Az FBI titkai : leleplezett történetek, hihetetlen igazságok 9789633040836, 9633040833 [PDF]

Zitiervorschau

RONALD KESSLER

AZ FBI TITKAI

Pam, Rachel és Greg Kesslernek

RONALD KESSLER AZ FBI TITKAI LELEPLEZETT TÖRTÉNETEK HIHETETLEN IGAZSÁGOK

–

A fordítás alapja: Ronald Kessler: The Secrets of The FBI This translation published by arrangem ent with Crown Publishers, an im print of the Crown Publishing Group, a div ision of Random House, Inc., 2 01 1 © Ronald Kessler, 2 01 1 Fordította © Bojtár Péter, 2 01 2 Szerkesztette: Szőllős Péter

Borítóterv : Tabák Miklós HVG Köny v ek Kiadóv ezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Török Hilda Kiadói szerkesztő: Szűcs Adrienn ISBN 9 7 8-9 6 3 -3 04 -083 -6 Minden jog fenntartv a. Jelen köny v et v agy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bárm ely form ában v agy eszközzel – elektronikus, fény képészeti úton v agy m ás m ódon – a kiadó engedély e nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2 01 2 Felelős kiadó: Szauer Péter www.hv gkony v ek.hu

Ny om dai előkészítés: Kedv es László Ny om ás: Reálszisztém a Dabasi Ny om da Zrt. Felelős v ezető: Vágó Magdolna

ELŐHANG Karácsony első napja volt, pár perccel dél előtt. A pulyka már a sütőben izzadt, illata belengte a házat, amikor Arthur M. „Art” Cummings II-nek üzenete érkezett a mobiltelefonjára. Az FBI parancsnoki központjából utasították, hogy egy biztonságos vonalon hívja vissza őket. Miután visszahívta őket, a központból közölték vele, hogy a Northwest légitársaság Amszterdamból Detroitba tartó 253-as járatán, az út vége felé, pontosabban, amikor a gép belépett az amerikai légtérbe, az egyik utas megpróbált felrobbantani egy bombát. Az FBI nemzetbiztonsági ügyekért felelős igazgatóhelyetteseként az ötvenéves Cummings hatáskörébe tartozott az iroda terrorelhárító és kémelhárító tevékenységének irányítása. Közvetlenül az ő felelőssége volt a terrorista merényletek felderítése és megakadályozása, illetve a más országok által folytatott kémtevékenység elhárítása. Az amerikai kormányban kevesen tudtak annyi titokról, mint ő. Cummings számára a terroristák utáni vadászat észjáték volt. Ő volt a ragadozó, a terrorista a zsákmány. Akadt-e terrorista, akinek sikerült kijátszani őt? Megbízhat-e a hozzá eljutott információban? Elkerülte-e nyom a figyelmét? Ilyesféle kérdésekre riadt fel éjszakánként, miközben az irányítása alatt megpróbálta átalakítani az FBI-t egy olyan ügynökséggé, amely nem annyira az ügyészi és vádemelési folyamatokat végzi, sokkal inkább a merényletek megakadályozását tartja elsődleges céljának. A terroristák lefülelésének érdekében Cummings naponta beszélt az FBI Taktikai Bevetések szekciójával (FBI Tactical Operations – TacOps), azzal a szupertitkos, a betöréseket művészi szinten űző ügynökökből álló FBI-csoporttal, amely a bíróságok által engedélyezett behatolásokat hajtja végre lakásokba, irodákba vagy akár nagykövetségekre is, ahol aztán a csapat tagjai poloskákat és videokamerákat rejtenek el, és

betörnek a számítógépekbe. A terroristák mellett a célpontok lehetnek a maffia tagjai, a Kongresszus korrupt képviselői, a kémek vagy az orosz és kínai titkosszolgálatok tisztjei is. A fedett akciók közben a TacOps tagjai elkábítják az őrkutyákat, néha ál-közlekedési baleseteket rendeznek, elterelik a forgalmat vagy közműjavítást színlelnek, hogy a ház lakói vagy a biztonsági szolgálat emberei csak hosszabb úton érjenek oda. A zárakat feltörő és a riasztórendszereket ártalmatlanító ügynökök álcázására hamis utcai házfrontokat húznak fel a valódi ház elé, vagy éppen műbokrokban bújtatják el az ügynököket. Lebukás esetén ugyanis a TacOps tagjait akár agyon is lőhetik a lakók, akik betörőnek vélik őket. Az al-Káida levadászása mellett Cummingsnak a szervezetek közötti rivalizálással is meg kellett küzdenie. A New York-i városi rendőrség például megszegte az FBI-nak tett ígéretét, és a New York-i metró felrobbantását tervező és az alKáidának dolgozó Najibullah Zazi esetében még a startpisztoly eldördülése előtt akcióba léptek. Az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériuma (U.S. Department of Homeland Security) képtelen volt ellátni a bevándorlási ügyekkel kapcsolatos feladatait, miközben megpróbált beavatkozni olyan, a terrorelhárítást érintő döntésekbe, amelyek kizárólag az FBI hatáskörébe tartoztak. És akkor még nem is beszéltünk az Országos Hírszerzés Igazgatói Hivataláról (Office of the Director of National Intelligence – ODNI), amely szintén gyakran volt láb alatt, miközben az FBI szinte semmi hasznot nem húzott a tevékenységéből. A hivatalok közötti belvillongások mellett Cummingsnak kellett kezelnie azokat a kéréseket is, amelyek az FBI függetlenségét sérthették. Miután az Igazságügyi Minisztérium (Department of Justice) bejelentette, hogy Khalid sejk Mohamedet New Yorkban állítják bíróság elé, a minisztérium felkérte Cummingst, hogy készítsen egy biztonsági felmérést arról, hogy a tárgyalás milyen veszélyeket jelentene a városra.

Cummings ebbe nem ment bele. Úgy vélte, hogy egy ilyen FBIfelmérést mind a republikánusok, mind a demokraták politikai célra használnának. Ráadásul úgy tartotta, hogy a New York-i tárgyalásra – amelyet felelőtlen ötletnek tartott – amúgy sem kerül sor. Cummingst halálra bosszantotta az is, hogy az Obamakormányzat tisztviselői nyilvánosan „ember által okozott katasztrófának” nevezték a terrorista merényleteket, csak hogy ne kelljen az iszlamista vagy a dzsihadista kifejezést használniuk. „Förtelmes, förtelmes – vélekedett Cummings ezekről az ötletekről. – Senki nem tagadhatja, hogy napjainkban az iszlamisták tartják kézben a terrorizmus világát.” Másfelől viszont Cummings semmi rosszat nem látott abban, hogy mind az Obama-, mind a Bush-kormányzat ragaszkodott ahhoz, hogy a terroristáknak is felolvassák a jogaikat. Úgy vélte ugyanis, hogy a legtöbb esetben az FBI a törvényes keretek között (ideértve a letartóztatottak jogainak felolvasását) is megszerezheti azt a hírszerzési információt, amelyekkel a tervezett merényleteket megakadályozhatja. A trükk ebben az esetben az volt, hogy a gyanúsítottakkal még az őrizetbe vétel előtt beszéljenek, még akkor beszédre bírják őket és a bizalmukba férkőzzenek. Cummings zseniálisan vette rá a rosszfiúkat arra, hogy bemártsák magukat. Mesterien bánt a szemkontaktussal, s mivel elöl kopaszodott, ezért a pőre fejbőre csak még jobban kiemelte átható pillantását. Kék szeme mágnesként vonzotta a másik tekintetét, miközben minden energiáját a hallgatójára irányította. „A lényeg az ütésváltás közted és az ellenfeled között – magyarázza Cummings. – Vajon hány apró morzsát ejtett el és mennyit tudok ebből én felcsipegetni? Hogyan tudom kiszedni belőle a választ, hogyan tudhatom meg, hogy mi is történt valójában? Számtalan módja van annak, hogy ezt elérjem, de messze a legjobb módszer az, ha leülsz valakivel szembe egy

asztalhoz. A legjobb az, ha mélyen belemélyeszted a fogaidat a nyakába, és ő közben még mosolyog is hozzá, mert meggyőzted, hogy az ő érdekében teszed, amit teszel, még akkor is, ha ez igen távol áll a valóságtól.” Miután Cummings értesült a karácsonyi robbantóról, felmarkolt egy Snickers csokit és egy doboz kólát. 2009-ben ez lesz a karácsonyi menüje. Ellen, a felesége és három tinédzserkorú gyermekük egyedül fogja felfalni a pulykát és az áfonyaszószt. Ettől a pillanattól fogva ugyanis Cummings irányítása alá került Omar Farúk Abdulmutallab ügye, márpedig ez az eset lett az FBI legellentmondásosabb és feltehetően a legnagyobb veszélyt is rejtő terrorista ügye. Cummings bevágta magát a szolgálati autójába, egy Dodge Chargerbe, felkapcsolta a szirénát és a vörös-kék villogót, majd elrobogott az FBI-központ felé.

1. FEJEZET TACOPS Amikor lehallgatókészülékek telepítése céljából a TacOps házakba vagy irodákba tör be, a csoport tagjai igyekeznek távol tartani magukat a hátsó bejáratoktól. Mivel ezeket ritkán használják, ezért ide könnyebb álcázott csapdákat elhelyezni. Éppen emiatt döntöttek úgy a TacOps ügynökei, amikor egy elektronikai eszközöket gyártó philadelphiai cég irodájába kellett poloskákat elhelyezni – az iroda amúgy egy kábítószerkereskedelemmel foglalkozó bűnbanda álcázott rejtekhelye volt –, hogy a főbejáraton sétálnak be. Az ügynökök arra jutottak, hogy a behatolásra a legalkalmasabb időpont az éjfél és a két óra közötti időszak lenne. Ezt követően a kukások már elkezdik begyűjteni a szemetet és esetleg szemtanúi lennének a betörésnek. Az egyetlen problémát az okozta, hogy az utca túloldalán egy bár terasza volt. A hely törzsvendégei pedig kiszúrhatják, amint az FBI-os csapat leküzdi a zárakat és hatástalanítja a riasztót a főbejáratnál. Az egység tagjai éppen ezért kikölcsönöztek egy városi buszt és egyenesen az elektronikai cég bejárata elé hajtottak. Ott leállították a buszt, azt színlelve, hogy a jármű lerobbant. Mialatt a buszt vezető FBI-ügynök felcsapta a motorháztetőt, hátul kiosont a buszból a csapat többi tagja, és nekiláttak a záraknak és a betörésnek. Az utca túloldalán bámészkodók pedig nem vehették észre őket a busz mögött. Miután az ügynökök bejutottak a célépületbe, a busz elhajtott. Amikor pedig végeztek az elektronikus lehallgatókészülékek beszerelésével, a busz visszajött és felszedte őket. A busz eközben azonban elsuhant a bár két kissé kapatos vendége előtt is, akik éppen a közeli buszmegállóban várakoztak. Amikor a busz megállt az irodaépület előtt, a két dühös törzsvendég futva a jármű után eredt és felugrottak rá. Mivel az ügynökök közül sokan más-más irodából érkeztek,

ezért először mindenki azt hitte, hogy a két férfi is az akció résztvevői közé tartozik. „Már néhány háztömbnyire jártunk és nekiláttunk, hogy lehámozzuk magunkról a felszerelést – mesélte az FBI-ügynök Louis E. Grever, aki akkor már 12 éve szolgált a TacOpsnál. – De még minden fegyver rajtunk csüngött, no meg a rádió adóvevők, miközben a két fickó ott ült mereven és látszott, hogy erőt vesz rajuk a »hát-ez-meg-mi-a-fene érzés«. Aztán elkezdték nyomogatni a leszállásjelző csengőt. Ding-dong! A buszvezető a területi irodától jött, ráadásul nem volt az az igazán jó sofőr. Kanyarodás közben többször is felborogatta a kukákat. Na, erre a fickó hátraordított: »Hé, ti ott, ne játsszatok már a csengővel! Már így is elég bajom van azzal, hogy elvezessem a buszt!«” A buszon utazó ügynökök közül páran már kezdték kapiskálni, hogy a két férfi, aki megnyomta leszállásjelző csengőt, nem az FBI-hoz tartozik. Minden egyes akció előtt az összes ügynök találkozik a többiekkel, és egyre világosabbá vált, hogy az a kettő a buszon véletlenül keveredett közéjük. „Az egyik emberünk felkelt, neki a hátán egy szíjon egy puska csüngött – mesélte Grever. – Odalépett a fickókhoz és megszólalt: »Találkoztunk mi már?« Na, erre már tényleg rátapadt a kezük a csengőre. Ding-dong, ding-dong, ding-dong! Mi pedig akkor jöttünk rá, hogy a két alak nem hozzánk tartozik, és elkezdtünk mi is ordibálni; »Hé, Phil, állítsd meg a buszt! Van két leszállónk!« A sofőr megfordult, alaposan végigmérte a bár törzsvendégeit, és látta rajtuk, hogy tényleg nem ügynökök. Káromkodva lehúzódott az út szélére és kinyitotta az ajtókat. Kiszálltak és utána egy szót sem hallottunk felőlük. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik. Egyszerűen csak rossz buszra szálltak” – fejezte be a történetet Grever. 1992-ben a kék szemű és vöröses sörtehajú Grever még csak nem is hallott a Taktikai Bevetési Szekcióról. A Mississippi állambeli Jacksonban lévő FBI-irodánál dolgozó főnöke, Billups

„Bill” Allen kérdezte meg tőle, hogy lenne-e kedve csatlakozni. Grever akkor már négy éve dolgozott az FBI-nál, és akkoriban számított arra, hogy New Yorkból áthelyezik Los Angelesbe. Allen nem sokat árult el arról, hogy a TacOps mit csinál. Inkább összehozta Grevert Mike McDevitt-tel, egy volt tengerészgyalogossal, aki akkor már az egységnél szolgált. – Milyen a családi életed? – kérdezte tőle McDevitt. – Remek – válaszolta Grever, akit a kérdés alaposan meglepett. – Gyerekek vannak? – Igen. – Nem bánod, ha néha hosszabb időre nem láthatod őket, mert úton leszel? – Nem – válaszolta Grever. – A küldetésért bármit. – Hát ez nagyszerű, mert már rajta vagy a listánkon – mondta McDevitt. – Ha te is benne vagy, ha megfelelsz az elvárásoknak, és jobb vagy, mint a többi jelentkező, akkor lehet jövőd a TacOpsnál. Grever a TacOps egység tagjaival az FBI kiképző központjában, a virginiai Quanticóban találkozott. Akkor tudta meg, hogy a csapat szupertitkos, a bíróságok által engedélyezett betöréseket hajt végre, hogy rejtett kamerákat és mikrofonokat helyezzen el, és lakásokban, irodákban, jachtokon, repülőkön és nagykövetségeken működő számítógépekben és íróasztalokban kémkedik. Egy-egy évben a TacOps mintegy 400, az FBI-os zsargonban fedett behatolásnak nevezett akciót hajt végre. Ezek 80%-ban terrorizmussal vagy hírszerzéssel összefüggő nemzetbiztonsági esetekhez kapcsolódnak. A maradék 20%-ot a szervezett bűnözéssel, a fehérgalléros csalásokkal vagy a politikai korrupcióval kapcsolatos bűnesetek adják ki. Kiderült, hogy Grevert azért vették be a csapatba, mert a főiskola alatt egy beléptetési és elektromos biztonsági rendszerekkel foglalkozó cégnek dolgozott. A helyi iroda Taktikai Beavatkozó Egységének (Special Weapons and Tactics – SWAT)

tagjaként pedig rendőrtiszti múltja is volt. Mielőtt Allen révén beszervezték a TacOpsba, töviről hegyire leellenőrizték. „Mindenekelőtt azt akarták megtudni, hogy tudok-e csapatban dolgozni – meséli Grever. – Amikor az ember az élete nagyobbik részét egy olyan szorosan összetartó csapatban tölti, mint a TacOps, akkor ezek az emberek biztosan tudni akarják, hogy képes vagy-e szembenézni a kihívásokkal. Könnyen lehet, hogy hosszú időt kell összezárva eltöltened velük, bezárva egy szállítókonténerbe vagy éppen egy lift tetején. Kettős életet kell élned, és a dolgaidról nem beszélhetsz sem a családodnak, sem a barátaidnak. És mindeközben olyasmit csinálsz, amelyre a legjobb jelző talán az eszement lenne.” Grever, aki a saját szavaival élve „a kormány által fizetett betörőként” dolgozott, egy olyan tízfős egység tagja volt, amelyből mindössze hét akadt az országban, s amelyek az országot bejárva hajtották végre a bíróságok által engedélyezett betöréseket, ő maga vagy ezer ilyen titkos behatolásban vett részt vagy irányított. A múltja miatt Grever kezdetben felügyeleti szerepben próbálhatta ki magát, s elsősorban a riasztórendszerek kiiktatását bízták rá. A ranglétrán feljebb jutva végül ő lett a szándékosan homályos elnevezésű Taktikai Bevetési Szekció feje. Az FBI oldalán közzétett életrajzában az egységről csupán annyit közöl; hogy „olyan bevetési egység, amely a nemzetbiztonsági programok technikai hátterét biztosítja”. 2008 októberében az FBI igazgatója, Robert S. Mueller III Grevert nevezte ki az FBI Tudományos és Technológiai Ágazatának (FBI Science and Technology Branch) élére, ügyvezető igazgatóhelyettesi rangban. Ezzel az ő irányítása alá került az FBI Laboratóriuma (FBI Laboratory), amely az ujjlenyomatokkal és biometriával foglalkozott, valamint a Bevetéstechnikai Részlege (FBI Operational Technology Division). Ez mintegy ezer embert jelentett, akik között akadtak szerződéssel dolgozó külsősök is. A Bevetéstechnikai Részleg

magában foglalta a TacOpst és a Quanticóban lévő Műszaki Fejlesztési Létesítményt (FBI Engineering Research Facility). Ez utóbbi helyen gyártotta az FBI az egyes feladatokhoz igazított lehallgatókészülékeket, nyomkövetőket, érzékelőket és megfigyelő kamerákat, amelyekkel a rosszfiúkat lehetett nézni és felvenni. Ugyancsak az üzemben fejlesztették ki azokat a módszereket, amelyek segítségével be lehetett hatolni a számítógépekbe, és amelyekkel ki lehetett játszani a különféle zárakat, biztonsági kamerákat, riasztókat és beléptető rendszereket. Art Cummings napi rendszerességgel konzultált az ötvenéves Greverrel, s ilyenkor vitatták meg, hogy milyen újszerű módszereket találtak a kemény célpontnak számító emberek beszélgetéseinek lehallgatására, és ilyenkor ismertette Cummings azt is, hogy a nemzetbiztonságot érintő ügyekben mi élvez elsőbbséget. „Mielőtt több százezer dollárt költene valamilyen megoldásra, én inkább előre elmondom neki, hogy van-e bírósági végzésünk, és a szükségleteink alapján segítek eldönteni neki, hogy mik legyenek a prioritásaink” – meséli Cummings. Cummings amúgy létfontosságúnak tartotta a TacOps tevékenységét a terrorista cselekmények megakadályozásában. „A TacOps akkor gyűjt bizonyítékokat a terroristák ellen, amikor azok még csak a tervezési szakaszban vannak, akkor, amikor a figyelmük még kissé lankadt, márpedig ez lehetővé teszi a számunkra, hogy a dolgok mélyére lássunk. Más bizonyítékgyűjtési eljárásokkal, például a források feltárásával, a más módon megszerzett adatok átvizsgálásával és a fizikai megfigyeléssel együtt a TacOps is kritikus része annak az átfogó és szervezett információgyűjtési tervnek, amely segítségével mély többdimenziós képet kapunk a fenyegetésről.” Ha az FBI csupán egy mobil- vagy vezetékes telefont akar lehallgatni vagy egy e-mail fiókba akart behatolni, akkor Grever technikusai a Bevetéstechnikai Részlegnél közvetlenül a

szolgáltatóval vették fel a kapcsolatot. Általában a telefontársaság a bíróság által engedélyezett lehallgatást percek alatt végre tudja hajtani, egyszerűen betáplálja a keresett telefon számát egy számítógépbe, majd egy titkosított széles sávú vonalon keresztül a beszélgetéseket közvetlenül juttatja el az FBI bármelyik irodájába. Ha azonban fizikai behatolásra is szükség van, akkor a TacOps veszi át a feladatot. A Greverrel és a többi jelenleg is vagy korábban a TacOpsnál dolgozó ügynökökkel folytatott beszélgetések során az FBI történetében először fedte fel, hogy milyen módon hajtja végre a titkos behatolásokat, mivel ez az ügynökség legtitkosabb, leginkább féltve őrzött eljárásai közé tartozik. Még a Kongresszus tagjai, de még az amúgy a szigorúan titkos aktákat is látható kormányzati tisztviselők sem tudhatnak ezekről az akciókról. Bizonyos esetekben az FBI betörés nélkül is lehallgathat beszélgetéseket: ilyenkor parabolamikrofonokat használnak, vagy lézersugarak segítségével veszik fel az ablaküvegek rezgéseit. Pontosan az efféle behatolások elleni védekezésként Grever irodája az FBI-központ 7. emeletén a belső udvarra néz, kívülről így senki nem tudja lehallgatni a beszélgetéseit. Az efféle távoli lehallgatási kísérleteket a szakzsargonban standoff (távolsági) begyűjtésnek nevezik, míg a titkos behatolásokat, amelyek során poloskákat helyeznek el és feltörik a számítógépeket és az adatbázisokat, közös néven „közelkerüléses támadásoknak” hívják. Az FBI segítőket is felfogadhat, egy harmadik felet, aki beszélgetésbe elegyedik a célponttal, vagy aki egy lakásban, irodában dolgozik és el tud helyezni egy trójai falovat – egy csaknem láthatatlan lehallgatókészüléket, amelyet egy lámpába építenek be és ezt a lámpát kicserélik az eredetivel. A TacOps egy ablakon keresztül elkészített fénykép segítségével gyártatja le a lakásban vagy az irodában lévő lámpa pontos mását, de előfordul, hogy valamelyik ügynök rovarirtónak,

közegészségügyi felügyelőnek vagy telefonszerelőnek álcázva jut be az épületbe. A legtöbb esetben azonban titkos betörésre van szükség, mert ebből lehet a legtöbb előnyt szerezni, ugyanakkor itt a legnagyobb a lebukás veszélye is, sőt még az is elképzelhető, hogy a lakástulajdonos, egy biztonsági őr, egy rendőr vagy éppen egy külföldi titkosszolgálat embere betörőnek véli az ügynököt és lelövi. A TacOps tagjainak kiválasztásakor az FBI olyan férfiakat vagy nőket keres, akiknek van már megfelelő tapasztalatuk, akik már dolgoztak titkos akciókban, mivel az ilyen ügynökök már kellően jártasak, amikor álcázásként valamilyen szerepet kell játszaniuk. A csapatokba mindenféle bőrszínű és etnikumú ügynököt toboroznak, akik így a legkülönfélébb városrészekben tudnak beépülni. Az FBI 13 807 ügynökének mintegy 20%-a nő. Ők is kiveszik a részüket a TacOps minden tevékenységéből, így ugyanúgy részt vesznek a titkos betörésekben, vagy a betörés környékét megfigyelő egységben kapnak helyet, esetleg az ún. gyorsreagálású vészhelyzeti csoportokban, amelyek akkor lépnek közbe, amikor egy veszélyes helyzetben kell rendet tenni. Az ügynökök a hihető fedősztori érdekében akár együtt is sétálhatnak, akár még karonfogva is. „A James Bond-filmekkel ellentétben azonban a női ügynököket nem kérjük meg arra, hogy szex segítségével manipulálják a célszemélyt vagy így vegyék rá együttműködésre, sőt ez kimondottan tilos a számukra – mondja Grever. – Egy kis flört vagy egy mosoly a megfelelő időben még elmegy, de másféle fizikai kontaktusra nem kerülhet sor.” A megfigyelések során az ügynökök bármilyen járművet igénybe vehetnek: szemeteskocsit éppen úgy, mint egy RollsRoyce-t vagy a posta egyik kisteherautóját. Az ügynököket véletlenszerűen vezénylik ki az egyes feladatokra. „Éppen úgy dolgozhat valaki a Robert Hanssen-

ügyön, mint az Aldrich Ames-eseten, a célszemély éppen úgy lehet John Gotti, a maffiavezér, mint Omar Abdulmutallab vagy éppen Zacarias Moussaoui” – magyarázza Grever. Az évek során az FBI egy sor alkalommal sikeresen tört be az orosz és a kínai nagykövetségekre vagy ezen országok más hivatalos diplomáciai létesítményeibe, csakúgy mint a diplomaták vagy a titkosszolgálat tisztjeinek az otthonába. Az ügy nyilvánvalóan kényes volta miatt Grever és az FBI-nál jelenleg is szolgáló tisztviselők ezekről az akciókról nem beszélnek. A nagykövetségi betörések esetében azonban az FBI feltehetően beépített emberek segítségével próbál bejutni az épületekbe. És ha a betörés már sikerült, akkor ezekben az esetekben a legértékesebb zsákmány a követségeken használt kódkönyv vagy elektromos titkosító kulcs lehet. A TacOpsnál szolgáló ügynökök igen hihető álszemélyiségekkel rendelkeznek, azaz ha valaki leellenőrzi a jogosítványukat vagy a TAJ-számukat, akkor a megfelelő állami szervek megerősítik a hamis személyazonosságot. „Amikor az ügynökeink otthon vannak a családjukkal, akkor egyszerűen csak John vagy Jane Doe a nevük, de amint kilépnek a házuk kapuján, különösen akkor, amikor valamilyen bevetésre indulnak, akkor máris Jim Brown, Hector Garcia vagy Andrea Simmons lesz belőlük, és mindehhez megvannak a megfelelő dokumentumaik, beleértve a hamis jogosítványt, útlevelet és hitelkártyákat. És persze a megfelelő élettörténeteikről sem feledkezünk meg, beleértve a hamis családot, a hamis munkahelyet és az egész hamis életüket, és persze mindezt az utolsó betűig alá is tudják támasztani” – magyarázza Grever. Hazafelé tartva a fedett ügynökök mindig megbizonyosodnak arról, hogy nem követik-e őket. Ha pedig gyorshajtásért leállítja őket a rendőr, akkor sem árulhatják el, hogy ügynökként dolgoznak. A titkos akciók szervezését egy stagehand (díszletező) kódnéven futó FBI-program intézi. Ha például a látszat kedvéért

szükség van 2 millió dollár készpénzre, a „díszletező” előteremti. Ha az előadáshoz egy jachtra vagy egy repülőgépre van szükség díszletként, a „díszletező” megszerzi – például egy korábbi bűntény kapcsán lefoglalt járművet bocsát az egység rendelkezésére. A „díszletező” álcégeket alapít, amelyeket aztán az ügynökök a névjegyeiken a munkahelyükként tüntetnek fel. Ezeknek a cégeknek valódi irodáik is vannak, ahol a munkatársak azonban az FBI-nak dolgoznak. A „díszletező” azért is alapít ilyen álcégeket, hogy az ügynökök közel férkőzhessenek a célszemélyekhez. „Az egyik nap mi vagyunk a Joe és Társa Vízvezeték-szerelő Kft. a saját fehér furgonunkkal, a cég matricájával, egyenruhával és telefonszámmal. És ha valaki felhív bennünket, akkor egy FBI-ügynök szól bele a telefonba, és azt mondja: »Joe és Társa Vízvezeték-szerelő Kft., miben segíthetek?« Másnap már a Joe Terepmérő és Talajmozgató Kft. a nevünk, de a háttérmunka ugyanilyen meggyőző” – magyarázza Grever. Mintegy 50 különféle, gondosan kiválogatott egyenruhából álló ruhatár várja az ügynököket a TacOps Ellátási Központjában (TacOps Support Center). Egy grafikus szakértő tervezi a cégekre szabott egyéni egyenruhákat, és itt készülnek a hamis igazolványok és kitűzők, illetve a furgonok oldalára ragasztható hamis matricák is. Az ügynökök egy liftszerelő, tűzoltó vagy egy a csatornázási műveknek dolgozó szerelő bőrébe is bújhatnak, de ugyanígy lehet belőlük rövidnadrágos, fényképezőgépet csattogtató turista is. Vagy akár rongyokba öltözött hajléktalan. Az ügynökök általában több számmal bővebb ruhákat hordanak, hogy elrejtsék a betöréshez szükséges szerszámokat. „Általában az akciók előtt elpróbáljuk a sztorit – meséli Grever. – Ha ugyanis valaki kérdőre von valamelyikünket, és az egyikünk lead valamiféle fedőtörténetet, akkor a másikunk sem mondhat mást, ha esetleg őt is kikérdezik.” Az etikai kérdéseket úgy kerülik meg, hogy a TacOps

ügynökei nem személyesíthetnek meg sem papot, sem újságírót. Telefonszerelőnek, a FedEx vagy a UPS, azaz a két csomagküldő szolgálat alkalmazottjának viszont kiadhatják magukat. Mindazonáltal az ügynökök, ha lehet, kerülik, hogy egy valódi cég dolgozójának állítsák be magukat, mert ha véletlenül megállítja őket valaki, akkor a „fedőtörténet könnyen lelepleződhet, ha valaki felhívja a helyi FedEx- vagy UPS-irodát és megkérdezi, hogy valóban ott dolgozunk-e” – mondja Grever. Ha egy TacOps-ügynök személyazonosságára fény derül, például azért, mert egy betörés kapcsán a bíróságon kell tanúskodnia, akkor onnantól fogva az ügynök nem szolgálhat a titkos egységnél. Minden egyes betörésnél a stratégiát és a vészhelyzetben alkalmazandó tervet a bevetési parancsokban fektetik le. Az ügynököknek kötelezően el kell olvasni a behatolást engedélyező bírósági végzést, hogy pontosan tudják, mit tehetnek meg és mit nem. Egy a TacOps tagjai által sikeres „munkának” nevezett feladat megtervezése több hetet vesz igénybe – meg kell tervezni a menetrendet, fel kell mérni a lakók szokásait, tanulmányozni kell a riasztó- és megfigyelőrendszert, amelyet a csapat tagjainak ki kell iktatni, és gondoskodni kell menekülési tervről is. A TacOps ügynökeit és a helyi iroda által küldött embereket négy csoportba osztják: a megfigyelőcsoport kémleli ki és ellenőrzi a helyszínt; a mechanikai csoport nyitja ki a zárakat és a széfeket, valamint töri fel postaládákat; az elektronikai csoport a számítógépekre és a mobiltelefonokra koncentrál; míg van egy „kupak és pecsét” nevű csoport, amely azokra a különleges eljárásokra koncentrál, amelyeket a lakók használnak, hogy az esetleges behatolók nyomait megtalálják. Ez a csapat felelős a célpont helyreállításáért is, azaz nekik kell gondoskodni arról, hogy az ügynökök semmiféle nyomot ne hagyjanak maguk után. Egyetlen feladaton akár több száz ügynök is dolgozhat.

„Ráállítjuk a munkára az embereinket, akik akár napokat is eltöltenek a célszemély figyelésével, a körülötte zajló élet szabályosságával, s ilyenkor éjjel-nappal, hétköznap, hétvégén megfigyeljük – magyarázza Grever. – Minket még az emberek alvási szokásai is érdekelnek, mikor van például a mélyalvási fázis náluk, amikor esetleg még egy hangosabb zajra sem riadnak fel. Mindent nyomon követünk, mert – bármennyire is melodrámaian hangzik – az életünk múlik ezen.” Előfordul, hogy az FBI hamis nyereményekkel próbálja rávenni a lakókat, hogy kimozduljanak otthonról. „Lehetőséget adunk az utazásra és alkalmanként egzotikus élményeket is kínálunk – magyarázza Grever. – »Megnyerted a lottófőnyereményt!« »Nyertél egy utat vagy egy vacsorát!« »Gratulálunk, a sorsoláson pont az ön cégének a névjegyét húztuk ki!« De ehhez a szerencsének semmi köze. A mi művünk az egész, mi próbálunk lehetőséget teremteni a saját magunk számára.” A zajongás elfedésére vagy a figyelem elterelésére az FBI szemeteskocsikat vezényelhet egy-egy utcába és a kukások ilyenkor nagy zajt csapnak a kukákkal. De beindíthatnak egy faaprító gépet vagy egy légkalapáccsal próbálnak porrá zúzni egy darab betont, amelyet korábban ők maguk szállítottak a helyszínre és hagytak az utca közepén. Nagynyomású vízsugárral tisztíthatják a járdát, s ezzel tarthatják távol a járókelőket. Az ügynökök a helyi rendőröket is megkérhetik, hogy bekapcsolt villogójú járőrkocsival a közelben parkoljanak le. A rendőrautót látva a járókelőkben fel sem merül, hogy az az alak, aki éppen egy létrán mászik be egy lakás vagy egy iroda ablakán, betörő lehet. Az ügynökök a távolból lefagyaszthatják az ipari kamerák adását, a biztonsági őrök így nem veszik észre a behatolókat. Az akció alatt az ügynökök között legalább egy olyan akad, akinek nincs más dolga, csak az, hogy az ablakot vagy ajtót figyelje, hogy senki ne jöjjön. A TacOps emberei azt az időszakot, amelyet egy épületen belül vagy a zárakkal bajlódva töltenek, „kitettségi periódusnak” nevezik.

„Noha a biztonsági őrök okozhatnak problémát, az igazat megvallva leginkább mégis az ártatlanul belekeveredő harmadik felektől félünk, például egy olyan szomszédtól, akinek kulcsa van a házhoz és fegyvere is van. Elképzelhető, hogy a gyanúsított egy hétre elutazik, a kulcsot meg rábízza valakire – mondja Grever. – A szomszéd pedig amolyan minden lében kanál fajta, aki otthon ül egész nap. Ha valami szokatlant hall, nem a rendőrséget hívja, hanem a saját fegyverével próbálja megvédeni a szomszédja tulajdonát. Az ilyen esetekben jó, ha kéznél van egy kényelmes teniszcipő, amivel nagyon gyorsan lehet szaladni.” Ha a szomszéd kihívja a rendőröket, azt általában nem tartják még tragikusnak: az FBI figyeli a rendőrségi adást és általában bevonja a különleges alakulatokkal kapcsolatot tartó helyi rendőröket az akcióba. Éppen ezért ezekben a helyzetekben nem egy szokásos járőrkocsi bukkan fel a helyszínen, hanem az FBI-jal együttműködő rendőrtiszt jelenik meg, és azt színleli, hogy jegyzőkönyvet vesz fel az esetről. Addigra azonban az ügynökök már árkon-bokron túl vannak. Biztonsági óvintézkedésként az ügynökök olyan eszközöket is visznek magukkal, amelyek segítségével az ajtók alatti réseken bekukucskálhatnak a helyiségbe. Ilyenkor robbanószert, radioaktív anyagot vagy biológiai veszélyt jelentő anyagot keresnek. Néhány esetben az egész betörés arra megy ki, hogy megtudják, a gyanúsított nem gyárt-e otthon bombát vagy nem próbál-e tömegpusztító fegyvert barkácsolni – az antraxos levélbombák esetében például ez volt a nyomozás célja. A kábítószer-kereskedők rejtett csapdákat helyeznek el az épületben a vetélytársak és a tolvajok elriasztására. Megbabrálják például az egyik villanykörtét, hogy amikor felkapcsolják a lámpát, a körte szétrobban és a szikrától berobban az elrejtett gázolaj vagy dinamit. Az is előfordul, amikor irodákba vagy kormányépületekbe kell betörni, hogy az ügynökök egy lock-in (bezárás) akciót szerveznek. Napközben elrejtőznek az irodaépületben,

megvárják, amíg este az ott dolgozók elmennek, majd betörnek a célpontként kijelölt helyiségbe. Rejtekhelynek megteszi, ha egy telefonszekrény vagy a lift tetején húzzák meg magukat. Volt például egy terrorizmussal összefüggő eset, amikor a TacOps tagjai órákon át utaztak fel s alá egy lift tetején. „Végre bezárták az épületet estére – eleveníti fel az esetet Grever. – A megfigyelő csapat elhelyezkedett a környéken és a szomszédos felhőkarcolókban, ahol béreltünk egy helyiséget, hogy szemmel tartsuk a biztonsági őrök mozgását és jelentsük a bent lévőknek. A megfelelő időben aztán lehívtuk a liftet, pontosan egy emelettel lejjebbre, mint ahol a célpontként kijelölt iroda volt, egy olyan kütyü segítségével, amelyet a lift vezérlőpaneljére és áramköreire csatlakoztatva a liftet a távolból is irányíthattuk. A lift főkulcsait használva az ajtókat belülről kinyitottuk és hozzáláttunk betörni a kijelölt irodákba, anélkül, hogy bárki észrevett volna minket. Miután végeztünk a feladattal, a fiúk visszatértek a lift tetejére és megvárták, amíg reggel ismét kinyit az épület. Akkor ismét magukra öltötték az üzletemberek megszokott öltönyös viseletét, és az épületbe ki-be járó többi emberrel együtt délelőtt távoztak.” Néhány esetben az ügynököket egy lezárt és lepecsételt kartondobozban juttatják be az épületekbe. Aztán ott, akár a trójai falóban megbúvó harcosok, az éjszaka közepén előmásznak és betörnek a kiszemelt helyre. A lakásbetörések esetében volt már példa arra, hogy az ügynököt egy hűtőszekrény csomagolódobozába zárva kézbesítették a lakás ajtaja elé, ahol, a doboz rejtekében maradva, a járókelők nem tudták kiszúrni, amint az ügynök a lakás zárjaival bajlódik. „Általában olyan tárolókat gyártunk, amelyeket még a leggyanakvóbb rakodómunkás vagy szállító is csak nagy erőfeszítések árán és igen hosszú ideig bajlódva tud csak kinyitni – mondja Grever. – De még ha meg is próbálkoznak a doboz kinyitásával, akkor a vészhelyzetek esetén bevethető csapatunk tagjai – golyóálló mellényeket viselő, az épületbe berontó FBI-

ügynökök – időben közbelépnek, hogy elkerüljék a nemkívánatos találkozást.” A lebukás elkerülése érdekében a TacOps a területi irodákból vezényel ki ügynököket, vagy különleges megfigyelőegységeket állít össze, amelyeknek az a feladatuk, hogy kövessék a lakókat vagy az irodai dolgozókat – őket nevezik a zsargonban keyholdersnek (kulcstartók) –, és figyeljék, mikor indulnak vissza az épülethez. Ha útra kelnek, akkor a követésükre kirendelt ügynökök rádión beszólnak, hogy a célszemély hazafelé tart, és megbecsülik azt is, hogy mennyi időbe telik, amíg hazaér. A betörés helyszínén dolgozó ügynökök tudják, hogy mennyi a „levonulási idő”, azaz mennyi időre lesz szükségük, hogy összeszedjék a felszerelésüket és nyom nélkül távozzanak. „Ha a levonulási idő 15 perc és a célszemély már csak 5 percnyire van a helyszíntől, akkor arra is van terv, hogyan lehet őt lelassítani – magyarázza Grever. – Mivel hazai pályán játszunk, ezért ilyenkor segítségül hívhatjuk a rendőrséget, a tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet vagy a közegészségügyi hivatalt, de akár a postát is.” Talán egy „váratlan” közlekedési dugó jön közbe. De az is meglehet, hogy „baleset” történik előtte, vagy a rendőrség meszeli le. „Akár kisebb helyi katasztrófát is lehet rögtönözni, például egy tűzcsap véletlenül elárasztja az utcát, emiatt a delikvens csak kerülő úton tud hazajutni” – sorolja Grever. Az autó gumijának leengedése is a bevett taktikák közé tartozik. A betörés közben egy ügynöknek kizárólag az a feladata, hogy az akció után minden újra normálisnak látszódjék. A betörés kezdetén lefényképezi a szobát, hogy mindent az eredeti állapotába lehessen helyreállítani. Ha egy széket vagy egy kanapét arrébb kell tolni, akkor ez az ügynök először ragasztószalaggal megjelöli a helyet, ahol a bútor lábai álltak. „A jól kiképzett külföldi hírszerző tisztek olyan csapdákat állíthatnak, amelyek figyelmeztetik őket, hogy behatolás történt: például az ajtókat egy bizonyos fokban hagyják nyitva, vagy az

újságokat egy bizonyos módon rendezik el” – magyarázza Grever. Akadhat egy olyan fiók, amelyet a tulajdonosa soha nem nyit ki, ugyanakkor a fiókban valamilyen tárgyat úgy rendez el, hogy az kinyitáskor feldőljön, s így tudja meg, hogy a behatoló kinyitotta a fiókját. Az FBI éppen ezért a Központi Hírszerző Ügynökséggel (Central Intelligence Agency, CIA) együttműködve maga is kihallgatja az átállt titkosügynököket, hogy megtudja, az ellenfelei milyen új trükkökkel próbálják felfedezni az FBI-os betöréseket. Grever minden második héten találkozik CIA-s párjával, és összevetik a jegyzeteiket a legújabb lehallgató- és megfigyelőeszközökről. Annak érdekében, hogy semmi ne maradjon a helyszínen, az akcióban használt összes eszközt beszámozzák és megjelölik, hogy melyik ügynök használta. Mielőtt távoznak, az ügynökök átnézik a szerszámokról készített listát, és megbizonyosodnak arról, hogy mindent magukkal visznek. A cipőjük esetleg nyomot hagyhat a szőnyegeken, ezek elsimítására az ügynökök egy apró gereblyét hordanak magukkal. „Van egy speciális lámpánk is, ami láthatóvá teszi, hogy összekuszáltuk-e a helyszínen lévő por mintázatát – meséli Grever. – És mindig hordunk magunkkal egy kis porutánpótlást. Ha szükség van rá, hogy minden úgy nézzen ki, mint eredetileg, akkor egy kis extra porhintést is tudunk a helyszínen végrehajtani.”

2. FEJEZET OMERTA A TacOps számára a lakás-, iroda- vagy követségi betöréseknél a legnagyobb veszélyt a kutyák jelentik. És mindegy, hogy ezek őrkutyák vagy egyszerű házi kedvencek. Minden kutya bajjal jár. „Egy ugató kutya éppen akkora problémát okoz, mint egy megszólaló riasztó – állítja Louis Grever. – Több módszer is akad arra, hogy az állatokkal elbánjunk, de a leghasznosabb még mindig az, hogy lehetőség szerint térjünk ki előlük.” Az ügynökök alkalmanként több héten keresztül is barátkoznak egy kutyával, még etetik is. A feladat alatt pedig hangszigetelt ketrecbe rakják őket, ahol az állat élelmet és vizet is kap. De előfordul, hogy egy altatópuskából kilőtt nyugtatóinjekcióval altatják el a kutyát. Amikor pedig végeztek a munkával, egy másik injekció segítségével térítik magához az állatot. A dózist a betörést megelőzően egy, az FBI-jal szerződésben álló állatorvos határozza meg. „Az állatorvos az akciót megelőzően megkapja a szóban forgó kutya fényképét – magyarázza Grever. – A fénykép segítségével megállapítja a kutya méretét és a korát, majd közli velünk, hogy milyen arányban keverjük ki az altatót. Egy egész doboznyi kábítószert és nyugtatót hordunk magunkkal. És mindenképpen el kell kerülnünk, hogy a kutyát megöljük, mert azzal a lebukás veszélyét kockáztatnánk.” Egy-egy különösen agresszív kutya esetében az ügynökök egy poroltóval dolgozzák meg az ebet. A kirobbanó por ugyanis megijeszti a kutyát és az orrát is lefagyasztja. Néhány fújás után már az is elég, ha a kutyának megmutatják a poroltót, mert már a látványtól farkát behúzva elrohan. Az egység egy alkalommal egy New York-i maffiacsoport találkahelyére tört be, amikor a poroltó kifogyott. De az egyik fürge észjárású ügynök olyan sziszegő hangot adott ki, mint egy poroltó, és már ezzel is sakkban tudta tartani a kutyát.

Egy másik vérszomjas fenevadat is a sorozatban kilőtt poroltóadagok szelídítettek meg. Aztán az éjszaka második felében már önfeledten játszott az ügynökökkel, odavitte nekik a játékait, a plüssállatait, amelyeket aztán az igencsak elfoglalt ügynököknek kellett dobálni. „Az egyetlen gond abból adódott, hogy az egyik ilyen kitömött állatot feltépte a fogával és indulás előtt még az egészet fel kellett porszívózni – meséli Grever. – Egy meglehetősen drága és csendes porszívót viszünk hátizsákban a helyszínekre, és fel is takarítunk magunk után távozás előtt. Nem visszük azonban túlzásba a dolgot, mert azt akarjuk, hogy a hely úgy nézzen ki, mint amikor él ott valaki.” Egyszer az ügynököknek az egyik jelentős kábítószerkereskedő lakásán kellett egy poloskát elhelyezni, de az ajtó egy rendkívül bonyolult Fichet zár volt, amit csak egy mintegy tízcentis kulccsal lehet kinyitni. Ez viszont időbe tellett volna. De eközben a közeli lakások lakói feltűnhettek volna a színen és kiszúrhatták volna az ügynököket. A két ügynök, McDevitt és társa, Mike Uttaro, ezért az éjszaka leple alatt felmászott a négyemeletes épület tetejére és kötélen ereszkedett le, pontosan a legfelső emeleten lakó kábítószer-kereskedő erkélyére. Mivel a TacOps két ügynöke – akiket az egységen belül „a két Mike”nak becéznek – a ház tetejéről ereszkedett alá, ezért piszkosak lettek, a kábítószer-kereskedő lakásában viszont fehér szőnyeg borította a padlót. Mielőtt betörtek volna a lakásba, éppen ezért levették a tornacipőjüket. Uttaro azonban véletlenül leejtette az egyiket, amely négy emeletet zuhanva a földön landolt. „A környéken az egyik kutya teljesen megkergült és emiatt egy biztonsági őr sietett a helyszínre – meséli McDevitt, aki egymagában több mint 2 ezer titkos betörést hajtott végre és később a TacOps vezetője lett. – A megfigyelőegység egyik tagja látta ezt és elkezdte zörgetni az egyik bokrot. A biztonsági őr persze azt hitte, hogy a kutya a bokorban lévő embert ugatja.” Egy másik esetben az ügynökök a maffia egyik jelentős

alakjának otthonába betörve arra készültek, hogy egy kutyát kell befogniuk, de amint az ebet elkapták, egy macska rohant ki a lakásból. „A cica kitűzött az ajtón és eliszkolt a sikátorban nyugat felé – értesítette rádión az egyik ügynök a többieket. – A színe a leírás szerint szürkés, a súlya mintegy hét és fél kiló.” „Vettem, rajta vagyunk az ügyön” – jött a rádión a válasz. A TacOps tagjait éjjellátó készülékkel is felszerelik, a házban lévő ügynökök pedig egyfolytában bámultak kifelé az ablakon, hogy a többiek megtalálták-e a macskát. Ha ugyanis az állat megszökik, akkor a célszemély rájöhet, hogy az FBI betört a lakásába és az egész ügy bukik. „A macska befogva” – értesítette őket egy ügynök vagy egy órával később, az egység pedig visszarakta a cicát a lakásba. A kutya azonban heves ugatásba kezdett, a macska meg sziszegve védekezett. Az ügynökök azonban úgy vélték, hogy csupán a betörés zaklatta fel az állatokat. „A behatolást végrehajtó egység visszatért a szállodába és elvonult aludni – meséli Grever. – Az ember egész éjjel dolgozik és szükség van egy kis alvásra. Ilyenkor a legrosszabb az, ha egy telefon ugraszt ki az ágyból, hogy valami baj van. Ez általában másnap hajnalban történik, amikor a reggeli váltás a helyszínre ér, a mikrofonokat és a kamerákat is bekapcsolják. Ennek az egységnek a legelső dolga az, hogy megtudja, nem talált-e valaki egy erszényt a lakásban, vagy nem gondolja-e úgy, hogy az egyik szék elmozdult a helyéről.” Ilyen esetben értesítik a betörést végrehajtó egységet, és közlik velük, hogy baj van. „Mindent nagyszerűen csináltatok – közölte velük a reggeli megfigyelő műszakból az egyik ügynök. – Egyvalamit leszámítva: rossz macskát választottatok.” „Ez a macska felmászott a függönyre és annak a tetején csimpaszkodott, miközben a kutya a függöny aljánál körözött és arra várt, hogy a macska végre kifáradjon, leessen és akkor

végre üldözőbe vegye” – meséli Grever. Amikor a lakók másnap hazatértek egy kirándulásból, egy idegen macskát találtak a lakásukban. „Ezekben az emberekben fel sem merült, hogy valaki betört a házukba, kiengedte a macskát, majd egy másikat rakott a helyébe és ezek után úgy távozott, hogy semmit nem vitt magával – magyarázza Grever. – Az sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt számukra, hogy az ő macskájuk biztosan kiszökött egy apró ajtón, amit amúgy a kutya használt, hogy ki-be járjon a lakásba. Azt hitték, hogy az idegen macska is ezen az ajtón jutott be, és így már az egész ügy teljesen természetesnek tűnt.” Egy Tampában lezajlott esetben a célpont házába történő behatolásra a délután fél három és fél négy közötti időpont tűnt a legalkalmasabbnak. Mivel ebben az időszakban könnyen észre lehetett volna venni az ügynököket, ezért egy kamionnal a ház elé álltak, hogy a jármű kitakarja a látványt a ház túloldalán lakó szomszédok elől. De miközben a kamionnal behajtottak a lakóparkba, a kamion tetejébe beleakadtak a telefonvezetékek. Az ügynök, aki a járművet vezette, rádión odaszólt a megfigyelést végző egységnek. Azok pedig rohantak, hogy kiszabadítsák a drótok közül a kamiont. Persze pontosan ekkor jelent meg egy busznyi iskolás is. Eközben az utcában lakó egyik szomszéd, a célszemély barátja, megpróbált kihajtani a lakóparkból. Ekkor látta meg az öt ügynököt, akik a célszemély amúgy eladó házának oldalbejáratánál álldogáltak. A barát megállt és megkérdezte, hogy mit keresnek ott. Amikor a TacOps embere, Mike Uttaro közölte vele, hogy a házat szeretnék megvenni, akkor a férfi azt kérdezte: – És ehhez öt fickóra van szükség? – A ház elég lerobbant, ezért hoztunk mérnököket és statikusokat, hogy felmérjék – válaszolta Uttaro. – Háromkor van találkánk az ingatlanügynökkel. Noha a férfi még mindig gyanakodott, ennek ellenére

odébbállt, az ügynökök pedig szép rendben behatoltak és átkutatták a házat. A betörésekkor az ügynökök nem egy esetben mérgeskígyóval vagy ketrecben tartott vadállatokkal is szembekerülnek. „Besétáltam egy helyre, a pisztolyomat a kezembe tartva, és kétketrecnyi orangutánnal találtam magam szembe, amelyeket ráadásul teljesen megőrjített, amikor megláttak – meséli Uttaro társa, Mike McDevitt. – Meghallom a zajt, a zseblámpával a számban megfordítom a fejem, és akkor megpillantok egy narancsos színű szempárt, ami engem figyel. Egy ketrecbe zárt jaguár volt.” Egy másik esetben az ügynökök egy díványon alvó embert találtak a lakásban, akinek a hasán egy pisztoly pihent, míg mellette a földön egy puska és egy üveg whisky hevert. „Kiütötte magát – meséli McDevitt. – Emlékszem, hogy azon az éjjelen ott feküdtem, néztem a jelenetet és azt próbáltam magamban kitalálni, hogy mit fogok csinálni, ha esetleg mégis felébred. A személyazonosságomat nem fedhetem fel. De mivel részeg volt, azt reméltem, hogy legalább sikerül fellöknöm, ő pedig elesik.” Uttaro, aki több mint 4000 titkos betörésben vett részt, egy alkalommal a drótokat építette be a plafonon lévő burkolatba, 3 ½ m-es gólyalábakon állva. A gólyalábak azonban megcsúsztak és majdnem sikerült az ablaküveget kitörve kizuhannia a New York-i Chrysler felhőkarcoló legfelső emeletéről. Megint másik alkalommal McDevitt véletlenül belevágott az elektromos vezetékekbe Bronxban, mire szikrázni kezdett minden körülötte. Egy másik New York-i esetben McDevitt egy maffiózó lakásába tört be, aki éppen egy bérgyilkost akart felfogadni. Pisztolyok, vadászpuskák és karabélyok hevertek egy díványon. Miközben McDevitt és a területi iroda egyik technikusa a munkájukat végezték, hirtelen zajt hallottak a lakásajtó előtt. Kiderült, hogy a bérgyilkos volt az, aki a saját kulcsával kinyitotta az ajtót és bejött a lakásba.

Mivel elrejtőzni sehol nem lehetett, ezért McDevitt és a másik ügynök a fürdőszobába rohant és magára zárta az ajtót. Úgy döntöttek, hogy úgy tesznek, mintha ők is a lakásban laknának. A meggyőzőbb látszat kedvéért az ügynök levette az ingét és megeresztette a fürdőkád csapját. McDevitt eközben beugrott a kádba és behúzta a zuhanyfüggönyt. A zuhanyfüggöny résén kilesve, a fürdőszobai tükörből figyelte, hogy mi történik, miközben a pisztolyát markolta. A bérgyilkos meghallotta a víz csobogását és bekopogott a fürdőszoba ajtaján. A másik ügynök résnyire kinyitotta az ajtót. – Hát te ki a csoda vagy? – kérdezte a férfi. – Te ki a franc vagy? – kérdezett vissza az ügynök. – Én hoztam a töltényeket a puskához – mondta a bérgyilkos. – És zárd be magad után az ajtót, ha elmész! – tette még hozzá. – Rendben – válaszolta erre a technikus. A bérgyilkos távozott, a két ügynök pedig folytatta a munkáját, beszerelték a kamerákat és a poloskákat. Az ügynökök sok esetben nem egy-egy tárgyba szerelnek be poloskát, hanem egy apró mikrofont vagy kamerát rögzítenek a falba, s egy apró lyukat hagynak, amelyen keresztül az eszköz működik. Aztán egy gyorsan száradó, speciális festékkel átfestik a lyukat, amely tökéletesen illik a fal eredeti színéhez. „Az egyik számítógépünkben van egy festék-összehasonlító algoritmus, ezért helyben ki tudjuk keverni azt a színt, amely tökéletesen megfelel az eredetinek” – magyarázza Grever. A hangokat és a képeket a beépített kamerákból és mikrofonokból a hajszálvékony üvegszálas vezetékeken keresztül áramló féalábok juttatják el az FBI ügynökeihez. Ennek következtében a poloskák felderítésére szakosodott szakértők sem képesek kiszűrni a nem odaillő elektronikus jeleket. Az ügynökök leginkább a liftaknákon keresztül szeretik vezetni azokat a drótokat, amelyeken keresztül a lehallgatott beszélgetéseket figyelik. A poloskákat a Műszaki Fejlesztő

Létesítményben állítják elő, de esetenként egy külső, a lehallgatáshoz szükséges új technológiákat fejlesztő céget, például a Sandia National Laboratoriest is megbízhatnak ilyen feladattal. Az audio- és a videojeleket titkosított, vezeték nélküli jeladók segítségével továbbítják. A videón nemcsak arról készül felvétel, ahogy a piszkos pénz gazdát cserél, hanem a számítógép billentyűzetén leütött gombokat is nyomon lehet követni. A TacOps ügynökei nemegyszer rejtett programokat is telepítenek a célszemély számítógépére, hogy a jövőbeli titkosításokat megfejtsék. A lehallgatókészülékeket általában távolról is lehet irányítani. Az ügynökök néha azt is hallják, hogy a lehallgatókészülékek felfedezésére felfogadott szakemberek átfésülik a helyiséget. De ezek a szakértők szinte soha nem találnak semmit. „Ha az ember előre tudja, hogy át fogják fésülni a szobát, akkor kijátszani is könnyebb a keresőket – magyarázza Grever. – Ezek az emberek ugyanis az árulkodó elektromos jelek után kutatnak, például rádióhullámokat keresnek. De ilyenkor mi a távolból lekapcsoljuk az eszközt, vagy olyan mélyre temetjük, hogy ahhoz már a falakat kell szétverni, ha tényleg meg akarják találni.” Amikor végeztek egy munkával, az ügynökök értesítik a kollégáikat az irányítási központban és mindenki nekiáll aprólékosan kielemezni az akciót. A program indulásakor még meglehetősen szűkösek voltak az erőforrások. Még egy-egy lakatnyitó felszerelés beszerzéséért is meg kellett harcolni a bürokratikus apparátussal. Amikor James Kallstrom ügynök New Yorkban dolgozott, éppen úgy meg kellett küzdenie a központtal a szükséges támogatásért, mint amikor később Washingtonban a műszaki fejlesztési részleget vezette. „Mondd meg, mire van szükséged, mi megszerezzük!” – McDevitt szerint ez volt Kallstrom szavajárása. Az 1980-as évek elején a New York-i irodának nagyon

sürgősen be kellett volna szerelni egy poloskát egy maffiatag lakásába, de egyetlen használható lehallgatókészülék sem akadt kéznél. Az ügynökök úgy döntöttek, hogy egy olyan poloskát szereznek vissza, amelyet a Time Square-en álló egyik szálloda szobájába szereltekbe korábban, a Bonnano maffiacsalád egyik tagjának lakosztályába. Az egyetlen gond az volt, hogy a maffia a szobát afféle menedékhelyként használta, ezért a szobában mindig tanyázott egy rosszfiú. A megfigyelőcsapat egyik tagja, Joe Cantamessa ügynök ekkor állt elő egy fortélyos ötlettel. Megbeszélte Uttaróval, aki addigra már a TacOpsot vezető McDevitt helyettese volt, hogy adja ki magát maffiatagnak és ezzel a mesével kopogtasson be a maffiózó ajtaján. Ez is történt: a fickó ing nélkül nyitott ajtót. Uttaro rákezdte, hogy a fickó tartozik neki. Mivel szicíliai származású volt, ezért a hatás kedvéért néhány szicíliai kifejezést is be tudott dobni. „Mondtam neki, hogy a pénzemért jöttem, még néhány olasz nevet is említettem neki, olyan emberekét, akiket még a gyerekkoromból, az olasz környékről ismertem – meséli Uttero. – A férfi közölte velem, hogy nem tudja, miről beszélek, és megkérdezte, hogy Tonyval megbeszéltem-e a dolgot. Igazán segítőkész volt.” Néhány perc elteltével Uttaro lelépett, majd érkezett Cantamessa ügynök, aki szintén bekopogott. Felmutatta az FBIjelvényét és közölte a maffiózóval, hogy neki kell azonosítani a férfit, aki az imént kopogott be hozzá. A maffiózó bele is ment ebbe és Cantamessa kikísérte az utcára, ahol az ügynökök már eljátszották, hogy éppen letartóztatják Uttarót, sőt egy kicsit még meg is dolgozták közben. „A fiúk a falnak löktek, meg is rugdosták egy kicsit a sípcsontom – meséli Uttaro. – Én meg közben a rendőri brutalitást szidtam ordítva, és azt kiabáltam, hogy börtönbe kellene csukni mindegyiket.” Eközben a többi ügynök besurrant a férfi szállodai szobájába és visszaszerezte az áhított

lehallgatókészüléket. Amikor a TacOps ügynökei a CIA tisztjének, Aldrich Amesnek a lakásába törtek be hajnali kettőkor, a bejáratnál azt fedezték fel, hogy az alagsori bejárat zárjába belülről egy nyerskulcsot dugtak, nyilvánvalóan azért, hogy ne lehessen ott behatolni. Az ügynökök azonban ki tudták szedni a kulcsot a zárból és a riasztórendszert is hatástalanítani tudták. Ames elővigyázatos volt, nem úgy, mint az FBI ügynöke, Robert Hanssen, akinek volt ugyan riasztó a házában, de amikor TacOps emberei napközben behatoltak hozzá, akkor döbbentek rá, hogy nem kapcsolta be távozás előtt. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy nyomon kellett követni a gyerekeit, akik néha-néha feltűntek a ház körül. Gyakran megesik, hogy egy ilyen fedett betörés hozza meg a fordulatot egy ügyben. „A szervezett bűnözés néhány alakjának esetében évekig dolgozunk azon, hogy a bíróság előtt meggyőző érvekkel szerezzük meg a fedett betöréshez szükséges végzést – meséli Grever. – Ilyenkor aztán a helyükre rakjuk a mikrofonokat, ezek az emberek pedig olyan biztonságban érzik magukat beszélgetés közben, hogy bármit elmondanak és lebuktatják magukat. A bíróságon törvénytisztelő, barátságos állampolgárként jelennek meg. Amikor azonban az ember belehallgat ezekbe a párbeszédekbe, vagy szemtanúja lehet a találkozóiknak, kiviláglik igazi mivoltuk.” Miután az FBI több éven át gyűjtötte a bíróság számára is meggyőző bizonyítékot, végül sikerült mikrofonokat elhelyezni a manhattani Ravenite társasági klubban, ahol a Gambino család feje, John Gotti ütötte el a szabadidejét. „Ebben az esetben jól emlékszem arra az éjszakára, amikor kezdtek beérkezni a hívások, hogy a »célpont kitárulkozott« – mondja Grever. – Az emberek rohanva igyekeztek elfoglalni a helyüket.” Az ügynökök az elektromos fali aljzatokba építették be a mikrofonokat, az egyiket a klub hátsó szobájában álló asztal

közelébe, a másikat a folyosóra, a harmadikat pedig az emeleti lakásba. Az elektromos aljzatok vagy foglalatok használatának az is az előnye, hogy ezzel a megoldással a lehallgatókészülék saját áramutánpótlást is kap, ezért nincs szükség arra, hogy időről időre besurranjanak a helyiségbe és kicseréljék az elemeket. Gotti a felvételeken más maffiózóknak kérkedett a saját hatalmáról és azokról az emberekről is beszélt, akiket „hidegre tett”. Amikor például azt magyarázta, hogy miért rendelte el a Gambino család egyik közkatonájának, Louis DiBonónak a meggyilkolását, Gotti a felvételeken azt mondta, hogy a maffiatag egyetlen egyszerű hibát vétett: nem tisztelte eléggé a főnököt. „Tudni akarjátok, hogy miért fog meghalni? – kérdezte a drága ruhái miatt Ficsúr Donként is ismert Gotti az egyik tanácsadójától, egy lehallgatott beszélgetésen, amely már előrevetítette DiBono 1990-es meggyilkolását. – Azért fog megdögleni, mert nem volt hajlandó idejönni, amikor hívtam. Ez az egyetlen bűne.” Nem sokkal a beszélgetés után bukkantak rá DiBono holttestére, a fejében három golyóval. „30 napon belül már elég felvett anyagunk volt ahhoz, hogy örökre a süllyesztőbe küldjük a Dont – meséli Grever. – Az FBI egy dologban biztos jó: türelmesek vagyunk.” 1990. december 11-én az FBI emberei és a New York-i városi rendőrség tagjai lerohanták a Ravenite társasági klubot és elfogták Gottit. A maffiózó 2002-ben halt meg egy szövetségi börtön kórházában, rákban. Persze, mondja Grever, az is előfordul, hogy „időről időre kapunk egy fülest, hogy valaki valami törvénytelen dolgot művel, de a lehallgatás során kiderül, hogy az akció nem jó, nem megbízható információra épült. Ilyenkor elég gyorsan lekerülnek ezek az emberek a radarjainkról, mi pedig minden felhajtás nélkül továbblépünk.” Az FBI egyik legnagyobb dobása az volt, amikor 1989. október 29-én sikerült bepoloskázni és lehallgatni egy maffiabeiktatási ceremóniát, és igen szemléletes részletekkel

tudták igazolni, hogy a szervezett bűnözés valóban létezik. „Vasárnap délelőtt, mintegy fél 10-kor kaptam egy hívást az egyik bostoni technikusunktól – avat be az ügybe McDevitt. – Megkérdezte: »Mike, van-e bármiféle esélye annak, hogy ide küldöd néhány emberedet? Azt az infót kaptuk, hogy lesz itt egy beavatási ceremónia.«” McDevitt és Uttaro az Iroda gépén azonnal Bostonba repült. A Patriarca család által szervezett szertartásra a rákövetkező éjjel került sor a Guild utcában álló ház alagsorában, a Massachusetts államban lévő Medfordban. Az utcában a házak közel álltak egymáshoz, ezért meglehetősen nehéz lett volna úgy besurranni egy oldalajtón, hogy azt senki ne vegye észre. Az egyik ügynök éppen ezért azt a szomszédban lakó párt tartotta szemmel, akik az ablakukon keresztül tisztán ráláthattak volna az oldalajtóra. Egy zár feltörése időigényes lehet. Ráadásul, ha már egyszer egy zárat feltörnek, az addig feltörve marad, amíg vissza nem csukják, márpedig ha egy biztonsági őr megpróbál benyitni és az ajtót ki is tudja nyitni, akkor okkal hiheti azt, hogy betörés történt. Ezen felül, ha egy ott lakó, például egy követségi alkalmazott később arra gyanakszik, hogy betörés történt, akkor a bűnügyi helyszíni vizsgálat során is kiderül, ha a zárat feltörték. A behatolás után az ügynököknek éppen ezért a zárat vissza kell zárniuk. Az ügynökök pontosan az efféle problémák miatt készítettek egy olyan szerkezetet, amely kereskedelmi forgalomba nem kerül, de képes megfejteni a zárszerkezetet, ezt követően pedig már el lehet készíteni a zár lenyomatát és ennek alapján a zárba illő kulcsot. A helyiségbe így már később nem nagy kunszt betörni, ha valamilyen problémát kell megoldani, például egy elemet kell kicserélni. Ezekre az esetekre az ügynökök mindig hagynak egy kulcsot a területi irodán. Miután a poloskákat beépítették a házba, ahol a beavatási szertartásra sor került, McDevitt és Uttaro a már meglévő telefonvezeték között elvezette a hang továbbítására szolgáló

zsinórt. A szertartás utáni napon tudták meg a területi irodától, hogy az akció során négy ember beavatását sikerült lehallgatni, akik Raymond L. „Junior” Patriarca, a Rhode Island-i szervezett bűnözés fejének irányítása alatt léptek be a maffiába. Biagio DiGiacomo volt az, aki előmondta az eskü szövegét: „Én … be kívánok lépni e szervezetbe, hogy védelmezzem a családomat és védelmezzem valamennyi barátomat. Esküszöm, hogy ezt a titkot ki nem adom, és a szeretet és az omerta törvényét szem előtt tartva engedelmeskedem.” Az omerta, az a hallgatási fogadalom, amely alapján a „beavatott férfi az életét éli. És ha ezt a fogadalmat megszegi, akkor a büntetése halál. Beléptünk e szervezetbe, és az egyetlen mód kikerülni onnan az, ha meghalunk, más módja nincs – mondta DiGiacomo az FBI által készített felvételen. – Sem Jézus, sem a Szűzanya, sem senki más nem segít rajtunk, ha valaha is eláruljuk ezt a titkot másoknak.” Ezt követően minden beavatásra váró férfi mutatóujját megszúrták, hogy elcsöppenjen a vére, és elégették a Patriarca család védőszentjét ábrázoló megszentelt kártyalapot. A felvétel alapján a szertartás mind a 17 résztvevőjét börtönbe csukták. A TacOpsnál töltött évei alatt Grever egy-egy évben akár 170 napot is utazással töltött. Gyakran dolgozott hálaadáskor, karácsonykor, szilveszterkor vagy húsvét idején is, mert gyakran ezek az ünnepnapok – beleértve a ramadánt is – a legalkalmasabbak arra, hogy lebukás nélkül betörjenek egy lakásba vagy irodába. Másfelől viszont a munkaideje meglehetősen rugalmas volt, és egy-egy feladata között azt csinálhatott, amit akart. A különösen érzékeny munkák sikeres elvégzéséért pedig jutalomban részesült. Az ügynökök gyakran utálják a munkájukhoz kapcsolódó papírmunkát. Márpedig a titkos betörések végrehajtása után az embernek nem sok űrlapot kell kitölteni. „Az USA minden államában jártam már kettőt leszámítva, és a legjobb nyaralóhelyeket kereshettem fel, mert gyakran

ezeken a helyeken dolgozunk – meséli Grever. – És imádom azt az érzést, amikor csörög a telefon, megragadom a hátizsákom és közlöm a családdal: »Mennem kell! Szükségük van rám! Az országnak szüksége van rám!«” Az ügynökök gyakran az FBI vagy az Egyesült Államok Hadügyminisztériumának (Department of Defense) repülőgépein utaznak. „Az ember leszáll, és már várják a repülőtéren: »Hál’ istennek, hogy ideért!« Te pedig ott állsz, a köpenyed lobog a szélben, és magadban azt mondod: »Rajta, vágjunk bele!« Olyan vagy, mint James Bond, aki a titkos küldetés során betör a rosszfiúk irodájába és körbeszaglászik.” A dolog hátulütője, hogy egy lakásba vagy irodába betörő ügynököt le is lőhetnek. Idáig még nem történt ilyen, de ezért van az, hogy csak felfegyverzett ügynökök vehetnek részt a betörésben. „Lekopogom, de még egyszer sem fedeztek fel bennünket egy lakásban, és még senkit nem lőttek le – mondja Grever. – Olyan már megesett, hogy egy biztonsági kamera rögzített minket. De ha minden a helyén van, semmi sincs felforgatva, akkor vészjelzés sincs. A tulajdonosok általában soha nem nézik vissza ok nélkül a biztonsági kamerák felvételeit.” „Ha felfedeznek bennünket, akkor a legelső opció a futás – avat be minket Grever. – A második, hogy megpróbáljuk kibeszélni magunkat a csávából, s elmagyarázzuk, hogy kik vagyunk.” Meglehetősen szokatlan lenne azonban, ha bárki is hinne egy betörőnek, aki azt állítja magáról, hogy FBI-ügynök, ezért lebukás esetére az ügynökök egy Taser elektromos sokkolót is visznek magukkal. Noha az ügynököknek nem tiltják, hogy golyóálló mellényt hordjanak „a legtöbb fickó a TacOpsnál úgy gondolja, hogy a mellény körvonala a ruha alatt feltűnne a járókelőknek, vagy pedig akadályozná őket a mozgásban, esetleg mindkettő – magyarázza Grever. – A legtöbbünk jól eszébe véste, hogy a

legjobb megoldás az, ha nem kapnak el minket, és így kerüljük el a fegyveres összecsapást.” Ha azonban bekövetkezik a legrosszabb forgatókönyv, akkor a TacOps emberei embert is ölhetnek. „A kezedben bírósági végzés van, amely kimondja, hogy a kormánynak jogában áll abban az ingatlanban tartózkodni. Ha halálos erővel fenyegetnek bennünket, akkor az ügynök is halálos erőt alkalmazhat olyasvalakivel szemben, aki úgy véli, hogy csak a saját ingatlanát védi. Noha egy ilyen esetben az amerikai kormányt hatalmas felelősség terhelné, az akciót végrehajtó ügynököt, amennyiben jóhiszeműen cselekedett, nem lehetne felelősségre vonni. De ez tényleg már az utolsó utáni megoldás.”

3. FEJEZET A VÖRÖS RUHA Az FBI történetének kezdetén, amikor még J. Edgar Hoover volt az igazgató, az FBI olyan érzékeny témának tekintette a nagykövetségeken végrehajtott betöréseket, hogy senki nem mert engedélyt kérni ezekhez az igazgatótól. Ha valami balul ütött ki, akkor az ügynököket és közvetlen feletteseiket hibáztatták. Az ügynökök éppen ezért betörtek a követségekre, elhelyezték a poloskákat vagy ellopták a kódkönyveket, aztán írtak egy feljegyzést Hoovernek, amelyben engedélyt kértek az akcióra. A feljegyzés végére pedig odabiggyesztették: „A biztonság garantált.” Az FBI vezetői ebből tudták, hogy a munkát addigra már lebukás nélkül elvégezték. Ezek után a feljegyzést már aláírhatták és továbbíthatták Hoovernek anélkül, hogy bármiféle bonyodalomtól kellett volna tartaniuk. Ez a színjáték tökéletesen szimbolizálja a módot, ahogyan Hoover az FBI-t vezette. Egyfelől tökéletességre törekedett: gyermekkorában egy cseléd készítette számára reggelenként a főtt tojást a Washington délkeleti részén, a Seward téren álló házukban. Ha azonban főzés közben a tojás megrepedt, akkor Hoover nem ette meg, hanem elölről kellett kezdeni az egész tojásfőzést. A hibás tojást azonban felajánlotta Airedale terrierjének, Spee Dee Bozónak. Hoover tökéletesség iránti mániája vezetett ahhoz, hogy a laboratóriumokban egyre inkább az élvonalbeli technológiák segítségével próbálták megoldani a bűnügyeket. Még a számítógépek megjelenése előtt Hoover létrehozott egy olyan kartotékés dossziérendszert, amelynek segítségével hatékonyan voltak képesek hatalmas adatmennyiséget is tárolni és visszakeresni. Ő hozta létre az ujjlenyomat-nyilvántartót. Röviden tehát, az FBI Hoover szüleménye volt. Ugyanakkor Hoover vakfoltjai és hóbortjai is legendásak voltak. Ha egy ügynök viselkedése kívánnivalót hagyott maga

után, Hoover úgy érezte, hogy a fickó személyesen rá vet rossz fényt. Filozófiáját a híres szállóigében foglalta össze: „Ne bosszantsd fel az Irodát!” A mondat másik értelme ugyanakkor az volt: „Ne bosszants fel engem!” Hoover magát és az irodát egy és ugyanazon dolognak tekintette. Az ügynököket pedig a családtagjaiként kezelte. Hoover olyan félelemben tartotta az embereit, hogy amikor egy feljegyzést írt, amelyben csupán ennyit állt, „Ügyeljenek a határokra!”, a központban a vezetők kétségbeesetten próbálták eldönteni, hogy a mexikói vagy a kanadai határon lévő problémára akarta-e felhívni a figyelmet. „Valaki azzal állt elő, hogy kérdezzük meg Hoovert arról, hogy mi az, amiről ő tud, de mi nem – emlékszik vissza az esetre Hoover egy főtanácsadója, Cartha D. »Deke« DeLoach. – De senki nem akart tudatlannak tűnni.” Az FBI-ügynökök ezek után nekiálltak érdeklődni a vámhivatalnál, de ott sem tudtak semmit arról, hogy bármelyik határon bármilyen emlékezetes dolog történt volna. Néhány nappal később az FBI egyik vezetője ismét ránézett a feljegyzésre, és akkor vette észre, hogy a papírlapon szinte alig hagytak margót. A mindig precíz Hoover erre fel fogta a tollát és odafirkantotta a feljegyzésre: „Ügyeljenek a határokra!” Hoover furcsaságai közé tartozott, hogy az ügynököknek betiltotta munkaidőben a kávézást, és megtiltotta a színes ingek viselését. A kávéivás nem fért össze azzal a képpel, hogy az irodában csupa kemény szupermen dolgozik, aki soha egy percnyi szünetet sem tart. De Hoover parancsának az eredménye az lett, hogy az ügynökök inkább a munkájukat félbeszakítva indultak kávézót keresni ahelyett, hogy az íróasztaluk mellett ittak volna egyet. De még ennél is nagyobb jelentőségű volt az a tény, hogy Hoover nem vett tudomást a maffiáról. Az alkoholtilalom miatt a szeszesital-kereskedelem a maffiózók kezébe került, és a bűnözők lefizették a rendőröket is, hogy hunyjanak szemet az

üzelmeik felett. A maffia a leszámolások segítségével elültette a félelmet a szakszervezetekben, majd átvették ezek irányítását, például a szállítmányozókat tömörítő Teamsters szakszervezetét, de szinte az összes nagyvárosban az irányításuk alá vontak más jelentős iparágakat is, az építőipartól kezdve a szemétszállításon át egészen a ruhaiparig és az áruszállításig. Ahogy nőtt a szervezett bűnözés ereje, úgy szivárgott be a politikába is. A maffia immár beleszólhatott a bírák és a rendőrfőnökök kinevezésébe is. Az így kiépített, az egész országot behálózó kapcsolatrendszer miatt a szervezett bűnözést érinthetetlennek tartották. De miközben a maffia szorítása egyre fojtogatóbb lett az országban, addig Hoover következetesen tagadta azt, amit mindenki más pontosan látott: azt, hogy a bűnözés tekintetében az Egyesült Államokat fenyegető legnagyobb veszély a maffia. Hoover ragaszkodott ahhoz, hogy a maffia vezetői csupán helyi bajkeverők, akik nem képeznek semmiféle országos szindikátust. 1957. november 14-én New York Állam Rendőrsége (New York State Police) kapott egy fülest, hogy 63 maffiavezér gyűlt össze egy sor különböző államból, és találkozót tartanak Joseph Barbara Sr. egyik világtól elzárt tanyáján, New York állam Apalachin nevű falucskájában. Miután már nem lehetett azt bizonygatni, hogy a szervezett bűnözés helyi ügy lenne, Hoover vonakodva hozzálátott a rajtaütés megszervezéséhez. Ekkortájt Hoover irányítása alatt az FBI-nál a sikert nem az eredményességben, hanem statisztikákban mérték. „Akkoriban az FBI-nál még mindig divatban volt az a sületlenség, hogy minden ügy egyformán fontos – meséli Dan Reilly, egy ügynök, aki a New York-i szervezett bűnözés ellen harcolt. – Ha az ember elfogott két pitiáner felnitolvajt, az jobb volt, mintha Bernie Madoffot kapta volna el. Akkoriban ráadásul rengeteg faragatlan és durva exkatona szolgált az FBI-nál. Ők pedig azt az elvet vallották, hogy ha valaki tollal és papírral követi el a rablást, az amolyan anyámasszony katonája. Ők a

páncélozott pénzszállítókat kirabló fegyvereseket, a bankrablókat és az emberrablókat kedvelték. A New York-i irodánkban még az 1960-as évek végén is amolyan aljamunkának tartották, ha az ember a maffiát üldözte.” Akkoriban a New York-i irodának két szervezett bűnözés elleni egysége volt. Az egyik az illegális szerencsejátékkal foglalkozott, a másik az illegális sportfogadással. Az 1970-es évek végén már öt olyan, egyenként 15–20 ügynökből álló egységet hoztak létre, amelyeknek az lett a feladatuk, hogy a New York-i maffiacsaládok után nyomozzanak. Az ügynökök feladatul kapták, hogy térképezzék fel a maffiatagok hátterét: mikor születtek, vajon akad-e köztük Szicíliából érkezett illegális bevándorló, szerepelnek-e a bűnügyi nyilvántartásban, kik a rokonaik. „A New York-i Városi Rendőrkapitányságon (New York City Police Department) dolgozó detektívek segítségével az FBI lassan kinyomozta, hogy kik a kulcsfigurák, és ezekre az emberekre összpontosította a figyelmét – magyarázza Reilly. – És amikor kikérdezték őket, igencsak kézzelfogható információkkal tudták őket meglepni. Már a tudat, hogy az FBI ennyi mindent tud róluk, önmagában is megrémítette ezeket a titkos bűnszövetkezetekben működő embereket.” A rendőri korrupció burjánzott akkoriban. „A rendőrkapitányság néhány magas beosztású embere ezt a képembe is mondta, sőt egyenesen dicsekedtek is vele, hogy csupán a szerencsejátékból származó tiszta pénzekből fogadnak el kenőpénzt, és soha nem nyúlnának a kábítószerkereskedelemből jövő mocskos pénzhez – meséli Reilly. – Magamban fortyogtam a dühtől, legszívesebben pofán csaptam volna őket, és elmondtam volna nekik, hogy azok irányítják a drogos ügyleteket, akik a szerencsejátékot is szervezik.” A Colombo maffiacsalád feje minden áldott nap leparkolt fehér Rolls-Royce-ával egy tűzoltóság előtt lévő buszmegállóban, Brooklynban. „Ez az ő parkolóhelye volt – meséli Reilly. – Más

nem is parkolhatott ott. A helyi rendőrőrsöt személyesen néhány FBI-ügynök tájékoztatta erről, de soha nem láttam, hogy az autón büntetőcédula lett volna, vagy elvontatták tiltott parkolásért.” A korrupció a legmagasabb politikai körökig is elért. A Colombo család egyik tagja elmondta Reillynek, hogy az alkoholtilalom alatt a későbbi elnök, John F. Kennedy apjával, Joseph P. Kennedyvel kellett versenyezniük a szeszcsempészbizniszben. A Kennedy dinasztia alapítója egy egész flottányi hajóval csempészte be az illegális szeszes italt az országba. Egy később bevett gyakorlattá vált húzással az FBI 1972ben elindította saját szemétszállító vállalkozását Bronxban, hogy így kapja el azokat a maffiatagokat, akik megpróbálják megfélemlíteni az új céget. Mindeközben az FBI a maffia köreiből is beszervezett besúgókat, többek között a Colombo maffiacsalád egyik tagját, egy bizonyos Gregory Scarpát. „Scarpa két lábon járó enciklopédia volt maffiaügyekben – emlékszik vissza Reilly. – A Scarpával kapcsolatot tartó ügynök bármelyik napon bármilyen vad kérdést feltehetett neki a szervezett bűnözésről, a válasz vagy egy telefonszám perceken belül ott volt az íróasztalán. És az információ minden esetben tökéletesen pontosnak bizonyult.” Egy másik besúgó azt közölte az FBI-jal, hogy a Genovese család egy FBI-ügynök meggyilkolását fontolgatja. Reilly minden további nélkül odasétált, a saját háza előtt odalépett a Genovese család fejéhez és átadta az üzenetet, a becenevén szólítva a főnököt: „Funzi, hozzánk is eljutottak azok az őrült pletykák, hogy az embereid ki akarnak nyírni egy FBI-ügynököt. Nézd, az FBI most jó, ha fél napot dolgozik. De csak azért, mert az arkansasi és az oregoni ügynökeink a nap másik felében azon törik a fejüket, hogyan jutnak majd vissza Arkansasba vagy Oregonba. De ha te meggyilkoltatsz egy FBI-ügynököt, akkor rendesen végigdolgozzuk majd az egész napot, sőt még túlórázunk is. Az embereid közül olyan sokat fogunk letartóztatni

és elítélni a következő hónapban, hogy magad sem hiszed majd el.” Az FBI csupán Hoover 1972-es halála után kezdett kidolgozni hosszú távú stratégiákat arra, hogyan lehetne egyes maffiacsaládok teljes vezetőségét kiiktatni. Addigra azonban a maffia már annyira megerősödött, hogy rendkívül nehéz lett volna teljesen kiiktatni. Sok teória született már arról, hogy Hoover miért ódzkodott attól, hogy lecsapjon a szervezett bűnözésre. Anthony Summers az Official and Confidential: The Secret Life of J. Edgar Hoover (Hivatalos és bizalmas: J. Edgar Hoover titkos élete) című könyvében azt állítja, hogy Hoover azért nem üldözte a szervezett bűnözést, mert a maffiának olyan anyag volt a birtokában, amellyel zsarolta őt. Summers idézi Susan L. Rosenstielt, annak a Lewis S. Rosenstielnek a volt feleségét, aki a Schenley Industries Inc. elnöke volt. Susan azt állítja, hogy 1958ban részt vett egy partin a Plaza Hotelben, ahol Hoover női ruhában parádézott Susan akkori férje és Roy Cohn előtt, aki valamikor Joe McCarthy szenátor tanácsadója volt. „[Hoover] fekete ruhát viselt, egy igen csinos, bodros darabot, az alján fekete fodrokkal és harisnyakötővel, magas sarkú cipő volt rajta, meg egy fekete, fürtös paróka – idézi Summers Susant. – Ki volt sminkelve és álszempillát ragasztott.” Egy évvel később Susan azt állította, hogy ismét látta Hoovert a Plazában. Ez alkalommal az igazgató vörös ruhát vett fel, s a nyaka köré egy fekete tollboát csavart. A kezében egy Bibliát tartott, és az egyik ott lévő szőke fiúcskát arra kérte, hogy olvasson fel belőle egy részletet, miközben egy másik fiú cirógatta. Egykori szeszcsempészként Lewis Rosenstiel igen behatóan ismerte a maffia tagjait. De Susant, aki 2009-ben halt meg, nehezen lehetne megbízható tanúnak nevezni. Pláne, ha tudjuk, hogy még ült is a Rikers szigeten lévő börtönben, egy 1971-es ügyben tett hamis tanúvallomása miatt.

„Susie Rosenstiel csak a sérelmeit dédelgette – állítja William G. Hundley, aki a szervezett bűnözés elleni ügyészségi osztályt vezette az Igazságügyi Minisztériumban. – Valaki, aki nekem dolgozott, beszélt a nővel. Az egész [női ruhás sztori] csak a nő agyszüleménye. Utálta ugyanis Hoovert, mert az állítólag elkövetett ellene valamit. Ráadásul az egész sztori amúgy is bűzlik.” Noha mindig is folytak találgatások a Hoover és a helyettese, Clyde Tolson között meglévő kapcsolatról, de az FBI-on belül vagy azon kívül sem hallott senki olyasféle pletykát, hogy Hoover női ruhába öltözött volna. Oliver „Buck” Revell, az FBI volt társigazgatója arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha a maffia bármit is tudott volna Hooverről, akkor annak nyoma lenne azokon a lehallgatott beszélgetéseken is, amelyeket Apalachin után a szervezett bűnözés elleni harcban eszközként használtak. De a szalagokon nyoma sincs efféle utalásoknak, mondja Revell. Hoover jobban ismerte az amerikaiakat, mint a legtöbb elnök. Ha az FBI igazgatója ilyesmibe keveredik – pont a Plazában, ahol egy sor szemtanúja lett volna az eseménynek –, az egész biztosan kiszivárog. Másfelől viszont Hoover és Tolson, a két agglegény elválaszthatatlan volt. Minden nap együtt ebédeltek és csaknem minden este együtt költötték el a vacsorájukat is. Együtt mentek vakációzni, egymás melletti szobákban szálltak meg, és rajongással teli fotókat készítettek egymásról. Az 1950-es évektől kezdve az FBI rendszeresen küldött ügynököket a washingtoni területi irodából, hogy diszkréten kövessék Hoovert és Tolsont – amolyan biztonsági óvintézkedésként. R. Jean Gray, egyike volt azon ügynököknek, akiket ráállítottak a Hoowatch (Hoofigyelő) néven futó akcióra. Gray szerint a megfigyelőcsapat két, az Irodához tartozó kocsival követte Hoovert és Tolsont, amint ezek ketten munka után kiléptek az Igazságügyi Minisztérium épületéből. Noha mindketten sejtették, hogy ügynökök figyelik őket, általában

nem tudták kiszúrni az ügynököket. „Követtük őket a Harvey’sbe vagy a Mayflowerbe, ahol együtt vacsoráztak – meséli Gray. – A következő megálló Tolson lakása volt a Cathedral sugárúton, ahol Tolson kiszállt. Aztán Hoover lakásához hajtottunk. Egész éjszaka ott őrködtünk. És másnap reggel az újonnan jött ügynökök követték Hoovert, aki felszedte Tolsont, majd a Rock Creek parkon átvágva, a Constitution sugárúton keresztül elértek az Igazságügyi Minisztériumba. Persze, mi is találgattuk, hogy mi lehet Edgar és Clyde között – folytatja –, de ha bármi botrányos történt volna az igazgatóval, akkor az Irodán belül 30 perc alatt híre ment volna a történetnek a nyugati parttól egészen a keletiig.” Ennek ellenére az a tény, hogy Hoover a szabadidejét egy férfival töltötte, és rajongó képeket készítettek egymásról, arra vall, hogy Hoover homoszexuális lehetett. Anyja akkor halt meg, amikor Hoover 43 éves volt, és a férfi egészen addig vele élt a családi házban. Később Hoover a birtokot Tolsonra hagyta. Noha meglehet, hogy a szexuális orientációját maga előtt is tagadta, az is elképzelhető, hogy tudott róla, de elfojtotta, ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy szexuális kapcsolatot folytatott Tolsonnal, amikor egyedül voltak ketten egymás lakásán – márpedig ez gyakran megtörtént. Az érzelmi kötődést látva elmondható, hogy Hoover és Tolson amolyan házastársi kapcsolatban élt, a kifejezés legszélesebb értelmében.

4. FEJEZET A TITKOS AKTÁK Hoover összetett személyiség volt, ezért semmit sem bízott a véletlenre. Az igazgató okosan felismerte, hogy a világ legkitűnőbb bűnüldöző szervezetének létrehozása még nem biztosítja, hogy örök időkre ő fogja vezetni ezt a szervezetet. Éppen ezért megválasztását követően az irodájában elkezdett egy különleges „hivatalos és bizalmas” címkével ellátott aktarendszert vezetni. A köztudatban ezek titkos aktákként vonultak be, és ezeknek kellett volna garantálni, hogy Hoover addig maradjon az igazgatói székben, ameddig csak akar. Hoover védelmezői – azok az egyre fogyatkozó számban élő, öregebb ügynökök, akik még Mr. Hooverként emlegetik őt – azt állítják, hogy a „hivatalos és bizalmas” aktákat soha nem használta arra, hogy a Kongresszus tagjait vagy az elnököket zsarolja vele. Azt mondják, hogy Hoover a politikusokról szóló és kényes információkat tartalmazó aktákat a saját irodájában tartotta, pontosan azért, hogy a fiatal aktatologatók ne tudják átnézni azokat és ne terjeszthessenek pletykákat. Ugyanakkor Hoover támogatói azt állítják, hogy ezek az akták sem voltak titkosabbak, mint az Iroda bármelyik másik aktája. Noha valóban elképzelhető, hogy Hoover ezeket az aktákat a saját irodájában tartotta, hogy megóvja őket a kíváncsi hivatalnokok tekintetétől, ugyanakkor az tény, hogy sokkal kényesebb információkat tartalmazó aktákat, például az éppen folyó kémkedési ügyekről készített szigorúan titkos anyagokat, a központi aktarendszerben őriztek. Ha Hoover valóban aggódott volna amiatt, hogy információk kerülnek ki, akkor sokkal inkább ezekben a szigorúan titkos dossziékban őrzött információk miatt kellett volna aggódnia. Ráadásul a „hivatalos és bizalmas” akták csupán abban az értelemben voltak titkosak, hogy ezekről Hoover soha nem beszélt nyilvánosan, míg az Iroda többi dossziéját minden

további nélkül szóba hozta. Az Iroda többi aktájától a „bizalmas” megjelöléssel különböztette meg ezeket az aktákat, és ezzel jelezte, hogy a dossziékat titkosnak nyilvánította. De akár titokban tartotta ezeket, akár nem, és akár az irodájában őrizte őket, akár nem, igazából nem ez számított. A fontos kérdés az, hogy Hoover hogyan használta az ezekből és az Iroda többi aktájából származó információt. „Abban a pillanatban, hogy Hoover megtudott valamit egy szenátorról – meséli William Sullivan, aki Hoover alatt lett az Iroda harmadik számú vezetője –, az egyik lótifutiját elküldte a szenátorhoz a következő tanáccsal: »éppen nyomozás folyik egy ügyben, és véletlenül ilyen meg ilyen adatra bukkantunk az ön lányáról is. De szeretnénk, ha ön is értesülne erről. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy erről ön is mindenképpen értesülni akart volna.« Maga szerint mire gondolhatott ezek után ez a szenátor? És attól a pillanattól fogva az az ember a zsebében volt.” Lawrence J. Heim, aki a bűnügyi nyilvántartóban (Crime Records Division) dolgozott, megerősítette nekem, hogy az Iroda valóban ügynököket küldött azokhoz a kongresszusi képviselőkhöz, akikről Hoover valamiféle lejárató információt tudott meg. „[Hoover] a legbelső köréből küldött ilyenkor oda valakit” – állítja Heim. Ha például a washingtoni városi rendőrségnek (Metropolitan Police Department) bizonyítéka volt arról, hogy az illető homoszexuális, akkor „[Hoover] a következőket mondta volna: »ezzel a tevékenységével a városi rendőrség tisztában van, és néhány informátorunk is tud róla, és önnek is érdeke, hogy megtudja.« De soha senki nem állította, hogy Hoover megzsarolta őt. Ebből pedig olyan következtetést von le mindenki, amilyet csak akar.” Természetesen a legfőbb oka annak, hogy senki soha nem állt a nyilvánosság elé azzal, hogy megzsarolták, az éppen az, hogy a zsarolás, meghatározásánál fogva olyan dehonesztáló

információk gyűjtését jelenti, amelyet az emberek nem akarnak kiteregetni. De nem mindenki hagyta magát megfélemlíteni. Roy L. Elson, Carl T. Hayden szenátor titkára soha nem felejti el a találkozót, amikor szembekerült DeLoachcsal, azzal az FBI-ügynökkel, aki a Kongresszussal tartotta a kapcsolatot. 20 éven át Hayden vezette a Szenátus Ügyrendi Bizottságát (Senate Rules and Administration Committee), majd később a Költségvetési Bizottságot (Senate Appropriations Committee), amely az FBI költségvetéséről is döntött. Hayden a Kongresszus egyik legbefolyásosabb képviselője volt. Amikor a képviselő, aki demokrata pártiként Arizonát képviselte a Kongresszusban, egyre inkább elvesztette a hallását, és életének utolsó éveiben a demencia jelei is kiütköztek rajta, Elsont egyre inkább a „101. szenátorként” kezdték emlegetni, mivel a szenátor döntései közül sokat valójában ő hozott meg. Az 1960-as évek elején DeLoach plusz költségvetési támogatást szeretett volna szerezni az FBI új központi épülete számára, és ezt a kérvényt a Kongresszus 1962 áprilisában jóvá is hagyta. „A szenátor támogatta az épület megépítését – meséli Elson. – Ő mindig megadta az FBI-nak a pénzt, amire szükségük volt. Ebben az esetben azonban extra költségvetési támogatást kértek, és nekem fenntartásaim voltak az üggyel kapcsolatban. DeLoach azonban kitartó volt.” DeLoach elkezdett „célozgatni arra, hogy olyasféle információ van a birtokában, ami nem túl hízelgő rám nézve, és a házastársi kapcsolatomnak is ártana, és feltehetően a szenátor »sem nézné a dolgot jó szemmel« – mondja Elson, aki akkor már második feleségével élt. – Kétségtelen, hogy ebből a szempontból nem voltam feddhetetlen. És még csak nem is egy lánnyal randizgattam. … A célozgatás lényege persze az volt, hogy a szexuális életemről tudnak valamit. Én persze pontosan tudtam, hogy miről beszél.” Elson ekkor a következőket mondta DeLoachnak:

„Menjünk, tájékoztassuk erről őt [a szenátort] is! Úgy gondolom, hogy ő már tud mindenről, amit rólam tudni kell. És hozza a fotókat is, ha a birtokában van ilyen! Ennél a pontnál – folytatta Elson – DeLoach elkezdett kihátrálni az ügyből. »Csak vicceltem«, mondta nekem. »Egy fenét!« válaszoltam. A magam részéről zsarolási kísérletnek értékelem az egészet.” Amikor szembesítettem Elson vádjaival, DeLoach csak annyit mondott: „Ilyen soha nem történt”. A fennmaradt hivatalos és bizalmas aktákat olvasgatva világossá válik, hogy a dossziék összeállításának egyetlen célja lehetett csak: a zsarolás. Például 1958. június 13-án a Washingtoni Iroda (Washington Field Office – WFO) vezetője arról tájékoztatta Hoovert, hogy egy kongresszusi képviselővel történt házassága előtt, a képviselő feleségének „egy négerrel volt viszonya [és] egy alkalommal kapcsolatot létesített a kongresszusi postaszolgálat egyik alkalmazottjával is”. Nemrégiben, folytatta a jelentés, a kongresszusi képviselő felesége „kísérletet tett, hogy viszonyt létesítsen egy indonéz férfival, aki azonban visszautasította”. Az információmorzsára válaszul Hoover június 25-én azt írta vissza, hogy „nagyra értékelem azt az erőfeszítést, hogy e jelenleg is érdeklődésre számot tartó ügyről tájékoztattak, és örülök, hogy az információt hasznosíthattam”. „A kongresszusi képviselőket ezzel a módszerrel lehetett értesíteni arról, hogy van valami a kezünkben róluk, ők pedig sokkal megértőbben szavazták meg azt a pénzt, amit az Iroda a szükségleteire kért, és tartották ezzel a hatalomban Hoovert – mondja John J. McDermott, aki a washingtoni irodát vezette, és aki végül az FBI igazgatóhelyettese lett. Hoover az elnökökkel is közölte, ha valamiféle piszkos információval rendelkezett róluk. 1962. március 22-én például Hoover Kennedy elnökkel ebédelt. Hoover közölte vele, hogy a lehallgatások során az FBI tudomására jutott, hogy az elnöknek viszonya van Judith Campbell Exnerrel, egy 20 éves, elvált

nővel. Hoover arról is tájékoztatta, hogy Exner a chicagói maffiafőnökkel, Sam Giancanával is viszonyt folytat. Mivel Hoover ismerte ezeket az apró, de fontos információkat, ezért egyetlen elnök sem rúgta ki. Ahogyan Lyndon B. Johnson mondta: „Inkább egy olyan alak [Hoover], aki a sátron belül hugyozik, mint egy olyan, aki kívülről hugyozik be a sátorba.” A bizalmas akták közül sokat megsemmisítettek Hoover halála után. Az egyik ilyen dosszié, amelyről korábban nem esett szó, egy telexüzenet volt, amelyet William Simon, a Los Angeles-i iroda vezetője küldött az FBI-központba 1962. augusztus 5-én, nem sokkal azután, hogy Marilyn Monroe meghalt a kaliforniai Brentwoodban lévő otthonában. DeLoach, aki látta ezt a telexüzenetet, azt állítja, hogy nem sokkal Marilyn halála előtt a főügyész, Robert Kennedy kölcsönvette Simon saját autóját és felkereste Monroe-t. Ezt Simon fia, Greg is megerősíti: „Az apám elmesélte, hogy Robert Kennedy gyakran kölcsönvette a fehér, lenyitható tetejű Lincolnját. Gyakran ezért nem volt hétvégenként nálunk az autó.” Simon lánya, Stephanie Branon szintén megerősítette, hogy az apja kölcsönadta az autóját Kennedynek, és emlékezett arra is, hogy a főügyész egyszer a kesztyűtartóban hagyta RayBan márkájú napszemüvegét. Főügyészként Kennedy jogosult volt arra, hogy az FBI által biztosított biztonsági konvoj kísérje. Az a tény, hogy Simon autóját használta, egybecseng William Simonnak azzal a központnak elküldött jelentésével, hogy kölcsönadta saját kocsiját Kennedynek, hogy titokban találkozhasson Monroe-val. Ezek ismeretében van létjogosultsága azon spekulálni, hogy ez az utolsó találkozás Monroe-val, amelynek feltehetően az volt a célja, hogy szakítson a nővel, hozzájárult-e a színésznő öngyilkosságához. Miközben bőségesen áll rendelkezésünkre bizonyíték arról, hogy Hoover zsarolásra használta az aktáiban őrzött információt, általában magára a zsarolásra nem került sor. Már a tudat, hogy

az információ létezik, elég volt ahhoz, hogy a politikusok beálljanak a sorba. Végső soron a válasz arra a kérdésre, hogy Hoover miért nem üldözte a szervezett bűnözést mindaddig, amíg rá nem kényszerítették, ugyanaz, amiért aktákat gyűjtött a Kongresszus tagjairól. Hoover mindenekelőtt az állását féltette. A Kongresszus sok tagját – nem is beszélve a befolyásos helyi politikusokról – szoros szálak fűzték a szervezett bűnözéshez, és ezek az emberek megpróbálhatták volna eltávolítani Hoovert a székéből, ha a maffia nyomába ered. A maffia legalább olyan erős volt, mint az elnök. Ráadásul Hoover, aki a tökéletességre törekedett, nem akarta azt kockáztatni, hogy valamilyen ügyben veszítsen egy nagy hatalmú emberrel szemben. Hoover hasonló okokból nem indított bűnügyi nyomozást, a korrupt politikusok után sem. Az FBI igazgatójaként Hoovernek kutyakötelessége lett volna, hogy a korrupt politikusokat éppen úgy üldözze, mint a maffiatagokat. De amíg rá nem kényszerítették, hogy a szervezett bűnözéshez kapcsolódó ügyekben nyomozzon, addig ez a két célpont szent és sérthetetlen volt. 1972. május 1-jén Helen Gandy, Hoover személyi titkárnője átadta főnökének annak a leleplező cikksorozatnak az első darabját, amely Jack Andersonnak, a The Washington Post egyik rovatvezetőjének a tollából jelent meg. Korábban Anderson azzal dühítette fel Hoovert, hogy megbízott egy riportert azzal, hogy forgassa fel és kutassa át Hoover szemeteskukáját. A kutatás nyomán keletkezett cikkben derült fény arra, hogy vasárnaponként Hoover főtt tojásból és palacsintából álló bőséges reggelit fogyaszt. Az is kitudódott, hogy Ultra Brite fogpasztával mossa a fogát, Palmolive a mosogatószere és Noxzema borotvahabbal borotválkozik. De most, a legújabb cikkben Anderson már arról számolt be, hogy az FBI titokban megfigyelte Martin Luther King szexuális életét. King nem csupán szexorgiákon vett részt, de az irodájának

egyik fiatal női alkalmazottjával is viszonya volt, állította az az ügynök, aki egykoron a King irodájában és otthoni telefonjáról lehallgatott beszélgetéseket végighallgatta. „Kingnek a házán felül volt még egy lakása is – mondta ez az egykori ügynök. – Keddenként erre a lakásra ment, a nyilvánosságnak szánt verzió szerint azért, hogy meditáljon és szentbeszédeket írjon.” Valójában ott már várta őt a barátnője, akivel lefeküdt. Egy olyan embernek, aki egész életében azt az elvet vallotta, hogy ne packázz az Irodával, a folyamatosan áradó és kellemetlen leleplezések nagy örömet szerezhettek. Ugyanakkor Hoover ritkán mutatta ki saját érzelmeit. A szfinxálarcot viselve ugyanazt az arcát mutatta a barátainak, a családjának és a közvéleménynek. A magánéletében az egyetlen különbség az volt, hogy valamiféle humorérzékről is tanúbizonyságot tett. Időnként el-elmosolyodott vagy kieszelt valamiféle tréfát. James H. Geer, a hírszerzési osztály későbbi vezetője idézi fel azt az esetet, amikor egy újonnan érkezett, ideges ügynök a kiképzést követő avatáson kiment kezet fogni Hooverrel és megilletődöttségében Mr. Hooverként mutatkozott be. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Hoover – válaszolta az igazgató mosolyogva. 1972. május 1-jén, nem sokkal délután 6 óra előtt Tom Moton, Hoover személyes FBI-sofőrje Tolson lakására vitte a főnökét, ahol a két férfi megvacsorázott. Moton este negyed tizenegykor vitte haza Hoovert. Másnap reggel negyed 9-kor, Annie Fields, Hoover házvezetőnője aggódni kezdett. Addigra már hallania kellett volna a zuhanyozás zajait. Hoover pirítósa, lágy tojása és kávéja is kezdett kihűlni. Közben megérkezett James Crawford, Hoover korábbi sofőrje, hogy elültessen néhány rózsatövet. Ő ment fel megnézni, hogy mi történt Hooverrel, akit az ágya mellett, egy keleti szőnyegen összegörnyedve talált meg. Megérintette a kezét, de az addigra már jéghideg volt. Miután megvizsgálta Hoover meztelen testét és konzultált

Hoover orvosával, valamint Columbia kerület halottkémével, dr. James L. Luke az igazgató halálának okaként a hipertenzív kardiovaszkuláris betegséget jelölte meg. A szexuális életéről keringő pletykák részeként ekkor kelt lábra az a szóbeszéd, hogy Hoovernek igen apró nemi szerve volt. Ez azonban nem igaz, állította nekem dr. Luke. Amikor felnyitották Hoover végrendeletét, kiderült, hogy Tolson örökölte a birtokot, beleértve a házat is, amelynek értékét akkoriban 560 ezer dollárra becsülték. Mai áron ez mintegy 2,9 millió dollárnak felel meg. Gandy 5 ezer dollárt kapott, Annie Fields 3 ezret, míg James Crawford 2 ezret. A Tolsonra hagyott vagyon volt az utolsó bizonyíték arra, hogy milyen szoros kapcsolat fűzte egymáshoz a két férfit. Hoover hitvallása az volt, hogy még a helytelen viselkedés látszatát is kerülni kell. Ha egy ügynök elveszítette a bilincseit, akkor pellengérre állította őt. A mindenható FBI-igazgató halála után egy az Igazságügyi Minisztérium és az FBI által indított vizsgálat feltárta, hogy az évek során Hoover az FBI alkalmazottjaival építtette fel a házához tartozó verandát és egy hátsó fészert, a Washington North West negyedében, a 4936 30. szám alatt álló házában. De ugyanezek az alkalmazottak ásták ki a vízpumpával és világítással is ellátott halastavat, ők szerelték fel a polcokat és más berendezési tárgyakat is. A házat ők festették ki, ők gondozták a kertet, cserélték a kavicságyat, ők rakták helyére a mesterséges gyepet, ők ültették a bokrokat és ők rakták át ezeket egyik helyről a másikra. Ők húzták fel a vörösfenyőből készített kerítést és ők fektették le a járólapokkal kirakott felhajtót és járdákat. Az FBI alkalmazottjai állították be Hoover óráit, ők javították ki a tapétát és ők készítették el az adóbevallását. Hoover sok olyan ajándékot is kapott az FBI alkalmazottjaitól, például különböző bárszekrényeket és pultokat, amelyeket ezek az emberek munkaidőben készítettek el. Hoover azt is megparancsolta az embereinek, hogy írják meg az ő nevében a

Masters of Deceit (Az átverés mesterei) című könyvet. A jogdíjat azonban már ő zsebelte be. Amikor az FBI és az Igazságügyi Minisztérium Clarence M. Kelley FBI-igazgató vezetésével végre kivizsgálta az 1970-es években elkövetett jogsértéseket, „egy sor ügynök addigra már nyugdíjba vonult, mi pedig keresztül-kasul utazhattunk az országban, hogy kihallgassuk őket – meséli Richard H. Ash, aki az e célra létrehozott FBI-vizsgálócsoportot vezette. – Az ügynök, akit meghallgattunk, sokszor csak annyit mondott: »Várjanak egy pillanatra!«, aztán odasétált az aktáihoz és kihúzott egy egész dossziét ezekről az ügyekről, mert őket is emésztette az, hogy ilyen dolgokra használták fel őket. Hoover [és még néhány társa] ellen a mai törvények szerint vádat kellene emelni. Ehhez kétség sem férhet. És már akkoriban is az lett volna a helyes.” Buck Revell, aki egykoron igazgatóhelyettesként a vizsgálatokat irányította, így vall erről: „Hoovert azért kellett volna felelősségre vonni, mert megtartotta a pénzt egy olyan könyvért, amit állítólag ő írt, noha ez nem volt igaz. Ráadásul személyes céljaira használt kormányzati pénzeket és forrásokat. Ezen felül, kormányalkalmazottakkal tartatta rendben a házát. Márpedig ez az állam kárára elkövetett sikkasztás. Akárcsak az, hogy a vakációk alkalmával FBI-os utalványokkal fizetett. Az ügynököket ezért lecsukták volna. Akkoriban azokat a dolgokat, amikért ma vádat emelnének az ember ellen, teljesen természetesnek tartották.” „Hoover sok éven át jól végezte a munkáját – állítja John McDermott, a Washingtoni Iroda vezetésével megbízott egykori különleges ügynök, aki később az FBI igazgatóhelyettese lett. – Az évek folyamán azonban utat tévesztett. Egy zsarnoki hajcsár lett belőle. Miközben azon dolgozott, hogy megőrizze az Iroda jó hírét, aközben önmagát egyre inkább összemosta az Irodával. Mindenki azzal biztatta, hogy mennyire jól csinálja a dolgát. Ő pedig elhitte azt a fellengző dicséretet, amivel elárasztották. De

aki bedől a hízelgéseknek, annak a jellemében valami hibádzik.” Hoover negyvennyolc évig irányította az FBI-t. Azóta sem tartotta senki ennyire a hatalmában a szervezetet. 1975-ben és 1976-ban a Hírszerző Tevékenységekkel Kapcsolatos Kormányzati Akciókat Vizsgáló Bizottság (Select Committee to Study Governmental Operations with Respect to Intelligence Activities), amelyet Frank szenátor vezetett, az FBI és a CIA jogsértéseit is vizsgálta. Az ügyek között szerepelt Martin Luther King megfigyelése, a törvénytelen lehallgatások, levelezésének a felnyitása, és persze a titkos behatolások is, az úgynevezett „hátizsákos munkák”. Ezt megelőzően a Kongresszus tagjai azon az állásponton voltak, hogy nem igazán akarnak tudni arról, hogy mit csinál az FBI és a CIA. A Church-bizottság meghallgatásai – ahogy később ezek ismertté váltak – valódi visszaéléseket tártak fel, és olyasféle figyelemhiányról számoltak be, amely már ezeknek a szerveknek az akcióit is veszélybe sodorta. A meghallgatások végső soron mindkét ügynökség munkáján javítottak és létrehoztak egy hatékony felügyeleti rendszert. Amikor 1908. június 29-én létrehozták az FBI-t, a 34 különleges ügynökből álló névtelen nyomozószervet az Igazságügyi Minisztériumon belül, a Kongresszus még ódzkodott attól, hogy egy országos hatáskörű rendőri erőt hozzon létre. Emiatt az ügynökök kezdetben még fegyvert sem viselhettek. De a hatalmát korlátozó rendelkezések ellenére igen hamar kérdések merültek azzal kapcsolatban, hogy mire terjedjen ki az iroda fennhatósága és milyenek legyenek a módszerei. Ám amint egy új fenyegetés jelent meg a színen, ezeket a kérdéseket és kétségeket félresöpörték, és a Kongresszus új hatalmi eszközökkel ruházta fel az FBI-t.

5. FEJEZET BETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE Hat héttel Hoover halála után a WFO egyik vezetője 1972. június 17-én, reggel 7 órakor otthon hívta fel Jerry Pangburn FBIügynököt. A WFO azt üzente, hogy a városi rendőrség letartóztatott öt embert, akik éjszaka betörtek a Demokrata Párt Országos Bizottságának Központjába (Democratic National Committee Headquarters), a washingtoni Watergate-irodaházba. A rendőrség pedig talált valamiféle szerkezetet, amelyből drótok lógnak ki, márpedig ez még bomba is lehet. A robbanószerkezetekkel foglalkozó egység vezetőjeként Pangburnnak kellene ellenőrizni a dolgot. Pangburn felhívta két emberét az egységből és utasította őket, hogy nézzék meg a szerkezetet. Egy órával később az egyikük telefonált a második kerületi rendőrkapitányságról és közölte vele, hogy be szeretné vinni a szerkezetet a WFO-ba, hogy Pangburn megvizsgálja. Pangburn emlékeztette, hogy a kiképzés során az első alapszabály, amelyet belevernek az emberek fejébe az, hogy ne vigyenek bombát az irodába. „Ne aggódj, ez aztán nem fog ártani senkinek” – válaszolta az ügynök. Pangburn egyetlen pillantással felmérte, hogy valóban nem bombát találtak. Egy lehallgatókészülék volt, amelyet egy bejárati csengő műanyag borításába építettek be, és a pártközpont egyik titkárnőjének asztalához közel, a falra szereltek fel. Pangburn felhívta Robert G. Kunkelt, a WFO rangidős különleges ügynökét (special agent in charge – SAC) és közölte vele, hogy a szerkezet egy elektromos poloska. Kunkel megkérte az egyik irodavezetőt, hogy hívja fel Angelo J. Lanót, aki a marylandi Hyattsville-ben élt. Az irodavezető, aki azt hitte, hogy a betörés egyszerű rablás volt, azt mondta Lanónak, hogy nemzetközi ékszertolvajok törtek be a Watergate-épületbe. Az átlagos magasságú, fekete hajú, bajszos, 33 éves Lano a

kisebb bűnügyekkel foglalkozó egységnél dolgozott. Lano egyik feladata az volt, hogy nyomon kövesse a szállodából és lakásokból is álló Watergate-épületben elkövetett tolvajlásokat, mivel itt éltek Washington legpuccosabb lakói. Aznap volt Lano szabadnapja és éppen indult fia edzésére, aki a baseball-kölyökbajnokságban játszott. Hétvégenként a területi irodánál egy bűnügyekkel és egy kémelhárítással foglalkozó ügynököt is kijelöltek ügyeletesnek. – Én ugyan nem megyek oda – közölte Lano a hivatalvezetővel. – Már a bűnügyiektől van ott egy fickó. A fiamnak meg baseballedzése van. Kunkel szinte rögtön visszahívta. – Mi a gond? – kérdezte Kunkel. – Már van ott egy fickó a bűnügyiektől – válaszolta Lano. – A fiamnak pedig baseballedzése lesz. – Te vagy az egyetlen, aki ismeri azt a helyet – erősködött Kunkel. – Nem leszel ott sokáig. Egy gyors ellenőrzés és már mehetsz is haza. A következő három évben Lano kizárólag a Watergatebetörésen dolgozott. Az ügyre ráállított ügynökként személy szerint ő volt leginkább felelős az eset megoldásáért és azért, hogy bíróság elé álljanak azok, akik megpróbálták elleplezni, hogy az ügyben nyakig benne volt a Fehér Ház és az Elnök Újraválasztásáért Felállított Bizottság (Committee to the Reelect the President – CREEP). Lano felhívta Peter Pault, egy másik ügynököt az egységéből, és megkérte, hogy vigye el a második kerületi rendőrkapitányságra, amely akkoriban a 23. utca és az L utca sarkán állt. A rendőrség azt közölte, hogy a betörőket a Demokrata Párt Országos Bizottságának Irodájában, a hatodikon fogták el. Két 35 mm-es Nikon fényképezőgép, több tekercs röntgenfilm, rádió adó-vevő, könnygáz és Playtex orvosi gumikesztyű volt náluk. A gyanúsítottak közül ketten hamis nevet adtak meg igazoltatáskor.

A rendőrség az ujjlenyomat-adatbázisban nézett utána a személyazonosságuknak. Végül sikerült is a betörőket azonosítani: Bernard L. Barker, Virgilio R. Gonzalez, Eugenio Martinez, Frank A. Sturgis és James W. McCord Jr. Korábban mindnek köze volt így vagy úgy a CIA-hez. McCord például két évvel korábban a CIA Biztonsági Hivatalából (CIA’s Office of Security) ment nyugdíjba. A rendőrőrsön Lano kiborította az asztalra a hátizsákot, amelybe a gyanúsítottaktól elkobzott tárgyakat rakták. Ezek között vécépapír-gurigákban rejtve további, betöréshez szükséges szerszámokat talált. A rendőrségnek akkor még nem is volt tudomása ezekről. Az ékszerrablás helyett az ügynökök előtt egyre inkább egy lehallgatási ügy körvonalai kezdtek kibontakozni. Miután átkutatták a Watergate szállodának azt a két szobáját, ahol a betörők közül kettő megszállt, a rendőrség négy köteg százdollárost talált, és két, címekkel teli noteszt, amelyek közül az egyikben szerepelt egy bizonyos E. Howard Hunt, aki az „FH-ban” dolgozik. A bennfentes washingtoniak számára az „FH” a Fehér Házat jelentette. Később kiderült, hogy a betörésbe valóban Hunt is belekeveredett. A bizonyítékok begyűjtése közben Lano rájött, hogy noha a Watergate-betörés úgy indult, mint Nixon által a Fehér Házban létrehozott különleges nyomozóegység, a „vízvezetékszerelőknek” is nevezett csoportnak az akciója, amelynek célja a politikai jellegű információk megszerzése volt, az ügy szereplői most már minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy az akciót eltussolják. Ennél a pontnál Lano segítséget kért. Két napon belül az egységéből, amelyet a 2. Bűnüldöző Egységnek (Criminal Squad Number Two) neveztek, s ezért rajtuk ragadt a C-2 elnevezés, vagy két tucat ügynököt állítottak rá az ügyre. Az ügynökök figyelmének célkeresztjébe gyorsan a Fehér Ház került, de ennél a pontnál megakadtak, mert Hoover alatt az FBI-nál az volt a szabály hogy a Fehér Házból senkit nem

lehetett kikérdezni a központ engedélye nélkül. A központnak azonban négy-öt napba is bele tellett, amíg az engedélyt megadta. Lano kétségbeesve közölte a központtal, hogy előzetes engedély nélkül is ki kellene hallgatnia a Fehér Ház dolgozóit, és erre meg is kapta az engedélyt. Az FBI területi irodájának szinte minden ügynöke azzal foglalkozott, hogy a szertefutó szálakat ellenőrizze. Lano azt akarta, hogy az ügyet jól ismerő ügynökök folytassák le a kulcsfontosságú kihallgatásokat, bárhol is kerüljön sor ezekre az országban. A Hoover-féle FBI-nál azonban a szabály ismét csak az volt, hogy a központból kell jóváhagyást kérni ahhoz, hogy olyan területen dolgozzanak, amely már egy másik területi iroda illetékességébe tartozik. De Lano engedélyt szerzett ahhoz is, hogy az egységébe tartozó ügynökök a központ bármiféle előzetes engedélye nélkül kihallgassák az ügy kulcsfontosságú szereplőit, bárhol is legyenek azok. Két héttel a betörés után Paul P. Magallanes ügynök a CREEP – amely rövidítés egyben rémületet is jelent – egyik tagjának, McCordnak a titkárnőjét hallgatta ki. A Fehér Ház egy ügyvédet rendelt ki minden ilyen kihallgatásra. Ebben az esetben azonban a fiatal nő nem volt túl közlékeny. „Másnap reggel hívást kaptam az irodából: mondták, hogy az előző nap meghallgatott nő telefonált és velem akar beszélni – meséli Magallanes. – Átkapcsolták az otthoni vonalamra, ő pedig azt mondta: »Figyeljen csak, én vagyok az a nő, akit tegnap kihallgatott. Sok mondanivalóm van, de a Fehér Ház ügyvédje előtt nem mondhattam semmit. Magával akarok beszélni, személyesen.«” A nő két feltételt szabott. Azt akarta, hogy Magallanes a saját autójával menjen érte, ne FBI-os autóval, és azt akarta, hogy ne az az ügynök kísérje Magallanest, aki részt vett az előző napi kihallgatáson, mert ő valamiért nem volt szimpatikus neki. Magallanes John W. Mindermann ügynököt kérte meg, hogy tartson vele. A nőt Magallanes saját autójával vették fel, és a kocsiban beszélgettek vele, miközben fel-alá furikáztak

Washington belvárosában. „Ömlöttek belőle az információk arról, hogy mi történt, miután a betörést felfedezték – emlékszik vissza Magallanes. – Elmondta, hogy McCord, akit akkor már csak óvadék ellenében engedtek ki, és G. Gordon Liddy visszament az irodába, és nekiálltak az iratmegsemmisítőben felaprítani a dokumentumokat, és egy csomó más dolgot is.” Rendkívül meleg szombat volt aznap Washingtonban és a kocsi kezdett túlmelegedni. Magallanes felhívta Kunkelt. – Rendben, vegyetek ki egy szállodai szobát, és szedjetek ki a nőből annyit, amennyit csak lehet, bármennyi időbe is telik! – utasította őket a SAC. A legközelebbi szállodába, a Mayflower Hotelbe jelentkeztek be. Néhány óra elteltével, miután az ügynökök befejezték a kihallgatást, a fiatal nő még hozzátette: – Maguk persze azt gondolják, hogy sok értékes infót kaptak tőlem. De a barátnőm még ennél is többel tudna szolgálni. – Miért, ki a barátnője? – kérdezte Magallanes. – Hát a CREEP egyik könyvelője. Őt tényleg kiakasztja, ami ott bent történik, és nála megvan minden információ, amire szükségük lehet – válaszolta a nő. Amikor Magallanes megkérdezte, hogy rábírná-e ezt a barátnőjét, hogy szóba álljon az ügynökökkel, a nő azt válaszolta, hogy megkérdi és hétfőn visszahívja Magallanest. „Hétfő lett. Telefonhívás egy darab sem. Én nem hívhattam fel, hiszen még mindig a CREEP-nél dolgozott. Akkoriban még nem volt mobiltelefon vagy ilyesmi. Jött a kedd. Nincs hívás. Szerda. Nincs hívás. Végül csütörtökön az asszony mégis telefonált.” – A barátnőm hajlandó találkozni magával és a társával, de először meg akarja ismerni magát – közölte velem. – A saját szemével akarja látni, hogy bízhat-e magában. A könyvelő a Virginia állambeli Rosslynban lévő Key Bridge Marriott szállodában akart találkozni az ügynökökkel. Azt

javasolta, vacsorázzanak ott együtt. Másnap este az ügynökök találkoztak is a két nővel a Marriott halljában. Miután néhány udvarias szót váltottak egymás családjáról, a könyvelő a következőket mondta: – Most már megbízom magukban. Most már hajlandó vagyok beszélni a Watergate-ügyről. Mindent elmondok, amit tudni akarnak. A könyvelő – akit később a közvélemény Judy Hoback néven ismert meg – azt javasolta, hogy menjenek a házába, a marylandi Bethesdába. „Mind a négyen odamentünk, és a nyomozás során először esett le nekünk, hogy nem a CIA keveredett bele az ügybe, hanem a Fehér Ház, és töméntelen suskus van a dologban, egy csomó törvénytelen tevékenység” – meséli Magallanes. Elmondta, hogy a CREEP vagy 3 millió dollárt tart készpénzben a széfben, amit a Fehér Ház emberei hordtak össze. Hoback azt is közölte velük, hogy ebből a pénzből törvénytelen akciókat fizettek, például a betörést a Watergateépületben. A kihallgatás hajnali négyig folytatódott. „Az egész dolgot elmondta nekünk, ott a saját házában – eleveníti fel Mindermann. – A Key Bridge Marriott halljában találkoztunk, még egy italt is bedobtunk, noha ez ellenkezik az FBI szabályzatával. Aztán az ő kérésére mentünk abba a külvárosi házba, Marylandbe. És elmondom azt is, hogy miért tisztelem annyira ezt a nőt: egy fiatal asszony volt, alig múlt 30 éves, de már özvegy, mert a férje szívinfarktust kapott, összeesett és meghalt. Egyedülálló anyuka lett, akinek csak egy apró háza volt egy marylandi külvárosban, no meg egy kölyke. És kétségbeesetten szüksége volt arra a segédkönyvelői állásra. Mégis volt bátorsága, hogy mindent elmondjon nekünk.”

6. FEJEZET MÉLY TOROK Az FBI korábban soha nem fordult szembe egyetlen amerikai elnökkel sem, sőt még kormányszervet sem igen vizsgált korábban. A Hoover-féle FBI-ban a helyi serifek és a Kongresszus tagjai érinthetetlennek számítottak, nem is beszélve a hivatalban lévő elnökről, a miniszterekről és a Fehér Ház alkalmazottairól. De Hoover akkor már nem élt, és csupán egyetlenegyszer fordult korábban elő, hogy a központ megpróbálta lassabb tempóra bírni a Watergate-betörést és az ügy eltussolását vizsgáló ügynököket. Ez akkor történt, amikor L. Patrick Gray, az FBI ügyvivő igazgatója a Nixon-féle Fehér Ház kérésére nem vizsgálta annak a pénznek az eredetét, amellyel Mexikón keresztül finanszírozták a betörést. Nixon az állította ugyanis, hogy a CIA mexikói akcióit próbálta fedezni. Valójában ezt a kifogást ő maga találta ki, hogy eltussolja azt a tényt, hogy az ügybe a saját újraválasztását segítő bizottság is belekeveredett. De ez is csak egy héttel késleltette a nyomozást. „Nem próbálták leállítani a munkámat – meséli Daniel C. Mahan, egy másik, a Watergate-ügyön dolgozó ügynök. – Az FBI legdicsőségesebb pillanatai voltak ezek.” Amikor a Watergate-ügyben folytatott FBI-nyomozás részletei kiszivárogtak a The Washington Post számára, és a részletek előkerültek Bob Woodward, Carl Bernstein és mások cikkeiben is, Gray 1973. június 24-én összehívta az Angie Lano egységében dolgozó 26 ügynököt, és azzal vádolta meg őket, hogy „eljárt a szájuk”. – Valaki szivárogtat a sajtónak – mondta Gray. – És azt akarom, hogy az az ügynök vagy ügynökök, aki szivárogtat, az most lépjen előre! Rakják ki a jelvényüket az asztalra, és azonnal mondjanak le, vagy én rúgom ki őket! Egy árva pisszenés sem hallatszott.

Gray tovább folytatta az ügynökök ostorozását. Az arca céklavörössé változott és teli torokból üvöltött: – A végére járok én ennek! Hadnagyként az Egyesült Államok Haditengerészeténél (U.S. Navy) szolgáltam. Egy atomtengeralattjáró parancsnoka voltam. És a Georgetown Egyetem jogi karán végeztem. A haditengerészetnél rengeteg nyomozást vezettem, pontosan tudom, hogyan kell csinálni. Ezzel hirtelen be is fejezte, sarkon fordult és kiviharzott a teremből. „Nem hittem a fülemnek, hogy miket mond – emlékszik vissza Magallanes. – De ezzel nem voltam egyedül.” Aztán persze kiderült, hogy maga Gray volt az, aki a szabályokat megszegve átadta az FBI-nál FD-302-es néven ismert jegyzőkönyvkivonatokat a Watergate-nyomozás során folytatott kihallgatásokról a Fehér Ház egyik tanácsadójának, John Deannek. 1972. június 21-én a Fehér Ház két alkalmazottja, Dean és John Ehrlichman találkozott Grayjel, és utasították, hogy semmisítse meg azokat a politikai szabotázsra vonatkozó aktákat, amelyeket Hunt széfjében találtak a Watergateirodaházban. Közölték vele, hogy az anyag „nemzetbiztonsági jellegű dokumentumokat” tartalmaz, amelyeknek semmi közük sincs a Watergate-ügyhöz, mondta el később Gray. Hat hónappal később pedig a dokumentumok közül néhányat valóban elégetett az otthoni kazánjában. Miután Grey Ehrlichmantól megtudta, hogy Dean együttműködik az ügyésszel és kipakol neki arról, mi is történt június 21-én, Gray ezt az infót továbbadta a kongresszusi támogatójának, Lowell Weicker szenátornak, hogy Weickert se érje váratlanul a dolog. Weicker pedig a dokumentumok megsemmisítéséről szóló megbeszélés részleteit kiszivárogtatta a sajtónak. 1973. április 23-án Leonard M. „Bucky” Walters, az FBI egyik igazgatóhelyettese az irodába menet felszedte William Soyarst, az FBI egy másik igazgatóhelyettesét. Walters közölte

Soyarsszal, hogy a tervei szerint aznap lemond a posztjáról Gray bizonyítékmegsemmisítési ügye miatt. Soyars megígérte, hogy ő is hasonló módon fog eljárni. Reggel kilenckor Walters találkozott W. Mark Felttel, a Gray által irányított FBI legmagasabb beosztású vezetőjével. „Közöltem Felttel, hogy nem fogok együtt dolgozni egy olyan igazgatóval, aki bizonyítékokat semmisített meg egy olyan ügyben, amelyben az FBI nyomozott – meséli Walters. – Azt is közöltem, hogy a nap végén felmondok és a többi igazgatóhelyettestől is ezt kértem.” A következő fél órában Walters végighívta a többi igazgatóhelyettest. Egytől egyig beleegyeztek, hogy ők is beadják lemondásukat. Walters erről beszámolt Feltnek is, aki továbbadta a hírt Graynek. Egy órával később, délelőtt fél tizenegykor Gray összehívta az igazgatóságot és bejelentette, hogy a nap végén lemond posztjáról. Később, amikor Gray megkapta az idézést, hogy jelenjen meg az esküdtszék előtt, amely döntött arról, hogy ellene is vádat emeljenek-e a Watergate-ügyben, Lano ügynök – egyike azoknak, akiket Gray megvádolt azzal, hogy információkat szivárogtattak ki Woodwardnak és Bernsteinnek – nagy gondot fordított arra, hogy személyesen ő adja át az idézést Graynek. A Watergate-épületben rajtakapott hét betörő és tettestársaik mellett végül 40 kormánytisztviselőt helyeztek vád alá összeesküvésért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és hamis tanúzásért. Azok között, akiket végül elítéltek, ott találjuk a főügyészt, John N. Mitchellt, a Fehér Ház tanácsadóját, Deant, a Fehér Ház kabinetfőnökét, H. R. Haldemant és John Ehrlichman belpolitikai tanácsadót. Nixont magát is felbujtóként nevezték meg, és noha ellene nem emeltek vádat, az elnöki posztról le kellett mondania. Az a tény, hogy Bob Woodward és Carl Bernstein, a The Washington Post két újságírója szüntelenül szállította a híreket a nyomozásról, és ezekben leleplezték, hogy Nixon legfőbb

munkatársai jól összehangolt politikai kémkedést végeztek, majd ezt megpróbálták eltussolni, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az FBI nyomozását ne lehessen leállítani. Ennek ellenére Lanót és a többi ügynököt a mai napig bosszantja, hogy a két újságírónak az FBI-tól is szivárogtattak információkat, és a közvélemény a mai napig is úgy véli, hogy a két újságíró oldotta meg a Watergateügyet. Másfelől viszont, mondja Mindermann, „a cikkeik tényleg, de tényleg rendkívül sokat segítettek, mert ezek miatt folytatódott a nyomozás. Létfontosságú volt, hogy élvezzük a közvélemény ki nem mondott támogatását. Egy ilyesféle nyomozás csakis akkor halad előre, ha élvezi azt a nyilvánosságot, amit a The Washington Post szolgáltatott Woodwardon és Bernsteinen keresztül, mert ha ez nincs meg, akkor előbb vagy utóbb, így vagy úgy úgyis leállítják az ügyet.” „A média nagyon is sokat segített – vélekedik egy másik ügynök, Edward R. Leary, aki szintén az ügyön dolgozott. – Egyfelől persze úgy hiányzott, mint egy fenékberúgás, mert amit az újságcikkekben megírtak, az legkevesebb egy nappal, de legfeljebb két hónappal volt csak lemaradva attól, ahol mi tartottunk, és akkor a főnökség felé nekünk kellett megmagyarázni vagy éppen cáfolni azt, amit ők az utcán hallottak. Ebben a helyzetben azonban nem értettük, hogy miért tartja bárki is a mi feladatunknak, hogy tájékoztassuk arról, hogy egy cikkben szereplő információk pontosak vagy sem. Másfelől viszont, mivel az ügy felgöngyölítésében a média is részt vett, ezért a közvélemény is figyelemmel kísérte az ügyet, és a közvélemény figyelme olyan ajtókat is megnyitott előttünk, amelyek amúgy zárva maradtak volna.” Az eseten dolgozó ügynököknek egytől egyig megvolt az elméletük arról, hogy ki is lehet Mély Torok. Amikor a cikkeiket beszélték át a szerkesztőkkel, Woodward az egyik forrását, aki sokat tudott, de néha nem volt túl közlékeny, úgy emlegette, mint a „barátomat”. A gúnyos humorral megáldott Howard

Simons, aki akkor a The Washington Post ügyvivő főszerkesztője volt, egy akkoriban futó és a hírekben is szereplő pornófilm után nevezte el ezt a forrást Mély Toroknak. Mivel a név meglehetősen közismert volt, ezért ezt a Watergate-ügyben kiszivárogtató forrást is sokkal fontosabbnak kezdték tekinteni, mint más forrásokat, amelyek ugyan hasonlóan kiemelt szerephez jutottak az ügyben, de amelyek a mai napig is ragaszkodnak névtelenségükhöz. Néhány FBI-ügynök úgy vélte, hogy Mély Torok alakját több emberből gyúrták össze, hogy ezzel zavarják össze azokat, akik le akarnák leplezni Woodward és Bernstein forrásainak valódi személyazonosságát. Ráadásul a név kialakulásával kapcsolatban is kering egy félreértés. A Watergate-ügy idején én is a The Washington Post riportere voltam, s a Bernstein melletti asztalnál ültem. Minden este Woodward odaállt Bernstein mellé, aki kettőjük közül jobban tudott írni, és Bernstein az írógépén leírta a történeteket, miközben egymás között megvitatták az információkat és a forrásokat. Azokból a megbeszélésekből egyértelműen kiderült a számomra, hogy egy sor teljesen törvényes forrásból is merítettek infókat. Voltak telefonkönyveik a Fehér Ház és a CREEP embereiről, és esténként végigjárták ezeket a címeket, és előfordult, hogy az éjszaka közepén kopogtak be valakihez. Néhány esetben az FBI azt hitte, hogy az általa lefolytatott kihallgatások jegyzőkönyveihez is hozzájutottak, pedig a riporterek valójában – ahogyan például a könyvelő, Judy Hoback esetében is – maguk is elbeszélgettek ugyanazokkal az emberekkel. Nem volt tehát semmi okuk arra, hogy a különféle forrásokat összeolvasszák. Ugyanakkor a sors fintora, hogy Gray pontosan azt a W. Mark Feltet bízta meg a kiszivárogtatások kinyomozásával, aki a Mély Torok volt. Feltet és Edward Millert később vád alá helyezték, mert információkat adtak ki azokról az illegális betörésekről, amelyeket Miller szerint Gray engedélyezett. A

vádemelési javaslat előkészítése során az FBI 1979-ben megkérte Paul V. Daly ügynököt, hogy nézze át a Watergate-ügy anyagait is, hogy nem kerülhet-e elő valamilyen terhelő dolog onnan is. Daly ekkor beszélt Dick Longgal, aki a fehérgalléros bűnözés elleni osztályt vezette a központban, és aki a Watergatenyomozást is felügyelte. „Mi valójában csak ellenőrizni akartuk, hogy nem találunk-e valami újdonságot, amikor Long közölte velem: »Azt ugye tudod, hogy Mark [Felt] volt a Mély Torok?«” – emlékszik vissza az esetre Daly. Long, aki már régóta halott, soha nem árulta el, hogy honnan szerzett tudomást Mély Torok személyazonosságáról. „Soha nem árulta el, honnan tudta meg – mondja Daly. – Mindössze annyit közölt velem, hogy »mi tájékoztattuk Feltet, Felt pedig továbbadta az infókat«”. A The Bureau: The Secret History of the FBI (Az Iroda: Az FBI titkos története) című könyvem írása közben, 2001 augusztusában interjút készítettem Felttel is a kaliforniai Santa Kosában lévő otthonában, ahol a lányával, Joannal élt. Joan elmondta nekem, hogy egy évvel korábban Woodward váratlanul megjelent a házuk ajtajánál és elvitte Feltet ebédelni. Joan elmondása szerint az apja úgy üdvözölte Woodwardot, mint régi barátját, és rejtélyes találkozásuk sokkal inkább úgy festett, mintha ünnepelnének valamit, nem pedig úgy, mintha Felt interjút adna. „Woodward megjelent az ajtóban és közölte velem, hogy pont arra járt – meséli Joan Felt. – Egy fehér limuzinnal érkezett, amelyet egy iskolánál parkolt le vagy 10 háztömbnyire. Onnan sétált a házhoz. Megkérdezte, hogy elviheti-e az apámat, hogy megigyanak egy martinit ebédnél, mire közöltem, hogy részemről rendben van a dolog.” Miután Woodward elment a kocsiért, Joan Felt utána indult és be is érte, mert el akarta mondani hogy az apja mit ehet ebédre. Együtt mentek a limóhoz, visszafele pedig Joan is beült

Woodward mellé az autóba, hogy felszedjék az apját. Feltnek korábban szélütése volt, ezért fizikai állapota miatt semmiféle hihető információval nem tudott szolgálni. Amikor interjút készítettem vele, még arra sem emlékezett, hogy Woodwarddal ebédelt, aztán pedig Woodwardot összekeverte egy államügyésszel. Felt ahhoz azonban elég összeszedett volt, hogy kijelentse nekem: „határozottan tagadom, hogy én voltam a Mély Torok”. Ugyanakkor Woodward nem tett volna ilyen óvintézkedéseket, hogy egy találkozót titokban tartson, hacsak nem Felt volt a Mély Torok. A 2002-es könyvemben leírtam, hogy a körülményekből leszűrhető leghihetőbb következtetés az, hogy valóban Felt volt a Mély Torok, és 2005-ben ezt Felt végül el is ismerte. „Ha nincs Felt, aki információval tömi, aki megerősíti és vezeti ezeket a riportereket, akik olyan tényeket hoztak napvilágra, amelyek megdöbbentették a közvéleményt és fenntartották azt a politikai és a nagyközönség felől érkező nyomást, hogy a nyomozást folytassák, akkor mi sem jutottunk volna el olyan messzire, ahová végül eljutottunk – állítja Mindermann. – Mark Felt egy valódi amerikai hős.”

7. FEJEZET PROFILALKOTÁS Clarence M. Kelley, aki 1973. július 9-én lett az FBI igazgatója, pontosan tudta, hogy az Iroda milyen hibákat örökölt a Hooverkorszakból. Kelley, aki valamikor FBI-ügynök és rendőrfőnök is volt, gyorsan felszámolta a statisztikák mániákus tiszteletét, és a minőséget a mennyiségi szempontok fölé helyezte. A zömök, szögletes állkapcsú Kelley előírta, hogy csakis akkor induljon egy-egy ügyben nyomozás, ha okkal lehetett úgy gondolni, hogy valóban törvénysértés történt. Bátorította azt is, hogy üldözzék a közvélemény érdeklődésére számot tartó korrupciós ügyeket. Nyomást gyakorolt a szervezetre, hogy nőket és a kisebbségekhez tartozókat is felvegyenek. És nyitott volt az Iroda modernizációjára is. Míg Hoover pályafutásának első éveiben az FBI élen járt abban, hogy a bűnügyek megoldásában a tudományt is segítségül hívják, később azonban Hoover már gyakran útját állta az innovációknak. Ezért történt, hogy amikor az FBI kizárólag rendőrtisztek számára nyitva álló Nemzeti Akadémiáján (FBI National Academy) Howard D. Teten ügynök elkezdte tanítani annak az eljárásnak az alapjait, amely később a bűnügyi profilalkotás nevet kapta, az igazgatónak erről senki nem szólt egy szót sem. A bűnügyi profilalkotás szülőatyjaként számon tartott Teten volt az, aki elsőként meglátta az összefüggést a bűntett helyszíne és a bűntett elkövetője között. Bármiféle tett végrehajtása közben a bűnözők és a nem bűnözők egyaránt jellegzetes módon viselkednek. Például van olyan író, aki számítógépet használ, míg a másik a toll-papír módszert részesíti előnyben. Néhányan délelőtt írnak, mások éjszaka. Minden egyes írónak megvan a saját egyedi stílusa, amely nyelvezetében, mondatszerkezetében és a hangnemében elüt a másikétól. A bűnözők szintén a saját, csakis rájuk jellemző módon követik el a bűncselekményeket.

Sokkal jobban elárulja őket, amit tesznek, mint amit mondanak. Ezekben a jelekben olvasva a profilalkotó gyakran meg tudja határozni a bűncselekmény helyszínéből, hogy miféle ember követte el a bűntényt és miféle tévképzetek vették rá a tett elkövetésére – valójában az elkövető jellegzetes kézjegyét. Noha a profilalkotás bármilyen bűntény megoldásában segíthet, a leghasznosabb mégis a legerőszakosabb és legindulatosabb bűntettek – a gyilkosságok és a nemi erőszak – feltárásában. A profílalkotók a bűntett valamennyi jellegzetességét megvizsgálják, beleértve a kihallgatásokról készített jegyzőkönyveket, a fotókat, a nyomozásról készült beszámolókat, a boncolási jegyzőkönyvet és a laboratóriumi eredményeket. A profilalkotást az különbözteti meg a jó rendőri munkától, hogy következtetéseit azokra a mintákra alapozza, amelyeket annak nyomán kapnak, hogy több ezernyi hasonló ügyben összevetik a bűnügyi helyszín jellegzetességeit a később elfogott tényleges bűnelkövető tulajdonságaival. Az igazságügyi szakértői adatok és a tanúkból kihúzott, illetve a más kihallgatásokból nyert információk mellett a profilalkotók a motivációt is vizsgálják. „Miért pont ez az áldozat lett a bűntett célpontja, és miért pont abban az időben? – sorolja a szempontokat Mark A. Hilts, aki annak az FBI-egységnek a vezetője, amelyik a felnőttek ellen elkövetett bűncselekmények megoldását segíti a profilalkotással. – Bizonyos szempontból belemászunk a bűnöző elméjébe. De ehhez nincs szükségünk semmiféle pszichikai módszerre, csupán feltérképezzük a bűnözőket, és megértjük, hogy miért követik el azokat a bűncselekményeket, amelyeket elkövetnek. Hogyan vonja irányítása alá az áldozatát? Hogyan manipulálja az áldozatát? Hogyan őrzi meg az irányítást? És hogyan választja ki áldozatát a bűntény elején?” A profillal a kezükben a nyomozók leszűkíthetik a kutatást és egy-két személyre koncentrálhatnak. Időnként a szakértők olyan pontos profilt készítenek, hogy az már kísértetiesen

pontos. A rendőrség egyszer két megcsonkított tinédzsernek a folyóban lebegő torzójára bukkant, és sikerült nekik beazonosítani, hogy az eltűnt személyek közül találtak rá egy fiúra és egy lányra. Az FBI elkészítette a gyilkos profilját: a negyvenes éveiben járó férfi, aki ismerte a fiatalokat. Feltehetően macsó életstílust visz, westerncsizmát hord, gyakran vadászik és horgászik, és négykerék-meghajtású autón közlekedik. Vállalkozó, aki már többször is elvált, és kisebb szabálysértése miatt a bűnügyi nyilvántartóban is szerepel. A profillal a kézben a rendőrség figyelme a gyerekek mostohaapja felé fordult, akire tökéletesen illett a leírás, de akit korábban nem gyanúsítottak. További tanúvallomásokból azonban sikerült még annyi információt szerezni, hogy a férfit végül a következő évben elítélték a gyilkosságért. Az FBI a korábbi tapasztalatok alapján úgy következtetett, hogy egy olyan gyilkos, aki elég óvatos ahhoz, hogy a folyóba dobva szabaduljon meg a holttestektől, általában egy ravaszabb gondolkodású és gyakran idősebb emberre vall. Ha a holttestet egy lakott helytől távol rejti el, akkor a gyilkos feltehetően sokat kirándul és ismeri azt a környéket. Amikor az áldozat testén a vágások kegyetlenségre utalnak és a nemi szervekre irányulnak, akkor a támadó sok esetben ismeri az áldozatát. Ha nincs nyoma erőszakos behatolásnak és az elkövető a gyilkosság elkövetése után is a helyszínen marad, hogy harapjon valamit, akkor feltehetően a környéken él és ismerte az áldozatot. Ezzel szemben, ha a gyilkos nem érzi kényelmesen magát a lakásban, akkor azonnal távozik. Néhány alapvető tényre alapozva az FBI képes volt megrajzolni a gyilkos profilját: egy idősebb férfi, aki szereti a természetet, ismerős a környéken, ahol a holttesteket elrejtette, ismerte az áldozatokat és a környéken él. Az efféle elemzéseket felhasználva az FBI az évek során esetek ezreinek megoldásában nyújtott segédkezet, hogy a sorozatgyilkosok és a sorozatos nemi erőszakot elkövetők ne csaphassanak le újra.

A tudásuk gyarapításának érdekében a program első éveiben az FBI profilalkotói egy sor börtönben ülő elítéltet is kikérdeztek. Az orgyilkosokkal kezdték a sort: Sirhan Sirhannal, Sara Jane Moore-ral és Lynette „Squeaky” (Vinnyogó) Frommemal. Egyik alkalommal Robert K. Ressler azt az Edmund E. Kemper III-at kérdezte ki, aki megölte az anyját, a nagyszüleit és hat másik embert. Kempert ezért többször halálra ítélték Kaliforniában. Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című film gyilkosa, akit Anthony Hopkins játszott, valójában több, Kemperhez hasonló sorozatgyilkosból összegyúrt figura. Kemper volt például az, aki levágta az áldozatainak a fejét és trófeaként őrizgette azokat; Edward Gein otthonát az áldozatairól lenyúzott bőrrel díszítette, míg Richard T. Chase megette a meggyilkolt emberek belső szerveit. Amikor befejezte az éppen a halálos ítélet végrehajtására váró Kemper kihallgatását a cellájában, Ressler megnyomta a csengőt, amivel az őrt kellett hívnia, hogy engedje ki. Amikor az őr csak nem jött, a mintegy 150 kilós rab közölte Resslerrel, hogy „ne aggódjon”, az őröknél éppen műszakváltás van és az ételeket is olyankor osztják. „Ha itt most rám jönne a hoppáré, akkor maga nagy szarban lenne – mondta neki Kemper vészjóslóan. – Lecsavarhatnám a fejét és a tálcára rakhatnám, hogy onnan vigyorogjon az őrre, amikor ideér.” Resslernek azonban sikerült lecsillapítania valahogy Kempert, akivel elhitette, hogy a ruhájában elrejtett valahol egy fegyvert. Az eset után a börtönlakókat kihallgató ügynökök minden esetben egy társukkal mentek be. És a filmmel ellentétben, a Jodie Foster által előadott jelenetre soha nem kerülhetett volna sor, mivel az FBI soha nem küldött volna egy kiképzés alatt álló embert, hogy bárkit is kihallgasson a börtönben. Ezekből a kihallgatásokból egy meglehetősen egyértelmű

minta kezdett kibontakozni. A legtöbb bűnöző fantáziavilágban él, s ebben a világban elképzeli mindazokat a bűncselekményfajtákat, amelyeket aztán a valóságban elkövet. A bűncselekmény teszi lehetővé a számukra, hogy a fantáziájukat megvalósítsák. Most, hogy már tudták, mi van a bűnözők fejében, az ügynökök is jobban össze tudták vetni azt, amit a tett helyszínén láttak, azzal a módszerrel, ahogyan a gyanúsítottak a bűntetteiket elkövették. Hogyan térképezik fel a terepet a gyanúsítottak, mielőtt kiválasztják az áldozatukat? Mit látnak meg egy nemi erőszak áldozatában? Mondhatott volna-e bármit is az áldozat, amivel lebeszélhette volna a tettest a nemi erőszak elkövetéséről? Vajon megtartottak-e valami trófeát, ami az áldozataikra emlékezteti őket? Ha igen, mit? Beszéltek-e valakivel a tetteikről, vagy kapcsolatba léptek-e az áldozattal a bűntett után? Roger Depue, aki 1973-ban kezdte a munkát Teten mellett, és aki később az FBI Akadémián a profilalkotó egységet vezette, a profilalkotást az FBI nyomozásainak részévé tette, s olyan ügynököket jelölt ki, akik kizárólag ezzel foglalkoztak, hogy ezzel is segítsék a rendőrséget és az Irodát a bűncselekmények megoldásában. A profilalkotók a gyilkosokat két nagyobb csoportba osztják: a szervezett és a szervezetlen kategóriába. A két kategóriába tartozó gyilkosok eltérő típusú fantáziavilágban élnek, és ezek mindegyikéhez tartozik egy sor olyan személyes jellegzetesség, amely alapján azonosítani lehet ezeket. „A szervezetlen gyilkos kevésbé átgondolt – mondja Depue. – A bűntett helyszínén az ügynökök a düh és a gyenge szervezés nyomait fedezhetik fel, mert a bűncselekményt hirtelen felindulásból követi el. Az áldozatának nem mond semmit vagy szinte semmit, csak hirtelen erőt vesz rajta a düh. A fegyver olyasvalami, ami éppen a kezébe akad. Például a gyilkos egy, a földön fekvő kővel öli meg az áldozatát. Az eszközt pedig a tett helyszínén hagyja. A tetthelyen rengeteg bizonyíték marad:

vérnyomok, szövetdarabok és hajszálak. A holttestet ott találják meg, ahol a gyilkosság történt. És a gyilkos nem tesz erőfeszítéseket, hogy elrejtse az áldozatát.” A szervezetlen gyilkos intelligenciája átlag alatti és szociálisan sem képes beilleszkedni. „Jobban kedveli a képzettséget nem igénylő munkákat és szexuális téren sem képes teljesíteni – folytatja Depue. – Általában van egy fiatalabb testvér is a családban. Az apjának nem volt rendes állása és gyerekként nemegyszer keményen fogták. Egyedül lakik. A bűntett elkövetése előtt nyugtalannak tűnik. Általában azonban nem iszik alkoholt, mielőtt elköveti a tettét. A bűncselekményről szóló híradások nem különösebben érdeklik. A bűntett után a viselkedése jelentősen megváltozik. Vélhetően sorozatosan berúg vagy kábítószert használ, vagy rendkívül vallásossá válik.” A sorozatgyilkos ezzel szemben a szervezett gyilkosok közé tartozik. Az átlagosnál magasabb az intelligenciája. A képzettséget igénylő munkákat részesíti előnyben és szexuálisan is aktív. Az apjának stabil munkája volt, de gyerekkorában a fegyelmezése során nem voltak következetesek. Ha van testvére, akkor általában ő az idősebb. Edmund E. Kemper III, John Wayne Gacy Jr., David „Son of Sam” Berkowitz, Ted Bundy és Henry Lee Lucas egyaránt szervezett sorozatgyilkosok voltak. „A szervezett gyilkos élvezi az ölés ragadozó jellegét: a vadászatot, a manipulációt és az áldozat feletti hatalom megszerzését – mondja Depue. – Jellemző, hogy egy bizonyos típusú fegyvert választ, és a tapasztalataiból okul. Gyakran iszik a tett elkövetése előtt, és a szociális képességeinek is a birtokában van. Általában együtt él valakivel. Az autóját rendben tartja. A bűncselekményről szóló híradásokat követi. A bűntett elkövetése után feltehetően más munkahelyet keres vagy elhagyja a várost. Az áldozattal kommunikál. Mivel nagyon képzett, ezért elkapni sem könnyű. És amikor mégis elkapják, mindenki azt mondja róla: »álmomban sem gondoltam volna, hogy ő tette«.”

A szervezett gyilkost a fantáziavilága irányítja. „Edmund Kemper például elmondta nekem, hogy neki arra volt szüksége, hogy az emberekkel különleges élményeket élhessen át. Ehhez azonban először »ki kellett űznie őket a testükből«. Más szóval meg kellett ölnie őket” – meséli Depue. Sok sorozatgyilkos újra felkeresi a tett helyszínét, csak hogy a fantáziáját újból átélhesse. Amikor Berkowitz arra a következtetésre jutott, hogy túlságosan kockázatos megölni egy éppen kiszemelt nőt, visszatért egy korábbi gyilkosságának a színhelyére és ismét eljátszotta a gyilkosságot; a fegyverét felemelve célzott, ahogy egykor az áldozatát vette célba. Jeffrey L. Dahmer képeket tartott magánál a megcsonkított áldozatairól. A legtöbb elkövető olyasféle rituálékat követ, amelyek soha nem változnak. Például a nemi erőszakot elkövető tettes, miután belopózott éjjel a házba, az áldozatát egy rá jellemző módon cserkészi be, mondjuk akkor, amikor az alszik. Megáll fölötte és figyeli alvás közben: élvezi, hogy az ő kezében van az irányítás. Örömet lel abban, hogy az áldozata tehetetlennek érzi magát, amikor felébred és meglátja, hogy a támadója föléje magasodik, esetleg meztelenül. Miközben a módszere egyre csiszoltabbá válik, ő maga pedig egyre szervezettebb lesz, addig maga a rituálé nem változik, mert pontosan azért követi el a bűntettet, hogy ezt a rituálét kiélvezze. Az Irodához kerülő esetek mellett az FBI profílalkotói a helyi rendőrség által szállított ügyeket is kivizsgálják. Megesett, hogy a rendőrök ilyen esetekben nem vették figyelembe a profilalkotók tanácsait, de később ezt keservesen megbánták. Egy Illinois állambeli kisváros rendőreinek például a profilalkotók felvetették, hogy a bűntett évfordulóján a tettes feltehetően felkeresi áldozatának a sírját a temetőben. A rendőrök egész nap lesben is álltak, hátha a gyilkos felbukkan. Az időjárás azonban szörnyű volt, ezért végül feladták a figyelést. Egy videokamerát hagytak a temetőben, amelynek indítógombját egy mozgásérzékelővel kapcsolták össze. És láss

csodát, a gyilkos valóban eljött. A rendőrség azonban nem volt a helyszínen, hogy azonosítsa. Van ugyan egy felvételük egy férfiról, de hogy ki az, arról fogalmuk sincs. Amikor 1984-ben interjút készítettem a profilalkotókkal a virginiai Quanticóban működő FBI Akadémia alagsorában, még csak négy profilalkotó dolgozott: Roger Depue, John Douglas, Roy Hazelwood és Robert Ressler. Ma huszonnyolcan dolgoznak ilyen beosztásban az FBI-nál egy jellegtelen irodaépületben a virginiai Staffordban, nem messze Quanticótól. A profilalkotás mellett az ügynökök egy sor olyan új technikát is kidolgoztak, amelyek szintén segítségére lehetnek az FBI-nak a bűnügyek megoldásában: hogyan viselkedjenek például a kihallgatáson a gyanúsítottakkal az ügynökök, és hogyan értékeljék ki a gyanúsítottak által mondottakat. A gyanúsított értékelésének alapján például a profilalkotók meg tudják állapítani, hogy a szóban forgó embert reggel vagy éjszaka érdemes kihallgatni és vajon a szelíd vagy a kemény megközelítés a célravezető-e az esetében. „Ha valaki például azt mondja: »A feleségemmel és a gyerekeimmel elmentünk vásárolni és a gyerekek egy kicsit rendetlenkedtek«, azaz valamiért a gyerekeimről átvált a gyerekek kifejezésre, akkor a gyanúsított öntudatlanul is távolságot tart a gyerekeitől – mondja Teten. – Pont az ilyen dolgokra érdemes figyelni, mert ebben az esetben nincs semmiféle logikus magyarázat erre a távolságtartásra, és ennek nyomán akár az is felmerülhet, hogy az apa ölte meg a saját gyermekeit.” Az ehhez hasonló megfigyelések alapján jutottak a profilalkotók például arra a következtetésre, hogy ha egy jobbkezes személynek felteszünk egy kérdést, és az illető a bal oldalára félrenéz, akkor valóban megpróbál a válaszra visszaemlékezni és igazat mond. Ha azonban a szóban forgó személy jobb oldalra pillant, akkor megpróbál információt kitalálni – más szóval hazudik. És pontosan a fordítottja igaz a

balkezes emberekre: ők általában balra néznek, amikor hazudnak. „Márpedig ha valaki az emlékeiről akar beszélni, annak nincs szüksége arra, hogy azokat ott találja ki” – jegyzi meg Teten. Azóta, hogy Teten a profilalkotás kifejlesztésével kezdett foglalkozni, a kifejezés egy kissé rossz ízű árnyalatot is kapott, mert sokan azzal a metódussal azonosítják, amikor a gyanúsítottakat kizárólag etnikai alapon választják ki. Ez azonban olyasféle csapnivaló detektívmunka, aminek semmi köze sincs a jó profilalkotáshoz és a jó bűnüldözéshez.

8. FEJEZET ÉDES HÁRMAS 1976. május 23-án, vasárnap reggel a washingtoni irodából keresték az éppen otthon lévő Joseph Judge ügynököt. A központ kérésére neki kellett kivizsgálnia, hogy történt-e törvénytelen szövetségi pénzkifizetés egy kongresszusi munkatársnak, aki semmiféle munkát nem végzett a pénzért cserébe. Ezt Elizabeth Ray, egy Észak-Karolinában született dúskeblű, harminchárom éves szőke hölgy állította egy cikkben, amely a The Washington Post aznapi számában jelent meg. Azt állította, hogy az egyetlen szolgáltatás, amiért ő felkerült egy kongresszusi képviselő kifizetési listájára, a szex volt. A szóban forgó, 65 éves képviselő azonban nem egyszerű mezei képviselő volt. Wayne L. Haysről volt ugyanis szó, a Demokrata Párt ohiói képviselőjéről, aki a nagy hatalmú Ügyviteli Bizottságot (House Administration Committee) vezette. Ez a bizottság rendelkezett a képviselők szívéhez oly közel álló extra juttatások felett, a fővárosi rendőrség által biztosított védelmen keresztül egészen az ingyenes parkolási igazolványokig. „Gépelni nem tudok, aktákat rendezni sem, még a telefonokat sem tudom felvenni” – állította a The Washington Post szerint Ray, aki 1974 áprilisában kezdett gyakornokként dolgozni Hays irodájában. Azóta azonban egyszer sem kérték fel, hogy bármiféle, a Kongresszus munkájához kapcsolódó feladatot végezzen. Ehelyett egy héten egyszer vagy kétszer pár órára meg kellett jelennie a Capitol Hillen lévő irodájában, amely egy névtábla nélküli ajtó mögött volt a kongresszus Longworth nevű irodaépületében. „A beosztásom szerint az ellenőrző bizottság munkáját segítem – mondta el az újságban. – De én inkább a senkit-sem-ellenőrző bizottságnak hívom.” Ray azt állította, hogy egy héten egyszer vagy kétszer le kellett feküdnie Haysszel. Általában Hays a virginiai Key Bridge

Marriott szállodalánc valamelyik vendéglőjébe vitte a nőt este 7 óra körül, majd hazakísérte a nő arlingtoni lakásába. Hays mindezt persze tagadta: „A pokolba is! Rendkívül boldog házasságban élek!” Valójában éppen akkoriban vált el 38 éves feleségétől és vette el személyi titkárnőjét, de ennek ellenére Liz Rayt is meg akarta tartani szeretőként. Hays azt meg külön is tagadta, hogy valaha is együtt vacsorázott volna Rayjel, de Marion Clark és Rudy Maxa, a Post két újságírója, akik a történetet előásták, több alkalommal maguk is a vendéglőben ültek, amikor Hays együtt vacsorázott a nővel a Hot Shoppes and Chapparral nevű vendéglőben, a Key Bridge Marriott szállodában. Ráadásul belehallgattak a Hays és Ray között folytatott telefonbeszélgetésekbe, amelyek szintén megerősítették a kettejük közötti intim kapcsolatot. A Post cikke szerint Ray lakása egy arlingtoni toronyházban volt, amelynek bejáratát egy színes kövekből kirakott szökőkút díszítette. Judge ügynök nyomban rájött, hogy a leírás pontosan illik arra a házra, amelyben ő is lakott. Miután őt rendelték ki az ügy kivizsgálására, Judge felmutatta az FBI-igazolványát és az épület gondnoka megerősítette, hogy Ray valóban a házban él. Még a lakás számát is elárulta. Délelőtt fél 11-kor Judge bekopogott Ray ajtaján, de a nő nem volt otthon. Két nappal később azonban a társával együtt egy ügyvéden keresztül megállapodtak, hogy az ügynök kihallgathatja a lakásán. „Addigra már állt a cirkusz, mert az egész média ott gyülekezett az épület előtt, mi pedig bementünk, hogy kihallgassuk, miközben a nő addigra már gyakorlatilag fogságba esett – meséli Judge. – Lényegében mi vittünk enni neki, egy kis kenyérrel, löncshússal és tejjel állítottunk be, mert ő nem tudott kilépni a lakása ajtaján.” Ray többször is beszélt az ügynökökkel és elmondta, hogy meglehetősen rendszertelenül járt be a kongresszus Longworth irodaépületébe. Ha valamelyik nap kedve szottyant bemenni,

akkor általában délelőtt 10 órára ért be és délután 2-kor már le is lépett. „Ő volt az egyetlen, aki bevihette a munkahelyére a kiskutyáját – meséli Judge. – És a kutya játékai meg a vizes tálkája ott hevert az irodájában. Ott intézte a találkáit, oda hívta a manikűrösét, és egész idő alatt a telefonon lógott. Munkája soha nem akadt egy percnyi sem.” Arra azonban egészen mostanáig nem derült fény, hogy Ray édeshármas partikat is szervezett Haysnek. „Elizabethnek más lányokat is fel kellett fogadnia – állítja Judge –, az is a munkájához tartozott. De úgy vélem, hogy ennél több lányra soha nem volt szüksége. Aztán Hays őket is felvette az alkalmazottak névsorára. Gyakorlatilag korlátlan hatalma volt, ezért el tudta intézni, hogy a Kongresszusban bárhol kapjanak állást.” Judge arra is rájött, hogy a képviselőházban az efféle megállapodások korántsem voltak szokatlanok. „Egy sor lányt kérdeztünk ki a végén a Kongresszusból arról, hogyan működnek arrafelé a dolgok. Jönnek ezek a fiatal lányok és valaki felveszi őket a képviselőházi munkára: csinos, csillogó szemű lánykák, a másik oldalon pedig ott vannak a jóképű és nagy hatalmú férfiak. És a világon még nem találtak jobb szerelmi ajzószert a hatalomnál. Márpedig ezeknek a fickóknak abból volt bőven.” Egy volt kongresszusi munkatárs mesélte, hogy még az AIDS előtti időkben vett részt egy havonta rendezett „dugó bulin”, egy fenomenális alakú 25 éves szőkével, aki a kaliforniai demokrata párti szenátornak, Alan Cranstonnak dolgozott. A szenátusi hivatal épületének volt egy padlása – meséli ez a munkatárs. „Bizonyos napokon elterjedt a hír, hogy a lány aznap kapható a dologra, a fiúk pedig beindultak. Felmentünk a padlásra és beálltunk a sor végére. Nagyon csinos lány volt.” Idővel a lányra, aki egyszerre két tisztviselőt is képes volt ellátni, ráragadt a kedveskedő „Padláslány” becenév.

Liz Ray ellen végül nem emeltek vádat, mivel a jogszabályok akkoriban meglehetősen homályosak voltak. „Végül vádalkut kötöttünk, ő [Hays] pedig beleegyezett, hogy lemond a bizottsági elnöki posztról” – mondja Judge. Az ügy, amiből az egyik legnagyobb washingtoni botrány keveredett, végül Hays politikai karrierjének végét jelentette. Egykor abban reménykedett, hogy Ohio kormányzója vagy házelnök lehet. Ehelyett már az újraválasztásáért sem indult. 1989-ben, 77 évesen halt meg. Miután Hoovert követően az FBI-nak már nem kellett politikai ügyekben leállni a nyomozással, 1976-ban az Iroda elkezdett kutatni azon kenőpénzek után, amelyeket a szóbeszéd szerint egy igen befolyásos dél-koreai kijáróember, egy bizonyos Tong-szun Park fizetett kongresszusi képviselőknek. A később Korea-gate néven elhíresült botrány nyomán az Igazságügyi Minisztérium több szövetségi bűncselekménnyel, így pénzmosással és vesztegetéssel vádolta meg Parkot, valamint azzal is, hogy eltitkolta az amerikai hatóságok elől, hogy a Koreai Központi Hírszerző Ügynökség (Korean Central Intelligence Agency – KCIA) embere. Amerikai bíróság előtt azonban Parkot nem ítélték el. DélKoreába menekült és miután beleegyezett, hogy visszatér az USA-ba és tanúvallomást tesz a Kongresszus előtt, ejtették a vádakat ellene. Park a kongresszusi meghallgatáson beismerte, hogy bizonyos szívességekért cserébe készpénzt adott át a Kongresszus 30 tagjának. A képviselők közül csupán kettő, a Louisiana állambeli demokrata Otto Passman és a kaliforniai demokrata Richard Hanna ellen emeltek vádat. Passmant felmentették, és csak Hannát ítélték el. „A kongresszusi képviselők időről időre 10 ezer dolláros bankjegyekkel kibélelt borítékokat kaptak Parktól” – állítja Allan E. Meyer, az üggyel foglalkozó FBI-ügynök. Az ügyben a vádat képviselő ügyész, Paul R. Michel szerint Park azt állította, hogy több tucatnyi képviselőt fizetett le, s

ennek a saját pénzügyi nyilvántartásaiban is nyoma maradt, miután ezeket az általa „kitömésnek” nevezett pénzeket kénytelen volt elszámolni, hogy visszakapja az összegeket a KCIA-tól. „Dél-Koreában azzal dicsekedett, hogy egy sor képviselőt lefizetett, és ő kezelte azt a pénzt, amit állítólag a Kongresszus tagjainak kifizettek” – mondja Michel. A dél-koreai kormány segítségével létrejött alku keretében „Park beleegyezett, hogy időkorlát nélkül rákapcsoljuk a hazugságvizsgálóra – folytatja az ügyész. – Reggel 8-kor megjelent Szöulban, és a hazugságvizsgálóval végigmentünk azon a vallomáson, amelyet előző nap tett előttünk. Három és fél héten keresztül mást sem tettünk, mint hogy vele együtt ellenőriztük minden egyes feljegyzését a pénzátadásokról.” Mivel Park minden egyes hazugságvizsgálaton átment azzal kapcsolatban, amit Michelnek elmesélt, ezért Michel ezt mondta: „Meggyőződésem, hogy Park végső soron igazat mondott nekünk.”

9. FEJHET VAKOND A CIA-BAN Miután 1978. február 23-án az FBI igazgatója lett, William H. Webster olyan ügynököket kezdett beszervezni az Irodához, akik a kémkedés elleni kifinomult technológiákat tudtak kifejleszteni. Az egykoron szövetségi bíróként és ügyészként is szolgáló Webster alatt az Iroda hírszerző osztálya egyre inkább hanyagolni kezdte a jól ismert háborúellenes tüntetőket és a volt kommunistákat, és a figyelem középpontjába inkább a más országokból érkező valódi kémek és az őket segítő amerikai árulók üldözése került. Az FBI már nemcsak az Egyesült Államokba vezényelt és diplomatának álcázott szovjet Állambiztonsági Bizottság (Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi – KGB) tisztjeit figyelte meg, de egyre inkább megelőző tevékenységbe is fogott. Például kettős ügynököket állított hadrendbe, hogy velük is lekösse a KGB tisztjeinek figyelmét, hogy megtudja, mire készülnek az oroszok, és végső soron segítsen abban, hogy ezeket a kémeket ki lehessen utasítani az országból. A később „külföldi hírszerző program” összefoglaló néven ismertté vált akciók keretében az FBI Hírszerző részlege (Intelligence Division) egy titkos és rendkívül hatékony játékba fogott a KGB-vel és a szovjet katonai hírszerzéssel (Glavnoje Razvedovatyelnoje Upravlenyie – GRU): figyeltek, tanultak és amikor egy-egy kémakciót meg kellett hiúsítani, akkor közbe is léptek. Mivel a legnagyobb KGB-s különítmény Washingtonban és New Yorkban székelt, a kémelhárítási tevékenység java része is itt zajlott. A sajtó orra előtt az FBI-nak sikerült titokban tartani, hogy sok közműcéges dobozban valójában olyan kamerákat rejtett, amelyeken keresztül a KGB akcióit figyelték. Az FBI néhány hifiboltot is üzemeltetett, hogy az ott dolgozó fedett FBIügynökök barátságot köthessenek néhány KGB-tiszttel. A KGB-

tisztek szomszédjai bulikba hívták az oroszokat, ahol a vendégsereg többi része egytől egyig FBI-ügynök volt. A virginiai Springfieldben, egy tökéletesen jellegtelen iroda volt valójában az a főhadiszállás, ahonnan egy igen sikeres, Courtship (udvarlás) fedőnevet kapott közös FBI–CIA-akciót irányítottak, amelynek során legalább egy olyan KGB-tisztet sikerült átállítani, aki a washingtoni szovjet nagykövetségen dolgozott. A Washingtonban furikázó KGB-tisztek autói közül sok olyan akadt, amelyeket az FBI bepoloskázott. A kocsikba beépített nyomkövetők segítségével az ügynökök pontosan be tudták mérni a KGB-tisztek tartózkodási helyét. És egy erre a célra kifejlesztett program jelezte azt, ha egy tiszt letért a naponta rutinszerűen bejárt útvonalról. A kémeket sokszor még akkor sem helyezték vád alá, ha lebuktak. Mivel kínos lett volna beismerni, hogy árulók vannak a soraikban, ezért a CIA, a Hadügyminisztérium és a többi nemzetbiztonsági szervezet az évek során sikeresen győzte meg arról az Igazságügyi Minisztériumot, hogy ne emeljenek vádat kémkedési ügyekben. Ehelyett a külföldi országoknak kémkedő amerikaiak csendben lemondhattak arról a posztjukról, amely lehetővé tette a számukra, hogy érzékeny információkhoz férjenek hozzá. Egy évvel azelőtt, hogy Webster lett az igazgató, a főügyész, Griffin Bell változtatott ezen a felfogáson, és elkezdte lecsukatni a kémeket, hogy ezzel másokat elrettentsen a kémkedéstől. Ennek az új politikának a kiagyalója John L. Martin volt, egy volt FBIügynök, aki 1973-tól képviselte a vádat ügyészként a kémkedési ügyekben, és aki 1980-ban az Igazságügyi Minisztérium kémelhárítási osztályának a vezetője lett. Mikor Martin munkához látott, már csaknem 10 év telt el azóta, hogy egy szövetségi bíróság előtt sikeresen vádat emeltek egy kém ellen. Mire 1997 augusztusában visszavonult a posztról, Martin irányítása alatt 76 kém ellen emeltek vádat. És a vádlottak közül csupán egyetlenegyet mentettek fel.

„Szilárdan hiszek abban, hogy meg kell adni nekik az őket megillető valamennyi alkotmányos jogot, aztán pedig börtönbe kell küldeni ezeket az embereket, életük végéig” – mondogatta Martin, ez a jóképű, mindig napbarnított férfi. A kémelhárító tevékenység csúcspontja 1985-ben következett be, amely a kémek éveként vonult be az Iroda történetébe: az FBI ugyanis 11 kémet tartóztatott le abban az évben. Közéjük tartozott John A. Walker Jr., a haditengerészet egyik tiszthelyettese; Jonathan J. Pollard, aki Izraelnek kémkedett; Ronald Pelton, az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynökségének (U.S. National Security Agency – NSA) volt alkalmazottja és Larry Wu-Tai Chin, aki Kínának adott ki titkokat. Valamennyien bűnösnek vallották magukat, és egytől egyig el is ítélték őket. Míg Walker ügye az FBI egyik legfontosabb kémkedési esete volt, addig a legbizarrabb mind közül Karl és Hana Koecheré volt. 1962-ben a cseh titkosszolgálat megkezdte az eredetileg Karel Frantisek Köcher néven anyakönyvezett férfi kiképzését, hogy vakondként tudjon beépülni. Noha nem tartozik a hivatalos hírszerző kifejezések közé, a „vakond” névvel a közvélemény azokat a kémeket illeti, akik az ellenséges hírszerző szolgálatnál szereznek állást maguknak, és innen továbbítják folyamatosan a titkos információkat a saját hírszerző ügynökségüknek. Egy 1963-as prágai partin Koecher találkozott Hana Pardamcovával, egy 19 éves tolmáccsal, aki szintén a kommunista párt tagja volt. A 160 centis Hana elragadó nő volt, meleg és közvetlen teremtés. 3 hónappal később összeházasodtak. A ragyogóan okos, sokoldalú Karl 1965-ben érkezett Amerikába, ahol egy rendkívül jól kidolgozott legendával, jobban mondva fedősztorival állt elő. Azt hazudta, hogy hajthatatlan kommunistaellenes hozzáállása miatt a prágai rádió kirúgta őt, mert a rendszert szidta és panaszkodott, hogy milyen borzalmas az élet a kommunisták alatt. Karl remek

ajánlóleveleket szerzett a Columbia Egyetem professzoraitól és ezek segítségével folyamodott állásért a CIA-nál. 1973. február 5-én Koechert végül olyan fordítóként alkalmazták a CIA-nál, aki a legmagasabb szintű titkosítással ellátott dokumentumokba is betekinthetett. Koecher, aki a CIA első vakondjaként vonult be a történelembe, írásos vagy magnószalagra vett CIA-anyagok hosszú sorát fordította le. Mivel jól ismerte a tudományos és a műszaki kifejezéseket, ezért a CIA a legérzékenyebb orosz és cseh anyagok fordítását is rá bízta. Karl közvetlenül a KGB-nek küldte meg jelentéseit. Szolgálataiért cserébe pedig a KGB és a cseh titkosszolgálat is többször kitüntette. Hana segített neki megszervezni a „futó találkozásokat” (ilyenkor a kém és a megbízója csupán egy szótlan, rövid, de személyes találkozón fut össze), illetve ő hoztavitte a „lerakóhelyekre” az információkat és hozta el onnan a pénzt. A fordítások során szerzett információkból Karl kikövetkeztette Alekszandr D. Ogorodnyik személyazonosságát is, aki a CIA egyik legértékesebb zsákmánya volt. Ogorodnyik – aki Trigon fedőnév alatt működött – a moszkvai Külügyminisztériumban (Minisztersztvo Inosztrannyik gyel SSSR) dolgozott. Több száz mikrofilmre vett, titkos szovjet dokumentumot adott át a CIA-nak, többek között a szovjet nagykövetségek jelentéseit is. Az információ olyan értékes volt, hogy még a Fehér Házban is sokan olvasták. A KGB 1977-ben tartóztatta le Ogorodnyikot. A férfi beleegyezett, hogy vallomást tesz, és csupán egy tollat és papírt kért kihallgatóitól. „Mellesleg néhány éve már mindig ugyanazzal a tollal írok, egy Mont Blanc-nal – mondta. – Azt hiszem, az íróasztalom tetején hever. Ha a következő napokban valamelyik emberük arrafelé jár, hozza már el nekem.” A KGB annak rendje és módja szerint át is adta neki a tollat, amelybe a CIA korábban gondosan elrejtett egy méregtablettát. Ogorodnyik kinyitotta a tollat és lenyelte a tablettát.

Másodperceken belül halott volt. Fordítási munkái mellett Koecher a titkos információk megszerzésének kevésbé szokványos módszereit is alkalmazta: szexpartikon vett részt. A vörös képű, törékeny testalkatú, őszülő szakállú Koecher párcserés bulikra kezdte vinni a feleségét. Hana annyira megszerette ezt a szórakozást, hogy sokkal lelkesebben vetette bele magát, mint a férje. Karl és Hana rendszeres résztvevői lettek a Washingtonban és New Yorkban rendezett orgiáknak és szexpartiknak. Gyakran látogatták a Plato’s Retreat és a Hellfire nevű helyeket, amely két olyan New York-i szexklub volt, amely mindenki előtt nyitva állt, aki befizette a belépőt. De jártak egy washingtoni bárba, a Capitol Couples in the Exchange-be és a marylandi Jessupban lévő Swinging Gate-be is. Ez utóbbi, röviden Gate-ként ismert hely egy udvarház kinézetű épület volt, amelyben a szobákat faltól falig matracok borították, és a vendégeknek különféle eszközök álltak rendelkezésükre, hogy élvezzék az akrobatikus édeshármasokat. Karl és Hana egy sor olyan baráti házaspárral állt kapcsolatban, amelyekkel efféle párcserélést folytattak. Egy szvingerpartin jöttek össze például egy párral, amely a New York állambeli New Paltzból érkezett. Az ősz hajú, napbarnított férj úgy nézett ki, mint Cary Grant. A feleségének rövidre nyírt szőke haja volt, a bőre pedig olyan bársonyos, mint valamilyen szappanreklám modelljéé. Amikor találkoztak, a teljesen felöltözött Hana egy díványon üldögélt. A férfi leült melléje. Miután bemutatkozott, felmentek az egyik hálószobába és szeretkeztek, mesélte nekem később a nő. Rendkívüli szexuális étvágya miatt Hana gyorsan az orgiákban részt vevő körök egyik kedvence lett. A hatalmas kék szemekkel megáldott, szexi, szőke Hana a virginiai In Place-be is szerette elkísérni Karlt: ezt az elit magánklubot 1972-ben alapította egy, a kertvárosban élő virginiai ingatlancég tulajdonosa, aki ráunt a feleségére. A klub számára a férfi egy

hatalmas házat bérelt a virginiai Fairfaxben, alig néhány percnyire a Potomac folyó túloldalán, a Washington állambeli Rosslynban lévő CIA-irodától, ahol Koecher dolgozott. A házhoz egy hatalmas, kör alakú felhajtó tartozott és a ház sarkait 4 magas oszlop díszítette. Hétvégenként a ház adott otthont a szexpartiknak. Hana a legaktívabb látogatók közé tartozott. Egyik partnere szerint „szédítően gyönyörű nő volt” és a „szexuális étvágya hihetetlen”. Hana akár 3 vagy 4 férfival is szeretett egyszerre szeretkezni egy franciaágyon. Noha ezekre az alkalmakra Karl is elkísérte, ő ilyenkor inkább visszavonult a társalgóba és beszélgetett az emberekkel. Noha a párcserés programot mindkét kém élvezte, arra is rájöttek, hogy ezek az orgiák remek alkalmat teremtenek ahhoz, hogy találkozzanak a CIA-nak vagy más fontos washingtoni szervezetnek dolgozó emberekkel. Mivel ezeknél a kormányszerveknél, így a CIA-nál is a belső szabályzat tiltotta az efféle szórakozást, ezért aki mégis részt vett ezeken, az több szempontból is kompromittáló helyzetbe hozta magát. Koecherék ezt 100%-ig ki is használták, és értékes információkat szereztek a partikon feltűnő emberektől, akik között akadt, aki a Hadügyminisztériumban, a Fehér Házban vagy a CIA-nál dolgozott. 1982 elején az egyik átállt kém tájékoztatta az FBI-t először Koecherékről, és az Iroda megkezdte a megfigyelésüket. Végül a házaspárt letartóztatták. Miután egy New Yorkban, titokban, zárt ajtók mögött lezajlott bírósági tárgyaláson bűnösnek vallották magukat, Koecheréket egy 1986 februárjában lezajlott fogolycsere során – amelynek a kémügyekben az ügyészi feladatot ellátó John Martin is szemtanúja volt – átadták az oroszoknak, cserébe pedig többek között a szovjetek szabadon engedték Natan Saranszkijt, az ismert másként gondolkodót. A cserére egy havas napon került sor az NDK-t és Nyugat-Berlint összekötő Glienicker hídon. Ugyanezen a hídon cserélték ki több mint 20 évvel korábban az amerikaiak Rudolf Abelt, a KGB

egyik tisztjét a lezuhant U-2-es kémrepülőgép pilótájára, Gary Powersre. A megállapodás feltételei szerint Koecherék soha többé nem léphettek amerikai földre. A csalással szerzett amerikai állampolgárságukról is le kellett mondaniuk. 1987. április 29-én 5 napon át készítettem interjút velük Prágában, s ennek során Karl Koecher elmesélte, hogy mennyire hasznos volt az, hogy részt vettek ezeken az orgiákon, „Már az is lényeges információ volt, ha valakiről, például egy magas beosztású CIA-alkalmazottról kiderült, hogy ilyenféle partikra jár – mondta Koecher. – Ilyenkor elég volt továbbadni az infót valaki másnak [egy másik hírszerző tisztnek], és onnantól fogva ő törődött az üggyel. A dolgok már csak így mentek.” A csoportos szex „nem volt semmi nagy durranás akkortájt – mondta Hana Koecher, ragaszkodva a tényszerűséghez. – Minden barátunk járt kisebb klubokba vagy ilyesmikbe. Mi is eljártunk, hogy lássuk, mi újság.” Megkérdeztem Koechertól, hogy mit érzett Ogorodnyik halálával kapcsolatban. „Nagyon lesújtott a dolog – válaszolta. – De igazából a CIAnak és önmagának köszönheti, hogy lebukott. Ritka ügyetlen módon történt ugyanis a beszervezése.”

10. FEJEZET TÖBB MARHAHÚST! Hoover annyira ódzkodott attól, hogy kiengedje a kezéből az irányítást, hogy a titkos akciókat is gyanakvással fogadta. Borzalmasnak találta azt a gondolatot, hogy egy ügynök elvegyül egy olyan környéken, ahol maffiatagok vagy terroristák élnek, szakállt növeszt és hétköznapi ruhákat kezd hordani. Az ügynököknek kutya kötelességük, hogy minden nap bejelentkezzenek az irodában, és csakis az Iroda által a rendelkezésükre bocsátott autókat (ezeket Bucar néven emlegették) vezethettek. Könnyen felismerhető, négyajtós Fordok voltak ezek, a kétirányú rádiókapcsolatot lehetővé tevő antennarengeteggel. Szögesen ellentétes álláspontot vallott William Webster, aki már engedélyezte, sőt bátorította a hosszabb időre szóló beépülést és a kelepceállítást. „Hoover után került sor arra a feladatbővülésre, amelynek nyomán már hosszabb időre szóló fedett akciókat is engedélyeztek, és az ezekre a munkákra kijelölt ügynökök nem kaptak jól körülírható feladatot, csupán azt, hogy szervezzenek be a legfelsőbb körökhöz tartozó bűnöző informátorokat és maguk is épüljenek be a maffiába” – mondja Sean McWeeney, aki a szervezett bűnözés elleni osztályt irányította az FBI központjában, 1979 és 1986 között. Az 1990-es évek közepén az FBI létrehozott egy titkos csoportot, amely a shortstack (kurta) fedőnevet kapta, és amely kizárólag a titkos akciókkal foglalkozott. „Mi láttuk el az ügynököket mindennel, a hamis tbigazolványtól kezdve, a jogosítványon és a hamis útlevélen keresztül egészen a meséjüket igazoló fedőcégekig” – mondja Michael Reith, aki 9 évig, egészen 2003-ig vezette a csoportot. Manapság az FBI már olyan messzire ment, hogy a fedett ügynökökkel egyenesen azt közlik, hogy ha úgy alakul, hogy az

álcázásukra azért derülne fény, mert nem fogyasztanak kábítószert, akkor ilyen esetben akár még drogozhatnak is. Ha azonban jelentették a kábítószer-fogyasztást, akkor hónapokig orvosi teszteken vizsgálják azt, hogy nem alakult-e ki függőség náluk. Hoover forogna a sírjában, ha erről tudomást szerezne. A gyanúsítottak követésére és a megfigyelések lebonyolítására az FBI az 1970-es években hozta létre a Különleges Támogató Csoportot (FBI Special Support Group – SSG). A csoport tagjai, akiket röviden csak G-knek emlegettek, általában kisebb fizetésért dolgozó, fegyverviselésre nem jogosult alkalmazottak voltak az Irodánál, akiket a kémelhárítási ügyekben vettek igénybe. Ők voltak azok, akik kocogónak, hajléktalannak, görkorisnak, papnak, fagylaltárusnak, postásnak vagy titkárnőnek öltöztek. És miközben ők vagy az ügynökök a gyanúsítottat követték az utcán, szünet nélkül kapcsolatot tartottak egymással. Vezetés közben előfordul, hogy kézről kézre adják át a gyanúsítottat, vagy párhuzamos utcákon át követik. Az is megesik, hogy követés közben autót cserélnek, hogy ezzel is megtévesszék a célszemélyt. A járműveik között pedig épp úgy akadnak sportkocsik, mint öreg batárok, bulldózerek, buszok vagy fagylaltoskocsik. Hosszú idővel azelőtt, hogy a hívásazonosítást bevezették, Reithre hárult az a feladat, hogy a telefontársaságokat rávegye, adják át az FBI számára a bejövő hívásokról megőrzött listákat, amikor egy-egy sürgős esetben erre szükség volt. Ezek a listák egy sor eset megoldásában bizonyultak létfontosságúnak, többek között Joseph és Beverly Gibson meggyilkolásának ügyében is. 1987. december 24-én a Gibson házaspárt holtan találták meg a lakókocsijukban, a Delaware állambeli Hazlettville-ben. Lelőtték őket. Alig kilenc nappal korábban született fiuk pedig eltűnt. A lövöldözés előtt valamivel Joseph Gibson szülei, akik a lakókocsi közelében éltek, két telefonhívást kaptak egy nőtől, aki az után érdeklődött, hogyan tudna eljutni a lakókocsihoz. A telefonáló azt állította, hogy abban a kórházban ismerte meg a házaspárt, ahol

a fiuk született. Reith megkérte a telefontársaságot, hogy adjanak neki egy olyan listát, amelyen a nagyszülőkhöz befutott és a 302. kódszámú körzetből érkező telefonhívások szerepelnek. „Azt mondták, hogy nem tudnak ilyen listát előállítani – emlékszik vissza Reith. – Mire azt feleltem, hogy ez az információ a társaság által kiállított számlákon is rajta van.” Nem kevés ösztökélés után a telefontársaság végre beleegyezett, hogy írnak egy számítógépes programot, amely másodpercek alatt kilöki ezt az információt. Kiderült, hogy a nagyszülőket aznap este Richard W. Lynch és Joyce Lynch lakásából hívták. Az FBI arra is rájött, hogy Joyce Lynch a családjának azt hazudta, hogy terhes, noha nem volt az. Nem sokkal karácsony előtt Richard Lynch elújságolta a barátainak és a családjának, hogy a felesége fiúgyermeknek adott életet. Lynchék tehát azért rabolták el Matthew-t, mert egy kisfiúra volt szükségük. Két héttel a lövöldözés után Lynchéket letartóztatták, és gyilkosság gyanújával vád alá helyezték. Matthew-t a hálás nagyszülők vették magukhoz. Webster idején, az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején az FBI számára még a Kongresszus sem volt tabu. Egy kétemeletes bérelt washingtoni házban fedett ügynökök dolgoztak az ún. Abscam-akcióban, amelynek során azzal a mesével keresték meg a kongresszusi képviselőket, hogy egy arab sejknek dolgoznak, aki bizonyos politikai előnyöket szeretne kapni. Ezt követően az ügynökök filmre vették, ahogy a képviselők készpénzt kapnak a beígért előnyökért cserébe. Hét képviselőt, többek között New Jersey állam szenátorát, Harrison A. Williams Jr.-t is elítélték. Eltérően Hoover regnálásának gyakorlatától, most már nem megfenyegették a képviselőket, hanem börtönbe küldték őket. De nemcsak a képviselők kerültek az FBI célkeresztjébe, hanem Las Vegas nagy hatalmú köztisztviselői is, például Harry E. Claiborne főbíró, a nevadai körzeti bíróság (U.S. District Court

in Nevada) vezetője. 1983 decemberében vád alá helyezték kenőpénz elfogadásáért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és hamis adóbevallás kitöltéséért. Végül jövedelemadó-csalásért ítélték el. Miközben folyt a Claiborne ellen indított FBInyomozás, Harry Reid, aki akkoriban nevadai képviselő volt, majd később a Szenátus többségi frakcióját vezette, találkozót kért Webstertől, mondván, magyarázatot akar kapni arra, hogy az FBI miért szállt rá Claiborne-ra. A kérés Walter B. Stowe Jr. FBI-ügynökhöz futott be, aki akkoriban az Iroda Kongresszusi és Közügyi Hivatalánál (Congressional and Public Affairs) dolgozott, ő pedig megszervezte a találkozót. „Maga a találkozó ennél unalmasabb nem is lehetett volna: Reid lényegtelen kérdéseket tett fel a Claiborne-ügyben folytatott nyomozásról, Webster pedig elmagyarázta, hogy még egy képviselővel sem lenne helyes, ha egy még éppen zajló nyomozás részleteit megvitatná – emlékszik vissza Stowe. – A találkozóról nekem az a benyomásom maradt meg, hogy Webster finoman ugyan, de egyértelműen Reid tudomására hozta, hogy kinek a kezében van a hatalom, és azt is, hogy az FBI igazgatóját nem lehet politikailag befolyásolni.” Amikor azonban Webstert később a CIA igazgatói székébe jelölték, Reid volt az egyetlen, aki a kinevezése ellen szavazott. Claiborne-t 1984-ben adócsalásért kétévi börtönre ítélték. Fél évszázad óta ő volt az első aktív szövetségi bíró, akit eltávolítottak a hivatalából. A kortalan képű, vékony szájú és magas homlokú Webster remek hivatalvezetőnek bizonyult. Különösen jó képességű vezetőket sikerült választania és hagyta, hogy ők irányítsák az Irodát, ugyanakkor soha nem kerülhették el húsbavágó és éleslátó kérdéseit. Webster azt is világossá tette, hogy az ügynökök nagy bajba kerülnek, ha a problémákat eltitkolják előle. Ha Webster úgy látta, hogy egy ügynök nem a teljes történetet tárja fel előtte vagy nem végezte el a házi feladatot, akkor máris éles hangnemre váltott és a szemei szinte

szikráztak. „Az egyik első vezetői értekezleten elkezdték nyomni neki a rizsát – meséli William A. Gavin, aki Webster alatt lett az FBI egyik igazgatóhelyettese. – De 17 másodperc sem telt el, ő máris nekik esett. Elég volt egyetlen rövid, szigorú megjegyzés, és az, ahogyan a szeme kék szikrákat szórt. Nem szeretném egynél többször átélni ezt az érzést. Olyan volt, mint amikor az ember apja kiosztja a feladatot. És tudod, hogy nem szeretnéd még egyszer felbosszantani. Az első perctől kezdve átlátott ezen az egész bürokratikus szarhalmon. És az emberek hirtelen rájöttek, hogy ha nem tudják a választ, akkor jobb bevallani, hogy nem tudják.” Noha Webster alatt sokat fejlődött a szervezet, Hoover távozása után az FBI-on belül a fegyelem lazulni kezdett. Az Irodában terjedő legenda szerint egyszer egy New York-i ügynök kiment ebédelni az akkor még a 64. utca és a 3. sugárút sarkán lévő irodából az egyik, egy saroknyira levő szendvicsbárba. Az ügynök azt hitte, hogy az is egy olyan hely, ahol az FBI-ügynökök és a rendőrök vagy árkedvezményt kapnak, vagy nagyobb adag kaját. Marhahúsos szendvicset rendelt, és figyelte, ahogyan a kiszolgáló a kenyér közé rakja a hússzeleteket. Aztán a pultos fogta a tányért és odarakta az ügynök elé. Az ügynök legnagyobb megrökönyödésére a szendvics egy falatnyival sem tűnt nagyobbnak, mint a többi marhahúsos szendvics. Előkapta hát a jelvényét és rákiáltott a kiszolgálóra: „FBI! Több marhahúst!” A történet futótűzként terjedt el az egész FBI-ban. Az Irodában talán ez a legismertebb anekdota. Amikor valami miatt elkeserednek az ügynökök, gyakran mondogatják: „Több marhahúst!” Amikor beszámolnak a főnökeinknek, hogy fel kellett valahol mutatni a jelvényüket, azt mondják: „Megkínáltam egy kis marhahússal.” A történet – amely alapvetően igaz – azért ilyen kedves az ügynökök szívének, mert a lényegénél ragadja meg, hogy mit is

jelent ügynöknek lenni. Az FBI-ügynököknek rendkívüli hatalmuk van. Fegyvert viselhetnek és akár embert is ölhetnek. A gyanúsítottat megfoszthatják szabadságától és akár egy egész életre rács mögé küldhetik. Magán-telefonbeszélgetéseket hallgathatnak le, videoszalagra vehetik, hogy ki járt valakinek a hálószobájában, esküdtszék elé idézhetnek szemtanúkat, kinyithatják a postaládákat, lekérhetik az emberek e-mailjeit és telefonhívás-listáját, és betekinthetnek a jövedelemadóbevallásokba. Aktáikból a legterhelőbb személyes információkról is tudomást szerezhetnek. A jelvényüket felmutatva kikerülhetik a repülőtéri biztonsági szolgálatot, fegyvert vihetnek a repülőre, ingyen bemehetnek a mozikba, és akár tilosban is parkolhatnak anélkül, hogy ezért büntetőcédulát kapnának. De ha az ügynök nem az Iroda által rábízott ügyben jár el, ha nincs megfelelő felhatalmazása vagy sok esetben bírósági végzése, akkor csupán annyi hatalma van, mint bármely másik állampolgárnak. Ha valaki azért „villant jelvényt” – ahogy ezt az FBI-nál mondják –, hogy a helyi szendvicsbárban több ételt kapjon, azzal az FBI legalapvetőbb becsületkódexét szegi meg. Amikor arról kellett döntenie, hogy kirúgjon-e egy-egy ügynököt a testületből, Webster általában eléggé elnéző volt, és maximálisan igyekezett figyelembe venni az enyhítő körülményeket. Ha arra gondolunk, hogy a közvélemény mennyire megbízik az ügynökökben, akkor meglehetősen lehangoló az a tudat, hogy igazgatói időszaka alatt nem számított kirúgást érdemlő főbenjáró vétségnek, ha meghamisították a kihallgatásokról készült jegyzőkönyveket, ha barátok számára az Iroda aktáiból adtak ki információkat, és hazudtak az ellenőrző szervek által szervezett meghallgatásokon. Amikor a becsület forog kockán, a mércét nem szabad alacsonyra helyezni – állítja Buck Revell, aki Webster alatt szintén igazgatóhelyettesi posztot töltött be. „Éles határvonalat kell húzni, amit senki nem léphet át. Az ember nem tesz hazug

kijelentéseket, nem hazudik, nem tesz hamis tanúvallomást. Ha pedig mégis megteszi, akkor az ilyen embernek nincs helye a szervezetben.” Idővel az elnézőbb hozzáállásnak meglettek a következményei. 1980. április 16-án, délután fél hatkor Earl Thornton, az FBI egyik gondnoka kinyitotta a Szövetségi Takarékszövetkezet (Federal Credit Union) ajtaját, amely az FBI-épület 8-ik emeletén volt. Az FBI központja egy megdöntött tetraéderhez hasonlít, nem pedig kockához. A helyi építési szabályzatnak megfelelően az épület a Pennsylvania sugárút felől csupán 7 emeletes, a hátsó frontja azonban már 11. A hátsó fronton magasodó nyúlvány miatt az emberben az a benyomás támad, hogy az épület bármelyik pillanatban a gyalogosokra dőlhet – és kétség sem férhet ahhoz, hogy az épület tervezésekor Hoover pontosan ezt a hatást akarta elérni. Miután bejutott a takarékszövetkezet irodájába, Thornton felkapcsolta a villanyt. Éppen nekifogott volna a porszívózásnak, amikor a pult mögött, a nyitott széfnél megpillantott egy testes, barna hajú férfit. Pár pillanatnyi szünet után a férfi hirtelen felpattant és elkiáltotta magát: „FBI! Kezeket fel!” A takarító gyorsan rájött, hogy a behatoló H. Edward Tickel Jr., az FBI legjobb betörője. Tickel szinte bármilyen zárat fel tudott törni, nem maradt előtte csukott széf, és anélkül tudott bármilyen lakásba vagy nagykövetségre behatolni, hogy később bárki gyanút fogott volna. E különleges képessége miatt az Iroda a legféltettebb titkainak egy részét bízta rá. Tickel közölte Thorntonnal, hogy riasztást kapott telefonon, hogy jöjjön a takarékszövetkezetbe, amely 260 ezer dollárt őrzött a széfjében, mert az ajtót feltörték. És rögvest le is tartóztatta Thorntont – de Tickel története sántított, mert nem tudta megnevezni, hogy ki hívta a takarékszövetkezethez. A nyomozás során aztán kiderült, hogy a takarékszövetkezetnél végzett tevékenysége mellett Tickel lopott gyűrűket és gyémántokat is árult. Lopott autók eladásába

is belekeveredett, a barátai számára pedig ő maga lopott rádió adó-vevőket. A washingtoni szövetségi bíróság Tickelt felmentette a takarékszövetkezeti betörés vádja alól. Az adó-vevők ellopását azonban beismerte. A 9 napig tartó tárgyalás után Tickelt a virginiai Alexandriában ítélték el ékszerlopással kapcsolatos bűncselekményekért: lopott áruk államok közötti szállításáért, hamis tanúskodásért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és adócsalásért. Ha Tickel esete bizarrnak tűnik, akkor mit mondjunk a két FBI-ügynök, Frank és Suzanne Monserrate ügyéről. A házaspárt akkor tartóztatták fel fegyverrel, amikor éppen távoztak a Miami déli külvárosában, Perrine-ben lévő Playhouse klubból, 1987. január 4-én. Monserraték éppen kiléptek az épületből hajnali kettőkor, amikor Chester Williams odalépett hozzájuk és a pénzüket követelte. Williams, akit már számtalan bűncselekményért elítéltek, elkezdte letépni az arany nyakláncot Sue Monserrate ügynök nyakáról. De Williams rossz áldozatokat választott. Frank Monserrate ügynöknél nem volt ott a saját fegyvere, de azt tudta, hogy a felesége a retiküljében hordja a sajátját. Amikor Williams pénz követelt tőlük, Suzanne Monserrate a retiküljébe nyúlt, hogy átadja a tárcáját. Ennél a pontnál a férje megragadta feleségének 38-as revolverét és többször rálőtt Williamsre, aki halálos sebet kapott. De eközben Williams is elsütötte a fegyverét és a hátán megsebesítette Sue Monserrate-ot. Minden ilyen lövöldözésnél bevett gyakorlat, hogy az Iroda nyomozói vizsgálatot folytatnak. Legelőször a házaspár megpróbált hazudni, hogy mit kerestek ott, de a történetük nem állt össze. Végül Frank „beismerte, hogy ő és a felesége valójában az ott [a klubban] zajló szexuális tevékenységben vett részt, amelynek keretében párcserére is sor került” – áll abban a jelentésben, amelyet az FBI egyik szerve, a Hivatásos Állomány Felelősségét Vizsgáló Hivatal (FBI Office of Professional

Responsibility – OPR) készített. A párcserében többek között részt vett egy olyan pár, akit előző éjjel a nyomozók kihallgattak, illetve „több másik pár is, akiknek személy-azonosságát nem ismerte, vagy akiknek nevére nem tudott visszaemlékezni”. Néhány kihallgatás után Suzanne Monserrate, aki amúgy sokra tartott és ártatlan vidéki lánynak kinéző ügynök volt, először ismerte be, hogy ő és Frank két év óta meglévő klubtagságuk alatt többször is „szexuális kapcsolatot létesítettek más emberekkel” a klubban. A korábban általa elmondottakat visszavonta és kijelentette, hogy „orális szexben is részt vett, illetve a klubban lévő más nőkkel is szexuális kapcsolatot létesített”. 1987 júliusában az FBI mindkettőjüket kirúgta. Az ügy tanulsága a jelek szerint az volt, hogy az FBI-ügynökök egész egyszerűen nem járhatnak szexklubokba. Pedig a Monserrate házaspár feltehetően csak felfüggesztést kapott volna, ha nem hazudnak arról, hogy mit kerestek ott. Ráadásul Suzanne Monserrate még egy olyan bűnt elkövetett, ami felért azzal, hogy szexklubba járt – leadta a jelvényét és a fegyverét a klub egyik alkalmazottjának. Valóban, meglehetősen nehéz lett volna úgy szeretkezni, hogy valaki fegyvert és jelvényt visel, de az FBIügynökök a szabály szerint ezektől soha nem válhatnak meg. Sok ügynök úgy gondolja, hogy Hoover, aki ellenezte, hogy nők is ügynökök lehessenek, még mindig ott bujkál valahol az FBI-központ pincéjében, és csak az első adandó alkalomra vár, hogy visszatérjen az igazgatói székbe. Márpedig, ha valamikor szüksége lett volna erre, akkor az pont a Monserrate-ügy volt.

11. FEJEZET WACO Szövetségi bíróként töltött időszakából William Webster határozott morális tartást mentett át az FBI-os korszakába. Reagan elnök éppen ezért gondolta úgy, amikor Webstert választotta ki a CIA igazgatójának 1987 májusában, hogy remek ötlet, ha újból egy bírót ültet a távozó Webster helyébe az igazgatói székbe. Reagannek William S. Sessionsre esett a választása, aki San Antonio körzet főbírája volt, és aki 1987. november 2-án lett az FBI igazgatója. Az ősz hajú, széles mosolyú Sessions hatalmas kerek lencsés szemüvegen keresztül kíváncsian tekintett a világra. Úgy festett, mint egy egyszerű vidéki srác, aki egy farmon nőtt fel, és akibe elég texasi vér szorult ahhoz, hogy senki ne kételkedjen a történeteiben. Sessions imádta a beosztásához tartozó kellékeket. Rézszínű FBI-jelvényét minden alkalommal kitűzte az ingére. Amikor nyugállományba vonult ügynökökkel beszélgetett, akkor is egyes szám harmadik személyben „az önök igazgatójaként” emlegette magát. Ezek a hóbortok néhány ügynököt bosszantottak, mert az ügynök – hacsak nem letartóztatni indul valakit – a jelvényét az igazolványát rejtő, kihajtható tárca belsejébe tűzi. Sessionsről az ügynökök között gyorsan elterjedt, hogy csupán jóindulatú kívülállónak lesz jó, aki az oldalvonal mellől biztatja az embereket, és az úgynevezett „Sessions-hablaty” a specialitása. „Semmi értelmes nem jött ki a száján – meséli Larry Lawler, aki Sessions alatt szolgált különleges ügynökként. – A rangidős tisztek számára rendezett konferenciákon felállítottunk egy sületlenségmérőt, és amikor Sessions szólásra emelkedett, a mutató rögtön kilendült. Azt hitte magáról, hogy remek szónok, de amikor megszólalt, mindenki a másikra nézett, és azt kérdezte kimondatlanul is: »Mi a fenéről beszél ez a pasas?«”

Több ügynök is azt állította, hogy fontos ügyekről próbálták tájékoztatni az irodájában, de ő elnézett mellettük és a tévéjét bámulta. A legemlékezetesebb hozzájárulása az ügyekhez az volt, amikor sütivel kínálta őket. Utazás közben gyakran félbeszakította a kém- vagy maffiaügyekben éppen zajló tájékoztatást, hogy a helyi látnivalókról érdeklődjön. Sessions mindig rendet tartott az irodájában. Büszke volt például arra a tényre, hogy a beérkezett aktáknak fenntartott irattartója másnapra már kiürült. Az FBI irányítását azonban képtelen volt kézben tartani. Mivel nagy híve volt az új technológiáknak, ezért minduntalan e-mailben feltett kérdésekkel bombázta az igazgatóhelyetteseket, s utasította őket, hogy ilyen meg olyan kutatásokat végezzenek, de ezek gyakran teljesen értelmetlennek bizonyultak, mert Sessions még azt is elfelejtette, hogy kérdéseket tett fel nekik. Egy alkalommal Sessions egy kérdést intézett Joe Stehrhez, aki a Sessions biztonságáról gondoskodó egység vezetője volt. Amikor Stehr visszajött, hogy megválaszolja a kérdést, Sessions oda sem figyelt rá, hanem a „Texas sárga rózsája” című dalt kezdte dúdolni, majd odébb sétált. 1990 decemberében Sessions Atlantic Citybe utazott, hogy nyilvánosan is bejelentse Dick Thornburgh főügyésszel együtt, hogy az FBI egyik nyomozása alapján az Igazságügyi Minisztérium polgári pert indít a városban dolgozó kaszinóalkalmazottak egyik legnagyobb szakszervezete ellen. Az úton Sessions megkérte az egyik ügynököt, aki a newarki irodából érkezett, hogy tájékoztassa az ügyről. A tájékoztatás közepén azonban egy reklámdalocskát kezdett énekelni: „Brylcreem, egy kis adag is megteszi, Brylcreem, s a hajad máris csillog”. Webstertől eltérően Sessions semmiféle értelmét nem látta annak, hogy az egyes nyomozások részleteivel megismerkedjék, és nem is igen érdeklődött azok után. Ehelyett az Iroda technikai felszereltsége, a személyi állomány és a rendszerezettség

érdekelte, megpróbált egyenlő lehetőségeket teremteni a nők és a kisebbségek számára, és azt szerette volna elérni, hogy az FBI legyen a DNS-azonosítás úttörője. A nyomozások ügyét átengedte az alacsonyabb beosztású vezetőknek. A wacói és a Ruby Ridge-ben kialakult patthelyzetben ez a hozzáállás azonban katasztrofálisnak bizonyult. Mindkét eset egy-egy olyan balul sikerült letartóztatási kísérlettel kezdődött, amelyet más szervezetek próbáltak foganatosítani. A Ruby Ridge-nél lezajlott felfordulás 1992. augusztus 21-én vette kezdetét, amikor szövetségi rendőrök, azaz marsallok léptek Randall „Randy” Weaver birtokára. Weaver a szövetségi állam fennhatóságát elutasító, fajvédő keresztény volt, aki családjával együtt az Idaho állam északi részén fekvő Ruby Ridge közelében élt, egy eldugott hegyi fakunyhóban. Weavert korábban óvadék ellenében helyezték szabadlábra, de nem jelent meg azon a tárgyaláson, amelyen arra a vádra kellett volna felelnie, hogy miért próbál eladni a nyilvántartásban nem szereplő fegyvereket: két lefűrészelt csövű puskát, amelyeket még 450 dollárért vett az Alkohol-, Dohány-, Lőfegyver-és Robbanóanyag-ügyi Iroda (Bureau of Alcohol, Tobacco, and Firearms – ATF) egyik besúgójától. Miközben négy marsall Weaver ingatlanán ólálkodott, a férfi kutyája felugatott és leleplezte a rendőröket. Tűzharc robbant ki, amelynek során az egyik marsall, William F. Degan, és Weaver 14 éves fia, Sammy halálos sebet kapott. A család többi része azonban bezárkózott a kunyhóba. Amikor a marsallok segítséget kértek az FBI-tól, az Iroda egy Túszmentő Csapatot (Hostage Rescue Team – HRT) küldött Richard M. Rogers vezetésével a helyszínre augusztus 22-én, a légierő két C-130-as gépén. A HRT azonban a letartóztatással nem várta meg, amíg a gyanúsítottak elhagyják a kunyhót, hanem tizenegy emberrel körbevették Weaver búvóhelyét. Mivel egy marsall már életét vesztette és Weavert rendkívül veszélyesnek tartották, ezért Larry A. Potts igazgatóhelyettes, aki Sessions idején a Bűnügyi

Nyomozási Részleget vezette, elrendelte, hogy az ügyben a különleges beavatkozási szabályoknak megfelelően járjanak el, és utasításba adta, hogy az ügynökök a Weaver kunyhójában tartózkodó valamennyi fegyveres felnőttre „tüzelhetnek, sőt tüzelniük is kell”. A quanticói lőgyakorlatokon minden ügynöknek a fejébe verik azt az FBI-eljárást, amely során halálos erőt alkalmazhat: az ügynök csakis akkor lőhet, ha meg van győződve arról, hogy a gyanúsított halált vagy súlyos sérülést okozó támadásra készül ellene vagy egy másik személy ellen. Minden más esetben, ha az ügynök tüzet nyit – mondta ki az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (Supreme Court of the United States) egyik ítéletében –, az „felér azzal, hogy a háborús időkben megszokott szabályokat alkalmaz, márpedig ez rendőri akciók esetében nyilvánvalóan alkotmányellenes”. Ilyen esetekben a másik eljárás – amit az FBI szintén belever minden új ügynök fejébe – abból a felismerésből fakad, hogy néha a legjobb megoldás az, ha nem tesznek semmit: idővel a gyanúsított kifárad, megéhezik, unatkozni kezd, és végül békésen megadja magát. Az FBI a Quanticóban tartott válságkezelő foglalkozásokon éppen ezért a következő hármas alapszabályt tanítja: „szigeteld el, tartsd a helyszínen, és tárgyalj!” Ruby Ridge-nél mindkét alapszabályt áthágták. Olyannyira, hogy Rogers még egy olyan támadási tervet is kidolgozott, hogy két páncélozott csapatszállító járművel bontják le a kunyhót, ha Weaver és a családja nem jön ki a házból két napon belül. Nem sokkal délután 5 után a HRT mesterlövész tagjai elhelyezkedtek a kunyhó körül. Havas eső kezdett esni. Egy órával később a FBI egyik helikoptere felderítő járőrözésre indult a kunyhó körül. Amikor a helikopter a kunyhó fölött zúgott el, Weaver, a 16 éves lánya, Sara, és a fogadott fia, Kevin Harris kilépett a kunyhóból, és mindhármuknál puska volt. Lon Horiuchi FBI-ügynök úgy látta, mintha az egyik férfi arra

készülne, hogy rálő a helikopterre, mire fel Horiuchi leadott egy lövést. Mivel Horiuchi úgy gondolta, hogy a férfi tüzelésre készül, ezért a lövésekkel nem hágta át az FBI halálos erő alkalmazására vonatkozó szabályát. Az ügynök a lövéssel megsebesítette Randy Weavert. Miközben mindhárman rohanni kezdtek vissza a kunyhóba, Horiuchi ismét rálőtt a férfira. Úgy gondolta ugyanis, hogy a férfi a kunyhóból is veszélyt jelent majd a helikopterre, márpedig ott, az asszonyok és a gyerekek között nehezen lehetne tisztán célba venni. Később kiderült, hogy Horiuchi második lövése áthatolt a kunyhó faajtaján és egyenesen arcba találta Vicki Weavert, Randy feleségét. A golyó az asszony fején is áthaladt, majd Harris karjába csapódott. Vicki Weaver nyomban meghalt. Csak a holttestek átvizsgálásakor vette észre Horiuchi, hogy ő ölte meg a nőt. Mivel Horiuchi azt gondolta, hogy egy olyan férfira ad le lövést, aki szerinte egy FBI-helikopterre lőne, ezért a második lövéssel sem szegte meg az FBI halálos erő alkalmazására előírt eredeti szabályát. Weaver ezt követően még 10 napig tartotta magát a kunyhójában, s csak akkor adta meg magát. Az idahói államügyész vádat emelt Horiuchi ellen, de a bíró az ügynöknek adott igazat abban, hogy hivatalos minőségében járt el, ezért az ügyben szövetségi bíróságnak kell dönteni. A szövetségi bíróság azután felmentette Horiuchit. Weaver ellen vádat emeltek Degan marsall meggyilkolásáért. 1993 júliusában egy szövetségi esküdtszék arra a következtetésre jutott, hogy a marsall lőtt először és a férfi ellen ejtették a vádat. Ugyancsak nem találták bűnösnek az illegális fegyvervásárlásban sem. Végül az Igazságügyi Minisztérium 3,1 millió dollárnyi kártérítést fizetett Randy Weavernek, amiért jogtalanul állították bíróság elé emberölésért. Kétségtelen, hogy az FBI számtalan hibát követett el az ostrom alatt, de a Ruby Ridge-i esetből végül egy véletlen lövés miatt lett ügy: Horiuchi ugyanis nem akarta lelőni Vicki Weavert.

A fegyverhasználatra vonatkozó laza szabályoknak azonban – bármennyire is szörnyű ezt kimondani – semmi közük nem volt ebben az esetben ehhez a végkifejlethez. Bárki, aki sütött már el lőfegyvert, az pontosan tudja, hogy milyen könnyű eltéveszteni a célt, különösen, ha az emberre nyomás nehezedik. A rendőrtisztek csaknem minden nap lelőnek véletlenül egy-egy gyanúsítottat, és általában ezt a tényt nem is kíséri olyan hatalmas közfelháborodás – hacsak nem kerekedik etnikai kérdés belőle. A Ruby Ridge-i esetet az tette a kormányzati zsarnokság szimbólumává, hogy a szélsőjobboldali csoportok a zászlójukra tűzték az ügyet és hatalmas hűhót csaptak körülötte. És ugyanez történt Waco esetében is. A katasztrófa itt 1993. február 28-án kezdődött, amikor az ATF egy meglehetősen zajosra sikeredett rajtaütésbe fogott a texasi Carmel hegynél lévő szedett-vedett tanya ellen, amely úgy 15 km-re keletre feküdt Wacótól. Ezen a tanyán húzta meg magát a 33 éves David Koresh és vallási fanatikusokból álló gyülekezete, akik illegálisan beszerzett géppuskákkal és robbanószerekkel szerelkeztek fel, mert Koresh azt mondta nekik, hogy készüljenek fel a hitetlenekkel folytatott véres összecsapásra. A rajtütés alatt 45 percen át ropogtak a fegyverek, és a dávidiánusok – ahogyan magukat nevezték – négy ATFügynököt öltek meg és másik tizenötöt megsebesítettek. Az ATF kénytelen volt visszavonulni, és Clinton elnök utasította az FBI-t, hogy vegye át az ügyet. A San Antonió-i iroda rangidős különleges ügynöke, a nagydarab Jeffrey Jamar lett az ügy felelőse, és utasítására a HRT tagjai február 28-án délután körbevették a tanyát, azt remélve, hogy tárgyalásos úton véget vethetnek a patthelyzetnek. De egy hónap elteltével az FBI rájött, hogy a Koreshsel szemben kialakított stratégiája csődöt mondott. Koresh ugyan időről időre megígérte, hogy kijön, de aztán közölte, hogy Isten

utasítására tovább kell várakoznia. Eközben a tanyán az állapotok egyre romlottak. Több ember önként kijött az épületből, és az FBI tőlük tudta meg, hogy a dávidiánusok emberi ürülék és az ATF-rajtaütés nyomán szerteszét heverő hullák között élnek. Ráadásul Koresh továbbra is együtt hált feleségeivel, akik között 12 éves lányok is akadtak, ezzel pedig az állam törvényei szerint gyerekmolesztálást és nemi erőszakot követett el. Miután megszerezte Sessions és a főügyész, Janet Reno engedélyét, Jamar április 19-ének reggelét jelölte ki a tanya elleni támadás időpontjára. Nem sokkal reggel 6 óra előtt, amikor elült a szél, az FBI hangosbeszélőkön figyelmeztette Koresht és követőit: „Ez nem támadás! Ne tüzeljenek! Jöjjenek ki és nem esik bántódásuk!” Néhány fanatikus számára ezzel csak megerősítették Koresh próféciáját, hogy közeleg a világ vége. Steve Schneider, Koresh helyettese megszakította a kommunikációt az FBI-jal, miután harciasan kidobta az ablakon azt a telefont, amelyen addig a kapcsolatot tartották. Néhány másodperccel később egy módosított M–60-as tank elkezdett lyukakat ütni a tanyaépület bejáratánál és a tankra szerelt hosszabbító segítségével könnygázt fújtak az épület belsejébe. A dávidiánusok tüzelni kezdtek a tankra, de az ügynökök nem hátráltak meg a tűzharcban. Reggel 9-kor egy tank áttörte a bejárati ajtót, hogy megkönnyítse a kijutást a bent lévőknek. A tanyaépület északkeleti sarkán ugyancsak egy tankkal még egy lyukat ütöttek az épületen. Délre az FBI már az épület egyes részeit teljesen lerombolta. Az 51 napon át tartó patthelyzet véget ért. Dél után öt perccel azonban egy kis füstoszlop emelkedett az ég felé, majd egy apró tűznyelv jelent meg a tanyaépület délnyugati sarkánál. 12 óra 20 perckor a tűz, amelyet a 48 kmes, a préri felől fújó szél is szított, átterjedt a tanya nyugati oldalára is. Két perccel később az FBI-ügynökök előmásztak a tankból és körbevették az épületet. Az egyik lángoló ruhájú

szektatag az épület tetejéről hullott alá. Miközben a szektatagok a lángoló ruháját próbálták oltani, az ügynökök letépték róla az égő ruhát és a páncélos járműbe rakták. A lángok közül egy zavarodott asszony bukkant fel, a ruhájából füst szivárgott. Egy ügynöknek kellett letepernie, mert megpróbált visszarohanni az égő épületbe. Az ügynökök behatoltak és megpróbálták megtalálni a gyerekeket, miközben combközépig gázoltak egy betonteknőben, amelyet víz, emberi ürülék, a felszínen úszó emberi végtagok és patkányok töltöttek meg. A helyszínen tartózkodó FBI-ügynököktől egészen az eseményeket a parancsnoki központban követő vezetőkig mindenki döbbenten figyelte az eseményeket. A tűz okát kutató helyi vizsgálat megállapította, hogy a tűzvészt elindító tüzeket az épületen belül gyújtották meg. A nyilvánvaló bizonyítékok – például a tűz terjedését gyorsító szerekre utaló, feketén gomolygó füstfelhők – mellett az FBI által készített infravörös légifotók megmutatták, hogy a tanyán belül legalább négy különböző, egymástól legalább fél lakótömbnyi távolságra lévő helyen egyszerre gyulladtak ki a tüzek. De az infravörös fotókon felül az épület ablakain keresztül távcsöveken benéző FBI-mesterlövészek is elmondták, hogy látták, amint a szektatagok másodpercekkel a tüzek kigyulladása előtt valami folyékony anyaggal öntik le egymást. Azt is látták, hogy a kezükkel csészét formáznak, mintha csak gyufát gyújtanának meg. Néhány túlélő ruháján kerozin és gázolaj nyomait találták meg, noha ezek az emberek azt állították, hogy a tüzet az FBI gyújtotta. Miután az elektronikusan lehallgatott beszélgetéseket hallhatóvá alakították, az FBI azt is megtudta, hogy amikor a tüzek kigyulladtak, a dávidiánusok egymást biztatták arra, hogy még több üzemanyagot locsoljanak körbe az épületben. 80 szektatag lelte halálát a tűzben, köztük 25 gyerek. Hét ember halálát – köztük Koreshét is – az okozta, hogy fejbe lőtték őket, feltehetően saját maguk. A halottkémi jelentésből az is

kiderült, hogy néhány gyereket leszúrtak vagy agyonvertek. Az eredménytől lesújtott FBI-ügynököknek, akik a saját életüket is veszélybe sodorták, csak hogy megmentsék a szekta tagjait, a média, a Kongresszus, a túlélők és a családtagok mindent elsöprő kritikájával is szembe kellett nézniük. Miért nem tudott az FBI várni? Jó kérdés. A túsztárgyalók több időt akartak, miközben a Rogers vezetése alatt álló HRT agresszívabb fellépést erőltetett. „Két hónapon keresztül vártunk – védekezik Rogers. – Árulja el nekem, mennyi az ésszerű idő egy kormányszerv számára? Négy ügynök meghalt, tizenhat megsebesült. Fegyvereik voltak és ezeket a helikopterek ellen is használták. És ilyen helyzetben mi a legkisebb bevethető erő? A könnygáz. És mit mondtak volna akkor, ha hagyjuk tovább folytatódni a dolgot és valamilyen fertőzésben pusztulnak el? Az ember ilyenkor a saját szabályai szerint akarja befejezni a játékot.” Sessions hasonló állásponton volt. A főügyésszel, Renóval lezajlott egyik találkozón, amelyre még a rajtaütés előtt, április 17-én került sor, Sessionst elragadták az érzelmei, miközben a karjával hadonászott: „Ezek [a dávidiánusok] majmot csinálnak az FBI-ból!” – mondta. „Rogers hatalmas nyomást gyakorol ránk” – panaszkodott egy feljegyzésben, még március 23-án, azaz csaknem egy hónappal a rajtaütés előtt Danny O. Coulson főosztályvezető. Az eredmény ismeretében azt ma már a vezető FBItisztviselők is elismerik, hogy az Irodának türelmesebbnek kellett volna lennie a dávidiánusoknál, ahogyan azt az Iroda más túszesetekben már sikeresen megtette. Noha való igaz, hogy fiatalkorú gyerekeket molesztáltak, de még ennek a megakadályozása sem érte meg azt a kockázatot, hogy a szektatagok tömeges öngyilkosságba kezdenek. Mivel az FBI helyszínen tartózkodó különböző egységei – a HRT, a tárgyalók és a profilalkotók – nem egységes irányítás alatt dolgoztak, végül a HRT álláspontja győzött és az FBI

belevágott az ostromba. A koordináció hiánya miatt „mi voltunk saját magunk legártalmasabb ellenségei” – állítja Byron Sage, az FBI fő túsztárgyalója.

12. FEJEZET A TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG Először akkor merült fel, hogy valami nem stimmel, amikor John E. Otto, az FBI ügyvezető igazgatója többször is otthonában hívta fel William Sessionst, hogy megvitassák Sessions ünnepélyes igazgatói beiktatásának részleteit. Alice, Sessions felesége, minden egyes alkalommal magához ragadta a kagylót és közölte a kívánságait. „Alice minduntalan közbeszólt, a beiktatás lépéseit kritizálta – meséli Otto. – Végül már azt mondtam neki, hogy nem engedhetjük meg, hogy más hordja helyette a nadrágot, és az diktáljon az Irodának. Sessions ezzel egyet is értett.” Később azonban kiderült, hogy Alice Sessions afféle társigazgatónak tartja magát. Mikor például arról beszélt, hogy a férje lett az FBI igazgatója, erről így szólt; „amikor beiktattak minket a hivatalunkba…” Máskor azt mondta magáról, hogy ő „a férje szeme és füle”. Az itt-ott felszedett pletykákról pedig kijelentette, hogy „sok mindent hall az ember a liftben”. Amikor arról mesélt, hogy a felesége hogyan segített neki az FBI-t reprezentálni, Sessions a következőket mondta: „Azt hiszem, ez afféle egyet fizet, kettőt kap üzlet. Megkapja az igazgatót és mellé az igazgató feleségét is, ami rendkívül fontos az Iroda számára.” Alice Sessions egyes kijelentései azonban finoman szólva is a furcsa kategóriába tartoztak. „Meglehet, hogy most is felveszik, amit beszélünk” – mondta nekem sokatmondóan, amikor telefoninterjút készítettem vele akkor készülő könyvem, The FBI: Inside the World’s Most Powerful Law Enforcement Agency (Az FBI: A világ legerősebb rendőri szervezete belülről) számára, egy olyan vonalon keresztül, amelyet az FBI központján keresztül kapcsoltak. Egy másik interjúban azt kérdezték tőle, hogy szerinte az FBI valamennyi hívását lehallgatja-e, vagy csak

azokat, amelyek az FBI-központon keresztül futnak be az otthoni telefonjukhoz. „A másik vonalon gyakran veszem észre, hogy valami nincs rendben – mondta erre az otthoni második telefonra utalva. – Fogalmam sincs, hogy vajon más hívásokkal is ezt csinálják-e.” Amikor pedig az FBI-lehallgatókészülékei kerültek szóba, Alice a következőket mondta: „Néhány szakértővel konzultáltam már ez ügyben. Sőt egy évvel ezelőtt a telefontársaságot is megkértem, hogy nézzenek be hozzánk.” Egyszer még az is előfordult, hogy Alice Sessions közölte Ronald H. McCall-lal, aki akkoriban az FBI igazgatójának biztonságáért felelős egység vezetője volt, hogy az Iroda egy elektronikus lehallgatókészüléket helyezett el a hálószobájukban. Alice Sessions közölte, hogy szerinte a poloskát egy olyan adóvevőbe rakták, amelyet Sessions az Irodától kapott, hogy titkosított csatornán keresztül lehessen elérni az igazgatót. „Egyszer csak gyanakodni kezdtem, hogy a rádió furán viselkedik” – mesélte nekem Alice. A gyanúját aztán az ellátásért felelős osztály (Administrative Services Division) hivatalból továbbította a felsőbb vezetésnek is, amíg az el nem ért az igazgatóhelyettesi posztokig is, és az eset nyomán az egész Iroda kezdett furcsán nézni a nőre. Ráadásul Alice Sessions fenntartások nélkül beleszólt minden ügybe, az Iroda munkatársainak alkalmasságán keresztül egészen addig, hogy hogyan küldje gyesre az alkalmazottakat. Az emberekről általában negatív véleménnyel volt, és ezt az ott dolgozó tisztviselők feleségeivel is minden további nélkül megosztotta. Véleménye szerint az Iroda tele volt alkalmatlan, önző emberekkel, akik csak a saját pecsenyéjüket sütögették. A külföldi nagykövetségeken rendezett fogadásokon Alice azzal hozta zavarba a kíséretére kirendelt FBI-os testőröket, hogy becsomagoltatta és hazavitte az ételt. Amikor a franciaországi Lyonban az Interpol egy konferenciát szervezett, az Interpol vezetői az egyik legjobb francia vendéglőbe vitték el

vacsorára Alice Sessionst. Alice a megdöbbent FBI-ügynököknek panaszkodott, hogy az étel csapnivaló volt. Amikor a férje még csak bíró volt, Alice Sessions nemigen érdeklődött az igazságszolgáltatás iránt. Ahogy azonban Sessionst kinevezték az FBI igazgatójának, máris meglátta a lehetőséget saját hatalma és státusza növelésére. Amikor az FBI úgy döntött, hogy az igazgató washingtoni házában, amely a 16. utcán állt, javítani kell a biztonsági rendszeren, Alice azzal az ötlettel állt elő, hogy a biztonsági szolgálat Donald Munford szakértelmét vegye igénybe. A férfi annak a Sarah Munfordnak volt a férje, aki már régóta Sessions titkára volt, és Donaldnak egy saját, házi riasztórendszereket szerelő cége volt San Antonióban. Washingtonban viszont nem. Mivel mégiscsak az igazgató felesége kérte őket, ráadásul Alice elég eltökélt volt, ezért a biztonsági szolgálat teljesítette a kérést és egy árajánlatot kért a férfitől. Don Munford egy olyan rendszer kiépítését javasolta, amely 97 046 dollárt kóstált volna, márpedig ez majdnem a negyede volt annak a 435 ezer dollárnak, amelyet Sessionsék 1989-ben fizettek az egész, három hálószobás házért. Az Iroda tisztviselői megvétózták az árajánlatot. Ha hagyták volna, hogy a férfi azelőtt belevágjon a munkába, hogy a többi cég is árajánlatot tehetett volna, akkor azzal megszegik a kormányzati közbeszerzésekre vonatkozó szabályokat, hiszen nem lettek volna cégek, amelyek versenyeznek a munkáért. Ráadásul az Iroda tisztviselői úgy döntöttek, hogy már csak azért is helytelen lenne a férfit megbízni a munkával, mert kapcsolatban áll az igazgató személyi titkárnőjével. Végül az FBI egy másik céget bízott meg a biztonsági rendszer modernizálásával, többek között egy kerítés felhúzásával. Azért, hogy a behatolókat könnyebb legyen észrevenni, az FBI egy biztonsági kerítést akart emelni függőlegesen álló vastüskékkel, azt a fajtát, amelyet a washingtoni Fehér Háznál és a külföldi követségeknél is

alkalmaznak. De Alice Sessions 2 méter magas fakerítéshez ragaszkodott, amelynek palánkjai csaknem összeértek. Ez jobban óvná a magánéletét, mondta. Az FBI biztonsági szakértői azonban nem mentek bele ebbe. Azt mondták, hogy az FBI nem fizetné ki ennek a kerítésnek a költségeit, mert egy ilyen kerítés mögött az orvlövészek könnyebben meghúzhatnák magukat, márpedig ez nem fokozná a biztonságot. Úgy gondolták, hogy Alice Sessions csak azért akar ilyen kerítést, hogy ne kóboroljon el Petey, a család kutyája. A kérdés megvitatására összehívott FBI-értekezlet közepén William Sessions felállt és kisétált a szobából, az ügy rendezését pedig feleségére hagyta. Hasonló történt, amikor Alice olyan belépőkártyát kért, amivel az FBI központjába is kíséret nélkül léphetett volna be: az igazgató elrendelte, hogy készíttessenek neki egy ilyet. Noha ilyen kártyája csak olyan alkalmazottaknak lehet, akiket a legmagasabb szintű biztonsági ellenőrzésen erre alkalmasnak találtak, ennek ellenére az FBI kiállította a 14 592. számú belépőkártyát, amely olyan kiváltságokkal ruházta fel Alice-t, amelyek csak az igazgatóhelyetteseknek vagy az ennél is magasabb beosztású FBI-vezetőknek jártak. A különleges, arany belépőkártyával Alice Sessions úgy vihetett látogatókat magával, hogy nem kellett a recepción jelentkezniük. Amikor a központban dolgozók otthon felejtik a kártyájukat, a vezetőiket írásban értesítik erről. Mivel a nő túl gyakran felejtette el magával vinni a kártyáját, ezért egy idő után Alice Sessionst és a barátait mindenféle kártya nélkül is beengedték. Miután rájöttek, hogy az igazgató semmiféle szabályt nem tart kötelezőnek a feleségére nézve, ezért az FBI biztonsági szolgálatának tagjai féltek attól, hogy kérdőre vonják az asszonyt. De még ezek a kiváltságok sem elégítették ki Alice Sessions étvágyát, mert ezek után egy olyan négyjegyű digitális kódot kért, amelynek segítségével úgy mehetett be az igazgatói irodába, hogy nem kellett ehhez előbb a recepción

bejelentkeznie. A belépést azért ellenőrizték ilyen szigorúan, mert ebben az irodában rendkívül bizalmas információkat őriztek. Az igazgató íróasztalán akár egy maffiabesúgó vagy egy éppen megfigyelés alatt tartott kém neve is lehetett, de más, szupertitkos szervezettől, például a CIA-tól vagy a Nemzetbiztonsági Ügynökségtől átküldött dokumentumok is fekhettek ott. Általában csak azoknak az FBI-munkatársaknak volt ilyen biztonsági hozzáférési kódjuk ehhez a rendkívül szigorú biztonsági intézkedésekkel védett területhez – amelyet az épületben a faborítása miatt „mahagóni sor” néven emlegettek –, akik ott dolgoztak. Amikor rákérdeztem ezekre a különleges kiváltságokra, Alice Sessions azt mondta, hogy nem tudta, hogy ilyen szigorú biztonsági ellenőrzéshez kötötték a belépést. „Miért ne mehettem volna be Bill irodájába, amikor csak akarok? – kérdezte. – Amúgy sem ártana, ha sürgősen ellenőriznék, hogy milyen szigorúan titkos dolgokhoz férhetek hozzá, mert higgye el, sokkal több dologról tudok, mint azok a lányok ott, a telefonos szobában. Sokkal több dologról van tudomásom ennél.” Saját ügyeiben Sessions látszólag mindig a végletekig ügyelt arra, hogy a becsületén egy csepp folt se essék. Az otthonába küldött dokumentumokhoz használt FBI-os gemkapcsokat visszaküldte az irodába. A tárgyalóteremben gondosan ügyelt arra, hogy minden szabályt és eljárási rendet pontosan betartsanak. Beszédeiben mindig kiemelte a szabályok és törvények betartásának fontosságát. Más helyzetekben viszont már közel sem viselkedett ilyen visszafogottan. Igazgatóként a beszédei helyszínének kiválasztásakor sorozatosan előnyben részesítette szülőállamát, Texast. Az igazgatói székben eltöltött első 4 éve alatt minden ötödik hivatalos útja a saját államába vezetett – azaz átlagban két hónaponként legalább egyszer felkereste Texast. Noha Sessions minden útjára rá lehetett fogni, hogy a munkájához kapcsolódott, a mintából mégis világosan kitűnik, hogy a pozícióját használta fel arra, hogy meglátogassa Texasban élő

családját, háziorvosát és a fogorvosát. Eltérő időpontokban, de az FBI legfelső vezetői közül mind – többek között Floyd Clarke, Jim Greenleaf, John Otto és Buck Revell is – figyelmeztette Sessionst, hogy visszaél a beosztásával, és nem hagyták szó nélkül azokat a problémákat sem, amelyeket Sessions titkárnője, Sarah Munford, illetve Alice Sessions okozott. Revell még egy olyan utasítást is kiadott, hogy bármelyik ügynök a dallasi irodában, aki telefonhívást kap Alice Sessionstől vagy Sarah Munfordtól, az semmilyen kérésüket nem teljesítheti, hanem azokat nyomban továbbítani kell őhozzá. Revell és a többi magas beosztású FBI-vezető talán jó előre megérezte, hogy Sessionsnek akár az igazgatói székébe is kerülhet, ha a visszaélésekről kiszivárog valami. Noha az igazgatói posztot senki nem töltheti be 10 évnél hosszabb ideig, az elnök bármikor felmentheti az FBI igazgatóját. Sessions titkárnője, Sarah Munford 1991. december 24-én igen szemléletesen demonstrálta azt a meggyőződését, hogy fölötte áll a törvényeknek: két texasi megyei rendőr megállította őt és a fiát, Glennt egy mérföldnyire a texasi San Sabától nyugatra, mivel az autójukon hátul sötétített üveg volt, márpedig ezzel megszegték a texasi törvényeket. Az egyik járőr, Stephen L. Boyd szerint, miközben a vezető felőli oldalon a kocsi mellé léptek, Munford letekerte az utasoldali ablakot és kimutatta az FBI igazolványát. Noha Munford csak kisegítő alkalmazott volt, mégis kapott egy ún. lebutított igazolványt, amely hasonlóan festett, mint a rendes ügynököké és ugyanolyan tokban is tartották. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ha meglengeti az igazolványát, akkor megússza a büntetőcédulát. Közölte, hogy ő az FBI igazgatójának titkárnője és az egész családja a rendfenntartók kötelékében szolgál. Munford még azt is közölte a járőrrel, hogy „mikor maga este hazamegy, a gyerekei persze azt gondolják, hogy milyen rendes alak, most pedig képes ilyet tenni!” Boyd elmesélte nekem, hogy szóra sem méltatta a nőt, csak

kiállította a büntetőcédulát. Aztán elmagyarázta neki, hogy a bíró feltehetően ejti az ügyet, ha a fia – az autó tulajdonosa – elküld neki postán egy fényképet, amelyen látszik, hogy a sötétítőmatricát leszedték az üvegről. Munford az FBI-os névjegykártyáját hozzátűzte a feljelentés másolatához, amely Boydnál maradt, Boyd pedig a rákövetkező héten úgy döntött, hogy felhívja a kártyán szereplő számot és panaszt tesz. Gyorsan átkapcsolták az OPR-be, amely vizsgálatot indított Munford eljárásával kapcsolatban. Miután tudomást szereztem a Sessions által elkövetett visszaélésekről, és ezeket az akkor készülő könyvemben (The FBI: Inside the World’s Most Powerful Law Enforcement Agency) dokumentumokkal alátámasztva közölni kívántam, szerettem volna, ha Sessions is hozzáfűzi ezekhez a megjegyzéseit. Amikor a sajtóosztály nem volt hajlandó megszervezni egy olyan interjút, amelyen végigvehettem volna az egyes tételeket Sessionsszel, Greenleaf, az egyik aligazgató, azt javasolta, hogy levélben soroljam fel ezeket és küldjem el az igazgatónak. 1992. június 24-én egy levélben számos visszaélést vázoltam fel. Mivel az FBI köteles értesíteni az OPR-t, ha bármelyik magas rangú FBI-vezetőt bármiféle visszaéléssel gyanúsítanak meg, ezért az Iroda a tízoldalas, egyes sorközzel írt levelemet át is adta az OPR-nek. Ezt követően ők hivatalból továbbították az Igazságügyi Minisztériumban működő és a visszaéléseket vizsgáló irodához. Nem sokkal ezután William Barr főügyész egy második levelet is kapott, amelyet állítólag egy nyugállományba vonult FBI-ügynök írt. A levelet 1992. június 25-re dátumozták, s az állt benne, hogy Sessions a saját magánútjait hivatalos utaknak álcázta. A tény, hogy a második levelet egy nappal később írták, mint hogy az FBI megkapta az én levelemet, azt sejteti, hogy a névtelen levélíró ismerte az én levelemet is. A két levél alapján a minisztériumi iroda vizsgálatot indított Sessions tetteivel kapcsolatban, ráadásul az FBI OPR-je kiterjesztette a vizsgálatot

Sarah Munford tevékenységére is. Másfél hónap után Sessions úgy döntött, hogy kötélnek áll és interjút ad nekem. Amikor a találkozóra sor került az igazgatói konferenciateremben, az FBI igazgatója kijelentette, hogy a levélben felvetett egyetlen kérdésre sem hajlandó válaszolni. Ehelyett fél órán át csak engem szapult. Felrótta például, hogy példátlan lehetőséget biztosított a számomra, hogy az FBI-on belül szabadon mozoghassak, elintézte, hogy mindenki segítőkész legyen, és még azt a bevett szabályt sem kellett betartanom, hogy az interjúkon mindig részt vesz a sajtóosztály valamelyik munkatársa is. Azt mondta, eredetileg abban a hitben volt, hogy a könyvem kizárólag az FBI által végzett nagyszerű munkára fog koncentrálni. Megbántottam és csalódást okoztam neki, mondta, mert az FBI személyi ügyeibe ártottam magam, s különösen igaz ez a feleségét érintő ügyekre. Ahogy azt sejteni lehetett, Alice Sessions is előállt a saját verziójával. A San Antonio Light által készített interjúban azt állította, hogy a bizonyítékokat meghamisították, és a férje „mintha valamilyen mámorból ébredt volna, amikor rádöbbent, hogy csőbe húzták”. Az interjú másolatát valaki aztán kitűzte az FBI-központ üzenőtáblájára és azt írta alá: „Alice Csodaországban”. Azután, miközben éppen folyt az a vizsgálat, amit az FBI repülőgépének nem rendeltetésszerű használata ügyében indítottak, a Sessions házaspár – akár önpusztító, akár önámító megfontolásból – az FBI Sabreliner sugárhajtású repülőgépén utazott el 1992. november 27-én Atlantic Citybe, hogy a Sands szálloda kaszinójában megnézzék a Bolsoj Balett előadását. Az előre lefoglalt 100 dolláros jegyeket a Sands hozatta el nekik. Amikor 1993 januárjában végül napvilágra került az Igazságügyi Minisztérium visszaéléseket vizsgáló irodájának jelentése, abban még ezen felül is oly sok példa szerepelt arra, hogy a Sessions házaspár hogyan élt vissza hatalmával és mennyire képtelenek voltak felmérni a helyzetet, hogy a hír

bombaként robbant. A 161 oldalas jelentés olyasmire derített fényt, amit a The New York Times „a csalások és a számlákkal folytatott visszaélések szinte végeérhetetlen sorának” nevezett. Amellett, hogy Alice az FBI-jal fizettette ki a háza körül felhúzott kerítést, noha az a ház biztonságát egyenesen csökkentette, a jelentésben még az is szerepelt, hogy Sessions a hivatalos útjait saját céljaira fordította, rendszeresen a személyes biztonságára ügyelő testőröket bízta meg kisebb személyes feladatokkal, és engedélyezte, hogy a felesége a megfelelő biztonsági vizsgálatok nélkül belépőkártyát kapjon az FBI épületébe. A jelentés szerint négyszer is előfordult igazgatósága alatt, hogy ő és felesége az FBI repülőgépén utazott el karácsonykor San Franciscóba, ahol a lányuk élt. Ráadásul annak érdekében, hogy a magánutat hivatalos útnak álcázzák, az FBI-nak kellett valami indokot találni arra, hogy miért a kormány pénzéből utazgatnak. Olyannyira igaz volt ez, hogy egy alkalommal, amikor Alice Sessions egy olyan reggelivel egybekötött értekezleten vett részt, amelyre meg sem hívták, a nő bizalmasan megjegyezte testőrének, hogy csak azért ment el az értekezletre, mert valamivel igazolni kellett az útjukat. Ráadásul, mialatt a jelentés született, Sessions még egy hasonló utat tett San Franciscóba, 1992 karácsonyán. Egy másik útja alkalmával Sessions utasította az FBI ügynökeit, hogy az otthonra szánt tűzifát rakják be az FBI-os szolgálati autójába, majd a fával elvezetett a Conneticut állambeli Salisburytől egészen a New York államban lévő Poughkeepsie-ig, onnan pedig repülővel küldette haza a fát Washingtonba. Az OPR jelentése azzal a következtetéssel zárult, hogy a belső vizsgálat olyan súlyos visszaéléseket tárt fel, hogy az elnöknek meg kell fontolnia, hogy Sessions a posztján maradhat-e. Barr főügyész elrendelte, hogy Sessions fizessen vissza a kormánynak 9890 dollárt a háza körül felhúzott kerítésért, fizesse meg az adót az után az összeg után, amibe az került, hogy az FBI furikázta őt haza és a

munkahelyére, bocsássa az OPR rendelkezésére a záloghitel szerződésének dokumentumait, és a személyes célú útjai esetében fizesse vissza a kormánynak az útiköltséget és a napidíjat. Az OPR jelentése egy nappal azelőtt látott napvilágot, hogy Bill Clintont elnöknek választották. Amikor a jelentésről kérdezték, Clinton szóvivője, George Stephanopoulos „nyugtalanítónak” nevezte azt. A The New York Times szerkesztőségi cikkében, amely a „Lejárt William Sessions ideje” címmel jelent meg, az igazgató leváltását sürgette. A sajtóban megjelent kommentárjaiban William Sessions magán kívül mindenkit hibásnak kiáltott ki és igen erőteljes lobbizásba kezdett maga mellett. Meggyőzte például a Washingtonian magazint, hogy egy olyan összeesküvés áldozata lett, amelyet többek között jómagam, a Hoover-pártiak, a bigott FBI-ügynökök, az igazságügy OPR-jének egyik vezetője, Michael Shaheen és Barr főügyész szervezett. Amikor azonban felajánlottam, hogy megjegyzéseket fűzhet azokhoz az állításokhoz, amelyek ebben a könyvben látnak napvilágot, ő válaszra sem méltatott. Sessions sok szempontból rejtély maradt. Mindenképpen elmondható azonban róla, hogy nem Webster klónja volt, hiszen Webster akár hídba is lement volna, hogy a becstelenségnek még csak a látszatát is messze elkerülje. Noha Sessions látszólag mindenre kész volt az Iroda érdekében, a valóság azonban mégis az, hogy ő – akárcsak a felesége – soha nem bízott az FBI-ban, az ügynököket pedig lenézték. Noha Sessions látszólag kedves embernek tűnt, Barr és az igazságügyi tárca, valamint az FBI tisztviselői végül mégis arra jutottak, hogy valójában arrogáns fickó. Hogyan lehetne máskülönben megmagyarázni Sessionsnek azt az álláspontját, hogy rá nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyek mindenki másra érvényesek? A Sessions körül kialakult patthelyzet az Iroda

működésének minden más területét – a személyzeti és költségvetési politikát, az igazgatást és a jogi működést – is megbénította. Miközben a bűnözés ismét emelkedőben volt és a szövetségi költségvetés egyre kevesebb pénzt adott, az FBI-nak éppenséggel az lett volna a dolga, hogy a technikai képességeit fejlessze. Az erre vonatkozó javaslatok azonban, akkor már hónapok óta gyűltek Sessions íróasztalán. Sessions kétszer is találkozott Janet Renóval és mindkétszer kétségbeesett, de hiábavaló kísérletet tett, hogy az ellene felhozott vádakat cáfolja. Reno kétszer tagadta meg Sessionstől, hogy az Igazságügyi Minisztérium repülőgépén látogathassa meg a fiát San Antonióban, illetve a lányát San Franciscóban. Mindkét alkalommal Sessions valamiféle az Irodát érintő ügyet próbált felhozni indokul. Reno pedig, akárcsak korábban Bill Barr, már Sessions nevének hallatán dühbe gurult. 1

„Tudtam, hogy Miamiben kellett volna maradnom – jegyezte meg egyszer, amikor értesült arról, hogy Sessions hogyan élt vissza újból a hatalmával, majd hozzátette, hogy az igazgató –, mindezt csakis magának köszönheti.” Miután 1993. április 6-án Reno beszédet mondott az Igazságügyi Minisztérium belső udvarán, Sessions megpróbált a közelébe férkőzni, azt remélve, hogy néhány szót válthat vele. Reno azonban tudomást sem vett róla és elsétált a másik irányba. Végül azonban 1993. július 17-én, egy szombat délelőtt Reno bekérette Sessionst az Igazságügyi Minisztériumba egy megbeszélésre. A találkozón, amelyen jelen volt a Fehér Ház tanácsadója, Bernard Nussbaum is, Reno közölte Sessionsszel, hogy ha nem mond le hétfő reggelig, akkor Clinton elnök leváltja. Miután távozott a Renóval folytatott megbeszélésről, a tévétársaságok és az újságok kamerájának kereszttüzében Sessions megbotlott az Igazságügyi Minisztérium előtt lévő járdaszegélyben és elesett. Eltörte a könyökét. Miután az estét a kórházban töltötte, Sessions a háza előtt rendezett egy

sajtótájékoztatót. Ezen harciasan közölte a riporterekkel, hogy „elveihez hűen” nem fog lemondani. A saját érdekeinek érvényesítésén túl az azonban nem volt egészen világos, hogy milyen más elvekre gondol. Miután visszautasította Clinton ajánlatát, hogy a becsületét megőrizve távozzon, Sessions a posztjáért folytatott reménytelen csatával a káoszba taszította az FBI-t is. Hétfőn Clinton bejelentette azt a döntését, amelyet már 6 hónappal korábban meg kellett volna hoznia. A Fehér Ház sajtószobájában az elnök közölte, hogy telefonált Sessionsnek, és elmondta neki, hogy felmenti a posztjáról. A Fehér Házban az elnök mellett megjelent Reno is, aki elmondta, hogy az OPRjelentésből megismert tények alapján arra a következtetésre jutott, hogy Sessions „híján van a józan ítélőképességnek”. Végül azonban az egész ügy arra a kérdésre szűkült le, hogy Sessions önszántából távozik-e az FBI központjából vagy ügynököknek kell őt kivezetni. Clinton, aki mindenáron biztosra akart menni, hogy Sessions veszi az adást, délután 4 óra előtt 10 perccel felhívta az igazgatót és közölte vele, hogy leváltja a posztjáról. Philip Heymann, a helyettes főügyész Sessions irodájában találkozott az igazgatóval, hogy figyelmeztesse a hívásra. Heymann elmagyarázta Sessionsnek, hogy mi ilyenkor az eljárás. Mint minden felmentett ügynöknek, neki is le kell adnia az FBI-igazolványát és jelvényét, és el kell vinnie az irodájából a személyes holmiját. Eközben Clinton faxon egy levelet is küldött Sessionsnek, amelyben szintén tájékoztatta a felmentéséről. De 4 óra előtt 1 perccel a volt igazgató még mindig az irodájában volt. Clinton másodszor is felhívta, ezúttal azonban azt közölte vele, hogy a felmentés „azonnali hatályú”. Sessions végre felfogta az üzenetet. Az utasításoknak megfelelően átadta jelvényét és igazolványát Heymann-nak. Ettől a pillanattól fogva már csak látogatónak számított, ezért a saját biztonsági különítményének kellett kikísérnie őt a hallon keresztül. A központ előtt aztán tartott még egy utolsó sajtótájékoztatót. Ezen kijelentette, hogy „ordenáré támadások” érték. Majd

megesküdött, hogy továbbra is „a lehető legkeményebben fogok fellépni, ha arról van szó, hogy meg kell védeni [az FBI-t] a manipulációtól, és attól, hogy akár kívülről, akár belülről a politika szolgálatába akarják kényszeríteni”. Sessions 6 órakor hagyta maga mögött az FBI központját. Egykori biztonsági kísérete még utoljára hazaszállította. Ez volt az első alkalom, hogy egy FBI-igazgatót kirúgtak. Az FBI-on belül nagy ünneplés vette kezdetét, noha voltak, akik sajnálkoztak azon, hogy az események ilyen tragikus fordulatot vettek. Darlene Fitzsimmons, Sessions másik titkárnője például elbőgte magát. „Sessions nagyon jó ember, de Sarah Munford és a felesége az orránál fogva vezette” – közölte velem. A többi titkárnő a „mahagóni soron” viszont pezsgőt bontott.

13. FEJEZET VINCE FOSTER TITKA

ÖNGYILKOSSÁGÁNAK

A William Sessions leváltását követő napon egy férfi egy fehér furgonnal behajtott a Potomac folyó mellett lévő Fort Marcy parkba, Észak-Virginiában, hogy találjon egy helyet, ahol vizelni tudna. Miközben néhány perccel délután 6 óra előtt besétált a fák közé, egy halott férfi testére bukkant. Ezt jelentette a parkőröknek, akik felhívták a 911-es segélyhívót. 1993. július 20-án 6 óra után 10 perccel az amerikai parkőrség és a mentőszemélyzet talált rá a Fehér Ház tanácsadó-helyettesének, Vincent W. Foster Jr.-nak a holttestére, a kezében egy 38-as revolverrel, a kezén pedig lőpornyomhoz hasonló maradványokkal. A tarkóján golyó ütötte seb látszott. Dulakodásnak nem volt nyoma. A halottkémi jelentés szerint Foster halálát egy revolvergolyó okozta, amely a torkán áthaladva a tarkóján keresztül hagyta el a fejét. A rendőrség megtudta, hogy Foster a halála előtti napon felhívta háziorvosát és antidepresszáns orvosságot kért, négy nappal a halála előtt pedig közölte nővérével, Sheilával, hogy depressziótól szenved, mire a nővére három pszichiáter nevét is megadta neki. A férfi viszont aggódott amiatt, hogy visszavonhatják a belépőjéhez szükséges biztonsági minősítését, ha felkeres egy pszichiátert. Noha az amerikai parkőrség és a halottkém jelentése egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy Foster öngyilkosságot követett el, óhatatlanul is több kérdés felmerült. Néhányan azzal álltak elő, hogy Fostert meggyilkolták, a holttestét pedig a parkba vitték, hogy ezzel titkolják el a bűntény eredeti helyszínét. Noha racionális okokkal soha nem lehet egyetlen öngyilkosságot sem megmagyarázni, az kétségtelen, hogy az ügyben folytatott nyomozás után nem hozták

nyilvánosságra, hogy miért döntött úgy Foster, hogy pont akkor és pont ott vet véget az életének. A Bill és Hillary Clinton ellen a Whitewater ingatlanbefektetés ügyében folytatott átfogóbb vizsgálat keretében Kenneth W. Starr független államügyész Foster halálának ügyében is nyomozni kezdett. Ennek egyik oka az volt, hogy a Whitewater-ügyet érintő dokumentumok Foster irodájában voltak. Starr volt és aktív FBI-ügynököket kért fel, hogy hallgassák ki azokat, akiknek valamilyen dolguk volt Fosterrel a Fehér Házban vagy Little Rockban. Ebben az ügyben a nyomozást egy volt FBI-ügynök, Coy Copeland vezette, ezért ő a többi ügynök által készített jelentést is olvasta. Copeland elmondta azt a korábban sehol el nem hangzott információt, hogy az ügynököknek a tudomására jutott, hogy egy héttel a halála előtt Hillary Clinton és Foster – aki korábban a nő mentora volt a Little Rockban működő Rose ügyvédi irodában – egy találkozón vett részt, ahol a Clinton által előterjesztett egészségbiztosítási törvénycsomagot vitatták meg. A találkozón részt vevők elmondták a Starrnak dolgozó FBIügynököknek, hogy Hillary erőteljesen letorkolta Fostert, amikor az a jogi aggályait említette meg, és a többi tanácsadó előtt megalázta a férfit. „Hillary tényleg a földbe döngölte őt, ami nem veszi jól ki magát egy ilyen nagy létszámú értekezleten – mondja Copeland. – Azt mondta neki, hogy Foster nincs képben, és mindig is olyan kisvárosi ügyvéd marad, aki láthatóan nem alkalmas nagyobb feladatokra.” Arra alapozva, amit legalább tucatnyi olyan ember állított, akik az értekezlet után találkoztak Fosterrel, az ügynökök arra a következtetésre jutottak, „hogy ez a letolás lehetett az a végső lökés, ami után borult a bili Fosternél – állítja Copeland. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban.” Az értekezlet után Foster viselkedése észrevehetően megváltozott. Akik ismerték őt, azt állítják, hogy a hangja

feszültté vált, visszahúzódó és magába forduló lett, és a humorérzéke is odaveszett. Időnként mások előtt is kifakadt, arról beszélt, hogy csapdában érzi magát. Július 13-án kedden, miközben a feleségével, Lisával vacsorázott, Foster összeomlott és sírni kezdett. Aztán azt mondta, hogy a lemondását fontolgatja. Azon a hétvégén Foster és a felesége autóval a marylandi Eastern Shore-ba utazott, ahol a barátaikat, Michael Cardozát és Webster Hubbellt, és a családjaikat látogatták meg. „Azt tervezték, hogy teniszeznek, úsznak, meg kiülnek a kerti székbe, és csak úgy üldögélnek odakint – meséli Copeland. – Azt is elmondták, hogy aznap Vince nem volt önmaga. Noha imádott teniszezni és kedvelte a társaságot, aznap csak a sarokban ült egymagában, és maga elé bámult vagy egy könyvet olvasott.” Két nappal később Foster délután 1 óra után 10 perccel hajtott ki a Fehér Ház parkolójából. Azt nem lehetett pontosan megállapítani, hogy mikor lőtte fejbe magát. Miután a parkrendőrség megtalálta a holttestét, este fél 9-kor értesítették az amerikai titkosszolgálatot. „Azt hiszem, hogy azon a hétvégén döntötte el, hogy mit fog tenni” – vélekedik Copeland. A 114 oldalas jelentésében Starr igen aprólékosan felsorolta, hogy milyen problémák nyomasztották Fostert, kezdve a tevékenységét bíráló szerkesztőségi cikkektől a Wall Street Journalban, egészen az éppen kezdődő kongresszusi meghallgatásokig, amelyeken a Fehér Ház utazásait intéző osztályán (White House Travel Office) történt kirúgásokról kérdezték volna. A tökéletességre törekvő Foster hatalmas elvárásokat támasztott magával szemben. A halálát megelőző napokban, sőt hetekben azt írta, hogy „nem nekem való az olyan munka, amelyik ennyire a közvélemény figyelme előtt zajlik Washingtonban. Itt az emberek sportnak tekintik a másik

tönkretételét.” „Soha életemben nem dolgoztam ilyen keményen – írta Foster egy barátjának március 4-én. – A jogi kérdések összezavarnak és a nyomás hatalmas. Ha valaki ezen a szinten szolgálja a közt, akkor a jutalma a stressz, a pénzügyi áldozatok és a családi élet felbomlása lesz. De ahogy mondják: a hegytetőn fúj a legkeményebb szél.” Starr jelentése beszámol arról is, hogy az FBI hogyan járt utána a Foster haláláról keringő legbizarrabb történeteknek is. Igen aprólékos ballisztikai vizsgálatokat is lefolytattak, amelyek aztán megcáfolták azokat a feltevéseket, hogy Foster nem öngyilkosságot követett el. Starr felkérte dr. Brian D. Blackbourne-t, aki igazságügyi patológusként a kaliforniai San Diego megye igazságügyi orvosszakértője volt, hogy nézze át az ügyet. Az orvosszakértő arra a következtetésre jutott, hogy „Vincent Foster öngyilkosságot követett el 1993. július 20-án a Ft. Marcy Parkban, mégpedig oly módon, hogy 38-as kaliberű revolverének csövét a szájába vette és meghúzta a ravaszt. Halálát önkezűség okozta.” Starr dr. Henry C. Leet, a fizikai bizonyítékok és a bűnügyi helyszínek rekonstrukciójának szakértőjét is felkérte a nyomozásban való részvételre. Dr. Lee akkoriban Connecticut Állam Bűnügyi Igazságügyi Laboratóriumát (Connecticut State Police Forensic Science Laboratory) vezette. Ő a jelentésében azt írta, hogy „a bűntett helyszínéről készített fényképek, a jelentések és a fizikai bizonyítékok újbóli és alapos vizsgálata után az adatokból az a következtetés vonható le, hogy Vincent W. Foster Jr. halálát öngyilkosság okozta. A helyszín, ahol rábukkantak Foster holttestére, megfelel az elsődleges helyszínnek”, azaz az volt az a hely, ahol Foster az öngyilkosságot elkövette. Ebben a jelentésben azonban Starr egy szóval sem említette azt az értekezletet, ahol Hillary a többi tanácsadó előtt megalázta, és nem említette a kedélyében bekövetkezett

változást sem. Ezekről a dolgokról csak azokban a jelentésekben esik szó, amelyeket az ügynökök a kihallgatásokról készítettek, legalábbis ezt állítja David Paynter, az a levéltáros, aki olvasta ezeket a jelentéseket, amikor az információhoz való szabad hozzáférést szabályozó törvénynek (Freedom of Information Act) megfelelően katalogizálta és elérhetővé tette ezeket a jelentéseket az Országos Levéltárban (National Archives). Mostanra azonban ezek a jelentések eltűntek a levéltárban fellelhető és az ügyre vonatkozó aktákból. Starr soha nem mondta el Copelandnek, hogy miért döntött úgy, hogy ezt a részt kihagyja a jelentésből, és Copeland is csak találgatni tud az indítékait illetően. „Starr nagyon becsületes fickó volt, és ha valami nem tartozott szorosan a hivatalosan folytatott nyomozás hatáskörébe, akkor nem ment a dolog után – állítja Copeland. – Azt hiszem, Hillary személyiségét és azt a módot, ahogy a Fehér Házban dolgozó beosztottjaival bánt, nem tartotta a nyomozás szempontjából lényegesnek.” Kétségtelen, hogy Foster mindezektől függetlenül is dönthetett az öngyilkosság mellett, de az FBI nyomozása alapján, ez az öngyilkossága előtt egy héttel történt epizód lehetett az, aminek alapján megérett benne a döntés, hogy önkezével vet véget az életének. Amikor Starrt is megkérdeztem, hogy ez a részlet miért maradt ki a jelentéséből, nem válaszolt. Amikor pedig azt kértem, hogy maga a külügyminiszter, Hillary Clinton fűzzön kommentárt a dologhoz, Philippe Reines, a miniszter főtanácsadója és államtitkár-helyettes azt mondta, hogy mivel Hillary a „világ problémáira” összpontosítja figyelmét, ezért a tanácsadói „igyekeznek megkímélni őt attól, hogy olyan lényegtelen dolgokkal, mint amilyen az ön fantazmagóriákba illő vádaskodása, eltereljék a figyelmét a fontos kérdésektől”. Mindebből az következik, hogy „ezeket a kérdéseket nem tesszük fel neki, és nem is fűzünk hozzájuk megjegyzést” – mondta Reines.

Mivel a Fehér Ház a kormánytagokat megillető mentelmi jogra hivatkozott, ezért a Starr által megbízott nyomozók soha nem kérdezhették ki Hillaryt. „Az egyik ügynökünk azonban alaposan megszenvedte az egyik ilyen tombolását” – meséli Copeland. Az ügynök ugyanis egy idézést kézbesített az Eisenhower kormányzati irodaépületben, amely pontosan a Fehér Ház mellett van, és az ügynök elkövette azt a hibát, hogy köszönt Hillarynek, amikor az elhaladt mellette. „Volt olyan bátor, hogy megszólította az egyik folyosón – mondja Copeland. – Az íratlan szabály ugyanis az, hogy senki nem szólhat hozzá, amikor egyik helyről a másikra megy. Olyannyira, hogy amikor az emberek látják, hogy közeledik, inkább besurrannak valamelyik nyitott irodába. De ez az ügynök nem ismerte az alapvető szabályokat. Miközben már kifelé tartott az épületből, Hillary éppen kiszállt a liftből és feléje közeledett. – Jó reggelt, Mrs. Clinton! – köszönt az ügynökünk. Erre fel a nő nekirontott. – Hogy merészeli? Maguk éppen azon dolgoznak, hogy tönkretegyék a férjemet! Épp akkoriban zajlott az a hatalmas hűhó a jobboldali összeesküvésről. – És hol vásárolja az öltönyeit? Turkálóban? – tette még hozzá mindezek betetőzéseként. Az ügynök heteken át senkinek sem szólt egy szót sem a találkozásról. „Végül nekem mesélte el a dolgot – mondja Copeland. – És még azt is hozzátette, hogy aznap a legjobb öltönyét viselte.”

14. FEJEZET MEZEI ÜGYNÖKÖK Az ügynökök, akik testközelből láthatták, hogyan él vissza hatalmával William Sessions, túláradó örömmel fogadták, amikor Clinton elnök 1993. július 20-án Louis J. Freeht jelölte a következő igazgatónak. Freeh korábban szövetségi bíróként, majd szövetségi ügyészként dolgozott, s pályafutását FBIügynökként kezdte. Az ügynökök úgy vélték, hogy végre egy olyan igazgatójuk lesz, aki érti, hogy mit csinálnak, és hatékonyan tudja irányítani az Irodát. Sessionstől eltérően, aki csak az „önök igazgatójaként” emlegette magát, Freeh ragaszkodott ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsák. Ám hiába haverkodott az utcán dolgozó ügynökökkel, és hiába utasította vissza azokat a juttatásokat, amelyeket Sessions annyira imádott, Freeh sem tudta az Irodán kívül hagyni a saját hóbortjait. A nyomozásról például még az a kép volt a fejében, amelyet 10 évvel korábban ügynökként elsajátított: az ügynök bekopog a bejárati ajtón és kikérdezi az ott lakókat. Képtelen volt felfogni, hogy időközben a technika elengedhetetlen része lett a bűnüldözésnek. A számítógépet felesleges kacatnak tartotta, e-mailt pedig nem használt. Weldon L. Kennedy, akit Freeh szakigazgatási aligazgatónak nevezett ki, jól emlékszik arra, hogy Freeh a számítógépét az íróasztala mögötti tálalószekrényen tartotta. „Egyszer sem láttam, hogy használta volna” – állítja Kennedy. Mikor Freeh leköszönt az igazgatói posztról nem sokkal 2011. szeptember 11-e előtt, az FBI számítógépei már olyan elavultak voltak, hogy még a templomi jótékonysági gyűjtésekre sem vették volna be azokat. Még a Pentium korszak előtti gépmatuzsálemek voltak, amelyeken nem lehetett az akkor használatos szoftvereket futtatni, nem volt CD-ROM olvasójuk, de még egeret sem lehetett használni velük. Az FBI belső levelezése olyan lassú volt, hogy az ügynökök inkább a saját e-

mail címüket használták. Ráadásul az FBI rendszere nem engedélyezte, hogy az ügynökség hálózatán kívülre is küldjenek e-mailt. Gyakran előfordult, hogy az Igazságügyi Minisztériumtól kapott támogatásból a helyi rendőrőrsök jobb technikához jutottak, mint az Iroda. Mivel az FBI számítógépei közül csak kevésen volt grafikus program, ezért az ügynökök a helyi rendőrőrsöt kérték néha meg, hogy otthoni gépükre küldjék el emailen a gyanúsítottak fotóit. Az ügynökök gépén a legfontosabb program az ún. automatizált esetkezelő rendszer (automated case support system) volt. Ezt az 1990-es évek közepén fejlesztették ki és az 1980-as évek technológiáját használta. Az internetre nem lehetett rácsatlakoztatni és az egeret nem ismerte fel. A rendszer lassú volt és a nyomozásoknál használhatatlan, ezért az Iroda további 42 különálló programot fejlesztett, amelyeket az ügynökök a fő program helyett használtak. De minden egyes új programban egyenként kellett ellenőrizni az adatokat, ha biztosak akartak lenni abban, hogy az egyes személyekre vonatkozó valamennyi személyes adatot átnézték. A „mezeiek”, azaz a legalacsonyabb fizetési osztályba tartózó ügynökök – különösen a New York-iak – a felső vezetésben általában az ellenséget látták. És ez alól Freeh sem volt kivétel. Noha most már ő is a vezetőséghez tartozott, a felsővezetőkben továbbra is a saját hatalmát veszélyeztető fenyegetést látott, és gyanakvással, ellenségesen kezelte ezeket az embereket. „Freeh elérte, hogy a rangidős ügynökök nem szívesen döntöttek saját hatáskörben, mert féltek a megtorlástól – mondja Anthony E. Daniels, akit Freeh nevezett ki igazgatóhelyettesnek a Washingtoni Iroda élére. – Rettegtek tőle. Freeh ugyanis megvetette a vezetőket.” „Freeh közölte, hogy nyíltságot vár tőlünk. De az első embernek, akinek volt mersze nyíltan beszélni vele, leharapta a fejét. Ha egy ügynök rossz híreket hozott, akkor a hírhozót gyilkolta meg vagy lökte az oroszlánok elé” – állítja Weldon

Kennedy. Minden hibája ellenére Hoover felismerte, hogy a sajtó milyen fontos szerepet játszik. Az FBI erejét növelte ugyanis az a kissé ugyan túlságosan is felfújt kép, hogy az Irodának dolgozó ügynökök egytől egyig szupermenek. Ha az emberek bíznak az Irodában, akkor feltehetően szívesebben működnek együtt az ügynökökkel is. Webster alatt a rangidős ügynökök kiképzési programjához tartozott az is, hogy ál-sajtókonferenciákat kellett rendezniük. Mivel azonban Freeh kevesebb mint hat évig volt ügynök, ezért még csak a közelébe sem jutott az FBI sajtóosztályának. Freeh az Irodában csupán az ügyészség kisegítő eszközét látta – amely csupán hivatalos sajtótájékoztatókon érintkezik a médiával nem pedig azt az intézményt, amely felelősséggel tartozik az egész amerikai közvéleménynek. AZ FBI-nál megszokott gyakorlat volt, hogy a riporterek interjúkat készíthettek az ügynökökkel azokról az esetekről, amelyben már elsőfokú ítélet született. Freeh azonban úgy döntött, hogy egyetlen esetet sem lehet megvitatni addig, amíg az összes fellebbezési szintet végig nem járta az ügy – márpedig ez a folyamat gyakran évtizedekbe tellett. Ez pedig azt jelentette, hogy szinte nem volt olyan ügy, amelyről tájékoztatást lehetett kapni. Freeh idején még a pozitív történetekről, így a profilalkotó programról vagy a többi FBI-os sikerről sem lehetett beszámolni. Mivel Freeh nem engedélyezte a sajtóosztály munkatársainak, hogy ismertessék egy-egy ügyben az FBI véleményét, ezért olyan negatív történetek jelentek meg, amelyekben az FBI álláspontja nem kapott hangot. Ez a felfogás különösen akkor lett káros, amikor egyre vadabb pletykák kezdtek keringeni arról, hogy az FBI miket tett Ruby Ridge-nél és Wacónál. Noha mindkét eset William Sessions alatt történt, mégis Freeh volt az igazgató, amikor ezt a két ügyet felkapta a politika. Freeh azonban ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az FBI cáfolja a hamis állításokat és az ügyeket a

saját környezetükbe helyezve megmagyarázza, inkább nagy csinnadrattával sajtótájékoztatókat hívott össze vagy közleményeket adott ki, amelyekben elítélte a korábban történteket és fegyelmi lépéseket jelentett be. Ezzel azonban úgy fényezte magát, hogy közben nagy károkat okozott az Irodának. „Válaszolnunk kellett volna ezekre a légből kapott vádakra, és gyorsan a nyilvánosság elé kellett volna tárni a tényeket – mondja Bob Ricks, egyike azon rangidős ügynököknek, akiket kivezényeltek a wacói esethez. – Még azt is mosolyogva kellett tűrnünk, hogy gyilkosnak nevezzenek bennünket. Még soha nem láttam az FBI-t ilyen helyzetben. Senki nem volt hajlandó megvédeni bennünket, mert ezek a problémák még akkor történtek, amikor nem Freeh volt a felelős vezető.” A központi vezetés ellen intézett keresztes hadjárata részeként Freeh a központokban dolgozó személyzetet is pergőtűz alá vette, és ezeket az embereket – akiket egyébként „droidoknak” nevezett – terepmunkára küldte. Weldon Kennedy figyelmeztette Freeht, hogy az Irodának szüksége lenne tapasztalt emberekre a központban is, hogy az ügyeket felügyeljék. Kennedy kötelességének érezte, hogy közbelépjen akkor is, amikor Freeh az egyik laboratóriumban dolgozó ügynököt, aki a világ első számú szakértőjének számított a cipőtalp- és autógumi-lenyomatok vizsgálatában, a jacksonville-i területi irodába akarta áthelyezni, hogy ott háttér-ellenőrzéseket végezzen. John W. Hicks, a laboratóriumot vezető igazgatóhelyettes, szintén igen éles hangon kikelt Freehnél a létszámcsökkentés miatt, és közölte vele, hogy a munka minősége fog romlani és elmaradásokat fognak felhalmozni, ha az eredeti terveinek megfelelően a laboratóriumban dolgozó 130 ügynök felét utcai munkára vezényli ki. Őrült gondolat, hogy olyan embereket, akik évtizedes szakértelmet szereztek a ballisztika vagy a robbanószerek terén, most az utcára küldenek mezei ügynöknek. De Freeh dühét, amit a központban dolgozók iránt érzett, nem lehetett lecsillapítani. Mivel Freeh nem vett

tudomást a panaszairól, Hicks kilépett az Irodától. Freeh azt akarta, hogy a legtapasztaltabb ügynökök a központokból az utcára menjenek, ezért a kínai hírszerzéssel foglalkozó, sokat megélt felügyelők kiléptek az FBI-tól. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy senki nem volt képben, aki irányítani tudta volna a nyomozást, amikor kiderült, hogy Wen Ho Lee, egy tajvani születésű tudós, aki a Los Alamos-i Országos Laboratóriumban (Los Alamos National Laboratory) dolgozott, titkos anyagokat adott át Kínának. Az FBI sorozatos döntései oda vezettek, hogy ezt a nyomozást alaposan elszúrták. „Mivel Freeh kezében nem volt elegendő bizonyíték egy klasszikus kémügyhöz, ezért megpróbálta a lehető legkatasztrofálisabb színben feltüntetni az esetet, és a bizonyíték hiányát azzal próbálta leplezni, hogy homályos és semmivel sem alátámasztott vádakra építve 59 rendbeli bűncselekményért emeltetett vádat Lee ellen” – meséli a kémügyekben részt vevő volt ügyész, John Martin. Lee óvadéki tárgyalásán 1999 decemberében a kormány meggyőzte a bírót, hogy Lee annyira veszélyes, hogy óvadék ellenében sem lehet szabadlábra helyezni. Lee emiatt 9 hónapot töltött börtönben szigorú megfigyelés alatt. A cellájában például állandóan égett egy kis lámpa, hogy mindig szemmel tudják tartani. Amikor pedig napközben kiengedték sétálni, mindvégig lábbilincset kellett hordania. Hogy Lee kétszínűségét bizonyítsa, Robert Messemer, az ügyben nyomozó egyik új ügynök azt mondta az óvadéki tárgyaláson, hogy Lee kölcsönkérte egyik kollégájától a számítógépét, mondván, hogy le akar tölteni egy rezümét. Pedig Lee, állította eskü alatt Messemer, azért vette kölcsön a számítógépet, hogy titkos fájlokat töltsön le. A tényfeltáró eljárás során a védelem azonban felfedezte, hogy Messemer hamisan tanúskodott. Lee kollégája soha nem mondott olyasmit, hogy Lee egy rezümét akart letölteni, hanem egyértelműen közölte a kollégájával az igazat: azért van szüksége

a számítógépére, hogy fájlokat töltsön le. A 2000. augusztus 17én tartott második óvadéki tárgyaláson Messemer elismerte, hogy jó szándékú hibát követett el. A beismerés azonban katasztrofális hatásokkal járt. 1985-ben, egyetlen év alatt a Webster irányítása alatt álló FBI tizenegy fontos kémet tartóztatott le, és egyetlen esetben sem emeltek a gyanúsítottak panaszt, hogy megsértették a jogaikat, vagy hogy az FBI törvénytelenül járt el. Sem Webster, sem az Igazságügyi Minisztérium kémkedési ügyekre specializálódott főügyésze, Martin nem támogatott volna egy olyan vádemelési javaslatot, amely Martin szerint a bizonyítékok hiánya miatt ilyen szemmel láthatóan gyenge lábakon állt. James A. Parker bíró, akit szörnyen feldühített, hogy „kormányunk végrehajtó szerve … ilyen átlátszó félrevezetéssel” próbálkozott, 2000. szeptember 13-án szabadon bocsátotta a 61 éves Leet. A bíró azt is közölte, hogy Lee letartóztatása „szégyent hozott az egész nemzetre és annak minden egyes tagjára”. A nézőközönség soraiban Lee barátai és családtagjai elsírták magukat. Lee egyetlen vádpontban vallotta bűnösnek magát: abban, hogy törvénytelenül gyűjtött és őrzött nemzetbiztonsági szempontból fontos adatokat. Beleegyezett abba, hogy az addig előzetesben töltött idejét szabják ki rá büntetésként, és ezenfelül vállalta, hogy részt vesz egy összesen 60 órán át tartó kihallgatáson, ahol eskü alatt vall a feltett kérdésekről. Freeh volt a felelős azokért a problémákért is, amelyek a Richard Jewell-ügy kapcsán felmerültek. Amikor 1996. július 27én egy bomba robbant az olimpiai játékok során az atlantai Centenáriumi Olimpiai Parkban, az FBI figyelmét felkeltette Jewell, az a biztonsági őr, aki éjjel egy órakor felhívta a rendőrség figyelmét egy gyanús zöld hátizsákra. Jewellt a tévébe is meghívták, ahol elmondta, hogyan próbálta meg evakuálni a helyszínt, mielőtt a bomba felrobbant, és megölt két embert és megsebesített másik 111-et.

Három nappal később az Atlanta Journal-Constitution névtelen forrásokra hivatkozva azt állította, hogy az FBI által folytatott nyomozás egyik gyanúsítottja Jewell. A cikk szerint nem ritka az, hogy maguk az elkövetők állítják magukról, hogy a tett helyszínén hősies módon viselkedtek. A cikk miatt az FBI úgy döntött, hogy előrehozza Jewell kihallgatásának időpontját. Aznap délután Don Johnson és Diader Rosario ügynökök Jewell lakásához hajtottak és megkérdezték tőle, hogy bemennee velük a helyi irodába. Ha Jewell az ügynök kérdéseire kielégítően válaszol, akkor onnantól békén hagyják. Jewell beleegyezett, és a saját autóján követte az ügynököket a helyi irodába. A kihallgatás már egy és negyed órája zajlott és az ügynökök még mindig Jewell hátterét próbálták feltérképezni, amikor Freeh felhívta David W. „Woody” Johnson Jr.-t, az FBI atlantai irodájának egyik rangidős ügynökét. Johnson az irodájában volt, egy folyosóval feljebb, mint ahol Jewell kikérdezése folyt. Az irodában éppen ott ült néhány másik rangidős ügynök is, valamint Kent B. Alexander ügyvéd. Freeh utasította őket, hogy olvassák fel Jewellnek a jogait. Az FBI quanticói Akadémiájáról épp kikerülő, kezdő FBIügynök is tudja, hogy egy sor bírósági döntés miatt minden gyanúsítottnak fel kell olvasni a törvényben rögzített jogait, ha őrizetbe veszik vagy letartóztatják. De Jewell esetében egyikre sem került sor. Johnson ezt közölte is Freehvel, majd a kihangosított telefonon át Alexander is elmondta, hogy egyetért Johnsonnal. De az igazgató hajthatatlan volt. Woody Johnson ezután lesétált a lépcsőn és kirángatta a szobából a két ügynököt, akik már szépen haladtak Jewell kikérdezésével, majd átadta nekik Freeh üzenetét. Az ügynökök visszatértek a konferenciaszobába és felolvasták Jewellnek a jogait. Erre fel Jewell közölte, hogy ügyvédért akar telefonálni, a kihallgatásnak pedig vége szakadt.

„Ha folytathattuk volna a beszélgetést Jewell-lel, akkor sikerült volna igazolni, amit elmondott nekünk, és akkor gyorsabban tisztázhattuk volna” – állítja Woody Johnson. Három hónappal később az FBI valóban tisztázta Jewellt, ahogy az rögtön megtörténhetett volna, ha Freeh nem avatkozik az ügybe. A három hónap alatt azonban Jewell neve besározódott. Végül egy szökésben lévő férfit, Eric Robert Rudolphot vádolták meg a robbantással. Amikor Eugene F. Glenn, az FBI Salt Lake City-i területi irodájának vezetője arról panaszkodott, hogy az Iroda vizsgálata a Ruby Ridge-i fiaskó ügyében inkább az eset eltussolásával ér fel, Freeh főtanácsadója, Howard M. Shapiro erre azt válaszolta, hogy az efféle vádak felemlegetése „színtiszta felelőtlenség és káros az FBI számára”. Ez volt az a mentalitás, amely az egész Irodát belengte J. Edgar Hoover idején is. Freeh egyetlen pozitív lépése az volt, hogy megerősítette az FBI külföldi jelenlétét. Miután az egyik legjelentősebb FBImaffiaügyben, az ún. pizza connectionben (pizzakapcsolat) a vádat képviselte, Freeh rájött arra, hogy a bűnözés mennyire globális jelenséggé vált. Mire Freeh távozott az igazgatói székből, az FBI-nak már negyvennégy tengerentúli irodája volt Moszkvától és Panamavárostól kezdve egészen Nairobiig és Iszlámábádig. Amikor a hivatalát elfoglalta, ezekből az ún. jogi attaséi kirendeltségekből csupán 20 akadt, ma már azonban 75 ilyen kirendeltség vagy képviselet akad világszerte. Freeh annak ellenére átverte a bővítést, hogy az Iroda vezetői közül többen ellenezték a dolgot, mert képtelenek voltak belátni, hogy miért lenne szükség a külföldi jelenlét növelésére. Freeh óriási bakijai miatt azonban úgy tűnt, hogy a szervezet, amelyet Hoover oly nagy szeretettel épített fel, a saját lerombolásán fáradozik. Csaknem minden fél évre jutott egy újabb botrány. Mivel Freeh olyan területeken is érvényesítette az akaratát, amelyekhez nem sokat értett, ezért ilyenkor megzavarta az FBI berkeiben megszokott és bevált eljárási

folyamatokat. Fő szempontja minden esetben az volt, hogy rövid távon ő kerüljön jól ki az ügyekből. Hosszú távon azonban ez a hozzáállás lerombolta az FBI hitelességét és hírnevét, és sokkal nagyobb károkat okozott az Irodának, mint Sessions visszaélései a hatalmával.

15. FEJEZET HANSSEN ELFOGÁSA Az Utolsó jelentés (Breach) című filmben az egyik színész, aki az FBI egyik nem ügynökként dolgozó munkatársát, Eric O’Neillt alakítja, a következőket mondja: „Ez az alak, akit lebuktatott, Amerika történetének leggonoszabb kéme volt.” De a valós történet, ahogyan az FBI felfedezte a saját soraiban megbúvó kémet, Robert Hanssen ügynököt, már korántsem hasonlít a filmben látottakhoz, és mostanáig még a nagyközönség sem ismerhette meg. Az FBI 1986 óta próbálkozott azzal, hogy kiderítse, ki lehet az amerikai titkosszolgálatok soraiban megbúvó vakond. Miután a KGB sorra buktatta le és végezte ki az amerikaiak embereit, mind az FBI, mind a CIA arra a következtetésre jutott, hogy a KGB egy magas beosztású forrással rendelkezik, és ez a forrás adja át azokat az információkat, amelyek nyomán leleplezik az amerikai ügynököket. Amikor 1994-ben letartóztatták a CIA egyik tisztjét, Aldrich Amest, az sok lebukást megmagyarázott. Ames legalább kilenc, a Szovjetunióban dolgozó kém haláláért volt felelős, ráadásul az amerikai kémelhárítási technológiák közül is sokat átadott a szovjeteknek. De a lebukások közül még ez sem adott mindegyikre magyarázatot. Felmerült a gyanú, hogy egy másik kém is volt, aki beárulta az ügynököket, és ez a gyanú bizonyossággá vált, amikor az FBI elkezdte vizsgálni, hogy az egyik amerikai diplomata, Felix Bloch nem a szovjeteknek dolgozik-e. Bloch már régóta állt a Külügyminisztérium szolgálatában: egészen 1987-ig a bécsi követségen szolgált a kirendeltség második embereként. Párizsban ugyanakkor a francia kémelhárítás megfigyelés alatt tartott egy bizonyos Reino Ginkmant, a KGB egyik tisztjét, és ennek során 1984. május 14én lefényképezték, ahogy Gikman találkozik egy italra Blochhal

az Hôtel Meurice bárjában, a rue de Rivolin. Miután legurítottak néhány whiskyt, Bloch és Gikman együtt ebédelt a hotel barna faborítású vendéglőjében. Az étkezés végén Ginkman azzal a fekete aktatáskával sétált ki a vendéglőből, amelyet Bloch hagyott az asztal alatt. Május 28-án ismét találkoztak, ezúttal Brüsszelben. Eközben a francia titkosszolgálat értesítette az FBIt is a találkozókról. Június 22-én egy férfi telefonált Blochnak, és közölte vele, hogy Pierre nevében telefonál – Ginkman ezt a kódnevet használta Bloch előtt. A lehallgatott beszélgetés során, a férfi sokat-mondóan közölte Blochhal, hogy Pierre nem tudja felkeresni a közeljövőben, mert beteg lett. „Fertőzésre gyanakodnak mondta. Aggódóm maga miatt is. Vigyázzon magára!” A figyelmeztetés azt jelentette, hogy a KGB tudomást szerzett arról, hogy a nyugati hírszerző szolgálatok tudnak Bloch és a szovjet titkosszolgálat kapcsolatáról. 1994 novemberében az FBI nagy erőkkel kutatni kezdte, hogy ki lehetett az a kém, aki megsúgta az oroszoknak, hogy leleplezték Bloch kapcsolatát Ginkmannal, és aki amerikai kémeket adott ki a szovjeteknek. A Graysuit (szürke öltöny) fedőnév alatt futó akcióban 16 magas beosztású FBI-ügynök vett részt Mike Rochford vezetésével, aki az FBI titkos kémelhárító programját vezette, később pedig az FBI hírszerzési osztályának élére került. Végül maga Rochford szervezte be azt az orosz hírszerző tisztet, aki feladta Hanssent és ezzel megoldotta az ügyet. Ehhez azonban elsősorban arra volt szükség, hogy Rochford bizalmat keltsen az emberben. A professzor külsejű Rochford mindig halkan beszél. Az ember nem bízik meg első látásra abban, akinek a vonásai túl szabályosak, vagy akinek a választéka pontosan a feje tetején húzódik. Rochford arca azonban épp egy kicsit szabálytalan. Őszes-fekete haja pedig úgy áll, mint egy szénaboglya. Ezüstkeretes szemüvege lecsúszik az orrára, s azért, hogy az emberre tudjon nézni, a fejét kicsit előre

billenti, márpedig ez a mozdulat azt sugallja, hogy figyelmesen hallgatja az embert, ami ismét csak bizalmat ébreszt. A szemüvege felett meleg kék szemeivel az emberre pillant, majd halkan mindössze annyit mond, „ühüm”, amivel megint csak az egyenességét hangsúlyozza és a beszélgetőtársa legszívesebben bármit elmondana neki. Rochford nekem mondta el először Hanssen lebukásának történetét: „Én kezdtem összerakni a csapatot, de elsőre senkinek nem mondtam meg, hogy beveszem. Mivel azt mondták, hogy bárkit vihetek, akit csak akarok, ezért inkább először körbementem és kiszúrtam magamnak azokat a fickókat, akikre számítottam. És akkor ezek a fiúk váratlanul kaptak egy furcsa hívást, hogy a hazugságvizsgáló csoport várja őket. Elvégezték a hazugságvizsgálatot, és mire átmentek rajta, én már kint vártam rájuk. A kémelhárító ügyekben legjártasabb embereket gyűjtöttem magam köré az egész Irodából.” Csaknem valamennyi kémet azért sikerül leleplezni, mert valaki feldobja az illetőt. Mivel most senkitől sem kapott tippet, ezért Rochford készített egy 58 elemből álló mátrixot, amelyben az elemek egytől egyig ráillettek a kémre, akit kerestek. Az elemek között szerepelt az a tény is, hogy ennek az azonosítatlan személynek lehetősége nyílt arra, hogy a CIA kémelhárító központjában tartott heti értekezletekről rendszeresen tájékoztassa a KGB-t, illetve később annak utódját, az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálatot (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki – SZVR). A kém tudott arról is, hogy az FBI nyomoz Felix Bloch után, és hozzáférhetett azokhoz a szigorúan titkos technikai adatokhoz, amelyek a szovjet, illetve később az orosz létesítményekbe való behatolásokhoz kapcsolódtak. Ezen felül, ismerte azoknak a KGB-tiszteknek a személyazonosságát, akik a CIA-nak kémkedtek. Csaknem valamennyi olyan akció, amelyről az adatok kiszivárogtak, a CIA hatáskörébe tartozott. Ennek nyomán pedig mind a CIA, mind az FBI azt a téves következtetést vonta le,

hogy a kém a CIA-n belül van. Az első körben 253 azonosítatlan személy került fel a listára, majd az egység a lehetséges kémek listáját leszűkítette először 35, majd ló, aztán 8, legvégül pedig egy ember nevére. Ez az ember a CIA egyik tisztje, Brian Kelley volt, aki hozzáférhetett a legtöbb olyan programhoz, amelyről infók szivárogtak ki. Többek között ő vezette a CIA-n belül a Bloch ügyében indított nyomozást. A sors fintora, hogy véletlenül még közel is lakott Hanssenhez. „Minden okunk megvolt azt feltételezni, hogy a behatolás a CIA-ban történt – mondja Rochford. – De elképesztően nagy hibát követtünk el azzal, hogy az Irodán belül nem vizsgálódtunk elég alaposan.” Ugyanakkor Rochford arra is rámutatott, hogy az ügyön dolgozó CIA-tisztek is úgy gondolták, hogy a CIA-n belül van a kém. „Ebbe az elemzésbe bevontuk az Ügynökséget is, és az ő elemzőik legalább annyira értették a dolgukat, mint a mieink – állítja Rochford. – Ott ültünk egy asztal körül a CIA Kémelhárítási Központjában (CIA’s Counterintelligence Center), és lényegében szavazással döntöttük el, hogy ki a leggyanúsabb személy. És a szavazásnál mindenki egy emberként úgy döntött, hogy az ügynökségen dolgozók között van az emberünk, Nem mi voltunk egyedül a hunyok.” A vizsgálat egyik pontján az FBI még hazugságvizsgálatnak is alávetette Kelleyt. „Odajöttek hozzám és azt mondták: »Nézd, van köztünk egy kém, tudjuk, hogy van köztünk egy kém« – meséli Kendall Shull, aki az FBI-nál a hazugságvizsgálatokat végzi. – Aztán azt mondták: »ezekről a programokról infók szivárogtak ki. Most már tudjuk, hogy ki volt az. Brian Kelley, aki a CIA-nál dolgozik.« Ezt követően pedig bepoloskázták a házát és az autóját.” A várakozásokra rácáfolva Kelley azonban átment a hazugságvizsgálaton. „Elmagyaráztam nekik, hogy a teszt pontos, mire

lényegében azt mondták, hogy a fickó kicselezte a tesztet – magyarázza Shull. – Ők ugyanis azt gondolták, hogy ez lehetetlen. Túl sok bizonyíték van arra, hogy ez a fickó ugyanaz a fickó, akit keresünk. Erre azt válaszoltam: én ennek ellenére sem változtatom meg a tesztem eredményeit. De erre nem is kértek meg. Mondtam nekik, hogy ragaszkodom ahhoz az állításhoz, hogy a gép nem rögzített hazugságot. És azt gondolom, hogy nem a jó fickót hoztátok ide.” Rochford is megerősítette, hogy Kelley átment a hazugságvizsgáló teszten, de állítása szerint a tesztet követően Shull a szabvány FD-302-es jelentésében azt írta, hogy a teszt eredményei szerint Kelleynél akkor sem lehetett kimutatni hazugságot, amikor azt kérték tőle, hogy szándékosan hazudjon az ún. stimulációs teszt során, amely lényegében egy olyan próbateszt, amely alatt az alanynak bemutatják, hogyan működik a hazugságvizsgálat. Rochford szerint Shull azt írta, hogy az a tény, hogy a hazugságvizsgálat nem mutatta ki az alany hazugságát, a teszt eredményeinek érvényességét is kétségbe vonja. Shull azt állítja, hogy nem emlékszik már erre az eredményre, vagy arra, hogy mit írt a jelentésben, amely még jelenleg is titkosnak számít. De azt mondja – és szavait alátámasztja az FBI egykori hazugságvizsgálója, Richard Keifer is –, hogy a próbateszt csupán azt a célt szolgálja, hogy az alany megismerkedjen a hazugságvizsgálat menetével és ennek semmi köze a végeredmény érvényességéhez. Noha Rochford továbbra is Kelleyt tartotta az első számú gyanúsítottnak, a nyomozást más szálon is folytatták. A hajsza oly elszántan folyt, hogy Rochford arra a döntésre jutott, hogy megkísérel megvesztegetni néhány aktív vagy visszavonult orosz hírszerző tisztet, akik feltehetően releváns információkkal rendelkeznek, és akiket a nagy lé esetleg elcsábít. Rochford még az árat is megszabta: egymillió dollár minden átadott skalpért. Rochford ezt az ötletet a KGB egyik tisztjétől, Vitalij Jurcsenkótól

lopta, aki egyszer elárulta Rochfordnak, amikor a KGB-t elárulva átállt a CIA-hoz, hogy a KGB ezt a megközelítést tartja célravezetőnek. „Senki nem szereti a hideghívásos becserkészéses eljárást, mert a hírszerző szakmában ezt tartják az egyik legrosszabb módszernek – meséli Rochford. – Olyan ez, mintha odamennél egy vadidegenhez és arra kérnéd, hogy bújjon ágyba veled. Ez egy nagyon bensőséges kapcsolat, és ha az ember nem valamiféle emberies módon, valamilyen már korábban létrejött kapcsolatra alapozva vág bele, akkor az esetek 99,9%-ában a fickó nemet fog mondani.” Rochford összeállított egy listát, amelyen mintegy 200 potenciális célpont szerepelt, akik aktív vagy visszavonult tagjai voltak a KGB-nek vagy az SZVR-nek. Már volt egy korábbi lista, amelyet még Tim Caruso, Jim Holt, James Milburn és Art McLendon állított össze, ezt frissítették most fel az ő, és az ügyön dolgozó, Rochford MC-43 egységébe tartozó ügynökei segítségével. A világ különböző tájain dolgozó CIA-tiszteket is megkérték, hogy a lehetséges célpontok közül ők is cserkésszenek be néhányat, míg Rochford és a többi FBI-ügynök másokkal foglalkozott. Wayne Barnes ügynök például azt állítja, hogy ő szervezte be azt a hírszerző tisztet, aki szerinte végül feladta Hanssent. De Barnes ebben az esetben tévedett, mondja Rochford. Egy-egy hideghívás előtt az FBI-ügynökök és a CIA-tisztek a szóban forgó egyénről elérhető összes információt áttanulmányozzák. Még ha üres kézzel is térnek vissza, az a hírszerző, akit kiválasztottak, jelentést fog tenni a találkozóról, ezzel pedig lényegében másoknak is elújságolja, hogy nagy pénzt fizetnek annak, aki feladja az addig sikeresen rejtőző kémet. Rochford 28 ilyen hideghívást hajtott végre, mielőtt megütötte a főnyereményt. Ebben az esetben az FBI egy áltelefontársaságot hozott létre, hogy egy baráti országba csalják

az orosz SZVR egyik tisztjét, egy üzletembert. A telefontársaság feje, aki mellesleg az FBI ügynöke volt, azt hazudta, hogy lehetőséget kínál az orosz tisztnek, hogy az beindíthassa saját üzleti vállalkozását. Miután az orosz odautazott, a cégvezető közölte, hogy az üzlet kútba esett. Miután a férfi otthagyta a találkozót, ahol közölték vele a rossz hírt, Rochford kiszállt egy furgonból és odasétált a férfihoz. – Helló, hogy van? – köszönt oda Rochford. – Hát maga meg kicsoda? – kérdezett vissza a hírszerző tiszt, miközben egy furcsa pillantást vetett rá. Normális esetben Rochford álnevet használt volna, de most sutba dobta a megszokott szabályokat és kertelés nélkül közölte a másikkal, hogy az FBI ügynöke, majd megmutatta az igazolványát és átnyújtotta az FBI-os névjegykártyáját. – Ez provokáció! – kiáltott fel a férfi. – Nem tudom, hogy miről beszél. Üljünk be egy italra valahová! – javasolta Rochford. – Nem, arról szó sem lehet – mondta az ügynök. – Idegenekkel nem iszom. Ennek ellenére a férfi mégis beleegyezett, hogy egy pohár vizet megiszik az ügynökkel a férfi szállásának vendéglőjében. – Most elmondom, hogy mit csinálok a névjegykártyájával – vágott bele a férfi. – Elviszem a legközelebbi orosz érdekeltségű helyre, beszélek a biztonsági tiszttel, ő fogja és elviszi egy fontosabb napilaphoz, és a maga névjegykártyája és a képe holnap már az újság címlapján fog virítani. – Ez remek, de ennyire ne tartsa sokra magát – válaszolta Rochford. – Maga nem ennyire fontos személy. – Maguk húztak csőbe ezzel az üzleti ajánlattal! Tudom, hogy maguk voltak azok. – Nem akarok rosszat az üzletének, nem akarok rosszat magának. Még az országának sem akarok ártani – tagadta a vádakat Rochford. – Ellenben van egy ajánlatom. Felajánlom, hogy maga lehet a legsikeresebb orosz üzletember a posztszovjet

korszakban. Az FBI úgy intézte a repülőjegyeket az álcaként létrehozott üzleti vállalkozáson keresztül, hogy az orosz üzletembernek még egy hétig a városban kellett maradnia mielőtt visszatérhetett volna Oroszországba. Ha pedig előbb akart volna hazamenni, egy sokkal drágább jegyet kellett volna megvennie, márpedig nem volt túl sok pénze. – Amikor csak eljön, engem itt talál – mondta Rochford. – Vacsorázzunk együtt ma este, és akkor alaposabban átbeszélhetjük ezt a dolgot, mert látom, hogy most zaklatott! És ameddig a városban van, addig én fizetek. – Megmondom mi lesz – válaszolta erre az orosz. – Ott leszek a vacsorán, de velem lesz valamelyik orosz létesítmény biztonsági tisztje is. – Remek, vele is szívesen találkozom – mondta erre Rochford. – Ő is a vendégem. Erre fel a hírszerző tiszt hosszasan szidalmazni kezdte Amerikát, olyasmiket mondott, hogy a kommunizmus felsőbbrendű ideológia, és a Szovjetunió csak azért esett szét, mert Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta az oroszokat. Miközben a férfi oroszul káromkodott, Rochford előhúzott egy tollat és kezdte leírni, amiket a férfi mondott. – Most meg mit csinál? – kíváncsiskodott a férfi, aki nem jött rá, hogy Rochford folyékonyan beszél oroszul. – Gyönyörű, változatos nyelv – válaszolt az amerikai. – Egyszer még majd hasznát veszem ezeknek a szavaknak. Ezt jól írtam le? – kérdezte, és a tollával az egyik szóra mutatott. Később Rochford egy csapat FBI-ügynökkel és elemzővel, valamint CIA-tiszttel találkozott, akik egy másik szállodában szálltak meg, és elmesélte a nap eseményeit. Lehangolt volt, s azt állította, hogy a célpont nem igazán akart szóba állni vele. Két orosz szakértő, Jim Milburn és Carolynn Gwen Fuller, akik a cserkészéshez segítettek neki kitalálni a fedősztorit, további tanácsokkal látták el Rochfordot. Ők és a többiek meggyőzték,

hogy érdemes még egy esélyt adni a dolognak. Rochford is beleegyezett, hogy még egyszer találkozik a pasassal, 6 órakor a szállodájánál. – Maga fizet? – kérdezte a fickó, amikor Rochford meghívta vacsorára. – Mert akkor ma este homárt vacsorázunk – mondta az orosz, amikor Rochford közölte vele, hogy ő állja a számlát. A következő pár napban Rochford és az orosz hírszerző tiszt együtt reggelizett, ebédelt és vacsorázott. A férfi, hol barátságos volt vele, hol meg ellenséges. Végül Rochford előhozakodott egy olyan gyanúba keveredett CIA-kém esetével, akit soha nem állítottak bíróság elé. Megkérdezte azt is, hogy Aldrich Ames többet súgott-e az oroszoknak, mint amiről tudomásuk volt. Rochford a két esetet úgy emlegette, mint az első, illetve mint a második számú esetet. Az elképzelés az volt, hogy fokozatosan jut el a történetben az azonosítatlan személyig – ez lett volna a hármas számú eset –, Rochford valódi célpontjáig. Italozás közben a forrás néhány apróságot árult el az első két esetről. „Látszott rajta, hogy kezd egészen megbarátkozni velem, és én is egészen megkedveltem” – meséli Rochford. Mégis, amikor együtt rótták az utcákat és a férfi meglátott egy drága autót, máris kötözködni kezdett Rochforddal. „Látta azt a férfit a Mercedesben? – kérdezte. – Ha egyszer eljön Oroszországba és megkeres, akkor majd az embereim szereznek magának egy ilyet.” A találkozóikat követően Rochfordban még több kétség merült fel, és ezekről a csapatának is beszámolt. Úgy tűnt, hogy amint egyet lép a férfi irányába, az máris két lépést hátrál. „Ez a fickó nem vesz be semmit, amivel etetem – újságolta csalódottan Rochford. – Csak szórakozik velem. Láttam már ilyet.” De a többiek egyre csak bátorították, és azt mondogatták, hogy már látják a haladást. Végül Rochford előállt a farbával, és közölte az SZVRtiszttel, hogy „kész vagyok egymillió dollárt fizetni, ha az egyik

ügyben megválaszolja a kérdésemet és onnantól fogva nem is látjuk egymást.” A férfi erre fel még több részletet árult el az első számú üggyel kapcsolatban, olyasmiket, amelyek akár a szóban forgó személy letartóztatásához is vezethettek volna. Ráadásul még a kettes számú esettel – azaz Amesszel – kapcsolatban is elmondott még pár dolgot, és elárulta, hogy kik buktak le miatta. Két nappal azelőtt, hogy a férfi hazaindult volna, ők ketten megint együtt koktéloztak vacsora után. A férfi tósztot mondott. „Mike, magából még egyszer tábornokot faragok, és ahogyan maga is mondta, én leszek a legsikeresebb orosz-amerikai üzletember az országaink történelmében. Ha mi ketten összefogunk, sikerülni fog!” Erre koccintottak. Később együtt sétáltak a városban. A férfi Rochfordra pillantott és elmondta neki, hogy az amerikaiak hogyan oldottak meg technikailag egy szigorúan titkos behatolást az oroszok rendszerébe, ez pedig szemmel láthatóan izgalomba hozta az FBI-ügynököt. A másik nyugtázta is Rochford reakcióját. Aztán közölte vele, hogy a reakciójából egyértelműen kiderült a számára, hogy az FBI-ügynök is tudott erről a titkos akcióról. – Ha ez látszik rajtam, akkor rendben, de nem fogok semmi olyasmit mondani, hogy bármit is tudok a dologról – mondta neki Rochford. – Akarja tudni, hogy mit tudunk, honnan tudjuk és hogyan jutottunk az információhoz? – kérdezte a férfi. – Nos, ez valóban érdekelne – válaszolta Rochford és megpróbált nem túl mohónak tűnni. A férfi erre fel azt javasolta, hogy menjenek Rochford hotelszobájába és írjanak szerződést. – Szükségem lenne pár millió dollárra – közölte. – Fantáziavilágban él. Ilyen üzleteket én nem köthetek – válaszolt neki Rochford. – Már megmondtam, egy skalp egymillió dollár. Talán az egyes és a hármas számú esetért

tudunk szerezni valamit. Mivel a kettes számú esetben, ez volt Ames, az FBI már letartóztatta az emberét, ezért érte, bár további információk is érdekelték őket, egymillió dollárt nem akartak kifizetni. – Ha ezt elmondom, akkor át kell települnöm egy biztonságos nyugati országba és valamiféle új civil munkát is kell tanulnom – válaszolta a forrás. – Rendben, beszéljünk a dologról, de ne itt – felelte erre Rochford. Aztán mintha a férfi mégis meggondolta volna magát. – Ha a hotelszobába megyünk, akkor mindent jelenteni fog, és az egyik embere felveszi a beszélgetésünket, akkor pedig lebukom és megölnek – mondta a férfi. Mégis elmentek együtt Rochford szállodai szobájába, ahol Rochford kézzel megírta a szerződést. Rochford először azt mondta neki, hogy csupán két ember tud a kapcsolatukról és csak ők ketten írhatják alá a szerződést: Louis Freeh, az FBI igazgatója és George Tenet, aki a CIA-t vezette. – Maga hazudik nekem – közölte erre fel a férfi. – Egy egész csapat dolgozik magának. Még az is meglehet, hogy a szomszéd szobában hallgatóznak. – Meg kell bíznia bennem – mondta erre Rochford. – Az FBI és CIA igazgatója természetesen tud a dologról, és persze mások is. Ezek után Rochford szobájában még hét órán át folyt az alkudozás, s a szobában költötték el az ebédet és a vacsorát is. A szerződés végső változata mintegy öt oldalra rúgott. Ennek megfelelően a férfi rögtön megkap 750 ezer dollárt, de a teljes összeg, amely magában foglalta az áttelepülés, a képzés és az évjáradékok összegét is, elérte a 7 millió dollárt. Cserébe a szerződés szerint a férfi egy-egy skalpot szolgáltat az egyes és a hármas számú esetben, míg további hírszerzési információkat ad át más ügyekhez kapcsolódóan. A férfi abba is beleegyezett, hogy ha bírósági tárgyalásra kerül sor bármelyik ügyben, akkor

hajlandó lesz tanúvallomást tenni. A személyazonosságát azonban nem fedik fel a tárgyaláson. – Ezt eljuttatom az FBI igazgatójának kezébe – közölte Rochford. – Ő átadja a központi hírszerzés igazgatójának, és reggelre meglesz a válasz. Miután a szerződést helybenhagyták és aláírták, Rochford elrendezte a módját, hogy a pénzt átutalják a forrásnak, majd ezt követően megállapodtak, hogy a CIA-n keresztül fognak titokban találkozni és kommunikálni Oroszországban. Az oroszok nem ismerték Hanssen valódi nevét, vagy azt, hogy hol dolgozik. Ők Ramon fedőnév alatt tartották számon. Akárcsak az FBI és a CIA, ők is azt feltételezték, hogy a férfi a CIA-nál dolgozik. A forrás ezért kissé aggódni kezdett, hogy a CIA is belekeveredik az ügybe. Rochford biztosította őt, hogy a dolgokat egy olyan CIA-tiszt szervezi majd, akivel éveken át együtt dolgozott és akiben megbízott. Ezek után kezet ráztak és meghatározták azt a dátumot, amikor Oroszországban a forrás átadja a dokumentumokat az álcázott CIA-ügynöknek. De a megbeszélt időpontban a forrás nem bukkant fel. „A kérdés az volt, hogy átvert-e bennünket – meséli Rochford. – Akkor már 500 ezer dollárt kézhez kapott. Mindkét ügynökségen akadtak olyan kétkedők, akik azt kérdezgették: »Lehet, hogy átvert bennünket?«”

16. FEJEZET AZ „UTOLSÓ JELENTÉS” Kiderült, hogy az SZVR hírszerzője azért nem bukkant fel a CIAval megbeszélt találkozón, ahol fel kellett volna adnia Robert Hanssent, mert attól félt, hogy lebukhat. Beleegyezett azonban abba, hogy egy másik időpontban kerüljön sor a találkozóra, ahol is átadott egy köteg dokumentumot, amelyekből kiderült, hogy a kém, akit Mike Rochford üldözött, Hanssen volt. A CIA a dokumentumokat repülővel visszaküldte Amerikába, és az egész ügyet hibátlanul kezelte. Az FBI által kért előírásoknak megfelelően az Ügynökség a dokumentumok átadásáról feljegyzést készített, a bűnügyi eljárásokban bevett szabályoknak megfelelően. A központban az FBI technikusai a Mike Rochford által beszervezett forrástól érkező dokumentumok minden oldalát feldolgozták és beszámozták. Az FBI és a CIA egyaránt arra számított, hogy a dokumentumok Brian Kelleyre fognak vallani. Ehelyett az derült ki a papírokból, hogy a kém egy olyan időpontban adott át egy jelentős iratmennyiséget orosz kapcsolattartójának Észak-Virginiában, amikor Kelley nem tartózkodott az országban. „Hacsak nem volt egy bűntársa, akkor nem lehet a mi fickónk” – döbbent rá Rochford. Az orosz hírszerző tiszt által átadott egyik borítékon az állt, hogy azt addig ne nyissák ki, amíg Rochford nem beszélt a forrással. Később a forrás megkérdezte Rochfordtól, hogy az FBI-nak tetszett-e az anyag, amit küldött. A különleges módon feliratozott borítékra külön is rákérdezett. – Kinyitotta a borítékot? – kérdezte. – Nem – felelte Rochford. – Azt mondta, ne nyissam ki addig, amíg nem beszéltünk. – Maguk tökelütöttek! Azt reméltem, fogta az adást. Csak annyit akartam elérni, hogy körültekintően bánjanak vele. Rajta,

nyissák ki! A borítékban egy magnószalag volt, amelyen egy férfi beszélt az FBI egyik New York-i, nem központi épületéből a KGB egyik tisztjével, aki egy telefonfülkéből hívta. A két férfi megegyezett, hogy ha a kapcsolat megszakad, akkor az orosz fogja ismét keresni, mégpedig oly módon, hogy az egyik újságban egy nem létező Plymouth modellt hirdet meg eladásra. Az oroszok azért vették fel a beszélgetést, hogy ha egyszer valaha személyesen is találkoznának a kémmel, akkor igazolni lehessen a személyazonosságát. Amint belehallgattak a beszélgetésbe, az FBI két elemzője, Jim Milburn és Robert King rögvest felismerte egyik kollégájuk, Robert Hanssen ügynöknek a hangját. Eközben az FBI azokat az ujjlenyomatokat próbálta beazonosítani, amelyet egy olyan műanyag zacskón találtak, amelyben a beépült kém hagyta a titkos dokumentumokat az oroszok számára az egyik lerakóhelyen. Akárcsak a magnószalag, ez a zacskó is egy olyan borítékban volt, amelyen az állt: „Ne nyissák ki!”. Az FBI gyorsan azonosította a zacskón talált ujjlenyomatokat: az is Hanssené volt. Az Iroda drága árat fizetett azért, hogy a borítékokat későn nyitották fel. 2000. november 13-án Hanssen az addigi legvaskosabb anyagot adta át az oroszoknak. Az FBI egy héttel később nyitotta fel a két borítékot, ellenőrizte az ujjlenyomatokat és hallgatta meg a felvételt a magnószalagon. „Ha tudtuk volna, hogy Hanssen a mi emberünk, akkor követhettük volna a lerakóhelyre, és megakadályozhattuk volna, hogy átadja az anyagot – mondja Rochford. – A november 13-án átadott anyagok között volt egy vaskos, mintegy 5 centiméter széles dokumentumköteg is, amely felfedte az itteni Ügynökségnek dolgozó és a Kanadában, Ausztráliában és Angliában működő forrásainkat is.” November 15-én reggel fél 7-kor a két elemző belépett Rochford washingtoni irodájába.

– Nem Brian az – közölte Milburn. – Bob Hanssen az emberünk. – A francba! – kiáltott fel Rochford. „Valaki az én szervezetemből! Hogyan kerülhette el a figyelmemet? – szaladt át az agyán. – És hogyan lehettem ilyen agresszív Briannel? Ekkora bakot lőni! Hogyan fogjuk ezt jóvátenni?” Hanssen olyan biztonsági felhatalmazással rendelkezett, hogy nem csupán a CIA, az NSA, a Fehér Ház és a Hadügyminisztérium titkaihoz férhetett hozzá, de az FBI adatbázisában azt is le tudta ellenőrizni, hogy folyik-e ellene bármiféle FBI-vizsgálat. Noha Hanssen hozzáférhetett a legtöbb olyan információhoz, amihez Kelley is, a gyanúsítottakról készített mátrixban még csak nem is szerepelt a neve. „Az Irodából egy név sem merült fel ~ meséli Rochford. – Elkúrtuk a dolgot, ehhez kétség sem férhet. De – teszi hozzá – senki nem gondolta, hogy az Iroda sérthetetlen lenne.” Rochford még élénken emlékezett az egyik FBI-ügynök, Richard Miller esetére, akiről szintén kiderült, hogy kém. Rochford pedig személyesen is részt vett abban az ügyben, amelyben a szintén Oroszországnak kémkedő FBI-ügynök, Earl Pitts ellen nyomoztak. Ami pedig azt a tényt illeti, hogy Kelley átment a hazugságvizsgálaton, Rochford csupán annyit tesz hozzá: „Az agyam legmélyén még jól emlékeztem arra, hogy a letartóztatása előtt Aldrich Amest is hazugságvizsgálatnak vetették alá, és a CIA szerint ezen átment. Az FBI később ismét megnézte a grafikonokat, és azt állította, hogy azok alapján Ames megbukott.” Ráadásul, Kendall Shull, aki Kelley hazugságvizsgálatát végezte, azt mondta Rochfordnak, hogy a próbateszten „Brian átverte őt” – állítja Rochford. Miután ehhez hozzáfűzte, hogy Shull az FBI legjobb hazugságvizsgáló szakértője, Rochford így folytatja: „Mit kellett volna gondolnunk? Ha ugyanis nem ezt mondja, akkor sokkal

könnyebb lett volna ejteni ezt a szálat. De ezek után ezt nem tehettem meg.” Ugyanakkor Rochford elismeri, hogy „akadtak az Irodában olyanok, akik másként vélekedtek, akik úgy vélték, hogy ideje más gyanúsítottat is számba venni, és feltehetően igazuk is volt. De mégsem ezt tettük.” Miután végre az FBI látókörébe került, 2001. január 13-án Hanssent áthelyezték a központba és létrehoztak neki egy fal pozíciót, hogy szemmel tudják tartani. 2001. február 18-án, nem sokkal este nyolc óra után öt ügynök didergett a hidegben, miközben azt figyelték, hogy Hanssen elsétál egy lerakóhelyre, a Virginia állambeli Viennában lévő Foxstone parkban álló egyik híd alá. Mikor az ötvenhat éves Hanssen előbukkant a híd alól, a kezükben fegyvert tartó ügynökök körbevették ügynöktársukat és megbilincselték. Ügynökök egy másik csapata egy második lerakóhelyen 50 ezer dollárt talált Hanssennek odakészítve, százdolláros bankjegyekben. Miután az Oroszországnak folytatott kémkedés vádjával eljárás indult ellene, Hanssen bűnösnek vallotta magát abban, hogy 21 év során körülbelül 6000 oldalnyi dokumentumot és 27 számítógépes lemezt – amelyeken titkos és szigorúan titkos programok részletei szerepeltek – adott át először a Szovjetuniónak, majd később Oroszországnak. Több mint két tucat csomagot hagyott a különféle lerakóhelyeken a kapcsolatai számára, különféle New York-i és washingtoni parkokban. Hanssen 1979-ben kezdett a GRU-nak kémkedni. Ő adta fel például Dimitrij F. Poljakovot, a GRU egyik tábornokát, akinek „Cilinder” volt a kódneve. Poljakov 1960 óta volt az FBI kettős ügynöke, és orosz hazafinak tartotta magát, aki elkötelezetten küzd a kommunista rezsim megbuktatásán. Évente alig háromezer dollárt fogadott el, ezt is jórészt Black and Decker barkácsszerszámok, horgászfelszerelések és puskák formájában. 1985-ben Hanssen úgy döntött, hogy a KGB-vel kezd üzletelni, amely tekintélyesebb és hatalmasabb szervezet volt,

mint a GRU. Jószándéka jeléül egyik New York-i útja alkalmával Hanssen elárulta 3 olyan KGB-tiszt nevét a kapcsolattartóinak, akiket az amerikaiaknak sikerült átállítani: Valerij Martinov, Szergej Motorin és Borisz Juzsiny volt ez a három ember. Nem sokra rá mindhármat visszarendelték Moszkvába. Juzsinyt tizenöt évre csukták le, a másik kettőt kivégezték. Őket amúgy Ames is feldobta. Amellett, hogy az Egyesült Államok számára kémkedő kilenc ügynököt leplezett le, Hanssen dokumentumokat is átadott az oroszoknak, így a kormányzás folyamatosságát biztosító tervet (Continuity of Government Plan), azt a programot, amely egy atomtámadás esetén az amerikai kormány túlélését volt hivatott biztosítani; az Országos Hírszerzési Programot (National Intelligence Program), amely arra az évre meghatározta az amerikai hírszerző közösség számára a feladatokat; és az oroszok kezére adta az FBI Kettősügynök Programját (Double Agent Program), amely a világszerte végrehajtott kettősügynök-beszervezéseket értékelte. Hanssen elmondta az oroszoknak azt is, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség hogyan hallgatja le a Szovjetunió és más országok műholdas kommunikációját, és átadta a KGB egyik dezertőrjének, Vitalij Jurcsenkónak a kihallgatásáról készült dokumentumokat is. De ezen felül is számtalan, a CIA-tól és az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsától (U.S. National Security Council) származó iratot adott át. De minden aljasság közül a legnagyobb talán az volt, hogy Hanssen tájékoztatta a szovjeteket arról, hogy az Egyesült Államok egy titkos alagutat fúrt a szovjetek új diplomáciai épülete alatt, amely a washingtoni Wisconsin sugárút és a Mount Alto kereszteződésében állt. Az amerikaiak egy vadonatúj technológiát használtak, amelyet az NSA fejlesztett ki és amellyel hang nélkül lehetett fúrni. Az NSA nekifogott egy rendkívül fejlett lehallgatókészülék kifejlesztéséhez is, azt remélve, hogy

valamelyik FBI-ügynöknek talán sikerül azt elhelyezni a nagykövetségen belül. Az FBI tulajdonában lévő egyik villánál kezdődő alagút megépítésének költsége – beleértve az új technológia kifejlesztését is – csaknem egymilliárd dollár volt. Noha Ames árulása közvetlenül több ember halálát okozta, Hanssen a hírszerző közösség koronaékszereit játszotta az ellenség kezére. Amesszel összehasonlítva „Hanssen még nagyobb jelentőséggel bírt a számunkra [a KGB számára], mivel az információi segítségével a washingtoni hírszerzési infrastruktúra alapjaiba nyerhettünk betekintést” – írja Viktor Cserkaszin, a KGB volt ezredese a Spy Handler (Kémek kezelője) című könyvében. 1990 novemberében Felix Bloch, aki után az FBI éppen azért nyomozott, mert egy KGB-tiszttel találkozgatott, elvesztette állását a Külügyminisztériumban, de hivatalosan soha nem emeltek vádat ellene. Mielőtt az FBI kihallgatta volna Blochot, az Igazságügyi Minisztérium képviselője, John Martin átvette az ügynökökkel, hogyan lehetne a kémkedés bűntettének tényállásait megállapítani, és hogy mikor olvassák fel a gyanúsítottnak a jogait, ha egyáltalán ez szükséges lesz. Bloch ugyanis nem volt sem előzetesben, sem letartóztatva. El is kezdett beszélni az ügynököknek, és úgy tűnt, hogy már a határán van annak, hogy elismerje, hogy pénzt kapott a szovjetektől. Ekkor azonban az ügynökök megakasztották és felolvasták a jogait. – Ha jogomban áll hallgatni, akkor hallgatni is fogok – reagált erre Bloch. Martin dührohamot kapott. Ugyanazt a hibát követték el, mint amikor Freeh utasítására az ügynökök felolvasták Richard Jewellnek a jogait, a kihallgatás kellős közepén. „Külön felhívtam az ügynökök figyelmét arra, hogy nem kötelező felolvasni Blochnak a jogait – meséli Martin. – Csakis abban az esetben van erre szükség, ha az ügynököknek már a kihallgatás előtt elegendő bizonyíték van a kezükben a

letartóztatáshoz, és ezzel a szándékkal kezdik meg a kihallgatást, vagy ha Bloch már előzetes letartóztatásban van. Teljes képtelenség volt, hogy a kihallgatás közepén olvasták fel a jogait. A ma napig nem tudom, hogy mi járt a fejükben. Egyértelmű, hogy volt valami saját tervük.” Amikor Louis Freeh bejelentette Hanssen letartóztatását a 2001 februárjában tartott sajtótájékoztatón, rámutatott arra, hogy noha Hanssen kémkedése katasztrofális következményekkel járt, az FBI lenyűgöző nyomozati munkáját sikertörténetnek tartja. Az egyik riporter megkérdezte, hogy az igazgató mennyiben érez felelősséget azért, hogy Hanssen 15 éven át elkerülte az FBI figyelmét. „Nos, ne keressenek más felelőst, mint engem! – válaszolta Freeh. – Én vagyok a felelős, rajtam lehet mindent számon kérni.” Freeh megjegyzése ravasz volt, de elfedte azt a tényt, hogy miután 1994-ben letartóztatták Amest, Robert „Bear” Bryant, aki akkor az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Részlegének (U.S. National Security Division) vezetője volt, arra bíztatta Freeht, hogy engedélyezze a kémelhárító szerepben dolgozó valamennyi ügynök rendszeres hazugságvizsgálatát. Sok rangidős ügynök és az FBI érdekvédelmi szervezete, az FBI Ügynökök Egyesülete (FBI Agents Association) azonban ellenezte ezt, ezért Freeh a javaslatot elfektette. A hazugságvizsgálatok persze nem tökéletesek, de ha másra nem is, elrettentésre kitűnőek. Ha Freeh 1994-ben szabad utat adott volna Bryant javaslatának, hogy a kémelhárító ügynököket vessék alá ilyen teszteknek, akkor igen valószínű, hogy Hanssen sem kockáztatta volna, hogy továbbra is fenntartja a kapcsolatot az oroszokkal. Ilyen értelemben a Hanssen-ügy újból csak olyan botrány volt, amely részben Freeh sara is. Ami pedig az Utolsó jelentés című filmet illeti: ennek a filmnek soha nem is volt a célja, hogy Hanssen elfogásának valódi körülményeit bemutassa. Ehelyett Eric O’Neillt állítja be hősnek,

aki a Hanssen elleni vád dokumentációjának elkészítésében segített, miután az Iroda figyelme már Hanssenre terelődött. Valójában a Különleges Támogatói Csoporthoz tartozó O’Neill feladata egyszerűen annyi volt, hogy abból a három hónapból, amely idő alatt Hanssen az FBI megfigyelése alatt állt, hat hétig nyomon kövesse. Ezzel szemben Rochford már 1986 óta próbálkozott a kém leleplezésével. A drámaiság fokozása érdekében a filmben Hanssen elsüti a revolverét a Rock Creek parkban és csaknem eltalálja O’Neillt. „Ilyesmi soha nem történt – állítja ezzel szemben Rochford. – A valóság az, hogy egyszer Eric meglátta az irodában, hogy Hanssen egy pisztolyt tart az aktatáskájában. És emlékszem, hogy akkor azt jelezte a kapcsolattartó ügynökének, aki amúgy egy női ügynök volt, és hogy ez egy kissé megrémítette.” O’Neill mellett az FBI további két fedett megfigyelőt is ráállított Hanssenre, Robert King és Rich Garcia ügynököket. Ők legalább olyan fontos szerepet játszottak az ügyben, mint O’Neill, állítja Rochford. A kém gyanújának eloszlatására King többször is összefutott ebédidőben Hanssennel különféle vendéglőkben a letartóztatását megelőző egy hónapban. „King ilyenkor megnyugtatta és azt a benyomást próbálta kelteni, hogy már nem vagyunk messze attól, hogy megtudjuk, ki a vakond, noha akkor már pontosan tudta ő is, hogy a vakond Hanssen” – meséli Rochford. Két nappal a letartóztatása előtt Hanssen váratlanul megjelent a kémügyet is kezelő irányítási központban, az FBI központ 4. emeletén. Mivel ez egy szoba volt egy szobán belül, amelyet mind a külső, mind a belső elektronikus lehallgatókészülékek elől leárnyékoltak, az ügynökök maguk között csak „széf”-ként emlegették a helyiséget. Az ügynökök a szobában épp a végső simításokat végezték a letartóztatási terven, amelyet a Washingtoni Iroda készített. Hanssen közölte, hogy Kinggel akar beszélni. „King a »széf« egyetlen bejáratához ment, majd az

előszobában elbeszélgetett Hanssennel – emlékszik vissza Rochford –, miközben bent a »széfben« a többiek lázasan dolgoztak. Hanssen megkérdezte, hogy mi az a nagy felbolydulás odabent. King elaltatta a gyanakvását és közölte vele, hogy csak a szokásos elemzői munka zajlik.” A filmben ábrázoltakkal szemben O’Neill soha nem járt össze Hanssennel vagy a feleségével. Azt valóban elmondta az FBI-nak, hogy Hanssen hol hagyta a Palm III Pilot kézi számítógépét, amikor Hanssen távozott az irodájából: Hanssen bőr aktatáskájában. Az FBI a külföldi hírszerzési ügyekben folytatható eljárások szabályait rögzítő törvény (Foreign Intelligence Surveillance Act – FISA) alapján beszerezte a szükséges bírósági végzést, így az Iroda TacOps Központja és az ügyben nyomozó ügynök, Stefan Pluta átkutathatta Hanssen irodáját és aktatáskáját. Valójában nem is O’Neill, hanem Regina Hanson, egy új FBI-ügynök volt az, aki letöltötte a PalmPilot memóriakártyáját, amelyen Hanssen telefonszámokat és más titkos információkat tárolt. Összességében „több mint 300 ügynök, SSG, irányító, elemző és FBI-alkalmazott dolgozott az ügyön – mondja Rochford. – A filmben az Eric O’Neillnek tulajdonított dolgoknak a 90%-át valójában nem is ő csinálta. A CIA és az Iroda jó ideig együttműködött, hogy kitalálja a legjobb megoldásokat a behatolásra, így kaptuk el Amest, így kaptuk el Harold James Nicholsont, Pittst és így kaptuk el Hanssent is.” Amikor rákérdeztem O’Neillnél, hogyan vélekedik a filmben bemutatott szerepe és a valóságos szerepe közötti különbségről, ő kezdetben azt állította, hogy Kingnek semmi köze sem volt az ügyhöz. Amikor részletesen ismertettem vele a tényeket, akkor pedig azt mondta, hogy ezekről nem tudott. Azt is mondta, hogy Regina Hansonnak sem volt köze az ügyhöz. „Ilyen személy nem is létezik” – közölte velem. Amikor pedig megint szembesítettem a tényekkel, akkor megint csak azt állította, hogy nem is tudott arról, hogy Hanson milyen szerepet játszott az ügyben.

Ugyanakkor O’Neill kitartott amellett, hogy az ügyben a legnagyobb dobása az volt, hogy ő állt elő azzal az ötlettel, hogy töltsék le az adatokat Hanssen PalmPilotjáról, márpedig az ügy megoldásában ez létfontosságú lépés volt. „[Hanssen] úgy bánt azzal a PalmPilottal, mintha csak a gyereke lenne – mondja O’Neill. – Én pedig azt gondoltam, hogy azt a kütyüt mindenképpen meg kell szereznünk tőle.” A PalmPilotból kinyert adatokból tudták meg az ügynökök, hogy Hanssen legközelebb mikor és hol adja át a dokumentumokat a KGB-nek. Az FBI pedig ott és akkor tartóztatta le. Noha Rochford szerint elképzelhető, hogy O’Neill állt elő az ötlettel egy ponton, ugyanakkor az efféle elektronikus eszközök adatainak letöltése „bevett eljárásnak” számított az ilyen ügyekben, és mindenképpen sor került volna rá. Mivel Hanssen „minden percben” megfigyelés alatt állt, Rochford szerint az ügynökök akkor is tudomást szereztek volna a következő dokumentumátadásról, ha előre nem is tudtak róla. Amikor felvetettem, hogy az eset megoldásának valódi kulcsát az adta, hogy beszerveztek egy olyan forrást, aki feladta Hanssent, O’Neill, akitől eredetileg az ötlet származott, hogy filmet kellene csinálni az ügyből, és aki eladta a történet megfilmesítési jogait, azt mondta: „Elismerem, hogy a filmben rengeteg a kitalált elem és túlhangsúlyozza a szerepemet. De hát ez egy film, és el kell adni a jegyeket, és kell, hogy legyen benne egy jófiú és egy rosszfiú. Nem én csináltam a filmet, én csak néha a jó irányba lendítettem, elmondtam, ha valami úgy történt, és ha valami nem.” Ami pedig a kém saját indítékait illeti, arról Hanssen maga írt meglehetősen drámaian a KGB-nek, 2000 márciusában. „Egyesek szerint vagy őrülten bátor, vagy egyszerűen csak őrült vagyok. A válasz az, hogy egyik sem. Csupán őrülten lojális.” Ha őrült nem is, teljesen épeszű biztos nem volt. Első pillanatra odaadó családapának tűnt, aki a feleségével és hat gyerekével egy négy hálószobás társasházban élt a virginiai

Viennában egy zsákutca, a Talisman Drive végén. Csaknem minden nap részt vett a misén a Great Falls-i St. Catherine of Siena templomban, véletlenül pont ott, ahová Freeh is járt. Hanssen tagja volt a templom konzervatív és hevesen antikommunista Opus Dei társaságának is. De az örökös mosolygás mögött Hanssen elméjében még számos rejtett tulajdonság bújt meg. Amellett, hogy az oroszoknak kémkedett, Hanssen barátságot kötött Priscilla Sue Galeyvel, egy minden tekintetben jól felszerelt nővel, akivel Hanssen a nő munkahelyén, egy washingtoni sztriptízbárban ismerkedett meg. Hanssen egy használt Mercedest, ékszereket vett neki, és elvitte egy hongkongi útra is, ahová azért ment, hogy az FBI ottani jogi kirendeltségét felkeresse. Amikor Hanssen gimnáziumi barátja, Jack Hoschouer egyszer látogatóba érkezett hozzájuk, Hanssen bekötött a lakásba egy ipari kamerát, hogy a barátja egy másik szobából követhesse, ahogy a feleségével, Bonnie-val szeretkezik. Bonnieról az internetre is kitett erotikus történeteket, és ezekben az asszony teljes nevét és címét is leírta. Hanssen mindenkit lenézett, különösen az FBI-nál dolgozó nőket. Kollégáinak többször is elmondta, hogy soha nem lett volna szabad nőket is felvenni ügynöknek. Egyszer előfordult, hogy vitába keveredett az egyik női hírszerzési elemzővel. Hanssen a vita hevében meglökte a nőt, aki elesett. 1995-ben Bear Bryant áthelyezte Hanssent a Külügyminisztérium külszolgálat! irodájába, ahol kevesebb titokhoz férhetett hozzá. A zöld kezeslábast viselő, barátságtalan képet vágó Hanssen 2001. július 6-án bűnösnek vallotta magát. Nem sokra rá megkezdte a hetente kétszer tartott vallomásokat, amelyeken a dolgairól adott számot. Végül tényleges életfogytiglanra ítélték. Hanssen minden jel szerint nem is a pénzt élvezte annyira, mint inkább azt, hogy kijátszotta az FBI-t, túljárt a hírszerző közösség eszén és a kezében tudhatta az irányítást. Gyűlölte a

bizonytalanságot, közölte egyszer a KGB-vel, de a kémkedéssel úgy érezte, hogy egyaránt felülkerekedett a KGB-n és az FBI-on is.

17. FEJEZET A REJTÉLYES KÉSZPÉNZ Robert Hanssen letartóztatásának estéjén Kathleen McChesney, a chicagói rangidős különleges ügynök felhívta Walt Stowe-t, a helyettes rangidős ügynökét a helyi irodában, és közölte vele, hogy 20 perc múlva érte megy autóval. Azt nem mondta el, hogy miért. Amikor Stowe beszállt McChesney szolgálati autójába, a nő elmagyarázta neki, hogy Hanssent letartóztatták kémkedés vádjával. Az FBI azt akarta, hogy számoljanak be Mark A. Waucknak a letartóztatásról. A Chicagóban ügynökként dolgozó Mark Hanssen feleségének, Bonnie-nak volt a testvére. Nyolc óra körül McChesney és Stowe megállt Wauck háza előtt az Illinois államban lévő Park Ridge-ben és bekopogtak. Wauck legfiatalabb fia nyitott ajtót, majd hátraszólt: – Apa, valaki keres! Wauck ismerte McChesneyt, mivel ő is ahhoz a mintegy 500 ügynökhöz tartozott, akiknek a nő volt a főnökük, Stowe-t azonban még nem látta. Bekísérte a két ügynököt a könyvtárszobába. Stowe jól emlékszik, hogy amint előálltak azzal, hogy a sógorát letartóztatták, Wauck rögtön megemlítette azt a tényt, hogy mintegy 10 évvel korábban figyelmeztette James Lylet, a chicagói iroda szovjet kémelhárításért felelős felügyelőjét, hogy Bonnie egyszer 5 ezer dollárt talált Hanssen fiókjában. Wauck azt is elmondta, hogy mindvégig abban a hitben volt, hogy az FBI utánajárt a figyelmeztetésnek. Pedig nem, Lyle emlékezett a beszélgetésre Wauckkal, de állítása szerint Mark csupán annyit közölt vele, hogy Bonnie valami pénzt talált egy fiókban, és nem tudta, hogy honnan származott. Emiatt aztán Lyle semmit nem csinált, és az információt sem továbbította a központba. „Magamban azt gondoltam: na és?” – emlékszik vissza Lyle. Még közölte is Markkal: „Mi itt a baj, Mark? Miért nem kérdezi

meg Bonnie, hogy honnan van az a pénz?” Elképzelhető ugyan, hogy Mark a pénz összegét is említette, de hogy mennyit mondott, arra Lyle már nem emlékezett pontosan. De Wauck azt állítja, hogy kimondottan azt közölte Lyle-lal, hogy mivel Hanssent a szovjetek elleni kémelhárítási feladatokra osztották be, ezért kötelességének érezte, hogy beszámoljon Bonnie felfedezéséről – két másik nyugtalanító ténnyel együtt –, mert ezek nyomán felmerült benne, hogy a sógort esetleg lefizették a szovjetek. Stowe pontosan emlékszik arra, hogy Wauck szerint a 10 évvel korábbi beszélgetésen olyan gyanús tevékenységéről ejtett szót Lyle-nak, amely a kémkedéssel is kapcsolatban lehet. „Emlékszem, hogy Mark megemlítette, hogy nővére 5 ezer dollárt talált készpénzben a fiókban, én pedig elhűltem – meséli Stowe. – Miért nem vizsgálta ezt senki? Nekem úgy tűnt, hogy Mark teljesen őszinte volt velünk.” Stowe beszámolóját az is megerősíti, hogy McChesney szerint Wauck rögtön előhozakodott az 5 ezer dollár történetével és azzal a ténnyel, hogy a gyanús pénzt jelentette Lyle-nak. „Ennyi otthon dugdosott készpénz bármelyik kormányhivatalnok gyanúját felkeltette volna – állítja McChesney. – Éppen ezek a helyzetek azok, amelyeket az ügynököknek jelenteni kell a feljebbvalóiknak, függetlenül attól, hogy a pénz honnan származott.” Az a tény, hogy Wauck az állítása szerint már 1990-ben közölte az FBI-jal a gyanúját, korábban sem volt ismeretlen. De egészen mostanáig nem került nyilvánosságra az, hogy amikor közölték vele, hogy Hanssent letartóztatták, Wauck rögvest elmondta azt, hogy korábban már figyelmeztette Lyle-t. Mivel biztos nem volt elég ideje, hogy ott helyben rögtönözve kitaláljon egy ilyen sztorit, a spontán reakciója megerősíti azt az állítását, hogy valóban riadót fújt még akkor, amikor a pénz a tudomására jutott, és felhívta a figyelmet arra, hogy utána kellene nézni a gyanús tevékenységnek.

Mivel erről senki nem tudott, és mivel Lyle is tagadta, hogy ilyen állítás elhangzott volna, ezért az FBI-on belül sokan akadtak, aki nem adtak hitelt Wauck történetének, hiszen az szembe ment a józan ésszel. „Ha az ember FBI-ügynökként dolgozik, és azt gondolja, hogy valamelyik családtagja belekeveredett valamibe, és az a családtag éppen a sógora, és ha ennek az embernek éppen olyan biztonsági előjogai vannak, mint neked, és te is ügynök vagy, téged is FBI-ügynöknek képeztek ki, akkor ilyen esetben mi lenne a teendő? – teszi fel a kérdést Mike Rochford, aki igen sokra tartja Lyle-t. – Nos, ilyen esetben az ember hivatalos meghallgatást kér. Az nem elég, hogy elsuttogod a dolgot a feljebbvalód fülébe. És ha nem hajlandóak szóba állni veled, akkor írsz egy nyomozati feljegyzést vagy egy elsőbbséget élvező üzenetet küldesz, majd dokumentálod. Márpedig ő soha nem dokumentálta a dolgot. Nekem ezért nem stimmel az üggyel valami. Nincs az az ügynök, aki ilyen helyzetben így viselkedne. Nekem úgy tűnik, hogy az egészet csak a letartóztatás után találta ki, hogy jobban kerüljön ki a dologból.” Stowe emlékszik, hogy Hanssen letartóztatásának estéjén ugyanezeket a kérdéseket Waucknak is feltette. „Miért nem erőltetted a dolgot? – kérdezte Stowe tőle. – Wauck erre azt felelte, hogy ő megtette a kötelességét. Lyle-nak elmondta a dolgot és semmi sem történt. Vajon Stowe erőltette volna a dolgot, ha a felettese úgy dönt, hogy nem tesz semmit?” – kérdezett vissza. Az első interjúban, amiben Wauck teljes részletességgel beszámolt arról, hogy mi történt, olyan új részletekkel is előállt, amelyek az ő verzióját támasztják alá, és amelyek segítségével már érthetővé válik, hogy miért gondolta úgy, hogy Lyle lenyomoztatta az általa jelentett gyanút és erről a központnak is jelentést tett. Wauck azt állítja, hogy első ízben 1985-ben lett neki gyanús a sógora, amikor Wauckot éppen át akarták helyezni New

Yorkból Chicagóba a lengyel ügyekkel foglalkozó kémelhárítási részlegre, ahol meg kellett volna tanulnia lengyelül. Amikor ezt megemlítette Bonnie-nak, a nő azt felelte: – Hát nem nagyszerű? Bob amúgy is azt mondogatja, hogy majd a nyugdíjas éveinket Lengyelországban töltjük. Lengyelország akkoriban a szovjet birodalom része volt. És egy FBI-ügynök nem élhetett volna ott, hacsak nem dezertál, és nem működik együtt a lengyel és a szovjet hírszerzéssel. – Bonnie, ez hülyeség! – mondta erre Wauck. Noha a nő megjegyzése nyugtalanította Wauckot, valahogy mégis sikerült meggyőznie magát, hogy a lengyelországi nyugdíjas évek gondolata azért merülhetett fel Hanssenben, mert buzgó katolikus volt és csodálta a Lengyelországból származó II. János Pál pápát. 1990-ben Wauck két hetet töltött a Külügyminisztérium egyik washingtoni továbbképzésén, amelyen a Szovjetunió és Kelet-Európa volt a téma. „Amikor hazaértünk, a feleségem, Mary Ellen mondta, hogy a nővérem, Jeanne Beglis mesélte neki, hogy egyik nap Bonnie sietett felé az utcán – a két nővér alig egysaroknyira lakott egymástól – és elmondta neki, hogy 5 ezer dollárt talált Bob zoknis fiókjában.” Ez mai értéken 8340 dollár lenne. Wauck még sohasem hallott olyan FBI-ügynökről, akinek ennyi készpénze lett volna, nemhogy ennyi pénzt tartson otthon, a fiókban. Miután Hanssent letartóztatták, Bonnie – aki még mindig nem vált el tőle – beismerte az FBI-nak, hogy már 1980 körül tudomást szerzett arról, hogy a férje törvénytelen üzleteket kötött a szovjetekkel. 1980-ban ugyanis rányitott a férjére a New York-i Scarsdale-ben lévő házuk pincéjében, amikor Hanssen éppen egy feljegyzést írt a GRU-nak, a szovjet Katonai Hírszerzésnek. Hanssen próbálta ugyan elrejteni előle a papírt, de a nő arra gyanakodott, hogy a férjének barátnője van. Hogy a félelmeit eloszlassa, Hanssen beismerte, hogy információkat ad

át a szovjeteknek készpénzért cserébe. Azt állította, hogy az információk hasznavehetetlenek, és megígérte, hogy megszakítja velük a kapcsolatot, felkeres egy papot, a pénzt pedig odaadja Teréz anya valamelyik jótékonysági szervezetének. Bonnie tagadta az FBI előtt, hogy bármiféle nagyobb összeget talált volna a házban. De Wauck nővére, Jeanne ugyanazt a történetet mesélte el a pénz megtalálásáról idősebbik testvérüknek, Gregnek, aki szintén visszamondta az egészet Waucknak. Wauck aggodalmát tovább fokozta, amikor az egyik kollégájától, aki a központban dolgozó egyik felügyelővel beszélt, megtudta, hogy az FBI a hírszerző közösségen belül megbúvó vakond után kutat. Miután tudomást szerzett az égből pottyant készpénzről, Wauck az ügyet megvitatta a feleségével: ha közli az FBI-jal, amit megtudott, akkor a családja és az FBI is rossz szemmel fogja őt nézni, ha felveti, hogy egy másik ügynök kémkedik, akkor talán az ő ítélőképességét vonják kétségbe, gondolta. Egészen addig csupán egyetlen FBI-ügynököt tartóztattak le kémkedésért – Richard W. Millert –, ráadásul ő is csak kisebb jelentőségű anyagokat adott át. „Akkoriban az FBI-on belül úgy vélték, hogy az árulás és a kémkedés a CIA-s okostojásoknál előfordulhat, de az egyenes FBI-os fickóknál soha” – mondja Wauck. Ironikus módon, hiába az FBI nyomozott kémkedési ügyekben, mégsem volt olyan belső ellenőrzési egység az Irodán belül, ahol az efféle aggasztó dolgokat jelenteni lehetett volna. Ráadásul Wauck a központban sem volt olyan jó viszonyban senkivel, hogy ilyen kényes információt megosszon bárkivel. Felesége azt mondta neki, hogy csinálja azt, amit jónak lát. Úgy döntött, hogy Lyle-nak mondja el, amit megtudott. Még a New York-i munkája alatt ugyanannál az egységnél dolgoztak és együtt jártak munkába is. Ráadásul Wauck úgy vélte, hogy Hanssen bizonyára a szovjeteknek dolgozik és nem egy másik országnak. Márpedig Lyle pontosan azért érkezett a központból

Chicagóba, hogy a szovjet ügyeket felügyelje, azaz ő lesz a legalkalmasabb személy, hogy Wauck jelentését továbbítsa a központba. Wauck emlékezete szerint felkereste Lyle-t és azt mondta neki, hogy el kell mondani neki valamit, de a dolog olyan kényes ügy, hogy nem az irodában akar beszélni róla. Ragaszkodott ahhoz, hogy felmenjenek az egyik első emeleti ablaktalan kihallgató szobába. „Elmondtam neki a készpénz dolgot, a vakondvadászatot és a megjegyzést a lengyelországi nyugdíjas évekről – meséli Wauck. – Legalább egy fél órán át beszélgettünk, lehet, hogy tovább is, és átvettünk mindent töviről hegyire. Egy ponton aztán azt mondta: »Felfogtad, hogy miről beszélünk?« Mire én azt feleltem, hogy igen. Kémkedésről.” Noha Wauck nem volt biztos abban, hogy Hanssen kém, arról meg volt győződve, hogy az a három pont, amit felhozott Lyle-nak, elegendő ahhoz, hogy legalább egy előzetes vizsgálat elinduljon. – Innen átveszem a dolgot – mondta Lyle, legalábbis Wauck szerint. Ezután Wauck azt feltételezte, hogy az ügyet kivizsgálják. Az iroda gyakorlata az volt, hogy a nyomozásokról folytatott információt csak akkor osztották meg másokkal, ha az illető bevonására szükség volt. „Úgy éreztem, hogy megtettem minden lehetségest, és az én pozíciómban bíznom kellett abban, hogy az Iroda kézbe veszi a dolgokat – mondja. – Tisztában voltam azzal, hogy kémkedési ügyekben sok évig is eltarthat a nyomozás, és egy vakond csak időről időre aktivizálja magát, ahogy Hanssen esetében ez is történt.” A családi esküvőkön kívül Wauck nem túl gyakran találkozott Hanssennel. Másokhoz hasonlóan ő is furcsa alaknak tartotta a sógorát. „A szüleim és Hanssenék, no meg a családomnak vagy a fele

az Opus Dei tagja volt – mondja Wauck. – Én az unszolásuk ellenére sem léptem be, és a szüleim mindig Hanssent állították elém példaképnek. Ő Opus Dei-tag volt, ráadásul a házassága is tökéletes volt, legalábbis ők úgy gondolták.” Wauck egyetlenegy alkalommal maradt kettesben Hanssennel, még az 1990-es évek elején, amikor a jogász végzettségű Wauck némi időt töltött Quanticóban, ahol jogtanácsosi továbbképzést kapott. Hanssenékat az otthonukban kereste fel. Emlékezett arra, hogy amikor együtt mentek az autóban, Bob Hanssen keserűen elpanaszolta, hogy a központból a washingtoni irodába helyezik át. „Emlékszem, hogy nagyon csöndben ültem és igyekeztem megfontoltan viselkedni, mert miközben beszélt, az futott át az agyamon, hogy te jóságos ég! Lehet, hogy nyomoznak utána és így próbálják elszigetelni, hogy ne férjen hozzá érzékeny anyagokhoz.” 1997-ben, miután létrehozta első e-mail fiókját a Juno.comon, Wauck Hanssentől kért tanácsot, hogyan tudja feltelepíteni gépére a Linux operációs rendszert, és ennek nyomán e-mailezni kezdtek egymással. De ha Wauck kémnek vélte Hanssent, akkor miért levelezgetett vele ilyen baráti hangnemben? Ugyanezt a kérdést feltették azok az FBI-ügynökök is, akik azt akarták tudni, hogy vajon nem Wauck találta-e ki az egész történetet arról, hogyan figyelmeztette Lyle-t. „Addigra magamban már azt gondoltam, hogy minden jel szerint semmit sem találtak – mondja Wauck. – Rájöttem, hogy chicagói helyi ügynökként nekem úgyse fogja elmondani senki, hogy mi történt az ügyben.” A Walt Stowe által felvetett kibúvót leszámítva Lyle beszámolója az 1990-es találkozóról Wauckkal nem hangzik túl életszerűnek. Miért hozta volna valaki fel, hogy a nővére készpénzt talált a férje fiókjában, ha nem mondja el a részleteket, és azt sem árulja el, hogy miért akart a dologról beszélgetni.

Stowe szerint, amint Hanssen letartóztatásának estéjén Wauck szóba hozta azt a régi beszélgetését Lyle-lal „világossá vált számomra, hogy 10 évvel korábban valami balul sült el. Nekem se esne jól, ha el kellene magyaráznom, hogy miért nem adtam tovább azt az információt a feljebbvalóimnak.”

18. FEJEZET „MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT” 2001. szeptember 11-én, reggel háromnegyed 9-kor Robert S. Mueller III éppen egy kötetlen sajtóreggelire sietett, amikor a titkára szólt neki, hogy kapcsolja be a tévét. Az FBI új igazgatója lesietett a 7. emeleten lévő irodájából a komor fehér folyosókon a Stratégiai Információs Műveleti Központba (FBI Strategic Information Operations Center – SIOC), amely egy 20 millió dollárért épült, 20 szobás komplexum volt, ahol telefonokon, számítógépeken és tévéképernyőkön keresztül lehetett nyomon követni és koordinálni a frissen beérkezett, jelentős ügyeket. Mueller alig egy héttel korábban költözött be a szobájába, és most hirtelen duplán szakadt nyakába az áldás: egyszerre kellett foglalkoznia a támadásokkal és megpróbálni leleplezni az új támadásokra szőtt terveket, miközben ki kellett tanulnia azt is, hogy új állása egyáltalán miről szól. A George W. Bush elnök által jelölt Mueller a Princeton Egyetemen végzett. Szolgált a vietnami háborúban, és a Bronzcsillag és a Bíbor Szív kitüntetéseket is megkapta. A haditengerészet után Mueller FBI-ügynök szeretett volna lenni. Ezt szem előtt tartva, 1973-ban jogászdiplomát szerzett a Virginia Egyetem jogi karán. Mégsem az FBI-hoz csatlakozott, hanem ügyész lett belőle, először San Franciscóban, majd a bostoni államügyészi hivatalban. Eközben elvette gimnáziumi szerelmét, Ann Standisht. 1990-ben Muellert főügyészhelyettesnek nevezték ki és ő lett az Igazságügyi Minisztérium bűnügyi osztályának vezetője. Ebben a pozíciójában ő felügyelte a John Gotti elleni vádemelési eljárást, a 103-as Pan Am járat elleni líbiai bombamerénylők ellen indított büntetőeljárást és a panamai vezető, Manuel Noriega vád alá helyezését. Mueller 1993-ban otthagyta a minisztériumot és egy bostoni

ügyvédi irodában, a Hale and Dorrban lett ügyvéd. A magánpraxist azonban gyűlölte. Aztán egyik nap felhívta Eric H. Holder Jr.-t, a washingtoni államügyészt. Amikor még Mueller vezette az Igazságügy bűnügyi osztályát, Holder a beosztottja volt. Most azonban Mueller hívta fel, hogy állást kérjen tőle. „Semmi előzménye nem volt a hívásnak, és annyit mondott, hogy gyilkossági ügyekben szeretne ügyész lenni – meséli Holder. – Én meg alig tértem magamhoz. Mi a fene? Itt ez a fickó, aki valamikor főügyészhelyettes volt, a bűnügyi osztály vezetője. Most pedig felhívja az államügyészi hivatalt és bírósági tárgyalásokra akar járni, mint valami kezdő?” Miután 1995 májusában feladta évi 400 ezer dolláros ügyvédi jövedelmét a közalkalmazotti bérért, Mueller kezdetben késelések és lövöldözések ügyében képviselte a vádat. A telefonba is így szólt bele: „Mueller, gyilkossági csoport”. 1996ban Muellert kinevezték az ügyészség gyilkossági csoportjának vezetőjévé. Ezt követően San Franciscóban lett államügyész. Bush elnök beiktatása után Mueller lett a főügyész helyettese, majd később Bush kinevezte az FBI 56. igazgatójának. A kongresszusi meghallgatásán Muellert megkérdezték, hogy hajlandó lenne-e hazugságvizsgálatnak alávetni magát. Korábban erre a kérdésre Freeh azt felelte, hogy hajlandó lenne, ennek ellenére soha nem végeztek vele ilyen tesztet. – Feltehetően a haditengerészetnél szerzett kiképzésem mondatja velem, hogy ne kérjen senki olyat az embereitől, amire ő maga nem lenne hajlandó – válaszolta Mueller. – A válasz igen, sőt már végeztek is rajtam hazugságvizsgálatot. – És mi lett az eredmény? – kérdezte Orrin Hatch szenátor. – Most is itt ülök, ennyi legyen elég – válaszolta Mueller, mire a szenátorok felnevettek. Freehvel ellentétben, Mueller elkötelezett híve volt az új technológiáknak. 1989-ben vásárolt egy Gateway házi számítógépet, mert a Quicken program segítségével gyorsabban rendbe tudta szedni az adóbevallásához szükséges tételeket.

Amikor még San Franciscóban volt ügyész, megkért egy tehetséges programozót, hogy készítsen egy új szoftvert, amellyel könnyebben nyomon lehet követni az eseteket. Az Alcatraznak elkeresztelt programot aztán az egész országban átvették az ügyészségi hivatalok. Néhány héttel azelőtt, hogy elfoglalta hivatalát, Mueller találkozott Bob Diesszel, az FBI új számítógépes gurujával. Mueller egy papíron bejelölte neki, hogy az irodai gépére milyen programokat szeretne, például a jól megszokott Microsoft Officet. Dies közölte vele, hogy felrakhatja ugyan ezeket a gépére, de egyetlen más FBI-os programmal sem lesznek kompatibilisek. Muellernek elakadt a szava a meglepetéstől. Alig valamivel 2001. szeptember 11-e előtt Mueller elkezdte ezrével rendelni az új Dell számítógépeket. De az Iroda központi rendszere olyan csapnivalóan működött, hogy az ügynökök által elküldött emlékeztetők soha nem értek célba, és a küldő azt sem tudhatta, hogy elolvasták-e ezeket vagy nem. Egyetlen dokumentum tárolásához az FBI automatizált esetkezelő rendszerében 12 különálló parancsot kellett kiadni a számítógépnek. A zölden derengő képernyőkön az FBI rákereshetett ugyan arra a szóra, hogy „repülő” és arra szóra is, hogy „iskolák”, és minden egyes kereséssel milliónyi találatot adott ki a gép, de ha arra akartak volna keresni, hogy „repülősiskolák”, az már olyan bonyolult eljárást igényelt volna, hogy ezt az FBI-nál senki nem tudta megcsinálni. A CIA-nál ezzel szemben 1958 óta lehetett olyan kereséseket végrehajtani, amelyek az összetett kifejezésekre, például a „repülősiskolákra” is kiadták a találatokat. Mivel az eltérített gépeken az utaskísérőknek sikerült néhány gépeltérítő ülésszámát megadni a légi irányításnak, ezért az FBI-ügynökök az utaslista alapján megpróbálták beazonosítani, hogy az adott ülésen ki ült. Az ügynökök a hitelkártya- és telefonadatok alapján eredtek az egyes emberek nyomába. Bárki, aki korábban egy szállodában vagy egy

szobában aludt a gépeltérítővel, azt nyomban a megfigyelés alatt tartott személyek egyre bővülő listájára tették. A szeptember 11-i támadás után néhány nappal John Ashcroft főügyész már elkérte az FBI-tól azoknak a terrorizmussal gyanúsítható személyeknek a listáját, akiket megfigyelés alá kell helyezni. Az FBI azonban közölte vele, hogy nincs ilyen lista. Az akták szerteszét voltak az országban, ráadásul csupán papíron léteztek. Amikor Ashcroft megkérdezte, hogy az FBI-nak miért nincs ilyen listája számítógépen, közölték vele, hogy az Irodának legalább 40 számítógépes rendszere van, de a legtöbb nem képes kommunikálni a másikkal. Mivel az automatizált esetkezelő rendszer ennyire primitív volt, ezért az ügynökök már korábban kifejlesztették a Rapid Start rendszert. Ez a házilag összeeszkábált program képes volt ugyan összefogni a legfontosabb ügyeken dolgozó ügynökök nyomozati jelentéseit, de egy ekkora üggyel már nem volt képes boldogulni. Amint kezdtek befutni a támadásról a jelentések és a nyomok, a Rapid Start annyira túlterhelt lett, hogy a dokumentumokat nem lehetett megnyitni. Ez viszont további késedelmeket okozott. És tovább rontott a dolgon, hogy mivel a Rapid Start nem volt képes összekapcsolni a területi irodákat, ezért minden egyes területi irodában az automatizált esetkezelő rendszeren keresztül kellett letölteni minden anyagot. Az időpocsékoláson túl ez a folyamat ráadásul még megbízhatatlan is volt, ezért az SIOC ügynökei gyakran telefonon keresztül érintkeztek a területi irodákkal vagy faxokat küldözgettek. A falak mentén tucatjával sorakoztak a faxgépek és a SIOC-t lassan elborították a papírhalmok. „Néha egyetlen házhoz háromcsapatnyi ügynököt is kiküldtek, noha egy is elég lett volna, mivel valaki három példányban küldte el a tippet – meséli Dies. – De eközben szükség lett volna azokra az extra ügynökökre, hogy más tippeket ellenőrizzenek.”

Néhány esetben, mivel a letöltött anyagok soha többé nem kerültek elő a rendszerből, senki nem érdeklődött telefonon vagy faxon arról, hogy mi történt az ügyben. Egyes tippeket napokig nem vizsgáltak ki. Robert M. Blitzer, aki a központban a támadások előtt a terrorelhárító csoportot vezette, azt állítja, hogy az Iroda egyszerűen nem rendelkezett a terrorizmus elleni harchoz szükséges erőforrásokkal. Az FBI olyan szakértői, mint Buck Revell és Bill Baker, akik már kezdettől fogva jelezték, hogy a terrorizmus mekkora problémát jelenthet majd egyszer, már régen kiléptek a szervezetből. És a maradók közül sokan egyszerűen nem voltak elég találékonyak ahhoz, hogy kidolgozzanak egy új stratégiát a fenyegetés elhárítására. Ha pedig mégis előálltak ilyesmivel, akkor Freeh nem törődött a dologgal. „Azt hiszem, Freeh soha nem bízott egyikünkben sem” – mondja Blitzer. Blitzer jól emlékszik arra, hogy a terrortámadások előtt az FBI-hoz özönlöttek a CIA-tól, a külügytől, az NSA-tól és az Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Ügynökségtől (U.S. Defense Intelligence Agency – DIA) a fenyegetésekről szóló hírek és a tippek. De ezeket az FBI még kielemezni sem tudta rendesen, nemhogy az egyes tippeknek logikusan a végére járjon. „Az FBI az erőforrások hiánya miatt képtelen volt elemezni és kiaknázni az Oszama bin Ladenről összegyűjtött valamennyi hírszerzési anyagot. – mondja Blitzer. – Az asztalomon hegyekben álltak a papírok. Nem volt más, csak az őrült kapkodás. Még hétvégenként is bejártam. Elöntött minket a munka. Minden évben ezrével kaptuk a fenyegetéseket. És én mindig feltettem magamban a kérdést: »Ezzel vajon most mi legyen? Ez most valódi vagy nem? Hova kellene továbbítanom?« Megpróbáltuk kihámozni a lényeget. De, azt hiszem, egyetlen pillanatra sem sikerült átlátni az egészet.” Míg a terroristák az interneten különféle rejtjelekkel

kommunikáltak, az ügynökök számítógépein még CD-ROM meghajtó sem volt. Az elemzők és a komputerek hiánya miatt „azt sem tudtuk, hogy mi van a kezünkben – mondja Bear Bryant, a volt igazgatóhelyettes. – Nem tudtuk még azt sem, hogy mi az, amit tudunk.” Noha Mueller nyilvánosan soha nem kritizálta Louis Freeht, az egyik tanácsadója elárulta, hogy amikor Mueller az igazgatói székbe került, „megdöbbenésének” adott hangot, hogy Freeh technikai és igazgatási szempontból „romba döntötte” az FBI-t. Muellert elkeserítette, hogy az FBI milyen keveset tud az országban tartózkodó lehetséges terroristákról. Új igazgatóként Mueller nyomban belefogott az Iroda átalakításába. A technikára, az elemzői munkára helyezte a hangsúlyt és a terrorizmussal kapcsolatos nyomozói munkát a központba helyezte át. A változások egyértelműen elárulták, hogyan vélekedett Mueller Freehről és Freeh vezetési gyakorlatáról. Freeh az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy úgy tett, mintha ő lenne a szaúd-arábiai Dharanban 1996. június 25-én, az amerikai katonák hálókörlete ellen elkövetett bombamerénylet ügyéért felelős ügynök. A hivatalában eltöltött utolsó évben, közvetlenül a 2001-es terrortámadások előtt Freeh egy interjút adott Elsa Walshnak a New Yorker riporterének és ebben igencsak kedvező színben tüntette fel a saját szerepét a Khobartorony elleni támadást követő FBI-nyomozásban, és kiemelte azt is, hogy övé az érdem, amiért a szaúdi kormánytisztviselőkkel folytatott tárgyalásokon elnyerte a szaúdiak együttműködését. Freehvel szemben Mueller sokkal inkább egy gépezet irányítójának látta magát, nem pedig egy ügyhöz kirendelt ügynöknek. Mueller sokat lapozgatja a menedzserkönyveket és egyes cégek vezetőinek, így az IBM-es Lou Gerstnernek a tanácsát is kikérte. Meghívta a Harvard Business School tanárait és diákjait, hogy készítsenek egy esettanulmányt az FBI-ról, majd a javaslataikat végre is hajtotta. Freehtől eltérően, Mueller

nem fényezte önmagát. A velem készült interjúiban nem árulta el, hogy mivel érdemelte ki a Bronzcsillagot és a Bíbor Szívet. Csupán annyit mondott, hogy „belekeveredtem valami tűzharcba”. Aztán még hozzátette: „Soha nem azért kapja az ember a kitüntetéseket, amiért valóban megérdemelné. Mindig olyasmiért kapunk kitüntetést, amit nem is gondoltál, hogy egyszer még megteszed.” A haditengerészettől azonban sikerült megszereznem a Bronzcsillaghoz mellékelt laudációt. Ebben az szerepel, hogy 1968. december 11-én a Mueller parancsnoksága alatt álló szakaszra az észak-vietnami hadsereg egyik százada kézifegyverekből, géppuskákból és aknavetőkből pergőtüzet zúdított. „Mueller alhadnagy csendben védekező félkört foglaltatott el az embereivel, majd félelem nélkül az egyik tüzelőállásból a másikba kúszva irányította az emberei pontos ellentüzét, miközben fennhangon bátorította őket.” Ezt követően Mueller saját biztonságát sem féltve „nagy szakértelemmel megszervezte a sebesültek kimentését a veszélyes területről, és egy alkalommal személyesen vezetett egy kisebb csapatot a tűz alá vett területen, hogy visszaszerezzék az egyik halálos sebet kapott haditengerész holttestét, aki valamivel előrébb esett el, mint ahol a saját vonalaik voltak”. Ez a tűzkeresztség volt az, ami kellően megacélozta Muellert ahhoz, hogy szembe tudjon nézni az FBI igazgatói pozíciójából fakadó kihívásokkal. „Azt gondolom, hogy az FBI igazgatói állása sokkal inkább egy nagyvállalat ügyvezető igazgatói posztjához hasonlít, s nem az a fontos, hogy az igazgató legyen a legjobb ügynök a szervezetben, mivel a teendők nagy része abból áll, hogy a vezetőnek biztosítania kell azt, hogy a nyomozómunkához szükséges valamennyi eszköz a szervezet rendelkezésére álljon – mondja Daniel Levin, aki Mueller igazgatóságának első évében az igazgató irodavezetője volt. A munka nagy része nem túl izgalmas, nem az a szexi feladat, ugyanakkor rettentően fontos a

technológiai, az adatfeldolgozási és a személyügyi dolgok menedzselése, a megfelelő emberek toborzása, és egy olyan ösztönzőrendszer kidolgozása, amelynek segítségével meg is tarthatjuk az embereinket és még karrierépítési lehetőségeket is biztosíthatunk. Ezeket a dolgokat Mueller rendkívül komolyan vette.” A hatalmas tengerjáró hajókhoz hasonlóan az FBI sem tud túl gyorsan irányt váltani. Muellernek egy olyan bürokráciával kellett együtt dolgoznia, amely gyakran szembeszállt a változásokkal és nem mindig adott egyenes válaszokat neki. Mueller első lépéseinek egyike az volt, hogy eltávolította a hírszerzési osztály éléről Sheila Horan ügyvezető igazgatót. Amellett, hogy Mueller szerint általában sem volt a csúcson, az igazgató úgy vélte, hogy Horan nem tájékoztatta őt megfelelően egy kínai kémelhárítási ügyről, amelybe az FBI egyik Los Angeles-i ügynöke, James J. Smith is belekeveredett, és nem figyelmeztette Muellert, hogy az üggyel kapcsolatban még merülhetnek fel problémák. Smith végül bűnösnek vallotta magát abban, hogy hazudott az FBI-nak, hogy titokban tartsa kapcsolatát Katrina Leunggal, az FBI egyik informátorával. Az Igazságügyi Minisztérium emberei ugyanakkor úgy vélték, hogy Leung kínai kettős ügynök és titkos dokumentumokat adott át Kínának, mégsem emeltek vádat ellene kémkedésért. Az új igazgató és Freeh között a különbséget talán semmi sem szemlélteti olyan jól, mint éppen Horan leváltása. Freehnek megvolt az a jó szokása, hogy megbüntetett mindenkit, aki nem értett egyet vele vagy rossz hírt hozott. Ezzel szemben Mueller azokat tüntette el a színről, akik nem tájékoztatták őt a tényekről. Mueller soha nem volt diplomatikus természet. Amikor még az Igazságügyi Minisztérium bűnügyi osztályát vezette, a saját házában rendezte meg az irodai partikat. És amikor úgy érezte, hogy ideje véget vetni a bulinak, ezt a lámpák le- és felkapcsolgatásával jelezte. A haditengerészetnél töltött idő után

azt is elvárta, hogy a parancsait teljesítsék. És senki sem számíthatott tőle arra, hogy elérzékenyülve a kezét szorongatja. Ugyanakkor mindent megtett azért, hogy ha valamelyik FBIdolgozó elvesztette valamelyik szerettét, akkor ő is kifejezze a részvétét. „Az első benyomása az róla az embernek, hogy ilyennek képzeli a filmekben a haditengerészeket: keménykötésű, földhözragadt fickó, aki nem szíveli a hülyéket” – mondja Michael R. Bromwich, az Igazságügyi Minisztérium egykori főfelügyelője. „Az első években, ha az ember nem tudta a tényeket szállítani, akkor azzal szemléltette, hogy tisztában van azzal, hogy semmi sincs az illető kezében, hogy egy sor kérdéssel sorozta meg: »Mi a helyzet ezzel? És mi a helyzet abban az ügyben?« – meséli Art Cummings, aki később a terrorelhárító és kémelhárító részleg vezetését is átvette. – És a választ meg sem várta. A lényeg ugyanis az volt, hogy nincs a kezedben ez, nincs a kezedben az, semmi sincs a kezedben. És az ember ilyenkor vette az üzenetet: »Legközelebb ne merészelj a jó válaszok nélkül elém kerülni!« Idővel ezek a kihallgatások is szelídültek – mondja Cummings. – De mindvégig nagyon célratörő és nagyon egyenes volt.” Ha egy-egy embere nem felelt meg Mueller elvárásainak vagy figyelmen kívül hagyta az utasításait, akkor az igazgató csendben távozásra bírta. Mueller alatt az Iroda küldetését ismét a háború szabályaihoz igazították.

19. FEJEZET A HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS Ahhoz képest, hogy az FBI második embereként Art Cummings feladata volt, hogy az országot megvédje a terroristáktól és a kémektől, a férfi meglehetősen furcsa körülmények között élt. 1987 óta szolgált ügynökként, és szinte nem volt olyan ügy, amelyben ne nyomozott volna; a kémelhárítástól kezdve, az erőszakos bűncselekményeken és a kábítószer-kereskedelmen keresztül egészen a gyerekmolesztálásig, végül azonban kikötött a terrorizmusnál. Cummingst soha nem izgatták az FBIügynököket fenyegető veszélyek. Bizonyos szempontból hozzászokott a kockázatvállaláshoz. Miután leérettségizett a marylandi Bowie középiskolában, Cummings csatlakozott az Egyesült Államok Haditengerészetének elit kommandós egységéhez (U.S. Navy SEAL), majd jelentkezett a Kaliforniai Egyetemre. Az egyetemen és a kommandósoknál is mindvégig két motorja is volt: egy BMW 650-es és egy Honda 900-as. Amikor 1982-ben elvette feleségül Ellent, megígérte neki, hogy többet nem ül motorra, és eladta a járműveket. A haditengerészetnél és az FBI-nál Cummings százhatvan ejtőernyős ugrást hajtott végre. Amikor úgy döntött, hogy ezt a sportot választja hobbijának, a felesége a következőket közölte vele: „Én csak egyetlen dolgot kérek: üljél le és írjál egy búcsúlevelet a gyerekeidnek – biztos, ami biztos.” Az ejtőernyős ugrásoknak ezzel vége is szakadt. FBI-ügynökként Cummings a ranglétrán emelkedve jutott el a Terrorelhárító Részleg aligazgatói posztjáig, s ebben a pozícióban a nemzetközi terrorizmusellenes nyomozások tartoztak az irányítása alá. Egy évig ő töltötte be az Országos Terrorelhárító Központ (National Counterterrorism Center – NCTC) igazgatóhelyettesi posztját. A Központban a CIA, az FBI, az NSA és a többi hírszerző ügynökség mintegy 200 elemzője dolgozott egymás mellett: megosztották a különféle

ügynökségekhez befutott hírszerzési információkat és napi 24 órában nyomoztak a különféle fenyegetések után. Cummings szolgált egy ideig Guantánamón is, ahol személyesen hallgatta ki a foglyokat. 2008 januárjában Mueller Cummingst bízta meg az FBI Nemzetbiztonsági Ágazatának (FBI National Security Branch) vezetésével ügyvezetői igazgatóhelyettesi rangban, és rábízta a terrorelhárító és kémelhárító tevékenység irányítását. Cummings továbbra is megtartotta a virginiai Richmondban lévő házukat, ahol Ellen és a három tinédzserkorú gyerekük élt. Hétvégenként csaknem két órát vezetett Richmondba és vissza. Hétközben Cummings egy 7 méter hosszú hajón élt, amelyet a marylandi Annapolis közelében horgonyoztak le, mintegy 45 percnyi vezetésre Washingtontól. Az ébresztőórát hajnali 3 óra 10 percre állította be. Negyed 5-kor már az FBI edzőtermében gyúrt. Hatra végzett a zuhanyozással és az irodájában volt. 45-ös Glock pisztolyát minden nap elzárta a széfjébe. Azután leült és átnézte a legfrissebb terroristafenyegetésekről befutott jelentéseket és a kémügyek legújabb fejleményeit. Cummings 7. emeleti irodájában a redőnyök mindig le vannak eresztve – újabb óvintézkedés a lehallgatások ellen, nehogy az üvegtáblákra irányított eszközök bármit is felszedjenek a bent folytatott beszélgetésekből. Noha az FBI valamennyi látogatójának előéletét ellenőrzik, arra a folyosóra, ahol Cummings, Mueller és a többi felső vezető irodája van, csak úgy léphet be bárki is, ha beüti a személyes PIN-kódját egy biztonsági beléptető-szerkezetbe. Reggel 7-kor Cummings megbeszélést tart az embereivel, fél 8-kor Mueller irodájában van értekezlete, fél 9-kor pedig a főügyésszel. Ezt követően 9-kor megint találkozik Muellerrel. Nagy ritkán Cummings összefut Obama elnökkel is, akárcsak korábban elődjével, Bush elnökkel is történt. Esténként Cummings háromnegyed 8-kor vagy 8-kor hagyja ott munkahelyét. Visszavezet Annapolisba, útközben pedig megáll

egy csemegeboltnál, a közeli Chesapeake Bay hídnál, ahol a kiszolgáló már pontosan tudja, hogy mit tegyen elé: 25 deka tonhalsalátát, egy csomag SunChipset és egy doboz hideg Dos Equis vagy Sol Brava sört. A hajójára tartva még megáll a kikötői klubban, ahol megmossa a fogát. Ezután még vagy 400 métert vezet a mólóig. Ha valamelyik hétvégén új, nagy jelentőségű ügy robban ki, akkor Cummings nem megy haza Richmondba. Ez a rohanós életforma attól a naptól fogva szakadt Cummings nyakába, hogy támadás érte a World Trade Centert és a Pentagont. Akkoriban Cummings egy terrorelhárító egységet vezetett az FBI richmondi területi irodájánál. Aznap délután Dale L. Watson, aki akkor az országos terrorelhárító tevékenységet irányította az FBI-on belül, kétségbeesetten hívta Cummingst. A férfit éles eszű, jó szervezőnek tartotta, aki nem fél elmondani a főnökének, ami a fejében jár. Watsonnak pont egy ilyen emberre volt szüksége Washingtonban. Éjfélig adott neki határidőt, hogy odaérjen. Cummings fél 12-kor esett be. Aztán három hónapon keresztül napi 14 órán át dolgozott, miközben éjszakára a 9. és az F utca sarkán lévő Marriott hotelben húzta meg magát. Az összes beérkező hírszerzői információ azt jelezte, hogy egy második támadási hullám is várható, feltehetően pár hónappal a szeptemberiek után. A Los Angeles-i Library tornyot is a célpontok között emlegették. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, hogy megelőzzék ezeket a támadásokat. „Figyeljetek emberek, még egy ilyen támadás és mindannyiunknak annyi!” – közölte Pasquale „Pat” D’Amuro a szeptemberi támadások ügyében indított nyomozás vezetője Cummingsszal és az értekezlet többi résztvevőjével. A szeptemberi merényletek utáni napokban Cummingst csupán átmenetileg vezényelték a központba. De miután végignézte Cummings egyik PowerPointos előadását, D’Amuro úgy döntött, hogy állandóra odaveszi a férfit. D’Amuro megtette Cummingst a dokumentumellenőrző szekció (Documentation Exploitation

Section) vezetőjének, majd a kommunikációellenőrző szekció (Communication Exploitation Section) fejének. Ezt követően nevezte ki az FBI első országos hatáskörű Egyesített Terrorelhárító Akciócsoportjának (FBI Joint Terrorism Task Force) élére, amely több tucatnyi hírszerző és bűnüldöző ügynökséget vont be a közös terrorizmusellenes harcba. Az FBI végül 106 területi egyesített terrorelhárító akciócsoportot állított fel, míg szeptember 11-e előtt csupán 35 létezett. 2003 márciusára Mueller a Nemzetközi Terrorelhárító Műveleti Szekció 1 (ITOS-1) vezetésével bízta meg Cummingst, amely az al-Káidával kapcsolatos valamennyi akciót irányítja. „A legnagyobb aggodalmat az váltotta ki [szeptember 11-e után], hogy rendben, mondjuk azt, hogy már tényleg bejutottak az országba. De akkor hogyan tudjuk biztosan megakadályozni, hogy még egy merényletre sor kerülhessen? – teszi fel a kérdést Cummings. – Mi nem pazarolhattuk az időt. Ha itt vannak, akkor már biztosan terveznek valamit. Ez az első hullám egy időre talán megakasztotta őket, de ha lesz egy második hullám is, akkor nekünk már előttük kell járnunk.” Jelenleg, az FBI terrorelhárító és kémelhárító tevékenységének irányítójaként Cummings feladata az is, hogy az Iroda akcióit összehangolja a hírszerző közösség többi szervezetével. Mióta kinevezték a terrorelhárítás és a kémelhárítás vezetőjének, Cummings még soha nem adott interjút a sajtónak, most először azonban egy sor interjút készíthettem vele e könyvhöz, amelyekben a tapasztalatairól és a gondolatairól beszélt. Szeptember 11-e előtt Cummingsnek meg kellett küzdenie azzal az általa tökéletesen értelmetlennek tartott gyakorlattal is, amely szétválasztotta a hírszerzést és a bűnügyi nyomozást, köszönhetően annak a „falnak”, amelyet még Janet Reno főügyész emelt a két tevékenység közé. Richard Scruggs, az Igazságügyi Minisztérium egyik szakértője, akit Reno kért fel a munkára, 1995-ben értelmezte a törvényt ily módon, ezzel

viszont gyakorlatilag lehetetlenné tette azt, hogy az amerikai hatóságok levadásszák a terroristákat, mielőtt azok megöltek volna valakit. Az Igazságügyi Minisztériumban Scruggs volt a hírszerzési politikát időről időre felülvizsgáló hivatal (Office of Intelligence Policy and Review) főtanácsadója, s ő volt az, aki arra a döntésre jutott, hogy ha külföldi kémelhárítási vagy terrorelhárító ügyekben kérelmet nyújtanak be elektronikus lehallgatás folytatásához, akkor a hírszerzési célokra összegyűjtött információt nem lehet felhasználni egyszerű bűnügyi nyomozásoknál. Az 1978-as törvény a külföldi hírszerzési ügyekben folytatott lehallgatásokról (FISA) létrehozott egy bíróságot, ahová a kérelmeket kellett beterjeszteni, ha ilyen ügyekben elektronikus lehallgatást akartak alkalmazni. Amíg Scruggs színre nem lépett, addig nem volt semmi probléma. John Martin, aki az Igazságügyi Minisztérium kémkedési ügyekben eljáró részlegét vezette, több mint 76 kém ellen emelt vádat és mindeközben a szabályoknak megfelelően választotta külön a hírszerzési célokra megszerzett információkat azoktól, amelyeket egyszerű bűnügyekben indított nyomozásoknál akartak felhasználni. Az ügynökök tájékoztatása közben Martin felhívta a figyelmüket arra is, hogy miközben egy rutin kémelhárító nyomozás során diplomáciai mentességet élvező KGB-tiszteket figyelnek meg, elképzelhető, hogy olyan információk birtokába jutnak, amelyből az szűrhető le, hogy egy amerikai kormányalkalmazott titkokat ad át az oroszoknak. A FISA külön is megemlíti, hogy ilyen esetek rendszeresen előfordulnak, és emiatt gyakran nem lehet éles határt húzni egy külföldi kém ellen folytatott eljárás és egy amerikai állampolgárságú kém ügyében folytatott nyomozás között. A bíróság pedig egy végzésben kimondhatja, hogy mindaddig, amíg a kezdeti nyomozás „elsődleges célja” a hírszerzési adatgyűjtés volt, addig az így összegyűjtött bizonyítékot minden további nélkül fel lehet

használni bármiféle bűnvádi eljárás során. És még nem fordult elő, hogy egy vádemelési javaslatot elutasítottak volna erre hivatkozva. De Scruggs azt állította, hogy ahhoz, hogy bizonyítani lehessen, hogy egy nyomozás kezdeti célja a hírszerzési anyagok gyűjtése volt, nem pedig az, hogy egy másféle bűnvádi eljáráshoz bizonyítékot gyűjtsenek, először is az kell, hogy azok, akik eredetileg az ügyön dolgoztak, semmiféle kapcsolatban ne álljanak az ügyészekkel. Amikor feltettem neki a kérdést, hogy miért ítélte olyan fontosnak, hogy ne legyen kapcsolat az FBI és az Igazságügyi Minisztérium ügyészei között, tudva azt, hogy a korábbi kémkedési ügyekben milyen sikeresen működött a vádemelési rendszer, Scruggs azt közölte velem, hogy egy bíróság azt az ítéletet hozta, hogy az Igazságügy „nem a megfelelő módon” járt el a Ronald Humphrey ellen folytatott vádemelés során. Humphrey, az amerikai Információs Ügynökség (U.S. Information Agency) alkalmazottja egy bizonyos David Truonggal együtt a külügyből származó titkos dokumentumokat adott át az észak-vietnamiaknak. De ez az ügy amely 1978-ban került bíróság elé, még a FISA törvény elfogadása előtt történt. Éppen ezért a törvény szempontjából lényegtelennek számított. Ráadásul a feljebbviteli tárgyaláson helyben hagyták a korábban hozott elmarasztaló ítéleteket. Amikor erre is rákérdeztem, Scruggs azt felelte, hogy azt hitte, hogy az eset a FISA elfogadása után történt. Valójában, amikor Scruggs megírta jogi véleményét, nem volt olyan bírósági ítélet, amely kimondta volna, hogy a FISA hatályba lépése óta bármiféle kémkedési ügyben nem megfelelő módon használták volna fel a hírszerzési adatgyűjtés során beszerzett bizonyítékokat. Miután Reno és a főállamügyész-helyettes, Jamie Gorelick helyben hagyta Scruggs jogi véleményét, amely a hírszerzési és a normál bűnügyi eljárások elkülönítését indítványozta abban az esetben, ha a FISA-ban előírt végzésért folyamodnak, Scruggs

emberei az Igazságügyi Minisztériumban úgy gondolták, hogy a legjobban úgy lehet érvényt szerezni ennek az utasításnak, ha megfenyegetik az FBI-ügynököket, hogy kirúghatják őket, sőt akár vádat is emelhetnek ellenük, ha túllépik hatáskörüket. Az FBI és CIA persze túlreagálta a figyelmeztetést, és elkezdte külön kezelni a hírszerzési forrásokból származó, illetve a normális bűnügyi nyomozási eljárás során szerzett információkat, még akkor is, ha senki nem kért az adott ügyben a FISA által előírt lehallgatási engedélyt. Mindennek a vége az lett, hogy egy olyan áthatolhatatlan fal nőtt ki, hogy még az azonos terrorelhárító csapatban dolgozó FBI-ügynököknek is megtiltották, hogy a másikkal megvitassák az esetet, amin éppen dolgoztak. Az FBI-on belül pedig az egy-egy esetről gyűjtött aktákat is külön tartották. Amit az eset normális bűnügyi részéről lehetett tudni, azt a 65-ös iktatási számmal sorolták be, míg a hírszerzési módszerekkel beszerzett információkat a 199es szám alatt iktatták. „Gyakorlatilag ez a fal az utolsó esélyünket is tönkretette, hogy még a szeptember 11-ei támadás előtt elkapjuk a gépeltérítőket” – írja Stewart Baker, a Nemzetbiztonsági Ügynökség egykori főtanácsadója és a Belbiztonsági Minisztérium államtitkára a Skating on Stilts: Why We Aren’t Stopping Tomorrow’s Terrorism (Korcsolyázás gólyalábakon, avagy miért nem állítjuk meg a jövő terrorizmusát?) című könyvében. A címmel arra utalt, hogy ez a fal akadályozta meg az FBI-t abban, hogy rábukkanjon Khalid al-Mihdharra, a szeptember 11-i gépeltérítés egyik elkövetőjére, noha a címe és a helyfoglalási rendszerben meglévő adatai alapján egyértelműen össze lehetett volna kapcsolni a nevét a gépeltérítők közül 11 másikkal. Scruggs „gondolkodása meglehetősen merev, de ezt Janet Reno és Jamie Gorelick elfogadta” – mondja Martin. Az FBI soraiban nemigen akadt olyan ember, aki egy ilyen elképesztően nagy kormányzati baklövésre szívesen felhívta volna a figyelmet.

Cummings volt a kevés bátor ember egyike. Még emlékszik, amikor a dolgot szóba hozta Marion „Spike” Bowmannak, az FBI jogászának, aki akkor a Nemzetbiztonsági Jogi Osztályt (FBI National Security Law Unit) vezette, és aki személyesen felelt azért, hogy a „fal-szabályt” senki ne hágja át: – Spike, ez hülyeség! Képtelenség így dolgozni! – Pedig nincs más választásod – felelte Bowman. De Cummings kitalálta, hogyan tudja megkerülni a falat – noha ez szinte már szabotázzsal ért fel. – Először nyitok egy 199-es aktát – közölte Bowmannel. – És úgy folytatom a nyomozást, mintha ez egy hírszerzési ügy lenne, de az ügyhöz csatolok egy bűnügyi kiegészítő aktát is. – De ehhez egy 65-ös nyomtatványt kell nyitnod – válaszolta Bowman. Esze ágában sincs, mondta erre Cummings. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy második ügynököt is ráállítson az ügyre, hogy az egyik bűnügyként dolgozzon rajta, míg a második hírszerzési ügyként. A kiegészítő akta nyitásával egy értelmetlen gesztust tesz, amivel kielégíti Bowmant, ugyanakkor megkerüli a Scruggs által hozott szabályt. A szeptember 11-ei merényletek után hozott hazafias törvény végül lerombolta ezt a falat és hatálytalanította a törvénynek azt az értelmezését, amely Scruggs feljegyzésével kezdődött. A hazafias törvény (Patriot Act) lehetővé tette az FBI számára, hogy úgy hallgasson le egy terroristagyanús személyt, hogy közben ne legyen tekintettel arra, hogy milyen telefont használ. Korábban, ha a gyanúsított vezetékes vonalról mobiltelefonra váltott, majd átment egy telefonfülkébe, akkor minden egyes alkalommal minden egyes telefonálási módszer lehallgatásához egy új FISA-engedélyt kellett szereznie, és ez hetekben mérhető időveszteséget okozott. Hihetetlen, de a maffiaügyek vagy a kábítószer-kereskedők esetében az FBI számára a törvény lehetővé tette, hogy ne kelljen új bírósági végzést szerezni a gyanúsított lehallgatásához, ha az telefont

váltott, de az ország túlélését veszélyeztető terroristaügyekben ezt nem tehették meg az FBI-ügynökök. Ugyanakkor a terrorelhárításért felelős FBI-vezetőként Cummingsra egy sokkal nagyobb feladat is várt: meg kellett változtatnia az FBI berkeiben uralkodó kultúrát, hogy a szervezet hatékonyabban tudjon a megelőzésre koncentrálni. Két nappal a terrorista merényletek után Mueller és Ashcroft főügyész megkezdte Bush elnök tájékoztatását. „Elmondták, hogy a terroristák hogyan jutottak repülőjegyekhez, hogyan kerültek fel a fedélzetre, hogyan mozogtak a repülőterek között, és aztán hogyan támadták meg az állampolgárainkat – meséli Andy Card, Bush kabinetfőnöke. – Mire az elnök, bár nagyon érdekelték ezek a részletek, annyit mondott: »Igazgató úr, ezek a dolgok az ügyészségre tartoznak. Engem az érdekel, hogy mit tud mondani azokról a terrorista fenyegetésekről, amelyek még nem valósultak meg, és hogyan tudjuk ezeket megakadályozni.«” Ahogy Bush írja Decision Points (Fordulópontok) című könyvében: Mueller biztosította őt arról, hogy „a szervezetnek immár új küldetése van: a támadások megakadályozása”. Mueller ezzel az üzenettel tért vissza a központba: már nem elég, hogy egyszerűen csak válaszoljanak a támadásokra, immár csírájában kell ezeket elfojtani. Természetesen az FBI mindig is tett kísérleteket, hogy elejét vegye a terrortámadásoknak. És az Iroda ebben gyakran sikerrel is járt. A szeptember 11-ei merényleteket megelőző hat évben 40 terrorista merényletet hiúsított meg még a tervezés szakaszában. Az FBI akadályozta meg például azt is, hogy az al-Káida felrobbantsa a New Jerseyt és Manhattant összekötő Holland és Lincoln alagutakat, az ENSZ-épületet és az FBI New York-i területi irodáját. De Freeh vezetése alatt az Iroda hajlamos volt minden egyes ilyen ügyet önálló esetként kezelni, emiatt viszont nem ismerték fel a nagyobb fenyegetést és nem kezdtek átfogó támadásba az egész al-Káida ellen, ahogyan pedig korábban a

Ku-Klux-Klan és a maffia esetében megtették. Mindezek tetejében, a merényletek előtt a média szüntelen bírálata és az Igazságügyi Minisztérium által kiadott egyértelmű irányvonal hiánya miatt az FBI olyannyira erőszakellenes és politikailag korrekt lett, hogy hiába tudták azt, hogy a terroristák a mecsetekben tervezgetik a merényleteket, az FBI visszariadt attól, hogy a gyanúsítottakat ott is megfigyelje. Mivel egy papról volt szó, ezért az FBI és az Igazságügyi Minisztérium jogászai hónapokig vitatkoztak azon, hogy kezdjenek-e nyomozásba Omar Abdel Rahman sejk után, akit később a World Trade Center elleni első bombatámadás miatt elítéltek. A szeptember 11-e előtt hatályban lévő irányelvek szerint az FBI ügynökei még csak tippekért sem nézhettek bele azokba az internetes fórumokba, ahol helyenként terroristákat toboroztak vagy éppen a bombagyártás receptjét osztották meg másokkal. Az FBI-nak először alapos gyanúra volt szükség, hogy a nyomozás során belenézhessen olyan internetes fórumokba, ahová egy 12 éves kölyök is minden további nélkül beléphetett. Más szóval, „gyakorlatilag valamilyen bűntényre volt szükség ahhoz, hogy bármiféle nyomozás elinduljon – mondja Weldon Kennedy, az FBI egykori igazgatóhelyettese. – Ha pedig nem volt bűntett, akkor nem indulhatott semmiféle nyomozás.” „Szeptember 11-e előtt közölték velünk, hogy az interneten nem folytathatunk nyomozótevékenységet, noha az internet nyilvános volt – meséli Cummings. – És ugyanez volt a helyzet a mecsetekkel is. Noha ezek nyilvános imahelyek, mégis megtiltották, hogy FBI-ügynökként betegyük a lábunkat egy mecsetbe. De az is tilos volt, hogy olyan forrást szervezzünk be, aki tájékoztatott volna bennünket arról, hogy mi történik egy mecsetben, vagy aki megnézte volna, hogy mi van a mecsetben, hacsak nem a mecsetben tartózkodó célpont után nyomoztunk.” És igen alapos fejmosást kapott az a phoenixi ügynök is, akit aggasztani kezdett, hogy arab férfiak repülőórákat vesznek, ezért egy feljegyzésben felvetette, hogy közelebbről is meg

kellene vizsgálni a helyzetet. „Emlékszik még arra, hogy még a merényleteket megelőző napon is olyan kormányzat volt nálunk, amely alatt az Igazságügy Minisztérium vizsgálatot indított a pittsburghi rendőrkapitányság ellen, mert azok profilalkotókat foglalkoztattak? – teszi fel a kérdést Cummings. – Akkoriban a profilalkotás még nagyon, nagyon csúnya dolognak számított. Képzelje csak el, hogy még szeptember 11-e előtt elmegy a repülőiskolába és azt mondja: »Kérem adják meg az összes közel-keleti diákjuk adatait!« Mire persze azt felelték volna: »Már megbocsásson, de van valami olyan probléma a közelkeleti diákokkal, amiről mi nem tudunk? Miért nem fordul akkor az Amerikai Civil Jogvédő Irodához (American Civil Liberties Union), vagy miért nem keresi fel az Amerikai-Arab Diszkriminációellenes Bizottságot (American-Arab AntiDiscrimination Committee) és teszi fel nekik a kérdéseit?« Képzelheti, hogy akkor hányan kopogtak volna az ajtónkon. Ha azt akartuk volna vizsgálni, hogy miféle arab férfiak vettek repülőórákat, a nyomozást semmiféle indoklással nem tudtuk volna alátámasztani.” Ez azonnyomban megváltozott, ahogy Mueller visszatért a Bush elnöknél tartott raportról szeptember 11-e után. Cummings aztán az ügynököknek is továbbadta a hírt: „Az igazgató azt közölte, hogy »mától új a küldetésünk. És ennek a küldetésnek a célja a megelőzés.«” Az FBI elsődleges célja mindig is az volt, hogy embereket csukjanak le. Most azonban Cummings közölte az ügynökökkel, hogy ez a felfogás akár még veszélybe is sodorhatja az országot. A vádemelési eljárás előkészítése helyett a fő cél olyan hírszerzési információk beszerzése, amelyek segítségével beszivároghatnak a terrorista szervezetekbe és megakadályozhatják a jövőbeli merényleteket. Cummings mindig úgy tartotta, hogy a hírszerzés elnevezés nem más, mint a tippek begyűjtésének előkelőbb elnevezése. Az FBI ilyen értelemben

már akkor hírszerzési adatokból dolgozott, amikor egy tipp nyomán rajtaütöttek a gengszteren, John Dillingeren a chicagói Biograph mozinál. A hírszerzés segítségével számolták fel a KuKlux-Klant és győzték le majdnem a maffiát. A hírszerzés szó azonban már egy másfajta gondolkodást jelent, egy olyat, amely azt hangsúlyozza, hogy adott esetben nagyobb hasznot hajthat, ha várnak egy-egy letartóztatással. Amikor egy ügynök azzal jön hozzá, hogy egy gyanúsítottat akar letartóztatni valamilyen idegenrendészeti vétség miatt, Cummings a következőket kérdezi tőle: „Szóval azt állítja, hogy elvégezte a házi feladatot, már mindent tud, amit tudni lehet a pasasról, a szervezetéről, mindenről, ami körülötte van, az útjairól, az összes barátjáról, minden családtagjáról? Szóval a pasas már nem megbízható forrás, már nem lehet kisajtolni belőle semmiféle további használható hírszerzési információt?” Nemegyszer néma csönd volt a válasz. Cummings ilyenkor így folytatta: „Magának kell meghozni a döntést, de jól fontolja meg! Ne a letartóztatás legyen a célja! A cél az, hogy a gyanúsított a mi adatforrásunk legyen. A fickó nekünk fogja elárulni, hogy milyen nagy, milyen kiterjedt a fenyegetés. Mostantól fogva már nem az adatgyűjtés célpontja, hanem az eszköze lesz a számunkra. Azt akarom, hogy az egész kis univerzuma nyitott könyv legyen előttünk.” A beszélgetés végén pedig Cummings még azt is hozzátette: „Persze, ha már nem kiaknázható forrás, és nem tud hasznos hírszerzési adatokat kipréselni belőle, akkor gyerünk, fogja magát, és a magára ruházott törvényi hatalommal élve foganatosítsa a letartóztatást!” Sok ügynök, aki csakis azért csatlakozott az FBI-hoz, hogy embereket dugjon a dutyiba, ilyenkor csak a fejét vakarta. „Kommunikációs hibáról volt szó – magyarázza Cummings. – Az ügynökök azt mondták: »Én az egész pályafutásom alatt terroristaügyekkel foglalkoztam. Mégis mi a fenét gondol a főnök, azt hiszi, hogy a támadások megakadályozásán kívül mi

nem csinálunk semmi mást?«” A különbséget, mondja Cummings, jól mutatja az, hogy amikor az FBI letartóztatta Ramzi Juszefet, a World Trade Center elleni első bombamerénylet értelmi szerzőjét, az FBI úgy gondolta, hogy részéről ezzel a történet véget is ért, és nem ment utána az ügynek, hogy a jövőbeli merényletek megakadályozásához hasznos nyomokra bukkanjon. „Szeptember 11-e előtt az elsődleges célkitűzés az volt, hogy a zsebemben legyen a letartóztatási parancs – mondja Cummings. – A CIA persze pont a másik oldalról közelítette meg a dolgot, és ez így volt helyes. Ők semmit sem szerettek volna kevésbé, mint hogy egyik ügynöküknek a tárgyalóteremben kelljen tanúvallomást tenni. Mi pedig annak a feltételezésnek az alapján működtünk, hogy ha az embernek van egy letartóztatási parancsa, azt használja is. Az ember kicsapja az asztalra, begyűjti a fickót és felrakja egy repülőre. Hazahozza, börtönbe csukja, majd hazamegy, miközben magában ezt mondja: »Na, ma is remek munkát végeztem!«” Ha ma ez történne, véli Cummings, „akkor egy ilyen ügynökkel azt közölném, hogy lényegében ezzel nem a fenyegetettséget csökkentette, hanem nagyobb veszélybe sodorta Amerikát. A mai felfogásunk gyökeresen tér el a korábbitól, szinte már nyomokban sem emlékeztet arra.” Nick Abaid, aki már 28 éve dolgozik ügynökként terrorelhárító és kémelhárító ügyekben, szintén megerősíti Cummings szavait: „Korábban gyakran meglehetősen nehezen tudtuk beleverni a döntéshozók és az ügynökök fejébe, hogy a hírszerzés hosszú és gyakran igen vontatott folyamat, de még mindig ez a szükséges információ megszerzésének legjobb módszere. És amióta csak itt dolgozom, az Irodánál olyan hozzáállás uralkodott, amely miatt a FISA-ban előírt végzések beszerzéséhez nem állt rendelkezésre elegendő idő, ami miatt a főnökök mindig a források lassú beszervezését rótták fel, és ami miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy az ügyek letartóztatással és a

gyanúsított elítélésével végződjenek. E hibák egy része annak a számlájára írható, hogy kedvező statisztikákat kellett előállítani, amelyeket aztán a kongresszusi meghallgatásokon is lobogtatni lehetett, hogy lám, milyen remekül végeztük a dolgunkat.” Hordoz persze bizonyos veszélyeket, amikor ezt a rövid távú gondolkodást megpróbálják felváltani az újfajta hírszerzéscentrikus felfogással. Amikor Cummings arról dönt, hogy mi történjen egy gyanúsítottal, akkor lényegében azt mérlegeli, hogy a hírszerzési információk további megszerzése a fontosabb, vagy az, hogy a terrorista ne csapjon le újra, miközben az FBI megfigyelése alatt áll. „Egyet hibázol és emberek halnak meg” – mondja Cummings.

20. FEJEZET A KÖZPONT Az FBI Műszaki Fejlesztő Létesítményének (Engineering Research Facility) bejárata úgy fest, mint egy római gladiátor sisakja: négyzet alakú kémlelőnyílások vetnek ellenséges pillantásokat minden belépőre. A quanticói FBI Akadémia területén egy keskeny, kétemeletes fogadóépülethez jut először a látogató, ezen keresztül lehet belépni a két magasabbra nyúló, üvegből és téglából készült, de hasonlóan elrettentő külsejű épületbe. A látogatónak egy előzetes háttérellenőrzésen kell átesnie, hogy betehesse ide a lábát. A 2. emeleten helyezték el a Taktikai Bevetési Szekció irodáit (FBI Tactical Operation Unit – TacOps). De az osztály legtitkosabb része, a Taktikai Bevetéseket Támogató Központ (FBI Tactical Operation Support Center), amely a fedett betörő csapatokat egy-egy helyszínre vezényli, nem itt van, hanem egy szigorúan titkos, világtól elzárt virginiai helyszínen. Az ügynökök azt a helyet maguk között csak úgy emlegetik: „a Központ”. A lehallgatókészülékek és nyomkövetők elkészítése mellett a Műszaki Fejlesztő Létesítményben dolgoznak azon is, hogy megtalálják a módját a különféle lakatok és zárak feltörésének, és a riasztó- és megfigyelőrendszerek kijátszásának. A létesítmény például úgy egymillió dollárt költött arra, hogyan lehetne kinyitni az izraeliek által kifejlesztett, szuperbiztos MulT-Lock termékcsaládot, amelyről a cég azt állította, hogy sem kinyitni, sem megfúrni nem lehet. A riasztóberendezéseket gyártó cégek legújabb kínálatával is tartani kell a lépést, ezért a TacOps ügynökei a személyazonosságukat titokban tartva beiratkoznak azokra a továbbképző tanfolyamokra, amelyeket ezek a cégek szerveznek. Ha elárulnák, hogy FBI-ügynökök, akkor bizonyosan kitiltanák őket ezekről a továbbképzésekről. Az ügynökök liftkezelői és buszvezetőképző tanfolyamra is járnak. Amellett ugyanis, hogy épületekben rejtőznek el és a

liftek tetején közlekednek egy-egy fedett betörés előtt, az ügynököknek meg kell tanulni a liftek kezelőtáblájának programozását is, nehogy véletlenül olyan helyen akadjon el a lift, ahol éppen a poloskák beszerelése folyik. Az FBI-nak végzett fedett betörések mellett a TacOps a többi négy ügynökség, például az Egyesült Államok Kábítószer-ellenes Hivatala (U.S. Drug Enforcement Agency – DEA) vagy az NSA számára is segítséget nyújt, amikor külföldi követségek kommunikációját kell lehallgatni, vagy kábítószerügyekben kell a gyanúsítottakat bepoloskázni. Néhány esetben, az adott külföldi országok engedélyével, a TacOps külföldön lévő épületekbe is behatol, hogy a két ország által közösen üldözött célpontok – például az orosz maffia – nyomába eredhessen az FBI. Időnként előfordul, hogy a Kongresszus tagjai vagy a kormányzat képviselői, akik szigorúan titkos anyagokba is betekinthetnek, tájékoztatást kérnek a TacOps tevékenységéről. Az FBI legtöbbször elhárítja ezt a kérést, ha azonban mégis tájékoztatni kell őket, akkor a tájékoztatást általában igen rövidre fogják, ahogyan az például Peter Orszag, Obama elnök költségvetési hivatalának (Office of Management and Budget) igazgatója esetében is történt. De az FBI igazgatójának engedélyével az ügyvezető igazgatóhelyettes, Louis Grever megszervezte számomra, hogy interjúkat készíthessek azokkal, akik ezeket az akciókat irányítják: J. Clay Price-szal, a TacOps vezetőjével, és helyettesével, azzal az ügynökkel, aki jelenleg a Taktikai Bevetéseket Támogató Központot irányítja. Mivel egy titkosügynökről van szó, ezért a könyvben álnéven, Jimmy Ramirezként szerepel. Az egyik interjúra a Műszaki Fejlesztési Létesítmény nyugati szárnyának 2. emeleti konferenciatermében került sor. Ebben a szárnyban gyártják a lehallgatókészülékeket, itt fejlesztik a riasztóberendezéseket, és a számítógépes biztonsági rendszereket kiiktató eszközöket és programokat is. Az újabb építésű keleti szárnyban főként a kommunikációs csatornák

lehallgatására, az e-mailek feltörésére és a telekommunikációs berendezéseknél használatos titkosítási módszerek feltörésére alkalmas módszereket fejlesztik. Az épület komor külsejével ellentétben, belül már minden levegős, világos és tágas. A TacOpsnál eltöltött 14 éve alatt Ramirez a saját állítása szerint több mint 5 ezer fedett betörést hajtott végre. Most, hogy már a bevetések egyik vezetője lett, már csak a különösen nagy szakértelmet igénylő eseteknél száll be személyesen. „Sokkal szívesebben lennék valahol a terepen, valamelyik titkos betörésnél” – mondja Ramirez. A külföldi hírszerző szolgálatok ellen folytatott akciók jelentik a legnagyobb kihívást, mert azok a betörések ellen rejtett csapdákat állítanak fel. Amikor egy ellenséges ország hírszerzésének tisztje felkereste az Egyesült Államokat, az FBI szeretett volna egy másolatot készíteni laptopjának merevlemezéről, amelyet az ügynökök feltevése szerint a szállodai szobájában tartott, Noha a hírszerző tisztek semmiféle érzékeny vagy védelemmel nem ellátott anyagot nem tárolhatnak a számítógépükön, ők is csak emberek, és hibázhatnak néha. De az is meglehet, hogy pont azelőtt törölte az érzékeny információt tartalmazó fájlokat, mielőtt Amerikába érkezett, márpedig ebben az esetben az FBI ezeket helyre tudja állítani. Az ellenséges hírszerző tiszt megközelítése érdekében az FBI emberei ugyanabban a szállodában vettek ki egy szobát, ahol a férfi. Ramirez, aki a megfigyelő egységtől megtudta, hogy a célpont elhagyta a szobáját és a hotelben rendezett konferenciára ment, zöld utat adott a behatoláshoz. Az ügynökök a célpont bőröndjeinek átkutatásával kezdtek. A behatolás felfedezésének egyik módja az, hogy a hírszerző tisztek egy zsinórt tekernek a csomagjuk köré és azt egy adott módon csomózzák össze. Vagy a cipzárt hagyják félig nyitva. Az ügynököknek éppen emiatt kell meggyőződniük arról, hogy minden dolgot pontosan úgy hagynak maguk után, ahogyan az

volt. „Van külön erre egy csapatunk, a »kupak és pecsét« egység, amelyik először lefényképezi az adott tárgyat – meséli Ramirez. – Ők nézik át, hogy nincs-e valahol egy hajszál vagy egy szövetszál elrejtve az adott tárgyon; ezeket a rejtett csapdákat nevezik a szakzsargonban »szakértelemnek«. Mielőtt elmozdítjuk a számítógépet a helyéről, meg kell győződnünk arról, hogy vissza tudjuk-e tenni az eredeti helyére. Az is meglehet, hogy a szemüvegét rakta le úgy, hogy egy adott szögben álljon. Nem kell valamilyen bonyolult módszerre gondolni, bőven elég, ha a módszer hatékony.” Az ügynökök éppen fényképeket készítettek, amikor Ramirez valami zajt hallott a szoba ajtajánál. „Odasétáltam az ajtóhoz és kinéztem a kémlelőnyíláson, és azt látom, hogy egy alak álldogál odakint, akire illik a célszemély személyleírása.” Ramirez megkérte az akció parancsnokát, hogy ő is nézze meg. – Ez a mi kib…tt pasink! – mondta az ügynök, azaz a férfi azonos volt a célszeméllyel. – De ez lehetetlen! – mondta Ramirez. – A fülhallgatómon most is azt hallom, hogy a megfigyelő csapat egy vonaton követi. A megfigyelők azonban valahogy elhibázták a célszemélyt. Az FBI-zsargonban a megfigyelő csapat tagjait „kulcstartónak” nevezik. Az ő feladatuk az, hogy a kulcstartót a „zsebben” tartsák. Ebben az esetben viszont egyértelmű volt, hogy a célszemély valahogyan kiesett a zsebükből. „Vagy összekeverték valakivel a konferencián, és még mindig joggal vélték úgy, hogy a célszemélyt tartják szemmel, vagy pedig nem akarták elárulni senkinek sem, hogy szem elől tévesztették az emberüket – meséli Ramirez. – Talán azt gondolták, hogy bármelyik pillanatban újra feltűnik a pasas, és egy ilyen akció során nem akarták a rádión keresztül beismerni, hogy elvesztették a férfit. Mindenesetre közöltem velük, hogy

nincs azzal semmi baj, ha szem elől tévesztették, de erről mindenképpen tudnunk kell. Ne titkolják előlünk az ilyesmit. Már csak azért sem, mert a pasi mindjárt betoppan a szobába.” A hírszerző tiszt eközben egyfolytában a kulcsát próbálgatta a zárban, de Ramirez belülről bedugott egy olyan eszközt a zárszerkezetbe, amelyet a Műszaki Fejlesztési Létesítményben állítottak elő és megakadályozta, hogy kívülről ki lehessen nyitni az ajtót. A felfordulás közben Ramirez rádión üzent egy spanyol ajkú ügynöknek, aki a hotelben tartózkodott. Utasította, hogy adja ki magát a szálloda szerelőjének, aki éppen meglátta, hogy a férfinak valami gondja támadt a zárral. Azt is közölte, hogy javarészt spanyolul beszéljen és minél jobban zavarja össze a férfit. „Az ügynök tört angolsággal közölte vele, hogy a hotelben rendszeresen baj van az ilyen zárakkal – meséli Ramirez. – Aztán megkérte a férfit, nehogy szóljon a hotel vezetőségének, mert kirúgják. Sűrű bocsánatkérések közepette felajánlotta, hogy meghívja az emberünket egy kávéra. Na, ilyen remek alakok dolgoznak a csapatunkban! Elég ideig tartotta ugyanis távol a szobától ahhoz, hogy evakuálni tudjuk az embereinket.” A behatolás érdekében az ügynökök néha a célpont vezetékes telefonvonalát teszik sistergőssé egy telefonpóznáról vagy egy szerelőaknából. Amikor a célpont felhívja a telefonszerelőket, hogy bejelentse a problémát, az ügynökök egy apró eszköz, az ún. pen regiszter segítségével láthatják, hogy a célszemély milyen számot hívott. Ezek után a telefont már az ügynökök veszik fel és a telefontársaság alkalmazottjának adják ki magukat. Megígérik, hogy azonnal küldenek egy szerelőbrigádot. Amikor befutnak a telefontársaság egyenruháját viselő álszerelők, egy poloskát szerelnek be az elromlott készülékbe vagy a közeli falicsatlakozóba. Egy brooklyni maffiaügyben Ramirez és Price, akik szintén vagy 200 behatolásban vettek részt, arra próbáltak rájönni, hogyan tudnának bejutni a célszemély lakásába. A férfi egy

háromemeletes, vörös vakolatos bérház 2. emeletén lakott. Három nappal karácsony előtt észrevették, hogy a férfi lelemegy a pincébe, hogy felhozza a karácsonyi díszeket. Kiszámították a mozgását és akkor szerelték be a mikrofonokat a lakásába, amikor éppen egy újabb utat tett a pincébe. De a telefonjára szerelt mikrofon minduntalan begerjedt, amikor a férfi a vezetékes vonalat próbálta használni. „Erre onnan jöttünk rá, mert elkezdett telefonálni, majd káromkodott, mint a kocsis, hogy nem működik a telefonja” – meséli a 49 éves Price. A maffiózó végül felhívta a telefontársaságot, az FBI meg örömmel sietett a segítségére. „Amikor telefonált, mi elfogtuk a hívását és valójában minket hívott fel” – meséli Price. – Igen, uram, mit tehettek önért? – kérdezte az ügynök. – Ez az átkozott telefon nem működik – mondta a férfi. – Azonnal ott leszünk – nyugtatta meg az ügynök. „A magunk által hamisított egyenruhában és a magunk által hamisított furgonnal kiszálltunk a helyszínre – folytatja Price. – A fickó végig ott álldogált mellettünk. Mondjuk neki, hogy szétkapjuk a telefonját. Ez is történt: a régi mikrofont kiszedtük, betettük az újat és megjavítottuk a telefonját.” – Maguk a legjobbak – mondta a pasas. Amikor az FBI később letartóztatta a maffiózót, az „nyomban elkezdte játszani a nagyfiút – meséli Price. – »Semmi nincs a kezetekben, basszátok meg!«, ordítozta.” Az ügynökök ekkor rövid részleteket játszottak le neki a felvett beszélgetéseiből. „Végül mindent bevallott és együttműködött velünk” – fejezi be a történetet Price. Mielőtt egy kutya sorsáról döntenek, az ügynökök általában saját maguk is felmérik az állatot. A nem rendőrségi vagy katonai kiképzést kapott kutyák is harapnak ugyan, de közel sem olyan vadul, mint azok az állatok, amelyeket harapásra idomítottak. Ha egy kutyáról kiderül, hogy túl vad, az ügynökök inkább elaltatják.

„Amikor az adagot beállítom, nagyon pontosan kell tudnom a kutya súlyát – mondja Ramirez. – Mert ha túl sokat adok be neki, akkor elképzelhető, hogy a betörés kellős közepén kell újraéleszteni. Ha pedig túl keveset, akkor ezeknél a kutyáknál előfordul, hogy dührohamot kapnak és agresszívebbek lesznek, mint korábban. Persze a szegény pára mindvégig azt csinálja, ami a dolga, a családot védelmezi.” A kábítás helyett az ügynökök szívesebben barátkoznak a kutyákkal vagy a poroltóval nevelik meg az állatokat. Ártani semmiképpen sem akarnak nekik. Egy lenyugtatózott kutyánál mellékhatások is jelentkezhetnek, például hányhat, márpedig az ügynökök mindenképpen el akarják kerülni, hogy a célszemély bármi miatt is gyanút fogjon. Miután egy Las Vegas-i maffiózó lakását feltérképezték, az ügynökök azt jelentették, hogy egy 18 kilós schnauzerje van. De Ramirez – biztos, ami biztos – maga is megnézte a dolgot és döbbenten látta, hogy a kutya egy majdnem 40 kilós flandriai pásztorkutya, amelyik valóban hasonlít egy óriás schnauzerre. Amikor a ház körül szenzorokat telepítettek, Ramirez letesztelte a kutyát, amelyiket Burger Kinges Whopperrel tömött. „Imádta a Whoppert – meséli Ramirez. – Először ugyan a drótkerítést akarta kettéharapni és már majdnem ki is húzta a földből, de aztán mégis inkább a Whopper mellett döntött. Kétnapi Whopper-kúra után, már a kerítésnél várt és nem ugatott meg.” Amikor Ramirez és Grever végül betört a házba, a kutya már lelkesen várta a Whopper-adagját, amit meg is kapott Ramireztől. És a kutya nem támadt rá, hanem az arcát kezdte nyalogatni. A TacOps csapat tagjai attól fogva csak „kutyásemberként” kezdték hívni Ramirezt. Ramirez egyszer egy külföldi hírszerző tiszt washingtoni lakásában lépett akcióba, és a lakásba lépve egy macska fogadta. „A macska végigmért és rájött, hogy nem én vagyok a gazdája – meséli Ramirez. – Valami nem stimmel, gondolta. Aztán eliszkolt

a hátsó ajtó irányába. A hátsó ajtó azonban egy majd 2 méter széles tolóajtó volt. A macska pedig egyenesen belerohant az üvegtáblába, de annyira, hogy az ütközéstől kifeküdt a szőnyegen.” Ramirez éppen azt próbálta kifundálni, hogyan élessze újra a macskát, nehogy a célszemély rájöjjön a betörésre. „Végül valahogy a macska összeszedte magát: valószínűleg csak az ijedségtől merevedett meg és elviharzott a hálószobába. Az akció végéig nem is került elő.” Amikor az orosz maffia egyik tagjának lakásába hatoltak be, Ramirez azt figyelte, hogy működésbe lép-e a riasztó. Mielőtt a ház biztonsági szolgálata értesülne a dologról, Ramirez igyekszik azt kiiktatni egy elektromos szerkezet segítségével. De semmi sem történt, és Ramirezben felmerült a gyanú, hogy a riasztó azért nem szólalt meg, mert volt még valaki a lakásban. „Persze, ilyenkor az első dolgunk meggyőződni arról, hogy van-e valaki a lakásban – mondja Ramirez. – Ezért éjjellátó készülékekkel nekiláttunk átfésülni a házat, amikor is meghalljuk, ahogy valaki elkiáltja magát: »Helló!«” Az ügynökök megdermedtek, egymásra néztek és előhúzták a fegyvereiket. És abban a pillanatban a papagáj, amelyik az imént hellózott, ismét megszólalt és folytatta a társalgást. A madár egy üvegezett verandán lakott, de ilyenkor az egész lakásban szabadon kószálhatott. „Jobban beszélt angolul, mint a zárszerelő embereim” – tréfálkozik Ramirez. Hogy semmi ne sülhessen el rosszul, Ramirez ilyenkor mindig beavat egy rendőrtisztet is, aki az FBI és a rendőrség közös akciócsoportjának a tagja. Az ügynökök csak a legritkább esetben tájékoztatják a rendőrfőnököt. Ennek az az oka, hogy időnként az egész rendőrkapitányság vagy a kapitányságról egy-két ember ellen is folyhat FBI-nyomozás. Egy washingtoni ügynél minden lakó távol volt. De egy kislány az utca túloldaláról az egyik szomszédos háznál aludt a barátnőjénél. Minden jel szerint azonban az éjszaka közepén

összeveszett vele, ezért hajnali 2-kor úgy döntött, hogy hazasétál a kutyájával együtt, akivel eredetileg átment a szomszédba. „A hátsó ajtónál álldogáltam a két zárszerelő fickóval – meséli Ramirez. – Azt gondoltuk, hogy akár egész éjszaka ott álldogálhatunk, akkor sem lesz semmi. De akkor jött ez a fiatal leány, és a kiskutyája megérezte a szagnyomot, amit feltehetően akkor hagytunk, amikor a hátsó ajtóhoz mentünk. A kutya megbökte a lánykát. Az pedig egy pillanatra meglátott minket és máris hallottuk a rádiónkon, hogy egy civil járókelő tart az utca túloldalán lévő ház felé a járdán.” Miután kiszúrta a szemközti ház gyepén ólálkodó két gyanús alakot, a kislány okosan továbbsétált, bement a saját házába, aztán felébresztette az apját és elmondta neki, hogy valakik éppen most törnek be a szemközti házba. „A papája felhívta a rendőrséget, mi pedig bemértük a segélyhívást – meséli Ramirez. – De nem egy hétköznapi rendőr szállt ki, hanem a közös akciócsoport egyik rendőrtisztjét küldettük ki a házhoz. A rendőr ment egy kört a ház körül, aztán átment a kislány szüleinek házához és ott úgy tett, mintha rendesen kihallgatná a kislányt. A célpontnak azonban pár hónapig nyugtot hagytunk.” Ebben az esetben az FBI-jal együttműködő akciócsoport rendőr tagja el tudta érni, hogy ne küldjenek rendőrt a házhoz. Ha azonban a rendőrség mégis kiszáll, az ügynökök felmutatják az igazolványukat, és csak annyit mondanak: „dolgozunk”. Ennyi elég is. Az ügynökök néha-néha beöltöznek rendőrnek, de ebből veszélyes helyzet is kialakulhat. „Nagyon óvatosan kell bánni az álcázással, mert ha egy másik rendőrt akarok becsapni, az biztosan ismerni fogja az összes társát abban a műszakban, innentől kezdve pedig már le is buktam” – mondja Ramirez. Az ügynökök soha nem kérik olyan rendőr segítségét, aki a közelben lakik, mert ő akár a célpont barátja is lehet, sőt még az is előfordulhat, hogy a

célszemély lefizette. Az egyik behatolásuk alkalmával a szemközti lakásból a szomszéd kiszúrta az udvaron keresztül, hogy valami gyanús dolog történik, és felhívta a rendőrséget. A férfi közölte a diszpécserrel, hogy neki is van pisztolya, és akár át is mehet, hogy lefülelje a tolvajt. „Persze, a rendőrségnél ez az utolsó dolog, amire vágynak – mondja Ramirez –, ezért a diszpécser azt a remek tanácsot adta neki, hogy üljön le a fenekére és várjon. Mindenki hálát adhat Istennek, hogy a fickó megfogadta a tanácsot.” Mire a rendőrség felbukkant, az embereik már „kijelentkeztek”. A küldetések végrehajtása során a TacOps a technikáit megosztja Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada titkosszolgálataival is. A terrorista bűncselekmények ügyében az ügynökök szorosan együttműködnek a brit MI5-val is. „Ezek a szervezetek sokkal inkább kockázatkerülők, mint mi – avat be minket Ramirez. – Mi 2-3 hét alatt megcsináljuk azt, amit nekik hónapokig vagy akár évekig tart megtervezni.” Minden területi irodában dolgoznak olyan technikusi végzettségű ügynökök, akik egyes behatolások esetében együttműködnek a TacOps Központtal. Ritkán az is előfordul, hogy miután felmérte a kockázatokat és a célpontról összegyűjtött információkat, a TacOps engedélyt ad a területi irodának, hogy saját maga hajtsa végre a behatolást. A területi irodákat vezető rangidős különleges ügynökök néha előállnak olyan követeléssel, hogy a TacOps a szükséges előzetes megfigyelés nélkül is hajtson végre egy behatolást. „Péntek esténként szoktak befutni az ilyen hívások, és mindenfélét kitalálnak, hogy miért szálljunk ki a hétvégén melózni – mondja Ramirez. – Mi pedig nem tudunk semmit a célpontról. Ez a legijesztőbb az egészben.” A TacOpsnál a kockázatot mindig összevetik a várható nyereséggel. Ha a célpont egy terrorista, aki éppen felrobbantani készül egy bombát vagy tömegpusztító fegyvert akar bevetni,

akkor a TacOps teljesíti a kérést, akár még több ügynököt vezényel a helyszínre a megfigyeléshez, ha arra van szükség. Ilyen esetekben „megteszünk mindent, amit kell. Minden szükséges kockázatot felvállalunk, csak hogy bejussunk” – mondja Ramirez. Ha azonban nincs közvetlen veszély, akkor a TacOps ügynökei finoman felvetik, hogy ha mégis valami probléma adódik, akkor a rangidős különleges ügynök karrierje bánhatja a dolgot. Ilyenkor az ügynök inkább gyorsan kihátrál a dologból. Ha nincs szükség fedett behatolásra, akkor a területi iroda technikus ügynökei maguktól is végrehajtják a feladatot. Cincinnatiban például a helyi technikusok szereltek be egy GPS-t 2007. április 26-án abba a Mercedes-Benzbe, amely Gerardo Mulatóé volt. Az illegális bevándorlóként Mexikóból érkezett Mulatóról azt gyanították, hogy egy olyan banda tagja, amelyik a fekete kátrányként ismert mexikói heroint csempészi be Cincinnatiba. Mivel a GPS-t kívülről szerelték fel a kocsi aljára, ezért technikai értelemben ez nem számított fedett behatolásnak. Mulato a lakása mellett lévő parkolóban állt le az autójával, a Waycross Road 1995. számú háznál. Az autótolvajok ellen egy mikrofonos kamerát szerelt fel az egyik parkolóra néző ablakra. A kamera által felvett képek és hangok a hálószobájába futottak be, ami az épület hátsó részében volt. Mulato hajnali fél 4 előtt 10 perccel felébredt, és a kamerán keresztül meglátta, hogy férfiak négykézláb mászkálnak a kocsija körül. Megragadta 9 mm-es Ruger pisztolyát és kirohant. Egy szál pólóban és rövidnadrágban rátámadt az idegenekre, akik az FBI technikusai voltak a területi irodától. „Meglátta, hogy ezek a fickók az autója körül matatnak – meséli Price. – Előhúzta a revolverét és lement megnézni, mi történik. A pisztolyt pedig ráfogta az egyik ügynökre. Mire az ügynök rákiáltott: »FBI! Dobja el a fegyvert!« Nem dobta el, és az ügynök megölte.”

A tragikus végeredmény miatt az FBI azt követően megváltoztatta az ún. slap-on (felcsatolt) szerkezetekre vonatkozó előírásokat és eljárásokat. „Ma már megköveteljük, hogy az akcióról a helyi rendfenntartókat is értesítsék, hacsak nincs valami nyomós indok az ellenkezőjére – magyarázza Grever. – Az FBItechnikusoknak golyóálló mellényt kell hordani és a kezük ügyében kell tartaniuk a hivatalos azonosítójukat is. Készíteni kell egy írásos akciótervet, amely a vészhelyzetekre szóló forgatókönyvet is tartalmazza. Készen kell állni egy beavatkozó egységnek is, amelyik elég közel van a helyszínhez ahhoz, hogy megakadályozza a célszemélyt abban, hogy a védtelen és észrevehető ügynökökkel szembekerüljön.” Manapság az ilyen akciókat már nem a nyílt utcán vagy parkolókban hajtják vége, hanem – Grever eufemisztikus megfogalmazását használva – „ellenőrzött környezetben”. Ha például az iroda egy bírósági végzés alapján lehallgatja egy célpont hívásait, akkor az ügynökök arról is értesülnek, hogy az adott célszemély mikor akarja szervizbe vinni kocsiját. Ha megbíznak az autószerelő cégben, akkor felvehetik az együttműködő cégek listájára, és az autóra GPS-es nyomkövetőt szerelhetnek, amíg a szervizben van. „A másik lehetőség, hogy ellopják az autót – folytatja Grever. – Persze, technikai értelemben nem lopjuk el ezt a kocsit, csupán szerzünk egy bírói végzést, amely felhatalmazza az FBI-t, hogy olyan hosszú ideig tartsa magánál a kocsit, amely elég ahhoz, hogy a törvényesen felszerelhető eszközöket beszereljük az autóba.” Némi gondolkodás után Grever még hozzáteszi: „Talán a »kölcsönzés« jobb szó lenne. Amikor kölcsönveszünk egy autót, akkor többnyire arra a rövid időre, amíg nálunk van az eredeti, az autó egy pontos másával leparkolunk oda, ahol a delikvens járműve állt, ha pont ebben az időben ellenőrizné ő vagy egy bűntársa, hogy minden rendben van-e az autójával.” Egy New

York-i esetnél a célszemély felbukkant, benézett az autóba, amit a sajátjának hitt, majd a felesége autójával elhajtott. Eközben a valódi autója egy utcával odébb, egy tűzoltószertárban állt és éppen egy nyomkövetőt szereltek fel rá. De az ilyen esetekben a gyanakvás elaltatásához „a mesterségünk szabályainak megfelelően mindig kivesszük a látható elemeket a célszemély autójából, például a szatyrokat és a tárcákat, és ezeket átrakjuk az ál-autónkba”. A TacOpsnál az is felmerült, hogy a helyettesítésként beállított autóban kicserélik a zárakat és az indítókulcsot, de a tulajdonos feltehetően ebben az esetben észrevenné, hogy az autónak más hangja vagy szaga van. Szerencsére, mondja Grever, „eddig még senki nem próbálta elvinni egy körre a csereként használt autót”.

21. FEJEZET A VADÁSZAT Szeptember 11-e után, az eseményekre visszatekintve a bírálatok zöme azt állította, hogy az FBI-nál és a CIA-nál nem kötötték össze a pontokat. Ezzel pedig burkoltan azzal vádolták meg a két szervezetet, hogy simán leleplezhették volna a merényleteket, elég lett volna, ha a számítógép előtt ülve a kurzort mozgatják a képernyőn. De ezzel semmiképpen sem lehetett volna felfedni azt a rendkívül körültekintően részekre bontott tervet, amelyet Oszama bin Laden és pár alvezére kiötlött. Kétségtelen, hogy ha összegyűjtötték volna valamennyi adatot és megfelelő módon elemezték volna ezeket, akkor feltehetően nagyobb erőkkel indultak volna el a nyomozások és ezek feltehetően több nyomot is felfedtek volna. De hogy ezeknek a segítségével a merényleteket is meg lehetett volna akadályozni, azt senki nem tudhatja biztosan. Az viszont bizonyos, hogy a jövőbeli merényletek megakadályozásához már szükség lesz efféle nyomozásokra. Szeptember 11-e előtt a fő probléma abból adódott, hogy a merényletek leleplezéséhez szükséges információ egyszerűen nem állt rendelkezésre. Magyarán, nemigen voltak pontok, amiket össze lehetett volna kötni. Art Cummings munkája éppen az volt, hogy olyan titkosszolgálati módszerekkel álljon elő, amelyek ezeket a pontokat teszik láthatóvá. Cummings agyában a terrorelhárítás egyenlő volt a vadászattal. „Tudom, hogy ott van, tudom, hogy megpróbál megölni valakit. De hogyan találom meg? A dolog lényege, hogy megértsem a viselkedését, hogy átlássam a tetteit, tudjam, hogyan néznek ki a rosszfiúk, milyen a szaguk, milyen a leheletük, és ennek alapján felállítsak egy rendszert, amelynek segítségével már le lehet vadászni őket” – mondja Cummings. Cummings már egész korán létrehozott egy FBI-

nyomozócsoportot a guantánamói börtönben, és első kézből tanulta meg, hogyan lehet együttműködésre bírni egy terroristát kényszerítő eszközök használata nélkül. Amikor Cummings először jelent meg ott, a börtönt vezető amerikai tábornok közölte vele: – Fogalmam sincs, hogy miért jött. Maguk itt aztán nem fognak letartóztatni egyetlen fickót sem! – Tábornok úr, ön alapvetően félreérti, hogy mi az FBI-nál mivel keressük a kenyerünket – mondta neki Cummings. – Még bilincseket sem hoztunk magunkkal. A feladatom az, hogy titkos infókat szerezzek. Nekem azt kell elérnem, hogy az infók, amelyek a fejükben vannak, kikerüljenek onnan. Amikor Cummings és a többi ügynök megkérdőjelezhető kihallgatási módszereket tapasztaltak a börtönben, azt jelentették az FBI-központnak is, 2002 októberében egy tengerészgyalogos hadnagy az egyik muzulmán fogoly intenzív kihallgatása közben a Korán egyik példányára ürített. Még ugyanabban a hónapban a kihallgatók egy szakállas fogoly fejét szigszalaggal tekerték körbe, mert az megállás nélkül a Koránt idézte. Az egyik kihallgató azzal dicsekedett az FBI ügynökeinek, hogy az egyik foglyot arra kényszerítette, hogy órákon át sátánista metálzenét hallgasson, majd katolikus papnak öltözött és „megkeresztelte” a foglyot. A katonai rendőrség azonban az efféle viselkedést nem üldözte. A kényszerítő technikák nem voltak ismeretlenek Cummings előtt sem. Amikor a kommandós SEAL-egységnél megkapta a kiképzést, őt is alávetették efféle kínzásoknak, például a vízbemerítésnek, mindezt abból kiindulva, hogy elfogásuk esetén feltehetően az amerikai katonákat is így kínozzák majd. Ennek ellenére úgy vélte, hogy az efféle erőszakos és megalázó technikák nem működnek a harcedzett iszlamistákon. „Rendben, lássuk, jól értem-e, amit mondott! – kérdezte az

embereket. – Maga, aki semmiféle célirányos kiképzést nem kapott, valahogy majd erőszakkal ráveszi ezt a fiatal dzsihadistát – aki ezer kilométereket utazott a sivatagon és ismeretlen terepen keresztül csak azért, hogy a seggét kockáztassa, és akár meg is haljon koszos, szörnyű körülmények között egy sziklás, ótvaros helyen – arra, hogy beszéljen? Maga azt hiszi, hogy bármilyen módon kényelmetlenné teheti ennek az embernek az ittlétét? Erre az emberre egy barlangban bukkantak rá, ahol éhezett, ahol csak vizet ivott. Mit fog tenni vele, ami után majd engedelmeskedik magának, és nem csak a gyűlöletét szítja fel még jobban?” „Másfelől viszont – teszi hozzá Cummings –, ha Joe ellen veti be ezeket, aki szemközt lakik az utcában, aki a középosztálybeli amerikai jólétben nőtt fel, akkor talán még működhet is a dolog. Egy dzsihadista esetében mindenképpen kétesélyes.” Cummings elismeri, hogy az erőszakos technikákkal feltehetően gyorsabban lehet információkhoz jutni. „De még az is előfordulhat, hogy ezzel a hazugságra bátorítjuk az emberünket – állítja. – Mert bármit elmond ilyenkor az ember, csak hogy végre kikerüljön a feje abból a vízzel teli vödörből.” Cummings azt is tudja, hogy mi az, ami működik. Mások talán nem értik, hogy az FBI-ügynökök hogyan tudnak akár gyilkosokat is rávenni arra, hogy együttműködő források legyenek agresszív taktikák nélkül is. Pedig az igazság az, hogy szeptember 11-e után „egymás után sorakoztak az olyan esetek, amikor igazi, földhözragadt rosszfiúk leültek velünk egy hotelszobában, és hetekig, vég nélkül ontották magukból az információt”. Noha az FBI szeretné magával is elhitetni, hogy mindezt azért csinálja így, mert erkölcsileg ez a magasabb rendű, „mégsem ez a valódi oka – ismeri be Cummings. – A valódi ok az, hogy azt gondoljuk, hogy szervezetként sokkal hatékonyabban tudunk így működni, és még csak nem is kerül sokkal több időbe.

Ez olyasvalami, amit menet közben tanultam meg. Együtt dolgozol valakivel és látod rajta, hogy mi számít neki igazán. Vajon a család az, ami előre hajtja? A gyerekek? Vagy a karrierje? Esetleg a szabadság a hajtóerő? Mi az, ami motiválja, és mi tartja életben ezt a motivációt?” És ugyanez a megközelítés a bűnügyeknél is működik. „Van egy ittas vezetőd, és te mindent végigzongorázol nála a logikus érveléstől a megszokott témákig. Aztán azt mondod neki: »Látom magán, hogy már meg is bánta. Persze, hogy megbánta. Otthagyta a helyszínt, ami butaság volt, de mindannyian csinálunk ilyet.« Ez persze nem igaz. De ha meglátod a szemében azt az apró szikrát, akkor arra a vonalra fogsz rámenni.” Másfelől viszont a CIA azzal érvel, hogy egyes merényletek esetében azért sikerült az ügyet felgöngyölíteni, mert a kihallgatásokon, amelyeken kényszerítő eszközöket is alkalmaztak, olyan tippeket kaptak, amelyek aztán elvezették őket az egyes terroristákhoz. A CIA tisztjei azt állítják, hogy a kihallgatásnál használt technikáktól függetlenül, ők próbálnak leellenőrizni minden tippet, amit a terroristáktól kicsikarnak. De még a lehallgatott beszélgetésekben is akadnak hazugságok, jegyzik meg. Előfordulhat, hogy az egész beszélgetés csak egy csapda, ezért a CIA minden birtokába jutott információt leellenőriz. Amikor a Guantánamón őrzött terroristákból próbált információt kiszedni, Cummings is végigpróbált több megközelítést. „Megpróbálod megérteni azt a kölyköt, bárki is legyen az – magyarázza. – Mert a legtöbbjük tényleg nagyon fiatal volt. Megpróbálsz rájönni, hogy mi hajtja előre, mi az, ami számára, a saját kultúrájából fakadóan, fontos. Lehet, hogy a házasság és a gyerekek.” Cummings ilyenkor veti be a „soha többet nem látod majd az anyádat!” típusú szólamokat. Aztán elmagyarázza azt is, hogy miért mond ilyesmit: „Ezek a kölykök megkeményednek, de az egyik érzés, amelyik soha nem vész ki belőlük, az az együttérzés.

Az ember soha nem gyűlölködik csak a gyűlölködés kedvéért. És nem csak amiatt, mert az emberiség ilyen nagyszerű példányai lennénk, hanem azért sem, mert az együttérzés valóban működik bennünk. Leülünk például egy bankrabló elé és elmondjuk neki, hogy az élete teljesen kisiklott, és ha egyszer még ebben az életben normálisan akar élni, akkor vissza kell állnia a helyes vágányra. Elég meggyőző érvelés.” Cummings rájött arra, hogy a terroristákat leginkább az bírja válaszra, ha ráveszi őket, hogy egy pillantást vessenek a jövőjükre. „Tudja ugye, hogy ebben az acéldobozban fog meghalni? – közölte velük Cummings. – És ha már halott lesz, akkor az élete semmivé válik. Meghal, és onnan kezdve senkinek nem fog jelenteni semmit. Egy névtelen sírba fogják elkaparni, és senki nem fogja megtudni, hogyan halt meg, és mikor és hova temették.” Cummings ilyenkor a testbeszédet figyelve próbált rájönni, hogy a módszere működik-e vagy sem. Ha nem, akkor mással próbálkozott. „Megláttam egy kölyköt, aki ott üldögélt, mozdulatlanul – emlékszik vissza. – És amikor arról kezdtem neki beszélni, hogy soha nem lesznek gyerekei, a könnyeivel egy hordót meg lehetett volna tölteni. Elkezdett ugyan mellébeszélni, de én tudtam, hogy most elkaptam. Lehet, hogy pár napba majd beletelik. De semmiképpen nem fogom képen törölni. Az csak megacélozná. Megacélozná az elszántságát, csak újból megerősítené benne, hogy miért gyűlöl minket annyira.” Cummings ehelyett reményt ajánlott neki: „Ha egyszer valamikor szeretné, hogy kiálljak maga mellett, akkor ne felejtse, hogy én vagyok az út, amelyen keresztül kikerülhet innen – mondta. – Bizony én. Nézzen a szemembe! Én vagyok a kivezető út! És a világon senki más. Senki. És ha maga segít nekem, akkor én is segítek magának.” A legtöbben a mindennapi kis kényelmükért cserébe is beadják a derekukat. „Ez az egy dolog, ami biztosan kifizetődik,

ha az embernek van ideje kivárni – magyarázza Cummings. – Ezek a fickók ugyanis egy idő után belefáradnak a sivár környezetbe, és a kormány annak megfelelően ajánl fel nekik különféle kényelmi szintű szálláslehetőségeket, amilyen szinten hajlandóak együttműködni. Egyszer például egy olyan fickóval volt dolgom a guantánamói börtönben, aki megpróbált csatlakozni a dzsihádhoz. A fickó meglátta a számon, hogy tubákot használok, amiről amúgy mára már leszoktam. Kért egy kicsit, mire azt feleltem: »Tessék«, és adtam neki egy keveset. A bázison a doktorok meg majd megőrültek, mert tubákot adtam neki. »Rendben, mondom nekik, de árulják már el, hogy mi a gond a tubákkal.« »Nem egészséges«, válaszolták. »De az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán szóba áll velem, az a tubák«, válaszoltam nekik. És közöltem az orvosokkal azt is, hogy minden egyes alkalommal, amikor kihallgatom a rabot, viszek neki egy doboz Copenhagen márkájú tubákot. »És garantálom, hogy minden egyes alkalommal, mielőtt elkezd nekem beszélni, egy nagy, egészséges tubákfolt lesz a szája szegletében«, mondtam végül az orvosoknak.” A terrorista végül megnyílt Cummingsnak. Amikor Cummings végül visszatért Kubából, Mueller megkérdezte, hogy mit tudott meg. – Az egész gondolkodásukról kaptunk egy általános képet – válaszolta Cummings. – Hozzájutottunk bármiféle taktikai jelentőségű válaszhoz? – kérdezte az igazgató. – A taktikai infó csak az elfogásuk utáni 1-2 hétig hasznos – mondta Cummings –, de ezek a fickók már hónapok óta ott vannak. Viszont tőlük megtudhatjuk, hogyan mozgatja a szervezetük a pénzt, hogyan juttatják el az embereiket egyik helyről a másikra, hol tanultak, hol lettek radikálisok, mikor történt a dolog és milyen idősek voltak akkor. Cummings rájött arra, hogy nem feltétlenül a vallási fanatizmus a fő hajtóereje a terroristáknak.

„A szélsőséges iszlám vallás persze szerepet játszott benne – mondja. – De a terroristák közül sok olyan fiatal akadt, aki csak a kalandot kereste. Sokat közülük a családja kényszerített arra, hogy ezt a feladatot is kipipálja, mert azt akarták, hogy a fiacskájuk is büszkén viselhesse a »dzsihadista« kitüntető címet. De a fő motivációjuk között semmiképpen sem szerepelt az, hogy ha meghalnak, 72 szűz várja őket, és milyen nagyszerű dolog az életedet adni Allah szent ügyéért.” Akárcsak az őrizetbe vett bűnözők esetében, Cummings a terrorista gyanúsítottakban is a lehetséges információforrást látta. Ez a megközelítés nagyon jól működött már 2002-ben is Iyman Faris esetében, aki azt a feladatot kapta Khalid sejk Mohamedtől (a röviden KSM-ként ismert terroristától), a szeptember 11-ei merényletek fő kieszelőjétől, hogy rombolja le a Brooklyn hidat. A pakisztániak már éppen arra készültek, hogy őrizetbe veszik KSM egyik rokonát, de Cummings a CIA-n keresztül megkérte a pakisztániakat, hogy addig ne lépjenek, amíg fel nem állítanak egy olyan megfigyelő csapatot, amelyik a férfi letartóztatására adott reakciókat figyeli. „Négy teljes órát kaptunk a pakisztániaktól” – meséli Cummings. – És ez alatt a négy óra alatt alapvetően sikerült azonosítani az Amerikában lévő bűntársait – persze néhányukról már tudtunk –, és kihelyezni a begyűjtőszerkezetet [az elektromos lehallgatókészülékeket], amelyek aztán elvezettek bennünket Parishoz.” Miután megszerezték a FISA által előírt végzést, megkezdhették Faris lehallgatását. „Faris egyike volt azoknak, akik külföldre utaztak és kapcsolatba léptek az al-Káidával is – mondja Cummings. – Még Pakisztánban is voltak kapcsolatai. Találkozott KSM-mel, akitől azt a feladatot kapta, hogy térjen vissza ide és tanulmányozza, hogyan lehetne összedönteni a Brooklyn hidat.” Faris „még valami vágószerszámot is keresgélt, amivel a hidat összetartó kábeleket lehetett volna elvágni – meséli

Cummings. – El tudják képzelni, ahogy valamelyik idióta ott ül fenn a hídon és megpróbálja átvágni a 45 centi átmérőjű kábelt egy lángvágóval? – kérdezi Cummings. – Feltehetően a New York-i járókelők már azelőtt leteperik és agyonverik, hogy elmenekülhetne. Ugyanakkor egy sor más megoldást is fontolóra vett. A probléma az volt, hogy az al-Káida központjával is közvetlen kapcsolatban állt. Ezért nem lehet kizárni, hogy végül mégis odáig fajult volna az ügy, hogy tőlük kap valami használható tippet. Ráadásul egy csomó embert ismert.” Szeptember 11-e előtt „egyszerűen vád alá helyeztük volna, bekasztlizzuk és az ügyvédein keresztül letárgyaljuk, hogy hajlandó-e együttműködni velünk. Minden további nélkül. És szeptember 11-e után? Semmiképpen sem. Nagy tapasztalatokkal bíró ravasz ügynökök keresték meg, akik meggyőzték arról, hogy neki is érdeke együttműködni velünk.” Faris gyorsan beleegyezett, hogy kooperálni fog. „Egy hónapon át dolgoztuk meg – meséli Cummings. – Győzködtük, győzködtük, aztán megint győzködtük egy darabig. És ebben az ügyben a CIA, a hadsereg, mindenki egy hajóban evezett.” 2003 júniusában Faris bűnösnek vallotta magát és beismerte, hogy anyagi támogatást és erőforrásokat bocsátott az al-Káida rendelkezésére, valamint azt, hogy lehetséges amerikai célpontokról információkat adott át a terrorista szervezetnek, s ezzel az összeesküvés bűncselekményét követte el. Októberben 20 év börtönbüntetésre ítélték. Cummings ugyanezt a módszert alkalmazta Mohamed Junaid Babar esetében is, aki Londonban élt amerikai állampolgárként, de időnként az USA-ba és Pakisztánba utazott. Az FBI akkor figyelt fel rá, amikor az NSA rájött, hogy egy New York-i közkönyvtárból az al-Káida tagjainak küldözget emaileket. A főügyész, Ashcroft később Babarra hivatkozva jelentette ki, hogy az FBI-nak felhatalmazást kellene adni, hogy a könyvtárakban lévő számítógépeket is megfigyelje. Mindeközben

a brit titkosszolgálat tudomására jutott egy merénylet, amelyben londoni célpontokat akartak felrobbantani. A terrorista sejtből származó nyomok pedig Babarhoz vezettek. „Együttműködtünk velük, ők pedig infókat adtak át az Angliában működő sejtről, valamint a sejt és Babar kapcsolatáról. Mi pedig fogtuk az összes infót és átfutattuk a rendszerünkön – a CIA, az FBI és a NSA rendszerén. Aztán sikerült a nyomára bukkannunk. Éppen Amerikába tartott repülővel. A hírszerző közösség első reakciója az volt, hogy amint amerikai földre lép, rögtön reagáljunk az érkezésére. Azt mondták: »Rendben, ide tart, de mégis, mit kezdjünk vele? Azt mégsem engedhetjük meg, hogy csak úgy bejöjjön az országba.«” Cummings azonban úgy érvelt, hogy az FBI használja őt információforrásnak. „Mindenki szálljon le róla, hagyja őt mindenki békén! – közölte a többiekkel Cummings. – Nekünk már összeállt a kép, tudjuk, hogy mikor érkezik, melyik járattal, mindent tudunk róla. Az amerikai kormánynak és a terrorelhárítás ügyének semmit sem használunk azzal, ha az utcáról eltakarítjuk. Semmi haszna. Nem tudjuk, hogy miért jön ide. Nem tudjuk, hogy kikkel áll kapcsolatban. De szükségem van erre a lehetőségre, hogy annyi időt töltsek az ellene szóló infók begyűjtésével, amennyi csak szükséges.” A többi szervezettel karöltve az FBI ezt is tette. „A New York-iak kapták az ügyet, és a központ úgy mikromenedzselte az esetet, mintha istenek lennének – meséli Cummings. – Bevetettünk Babar ellen mindent, ami a kezünk ügyébe került. Amink csak volt, azt ráállítottuk: a teljes információbegyűjtő arzenált. Technikai, fizikai megfigyelés, repülőgépek, megfigyelő egységek, amit csak akar. Első látásra úgy tűnhet, hogy kissé túllőttünk a célon, de ez nem volt igaz. Babar az irányítók közé tartozott. Néhány fickót ő küldött el kiképzésre, és ezek az alakok most arra készültek, hogy embereket öljenek.” Cummingsnak meg kellett győznie a főügyészt és az FBI

igazgatóját, hogy az FBI mindent az ellenőrzése alatt tart, és képes dolgozni Babarral az utcán, miközben az ügynökök az ellene szóló bizonyítékokat gyűjtik. „Olyasféle egyensúly volt ez, amelyet egy ilyen akciónál nap mint nap újra mérlegelnünk kellett – magyarázza Cummings. – A naponta tartott megbeszéléseken a következők merültek fel: jelenleg milyen infók vannak Babarról? Milyen fenyegetésekkel kell ebben a pillanatban szembenéznünk? És vajon nyugodt szívvel közölhetjük-e a főügyésszel és az igazgatóval, hogy 100%-ig biztosak vagyunk abban, hogy nem tévesztjük szem elől és nem öl meg senkit? Mi azonban csak 99,9%-ban tudtunk erre biztosítékot vállalni. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy beüt valami váratlan esemény.” Miután az FBI mindent megtudott Babarról, az ügynökök végül közbeléptek. 2004 áprilisában az FBI, a New York-i Egyesített Terrorelhárító Akciócsoporttal (New York Joint Terrorism Task Force) együttműködve Long Islanden letartóztatta a férfit. Miután szembesült azzal, hogy akár életfogytiglani is kaphat, a férfi igen gyorsan köpönyeget fordított és együttműködővé vált. „Babar mentette az irháját – mondja Cummings. – Egész egyszerűen tudta, hogy egy amerikai börtönben fog meghalni. És ha alkut akarunk, akkor valamit ajánlanunk is kell, nem igaz? Meg kell valamit csillantani a másik előtt, ha alkura akarod bírni.” Babar végül öt vádpontban vallotta bűnösnek magát, többek között abban, hogy pénzt és utánpótlást biztosított az Afganisztánban az amerikai és a nemzetközi erők ellen harcoló al-Káida terroristáknak, illetve e célból összeesküvést szőtt. 2006 márciusában Babar tanúvallomást tett azok ellen a férfiak ellen, akik 2004 márciusában Londonban terveztek bombamerényletet, de a tervet a Crevice (hasadék) hadműveletnek elkeresztelt akció során meghiúsították. Mivel az ügyészek úgy ítélték, hogy az eljárás során „rendkívül hasznos

módon” működött együtt az FBI-jal, ezért 2010 decemberében kiengedték a börtönből.

22. FEJEZET FELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES Az FBI Akadémia az I–95-ös főút mellett, egy 220 hektáros területen fekszik a virginiai Quanticóban. A fákkal övezett bejárat mellett rózsaszínű és fehér begóniák nyílnak, és a gondozott, kellemes parkban 21 vöröstéglás épület áll elszórva. Az épületek közötti árnyas ösvények egyikén egy pettyes őzgida várja, hogy az anyja visszatérjen. A parkolók mögötti területen lévő völgyből lövések zaja hallatszik ki, mintha a kivégzőosztagok egymás után adnák le a sortüzeket, de senkinek nem rebben a szeme sem. Az újoncok és a kiképzők céltudatosan vonulnak a szeptember 11-ei merénylet emlékére kiépített udvaron keresztül, és tudomást sem vesznek a lőgyakorlat irányából hallatszó lövések robajáról. Az FBI Akadémián ez a zaj éppen olyan megszokott, mint a madárcsicsergés. A vezetőképző részleg folyosójának falára valaki egy kézzel írt, finom lelkű feliratot tűzött fel: „Legyél elnézőbb, mint kellene, mert bárkivel is találkozol, az éppen valamiféle csatát vív!” A Hoover-korszakban még valóban ez volt az FBI berkeiben uralkodó felfogás: bánj tisztelettel a gyanúsítottakkal, majd vágd hűvösre őket! De Hoover nem ismerne rá a mai Akadémiára, és arra a 20 hetes kiképzési programra sem, amelynek végén az ide érkező hétköznapi férfiakból és nőkből FBI-ügynökök lesznek. Robert Mueller egyik első utasítása volt, hogy elrendelte egy olyan kiképzési program indítását az Akadémián, amelynek során elemzőket képeznek, és kibővítette az adatbányászatot oktató és vezetőképző tanfolyamokat is. 2008-ban létrehozta az FBI Hírszerző Iskoláját (FBI School of Intelligence), ahol a legfőbb kulcsszó a „megelőzés”. A jelentkezőknek megtanítják, hogy nem csupán az a fontos, hogy „tudjuk, mi az, amit tudunk, de ugyanilyen fontos tudni azt is, hogy mi az, amit nem – mondja

Jeffrey Mazanec ügynök. – Mert ha tudod, hogy mit nem tudsz, akkor az információk begyűjtésével kivédheted a tudatlanságodat. De ehhez megelőző lépésekre van szükség – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csupán reagálunk az eseményekre.” Minden évben 70 ezer ember jelentkezik ügynöknek. Kevesebb mint 1000 ember kerül be a képzésre és végzi el az Akadémiát. Az átlagéletkor 30 év, és a legtöbb jelentkezőnek már volt valami munkája korábban. A legtöbben jogászdiplomával vagy más hasonlóan magas végzettséggel jelentkeznek. A kiképzés alatt az újoncok a közös körletekben élnek. Az Akadémián tanulják meg, hogyan lehet elfogni a rosszfiúkat egy díszletként emelt kisvárosban, ahol ijesztően magasra csapott a bűnözés lángja. A kisvárost Hogan’s Alleyként ismerik és a határában egy „Üdvözöljük Hogan’s Alleyben!” tábla fogadja a gyanútlan látogatót. Az egyik legszórakoztatóbb látványosság a hogani takarékszövetkezet, amely azzal a kétes és hivatalosan meg nem erősített dicsőséggel büszkélkedhet, hogy ez Amerika legtöbbet kirabolt bankja. Ha ugyanis hetente kétszer nincs bankrablás, akkor lehúzhatják a redőnyt. És persze ott van a postaláda is, amelynek a bedobónyílását le kellett ragasztani, mert az emberek rendszeresen bedobták a leveleiket, de mivel ez egy álkisváros, ezért nincs postás sem, aki elvitte volna ezeket. Persze, amikor ennyit lövöldöznek a környéken, akkor nem csoda, hogy senki nem jelentkezik pénzespostásnak. A látogatók felkereshetik a Magas Fenyves parkot is, amely az FBI és a hírhedt bankrabló, John Dillinger első, 1934-es találkozásáról kapta a nevét. Amikor a wisconsini Little Bohemiában az ügynökök bekerítették Dillingert, a bűnözőnek egy magas fenyvesben sikerült elmenekülnie. Három hónappal később azonban, 1934. július 22-én két különleges ügynök, Clarence Hurt és Charles Winstead a chicagói Biograph mozi előtt

agyonlőtte Dillingert. Hogan’s Alleyben felépítették a Biograph mását is, amelynek homlokzati fényreklámján a mai napig is Clark Gable és Myrna Loy filmjét, a Manhattani melodrámát (Manhattan Melodrama) hirdetik. És ez az előadás lesz már mindörökké műsoron, mert ez volt az a film, amelyet Dillinger utoljára látott. Ebben az utolsó tégláig hamis kisvárosban egy sor divatos butik, néhány bár és egy valódi szendvicseket áruló pékség is található, és persze Pollitt számítógép szervize is. A kirakat üvegére festve pedig ott díszeleg a szlogen, ami minden számítógép-mániás járókelő számára ismerős lehet: „Ez valóban az, aminek látszik.” Jelenleg, magyarázza John Wilson, Hogan’s Alley polgármestere, aki egyben a tereptárgyak működéséért felelős vezető is, a helyi motelben egy zsarolási ügyben éppen a pénz átadása folyik. A tanulók feladata az, hogy lekapcsolják a rosszfiúkat. A gyanúsítottak azonban fel vannak fegyverezve és veszélyesek. Csikorognak az autógumik és visítanak a szirénák. Hogan’s Alleyben minden áldott nap egyfolytában bűncselekményeket állítanak színpadra, és sok közülük a motelben végződik, ahol az oktatók és a jogászok együtt értékelik az újoncok reagálását. Hogan’s Alley terjeszkedik, ma már több mint három hektáron terül el, erre tanúbizonyság a három újonnan felhúzott, taktikai kiképzési épület a Memorial úton. A Memorial út 102.ben egy ősz hajú nénike üldögél egy díványon a nappaliban és képes újságokat lapozgat. Ő Polly Raines, a színésznő, az FBI alkalmazottja, és aki egy Mona Lisa-i mosollyal az arcán dől hátra. A nőt már többször bilincsbe verték és lelőtték. A férje, meséli a látogatóknak, szintén részt vesz a szerepjátékban, s hozzáteszi: „Ma ő játssza a rosszfiút. Már vagy ezerszer letartóztatták.” A sarkon túl található a nagy motel, ahol soha nem jelentkezik be vagy ki senki sem, és a vendégeknek nem kell

bemutatni a recepción a fegyvereiket. Miközben a zsarolási ügy már a végéhez közeledik, lövések csattannak, és egy fickó, aki minden jelenetben a rövidebbet húzza, a szoba előtt esik össze. A kék fegyverekből, amelyeket a kiképzésen részt vevők kapnak, ugyan csak vaktöltényt lehet kilőni, de a színészi játék meggyőző. Egy másik rosszfiú elordítja magát: „Valaki hívjon mentőt!” A tanulók azonban tudomást sem vesznek róla: lehet, hogy csak figyelemelterelő taktika. Miközben arccal lefelé a betonon fekszik, a fickó, aki a rövidebbet húzta, nem mozdul. A barátja újból elüvölti magát: „Valaki hívjon már egy kib…ott mentőt!” De a mentő csak nem jön. Ellenben a jelenet a letartóztatással ér véget és megkezdődik a szereplők kiértékelése. Eközben a taktikai és mentőjárművek vezetéstechnikai oktatói központjában (Tactical and Emergency Vehicle Operation Center) a baseballsapkás és napszemüveges Stanley Switala ügynök bemutatja, hogy az ügynököknek hogyan kellene nehéz terepen vezetni. Ha az ember beül a négykerék-meghajtásos Jeep Grand Cherokee Laredo terepjáróba és elindul vele a füves sávról, akkor kap észbe, hogy ez nem a megszokott terepkocsikázás lesz. Amikor olyan megjegyzéseket tesz, hogy „az orrát figyeld!” vagy a „hátsóját”, akkor nem valakinek a fizimiskájára tesz megjegyzéseket, hanem az éles kanyarokba beérkező autót irányítja helyes irányba. Switalával egy 25 fokos lejtőn ereszkedünk le egy erdős területre, ahol fiatal szilfák, juharok, tulipánfák, bükkfák és fenyők között vezet a sáros off-road pálya mintegy 1,5 kilométeren keresztül. Switala ezt nevezi „bedobozolt vezetésnek”. Egyik oldalon sincs egyetlen centi felesleges hely sem, de úgy viszi végig az autót az úton, mint ha minden nap ezt csinálná – ami feltehetően igaz is. „Az erdőben az ember elveszti a mélységi érzékelését – magyarázza –, mert a nap bizonyos szakaszaiban a fák között a napsugár csak foltokban süt be. Ilyenkor a napszemüvegem nélkül talán még jobban is megy a terepezés” – mondja,

miközben az egyik jelzőoszlopnál élesen beveszi a kanyart, majd arról a gerendahídról kezd beszélni, amelyet éppen magunk mögött hagytunk. Amikor visszanézek, akkor veszem csak észre, hogy valójában csak két gerendáról van szó, egy-egy minden keréknek. A zöld tető alól kiérve az utazás hirtelen gyomorforgató lesz, mert szédítő szögben vágtatunk felfelé egy domboldalon, mint a hullámvasút, amikor a nagy zuhanás előtt felkapaszkodik a csúcsra. Off-road kiképzést néhány taktikai bevetési egység, például a túszszabadító egység és a SWAT tagjai kapnak, de valamennyi ügynöknek képesnek kell leküzdenie egy akadálypályát az FBI-nál rendszeresített ötajtós autókkal. Ez az akadálypálya egy hatalmas játszótérhez hasonlít, amelyet kanyargós vonalakban narancsszínű bólyákkal raktak ki. Minden egyes feldöntött bolya mínusz öt pontot ér és a visszaszámlálás 100 pontról indul. Aki nem éri el a 75 pontot, az megbukik. Egy másik gyakorlat során a tanulónak ugyanezt az éles kanyarokkal tarkított pályát kell végigvezetnie, de ezúttal végig rükvercben, egy hivatali autóban. A tanulóknak ütközéselkerülő tesztvezetésen is részt kell venni, ahol még akkor is biztonságosan kell vezetniük, miközben térképet olvasnak, rádión a központtal beszélnek vagy éppen az ablakon fürkésznek kifelé, hogy egy rosszfiút azonosítsanak – aki persze csak egy statiszta. Az egyik osztályteremben, ahol a lőfegyverkiképző szimulátor áll, a tanulók különféle letartóztatási helyzeteket néznek végig a nagy képernyős kivetítőn. Miközben az interaktív videó képei feltűnnek a vásznon, az ügynökjelölteknek úgy kell tenniük, mintha ők is részt vennének a jelenetben: élet-halál döntéseket kell hozniuk a gyorsan és szünet nélkül változó helyzetben. Ha szükséges, a digitális pisztolyaikat is el kell sütniük. Vajon miért nyúlt a gyanúsított, a fegyveréért vagy a mobiltelefonjáért? A tanulónak ezt nem kell biztosan tudni, de mindenképpen alapos indok kell ahhoz, hogy tüzelhessen. És nem várhat addig, amíg a rosszfiú lő először.

A leendő ügynökök számára a lőfegyver-kiképzési szimulátor olyan, mint egy stresszlöket: meg kell őrizned a hidegvéred, miközben körülötted mindenki elveszíti a fejét. És eközben nem szabad elfeledkezni a feltételes reflexekről: az ember csak akkor helyezze az ujját a ravaszra, ha lőni akar. És ha lőni kell, akkor a törzs közepére vagy a fejre célozzunk. És mindeközben nagyon figyeljünk oda Tinára: Tinának nevezték el azt a trükkös forgatókönyvet, amikor a nagyképernyőn feltűnő gyanúsított egy egyszerű pólóban és farmerben lévő nő, aki egy raktárban dolgozik. A tanuló egy másik ügynök társaságában megpróbálja kihallgatni Tinát. A nő egyre dühösebb lesz, leüti a tanuló társát és egy karateütéssel szembefordul a másik ügynökkel. Beszélgetésre már nincs idő. A tanuló legnagyobb meglepetésére, a nő elveszi tőle a szolgálati fegyverét és rálő az ügynökre. „Halálos erőt akkor használunk, ha közvetlen veszély fenyeget bennünket – magyarázza Jonathan Rudd ügynök. – Ha a veszély továbbra is fennáll, akkor folytatjuk az erő használatát. Nem adunk le figyelmeztető lövéseket, nem azért lövünk, hogy harcképtelenné tegyük az ellenfelet. A mellkasra leadott lövés az, ami a legbiztosabban harcképtelenné teszi az ellenfelet. És csak azért, mert valakit mellkason lőnek, még nem feltétlenül hal meg.” A fizikai és a lőfegyverkiképzés mellett az ügynökök etikai eligazítást is kapnak. „Amikor a füvet nyírod, akkor is FBI-ügynök vagy” – magyarázza James T. Reese ügynök. Előfordulhat, hogy a szomszédok kérik meg az ügynököt, hogy lépjen közbe egy olyan helyzetben, amelyet pedig jobban tenne, ha messziről elkerülne. „Ilyen esetben az illető közölje velük, hogy inkább a rendőrséget hívják. De logikusan el kell magyarázni ebben az esetben is, hogy nem mi vagyunk Batman” – mondja Reese. A kiképzésen a leendő ügynökök szerepjátékokkal gyakorolhatják a kihallgatásokat. Titkárnőket, ügynököket,

szakácsokat kérnek meg, hogy játsszák el a rosszfiúkat vagy rosszlányokat. De amíg nem épült meg Hogan’s Alley 1987-ben, addig a tanulók bűnözőket játszó FBI-ügynököket hajszoltak az Akadémián. Aztán egyik nap Vincent P. Doherty, aki akkoriban a létesítmény energikus könyvelője volt, hivatalos vendégeket vezetett körbe a területen. Dohertyre viszont éppen ráillett egy személyleírás, amelyet az egyik oktató egy banki csalás elkövetőjéről adott a hallgatóinak. Az egyik tanuló megpillantotta Dohertyt és a szokásos FBI-os figyelmeztetést kiáltotta felé: „Állj! FBI!” Doherty közölte vele, hogy éppen vendégeket vezet körbe, majd hozzátette: „Na, tűnés!” De a tanuló, aki egy lány volt, elgáncsolta a könyvelőt, aki egy pillanat múlva már a földön fekve találta magát. Az ügynökjelölteknek mintegy 2%-a lemorzsolódik: vagy a szabályok megszegéséért kirúgják őket, vagy ők maguk döntenek úgy, hogy az ügynöklét nem nekik való. Ez utóbbi gyakran azért történik, mert rájönnek, hogy egy adott helyzetben egy másik ember életét kellene kioltaniuk és ezt képtelenek lennének megtenni. Nemrégiben az egyik jelöltet azért rakták ki, mert a kiképzés ideje alatt ittas vezetésen kapták. Amikor még a kiképzésért felelős igazgatóhelyettesi posztot töltötte be az FBInál, James D. McKenzie éppen az Akadémia területén sétált, amikor meglátta, hogy az egyik jelölt egy csokoládészeletet vesz az egyik automatából, kicsomagolja a csokit, eldobja, majd a csomagolást megeszi. McKenzie az irodájába hívatta. – Éppen az aulában sétáltam és megláttam, hogy vesz egy csokit az automatából, a csokit eldobja, a csomagolást pedig megeszi – vonta kérdőre a fiút. – Ez történt, uram – válaszolta a jelölt. – Miért tette ezt? A tanuló elmondta, hogy kisgyerek korában a szülei nem engedték, hogy a szobájában csokit egyen, ezért kénytelen volt becsempészni azt. Először megette a csokit, de aztán kénytelen

volt megenni a csokipapírt is, hogy ne maradjon bizonyíték. – Egy idő után kezdtem megszeretni a csokipapírt – közölte McKenzie-vel. „El tudja képzelni, hogy egy ilyen alakból FBI-ügynök legyen? – kérdezi tőlem McKenzie. – A fickót kiküldjük megfigyelésre, éhes lesz és felfalja a megfigyelési naplót. Annak az alaknak nem volt ki mind a négy kereke. Természetesen az ilyen emberekből nem lesznek FBI-ügynökök. Emiatt aztán ki is lépett a programból.” A kiképzés végén az újonnan felavatott ügynökök megkapják azt a 40 mm-es Glock 23-ast, amelyet a kiképzés során használtak, ezenfelül kapnak egy Colt M4 gépkarabélyt, egy Remington 870-es 12 lövetű puskát és egy Heckler & Koch MP5 10 mm-es géppisztolyt. „Már a főiskola alatt úgy éreztem, hogy ez az én hivatásom – mondja Ryan, egy Indianapolisból érkezett tanuló, aki éppen avatás előtt áll. – Úgy érzem, hogy ezzel én is valami hasznosat teszek, valamit, ami segít megvédeni Amerikát.”

23. FEJEZET A DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN A terrorelhárításért felelős ügynökként Art Cummings – Mueller támogatását maga mögött tudva – kiadta a parancsot, hogy egyetlen nyom sem kerülheti el a figyelmüket. Szeptember 11-e előtt, ha beérkezett egy e-mail, hogy valaki fel akarja robbantani a Sears tornyot, akkor az „ment volna a szemetesbe, mondván, hogy semmi alapja sincs – mondja Cummings. – De most minden követ felforgattunk. Lehet, hogy egy nyomról lerítt, hogy 99%-ig csak szemét. De már azt az 1%-nyi bizonytalanságot sem tűrhettük. Emiatt ugyanis emberek halhattak meg.” Százával jöttek a tippek, hogy arab férfiak gyanúsan viselkednek, például egy bárban terrorista merényletekről beszélgetnek. „Gondoljon bele, mennyire ésszerű, hogy angolul beszélő arab férfiak sört iszogatnak és közben nyilvánosan, ott, ahol bárki kihallgathatja őket, egy merényletet tervezgetnek? – kérdezi Cummings. – Ilyenkor legszívesebben azt mondtam volna: bocs, de ez nem lehet komoly. De még így is volt egy szemernyi esélye annak, hogy valaki nem tudott uralkodni magán és tényleg elkotyogott valamit arról, amit terveztek. A legtöbb, hozzánk hasonló szervezet ügyet sem vetett volna ezekre a tippekre. Lehet, hogy ettől leszünk jobbak, az is lehet, hogy nem. Mindenesetre több munkát adott nekünk, az biztos. Mert ezekből a tippekből egy sem jött be.” De hiába mondták azt a bírálói az FBI-ról, hogy a szervezet szétesett, az ügynökök pedig csupán buta zsaruk, az Iroda pár hónaponként azért mégiscsak szállított egy-két terroristát. Cummings arra jött rá, hogy egyre gyakrabban kerülnek elő olyan dzsihadisták, akik ugyan bin Ladent tekintették példaképnek, de akik nem a terroristavezér irányítása alatt álltak. Például Ali al-Timimi, egy észak-virginiai mecset szellemi vezetője egy gyűlésen arra biztatta a férfiakat, hogy menjenek Pakisztánba, és ott vegyenek részt azokon a katonai

kiképzéseken, amelyeket a Laskar-e-Taiba, az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok ellen küzdő terrorista szervezet tart. Amikor ezek az emberek visszatértek Amerikába, az FBI megfigyelés alá helyezte őket. 2002. szeptember 13-án az FBI öt, Amerikában született terroristát tartóztatott le a New York állambeli Lackawannában, mert anyagi támogatást nyújtottak az al-Káidának. A hatodik társukat Bahreinből hozatták haza. Az ügy egy névtelen levél nyomán került az FBI figyelmének középpontjába, majd az iroda kiépített egy forrást a csoporton belül, amely bin Laden támogatására jött létre. Ezek a férfiak jemeni származású amerikai állampolgárok voltak, akik zárt, vidéki közösségben éltek. A csoport 2001 nyarán repült el Afganisztánba, hogy részt vegyenek azon a kiképzésen, amelyet Oszama bin Laden al-Farukban lévő dzsihád táborában tartottak. Ott tanulták meg, hogyan kell robbanószert készíteni, hogyan gyártsanak házilag rakétameghajtású gránátvetőt, gyalogsági aknákat és más katonai felszereléseket. Senki még csak nem is gyanította, hogy terroristák lennének. Olyannyira nem, hogy például Jasein Tahert az 1996ban végzett középiskolai osztályában a legbarátságosabb diáknak választották. Az iskola labdarúgócsapatának kapitánya volt, majd feleségül vette a gimiben megismert szerelmét, a csapat egyik pompomlányát. A letartóztatott férfiak között volt Sahim Alwan, aki a New York állambeli Medinában dolgozott tanácsadóként az Iroquois munkaközvetítő cégnél. „Persze, nagy volt a szájhősködés, de maga is tudja, hogy a szájhősködés az csak szájhősködés – mondja Cummings. – Mi magunk között dzsihadista szájkaraténak hívjuk ezt. Rendőrségi szemmel nézve a dzsihadista szájkarate csak annyira visz előre, hogy megtudjuk: vannak olyan emberek, akik így gondolkoznak. Nekünk azonban ez is elég volt ahhoz, hogy közelebbről is megnézzük őket magunknak.” Amikor az FBI tovább nyomozott az ügyben,

rájöttek, hogy a dolog halálosan komoly. „Tényleg csinálni akartak valamit – mondja Cummings. – Elutaztak egy külföldi kiképzőtáborba, visszajöttek, és itt nagyon, de tényleg nagyon nyomorúságos körülmények között éltek lakókocsikban. És eközben ők már második generációs amerikaiak voltak.” 2003 márciusában a gyanúsítottak valamennyien bűnösnek vallották magukat és együttműködtek az FBI-jal. Végül 8-tól 10 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket. Noha soha nem derült fény arra, hogy ki írta azt a névtelen levelet, amelyben az FBI a tippet kapta a lackawannai ügyben, az világosan kiderült, hogy az illető egy muzulmán volt, aki a terroristáknak vagy barátja, vagy rokona lehetett. Más esetben is előfordult, hogy egy muzulmán adott tippeket az FBI-nak: Mohamed Osman Mohamud esetében például az apja számolt be az FBI-nak fia szélsőséges tevékenységeiről. Ennek nyomán derült ki, hogy a fiú az erőszakos dzsihád nevében arra készül, hogy felrobbantson egy karácsonyi ünnepséget az Oregon állambeli Portlandben. Az FBI létrehozott olyan vallási közösségek felé nyitó programokat, amelyekkel a muzulmán közösségen belül megpróbáltak forrásokat beszervezni és tippeket szerezni, de Cummings kevés fogadókészséget tapasztalt. Míg tudott olyan esetekről, amikor muzulmánok hívták fel egy-egy ügyre az FBI figyelmét, addig a muzulmán vezetők gyakran még azt sem voltak hajlandók beismerni, hogy az Egyesült Államokat fenyegető terroristák muzulmánok lennének. „Megbeszélésem volt az egyik nagy tekintélyű washingtoni muzulmán szervezet igazgatójával – meséli Cummings. – Ő pedig azt kérdezte tőlem: »Maguk miért mindig a muzulmán közösséget vizsgálják?«” Cummings erre nevetésbe tört ki, majd így folytatta „Rendben. Tudja, mit fogok csinálni? Létrehozok egy ír akciócsoportot. Vagy még inkább: egy japán akciócsoportot. Azt

várja tőlem, hogy arra pazaroljam az időmet és az adófizetők pénzét, hogy az írek vagy a japánok után nyomozzak? Nem az írek vagy a japánok gyilkolják az amerikaiakat! Arra költőm a pénzt és az embereim idejét, hogy ott keressék a veszélyt, ahonnan az jöhet.” Cummings még arra is megkérte, hogy vegye már sorra azokat a sejteket, amelyeket az FBI az Egyesült Államokban számolt fel. „Sorra meg tudom nevezni az összes itt alakult sejtet, és minden ilyen sejtet muzulmánok alapítottak, és mindegyiknek az volt a célja, hogy amerikaiakat gyilkoljanak. Nem az írek, nem a franciák, nem a katolikusok, nem a protestánsok, hanem csakis a muzulmánok!” Amikor ezekkel az érvekkel hozakodott elő, a muzulmán csoportok közölték vele, hogy bántó és tapintatlan. „Nem vagyok sem bántó, sem tapintatlan – vágott vissza ilyenkor Cummings –, csak maguk nem szoktak hozzá, hogy valaki a szemükbe mondja az igazat.” Mire válaszul rendszerint irtózatosan bedühödtek rá. Noha a muzulmánok időnként elítélték az al-Káidát, „ritkán akadt olyan eset, hogy eljöttek volna hozzánk és azt mondták volna: »Itt van három fickó a közösségben, és mi nagyon aggódunk miattuk« – mondja Cummings. – Ők szeretik a dolgokat a közösségen belül elrendezni. Nagyon összetartó csoport az övék, nagyon, nagyon összetartó. A kultúrájuk része, hogy a problémákat a saját közösségükön belül rendezik le. És ezt ők maguk is elmondták nekem, mire fel én persze majdnem idegbajt kaptam.” Egyfelől, „nem akartak tudomást venni arról, hogy szélsőségesek vannak a közösségeikben – folytatja Cummings. – Ami rendben is van. Kivéve akkor, ha valaki olvassa az újságokat. Mert onnantól kezdve már nem kérdés mindez. Az a vonat már elment. Rengeteg szó esik a közeledésről, de véleményem szerint még nagyon hosszú lesz az út odáig.

Nagyon, nagyon hosszú.” Az egyik egyeztetésen egy muzulmán csoport tagjai felvetették, hogy a tagjaikról készüljön egy csoportkép, amelyen Bob Mueller is szerepel, azt demonstrálandó, hogy a közösség nem a terroristák búvóhelye, hanem a terrorizmus elleni háború elkötelezett híve. – Lenne nekem is egy javaslatom – felelte a felvetésre Cummings. – Ha valódi szélsőségesekre hívják fel a figyelmemet, akik itt terveznek valamit, akik itt támogatják a terrorizmust, és én az önök információi alapján végezhetem a munkámat, akkor megígérem, hogy az igazgató ott fog állni a színpadon, magukkal együtt. – Ilyesmi soha nem történhet meg – jött a válasz Cummings legnagyobb döbbenetére. – Akkor elveszítenénk a választóinkat. Soha nem ismerhetnénk be, hogy valakit mi adtunk ki az FBInak. – Nos, így már mindenki jól láthatja, hogy mi a probléma – válaszolta erre Cummings. Szeptember 11-e után az Egyesült Államokban lévő mintegy 2 ezer mecsetben az imámok mintegy 10%-a Amerika ellen uszította és a dzsihádra buzdította a híveket, állítja Cummings. A 18 és 29 év közötti amerikai muzulmánok mintegy negyede véli úgy, hogy az öngyilkos merényletek jogosak is lehetnek, állítja a Pew Kutatóintézet (Pew Research Center) egyik felmérése. Az utóbbi idők egyik fejleménye azonban az, hogy a „dzsihád dicsőítése és az USA elleni nyílt gyűlöletkeltés egyre ritkább, és egyre inkább visszaszorul a magánéletbe – mondja Cummings. – A radikalizálódás terepe immár az internet. Ha megnézi az Amerikai–Iszlám Kapcsolatok Tanácsának (Council on American–Islamic Relations), a Muzulmán Közügyek Tanácsának (Muslim Public Affairs Council) vagy az ArabAmerikai Diszkriminációellenes Bizottságnak (Arab-American Anti-Discrimination Committee) a honlapját, akkor azt láthatja, hogy a terrorizmus elítélése meglehetősen lanyha, mintha csak a

kötelező házi feladatot akarnák letudni. Az arab és a muzulmán közösségek számára a legjelentősebb válságot az okozza, hogy sokan a terroristákat látják bennük, noha csak egy elenyésző töredékük az – mondja Cummings. – De akkor miért nem állnak elő nagyon harsány, nagyon tevékeny programokkal, amelyekben kijelentik, hogy bárkinek a meggyilkolása erkölcstelen, törvénytelen és ellentmond az iszlámnak is, és bárki, aki támogatja a terrorizmust vagy menedéket nyújt a terroristáknak, az problémát jelent?” Kétségtelen, hogy akadtak olyan muzulmánok is, akik tippeket adtak az FBI-nak. És ezek a tippek vezettek azokhoz az ügyekhez, amelyeket Lackawannában, New Yorkban, a kaliforniai Lodiban, illetve a georgiai Atlantában számoltak fel. „Nem látom azonban, hogy az egész közösség ezt tenné – mondja Cummings. – Szóba elegyedtem egy igen nagy tekintélyű imámmal, itt az Államokban. Együtt ettük az édességeket és ittuk a nagyon édes teát. Sokat beszéltünk az iszlámról. Azt mondtam neki, hogy mi értjük az iszlámot, és azt is, hogy ők honnan érkeztek. Aztán elmondtam, hogy a mi küldetésünk az, hogy megakadályozzuk, hogy amerikaiakat, vagy pontosabban, bárkit meggyilkoljanak.” Hónapokkal később az FBI megtudta, hogy annak az imámnak a mecsetjében volt két olyan szélsőséges, akik annyira radikális nézeteket vallottak, hogy már onnan is kirúgták őket. Teljesen egyértelmű, hogy a két szélsőséges az FBI érdeklődésére is számot tarthatott volna. Ha csupán szóban hangoztatják Amerika-ellenes nézeteiket, akkor az FBI nem zargatta volna őket. De sokkal valószínűbb, hogy olyan akciókat terveztek, amelyek illettek volna a szóban hangoztatott nézeteikhez. – Mi történt? – kérdezte Cummings az imámtól. – Hogy érti, hogy mi történt? – kérdezett vissza a férfi. – Miért nem számolt be erről? – faggatta az ügynök. – Miért kellett volna? – értetlenkedett az imám. – Ők nem

terroristák. Csupán gyűlölik az amerikai kormányt. Noha az FBI ért el sikereket a terroristák lefülelésében és a merényletek megakadályozásában, Cummingsnak egy új veszéllyel is szembe kellett nézni: egyre nagyobb méreteket öltött ugyanis az a mozgalom, amely azt követelte, hogy szüntessék meg az FBI terrorelhárító tevékenységét, és a helyébe hozzanak létre egy olyan új, a terrorizmus ellen küzdő ügynökséget, mint amilyen a brit MI5. Ennek az ügynökségnek lenne ugyan hasonló nyomozati hatásköre, mint az FBI-nak, bűnüldöző tevékenységet azonban nem folytathatna. Az ötletet William E. Odom, egy nyugdíjas tábornok, az NSA egykori feje vetette fel először. A The Washington Post egyik olvasói levelében, amely a „Why the FBI Can’t Be Reformed?” (Miért nem lehet megreformálni az FBI-t?) címet kapta, Odom azt írta, hogy az FBI olyan hibákat követ el a terroristák ellen vívott harcban, amelyek a szervezet felépítéséből fakadnak. „Egy rendfenntartó szervezetből senki nem tud hatékony hírszerző szervezetet létrehozni – állt a levélben. – A rendőrségi munka és a hírszerző munka nem összeegyeztethető. A két tevékenységhez ugyanis egymást kizáró képességekre és szervezeti hajtóerőre van szükség. Ilyen alapon ugyanolyan joggal várhatná el valaki, hogy a Washington Nationals baseballcsapat nyerje meg az amerikai futball döntőjét, a Super Bowlt is, mint amilyen joggal azt várjuk el, hogy az FBI a hírszerző munkában is hatékony lehet.” Ez, és az FBI feldarabolására született egyéb javaslatok olyan emberektől származtak, akik soha életükben még nem nyomoztak terrorista ügyekben, és akiknek láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy szeptember 11-e után az FBI hogyan ered a terroristák nyomába. Ez azonban nem akadályozta meg a Kongresszust abban, hogy felkarolja a javaslatot, noha ezt feltehetően csak azért tették, hogy így ismét a tv képernyőjére kerülhessenek. Valójában az MI5 ötlet nem túl ésszerű. Ezzel ugyanis csak

egy olyan új falat emeltek volna, amely kettévágja a terrorelhárító munkát. Nagy-Britanniában, amikor le kell tartóztatni valakit, az MI5 átadja a bizonyítékokat egy rendőri szervnek, például a Nagy-London területén működő városi rendőrségnek (Metropolitan Police), amelynek központja az Új Scotland Yardon van. Az MI5 feladata ebben az esetben az, hogy meggyőzze a rendőrséget, hogy nyomozzanak az ügyben. Éppen ezért az MI5 mintájára létrehozott új amerikai ügynökség éppen hogy nem lebontaná az együttműködést és az információmegosztást akadályozó gátakat, hanem egy vadonatúj falat emelne. De még ennél is fontosabb, hogy a bűnüldözői felhatalmazással nem rendelkező MI5 nem fenyegetheti meg vádemeléssel a delikvenseket, amikor együttműködésre akarja bírni, vagy éppen informátornak akarja beszervezni őket. Mivel a terroristák gyakran cigarettacsempészésből, hamis márkás ruhák eladásából vagy éppen kábítószer-kereskedelemből fedezik tevékenységüket, ezért az FBI felépítéséből következően az egyszerű bűncselekményeket üldöző ügynököktől is könnyebben jutnak el tippek a terrorelhárításnál dolgozó ügynökökhöz. Egy új ügynökség létrehozása idején az ország kiszolgáltatottá válna a támadásokkal szemben, hiszen kezdetben még csak az új nyomozók felvétele és kiképzése zajlana, illetve ekkor kellene kiépíteni a kapcsolatokat a külföldi országok hasonló szerveivel. A 22 ügynökséget és részleget tömörítő Belbiztonsági Minisztérium megalakulását kísérő és nagy visszhangot kapott káosz is jól mutatja, hogy mivel jár egy új ügynökség létrehozása. Az FBI legnagyobb előnye, hogy mivel a szervezet csak a büntetőjogba ütköző cselekmények kivizsgálását végezheti, ezért ez visszatartja az ügynököket attól, hogy a polgári szabadságjogokat korlátozzák. Ha nincs ugyanis ez a megszorítás, akkor az ügynökök esetleg az egyes emberek politikai meggyőződését, a többségtől elütő véleményét is firtatni

kezdenék, sőt akár még személyes adatokat is gyűjthetnének, hogy politikusokat zsaroljanak vele, ahogy az J. Edgar Hoover igazgatósága alatt megtörtént. Ha az FBI így tenne, akkor a szervezet utat tévesztene, elfelejtené, hogy kiket is kellene üldöznie, és emiatt a nyomozások kudarcba fulladnának. Cummings őrült elképzelésnek tartotta, hogy ilyen elképesztő hatalmat adjanak egy olyan új ügynökségnek, amelynek még semmi tapasztalata sincs a rendőri tevékenységben. Cummings és a többi olyan ügynök, aki már dolgozott együtt az MI5-val Angliában, pontosan tudta, hogy a brit tiszteket mennyire hátráltatta a munkában az, hogy nem végezhetnek bűnüldözői tevékenységet, noha az utóbbi időben a rendőrség és az MI5 közötti koordináció sokat javult. „Elképesztőnek találom, hogy bárki előáll egy olyan ötlettel, hogy mostantól kezdve visszavesszük a rendőrségi munkára szóló felhatalmazásotokat, és most pedig »menjetek és harcoljatok a terrorizmus ellen!« – mondja Cummings. – Bolond, aki azt hiszi, hogy a semmiből elő tud rángatni egy hírszerző ügynökséget, és az a szervezet 10 éven belül nemhogy talpra áll, de még önállóan is tud járni. És hasonlóan eszement az az elképzelés is, hogy emellett ez a szervezet figyelembe veszi az Alkotmányt és az abból fakadó összes szabadságjogot.” Az MI5-hoz hasonló szervezet létrehozása mellett kiálló mozgalom egyik fő hajtóereje Richard A. Posner, az egyik amerikai fellebbviteli bíróság bírája, aki könyvet is írt a hírszerzésről. A The Washington Postban megjelent olvasói levélben ő állította azt, hogy az FBI munkája eltolódott „a letartóztatások és a vádemelések irányába, míg a terrorista szervezetek megértéséhez és e szervezetekbe való beépüléshez szükséges hírszerzési információk nagy türelmet igénylő összegyűjtésére az FBI már nem fordít ugyanekkora energiát”. „Aznap, amikor letartóztatok valakit, az egyben ugyanaz a nap is, amikortól kezdve már nem gyűjthetek bizonyítékokat ellene – mondja Cummings. – Nem tudok róla semmit, vakon

folytatom a munkámat. És aznap, hogy begyűjtők valakit az utcáról és otthagyok valakit, aki holnap majd meggyilkol engem, az egyben olyan nap is, amikor csapnivaló munkát végeztem.” „A velünk szövetséges külföldi hírszerző szolgálatok valamennyien nagy irigységgel tekintenek az FBI-modellre, amelyben a hírszerzési munkát és a rendőrségi felelősséget ötvözzük – mondja John Martin, aki már 25 éve vezeti az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának (U.S. Department of Justice) Terrorelhárító Osztályát (Counterespionage Section), és aki rengeteg alkalommal dolgozott együtt az MI5-val. – Ez olyannyira így van, hogy az MI5-ot folyamatosan megakasztja a munkában, hogy a megszerzett hírszerzési információkat képtelenek gyorsan hasznosítani a letartóztatásoknál és a vádemeléseknél. Az MI5 amerikai megfelelőjének létrehozása pont akkor emelne szükségtelen, ugyanakkor jelentős akadályt a terrorizmus és a kémkedés elleni harc elé, amikor az országnak éppenséggel arra lenne a legnagyobb szüksége, hogy az ügynökségek közötti kommunikáció kibővüljön és a terrorista fenyegetésekre gyorsabban lehessen reagálni.”

24. FEJEZET A PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE Szeptember 11-e után Mueller kétezer ügynököt vezényelt a bűnügyekkel foglalkozó állományból a terrorelhárításhoz. Ezzel a terroristákkal hadakozó ügynökök létszáma megduplázódott és az Iroda 11 ezer fős létszámából immár négyezren dolgoztak itt. Ugyanakkor növelte a központban dolgozó felügyelők számát is 30-ról 850-re. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a hétköznapi bűnügyeket, beleértve a fehérgalléros bűneseteket is, már kisebb erővel üldözték. „Több olyan értekezleten is részt vettem, ahol az ügyészek szinte már ordítva követelték, hogy több ügynököt állítsanak a csalási esetekre” – meséli Thomas Fuentes, aki egykor az FBI nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese volt. Az ügynökök – akik közül sokan már az első pillanattól kezdve ellenezték a változásokat – most morogni kezdtek Mueller vezetése ellen. De amint a gazdasági hanyatlás nyomán megrendült a bankok és a többi pénzügyi vállalkozás helyzete, Mueller is egyre több embert állított rá ezekre a bűnügyekre. Ezt pedig azért tehette meg, mert az Irodán belül az ügynökök száma évről évre nőtt. Ezt a munkát Thomas J. Harrington irányította, az FBI Bűnügyi, Számítógépes, Gyorsreagálású Szolgálati Ágazatát (FBI Criminal, Cyber, Response, and Service Branch) vezető ügyvezető aligazgató. Harrington azóta ügynök akart lenni, hogy egyszer magával vitte FBI-ügynök édesapját egy óvodai bemutatóra a Massachusetts állambeli Fitchburgbe, ahol a gyerekeknek azt kellett elmesélni, hogy mit dolgozik az apjuk. Ott látta ugyanis, hogy óvodás társait mennyire lenyűgözi apjának a foglalkozása. Noha könyvelőnek tanult, Harrington gyorsan halad előre a ranglétrán: először a terrorelhárító ügyeket és a pénzügyi visszaéléseket ellenőrző felügyelő lett, majd az FBI vezetésének

és számítógépes rendszerének fejlesztését kapta feladatul. Denverben ő irányította azt a titkos FBI-akciót, amelynek során a tőzsdére is bevezettek két FBI által irányított céget, hogy így leplezzék le a tőzsdei kis cégek körében meghonosodott korrupciót. Harrington vezette azt a nyomozói csoportot is, amely a guantánamói börtönben őrzött foglyok ellen elkövetett visszaéléseket vizsgálta, és ő volt az, aki ennek nyomán az FBI nevében levelet írt a Pentagonnak, amelyben néhány túlontúl kemény kihallgatási módszer ellen tiltakozott. Az FBI bűnügyi ágának vezetőjeként Harrington közelről látta, hogy a válság milyen hatást gyakorol a pénzügyi bűnözésre. „Sajnálatos módon a gazdaság a fejünk felett szakadt be – mondja Harrington. – Az elmúlt pár év pedig ennek nyomán a Ponzi-féle svindlik éve lett. Egyik nagyszabású befektetési csalás követte a másikat. Ha jól emlékszem, Warren Buffett mondta egyszer: »amíg a dagály vissza nem húzódik, nem veszed észre, hogy kin nincs fürdőgatya.« És milyen igaza lett!” Miután a két fia feladta, a 70 éves Bernard Madoff beismerte két FBI-ügynöknek, akikkel manhattani lakásán találkozott, hogy cégének befektetési ága „alapvetően egyetlen hatalmas Ponzi-sémára épülő csalás”, egyfajta pilótajáték, és a cég már évek óta fizetésképtelen. A vállalkozásnak 22,5 milliárd dollár bevétele volt, de a befektetőknek kiadott nyilatkozatokban az szerepelt, hogy a cég könyv szerinti értéke eléri a 60 milliárd dollárt. Madoff végzete a zuhanó tőzsde lett, mivel képtelen volt kifizetni azokat a befektetőit, akik visszakérték a pénzüket. Ez lett a történelem legnagyobb Ponzi-sémára épülő csalása, amelynek nyomán befektetők ezrei mondhattak búcsút egész életen át gyűjtött vagyonuknak. Ahelyett, hogy dollármilliókat kaptak volna, sokan akkor döbbentek rá, hogy szociális segélyen kell majd élniük. „Ezek az emberek azért bíztak meg benne, mert ő is ehhez a közösséghez tartozott – mondja Patrick Carroll, a nyomozást

vezető ügynök. – Az áldozatok hatalmas pénzeket vesztettek, és oda lett a méltóságuk is, és mindezt azért, mert úgy gondolták, hogy nem kell utánanézniük a fickó dolgainak. Megbíztak benne.” A pénzügyi csalások utáni nyomozások a leginkább időigényes esetek közé tartoznak, mondja Harrington. „Egy olyan bankcsőd esetében, ahol a csalás gyanúja is felmerül, ott átlagban legalább két évig tart az ügy, onnantól kezdve, hogy dossziét nyitunk az esetnek, egészen odáig, hogy elkészül a vádemelési javaslat.” Ugyanakkor az eljárás alá vont cégek mérete is megnőtt. „Szeptember 11-éig a 100 ezer dolláros határ alá eső ügyek tették ki ügyeink mintegy 70%-át – mondja Harrington. – Ma már ez az arány teljesen megfordult. Olyannyira, hogy ma már szinte alig találkozom 100 ezer dollár alatti ügyekkel pénzügyi csalások esetében. A jelzáloghitelezéssel kapcsolatos csalások 68%-ában az ügyek értéke meghaladja az egymillió dollárt.” Az FBI az emelkedő ügyszámra úgy reagált, hogy egy sokkal célirányosabb módszerrel választják ki, melyik ügyekben van szükség az Iroda közreműködésére. „A stratégia került a gondolkodásunk előterébe, már nem szükségképpen az egyéni ügyeket vesszük vizsgálat alá, hanem sokkal inkább az egy-egy területen fenyegető veszélyeket próbáljuk feltérképezni – magyarázza Harrington. – Leülünk például a rangidős különleges ügynökökkel, és ők pontosan elmondják, hogy egy adott területen milyen fenyegetéseket látnak. Korábban az egyes ügyekről próbáltak volna beszámolni. Ma, ha a bandákról kérdezi őket az ember, akkor a terület nagyságáról beszélnek, arról, hogy azon a területen hány banda tevékenykedik, hányan vannak a bandatagok, a város mely részeit vonták az ellenőrzésük alá. És az egyes ügyeket is ma már inkább arra használják fel, hogy beszivárogjanak és beépüljenek ezekbe a szervezetekbe, és végül megzavarják vagy feloszlassák azokat.” Az értekezleteken Mueller is részt vesz. „Amikor olyasmit

hall, ami nem tetszik neki, ő maga hozza fel a dolgot és vonja kérdőre az ügynököket – jegyzi meg Harrington. – Ennek ellenére még mindig akadnak olyan ügynökeim, akik azt mondják: »én azért jöttem a céghez, hogy embereket vágjak a sittre«. Úgy érzik, hogy túl sok idejük megy el a lényegtelen dolgokra – mondja Harrington. – Én erre úgy felelek, hogy megkérdem tőlük: »Rendben, akkor számolj be arról, hogy most éppen milyen fenyegetésen dolgozol! Ha erőszakos bűncselekmények, akkor áruld el, jobban állunk-e ma, mint tegnap?« A legtöbben persze azt felelik, hogy rosszabbul. Magamban pedig erre azt mondom: no lám, akkor mégiscsak változtatni kell a stratégián és jobban kell összpontosítanunk! Nem lehet mindenkit letartóztatni, aki bűncselekményt követ el. A mi dolgunk, hogy a legrosszabbak közül is a legocsmányabbak után eredjünk, és a tőlünk telhető legjobb módon javítsunk ezeknek a közösségeknek az életén.” Jelenleg az FBI 60 ezer bűnügyben nyomoz, a gyermekrablásoktól kezdve egészen a maffiaügyekig. A bankrablásokat szinte teljes egészében átengedik a helyi rendőrségnek. Ugyanakkor a legfontosabb feladatok közé lépett a kiberbűnözés elleni harc, mind a bűnügyekben, mind a nemzetbiztonságot érintő ügyekben. „A feladat nagyságát jól illusztrálja a Google nemrégiben történt esete, amikor is a cég nyilvánosan beismerte és közölte az emberekkel, hogy elveszített néhány forráskódot, és úgy vélik, hogy ezért a kínai ügynökök lehetnek a felelősek – meséli Harrington. – A kérdésnek azonban nemzetbiztonsági vetülete is van. A kormányzati számítógépeket minden nap érik támadások, amelyeket külföldi hatalmak ügynökei vagy olyan szervezett bűnözői csoportok indítanak, amelyek a lehető legtöbb adatot próbálják megszerezni, majd saját hasznukra fordítani.” A bűnözők tízezrével kerítik hatalmukba az otthoni és irodai számítógépeket az úgynevezett botnetek segítségével, és a veszély ezen a területen drámai mértékben nőtt meg. A botnet

(robot network) lehetővé teszi a bűnözők számára, hogy az interneten keresztül különféle kártevő programokkal: kémprogramokkal, férgekkel, trójai falovakkal fertőzzenek meg számítógépeket, majd ezeken keresztül az adott gépet az ellenőrzésük alá vonják. Egyetlen paranccsal a botnet irányítója minden egyes ún. zombi-gépet arra utasíthat, hogy lépjen be egy adott számítógépes hálózatba, és ezzel meg is béníthatja az adott hálózatot, amelyik képtelen lesz a hálózati pontjain jelentkező túlterhelést kezelni. Egy cég akár dollármilliókat is veszíthet azzal, ha egy időre kiesik az üzletmenetből. Ha a célpont egy rendőrőrs vagy egy kórház, akkor a számítógépes hálózat tönkretétele akár a közbiztonságot vagy emberek egészségét is veszélybe sodorhatja. Ráadásul a zombi-gépeket arra is fel lehet használni, hogy még több gépet fertőzzenek meg a botnettel, de használhatják ezeket a gépeket adathalászatra is, amikor arra vesznek rá embereket, hogy önként adják át személyes adataikat egy olyan hamis e-mailre válaszul, amelyet például egy bank nevében küldenek nekik. Harrington erre azt az ügyet hozza fel példaként, amikor egy csoport a Royal Bank of Scotland ügyfeleit rövidítette meg 9,5 millió dollárral úgy, hogy ellopták a bankkártyaszámaikat és PIN-kódjaikat. A rendszerbe való behatolást az tette lehetővé, hogy akadt egy apró hiba a bank számítógépes biztonsági rendszerében. „Azt gondoljuk, hogy a számokat azután átadták különféle szervezett kelet-európai bűnbandáknak, amelyek legyártatták a bankkártyákat – mondja Harrington. – Aztán 12 vagy 24 órán belül szó szerint dollármilliókat szívtak le több száz bankautomatából vagy egy tucatnyi országban. A pénzt ezt követően összegyűjtötték és eljuttatták szervezett bűnbandáknak.” A kiberbűnözés egy másik formája az, amikor lezárják egy cég számítógépes rendszerét és készpénzt követelnek azért a

kulcsért cserébe, ami a zárolást feloldja. „Mostanában találkoztunk néhány olyan zsarolási esettel, amikor a bűnözők betörtek egy vállalat rendszerébe, majd egy jelszóval levédték és ezzel zárolták a rendszert – meséli Harrington. – A vállalat még a saját adataihoz sem férhetett hozzá. Ezt követően jelentkezett a zsaroló, aki a jelszóért cserébe pénzt kért.” Akadt olyan cég is, amelyik hajlandó volt fizetni. Más esetekben az FBI Kiberbűnözés-elleni Részlegének (FBI Cyber Division) sikerült feltörni a kódokat és megszüntetni a rendszer zárolását. 2009-ben a kiberbűnözés elleni részleg 2600 számítógépfeltörés és 7300 számítógéppel elkövetett bűncselekmény esetében indított nyomozást, és 1900 esetben az ügyek nyomán az elkövetőket el is ítélték. Ugyanebben az időben az FBI soha nem látott emelkedést tapasztalt a korrupciós ügyek számában is. Harrington két esetet említ: a volt illinoisi kormányzó, Rod Blagojevich ügyét és a louisianai demokrata képviselő, William J. Jefferson esetét, aki 90 ezer dollárt tartott hűtőszekrényének a fagyasztójában. Az efféle esetekkel kapcsolatban Harrington azt emeli ki, hogy sajnálatos módon „a köztisztviselők annak adják el a szolgálataikat, aki a legmagasabb árat kínálja”. Az FBI „soha annyi ügynököt nem állított rá a korrupciós ügyekre, mint most – mondja Harrington, akit később az FBI aligazgatójának neveztek ki. – Jelenleg is 3400 ügy van függőben és több mint 700 ügynök dolgozik a korrupciós eseteken. Amiről amúgy azt gondolom, hogy mindkét félnek árt. Az persze jó, hogy rajta vagyunk az ügyön és tesszük a dolgunkat, az viszont nem túl biztató, hogy ennyire dúskálunk az ügyekben.” Noha az ügyszám robbanásszerűen megnőtt, Mueller mégis úgy döntött, hogy támogatja az egyik ügynök, Cynthia Deitle erőfeszítését, aki olyan Ku-Klux-Klan-tagokat próbált bíróság elé állítani, akik még az 1960-as években követtek el gyilkosságokat. Ez a nyomozás annak nyomán indult újra, hogy

az FBI ismételten és sikeresen megnyitotta a nyomozást az 1963. szeptember 15-én az alabamai Birminghamben, a 16. utcában lévő baptista templom ellen elkövetett bombamerénylet ügyében. Aznap a 11 éves Denise McNair és a 14 éves Carole Robertson, Cynthia Wesley és Addie Mae Collins hófehér ünneplőbe és csatos lakkcipőbe öltözve indultak a gyerekmisére. De valaki 19 dinamitrudat rejtett a templom egyik lépcsőfeljárója alá, amelyek centikre a gyerekektől robbantak fel. Mind a négy gyerek meghalt és egy másik kislány, Sarah Collins, az egyik szemére megvakult. A merénylet az egész országot megrázta, és ez vezetett az 1964-es polgárjogi törvény elfogadásához. Akkoriban senki ellen nem emeltek vádat, de az FBI nemrégiben tett erőfeszítései nyomán 2001-ben, illetve 2002ben mégis sikerült az ügyben elítélni a Ku-Klux-Klan két volt tagját, Thomas E. Blanton Jr.-t és Bobby Frank Cherryt. Az ügy sikeres lezárásához azonban szükség volt William L. Flemming ügynök kitartására és zsenialitására is. Flemming azután kezdett az üggyel foglalkozni, hogy G. Robert „Rob” Langford, a birminghami rangidős ügynök úgy döntött, hogy újra megnyitja a bombamerényletes ügyet és új nyomozást indít. Deitle 2007 óta vezeti az FBI Polgárjogi Osztályát (FBI Civil Rights Unit) és az ügynökei már 122 olyan esetet vizsgáltak ki, amelyek évtizedekkel ezelőtt történtek. Az ügyek mintegy 20%ában az derült ki, hogy nem történt gyilkosság vagy ezeket nem etnikai alapon követték el. Sok más esetben nem létezett még akkoriban olyan állami vagy szövetségi törvény, amelyeket ezekben az esetekben alkalmazni lehetett volna, a gyanúsítottat a csupa fehérekből álló esküdtszék felmentette, vagy a bizonyíték volt túl kevés. A bizonyítékok összegyűjtése még a friss gyilkosságok esetében sem könnyű. De Deitlének sikerült hat olyan ügyet felterjeszteni az állami hatóságok elé, amelyek esetében lehetőség nyílt a vádemelésre, és arra számít, hogy további hat esetben ugyanez történhet.

„Sok fickót bíróság elé állítottak ugyan, de az akkoriban csak fehérekből álló esküdtszék felmentette őket. Viszont a törvény szerint nem lehet újra bíróság elé állítani valakit ugyanazért a bűncselekményért – mondja Deitle. – De ha a vádemelés nem is lehetséges, a családnak még ilyen esetben is elmondjuk, hogy mi történt.” Az akció vegyes érzelmeket váltott ki, a hálától egészen a nyílt elutasításig. Néhányan az FBI-nyomozások alaposságát is megkérdőjelezték. Mások képtelenek voltak elfogadni, hogy az autóbalesetért vagy öngyilkosságért nem a Ku-Klux-Klan által felfogadott bérgyilkost terheli a felelősség. „Kaptunk hidegetmeleget. Volt, aki azt mondta, hogy nagyra értékeli a munkánkat, más esetben a családtagok azt közölték velünk, hogy nem kíváncsiak arra a levélre, amelyben elmagyaráztuk, hogy az ügyben miért nem történt vádemelés” – meséli Deitle.

25. FEJEZET BOTLÓZSINÓR A terroristák levadászásához az FBI kifejlesztett egy olyan eszközt, amelyet Art Cummings „botlózsinórnak” nevez, és amelytől azt várják, hogy előre jelezze az Irodának, ha valahol terrorista aktivitás történik. A vegyszereket szállító cégeket például arra kérték fel, hogy tájékoztassák az FBI-t arról, ha valaki nagy tételben vagy gyanús körülmények között vásárol olyan vegyszereket, amelyekből robbanóanyag készíthető. Ezt kiegészítendő, Cummings útjára indított egy 350 ezer dolláros projektet, amely gyakorlatilag visszapörgeti a terroristák által elkövetett merényletet. A program megalkotói végignézték a terrorista merényleteket, majd az időben visszafelé haladva kiemelték mindazokat a tárgyakat, amelyeket a terroristának feltehetően be kellett szerezni céljának eléréséhez. Mindezt pedig azért, hogy a jövőben az FBI előre felfigyeljen az efféle gyanús jelekre. „Kihelyeztük ezeket a botlózsinórokat, és amikor az emberek átesnek rajtuk, mi már figyelünk bizonyos dolgokra: lám csak, valaki kettős felhasználhatóságú technológiát vásárolt, vagy ideggáz, esetleg ipari erősségű peroxid készítéséhez szükséges anyagokat szerzett be – magyarázza Cummings. – Egy rossz lépés, és bumm! Máris riadóztat bennünket, mert vagy valaki súg nekünk vagy valamiféle technikai úton kapjuk a jelzést.” Egy terroristának szüksége van „kommunikációs stratégiára, elő kell teremteni valahonnan a pénzt, ezt a pénzt valahogy mozgatni is kell, szüksége lesz egy jól felépített szervezetre is, amely ezt lehetővé teszi, és persze az anyahajóval is tartani kell valahogy a kapcsolatot” – mondja Cummings. Éppen ezért nyomoztat le az FBI minden olyan embert, aki a vámnál 10 ezer dollárt meghaladó készpénzzel bukik le. „Összepasszítjuk azt az embert, aki ennyi készpénzzel lép ki

az országból, minden általa folytatott kommunikációval – magyarázza Cummings. – Ha például a pénzt a Hamasz számára teremtette elő, és a megszállt területeken élőkkel kommunikál valamilyen módon, akkor máris érdekel minket a fickó.” Aztán, folytatja, „megkapjuk a bankoktól a személyes átutalásairól készített kivonatokat, és azt látjuk, hogy az emberünk éppen a már jelentésköteles 10 ezer dollár alatt vesz fel vagy utal át pénzeket. Aztán kiderül, hogy a fickó egy palesztin, aki egy olyan mecsetbe jár, ahol a Hamasz támogatói és a palesztinok vannak többségben, és rendszeresen utal összegeket a megszállt területekre. Látja, máris összeállt a tipikus Hamasz-támogató portréja.” Az FBI a kozmetikai szereket árusító üzleteket is felkérte, hogy jelentsék, ha valaki nagy koncentrációjú hidrogénperoxidot vagy hasonló vegyszereket vásárol. „Megkérték őket, ha bármiféle gyanús dolgot tapasztalnak azokkal kapcsolatban, akik nagy tételben vásárolnak efféle vegyszereket, és ezt azonnal jelentsék telefonon az FBI-nak mondja Cummings. – A szervezet politikája az, hogy senkinek a személyiségi jogait sem fogjuk megsérteni csak azért, mert nagy tételben vásárolt hidrogén-peroxidot.” Egyes hírforrások azt állították, hogy egy hasonló vásárlás hívta fel az FBI figyelmét Najibullah Zazira is, aki az al-Káida megbízásából akarta felrobbantani a New York-i metrót. Ebben az esetben azonban a nyomozás azt követően kezdődött, hogy a CIA és a hírszerző közösség többi tagja is szolgáltatott információkat, állítja Cummings. „Dolgoznak embereink a tengerentúl is, és ők pontosan azt tették, amit tenniük kellett, de még így is szinte az utolsó percben kaptuk el a fickót – meséli Cummings. – Zazi már a robbanószereket gyártotta. Márpedig ez azt jelenti, hogy a szakadék peremén táncoltunk.” Ráadásul a New York-i rendőrség is még a startpisztoly eldördülése előtt kilőtt.

„A New York-i rendőrség hírszerzési osztálya kiszállt a helyszínre és feltett néhány kérdést, megmutatott néhány fényképet. És az egyike azoknak, akit kifaggattak, beszélt Zazi apjával és elmondta neki, hogy a fiát keresi a rendőrség – mondja Cummings. – Az apa persze felhívta Zazit, de addigra már Zazi antennái is jeleztek: feltehetően rájött, hogy figyelik.” Noha Cummings nem gondolja azt, hogy a rendőrség lépése bármiféle rosszindulatból fakadt volna, azt azért hozzáteszi, hogy „létezett egy megállapodás a New York-i rendőrség és az FBI ottani irodája között, hogy bármilyen olyan akcióba, amit a tőlünk kapott információk alapján indítanak, minket is bevonnak. Márpedig ebben az esetben semmi ilyen nem történt.” A sajtó is kiszagolta a sztorit és értesítette Zazi családját a nyomozásról, emiatt viszont az FBI-nak a Cummings által tervezettnél előbb kellett néhány letartóztatást végrehajtania. „A sajtó lerántotta rólunk a leplet – mondja. – Én elkötelezett híve vagyok ugyan a sajtószabadságnak, de fenntartom, hogy a sajtónak néha felelősségteljesebben kellene viselkedni a mostaninál. Egyfolytában csak azt hallani, hogy a közvéleménynek joga van a tájékoztatáshoz. De amikor utánanézek annak, hogy mi az, amit a sajtó szerint a közvéleménynek jogában áll megtudni, akkor magamban mindig elcsodálkozom: »ez lenne az, amiről a közvéleménynek tudnia kellene?« Rendszeresen előfordul, hogy a sajtóval folytatott versenyfutás miatt kell a stratégiánkon változtatni. Rájövünk ugyanis, hogy a sajtó kiszagolt valamit, mire fel nekünk is teljesen más stratégiára kell átállnunk, mert tudjuk, hogy hamarosan előállnak valamilyen sztorival, és amint kijön a történet, onnan kezdve már nem tudunk információkat begyűjteni. És amikor előhozakodunk ezzel a problémával a komolyabb lapoknak, akkor egy-kettő hajlandó némi együttműködésre, de nem túl segítőkészek. Ez megnehezíti a munkánkat, ráadásul emberéleteket sodorhat veszélybe.” A Zazi-ügyön több mint ezer FBI-ügynök dolgozott. A

különféle raktárak átvizsgálása során robbanószer-kereső kutyákat is bevetettek. Cummings, ahogy az ilyen gyorsan napvilágra kerülő eseteknél szokta, most is az irodájában aludt egy fekete bőrdíványon, s maga köré rendezte feleségének és három gyermekének a fényképét. De egy botlózsinór vezetett el Khalid Ali-M Aldawsari letartóztatásához is: a 20 éves főiskolai diák, aki Szaúd-Arábiából érkezett az USA-ba, állítólag azt tervezte, hogy felrobbantja a volt elnök, George W, Bush dallasi házát. Az FBI-t a Carolina nevű, szerves vegyszereket forgalmazó cég értesítette 2011. február 1-jén, hogy Aldawsari nagy mennyiségben próbált koncentrált fenolt vásárolni, amely alkalmas nagy hatásfokú robbanószer készítésére. A megrendelést egy szállítmányozási céghez küldették, amely értesítette a lubbocki rendőrséget – ebben a városban élt Aldawsari –, a rendőrség pedig tájékoztatta az FBI-t. A gyanúsított lubbocki házába az FBI kétszer is behatolt titokban, és a TacOps tagjai egy vegyvédelmi ruhát, robbanószer gyártásához használatos vegyszereket és bombakészítő eszközöket találtak. Meglett a férfi naplója is, amelyben az egység a következő bejegyzésre bukkant: „Miután az angol nyelvet elsajátítottam, megtanultam a bombakészítést, és folyamatosan tervezem a hitetlen amerikaiak elleni támadásokat. Eljött a dzsihád ideje!” A napló szerint a férfi csupán azért szerzett ösztöndíjat és azért érkezett Amerikába, hogy szent háborút vívjon. Aldawsari az egyik, feltételezhetően önmagának elküldött emailben, amely Bush dallasi címét tartalmazta, a „Tárgy” sorba azt írta: „A zsarnok háza.” Más e-mailekben is felsorolt általa „kívánatos célpontoknak” nevezett helyeket, többek között víztározók gátjait, atomerőműveket és vízerőműveket. Emellett egy e-mailben elküldte magának különféle robbanószerkezetek leírását és egy olyan technikai megoldást is, amelynek segítségével mobiltelefonból időzítőt lehet készíteni. A gyanúsított az általa létrehozott szélsőséges blogban a dzsihádot

pártoló hozzászólásokat írt, és nem titkolta azt sem, hogy Oszama bin Ladent tekinti példaképének. A botlózsinórok kifeszítése mellett az Iroda átírta azt a szabályrendszert is, amelynek alapján addig eldöntötték, hogy egy tippet komolyan vegyenek-e vagy sem. Most, ha egy tipp hasznavehetetlennek bizonyul, az FBI megköveteli az ügynöktől, hogy a jelentésben leírja, hogy „az információ feldolgozása során valós fenyegetés lehetőségét kizártuk, szemben azzal, hogy az információt nem tudtuk megerősíteni” – mondja Cummings. És amikor egy ügynök lezár egy esetet, mindig felteszik neki a kérdést, hogy mi okból tett így. „Ilyen esetben jobban teszi, ha nem úgy válaszol, hogy »nem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy az illető terrorista« – folytatja Cummings. – Az elfogadható válasz az, hogy »a tényekre alapozott döntést hoztam, s az általam begyűjtött információk alapján az illető nem tekinthető terroristának. Nem tartott telefonon kapcsolatot terroristákkal, nincsenek terrorista szervezetekhez pénzügyi vagy családi kapcsolatai, és a kapcsolatait nagy körültekintéssel leellenőriztem.« Egy ilyen válasz már gyökeresen eltér attól, hogy »nem találtam semmit, tehát nincs is semmi«.” Az új szabályrendszer miatt „az elvégzett munka nagysága is 5-10%-kal megnő – mondja Cummings. – Hiszen az adatgyűjtést mindaddig folytatni kell, amíg az ember a saját megítélése alapján jut el oda, hogy az illető nem terrorista. Még akkor is, ha alapvetően sem a CIA-nak, sem az NSA-nak, sem az FBI-nak nincs semmiféle adata róla. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy köze sem lehet terroristákhoz. Még akkor is, ha teljesen hétköznapi fickónak tűnik. Akkor is, ha az illető biztosítási ügynök és még soha nem hagyta el az országot.” Az új megközelítésre jó példa lehet az az eset, amikor az FBI-hoz befutott egy jelentés, amely szerint egy férfi nagy tételben vásárolt robbanószerek készítésére alkalmas vegyszert. A jelentést minden további nélkül figyelmen kívül hagyhatták

volna, hiszen a férfi egy úszómedencéket árusító cégtől vásárolta a vegyszert, a saját cége pedig úszómedencék üzemeltetéséhez szükséges felszerelések forgalmazásával foglalkozott. „A magyarázat azonban nem volt elég jó – eleveníti fel a történetet Cummings. – Nem elégedtünk meg azzal, hogy »ez is a medencékhez szükséges felszerelés, ezért az ügy lezárva.« Nem, az ügynek ezzel még nem volt vége. Pontosan kitől vásárolta a vegyszert az úszómedencés cégnél? Hogyan zajlott a tranzakció és hogyan folytatódott a történet? A vásárló a barátja volt-e, vagy üzlettársa, esetleg egy olyan személy, aki ártani akar nekünk? Volt olyan idő, amikor simán azt mondtuk volna: »Ez egy egyszerű kereskedelmi tranzakció, emiatt nem kell aggódni.« De most minden egyes nyomot tisztázunk, egészen az utolsó, legapróbb részletig.” Ez a fokozott elővigyázatosság azonban, amely szeptember 11-e előtt elképzelhetetlen lett volna, frusztrálja az ügynököket. „Az ügynökök azzal jönnek: »Az ég szerelmére, ez csak egy fürdőmedence-felszereléseket árusító cég, a fickó pedig ilyen felszereléseket szállít az ügyfeleinek!« – meséli Cummings. – Mire én azt felelem: »Rendben. Nézzétek át a cég rendeléseit, szedjétek sorba, hogy ki vásárolt és mit, hova szállították az árut, pontosan mi is az áru, vajon nincs-e közte katonai célra is használható dolog!« És amikor már ezeknek a dolgoknak is utánanéztek, akkor mondhatjuk el, hogy az összes elérhető információ alapján hoztunk döntést.” Szeptember 11-e előtt „feltehetően Aldawsarit sem kaptuk volna el” – teszi hozzá Cummings. Cummings szerint az FBI azután kapta meg azt a szabadságot, amely ahhoz szükséges, hogy a terroristákat még a merénylet elkövetése előtt lefogják, hogy az Igazságügyi Minisztérium 2008-ban Michael Mukasey főügyész vezetésével kidolgozta az új irányelveket. Az FBI továbbra is csak megfelelő ok alapján kezdheti meg valakinek a megfigyelését, de az okok között már nem kell szerepelnie a gyanúnak, hogy az illető

valamilyen bűncselekményre készül. „Korábban az irányelveket úgy fogalmazták meg, hogy az FBI ügynökei nem kereshettek olyan dolgokat, amelyekről korábban nem volt tudomásuk – mondja Cummings, aki a változásokat sürgetők egyike volt. – Kétségtelen, hogy a nyomozások most rendkívül szerteágazóak és a tippek nyomán számtalan irányba indulunk el. De minden egyes esetben van valamilyen nyom, valami kézzelfogható információ – érkezzen ez pénzügyi forrásoktól, más akciókból, egy telefonbeszélgetésből vagy akár egy informátortól –, amelyből az szűrhető le, hogy egy adott személy terrorista lehet.” Az új irányelvek nagy lökést adtak annak a megelőzést szolgáló új szabályrendszernek a kialakításához is, „amely már azelőtt lehetővé teszi az adatgyűjtést, hogy a problémát észlelnénk” – mondja Cummings. „Az irányelvek lehetővé tették a számunkra, hogy mi magunk keressük meg a problémát, és ne kelljen megvárni, amíg valaki felhívja rá a figyelmünket, ne kelljen megvárni, hogy emberek haljanak meg” – fogalmaz az FBI főjogásza, Val Caproni. A Zazi-ügy a jó példa arra, hogy „a küldetések teljesítéséhez kiegészítő eszközök egész tárházára van még szükség. Ha például az NSA nem végezne adatgyűjtést, akkor a terrorizmus elleni megelőző tevékenységünket sem folytathatnánk. Képtelenség lenne. Ennek hiányában ugyanis mindaz, ami az Egyesült Államok határain kívül történik, az számunkra olyan, mintha nem is létezne” – mondja Cummings. Amikor megtörténik egy letartóztatás, „az emberek nem veszik észre az ügyön a CIA és a szélesebb értelemben vett hírszerző közösségnek a keze nyomát – mondja Cummings. – Amikor meghiúsítanak egy németországi terrorista merényletet, vagy egy Ausztriában, Svájcban, Norvégiában vagy Olaszországban tervezett merényletet előznek meg, akkor az esetek többségében szintén a CIA keze van a dologban.

Szeptember 11-e előtt sokszor ujjat húztam a nemzetbiztonságiakkal. Ha bármilyen ügyben felmerült egy amerikai neve, és az illető külföldre távozott, akkor onnantól kezdve nem hallottunk róla” – mondja Cummings. A Bush elnök által jóváhagyott nemzetbiztonsági lehallgatási program ezt azonban megváltoztatta, és az NSA már szélesebb felhatalmazást kapott a külföldről beérkező telefonhívások lehallgatására. Az első időkben azonban a program olyan sokat markolt, hogy az FBI vezetői szerint képtelenek voltak bármilyen hasznos információra bukkanni. Idővel azonban finomítottak a programon, és egyre inkább a potenciális terroristákra összpontosítottak, s így már sikerült hasznos nyomokat feltárni. A Kongresszus pedig a programot összhangba hozta a már létező FISA törvénnyel. Mivel a magányos merénylők egyre nagyobb veszélyt jelentettek, ezért a botlózsinórok jelentősége is megnőtt. A magányos merénylők ugyanis nem tartanak kapcsolatot a már létező terrorista szervezetekkel vagy hálózatokkal. A magányos merénylők esetében „nincsenek olyan pénzügyi hálózatok, amelyeket, ha az ember igazán közelről, szinte már nagyítóval szemügyre vesz, akkor felfedezheti, hogy dollárezrek vándorolnak egy irányító zsebébe – jegyzi meg Cummings. – Nem látunk semmit, mert a magányos farkasoknak senki nem küld dollárezreket. Rendkívül nehéz ilyenkor a helyzetünk, ezért kell olyan nagy mértékben a botlózsinórokra és az informátoroktól származó adatokra támaszkodnunk. Ők a mi szemeink és füleink, akiket az utcára küldünk. És persze bízunk abban, hogy a magányos farkas egyszer majd csak kimerészkedik abból a tökéletes és abszolút elszigeteltségéből, amelyben élt. És ismerve az emberi természetet, egyszer megteszi. Nemrégiben lefüleltünk jó néhány ilyen alakot, akik meglehetősen magányosan éltek, de még így is szerettek volna beszélgetni az emberekkel az ideológiájukról, szerettek volna másokat is maguk mellé állítani.”

Egy ilyen akció nyomán tartóztatták le például 2010 októberében a 34 éves Faruk Ahmedet, aki a virginiai Ashburnben élt. A vád az volt, hogy összeesküvést akart szőni azokkal az emberekkel, akiket ő az al-Káida embereinek vélt, hogy bombákat robbantsanak a washingtoni metróban. Az iszlám szélsőségeseknek álcázott ügynökök áprilisban vették fel a kapcsolatot Ahmeddel, aki ugyan Pakisztánban született, de már megkapta az amerikai állampolgárságot. A különféle északvirginiai hotelekben tartott megbeszéléseken a férfi állítólag beleegyezett, hogy videofelvételeket készít a különböző metróállomásokról, és egyben javaslatokat is tett, hogy melyik időszakban és melyik helyszíneken kellene végrehajtani úgy a merényleteket, hogy a bombák a lehető legtöbb áldozatot szedjék. Problémák ennek ellenére továbbra is maradnak. Az FBI például mindenképpen felvehette volna a megfigyelendő személyek listájára azt a Nidal Malik Hasant, az amerikai hadsereg őrnagyát, aki 13 embert lőtt agyon Fort Hoodban, ha annyit tudott volna a férfi nézeteiről és tevékenységéről, mint a hadsereg, állítja Cummings. Hasan például közölte a kollégáival, hogy az iszlám saría törvények felette állnak az amerikai törvényeknek, és az orvosokat azzal szórakoztatta, hogy a hitetleneket le kellene fejezni, majd forró olajat kellene önteni a torkukba. Az FBI azonban minderről semmit sem tudott, míg a hadseregben tökéletesen ismerték Hasan rémisztő megjegyzéseit és szélsőséges nézeteit. De hiába voltak a megbeszéléseken elhangzó kijelentései, a hadseregben a munkáját kiválóra értékelték. „Az emberek azt kérdik: »Miért nem állították meg, amikor szóba állt a radikális nézeteket valló pappal, Anwar al-Awlakival? Hiszen egyértelmű, hogy terrorista volt« – mondja Cummings. – Pedig ez nem igaz. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez az ember terrorista. Széles a spektrum, és a radikális nézetekkel

való szimpátiától meglehetősen távol áll a militáns fellépés.” A felszínen úgy tűnt, hogy Hasan azért tartotta a kapcsolatot a jemeni származású radikális imámmal, al-Awlakival, hogy kutatásokat folytasson arról, hogy a hadseregben szolgáló muzulmánok hogyan viselkednek a terrorizmus ellen indított háború láttán, mondja Cummings. „Noha Hasan kérdések formájában valójában tanácsot kért al-Awlakitól, ezek első látásra mégis tökéletesen harmonizáltak azzal a kutatási jelentéssel, amelyet az amerikai hadsereg megbízásából és pénzéből készített. Ugyanakkor a kérdéseivel valójában iránymutatást kívánt szerezni: »Miként vélekedjek erről a kérdésről? Hogyan lehet ezeket a dolgokat jogosnak tartani?« Az persze kérdéses, hogy a fordulópont mikor történt – töpreng Cummings. – Mikor érkezett el az a pont, amikor átlépett a militánsok táborába?” Az szinte egyértelmű, hogy Hasant az lökte át az ellenség táborába, amikor megkapta a parancsot, hogy Afganisztánban fogják bevetni, ahol muzulmán testvérei ellen kell harcolnia. Mivel azonban a vádeljárást a hadsereg folytatja le, meséli tovább Cummings, az FBI a mai napig nem kapta meg azokat az iratokat, amelyekből kiderülne, hogy mikor kellett volna riadót fújni Hasan nézetei és meggyőződése miatt.

26. FEJEZET PARTI A JACHTON Egy csípős őszi napon vagy fél tucat feltűnően csinos nő jelent meg egy pezsgős partin egy jacht fedélzetén, amely a keleti part előtt hajózgatott. A partin részt vevő férfiak valamennyien rosszfiúk voltak egy maffiaügyben, a lányvendégek pedig valamennyien az FBI álcázott ügynökei. A férfiak egy másik titkosügynök meghívására érkeztek a fedélzetre, aki korábban haverkodott össze velük. Az elképzelés az volt, hogy egy időre lefoglalják a férfiakat, és ezalatt a TacOps titokban behatol a maffia két titkos búvóhelyére. A jacht amúgy az FBI tulajdonában volt, egy kábítószer-ellenes akció során kobozták el és adták át az Iroda „díszletező programja” számára. A jachton megrendezett partihoz a női ügynökök egy nyugati parti irodából érkeztek repülőn, hogy ezzel is csökkentsék a lebukás veszélyét. Ha a férfiak közül bármelyik megpróbálta volna elhagyni a hajót, akkor az ügynököknek egy előre megbeszélt és kódolt elektronikus üzenetet kellett volna küldeni a parancsnoki központba, amely aztán értesítette volna a betörést végrehajtó TacOps-ügynököket, hogy azonnal távozzanak a helyszínről. Mindkét betörés simán ment: a poloskákat elhelyezték és a számítógépek merevlemezét lemásolták. Egyetlen bökkenő volt csupán: a férfiak annyira összemelegedtek a lányokkal, hogy még azt követően sem akarták abbahagyni a bulizást, hogy a TacOps ügynökök már régen befejezték az aznap estére elrendelt munkát. „A célszemélyek nem foghattak gyanút és a kedvüket kellett keresni, ezért a parti még több órán át tartott, jóval azután is, hogy a TacOps ügynökök leléptek a betörés helyszínéről – meséli Louis Grever, aki az egyik betörésben személyesen is részt vett. – Ez volt egyike azon ritka alkalmaknak, amikor a behatolást végrehajtó legénység már jóval azelőtt a szállodai szobában

pihent, hogy a megfigyelők és a titkosügynökök egyáltalán elindulhattak volna hazafelé.” A kommunikációs lehetőségek szédületes fejlődését látva, az ember azt hinné, hogy manapság már nem olyan fontos egy-egy szoba bepoloskázása. De a kommunikációs módszerek bővülése és a titkosításra alkalmas szoftverek megjelenése miatt az FBI is egyre nehezebben tud belehallgatni a beszélgetésekbe. Éppen emiatt a poloskák talán soha nem játszottak olyan fontos szerepet, mint most. „Ennek a behálózott világnak az egyik mellékterméke az, hogy néha még akkor sem tudunk külső helyszíneken adatokat gyűjteni, ha megvan rá a felhatalmazásunk – mondja Grever az FBI központjában zajló interjú során. – Az adatforgalmat titkosították, minket szorít az idő, hogy rájöjjünk, hogy melyik kommunikációs csatornát használják, elrejtőznek a háttérzajban és a modern kommunikációs zsivajban. Emiatt aztán nem marad más választásunk, mint behatolni és elhelyezni egy mikrofont, amivel elcsípjük a beszélgetéseiket.” Grever az íróasztalához sétál és egy csúcstechnikát képviselő FBI-os poloskával a kezében tér vissza. A szerkezetet a kezembe teszi. Egy bélyegméretű nyomtatott áramkör, amely csupán olyan vastag, mint két egymásra rakott negyeddolláros. „Ez egy adó-vevővel egybeépített sztereó hangrögzítő – mondja Grever. – Mintegy 21 órán keresztül képes felvenni a hangokat, amelyeket kódolt formában juttat el egy helyi vevőkészülékhez. Sok esetben az adó-vevő funkciót nem is élesítik. Az adás ugyanis egy újabb olyan dolog, amely növeli a lebukás esélyét. Ez a készülék néhány modellünkhöz képest kimondottan nagynak számít.” Grever megmutatja azt is, hogyan lehet elrejteni egy poloskát egy mobiltelefon akkumulátorában. A másik lehetőség az, hogy az FBI magát a mobiltelefont programozza át úgy, hogy az a beszélgetéseket továbbítsa. Míg a poloskákat az FBI Műszaki Fejlesztési Létesítményében állítják elő, addig a

készülékeket a titkos helyen lévő TacOps Központban helyezik be a TacOps-ügynökök által „házigazdának” vagy „búvóhelynek” nevezett álcákba. Ez lehet egy elem, egy kép, egy számológép vagy akár egy könyv is. A gyanú elterelése érdekében a központ kívülről úgy néz ki, mint egy ipari tesztüzem. „Az üzem kívülről normálisan működő gyárnak tűnik: emberek hajtanak be az autóikkal és a gépek egyfolytában zúgnak, ezért amikor a postás, a kézbesítő, a közegészségügyi ellenőr elmegy az épület mellett, azt gondolja, hogy ez egy teljesen szokványos cég” – mondja Grever. A TacOps-ügynökökön kívül a központban 50 tagú, mérnökökből, asztalosokból, gépészekből és más szakértőkből álló személyzet dolgozik. Találunk itt szerszámmegmunkáló üzemet, gyorsgravírozót és egy sztereolitográfia-berendezést, amelyen műanyag tárgyakat lehet legyártani, például olyan bögréket, amelyeknek az aljába poloskákat lehet rejteni. A Taktikai Bevetési Szekció, amelyhez a központ is tartozik, a 8,3 milliárdos FBI-összköltségvetésből 62 millió dollárt kap. Az FBI ezenfelül még az Országos Hírszerzési Program (National Intelligence Program) keretéből is hozzájut némi pluszpénzhez. Egy baltimore-i ház zárjának feltöréséhez el kellett rejteni a TacOps ügynökeit, amihez először lefényképezték a ház téglahomlokzatát. A TacOps-központ azután a képet egy vízhatlan vászonra nyomtatta, amely eltakarta az egész bejáratot és a környékét is. A vászon egyik oldalát műanyaggal vonták be, a másik oldala pedig szövetanyagból készült, erre nyomtatták a képet. A vásznat aztán úgy erősítették egy könnyű, műanyag csőhöz, hogy úgy lehessen kinyitni és összecsukni, mint egy esernyőt. Az ügynökök egy hosszú tornazsákban vitték magukkal a szerkezetet. Az éjszaka közepén aztán a bejárattól 60 cm-re kifeszítették a vásznat, és mögötte elbújva másolatot készítettek a zárba való kulcsról anélkül, hogy a járókelők észrevették volna őket.

„A TacOps szerszámgépgyártó üzemében gyártottak egy könnyűfém keretet, ami a vásznat megtartotta, míg a TacOps nyomdájában készült az életnagyságú vászon, amire a ház homlokzati képét nyomtatták – meséli Grever. – Többször is elpróbáltuk a vászon kifeszítését, hogy élesben már zökkenőmentesen és gyorsan menjen a dolog. Hat méter távolságból, a félhomályban nem volt ember, aki megmondta volna, hogy csak egy vászonra nyomott képet lát. Az akció óraműpontossággal zajlott, és noha sokan mentek el aznap este a ház előtt, egynek sem tűnt fel a turpisság.” Egy másik esetben a célpont a maffia egyik Las Vegas-i háza volt, és a TacOps ebben az esetben egy álbokrot készített: ebben rejtőzött el a két ügynök, hogy a garázskapu zárját megbütykölve bejussanak a házba, ahol poloskákat kellett elhelyezniük. A bokorról készült képet ismételten csak vászonra nyomtatták. És akárcsak a ház frontjáról készült kép esetében, ezt is egy műanyag csőhöz erősítették, és a vásznat itt is úgy lehetett csukni és nyitni, mint egy esernyőt. Csukott állapotban a szerkezet úgy nézett ki, mint egy lefelé fordított teáscsésze. Egy sötét éjjelen az ügynökök centiről centire kúsztak egyre közelebb a házhoz, miközben igyekeztek elrejtőzni az utcában sétáló járókelőktől, akik mintegy 30 méterre voltak a háztól. Noha az ügynökök a bokorban is elrejtőzhettek volna, ők mégis inkább maguk elé tartották a szerkezetet, hogy gyorsan el tudjanak futni, ha a helyzet úgy hozza. „Az egyetlen különbség az álbokor és a ház körül lévő igazi bokrok között az volt, hogy az álbokor néhány percenként, amikor éppen nyugalom volt a környéken, lábakat növesztett és egyre közelebb osont az épülethez – meséli Grever. – Hála istennek, hogy nem látott meg minket senki. Talán még az »Amerika legviccesebb házi videói« sorozatba is bekerültünk volna.” Mielőtt egy jachton helyeznének el poloskákat, az ügynökök

egy ugyanolyan modellen próbálják el a betörést. A legérzékenyebb célpontok, például követségek vagy külföldi kormányok tulajdonában lévő más épületek esetében a TacOpsügynökök esetleg több fázisban hajtják végre az akciót. „Első körben talán csak a legelső ajtósorhoz jutunk el, és arról készítünk felvételeket – magyarázza Grever. – Itt elvégezzük a szükséges méréseket, majd a következő éjjel megpróbálunk messzebb jutni és esetleg már az érzékelőket is feltérképezzük. Az egyes szakaszok között akár heteket is várunk, miközben figyeljük, hogy tényleg nem csaptunk-e túl nagy felfordulást.” Noha a behatolás legkönnyebb módja az, ha találnak egy belső informátort, ez az ember akár kettős ügynök is lehet. „Ez olyasfajta mérlegelést kíván, ami az ügyet vivő ügynökre hárul – avat be Grever. – Megpróbáljak egy forrást találni, vagy inkább mindent fedett módszerrel végezzek el? Egyes esetekben mindkét módszert igénybe vesszük. Szerzünk egy belső forrást, és a behatolással csupán a forrás megbízhatóságát ellenőrizzük le, megbizonyosodunk arról, hogy valóban mindent elmond-e nekünk és igazoljuk a tőle kapott információkat.” A TacOps az időjárás-előrejelzést is figyeli, hogy a betörésre a legalkalmasabb éjszakát válasszák ki. „Bármennyire is hihetetlen, mi azt próbáljuk megjósolni, hogy mikor lesz rossz idő – magyarázza a TacOps-főnök Jimmy Ramirez. – Mi a ködöt szeretjük, az esőt, a hideget és a hóesést, mert akkor az emberek nem sétafikálnak csak úgy, jókedvükben.” A hó azonban egy eléggé speciális problémát is felvet. „Ilyenkor ügyelnünk kell arra, hogy ne hagyjunk a célpontba befelé, illetve kifelé vezető nyomokat, amiket mi »nyúlcsapásnak« nevezünk. Ha túl erősen havazik, és olyan bizonyíték maradhat utánunk, ami elárulja, hogy ott jártunk, akkor inkább elhalasztjuk az akciót. Ha azonban mindenképpen

be kell jutnunk, akkor először intézkedünk, hogy a járdáról és az utcáról takarítsák el a havat.” Ilyenkor az FBI emberei jó szomszédnak adják ki magukat, és ellapátolják a havat a célszemély és még néhány szomszéd járdájáról. A területi irodától küldött ügynökök is okozhatnak meglepetést. „Nagyon körültekintő vagyok, amikor egy olyan fickóval dolgozom, akit korábban nem ismertem – mondja Ramirez. – Vajon nem szór-e el egy drótdarabkát a padlón? Vajon a lakatos, akit magammal viszek, nem hagy-e egy kis rézreszeléket a zár környékén, amikor a ráspollyal a kulcsokon dolgozik?” A legnagyobb felelősség minden esetben a helyiségből utoljára távozó emberre hárul. „Ő a felelős azért, hogy a riasztót újra élesítse, neki kell bezárni az ajtót, neki kell körülnézni, hogy nem hagyott-e valaki ott egy csavarhúzót vagy drótokat – jegyzi meg Grever. – Hatalmas felelősség nyomja az ember vállát, miközben néha rendkívül gyorsan kell cselekedni, és olykor előző éjszaka talán ha pár órát aludtál. Az is elképzelhető, hogy egész éjszaka le sem hunytad a szemed, most pedig hajnali 4 vagy 5 óra van. Ez nagyon ijesztő képes lenni.” A TacOps-ügynökök azt tartják, hogy a legnagyobb veszély az ún. „Mrs. Kravitz-tényező”. „Technikai szempontból persze tudjuk, hogy mi az a berendezés, ami az utunkba állhat, és tudjuk azt is, hogy mivel tudjuk hatástalanítani – mondja Ramirez. – De arra már nem tudunk felkészülni, hogy Mrs. Kravitz felébred az éjszaka közepén, kinéz az ablakon az utca túloldalára, és azt mondja a férjének: »Valami nem stimmel a Jonesék házánál!«” Egy alkalommal az ügynökök hajnali fél 5-re végeztek a melóval egy San Franciscó-i családi háznál és már éppen indultak volna hazafelé. „Ekkor azonban mindkét oldalt lévő szomszédos házból kijöttek a lakók, és a megszokott napi rutinjuknak megfelelően nekiálltak tai-chi gyakorlatokat végezni” – meséli

Ramirez. De bonyodalmat okozhat az a szomszéd is, aki úgy dönt, hogy kora hajnalban áll neki kertészkedni, esetleg megnyírni a sövényt. „Ilyen esetben az egyik emberünk az ajtajához megy és megnyomja a csengőt, és addig nyomja, amíg a szomszéd el nem jön a sövénytől. A tai-chiző szomszédokat is rávesszük valamivel, hogy függesszék fel addig a gyakorlást, amíg az utolsó emberünk is ki nem jutott a házból.” Az ügynökök a fedőtörténeteket is gondosan megtervezik, mert ezek könnyen lebuktathatják őket. Az ügynök például mellékesen megjegyezi valakinek, hogy középiskolai tanárként dolgozik. „És persze, hogy ilyenkor a másik vagy egy középiskolai tanár, vagy ismer egy tanárt az iskolából, ahol állítólag tanítasz, és máris újabb hazugságokkal kell előállnod – mondja Ramirez. – Ezért kell nagyon gondosan kitalálnod a fedőtörténetet. Alaposan végig kell gondolni. Mert ha ezt elmulasztod, és csak hebegsz és habogsz, akkor nem fognak hinni neked.” Előfordul, hogy a TacOps egy pizzafutárnak álcázott ügynököt küld ki a házhoz. Amikor kinyitják az ajtót, akkor az ügynök láthatja, hogy van-e a házban kapcsolótábla a riasztó-rendszerhez, és ha van, akkor milyen típusú. „Persze a lakók nem rendeltek pizzát. De mi van, ha mégis úgy döntenek, hogy kérik az ételt? Nem lehet egy üres kartondobozzal odaállítani. Jobb, ha van pizza a dobozban, mert különben gyanússá válik a dolog” – mondja Ramirez. Problémát okozhat az is, ha az ügynökök telefonszerelőnek adják ki magukat és a színen feltűnnek az igazi szerelők. „Egyszer az egyik telefontársaság utcai telefonfülkéjénél dolgoztunk, amikor feltűnt néhány fickó a valódi társaságtól – elevenít fel egy esetet Ramirez. – Szerencsére New Yorkban voltunk és a csapatunk egyik tagja ismerte a területen dolgozó egyik biztonsági őrt. A biztonsági őr pedig közölte velük, hogy nagyon gyorsan húzzanak el onnan. Ők pedig elhúztak.” Amikor egy-egy célszemélyből az ügynökök felkészülnek,

igyekeznek olyan fedőtörténetet kitalálni, amihez nem tartozik semmiféle előzmény. „Például kis falragaszokat hordozunk körbe, amelyen egy elveszett kutya fényképe van – mondja Clay Price. – A kutya akár egyikünk saját kutyája is lehet. Ha bárki odajön és megkérdi, hogy mit keresünk arrafelé, csak megmutatjuk a képet és annyit mondunk, hogy elveszett a kutyánk. »Nem látta véletlenül?« És azután egyszerűen odébbállunk.” Néhány terrorizmussal vagy hírszerzéssel kapcsolatos ügyben a TacOps akár két éven át is megfigyelheti a célszemélyt. És azután még újabb két évbe is beletelhet, amíg az ügy megnyugtatóan lezárul. Egy emberrablásos vagy gyermekeltűnéses ügyben az eredmények azonban hamarabb jelentkeznek. A TacOps mikrofonján keresztül értesültek például az ügynökök arról, hogy a két szülő éppen azt beszéli meg, hogyan szabaduljanak meg gyermekük holttestétől. Egy renói motoros banda esetében túlságosan kockázatos lett volna a banda klubjába betörni. Az ügynökök inkább kivártak. A banda egyik tagja nem sokra rá közlekedési balesetben meghalt. „Mindannyian a temetésre mentek. Senki nem maradt az épületben, nekünk pedig lehetőségünk nyílt zavartalanul ügyködni” – meséli Ramirez. Egy clevelandi maffiaügyben is hasonlóan jártak el az ügynökök: akkor helyezték el a poloskákat, amikor a célszemély a lánya esküvőjén volt a közeli templomban. Ennek ellenére voltak olyan esetek is, amikor csak egy hajszálon múlt a lebukás. Egy New Haven-i betörés során a megfigyelőcsapat csak azt a tényt hagyta figyelmen kívül, hogy az egyik maffiatag vendéglőjébe éjjel szállítják ki a kenyeret. „Már bent jártunk, lekapcsoltuk a riasztót is, amikor hajnali 4kor megjelent a kenyérszállító fickó az épületnél. A tulajdonos megbízott a szállítóban, még kulcsot is adott neki és a riasztó kódját is elárulta” – meséli Ramirez. Amikor meghallották, hogy a kenyeres belép a vendéglőbe,

az ügynökök futva kerestek búvóhelyet. De a fickó távozáskor újból beélesítette a riasztót. A mozgás- és hőérzékelők pedig elárulták volna az ügynököket, ha újból előbújnak. Az ügynököknek azonban sikerült a riasztó kapcsolótáblájából érkező elektronikus jeleket befogni, és egy távirányítóval valahogy mégis újból kikapcsolták a riasztót. Ezután befejezték a mikrofonok telepítését a maffiatag irodájában. Egy San Franciscó-i kémügyben egy takarítóbrigád sétált be az épületbe, mialatt az ügynökök az irodaépületben helyezték el a poloskákat. Az ügynökök úgy tettek, mintha ők is ott dolgoznának: a takarítók elvégezték a munkájukat, majd úgy távoztak, hogy egy pillanatra sem fogtak gyanút. Egy clevelandi üzletbetörés előtt az ügynököknek fel kellett húzni az ajtó előtt lévő nehéz, fémből készül redőnykaput. A kulcs megszerzése nem okozott problémát. De amikor az ügynökök lehúzták a redőnyt, az irtózatos zajt csapott. A megfigyelőcsapat azt jelentette, hogy az üzlet feletti lakásban senki sincs, de tévedtek. Az emeleti ablakból a szomszéd dugta ki a fejét és elkezdett ordítozni: „Mi a fene folyik odalent?” Az egyik felügyelő erre fel visszaordított: „Rendőrségi ügy. Menjen vissza a lakásba!” Az ügyben azonban a szomszéd is érintett volt, ezért rögtön szólt a rosszfiúnak és közölte vele, hogy szerinte lent éppen egy házkutatási parancsot próbálnak átadni neki. A hívás következménye az lett, meséli Ramirez, hogy „a célszemély olyan ideges lett ettől, hogy ügyvédet fogadott, besétált a helyi FBI-irodába és közölte: »A legelőnyösebb alkut akarom kötni! Tudom, hogy most elkaptatok. Tudom, hogy felvették, amiket mondtam.« A fickón annyira erőt vett az üldözési mánia, hogy egyszerűen besétált és kiköhögte az egész sztorit.” Egy New York-i maffiaklubban a bejárati ajtót egy lakattal lezárt acélrács védte. A lakatkengyelt azonban nem lehetett kihúzni a lakatból, és ezért az ügynöknek rá kellett ütnie, ami

meglehetős nagy zajjal járt. Ebben az esetben az FBI már megfigyelés alatt tartotta azokat a maffiatagokat, akik a klub feletti lakásban éppen kártyáztak. A zajra persze a maffiózók is felfigyeltek. „A felvett beszélgetésen aztán azt hallottuk vissza, ahogy az egyik odaszól a társának: »Ez nem lehet az FBI. Azok nem csapnának ekkora zajt betörés közben«” – meséli Ramirez. És a fickók, mintha mi sem történt volna, folytatták a kártyázást. A Hoover-korszakban a kémelhárítási ügyekben végrehajtott betörések az anagramma fedőnév alatt folytak. Amikor egy, a szovjet blokkhoz tartozó ország nagykövetségére törtek be, az egyik ügynök szívrohamot kapott és a nagykövet irodájában halt meg. Az ügynökök ugyan kicipelték a hullát a szobából, de menet közben a belei elengedték magukat és a tartalmuk bepiszkolta az iroda keleti szőnyegét. Az ügynökök egy nonstop szőnyegtisztítóhoz siettek a szőnyeggel, és még azon az éjjelen kitisztíttatták. Mindössze egyetlen bökkenő akadt. A szőnyeg még mindig vizes volt, amikor visszarakták a helyére, ezért festéket kentek a plafonra, hogy úgy nézzen ki, mintha a plafon beázott volna. Előfordul, hogy az ügynökök a lehallgatott beszélgetéseken különféle, éppen zajló bűncselekményekről értesülnek. Az egyik ilyen vérfagyasztó epizód az volt, amikor az FBI egyik lehallgatókészüléke rögzítette, ahogyan Zein Isa, egy palesztinai származású amerikai megöli 16 éves lányát. Az FBI két éven át hallgatta azokat a beszélgetéseket, amelyek az aprócska St. Louis-i lakásban folytak, amelyet feleségével, Mariával osztott meg. Az Irodának szent meggyőződése volt, hogy Zein Isa terrorista cselekményekben vesz részt. Isa rendkívül rosszallta, hogy a lánya, Palestina munkát vállalt a helyi Wendy’s gyorsétteremben és az engedélye nélkül randizik egy fiúval. Amikor a Tinának becézett lány 1989. november 6-án este hazaérkezett, az anyja arabul kérdezte meg tőle:

– Merre jártál, te kurva? – Dolgoztam! – ordított vissza Tina, az FBI-magnószalagok tanúsága szerint. – Nem egyezünk bele, hogy eljárj dolgozni! – szólt közbe Isa. – Miért csinálod ezt velünk? – kérdezte Palestinát az anyja dühösen. – Én semmit sem csinálok veletek – válaszolta Tina. – Te ördögfattya! – sziszegte neki az apja. – Jól figyelj most rám, drágaságom! Tudod, hogy ma van az életed utolsó napja? Ma meg fogsz halni! Amikor Tina rájött, hogy a szülei komolyan gondolják a dolgot, egy hosszú sikoly szakadt ki belőle. Aztán zuhanás zaja hallatszott és Tina sikolya fojtottá vált. Az anyja lefogta a fiatal lányt, miközben az apja egy 15 centi hosszú csontozókéssel többször a mellkasába szúrt. – Dögölj meg! Dögölj meg gyorsan! Dögölj már meg! – kiabálta az apja az erőlködéstől lihegve. Tina utoljára még felsikoltott. De addigra Isa kése már átszúrta a tüdejét. A szalagon csak a lány egyre gyengülő légzését lehetett hallani. Amikor másnap visszahallgatták a felvételt, az FBI rögtön hívta a St. Louis-i rendőrséget. A házaspárt letartóztatták. A szalagon még az is hallatszott, ahogyan Isa felhívja a 911-es segélyhívót és azt állítja, hogy önvédelemből leszúrta a lányát. Noha a szalagon hallott párbeszédből az ember másképp gondolná, de Isa valójában azért ölte meg a lányát, mert Tina lázadó fiatal volt és túl sokat tudott apja tevékenységéről a terrorista csoportban. A lány meggyilkolását is az egyik terrorista javasolta, nehogy Tina eláruljon valamit. A lány apja is egyetértett ezzel, és az egyik rokonukkal még közölte is: „Jobb lesz, ha már a föld alatt lesz.” A felvételek alapján Isára és a feleségére méreginjekcióval végrehajtott halálos ítéletet róttak ki. Mialatt a siralomházban tartózkodott, Zein Isa és három másik bűntársa ellen vádat

emeltek, mert a vádirat szerint merényletet terveztek zsidók ezreinek meggyilkolására és a washingtoni izraeli nagykövetség felrobbantására, valamint pénzt akartak kicsempészni az országból az Abu Nidal terrorista szervezet tagjai számára. Zein Isa a siralomházban halt meg, cukorbetegségben. Feleségének halálbüntetését tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették. Egy másik philadelphiai esetnél az ügynökök az egyik maffiózó éttermébe szereltek be kamerákat. 15 perccel a távozásuk után az egyik rivális banda tagjai betörtek az étterembe és lelőttek egy embert. A videokamera mindent rögzített. A maffia tulajdonában lévő olasz éttermekben végrehajtott behatolásoknak persze vannak speciális előnyei is. Az egyik ilyen brooklyni helyen például a TacOps egyik ügynöke, mint később elismerte, megdézsmálta a hűtőben talált és igen gusztusosnak látszó rákokat. A lakás- és irodabetörések nagy bátorságot kívánnak, de akad olyan ügynök is, aki annyira fél a kutyáktól, hogy nem hajlandó olyan helyekre betörni, ahol szembetalálkozhat velük. Egy másik ügynök 1999 szilveszterének éjszakáján nem volt hajlandó elrepülni egy houstoni melóra, mert attól félt, hogy a számítógépes rendszerek felmondják a szolgálatot, amint az új évezred elkezdődik. Mindkét esetben más TacOps-ügynökök ugrottak be a helyükre. A poloskák és más eszközök ellenőrzése során az ügynökök gyakran bukkantak törvénytelen dolgokra. Az egyik esetben kinyitottak egy ágyneműtartót és 2 millió dollár készpénzt találtak benne. Egy másik esetben az ügynökök azt látták, hogy a gyanúsított – megint csak a szervezett bűnözés egyik tagja – a saját fiatal lányával létesít szexuális kapcsolatot. „A megfigyelőcsapat, amely az utca túloldaláról követte nyomon az eseményeket, ezt látva erőszakkal behatolt a lakásba, felügyelet alá helyezte a lányt, majd megvárta, amíg kiérkeznek a

rendőrök” – meséli Grever. A legnagyobb fogás azonban az, amikor a TacOps betörése egy már folyamatban lévő terrorista merényletet akadályoz meg, ahogy az például a Bush elnök házának felrobbantására készülő Khalid Ali-M Aldawsari esetében is történt. De hasonló volt a helyzet Najibullah Zazi esetében is, aki már a vegyszereket keverte össze ahhoz a robbanóanyaghoz, amivel a New York-i metró felrobbantását tervezte, amikor a TacOps ügynökeinek sikerült a letartóztatásához elegendő bizonyítékot összegyűjteni. A bizonyítékok között volt kilencoldalnyi jegyzet is, amit a bérelt kocsijában hagyott laptopról töltöttek le, s ebben különféle leírásokat és kezelési utasításokat találtak a gyújtótöltetek, robbanótöltetek, detonátorok és robbanókanócok készítéséhez és kezeléséhez. Amíg a titkos betörések technikai kivitelezése Aldawsari lubbocki lakásába nem okozott túl nagy fejtörést a TacOps számára, „a legnagyobb akadályt az jelentette, hogy rendkívül korlátozott információkkal rendelkeztünk a célpontként kijelölt lakás belső elrendezéséről, és nem tudtunk semmit arról, hogy mennyire barátságosak és óvatosak a szomszédok, és a célszemély mennyire figyelne fel arra, ha egy megfigyelőcsapatot állítanánk rá – magyarázza Grever. – Az életvitele rendkívül hektikus volt, ami az ő korában nem szokatlan, és a betörést végző egységnek több napon át végig a lakás közvetlen közelében kellett tartózkodni.” A TacOps létfontosságú szerepet játszott abban az akcióban is, amelynek során 2011 januárjában a keleti parton tevékenykedő hét maffiacsoport 120 feltételezett tagját tartóztatták le. Ez volt az FBI legnagyobb maffiaellenes akciója, és a letartóztatások azt követően kezdődtek, hogy a TacOps a bírósági végzések birtokában két fedett betörést hajtott végre. A többi FBI-ügynökhöz hasonlóan a TacOps tagjait is rendkívül szórakoztatja, hogy mekkora különbség van a média által sugallt kép és az FBI valódi tevékenysége között. Ramirez,

Grever és pár TacOps-ügynök a feleségekkel karöltve együtt nézte meg a moziban az Utolsó jelentés című filmet, amelyben az egyik kisegítő alkalmazott, Eric O’Neill érdemének tudták be egyedül, hogy sikerült leleplezni a kémet, Robert Hanssent. „Egyszerre tört ki a röhögés belőlünk a film alatt – meséli Ramirez. – Azért volt a dolog olyan mulatságos, mert pontosan tudtuk, hogy mi történt, és persze azt is, hogy mi nem.” Betörőnek lenni azonban idegtépő munka. „Néhány ügynök olykor elhagyja az egységet, mert nem bírja tovább a stresszt – mondja Ramirez. – Akik maradnak, azok is általában csak a családjuk áldozatos támogatása miatt képesek erre. Ahhoz, hogy végig lehessen ezt csinálni, kell egy olyan feleség is, aki azt mondja: »Nem tudom, hogy mit csinálsz esténként, de melletted állok«” – magyarázza Ramirez. Mivel a munkájuk szigorúan titkos, ezért az ügynököket a főügyész ki sem tüntetheti. „Még csak ki sem írhatjuk magunkból a dolgot, mert túl sok mindent árulnánk el” – mondja Price. „Számtalan rossz dolgot akadályoztunk már meg ebben az országban – mondja Ramirez. – De nem akarunk érte dicséretet, nem jár érte dicséret, és nincs is rá szükségünk. Sokszor előfordul, hogy a területi iroda rangidős ügynöke felhív minket, és azt mondja: »Az egységetek itt járt valamelyik este, de még azelőtt leléptek, hogy alkalmunk lett volna köszönetet mondani nekik.« És ez amiatt volt, hogy vagy már a következő betörésen dolgoztak, vagy mert akkor már 2-3 napja nem aludtak. Az efféle vállveregetésre nincs is igazából szükségünk. De azzal mindenki legyen tisztában, hogy ezek a fickók és lányok a legjobbak ebben a szakmában.”

27. FEJEZET KARÁCSONY Miután értesült arról, hogy Omar Farúk Abdulmutallab megpróbálta felrobbantani a Northwest Airlines repülőjét, Cummings délután már az FBI-központban lévő irodájában volt. Az irodájához vezető folyosón lévő ajtóra egy 90 × 150 centis fotót ragasztott fel, amelyen azt látszódott, ahogy a World Trade Center helyén felvonják az amerikai zászlót. Az FBI-os kék rohammellénye – noha még soha nem használta – egy fogason lógott az íróasztala mellett. Abdulmutallab egy olyan bombával készült felrobbantani a gépet, amelynek összetevői között akadt pentaeritrit-tetranitrát, azaz PETN, illetve triaceton-peroxid, más néven TATP: mindkettő rendkívül erős robbanóanyag. A bombát a férfi az alsónadrágjába rejtette, az ágyéka közelébe, és a szerkezetet úgy tervezték, hogy akkor robbanthassa fel, amikor akarja. Ha sikerrel jár, akkor a nigériai állampolgárságú Abdulmutallab 253 utast és 11 főnyi személyzetet ölt volna meg a gép fedélzetén. Azonban valahogy elrontotta az elsütőszerkezetet, ezért a bomba nem robbant fel. Amikor az utasok látták a lángokat és a füstöt, leteperték és lefogták a férfit. Miután egy biztonságos vonalon beszélt az Országos Terrorelhárító Központot (NCTC) vezető Mike Leiterrel, aki korábban szövetségi államügyész volt, Cummings, akinek különleges ügynökként a bombák voltak a szakterülete, összehívott egy biztonságos vonalon lebonyolított videokonferenciát. A beszélgetésbe Leiteren kívül bekapcsolódott többek között John Brennan, a Fehér Ház terrorelhárító főnöke, és Jane Lute, a Belbiztonsági Minisztérium államtitkára. Az NCTC-ben megrendezett videokonferenciák egy olyan szobában zajlanak, amelyet mintha egyenesen a Dr. Strangelove

című filmből koppintottak volna. Középen egy ovális alakú tölgyfa asztal áll, amely körül legalább húszan foglalhatnak helyet, és minden egyes székhez egy egér is tartozik, amelyek nyolc darab láthatatlan számítógéphez kapcsolódnak. Egyetlen parancs az érintőképernyőn, és a terminálok úgy emelkednek ki az asztal közepéből, mintha Atlantisz bukkanna fel a tenger mélyéről. Az asztal végében álló táblára a szokványos órákat szerelték fel: ezek az új-delhi, stockholmi, shanghaji, szarajevói, jeruzsálemi, párizsi, teheráni és New York-i időt mutatják. Az asztal másik végén plazmaképernyőket erősítettek a falra. A napi rendszerességgel megtartott videokonferenciák során ezeken a képernyőkön a hírszerző közösség – az FBI, a CIA, az NSA, a Pentagon, a Belbiztonsági Minisztérium, valamint a Fehér Ház – magas rangú és a megfelelő biztonsági hozzáféréssel rendelkező tagjai tűntek fel. A meghiúsult repülőgép-merényletről rendezett videokonferencia nem sokkal azután kezdődött, hogy az ügynökök ismertették Abdulmutallabbal a jogait. A konferencia mintegy két órán át tartott: ezalatt „végigvettük, hogy mi az, amit tudunk, kinek mi a feladata, kivel kell felvenni a kapcsolatot, és kit kell tájékoztatnunk” – sorolja Cummings. A jogok ismertetésének témája amúgy a konferencián nem került szóba, mondja. Brennan később azt állította, hogy karácsony estéjén tájékoztatta a Kongresszus republikánus vezetőit: Kit Bond és Mitch McConnell szenátort, illetve John Boehner és Peter Hoekstra képviselőket. Beszélt nekik a letartóztatásról és arról, hogy később hogyan bántak Abdulmutallabbal. „Az itt felsorolt személyek közül akkor még senki nem említette, hogy bármi gondja is lenne az üggyel kapcsolatban – mondta Brennan az NBC televízió »Meet the Press« (Sajtópáholy) című műsorában. – Nem kérdezték meg tőlem, hogy a hadsereg foganatosítja-e a letartóztatást, ahogy azt sem, hogy felolvasták-e a jogait. Sőt nagyra értékelték a tájékoztatást.

Azt is közöltem velük, hogy a további fejleményekről szintén tájékoztatni fogjuk őket. És így is lett.” A négy kongresszusi vezető azonban azt állítja, hogy Brennan mindössze annyit közölt, hogy Abdulmutallabot letartóztatták, ezenfelül azonban semmit sem mondott arról, hogy az ügyet milyen módon fogják kezelni. A republikánus vezetők közül akadtak páran, akik úgy vélekedtek, hogy az efféle ügyeket katonai törvényszék elé kellene vinni, s ebben az esetben arra sem lenne szükség, hogy egy külföldi gyanúsítottnak felolvassák azokat a jogokat, amelyek egy amerikai állampolgárt illetnek meg. Cummings szerint az ügy legszokatlanabb részlete az volt, hogy – eltérően az FBI-ügyek többségétől – Abdulmutallabot az Egyesült Államok Vám- és Határőrsége (U.S. Customs and Border Protection) tisztjei őrizetbe vették, mire az FBI odaért. Emiatt fordulhatott az elő, hogy az FBI-nak nem nyílt lehetősége még a letartóztatása előtt kikérdezni a férfit. A Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) egyik 1984-es ítélete a New York Quarles elleni ügyben kimondta, hogy a jogok felolvasását el is lehet halasztani, ha a közbiztonság ezt követeli meg. „Ilyen esetekben a gyanúsítottat általában nem tartóztatjuk le rögtön – mondja Cummings. – Először beszélgetünk vele egy kicsit, elmagyarázzuk neki, hogy miről szól a dolog, hogy mit hoz majd az élet. Ez rendszeresen így történik, és éppen ezért nem is úgy állunk neki a dolognak, hogy leülünk és közöljük vele: »Jogában áll ezt meg ezt tenni.«” A 23 éves gyanúsított kezdetben gátlások nélkül beszélt velük. „Az első órában nagyon hasznos információkkal látott el bennünket a lényeget illetően – meséli Cummings. – »Igen, az al-Káida megbízásából tettem ezt. Igen, az a dolog Jemenben történt.«” Neveket árult el, helyszíneket, kiképzőtáborokat. De aztán átszállították a Michigani Egyetem orvosi központjába egy orvosi vizsgálatra, és onnan kezdve mintha megkukult volna. „Fájdalomcsillapítók hatása alatt állt, mivel a testéről

lesikálták a bőrt, ott ahol megégett – meséli Cummings. – Amint a szerek hatása múlni kezdett, két ügynök látogatta meg a kórházban. Azt az utasítást kapták, hogy a helyszínen tapasztaltak alapján járjanak el.” Az ügynökök egy nappal a letartóztatása után keresték fel a nigériait. Éppen imádkozott. Elsőre olyan alapkérdéseket tettek fel neki, amelyekre korábban már válaszolt. „De a fickó vagy hazudott valamit, vagy egyáltalán nem mondott semmit a kérdéseikre – mondja Cummings. – És ennél a pontnál azt gondolták magukban: »na, ez a vonat már elment!« És ekkor olvasták fel neki a jogait.” Az elkövetkező öt hétben az FBI alaposan megdolgozta a fickót. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mi az, ami iránt még nem közönyös. „Vajon az anyja az? Vagy a családja? Vagy a jövője? Esetleg az, hogy szégyent hoz a családjára? Ilyenkor felajánljuk számukra a lehetőséget, hogy ne egy amerikai börtönben haljanak meg, hogy egyszer valamikor az életben talán még hazamehetnek és találkozhatnak a családjukkal, hogy nem végezzük ki őket, és nem az általuk annyira gyűlölt nemzet fogja a halálukat okozni.” Hasonlóan a Times Square elleni sikertelen bombamerénylet kitervelőjéhez, Faisal Shahzadhoz, Abdulmutallab is a saját szakállára vágott bele a merényletek kitervelésébe, és az al-Káida csupán segített neki. „Az ember ilyenkor tényleg elkezd azon gondolkodni, hogy mi a fene történik itt – töpreng Cummings. – Mi az, ami képes rávenni egy ilyen fiatal fickót [Shahzadot], aki lényegében az Egyesült Államokban nőtt fel, hogy ilyen útra lépjen? Végső soron ezek a fiatalok sokban hasonlítanak azokhoz, akik az erőszakos bandákhoz csatlakoznak. De ők inkább úgy döntöttek, hogy az al-Káida mellett szállnak harcba.” Cummings két ügynököt küldött Nigériába, hogy tudjanak meg mindent Abdulmutallab előéletéről és a családjáról. „Kapcsolatba léptek a családjával, és elmagyarázták, hogy az ügy

nagyon, de nagyon komoly, és a fiuk tényleg jobban teszi, ha valamiféle alkut köt” – magyarázza Cummings. Az egyik ügynök elutazott Abdulmutallab nagybátyjához és rávette, hogy repüljön vissza vele Detroitba. Később a fiú apja is Detroitba jött. Mindketten elmondták Abdulmutallabnak, hogy a saját érdekében jobban teszi, ha hallgat az ügynökre. Eközben az ügynökök folyamatosan azt sulykolták a fiúnak, hogy „még hosszú élet áll előtte, és nem mindegy, hogy azt milyen körülmények között éli le – meséli Cummings. – A dolog csak rajta áll.” Öt héttel azután, hogy elhallgatott, Abdulmutallab ismét elkezdett együttműködni az FBI-jal. Cummings azt állítja, hogy noha közbiztonsági okokból adódhat olyan helyzet, amikor a jogok felolvasását kis időre el lehet halasztani, feltehetően előnyös lenne oly módon változtatni a törvényen, hogy ez a halasztás hosszabb időre is kiterjedjen. Ugyanakkor az is igaz, mondja, hogy sok esetben az FBI-nak nem is kell a jogok felolvasása miatt aggódnia, mert a szóban forgó személy nincs is őrizetben. Ha a gyanúsított mégis őrizetbe kerül, az FBI a legtöbb esetben még a jogai felolvasása után is információkhoz juthat tőle, feltéve, ha korlátozások nélkül tarthatják vele a kapcsolatot és valamiféle ösztönzést tudnak felkínálni az együttműködésért cserébe. „Az igazság az, hogy egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor egy terrorista ügy gyanúsítottja ne állt volna szóba velünk – mondja Cummings. – Elmondod neki, hogy a dolog miről szól, aztán ismerteted a jogait, és azt mondod: »De ha itt aláírja, akkor folytathatjuk a mi kis beszélgetésünket.« A legtöbb esetben hajlandók aláírni a joglemondó nyilatkozatot és tovább beszélgetnek velünk. A kérdés legtöbb esetben nem az, hogy sikerül-e rávenni őket arra, hogy beszéljenek. Az igazi kérdés az, hogy mennyi időbe telik, amíg megszólal.” Ha az FBI az Egyesült Államok területén tartóztatja le a gyanúsítottat, akkor Cummings semmi értelmét nem látja a

katonai törvényszéknek. Aztán arra is rámutat, hogy Jose Padillát, azt a brooklyni születésű férfit, aki áttért az iszlám vallásra, kezdetben ellenséges harcoló félként vették őrizetbe. „A jogait nem ismertették, ügyvédet nem kapott – meséli Cummings. – De nem is húztak ki belőle semmit.” Padillát végül átadták a civil igazságszolgáltatásnak, és a külföldi iszlamista dzsihád harcosok megsegítésére szőtt összeesküvés vádpontjában bűnösnek találták és elítélték. Az FBI magas rangú vezetői között ugyanakkor akadnak olyanok, akik négyszemközt pártolják a hadbírósági eljárást. Noha az ügy elbírálása kizárólag az FBI illetékességébe tartozik, Janet Napolitano, az Obama-adminisztráció belbiztonsági minisztere továbbra is azon az állásponton van, hogy a minisztérium is beleszólási jogot kellene kapjon, amikor arról döntenek, hogy egy gyanúsítottnak felolvassák-e a jogait vagy sem, állítja Cummings. „Ez amolyan washingtoni bolondéria: a Belbiztonsági Minisztérium képviselői azt hiszik, hogy beleszólhatnak abba, hogy az ügynökeink felolvassák-e valakinek a jogait vagy sem – mondja Cummings. – Nem kellene taktikai jellegű terrorelhárító döntésekbe belefolyniuk.” Bush idején a Belbiztonsági Minisztérium még nem próbált ilyen ügyekben részt venni. Amikor azonban Michael Chertoff volt Bush minisztere, a minisztérium megpróbált nyomást gyakorolni, hogy a helyi terrorelhárító akciócsoportokat bevonják, amit az FBI nem nézett jó szemmel. „Az ő feladatuk az infrastruktúra védelme, és ezt rajtuk kívül senki más nem végzi el – mondja Cummings. – A gátak biztosítása, az erőművek biztosítása, a vegyiműveké, a célpontok megvédése az ellenségtől. Ezt a feladatot kizárólag ők végzik, és az igazat megvallva, nem vagyok biztos abban, hogy teljes erőből a feladatra koncentrálnának.” Az NCTC dönti el, hogy egy adott személy felkerüljön-e a Terrorista Személyi Nyilvántartó Adattárházba (Terrorist Identities Datamart Environment – TIDE), amelyben mintegy

550 ezer személy neve és címe szerepel, különféle más adatok, például autók és fegyverek mellett. Az FBI ebből az adattárházból válogatja le a Terrorista-megfigyelési Adatbázist (Terrorist Screening Database – TSDB), amelyből aztán a konzulátusoknak, a határőrségnek és a repülőtereknek átadott listákat készítik el. A TSDB-ben már csak 430 ezer név szerepel. Az Egyesült Államok Közlekedésbiztonsági Hivatala (U.S. Transportation Security Administration) egy saját listát is összeállít, amely mintegy 4 ezer nevet tartalmaz, akiket soha, semmilyen körülmények között nem lehet felengedni egy belföldi vagy Amerikába tartó repülőgépre. Létezett még egy mintegy 14 ezer nevet tartalmazó lista: az ezen szereplő „kiválasztottak” további vizsgálódást igényelnek, de ők legalább feljuthatnak a repülőkre. Mindegyik lista eltérő szempontok alapján készült és eltérő célokra használták. A TIDE adatbázis a legnagyobb és ebben minden gyanús egyén szerepel. A repülési tiltás alatt álló személyek listája pedig csakis a minden kétséget kizáróan veszélyes embereket tartalmazza. Az Amerikai Polgárjogi Szövetség (American Civil Liberties Union – ACLU) és a többi, a szabadságjogokat védő civil szervezet folyamatosan nyomás alatt tartja a hírszerzést a lista miatt, és azt állítják, hogy a listák és adatbázisok nagysága az ezeket készítő szervek eredendően rosszindulatú hozzáállásáról tanúskodnak. Timothy Sparapani, az ACLU személyes adatok védelmével foglalkozó jogtanácsosa „megdöbbentőnek” nevezte a számokat. Abdulmutallab apja például figyelmeztette a nigériai amerikai tisztviselőket, hogy a fia a radikális iszlám hatása alá került, és azt mondta a családjának, hogy soha többé nem látják a fiút. Emiatt aztán Abdulmutallab be is került a TIDE adattárába – a szűkített listákra azonban, amelynek tagjait már szorosabb vizsgálat alá veszik, nem került fel a neve. „Az Abdulmutallab-ügy mintapéldánya annak, hogyan lehet egyszerre elszalasztani az összes lehetőséget” – magyarázza Cummings. A Külügyminisztériumot szinte lehetetlen meggyőzni

arról, hogy az FBI kérésére tagadja meg valakitől a vízum kiadását, állítja Cummings, aki szüntelen próbálta meggyőzni a Bush-, majd az Obama-kormányzat vízumpolitikában illetékes tisztviselőit, hogy változtassák meg a vízumpolitikát, de hasztalan. „Ebben az országban, ha egy külföldi diák Amerikába jön tanulni, miközben az FBI terrorizmus gyanúja miatt nyomoz utána, nem lehet a vízumot visszavonni tőle – magyarázza Cummings. – Én erre fel persze megkérdem: mi a csoda az, hogy jogukban áll itt lenni? Mikor történt ez? Mikor lett a kiváltságból jog?” Ugyanakkor Cummings örömmel fogadta azt az új átvilágítási eljárást, amelyet az Obama-kormányzat vezetett be a légijáratokon. Immár nemcsak a nemzetiség alapján döntik el ugyanis, hogy az Amerikába irányuló repülőgépeken mely utasokat vessék alá további ellenőrzésnek, hanem a kormány az utasokat annak alapján választja ki, hogy mennyire illenek össze a lehetséges fenyegetésekről szerzett információkkal, és ennek alapján akár már a fizikai megjelenésük vagy az utazási szokásaik miatt is ellenőrizhetik őket. Korábban az utasok csak akkor számolhattak extra ellenőrzéssel, ha a tizennégy előre megadott ország valamelyikéből érkeztek. Az új irányelvek szerint az extra ellenőrzésre a legfrissebb hírszerzési információk alapján kerül sor. Az FBI-nál betöltött pozíciója miatt Cummings rendszeresen találkozott a Fehér Ház tisztviselőivel, így Bushsal és Obamával is. Az FBI-ügynök nem lát túl nagy különbséget a két kormányzat között, és nem tapasztalta azt sem, hogy politikai indíttatásból megváltozott volna a vezetés irányvonala. „Az igazat megvallva, egy ilyen változást nem is vettünk volna igazán figyelembe” – mondja Cummings. A leginkább még az a megnövekedett bürokratikus teher frusztrálta, amely az Országos Hírszerzés Igazgatói Hivatalának intézkedései nyomán nehezedett rá. Noha a szeptember 11-ei

merénylet után létrehozott bizottság még úgy gondolta, hogy a hivatalnak csupán néhány száz alkalmazottja lesz, akik a hírszerző közösség munkáját hangolják össze, az ügynökség végül 1500 fős szervezetté dagadt. Egy kis hányaduk valóban létfontosságú munkát végez az NCTC számára, de az ügynökség fennmaradó része Cummings szerint nem túl sok mindent tesz hozzá a hírszerző közösség erőfeszítéseihez. Mi sem szimbolizálja ezt a megállapítást jobban, mint az az interjú, amelyet 2010 decemberében készített az ABC televízió riporternője, Diane Sawyer az ODNI igazgatójával, James R. Clapper Jr.-ral, aki a műsorban beismerte, hogy nem tudott arról, hogy letartóztattak Londonban 12 terroristát. Pedig aznap ezzel voltak tele a hírek. Cummings Clappert tartotta messze a legalkalmasabbnak az igazgatói posztra, de ez a kínos affér felhívta a figyelmet arra, hogy milyen elbaltázott ötlet volt létrehozni egy bürokratikus szervezetet a terrorista veszélyekre szüntelenül figyelő és a terepen dolgozó ügynökségek mellett. „A hírszerző közösség irányítói jó munkát végeznek – magyarázza Cummings. – A munkájukat körülvevő hatalmas bürokrácia azonban lelassítja és frusztrálja őket. A nyakunkba kaptuk ezeket az óriási tervgyártó gépezeteket, amelyek egyremásra ontják magukból az értekezleteket. És ezekről mindig a fejünket csóválva sétálunk ki.”

28. FEJEZET ATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN 2010-re Art Cummings kezdte azt tapasztalni, hogy a terrorizmus ellen vívott háborúban elmozdulás történt, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy Pakisztán és a többiek hajlandóak voltak a szorosabb együttműködésre, illetve bevetették a pilóta nélküli Predator robotrepülőket. A fordulópontot 2006 augusztusára teszi, amikor a brit hatóságoknak sikerült meghiúsítani az al-Káidának azt a tervét, hogy felrobbantsanak kilenc, Londonból Amerikába tartó repülőgépet. Cummings akkoriban a terrorelhárító részleg igazgatóhelyettese volt. Ebben a minőségében ő adta ki a parancsot az USA-ban a terrorizmussal gyanúsított személyek lehallgatására és fizikai megfigyelésére. A cél az volt, hogy megfigyeljék, hogyan reagálnak ezek a gyanús alakok, amikor hírt kapnak arról, hogy Nagy-Britanniában letartóztatták a terroristákat. Az összeesküvés felgöngyölítése után a Bush-kormányzat egyre sürgetőbben követelte az együttműködést a pakisztáni kormánytól. Ezzel egy időben pedig Bush elrendelte, hogy háromszorozzák meg a robotrepülőgépek számát. Mivel egy ilyen repülőgép legyártása több évbe is telhet, ezért a Predatorok csak 2010-től kezdték rendszeresen kiiktatni az alKáida vezetőit. Mielőtt a nyomást fokozni kezdték volna Pakisztánra, Cummings irodájának falán egy térkép függött, amelyen a világon fellelhető többszörös fenyegetést jelentő helyszíneket jelölték be. „Mindenki felhördült, hogy »ez meg mi a szent szar?« Az egész világon merényletek készültek ellenünk és ezek kiindulópontjai minden esetben a törzsi irányítás alatt álló pakisztáni területeken lévő al-Káida-bázisok voltak. A pakisztániak 2006-ban már pontosan tudták, hogy ha nem tesznek valamit, akkor mi megyünk oda rendet rakni, mert a

dolgok kezdtek nagyon rosszra fordulni. Mostanra azonban – mondja Cummings – már a szart is kipofoztuk belőlük. De úgy gondolom, hogy ha nem lett volna a Predator-program, akkor most rendes háborút vívnánk Pakisztánban. Mert ez az ország nem tűrhette volna, hogy az al-Káida olyan sikeres merényleteket hajtson végre ellenünk, amelyek Pakisztánban fogantak és onnan indultak ki. Már teljesen tehetetlennek éreztük magunkat, hogy az al-Káida embereket képez ki ellenünk, és a jelek szerint nem akadt senki, aki hathatósan fel tudott volna lépni ellenük.” De amint az FBI és az USA megváltoztatta taktikáját, az alKáida is lépett. „Az Arab-félszigeten állomásozó al-Káida működése immár nemcsak Jemenre és Szaúd-Arábiára terjed ki, hanem az Arabfélsziget mellett az Egyesült Államokra is” – állítja Cummings. Az Arab-félszigeten működő al-Káida volt a felelős azokért a sikertelen merényletekért, amelyek során 2009 karácsonyán és 2010 októberében két, Jemenből az Egyesült Államokba feladott, csomagnak álcázott bombával próbáltak felrobbantani két repülőgépet. Noha a szaúdi hírszerzés pontosan tájékoztatta a jemenieket, hogy a bombák hol lehetnek elrejtve a gépeken, a bombakereső kutyák mégsem bírták kiszagolni a szerkezeteket. Egy radikális pap, az Arab-félszigeten működő al-Káida csoport vezetője, Anwar al-Awlaki irányította Nidal Malik Hasant is, azt az amerikai hadseregben szolgáló őrnagyot, aki 13 embert lőtt agyon a Fort Hood támaszponton. Noha az al-Káida hatalmas veszteségeket szenvedett, de eközben a szervezet kifinomultabbá és hatékonyabbá vált, és immár a Facebookon és a YouTube-on toborozták a terrorista utánpótlást. „A médiagépezetük valóban rendkívül hatékony – állítja Cummings. – Ennek köszönhetik, hogy szerte a világból érkeznek hozzájuk az önkéntesek. Valamit tényleg jól csinálnak. A kommunikációs stratégiájuk hangosan és hatékonyan célozza

meg azokat a fiatal férfiakat és némely esetben nőket is, akik a rossz utat választják.” A szétszóródás veszélye ellenére az al-Káida nagyon szeretne biológiai, vegyi vagy nukleáris fegyvert bevetni az Egyesült Államokban. De az atomfegyverek esetében „hiába az igyekezet, amikor az erőforrások korlátozottak, amikor a kapacitás véges és örökké menekülni kell, akkor mire költik majd a pénzüket? – teszi fel a kérdést Cummings. – Akkor már inkább vásárolnak 3 ezer kiló ammónium-nitrátot, nem pedig egy atomtöltetet.” Noha egyesek szerint egy atomfegyver megszerzése nem jelent leküzdhetetlen akadályt, de egy efféle fegyver beszerzése és titokban tartása „igen nagy kockázatot hordoz és szinte biztos kudarccal végződik” – mondja Cummings. Egy atomfegyver felrobbantásán ügyködő terroristának több akadályt is sikeresen kellene vennie, magyarázza dr. Vahid Majidi, az FBI Tömegpusztító Fegyverek Igazgatóságának (FBI Weapons of Mass Destruction Directorate) igazgatóhelyettese. A terroristának először is találnia kell egy megfelelő ismeretekkel rendelkező szakértőt. Aztán meg kell szereznie a megfelelő anyagot. Ezt követően a terroristának valahogy be kell csempészni a szerkezetet az országba, miközben ki kell játszania a pont az efféle szerkezetek felismerésére létrehozott programokat. „Noha ennek a valószínűsége rendkívül csekély, egy 10 kilotonnás robbanószerkezet hatalmas pusztítást végezne – mondja Majidi. – Ebből pedig az következik, hogy még a rendkívül elhanyagolható valószínűség ellenére is egy nagyon hatékony és integrált megközelítéssel kell szembeszállnunk ezzel a lehetőséggel.” A nyomozó- és hírszerzési munka mellett szükség van a detektorokat és más technikai eszközöket ismerő igazságügyi szakértők bevonására is, mondja Majidi. „Ezt a háromféle megközelítést kell összehangolni, és egy adott időpontban a

három megközelítés segítségével egy adott mennyiségű információra lehet szert tenni” – magyarázza. Noha a férfi is imádja a „24” című sorozatot, amelyben rendre felbukkannak a bőrönd méretű atomfegyverek, Majidi – aki saját bevallása szerint egyetlen részt sem hagyna ki – azt állítja, hogy egy ilyen fegyver csupán a fantázia szüleménye. „A fegyverkészletünk egyik legkisebb darabja a különleges romboló atomgránát, amely mintegy 75 kilót nyom és hidak felrobbantására tervezték – mondja Majidi. – Gondoljon bele, ez olyan, mintha az ember három, 25 kilós krumpliszsákot cipelne magával. És ez a legkisebb, önállóan bevethető fegyverünk.” Kétségtelen, hogy egy atomfegyver ellopása valamelyik országtól könnyebben járható út, mint az, hogy az ember épít egyet magának. Irán például „olyan, mint egy veszett kutya. Teljesen kiszámíthatatlan – magyarázza Cummings. – Egyszerűen nem lehet előre tudni, hogy mit fognak csinálni, ráadásul mindehhez eszközeik is vannak.” Jelenleg Majidi egy olyan módszer kifejlesztésén dolgozik, amellyel a biológiai támadásoknál felhasználható új organizmusok jelenlétét lehetne kimutatni. De az „új” jelzőből értelemszerűen következik az is, hogy egy ilyen organizmust nem lehet addig kimutatni, amíg rá nem szabadul a világra, és ellenanyagot is csak ezt követően lehet fejleszteni ellene. „Nem ülünk a babérjainkon, és nem a tegnapi nap történései alapján készítjük el a holnapra vonatkozó jóslatainkat – mondja Majidi, majd erre rögtön felhoz egy példát is. – Valaki megtervezhet egy teljesen új organizmust is a semmiből. És bár ebben az esetben nincs kézzelfogható tény, ami a veszélyérzetet kiváltja, mégis feltámad bennünk a gyanú, hogy egy adott technológiát vagy tudományos eredményt akár rossz célra is lehet használni, akár véletlenül, akár szándékosan.” Több más módszer mellett az FBI együttműködik a szintetikus biológiával foglalkozó tudósokkal is, és az ő segítségükkel fejlesztenek olyan eljárásokat, amelyekkel

nyomára bukkanhatnak bármi olyan nyomnak, amely arról tanúskodik, hogy valaki ilyen organizmusok kifejlesztésén fáradozik. „Nem azon vagyunk, hogy a tudományos munkát hátráltassuk, hanem azon, hogy a mi tevékenységünket is vegyék fel a feladataik közé, ezért amikor az idők folyamán kialakul valamiféle veszély, vagy akárcsak a veszélynek a lehetősége, mi már a probléma előtt járjunk.” Egy másik, „óriási” veszélyforrás, magyarázza Cummings, az, ha az ellenség egy atombombát robbant fel olyan magasan az atmoszférában, hogy az elektromágneses impulzust (electromagnetic pulse – EMP) kelt. A robbanás által keltett impulzus ugyanis az összes elektromos készüléket tönkretenné Észak-Amerikában. És mivel manapság mindent mikrochipek irányítanak – a számítógépeket, a pénzügyi adatok tárolását, a tűzhelyeket, a hűtőszekrényt, a rendőrségi segélyhívásokat, a kórházakat, a telefonokat, az autókat, a vonatokat és a repülőgépeket is –, ezért egy ilyen robbanás nyomán Amerika ismét a középkorban találná magát. Egy EMP-támadás esetén, akár a terroristák hajtanak végre egy ilyet, akár – és ennek nagyobb a valószínűsége – valamelyik külföldi hatalom, az elektromos hálózat is tönkremegy, mert az irányítását végző számítógépek is gajra mennek. A hálózat működtetéséhez szükséges transzformátorok pótlása évekbe telne. Ezeket a transzformátorokat csupán néhány országban gyártják, és egyegy darab legyártása több mint egy évig tart. Az amerikaiak túlnyomó többsége éhen halna, a betegségek vinnék el őket, vagy halálra fagynának, állítja dr. William Graham, aki az EMP-támadások Veszélyei az Egyesült Államokra Kongresszusi Vizsgálóbizottság (Commission to Assess the Threat to the United States from EMP Attack) elnöke volt. Noha a hadsereget a leárnyékolási technikák jórészt megvédik az EMP-támadástól, a kormány gyakorlatilag semmit sem tett azért, hogy a polgári lakosságot megvédje egy efféle támadás

lehetséges hatásaitól, mondja Graham.

29. FEJEZET A HELYSZÍNELŐK Quantico füves dombjai és erdős ligetei felett emelkedik az FBI Laboratóriumának új épülete. A hosszú, téglalap alakú doboz a csillogó üvegablakaival kívülről irodaépületre emlékeztet, de a tetején kinyúló szellőzőkémények miatt az ember mégis inkább valamiféle feldolgozóüzemnek hihetné. De az, amit itt feldolgoznak, az nem más, mint bizonyíték: foltok és emberi maradványok, kódok és titkosító kulcsok, festékek és fehérjék, golyók és bombák. A szemtanúk közmondásosan megbízhatatlanok és a dokumentumok hazudhatnak. A furfangos ügyvédek a bűntettről készített videofelvételeket is magyarázhatják úgy, hogy kétség merül fel az elkövető bűnösségével kapcsolatban. De a tetthelyen talált fizikai bizonyítékok – egy kilőtt golyó, egy üvegszilánk, egy csepp sperma vagy vér – a legbiztosabb tanúbizonyságnak számítanak, ezeket nehéz többféleképpen magyarázni. És ezek a tárgyak perdöntőek lehetnek: börtönbe küldhetnek egy gyanúsítottat, vagy felmenthetik a vádak alól az ártatlant. Az FBI Laboratóriuma 1932-ben egyetlen mikroszkóppal, egy ultraibolya lámpával, egy lőfegyverek azonosítására szolgáló rajzolótáblával, és egyetlen, a tetthelyre száguldó ötajtós Packard márkájú autóval kezdte meg működését. Hoover azután döntött a laboratórium létrehozása mellett, hogy több esetben is a tudományos elemzés segítségével tudtak megoldani bűneseteket, így például a Lindbergh-bébi, az ifjabb Charles A. Lindbergh elrablását is. A Lindbergh-ügyben a helyi rendőrség bizonyítani tudta, hogy az a falétra, amelynek segítségével Bruno Richard Hauptmann bejutott a baba hálószobájába, a Hauptmann padlásán lévő lécekből készült. A laboratórium főbejárata igen csendes. Egy tavacska, közepén egy csörgedező szökőkúttal, húzódik előtte, és a drágának tűnő gyepszőnyeget csak a csendes, de dugig telt

parkoló szakítja meg. Egy gondosan nyírt bokrokkal, begóniaágyásokkal és virágzó mirtuszfákkal szegélyezett ösvény vezet a garázstól a bejáratig, amelyen keresztül nagy néha belép valaki az épületbe. A laboratóriumhoz vezető úton lévő hátsó bejáratnál már annál nagyobb a nyüzsgés – álló nap egymást követik a FedEx csomagküldő szolgálat furgonjai, amelyek a bizonyítékokkal teli dobozokat szállítják ki. Minden egyes doboz minden egyes szélét áttetsző sárga műanyag ragasztószalaggal zárják le. A laboratóriumi részleg (Laboratory Division) több mint egymillió igazságügyi szakértői vizsgálatot végez el egy évben a rendőrség és az FBI számára. Az épületen belül a bézs színű folyosók, amelyek mintegy 400 méter hosszan hálózzák be az épületet, szinte teljesen üresek. Noha mintegy 800-an dolgoznak itt – 10%-uk különleges ügynök, a többiek laboratóriumi technikusok, vegyészek és más tudományágak képviselői, igazságügyi szakértők és kisegítő személyzet –, az átjárók mindig csendesek. A laboratóriumok üvegablakain keresztül azonban látni lehet, hogy belül fehér köpenyes technikusok szorgoskodnak a kémcsöveik, üvegpoharaik, mikroszkópjaik és mosogatóik társaságában. Az FBI Bizonyítékellenőrző Osztályán (FBI Evidence Control Unit) a laboratóriumi technikusok távolítják el a sárga ragasztószalagot, amely azt bizonyítja, hogy senki nem babrált a bizonyítékkal. Ezt követően nyitják ki a dobozokat. A bizonyítékot – ez éppúgy lehet egy combcsont, egy ing vagy egy kocsiajtó – osztályozzák és a területi irodától a számítógépükre érkezett utasítások alapján felmérik. Az egyik bizonyítéktároló akkora, hogy még egy 18 kerekű kamion is belefér. Az egyik ilyen bizonyítéktároló üvegablakán felirat áll: „Bizonyítékosztályozás folyamatban. Belépni tilos!” Az ablakon keresztül az látszik, hogy az egyik lila szemüveget és

védőmaszkot viselő technikus éppen egy darabka szövetet helyez az asztalon kiterített barna papírlapra. A szöveten pedig egy folt látható. Ezt látva az ember kezdi megérteni, hogy miért a síri csend. Ha az itt dolgozó FBI-munkatársak minden egyes alkalommal a levegőbe ugranának örömükben, hogy megoldottak egy bűnügyet, akkor „egész álló nap ugrálhatnának, mert szinte minden pillanatban rájönnek valamire” – állítja dr. D. Christian Hassell, a laboratóriumi részleget vezető igazgatóhelyettes. Az új épület, amely 2003-ban nyílt meg, 43 ezer négyzetméteren terül el, és ez nagyjából a duplája annak a területnek, amelyet korábban a központban a laboratórium kapott. Minden irodába besüt a nap: még ha nincs is minden szobán ablak, a bejáratnál lévő csarnok ablakain keresztül akkor is mindenki kilát a szabadba. Már nem kell egy sötét alagsori szobában dolgozni, ahogyan korábban sok technikus tette, amikor még a központban a laboratórium helyiségeinek egy része a harmadikon, a másik részük azonban az első alagsori szinten volt. Annak érdekében, hogy vészhelyzet vagy baleset esetében se szennyezzék meg egymást a bizonyítékok, az új épületben két beléptetőrendszer van az épület két szemközti oldalán: az irodák kaptak helyet az egyik oldalon, míg a másikon vannak a laboratóriumok. Az egyik folyosón a fal mellett újabb adalékot láthatunk arra, hogy a bizonyítékok feldolgozása veszélyes lehet: ott, ahol szokványos esetben ivókutat találnánk, egy szemmosó mosdó áll, valamint a falból kiálló zuhanyrózsa egy húzókarral, amely vészhelyzet esetén hatalmas adag vizet zúdít a felhasználóra. 2003 szeptemberében George W. Bush elnök is felkereste az új laboratóriumot, majd a kart meglátva odanyúlt és megkérdezte, hogy mire való. A laboratórium igazgatója úgy húzta el onnan az elnök karját, mint a szélvész. Miután elmagyarázták neki, hogy miért történt így, Bush állítólag a következőket mondta: „Most már értem, hogy a titkosszolgálat

miért mondja mindig, hogy hordjak magammal egy váltás öltönyt.” A drótkeretes szemüveget viselő, sörtehajú, nagydarab dr. Hassell valójában nem ügynök, hanem vegyész. Évekkel ezelőtt még ügynökök vezették a laboratóriumot. De amikor Louis Freeh a laboratóriumban dolgozókat elkezdte terepmunkára vezényelni, az ügyek felhalmozódtak, az elmaradás már egy évnél is tovább nyúlt és a munka akadozott. Aztán 1995 szeptemberében Frederic Whitehurst, az FBI vegyésze és a laboratórium egyik vezetője elmondta a sajtónak, hogy nem elég, hogy a laboratórium csapnivaló munkát végez, de a vizsgálatot végzők hamisan tanúskodtak és bizonyítékokat is hamisítottak. A vizsgálatot követően Michael R. Bromwich, az Igazságügyi Minisztérium vizsgálóbiztosa megállapította, hogy a hamis tanúzással és a bizonyítékok meghamisításával kapcsolatos vádak teljesen alaptalanok voltak. Ugyanakkor a bíróságok előtt tett tanúvallomásokban valóban követtek el a laboratórium munkatársai hibákat, az elemzői munka valóban csapnivaló volt, és az irattár körül is adódtak problémák. Ennek alapján legalább ötven olyan, évekre visszanyúló esetet találtak, amire ezek a hibák hatással voltak. Ott, ahol egy évben 600 ezer vizsgálatot végeznek el, ez nem is olyan magas szám. Noha védőügyvédek azt állították, hogy ügyeik ezreit érinthette a botrány, a laboratóriumban napvilágra került problémák miatt egyetlen ügyet sem bíráltak felül. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy az eljárásokat szigorúbban kell ellenőrizni. Az FBI többi részlegéhez hasonlóan, a laboratórium sem kedvelte soha a külső vizsgálódást. És arra sem volt szükség, hogy a részlegben ugyanazokat az eljárási szabályokat vezessék be, mint a többi igazságügyi szakértői intézetben. A Bűnügyi Laboratóriumok Igazgatóságának Amerikai Minősítő Tanácsa (Laboratory Accreditation Board of the American Society of Crime Laboratory Directors) elvégezte az FBI Laboratórium akkreditációját, és az intézetet rendszeresen ellenőrzik. A

Laboratóriumot sem ügynök vezeti immár, hanem egy tudós. És miközben tudományos munkát végez, Hassellnek nem okoz gondot az sem, hogy nehezen érthető szakterületét, a bűnügyek tudományát, a laikusok számára is érthető módon adja elő. Ilyen vagy olyan formában, de a laboratórium az Egyesült Államokban történt összes jelentős tragédiában érintett, és nemegyszer külföldi esetekhez is közük van. Mivel felmerült a bűntény lehetősége, ezért a laboratórium részt vett a washingtoni metrószerencsétlenség vizsgálatában, amelyben kilenc ember halt meg. Az intézet emberei vizsgálták meg a Fort Hood támaszponton és a Holokauszt Múzeumnál történt lövöldözés után maradt bizonyítékokat. A bírósági tárgyalásokhoz és az esetek rekonstrukciójához az intézetben építették meg az ikertornyok és a Pentagon modelljét, illetve annak a kocsinak a csomagtartóját, ahonnan a washingtoni sorozatgyilkos orvlövészek szedték áldozataikat. Az intézet irányítása alatt álló FBI-helyszínelők segítettek felkutatni annak a U.S. Airways repülőgépnek a motorjait, amely a Hudson folyón landolt. A laboratóriumban hétköznapi halálesetek azonosításával nem is igen foglalkoznak. „Inkább az emberi maradványok érdekelnek bennünket, az olyan embereké, akik már régen eltávoztak közülünk” – mondja Hassell. 2008-ban bukkantak rá például egy Orlandóból eltűnt csavargó, Caylee Anthony maradványaira, és ezeket az intézetbe küldték, „mi pedig elvégeztük a DNS-vizsgálatot” – meséli. A laboratórium koordinálja az 56 területi FBI-iroda valamennyi helyszínelő csapatát. „A helyszínelő, noha a milwaukee-i irodának dolgozik, a kiképzést itt kapja meg.” Hassell gyorsan hozzáteszi azt is, hogy „A helyszínelők” (Crime Scene Investigation – CSI) sorozatokban látott helyszínelési módszerek csak igen csekély mértékben hasonlítanak arra a munkára, amelyet az FBI laboratóriumi részlegében végeznek.

A rejtett foltok megtalálásához például a technikusok „itt nem használnak különleges szemüveget és a tv-ben látható zseblámpákat”. A központban időről időre körbevezetnek látogatócsoportokat is és ezeken a túrákon a legnagyobb sikert az FBI Lőfegyvereket és a Bűnelkövetésnél Használt Eszközöket Vizsgáló Egysége (FBI Firearms and Toolmarks Unit) aratta. A fegyvergyűjteményt – amely ma már több mint 6 ezer darabra rúg, és amelyben az automata fegyverektől kezdve a tüzérségi ágyúkon át egészen az 1935-ös Sears, Roebuck áruházi katalógusban is kínált, sétapálcába beépített pisztoly is szerepel – Quanticóból helyezték át ide. A gyűjtemény legbecsesebb darabjai azok a fegyverek, amelyeket Bonnie és Clyde, Ma Barker, Baby Face Nelson és John Dillinger használt. A fegyverek több millió dollárt érnek, mégsincsenek biztosítva. „A biztonság errefelé meglehetősen jó” – mondja Hassell, némi iróniával. Ennél az egységnél folyik a lövedékek elemezése is, amelynek során megállapítják, hogy a golyó egy adott fegyverből származott-e. Hasonló módon elemzik a drótvágókat is: megvizsgálják, hogy egy ilyen eszközzel átvágott dróton hasonló vágási mintát találnak-e, mint a bizonyítékon – például a bombakészítéshez felhasznált drótokon. Az FBI egyedülálló szigszalaggyűjteményét elvitték a belvárosi laboratóriumból, akárcsak a színmintákat tartalmazó katalógusukat. Ezek a színmintás katalógusok létfontosságúak lehetnek egy-egy bűntény vagy baleset megoldásában. „Ezek révén tudtuk például megmondani, hogy Franciaországban Diana hercegnő autójába egy fehér Fiat szaladt bele” – mondja Hassell. Az FBI Rejtjelelemző és Zsarolási Osztályán (FBI Cryptanalysis and Racketeering Records Unit) az egységet vezető Dan Olson pár szóval foglalja össze, hogy mi a feladatuk: „Kódokat törünk fel.” No, nem a számítógépek által generált kódokat, hanem amolyan régimódi rejtjeleket, amelyek azonban éppen ugyanakkora kihívás elé tudják állítani a szakembereket.

Sokan használnak rejtjeles szövegeket: a kémek, a bandák és a maffia tagjai. A levélbombás merénylő, Theodore Kaczynski is rejtjeles naplóban írta le tetteit, és azt, hogy mit gondol az általa elkövetett bűntényekről. Az egységnél 20 ember dolgozik, és a szakértelmük átfogja a hírszerzés, az üzleti élet, az informatika és a matematika területét. Még egy volt rendőr és egy valamikor a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó ügynök is van közöttük. „Azt akartam, hogy valóban széles legyen a merítés – magyarázza Olson. – Mert szükségem van a sokféle tudásra, ezekre a szerteágazó tapasztalatokra.” Az egység egy adott pillanatban egyszerre 50 rejtjelet próbál megfejteni. A tipikus rejtjeles szöveg egy BlackBerryn keresztül jut el hozzájuk, és a mellékelt kérdés általában így szól: „Ezt most találtuk egy kaliforniai börtöncellában. Gyilkosságra készül az ürge vagy csak szerelmeslevelet írt?” – meséli Olson. Tíz üzenet közül kilencet még aznap megfejtenek. „Vagy nagyon gyorsan rájövünk, vagy amit beküldtek, az nem is rejtjeles üzenet. A rejtjeles üzenetek megfejtésének első szabálya az, hogy vagy nagyon gyorsan megvan a megoldás, vagy soha.” A legnehezebben feltörhető kódok olyan bűnözőktől érkeznek, akik figyeltek történelemórán. Ők azok, akik időnként felkutatnak egy-egy olyan rejtjelezési technikát, amelyet utoljára a polgárháborúban használtak, vagy olyan rendszert, amely a napóleoni háborúk idején volt használatos. „Az internet korában már elég beütni a Google keresőjébe, hogy »nehezen feltörhető rejtjel«” – magyarázza Olson. Ahogyan az FBI-nak van egy top tízes körözési listája, ugyanúgy létezik a top tíz megoldatlan rejtjellista is. Az első helyezett a listán az a rejtjelezési módszer, amelyet a zodiákus gyilkos néven ismert sorozatgyilkos használt, aki az 1960-as évek végén, a ‘70-es évek elején ölt Kaliforniában, és akinek kiléte a mai napig is homályban van. Az FBI Robbanóanyag-vizsgáló Osztályának (FBI Explosive Unit) bemutatószobájában Greg Carl, az egységvezetője éppen

azt magyarázza, hogy az Iroda hogyan oldotta meg a nemrégiben még a hírekben szereplő bűnügyeket. Ő 1987 óta dolgozik az FBI-nál, és többek között a skóciai Lockerbie felett felrobbantott PanAm gép ügyében indított nyomozásban is részt vett. Carl szerint a Robbanóanyag Osztály annyiban szokatlan a quanticói laboratóriumban, hogy az osztályon megfelelő számban keverednek az ügynökök és a tudósok. Olyannyira, hogy állítása szerint „a tudósok már kezdenek ügynökfejjel gondolkodni, az ügynökök pedig tudósfejjel”. A változások jele, hogy az orosz SZVR robbanószerszakértői időnként találkoznak az FBI Laboratórium szakértőivel, hogy összevessék jegyzeteiket. Persze bármennyire is nagy segítség lehet ez, az FBI ébersége egy pillanatra sem lankad. Éppen ezért ezekre a találkozókra az FBI Akadémián kerül sor, nem a titkos laboratóriumokban. A repeszdarabokat, gyújtószerkezeteket, bombareplikákat és álbombákat bemutató kiállítószobában a tárolószekrények közül az egyikben egy tornacipő 60 centi hosszúságúra felnagyított talprészét is kiállították. A keresztmetszeti képen a cípőbomba-merénylőnek elnevezett Richard Reid lábbelijének belső része látható. Reid az al-Káida önkéntes tagjaként 2001. december 22-én megpróbálta felrobbantani az American Airlines 63-as, Párizsból az Egyesült Államokba tartó gépét. A férfi a kisméretű bombákat a gumiból készült cipőtalp légrekeszeiben rejtette el. Mivel mindkét cipőjében voltak bombák, ezért az átvilágítás során a röntgengépek nem mutattak ki semmiféle eltérést a két cipője között. De Reid olyan zavartnak tűnt a párizsi repülőtéren, hogy gyanakodni kezdtek rá. A biztonsági átvizsgálása pedig annyira elhúzódott, hogy lekéste a járatot Miamibe, és a következő napig várakoznia kellett. De Reid túl sokáig tartotta magán a tornacipőjét. A lába eközben pedig izzadt. Azaz, nem fogadta meg a tanácsot, és nem tartotta szárazon a puskaport. „Nem mintha a Pakisztánból származó időzítős

gyújtószerkezet nem lett volna elég jó – magyarázza Carl –, de ott a gyújtószerkezethez pamutból készült vattát használtak.” Mivel a vatta felszívja a nedvességet, ezért a robbanószergyártók többsége műszálas vattát használ. A gyújtószerkezet a cipőtalpon belül volt, ebből állt ki az időzítő zsinór egy kis darabja, amelynek a tetején ott volt Reid zoknija. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a fekete lőpor, amelyből a bomba készült, nedves lett. A repülőgépen Reid ráadásul gyufát próbált használni, míg előző nap egy öngyújtót vitt volna a repülőgépre, márpedig gyufával nehezebb meggyújtani a nedves gyújtózsinórt és a puskaport. Az egyik utaskísérő megérezte az égő gyufa szagát és megvádolta Reidet, hogy dohányozni akart. A férfit nem sokra rá őrizetbe vették. A karácsonyi bombamerénylő, Omar Farúk Abdulmutallab által készített bomba szintén nem robbant fel, pedig a férfi nem volt olyan ostoba, mint elsőre látszott. Azzal ugyanis, hogy a szerkezetet alsónadrágjának kiöblösödő részébe rakta, sikerült elkerülnie a lebukást. „Miért rejtene el bárki is egy bombát a testére erősítve az alsógatyájában – morfondírozik Carl hangosan – amikor pontosan tudja, hogy akár meg is motozhatják? Ugyanakkor a biztonsági őrök nem szívesen nyúlnak oda” – válaszolja meg rögtön a saját kérdését. A Robbanóanyag-vizsgáló Osztály azt is méri, hogy milyen pusztítással járt volna, ha valamelyik merénylet valóban sikerül. A cipőbomba esetében az egység először a cipő másolatát robbantotta fel és a lábbelinek nyoma sem maradt. De ez nem ugyanaz, mintha a cipő a repülőgép túlnyomásos kabinjának falába ütött volna egy lyukat 11 ezer méter magasan. Az egység számításai szerint, ha Reid a cipőjét a kabin falának nyomta volna a robbanás pillanatában, akkor már egy kisebb adag robbanószer is jelentősen megrongálta volna a repülőgép alumíniumborítását. És ha egyszer az alumínium már felszakadt

egy ponton, onnantól kezdve az anyag hajlamos arra, hogy elkezdjen visszafelé felhajlani. És ebben az esetben a lyuk egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogyan az a Lockerbie felett felrobbant gép esetében is történt. Ahmed Ressam, a millenniumi bombamerénylő akár sikeresen is bejuthatott volna az USA-ba, és végrehajthatta volna az eltervezett merényleteket Seattle-ben, de a férfi túl ideges volt. Amikor 1999. december 14-én a bérelt kocsijával lehajtott egy kompról a Washington állambeli Port Angeles kikötőjében, a személyazonosságának igazolására mindössze egy Costco bevásárlói klubkártyát tudott felmutatni a vámhatóságnak. Ez azonban gyanút keltett, elkezdték faggatni, mire a férfi menekülőre fogta. Autójának pótkerekében 55 kiló karbamidot találtak, továbbá négy fekete dobozt, amelyekben időzítős gyújtószerkezetek voltak, különféle üvegeket olívaolaj, fejfájáscsillapító és cinktabletta feliratokkal. Amikor az ügynökök megmozdították az olívaolaj feliratú üveget, a 30 éves algériai férfi a földre vetette magát és fedezéket keresett. „A rendőrségi munka során mi ezt nevezzük »nyomnak«” – mondja Carl. Amikor a nyomozók átkutatták Ressam montreali lakását, találtak egy nadrágot, amelyet savval több helyen kiégettek. Felhívták a börtönt, ahol Ressamot fogva tartották és megkérték az őröket, hogy nézzék meg, találnak-e égési nyomokat a férfi lábán. A válasz igen volt. A bíróság előtt aztán ezt a tényt is bizonyítékként hozták fel. De mi volt az üvegekben? Biztosan nem olívaolaj, fájdalomcsillapító és cinktabletta. Az FBI-laboratórium számára nem volt gond ezt megállapítani: az üvegekben HMTD-t találtak, egy olyan elsődleges robbanóanyagot, amely hő hatására robban, RDX-et, amely ugyan nem annyira erős robbanószer, de más robbanószerek berobbantására alkalmas, valamint találtak még etilénglikol-dinitrátot, más szóval dinamitot. A bemutatószobában látható egy hátizsák is, hasonló ahhoz,

amit Eric Rudolf, az olimpiai merénylő használt az 1996-os atlantai nyári olimpián. A hátizsák aljában Rudolf egy időzítővel ellátott Claymore típusú katonai aknát rakott össze, ami robbanáskor repeszdarabokat szór szét maga körül. A hátizsákot úgy helyezte el, hogy amikor a bomba felrobban, legalább 500 szöget lőjön ki az emberektől hemzsegő Centennial park irányába. Néhány kölyök azonban felfedezte a hátizsákot, és megpróbálta ellopni. Mivel a hátizsák túl nehéz volt, ezért lerakták, ezzel viszont a bomba már más irányba állt, ezért a repeszszilánkok nem abban a zónában szóródtak szét, ahová Rudolf szánta őket. A több tucat remélt áldozat helyett ezért mindössze egy ember halt meg. Art Cummingshoz hasonlóan Carl is megemlíti a botlózsinórok fontosságát. A bombák készítéséhez hidrogénperoxidra van szükség, ráadásul nem olyan koncentrációban, mint amilyet a fürdőszobai kisszekrényében tart az ember. A kozmetikai felszereléseket árusító cégek 18%-os oldatot árulnak, a kerti medencékhez szükséges felszereléseket árusító cégeknél pedig 30%-os oldatot lehet beszerezni, szemben a helyi drogériában árult 3%-ossal. Éppen ezért kell az FBI-nak vagy a helyi terrorelhárító akciócsoportnak jelenteni, ha valamilyen gyanús személy nagy tételben visz a szerből. „Nagyon fontos, hogy kihelyezzük ezeket a botlózsinórokat – magyarázza Carl. – Mert ez már nem az apáink korában megszokott FBI. Mi nem csak reagálunk. Nekünk már a megelőzés is a feladatunk.”

30. FEJEZET KÉMCSERE A terrorelhárító és kémelhárító részleg vezetőjeként Art Cummings feladata volt, hogy megvédje az országot a kémektől, a külföldi országokból érkező kibertámadásoktól – és persze a terroristáktól. Amikor Mueller kinevezte Cummingst, az igazgató közölte vele, hogy az a hír járja róla, hogy „nem tesz lakatot a szájára”, az új posztján viszont diplomatikusabban kell viselkednie. – Tanulja meg, hogyan kell a jófiút játszani a homokozóban! – közölte vele Mueller. – Nem azért fizet, hogy lakatot tegyek a számra – válaszolta Cummings. – Ön személy szerint sem tolerálja, ha a feladatainkat nem százszázalékosan teljesítjük, és ha minden helyzetben a konszenzust keressük. A konszenzuskeresés nem más, mint a kudarchoz vezető út. Engem nem érdekelnek a felvizezett megoldások, amelyekkel mindenki egyetért. Nekem jól megalapozott információkra van szükségem, amelyek alapján meghozom a végső döntésemet, ami egyben a helyes döntés is, mert mindent figyelembe veszek, de sok mindent elvetek. Az új pozíciójában Cummings irányította az FBI Elnöki Fenyegetéselemző Akciócsoportját (FBI Presidental Threat Task Force), amelyet azért hoztak létre, hogy összegyűjtse, nyomon kövesse és elemezze azokat a fenyegetéseket, amelyeket az amerikai vagy a nemzetközi terrorizmus jelentett. Az akciócsoport, amelynek létéről a nagyközönség először az In the President’s Secret Service (Az elnök titkosszolgálata) című könyvem új kiadásához írt fejezetből szerezhetett tudomást, a különféle ügynökségek embereiből, így az FBI és a titkosszolgálat ügynökeiből, és a CIA, az NSA és a Hadügyminisztérium tisztjeiből, valamint elemzőkből összeállított 20 fős csoport. Minden egyes nap több mint 10 ezer kísérlet történik a különféle kormányok, de elsősorban a kínai kormány részéről

arra, hogy behatoljanak az US katonai és kereskedelmi számítógépes hálózataiba. „Elárasztanak bennünket, de szinte szó szerint elárasztanak bennünket a kínai kibertámadások – mondja Cummings. – Noha ezeket a kínai kormány és a kínai kormány megbízásából tevékenykedő cégek indítják, a kínai kormány mégis rendkívül ügyesen rejti el ezeknek a támadásoknak a forrását” – jegyzi meg. A kibertámadások mellett Kína nagy hasznát veszi azoknak az Amerikában dolgozó kínaiaknak, akik lojálisak maradtak anyaországukhoz. „Tízezrével találunk sebezhető pontokat ott, ahol kínaiak és más külföldiek olyan projektekben dolgoznak, amelyek során nagy értékű szabadalmi joggal vagy szerzői joggal védett termékeket állítanak elő, mivel ezek az emberek ezeket hazaviszik magukkal Kínába” – állítja Cummings. A gazdasági kémkedés nyomán a külföldi cégek kilopják az országból az amerikai technológiai újításokat. „Az országból áradnak kifelé a titkok, a szellemi tulajdonra vonatkozó információk és a technológia – mondja Cummings. – És ha elveszítjük a gyártási jogokat, és nem mi állítjuk elő ezeket a termékeket, akkor ezzel együtt adódollárok százmilliói úsznak el.” Korábban az FBI kibertámadásokkal foglalkozó részlegét Shawn Henry vezette, onnan került először a washingtoni területi iroda, majd a bűnügyi részleg élére, Tom Harrington helyére. Noha Henrynek szinte már védjegyének számít a busa szemöldöke és az elfoglaltságot sugalló, mindig máshová kalandozó pillantása, valójában rendkívül kedves és nyugodt férfi. Arca bal oldalán van egy kis gödröcske, és úgy kopaszodik, mint Bruce Willis. „Léteznek olyan terrorista csoportok, amelyek az informatikai támadások segítségével ugyanakkora pusztítást akarnak végezni az országunkban, mint amekkorát 10 évvel ezelőtt elértek azzal, hogy a repülőgépeket az épületeknek vezették – mondja Henry. – Tönkre akarják tenni a

kommunikációs rendszerünket, az infrastruktúra létfontosságú elemeit veszik célba. Biztosan tudjuk, hogy ez a céljuk. És még ha nincsenek is meg az eszközeik ehhez, fel tudnak bérelni olyanokat, akik már elég képzettek ezeknek a célkitűzéseknek a végrehajtásához és hajlandóak is áruba bocsátani a tudásukat. Éppen ezért jelentős fenyegetéssel kell szembenéznünk a külföldi titkosszolgálatok, a terrorista csoportok és a szervezett bűnözői csoportok részéről.” A dzsihád ügye mellett elkötelezett terrorista csoportok valójában már többször is próbáltak kibertámadásokat indítani, meséli Henry. „A céljuk az, hogy a hétköznapi életünket megzavarják. Felmérték az infrastruktúránk kritikus pontjait: az elektromos hálózatot, a víztisztító üzemeket.” Ugyanakkor mintegy tucatnyi külföldi országnak van az „arzenáljában valamiféle elektronikus információgyűjtő terve”, amelynek a segítségével az amerikai katonai és céges titkokat begyűjthetik. Noha az USA-nak van országos kibervédelmi stratégiája, „abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ez különösebben hatékony – állítja Cummings. – Azoknak a cégeknek, amelyeknek tényleg van valami értékes a birtokukban, én azt tanácsolnám, hogy távolítsák el azt az internetről. Tegyék egy zárt rendszerbe! Ha ugyanis bármilyen szálon, de kapcsolódik az internethez, akkor onnan kezdve nem lehet védekezni az elvesztése ellen. Ha rajta van az interneten, azzal de facto kimondja az ember, hogy nem bánja különösebben, ha az információ elvész.” Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland kivételével minden olyan ország, amely akárcsak egy kis hatalommal is rendelkezik, kémkedik az USA ellen, míg az USA ugyancsak kémkedik ellenük. Különösen igaz ez Oroszországra, amely manapság csaknem olyan aktív, mint a hidegháború alatt volt. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 2010 végén az FBI elfogott tíz orosz kémet, akik különféle kutatóintézetek

munkatársaitól és kormányzati tisztviselőktől próbáltak az amerikai politikához kapcsolódó titkos hírszerzési információkat kicsalni. A tizenegyedik társukat a hatóságok Cipruson vették őrizetbe. Az oroszok úgymond „törvénytelenek” voltak, azaz olyan, a hírszerzés szolgálatában álló tisztek vagy emberek, akiket úgy küldenek kémkedni egy másik országba, hogy nincsen semmiféle diplomáciai fedőállásuk, és közvetlenül a kormánnyal sincsenek kapcsolatban. 2010 novemberében a Kommerszant nevű orosz napilap számolt be arról, hogy az SZVR egyik tisztje, akit a cikkben Scserbakov őrnagyként emlegettek, árulta el a kémeket az USAnak, és nem sokkal azelőtt elhagyta Oroszországot, hogy az FBI letartóztatta a kémeket. A lap idézett egy meg nem nevezett orosz kormánytisztviselőt is, aki gyakorlatilag halálosan megfenyegette Scserbakovot. Később aztán kiderült, hogy a férfit valójában Alekszander Potejev őrnagynak hívták, és ő volt az SZVR-en belül a külföldi illegális ügynökök munkáját koordináló S osztály helyettes vezetője. Potejevet a CIA szervezte be. Az azonban a mai napig nem került napvilágra, hogy az ügy még 2001-ben kezdődött, amikor az egyik CIA-ügynöknek sikerült beszerveznie Potejevet, azt az SZVR-tisztet, aki pontosan ismerte az Amerikát és az egész világot behálózó orosz kémhálózatot. Ez a CIA-ügynök nem hivatalos fedőtevékenységet folytatott, azaz elfogása esetén sem élvezett volna diplomáciai mentességet és egy bíróság akár halálra is ítélhette volna. Az orosz kémek végül nem jutottak hozzá semmiféle titkos információhoz. Olyannyira nem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal több titokhoz jutottak volna hozzá az interneten. Az FBI azonban nem leplezte le a kémeket idejekorán, elsősorban azért, hogy ne hozza nehéz helyzetbe a CIA hírszerzőjét és a forrását, másodsorban pedig azért, mert a kémek megfigyelése közben az Iroda az oroszok módszereit is feltérképezte.

Mivel az orosz kémek soha nem férhettek hozzá értékes információkhoz, ezért csupán azért emeltek vádat ellenük, mert nem jelentették be, hogy külföldi ügynökök, illetve kémkedés helyett egyeseket közülük pénzmosással vádoltak meg. Mindezért a maximálisan kiszabható büntetés 20 év volt. De nem sokkal június 27-i letartóztatásuk után a CIA igazgatója, Leon Panetta felhívta Mihail Fradkovot, az orosz titkosszolgálat, az SZVR fejét, és kémcserét javasolt. Rögtön azután, hogy kinevezték a CIA igazgatójának, Panetta mindjárt felvette a kapcsolatot Fradkovval, akit 2007-ben tett meg az SZVR fejének az orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin, és a két férfi jó kapcsolatot alakított ki egymással. Hetente többször is beszéltek telefonon és kidolgozták a csere részleteit. 2010. július 9-én az Egyesült Államok a bécsi repülőtéren átadta az orosz kémeket, cserébe négy személyért, akik addig Oroszországban ültek kémkedésért. Noha akadtak, akik kritizálták a cserét, mondván, hogy az USA egyenlőtlen alkuba ment bele, az orosz börtönből szabadult négy fogoly között akadt két olyan férfi – Alekszandr Zsaporozsszkij és Gennagyij Vasziljenko –, akik felbecsülhetetlen értéket képviseltek. Zsaporozsszkij, aki őrnagyi rangban szolgált az SZVR-nél, az amerikai osztály helyettes vezetője volt, és ő volt az, aki feladta Aldrich Amest, azt a CIA-tisztet, akit 1994. február 21-én tartóztattak le, mert hírszerzési források szerint az oroszoknak kémkedett. 1997-ben Zsaporozsszkij az Egyesült Államokba költözött feleségével és három gyerekével, és az üzleti szférában helyezkedett el. De 2001-ben a volt KGB-s kollégái visszacsábították Moszkvába, mondván, hogy hatalmas ünnepséget csapnak a KGB fennállásának évfordulójára. Zsaporozsszkij azt hitte, hogy az SZVR egészen addig nem tudott arról, hogy a CIA-nak dolgozott, és az FBI tanácsát figyelmen kívül hagyva, hazatért. „Az utolsó két amerikai, aki találkozott Zsaporozsszkijjal, hogy lebeszélje a visszatérésről, az a CIA-s Steve Kappes volt és

jómagam, amikor együtt ebédeltünk Észak-Virginiában, nem sokkal Hanssen letartóztatása előtt – meséli Mike Rochford, akit az FBI orosz megfelelőjének tartott Szövetségi Biztonsági Szolgálat (Federalnaja Szluzsba Bezopasznoszti Rosszijszkoj Federacii – FSZB) berkeiben csak „Professzor” fedőnéven emlegetnek. – Elmondtuk neki, hogy Hanssen felfedte az oroszok előtt a személyazonosságát abban az anyagban, amelyet 2000. november 13-án adott át, de ő nem hitt nekünk és hazatért.” Zsaporozsszkijt már a repülőtéren letartóztatták és kémkedésért 18 évre ítélték. Vasziljenko, a másik életbevágóan fontos kém, akit az oroszok kiadtak, Hanssen lebuktatásában segített. Mielőtt Rochford átállította volna azt az SZVR-tisztet, aki később lebuktatta Hanssent, Vasziljenko mutatta be az oroszt egy nyugdíjas CIA-s tisztnek. A nyugdíjas CIA-s volt azután az, aki az orosz forrást bemutatta egy amerikai üzletembernek, és ez az amerikai ültette fel úgy az oroszt, hogy Rochford megpróbálkozhatott az utcán a hideghívással. Rochford ma már nem dolgozik az FBI-nak, de az orosz FSZB még mindig azt hiszi – tévesen –, hogy a külföldi útjain a forrásokkal tartja a kapcsolatot és új embereket szervez be. Az orosz őrök kegyetlenül megverték Zsaporozsszkijt és Vasziljenkót a börtönben, a szóbeszéd szerint egyenesen az FSZB egyik vezetőjének, Alekszandr Zomovnak a közvetlen utasítására. Az FSZB-tábornok Zomov vezeti az amerikai osztályt, és megszállottan keresi, hogy kik dobták fel az amerikaiaknak Amest és Hanssent. „Zomov személyes sértésnek vette, hogy az FBI-nak sikerült beszerveznie egy olyan forrást, aki kiadta Hanssent – meséli a hírszerzés egyik embere. – Zsaporozsszkijt és Vasziljenkót hibáztatta, mert képtelen volt rátalálni az igazi forrásra, aki átadta Hanssent az FBI-nak. Zomov így azoknak az életét keserítette meg, akik a keze ügyében voltak és elintézte, hogy mindketten megszenvedjék a börtönben eltöltött időt.

Hírszerzési forrásaink arról számoltak be, hogy az ő személyes parancsára az őrök rendszeresen verték őket az elítélésük előtt és után egyaránt, és a rendszeres verést megkapták mind az öt börtönben, ahol a büntetésüket töltötték. Feltehetően mindketten a börtönben haltak volna meg, ha nem cseréljük ki őket.” E részletek mellett most kerül először napvilágra az is, hogy az oroszok a kémcserébe megpróbálták bevenni Robert Hanssent és Aldrich Amest is. Az amerikaiak azonban ezt határozottan elutasították. A nyár folyamán lezajlott kémcserével az USA jó üzletet kötött, állítja John Martin, az Igazságügyi Minisztérium kémügyekben eljáró egykori főügyésze. Márpedig, ha valaki meg tud ítélni egy ilyen kémcserét, akkor Martin az. Munkaköréből adódóan ugyanis már hat korábbi csere megszervezésében vett részt. Ezek közül a legemlékezetesebb az volt, amikor 1986-ban külföldre engedték az orosz másként gondolkodót, Natan Saranszkijt és társát, cserébe a cseh titkosszolgálat két kémjéért, Karl és Hana Koecherért, akiket visszaküldtek Prágába. Martin azt mondja, hogy az Egyesült Államok az orosz törvénytelenekért cserébe sokkal értékesebb négy foglyot kapott. A kémcserében részt vevő oroszok meglehetősen kisstílű kémek voltak, soha nem fértek hozzá titkos információkhoz. Az FBI kémelhárításánál már azon töprengtek, hogy nem arról vane szó, hogy az SZVR képességei csökkentek és a hatalma nem fogható elődjéhez, a KGB-hez. „Ez a kémkedéssel megvádolt 11 személy csupa hasznavehetetlen alakokból állt, egy összeomlott rendszer itt felejtett maradványai voltak – mondja Martin. – A bűnvádi eljárás során a személyazonosságuk teljes mértékben lelepleződött: a bíróság előtt a valódi nevüket kellett megadni. Valamennyi vagyontárgyukat – az autóikat, otthonaikat, bankszámlájukat – elkobozták, a gyerekeikkel együtt felpakolták őket és hazaküldték Oroszország anyácskához, az Egyesült

Államokba pedig soha többé nem tehették be a lábukat.” Martin arra is rámutat, hogy ha a kormányzat folytatta volna ellenük a bűnvádi eljárást, akkor az orosz politikai közhangulat is megváltozhatott volna, márpedig akkor elképzelhető, hogy az oroszok még a kémcserétől is elállnak. „Addig kell ütni a vasat, amíg meleg – mondja Martin. – A nyomozás kezdetén az FBI nem tudta, hogy mihez fértek hozzá ezek az emberek – jegyzi meg Martin. – Miért vágtak egyáltalán bele ebbe az oroszok? Fogalmam sincs, mert ha valaki a New Jersey államban lévő Montclairben él, az nemigen tud közel kerülni senkihez Washingtonban, aki bármiféle titok birtokában van, és ezeknek az embernek valóban nem voltak használható kapcsolataik. A magyarázat feltehetően a paranoiás orosz mentalitásban keresendő. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy dolgot mindig is belevertek a saját embereikbe: azt, hogy mindenütt a háborúra utaló jeleket keressék. Lehet, hogy ezek az emberek valamiféle primitív korai felismerő rendszer elemei voltak. Lehet, hogy erre képezték ki őket.” Az is lehet, hogy az akciójuk csupán arra szolgált, hogy néhány aktatologató a kormányból jó színben tűnhessen fel a főnöke előtt, mondja Martin. „Akció az akció kedvéért. Azért csinálták, mert megtehették, mert a vérükben van, mert a bürokráciájuk megköveteli, a rendszerük ilyen. És közben a főnökeik előtt is megmutathatják, hogy nem ingyenélők. »Főnök, figyeljen, itt vannak ezek az emberek, akiket még soha nem fedeztek fel, akiket még soha nem kaptak el, és ott vannak az egész országban!«” – magyarázza Martin, aki ezzel arra is utal, hogy feltehetően nem kapták el az összes törvénytelent. „Az oroszok kezdték a dolgot, nem az FBI – mondja. – Az oroszok képezték ki és építették be az állampolgáraikat az amerikai társadalomba (egy vádlott kivételével), ők használtak álneveket, hamis dokumentumokat, és ők adták nekik az összes régimódi kémfelszerelést, bár a kémfelszerelés igazából soha

nem avul el.” Az FBI javára kell írni, hogy még így is a nyomukra bukkant. A 11 törvénytelen közül azonban egy, az óvadékot hátra hagyva Cipruson, lelépett, ezért a kémcserében csak 10 oroszt adtak át. Amikor arról kellett dönteni, hogy azonnal elindítsák-e a kémcsere akciót, „a vezetőség azzal a kérdéssel került szembe, hogy mi haszna lenne annak, ha ezt a 10 embert három különböző területi bíróság előtt, három különböző bíróval együtt törvényszék elé állítanánk? – folytatja Martin. – Mit nyernénk az ügyön? Ezek az emberek büntetlen előéletűek voltak, ráadásul nem fértek hozzá semmiféle titkokhoz. Páran közülük bizonyosan felfüggesztett büntetést kaptak volna, a többiek pedig nagyon enyhe börtönbüntetést, de a vezetőség tudta, hogy a pénzünkért nem kapnánk túl szórakoztató előadást.” A bírósági tárgyalás „10 hosszadalmas pert jelentett volna, és mindegyiken be kellett volna mutatni, hogy honnan szereztük az információt, bizonyítani kellett volna, hogy az információszerzés, minden titkos behatolás és a megfigyelések minden technikai részlete a megfelelő FISA-engedélyek birtokában zajlott, ráadásul ezek egy részét nem is lehetett volna titkos tárgyaláson ismertetni” – mondja Martin. Ráadásul ebben az esetben „az orosz börtönökből kihozott emberek minősége messze meghaladta azokét, akiket visszaküldtünk” – magyarázza. Ugyanakkor példa nélkülinek nevezte, hogy az oroszok a kémcserébe megpróbálták bevonni Hanssent és Amest is. A korábbi cserék során az oroszok kizárólag letartóztatott orosz hírszerző tiszteket vagy törvényteleneket kértek. A kémeknek beszervezett amerikaiak sorsa egy cseppet sem érdekelte őket. „Az oroszok mindig afféle eldobható, értéktelen kacatnak tartották azokat az amerikaiakat, akik nekik kémkedtek – mondja Martin. – Az a tény tehát, hogy az alkudozás során az oroszok Aldrich Amest és Robert Hanssent is fel akarták venni a

cserelistára, nekem azt sugallja, hogy még mindig valamilyen értéket láttak bennük. Az oroszok feltehetően azért akarták visszakapni őket, hogy megtudják, hogyan kapták el őket, hogyan fedték fel a kilétüket, hogyan tartóztatták le őket és emeltek vádat ellenük, mert csak így tudták volna a lebukásuk körül keringő minden kétséget eloszlatni. Tudni akarták, hogy vannak-e még olyan vakondok a szovjet rendszerben, akik az amerikaiaknak és a szövetséges hírszerző szerveknek dolgoznak, és akik lebuktatták Amest és Hanssent.” Ez olyannyira igaz volt, hogy az FBI az 1990-es évek végén még értesült arról, hogy az SZVR „az egyik, az USA-ban akkreditált orosz újságíró segítségével próbálta felvenni a kapcsolatot Amesszel a börtönben” – meséli Rochford. Az FBI úgy véli, hogy az oroszok még akkor is készségesek voltak, amikor a kémkedéséért elítélt volt CIA-s tiszt, Harold James Nicholson pénzt kért tőlük, „mert az SZVR úgy gondolta, hogy még a börtöncellájából is olyan értékes információkhoz juthatnak a kémtől, amelynek segítségével megtalálhatják az Oroszországban lévő vakondot” – mondja Rochford. Az oroszok próbálkozásait látva az FBI most már minden esetben visszautasítja a média megkereséseit, hogy interjút készíthessenek Amesszel. És mivel úgy gondolják, hogy az oroszok Hanssennel is megpróbálják felvenni a kapcsolatot, ezért az Iroda különleges végzést hozott, amely nyomán a két elítélt kém heti egy óra kivételével elzárásban tölti a büntetését, teszi még hozzá Rochford. Az oroszok azzal, hogy bevették volna őket is a kémcserébe, gyakorlatilag meghúzták felettük a harangot, mondja Martin. „Ha bármelyik szövetségi bíróságon az ügyük felülvizsgálatát kérik, például kérelmet nyújtanak be, hogy helyezzék őket szabadlábra vagy próbára bocsátást kérnének, esetleg elnöki kegyeimért folyamodnának, a kormány most már könnyűszerrel mondhatja, hogy semmilyen körülmények között ne engedjék szabadon őket, mert még mindig jelentős értéket

képviselnek az orosz titkosszolgálat számára – mondja Martin. – Az oroszok tehát balga módon saját maguk verték be az utolsó szöget Ames és Hanssen koporsójába, és ők ketten már soha többet nem jönnek ki onnan. Pedig normális esetben ez történt volna, de hiába gondolják úgy a jövőben, hogy egy adott pillanatban a politikai légkör megváltozott, ezért akár ki is szabadulhatnának, az oroszok ezt a lehetőséget örökre eljátszották.”

31. FEJEZET GERONIMO 2010 decemberében a CIA tájékoztatta az FBI-t, hogy egy rendkívül értékes terrorista célpont került a célkeresztjükbe. A legmagasabb szintű titkosítás miatt kezdetben még azt sem árulták el az FBI-nak, hogy a célszemély kicsoda. A Nemzetbiztonsági Tanács ülésein részt vevő Mueller azonban akkor már tudta, hogy Oszama bin Ladenre bukkantak rá. Ettől a pillanattól fogva az FBI ügynökeinek kulcsszerep jutott abban, hogy az amerikai haditengerészet SEAL-kommandósait kiképezzék a küldetésre, és egyben megtanítsák őket arra is, hogy gyűjtsenek bizonyítékokat az al-Káidáról, amint bejutottak az Oszama bin Ladent rejtő házba. Oszama bin Laden búvóhelyéről, a pakisztáni fővárostól, Iszlámábádtól mintegy 50 kilométerre lévő Abbotabadban álló házról az amerikaiak még 2002-ben jutottak információhoz, amikor vízbemerítéses technikával kihallgatták Abu Zubajadot. Ő árult el információkat bin Laden futárairól, és olyan információkat is kiadott, amelyek nyomán végül sikerült elkapni Ramzi bin al-Shibet, aki bin Laden legbelső köréhez tartozott. Némi kínvallatás után Abu Faraj al-Libi, az al-Káida egyik magas rangú, Oszama bin Ladennel is kapcsolatban álló közvetítője még több részletet árult el a futárokról. Az Abu Zubajadtól és bin al-Shibtől kapott nyomon haladva jutottak el aztán Khalid sejk Mohamedig, a 2001. szeptemberi merényletek kitervelőjéig. Miután KSM-et is vízbemerítéses kihallgatásnak vetették alá, megerősítette bin Laden legfontosabb futárának személyazonosságát, de azt tagadta, hogy a férfi az al-Káida tagja lett volna, s ezzel felkeltette a gyanút, hogy egy valóban fontos személyről lehet szó. Ezeken, illetve a máshonnan kapott nyomokon elindulva a CIA minden erejével bin Laden legfőbb futárára összpontosított, aki az Abu Ahmed al-Kuwaiti álnevet használta. 2010-ben végül a futár felvett egy olyan

mobiltelefont, amelyet az NSA-nak sikerült bemérni, és hajszálpontosan meghatározták a tartózkodási helyét. A megfigyelőegységek és egy RQ-170 lopakodó robotrepülőgép segítségével a CIA ezután 2010 augusztusában egészen addig a házig követte, ahol 2005 óta Oszama bin Laden rejtőzött. Természetesen a haditengerészet SEAL és Delta Force egységei szorosan együttműködtek az FBI Taktikai Bevetéseket Támogató Központjával, hiszen ebből a központból kapták azokat a felszereléseket, amelyekkel gyorsan be lehetett hatolni a házba, illetve amelyekkel a radioaktív sugárzást és a biológiai vagy vegyi fegyvereket fel lehetett fedezni. „A SEAL kommandósainak nincs sok idejük a küldetés teljesítésére – mondja Louis Grever. – A legtöbb esetben ellenséges területen mozognak. Éppen ezért megpróbálunk olyan dolgokat készíteni nekik, amelyeket meglehetősen gyorsan, titokban vethetnek be, és nem is túl kockázatosak.” Afganisztánban az FBI-ügynökök képezték ki a támadásra kijelölt 6. SEAL-csapatot, hogy mire figyeljenek behatolás közben és hogyan kezeljék az elhozott anyagokat. Addigra ugyanis már az FBI Terrorelhárító Részlege is tisztában volt a célponttal. „Gyorsan felmarkolnak egy tárgyat, zsákba dugják, felcímkézik, bedobják egy konténerbe, lezárják és repülőgépre teszik” – magyarázza egy hírszerző tiszt. Mire a SEAL-egység lecsap a célszemélyre, addigra „már vagy több százszor elpróbálták és begyakorolták az egészet – mondja. – Álmukból felverve is képesek rá. Tudják, hogyan gyűjtsék be a valóban fontos tárgyakat. Ugyanakkor arra már nem volt idejük, hogy minden fiókba benézzenek és minden rejtett zugot átkutassanak.” Az is felmerült, hogy egy földi egységet küldenek bin Laden meggyilkolására, de a CIA és a SEAL úgy döntött, hogy a helikopteres behatolás a legbiztonságosabb. „Azért helikopterrel közelítették meg a célt, mert nagy

erőkkel akartak nagyon gyorsan támadást intézni a célpont ellen, és fent kellett tartani a gyors evakuálási lehetőséget – állítja a terrorelhárítással foglalkozó egyik forrás. – Könnyen belopózhatott volna egy csapat, de feltehetően nem tudtak volna titokban annyi embert eljuttatni a Pakisztán szívében lévő helyre, hogy az elég legyen a támadáshoz.” Ha az amerikai támadás a földről indul, akkor bin Laden emberei könnyen eltorlaszolhatták volna a bejáratokat a SEAL kommandósai elől azzal, hogy gázolajat locsolnak szét és meggyújtják. „Ezért született az a döntés, hogy jobb lesz, ha felülről ereszkednek le kötélen, és ezzel megmaradna a lehetőség arra is, hogy nagyon gyorsan evakuálni tudjanak mindenkit” – mondja a hírszerző tiszt. A rajtaütésre 2011. május 2-án került sor, pakisztáni idő szerint éjjel egy órakor. A támadás során az egyik Black Hawk helikopter rotorja leállt és emiatt kényszerleszállást kellett végrehajtani, ami után a gép üzemképtelenné vált. A kéttucatnyi SEAL-kommandós az eredeti tervtől eltérően már nem tudott kötélen leereszkedni a főépület tetejére. Ehelyett a földről kellett támadást intézni az épület ellen és eközben berobbantották a bejáratokat. A robbanások vakító fénye és zaja a bent lévőket megbénította és összezavarta. Az Obama elnök által aláírt, a titkos küldetést engedélyező parancsban az szerepelt, hogy a SEAL-egységek öljék meg bin Ladent, „hacsak nem a megadást jelző teljesen egyértelmű pozíciót vesz fel – mondja a hírszerző tiszt. – Előre lehetett tudni, hogy a legkisebb lyukon is megpróbál majd kislisszolni, és eközben habozás nélkül hajlandó lesz kioltani bármelyik SEALkommandós életét. A végeredmény OBL kezében volt [a hírszerzésen belül ez volt Oszama bin Laden fedőneve], ő pedig nem volt hajlandó megadni magát.” Miután egy SEAL-katona egy golyót eresztett bin Laden bal szemébe és a mellkasába, a csapat értesítette a Fehér Házat, hogy Geronimo – ez volt bin Laden kódneve – halott. Négy

másik embere is meghalt és bin Laden egyik feleségét, aki berohant a harmadik emeleten lévő hálószobába, hogy megvédje a férjét, lábon lőtték. A 38 percen át tartó rajtaütés során a SEAL-egység tagjai levették bin Laden ujjlenyomatát egy szkennerrel, amely az adatot továbbította az FBI-nak. De a régimódi módszerrel is vettek ujjlenyomatot tőle, egy görgős tintapárna segítségével. Az FBI korábban azt gondolta, hogy bizonyos dokumentumokon bin Laden ujjlenyomatait fedezték fel, de kiderült, hogy az ujjlenyomatok nem stimmelnek. Bin Laden azonosítása így kizárólag úgy történt, hogy a DNS-profilját összevetették a rokonai DNS-ével, illetve egy arcfelismerő szoftver segítségével az arcát is azonosították. Miután lelőtték, a házban tartózkodó egyik felesége is azonosította, és később az al-Káida kiadott egy közleményt, amelyben bosszút esküdtek vezetőjük haláláért. 2001. szeptember 11-e után az FBI-ra hárult az a feladat, hogy őrizze mindazokat az anyagokat, amelyeket az amerikai terrorelhárító akciók során szerte a világon begyűjtöttek. Ezzel lehet biztosítani, hogy a bizonyítékok kezelése és sértetlensége mindvégig dokumentálva legyen, ha egy gyanúsítottat az Egyesült Államokban vagy bárhol másutt a világon vád alá helyeznek. Ezen felül az FBI az ujjlenyomatok, a DNS-minták és a kézírások elemzésének első számú hivatala is. Az FBI Laboratóriuma több mint 100, bin Laden házából elhozott tárgyat vett lajstromba. Többek között különféle dokumentumokat, így bin Laden leveleit és kézzel írt feljegyzéseit, vállról indítható fegyvereket és kézi lőfegyvereket, digitális mikromeghajtókat, laptopokat és számítógépes merevlemezeket, CD-ket, DVD-ket és mobiltelefonokat. Ha az anyagokat kinyomtatták volna, akkor az egy kisebb főiskolai könyvtár állományát tette volna ki. A DVD-ken videók voltak, amelyeken bin Laden volt látható, amint a róla készült tévés híreket nézi. De a lefoglalt DVD-ken megtalálták az al-Káida által készített propagandafilmek kivágott jeleneteit is, amelyekből

kiderült, hogy ezek szigorúan egy előre megírt forgatókönyv alapján készített felvételek voltak. Bin Laden a felvételek előtt kiszőkítette és megnyírta a szakállár, majd addig ismételgették a felvételeket újra meg újra, amíg az időzítést és a világítást tökéletesnek nem találta. A CIA utasítására az FBI az anyagról készített másolatokat vagy fényképeket átadta a CIA Terrorelhárító Központjának és más ügynökségeknek is, amelyek nyomok után kutatva böngészték át ezt a kincsesbányát. „A dokumentumokon akár ujjlenyomatok is lehetnek – magyarázza egy kémelhárító tiszt. – A szerteszét heverő médiaeszközökön is találni ujjlenyomatokat, akár még DNSmintákat is. Sokan hagynak DNS-mintát egy-egy tárgyon, amikor megfogják ezeket.” „Mindent összevéve ez egy CIA-akció volt – állította egy hírszerző forrás egy nappal a rajtaütés után. – Ők kaptak lehetőséget, és ilyenkor az ő kezükben van a döntés arról, hogy az akció hogyan zajlik majd le. A legtöbb esetben, ha az ügynek belföldi vonatkozása van, vagy az Egyesült Államokat érinti és valamilyen fenyegetés is kapcsolódik hozzá, akkor az vagy az FBI vagy a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) hatásköre. Ha azonban egy tengerentúli vagy külföldi begyűjtési akcióról van szó, akkor azt vagy a CIA intézi, vagy a Külügyminisztérium kiadja a munkát egy baráti titkosszolgálatnak. Semmiképpen nem akarjuk ugyanis, hogy valami balul üssön ki Norvégiában vagy a Fülöp-szigeteken. Ha pedig olyasféle hadszíntéren történik valami, ahol a más nemzetekkel közös parancsnokságnak van valamiféle érdekeltsége, vagy többek is aktív szerepet játszanak az ügyben, ott a hadsereg lép közbe.” Bin Laden ruhájába varrva a kommandósok ötszáz eurót találtak, valamint két telefonszámot. Miután azonban kiszivárgott a sajtónak a két telefonszám léte, a hírszerző tisztek már óvatosabban osztották szét az anyagot a különféle ügynökségeknek.

„A telefonszámok felfedezésének kiszivárgása egyben lehetetlenné tette, hogy ezeket bármilyen módon felhasználhassuk – mondja az előbbi hírszerző tiszt. – Idő kell ahhoz, hogy lenyomozzuk és követni kezdjük a telefonszámokhoz tartozó embereket. És a telefonszámokkal van még egy baj: viszonylag könnyű megszabadulni tőlük és megszakítani minden kapcsolatot azzal a korábbi számmal.” Az FBI és a CIA mellett még az NSA és a Védelmi Hírszerzési Ügynökség is kap másolatokat az anyagokból és ők is ellenőrzik a nyomokat. „Ezek az ügynökségek összevetik a megszerzett adatokat a saját adatbázisaikkal: felbukkan-e valamiféle jelzés; előkerül-e egy adott telefonszám valamilyen korábbi üggyel kapcsolatban; találkoztunk-e már ezekkel a nevekkel? És innen fogva minden egyes nap összeülnek ezek a szervezetek és egyeztetik az eredményeket. Elmondják, hogy ezt meg ezt találták, miközben a vezető szerep ebben a munkában a CIA-ra hárul, és az ügynökség feladata az, hogy ami később a hírszerzési jelentésekbe bekerül, az egyeztetett és ellenőrzött információ legyen, és a jelentés a megfelelő ügynökséghez jusson el, például az FBI-hoz, amely később ennek alapján tudja a megfelelő akciót végrehajtani.” Kiderült, hogy az al-Káida Achilles-sarka az volt, hogy a szervezet kénytelen volt kommunikálni. A megszerzett anyagokat átvizsgáló elemzők azt fedezték fel, hogy bin Laden a lebukást úgy próbálta elkerülni, hogy a helyi al-Káida vezetőknek szóló utasításait apró számítógépes memóriakártyákra töltötte le. Ezeket az elektronikus kütyüket a futárok szállították el azoknak, akiknek ezeket az üzeneteket aztán e-mailen vagy más elektronikus eszközön keresztül továbbítani kellett a címzettekhez. „Ez a módszer rendkívül hatékonyan akadályozta meg, hogy a házából bármiféle elektronikus kommunikáció menjen ki, ennek ellenére ez lett bin Laden sebezhető pontja – mondja a

hírszerző tiszt. – Ha az ember egy szervezett csoportot akar létrehozni, akkor kommunikálnia kell. Bin Laden a házában megfogalmazott egy parancsot és a futárok ezt valamiféle elektronikus adathordozón elvitték, majd ezt az üzenetet emaillé vagy valamilyen közvetlenül kommunikálható formává alakították át.” „Noha az üzenetek címzettjei között akadt olyan, aki megkérdőjelezte, hogy valóban a vezetőjüktől kaptak-e valódi üzenetet, nemigen volt más választásuk, mint hogy az üzenetben leírtak szerint cselekedjenek” – állítja egy másik hírszerző. És most, a megkaparintott anyagok segítségével a különféle ügynökségeken dolgozó elemzők képesek lesznek ezeket az üzeneteket visszanyomozni egyes személyekig, s őket megfigyelés alá helyezik. „Valódi nyomok kerültek a kezünkbe, telefonszámok, digitális adatok, amelyeket össze tudunk kapcsolni egy olyan aprócska információval, amelyet valamilyen lehallgatott beszédben csíptünk el, vagy valamelyik forrásunktól hallottuk – mondja egy terrorelhárítással foglalkozó tiszt. – Ezt most egészen bin Ladenig tudjuk visszavezetni, és látjuk, ahogyan a szálak összekapcsolódnak. Eddig nem is sejtettük, hogy mennyire hatékonyan működtek ezek a futárok. Ők szállították az információt elektronikus eszközökön, majd ők rakták fel online az infókat.” A DHS szinte rögtön riasztotta a rendőri erőket, hogy bin Laden merényletet fontolgatott a vasút ellen, a 2001. szeptemberi merényletek tízedik évfordulóján. „Mi még több forrást kutatunk fel, ők egyre több hírszerzési infót szereznek be a célszemélyekről, és a menet közben felmerülő lehetőségek nyomán új célpontok tűnnek fel a célkeresztben. De hónapokba, sőt akár még évekbe is telhet, amíg rájövünk, hogy az egész akció kiindulópontja az az információ volt, amelyet még két évvel korábban szereztünk az eredeti helyszínen, annak az akciónak a során, amit mi a

szakzsargonban az érzékeny helyszín kiaknázásának (Sensitive Site Exploitation) nevezünk” – véli a terrorelhárítással foglalkozó szakember. Ez a folyamat sokban hasonlít ahhoz, amelynek a végén eljutottak bin Ladenhez. „A folyamat elején a kihallgatásokon szerzett információk sokban hasonlítottak a mostaniakhoz. Akkor is előfordult, hogy az első információk még nem álltak össze – mondja a hírszerző tiszt. – De idővel összeállnak egy képpé. Ebben az esetben a futár beazonosítása vezetett el a célszemélyhez.” Két nappal a rajtaütés után a CIA igazgatója, Leon Panetta elismerte az NBC csatorna egyik műsorvezetőjének, Brian Williamsnek, hogy a CIA a bin Laden elfogásához vezető információk egy részét intenzív kihallgatási módszerek, többek között vízbemerítéses módszer segítségével szerezte meg. A rajtaütés nyomán az al-Káidának nem maradt a közvélemény előtt is jól ismert vezetője, ez pedig a szervezet létét sodorta veszélybe. „Nem hiszem, hogy akad olyan karizmatikus vezető, aki Oszama bin Laden helyébe lép – mondja Art Cummings. – Hosszú távon ez viszont igencsak veszélybe sodorhatja a szervezet jövőjét. Mostanra sokkal szétesőbbé vált a szervezet, mintsem hogy az egész világot átfogó központosított szervezetként működjön, amely egy nagy támadásra készül. Az al-Káida visszahúzódott és a céljai sokkal szerényebbek lettek.”

32. FEJEZET A LEGNAGYOBB VESZÉLY Amikor visszatekint az FBI élén töltött tíz évére, Robert Mueller még emlékszik arra, hogy milyen félelmekkel vágott bele a feladatba. Az Igazságügyi Minisztérium bűnügyi osztályának vezetőjeként gyakran csak nagy nehézségek árán tudott információt szerezni az FBI-tól, mert az Iroda számítógépes rendszere katasztrofális állapotban volt. A Ruby Ridge-nél és a Wacóban tapasztalt hiányosságok is megrémítették. Ráadásul már csak az igazgatói kinevezése után közölték vele, hogy az olyan népszerű programok, mint például a Microsoft Word, az FBI számítógépein nem használhatók. De mindezek nem voltak összemérhetőek azzal, amit 2001. szeptember 11-én tapasztalt, amikor is rá kellett döbbennie, hogy mennyire keveset tud az FBI a lehetséges terroristáról, és az információs rendszere még mindig jórészt papíralapú. „Bármire is számítottam, azt szeptember 11-e többékevésbé zárójelbe tette – vallja meg nekem Mueller ritkán adott interjúinak egyikében. – Hiába gondoltam valamit arról, hogy mi lesz a dolgom, ez nem feltétlenül esett egybe azzal, amit valójában csinálnom kellett. Már amikor ide jöttem, tisztában voltam azzal, hogy lesznek információtechnológiai problémáink. És aggasztott, ahogy a Ruby Ridge-i vagy a wacói kérdést kezeltük, az, hogy a parancsnoki lánc nem volt elég egyértelmű. Némileg nyugtalanított az is, hogy feltehetően nem mindig a legmegfelelőbb embereket küldtük a pályára az országos jelentőségű ügyekben. Tudtam persze, hogy a terrorizmus nagy jelentőségű kérdéskör, de nem számítottam arra, hogy néhány nappal később már ennyire fontos lesz.” Az FBI központ 7. emeletén lévő irodája melletti konferenciateremben zajlik az interjú: Mueller ingujjban van, a fehér pamutszövetből készült inghez egy meglehetősen halványszínű, Brooks Brothers nyakkendőt kötött. Noha jóképű

férfi, leginkább mégis parancsoló jelenléte nyűgözi le a beszélgetőtársat. Egy FBI-ügynök viselkedését elegyíti egy ügyész megjelenésével, ami nem is csoda, hiszen korábban az volt. Szeptember 11-e után az első számú feladat az lett, hogy megváltoztassa az FBI gondolkodását: a támadások megakadályozása legyen a legfőbb cél, a támadók letartóztatása csak ezek után jöhet. „Noha az amerikai közvélemény azt gondolta, hogy mi igazából abban vagyunk jók, hogy a terrorista támadásokat követően nyomozzunk, és néhány merénylet meghiúsítását is a mi javunkra írták, addig a tevékenységünk egyetlen mérőszáma szeptember 11-e után az lett, hogy mennyire vagyunk képesek a merényleteket megakadályozni – mondja Mueller. – Már nem volt elég, hogy az eseményekre reagáljunk, már azt is tudnunk kellett, hogy hol van a fenyegetés, nekünk kellett meghatározni, hogy a kirakós játékból hol hiányoznak a darabkák, és az üres helyeket nekünk kellett kitölteni a források felkutatásával, és a lehetséges merényleteknek elébe menve nekünk kellett titkos módon megszerezni az infókat.” Ehhez azonban szorosabb együttműködésre volt szükség a CIA-val és a NSA-val. Mára, jegyzi meg Mueller, az FBI több mint 100 ügynökét rendelte ki a CIA mellé. Cserébe a CIA minden területi FBI-iroda és közös akciócsoport mellé kijelölt egy CIA-s hírszerző tisztet. Szeptember 11-re visszatekintve Mueller kiemeli, hogy milyen nagy eredményt ért el a CIA azzal, hogy eljutott Khalid sejk Mohamedig és Abu Zubajadhig, mivel „az Egyesült Államok biztonsága igen nagy mértékben megerősödött az akciók nyomán”. A CIA-tól származó információk vezettek egy sor olyan letartóztatáshoz, amelyeket az FBI hajtott végre, jegyzi még meg Mueller. Manapság a legnagyobb veszélyt egy tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás jelentené. „Az atomcsapás lehetősége meglehetősen csekély, de soha

nem szabad ezt nullának tekinteni a támadással okozható pusztítás nagysága miatt – mondja Mueller. – Egy sugártámadás lehetősége már közel sem ennyire elképzelhetetlen, mert viszonylag könnyű sugárzó anyaghoz jutni és ebből egy a radioaktivitás hatására felrobbanó szerkezetet összerakni. Noha a pusztítás közel sem lenne akkora, mint egy atombomba esetében, a veszély ennek ellenére most is fennáll.” Olyannyira, hogy dr. Vahid Majidi, az FBI Tömegpusztító Fegyverek Igazgatóságának (Weapons of Mass Destruction Directorate) vezetője azt állítja, hogy 100% annak a valószínűsége, hogy az Egyesült Államokat valamikor a jövőben tömegpusztító fegyverrel fogják megtámadni. Ezt a támadást külföldi terroristák fogják végrehajtani, esetleg magányos farkasok, akik terroristának csaptak fel, de az sem elképzelhetetlen, hogy bűnözők lesznek majd a támadók, mondja Majidi. Mueller szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy vegyi, biológiai vagy radioaktív fegyvert vetnek be, nem pedig atomtöltetet. Majidi mindehhez hozzáteszi azt is, hogy az amerikai hírszerzéshez minden évben több száz olyan jelentés fut be, amelyek szerint külföldi terroristák tömegpusztító fegyverhez jutottak. Amikor az amerikai csapatok megszállták Afganisztánt, olyan nyomokat találtak, amely szerint az al-Káida egy Majidi szerint „éppen születőben lévő” tömegpusztítófegyverprogramon dolgozott és ennek során vegyi és biológiai fegyvereket akartak előállítani. Minden más esetben azok a jelentések, amelyek szerint tömegpusztító fegyverek jutottak külföldi terroristák kezébe, megalapozatlannak bizonyultak. Ennek ellenére Majidi igazgatósága minden évben több mint egy tucat olyan esetet vizsgál ki az Egyesült Államokban, amikor bűnözők próbálnak tömegpusztító fegyvert használni. 2008-ban például az FBI letartóztatta Roger Bergendorffot, akinél ricint és anarchista könyveket találtak.

A ricin olyan szer, amely a sejtek számára létfontosságú fehérjeszintézist blokkolja. Az, akinek a szervezetébe belélegezve vagy szájon át ricin jut, annak a mája, veséje és lépe néhány nap múlva leáll, és az illető meghal. „Teljesen felesleges azon morfondírozni, hogy egy tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás esélye alacsonye vagy magas, mert ez a lehetőség minden pillanatban 100%-on áll – mondja Majidi. – Láttunk már rá példát a múltban és fogunk látni a jövőben is. Lesznek támadások, amelyekben vegyi, biológiai vagy sugárfegyvereket vetnek majd be.” Még ha egy ilyen támadás során nem is halnak meg nagy számban emberek, a pszichológiai hatás akkor is szörnyű lehet. „Egy magányos farkas az éjszaka leple alatt, a saját kis laboratóriumában csekély mennyiségű anyaggal is elő tud állítani olyan szereket, amellyel néhány emberben kárt tenne, ugyanakkor az amerikai pszichére szörnyű csapást mérne” – mondja Majidi. Ez az a lehetőség, ami éjszakánként nem hagyja aludni Muellert sem. „A legnagyobb veszélyt azok az emberek jelentik, akik valamilyen módon kapcsolódnak Amerikához, akik értik az Egyesült Államok életét, akik önmagukban vagy másokkal együtt viszonylag szabadon beutazhatnak az országba, és az országon belül is tudnak ide-oda utazgatni” – mondja. Újabb fenyegetést jelent egy olyan kibertámadás, amely az amerikai infrastruktúrát iktatná ki. „Azt hiszem, előbb vagy utóbb valaki átjut majd, és az erőművek számítógépeit megtámadva kiiktatja a villamoshálózatot – véli Mueller. – Ugyanakkor egy sor ország, többek között Kína, Oroszország, Irán és pár hozzájuk hasonló állam a jövőben adatszerzési célból fog támadásokat intézni az amerikai kormányzati és nem kormányzati szervek ellen. A támadás következő hulláma ez lesz.” A posztján eltöltött 10 év alatt Mueller állítása szerint „az FBI hosszú utat tett meg, hogy átlássuk a hírszerző közösséget

és mi is a részévé váljunk, s ehhez egyfelől tanulásra volt szükség, másfelől jobban kellett végezni a munkánkat, a hírszerzési információk megszerzését, elemzését és terjesztését. És az Irodának még mindig sokat kell tennie azért, hogy javítsa és fejlessze a tevékenységét, és megismertesse eredményeit a hírszerző közösség fennmaradó részével is.” „Ha valaki Amerikában valóban komolyan terrorelhárítással akar foglalkozni – folytatja Mueller –, akkor elengedhetetlen, hogy átlássa azt, hogyan működik a CIA, miféle információkkal rendelkeznek, és honnan szerzik be ezeket. De ugyanez vonatkozik a Nemzetbiztonsági Ügynökségre és a Védelmi Hírszerző Ügynökségre is.” Néhány magas beosztású FBI-tiszt igencsak meglepődött, hogy ebben a könyvben Louis Grever valamennyire betekintést engedett abba, hogy az Iroda hogyan végzi a titkos behatolásokat. Olyannyira, hogy az egyik Greverrel készített interjú során a sajtókapcsolatokért felelős FBI-ügynök közbevágott és megkérdezte Grevertől, hogy valóban helyes-e ezekről a titkokról beszélni, s tette ezt annak ellenére, hogy Grever beosztása mindössze egy fokkal alacsonyabb, mint az FBI igazgatóhelyetteséé. Grever azt felelte, hogy néhány lehallgatókészülék teljesítménye közel sem olyan érzékeny információ, mint ahogyan az első hallásra tűnik. Később pedig hozzátette, hogy Mueller mellett még más magas rangú FBI-tisztviselőkkel is konzultált, mielőtt a TacOpsról szóló történeteket felfedte. „Ha csak a könyvben olvasott információk alapján dolgoznak, akkor célpontjainknak nehéz, sőt szinte lehetetlen feladat lenne megakadályozni, hogy behatolhassunk a személyes terükbe – mondja Grever. – Az amerikai közvéleménynek jogában áll megtudnia, hogy a kormányszerveik mit csinálnak: mire költik a pénzt, és miért fontos, hogy ilyen eszközök legyenek a kezükben.” Amikor rákérdeztem, hogy miért állt Grever javaslata

mellé, hogy ezeket a legféltettebb titkokat is megismerhessem, Mueller tréfálkozva ezt felelte: „Az a véleményem, hogy már így is túl sokat mondott magának. – De aztán hozzátette: – Bármit is mondott, azt vállalom én is… Grever a diszkréció nagymestere.” Muellerről az FBI-on belül közismert volt, hogy igen sokra tartja Obama elnök intelligenciáját és a terrorelhárítás iránti elkötelezettségét, ugyanakkor igencsak elgondolkozott azon, hogy teljesítse-e az elnök parancsát, amikor Obama elrendelte, hogy Mueller repüljön Tucsonba, és személyesen vegye kezébe a Gabrielle Giffords képviselőnő elleni merénylet ügyében indított nyomozást, 2011 januárjában. Hoover igazgatósága óta nem fordult elő, hogy egy elnök személyesen beavatkozzon az FBI napi munkájába, és ezzel azt a látszatot keltse, hogy az Iroda a Fehér Ház befolyása alatt áll, és ez a befolyás politikai jellegű is lehet. Ráadásul Muellernek nem volt tapasztalata efféle nyomozások irányításában és kedve sem igen volt hozzá. A jelenléte azt hozná magával, hogy az ügyben nyomozó FBIügynököknek még azzal is időt kellene tölteniük, hogy őt tájékoztassák a nyomozás állásáról. Noha Mueller Obama parancsait nem tagadta meg, ő és a többi magas beosztású FBIvezető igyekezett távolságot tartani a belbiztonsági minisztertől, Janet Napolitanótól, aki Mueller szerint túlságosan a politika szemszögéből nézett minden ügyet. Mueller igazgatósága alatt két probléma merült fel. Az első az volt, hogy meglehetősen hanyagul ellenőrizték a nemzetbiztonsági felhatalmazások kiadásának folyamatát. A nemzetközi terrorista és kémkedési ügyekben ezeknek a felhatalmazásoknak az alapján lehetett adatokat szerezni arról, hogy bizonyos telefonhívások és e-mailek honnan hova futottak be és mikor. A sajtóban megjelent beszámolókkal ellentétben a nemzetbiztonsági felhatalmazás sem jogosítja fel az FBI-t arra, hogy a telefonbeszélgetéseket lehallgassa vagy az e-maileket elolvassa.

Az Igazságügyi Minisztérium felügyelője, Glenn A. Fine tábornok folytatta le azt a vizsgálatot, amelynek során a 2003 és 2005 között kiadott 293 felhatalmazás közül 22 esetben állapított meg hiányosságokat. Néhány esetben a felhatalmazást a nyomozásra megállapított időszak lezárulta után adták ki, és előfordult az is, hogy egy ügynök véletlenül rosszul adta meg a nyomozás alatt álló személy telefonszámának számjegyeit. De Fine külön is kihangsúlyozta a jelentésében azt, hogy az FBI szándékosan nem sértett meg semmiféle szabályt. Arra a megállapításra jutott, hogy leszámítva azokat az eseteket, amikor a felhatalmazást megadó szerv követett el hibákat, az FBI a legtöbb esetben nem jutott hozzá olyan információkhoz, amelyeket ne lett volna joga megszerezni. Mire a jelentés napvilágot látott, Mueller már nekilátott a felsorolt problémák kijavításának, így többek között létrehozott egy olyan internetalapú adatrendszert, amellyel jobban nyomon lehet követni a nemzetbiztonsági felhatalmazások sorsát, valamint egy új felülvizsgálati rendszert is bevezetett, és az ügynököket továbbképzésre küldte. „Fogalmam sem volt arról, hogy nem tartjuk be szóról szóra, betűről betűre azokat az eljárási szabályokat, amelyek ezeknek az adatoknak a megszerzéséhez szükségesek” – magyarázza Mueller. Mueller legnagyobb kudarcának azonban az FBI esetkezelő számítógépes rendszere (case management computer system) bizonyult, amelynek a papíralapú aktákat kellett felváltania. A legtöbb kormányszervhez hasonlóan az FBI is úgy döntött, hogy a készen kapható szoftverek nem lesznek megfelelőek kiindulási pontnak, s ezért úgy határoztak, hogy az Iroda maga fogja feltalálni a spanyolviaszt, és a semmiből építi fel az új rendszert. De az FBI-nak soha nem volt világos elképzelése arról, hogy mit is szeretne, és minduntalan megváltoztatta a kívánalmait. 2008 decemberében Mueller Chad Fulghamet tette meg az FBI új informatikai vezetőjének. „320 FBI-munkatárs dolgozott

az új programon – meséli Fulgham. – Soha ilyet még nem láttam. Túl sok volt a dudás a csárdában.” Fulgham leegyszerűsítette és hatékonyabbá tette a közbeszerzési folyamatot, és leállította a fejlesztést addig, amíg a legfontosabb kérdésekben dűlőre nem jut az Iroda. Azzal számol, hogy a nehézségeken hamar túljutnak és 2011 végére a rendszer teljesen működőképes lesz. „A virtuális aktakezelő rendszer létrehozásának első körében még nem akadékoskodtam – meséli Mueller. – És a problémákra csak a legutolsó körben figyeltem fel, amikor a beszállítónak a második szakasz végén már üzembe kellett volna állítani a teljesen üzemkész rendszert. De most végre már azt látom, hogy a jó úton járunk.” Ezt a kudarcot leszámítva Muellernek sikerült a szervezetet felforgatva egy rendkívül hatékony terrorelhárító fegyvert kovácsolni az Irodából. Az FBI szinte havonta jelenti be, hogy ismét terroristákat tartóztatott le. Sok esetben az Iroda nem vár évekig, hogy ezeket az embereket valamilyen terrorista bűncselekmény vádjával bíróság elé lehessen állítani, hanem olyan kisebb súlyú bűncselekményekért emelnek vádat ellenük, amelyek miatt vagy évekre rács mögé kerülnek, vagy kiutasítják őket. És mindezek mellett Mueller igazgatóságának idején egyetlen törvénytelen vagy politikai okokból elkövetett visszaélésre sem derült fény. J. Edgar Hoovertől és William Sessionstől eltérően, Mueller soha nem élt vissza a beosztásával. És Louis Freehtől eltérően, Mueller soha nem adta áldását olyan balul elsült akciókra, amelyek aláásták az FBI tekintélyét és akadályozták a nyomozást. Noha William Webster a kémek és a maffia elleni FBI-nyomozások hatékonyságát nagyban erősítette, addig elmondható, hogy Hoover óta egyetlen igazgató sem gyakorolt akkora pozitív hatást az Irodára, mint Mueller. Hoover visszaélései miatt a Kongresszus 1968-ban elfogadott egy olyan törvényt, amely szerint az FBI-igazgatókat

az elnök ajánlására a képviselőház szavazza meg, az igazgató mandátumát pedig 10 évben korlátozták. Mueller lesz az első olyan igazgató, aki ezt a 10 évet maradéktalanul ki is tölti. Hoovert leszámítva senki nem szolgált nála hosszabb ideig az Iroda élén. Mielőtt 2011 szeptemberében a mandátuma lejárt volna, Obama elnök kérésére Mueller beleegyezett, hogy további két évre még az igazgatói székben marad, ha ezt a Kongresszus is jóváhagyja. Muellert teljesen megdöbbentette a kérés, hogy a tízéves mandátum lejárta után is maradjon a posztján. Néhány napnyi gondolkozási idő után azonban igent mondott. Az FBI-on belül akadt néhány ügynök, akit ez a fejlemény nem töltött el boldogsággal, mert szerették volna, ha az új igazgató megváltoztatja Muellernek azt a gyakorlatát, hogy a terepen tevékenykedő felügyelőknek hét év után vissza kellett térni a központba vagy le kellett mondani felügyelői rangjukról. Mint minden szervezetben, itt is akadt néhány ügynök, aki csak a saját jólétét nézi és a szervezet érdekeit csak másodlagosnak tartja. A legtöbb ügynök azonban képes volt az átfogó képet is meglátni, és Mueller érdemének tudták be azt, hogy az FBI sikeresen akadályozott meg merényleteket és gondoskodott az ország biztonságáról szeptember 11-e után. Amikor először készítettem interjút Muellerrel hat hónappal a beiktatása után, fekete hajába alig néhány ősz hajszál vegyült. Ma már a haja ezüstösen csillog. A nyársat nyelt, egyenes tartás azonban megmaradt. Megkérdeztem tőle, hogy milyen tanácsokkal tud szolgálni a jövendő igazgatók számára. „Ismerd meg a szervezetet! – mondja Mueller. – Mert ennél hazafiasabb, elkötelezettebb, keményebben dolgozó, szakmájában élen járó és nagyobb tudású szervezetnek nem lehetsz a tagja. Ne riadj vissza kemény kérdésektől, és kompetens és nagy tudású emberekkel vedd körbe magad!”

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Feleségem, Pamela Kessler az életben és az újságírásban egyaránt társam. Pamela egykoron a The Washington Post riportere volt és ő a szerzője az Undercover Washington (Washington kémszemmel) című könyvnek, amely az ország fővárosában fellelhető, a kémkedéssel kapcsolatos helyeket mutatja be. Pam gyakran elkísért az FBI központjában, az Akadémián és a laboratóriumában folytatott kulcsfontosságú interjúkra. Tőle származnak a könyvben szereplő és a mű legjobb részeit adó, életszerű leírások. A kézirat első megszerkesztését is ő vállalta magára. Nagy áldás az élettől számomra, hogy Pam megajándékozott szeretetével, bölcs észrevételeivel és soha nem lankadó támogatásával. Hálás vagyok immár felnőtt gyermekeim: Rachel és Greg Kessler szeretetéért és támogatásáért is. Mostohafiam, Mike Whitehead is hűséges és fáradhatatlan tagja volt ennek a csapatnak. Korábbi könyveimhez hasonlóan, Mary Choteborsky, a Crown kiadó főszerkesztője most is remek tanácsokkal látott el, és a kézirat végső változatát is ő szerkesztette meg, briliáns módon. Ha egy könyv kiadásáról van szó, akkor Maryhez és csapatához nincsen fogható. Nagy szerencsém, hogy ügynökömnek tudhatom Robert Gottliebet, a Trident Media elnökét. Robert 1991 óta irányítja írói karrieremet, azóta nem lankad támogatása, és azóta nem fogy ki a bölcs tanácsokból. Az FBI példátlan módon tárulkozott ki előttem a könyv megírása során. Hálás vagyok az FBI igazgatójának, Robert S. Mueller III-nak, az FBI sajtóosztályát vezető igazgatóhelyettesnek, Michael Kortannak és Susan McKeenek, az Iroda sajtóosztályáról, amiért mindent elkövettek, hogy segítségemre legyenek. A Volt FBI Ügynökök Társasága (Society of Former FBI

Agents) a 135 ügynök szóbeli visszaemlékezéseiből készült leiratokat bocsátotta a rendelkezésemre, köztük olyanokét is, akik még a ‘60-as évek elején a Rudolf Abel-ügyön dolgoztak. Ezért hálás vagyok Sean McWeeneynek és Craig Dotlónak. Egykori és jelenleg is dolgozó FBI-ügynökök százai osztották meg tapasztalataikat és meglátásaikat velem, hogy a könyv elkészülhessen. Hálával tartozom nekik is.

Robert S. Mueller III az FBI igazgatója. Álmatlan éjszakáin azon gondolkodik, vajon mi következik: tömegpusztító fegyverrel támadnak legközelebb az Egyesült Államokra, vagy amerikai repülőgépeket térítenek el újra.

A virginiai Quanticóban lévő FBI Akadémián az ügynökök 116 órás lőfegyver-kiképzést kapnak.

A leendő ügynökök 176 órás gyakorlati képzés sajátíthatják el a nyomozáshoz szükséges ismereteket.

során

Cynthia Deilte ügynök olyan Ku-Klux-Klan tagokat üldöz, akik még az 1960-as években öltek meg feketéket.

John L. Martin, az amerikai Igazságügyi Minisztérium kémelhárítási osztályának vezetője. Az orosz–amerikai kémcserét sikeresnek tartotta. 76 kém ellen emelt vádat. Az oroszok azt szerették volna, ha a kémcsere Robert Hanssenre és Aldrich Amesre is vonatkozik.

Karl Koecher, a CIA szervezetébe beférkőzött „vakond” és felesége, Hana, szexorgiákon vettek részt, hogy ott szerezzenek információkat a KGB részére, egészen addig, amíg az FBI kémkedésért letartóztatta és visszatoloncolta őket Prágába.

Az FBI-központ épületét a helyi építési szabályoknak megfelelően tervezték. Pennsylvania sugárútra néző homlokzata 7 emelet magas, míg az épület hátsó része már 11 emelet.

Vincent W. Foster, a Fehér Ház helyettes tanácsadója. Az FBI ügynökei tárták fel, hogy Hillary Clinton nagy nyilvánosság előtt megalázta őt, amikor már súlyos depresszióban szenvedett. Feltehetően ez váltotta ki, hogy az eset után egy héttel öngyilkosságot követett el.

Mike Rotchford ügynök sikeresen szervezte be az orosz Külföldi

Hírszerző Szolgálat egyik tagját, aki később leleplezte Robert Hanssent, az FBI soraiban megbúvó kémet.

Robert Hanssen, az oroszoknak kémkedő egykori FBI ügynök.

Az FBI az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat egyik tagjának több millió dollár értékű juttatást helyezett kilátásba.

Marilyn Monroe nem sokkal az után lett öngyilkos, hogy Robert F. Kennedy, az Egyesült Államok főügyésze – egy különleges ügynök, a Los Angeles-i irodát vezető William Simon autóját kölcsönkérve – titokban felkereste.

J. Edgar Hoover (jobbra), az FBI egykori igazgatója. Szinte már házastársi kötelékben élt helyettesével, Clyde Tolsonnal (balra). Nyaralni is magával vitte, sőt halála után a birtokát is őrá hagyta.

Arthur M. „Art” Cummings, az FBI nemzetbiztonsági nyomozásainak vezetője. Kevesen tudnak annyi titkot, mint ő.

Louis E. Grever 12 éven keresztül az FBI ügyvezető igazgatóhelyettese volt. Saját kifejezésével élve a „kormány által

megbízott betörőként” dolgozott, lehallgató készülékeket helyezett el maffiavezetők lakásaiban, korrupt kongresszusi képviselők, kémek és külföldi hírszerzők irodáiban és terroristák rejtekhelyein. Ha eközben rajtakapják, mint betörőt, akár le is puffanthatták volna.

A virginiai Quanticóban lévő Műszaki Fejlesztési Létesítményben telefonlehallgatásokhoz különféle eszközöket, poloskákat és nyomkövetőket fejlesztenek, valamint olyan érzékelőket és megfigyelő kamerákat terveznek, amelyek segítségével megfigyelhetik a célpontokat, és az eseményeket rögzíthetik. Az épület egyúttal az FBI TacOps – irodákba, lakásokba és nagykövetségekre behatoló különleges egységek – központja.

Megjegyzések [←1] Reno korábban Miam i állam főügy észe v olt.

Table of Contents ELŐHANG 1. FEJEZETTACOPS 2. FEJEZETOMERTA 3. FEJEZETA VÖRÖS RUHA 4. FEJEZETA TITKOS AKTÁK 5. FEJEZETBETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE 6. FEJEZETMÉLY TOROK 7. FEJEZETPROFILALKOTÁS 8. FEJEZETÉDES HÁRMAS 9. FEJHETVAKOND A CIA-BAN 10. FEJEZETTÖBB MARHAHÚST! 11. FEJEZETWACO 12. FEJEZETA TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG 13. FEJEZETVINCE FOSTER ÖNGYILKOSSÁGÁNAK TITKA 14. FEJEZETMEZEI ÜGYNÖKÖK 15. FEJEZETHANSSEN ELFOGÁSA 16. FEJEZETAZ „UTOLSÓ JELENTÉS” 17. FEJEZETA REJTÉLYES KÉSZPÉNZ 18. FEJEZET„MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT” 19. FEJEZETA HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS 20. FEJEZETA KÖZPONT 21. FEJEZETA VADÁSZAT 22. FEJEZETFELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES 23. FEJEZETA DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN 24. FEJEZETA PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE 25. FEJEZETBOTLÓZSINÓR 26. FEJEZETPARTI A JACHTON 27. FEJEZETKARÁCSONY 28. FEJEZETATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN

29. FEJEZETA HELYSZÍNELŐK 30. FEJEZETKÉMCSERE 31. FEJEZETGERONIMO 32. FEJEZETA LEGNAGYOBB VESZÉLY KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Megjegyzések

Table of Contents ELŐHANG 1. FEJEZETTACOPS 2. FEJEZETOMERTA 3. FEJEZETA VÖRÖS RUHA 4. FEJEZETA TITKOS AKTÁK 5. FEJEZETBETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE 6. FEJEZETMÉLY TOROK 7. FEJEZETPROFILALKOTÁS 8. FEJEZETÉDES HÁRMAS 9. FEJHETVAKOND A CIA-BAN 10. FEJEZETTÖBB MARHAHÚST! 11. FEJEZETWACO 12. FEJEZETA TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG 13. FEJEZETVINCE FOSTER ÖNGYILKOSSÁGÁNAK TITKA 14. FEJEZETMEZEI ÜGYNÖKÖK 15. FEJEZETHANSSEN ELFOGÁSA 16. FEJEZETAZ „UTOLSÓ JELENTÉS” 17. FEJEZETA REJTÉLYES KÉSZPÉNZ 18. FEJEZET„MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT” 19. FEJEZETA HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS 20. FEJEZETA KÖZPONT 21. FEJEZETA VADÁSZAT 22. FEJEZETFELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES 23. FEJEZETA DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN 24. FEJEZETA PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE 25. FEJEZETBOTLÓZSINÓR 26. FEJEZETPARTI A JACHTON 27. FEJEZETKARÁCSONY 28. FEJEZETATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN 29. FEJEZETA HELYSZÍNELŐK 30. FEJEZETKÉMCSERE

31. FEJEZETGERONIMO 32. FEJEZETA LEGNAGYOBB VESZÉLY KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Megjegyzések Table of Contents