engedhette meg, hogy hasonló színpadias elemek elvonják a figyelmet a főhősről. [35] Gyakorlatilag a felkelésben részt vevő összes törzs kapitulált. Sok szempontból Caesar győzelmét csak még ragyogóbbá tette, hogy annyi nép csatlakozott az ellenálláshoz. A kelta/gall törzsek végre maguk is próbára tehették a légiók ütőképességét, és teljes vereséget szenvedtek. Most már valamennyien kénytelenek voltak elfogadni a hódítás realitásait. Caesar nagyvonalúan viselkedett a haeduusok és az arvernusok foglyaival és valószínűleg a tőlük függő cselédtörzsekkel is. Ezeket az embereket nem adták el rabszolgának, habár Vercingetorixot rabként tartották Caesar diadalmenetéig, amikor is a római szokásoknak megfelelően, szertartásosan megfojtották. Mindamellett rengeteg olyan foglyot ejtettek, akiket el lehetett adni, és a hasznukat szét tudták osztani a seregben. A haeduusok és az arvernusok fontos népek voltak, akiket Caesar többé-kevésbé szolgálatkész
szövetségeseknek tekintett, ezért volt elnéző velük. Katonai szempontból ugyan diadalt aratott, de tisztában volt vele, hogy a béke megőrzése innentől kezdve már politika és udvarias diplomácia kérdése. Úgy tűnik, a módszer mindkét törzsnél bevált. [36]
XVI „EGÉSZ GALLIÁT MEGHÓDÍTOTTUK” „Caesart illetően sok pletyka kering, és egyik sem túl jó. Az egyik szerint a lovasságát eltörölték a föld színéről – de a meglátásom szerint ez csak koholmány. Egy másik azt állítja, hogy a Hetedik légiót csúnyán lekaszabolták, és magát Caesart is bekerítették a bellovacusok földjén, és elvágták a seregétől. Azonban idáig még semmi biztosat nem lehet tudni, és még ezek a nem igazolt történetek sem terjednek túl széles körben, csak egy bizonyos körön belül kezelik nyílt titokként – tudod, kikről van szó. Egyébként Domitius [Ahenobarbus] a szája elé teszi a kezét, mielőtt megszólal.” – Marcus Caelius Rufus levele Cicerónak, kb. i. e. 51. május 26-án [1] Galliában töltött ideje alatt Caesar egyfolytában azon fáradozott, hogy Róma ne felejtse el a létezését, és ünnepelje a fényes sikereit. A Feljegyzéseknek ugyan főszerep jutott ebben az erőfeszítésben, azonban ezekben az években nem ez volt az egyetlen irodalmi teljesítménye. I. e. 54 elején, amikor Gallia Cisalpinából északra tartott, hogy csatlakozzon a sereghez, megírt egy kétkötetes művet Az analógiáról (De Analogia) címmel. Görög címe ellenére a könyv a latin nyelvtant elemezte, és a régies szófordulatok és bonyolult kifejezések használatának szokásával szemben a beszéd és az írás precizitása és egyszerűsége mellett érvelt. Cicerónak ajánlotta a művet, és tisztelettel adózott a férfinak mint Róma legnagyobb szónokának és „gyakorlatilag az ékesszólás megteremtőjének”, amit aztán azzal folytatott, hogy azért a hétköznapi beszédet is érdemes gyakorolni. Néhány töredék kivételével a könyv nem maradt fenn, de az, hogy képes volt egy ilyen részletes és mérvadó tanulmányt írni egy olyan időszakban, amikor a gondolatait a gall ügyek és a második brit expedíció kötötte le, kétségtelenül jelzi mind Caesar intelligenciáját, mind kiapadhatatlan energiáját. A Feljegyzésekkel szemben egy szűkebb réteg volt a célközönség, habár abba rengeteg irodalomért
rajongó szenátor és lovag tartozott. Az író Caesart sokan kevésbé találták megosztó alaknak, mint a popularis politikust. Cicero méltatása nem tűnt erőltetettnek, és főleg a száműzetésből való visszatérés utáni új, közelebbi kapcsolatukból fakadt. Az orátor is elküldte a saját művei kivonatait Caesarnak, s miközben a két férfi kitárgyalta azokat, a politikai barátságukat is megszilárdították. [2] A római elit nagy fontosságot tulajdonított az irodalomnak, ám a szélesebb társadalom eléréséhez más eszközöket kellett választani. Régóta élt a hagyomány, hogy a társadalom kiválóságai, főleg a sikeres hadvezérek az eredményeik fizikai mementójaként emlékműveket húztak fel Rómában. I. e. 55-ben Pompeius a második consulsága alatt példátlanul nagy győzelmeinek grandiózusabb építménnyel állított emléket, és egy óriási színházi komplexumot nyitott. Ez volt az első kőből épített színház a városban, amit Dio még három évszázaddal később is az egyik legnagyobb római látványosságnak tartott. Kőülőkéin nagyjából tízezer néző foglalhatott helyet – az okosabbak és felkészültebbek párnát vittek magukkal, ha meglátogattak egy előadást. A Campus Martiuson állt, ahol magasan az olyan templomok fölé tornyosult, amelyeket az előző évszázadok győztes hadvezéreinek emeltek. Öt szentélyt is kialakítottak az építményben, a legfontosabbat Venus Victrixnek (Venus, a győzedelmes) szentelték, a többit pedig az olyan erények megszemélyesítőinek, mint a Becsület (Honor), a Bátorság (Virtus) és a Jó szerencse (Felicitas). A félkör alakú színházhoz oszlopcsarnok csatlakozott, ami önmagában 175×130 méteres területet foglalt el, és az épületben a kialakítástól a felhasznált anyagokig minden arról árulkodott, hogy a létrehozásában nem kímélték a költségeket. Ugyanez igaz volt az épületkomplexumot megnyitó ünnepségre is. Zenés előadásokkal, látványos tornával szórakoztatták a nagyérdeműt, de a közeli Circus Flaminiuson fogatversenyeket és állatviadalokat is tartottak. Öt nap alatt ötszáz oroszlánt öltek meg, és volt egy olyan része a rendezvénynek, amikor nehéz vértezetbe öltözött vadászok küzdöttek nagyjából húsz elefánt ellen. A vadak egyszer megpróbáltak elmenekülni az arénából, és jó nagy riadalmat keltettek a közönség soraiban, amikor megkíséreltek áttörni a vaskorlátokon, de nagy nehezen visszaterelték őket. A félelem csakhamar szánalomba csapott át, az emberek megsajnálták az állatokat, és megharagudtak Pompeiusra, amiért le akarta mészárolni őket. A cirkuszban elvárt véres látványosság és az erre elköltött óriási összeg nem feltétlenül garantálta, hogy a tömeg élvezni fogja az előadást, és hálás lesz annak, aki biztosította nekik mindezt. Maga Cicero is úgy vélte, hogy Pompeius
színházának és az ahhoz tartozó oszlopcsarnoknak a mérete túlzás. Más konzervatív szenátorok is azt beszélték egymás közt, hogy hiba volt a színháznak – a leggörögebb intézménynek – otthont adni a városban. A múltban az előadásokat látogató közönségnek állnia kellett, és attól tartottak, hogy az ülőhely biztosításával csak még több polgárt bátorítanak arra, hogy naplopó szemlélővé váljon. [3] Caesar más módon akarta rajta hagyni jelét a városon. I. e. 54-ben elkezdték a munkát a Forum északi irányba történő kibővítésén, és a Basilica Julián, ami az új terület határán állt. Ennyivel azonban nem elégedett meg, ezért Pompeius példáját követve a Campus Martius felé tekintett, ahol a szavazáskor használt saeptát egy állandó, márvánnyal díszített struktúrára akarta lecserélni. A léptékek lenyűgözőek voltak, csak az oldalára másfél kilométeres kolonnádot terveztek. Újabb keletű politikai kapcsolatuk hangsúlyozása végett Cicero segített Caesar ügynökének, Oppiusnak megtervezni és megszervezni a vállalkozást. A grandiózus építkezések irgalmatlan árát – Cicero állítása szerint csak a Forum kibővítéséhez szükséges terület megvásárlásához hatvanmillió sestertiusra volt szükség, habár Suetonius szerint százmillióra rúgott az összeg – a galliai hódítás hasznából fedezték. Ha elkészülnek, a terveknek köszönhetően a városközpont nagyobb és látványosabb Forummal gazdagodik, ahol több hely áll a közügyek és a privát kereskedelem rendelkezésére, a szavazásra pedig egy messze elegánsabb környezetben nyílik majd mód a Campus Martiuson. Az építkezés egyrészt rövid távon fizetett munkát biztosított a városban rengeteg szegényebb polgárnak, másrészt szép hasznot hajtó megbízásokhoz juttatta az építési anyagot beszállító vállalkozásokat. Ugyanez érvényes volt a gladiátorjátékokra, amiket Caesar a lánya tiszteletére akart rendezni. Első alkalommal szenteltek volna ilyen játékokat egy nő halálának emlékére, aminek hagyományát Julia nagynénje és első felesége, Cornelia nyilvános temetésével teremtette meg. Az eseményre sok gladiátort tudtak összegyűjteni, miután Caesar megszervezte, hogy az arénában korábban legyőzött férfiak életét kíméljék meg. A szóban forgó embereket később kiképezték, de nem a szokásos gladiátoriskolákban, hanem olyan szenátorok és lovagok háztartásában, amelyek közismerten képzettek voltak fegyveres közelharcban. Suetonius azt meséli, hogy Caesar Galliából írt ezeknek az előkelőségeknek, arra kérve őket, hogy fordítsanak nagy gondot a képzésre. I. e. 49-re már legalább 5000 ilyen harcos tulajdonosa volt, akik közül rengetegen a capuai gladiátoriskolákban éltek. Született showmanként Caesar eltökélte, hogy az általa szervezett játékok különlegesek lesznek.
Ugyanez volt a szándéka a nyilvános ünnepi lakomákkal, amelyeket a lánya tiszteletére rendezett emlékünnepség másik fő attrakciójának szánt. Az ételek egy részét a saját háztartásában dolgozó szakácsai készítették el, de sokat hozatott a drága vendéglőkből, amelyekről Róma messze földön híres volt. A kereskedők jól jártak, a tömeg pedig élvezhette a kényeztetést; így remélhetőleg még többen fognak jó szívvel gondolni Caesarra. Bár a Julia emlékére szervezett játékokra és lakomákra még néhány évig nem került sor, az előkészületek nyilvánosan zajlottak, és óriási várakozás előzte meg az eseményeket. [4] Bár Caesar mindent elkövetett, hogy a nyilvánosság ne feledkezzen meg róla, voltak idők, amikor Rómában bárkinek nehezére esett figyelemmel kísérni a városon kívül zajló történéseket. Az évtized utolsó éveiben már-már úgy tűnt, hogy a Köztársaság intézményei helyrehozhatatlanul elromlottak. Virágzott a választási megvesztegetés. Az i. e. 53. év consuli posztjáért folytatott kampány során két jelölt összeállt, és tízmillió sestertiust ajánlott a centuria praerogativa, azaz a comitia centuriatában rendezett választás megnyitására jogosult Első Osztály századának szavazatáért, miközben további három milliót az i. e. 54. év consuljai kaptak, akik a választásokat felügyelték. Közvetve Caesar és Pompeius is belekeveredett a botrányba, és nem voltak túl boldogok, amikor lelepleződtek. Mindazonáltal i. e. 53 nyaráig meg sem tartották a választásokat, amiket a szenátus kérésére a proconsul Pompeius felügyelt. A következő év jelöltjei hasonlóan korruptak voltak, és a helyzeten csak rontott Milo és Clodius bandáinak erőszakossága, ami utóbbi halálával érte el a csúcspontját. (lásd: XV. fejezet, 5. bekezdés) Szenátorok személyi titkárait ölték meg az újabb politikai zavargásokban, ahol a társadalom számos vezető figurája megsérült. De híres emberként erőszakos halált halni már egy más szint volt, hisz az illető nemcsak korábbi magistratus volt, de jelenleg is hivatalra pályázott. A bűn széles körben megbotránkozást keltett, és a hidegvérrel elkövetett gyilkosság csak még inkább megdöbbentette az embereket. Clodius a kezdeti összecsapásban sérült meg, és egy tavernában keresett menedéket. Milo szándékosan utánaküldte az embereit, hogy vonszolják ki régi ellenségét, és végezzenek vele. Az utána következő zavargás, ahogy Clodius családtagjai és hívei törnizúzni kezdtek bánatukban, azzal fenyegetett, hogy a Köztársaság anarchiába hanyatlik – majdnem szó szerinti értelemben, hiszen a görög kifejezés eredetileg azt jelentette, hogy zavargásokkal akadályozták meg az archonok megválasztását, akik Athén rangidős magistratusai voltak. Összeült a szenátus, hogy érvénybe léptesse az alaprendeletet, és felszólították
Pompeiust, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az állam megóvása érdekében. Testületként nem rendelkeztek rendőri erővel vagy katonákkal, hogy egy ilyen helyzetben visszaszerezzék az irányítást. Pompeius proconsuli imperiummal rendelkezett, és katonák álltak a parancsnoksága alatt. Felmerült a kérdés, hogy milyen titulussal és hatalommal is ruházhatnák fel, és ismét szóba került a dictatori poszt. Mások azt ajánlották, hogy hívják vissza Caesart, hogy Pompeiusszal megoszthassák a consulságot, míg véget nem ér a válság, és a javaslatot mind a tíz néptribunus támogatta. Caesar írásban köszönetét fejezte ki, de megkérte őket, hogy vonják vissza a javaslatot, mert rá most Galliában van szükség. Végül Bibulus – ugyanaz a Bibulus, aki i. e. 59-ben Caesar consultársa volt, és sem őt, sem Pompeiust nem állhatta – felvetette a javaslatot, hogy Pompeiust tegyék meg egyedüli consulnak az évre. Cato támogatta az indítványt, és könnyedén elfogadtatták, mivel Pompeius ellenfelei is rájöttek, hogy még mindig vele van a legjobb esélyük a rend visszaállítására a városban. Mindamellett szándékosan tartózkodtak a dictator szó használatától, és nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy nem olyasfajta legfelsőbb hatalommal ruházzák fel, amilyet Sulla ragadott magához, csupán ideiglenes intézkedést hoznak, hogy megbirkózzanak a krízishelyzettel. [5] Pompeius harmadik consulsága sok szempontból rendhagyó volt, nem utolsósorban azért, mert nem volt társa, amivel ennek a magistratusi posztnak a legalapvetőbb elvét sértették meg. Ráadásul nem is a nép választotta meg, hanem egyszerűen kinevezték. A consul normális esetben csak a lictorai fölött rendelkezett, akik utat vágtak neki a zsúfolt utcákon, de Pompeius felfegyverzett katonákat vitt a városba, hogy fenntartsák a rendet. Amikor Milót perbe fogták, a bíróságot körbevették a consul katonái, akik megakadályozták, hogy a férfi hívei megzavarják a tárgyalást. A szóban forgó bíróságot és az eljárásokat Pompeius hozta létre, hogy hatékonyan lépjenek fel az újabb keletű választási visszaélésekkel és politikai erőszakkal szemben. Az esküdtszéket a consul által összeválogatott nevekből sorsolták ki. Milo bűne nyilvánvaló volt, s noha a római perekben ez nem feltétlenül volt mindig meghatározó tényező, ebben az esetben a bíróság és a jelen lévő hallgatóság kivételesen ellenséges hangulatban volt. Cicero elvállalta Milo védelmét, mert valamiféle rokonszenvet érzett az ember iránt, aki saját ellenségének, Clodiusnak a legelkeseredettebb ellenfele volt. Azonban elhagyta a bátorsága, amint szólásra emelkedett, és kitette magát a hurrogó tömeg gyűlöletének, így aztán el sem mondta a beszédét. Milo száműzetésbe vonult Massiliába, Gallia Transalpinába. Cicero meglehetősen tapintatlan módon utólag elküldte neki a beszéd kéziratát, amit el akart mondani. Volt ügyfele gúnyosan azt válaszolta,
örül, hogy végül nem került rá sor, különben biztos nem lett volna lehetősége, hogy megkóstolja a finom massiliai halakat. Clodius hívei ujjongtak az eredmény hallatán, ám az elkövetkező hónapokban jó pár főbb szövetségesét is perbe fogták és elítélték. Pompeius komolyan vette a szerepét, és valódi erőfeszítéseket tett a közéletet átitató erőszak és megvesztegetés visszaszorítása érdekében. A senatus consultum ultimum korábbi használatával szemben ezúttal nem kellett kivégzéseket foganatosítani, és minden a bíróságok bevonásával zajlott, habár ezek kifejezetten erre az alkalomra felállított bíróságok voltak, amelyek új szabályok szerint működtek. [6] A választási megvesztegetés krónikus tünetté vált, különösen a consuli címért folytatott kampányban. Pompeius beiktatott egy új törvényt, amely még keményebb büntetést szabott ki a választási szabálytalanságot elkövetőkre. Csakhogy óriási összegek cseréltek gazdát, mert rengeteg jelölt abban bízott, hogy a hivatalban töltött esztendő után kap egy zsíros kis provinciát. Aztán a hitelezőiket majd kifizetik a szerencsétlen tartománybeliekből kisajtolt pénzből, valamint abból a kenőpénzből, amit a publicanus társaságoktól kapnak, amelyek viszont nem vágytak arra, hogy bármi megzavarja az általuk folytatott kizsákmányolást. A következmények rosszul érintették a provinciákat, de a legtöbb szenátor a választásokra gyakorolt hatása miatt aggódott. Hogy megtörje az ördögi kört, Pompeius előállt egy törvényjavaslattal, amely ötéves halasztást iktatott volna a consuli év és a tartományi kormányzóság közé, hátha a hitelezők kevésbé lennének hajlandóak olyan sokáig várni a hitel visszafizetésére. Ez persze elkerülhetetlenül hiányt teremtett a tartományi kormányzók soraiban, ezért rövid távon elengedhetetlen volt, hogy olyan korábbi magistratusokat is alkalmazzanak, akik a hivatali évük lejárta után úgy döntöttek, nem kérnek tartományi parancsnokságot. Cicero is közéjük tartozott, és i. e. 51-ben azon kapta magát, hogy kinevezték Kilikia kormányzójává, amihez nem igazán fűlött a foga. Bibulusra pedig ugyanakkor Szíria kormányzását bízták. Pompeius intézkedései látszólag lényegesen csökkentették a megvesztegetés és korrupció szintjét az i. e. 51., 50. és 49. év consuli választásainál. Az i. e. 51. évre szóló hivatalért Cato indult el, aki kinyilvánította, hogy ő ugyan az égvilágon semmit sem akar tenni a választótestület kegyeinek elnyeréséért. Bár széles körben csodálták a férfit, soha nem volt igazán népszerű, de az ilyen hozzáállással végképp különcnek tűnt, és bizonyára a legkevésbé sem konzervatívnak. Így hát nem igazán okozott meglepetést, amikor jó nagy különbséggel kikapott. Nem valószínű, hogy Pompeius túlságosan lelkesedett
volna Cato jelöltségéért, de a végeredményre nem volt ráhatása, és ebben a három évben a választások megmutatták a régi, nagynevű családok erejét. A győztes három patrícius lett, és a legkiválóbb plebejus vérvonalak három tagja. A két testvér, Marcus és Caius Claudius Marcellus i. e. 51-ben, illetve 49-ben nyerte el a consuli posztot, míg az unokatestvérük, Caius i. e. 50-ben volt consul. Utóbbi Caesar unokahúgát, Octaviát vette el – ugyanazt a lányt, akit nemrég Pompeiusnak ajánlott lehetséges feleségül. Akár tudott róla, akár nem, Marcellus inkább a kuzinjaihoz húzott, akik mélyen ellenséges érzéseket tápláltak Caesar iránt. [7] Pompeius harmadik consulsága újabb fontos lépcsőfok volt kimagaslóan sikeres, ám a szokásostól jócskán eltérő pályafutásában. A Köztársaság újból őt jelölte ki mint olyan embert, aki képes megbirkózni a krízishelyzettel, és még az ellenségei is elfogadták a tényt, hogy szükség van rá. A múltban ezt Lepidus bizonyította, azután Sertorius, a kalózok, Mithridatész, majd a gabona-utánpótlás, most pedig a városban elharapózó politikai erőszak. A feladatot jól ellátta, mint rendesen, de nem is lett volna római szenátor, ha nem ragadta volna meg az alkalmat, hogy valamiféle nyereségre maga is szert tegyen. Biztosította, hogy ötéves hosszabbítást kapjon a két hispán provincia parancsnoki tisztségében, aminek köszönhetően megtarthatta az imperiumát és a légióit a consuli éve lejárta után is. I. e. 52 elején Milót és a maradék három consuljelölt közül kettőt elítéltek és száműzetésbe küldtek. Az utolsó ember, Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica rendelkezett az egyik legelőkelőbb családi vérvonallal Rómában, amiről roppant hosszú neve is árulkodik. Patrícius Scipiónak született – ebből a családból származott a férfi, aki a második pun háborúban legyőzte Hannibált, a harmadikban pedig elpusztította Karthágót –, majd örökbe fogadta a Metellusok egyik ága, amely az egyik legjelesebb plebejus család volt. Így aztán Metellus Scipióban az óriási vagyon egyesült a kiterjedt családi kapcsolatrendszerrel és a mérhetetlenül tekintélyes felmenőkkel. Saját képességei rendkívül korlátozottak voltak, de volt egy gyönyörűszép lánya, Cornelia, aki hozzáment Crassus ragyogó fiához, Publiushoz, de Carrhae óta özvegyen élt. Pompeius elhatározta, hogy negyedjére is megnősül, és úgy látta, hogy a közeledését örömmel fogadja Metellus Scipio. Az utóbbival szemben fennálló vádakat hirtelen ejtették, és nyélbe ütötték a lagzit. Juliához hasonlóan Pompeius új arája is olyan fiatal volt, hogy a lánya lehetett volna, ha nem egyenesen az unokája, ám a házasság ezúttal is boldognak és sikeresnek bizonyult. Cornelia jó eszű, művelt és elbűvölő volt, ráadásul testileg is vonzó. Pompeius mindig is kedvét lelte a rajongásban, amit csak fokozott, ha
a feleség minduntalan jelét adta, hogy szerelmes belé. Ötvennégy éves volt, de egy olyan férfi, aki már fiatalon sikerekre tett szert, büszke volt a kondíciójára, és élvezte, ha dicsérik a külsejét – a középkorúság végét nem élhette meg túl könnyedén. Csábító a gondolat, hogy két ifjú feleség bizonyára sokat segített abban, hogy fiatalosan érezze magát. A kapcsolat politikailag is nagyon jó tőkét jelentett, mert a saját útját járó hadvezér olyan családokkal léphetett szövetségre, akik a Köztársaság elitjének is a krémjéhez tartoztak. Cornelia apja is jól profitált a frigyből: nemcsak a vádemeléstől menekült meg, de augusztustól Pompeius consultársa is lett. [8] Könnyen elképzelhető, hogy Caesarnak csalódást jelentett volt veje döntése, hogy máshol keresett magának házassági szövetséget. Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy röpke két és fél év múlva már harcolni is fognak egymás ellen, de akkortájt még kevés jel mutatott rá, hogy a két életben maradt triumvir közt bármiféle nagy szakadásra sor kerülhet. Nem akart visszatérni, hogy Pompeius kollégája legyen, hiszen a lázadástól eltekintve még az új hódításainak a beiktatását sem fejezte be. Caesar elkezdett a jövőn gondolkodni, és eldöntötte, hogy a galliai parancsnokságot otthagyva egyenesen egy második consulságot céloz meg. A kettő között nem óhajtott magánemberként tétlenkedni, hogy kitegye magát egy bírósági vádemelésnek, amit nagy valószínűséggel a consuli éve miatt a nyakába akasztottak volna. I. e. 52-ben Pompeius ténykedésének egyes elemei ütköztek a célkitűzésével. A consuli év vége és a tartományi kormányzói kinevezés közé beiktatott halasztás Caesar pozícióját is fenyegette. Mostanáig az új consuloknak kiosztott provinciákat már a választások előtt meg kellett nevezni, hogy elegendő felkészülési időt hagyjon – nagyjából tizennyolc hónapot –, ha a jelenlegi kormányzót le akarták cserélni. Az új rendszer szerint egy volt consult elméletben akár azonnal is kinevezhettek bármelyik provincia élére – akár Caesaréra és különösen Gallia Transalpina élére is, amit a szenátus biztosított számára, nem népszavazás. Ez ugyan nyugtalanító lehetett, de reális esély volt rá, hogy a Domitius Ahenobarbus-félék igyekezete ellenére Pompeius és más római barátai révén megakadályozhatta volna, hogy ez megtörténjen. Nagyobb gondot jelentett Pompeius azon törvénye, amely hatálytalanította az in absentia jogát, azaz hogy valaki a várostól való távollétében jelöltethesse magát consulnak. Ennek értelmében, ha Caesar másodjára is meg akarná pályázni a consuli posztot, akkor muszáj lenne lerakni az imperiumát, aminek köszönhetően viszont bármikor vádat emelhetnének ellene. Abban az évben egyszer már rábeszélte a tribunusokat, akik vissza akarták hívni, hogy
Pompeius consultársa legyen, hogy terjesszenek elő egy törvényjavaslatot, ami konkrétan feljogosítaná őt, hogy anélkül indulhasson a választáson, hogy jelen lenne. Caesar szenátusbeli társai nyomban emlékeztették Pompeiust, hogy a fent nevezett törvénye ellentmond a saját korábbi jogalkotásának. A feliratozott bronztáblát, ami az új törvény szövegét tartalmazta, már beiktatták a Köztársaság levéltárába, de Pompeius a saját kezével írt hozzá egy záradékot, és elrendelte, hogy azt csatolják a törvény fő szövegéhez. Persze az ilyen utólagos csatolmány megkérdőjelezte a törvény hitelességét. Könnyen lehet, hogy Caesar nyilvánvaló megsértése nem volt szándékos, de az sem kizárt, hogy Pompeius ezzel akarta emlékeztetni a szövetségesét, hogy a szolgálatait ne vegye magától értetődőnek. Mindketten csak addig akartak szövetségesi viszonyban állni, amíg az előnyös volt. Pillanatnyilag egyiküknek sem származott volna haszna a szakításból. I. e. 52 végére a kötelékük gyengébb lehetett, mint a korábbi években, de még mindig tartott. Amikor híre ment Vercingetorix legyőzésének, Caesarnak újabb húsznapos nyilvános hálaadást szavaztak meg. Pompeius ugyan még hajlandó volt megünnepelni a szövetségese tetteit, de a saját sikereinek is igyekezett emléket állítani, és egy templomot szentelt a győzelem istennőjének (Victoria). [9] A GALLIAI KALAND VÉGE „Egész Galliát meghódítottuk…” – nyitotta Hirtius az elbeszélését abban a könyvben, amivel Caesar Feljegyzések a gall háborúról című művét egészítette ki. Holott már a saját beszámolója világossá teszi, hogy ez azért nem teljesen igaz. Számos lázadó törzs kapitulált, miután Vercingetorix megadta magát Alesiában, ám néhány továbbra is makacsul ellenállt. I. e. 52. december 31-én Caesar elhagyta Bibractét, és a Tizenegyedik és Tizenharmadik légiót a téli szállásról kivezetve a biturigok ellen vonult büntetőhadjáratra. A rómaiak hirtelen hajtották végre a támadást, és a proconsul megparancsolta az embereinek, hogy ne gyújtsák fel a tanyákat és a falvakat, mint máskor, hogy a füst ne árulja el messziről a közeledésüket. Több ezer foglyot ejtettek, mert a gallok képtelenek voltak bármiféle ellenállás megszervezésére. A földjeiket az előző nyáron a rivális seregek dúlták fel, miután Vercingetorix parancsának eleget téve beleegyeztek, hogy felgyújtják a városaikat és az élelmiszerraktáraikat. Ennek folytán a biturigok nem voltak abban a helyzetben, hogy hadra keljenek, és csakhamar megadták
magukat. Caesar nagyvonalú feltételekkel örvendeztette meg őket, amelyeket más lázadó törzseknek is felajánlott, mert égett a vágytól, hogy könyörületesnek mutatkozhasson. Ebből kifolyólag a katonái sem rabszolgákhoz, sem egyéb zsákmányhoz nem jutottak, de a téli hadjárat eredményes kivitelezéséért a proconsul fejenként kétszáz sestertius pénzadománnyal jutalmazta őket, a centuriókat pedig kétezerrel. Két és fél héttel később hasonló büntetőhadjáratra vitte a Hatodik és a Tizennegyedik légiót a carnutok ellen. A gallok elmenekültek az otthonaikból, és Caesar sok emberét Cenabum város házaiban szállásolta el, ami az előző évi mészárlás színhelye volt. A környező vidékre rendszeres időközönként gyalogsági és lovassági alakulatokat küldött ki fosztogató portyákra. A télidőn bujkáló carnutok rövidesen kifogytak az élelemből, és keservesen szenvedtek. Rengetegen közülük más törzseknél kerestek menedéket. [10] Miután Cenabumban Treboniusra bízta a parancsnokságot, előhívta a téli helyőrségből a Hetedik, Nyolcadik és Kilencedik légiót, majd megparancsolta a Tizenegyediknek, hogy csatlakozzon hozzájuk, és megindult a bellovacusok ellen. Ez a törzs messze földön híres volt a bátorságáról, és nem is küldött sok harcost az Alesiába induló felmentő seregnek. Mindössze néhány ezren indultak útnak Commius szíves kérésére, aki jó kapcsolatokat ápolt a törzzsel. A többiek inkább saját területükön, saját módszereikkel akartak szembeszállni a rómaiakkal. I. e. 51 elején a bellovacusok masszív sereget toboroztak, amit Correus vezetett – Commius segítségével, aki nem adta meg magát Alesia után. A foglyul ejtett harcosoktól Caesar megtudta, hogy az ellenség csak akkor fogja megtámadni őt, ha nem vezet három légiónál többet ellenük, ellenkező esetben pusztán megfigyelő pozícióban marad, és kivárja, míg jobb lehetőség adódik. A Negyedik légiót megpróbálta a poggyászkaraván mögé rejteni, hátha elő tudja csalogatni a bellovacusokat, és gyors diadalt arathat. A gallok kitértek az ütközet elől, és a két sereg ugyanazon völgy két oldalán táborozva nézett farkasszemet egymással. Egyik fél sem készült fel arra, hogy hátrányos helyzetből, dombnak felfelé indítson rohamot, de Caesar a biztonság kedvéért a legionáriusokkal jobban megerődítette a pozícióját, mint ahogy az egy katonai menettábor esetében szokásos volt. A kisebb összecsapások rendszeresek voltak – mindkét fél germán harcosokat alkalmazott, mert Commiusnak sikerült meggyőznie ötszázat, hogy álljanak a bellovacusok mellé –, és egyszer a gallok csapdába csaltak és elvágtak egy remusokból álló gyűjtögető különítményt, amelynek tagjai a rómaiak szövetségeseként harcoltak. Caesar úgy látta, hogy a hadereje nem alkalmas a feladatra, ezért megüzente a Hatodik, Tizenharmadik és Tizennegyedik
légiónak, hogy csatlakozzon hozzá. A hadjárat végül sokkal keményebbnek bizonyult, mint amire számított, és amint a hírek Rómába értek, vad pletykák keltek szárnyra több komolyabb vereségről. Amikor a felderítőik jelentették, hogy közelednek a légiók, a bellovacusok úgy döntöttek, hogy visszább húzódnak, és a direkt e célból előkészített, majd meggyújtott szalmabálák és száraz fa fedezékében sikeresen kereket oldottak. Ezek után inkább rajtaütések formájában folytatták a harcot, semmint közvetlen konfrontációval, és a fő seregüket valamivel távolabb állomásoztatták. Az elkövetkező napokban néhány kisebb ellencsapást mértek a rómaiakra. Mivel a hírszerzés fontos szerepet játszik az ilyen hadműveletekben, Caesar nyomban felismerte a kínálkozó alkalmat, amikor egy fogoly kihallgatása során a tudomására jutott, hogy Correus 6000 gyalogossal és 1000 fős lovassággal lesben várakozik az egyik gyűjtögető-takarmányozó alakulatára. Miután figyelmeztették a szóban forgó szövetséges lovasságot, vissza tudták tartani a rajtaütőket, amíg a felmentő légiók odasiettek a helyszínre. A legtöbb gall elmenekült, ám maga Correus sem megfutamodni, sem megadni magát nem volt hajlandó, és hajítódárdák végeztek vele. Caesar menetoszlopba sorakoztatta a légiókat, és megindult az ellenség főtábora felé, amiről a felderítői úgy vélték, hogy 13 kilométerre lehet. Correus halála és a vereség után visszaáramló menekülők arra késztették a bellovacusokat, hogy békeköveteket küldjenek Caesarhoz. Ők a lázadásért kizárólag a halott törzsfőnököt hibáztatták. A proconsul a tudomásukra hozta, hogy kétségei vannak afelől, hogy egyetlen embert terhelhetne minden felelősség, mindazonáltal hajlandó elfogadni, hogy megadják magukat, és nem szándékozik egyéb büntetést róni rájuk. A bellovacusok túszokat adtak neki. Miután az irgalmassága lenyűgözte őket, a következő hetekben több más törzs is kapitulált. Volt abban némi igazság, amit Caesar az egyedüli vezér befolyásáról mondott, ugyanakkor bizonyára felismerte, milyen fontos szerepe van a karizmatikus vezéreknek abban, hogy életben tartsanak egy felkelést. Nem sokkal később újabb büntető hadjáratot vezetett az eburonok ellen, mivel a törzsfőnökük, Ambiorix még szabadlábon volt. Commius a bellovacusok veresége után is elszökött, de a rómaiak vadászatot indítottak utána és a sleppje után. Egy bizonyos ponton Labienus úgy tett, mintha hajlandó lenne tárgyalásokba bocsátkozni az atrebatesek királyával, annak reményében, hogy megölheti őt, ám Commiusnak kisebb sebesülés árán sikerült meglógnia. Később majdnem elfogta egy másik római őrjárat, mire kijelentette, hogy hajlandó békét kötni, amennyiben soha többé nem kell találkoznia egy rómaival sem. Nem tudjuk, hogy erre mit válaszolt Caesar, de végül Commius
a tengeren át Britanniába menekült, ahol a déli parton egy törzs királyává koronáztatta magát, és dinasztiát alapított. [11] Kitört egy utolsó, nagyobb felkelés, ezúttal a délnyugati törzsek között, amelynek központja a mai Dordogne területén fekvő Uxellodunum fallal körülvett hegyi városa volt. A két fővezér egyike az a Lucterius volt, aki i. e. 52 elején Vercingetorix parancsára portyázni kezdett Gallia Transalpinában. A legtöbb harc Caesar legatusaira hárult, de maga a proconsul ment oda, hogy lezárja az ügyet. Útközben elfogadta a carnutok behódolását, miután kiszolgáltatták neki a felkelés fővezérét, hogy megbüntethesse. Hirtius szerint Caesar kénytelen volt kivégeztetni a férfit, mert a katonái még mindig dühöngtek a cenabumi mészárlás miatt. A városban lévő lázadókat körbevették, és a legionáriusok mérnöki tapasztalatának segítségével sikerült elvágni a gallok vízutánpótlását. Amikor a védők kijöttek, hogy megadják magukat, Caesar úgy döntött, példát statuál velük, „hiszen szelídsége már közismert volt”, ahogy Hirtius fogalmaz. Mindegyik harcosnak levágatta a kezét, azután szabadon eresztette őket, hogy életükkel figyelmeztetőül szolgáljanak másoknak. Egyes mai történészek hajlamosak úgy értelmezni Hirtius megjegyzését, ami inkább a polgárháborúra vonatkozik, semmint Caesar galliai hadjárataira, de ez csak a mai ember szemszögéből igaz. A könyv korábbi részében Hirtius már több példát is sorolt annak szemléltetéseként, hogy Caesar nem szabott kemény feltételeket, miután a lázadó törzsek megadták magukat, és megjegyezte, hogy ezzel másokat is arra biztatott, hogy adják fel a harcöt. A katonai győzelem után Caesar arra vágyott, hogy meggyőzze Gallia vezéralakjait a Rómához való hűség előnyeiről, és politikailag is békét teremtsen. A módszer hatékonysága nyomban beigazolódott, miután az Uxellodunumból elmenekülő Lucteriust egy másik arvernus törzsfő kiszolgáltatta a rómaiaknak. Hirtius ecseteli Caesar i. e. 51–50 telén folytatott ténykedését is: „Caesarnak egyetlen fő célja maradt, hogy megszelídítse a törzseket, és se lehetőséget, se okot ne adjon nekik a háborúra… Így, miután tisztességesen bánt a törzsekkel, gazdagon megjutalmazta a törzsfőket, és nem rótt rájuk terheket, a leigázásukat elviselhetővé tette, és könnyen megőrizhette a békét a számtalan katonai vereségtől megviselt Galliában.” [12] Meglehet, hogy Caesar a nagy felkeléshez vezető helyzetet rosszul mérte fel i. e. 52-ben, de mostanra láthatólag már igen jól beletanult a diplomáciába. A következő nyár békésen telt. I. e. 49 elején elhagyta Galliát, s végül a seregei nagyobbik felét is magával vitte. A római iga szorításának lazulásával mégsem tört ki újabb felkelés. A bellovacusok i. e. 46-ban ugyan újból fellázadtak, és el kellett
tiporni őket, ezt leszámítva viszont Galliában a következő évtizedben béke honolt. [13] Caesar kilenc évet töltött Galliában, a római uralmat keleten kiterjesztette a Rajnáig, északon a La Manche-csatornáig, nyugaton pedig az Atlanti-óceánig. A terület a Római Birodalom része maradt közel öt évszázadig. Ezen idő alatt többnyire belső béke jellemezte – amit csak a hódítást követő első nemzedék idején szakított meg néhány lázongás, azután pedig az időnként fellángoló római polgárháborúk és főleg az utolsó években a visszatérő barbár betörések –, és általános jómódnak örvendett. A nemesség római polgárjogot nyert, és a Caesar halálát követő évszázadban az ellene harcoló emberek leszármazottai végül Róma szenátusában is helyet foglalhattak; Ahogy a társadalom vagy legalábbis a vagyonosabb osztályok részesültek az üvegezett ablakok, a folyóvíz, a csatornázás, a fürdők és a központi fűtés áldásaiban, a gall kultúra római elképzelések és fogalmak átalakító hatása alá került, és létrejött a ma gallo-rómaiként ismert kultúra. A latin általánosan elterjedt nyelvvé vált, különösen a városokban, a nemesség körében. Terjedni kezdett az írni-olvasni tudás, írásban rögzítették a feljegyzéseket. A druida papságot elnyomták, a fejvadászat és emberáldozat praktikáit megszüntették, ám a gall vallás sok egyéb vonatkozásban tovább élt, noha ezután az isteneik és istennőik néha római nevet is kaptak. Végül a régi vallásokat háttérbe szorította a kereszténység – kezdetben titkos kultuszként, majd I. Constantinustól kezdve a Római Birodalom hivatalos vallásaként. Az új hit csak egyike volt a számtalan új elképzelésnek és fogalomnak, amelyek azért érték el Galliát, mert része lett a tágabb értelemben vett római világnak, ahol az emberek sokkal könnyebben és biztonságosabban utazhattak. Róma Galliára és népeire gyakorolt erős hatása tartósnak bizonyult, sokkal inkább, mint Britanniában, ahol a római kultúra legtöbb nyoma egy-két emberöltőn belül eltűnt, miután megszűnt provincia lenni. Történelmének ezt a részét Gallia Caesar hadjáratainak köszönhette. Nem tudhatjuk, hogyan alakul népeinek sorsa, ha Caesar nem kerít sort rájuk – ha például egy balkáni háborúba kezd inkább. Több mint kétezer év telt el, és igazán bő azon lehetőségek tárháza, hogy mi minden történhetett volna. Fölöttébb valószínű, hogy a rómaiak előbb-utóbb leigázták volna Galliát, habár talán nem olyan tempóban és intenzitással, ahogyan Caesar tette a hadjárataival. Mivel az i. e. I. század közepén a római terjeszkedés lehetőségei viszonylag korlátozottak voltak, könnyen elképzelhető, hogy igen hamar felfigyeltek volna erre a területre. Galliának és más provinciáknak rengeteg
előnye származott a római hódításból. Alapvetően nem oktalanság kijelenteni, hogy többen éltek jobb életkörülmények között a Római Birodalom uralma alatt, mint annak előtte vagy miután elbukott. A római társadalom hibáiban – és akadtak szép számmal – gyakran más kultúrák is osztoztak, a galloké nemkülönben. A rabszolgaság az egyik nyilvánvaló példa. Az arénák erőszakos szórakoztatása, ami az irodalom, a művészet és a színművészet római hatásával együtt érkezett, kevésbé tekinthető szokványosnak. Nem Caesar a felelős a római gyarmatosításért vagy a római kultúráért, mindazonáltal a Köztársaság terjeszkedésének nyilvánvalóan lelkes ügynöke volt. Gallia meghódítása számára nem egy hosszú távú cél vagy ambíció beteljesítése volt, legalábbis attól eltekintve, hogy régóta vágyott a lehetőségre, hogy dicsőséget arathasson. Az esélynek és az alkalomnak köszönhetően összpontosította a figyelmét Galliára. A római uralom előnyeiről lehet ugyan vitatkozni, de a római hódítás kíméletlen jellegéről felesleges. Plutarkhosz állítása szerint Caesar hadjáratai során egymillió gallt öltek meg, és ugyanennyit ejtettek rabul, akiket a legtöbb esetben eladtak rabszolgának. Plinius azokat a veszteségeket is a számlájára írja, amiket Caesar légiói a polgárháború alatt az ellenségnek okoztak, és az ő számítása alapján az emberei 1 192 000 ellenfelet öltek meg, bár nem érzi úgy, hogy egy ilyesfajta teljesítmény sokat adott volna a dicsőségéhez. Velleius Paterculus azt állítja, hogy a galliai hadjáratokban 400 000 ellenséges harcos vesztette életét, és „még annál is többet ejtettek foglyul”. Nehéz megmondani, mi lehetett ezen számítások alapja. A Feljegyzések a gall háborúról könyveiben szereplő számokat összeadva nem ilyen végösszegeket kapunk, ráadásul Caesar a polgárháborúról írt beszámolójában gyakran nem is említ adatokat. Nem valószínű, hogy a gall törzsek veszteségeit pontosan ki lehetne számolni, bár a foglyul ejtett és rabszolgának eladott gallok számát alapul véve kikövetkeztethető ez-az. Talán túloznak ezek a számok, mindenesetre valamiféle fogalmat alkothatunk belőlük, milyen ijesztő méretű emberáldozattal jártak Caesar győzelmei. A hadjáratoknak súlyos hatása volt Galliára nézve. Bizonyos területek elnéptelenedtek, és még évtizedekig nem épültek újjá. I. e. 50-ben Caesar negyvenmillió sestertiusban állapította meg új gall provinciája éves adóját – ami kevesebb, mint amennyit az új Forumprojektjéhez szükséges földre költött. Az összeg valószínűleg a nyolcévi intenzív hadjárat költségeit tükrözte. Csak sejtésünk lehet róla, mekkora változásokat okozhattak a társadalom felépítésében az olyan döntései, mint amikor kivégeztette a venétek teljes uralkodói tanácsát. A könyörületesség vagy mészárlás és kegyetlenség használata tekintetében Caesar maximálisan
pragmatikus volt – gyakorlatilag amorális. Galliai hódítása során a katonái szörnyű dolgokat követtek el, néha parancsra: például amikor vérfürdőt rendeztek az usipesek és a tencterusok soraiban, de alkalmanként spontán jelleggel is, mint amikor nőket és gyerekeket mészároltak le Avaricumban. Más hadvezérek parancsnoksága alatt álló római seregek is követtek el hasonló dolgokat a múltban, és később is. Jóformán az ókor összes hadserege elkövetett hasonló vagy még rosszabb atrocitásokat. Persze ez nem igazolja Caesar tetteit, viszont segít kontextusba helyezni őket. Általánosságban elmondható, hogy az ókori hadviselés rendkívül kegyetlen szakma volt. [14] Caesar évekig keményen dolgozott a főparancsnoki pozícióért, és amikor i. e. 58-ban megkapta, két kézzel ragadta meg az alkalmat, hogy minden lehetőséget kiaknázzon, konfliktust gerjesszen, hódítson. Az elkövetkező hadjáratok során zseniális hadvezérnek bizonyult, akinek Róma legjobbjai között a helye. Parancsnoki stílusa tipikusan római volt: a frontvonalhoz közelről irányította a csatát, gondoskodott az utánpótlásról, és személyesen bátorította az embereit, miközben megfigyelte a viselkedésüket. Agresszív stratégiát alkalmazott, megragadta és fenntartotta a kezdeményezést, és az ellene szóló esélyek ellenére sem kételkedett soha a végső sikerben. Ne felejtsük el, ezek a római hadviselés jellemzői, és ami egy mai szemlélő számára talán meggondolatlanságnak tűnik, azt a korabeli szenátortársak nem látták annak. A kortárs hadvezérek közül talán csak Pompeius érhetett fel a sikereihez és képességeihez, mert bár Lucullus kiváló taktikus volt, hiányzott belőle Caesar vezetői tehetsége. Mindkét férfi hasonlóan agresszív hadjáratokat vezetett. Ám semmi nem pottyant az ölébe – időnként Caesar is tétovázott a korai hadjáratain; hosszú szolgálatot és folyamatos sikereket kellett felmutatni ahhoz, hogy a légióit is meghódítsa a varázsa, a nagyvonalúsága és a hozzáértése. Hibákat és kudarcokat egyaránt produkált, nevezetesen a britanniai hadjáratokat, Cotta és Sabinus seregének elvesztését és a gergoviai vereséget, ám Caesar képes volt meggyőzni az embereit, hogy az ő parancsnoksága alatt végül úgyis mindig győzni fognak. A nyolcévnyi, sikert sikerre halmozó harc megacélozta a legionáriusok hitét. I. e. 50-re a hadserege teljes hűséggel ragaszkodott hozzá. Caesar óriási dicsőséget szerzett, s közben mesés gazdagságra tett szert, így szabadon költekezhetett, hogy még nagyobb támogatást nyerjen Rómában. Már csak az volt hátra, hogy kiderüljön, mindez elegendő-e ahhoz, hogy Rómába visszatérve Pompeiusszal az oldalán a Köztársaság legnagyobb polgáraiként tekintsenek rájuk. [15]
HARMADIK RÉSZ
POLGÁRHÁBORÚ ÉS DICTATORI CÍM I. E. 49–44
XVII ÚT A RUBICONHOZ „Amikor utolérte a cohorsait a Rubicon folyónál, vagyis azon a ponton, ahol a provinciája véget ért, megtorpant egy pillanatra, és miután megértette, milyen nagy dologra készül, megfordult, hogy szóljon a vele tartó emberekhez. »Most még visszafordulhatunk; de amint átkelünk azon az apró hídon, onnantól kezdve minden a fegyvereken múlik.«” – Suetonius, i. e. I. század vége [1] „Ezek oly erőssé tették őt [Caesart], hogy egyetlen polgár [Pompeius] maradt az egyedüli remény ellene. Igazán azt kívánom, bárcsak utóbbi eleve ne ruházta volna fel annyi hatalommal, hogy aztán megvárja, míg eléggé megerősödik, hogy szembeszálljon vele.” – Cicero, i. e. 50. december 9. [2] Gallia dicsőséget és vagyont adott Caesarnak. I. e. 50-re már sehol nem folytak heves harcok, és minden azt mutatta, hogy a különböző helyeken fellángoló felkelésekre mért megsemmisítő csapások a proconsul körültekintő diplomáciai törekvéseivel ötvözve egy stabil új provinciát teremtettek a Köztársaságnak. Hogy a törzsi vezérek zöme elfogadja-e a római uralmat, az nem a Caesar személyéhez fűződő hűség kérdése volt. Hat évvel későbbi meggyilkolása után nem tört ki újabb zendülés Galliában. Bármelyik sikeres római parancsnokhoz hasonlóan ő is jócskán profitált a győzelmeiből, de ez sem homályosíthatta el az egész Róma számára szerzett nyereség tényét. A Köztársaság immár hivatalosan is egy új bevételi forrásra tett szert, bár a provincia helyőrségi jelenlétének nyilván ára volt. Gallia Transalpinát és a Hispániába vezető szárazföldi utakat biztonságossá tették, és maga Itália is sokkal jobb védelmet kapott egy lehetséges, a kimberek és teutonok nyomdokain haladó, északról érkező invázió ellen. Itáliát azonban nem fenyegette közelgő veszély ebből az irányból, és amikor Caesar elindította a
hadjáratait, stratégiai szempontból elsősorban nem ez volt az elsődleges aggodalma. Mindamellett ettől még nem volt kevésbé reális a lehetőség, és tagadhatatlan, hogy Gallia meghódítása ebben a vonatkozásban igen előnyös volt Róma számára. Ugyanakkor elmondható, hogy a történelem folyamán a terjeszkedésből általában az egyes személyek sokkal többet profitáltak, mint az államok, és ez bizonyosan igaz volt a római gyarmatosításra is. A Galliával folytatott kereskedelem már Caesar érkezése előtt is meghatározó fontosságú volt, de a hadjáratainak köszönhetően új piacok nyíltak a római kereskedők előtt – például Britanniában –, ami nagyban hozzájárult, hogy igen kedvező feltételekkel kereskedhessenek az új gall provinciában. Caesar rangidős tisztjei és személyzete pedig még náluk is gyorsabban halmozta fel a vagyonát, hiszen maguk is részesültek a szétosztott zsákmányból és rabszolgákból. Maga Caesar nem igazán őrizgette frissen szerzett vagyonát, fényűzően költötte az építkezéseire és a régóta tervezett játékokra, személyes kapcsolatait illetően pedig szívesen adott kamatmentes hitelt vagy akár pénzajándékot is olyan embereknek, akikhez barátság fűzte. Rengeteg olyan római is nyert Gallia meghódításán, aki soha az életben a közelében sem járt. A Galliában aratott diadalból a Köztársaságnak ugyan előnye származott – és még nagyobb haszna egyes személyeknek –, de mindez eltörpült a Caesar vagyonában és társadalmi rangjában beálló azonnali és visszavonhatatlan változás mellett. I. e. 50-re gazdagabb lett, kiterjedtebb baráti és klienshálózattal rendelkezett, valamint nagyobb és dicsőbb sikerekkel büszkélkedhetett, mint Pompeius kivételével bármelyik szenátor. Néhány éve már világossá tette, hogy Rómába való visszatérése után szeretne másodjára is consul lenni. Gyakorlatilag garantált volt a választási sikere, mert mindig is népszerűségnek örvendett a szavazók körében, és most még többet fordíthatott rá, hogy a kedvükben járjon. Egy régóta fennálló törvény, amit Sulla iktatott be újra a diktatúrája idején, úgy rendelkezett, hogy tízéves intervallumnak kell eltelni két consulság közt. Pompeius esetében i. e. 52-ben ugyan eltekintettek ettől – ami pályafutásának számtalan nem szokványos mozzanata közül az egyik volt –, de a törvény hatályos maradt, és Caesar se nem vágyott rá, se nem volt szüksége rá, hogy ilyen tekintetben kivételt tegyenek vele. Azt tervezte, hogy az i. e. 49 őszén tartandó választáson méreti meg magát jelöltként, hátha elnyeri az i. e. 48. januárral kezdődő posztot – pontosan tíz évvel azután, hogy első consuli hivatalát kitöltötte. Annak a bizonyos évnek az ellentmondásai azóta is kísértették, és tisztában volt vele, hogy nyomban vád alá helyezik, amint magánember lesz. Ennélfogva a proconsuli parancsnokságot egyenesen a második consuli posztra kívánta cserélni. A
törvény, amit az i. e. 52. év mind a tíz tribunusa beterjesztett – az igazat megvallva, legalább az egyikük esetében egy kis kezdeti vonakodás után –, engedélyt adott volna neki, hogy anélkül jelöltethesse magát, hogy a város területére lépne, ahogy az szokás volt. Pompeius és Crassus ugyanígy tett i. e. 71-ben, a hadseregükkel Róma mellett várakoztak, és csak akkor lépték át a város hivatalos határát, amikor átvették a consuli tisztséget. A forgatókönyv szerint miután consul lesz – ideális esetben egy rokonlelkű társsal karöltve, talán épp az egyik olyan, korábbi legatusával, mint Labienus –, Caesar olyan pozícióba kerül, hogy új törvényeket hozhat, veterán katonáit földhöz juttathatja és törvénybe iktathatja az új gall provinciát. Egyéb, a társadalom különböző rétegeit érintő törvényjavaslatokkal is növelhette volna a népszerűségét. A közéletbe való visszatérésével kapott volna egy évet, hogy maga mellé állítsa a politikai ellenfeleit, vagy legalábbis annyira megerősödjön, hogy ne merjék bíróság elé rángatni. Nem tudjuk, hogy azután mit tervezett, és több mint valószínű, hogy ezen a ponton még őbenne sem körvonalazódott világosan, és inkább csak meg akarta várni, hogyan alakulnak az események. Egy újabb tartományi parancsnokság lehetett volna az egyik opció, talán egy pártusok elleni hadjárat, hogy megbosszulja a Crassus katasztrofális carrhae-i vereségével esett szégyenfoltot. Másik lehetőségként egy, a Pompeiuséhoz hasonló megbízatásban is reménykedhetett volna, aminek köszönhetően megmaradna az imperiuma és a légiók fölötti irányítása, miközben Róma mellett várakoznak. [3] Végül azonban semmi nem úgy alakult, ahogy Caesar elképzelte. Ahelyett, hogy a Galliában aratott diadallal a háta mögött a második consuli kinevezésére mehetett volna vissza, nagyszabású játékokkal ünnepelhette volna a lányát és a Köztársaság Pompeiusszal egyenrangúként ismerte volna el, lázadóként kellett hazatérnie. Az ellenfelei merőben eltérő elképzeléseknek adtak hangot visszatérésének illendő módjáról, Pompeius nemkülönben. Megpróbáltak tárgyalásokat kezdeményezni, rengeteg kompromisszumra akarták rákényszeríteni, ám végül képtelenség volt olyan megoldást találni, amit mindenki képes és hajlandó lett volna elfogadni. Csökönyösség, gőg és gyanakvás jellemezte mindegyik oldalt, néhány esetben ráadásul mély személyes ellenszenv is, aminek következtében holtpontra jutottak. A túlzott optimizmus se segített az ügyön, feleslegesen táplálta a hitet, hogy a szemben álló felek végül úgyis meghátrálnak. Néhányan már egy évvel azelőtt megérezték a dologban a polgárháború lehetőségét, mielőtt valójában kitört volna, de a kulcsszereplők közül igen kevesen vágytak rá. A legtöbben, Caesart és Pompeiust is beleértve, fokozatosan és húzódozva ugyan, de abban
a helyzetben találták magukat, hogy már nem láttak más lehetséges alternatívát. Nehéz lenne megmondani, pontosan mikor jött el az a pillanat, amikor elkerülhetetlenné vált a háború. Ezt a polgárháborút nem súlyosbodó problémák vagy szemben álló ideológiák miatt vívták, hanem a rang és a dignitas miatt – leginkább Caesaré miatt. Az eljövendő években, különösen a császárok uralma alatt élők, hajlamosak voltak Caesarra úgy tekinteni, mint akinek már fiatalkorától kezdve a forradalom és az uralkodói cím elérése volt a célja. Kortárs bizonyíték azonban nem igazolja az ilyesfajta állításokat, a tettei meg aztán végképp nem árulkodnak ilyesmiről. Ami után Caesar sóvárgott, az a békés hazatérés volt, hogy a Köztársaság kiemelkedő polgáraként tündökölhessen, és a többi szenátor – még azok is, akik nem kedvelték őt – elismerje a tekintélyét, a befolyását és az auctoritasát. Az, hogy az álláspontja védelme érdekében fegyveres erőhöz kellett folyamodnia, a nyilvánvaló politikai kudarc jele volt, Pompeius számára éppúgy, mint Caesarnak. [4] A SZÖVETSÉG FELBOMLÁSA A Caesarra nehezedő nyomás fokozatosan alakult ki. Amikor i. e. 55-ben Cato elítélte az usipesek és a tencterusok ellen elkövetett tetteit, nem volt realitása, hogy a szenátus eleget tegyen a javaslatának, és valóban kiszolgáltassa a proconsult a germánoknak. A triumvirátust épp megújították Lucában, és Pompeius, Crassus és Caesar – de különösen az első kettő, mivel ők Rómában tartózkodtak – túl erősek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak velük. Domitius Ahenobarbustól ugyan csak egy évre tagadhatták meg a consuli posztot, de azon ambícióját, hogy felváltsa Caesart a galliai parancsnokságban, különösebb nehézség nélkül lesöpörték az asztalról. Julia halála meggyengítette a Caesar és Pompeius között fennálló köteléket. Crassus alapjában változtatta meg a római közélet egyensúlyát, hiszen a múltban nyújtott kölcsönök vagy szívességek miatt az állam számos vezéralakja a lekötelezettje volt. Életben maradt fia, Marcus sem elég idős, sem elég tapasztalt nem volt, hogy betölthesse az apja szerepét a kliensek és politikai barátok hálózatának középpontjában. Így ezen férfiak egy része Pompeius vagy Caesar táborát erősítették tovább, ám egyelőre közel sem oly erős odaadással, ahogy Crassushoz kötődtek, aki hosszú évek fáradságos munkájával építette fel politikai tőkéjét és személyes vagyonát egyaránt. Caesar legerősebb kritikusai közül a múltban sokan Pompeiusszal szemben is
ellenséges érzéseket tápláltak, így még meglepőbb volt, amikor a Cato által támogatott Bibulus indítványára i. e. 52-ben egyedüli consulnak nevezték ki. Cato továbbra is a személyes függetlenségét hangsúlyozta, és kerek perec Pompeius képébe mondta, hogy a Köztársaság érdekében ugyan őt ajánlja, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle baráti érzéseket táplálna irányában. A kijelentése kétségtelenül hozzájárult Cato kudarcához a consuli választáson. Viszont új házasságának és az államrend helyreállításáért tett igyekezetének hála a szenátus vezéralakjai szívesebben a soraikba fogadták Pompeiust, legalábbis pillanatnyilag. Ezek a bizonyos emberek szívesen hivatkoztak magukra a „derék férfiak” (boni) – vagy néha a „legjobbak” (optimates) – néven, és túlnyomórészt nagy múltú családokból származtak. I. e. 52-ben szándékosan Pompeiust támogatták, hogy felszámolja az erőszakot, ami megmételyezte a közéletet, különösen amióta – Milo kivételével – gyakorlatilag az új bíróság tárgyalásainak összes áldozata Clodius híve volt. Cato még azt is kijelentette, hogy fel kellene menteni Milót, hiszen csak szívességet tett a Köztársaságnak, amikor megszabadult veszélyes riválisától. [5] I. e. 51-ben Marcus Claudius Marcellus volt a consul, aki szervezett támadást indított személyes ellensége, Caesar ellen. A viszály eredete homályos, bár az kétségtelenül okot adott a neheztelésre, hogy a triumvirátus látványos monopóliumot élvezett a gyümölcsöző és jelentős parancsnoki kinevezésekben. Normális körülmények közt a Köztársaság szolgálatának lehetősége és a csatákban aratott dicsőség az előkelő arisztokrata családokból származó férfiaknak járt – az olyanoknak, mint maga Marcellus vagy a fivére és a kuzinja. Jelenleg Pompeius túl erős volt ahhoz, hogy megtámadja, de Caesar sebezhetőnek tűnt. Marcellus nyíltan kinyilvánította abbéli szándékát, hogy visszahívja Caesart a parancsnokságából, hiszen a Vercingetorix fölött aratott győzelmével – amit a Köztársaság nyilvános hálaadással is megünnepelt – a Galliában folyó háború véget ért. Az indoklás elengedhetetlen volt, mert i. e. 55-ben Crassus és Pompeius törvénye újabb ötéves parancsnoki posztot szavatolt Caesarnak Galliában. Marcellus azt is sérelmezte, hogy Pompeius nemrégiben hozott, a tartományi parancsnoksággal foglalkozó törvénye gyakorlatilag helyettesítette a tribunusok azon törvényét, amely Caesart abban a kiváltságban részesítette, hogy a városba való visszatérés nélkül jelöltethesse magát a második consuli címére. Pompeius már márciusban hangot adott a consul szándékait illető ellenérzésének. A Caesarhoz fűződő kapcsolatától eltekintve is mélyen sértőnek érezte, hogy a törvénye mibenlétét kétségbe vonják, különösen azért,
mert a törvénybe foglalt záradékok megtiltották, hogy a szenátus vagy a népgyűlés későbbi ülésein megváltoztassák azt. Nyilvánvalóvá tette, hogy semmiféle olyan törekvést nem támogat, amelynek az a célja, hogy visszahívják Caesart, mielőtt lejárna hivatalos proconsuli kinevezése. Júliusban kérdések merültek fel a szenátusban azon légiót illetően, amelyet Pompeius Cotta és Sabinus veresége után „adott kölcsön” Caesarnak, és arra ösztökélték, hogy vegye vissza és vonja a közvetlen parancsnoksága alá. Pompeius kelletlenül kijelentette, hogy szívesen megtenné, de tiltakozik az ellen, hogy sürgessék, és a csapatok visszahívására sem tűzött ki időpontot. Marcellus fenntartotta a nyomást, majd egy elnapolás után sikerült kieszközölnie, hogy a szenátus szeptember 1-jén tűzze napirendre a Caesar provinciáját illető ügyek vitáját. A szenátus ismét a város hivatalos határain kívül ülésezett, hogy Pompeius jelen lehessen. Ő újra hangot adott azon véleményének, hogy nem lenne helyes, ha a szenátus pillanatnyilag döntést hozna a kérdésben. Az apósa, Metellus Scipio beterjesztett egy indítványt, hogy i. e. 50. március 30-án tárgyalják ismét az ügyet, és nem valószínű, hogy ezzel szemben Pompeiusnak ellenvetése lett volna. Marcellusnak azonban sikerült kitűzetnie egy újabb, szélesebb körű vita időpontját sokkal korábbra, szeptember 29-ére. Pompeius ismét jelen volt. Marcellus beterjesztett egy, a Scipióéhoz nagyon hasonlító indítványt, amely elrendelte, hogy a szenátus tűzze napirendre a „consuli provinciák” ügyének vitáját március 1-jén, vagy az után. Ezt elfogadták. További intézkedések életbe léptetését is megvitatták: az egyik megtiltotta volna a tribunusoknak, hogy megvétózzák a szóban forgó vitán hozott döntést, egy másik pedig elkezdte volna leszerelni Caesar katonáit, akik leszolgálták az idejüket – ami nagy valószínűséggel akkoriban tizenhat év volt –, vagy bármi más, becsületes felmentést kínáló okból. Mindkét javaslatot megszavazta két vagy több tribunus. Azt is, amelyik a propraetori tartományi parancsnoksági kinevezésekkel foglalkozott, az ugyanis Caesar hivatali idejének lejártával számos, parancsnoki tisztségre várakozó férfi sorsát érintette. [6] Marcellus nem aratott győzelmet azonnal, de azért nem is veszített teljesen. Caesar a három provincia törvényesen elismert kormányzója marad, amikor az év végével lemond a consuli hivataláról. Az év elején csalódottság jeleit mutatta, amíg kizárólag a szenátus törvényes csatornáin keresztül próbálta leküzdeni a nehézségeket. Mezőgazdasági tárgyú törvénykezése részeként i. e. 59-ben Caesar kolóniát alapított Gallia Cisalpinában, Novum Comumnál, a Pó folyótól északra. Galliában töltött ideje alatt a Pón túli lakókat is polgárokként kezelte, pedig ők akkor még csak latin státusszal rendelkeztek. Marcellus a
kolónia egyik korábbi magistratusát megkorbácsoltatta, noha ilyen büntetést polgárokra nem lehetett kiszabni, és azt mondta a férfinak, menjen vissza Caesarhoz, és „mutassa meg neki a sebhelyeit”. A durva húzás kiváltotta Cicero ellenszenvét is, és jól mutatta, Marcellus mennyire gyűlöli Caesart. A proconsul visszahívását Marcellus ugyan nem tudta kieszközölni, de komoly kérdéseket vetett fel Caesar jövőjével kapcsolatban. A szeptember 29-i vita során és azt követően Pompeius egyes megjegyzései egyértelműen felbátorították Caesar ellenlábasait. Állítása szerint azt ugyan nem engedhette meg, hogy i. e. 50. március 1-ig Caesart eltávolítsák a parancsnokságából, de azután más lesz a hozzáállása, ami azt sugallta, hogy hite szerint a Caesarnak az ő és Crassus törvénye által biztosított tisztség azon a napon lejár. Amikor megkérdezték, hogy mit fog tenni, ha egy néptribunus az adott ponton megvétózza a szenátus döntését, Pompeius válaszából vajmi kevés részvét érződött ki szövetségese és volt apósa felé. Azt felelte, nem számít, hogy Caesar személyesen fog-e tiltakozni, vagy az egyik tribunus ügynökén keresztül – ami már célozgatás szintjén is rosszul hangzott. Cicero épp nem tartózkodott Rómában – vonakodva elfoglalta az i. e. 52-ben hozott rendeletek értelmében számára kijelölt Kilikia kormányzói posztját. Szerencsére az egyik levelezőtársa – ugyanaz a Caelius Rufus, akit sikeresen védett i. e. 56-ban, és aki jelenleg aedilisi hivatalt töltött be – részletes beszámolót küldött neki, ami megemlíti a Pompeiusnak feltett utolsó kérdést: „»És mi van – kérdezte valaki –, ha consul akar lenni, és megtartja a seregét?« Mire Pompeius szelíden azt válaszolta: »Mi van, ha a fiam rám akar támadni egy pálcával?«” E szavakból az emberek azt gyaníthatták, hogy Pompeius összeveszett Caesarral. [7] A kérdés, hogy pontosan mikor is szűnt meg Caesar tartományi parancsnoksága, régóta tudományos viták tárgyát képezi, és nem valószínű, hogy valaha megválaszolják. Pompeius nyilvánvalóan valamilyen jelentőséget tulajdonított az i. e. 50. március 1-jei dátumnak, ha úgy érezte, hogy az a megfelelő időpont, amikor érdemes megfontolni Caesar leváltását. Mindenesetre azt sugallja, hogy az i. e. 55-ben Caesar számára hosszabbítást szavatoló törvény annak az évnek a februárjában lépett hatályba. Ezért a Caesarnak biztosított öt év akkor kezdődött, és i. e. 50. március első napján szűnt meg, amit a rómaiak március kalendájának hívtak. Attól a ponttól kezdve a szenátus új kormányzót jelölhetett ki, és Caesar parancsnoki posztja azonnal megszűnik, amikor megérkezik a váltás. Caesar nyilvánvalóan máshogy értelmezte a törvényt, és inkább úgy tekintett rá, mint az eredeti ötéves parancsnoksága meghosszabbítására, amelynek értelmében az új periódus addig el sem kezdődik, amíg az elsőt ki nem töltötte. Mindamellett
nem igazán tett semmiféle hivatalos bejelentést arra vonatkozólag, hogy szerinte mikor kellene hivatalosan véget érnie a parancsnoki kinevezésének. Elképzelhető, hogy az eredeti törvény pontatlanul fogalmazott, hiszen valószínűleg meglehetősen kapkodva készítették elő, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a triumvirátus épp erős volt. A szituációt tovább bonyolította, hogy mind a tíz tribunuson átment az a törvény, ami feljogosította Caesart, hogy anélkül induljon a választásokon, hogy személyesen megjelenne jelöltként. Ő pedig ezt úgy értelmezte, hogy nem lehet leváltani Galliában mindaddig, amíg le nem zajlanak a választások, ami nagyjából egy tizennyolc hónapos időszakot tett ki, ha a posztja i. e. 50 márciusával szűnik meg, és meg akarja várni az i. e. 49 őszén tartott consuli választásokat. [8] Domitius Ahenobarbus egy ideje már szívesen átvette volna a galliai parancsnokságot, és korábban praetorként is Caesar consuli posztját támadta. Cato is hangosan kritizálta őt, és egyre azon szándékát hajtogatta, hogy vád alá helyezi Caesart az i. e. 59-ben történt események miatt, lényegében még meg is esküdött rá. Utóbb már azt mondogatta, hogy Caesar is biztosan úgy fog megjelenni a tárgyaláson, mint Milo, aki felfegyverzett katonákkal vette körül a bíróságot. Bibulus sértettsége se hagyott alább, bár jelenleg Ciceróhoz hasonlóan az egyik provinciába küldték kormányzónak, az ő esetében Szíriába. Marcellus, a fivére és a kuzinja egyaránt ellenséges volt, Metellus Scipio pedig legjobb esetben is csak barátságtalan. Valamennyiüket összekötötte a vágy, hogy megakadályozzák Caesart a második consuli cím megszerzésében és a per megúszásában. Ugyanakkor minden gyűlöletük ellenére az egész egyáltalán nem számított volna, ha Pompeius teljes mellszélességgel Caesar mellé áll, hiszen ez minden bizonnyal azt jelentette volna, hogy utóbbi az összes tervét valóra válthatja. Pompeius proconsuli imperiummal rendelkezett, és egy bevetésre kész hadsereggel Hispániában. Nélküle esélyük se lett volna olyan haderőt kiállítani, ami fenyegetést jelenthetett Caesarra nézve, arról nem is beszélve, ha nyílt összecsapásra került volna sor. Caesar ellenfelei semmit sem érhettek el Pompeius támogatása nélkül, amint azt i. e. 51-ben a Galliából való visszahívására tett kísérlet kudarca is egyértelműen mutatta. Pompeius támogatása vagy legalábbis a semlegessége nélkül hasonlóképpen Caesarnak is meg kellett volna szenvednie azért, hogy megtarthassa a parancsnokságát, és visszatérhessen Rómába, ahogy azt tervezte. Mint oly sok esetben, most se igazán volt világos senkinek, hogy Pompeiusnak mik a szándékai. Caelius már i. e. 51 őszén sejtette, hogy a két életben maradt triumvir közt valamiféle
szakadás következett be. Pompeius elképesztően erős pozícióban volt, de a legnagyobb dilemmája mégis az maradt, hogy miképp tudna hasznot húzni ebből a dominanciából. Régi szövetségesének, Caesarnak szüksége volt a segítségére, hogy elérje, amit akar. Caesar ellenfeleinek szintén, és az utóbbi években Pompeius hozzájuk került közelebb. Ha Caesar a galliai győzelmei során szerzett összes vagyonával és diadalával tér haza, akkor egyenrangúvá válik Pompeiusszal, de nagyobb politikai tapasztalata miatt idővel akár fölé is kerekedhet. Ám ha végleg megszabadulnak Caesartól, ahogy Cato, Domitius, a Marcellusok és szövetségeseik akarták, akkor viszont nem lett volna akkora szükségük Pompeiusra sem, és könnyen politikai tehetetlenségre kárhoztatták volna, amiben i. e. 62-ben is találta magát, miután visszatért Keletről. Pillanatnyilag azonban Pompeius előnyben volt, mind Caesarnak, mind az ellenfeleinek megmutathatta, hogy szükségük van rá, de azért egyikük se vegye magától értetődőnek, hogy melléáll. [9] Az új esztendő biztató előjelekkel kezdődött Caesar ellenségei számára. Ismét egy Marcellus került a consuli székbe, miután felmentették a választási megvesztegetés vádja alól. A társa Lucius Aemilius Lepidus Paullus lett. Utóbbi annak a Lepidusnak volt a fia, aki i. e. 78-ben fellázadt, de Pompeius leverte. Ennek ellenére ő sem feltétlenül húzott Caesarhoz, és mostanában egyébként is sokkal jobban foglalkoztatta a Basilica Fulvia et Aemilia előkelőbb stílusban való felújítása, ami a családja egy korábban élt tagjának állított grandiózus emléket. Az egyik új tribunus az ifjabb Curio volt, aki i. e. 59-ben azon kevesek közé tartozott, akik nyíltan kritizálták a triumvirátust. Cicero serény levelezőpartnere, Caelius ekkoriban közeli kapcsolatot ápolt a tribunusszal. Mindketten az ifjú rómaiak azon generációjának prominens tagjai voltak, amely hírhedt volt zabolátlan életmódjáról, ami óriási becsvággyal párosult, gyakran döntve adósságba őket. A könnyelmű ifjak csoportjának egy másik képviselője Marcus Antonius, akit állítólag Curio vezetett be a szeretők, italozás és fényűző élet gyönyöreinek világába. Aminek a következménye persze az lett, hogy Antonius egykettőre óriási adósságba verte magát, és Curio apja kitiltotta a házából, nehogy a fia a kelleténél hajlamosabbnak mutatkozzon barátja életmódjának finanszírozására. Utóbb Curio hatalmas összegeket költött az i. e. 53-ban elhalálozott idősebb Curio tiszteletére rendezett, látványos temetési játékokra. Még egy fából szerkesztett, forgatható amfiteátrumot is építtetett, amit két félkör alakú színházzá lehetett osztani, hogy különböző színházi előadásokat játszhassanak bennük. Kicsivel később elvette Clodius özvegyét, az erélyes Fulviát. Ezek a fiatalemberek – akik a kifejezés római értelmében még mindig
„serdülőnek” számítottak – tehetségesek voltak, de az idősebb nemzedék szemében egyáltalán nem tűntek megbízhatónak. Caelius meg volt győződve róla, hogy Curio nyílt támadást indít Caesar ellen, ehhez képest az egyik első lépése tribunusként az volt, hogy egy új, a szegényeket célzó földosztási programmal állt elő. A consulok ellenségeskedése meghiúsította ezt, ezért helyette olyan törvényjavaslatokat terjesztett elő, amelyek újabb gabonasegélyhez juttatták volna a Rómában élő polgárokat, és egy ötéves útépítési programot tűztek ki Itália-szerte. Ugyanebben az időszakban nyilvános gyűléseken elkezdte hangoztatni, hogy támogatja Caesar ügyét. Később azt terjesztették, hogy Caesar egyszerűen megvette a támogatását, miután a Galliában szerzett aranyzsákmányból kifizette tetemes adósságait. Veleius Paterculus két és fél millió denariusról szóló kenőpénzről tesz említést, míg Valerius Maximus egy megdöbbentő, tizenötmilliós összegről beszél. A pletyka kétségkívül egyre növelte a számot, ám bizonyos értelemben Caesar gyakorlatilag olyan szívességet tett Curiónak, amilyet annak idején Crassus tett neki, amikor kifizette szédületes adósságait annak érdekében, hogy hasznos politikai szövetségesre tegyen szert. Arról is pusmogtak, hogy Paullus is zsebre tehetett egy kilencmillió denarius nagyságrendű összeget, hogy segítsen befejezni az építkezéssel kapcsolatos terveit. Mindkét férfi ambiciózus római arisztokrata volt, aki nyomban a saját érdekeit helyezte előtérbe, amikor tábort váltott, és támogatni kezdte Caesart. Pillanatnyilag hagyták magukat meggyőzni, hogy érdekükben áll támogatni őt. Curiót talán a törvényei félresöprése is frusztrálta, ami egyáltalán nem arra ösztönözte, hogy a szenátus vezéralakjait segítse. [10] A győzelmei hasznából Caesar megengedhette magának, hogy értékes barátokat szerezzen a magistratusok között. Amikor Marcellus a kellő időben, i. e. 50. március 1-jén felvetette Caesar parancsnoki posztjának a kérdését, a consultársa nem támogatta őt, ám az igazi ellentámadás Curio képében érkezett, aki minden figyelmét a Pompeius által elfoglalt pozícióra összpontosította. A tribunus érvelése szerint, ha már mindenképp le kell váltani Caesart a galliai parancsnokságban, akkor mégiscsak úgy lenne tisztességes és egyben biztonságos a Köztársaság számára, ha egyúttal Pompeius is lemond a hispániai provinciák élén betöltött különleges parancsnoki posztjáról. Ennek a véleményének már több nyilvános gyűlésen is hangot adott, a tömeg nagy tetszésére. Caesar nyilvánvalóan jóváhagyta a taktikát, és könnyen lehet, hogy eleve ő ajánlotta. A hispániai parancsnokságot i. e, 52-ben újították meg, és még jó pár év hátra volt belőle, így a javaslatnak nem volt jogi alapja, mindazonáltal jó emlékeztetőül szolgált
Pompeius példa nélkül álló helyzetére. Pompeiust Caesarral egy szintre helyezte, és azt sugallta, hogy vagy mindkettőjüknek járnak a római nép által megszavazott érdemek, vagy egyiküknek sem. Bizalmasabb szinten pedig egyértelműen azt üzente Pompeiusnak, hogy a Caesarral kötött szövetség fenntartása neki is előnyös, hiszen a saját pozíciója valójában korántsem olyan erős, mint ahogy gondolja. Amikor a vita ezzel az újabb elemmel bővült, a tét emelkedett, de Caesar ellenfeleinek harci kedve némileg csökkent. Először csak megdöbbentek, majd jó néhány hónapra zsákutcába jutottak, és Curio megvétózta a szenátus összes olyan rendelkezését, amely Caesar ellen irányult. Áprilisban Caelius megint írt Cicerónak: Ami a Köztársaság helyzetét illeti, minden igyekezetnek egyetlen tétje van, nevezetesen a provinciák megszerzése. Pillanatnyilag Pompeius elvileg támogatja a szenátus azon kérését, hogy Caesar hagyja el a provinciáját november idusára [13-a]. Curio elkötelezte magát, hogy megakadályozza ezt – az összes többi tervét feladta. A „barátaink” (tudod, kikről beszélek) attól tartanak, hogy kritikus pontig fog fajulni a kérdés. A jelen állás – tulajdonképpen az egész felhajtás – így fest: Pompeius, aki úgy tesz, mintha nem támadná Caesart, hanem éppenséggel az ügye tisztességes rendezéséért küzdene, Curiót hibáztatja a bajkeverésért. Ugyanakkor egyértelműen az ellen van, hogy Caesar consul lehessen, mielőtt lemond a provinciájáról és a seregéről. Curio persze keményen megdolgozza, és már a harmadik consulságát is fenyegeti. Jegyezd meg, amit most mondok: ha ezek megpróbálják erőből elhallgattatni Curiót, Caesar a segítségére fog sietni, hacsak – és jelenleg ez tűnik valószínűbbnek – nem lesznek túlságosan beijedve, hogy megkockáztassák, de akkor Caesar addig marad a helyén, ameddig akar. [11] Nem világos, hogy Pompeius miért éppen november 13-át jelölte ki új határidőként, amikor Caesarnak le kellett köszönnie a parancsnoki posztról. Nem volt valami nagy engedmény, hiszen még közel egy évig várakoznia kellett az i. e. 49 őszén esedékes consuli választásokig. Viszont elfogadhatónak tűnt, ha Caesar már az i. e. 50 végén tartott consuli választásokon is el akart volna indulni, ám látszólag semmiféle előkészületet sem tett annak érdekében, hogy felmentést szerezzen a törvény alól, ami
tízéves szünetet rendelt el két consuli poszt betöltése között. A dolgok állását látva erre valószínűleg egyébként sem látott esélyt. Júniusban Caelius jelentése szerint Marcellus azt javasolta, hogy tárgyaljanak a tribunusokkal, ám a szenátus leszavazott minden ilyesfajta kompromisszumot. Curio továbbra is kitartott amellett, hogy Caesar ügyét nem szabad függetlenül tárgyalni, mert ugyanolyan bánásmód illeti meg, mint Pompeiust. Egy évvel azelőtt még arról beszéltek, hogy Pompeiust küldjék el Hispániába – most viszont egyesek már azt javasolták, hogy vagy neki, vagy Caesarnak kellene rendeznie a számlát a pártusokkal. Cicero igencsak ideges lett a hír hallatán, hogy az utóbbi teljes megszállás alá veheti Róma keleti tartományait, még mielőtt véget érne kilikiai kormányzói tisztsége – mivel tisztában volt vele, hogy egy esetleges támadás esetén becstelen lenne rá nézve, ha feladná a posztját. Azon a nyáron a szenátus úgy határozott, hogy elvesz egy légiót Pompeiustól, egy másikát pedig Caesar seregétől, hogy támogatást nyújtson a pártus határon állomásozó római haderőnek. Pompeius úgy döntött, hogy azt küldi el, amelyiket még i. e. 54-ben Caesarnak adott kölcsön, s amelyik azóta is utóbbival hadjáratozott. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Caesar két légiót veszít el, de még mielőtt útjukra bocsátotta az embereit, minden egyes katonának 250 denariusnyi jutalmat adományozott, amely összeg többre rúgott, mint az éves zsoldjuk. Az egész ügy akkor lett még gyanúsabb, amikor a két egység visszatért Itáliába, és ott is maradt, miközben senki a kisujját sem mozdította, hogy behajózza őket. A Claudius család egyik ifjú tagja, aki Galliában gyűjtötte össze a katonákat, azzal a hírrel tért vissza, hogy Caesar teljes serege hűtlenné vált. Pompeius egy szót se hitt el az egészből. Nem sokkal később Pompeius ágynak esett; egy kiújuló láztól szenvedett, ami valószínűleg malária lehetett. Látszólag spontán módon az emberek Itália-szerte imádkozni kezdtek, és áldozatokat mutattak be, hogy visszanyerje egészségét a férfi, aki oly nagy szolgálatot tett a Köztársaságért. Amikor végül felépült, mámorító ünneplésbe kezdtek, és tömegek üdvözölték a Neapolistól Róma külvárosáig tartó útja során. Pompeiusért mindig is rajongtak az emberek, legyen szó akár az asszonyairól, akár a katonáiról és az egyszerű népről, ami mélyen megindította őt. E lelkesedést azonban az ügye iránti széles körű elkötelezettségnek állította be. Még a betegágyából üzenetet küldött a szenátusnak, hogy hajlandó lemondani a parancsnoki posztjáról, és biztosította őket, hogy Caesar sem fog másképp tenni. Curio azt válaszolta, hogy mindez szép és jó, amennyiben elsőként Pompeius válik meg a tisztségétől. Augusztusban Caelius már egy lehetséges polgárháború rémét ecseteli Cicerónak. „Ha egyikük sem indul el, hogy megütközzön a
pártusokkal, abban az esetben óriási viszály elé nézünk, amit csak rideg acéllal és nyers erővel lehet rendezni. Lélekben és létszámban mindketten kellőképpen felkészültek.” [12] A közvetlen résztvevőkön kívül viszont vajmi kevés lelkesedés mutatkozott a konfliktus iránt, ahogy az a szenátusban december 1-jén is megmutatkozott az ügy tárgyalása során. Curio ismét azt javasolta, hogy Caesar és Pompeius egyszerre mondjon le a parancsnokságról. Marcellus consul szétválasztotta a dolgot, és külön indítványokban terjesztette a Ház elé. Az elsőt, miszerint Caesarnak le kell mondania, a nagy többség elfogadta, ám a másodikat, amelyben arra kérték Pompeiust, hogy ugyanezt tegye, hasonlóan nagy arányban leszavazták. Amikor Curio válaszában megkérte a szenátust, hogy mindkét férfi lemondásáról is szavazzanak, az eredmény önmagáért beszélt. Mindössze huszonkét szenátor szavazott ellene, de nem kevesebb mint háromszázhetven támogatta. A „hátsó pados” pedariusok a nevükhöz híven a lábukkal szavaztak, bár a nagy nevek legtöbbje a huszonkettő közé tartozott. Marcellus feloszlatta az ülést, és kijelentette: „Ha ezt akarjátok, akkor hát legyetek Caesar rabszolgái!”, és a szavazást figyelmen kívül hagyták. Az esemény nem hozott győzelmet Caesar számára, hiszen a nagy többség azt akarta, hogy mondjon le a provinciáiról és a seregéről, míg Pompeiust támogatták, hogy megtarthassa a parancsnoki címét. Az egészből viszont egyértelműen kiderült, hogy szinte a teljes szenátus mindennél többre tartja a békét. Bizonyosan nem voltak elkötelezve Caesar ügye mellett, ám a polgárháborúért sem Pompeius kedvéért nem lelkesedtek, de Cato, Domitius és a szövetségeseik kedvéért még kevésbé. Közben Cicero a provinciájából visszatért Itáliába, és hasonló állásponton volt. Úgy érezte, Caesar felháborítóan nagy követelésekkel állt elő, viszont inkább hajlott arra, hogy megadják neki azokat, mintsem hagyják, hogy a Köztársaság szétszakítsa önmagát. Sokakhoz hasonlóan még ő is emlékezett a Sulla és a Mariusok közt dúló harcok sötét napjaira, és a háta közepére se kívánta egy hasonlóan szörnyű torzsalkodás megismétlődését. Saját meglátása szerint még mindig volt esély a kompromisszumra és a békés megoldásra. Talán tényleg volt, ám a vita főszereplőinek hangulata olyannyira elkomorult, hogy egyre valószínűbbnek látszott a háború. [13] Az előkelő szenátorok egy csoportja megrögzötten gyűlölte Caesart, sokuknak személyes oka éppúgy volt rá, mint politikai. A gyűlölködés jó része nem volt racionális. Még emlékeztek rá, hogyan viselkedett popularis aedilisként és praetorként, viharos consulságáról már nem is beszélve. Cato és társai szemében Caesar volt az a Catilina, aki nem fedte fel nyíltan gaztetteit.
Tisztán látták a másokra – a más férfiak feleségeire éppúgy, mint a Forum népére – gyakorolt varázsát, ám úgy vélték, átlátnak rajta, és annál jobban dühítette őket, hogy mások viszont nem. Az sem sokat segített a dolgon, hogy Cato féltestvére Caesar egyik legodaadóbb szeretője volt. Cato, a veje, Bibulus és a sógora, Domitius Ahenobarbus már a múltban is szembeszállt Caesarral több-kevesebb sikerrel. Gyakran egész egyszerűen csak arra serkentették Caesart, hogy még jobban elvesse a sulykot, amit rendre megúszott, és i. e. 59-ben egyenesen átgázolt rajtuk. Megvetették Caesart férfiként, ami a közéletben és hadvezérként nyilvánvalóan tehetségesen betöltött szerepét annál inkább bosszantóvá tette. Appius Claudius, Clodius bátyja, aki ideje nagy részét a Caesarral való együttműködésnek szentelte, megszállottja volt saját ősi, patrícius örökségének. Egyik lányát Servilia fiához, azaz Cato unokaöccséhez, Brutushoz adta feleségül, egy másikat Pompeius legidősebb fiához. Az ellenállás nem kizárólag Cato kiterjedtebb családjából származott; a Marcellus és Lentulus családok se szívesen látták, hogy újonnan feltámadt választási sikereiket bárki beárnyékolja. Metellus Scipio pedig kényszert érzett, hogy egyrészt felérjen híres őseihez – az igaziakhoz és a fogadottakhoz egyaránt –, másrészt alig várta, hogy kiaknázhassa az őt Pompeiushoz fűző családi köteléket. Egy szó, mint száz, egyetlen római szenátor se látta szívesen, hogy akár dicsőségben, akár befolyásban felülmúlja őt egy másik férfi. Ellenérzéseiket nem feltétlenül a Caesar által véghez vitt tettek táplálták – legtöbbjük boldogan méltatta ugyanazokat a hőstetteket, különösen a Galliában elért győzelmeit, bár kétségtelenül jobban örültek volna, ha valaki más aratja le ugyanazokat a babérokat, vagy még inkább annak, ha többük közt oszlanak el, hogy ne egyetlen embernek jusson ennyi dicsőség. A nagy múltú családok férfi tagjaiba belenevelték, hogy nekik jár a Köztársaságban betöltött vezető szerep, ám Caesar kiválósága jócskán megfosztotta őket ettől. Most viszont esélyük nyílt, hogy derékba törjék a pályafutását – lehetőség szerint egy olyan bíróságon, amely hasonlóképpen vélekedik a vádlottról, mint ők, azaz hogy meg kell tőle szabadulni, ha máshogy nem megy, hát fegyveres erővel. Pompeius támogatásával ez is lehetségessé vált, így aztán még arra is hajlandóak voltak, hogy pillanatnyilag az ő abnormális szerepe fölött is szemet hunyjanak. A jövőben aztán majd őt is félreállítják, vagy legalábbis csökkentik a hegemóniáját. Amióta először célzott rá, hogy nem kötelezi el magát Caesar követeléseinek támogatására, Pompeius felbátorította az ellenzékét. Cato látszólag legalább reménykedett benne, hogy elkerülhetik a polgárháborút, és miután kitört, tett bizonyos lépéseket, hogy enyhítsen a
hevességén. Abban bízott, hogy Caesart megadásra kényszeríthetik. A szövetségesei céljai már kevésbé voltak egyértelműek. Egyesek nyíltan azt remélték, hogy hasznot húzhatnak a háborúból. Cicero meglepődött és undorodott e férfiak legtöbbjének harciassága láttán. Annak se látta sok értelmét, hogy most hadat viselnek Caesar ellen, miután évekig tétlenül szemlélték, hogy szemérmetlenül megerősödik. [14] Pompeius hozzáállása különbözött ettől. Még a végén se lett volna ellenére, ha Caesar visszatér a közéletbe, amíg egyértelműen kikötik, hogy nem lehet egyenrangú ővele, a feljebbvalója meg végképp nem. Ahogy teltek a hónapok, ez a vágya egyre határozottabb lett, és Curio megkísérelte a két férfit közös nevezőre hozni. Pompeius Crassusra hajlandó volt egyenrangú félként tekinteni, mert mégiscsak idősebb volt nála néhány évvel, azonfelül Sulla oldalán is harcolt. Meglehet, az is sokat nyomott a latban, hogy Pompeius meg volt győződve saját személyes varázsáról és ragyogó taktikai sikereiről – háromszor tarthatott diadalmenetet, míg Crassus csupán egy egyszerű ovatiót –, ami megnyugtató fölényérzettel töltötte el a riválisával szemben. Caesar mindössze hat évvel volt nála fiatalabb, ám ennél fontosabb, hogy ő még semmit nem tett, amikor Pompeius már felszerelte és győzelemre vitte a maga seregét, és ebben a tekintetben évtizedekkel volt lemaradva mögötte. Caesart jobban kedvelte, mint Crassust, de ez részben talán abból eredt, hogy nem látott benne vetélytársát, legalábbis eleinte. Pompeius még azután is csak az ifjú szövetségest látta Caesarban, miután az sikereket ért el Galliában, Germániában és Britanniában. Végtére is ő már három kontinensen is diadalt aratott – Asia és Africa provinciában, valamint Európában –, és a hadműveletek során számos különféle ellenséget győzött le, amelyek között nemcsak barbár, de római is akadt. „Mi van, ha a fiam rám akar támadni egy pálcával?” – a megjegyzése nem csupán a fenyegetettség csekélységére vonatkozott, hanem a lehetőség nevetséges mivoltára is. Pompeius nem vágyott a polgárháborúra, de semmi kétsége nem volt afelől, hogy képes lenne megnyerni, ha bekövetkezik a legrosszabb. Nagyjából ekkoriban kezdett el hencegni vele, hogy elég dobbantania a lábával, és Itália-szerte seregek fognak feltámadni a porból. Látszólag Caesarnak végül muszáj volt behódolnia Pompeius előtt, elfogadni a visszatéréséül szabott feltételeket, hogy számíthasson a barátságára és a bíróságokon nyújtott támogatására. Miután azonban Curio az ő státuszát is megtámadta, egyre kevésbé hajlott arra, hogy túl nagy engedményeket szavatoljon Gallia proconsuljának. Caesarnak észre kellett térnie, ráadásul Pompeius számára még mindig értékes
szerepet tölthetett be, mert tisztában volt vele, hogy Cato és a társai őt sem igazán szívelik. Caesar később azt állította, muszáj volt megvívnia a polgárháborút, hogy megvédje a dignitasát – a jó hírét. Véleménye szerint a consulsága idején hozott törvényei szükségesek és hatékonyak voltak, különösen a földtörvények. Azóta pedig híven szolgálta a Köztársaságot, annak érdekeit és a szövetségeseit, és a római hatalmat immár olyan vidékeken is tisztelték, ahol azelőtt soha nem is találkoztak a légiókkal. A szóban forgó sikereiért a szenátus nem kevesebb mint három példátlan hosszúságú hálaadással jutalmazta meg. Most pedig idő előtt meg akarták kurtítani a parancsnokságát – legalábbis saját meglátása szerint –, miközben i. e. 52-ben mind a tíz tribunus jóváhagyta a római nép akarata szerint való törvényt, amit most mind részleteiben, mind szellemében érvénytelenítettek. A sikereit figyelmen kívül hagyó ellenségei nyíltan támadták és szapulták a majdnem egy évtizeddel korábbi consulsága miatt. A Köztársaság nagy alakjait nem szokás bíróság elé rángatni. Pompeius ellen ifjúkora óta nem emeltek vádat, soha, amióta saját légiókat állított ki. Crassust se merte soha senki perre citálni. Már pusztán a tény, hogy Caesarnak védekeznie kell, óriási csapás lett volna a büszkeségére és az auctoritasára nézve. Ráadásul annak az igen valós veszélye is fennállt, hogy elítélhetik, kiváltképp, ha az ellenségei irányítják a bíróságot. Consuli tevékenysége minimum is megosztó volt, bár a római perekben az ártatlanság ritkán számított meghatározó tényezőnek. Milo sorsa figyelmeztetőül szolgált, miképp Gabiniusé is, aki i. e. 67-ben kieszközölte Pompeiusnak a parancsnoki posztot a kalózok ellen, majd i. e. 58-ban – immár consulként – Caesar apósával, Calpurnius Pisóval segített kiépíteni a triumvirátus pozícióját. Azután Szíria kormányzója lett, majd nagyrészt saját kezdeményezésre Egyiptomba vitte a seregét, hogy visszaállítsa a megdöntött XII. Ptolemaiosz hatalmát, ami egy mesésen jövedelmező vállalkozás volt. Mégis fölöttébb népszerűtlen figura maradt, és amikor i. e. 53-ban visszatért Rómába, végül a vagyona és Pompeius támogatása ellenére is elítélték, hogy aztán jobb híján száműzetésbe vonuljon. Caesar könnyen hasonló sorsra juthatott, vagy legalábbis politikailag elszigetelődik, és a sebezhetőség legkisebb jelére újabb pereket akasztanak a nyakába. Ennélfogva óriási kockázatot vállalt volna azzal, ha pusztán Pompeius támogatására hagyatkozik, és lemond a tartományi parancsnoki pozíciójáról. Még ha tényleg úgy dönt, hogy támogatja Caesart, Pompeius akkor se lett volna képes megmenteni őt. Mindenesetre Cicero példája bizonyította, hogy nem mindig lehet bízni Pompeiusban. Ha Caesar lemond a
tartományi kormányzói posztjáról, akkor észszerű oknál fogva megtarthatta volna az imperiumát és egyes katonai egységek fölötti parancsnokságát, ha Rómán kívül várakozik a diadalmenetére, amivel galliai győzelmeiért mindenképpen megjutalmazták volna. Míg át nem lépi a város határát, hogy lemondjon az imperiumáról, mentesült volna a vádemelés alól. Ugyanakkor ha meg is teszi mindezt, semmi nem garantálta, hogy jelöltetheti magát consulnak, ahogy azt a tribunusi törvény kimondta. Amíg azonban három provincia és tíz légió parancsnoka maradt, az alkupozíciója igen erős volt. Több mint egyévnyi folyamatos vádaskodás után igencsak vonakodott ezt feláldozni. Tisztában volt vele, hogy az ellenfelei elszánták magukat, hogy elpusztítsák. Pompeiuson pedig soha nem volt könnyű kiigazodni. I. e. 50 végére Caesar úgy érezte, sarokba szorították, és nem szívesen helyezett túl nagy bizalmat régi szövetségesébe. [15] Egy évszázaddal később a költő Lucanus azt írja: „Caesar képtelen volt elfogadni egy feljebbvalót, sem Pompeiust egyenrangú félként”. Ő a polgárháborút gyakorlatilag elkerülhetetlennek látta, miután Julia halálával megszűnt köztük a kötelék, míg Crassus elvesztésével mindkettejükben eloszlott azon félelem, hogy magára maradhat a másik kettővel szemben. Az ókori világban ez meglehetősen racionális gondolkodás volt, és nem kevés igazságot tartalmazott. S bár ez alátámasztja a polgárháború elkerülhetetlenségét, nem szabad túl sokat belelátni. Caesar és Pompeius látszólag még a háborút megelőző hónapokban sem hitte el, hogy a másik nem fog meghátrálni, vagy legalább valamiféle méltányos feltételeket elfogadni. Az elhúzódó viszálykodás viszont felőrölte a másikba vetett maradék bizalmat is, és ez jelentősen megnehezítette a megállapodást. Emelték a tétet, s ezzel még idegesebbek lettek, hogy esetleg hibát vétenek az utolsó pillanatban. Az őszi választások eredménye még tovább növelte a feszültséget. Az új évben a harmadik Marcellus is consul lett, és egy másik nemesi családból kapott társat. Servius Sulpicius Galba fölött arattak győzelmet, aki szinte a teljes gall hadjárat folyamán hozzáértőn szolgált Caesar alatt, és egyike volt azon kevés patríciusnak, aki egyáltalán vele szolgált. Appius Claudius és Caesar apósa, Calpurnius Piso lett a censor. Előbbi elkezdte megtisztítani a szenátust a szerinte alkalmatlan figuráktól, ami saját kétes híre miatt elég ironikusan hatott a közvélemény szemében, s főképp olyan embereket vett célba, akik Caesarral állhattak kapcsolatban. A későbbi történészt, Sallustiust is ebben az időszakban penderítették ki, és nyomban Caesar mellé állt. Piso és a consul Paullus megakadályozott egy Curio elleni támadást, ami így is civakodássá fajult a szenátusban, amelynek során a tribunus megtépte a censor köpenyét.
Az augurok papi testületében is üresedés támadt, és Domitius Ahenobarbust igen feldühítette, hogy az érte folyó küzdelemben alulmaradt Marcus Antoniusszal szemben, akit a következő évre tribunusnak is megválasztottak Caesar legtöbb ellenfelét csak az iránta érzett gyűlölet kötötte össze, így hiba lenne a tevékenységükben bármiféle szervezettséget gyanítani. Azonban általánosan elterjedt a nézet, hogy Gallia proconsulja sebezhető, még jobban felbátorítva az ellenséges érzelműeket, amitől Caesar még gyanakvóbb és feszültebb lett. A két oldalon uralkodó hangulat a legkevésbé sem kedvezett bármiféle kompromisszum megkötésének. [16] Marcus Antonius vezető szerepet játszott az elkövetkező eseményekben, ezért érdemes egy kicsit elidőzni e kirívó karakter vizsgálatánál. Bátor és tapasztalt katonaként már bizonyított, amikor Gabinius lovasságát vezette a júdeai és egyiptomi hadműveletek során. I. e. 52-ben Caesar quaestora volt, és szolgált a Vercingetorix, valamint az azt követő év felkelései ellen vezetett hadjáratokon. A két férfi távoli rokon volt, hiszen Antonius anyja egy Julia volt, noha a család egy másik ágáról származott. A nő bátyja az a Lucius Julius Caesar volt, aki i. e. 64-ben töltötte be a consuli posztot. A már ismerős római szokás szerint az apját és a nagyapját is Marcus Antoniusnak hívták. A nagyapja a maga idejében az egyik vezérszónoknak számított, de megölték a Marius Rómába való visszatérését követő tisztogatások során, i. e. 87-ben. Az apját különleges parancsnoksággal bízták meg a kalózprobléma felszámolására i. e. 74-ben, de mivel neki nem jutott azokból a forrásokból, amelyek később bőséggel záporoztak Pompeiusra, legyőzték, és nem sokkal utána meg is halt. Antonius akkor kilencéves volt. Az anyja kisvártatva újra férjhez ment, és a jellemformáló évek zömét mostohaapja, Lentulus házában töltötte, akit a Catilina-féle összeesküvésben játszott szerepéért i. e. 63-ban Cicero rendeletére kivégeztek. Ennek hatására Antonius vajmi kevés szimpátiát táplált az orátor iránt, de nincs rá bizonyíték, hogy ez vezetett volna a két férfi sokkal később elmérgesedő viszályához. Caesar halála után Cicero retorikája – különösen Philippicái, egy sor heves kirohanás, amihez a híres szónok, Démoszthenész eredeti beszédei szolgáltak alapul, amelyekben az athéniakat figyelmezteti a II. Philipposz makedón király [Nagy Sándor apja] által képviselt veszélyre – nagyban hozzájárult Antonius nevének befeketítéséhez. A túlzás és az előítélet ellenére azonban más források is alátámasztják, hogy Antonius bőséggel biztosított anyagot, amiből Cicero dolgozhatott. Ahogy már korábban megjegyeztük, a hagyomány szerint Curio vezette be Antoniust a vad tivornyák, a bor és a nők világába. Akár igaz, akár nem, kétségtelen, hogy Antonius hatalmas lelkesedéssel és szinte mindenféle
önmegtartóztatás nélkül vetette bele magát az élvezetekbe. A férfiban óriási szenvedély tombolt, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban túlcsordulhat, ugyanakkor erővel és jókora elszántsággal fűtötte, bármibe is fogott. A szónoki és katonai képességeit – de a korhelykedését és a szoknyabolondságát is – oly heves szenvedély táplálta, ami inkább származott az egyéniségéből, semmint tapasztalatból vagy képzettségből. A tagbaszakadt ifjú állítólag kedvelte, ha Herkuleshez hasonlítják, ahogy Pompeius is az új Nagy Sándorként szeretett önmagára tekinteni. Tribunusként képtelenség volt figyelmen kívül hagyni a harsány férfit, akit Caesar ellenfelei sem igen tudtak lehurrogni. Ugyanakkor a körmönfontabb tárgyalások során Caesar inkább az olyan figuráknak vette hasznát, mint Balbus, a hispán lovag, aki civilben az ügynökeként tevékenykedett. Nem valószínű ugyanis, hogy Antonius bárkiben azt a benyomást keltette volna, hogy a proconsul alig várja, hogy kompromisszumot köthessen, és esze ágában sincs egy radikális második consuli kinevezés megszerzése. [17] „A KOCKA EL VAN VETVE” A pletyka és a félretájékoztatás is jókora szerepet játszott az elmélyülő válságban. Októberben az a hír kapott szárnyra, hogy Caesar összevont négy légiót Gallia Cisalpinában, ami annak a jele, hogy háborúra készül. Valójában azonban mindössze egyetlen légiója tartózkodott a térségben, a Tizenharmadik, ami saját állítása szerint azért állomásozott ott, hogy a barbár portyázóktól óvja a határvidéket. December elején, röviddel azután, hogy a felháborodott Marcellus feloszlatta a szenátust, ami a konfliktus elkerülése érdekében mindkét férfit le akarta szerelni, egy újabb, Rómába érkező jelentés arról számolt be, hogy Caesar már elindult a hadaival, és megtámadta Itáliát. A hír hamis volt, ám a consul ezt valószínűleg nem tudhatta, és cselekvésre sürgette a szenátust. Kétségtelenül Curio ténykedése is hozzájárult, de mivel a túlnyomó többség vonakodott háborúba lépni, a Ház ellenállt a kérésnek. Marcellus a megválasztott consulokkal karöltve – bár nem a saját consultársával – elment Pompeiushoz, egy kardot ajándékozott neki, és felszólította, hogy óvja meg a Köztársaságot. Megkapta a Galliából hazahívott két légió parancsnokságát, amelyeket látszólag a pártusok elleni hadjáratra tartogattak, és arra utasították, hogy toborozzon még több katonát. Ezen lépések nem voltak törvényesek, hiszen a szenátus nem hagyta jóvá azokat, és vésztartalékosok toborzására sem adott felhatalmazást. Pompeius elfogadta a
megbízást, és azt válaszolta, hogy kész harcolni, amennyiben szükség lesz rá. Elkezdte a toborzást, de támadó műveletekre nem került sor. Ez részben annak köszönhető, hogy az újoncok nem voltak felkészítve, ám az is közrejátszhatott, hogy kiderült, a szóbeszéd alaptalan. A közélet úgy folytatódott Rómában, mintha mi sem történt volna. Caesar tulajdonképpen nem kezdte el a háborút, és az ellenlábasai eltökélték magukat, hogy ők bizony nem lesznek a felelősei a konfliktus kirobbantásának. Elképzelhető, hogy Marcellus és Pompeius mintegy gesztusképp azért még biztosította a szenátorokat az elszántságáról, Caesart pedig arról, hogy ők készen állnak a harcra, ha kiprovokálja. Nagy valószínűséggel még mindig abban reménykedtek, hogy meghátrál. Caesar igen előnytelen pozícióban volt, mert nem hagyhatta el a provinciát, hogy személyes tárgyalást folytathasson, és kénytelen volt levelekre és megbízottakra támaszkodni. Curio igyekezett meggyőzni a szenátust, hogy fogadjanak el egy rendeletet, ami elítéli Pompeius toborzó kampányát, és arra utasítja a jó polgárokat, hogy ne vonuljanak be. Nem járt sikerrel, s mivel a tribunusi év korábban kezdődött és végződött a normális politikai ciklusnál, a hivatali ideje lejárt, és elment, hogy Caesarral konzultáljon. Amit Caesar emberei nem tettek, az éppoly alapos vizsgálat tárgyát képezte, mint amit valójában tettek vagy mondtak. December hatodikán Caesar hű bizalmasa, Hirtius a városba érkezett, ám néhány óra elteltével tovább is állt. Nem látogatta meg Pompeiust, és nem várta meg a Metellus Scipióval másnap reggelre szervezett találkozót. Pompeius tudatta Ciceróval, hogy ezt ő annak jeleként értelmezi, hogy a Caesarral való szakítás immár végleges. Mindazonáltal ő és a többiek nem sürgették a háború kitörését, sőt viszolyogtak a kezdeményezéstől. [18] Január elsején hivatalba léptek az új consulok. Lentulus, aki hatalmas adósságokat halmozott fel, és Caesar szerint azzal kérkedett, hogy ő lesz a második Sulla, még Marcellusnál is sokkal szélsőségesebbnek bizonyult. Ugyanakkor Marcus Antonius már tribunus volt, és az egyik kollégájával, Quintus Cassius Longinusszal együtt töltötték be Curio szerepét. Kizárólag ezen férfiak állhatatosságának köszönhető, hogy Caesar levelét felolvashatták a szenátusban, bár a consulok megakadályozták a róla szóló vitát. A levélben a proconsul felidézte a Köztársaság nevében véghez vitt, nagy sikereit, és megismételte azon igényét, hogy csak akkor kényszeríthetik, hogy lemondjon a parancsnokságáról, ha Pompeius is ugyanígy tesz, ennek elmaradása viszont egyértelműen a háború rémével fenyeget. Cicero, aki épp ekkor érkezett vissza Róma környékéről, a „vad és fenyegető levél” szavakkal illette az
üzenetet. Ezután szavazást tartottak Metellus Scipio indítványáról, ami kijelentette, hogy Caesarnak egy megadott napon le kell tennie a fegyvert, különben közellenségnek nyilvánítják. Elfogadták ugyan, de Antonius és Cassius nyomban megvétózta az eredményt. Bizalmasabb légkörben Caesar sokkal békülékenyebb hangot ütött volna meg, és úgy tűnik, rengeteg vezéralaknak személyesen írt vagy megbízottakat küldött hozzájuk, köztük Catóhoz is. Felajánlotta, hogy lemond Gallia Transalpináról és az összes légióról, kettő kivételével, ha engedélyt kap, hogy a többi fölötti parancsnokságát megtarthatja, és élhet a számára i. e. 52-ben a tribunusok által megszavazott előjogokkal. Ezzel a lépéssel ugyan Pompeius javára billent volna a mérleg az itáliai haderőket illetően, ám komolyan meggátolta volna, hogy erőszakos háborút vívjon. Cicerót is bevonták a tárgyalásokba, mert úgy hitte, hogy muszáj mindent megtenni, hogy elejét vegyék a konfliktusnak, és azon a véleményen volt, hogy a szenátorok túlnyomó része ebben egyetért vele. Megkereste Caesar ellenfeleit és barátait egyaránt, és az utóbbiak hajlandóak voltak további engedményeket tenni, aminek értelmében csak Gallia Cisalpinát és egyetlen légiót tarthatott volna meg. De ez még mindig nem volt elég. Cato kijelentette, hogy ő semmiféle bizalmasan hozott döntéssel nem ért egyet, amit nem az egész szenátus hagy j