Leleplezett érzelmek 9789633350256 [PDF]

Zitiervorschau

Paul Ekman

Leleplezett érzelmek Az arckifejezések és az érzelmek felismerése a kommunikáció és az érzelmi élet fejlesztéséhez

K

KE L L Y

A második kiadás alapján fordította: Paul Ekman: Emotions Revealed St. Martin’s Griffin, New York, 2007

Fordította:

P h e b y K r isz t in a

Szerkesztette:

Korrektúra:

H o rv á th Á g n e s

P a vlo vics T ijá n a

Borítóterv: zaka Borítófotó: www.donatkekesi.com Az alábbi személyek nélkül nem jött volna létre a könyv magyar kiadása: C z u c z o r M á r t o n , C sa n á d i P é t e r , S z a b ó G a b r ie l l a , S z a m o si G á b o r

Bért Boothe-nak, Steve Foote-nak, Lynne Huffmannek, Steve Hymannek, Marty Katznak, Steve Koslow-nak, Jack Masernek, Molli Oliverinek, Betty Pickettnek, Eli Rubinsteinnek, Stan Schneidernek, Joy Schulterbrandtnek, Hussain Túrnának és Lou Wienckowskinak, a National Institute of Mentái Health (Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet, USA) munkatársainak, valamint Róbert Semernek és Leó Siegelnek

ISBN 978-963-335-025-6 © Paul Ekman, 2007 © Hungárián edition Kelly Kft., 2011 © Hungárián translation Pheby Krisztina

Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 110975 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

Tartalomjegyzék

A magyar kiadás előszava

9

Köszönetnyilvánítás

13

Előszó

15

Bevezetés

17

Érzelmek határok nélkül

25

KETTŐ

Mikor kerülnek előtérbe az érzelmeink?

45

HÁROM

Érzelmi reakcióink megváltoztatása

71

Érzelmi magatartás

88

EGY

NÉGY ÖT

Szomorúság és gyötrelem

123

HAT

Düh

155

HÉT

Félelem és meglepődés

198

NYOLC

Undor és megvetés

225

KILENC

Kellemes érzelmek

246

TÍZ

Érzelmek és hazugságok

272

BEFEJEZÉS

Érzelmeinkkel együtt élni

292

Utószó

299

Arcolvasási teszt

303

Jegyzetek

325

Az illusztrációk készítői

345

MELLÉKLET

A magyar kiadás előszava „A világon senki más nem tanulmányozta olyan mélyen az arckife­ jezéseket, mint Paul Ekman. A Leleplezett érzelmek c. munkájában tisztán, élénken és érthetően mutatja be meglátásait az érzelmek nyílt és rejtett kifejezéseiről, melyekkel naponta több százszor talál­ kozunk, de gyakran félreértjük, vagy észre sem vesszük őket.

„ A Leleplezett érzelmek bemutatja Paul Ekman negyvenéves tudo­ mányos kutatómunkáját és józan eszét, bámulatos, és roppant hasz­ nos képet nyújt érzelmi életünkről.” John Cleese

Darwin óta senki sem járult hozzá akkora mértékben az emberi érzelmek kommunikációjáról meglévő tudásunkhoz, mint Paul Ekman. Remek összefoglalójában kitér az érzelmek kommunikáció­ jára és széles körű kihatásaira a pszichiátriai zavaroktól az interper­ szonális kapcsolatokon át a rendfenntartásig és az erőszakig. Bámu­ latos, jelentős könyv.” Róbert M. Sapolsky, a Stanford University professzora

„Paul Ekman az érzelmi kifejezések mestere, ez a könyv szakterü­ lete mestertára. Még azt is elárulja, hogy tudományos felfedezéseit miként hasznosíthatjuk a mindennapokban életünk javítására.” Joseph Ledoux, a New York University professzora

„Mekkora öröm, hogy Paul Ekman, a részletes arcelemzés úttörője segít meglátni mások érzéseit.” Frans de Waal, az Emory University professzora, a Jőtermészetűek c. könyv szerzője

Nemrég 19 éves lányunk tanulmányt írt a mai fiatalok drogfo­ gyasztásáról s a felnőttek világának viszonyulásáról. Amikor erről egy előadást tartott, motivációként a saját dühét azonosította. Dühös volt a tehetetlenségért, az önpusztításért, a társadalom nem­ törődömségéért. A hallgatósága szülőkből, tanárokból, diákokból állt. Többen dühösek lettek rá, mert érintve érezték magukat. Paul Ekman Leleplezett érzelm ek című könyvét olvasva értettük meg igazán ezt a történetet. Azt írja: „A düh motivál bennünket arra, hogy meg akarjuk változtatni a világot, hogy küzdjünk az emberi jogokért. Figyelmeztet minket, hogy akadályoztatva vagyunk.” Ezért írt erről a témáról a lányunk. És az előadáson a dühe dühöt szült. Aki szintén akadályoztatva érezte magát, az ugyancsak dühös lett. Persze nagyon sokan értékelték, amit tett, és tanultak belőle. Megtanulhattuk például, hogy a düh egy értékes érzelem, amely fontos hatással van mindnyájunkra. Az egész élmény erős érzelmi töltésű, mindenkit megmozgató történet volt. Nincs olyan történetünk, amiből kihagyható lenne az érzelem, és nincs olyan történet, amiből érdemes lenne kihagynunk az érzel­ mek azonosítását, kifejezését. Kutatások bizonyítják, hogy ha egy ember boldogtalan, elégedetlen, annak az egyik fő oka, hogy nem foglalkozik az érzelmeivel, nincs kapcsolata saját magával. Ekman könyve arra inspirál mindenkit, hogy tanuljunk az érzel­ mekről, kutassuk: hogyan tudjuk azokat felismerni magunkban és másokban, hogy gondolataink, cselekvéseink jó barátságban legye­ nek a megélt érzelmeinkkel. Ekman 40 éves tapasztalata és követ­

10

II

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

A MAGYAR KIADÁS ELŐSZAVA

keztetései hatalmas tudást biztosítanak számunkra, hogy tudato­ sabban reagálhassunk, hogy megválaszthassuk magatartásunkat, hogy érzékenyebbé, elfogadóbbá, óvatosabbá váljunk mások érzé­ sei iránt. Ekman biztatásával megerősít bennünket abban, hogy ne féljünk a megismeréstől, a felfedezéstől, a felismeréstől, arra báto­ rít, hogy úgy gondoljunk az érzelmekre, mint életünk minőségét megváltoztató részünkre, hiszen az érzelmek élhetőbbé, gazda­ gabbá, értékesebbé teszik életünket. Paul Ekman a Magyarországon korábban megjelent Beszédes hazugságok című könyve után egy lényeges, új elemmel örven­ dezteti meg olvasóit. A szerző célja, hogy segítsen minket érzelmi életünk megértésében és javításában. Míg eddig a kutatásait, ta­ pasztalatait bemutatva tanította az érzelmek felismerését, ebben a könyvében továbblépett, és konkrét, egyszerűen elsajátítható gyakorlatokat ír le, mutat be, amelyekkel elmélyíthetjük tudásunkat, fejleszthetjük az érzelmeink kezeléséhez, mások érzelmeinek elfo­ gadásához kapcsolódó készségeinket. Mit gondol? Mi köze Darwinnak az arckifejezések egyetemes­ ségéhez? Az érzelmeink kifejezése tanult, vagy velünk született képesség? Az arckifejezéseink egyetemesek, vagyis a világ minden pontján az azonos érzelmeket ugyanazok az arcizmaink fejezik ki? Másként fejezik-e ki különböző kultúrák a szomorúságot, a fájdal­ mat, a dühöt, a félelmet, a meglepetést, a megvetést, vagy éppen az örömöt? El tudjuk-e titkolni keletkező érzelmeinket? Egyáltalán, tisztában vagyunk-e azzal, ha az érzelmeink átveszik az irányítást szavaink, tetteink felett? Hosszú évek óta rendszeresen képzünk, fejlesztünk szervezeti vezetőket tréningeken, coaching folyamatok során, segítünk vál­ tozni személyes nehézségekkel küzdőknek önismereti csoportok­ ban. Amikor emberekkel foglalkozunk, gyakran kapunk az érzést, élményt kutató kérdéseinkre racionális gondolatot, következtetést, választ. És csodálkozást, ha újból feltesszük a kérdést: Mit élsz meg? Többször találkozunk azzal, hogy a résztvevők a közös munka során döbbennek rá, milyen érzelmek húzódnak meg bizonyos tetteik, cselekedeteik mögött. A csoportos fejlesztőmunkák során

pedig csoporttag társaik segítségével látnak rá társuk, partnerük, főnökük, beosztottjuk valós érzelmeire, vagy éppen a sajátjaikra. Örömmel fogadjuk, ha azt tapasztaljuk, hogy valaki egy „új forga­ tókönyvet ír”, és a jövőben másként reagál bizonyos helyzetekben. Paul Ekman előző és mostani könyve sokat segít, hogy eligazod­ junk az érzelmek „rejtelmeiben”, hogy jobban megértsük mind a saját működésünket, mind másokét, és hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre: Mit élsz meg? Hiszen - ahogy Ekman írja - igazából senki sem akarja, hogy érzelmeinket teljes mértékben kikapcsoljuk, kiiktassuk, mert attól szürkébbé, unalmasabbá, ízetlenebbé válna az életünk. Budapest, 2011. augusztus Szabó Gabi és Csanádi Péter

Köszönetnyilvánítás

Posztgraduális tanulmányaim kezdetén, 1955-ben a National Institute of Mentái Health (Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet, USA) néhány munkatársa - akiknek a könyvemet ajánlom - felfigyelt a munkámra. Az évek során egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Az 1955-től 2002-ig terjedő bámulatos időszak során rengeteg bizta­ tást, tanácsot és - különösen a kezdeti években - bátorító hitet kap­ tam tőlük. A segítségük nélkül se kutató pszichológus, se egyetemi professzor nem lehettem volna, és a könyveim témájául szolgáló te­ rületeket sem ismerhettem volna meg. Ennek a munkámnak a meg­ írását a Senior Scientist Award K05MH0Ó092 számú díja támogatta. Könyvemet ajánlom továbbá két anyai nagybátyámnak, Leó Siegelnek és a néhai Róbert Semernek. Tizennyolc éves koromban, amikor életemben először egy szál magamban, tapasztalatlanul áll­ tam a világban, ők tették lehetővé tanulmányaim folytatását. Sine qua non. Wally Friesennel huszonöt évig dolgoztunk együtt. Közösen vé­ geztük el az írásaim alapjául szolgáló kutatások zömét. Hálás va­ gyok a segítségéért és a barátságáért. Dávid Littschwager hasznos tanácsokkal látott el az 5-9. fejezetben található fényképek beállí­ tásával kapcsolatban. Ezek a fotók Eve lányom türelmének és arc­ kifejezéseket reprodukáló tehetségének köszönhetők, akárcsak a többi, sok ezer fénykép, amelyeket magam örökítettem meg. Wanda Matsubayashi (aki már több mint huszonöt éve az asszisz­ tensem) rendezte el a szöveget és a jegyzeteket. Dávid Rogers volt az, aki a Photoshop segítségével „manipulálta” a képeket, és sok gondot levett a vállamról a másoktól származó fotók közlési enge­ délyének megszerzésével is.

14

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Richard Lazarus és Philip Shaver pszichológusoktól rendkívül hasznos visszajelzéseket kaptam a könyv első felének korai vázlatai kapcsán. Phil részletes, átgondolt és újszerű szerkesztési meglátá­ saival, valamint gondolataim megkérdőjelezésével is hozzájárult a könyv formálódásához. A filozófus Helena Cronin nem csupán bátorított, de meg is vitatta a gondolataimat, és ezáltal sokat segített. Bob Rynearson pszichiáter, valamint Nancy Etcoff és Beryl Schiff pszichológusok megfontolásra érdemes javaslatokkal szolgáltak könyvem egy korai változatához. A számos hallgató közül, akiktől visszajelzést kaptam, Jenny Beers és Gretchen Lovas különösen sok időt fordított a munkámra. Barátaim, Bili Williams és Paul Kaufman temérdek hasznosítható tanáccsal és őszinte kritikákkal láttak el. Toby Mundy, aki jelenleg az Atlantic Press London kiadónál dol­ gozik, egy „korábbi megtestesülésében” arra biztatott, hogy széle­ sítsem a látószögem, és azokat a témákat is vegyem bele a könyvbe, amelyek jelenleg a 2-4. fejezetben olvashatók. Claudia Sorsby kri­ tikájával, javaslataival és szerkesztői tanácsaival támogatott a könyv korábbi vázlatának elkészítésében. Szerkesztőm a Times Books kiadónál, Robin Dennis, szintén sokat segített azáltal, hogy olyan témák felé irányított, amelyek felett átsiklottam volna, valamint ki­ tűnő szerkesztést végzett. Ügynököm, Róbert Lescher az ösztönzés és a jó tanácsok csodálatos forrása volt mindvégig.

Előszó

Különös örömmel tölt el, hogy ebben a könyvemben megosztha­ tom olvasóimmal a legújabb gondolataimat, meglátásaimat és ku­ tatási eredményeimet, amelyek segítségükre lehetnek érzelmi éle­ tük kiteljesítésében. Négy év telt el az első kiadás megjelenése óta. Ez idő alatt aktualizáltam a befejezést és az utószót, valamint újabb fejezettel toldottam meg a könyvet. A vadonatúj 10. fejezet az érzel­ mekről és a hazugságokról szól, ebben a fejezetben jelenik meg leg­ újabb teóriám az érzelmeknek a hazugságban betöltött szerepéről, és különös hangsúlyt helyezek annak taglalására, hogy az érzelmi jelzések miként segíthetnek az őszinteség vagy őszintétlenség fel­ ismerésében. Az új fejezet az elmúlt években szerzett tapasztalatai­ mat tükrözi, amikor a munkám során alkalmam nyílt kutatásaim eredményét a nemzetbiztonság területén a gyakorlatban is alkal­ mazni. A Leleplezett érzelmek megírásával az volt a célom, hogy négy alapvető készség fejlesztésével segítsek az embereknek, ezért gya­ korlati tanácsok és feladatok is találhatók a könyvben. Reményeim szerint ezek egyszerre lesznek hasznosak és provokatívak. A négy készség a következő: Először is: legyünk tudatában annak, amikor az érzelmeink átve­ szik az irányítást, még mielőtt megszólalnánk vagy cselekednénk. Ezt a készséget a legnehezebb megtanulni. A könyv 2. fejezetéből kide­ rül, miért van ez így, a 3. fejezetben pedig olyan gyakorlatokkal ta­ lálkozik az olvasó, amelyek segítenek az érzelmek felismerésében. Az 5.-től a 8. fejezetig több szakaszban találhatók a konkrét érzel­ mekre alkalmazható gyakorlatok. E készség fejlesztése ahhoz nyújt

i6

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

segítséget, hogy ne mindig az érzelmek irányítsanak minket, hanem mi is irányíthassuk az érzelmeinket. Másodszor: amikor elragadnak bennünket az érzelmek, mi is meg­ választhatjuk a magatartásunkat, hogy céljaink elérése közben ne te­ gyünk kárt másokban. Az érzelmi események elősegítik, hogy gyor­ san érjük el a céljainkat, akár azt szeretnénk, hogy mások megvi­ gasztaljanak bennünket, akár egy betolakodót akarunk elijeszteni, és sorolhatnánk vagy ezer példát. Azok a legjobb érzelmi epizódok, amelyek nem tesznek kárt másokban, és nem okoznak problémát azoknak, akik felé az érzelem irányul. Ezt a készséget meglehető­ sen nehéz elsajátítani, de némi gyakorlással az életünk részévé vál­ hat. (A témával kapcsolatos információ és gyakorlatok a 4-8. feje­ zetben találhatók.) Harmadszor: érzékenyebbé válhatunk mások érzései iránt. Mivel minden fontos kapcsolatunk érzelmeken alapszik, fogékonynak kell lennünk mások érzéseire. Aki a könyvben olvasottaknál is töb­ bet szeretne megtudni, annak a www.emotionsrevealed.com nevű weboldalamon hozzáférhető két új CD segíthet a mások érzései iránti fogékonyság gyors fejlesztésében. Negyedszer: el kell sajátítanunk a mások érzéseiről megszerzett információ óvatos felhasználásának képességét. Ez jelentheti azt is, hogy rákérdezünk a másiknál tapasztalt érzelemre, és elfogadjuk, hogy a másik miként érez, vagy pedig a felismerés fényében átgon­ doljuk a saját reakciónkat. Válaszadásunk függhet a másik szemé­ lyétől és a hozzá fűződő viszonyunk előzményeitől. Hogy ez mi­ ként változik a családban, a munkahelyen és a baráti kapcsolatok­ ban, kiderül az 5-8. fejezet utolsó szakaszaiból.

Bevezetés

Az érzelmek határozzák meg életünk minőségét. Minden emberi viszonyunkban, ami egy kicsit is számít, jelen vannak az érzelmek: a munkahelyen, a barátságban, a családtagokkal való érintkezé­ sünk során, és a legintimebb kapcsolatainkban. Az érzelmek életet menthetnek, de meg is keseríthetik az életünket. Előfordul, hogy érzéseink ésszerű, helyénvaló viselkedésre késztetnek bennünket, de néha olyan magatartáshoz is vezethetnek, amit később rettene­ tesen megbánunk. Hogyan reagálna, ha a főnöke bírálná azt a jelentést, amit leadott neki, miközben ön éppen dicséretet várt érte? Félni kezdene és alázatossá válna, vagy védelmébe venné a saját munkáját? Ezáltal további sérelem ellen védekezne, vagy csak félreértette a főnök mo­ tivációját? Képes lenne rá, hogy elrejtse az érzelmeit, és „profi mód­ jára” viselkedjék? Mit gondol, vajon miért mosolygott a főnök a mondanivalója kezdetén? Talán élvezi, hogy most keményen letol­ hatja önt, vagy csak zavarában mosolyog? Netán valamiféle biztatást lehet kiolvasni a mosolyából? Minden mosoly egyforma? Miközben azzal szembesítené a házastársát, hogy felfedezett egy jelentős összegű kiadást, amit ő előzetesen nem beszélt meg önnel, vajon tudná-e, hogy társa arckifejezése félelmet vagy ellenszenvet mutat, vagy esetleg olyan képet vág, mint aki magában azt gondol­ ja: „szerintem túlreagálod a dolgokat”? Ön ugyanúgy éli át az ese­ ményeket, mint a partnere, vagy mint mások? Előfordul, hogy olyan dolgokon bosszankodik vagy olyan dolgoktól fél, amik másokat nem zavarnak? Ha igen, mit tehetne ez ellen? Mérges lenne, ha a tizenhat éves lánya két órával a megengedett

i8

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

BEVEZETÉS

időpont után jönne haza? Mi váltaná ki a haragját? Az, hogy egész este folyton az órát nézte, és közben a lánya nem hívta föl telefo­ non, hogy jelezze, később fog hazaérni, vagy az, hogy ön nem tu­ dott aludni, mert azt várta, hogy a gyerek végre hazaérjen? Másnap reggel, amikor megbeszéli vele a történteket, olyan jól palástolja a dühét, hogy a lánya azt hiszi, tulajdonképpen nem is számít, mikor jön haza, vagy észrevenné az ön elfojtott indulatait, és védekező állást venne fel? Meg tudná mondani a kislány arckifejezéséből, hogy zavarban van, bűntudatot érez, vagy éppen dacos? Azért írtam ezt a könyvet, hogy választ adhassak az ilyen jellegű kérdésekre. Az a célom, hogy segítsem olvasóimat érzelmi életük megértésében és javításában. Meglep, hogy egészen a közelmúltig vajmi keveset tudtunk az érzelmekről - tudósok és laikusok egy­ aránt - , amikor pedig olyan fontos szerepet töltenek be az éle­ tünkben. Valójában az érzelmek természetéből adódik, hogy nem ismerjük fel pontosan, milyen mértékben állunk a hatásuk alatt, va­ lamint nem tudjuk, miként ismerhetjük fel önmagunkban és mások­ ban az érzelmi befolyásoltság jeleit. A könyvben minderre magya­ rázatot adok. Az érzelmek gyakran nagyon hirtelen törnek ránk, olyan hirtelen, hogy a tudatos énünk nem is vesz részt bennük, sőt nem is látja, hogy mi váltja ki az érzelmet abban a bizonyos pillanatban. A gyorsaság vészhelyzetben életmentő lehet, ám a túlreagálás akár tönkre is tehe­ ti az életünket. Kevés beleszólásunk van abba, hogy mi váltson ki be­ lőlünk érzelmeket, de ha nem is könnyű, mégis lehet némiképpen befolyásolni az érzelmi reakciókat, mint ahogy azt .is, hogy miként viselkedjünk, amikor az érzelmeink hatása alá kerülünk. Már több mint negyven éve tanulmányozom az érzelmeket, és munkámban elsősorban az érzelmek kifejezésére összpontosítot­ tam, csak a közelmúltban kezdtem foglalkozni az érzelmek fizioló­ giájával. Vizsgáltam pszichiátriai betegeket, egészséges személye­ ket, felnőtteket és néhány gyermeket. Amerikában, valamint szá­ mos más országban is megnéztem, mikor reagálják túl a dolgokat, mikor reagálják alul a dolgokat, mikor nem odaillő a válaszuk, mi­ kor hazudnak, és mikor mondanak igazat. Az „Érzelmek határok

nélkül” című első fejezet ezekről a kutatásokról szól, bemutatja azt az eszmei síkot, ahonnan én közelítek az érzelmek felé. A második fejezetben azt a kérdést járom körül, hogy mikor ke­ rülnek előtérbe az érzelmeink. Ha változtatni akarunk azokon a dolgokon, amik előtérbe helyezik az érzelmeinket, muszáj megis­ mernünk a választ a fenti kérdésre. Mi váltja ki az érzelmeinket? Eltávolítható-e a konkrét kiváltó ok? Ha az autóban a házastársunk megjegyzi, hogy a hosszabb utat választottuk a célállomásunk felé, idegességet érezhetünk, sőt olykor fel is fortyanunk, amiért irányíta­ ni akarnak bennünket, és amiért kritizálják a vezetési képességün­ ket. Miért nem fogadjuk el az információt, anélkül hogy elragad­ nának az érzelmeink? Miért gyakorol ez ránk akkora hatást? Van-e remény arra, hogy megváltozzunk, és ilyen kis semmiségektől ne váljunk indulatossá? Ezzel a problémával a második fejezetben fog­ lalkozom részletesebben. A harmadik fejezetben elmagyarázom, hogyan és miként befo­ lyásolhatjuk, hogy mi váltson ki érzelmi reakciót belőlünk. Az első lépés annak a meghatározása, hogy pontosan mi vált ki belőlünk a leggyakrabban olyan érzelmi reakciókat, amelyek következmé­ nyeképpen úgy viselkedünk, hogy azt később megbánjuk. Azt is végig kell gondolnunk, hogy egy bizonyos kiváltó ok megváltoztatható-e, vagy elérhető-e, hogy legalább könnyebb legyen a háttérbe szorítani. Nem fog mindig sikerülni, de azáltal, hogy megértjük, mi­ lyen impulzusok váltanak ki indulatokat, és miért, könnyebb lesz a kiváltó okon is változtatni. A negyedik fejezetben elmagyarázom az érzelmi válaszaink - ki­ fejezéseink, cselekedeteink, gondolataink - elrendeződését. Úrrá tudunk lenni az indulatainkon, hogy ne mutatkozzanak meg a han­ gunkban, és ne üljenek ki az arcunkra? Miért érezzük néha azt, hogy érzelmeink elszabadult vonatként robognak, amely fölött elvesztet­ tük az irányítást? Annyi bizonyos, hogy mindaddig esélyünk sincs a változtatásra, amíg nem ébredünk a tudatára, hogy az érzelmeink hatása alatt cselekszünk. Sokszor csak akkor jut a tudomásunkra egy-egy ilyen epizód, amikor valaki kifogásolja a viselkedésünket, vagy amikor később átgondoljuk a történteket. A negyedik fejezet

19

20

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

BEVEZETÉS

megmutatja, miként figyelhetünk oda jobban az érzelmeinkre átélé­ sük közben, hogy konstruktív lehessen az érzelmi reakciónk. Ahhoz, hogy a káros érzelmi epizódok számát csökkentsük, a konstruktív érzelmi eseményekét pedig növeljük, szükséges az érzelmek történetének az ismerete, tudnunk kell, hogy miről szól­ nak az emóciók. Ha megtanuljuk minden érzelem kiváltó okát, azokét, amelyeken a többi emberrel osztozunk, és azokat is, amik csak ránk jellemzőek, sikeresen enyhíthetjük a hatásaikat, különben pe­ dig megtudhatjuk, miért olyan erőteljes néhány érzelmi indíték, hogy minden, az életünkre gyakorolt hatásukat mérséklő próbálko­ zásunknak képes ellenállni. Minden érzelem egyedi érzelemmintát vált ki a testünkben. Ezeknek az érzeteknek a beható tanulmányo­ zása révén még az érzelmi epizód elején rájuk ismerhetünk, elég korán ahhoz, hogy kedvünk szerint eldöntsük, gátat akarunk-e szabni az érzelmeinknek. Minden érzelem egyedi jelzéseket ad, amelyek közül az arcon és a hangban megjelenő jelzéseket lehet a legkönnyebben azonosíta­ ni. A hang érzelmi jelzéseinek a kutatásai még kezdetleges stádium­ ban tartanak, viszont a konkrét érzelmekről szóló fejezetekben található fényképek megmutatják azokat a legapróbb, sokszor ne­ hezen észrevehető arckifejezéseket is, amelyek az érzelem kialaku­ lása vagy elnyomása következtében jelentkeznek. Ha képesek va­ gyunk az érzelmeket még a kialakulásuk szakaszában azonosítani, könnyebben fogunk tudni az emberekkel bánni a legkülönbözőbb helyzetekben, és a saját érzelmeinket is könnyebben fogjuk tudni kezelni a mások érzelmeire adott válaszunkban. Külön fejezetek foglalkoznak a szomorúsággal és a fájdalommal (5. fejezet), a dühvei (6. fejezet), a meglepődéssel és a félelemmel (7. fejezet), az undorral és a megvetéssel (8. fejezet), valamint a kel­ lemes érzések különböző fajtáival (9. fejezet). Ezek a fejezetek a következő témaköröket járják körül:

• az érzelem előfordulása mentális zavarok esetén • gyakorlatok, amik abban segítik az olvasót, hogy tudatosuljanak benne az érzelmekkel járó testi tünetek, ami lehetővé teszi szá­ mára, hogy képes legyen maga eldönteni, miként viselkedjen, amikor elöntik az érzelmek • fénykép az érzelem legfinomabb megnyilvánulásának jeleiről, hogy az olvasó tudatában lehessen mások érzéseinek • magyarázat arra vonatkozóan, hogy az olvasó miként használ­ hatja fel a mások érzéseiről szerzett információt a munkahelyi, a családi és a baráti kapcsolataiban

• az érzelem leggyakrabban előforduló, konkrét kiváltó okai • az érzelem szerepe, miként szolgál az érzelem bennünket, és milyen gondokat okozhat nekünk

21

A mellékletben található tesztet a könyv elolvasása előtt is elvé­ gezheti, hogy megtudja, képes-e a legfinomabb arckifejezések fel­ ismerésére. Ha a tesztet a könyv elolvasása után ismételten elvégzi, megtudhatja, hogy mennyit javultak az érzelemfelismerő képes­ ségei. Lehet, hogy pont az az érzelem hiányzik a könyvből, amire az ol­ vasó a leginkább kíváncsi. Valószínűleg azért, mert én csak az egész emberiségre egyetemesen jellemző érzelmeket tárgyalom a könyv­ ben. A zavar, a bűntudat, a szégyen és az irigység minden valószínű­ ség szerint egyetemes érzelmek, de én inkább azokra az érzelmek­ re összpontosítottam, amelyeknek egyetemesen egyértelmű a ki­ fejeződése. A szeretettel a kellemes érzelmekről szóló fejezetben foglalkozom, az erőszak, a gyűlölet és a féltékenység témáját pedig a dühnek szentelt fejezetben fejtem ki bővebben. A tudomány továbbra is kutatja, miként éljük át érzelmeinket — miért van az, hogy egyesek sokkal intenzívebben élik meg az érzel­ meiket, másokat meg hirtelen öntenek el az érzelmek? A könyv be­ fejezéseként arról beszélek, hogy milyen új dolgokat tudhatunk még meg erről a témáról, mi az, ami hamarosan kiderül, és mindezt hogyan használhatjuk fel mindennapi életünk során. Nem lehet túlbecsülni az érzelmek szerepét az életünkben. Taná­ rom, a néhai Silvan Tomkins azt mondta, hogy az érzelmek motivál­ ják az életünket. Úgy irányítjuk a mindennapjainkat, hogy minél több pozitív, és minél kevesebb negatív érzelmi tapasztalatot szerez-

22

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

zünk. Nem mindig sikerül, de erre törekszünk. Ő azt állította, hogy minden fontos döntésünkre az érzelmeink késztetnek bennünket. Silvan ezt 1962-ben írta le, amikor a viselkedéssel foglalkozó tudo­ mányok még egyáltalán nem törődtek az érzelmekkel. Lehet, hogy túlzásba esett, mert biztosan léteznek egyéb indokok is, mindeneset­ re az életünkben fontosak, nagyon fontosak az érzelmek. Az érzelmek még azokat az impulzusokat is elnyomhatják, ame­ lyeket a pszichológusok meglehetősen naivan erőteljesebb, alap­ vető ingereknek, az életünk mozgatórugóinak tekintettek: az éhsé­ get, a nemi vágyak és az életösztönt. Az emberek nem esznek, ha az egyetlen elérhető táplálékot gusztustalannak találják. Képe­ sek meghalni is, míg mások ugyanazt az ételt ehetőnek találhatják. Az érzelem tehát legyőzi az éhséget! A nemi ösztön közismerten ki van téve az érzelmek játékának. Előfordul, hogy egy személy féle­ lemből vagy az undor közrejátszása miatt nem kísérli meg a szexu­ ális aktust, vagy képtelen az aktus befejezésére. Vagyis: az érzelem legyőzi a nemi ösztönt! A kétségbeesés még az élni akarás vágyán is képes felülkerekedni, és öngyilkosságra ösztökél. Az érzelem képes legyőzni az életösztönt! Egyszerűen fogalmazva: az emberek boldogok akarnak lenni, és a legtöbben nem akarjuk átélni a félelem, a düh, a szomorúság vagy a fájdalom érzését, kivéve az olyan speciális helyzeteket, mint amit a színház vagy egy regény elolvasása jelent. Mégis, amint azt a ké­ sőbbiekben kifejtem, képtelenek lennénk ezen érzelmek nélkül él­ ni, a nagy kérdés csak az, hogyan tehetjük kellemesebbé a velük való együttélést.

LELEPLEZETT ÉRZELMEK

EGY

Érzelmek határok nélkül

Ebben a könyvben foglaltam össze mindent, amit az elmúlt negyven év során az érzelmekről tanultam, és amiről úgy gondolom, hogy ja­ víthatja az ember érzelmi életét. Az írás zömét saját tudományos ku­ tatásaimra, illetve más érzelemkutató tudósok kísérleteire alapo­ zom, azonban nem mindent. Kutatásaim során jómagam arra spe­ cializálódtam, hogy olyan szaktudást fejlesszek ki, amelynek révén leolvashatom és mérhetem az arckifejezésekben megmutatkozó ér­ zelmeket. Ezzel a tudással felvértezve - idegenek, barátok és család­ tagok arcán egyaránt — olyan finom rezdüléseket is észrevettem, amelyek fölött a legtöbben átsiklanak, s ezáltal sokkal többet sike­ rült megtudnom az árulkodó érzelmekről, mint amennyit a tudo­ mányos kísérleteim során bebizonyíthattam volna. Hogy az általam, illetve a mások által végzett kutatások eredményei ne mosódhassa­ nak össze, a következő kifejezések egyikével jelölöm a szövegben, amikor kizárólag a saját megfigyeléseimre támaszkodom: „meg­ figyeltem”, „úgy látom”, „úgy gondolom”, „véleményem szerint” stb. Amikor mások tudományos eredményeire hivatkozom, a vég­ jegyzetben minden esetben utalok az állításaimat alátámasztó konk­ rét kutatásra. A könyvben foglaltakra nagy hatással voltak az arckifejezéseken végzett, kultúrákat áthidaló tanulmányaim. Felfedezéseim örökre megváltoztatták a pszichológiáról alkotott általános véleményemet, különösképpen az érzelmekről vallott nézeteimet. A legkülönbö­ zőbb helyekről, például Pápua Új-Guineából, az Amerikai Egyesült Államokból, Japánból, Brazíliából, Argentínából, Indonéziából és

26

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

a volt Szovjetunió országaiból származó eredmények segítségével dolgoztam ki az érzelmek természetéről szóló elméleteimet. Kutatásaim kezdetén, az 1950-es évek végén még egyáltalán nem érdekeltek az arckifejezések. Először a kézmozdulatok keltet­ ték fel a figyelmemet. A kézmozdulatok általam kifejlesztett osztá­ lyozásának köszönhetően kezdték megkülönböztetni a neurotikus betegeket a pszichotikus depressziósoktól, és később jelezték, hogy az ebből következő különböző kezelési formák mennyit használtak a betegeknek.1 Az 1960-as évek elején még nem létezett eszköz a depressziós betegeknél jelentkező komplex, sokszor hir­ telen változó arckifejezések közvetlen, pontos mérésére. Nem cso­ da, hogy nem tudtam, hogyan lássak neki vizsgálódásaimnak, ezért aztán nem is fogtam bele a téma feldolgozásába. Huszonöt évvel később, miután kifejlesztettem egy, az arcmozgások mérésére szol­ gáló eszközt, ismét elővettem a betegekről készített filmet. Ennek felhasználásával fontos felfedezéseket tettem, amelyeket az 5. feje­ zetben fejtek ki részletesen. Valószínűleg sohasem fordítottam volna a figyelmemet az érzel­ mek és az arckifejezések kapcsolatára, ha 1965-ben nem ért volna kétszer is páratlan szerencse. Először váratlanul ösztöndíjat kaptam a védelmi minisztérium keretein belül működő Advanced Research Projects Agencytől (Speciális Kutatási Projekt Ügynökség, ARPA) a nonverbális kommunikáció kultúraközi kutatására. Nem én pá­ lyáztam az ösztöndíjra, ám egy botrány miatt (az egyik kutatási pro­ jektet gerillaellenes tevékenység álcázására használták) kényte­ lenek voltak visszavonni egy nagyszabású ARPA-projektet, viszont a büdzsében e célra szánt pénzt kötelesek voltak még abban az adóévben külföldi kutatásra költeni, mégpedig egy minden vitán felül álló témában. Teljesen véletlenül éppen én sétáltam be annak a férfinak az irodájába, akire a pénz elköltésének a feladata hárult. Egy thai nőt vett el feleségül, és nagy hatást gyakoroltak rá a non­ verbális kommunikációjuk közötti különbségek. Azt akarta, hogy derítsem ki: mi az, ami egyetemes, és mi az, ami kultúránként vál­

tozó a nonverbális kommunikációban. Eleinte kicsit ódzkod­ tam a feladattól, végül azonban képtelen voltam ellenállni a kihí­ vásnak. A kutatás kezdetén meg voltam róla győződve, hogy a gesztusok és az arckifejezések a szocializáció során elsajátított, kultúránként változó megnyilvánulások, és ugyanezen az állásponton voltak azok a szakemberek is, akiknek a tanácsát kikértem: Margaret Mead, Gregory Bateson, Edward Hall, Ray Birdwhistell és Charles Osgood. Átvillant az agyamon, hogy Charles Darwin ennek éppen az ellen­ kezőjét állította, de olyan szentül hittem, hogy tévedett, hogy még csak el sem olvastam a könyvét. A második szerencsés esemény a Silvan Tomkinsszal való talál­ kozásom volt. Akkortájt két könyvet is írt az érzelmekről, amelyek­ ben azt állította, hogy az arckifejezések ösztönösek, és az egész em­ beriség körében egyetemesek. Csakhogy hiányzott a bizonyíték, amivel az állításait alátámaszthatta volna. Nem hiszem, hogy valaha is a kezembe kerülnek a könyvei, vagy személyesen is találkozom vele, ha nem éppen egy időben, éppen ugyanannak a folyóiratnak nyújtunk be mind a ketten cikket a nonverbális kommunikációról - Silvan dolgozata az arckifejezésekről szólt, míg az enyém a test­ mozgásról.2 Mély benyomást tett rám Silvan mélyreható, széles körű szem­ léletmódja, de azt gondoltam, Darwinhoz hasonlóan valószínűleg tévesen állítja, hogy az arckifejezések ösztönösek, azaz egyete­ mesek. Örültem, hogy mind a két oldal képviselteti magát a vitában, és nem csupán a száz évvel korábban író Darwin áll szemben Meaddel, Batesonnal, Birdwhistell-lel és Hall-lal. A kérdés még ko­ rántsem dőlt el. Valódi diskurzus zajlott híres tudósok, idős államfér­ fiak részvételével, nekem pedig harmincévesen megadatott az esély - és az anyagi források - , hogy megpróbáljam egyszer s mindenkor­ ra döntésre vinni az ügyet: vajon az arckifejezések egyetemesek, vagy pedig a nyelvhez hasonlóan kultúránként eltérőek? Ennek nem lehetett ellenállni! Valójában egyáltalán nem is érdekelt, hogy

27

28

29

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

kinek lesz igaza, bár tulajdonképpen egyetlen pillanatig sem hittem, hogy Silvan fog győztesen kikerülni a vitából.* Az első tanulmányomban öt különböző országban - Chilében, Argentínában, Brazíliában, Japánban és az Egyesült Államokban fényképeket mutattam az embereknek, és arra kértem őket, hogy határozzák meg, milyen érzelmet jelölnek a fényképeken látható arckifejezések. A kísérletekben a különböző kultúrákból részt vevő emberek többsége ugyanazokat az érzelmeket jelölte meg, ami azt sugallta, hogy az arckifejezések valóban egyetemesek lehetnek.3 A pszichológus Cárról Izard, aki más kultúrákban folytatott kutatá­ sokat, és akinek szintén Silvan adott tanácsokat, majdnem ugyanezt a kísérletet végezte el, és ő is ugyanezt az eredményt kapta.4 Tomkins egyikünknek sem tett említést a másik kutatásairól, amiért ele­ inte mind a ketten nehezteltünk rá, amint megtudtuk, hogy nem egyedül dolgozunk a témán, viszont a tudomány számára haszno­ sabb volt, hogy két, egymástól független tudós ugyanarra a felfede­ zésre jutott. Úgy tűnt, mégis Darwinnak volt igaza. Volt azonban egy probléma, ami komoly fejtörést okozott: ho­ gyan lehetséges, hogy a felfedezésünk szerint megannyi, különböző kultúrából származó ember egyetért abban a tekintetben, hogy mi­ lyen érzelem mutatkozik meg egy-egy arckifejezésben, míg rengeteg okos ember ennek éppen az ellenkezőjét állítja? Ugyanis nemcsak az utazók állították azt, hogy a japánok, vagy a kínaiak, vagy egy-egy másik kultúrájú csoport arckifejezéseinek egészen más a jelentése.

Birdwhistell, a köztiszteletben álló antropológus (Margaret Mead pártfogoltja), aki a gesztikuláció és az arckifejezések tanulmányozá­ sára szakosodott, azt írta: ő akkor hagyott fel Darwin eszméinek a követésével, amikor felfedezte, hogy számos kultúrában olyan­ kor mosolyognak az emberek, amikor boldogtalanok.5 Birdwhistell állítása egybecsengett a kulturális antropológiában és a pszichológia legtöbb területén uralkodó nézettel - miszerint minden, ami a szo­ ciális érintkezésben számít, és ilyen például az érzelem kifejezése, tanult viselkedés, ezért az egyes kultúrákban eltérő. Az arckifejezések egyetemes voltára vonatkozó kutatási eredmé­ nyünket sikerült összhangba hoznom Birdwhistell megfigyelésével az arckifejezések kultúránkénti különbözőségéről, mégpedig azál­ tal, hogy megalkottam a kimutatás szabályainak elméletét. Javasla­ tom szerint ezek a szocializáció során elsajátított, sokszor kultúrán­ ként eltérő, az arckifejezések kezelésével kapcsolatos szabályok ar­ ra vonatkoznak, hogy ki, mikor, kinek, milyen érzelmeket mutathat meg. E szabályok betartásának következménye például, hogy a leg­ több nyilvános sportversenyen a vesztes nem mutatja ki a szomorú­ ságát és a csalódottságát. De a kimutatás szabályai testesülnek meg például az efféle szülői intésekben is: „Ne vigyorogj olyan önelé­ gülten!” Ezek a szabályok jelzésekkel befolyásolják a viselkedésün­ ket, meghatározva, hogy mikor fogjuk vissza, mikor nagyítjuk fel, mikor tüntetjük el teljesen, vagy álcázzuk a valóságban átélt érze­ lem kifejezését.6 Egy tanulmánysorozattal ellenőriztem ezt az elméletet, amiből kiderült, hogy amikor egyedül vannak, a japánok és az amerikaiak ugyanolyan arckifejezéssel reagálnak a műtéti beavatkozást vagy balesetet mutató képsorokra, mint a többi nemzet képviselői, ami­ kor viszont egy tudós is mellettük volt a film vetítése közben, a japá­ nok az amerikaiaknál jóval nagyobb mértékben hajlamosak voltak a negatív kifejezéseket mosollyal álcázni. Intim helyzetben ösztö­ nösek voltak a kifejezéseik, nyilvános helyzetben viszont irányítot­ tak.7 Mivel az antropológusok és az utazók zöme a nyilvános visel­ kedést figyeli meg, megtaláltam a probléma magyarázatát, és meg­ volt a bizonyítékom a magyarázat működésére is. Ezzel szemben

* A várt felfedezésnek a szöges ellentétét találtam. Ez ideális helyzet, ugyanis a magatartás-tudományi felfedezések sokkal hihetőbbek, amikor a tudós elvárása­ it nem megerősítik, hanem éppenséggel cáfolják. A legtöbb tudományos területen ennek az ellenkezője igaz; jobban bíznak a kutatási eredményekben, amikor azo­ kat már előre jelezték. Ez azért van így, mert a részrehajlás és a tévedés lehetősége miatt - ellenőrzésképpen - a tudósok hagyományosan megismétlik egymás kísér­ leteit, hogy lássák, vajon ők is ugyanazt az eredményt kapják-e. Sajnos a magatar­ tás-tudomány területén nincs ilyen hagyomány. A kísérleteket csak nagyon ritka esetben ismétlik meg azok a kutatók, akik az eredeti kísérletet végezték, sőt mások sem végzik el őket. Az ilyen biztosítékok hiánya miatt a magatartás-kutató tudósok jóval inkább ki vannak téve annak a veszélynek, hogy akaratlanul is csak azt az eredményt találják meg, amit eredetileg kerestek.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

a szimbolikus gesztusok —mint például a helyeslő bólintás, a tagadó fejrázás és az oké gesztus - valóban kultúránként változnak.8 Ebben igaza volt Birdwhistellnek, Meadnek és a legtöbb magatartás-kutató tudósnak, még ha az érzelmek arckifejezésbeli megjelenése kap­ csán tévedtek is. Csakhogy volt egy kis rés az elméletemben, és ha én észrevet­ tem, akkor biztos lehettem benne, hogy Birdwhistell és Mead is előbb-utóbb rábukkan, hiszen gyanítottam, hogy minden lehetősé­ get meg fognak ragadni felfedezésem cáfolatára. Azok az emberek, akiket Izard és én egymástól független kutatásaink során tanulmá­ nyoztunk, akár Charlie Chaplin és John Wayne filmjeiből is meg­ tanulhatták a nyugati arckifejezések jelentését. Azt például, hogy a különböző kultúrákból származó emberek hasonlóan azonosí­ tották a kaukázusi típusú fehér emberek képein megjelenő érzése­ ket, azzal is meg lehet magyarázni, hogy a médiából megtanulták a kifejezések jelentését, vagy már azelőtt is volt kapcsolatuk más kultúrából származó emberekkel. Ezért egy vizuálisan elszigetelt kultúrára volt szükségem, amelynek a tagjai még nem láttak filmet, televíziót, magazinokat, és egyáltalán nem, vagy csak elvétve talál­ koztak idegenekkel. Ha ők is ugyanazokat az érzelmeket azono­ sítják a különböző arckifejezéseket ábrázoló fényképeimen, mint a chilei, az argentin, a brazil, a japán és az amerikai emberek, akkor fején találtam a szöget. A kőkorszaki kultúrába Carleton Gajdusek vezetett be, egy neu­ rológus, aki már több mint tíz éve dolgozott ilyen elszigetelt helye­ ken Pápua Új-Guinea hegyvidékén. Egy különös betegség, a kuru kórokozóját próbálta megtalálni, ami az egyik ilyen kultúrában a la­ kosság felét elpusztította. Az emberek azt hitték, hogy a betegség a boszorkánysággal hozható összefüggésbe. Mire a helyszínre ér­ keztem, Gajdusek már tudta, hogy a megbetegedést egy lassú vírus okozza, s a betegség évekig lappang, mielőtt szemmel láthatóvá válnak a tünetei (az AIDS-et is egy ilyen vírus idézi elő), a vírus ter­ jedésének módját azonban ekkor még nem fedezte fel. (Azóta ki­ derült, hogy a kurut kannibalizmus okozta. Ezek az emberek nem a minden valószínűség szerint a csaták előtt még jó egészségnek

örvendő ellenségeiket falták fel, hanem kizárólag a barátaikból et­ tek, akik valamilyen betegségben —gyakran éppen kuruban —huny­ tak el. Fogyasztás előtt nem főzték meg a húsukat, így könnyen ter­ jedt a betegség. Gajdusek néhány évvel később Nobel-díjat kapott a lassú vírusok felfedezéséért.) Szerencsére Gajdusek felismerte, hogy a kőkorszaki kultúrák hamarosan el fognak tűnni, ezért egyenként több mint harmincezer méternyi filmszalag felhasználásával készített felvételeket két kü­ lönböző kultúrájú embercsoport mindennapi életéről. Ő maga egy­ szer sem nézte meg a felvételeket: majdnem hat hétbe telt volna a film egyszeri végignézése. És ekkor jöttem a képbe én. Gajdusek örült, hogy valaki tudományos céllal szeretné végig­ böngészni a felvételeit, ezért kölcsönadta a kópiát, és kollégámmal, Wally Friesennel fél éven keresztül gondosan tanulmányoztuk az anyagot. A filmeken két igen meggyőző bizonyítékot találtunk az arckifejezésekben megnyilvánuló érzelmek egyetemességének az alátámasztására. Először is egyetlen ismeretlen arckifejezéssel sem találkoztunk. Amennyiben az arckifejezések teljes mértékben tanult megnyilvánulások lennének, akkor ezek az elszigetelt népek min­ den bizonnyal mutattak volna számunkra szokatlan arckifejezése­ ket is, olyanokat, amelyekkel eddig még soha nem szembesültünk. Egyetlen ilyen sem akadt. Az viszont elképzelhető volt, hogy az ismerős arckifejezések az adott kultúrában egészen más érzéseket jeleznek. Bár a film nem mutatta meg mindig, hogy az arckifejezést milyen esemény előzte meg, vagy követte, amikor azonban megmutatta, mindig a mi elvá­ rásainkat igazolta. Ha az arckifejezések kultúránként eltérő érzel­ meket jelölnének, akkor a teljesen kívülállók, akik az adott kultúrá­ ról semmilyen előzetes ismerettel sem rendelkeznek, nem lettek volna képesek az arckifejezéseket helyesen értelmezni. Megpróbáltam kitalálni, hogy vajon Birdwhistell és Mead mit hoznának fel állításaim cáfolatára. Elképzeltem, amint azt mondják: „Nem számít, hogy nem jelennek meg eddig ismeretlen arckifeje­ zések, a látott arckifejezéseknek valójában eltérő jelentésük van. Csak azért tudtátok helyesen megnevezni őket, mert segített a társa­

30

31

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

dalmi környezet, amelyben az érzelmek jelentkeztek. Egy megnyil­ vánuló érzelemmel soha nem elkülönülten, az előzményektől, az utána történtektől vagy az egyidejűleg zajló eseményektől teljes mértékben függetlenítve találkoztatok. Ha így látjátok, aligha tud­ hattátok volna, hogy az arckifejezések mit jelentenek.” Hogy ezt a kiskaput is bezárhassuk, meghívtuk Silvant a keleti partról, hogy töltsön egy hetet a laboratóriumomban. Az érkezése előtt átszerkesztettük a filmet, hogy csak magát az arckifejezést láthassa a közeli arcfelvételeken, a társadalmi környe­ zetből kiemelve. Silvan gond nélkül megoldotta a feladatot. Minden egyes értelmezése illett az adott társadalmi kontextushoz, anélkül hogy azt láthatta volna. Sőt még azt is meg tudta mondani, hogy a válaszait pontosan mire alapozza. Wally és én megéreztük, hogy milyen érzelmi üzenetet hordoznak az egyes arckifejezések, de mi pusztán intuitív döntéseket hoztunk, a mosolyon kívül általában képtelenek voltunk meghatározni, hogy pontosan mi hordozza az üzenetet az arcon. Silvan a mozivászonhoz lépett, és megmutatta, hogy melyik konkrét izommozgás jelzi a szóban forgó érzelmet. Megkérdeztük, hogy milyen általános benyomást szerzett a két kultúráról. Azt mondta, hogy az egyik csoport felettébb barátságos­ nak tűnt számára. A másik csoportban viszont ott parázslóit a lob­ banékony düh, tagjait már-már a paranoiáig fejlődött túlzott gya­ nakvás és homoszexualitás jellemzi. Az anga törzsről beszélt, és le­ írása megegyezett azzal, amit Gajdusek, aki korábban már dolgozott ezzel a népcsoporttal, elmondott róluk. A törzs tagjai többször is megtámadták azokat az ausztrál hivatalnokokat, akik kormányhiva­ talt próbáltak fenntartani a területen. A szomszédjaik körében is elviselhetetlen gyanakvásukról híresültek el. A férfiak egészen a há­ zasságkötésükig a homoszexuálisok életét élték. Az angák agreszszivitásukkal nem könnyítették meg a kutatók életét: Irenáus EiblEibesfeldt etológus például szó szerint futva mentette az életét, ami­ kor dolgozni próbált velük. Ez után a találkozás után döntöttem úgy, hogy az arckifejezések tanulmányozásának szentelem a karrieremet. Elhatároztam, hogy Új-Guineába utazom, ahol újabb bizonyítékokat szerezhetek arra

vonatkozólag, amiről akkor már tudtam, hogy igaz: az érzelmeket jelző arckifejezéseknek legalább egy része egyetemes. Továbbá el­ határoztam, hogy kidolgozom az arc viselkedésének tárgyilagos mérési módját, hogy minden tudós képes legyen az arc mozdula­ taiból, rezdüléseiből tárgyilagosan levezetni mindazt, amit Silvan az éleslátása révén mutatott be nekünk. 1967 végén a hegyvidék délkeleti részén, a főre népcsoport köré­ ben végeztem kutatásokat, akik szétszórt falvakban éltek a tenger­ szint felett kétezer-háromszáz méterrel. Nem ismertem a főre nyel­ vet, de néhány fiú segítségével, akik a misszionáriusok iskolájában megtanulták a pidzsin keveréknyelvet, angolról pidzsinre, majd pidzsinről főre nyelvre fordítva tudtam velük kommunikálni. Elhoz­ tam magammal azokat az arckifejezéseket ábrázoló képeket, ame­ lyeket Silvantől kaptam az írástudó kultúrák tanulmányozásához. (A következő oldalak egyikén három példa látható ezekből.) Főre törzsbéli embereket ábrázoló képeket is hoztam magammal, ame­ lyeket a filmből választottam ki, mert azt gondoltam, esetleg gondot okoz nekik a kaukázusi típusú fehér emberek kifejezéseinek az ér­ telmezése. Aggódtam, hogy talán teljességgel képtelenek lesznek a fényképek megértésére, mivel még sohasem láttak fényképet. Né­ hány antropológus egyenesen azt állította, hogy azoknak az embe­ reknek, akik még sohasem láttak fotókat, meg kell tanulniuk a ké­ pek értelmezését. A főre népnek azonban ez nem okozott gondot; azonnal megértették a képeket, és az sem hozta őket zavarba, ami­ kor a képeken hol főre, hol amerikai emberek voltak láthatók. A gondot az okozta, amit én kértem tőlük. Mivel a nyelvüknek nem volt írott változata, nem kérhettem tő­ lük, hogy egy listáról válasszák ki a képen mutatott érzelemre illő szót. Ha egy listáról olvastam volna fel az érzelmeket jelölő szava­ kat, attól kellett volna tartanom, vajon képesek lesznek-e fejben tar­ tani a listát, és hogy a szavak felolvasásának a sorrendje befolyásol­ ja-e a választásukat. Ehelyett inkább arra kértem őket, hogy minden arckifejezéshez találjanak ki egy történetet. „Meséljétek el, hogy mi történik most, és mi történt azelőtt, hogy ez az ember ezt az arckife­ jezést mutatta, és mi fog történni ezután.” Olyan volt, mint a fog­

32

33

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

húzás. Nem tudom, hogy a fordítási folyamat miatt ment minden pokoli nehézkesen, vagy azért, mert nem tudták, mit akarok halla­ ni, vagy egyszerűen fogalmuk sem volt róla, hogy miért kérem őket erre. Lehet, hogy a főre nép egyszerűen nem szokott történeteket kitalálni idegenekről. Végül mégiscsak megkaptam a történeteket, de nagyon hosszú időbe tellett, mire minden ember elmondta az összes történetét. A találkozók végére mindnyájan kimerültünk. Ennek ellenére sosem volt hiány önkéntesekből, pedig gyanítom, hogy híre ment, milyen nehéz feladatra kérem őket. Azért éreztek ilyen erős késztetést a ké­ peim megtekintésére, mert minden közreműködőnek egy szappant vagy egy doboz cigarettát adtam ajándékba. Mivel nem volt szappanuk, nagy becsben tartották. Saját termesztésű dohányukat pipá­ ban szívták el, de úgy tűnt, mintha a cigarettát jobban kedvelték volna. Történeteik többsége illett azokra az érzelmekre, amiket a fény­ képek ábrázoltak. Például amikor azt a fotót nézték, amelyik az írás­ tudó kultúrák által szomorúságként számon tartott érzelmet mu­ tatta, az új-guineaiak legtöbbször azt mondták, hogy az illető gyer­ meke meghalt. De a mesemondási folyamat nehézkesen haladt, és azt sem könnyű bebizonyítani, hogy a különféle történetek egyet­ len konkrét érzelemre illenek. Tudtam, hogy más módszert kell kitalálnom a kutatásra, de nem tudtam rájönni a megoldásra. Spontán arckifejezéseket is sikerült lefilmeznem, és lencsevégre kaptam az öröm kifejeződését, amikor egy másik, közeli faluból ér­ kező emberek találkoztak a barátaikkal. Előre eltervezett szituáció­ kat is felvettem, amelyekben az érzelmek kiváltására törekedtem. Filmre vettem két, hangszeren játszó férfit, majd megörökítettem a meglepetésüket és a boldogságukat, amikor a magnóból először hallották vissza a saját hangjukat és a hangszereikét. Egy fiút meg­ szúrtam egy otthonról hozott gumikéssel, s közben a kamerám fel­ vette a reakcióját, sőt a barátaiét is. Jó viccnek tartották a dolgot. (Volt annyi eszem, hogy a férfiakkal már nem próbáltam ki ezt a trükköt.) Ezek a filmjelenetek azonban nem szolgálhattak bizo­ nyítékként, mert akik a mellett az álláspont mellett kardoskodtak,

hogy az arckifejezések kultúránként változók, még mindig felhoz­ hatták volna azt az érvet, hogy én szándékosan csakis olyan helyze­ teket választottam ki, amelyekben az emberek egyetemes kifejezé­ seket mutatnak. Néhány hónap múlva elhagytam Új-Guineát - nem volt nehéz meghozni a döntést, mivel ki voltam éhezve a társalgásra, amit ezekkel az emberekkel nem tudtam folytatni, valamint az ételre, mi­ vel elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy úgy gondoltam, ottlétem alatt a helyi konyhát élvezem. Idővel ráuntam az édesburgonyára és a spárgának leginkább arra a részére hasonlító növényre, amit otthon ki szoktunk dobni. Nagy kaland volt, életem legizgalmasabb kalandja, de továbbra is aggasztott, hogy elméletemhez nem sike­ rült megszereznem a döntő bizonyítékokat. Tudtam, hogy ez a kul­ túra már nem marad sokáig elszigetelten, és a világban már csak ke­ vés ehhez hasonló létezik. Amikor hazaértem, ráakadtam egy technikára, amit a pszicholó­ gus John Dashiel használt még az 1930-as években annak a kutatá­ sára, hogy a kisgyermekek milyen pontosan képesek értelmezni az arckifejezéseket. Még túl fiatalok voltak az olvasáshoz, ezért nem rakhatott eléjük listát, hogy abból válasszák ki a megfelelő szavakat. Ahelyett hogy a gyermekeket kérte volna meg egy történet kitalálá­ sára - ahogy azt Új-Guineában tettem - , Dashiel ügyesen maga olva­ sott fel egy történetet, majd képeket mutatott a gyerekeknek, akiknek csupán az volt a dolguk, hogy kiválasszák a történethez illő képet. Tudtam, hogy ez a módszer az én kutatásomban is alkalmazható lesz. Átolvastam a történeteket, amiket az új-guineaiak találtak ki, és olyanokat választottam ki közülük, amelyeket a helyiek a leggyak­ rabban meséltek az egyes érzelemtípusok kapcsán. Meglehetősen egyszerű történetek voltak: „Eljöttek a barátai, ezért boldog; mérges, és verekedni fog; meghalt a gyereke, és most nagyon szomorú; vala­ mi olyan dolgot néz, amit nem szeret, vagy olyan dolgot néz, aminek nagyon rossz a szaga; éppen valami váratlan, új dolgot néz.” A félelem leírására leggyakrabban használt történettel azonban gondban voltam. A sztori egy vaddisznó által okozott veszélyről szólt, és én kénytelen voltam változtatni rajta, mert eredeti formájá-

34

35

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

bán túlságosan könnyen kapcsolható lett volna a meglepetéshez és a dühhöz is. A történet így szólt: „Ez az illető egyedül ül a házában, rajta kívül senki más nem tartózkodik a faluban. A házban nincs se kés, se fejsze, se íj és nyíl. Egy vaddisznó áll a ház ajtajában, és az illető a vaddisznót nézi. Nagyon fél tőle. A vaddisznó már percek óta az ajtóban áll, az illető nagyon fél, amikor a vaddisznót nézi, aki nem akar elmenni az ajtóból. Az illető attól fél, hogy a disznó meg fogja harapni.” Három képből álló sorozatokat állítottam össze, amelyeket a tör­ ténetek olvasása közben mutatok nekik (lent látható a képsorozat egy példája). Az alanynak nincs más dolga, mint hogy a képre mu­ tasson. Több sorozatot is összeállítottam, hogy egyetlen kép se sze­ repelhessen többször, így a választás nem történhet kieséses ala­ pon: ,Ja, ez volt az, akinek meghalt az egyetlen gyermeke, ez pedig az, amelyik éppen verekedni akart, úgyhogy ez a kép tartozik a disznóhoz.”

ide. Felkerestünk néhány falut, de miután híre ment, hogy nagyon könnyű feladatra kérjük az önkénteseket, a távoli falvakból is so­ kan felkerestek bennünket. Tetszett nekik a feladat, és ezúttal is na­ gyon örültek a szappannak és a cigarettának. Különös gondot fordítottam arra, hogy a csoportunkból senki se adhasson a helyes képekre vonatkozó tippeket az alanyoknak, még akaratlanul se. A képsorokat átlátszó lapokra ragasztottuk, miután minden fénykép hátuljára kódszámot írtunk, ami csak a lap hátulján volt látható. Nem tudtuk, és direkt nem is akartuk megtudni, hogy melyik kifejezéshez melyik kódszám társul. Helyette az alany felé fordítottuk a lapot, úgy, hogy az a személy, aki a számot feljegyez­ te, ne láthassa a lap elejét. Valaki felolvasta a történetet, az alany a képre mutatott, és az egyikünk feljegyezte az alany által választott kép kódszámát.* Pár hét leforgása alatt több mint háromszáz emberrel találkoz­ tunk, ami ennek a kultúrának körülbelül a három százalékát teszi ki - ennyi már bőven elegendő a statisztikai elemzésekhez. Az ered­ mények egyértelműek voltak a boldogság, a düh, az undor és a szo­ morúság esetében. A félelmet és a meglepetést azonban nem kü­ lönböztették meg egymástól - az emberek a félelemről szóló tör­ ténet meghallgatása után ugyanolyan gyakorisággal választották a meglepetés arckifejezését ábrázoló képet, mint a félelemét, és ugyanez volt igaz a meglepetésre vonatkozó történet esetében is. Azonban mind a félelmet, mind a meglepetést megkülönböztették a dühtől, az undortól, a szomorúságtól és a boldogságtól. A mai na­ pig nem tudom, hogy miért nem különböztették meg egymástól a félelmet és a meglepetést. Lehet, hogy a történetekkel volt némi probléma, de az is lehet, hogy ez a két érzés gyakran összekevere-

36

A történetekkel és a képekkel felszerelkezve, 1968 végén tértem vissza Új-Guineába kollégáim egy csoportjával, akik az adatgyűjtés­ ben segítettek.9 (Ezúttal ételkonzerveket is hoztam magammal.) Hírnökök jelezték az érkezésünket, gondolom, azért, mert Gajdusek és az operatőre, Richard Sorenson (aki nekem is rengeteget segített az előző év során) kivételével nagyon kevés idegen látogatott a szi­ getre, és még annál is kevesebben voltak azok, akik visszatértek

* Minden elővigyázatosságunk ellenére, tizenöt évvel a kutatás elvégzése után valaki, aki elkötelezte magát a mellett a nézet mellett, hogy az arckifejezések tanul­ tak, és nem ösztönösek, azt állította, hogy valamilyen módon megmondtuk az ala­ nyoknak, melyik képet válasszák. Nem tudta, miként, csak azt gondolta, hogy biz­ tos így kellett történnie, mert képtelen volt felhagyni azzal a meggyőződésével, hogy az arckifejezések kultúrafüggők.

3$

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

dik ezeknek az embereknek az életében, és ezért nem tesznek kö­ zöttük különbséget.10 Az alanyaink közül huszonhárom kivételével egy sem látott még filmet, televíziót vagy fényképeket, nem beszéltek és nem is értettek angolul, a pidzsin nyelvet sem értették, nem éltek nyugatias telepü­ lésen vagy kormányzati székhelyen, és sohasem dolgoztak kauká­ zusi típusú fehér ember alkalmazásában. Ellenben a huszonhárom kivétel mindegyike látott már filmet, beszélt angolul, és legalább egy évig a misszionáriusok által vezetett iskolába járt. A végső öszszevetésnél semmi különbséget nem találtunk a külvilághoz való kapcsolatuk alapján két csoportba sorolt alanyok válaszai között, s a nemek között sem tapasztaltunk eltérést. Még egy kísérletet elvégeztünk, amit viszont már közel sem éreztek olyan könnyűnek az alanyok. Valaki, aki ismerte a pidzsin nyelvet, felolvasta az egyik történetet, majd megkérte őket, hogy mutassák meg, milyen lenne az arcuk, ha ők lennének a történet­ ben szereplő személy. Kilenc férfit vettem fel videóra a kísérlet köz­ ben, akik közül egy sem vett részt az eredeti kísérletben. A szerkesztetlen videofelvételt később levetítették amerikai egyetemis­ táknak. Ha az arckifejezések kultúránként változóak lennének, az amerikai hallgatók nem tudnák helyesen értelmezni őket. Ezzel szemben a diákok minden érzelmet helyesen azonosítottak, kivéve a félelem és a meglepetés kifejezését, ahol ugyanúgy összekeverték a dolgokat, mint a pápuák. A szemközti oldalon négy fotó látható az új-guineaiak által eljátszott érzelmek közül. Tapasztalatainkról az 1969- évi országos antropológiai konferen­ cián számoltam be. Sokaknak nem tetszett a felfedezésünk. Határo­ zottan meg voltak győződve róla, hogy az emberi magatartás teljes mértékben a nevelésen múlik, és a természetnek nincs benne sem­ mi szerepe, így bizonyítékaim ellenére kitartottak amellett, hogy az arckifejezéseknek minden kultúrában különbözőnek kell lenniük. Az sem volt elegendő, hogy japán-amerikai tanulmányomban való­ di kulturális különbségeket találtam az arckifejezések kezelésében, irányításában. Úgy gondoltam, kételyeik eloszlatására az lenne a legjobb mód-

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

39

ÖRÖM

SZOMORÚSÁG

DÜH

UNDOR

41

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

szer, ha a teljes kutatást egy egészen másik, szintén írástudatlan, el­ szigetelt kultúrában megismételné valaki. Ideális esetben más vé­ gezné el a kutatást, lehetőleg olyasvalaki, aki azt akarja bebizonyí­ tani, hogy tévedtem. Ha egy ilyen személy is ugyanarra a következ­ tetésre jutna, mint én, az jelentős mértékben erősítené az ügyünket. Egy újabb szerencsés fordulatnak köszönhetően Kari Heider pon­ tosan így tett. Heider nemrégiben ért vissza a dani törzstől, akiket éveken át tanulmányozott. A dani egy ugyancsak elszigetelt népcsoport In­ donézia manapság Nyugat-Iriánnak nevezett részén.11 Heider azt mondta, hogy valami baj lehet a kutatásaimmal, mert a daniknak még csak szavaik sincsenek az érzelmekre. Felajánlottam neki, hogy átadom az összes kutatási anyagomat, és megtanítom, hogyan végezze el a kísérletet, amikor legközelebb visszatér a dani törzs­ höz. Heider eredményei tökéletesen megegyeztek a saját felfedezé­ seimmel, egészen addig a részletig, hogy az emberek nem tettek különbséget a félelem és a meglepetés között.12 Sok antropológust azonban még ez sem győzött meg, egészen a mai napig. Néhány, elsősorban a nyelvvel foglalkozó pszichológus azt kifogásolja, hogy az írástudó kultúrákban végzett munkánk, amelynek során arra kértük az alanyokat, hogy határozzák meg an­ nak az érzelemnek a szavát, ami az érzelemre illik, nem támogatja az egyetemes fogalmak elképzelését, mivel az érzelmek kifejezésé­ re használt szavaknak nem létezik tökéletes fordításuk. Az, hogy az érzelmek miként jelennek meg a nyelvekben, természetesen a kul­ túra, és nem az evolúció terméke. Viszont több mint húsz írástudó nyugati és keleti kultúra napjainkban folyó tanulmányaiban a kul­ túrákban élők többsége ugyanúgy ítéli meg, hogy melyik érzelem látható egy arckifejezésben. A fordítási problémák ellenére még so­ sem fordult elő, hogy két különböző kultúrában élő emberek több­ sége két különböző érzelmet társítson egy arckifejezéshez. Soha. És persze a felfedezéseink nem pusztán addig terjednek, hogy az em­ bereknek egyetlen szóval kellene leírniuk egy fényképet. Új-Guineában történeteket használtunk érzelmi események magyarázatá­ ra. A pápuák előadták az érzelmeket. Japánban magának az arcnak

a „viselkedését” is sikerült mérnünk, ami megmutatta, hogy amikor a japán emberek egyedül vannak, ugyanazok az arcizmaik mozog­ nak egy kellemetlen film láttán, mint amerikai társaiknál. Egy másik kritikus azért becsmérelte új-guineai kutatásunkat, mert a társadalmi helyzetek leírására történeteket használtunk, nem pedig konkrét szavakat.13 Ez a kritikus azt feltételezte, hogy az érzel­ mek pusztán szavak, ami persze nem igaz. A szavak csak kifejezik az érzelmeket, de a szavak maguk nem érzelmek. Az érzelem egy folyamat, az automatikus értékelés egy különleges formája, amire az evolúciós és a személyes múltunk is hatással van. Az érzelem át­ élése során azt érezzük, hogy a jóllétünk szempontjából valami fon­ tos esemény zajlik, és a helyzet kezelésére fiziológiai változások és emocionális magatartásformák egész készlete lép működésbe. A szavak az érzelmek kezelésének csak az egyik módját jelentik, és érzelmileg túlfűtött állapotban valóban jellemző a szavak haszná­ lata, de az érzelmeket nem lehet pusztán szavakká lealacsonyítani. Senki sem tudja pontosan, hogy milyen automatikus üzenetet kapunk, amikor meglátjuk egy másik ember arckifejezését. Gyaní­ tom, hogy amikor ilyen helyzet áll elő, általában nem olyan szavak érkeznek üzenet formájában, mint a „düh” vagy a „félelem”. A sza­ vakat akkor használjuk, amikor az érzelmekről beszélünk. A hoz­ zánk érkező üzenetek sokkal inkább hasonlítanak a történetekben hallottakhoz. Nem absztrakt szavak jutnak az eszünkbe, hanem va­ lamiféle megérzés azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a személy kö­ vetkező lépése, vagy hogy mi volt az érzelem kiváltó oka. Egy egészen másfajta bizonyíték szintén Darwin állítását tá­ masztja alá, miszerint az arckifejezések egyetemessége az evolúció­ nak köszönhető. Ha az arckifejezéseket valóban nem kell elsajátíta­ nunk, akkor a vakon születettek a látó személyekéhez hasonló arc­ kifejezéseket kell hogy mutassanak. Az elmúlt hatvan év során számos tanulmány készült a témában, amelyek ismételten ezt erősí­ tik meg, különösen a spontán arckifejezések esetében.14 Kultúraközi felfedezéseink egy sor újabb kérdés megválaszolá­ sára ösztönöztek az arckifejezésekkel kapcsolatban: Hányféle arc­ kifejezés létezik? Pontos vagy félrevezető információt hordoznak-e

4o

43

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK HATÁROK NÉLKÜL

az arckifejezések? Az arcnak vajon minden pillanata egy érzelem je­ lölése? Az emberek az arcukkal is ugyanúgy tudnak hazudni, akár a szavakkal? Rengeteg tennivalónk volt, és rengeteg mindent kellett még megtudnunk. Ma már ismerjük ezekre a kérdésekre a válaszo­ kat, sőt még többre is. Megállapítottam, hogy egy arc hányféle kifejezésre képes - több mint tízezerre! - , és sikerült azonosítanom azokat, amelyek az ér­ zelmek szempontjából központi szerepet játszanak. Több mint húsz évvel ezelőtt Wally Friesennel közösen megírtuk az első atlaszt az archoz, egy szavakból, fényképekből és filmekből álló sziszte­ matikus leírást, amely megmutatja, hogy anatómiai szempontból miként lehet az arcmozgásokat lemérni. A munka során a saját arco­ mon is meg kellett tanulnom az összes létező izommozgást. Ahhoz, hogy igazolhassam: a mozdulataim egyetlen konkrét izomból fa­ kadnak, esetenként tűt kellett az arcbőröm alá szúrnom, hogy sti­ muláljam, és kapcsolatot létesítsek egy bizonyos kifejezést létre­ hozó izommal. 1978-ban jelent meg az arc mérésére kifejlesztett eszközünk - a Facial Action Coding System (Arcmozgás Kódoló Rendszer FACS) amit a mai napig tudósok százai használnak vi­ lágszerte az arcmozgások mérésére, és számítógéptudósok jelenleg is azon munkálkodnak, hogy a mérés folyamatát automatizálják és felgyorsítsák.15 Jómagam azóta több ezer fénykép, és több tízezer filmre, videó­ ra felvett arckifejezés tanulmányozására használtam már a FACS-t, és minden arckifejezésben megmértem minden egyes izommoz­ gást. Az érzelmekről pszichiátriai betegek és szívkoszorúér-megbetegedésben szenvedők arckifejezéseiből tanultam, de a CNN hír­ műsoraiban megjelenő egészséges embereket is ugyanúgy tanul­ mányoztam, mint a laboratóriumi kísérletekben résztvevőket, ahol mesterségesen provokáltam ki érzelmeket. Az elmúlt húsz év során más kutatókkal is együttműködtem, hogy megtudhassam, mi történik az agyban és a testben, amikor egy érzelem kifejeződése megjelenik az arcon. Ahogy különböző kifejezések jelennek meg az arcon a düh, a félelem, az undor és a szomorúság során, a szerveinkben ugyancsak különféle fiziológiai

változások mennek végbe, amik egyedi érzeteket keltenek a külön­ böző érzelmekkel egy időben. A tudomány épp most határozza meg az érzelmek alapját képező agymintákat.16 A FACS-rendszer segítségével sikerült azonosítanunk azokat az arcon felvillanó jeleket, amelyek elárulják, ha valaki hazudik. A na­ gyon gyors arcmozdulatok, amiket mikrokifejezéseknek neveztem el, a másodperc ötödrészénél is rövidebb ideig tartanak. Ezek fontos forrásai a szivárgásaak, elárulják az érzést, amit az illető próbál elta­ karni. Egy hamis arckifejezés több módon is árulkodhat: amikor megjelenik és amikor eltűnik az arcról, általában kissé aszimmetri­ kus, és hiányzik belőle az egyenletesség. A hazugsággal kapcsola­ tos munkám során együttműködtem a bírósággal, a rendőrséggel, ügyvédekkel, az FBI-jal, a CIA-val, az ATF-fel és a szövetséges or­ szágok hasonló ügynökségeivel. A felsorolt helyeken dolgozó mun­ katársakat megtanítottam arra, miként lehet pontosabban megállapí­ tani, hogy valaki hazudik-e, vagy igazat mond. Ennek a munkának köszönhetően lehetőségem nyílt kémek, orgyilkosok, sikkasztok, gyilkosok, külföldi vezetők és más, professzorokkal ritkán kapcso­ latba kerülő személyek érzelmeinek és arckifejezéseinek a tanul­ mányozására.17 Amikor a könyv megírásának a felénél jártam, abban a szeren­ csében volt részem, hogy öt napon át eszmét cserélhettem őszentségével, a dalai lámával a destruktív érzelmekről. Hat másik részt­ vevő - tudósok és filozófusok - is bekapcsolódott a diskurzusba.18 Beszélgetéseiket hallgatva, és a munkájukról elmondottak fényé­ ben új ötleteim támadtak, amiket a könyvembe is beépítettem. Elő­ ször hallottam itt az érzelmek tibeti buddhista felfogásáról, ami sok tekintetben különbözik a nyugati nézőponttól. Meglepődve hall­ gattam, hogy amiről a 2. és a 3. fejezetben írok, részben össze­ egyeztethető a buddhista szemlélettel. A buddhista szemlélet a saját elméleteim finomítására és kiterjesztésére ösztökélt, így átírtam és kibővítettem a szóban forgó fejezeteket. Ami pedig a legfontosabb, hogy több szinten is tanultam őszentségétől, a dalai lámától, a kísér­ letitől az intellektuális szintig, és hiszem, hogy ez a tudás a köny­ vemnek is hasznára vált.19 Ez a könyv nem az érzelmek buddhista

42

44

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

felfogásáról szól, de helyenként megemlítem az átfedéseket, külö­ nösen ahol ennek az átfedésnek köszönhetően értettem meg bizo­ nyos dolgokat. A témán belül az egyik legmozgalmasabb új kutatási terület az érzelmek agyi mechanizmusának a kutatása.20 írásomat e munka is­ meretében végzem, de egyelőre még nincs meg a kellő tudásunk az agyról ahhoz, hogy a könyvben tárgyalt kérdéseket mind megvála­ szolhassuk. Az érzelmi magatartásról viszont sokat tudunk, eleget ahhoz, hogy megválaszoljuk az érzelmek mindennapi életünkre gyakorolt szerepének központi kérdéseit. A következő fejezeteket elsősorban a saját, érzelmi magatartással kapcsolatos kutatásaimra alapozom, miután részletesen megvizsgáltam, mit csinálnak az em­ berek megannyi különböző érzelmi helyzetben, annyi különböző kultúrában, és ebből következően leírom, amit véleményem szerint az embereknek tudniuk kell ahhoz, hogy jobban megértsék saját érzelmeiket. Bár a könyvben leírtak alapjául a saját kutatásaim és mások fel­ fedezései szolgálnak, a tudományosan bebizonyított tételeken túl­ menően azt is belefoglaltam, amit igaznak hiszek, bár még nincs bebizonyítva. Olyan témákkal is foglalkozom, amelyek iránt meglá­ tásaim szerint azok az emberek érdeklődnek, akik javítani szeretné­ nek az érzelmi életükön. Ahogy teltek a könyvem lapjai, úgy kerül­ tek új megvilágításba számomra az érzelmek, és őszintén remélem, hogy az olvasónak is hasonló átalakulásban lesz majd része.

KETTŐ

Mikor kerülnek előtérbe az érzelmeink?

Érzelmeink a legtöbbször - egyeseknek mindig - jó szolgálatot tesz­ nek nekünk azáltal, hogy mobilizálnak bennünket: arra késztetnek, hogy azzal foglalkozzunk, ami a legfontosabb az életünkben, vala­ mint sokféle örömnek jelentik a forrását. Megesik azonban, hogy éppen az érzelmeink sodornak bajba bennünket. Ez olyankor fordul elő, amikor az érzelmi válaszaink nem helyénvalók, ami a következő három formában valósulhat meg: Lehet, hogy a megfelelő érzést érezzük és mutatjuk, csak nem a megfelelő intenzitással (pl. jogos volt az aggodalmunk, de túlreagáltuk a helyzetet, és megrémültünk). Lehet, hogy a megfelelő érzelmet érezzük, de nem megfelelően mu­ tatjuk ki (pl. jogos volt a dühünk, de gyerekes és csöppet sem célra­ vezető reakcióként nem voltunk hajlandók szóba állni a másikkal). A 4. fejezetben kifejtem, miként lehet változtatni a fent említett hely­ telen érzelmi reakciókon - a téves intenzitás vagy az érzelem nem megfelelő kifejezése esetén. Itt és a 3- fejezetben a helytelen érzelmi válasz harmadik fajtájával foglalkozom, amin nehezebb változtatni, és ami még az előbb említett két helytelen választípusnál is rosszabb. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy túl intenzív a reakciónk, vagy hogy rossz módszert választva fejeztük ki az érzelmünket; itt az a baj, hogy teljes egészében téves az átélt érzelem. Nem az a prob­ léma, hogy túlságosan féltünk, még csak nem is az, hogy rossz mó­ don mutattuk ki a félelmet. A baj az, amint arra később magunk is rá­ jövünk, hogy egyáltalán nem is kellett volna félnünk. Mi váltja ki a helytelen érzelmeket? Képesek vagyunk teljesen ki­ törölni egy-egy érzelmi kiváltó okot, hogy például ne legyünk dü­ hösek, amikor valaki bevág elénk a kocsisorban. Esetleg megvál­

46

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

toztathatjuk az érzelmi reakciónkat, és inkább találjuk mulatságos­ nak, vagy érezzünk megvetést, amikor valaki bevág elénk a kocsi­ sorba? Ha nem tudjuk kitörölni vagy megváltoztatni az érzelmi ki­ váltó okot, legalább gyengíthetünk az erején, hogy ne reagáljunk helytelenül? Ezek a kérdések fel sem merülnének, ha mindnyájan ugyanúgy reagálnánk, amikor történik valami, ha minden esemény ugyanazt az érzelmet váltaná ki mindenkiből. Egyértelműen nem ez a helyzet: egyesek félnek a magasságtól, míg mások nem; egyesek úgy gyá­ szolták Diana hercegnő halálát, mintha egy közeli rokonukat veszí­ tették volna el, míg másokat teljesen hidegen hagytak a történtek. Mégis vannak olyan események, amelyek mindenkiben ugyanazt az érzelmet idézik elő: például az épphogy csak elkerült autóbal­ esetek mindig az ijedséget ébresztik fel. Miért történik ez? Hogy le­ het az, hogy miközben mindnyájunkban egyedi érzelmi kiváltó okok halmaza alakul ki, más kiváltó okokra mi is ugyanazzal az ér­ zelemmel reagálunk, mint bárki más? Szinte mindenki ijedséget érez, amikor hirtelen összedől alatta a szék, amin ül, viszont míg néhányan félnek a repülőgépen utazástól, mások egyenesen boldogok és felszabadultak tőle. Néhány kiváltó ok mindnyájunkban közös, ahogy az érzelmeket eláruló arckifejezések is közösek bennünk, de vannak olyan kiváltó okok, amelyek nemcsak kultúránként, hanem egyénenként is változók. Hogyan jönnek létre azok az érzelemki­ váltó okok, amikről azt kívánjuk, bárcsak ne lennének meg ben­ nünk? Ebben a fejezetben ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk. Meg kell tudnunk a válaszokat ahhoz, hogy a következő fejezetben fel­ merülő gyakorlati kérdést megoldhassuk: vajon változtathatunk-e azokon a dolgokon, amik érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk? Azért olyan bonyolult megtalálni a választ ezekre a kérdésekre, mert nem nézhetünk bele egy ember fejébe, hogy ott ráleljünk a megoldásra, és az sem mindig célravezető - a későbbiekben elma­ gyarázom, hogy m iért-, ha egyszerűen megkérdezzük az emberek­ től, hogy miért és mikor kerülnek az érzelmeik hatása alá. Léteznek agyfeltérképező technikák, mint például a funkcionális mágnesesrezonancia-képalkotás (fMRI), aminek során a fejet egy mágneses

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

47

hengerbe helyezik, és az agy aktív részeiről 2-3 másodpercen ke­ resztül képeket készítenek. Sajnos ez túlságosan hosszú idő arra, hogy az érzelmek keletkezését tanulmányozhassuk, az érzelmek ugyanis gyakran kevesebb mint egy másodperc alatt jönnek létre. Még ha az fMRI a megfelelő időfelbontásban dolgozna is, nem sok betekintést engedne számunkra, hiszen pusztán az aktív agyszerke­ zeti egységeket azonosítja, azt viszont már nem, hogy milyen tevé­ kenységet végeznek. Jóllehet egyelőre még nem áll a rendelkezésünkre tudományos bizonyíték, amely végleges választ adna a kérdéseinkre az érzelmi kiváltó okok keletkezéséről az agyban, illetve arra, hogy ezek kitörölhetők-e - lehet, hogy évtizedekbe is beletelik, mire megkapjuk a választ de annak a gondos vizsgálata alapján, hogy az emberek mikor és hogyan viselkednek érzelmeik befolyása alatt, levonha­ tunk némi következtetést. Az általam javasolt válaszok ugyan még csak tapogatózóak, mégis segíthetnek saját érzelmeink, illetve a má­ sok érzelmi reakciójára adott válaszaink kezelésének a javításában. Nem minden esemény vált ki érzelmi reakciót; nem vagyunk folyton az érzelmeink szorításában. Az érzelmek jönnek és men­ nek. Az egyik pillanatban érzünk valamit, a másik pillanatban egy­ általán nem. Egyes emberek sokkal érzelmesebbek a többieknél (lásd az utolsó fejezetet), de még a legérzelmesebb embereknél is vannak olyan időszakok, amikor nem állnak semmiféle érzelem hatása alatt. Akad néhány tudós, aki azt állítja, hogy mindig van je­ len bennünk pár érzelem, legfeljebb túl gyengén ahhoz, hogy ész­ lelhessük, vagy hogy hatással legyen a tetteinkre. Ha olyan gyenge a jelenléte, hogy azt már észre sem lehet venni, szerintem nyugod­ tan mondhatjuk, hogy az ilyen időszakokban nincs jelen semmiféle érzelem. (Mellékesen, még azok is elismerik, hogy nem mindig ugyanazt az érzelmet éljük át, akik szerint mindig átélünk valami­ lyen érzelmet. Tehát ők is szembe találják magukat a problémával, hogy miként lehetséges az egyik pillanatban egy bizonyos érzelem észlelése, a másikban pedig már egy egészen másiké.) Mivel az életnek nem minden perce érzelmes, továbbra is nyitott a kérdés: miért éppen egy adott helyzetben kerülünk az érzelmek

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

hatása alá? Leggyakrabban olyankor törnek ránk az érzelmek, ami­ kor helyesen vagy helytelenül úgy érezzük, hogy valami történik most vagy a jövőben, ami komoly hatást gyakorol a jóllétünkre és a jólétünkre. Nem ez az egyetlen út, ami érzelmi állapothoz vezet, de ez egy nagyon fontos, talán a központi vagy a legalapvetőbb út, ezért tehát összpontosítsunk erre. (Később kifejtem az érzelmek előidézésének nyolc másik útját is.) Az elképzelés egyszerű, de na­ gyon lényegbe vágó - az érzelmek azért fejlődtek ki, hogy előkészít­ senek bennünket arra, hogy gyorsan megküzdhessünk életünk leg­ fontosabb eseményeivel. Emlékezz vissza egy olyan helyzetre, amikor autót vezettél, majd hirtelen megjelent egy nagyon gyorsan közlekedő másik autó, és úgy látszott, hogy beléd fog ütközni. Tudatos elmédet lekötötte az érdekes beszélgetés, amit az anyósülésen ülő barátoddal folytat­ tál, vagy egy rádióműsor. Egyetlen pillanat alatt, mielőtt gondol­ kodni lett volna időd, mielőtt az elméd tudatos, öntudatos része fontolóra vehette volna a problémát, megérezted a veszélyt, és rád tört a félelem. Amint kialakul egy érzelem, az első ezredmásodpercekben átve­ szi az irányítást a cselekedeteink, a beszédünk és a gondolataink fe­ lett. Anélkül hogy tudatos döntést hoztál volna, automatikusan el­ fordítod a kormánykereket, hogy elkerüld a másik autóst, miköz­ ben a lábaddal a fékbe taposol. Ezzel egy időben az arcodon felvillan a félelem kifejezése - felhúzott, összevont szemöldök, tág­ ra nyílt szem, a fül felé hátrafeszített ajak. Gyorsabban ver a szíved, izzadsz, a nagyobb lábizmaidba tolul a véred. Figyeld meg, hogy akkor is ugyanez a kifejezés villan át az arcodon, ha nem ül senki a kocsiban, mint ahogy a szíved akkor is gyorsabban ver, ha nem történt hirtelen fizikai erőfeszítés, ami a fokozott vérkeringést indo­ kolttá tenné. Ezek a válaszreakciók azért lépnek fel, mert az evolú­ ciónk során hasznosnak bizonyult, ha mások is tudtak róla, amikor veszélyt éreztünk, és az is hasznos volt, ha készen álltunk a futásra, amikor féltünk. Az érzelmek úgy készítenek fel a fontos események kezelésére, hogy közben nem kell végiggondolnunk, hogy mit is csináljunk.

Nem élted volna túl a majdnem bekövetkezett autóbalesetet, ha egy részed nem figyelné folyamatosan a külvilágot a veszély jelei után kutatva. Akkor sem élted volna túl, ha tudatosan végig kellett volna gondolnod, mit is tegyél a veszély elhárítása érdekében, amikor már egyértelmű volt a vészhelyzet. Az érzelmek mindezt úgy teszik, hogy te nem is tudsz róla, és az esetek jelentős részében ez a hasz­ nodra válik, mint például a majdnem bekövetkezett autóbaleset el­ kerülésénél. Amikor már elmúlt a veszély, továbbra is érzed a benned kavar­ gó félelmet. Tíz-tizenöt másodpercbe telik az érzések leülepedése, és nem sok mindent tehetsz, hogy ezt az időt lerövidítsd. Az érzel­ mek változásokat hoznak létre az agy egyes területein, amik aztán mozgósítanak bennünket, hogy elintézzük azt a dolgot, ami az ér­ zelmet kiváltotta, valamint a vegetatív idegrendszerben is változá­ sok következnek be, ami a szívverést, a légzést, az izzadást és a töb­ bi testi változást szabályozza, felkészítve bennünket a különböző műveletekre. Az érzelmek eközben az arckifejezésünk, az arcunk, a hangunk és a testtartásunk megváltoztatásával jeleket küldenek. Ezekről a változásokról nem mi határozunk: egyszerűen bekövet­ keznek. Amikor egy intenzív érzelem minden átmenet nélkül kezdődik, mint például az autós példában, az érzelmi esemény megtörténte után nem pontosak az emlékeink az eseményről. Nem tudhatjuk, hogy mit tett az agyunk, milyen folyamatok játszottak közre a másik autó által jelentett veszély felismerésében. Annyit persze tudnánk, hogy elfordítottuk a kormányt, és rátapostunk a fékre, de arról már valószínűleg nem lenne tudomásunk, hogy eközben az arcunkon felvillant egy kifejezés. A testi érzetek egy részét megéreztük volna, de nehezen találnánk szavakat az érzések elmagyarázására. Ha va­ laki meg szeretné tudni, miként vehetted észre a veszélyt, amikor a beszélgetésre vagy a rádióból szóló zenére összpontosítottál, nem lennél képes elmondani. Képtelen vagy az életedet megmentő ese­ mények megfigyelésére és irányítására. Az érzelmek egyik csodá­ latos tulajdonsága - hogy általában úgy kezdődnek, hogy nem va­ gyunk tudatában az elindításukban részt vevő folyamatoknak - el­

48

49

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

lenünk is dolgozhat a nem megfelelő érzelmi reakció kiváltásakor. Erről többet a későbbiekben. Ha lassúbb lenne a folyamat, tudatában lehetnénk, hogy mi zaj­ lik le az agyunkban; akkor bizony mindnyájan tudhatnánk a vála­ szokat az ebben a fejezetben feltett kérdésekre. Viszont akkor nem élnénk túl a kis híján elkerült autóbaleseteket, mert nem lennénk képesek elég gyorsan cselekedni. Az első pillanatban az érzelmet kiváltó döntés vagy értékelés rendkívül gyors, és a tudatosságon kí­ vül megy végbe. Minden bizonnyal automatikus vizsgáló mecha­ nizmusaink vannak, amelyek folyamatosan pásztázzák a minket körülvevő világot, és észlelik, amikor a jóllétünk vagy a túlélésünk szempontjából fontos esemény történik. Amikor eljutunk odáig, hogy képesek leszünk az agy automati­ kus vizsgáló tevékenységének a megfigyelésére, várhatóan nem egy, hanem több mechanizmusra bukkanunk majd; ezért ezentúl többes számban beszélek az automatikus vizsgáló mechanizmu­ sokról, melyeket automatikus helyzetértékelő mechanizmusoknak nevezek.* Az eddig leírtakkal szinte minden mai érzelemkutató egyetért: először is azzal, hogy az érzelmek olyan dolgokra adott reakciók, amik a jóllétünk szempontjából nagyon fontosnak tűnnek, másod­ szor pedig azzal, hogy az érzelmek sokszor olyan hirtelen kezdőd­ nek, hogy nem vagyunk tudatában az érzelmeket kiváltó agyi folyamatoknak.1Az agyi kutatások eredményei összhangban állnak az általam eddig leírtakkal. Nagyon összetett értékeléseket vagyunk képesek nagyon gyorsan végrehajtani, a másodperc ezredrésze alatt, anélkül hogy tudatában lennénk az értékelő folyamatnak.

Most már másképp is megfogalmazhatjuk a korábbi kérdéssort arra vonatkozóan, hogy az érzelmeknek léteznek egyetemes és egyedenként változó kiváltó okai. Mire érzékenyek az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok, és mitől váltak érzékennyé a ki­ váltó okokra? Hogyan alakulnak ki az érzelmi kiváltó okok? A vála­ szok elárulják, hogy miért éppen egy adott helyzetben jelentkezik nálunk egy érzelem. Abban is segíteni fognak, hogy kiderítsük, miért lépnek fel néha számunkra teljesen nem odaillőnek tűnő ér­ zelmek, míg máskor az eseményekkel minden tekintetben össz­ hangban álló, sőt akár életmentő érzelmek is jelentkeznek. A válaszok azt is elárulják, meg lehet-e változtatni, hogy mi vált­ son ki egy érzelmet. Például tehetünk-e valamit azért, hogy többé ne féljünk, amikor a repülőgép légörvénybe keveredik? (Pilóták azt jelezték, hogy nekik már sikerült megakadályozniuk a félelem kiala­ kulását, mivel őket szinte mindig előre figyelmeztetik a műszereik, mikor a rossz időjárási viszonyok között kell repülniük. De mi lenne, ha nem kapnának előzetes figyelmeztetést? Akkor félnének? A pilótákat nem bírtam rávenni, hogy elárulják, de az utaskísérők azt mondták, hogy igen, ők futólag átélik a félelmet.) Mit kéne ten­ nünk például ahhoz, hogy többé ne érezzünk késztetést arra, hogy a dühre dühvei válaszoljunk? Ez annyira elérhetetlen célkitűzés len­ ne? Lehet, hogy csupán annyit tehetünk, hogy bizonyos kiváltó okoknál megváltoztatjuk az automatikus helyzetértékelő mechaniz­ musok érzékenységét. Lehet, hogy még ez is meghaladja a képessé­ geinket. Hamarosan erre is rátérünk. Ha megvizsgáljuk, hogy mikor következnek be érzelmi esemé­ nyek, valamiféle következtetést levonhatunk arra nézve, hogy auto­ matikus helyzetértékelő mechanizmusaink milyen eseményekre ér­ zékenyek. Ismereteink zöme nem abból ered, hogy a valóságban megfigyeljük a másikat, amikor átéli az egyik vagy másik érzelmet. Inkább azokból a válaszokból származik, amiket kérdőíveken adtak, miközben arról kérdezték őket, hogy emlékeik szerint mikor élték át az egyik vagy a másik érzést. A filozófus Peter Goldie az efféle infor­ mációt posztracionalizálásnak nevezi jó meglátásokat tartalmazó könyvében.2 Ezzel nem elvetni szeretném az ilyen jellegű informáci­

50

* Amikor harminc éve először írtam az automatikus helyzetértékelő mechaniz­ musokról, nem határoztam meg, hogy mely érzékek vehetnek benne részt. Fel­ tehetőleg bármely érzék részt vehet benne: a látás, a hallás, az érintés, a szaglás és az ízlelés. Gyanúm szerint a látás szerepe különösen fontos, bár lehet, hogy ez csak az én elfogultságomat tükrözi. Én mindig a látottakra voltam a legérzéke­ nyebb, ezért is van, hogy érdeklődésem az érzelmek az arckifejezésekkel szembeni rajongásomból fakadt. Egyelőre feltételezzük azt, hogy minden érzékszerv hozzá­ járul az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok működéséhez.

51

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ót. Azok a válaszok, amiket az emberek a hasonló kérdőíveken ad­ nak - ugyanúgy, mint ahogy önmagunknak utólag megmagyaráz­ zuk az érzelmi eseményeket, és megindokoljuk a tetteinket - , nem mindig teljesek, és talán egy kicsit sablonosak, mert olyan dolgok szűrőjén keresztül érkeznek, amelyekkel az emberek tisztában van­ nak, és amelyekre emlékeznek. A kérdőívek esetében az a kérdés is felmerül, hogy vajon az emberek mennyit hajlandók másoknak el­ árulni. Azért így is sok mindent megtudhatunk a válaszokból. Korábbi tanítványom, a pszichológus Jerry Boucher hasonló jel­ legű kérdéseket tett fel malajziai és amerikai embereknek az 1970es években.3 Néhány esztendővel később pszichológus kollégám, Klaus Scherer a munkatársaival4 hasonló kutatást végzett nyolc nyu­ gati kultúra egyetemi hallgatóinak körében. Mind a ketten egyete­ mes kiváltó okok bizonyítékaira bukkantak, vagyis hasonló kiváltó okok idézték elő ugyanazokat az érzelmeket az egymástól igencsak eltérő kultúrákban. Mind a ketten arra is találtak bizonyítékot, hogy az érzelmet előidéző konkrét események terén kulturális különb­ ségek fedezhetők fel. Például egy fontos dolog elvesztése minden kultúrában jelentős tényező volt a szomorúság előidézésében, de hogy pontosan minek az elvesztése, az már kultúránként változott. Boucher tanulmányában egy maláj mesélt egy emberről, aki a muszlimok nagy vallási ünnepén meghallja az imára hívó hango­ kat. „Ez nagyon elszomorítja, mert a feleségére és a gyermekeire gondol a faluban, akik részt vesznek az ünnepségen. A férfi a dzsun­ gel közepén van, az országát védi. Katonai szolgálatot teljesít, és nem ünnepelhet a feleségével és a gyermekeivel, akik otthon ma­ radtak a faluban.” Scherer tanulmányában egy európai pedig a következőket mondta: „Gondolkodtam valamin, ami az eszembe juttatta egy iskolai barátomat, aki közlekedési balesetben halt meg. Kiváló tanuló volt, és csodálatos személyiség. Odalett az élete, de miért?” Mind a két történet a veszteségről szól, de különböző jellegű veszteségekről. Az amerikaiakkal összevetve az én saját kultúrámon belül készí­ tett interjúim is sok különbséget hoznak felszínre abban a tekintet­ ben, hogy az emberek mitől lesznek szomorúak, dühösek, mitől

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

53

félnek, mitől undorodnak, és a többi. Nem mintha nem lenne át­ fedés. Vannak olyan dolgok, amik szinte mindenkiből ugyanazt az érzelmet váltják ki: a sötét utcán hirtelen megjelenő fenyegető alak furkósbottal a kezében szinte mindig félelmet vált ki. Viszont a fele­ ségem fél az egerektől, de engem egyáltalán nem ijesztenek meg. Engem bosszant, amikor az étteremben lassú a kiszolgálás, őt vi­ szont egyáltalán nem érdekli. Tehát ismét ugyanazzal a problémá­ val találjuk szemben magunkat: hogyan váltak érzékennyé az auto­ matikus helyzetértékelő mechanizmusok a mindenkiben egyete­ mesen jelen lévő érzelmi kiváltó okokra, valamint olyan kiváltó okokra, amik még ugyanazon a kultúrán belül is más-más érzelme­ ket váltanak ki a különböző emberekből? Ezen tanakodva, tisztán látszott, hogy az automatikus helyzetér­ tékelő mechanizmusok kétféle kiváltó okra reagálnak. Egyrészt olyan eseményeket „keresnek”, amelyek mindenkivel előfordul­ nak, olyan eseményeket, amik fontosak minden emberi lény jól­ léte, illetve túlélése szempontjából. Minden érzelemhez kapcsoló­ dóan minden emberi lény agya raktároz néhány ilyen eseményt. Ez lehet egy séma, egy absztrakt körvonal, vagy egy jelenet lecsupaszí­ tott váza, mint például a félelemhez kapcsolódóan a veszély általi fenyegetettség, vagy a szomorúsághoz kapcsolódóan egy jelentős veszteség. Az is lehet, hogy az elraktározott esemény egyáltalán nem absztrakt, hanem egy konkrét esemény, mint például a támasz elvesztése, vagy a félelemhez kapcsolódóan egy olyan, gyorsan kö­ zeledő tárgy, amely valószínűleg eltalál bennünket. A szomorúság egyetemes kiváltó oka lehet egy szeretett személy elvesztése, aki­ hez erősen kötődött az ember. Egyelőre még nincs meg a tudomá­ nyos alap a két lehetőség közüli választáshoz, de érzelmi életünk kezelése szempontjából ez nem jelent különbséget. Életünk során sok konkrét eseménnyel találjuk szemben ma­ gunkat, amiket megtanulunk úgy értelmezni, hogy félelmet, dühöt, undort, szomorúságot, meglepetést vagy örömöt okozzanak ne­ künk. Ezek hozzáadódnak az egyetemes korábbi élményekhez, ez­ által bővítve azoknak a dolgoknak a körét, amikre odafigyelnek az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok. Az ily módon tanult

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

események többé-kevésbé hasonlíthatnak az eredetileg elraktáro­ zott eseményekhez. Ezek az egyetemes korábbi élmények feldol­ gozásai, illetve kiegészítői. Nem azonosak minden ember számára, a különböző emberek különböző tapasztalatai alapján változók. Amikor az 1960-as évek végén egy, a világtól elzárt kultúra tagjait tanulmányoztam, megfigyeltem, hogy félnek a disznótámadástól. Az amerikai nagyvárosokban az emberek inkább attól féltek, hogy rablók támadnak rájuk. Mindkét eset a hántástól való fenyegetett­ ség félelmének a példáját képviseli.5 Egy korábbi könyvben6 kutatótársammal, Wally Friesennel leír­ tuk azokat a jeleneteket, amelyeket hét érzelem vonatkozásában egyetemesnek gondoltunk. A pszichológus Richard Lazarus később hasonló ötlettel állt elő.7 Lazarus az alapvető kapcsolati téma terminus technicust használta nézőpontja kifejezésére, miszerint az érzelmek elsősorban arról szólnak, hogy miként viszonyulunk a többi ember­ hez, amivel én is nagyban egyetértek (bár személytelen események is képesek érzelem kiváltására, mint például egy naplemente vagy egy földrengés). A téma szó nagyon találó, mert megengedi, hogy egyetemes témákról beszélhessünk, valamint a témák variánsairól, amik az egyes emberek tapasztalatai alapján fejlődnek ki. Valahányszor egy ilyen témával találkozunk, például átéljük azokat az érzeteket, amelyek olyankor érnek bennünket, amikor váratlanul kicsúszik alólunk a szék, a kiváltott érzelmet nagyon rö­ vid értékelés előzi meg. Az automatikus helyzetértékelő mechaniz­ musoknak kicsit hosszabb ideig tart a témák életünk során meg­ tanult variációinak az értékelése. Minél távolabb esik a variáció az eredeti témától, annál tovább tarthat ez a folyamat, míg el nem érünk a reflektív értékelés pontjához.8 A reflektív értékelés során tu­ datában vagyunk a bennünk lezajló értékelő folyamatoknak: végig­ gondoljuk és mérlegeljük az eseményeket. Tegyük fel, valaki meg­ hallja, hogy a munkahelyén létszámleépítést terveznek. Az illető végiggondolja, mi a valószínűsége annak, hogy őt is érinti a leépí­ tés, és a potenciális fenyegetettségre gondolva félni kezd. Nem en­ gedheti meg magának, hogy elveszítse az állását, mert szüksége van a keresetére ahhoz, hogy megéljen. Az esemény a támasz el­

vesztése témához kapcsolódik - javaslatom szerint ez is a félelem témakörébe tartozik - , de elég távol esik az eredeti témától ahhoz, hogy ne automatikusan, hanem reflektíven következzék be az érté­ kelés, vagyis az illető tudatos elméje részt vesz a folyamatban. Egyértelmű, miként alakulnak ki az egyéni variációk, hogyan sa­ játítja el minden ember a rá jellemző érzelmi kiváltó okokat. Ezeket tanulás során sajátítjuk el, a kiváltó okok az egyéni tapasztalatainkat tükrözik (rabló vagy vaddisznó). De hogyan sajátítjuk el az egyete­ mes témákat? Hogyan képesek úgy elraktározódni az agyban, hogy az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok érzékenyek le­ gyenek rájuk? Azokat a témákat is tanuljuk, vagy azokat az evolúció következményeként örököljük? Érdemes időt szakítani rá, hogy az egyetemes témák elsajátítására vonatkozó kérdéseket alaposan vé­ giggondoljuk, mert a válaszok egyszersmind arra is magyarázatul szolgálnak, hogy megváltoztathatók vagy törölhetők-e a témák. Saj­ nos nem rendelkezünk bizonyítékokkal az egyetemes témák elsajá­ tításához kapcsolódóan. Az alábbiakban leírom a két lehetséges választ, és elmagyarázom, hogy véleményem szerint miért csak az egyik válasz lehet igaz. Az első válasz azzal érvvel, hogy nem csak a variációk tanultak, hanem minden érzelem témája tanult. Mivel sok különböző kultú­ rában ugyanazok a témák fordulnak elő, ezek minden bizonnyal olyan tapasztalatokon nyugszanak, amelyek mindenkinek az életé­ ben előfordulnak a fajspecifikus tanulás folyamata során. Vegyük a düh példáját. Minden ember megtapasztalja az akadá­ lyoztatást, amikor valaki beleavatkozik abba, amit ő tenni akar, vagy amit éppen csinál. Mindenki megtanulja, hogy ha az akadály forrása felé fenyegetően mozdul, vagy támad, akkor néha sikerül eltávolítania az akadály forrását. Ez a magyarázat feltételezi, hogy az emberi természet genetikailag örökölt része a célok elérése utá­ ni vágy, a fenyegetés vagy a támadás és az akadályok eltávolításá­ ból eredő siker megtanulásának a képessége. Ha elfogadjuk, hogy létezik a vágy és a kétféle képesség, elvárhatjuk, hogy az emberek megtanulják: sokszor hasznos az akadály eltávolításának megkí­ sérlése az akadály forrásának fenyegetése vagy megtámadása által.

54

55

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

Az ilyen jellegű tevékenység felgyorsult szívverést igényel, a vérnek a kézbe kell tolulnia, készen állva az akadály megtámadására - ami mind ismert velejárója a düh érzelmi válasznak.9 Ha viszont az egyetemes témákat tanulás útján sajátítjuk el, akkor nyilván le is szokhatunk róluk. Ha a düh témáját megtanultuk, akkor el is felejthetjük. Kutatásom kezdetén azt hittem, hogy ez így van; úgy gondoltam, hogy az érzelem összes aspektusát, a kiváltó okaival együtt, a szocializáció során tanuljuk meg. Az arckifejezések egyete­ mességére vonatkozó felfedezésem és mások felfedezései azonban megváltoztatták a véleményemet. A tanulás nem az egyetlen forrása az érzelem során végbemenő dolgoknak. A fajspecifikus tanulás nem magyarázza meg, hogy a vakon született gyermekek arckifeje­ zései miért hasonlítanak a látó gyermekek arckifejezéseihez. Arra sem ad magyarázatot, hogy mely izmokat veszik igénybe az egyes érzelmek; például hogy amikor örülünk, miért fölfelé görbül az aj­ kunk, és nem lefelé, hogy miért húzódik össze a szem körüli izom, és hogy miért van ez így világszerte, bár ez nem mindig látható, ha az emberek megpróbálják elfedni az érzelmeiket. A fajspecifikus tanu­ lással nem lehet könnyen megmagyarázni legfrissebb felfedezésein­ ket sem, amelyek szerint a dühöt, a félelmet, a szomorúságot és az undort különböző pulzusszám, izzadás, testhőmérséklet és vér­ áramlás jellemzi (ezekről a felfedezésekről a 4. fejezetben beszélek). A felfedezések nyomán kénytelen voltam azt a következtetést le­ vonni, hogy az érzelmi válaszok alakulásában evolúciós örök­ ségünknek is hatalmas szerepe van. Ha így van, valószínűsíthető, hogy az evolúció az érzelmeket kiváltó egyetemes témáknak a meg­ határozásában is főszerepet játszik. A témák adottak, és nem szer­ zettek; a témáknak csak a változatai és a feldolgozásai tanultak.10 Egyértelmű, hogy a természetes kiválasztódás formálja életünk megannyi aspektusát. Gondoljunk arra az emberi sajátosságra, hogy szembefordítható hüvelykujjunk van. A legtöbb állatfajra ez nem jel­ lemző, de hogyan és miért alakult így az embereknél? Alighanem tör­ ténetünk egy jóval korábbi szakaszában azok az őseink, akik a gene­ tikai különbségeknek köszönhetően ezzel a hasznos jellegzetesség­ gel születtek, sikeresebbek voltak az utódlás, az utódok felnevelése,

a zsákmányolás és a ragadozók elleni védekezés terén. Ezáltal több utóddal járultak hozzá a következő generációhoz, amíg végül jófor­ mán mindenki rendelkezett ezzel a jellegzetességgel. A szembefordít­ ható hüvelykujj mostanra már a genetikai örökségünk részévé vált. Hasonló érveléssel azt feltételezem, hogy akik bármely zavaró hatásra úgy válaszoltak, hogy nyomatékosan megkísérelték annak eltávolítását, és akik világosan jelezni tudták ebbéli szándékukat, nagyobb valószínűséggel nyerték meg a versenyt mind az élelemért, mind a párért folyó küzdelemben, s nagyobb valószínűséggel nem­ zettek utódokat. Idővel mindenki megtanulta a düh egyetemes témáját: a fenyegető fellépést a célért. Az egyetemes témák két magyarázata - a fajspecifikus tanulás és az evolúció - közötti különbség abban van, hogy mikor következ­ nek be egyes konkrét események. Az evolúciós magyarázat az ősi múltban határozza meg a témák (és az érzelmek többi aspektusá­ nak, melyekről a későbbi fejezetekben beszélek) kialakulásának idejét. A fajspecifikus tanulás azt feltételezi, hogy a düh témájának egyes részei (a célok elérésének vágya) az evolúció során keletkez­ tek, míg más részeit (a célok elérésének akadályait fenyegetés vagy támadás által eltávolítani) az emberek életük során tanulják meg. Úgy adódott, hogy mindenki ugyanazokat a dolgokat sajátítja el, és ezért egyetemesek a témák. Számomra nagyon valószerűtlennek tűnik, hogy a természetes ki­ választódás éppen egy, az életünkben oly fontos és központi szerepet játszó dologban ne működne közre, mint az érzelmek kiváltó okai. Készen születünk, kibontakozó érzékenységgel azokra az esemé­ nyekre, amelyek meghatározó szerepet játszottak fajunk fennmara­ dásában ősi környezetünkben, vadászó-gyűjtögető életmódunk mel­ lett. Azok a témák, amelyek után az automatikus helyzetértékelő me­ chanizmusok folyamatosan pásztázzák a környezetünket, tipikusan a tudomásunk nélkül, az evolúció folyamán kerültek kiválasztásra. Arne Ohman svéd pszichológus nagyszerű kutatássorozatának az eredményei is ezzel a nézettel állnak összhangban.11 Érvelésének ki­ indulási pontja az, hogy evolúciós történelmünk jelentős része során veszélyesek voltak a kígyók és a pókok. Azok az őseink, akik hamar

56

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

megtanulták, hogy ezek az állatok veszélyesek, és elkerülték őket, nagyobb valószínűséggel maradtak életben, nemzettek utódokat és gondozták őket, mint azok, akik csak lassan tanulták meg a kígyók­ tól és a pókoktól való félelmet. Ha az evolúciónk valóban arra készí­ tett fel bennünket, hogy azoktól a dolgoktól féljünk, amik a múltbéli környezetünkben veszélyesek voltak, akkor - Ohman hipotézise szerint - a mai emberek is gyorsabban tanulják meg a kígyóktól és a pókoktól, mint a virágoktól, gombáktól és a mértani tárgyaktól való félelmet. A kutatásai is pontosan ezt igazolták. Ohman elektromos sokkot alkalmazott (amit technikailag feltét­ len ingernek hívunk, mivel veleszületetten okoz érzelmi izgalmat, anélkül hogy bármiféle tanulási folyamat végbement volna) egy félelemhez illő (kígyó vagy pók), vagy egy félelemhez nem illő (gomba, virág vagy mértani tárgy) ingerrel. A félelemhez illő ingert elég volt egyszer párosítania az elektromos sokkal, és az emberek máris félelmet mutattak, amikor a sokk kísérete nélkül mutatták ne­ kik a kígyót vagy a pókot. A virág, a gomba és a mértani tárgy ese­ tében viszont többször kellett a félelemhez nem illő ingert az elekt­ romos sokkal párosítani, mire a félelemhez nem illő ingerek ön­ magukban is képesek voltak a félelem kiváltására. Az emberek félelme a kígyótól és a póktól megmaradt, míg a virágra, a gombára és a mértani tárgyra vonatkozó félelem idővel elhalványult.* Persze jelenlegi környezetünkben is félünk a kígyóktól és a pó­ koktól, tehát feltehetjük a kérdést: valóban az evolúcióval magya­ rázhatók Ohman eredményei? Ha ez az ellenérv igaz lenne, akkor az emberek ugyanúgy reagálnának a jelenlegi környezetünk egyéb veszélyes tárgyaira, például a fegyverekre, az elektromos csatlako­ zókra, ahogy a kígyókra és a pókokra reagálnak. De Ohman nem ezt az eredményt kapta. A fegyverek és az elektromos csatlakozók

iránti félelem kialakítása ugyanolyan hosszú időbe telt, mint a virá­ gok, a gombák és a mértani tárgyak iránti félelem kialakítása. A fegyverek és az elektromos csatlakozók ugyanis nem találhatók meg elég régóta a környezetünkben ahhoz, hogy a természetes ki­ választás egyetemes kiváltó okká fejleszthette volna őket.12 Charles Darwin Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál című könyvében leír egy kígyós kísérletet, amelyet több mint száz évvel ezelőtt hajtott végre, és amely szépen illik Ohman közelmúlt­ ban végzett munkájához. „A vastag üveghez nyomtam az arcom egy pufogó vipera előtt az állatkertben, szilárdan eltökélve, hogy nem hőkölök hátra, ha a kígyó rám támad; azonban abban a pilla­ natban, ahogy felém csapott, semmissé vált az elhatározásom, és el­ képesztő gyorsasággal egy vagy két métert ugrottam hátra. Az aka­ ratom és a józan ítélőképességem erőtlen volt a még sosem tapasz­ talt veszély képzetével szemben.”13 Darwin tapasztalata azt mutatja, hogy az ésszerű gondolkodás nem képes megelőzni a félelem vála­ szát egy ösztönös félelem témájával kapcsolatban. Erre a kérdésre hamarosan visszatérek. Nem biztos, hogy az ehhez hasonló érzelmi témák aktív kiváltó okként működtek azelőtt is, hogy a tapasztalat egy érzelmi követ­ kezményhez kapcsolta őket. Emlékezzünk vissza, hogy Ohman kí­ sérletében szükség volt némi tapasztalatra ahhoz, hogy a kígyó és a pók félelmet váltson ki; a kísérlet kezdetén még nem voltak ijesztőek. Egyetlenegy kellemetlen következménnyel való társítás azon­ ban elég volt ahhoz, hogy félelmet váltsanak ki, arra az egyre vi­ szont szükség volt. Meglehet persze, hogy ez nem mindig van így, hiszen Darwin azt írta: akkor is félt a kígyóktól, amikor még semmi­ lyen közvetlen tapasztalata nem volt velük kapcsolatban. Gyakorla­ ti szempontból nem számít, hogy egy érzelmi téma kialakításához szükséges-e némi tanulás, vagy egyes témáknál nem szükséges, hogy előző tapasztalattal rendelkezzünk ahhoz, hogy érzékenyek legyünk a megjelenésükre. Mindkét esetben hasznunkra válik fa­ junknak ezen a bolygón szerzett tapasztalata azáltal, hogy gyors vá­ laszt tudunk adni az olyan kiváltó okokra, amik fontosak voltak életben maradásunk szempontjából.

* E. O. Wilson a kígyóktól való félelmet az általam előadottakkal tökéletes össz­ hangban tárgyalja. Bár nem kifejezetten az érzelmekre alkalmazza az elméletet, az ő elképzelései teljesen megegyeznek az általam javasolt válasszal az érzelmi adatbázissal kapcsolatban. (Lásd Consilience, Random House, 1998, különös te­ kintettel a 136-140. oldalakra.)

59

6o

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

Meggyőződésem, hogy az érzelmek egyik legjellegzetesebb megkülönböztető jegye az, hogy az érzelmet kiváltó eseményeket nemcsak a személyes tapasztalatunk, hanem ősi múltunk is befo­ lyásolja.14 Az érzelmek, Richard Lazarus találó kifejezésével élve, „a letűnt korok bölcsességét” tükrözik, mind az érzelmi témákat, mind az érzelmi válaszokat illetően. Az automatikus helyzetértéke­ lő mechanizmusok azok után a dolgok után kutatnak, amik túlélé­ sünk szempontjából voltak fontosak, nemcsak a mi személyes éle­ tünkben, hanem vadászó-gyűjtögető őseink életében is. Olykor érzelmileg túlfűtötten reagálunk olyan dolgokra is, amik korábbi életünk során fontosak voltak, de már nem lényegesek. A témák variációi, amelyek hozzáadódnak az automatikus értékelé­ sen keresztül azonosított eseményekhez, illetve kiegészítik azokat, nagyon korán elkezdenek kialakulni az ember életében, néhányat csecsemőkorban sajátítunk el, másokat gyermekkorban. Előfordul­ hat, hogy azon kapjuk magunkat: nem megfelelően reagálunk olyan dolgokra, amik korábban feldühítettek, megrémítettek, vagy undorral töltöttek el bennünket, de felnőttként ezeket a reakciókat már nem tartjuk helyénvalónak. Az még valószínűbb, hogy az ér­ zelmi kiváltó okok korai tanulási folyamata során hibákat követünk el, egyszerűen azért, mert ilyenkor még kevésbé fejlettek a tanulási mechanizmusaink. Mégis, amit életünk korai szakaszában megta­ nulunk, az nagyobb befolyással bír, és jobban ellenáll a közoktatás­ nak, mint azok a dolgok, amiket későbbi életünk során sajátítunk el. (Ez a feltételezés a pszichoterápia számos formájában általáno­ san elfogadott, és kutatások is alátámasztják.) Automatikus helyzetértékelő mechanizmusaink nagy hatalom­ mal bírnak, folyamatosan pásztáznak, a tudatos elménken kívül mű­ ködnek, és azoknak az eseményeknek a témáit és variációit keresik, amelyek túlélésünk szempontjából fontosak voltak. Számítógépes hasonlattal élve, az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok a környezetünket kutatják bármi után, ami hasonlít az érzelmi riasz­ tási adatbázisunkban elraktározott információhoz, biológiailag programozva részben a természetes kiválasztás révén, részben pe­ dig a saját személyes tapasztalataink által.15

Emlékezzünk vissza, hogy a természetes kiválasztás által progra­ mozott dolgok nem feltétlenül maguk a kiváltó okok, hanem olyan előkészületek, amik lehetővé teszik, hogy a kiváltó okok gyorsan bekerüljenek az adatbázisba. Több pszichológus is a témába vágó, mégis eltérő kérdéskörre összpontosította a kutatásait, éspedig hogy az automatikus helyezetértékelési mechanizmus hogyan bírál el egy új eseményt annak meghatározása céljából - az általam hasz­ nált kifejezések szerint - , hogy illik-e egy olyan elemhez, amely már szerepel az érzelmi értékelés adatbázisában. Vannak kételyeim a javaslataik érvényességét illetően, ugyanis azokra a dolgokra ala­ pozzák elképzeléseiket, amiket az emberek elmondanak nekik, vi­ szont senki sincs tisztában azzal, hogy mit csinál az elméje abban a pillanatban, amikor az automatikus helyzetértékelés folyamatát végzi. Ez a kutatás jó példákkal szolgált arra, hogy az emberek mi­ ként magyarázzák meg, mi váltja ki belőlük az érzelmeket. Minden­ esetre az elképzeléseik nincsenek közvetlen hatással a fejezet hát­ ralévő részében általam javasolt elméletre arra vonatkozóan, hogy mitől kerülünk az érzelmek hatása alá. Az adatbázis nyitott, nincs lezárva, folyamatosan kerülnek bele új információk.16 Egész életünk során folyamatosan olyan új esemé­ nyekkel találjuk szemben magunkat, amelyeket az automatikus értékelés az adatbázisban tárolt témához vagy variációhoz hasonló­ nak értelmez, és amikor ez bekövetkezik, az érzelmet vált ki. A pszi­ chológus Nico Frijda azt a fontos megkülönböztetést hangsúlyozta, hogy amit én itt variációnak nevezek, nemcsak előzetes közvet­ len tapasztalat eredményeként jöhet létre, hanem gyakran az olyan, általunk tapasztalt új ingerek révén is, amelyek lényegesnek látsza­ nak az általunk fontosnak tartott témákban, amit ő érintettségnek nevezett.17 Mivel nem szükséges a tudatos figyelmünk megváltoztatása ah­ hoz, hogy az érzelmi kiváltó okká vált eseményeket kövessük, a tu­ datos folyamatainkat más dolgokra fordíthatjuk. (Elmezavar jele, amint azt a későbbiekben elmagyarázom, ha a tudatos elménk azzal a lehetőséggel van elfoglalva, hogy esetleges érzelmi események léphetnek fel.) Ha már megtanultunk autót vezetni, a vezetés autó-

61

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

matikussá válik, így tudatos elménket beszélgetésre, rádiózásra, egy közeli esemény végiggondolására és hasonlókra fordíthatjuk. Ami­ kor balra fordulunk, nem kell abbahagynunk a rádiózást, hogy az elkanyarodás után megtaláljuk a helyes sávot. Mégis, ha veszély lép fel, helyesen fogunk cselekedni. Ez az érzelmek egyik nagy erőssé­ ge, ezért funkcionálisak.

Az érzelmek néha reflektív helyzetértékelést követően jelentkez­ nek, amelynek során tudatosan végiggondoljuk, hogy mi történik, még ha nem is vagyunk biztosak benne, hogy ez mit jelent. A hely­ zet kibontakozásával, vagy ha a mi helyzetértelmezésünkkel egy időben valami beugrik, ami az érzelmi riasztási adatbázisunkban il­ lik valamihez, az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok átve­ szik az irányítást. A reflektív helyzetértékelés a zavaros helyzetekkel foglalkozik, olyan szituációkkal, amelyekre még nincsenek beállva az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok. Tegyük fel, hogy találkozol valakivel, aki az életéről kezd mesélni, és nem egyértel­ mű, hogy miért neked mondja el, és hogy mi a célja vele. Végiggon­ dolod, amit mond, megpróbálsz rájönni, hogy ez mit jelent számod­ ra, ha egyáltalán jelent valamit. Elérkezik egy pont, amikor ráéb­ redsz, hogy az illető az állásodat veszélyezteti. Ekkor az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok veszik át az irányítást, és félelmet, dühöt vagy más idevágó érzelmet kezdesz érezni. A reflektív helyzetértékelésnek ára van: az idő. Az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok megspórolják nekünk ezeket a perceket vagy másodperceket. Az automatikus helyzetértékelésünk gyakran azáltal ment meg bennünket a katasztrófától, hogy meg­ spórolja azt az időt, ami a reflektív helyzetértékeléshez szükséges. Viszont ami a dolog pozitív oldalát illeti, ilyenkor lehetőségünk adódik rá, hogy befolyásoljuk a reflektív helyzetértékelés által elin­ dított érzelmek kimenetelét.’" Ehhez jól kell ismernünk a saját, he­ ves érzelmet kiváltó okainkat - az egyetemes témák egyedi variáci­

62

Sajnos reflexszerű válaszaink nem mindig felelnek meg az éppen adott környezetünkben. Ha egy olyan országban járunk, ahol a bal­ ra hajts szabályai szerint közlekednek, az automatikus folyamatok akár a vesztünket is okozhatják, mert könnyen lehet, hogy rosszul döntünk, amikor egy körforgalomhoz érünk, vagy amikor kanyaro­ dunk. Ilyenkor nem tudunk beszélgetni vagy rádiózni. Tudatosan el kell hárítanunk az automatikus döntéseket, amiket normális eset­ ben követnénk. Néha azt vesszük észre, hogy érzelmileg egy másik „országban” vagyunk, eltérő környezetben attól, amire érzékenyek az automatikus helyzetértékelő mechanizmusaink. Ilyenkor az ér­ zelmi reakcióink nem felelnek meg az eseményeknek. Ez nem is lenne probléma, ha az automatikus helyzetértékelési mechanizmusaink nem működnének olyan hihetetlen gyorsaság­ gal. Ha lassabban működnének, nem lennének olyan hasznosak, viszont elegendő időnk lenne arra, hogy a tudatára ébredjünk, mi váltja ki belőlünk az érzelmet. A tudatos helyzetértékelés megen­ gedné, hogy félbeszakítsuk a folyamatot, amikor nem találjuk he­ lyénvalónak vagy hasznosnak, még mielőtt az érzelem elkezdődne. A természet azonban nem hagyott választást. Ha fajunk történeté­ ben arányaiban gyakrabban lett volna hasznosabb a lassúbb műkö­ dés, mint a gyorsabb helyzetértékelő mechanizmus, akkor nem len­ nének ilyen gyors, a tudatosságon kívül eső automatikus helyzetér­ tékelő mechanizmusaink. Míg az érzelmeket leggyakrabban az automatikus helyzetértéke­ lők váltják ki, más módon is elkezdődhetnek. Gondoljuk végig az ér­ zelmek generálásához vezető másik nyolc utat. Közülük némelyek több lehetőséget biztosítanak számunkra annak irányításában és el­ lenőrzésében, hogy az érzelmek hatása alá kerülünk-e, vagy sem.

* Őszentsége a dalai lámával az általa destruktívnak nevezett érzelmekről és a buddhista gyakorlaton keresztül az ezektől való megszabadulás kísérletéről foly­ tatott eszmecserémet követően az volt a benyomásom, hogy amit őszentsége és mások sikeresen elértek, az nem más, mint az automatikus helyzetértékelés reflek­ tív helyzetértékeléssel való felváltása. Úgy tűnik, éveken át tartó gyakorlással el le­ het érni, hogy az esetek többségében szabadon eldöntsük: nem kerülünk az érzel­ mek hatása alá, vagy ha mégis az érzelmek hatása alá kerülünk, úgy beszéljünk és úgy cselekedjünk, hogy az ne legyen káros másokra nézve. Remélem, az elkövet­ kező években képes leszek kutatásokat folytatni, hogy megtudjam, ez miként ér­ hető el, és hogy lehetséges-e rövidebb idő alatt elérni mindezt.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

óit, amelyek az életünkben a legjellegzetesebbek az egyes érzel­ mek szempontjából. Az 5-9- fejezetben szereplő témák és általános variációk átolvasása segíthet felderíteni a saját, illetve a környeze­ tedben élő emberek heves érzelmet kiváltó okait. Ha tisztában va­ gyunk a heves kiváltó okokkal, akkor szándékosan meg tudjuk akadályozni őket abban, hogy eltorzítsák az értelmezésünket a ki­ alakuló helyzetben. Tegyük fel, hogy szomorúságod/szenvedésed kiváltó oka az, hogy bizonyos jelentéktelen apróságokból arra következtetsz: el­ hagy téged egy nő, mert felfedezi féltve őrzött titkodat, azt a (tanult) érzést, hogy mihaszna, értéktelen senkiházinak tartod magad. Ami­ kor van annyi időd, felhasználhatod a reflektív helyzetértékelést, hogy megvédjen attól az önmagadra kimondott ítélettől, miszerint úgyis elhagynak. Nem lesz könnyű, de némi gyakorlással elkerül­ heted, hogy hatalmába kerítsen a parttalan szomorúság/szenvedés olyasvalamiért, ami meg sem történt, hiszen valójában nem is hagy­ tak el. A reflektív helyzetértékelés nagyobb szerephez juttatja a tu­ datos elmédet. Alkalmad nyílik rá, hogy megtanuld következete­ sen minimalizálni annak az esélyét, hogy félreértsd, ami körülötted történik. Akkor is a hatalmukba keríthetnek az érzelmek, amikor egy múltbéli érzelmi epizódra emlékezünk. Talán szándékosan emlék­ szünk vissza a jelenetre, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi történt, vagy hogy miért történt, vagy miként viselkedhettünk volna más­ képpen. De az is lehet, hogy nem a saját döntésünk alapján emléke­ zünk vissza a jelenetre, csak úgy, hívatlanul jut az eszünkbe. Füg­ getlenül attól, hogy miként kezdődik az emlékezés, szándékosan vagy akaratlanul, kezdettől fogva nemcsak a jelenet és az érzelmi kimenet forgatókönyvére emlékezünk, hanem az érzelmi reakcióra is. Újrajátszódhatnak az érzelmek, amiket az eredeti jelenet során éreztünk, de az is lehet, hogy ezúttal más érzés kerít bennünket a hatalmába. Például lehet, hogy valaki undorodik magától, mert az eredeti jelenetben félelmet érzett, és most csak az undort érzi, az eredetileg tapasztalt félelmet már nem. Az is lehet, hogy először az érzelmi eseményekre emlékszünk, de nem éljük át újra azokat az

érzelmeket, és más érzelmet sem. Az érzelmeket az is elindíthatja, hogy a jelenet kibontakozik a képzeletünkben. Róbert Levensonnal egy memóriafeladatot használtunk ahhoz, hogy érzelmeket hozzunk létre a laboratóriumban az egyes érzel­ meket jelölő arckifejezések és fiziológiai reakciók tanulmányozásá­ ra. Azt hittük, hogy az embereknek nehezen fog menni a múltbéli érzelmi jelenetek újraélése, amikor tudatában vannak, hogy video­ felvétel készül róluk, és a testük különböző pontjaihoz vezetékeket rögzítettünk a pulzus, az izzadás, a vérnyomás, a légzés és a testhőmérséklet mérésére. Épp ellenkezőleg. A legtöbben mohón vetik magukat a lehetőségre, hogy újrajátszhassák és újraélhessék a múlt­ béli érzelmi jeleneteket. Ha adott a lehetőség, ez szinte azonnal be­ következik a legtöbb, sőt talán az összes érzelemre vonatkozóan. Arra kértük a kísérlet résztvevőit, hogy minden érzelemmel kap­ csolatban a saját életükből idézzenek fel egy olyan eseményt, ame­ lyet egyetemesnek gondolnak, átélve az akkori érzelmeiket. Pél­ dául a szomorúság felidézéséhez arra kértük az embereket, hogy emlékezzenek vissza életük egy olyan szakaszára, amikor egy hoz­ zájuk közel álló személy meghalt. Megkértük őket, hogy jelenítsék meg maguk előtt azt a pillanatot, amikor a legintenzívebb szomorú­ ságot érezték, majd próbálják meg újra átélni az érzelmet, amit elő­ ször éreztek a haláleset bekövetkezte után. Szinte még véget sem ért a rövid bevezető, máris megváltozott a fiziológiájuk, a szubjektív érzéseik, és egyeseknél még az érzel­ mek kifejeződése is. Ez még nem is olyan meglepő, hiszen minden­ kinek volt élménye egy fontos eseményről és az érzelmek átélésé­ ről. Amit a kutatás előtt nem tudtunk: hogy azok a változások, amik akkor következnek be, amikor visszaemlékezünk az érzelmekre, hasonlítanak-e az egyéb módon elindult érzelmek által okozott vál­ tozásokhoz. Kiderült, hogy így van. Az érzelmi események emlékei, melyeket szándékosan idézünk fel, és amik nem idézik elő azonnal az eredetileg átélt érzelmek újraélését, lehetőséget biztosítanak arra, hogy megtanuljuk újraértelmezni az életünkben bekövetkező eseményeket, hogy lehetőségünk nyíljon változtatni azokon a dol­ gokon, amik érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk.

64

66

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

A képzelőerő által is kiválthatunk érzelmi reakciót. Ha a képzele­ tünket használjuk arra, hogy olyan jeleneteket teremtsünk, amelyek érzelmeket váltanak ki belőlünk, képesek lehetünk egy kiváltó ok lecsillapítására. Elménkben elpróbálhatjuk a történeteket, és meg­ kísérelhetjük az események másféle megközelítését, hogy ne paszszoljanak a nálunk szokásos heves kiváltó okokhoz. A múltbéli érzelmi tapasztalatokról való beszéd is képes az érze­ lem kiváltására. Annak a személynek is beszélhetünk az érzelme­ inkről, és hogy szerintünk miért éreztük őket, aki részt vett az érzel­ mi reakciónkban, de elmondhatjuk egy barátunknak vagy egy pszichoterapeutának is. Néha az érzelmi jelenet puszta elbeszélése is okozhatja az érzelem újraélését, ahogy a kísérleteink során is törté­ nik, amikor épp erre kérjük fel az embereket.18 A múltbéli érzelmi jelenet érzéseinek az újraélése jótékony hatá­ sú is lehet. Lehetőséget adhat, hogy megváltoztassuk a történtek kimenetelét, vagy éppen kiválthatjuk vele a beszélgetőtársunk tá­ mogatását és megértését is. Természetesen néha előfordulhat, hogy az érzelmek újraélése problémákat okoz. Lehet, hogy azt hitted, képes leszel higgadtan megbeszélni a házastársaddal a pár nappal ezelőtti félreértéseteket, mégis azt veszed észre, hogy megint düh­ be gurulsz, éppen annyira, sőt talán még jobban, mint eredetileg. Ez annak ellenére is bekövetkezhet, hogy pont az ellenkezőjét sze­ retted volna elérni, mert legtöbbször nincs beleszólásunk abba, hogy mikor lépnek fel az érzelmeink. Amikor már elkezdődött az érzelem, azt az arcunk valószínűleg másoknak is elárulja, a házas­ társunk pedig dühös lesz, amiért ismét dühbe jöttünk. Tegyük fel, hogy egy barátoddal arról beszélgetsz, milyen ször­ nyen érezted magad, amikor az állatorvos közölte veled, hogy sze­ retett kutyád bele fog halni a betegségébe. A történet mesélése fo­ lyamán újraéled és kimutatod a gyászt, és a barátod, aki hallgatja a történetet, szintén egyre szomorúbbnak látszik. Ez egyáltalán nem ritka eset, pedig nem a barátod kutyájáról van szó, nem a barátod veszteségéről. Mindnyájan képesek vagyunk azoknak az érzelmek­ nek az átélésére, amit a másik érez, empatikusán érezzük az érzel­

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

67

meket. Ez a hatodik mód, ahogy egy érzelem elkezdődhet - egy másik ember érzelmi reakciója láttán. Ez persze nem mindig következik be: nem fog megtörténni, ha nem törődünk a másikkal, ha valamilyen módon nem azonosulunk vele. Néha, amikor tanúi vagyunk egy másik ember érzelmeinek, mi magunk egészen másként érzünk. Lehet, hogy megvetjük őt, amiért dühös, vagy mert fél, vagy félünk az általa kimutatott dühtől. Nem feltétlenül csak egy barátunk szerencsétlensége indíthat el bennünk empatikus érzelmi reakciókat. Egy teljesen idegen sze­ mély szenvedése is képes erre, és ennek az idegennek nem is kell feltétlenül a társaságunkban lennie. Ezt a személyt akár a tévéképer­ nyőn vagy a mozivásznon is láthatjuk, vagy egy könyvben, de akár újságban is olvashatunk róla. Bár kétségtelen, hogy egy idegenről való olvasás érzelmi reakciót válthat ki, elképesztő, hogy egy olyan dolog, ami fajunk történetében ilyen későn indult el - a leírt nyelv - , képes kiváltani az érzelmeket. Elképzelhetőnek tartom, hogy az el­ ménk érzésekké, képekké, hangokká, szagokká, sőt még ízekké is alakítja az írásbeli nyelvet, és miután ez megtörténik, a képeket ugyanúgy kezelik az érzelmeket kiváltó automatikus helyzetértéke­ lő mechanizmusaink, mint bármely más eseményt. Ha blokkolni tudnánk ezeknek a képeknek a létrejöttét, véleményem szerint az érzelmeket nem lennénk képesek egyedül a nyelv által kiváltani. Mások is megmondhatják, mitől féljünk, mire legyünk dühösek, mit élvezzünk, és hasonlók. Ez a szimbolikus ösvény általában ma­ gában foglal az élet korai szakaszában egy gondozót, és a hatása csak felerősödik, ha az érzelem, aminek kapcsán az utasításokat kapjuk, túlfűtött. Megfigyelhetjük, hogy életünk jelentős szereplői­ ből mi vált ki érzelmeket, és akaratlanul is magunkévá tehetjük ér­ zelmi variánsaikat. A gyermekben, akinek az anyja fél a tömegtől, ugyanúgy kialakulhat ez a félelem. A legtöbben, akik valaha írtak az érzelmekről, megemlítik a nor­ mák megsértését, és az érzelmeket, amiket akkor érzünk, amikor mi magunk vagy valaki más megsértett egy fontos társadalmi nor­ mát.19 Érezhetünk dühöt, undort, megvetést, szégyent, bűntudatot,

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

MIKOR KERÜLNEK ELŐTÉRBE AZ ÉRZELMEINK?

meglepetést, néha még szórakoztathat is a dolog, sőt örömet is érezhetünk. Attól függ, hogy ki szegte meg a normát, és miről szólt a norma. A normák természetesen nem egyetemesek, az emberek egyetlen nemzeti csoporton vagy kultúrán belül sem osztják ugyan­ azokat a normákat. Például gondoljuk csak végig a fiatalabb és az idősebb generáció hozzáállását az orális szex illendőségéről és je­ lentőségéről a mai Amerikában. Életünk korai szakaszában, és egész életünk során tanulunk a normákról, arról, hogy az emberek­ nek hogyan kellene viselkedniük. íme az érzelmek keletkezésének utolsó, eredeti és szokatlan módja. Akkor fedeztem fel, amikor Wally Friesen kollégámmal kifej­ lesztettük az arcmozgás mérésének technikáját. Ahhoz, hogy meg­ tanuljuk, hogyan változtatják meg az arcizmok az arc látható meg­ jelenését, videofelvételt készítettünk önmagunkról, miközben kü­ lönféle arcmozgások szisztematikus kombinációit hajtottuk végre. Egyetlen izom mozgatásával kezdtük, és fokozatosan növeltük a részt vevő izmok számát, míg végül egyszerre hat izmot mozgat­ tunk. Nem volt mindig könnyű kivitelezni a mozdulatokat, de több hónapos gyakorlással elsajátítottuk, mit kell tennünk, és végül több mint tízezer arcizommozgás-kombinációt hoztunk létre és vettünk filmre. A videofilm utólagos tanulmányozása során minden arckife­ jezés alapján megtanultuk, hogy mely izmok hozzák azt létre. (Ez a tudás képezte mérési rendszerünk, a FACS20 alapját, amiről az első fejezetben beszéltem.) Észrevettem, hogy amikor magamra öltöttem bizonyos arckife­ jezéseket, erős érzelmi töltésű érzések öntöttek el. Ez nem akár­ milyen arckifejezések hatására történt, csakis azoknál fordult elő, amelyeket már korábban az egész emberiségre nézve egyetemes kifejezésekként azonosítottam. Amikor megkérdeztem Friesentől, hogy vele is történt-e ilyesmi, rábólintott, hogy ő is érezte az érzel­ meket egyes arckifejezések megjelenítése közben, s ezeket gyakran meglehetősen kellemetlennek érzékelte. Néhány évvel később Bob Levenson egy évet töltött a laborató­ riumomban. Tökéletesen helyénvalónak tűnt számára, hogy mivel San Franciscóban töltötte a kutatóévét, besegítsen nekünk az őrült

elképzelésünk tesztelésébe, miszerint egyszerűen egy arckifejezés magunkra öltése elegendő ahhoz, hogy változásokat idézzen elő a vegetatív idegrendszerünkben. Az elkövetkező tíz év folyamán négy kísérletet végeztünk el, közülük egyet egy nem nyugati kul­ túrában, a nyugat-szumátriai minangkabau törzs körében. Amikor az emberek az utasításainkat követve mozgatták az arcizmaikat, megváltozott a fiziológiájuk, és legtöbben az érzelem átélését jelez­ ték. Itt szintén nem akármelyik arcmozdulat hozta létre a változást. Csak azoknak az arckifejezéseknek a megjelenítése esetén követke­ zett be változás, amelyekről korábbi kutatásunk kiderítette, hogy az érzelmek egyetemes arckifejezései.21 Egy másik tanulmányban, ami a mosolyra összpontosított, Richard Davidson pszichológussal - akinek az agy és az érzelmek a fő kutatási területe - azt találtuk, hogy ha az emberek mosolyt öltenek magukra, sok olyan változás következik be az agyban, amilyenek a kellemes érzelmek átélésekor is előfordulnak. Ám nem akárme­ lyik mosoly idézte elő ezeket a változásokat, kizárólag az a mosoly, amely korábbi tanulmányom szerint a valódi kellemes érzések jele (lásd a 9. fejezetben).22 A szóban forgó kutatás során arra kértük az embereket, hogy ve­ gyenek el bizonyos arckifejezéseket, de szerintem ugyanezt az ered­ ményt értük volna el akkor is, ha az érzelem hangjelzését adják. A legtöbb ember sokkal nehezebben képes az érzelem hangjelzését szándékosan kiadni, mint az érzelemhez tartozó arckifejezést meg­ mutatni. Végül is találtunk egy nőt, aki képes volt erre, és valóban ugyanazt az eredményt érte el a hanggal, mint az arckifejezéssel. A legtöbben rendszerint nem az érzelmi élmény előállításával, egy érzelemnek az ember fiziológiáját megváltoztató szándékos megjelenítésével élik át az érzelmeket, de gyakrabban előfordul, mint gondoljuk. Az ellopott levél tanúsága szerint ezt már Edgár Allan Poe is ismerte:

68

Ha ki akarom találni, hogy milyen okos vagy milyen ostoba, milyen jó vagy milyen gonosz valaki, vagy mire gondol abban a pillanatban, ak­ kor igyekszem arckifejezésemet, amennyire csak lehet, az ő arckifeje­

7°

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

zéséhez igazítani, magamra ölteni vonásait, és bevárni, milyen gondo­ latok támadnak agyamban, milyen érzések szívemben, amelyek egy­

HÁROM

bevágnak a magamra öltött arckifejezéssel. (Pásztor Ádám fordítása)

Érzelmeink eléréséhez vagy bekapcsolásához kilenc utat írtam le. A legáltalánosabb az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok működése által bekövetkező érzelem. A második út a reflektív hely­ zetértékeléssel indul, ami aztán beindítja az automatikus helyzetér­ tékelő folyamatokat. Múltbéli érzelmi tapasztalat emlékének felidé­ zése a harmadik módszer, a képzelőerő pedig a negyedik. Az ötödik út: beszélni egy múltbéli érzelmi eseményről. Az empátia a hatodik. A hetedik módszer az, amikor mások mondják meg nekünk, hogy mi váltson ki belőlünk érzelmi reakciót. A társadalmi normák meg­ szegése az érzelmekhez vezető nyolcadik út. Az utolsó pedig az ér­ zelmek külső megjelenésének önkéntes magunkra öltése. A következő fejezet az érzelmek kiváltó okairól eddig megtudott dolgokra épít, és azzal foglalkozik, mikor és miért olyan nehéz meg­ változtatni azt, hogy mi váltson ki érzelmi reakciót belőlünk. Javas­ latokat tartalmaz arra vonatkozóan, mit tehetünk annak érdekében, hogy tudatában legyünk, amikor az automatikus helyzetértékelő mechanizmus beindítja az érzelmeinket, mert a legtöbbször ilyen­ kor kerülünk bajba, és az ilyen epizódok után bánjuk meg a viselke­ désünket.

Érzelmi reakcióink megváltoztatása

A sziklaszirt közelében sétálni annak ellenére is ijesztő lehet, ha tisz­ tán látható, hogy egy kerítés megakadályozza a leesésünket. Vajmi keveset számít, hogy az ösvény nem csúszós, és a kerítés is szilárd, attól még gyorsabban ver a szívünk, és izzad a tenyerünk. Annak tudata, hogy nincs mitől félnünk, még nem törli el a félelmet. Bár a legtöbben képesek a cselekedeteik irányítására és kontrollálására, és tovább haladnak az úton, lehet, hogy csak lopva, egyetlen pilla­ natra merik tekintetüket a gyönyörű kilátás felé fordítani. A veszélyt akkor is érezzük, ha - tárgyilagosan szemlélve a helyzetet - nem létezik.1 A sziklaszirten tett séta példájából látszik, hogy tudásunk nem mindig képes felülbírálni azokat az automatikus helyzetértékelése­ ket, amelyek érzelmi reakciókat eredményeznek. Miután kiváltják érzelmi válaszunkat, akár tudatosan is felismerhetjük, hogy az érze­ lemre semmi szükség, az mégis fennmarad. Feltételezem, hogy ez általában olyankor fordul elő, amikor a kiváltó ok a kialakult érzel­ mi témák egyike, vagy egy olyan tanult kiváltó ok, amelyik nagyon hasonlít a témához. Amikor a tanult kiváltó ok távolabb áll a témá­ tól, a józan tudásunk is könnyebben képes az érzelmi élmény meg­ szakítására. Más szóval, amikor az érzelmeink távolabbi kapcsolat­ ban állnak egy témával, elhatározásunk alapján is képesek lehe­ tünk felülbírálni azokat. Létezik egy másik, komolyabb módja is annak, ahogy az érzel­ meink felülírják a tudásunkat. Az érzelmek képesek megakadályoz­ ni, hogy hozzáférjünk a teljes tudásanyagunkhoz, ahhoz az infor­ mációhalmazhoz, ami a kisujjunkban lenne, ha nem állnánk az ér­

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

zelem befolyása alatt, de az érzelem időtartama alatt hozzáférhetet­ lenné válik számunkra. Amikor elragad egy nem helyénvaló érze­ lem, úgy értelmezzük a történéseket, hogy illeszkedjenek az érzel­ meinkhez, és hagyják figyelmen kívül tudásunknak azt a halmazát, ami szintén nem illeszkedik hozzájuk. Az érzelmek megváltoztatják azt a módot, ahogy a világot látjuk, és ahogy mások cselekedeteit értelmezzük. Nem törekszünk rá, hogy megkérdőjelezzük, miért érzünk egy adott érzelmet, inkább a megerősítésén iparkodunk. A történéseket úgy értékeljük, hogy összeférjenek az általunk érzett érzelemmel, így igazoljuk és tartjuk fenn az érzelmet. Sok helyzetben ez segíthet figyelmünk összponto­ sításában és az adott problémára adandó válaszra vonatkozó dönté­ seink irányításában, s hogy megértsük, mi forog kockán. Ugyanak­ kor gondot is okozhat, mert egy érzelem szorításában esetleg nem veszünk figyelembe olyan dolgokat, amiket már tudunk, és amik se­ gíthetnének az érzelem cáfolásában, mint ahogy minden olyan új, a környezetünkből felénk érkező információról sem veszünk tudo­ mást, ami nem illik az érzelmünkhöz. Más szóval, ugyanaz a mecha­ nizmus, amelyik a figyelmünket irányítja és összpontosítja, képes eltorzítani képességeinket az új információk feldolgozására, vala­ mint az agyunkban tárolt tudás felhasználására.* Tegyük fel, hogy valaki dühös, mert mások előtt megsértették. Amíg tart a dühe, nem könnyű megfontolnia, hogy az elhangzotta­ kat valóban sértésnek szánták-e. A sértést elkövető személyre és a sértések természetére vonatkozó múltbéli tudása csak részlegesen lesz hozzáférhető, a sértett a tudásának csak arra a részére fog emlé­ kezni, amely alátámasztja a dühét, arra viszont nem, ami ellentmon­ dana neki. Ha a sértést elkövető személy megmagyarázza a tettét, és bocsánatot kér, lehet, hogy a dühös ember nem fogja ezt az infor­ mációt (a bocsánatkérés tényét) azonnal beépíteni a magatartásába.

Egy darabig még az ellenállás állapotában vagyunk, és ez idő alatt a gondolkodásunk képtelen olyan információt beengedni, amely nem illik az általunk érzett érzelemhez, vagy nem tartja fenn, és nem igazolja az érzelmet. Amennyiben ez az elutasító állapot rö­ vid, csak egy-két másodpercig tart, hasznosabb, mint amennyi kárt okoz. Abban a rövid időben ugyanis az adott problémára összpon­ tosítja a figyelmünket, éspedig a leglényegesebb idevonatkozó tu­ dásunk felhasználásával, ami irányíthatja kezdő lépéseinket, és elő­ készítheti további cselekedeteinket. Problémák akkor merülnek fel, és olyankor alakul ki nem helyénvaló érzelmi magatartás, amikor az ellenállás időszaka sokkal tovább, néha percekig, sőt órákig is eltart. A túl hosszú ellenálló időszak eltorzítja világlátásunkat és ön­ képünket.2 Egy kis híján bekövetkezett autóbalesetben elmúlik a félelem, amint kikerültük a másik autót. Gyorsan felismerjük, hogy elmúlt a veszély, megvárjuk, míg újra normálisan lélegzünk, és a pulzu­ sunk is lelassul, ami rendszerint öt-tizenöt másodpercbe telik. De előfordulhat, hogy a félelem forrása olyasmi, amitől nem lehet ilyen drámai gyorsasággal megszabadulni. Tegyük fel, hogy egy ember attól fél, a fájdalom, amit deréktájon érez, a májrák egyik tünete. Az ellenállás időszakában elvet minden, ezzel ellentétes információt, megfeledkezik arról, hogy előző nap a barátjának segített bútorokat cipelni, és talán ezért fáj a dereka. Vegyünk egy mindennapos családi szituációt. Reggel, munkába indulás előtt Jim szól a feleségének, Helennek, hogy nagyon saj­ nálja, de közbejött valami, és aznap nem tud elmenni a lányukért az iskolába. Azt mondja, hogy Helen lesz kénytelen hazahozni a kis­ lányt. Helen éles hangon és mérges arckifejezéssel válaszol, mert felbosszantották a hallottak: „Miért nem szóltál előbb? Pont akkorra ütemeztem be egy megbeszélést az egyik beosztottammal!” Helen nem gondolta át tudatosan a válaszát, valójában nem az ő döntése volt, hogy bosszankodjon. Azért történt így, mert az automatikus helyzetértékelő mechanizmusok úgy értelmezték a férje üzenetét, hogy fittyet hányva az ő terveire, Jim megzavarja a célkitűzéseit (a düh valószínű témája).

72

* Az általam itt javasoltak nagyon hasonlítanak a pszichológus Jerry Fodor be­ számolójára az információ beágyazódásáról, amin azt értette, hogy az az informá­ ció, amit az ember tud és elraktározott, de ami nem passzol a világ értelmezésének egy módjához, egy időre hozzáférhetetlenné válik.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

Megérezve Helen hangjából és arckifejezéséből, hogy ideges, Jim kétségbe vonja Helen dühének a jogosságát. Ő Helenre lesz dühös, mivel a harag gyakran szül haragot. „Miért haragszol rám? Nem szólhattam előbb, mert a főnököm most hívott fel, pár perccel ezelőtt, hogy közölje, rendkívüli ülés lesz az osztályon, és nekem is ott kell lennem.” Helen most már tudhatja, hogy Jim nem volt figyel­ metlen, és semmi oka sincs arra, hogy haragudjon rá egy elkerülhe­ tetlen és akaratlan probléma miatt, ám amennyiben Helen még min­ dig az ellenállás állapotában van, meg kell birkóznia az információ­ val. Bosszúsága önmagát akarja igazolni. Lehet, hogy nem fogja tudni megállni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó: „Miért nem ez­ zel kezdted?” Sikerült azonban visszafognia magát, és ezúttal nem a dühe irányította a tetteit. Amikor majd Helen sikeresen feldolgozza a Jimtől kapott új in­ formációt, másképp fogja látni, hogy Jim miért tette azt, amit tett. Eb­ ben az esetben elvetheti eredeti értelmezését, miszerint Jim figyel­ metlen volt vele szemben, és egyszeriben elmúlik a bosszúsága. Csakhogy számtalan okból elhúzódhat az ellenállás állapotának időtartama, aminek következményeképpen Helen kitart a dühe mellett, és nem enyhül meg még akkor sem, amikor a Jim által nyúj­ tott információnak el kellene fojtania a haragját. Lehet, hogy éjjel nem aludta ki magát. Lehet, hogy nagy nyomás nehezedik rá a mun­ kahelyén, amit nem képes leküzdeni, és Jimen tölti ki a frusztráció­ ját. Lehet, hogy már hónapok óta vitatkoznak egy komoly kérdésen, például hogy vállaljanak-e még egy gyermeket, és Helen dühös érzelmeket táplál magában Jim önzőnek tűnő hozzáállása miatt. Lehet, hogy Helennek olyan a személyiségtípusa, amelyben a düh domináns szerepet játszik. (A 6. fejezetben írok az ellenséges sze­ mélyiségvonásokkal rendelkező embereken végzett kutatásomról.) Az is lehet, hogy Helen az életének egy másik fejezetéből importál egy forgatókönyvet ebbe a szituációba, egy túlfűtött érzelmekkel átitatott forgatókönyvet, amit újra meg újra eljátszik. Egy forgatókönyvnek szereplőgárdája van, amely a forgatóköny­ vet importáló személyből és más kulcsfontosságú emberekből áll, valamint egy múltbéli eseményen alapuló cselekmény pereg le

benne. Az aktuális szituációba nem mindenki importál olyan érzel­ mi forgatókönyveket a múltjából, amelyek csak kevéssé egyeztet­ hetők össze a jelenlegi helyzettel. A pszichoanalitikus személyiség­ elméletek hagyományos bölcsessége szerint az emberek olyankor importálnak forgatókönyveket, amikor megoldatlan érzéseik van­ nak, olyan érzések, amiket nem fejeztek ki teljesen vagy kielégítően, vagy ha ki is fejezték őket, nem érték el a várt eredményt. A forga­ tókönyvek eltorzítják a jelen valóságot, nem helyénvaló érzelmi re­ akciókhoz vezetnek, és meghosszabbítják az ellenállás időszakát. Tegyük fel, hogy Helen volt a fiatalabbik gyermek, a bátyja, Bili pedig erőszakos volt, és folyton zsarnokoskodott felette. Ha Helenbe mélyen beivódott ez az élmény, ha a szülei Bili pártját fogták, és azt hitték, hogy Helen csak felnagyítja a dolgokat, lehet, hogy a jövőben sokszor még olyan szituációkba is importálni fogja a „zsar­ nokoskodnak felettem” forgatókönyvet, amelyek legfeljebb hal­ vány hasonlóságot mutatnak egykori helyzetével. Helen számára az az egyik legfontosabb dolog, hogy ne zsarnokoskodjanak vele, ezért még ott is zsarnokoskodást érez, ahol annak nagy valószínű­ séggel nyoma sincs. Helen nem akarja importálni a forgatókönyvet. Okos nő, megtanulta a hozzá közel állók visszajelzéseiből, hogy hajlamos az ilyen jellegű félreértésekre, és hajlamos túlreagálni a helyzetet. Az ellenállás időszakában azonban nem sok mindent tud ellene tenni. Nincs is a tudatában annak, hogy éppen ellenálló állapotban van. Csak később fog rájönni, amikor majd végiggon­ dolja a történteket, hogy helytelenül cselekedett, és megbánja a vi­ selkedését. Szeretné kitörölni a „zsarnokoskodni próbál fölöttem” kiváltó okot az érzelmi riasztási adatbázisából. Kellemesebb lenne az élete, ha sikerülne vakvágányra futtatnia ezt a kiváltó okot. Nem lenne hajlamos hosszú, dühös időszakokra, és nem torzítaná el má­ sok indítékait, hogy az érzelmeihez igazítsa őket. A legtöbb ember pontosan ilyenfajta kontrollt szeretne szerezni a saját érzelmi válaszai fölött. Az egyik oka annak, hogy az emberek pszichoterapeutához fordulnak segítségért, éppen az, hogy többé nem akarnak érzelmi választ adni egyes helyzetekben, amelyek ér­ zelmi választ váltanak ki belőlük. Senki sem akarja azonban minden

74

76

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

érzelmét teljesen és visszavonhatatlanul kikapcsolni. Ha hatal­ munkban állna ezt megtenni, szürkébbé, unalmasabbá és ízetleneb­ bé válna az életünk, sőt valószínűleg veszélyesebbé is. A félelem védelmez bennünket, megmenti az életünket azáltal, hogy gondolkodás nélkül védekezőn reagálunk, amikor veszély fenyeget. Az undorreakció óvatossá tesz, és visszatart bennünket az olyan tevékenységektől, amelyek jelképesen vagy ténylegesen mérgezők lehetnek. A szomorúság vagy a veszteség miatt érzett fáj­ dalom segítséget hozhat másoktól. Még a düh - az az érzelem, amit a legtöbben szeretnének kikapcsolni-is hasznos számunkra. Figyel­ meztet másokat is, minket is arra, hogy bizonyos dolgoktól aka­ dályoztatva vagyunk. A figyelmeztetés változást hozhat, bár a düh viszonzásához is vezethet. A düh motivál arra bennünket, hogy meg akarjuk változtatni a világot, hogy megpróbáljuk megvalósítani a társadalmi igazságosságot, hogy küzdjünk az emberi jogokért. De vajon tényleg meg szeretnénk semmisíteni a fenti motivá­ ciókat? Mit érne az élet izgalom nélkül? Vagy ha nem élhetnénk meg az érzéki gyönyört? Ha nem lehetnénk büszkék a magunk és gyer­ mekeink érdemeire s eredményeire? Ha nem mulathatnánk olykor az élet megannyi furcsa, váratlan, szépséges fordulatán? Az érzelem nem olyan, mint a vakbél, nem egy csökevényes szerv, amire sem­ mi szükségünk, ezért eltávolítandó. Az érzelmek az életünk közép­ pontjában állnak. Általuk válik élhetővé az életünk. Ahelyett hogy teljesen kikapcsolnánk az érzelmeinket, a legtöb­ ben beérnénk annyival, ha képesek lennénk egyes kiválasztott ki­ váltó okokra adott érzelmi reakciónk kikapcsolására. A törlés gomb­ bal eltüntetnénk egy adott kiváltó okot, vagy a kiváltó okok egy cso­ portját, egy forgatókönyvet vagy egy nyomasztó aggályt az érzelmi riasztási adatbázisunkból. Sajnos nem rendelkezünk egyértelmű és döntő bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy ez lehetséges-e. A pszichológus Joseph LeDoux, az agy és az érzelmek egyik leg­ kiválóbb tanulmányozója nemrég a következőket írta: „A kondicio­ nált félelem elsajátítása fölöttébb maradandó, valójában a tanulás legkevésbé kitörölhető formája.3 [...] A tanult félelem kitörölhetetlenségének van egy jó és egy rossz oldala. Nyilvánvalóan nagyon

hasznos, hogy az agyunk képes megőrizni azoknak az ingereknek és helyzeteknek a lajstromát, amik a múltban veszéllyel társultak. Azonban az ilyen erős emlékek, amik tipikusan traumatikus körül­ mények között rögzültek, a mindennapi életbe is képesek utat talál­ ni, ahol olyan helyzetekbe is betolakszanak, amelyekben egyáltalán nem hasznosak”4 Szerencsére volt lehetőségem LeDoux-val erről beszélni a jelen fejezet írása közben, és rákérdeztem, hogy pontosan mit ért ezen, és mennyire biztos az állításaiban. Először is hangsúlyoznom kell, hogy LeDoux kizárólag a tanult kiváltó okokról beszélt, azokról, amiket én variációknak neveztem. LeDoux-val mindketten úgy gondoljuk, hogy az evolúció során kialakult témák kitörölhetetlenek, ahogy a patkánykísérletek eredményei is mutatták: a laborató­ riumban született patkányok, noha nem rendelkeztek tapasztala­ tokkal a macskákat illetően, mégis a félelem jeleit mutatták, amikor először megláttak egyet. Ez egy veleszületett téma, olyan félelem­ kiváltó ok, amit nem tanulunk. Egy érzelmet kiváltó témának az ere­ je gyengíthető, de nem lehet teljes mértékben eltávolítani, de kitö­ rölhetjük, a variációkat, azokat a kiváltó okokat, amikre az életünk során teszünk szert? Anélkül hogy LeDoux agykutatásainak a technikai részleteibe bonyolódnánk, tudnunk kell, hogy amikor létrejön egy érzelmet ki­ váltó ok, amikor megtanulunk valamitől félni, új kapcsolatok jönnek létre az agysejtek egy csoportján belül, és - LeDoux kifejezésével élve - sejtcsoportosulást alkotnak.5 Úgy tűnik, hogy azok a sejtcsoportosu­ lások, amelyek az adott tanult kiváltó ok emlékét tartalmazzák, állan­ dó fiziológiai feljegyzései az általunk tanultaknak. Ezek a csoportosu­ lások együttesen alkotják azt, amit én érzelmi riasztási adatbázisnak neveztem. A sejtcsoportosulások és az érzelmi magatartásunk közötti kapcsolat megszakítását azonban képesek vagyunk megtanulni. A ki­ váltó ok beindítja a létrehozott sejtcsoportosulást, de a sejtcsoporto­ sulás és az érzelmi magatartásunk közötti kapcsolat megszakítható, legalábbis egy időre. Félünk, de nem úgy viselkedünk, mintha fél­ nénk. Megtanulhatjuk a kiváltó ok és a sejtcsoportosulás közötti kap­ csolat megszakítását is, hogy az érzelem ne váltódjon ki, de a sejt­

77

7*

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

csoportosulás maradandó, az adatbázist nem lehet kitörölni, ezért megmarad bennünk a lehetőség, hogy újra összekapcsolódjon a ki­ váltó okkal és a reakcióval. Bizonyos körülmények között, amikor stresszhelyzetben vagy valamiféle nyomás alatt vagyunk, a kiváltó ok újra aktiválódik, a sejtcsoportosuláshoz kapcsolódik, és ismét elő­ bújik az érzelmi válasz. Jóllehet LeDoux kizárólag a félelmet kutatta, úgy véli, feltehetően ugyanez vonatkozik a dühre és a szenvedésre is. Ez egybevág sze­ mélyes tapasztalatommal, illetve mindazzal, amit másoknál figyel­ tem meg, ezért feltételezem, hogy LeDoux felfedezése a többi ér­ zelemre is általánosítható, talán még a kellemes érzéseket kiváltó érzelmekre is.* Idegrendszerünk megnehezíti, hogy változtassunk azokon a dol­ gokon, amik érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk, hogy megakadá­ lyozzuk a kapcsolatot az érzelmi sejtcsoportosulás és az adott válasz, illetve a kiváltó ok és az érzelmi sejtcsoportosulás között. Az érzelmi riasztási adatbázis annyiban nyitott rendszer, hogy folyamatosan hozzáadódnak az új variációk, ám a rendszer nem engedi, hogy az egyszer már hozzáadott adatokat könnyen eltávolítsuk. Érzelmi rendszerünk úgy épült ki, hogy benn tartsa a kiváltó okokat, és ne engedje ki őket, hogy az érzelmi válaszokat gondolkodás nélkül mozgósíthassa. Biológiai felépítésünk nem engedi az azonnali köz­ belépést. Még egyszer térjünk vissza a majdnem bekövetkezett autóbal­ eset példájához, hogy megvizsgáljuk, mennyiben segíthet LeDoux * Nem minden tanulás eredménye, ami érzelmet vált ki belőlünk. Frijda rámu­ tat, hogy bizonyos érzelmi ingereknek „kevés közük van ahhoz, hogy egy adott in­ gerhez társítva kellemes hatást vagy ellenérzést tapasztaltunk meg . Az érzelmek „bizonyos okokból vagy következményekből levezethetően születnek... Egy állás elvesztése, a kritika fogadása, az elhanyagoltság vagy a mellőzöttség jeleinek érzé­ kelése, a dicséret fogadása vagy éppen a normák megsértésének (olyan tetteknek, amelyek ellenkeznek sokra tartott értékeinkkel) az észlelése mind nagyon indirekt módon vagy távolról kapcsolódnak a tényleges állapotokhoz, amiket valamilyen módon jelölnek, és amelyek érzelmi töltést adnak nekik . Én ezekre mint az egye temes témákhoz hasonló variációk példáira tekintek, még akkor is, ha némelyikkel csak távoli a kapcsolódás.

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

79

felfedezése annak a megértésében, hogy mi megy végbe akkor, amikor megpróbáljuk megváltoztatni az érzelmünk kiváltó okait. Alighanem minden sofőr átélte már azt, hogy az anyósülésen utazva önkéntelenül is a nem létező fékpedálra tapos a lába, amikor egy másik autó feléjük kanyarodik. A fékpedálra lépés egy másik autó­ val való ütközéstől való félelem tanult reakciója. Nemcsak a válasz a fékpedálra lépés hanem a kiváltó ok is tanult. Az autók nem tar­ toztak őseink környezetéhez, a felénk kanyarodó autó nem velünk született téma, hanem egy tanult variáció. Gyorsan megtanuljuk, mert közel áll a félelem egyik lehetséges témájához - valami gyor­ san érkezik a látóterünkbe, és úgy közeledik felénk, mintha belénk akarna ütközni. Míg a legtöbben az anyósülésen utazva akaratlanul is beletapo­ sunk a nem létező fékpedálba, amikor veszélyt érzékelünk, a gépjárművezető-oktatók megtanulják, hogy ne tegyék ezt. Lehet, hogy a válasz megszakítását tanulják meg, és ebben az esetben érezni fogják a félelmet, de nem adnak rá fizikai választ. (Gyanítom, hogy a félelem nyoma látható lenne az arcukon, és hallható lenne a hang­ jukban.) Lehet, hogy a kiváltó ok - a feléjük haladó autó látványa és az agyban található, erre a félelemkiváltó okra létrejött sejtcso­ portosulás közötti kapcsolatot tanulták meg megszakítani.* Lehet, hogy finomhangolják a kiváltó ok és a sejtcsoportosulás közötti kapcsolatot, hogy a félelem csak akkor éledjen fel, és a fékpedálra taposás mint védelmező válasz csak akkor lépjen életbe, ha nagy a valószínűsége a veszély bekövetkezésének. Ám ha rosszul aludtak az éjjel, vagy még mindig az aznap reggeli otthoni perpatvaron rá­ gódnak, a lábuk ismét a fékbe fog taposni, ahogy bárki másé is, aki nem gépjárművezető-oktató, és így nem tanulta meg ennek a kivál­ tó oknak a megszakítását. A kiváltó ok, a sejtcsoportosulás és a vá­ lasz közötti kapcsolat nem törlődött ki, csak gyengült. A fejezet hátralévő részében az érzelmi kiváltó okok gyengíté­ sére összpontosítok, akár közvetlen kondicionálással, akár közve­ * Ezt könnyen megtanulhatnánk, ha az esemény bekövetkezésekor fiziológiai méréseket végeznénk náluk, de ez nem lényeges a fent tárgyaltak szempontjából.

8o

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

tetten, az egyik érzelmi témához való kapcsolódás által jöttek létre. A következő fejezetben elmagyarázom, miként gyengíthetjük egy érzelmi esemény és a saját érzelmi válaszunk közötti kapcsolatot. Egyiket sem könnyű véghezvinni. Hadd magyarázzam el ennek a működését egy másik példán keresztül. Tegyük fel, hogy egy fiút - nevezzük Timnek - folyton ugratott az apja, de a látszólag tréfás heccelődésnek volt egy kegyetlen éle is: Tim szegényes eredményeit gúnyolta. Viszonylag korán, ötéves ko­ ra előtt Tim érzelmi riasztási rendszerébe beépült a „megalázottság egy erős ember gúnyolása által” forgatókönyve. Ahogy felnőtt, Tim az ugratásra mindig szinte azonnali dühvei válaszolt, még akkor is, ha nem aljas szándékkal ugratták. Ennek örült az apja, aki még azért is gúnyolta, mert ilyen könnyen elveszíti a fejét egy kis viccelődés miatt. Húsz évvel később Tim továbbra is dühvei reagál az ugratás legkisebb jelére is. Ez nem jelenti azt, hogy Tim dühét minden eset­ ben tettek is követik, de jobb lenne Timnek, ha nem kéne leküzdenie, hogy ösztönösen visszavágjon, ha valaki viccelődik vele. Hat, egymástól teljesen eltérő tényező határozhatja meg, hogy az ember mekkora sikerrel csökkentheti egy érzelmi kiváltó ok hevét, feltűnőségét és erejét, valamint az ellenállás állapotának hosszát, azt az időtartamot, amikor csak olyan információnak a felhasználására vagyunk képesek, ami alátámasztja a megélt érzelmet. Az első té­ nyező a kifejlődött témához való közelség. Minél közelebb áll a tanult kiváltó ok a velünk született témához, annál nehezebb lesz csök­ kenteni kényszerítő erejét. Az országúti dühöngés például tipikusan olyan esemény, ami nagyon hasonlít egy témára, nem pedig a tanult variációk egyike. A következő talányos történet is ezt szemlélteti. A tanszékvezetőm minden reggel kocsival érkezik az egyetemre, és útközben egy olyan helyen vezet keresztül, ahol egymásba torkollik két közlekedési sáv. Az íratlan szabályok szerint a két sávból felvált­ va sorolnak be a kocsik a fennmaradó sávba, de egyesek ezt nem veszik figyelembe, és bevágnak elé. A tanszékvezető ilyenkor őrjöngeni kezd, pedig valójában semmi jelentősége sincs az esemény­ nek, legfeljebb néhány másodperccel később érkezik meg az egye­ temre. Viszont amikor a munkahelyén az egyik kollégája kritikát ír

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

8l

a tanszékre vonatkozó terveiről, egy olyan dologról, amin nagyon keményen dolgozott, és ami valóban fontos neki, csak ritkán lesz dü­ hös. Miért gurul dühbe egy látszólag jelentéktelen esemény miatt, amikor egy igazán fontos esemény nem vált ki belőle ilyen reakciót? Azért, mert a járművezető cselekedete a düh egyetemes, öröklött témájához, az akadályozáshoz hasonlít, nem szavak révén, hanem egy személy fizikai cselekedetei által valósul meg az akadályozás. Az udvariatlan vezető cselekedete sokkal közelebb áll a témához, mint a kolléga tette, aki kritikát ír. (Ha azon tűnődünk, hogy manap­ ság miért olyan gyakori az országúti dühöngés, gyanítható, hogy mindig is előfordult, legfeljebb ritkábban, mivelhogy kisebb volt a forgalom. Ráadásul régebben nem volt neve a jelenségnek, tehát nem irányult rá ekkora figyelem.) Az elképzelést Tim problémájára alkalmazva, azt várjuk, hogy Timnek könnyebben sikerülhet a kiváltó ok gyengítése, ha a kivál­ tó ok távolabb esik egy egyetemes témától, mint ha közelebb állna hozzá. Az apja által szavakban kifejezett ugratás és megszégyenítés távolabb esik a témától, mint ha az apja azzal „viccelt” volna, hogy az oldalához tűzi a karját, és ily módon fizikailag akadályozza őt a mozgásában. Tim felnőttként nagyobb eséllyel képes a kiváltó ok gyengítésére, ha az eredeti élmény során szavakkal, és nem fizikai korlátozással ugratták és alázták meg. A második tényező, amit figyelembe kell venni, az, hogy az adott kiváltó események mennyire hasonlítanak az eredeti szituációra, aminek során megtanultuk a kiváltó okot. Timet az apja ugratta ke­ gyetlenül - egy erős, domináns férfi. Egy nő, egy kortárs vagy egy alárendelt személy ugratása nem hasonlít annyira az apja által elő­ idézett helyzetre, mint amikor egy olyan férfi teszi ezt, aki valami­ lyen hatalommal rendelkezik fölötte. Ezért Timnek olyankor könynyebb a kiváltó ok gyengítése, amikor egy tekintéllyel nem rendel­ kező személy ugratja. A harmadik tényező az, hogy egy személy az életében milyen korán sajátította el a kiváltó okot. Feltételezhető, hogy minél koráb­ ban tanulta meg a kiváltó okot, az annál nehezebben gyengíthető. Részben azért, mert a korai életszakaszban az érzelmi kiváltó okok­

82

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ra adott érzelmi reakció szabályozásának a képessége még nem tel­ jesen kifejlett. Ezért a felnőttkorban tanultakkal összehasonlítva erősebb érzelmi reakciót társítunk azokhoz a kiváltó okokhoz, ami­ ket fiatalabb korunkban tanultunk meg, ha egyébként minden más tényező megegyezik. Ez részben azért van így, mert lehetséges (ahogy néhány fejlődéspszichológus és minden pszichoanalitikus sugallja, és amit egyre több, az agyra és az érzelmekre vonatkozó kutatás is igazol6), hogy a korai gyermekkor kritikus időszak a sze­ mélyiség és az érzelmi élet kialakulása szempontjából. Amit akkor tanulunk, az erősebb, és jobban ellenáll a változásnak. Az ebben a kritikus periódusban elsajátított kiváltó okok hosszabb elutasító állapotot eredményezhetnek. A kezdeti érzelmi töltet a negyedik kulcsfontosságú tényező. Mi­ nél erőteljesebb érzelmeket tapasztalt meg az ember, amikor a ki­ váltó okot megtanulta, annál nehezebben lehet a hatását mérsékel­ ni. Amennyiben csak enyhe vagy mérsékelt ugratás során sajátítja el az ember a kiváltó okot, és a szégyen, az értéktelenség és a hatalom elvesztése miatt érzett neheztelés csak visszafogottan, és nem erő­ sen jelentkezett, úgy könnyebb a kiváltó ok csillapítása is. Az ötödik tényező az élmény sűrűsége, ami hozzájárul a kiváltó ok erejéhez és kitörlésének nehézségeihez. A sűrűség az ismételt je­ lenetekre utal, amelyek érzelmileg túlfűtöttek, rövid ideig tartanak, és teljesen magukkal ragadják az embert. Tehát ha volt egy olyan időszak, amelynek során Timet intenzíven, kíméletlenül újra és újra ugratták, nagyon nehezen lehetne eltüntetni a kiváltó okot. Amikor a kezdeti érzelmi töltet nagyon erős és sűrű, valószínűnek tartom, hogy a kiváltó okra adott későbbi reakciók során hosszú ellenálló állapot következik be, ami jelentősen megnehezíti az érintett szá­ mára, hogy az első egy-két másodpercben felismerje: nem megfele­ lően reagál. Ha a kezdeti érzelmi töltet nagyon erős volt, az magá­ ban is elég lehet ahhoz, hogy elnyújtsa a kiváltó okhoz kapcsolódó ellenálló állapotot, akkor is, ha az élmény nem volt sűrű, és nem is­ métlődött gyakran. A hatodik tényező az érzelmi stílus7 Mindenkinek különböző hosszúságú az érzelmi reakciója, valamint a reakció erőssége, és el­

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

*3

térő hosszúságú időre van szükségünk ahhoz, hogy helyrebillen­ jünk az érzelmi jelenet után. Az elmúlt évtizedben erre a területre összpontosítottam a kutatásaimat. (A befejezés az érzelmi stílus to­ vábbi négy aspektusát írja le a gyorsaságon, az erősségen és az idő­ tartamon kívül.) Azok a személyek, akiknél általában gyorsabb és hevesebb lefolyású az érzelmi reakció, sokkal nehezebben tudják csillapítani a heves kiváltó okokat. Most pedig nézzük meg, hogy Tim miként képes az ugratást mint kiváltó okot csillapítani. Az első lépésben Timnek azonosítania kell, hogy mitől lesz olyan dühös. Lehet, hogy nem tudja, hogy ha egy domináns személy ugratja, az heves kiváltó ok nála. Ezredmásodpercek alatt végbemegy az automatikus helyzetértékelés, még a tu­ datosság színre lépése előtt, azaz mielőtt tudatára ébredhetne, hogy mitől lesz olyan dühös. Talán tudja, hogy az ugratástól, de azt már nem, hogy csak akkor, ha olyasvalaki ugratja, akinek valamiféle ha­ talma van fölötte. Meglehet, nem is tudja, hogy ahhoz a gyermek­ kori élményéhez kapcsolódik, amikor az apja kegyetlenül heccelte. Lehet, hogy Tim túlságosan védekező, aki képtelen elfogadni, hogy dühöt érez, és még nem áll készen annak a ténynek az elfogadásá­ ra, hogy az apja kegyetlen volt. Az első lépés, hogy tudatára ébred­ jen: amit érez, az a düh, illetve hogy felismerje az érzést a saját tes­ tében (a 6. fejezetben találhatók javaslataim az erre alkalmazható módszerekről), és hogy megértse a hatást, amit másokra gyakorol. Tegyük fel, Tim kezdi felismerni, hogy alkalmanként alaptalanul dühös, de nem tudja, hogy ez mikor és miért történik. A következő lépés, hogy Tim naplót vezessen a dühös epizódjairól. Fel kéne je­ gyeznie azokat az alkalmakat, amikor vagy felismeri, hogy dühös lett, vagy mások mondják neki. A naplóba a lehető legtöbb infor­ mációt fel kéne jegyeznie abból, ami a düh kezdete előtti másod­ percekben történt. Egy barát vagy egy pszichoterapeuta segíthet Timnek kideríteni a jelenetek alapján, hogy a megalázásként meg­ élt ugratás Tim heves kiváltó oka. Remélhetőleg amikor mindezt végiggondolja, tudatára ébred az importált forgatókönyvnek, az apjával lezajlott szörnyű jeleneteknek. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt tudnia kell ahhoz, hogy eltompítsa a forgatókönyvet. Az is

84

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

elegendő lehet, ha Tim felismeri, hogy az ugratás az, amit túlreagál, hogy úgy kezeli az ugratást, mintha mindig megalázásnak szánnák. Az tűnhet a legegyszerűbb megoldásnak, ha ezentúl Tim elke­ rülné az olyan helyzeteket, ahol nagy a valószínűsége annak, hogy ugratni fogják. Talán sikerül megúsznia, ha sosem megy el a céges vacsorákra, ahol várható, hogy megpirongatják. És azt is feltételezi, hogy képes előre meglátni a többi olyan szituációt, amelyben ugrat­ hatják. Persze jobb megoldás lenne, ha a kiváltó okot próbálná meg csillapítani. Timnek végig kell gondolnia, hogy milyen gyakran észlelt ugra­ tást, amikor nem is ugratták, és mikor nem szánták az ugratást meg­ alázónak. Muszáj megtanulnia újraértékelni az ugratás motivációját. A figyelmes vizsgálat segíthet, ha többször megismétli.8 Ezt úgy is megteheti, ha utólag végiggondolja az összes ugratásos helyzetet, és - a megalázás témáját kizárva - gondosan megfontolja az összes lehetséges magyarázatot arra, hogy miért ugratták. Idővel megta­ nulhatja korábban elvégezni az újraértékelést, amikor még benne van a szituációban. Megtanulhatja megérezni, hogy mikor számít­ hat ugratásra, és előre felkészülhet, hogy ne sértésként vagy a meg­ alázására tett kísérletként fogja fel a csipkelődést. Idővel az ugratás kevésbé heves kiváltó okká válhat. Ha Tim megtanulja, hogy az ug­ ratás a kiváltó ok, és a megalázási szándék az, ami elindítja, leg­ alább jobban tud majd uralkodni az esetlege dühén.9 (A 4. fejezet­ ben többet is megtudhatsz az érzelmi válaszok szabályozásáról.) Ha az általam javasoltak nem használnak, és az érzelmi kiváltó ok továbbra is nehezen irányítható érzelmi reakciókat idéz elő újra meg újra, máshogy is közelíthetünk a problémához. Lehetőség van pszichoterápiára, bár a tapasztalataim szerint ez gyakran csak arra korlátozódik, hogy az ember tudatában lesz a kiváltó oknak és az importált forgatókönyvnek, de nem segít a kiváltó ok csillapításá­ ban. A magatartásterápia egy másik lehetséges megoldás, és a meditációs tréning is jó megközelítés lehet.10 Tegyük fel, hogy Timnek sikerült azonosítania a kiváltó okot, elemezte azokat a helyzeteket, amelyekben a legtöbbször ugratást vél, és gyakorolta a helyzetek újraértékelését, hogy az ugratást ké­

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

pes legyen viccként kezelni, nem pedig sértésként és megalázás­ ként. Fogadjuk el azt is, hogy ez nem volt túl nehéz számára, mert a korábbi életében csak néhány ugratós helyzet fordult elő, az is több hónap alatt, és egyik sem tartott nagyon sokáig - alacsony töl­ tésű és alacsony sűrűségű epizódok. Kössük ki, hogy Tim dühpro­ filja amúgy nem nagyon gyors, és nem is nagyon erős. Timnek most már ritkán kell leküzdenie a haragját, amikor valaki ugratja. De ettől még előfordulhat, és ez akkor a legvalószínűbb, amikor Tim vala­ milyen oknál fogva ingerlékeny hangulatban van. Ez jó alkalom arra, hogy különbséget tegyünk az érzelmek és a hangulatok között. Mindnyájunknak vannak érzelmei, és vannak hangulatai, de ezek különböznek egymástól, annak ellenére, hogy mind a kettő érzésekkel jár. A legszembetűnőbb különbség az, hogy az érzelmek sokkal rövidebb ideig tartanak, mint a hangulatok. A hangulat akár egész nap is eltarthat, néha két napig is, míg az érzel­ mek percek, néha másodpercek alatt jönnek és elmúlnak. A hangu­ lat egy csekély erősségű, de folytonos érzelmi állapotra hasonlít. Ha ingerlékeny a hangulat, az olyan, mintha örökké kissé mérgesek lennénk, készen állva a dühre. Rossz hangulatban szomorkásak va­ gyunk, készek arra, hogy nagyon szomorúak legyünk. A lenéző han­ gulatban az undor és a megvetés érzelme is szerepet játszik, az eufóriás hangulat izgalmat és gyönyört foglal magába, míg a nyugtalan hangulat a félelemhez hasonlít. Egy hangulat adott érzelmeket aktivál. Amikor ingerlékenyek va­ gyunk, keressük az alkalmat, hogy dühösek lehessünk. Olyan mó­ don értelmezzük a világot, ami lehetőséget ad, sőt meg is követeli tőlünk, hogy dühösek legyünk. Olyan dolgok is feldühítenek ben­ nünket, amik általában nem tesznek dühössé, és ilyenkor a düh va­ lószínűleg erősebb és tovább tart, mint ha nem lennénk ingerlékeny hangulatban. A hangulatok nem rendelkeznek saját jellel az arcon vagy a hangban. Onnan tudjuk megállapítani, hogy milyen hangu­ latban van valaki, hogy a hangulatot átjáró érzelem jeleit látjuk rajta. A hangulatok csökkentik a rugalmasságunkat, érzéketlenebbé tesz­ nek bennünket a környezetünkben végbemenő apró változásokra, elferdítik az értékelésünket és a válaszainkat. Az érzelmek is ezt te­

86

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

szik, de ha nem húzódik el az ellenállás állapota, akkor csak pillana­ tokra, míg a hangulatok órákon át tartanak. A hangulatok abban is különböznek az érzelmektől, hogy ami­ kor elkezdődik egy érzés, és a tudatára ébredünk, általában rá tu­ dunk mutatni arra az eseményre, amelyik kiváltotta. Azt viszont csak ritkán tudjuk megmondani, hogy miért olyan a hangulatunk, amilyen. Mintha csak megtörténne velünk. Egy reggel egy bizonyos hangulatban ébredünk fel, vagy minden további ok nélkül a nap közepén azt vesszük észre, hogy változékony a hangulatunk. Elis­ merve, hogy a hangulatok kialakulásáért és fenntartásáért biztosan bizonyos vegetatív neurokémiai változások a felelősek, vélemé­ nyem szerint a hangulatokat nagyon sűrű érzelmi élmények is ki­ válthatják. A sűrű düh ingerlékeny hangulatot eredményezhet, míg a sűrű öröm eufórikus hangulatot okozhat. Ilyenkor természetesen tudjuk, hogy mi váltotta ki a hangulatunkat. Korábban azt állítottam, hogy az élethez szükségesek az érzel­ mek, és nem szeretnénk tőlük megszabadulni. Abban viszont már nem vagyok olyan biztos, hogy a hangulatok is hasznosak számunk­ ra.11 Lehet, hogy a hangulatok az érzelmi felépítésünk akaratlan kö­ vetkezményei, és nem azért választódtak ki az evolúció során, mert segítik az alkalmazkodást.12 A hangulatok beszűkítik a lehetősé­ geinket, elferdítik a gondolkodásunkat, és nehezebbé teszik a cse­ lekedeteink irányítását és kontrollálását, meglétüket semmilyen értelmes indok nem magyarázza. Legfeljebb azzal lehetne érvelni, hogy amikor sűrű érzelmi élmény okozza a hangulatot, akkor azt a funkciót látják el, hogy készenlétben tartanak még több ugyan­ olyan érzelmet. Lehet, hogy így van, de az én meglátásom szerint ez igen csekély haszon azokhoz a gondokhoz képest, amiket a hangu­ latok okoznak. Ha megtehetném, lemondanék a hangulataimról, és csak az érzelmeimmel folytatnám az életet. Szívesen lemondanék az eufórikus hangulatról, csak hogy megszabaduljak az ingerlékeny és a borús hangulatoktól. De ebben a kérdésben nincs választásunk. Azok a kiváltó okok, amelyeket kemény munkával sikerült le­ csillapítani, újra felhevülnek, amikor a kiváltó okkal releváns han­ gulatban vagyunk. Amikor Tim hangulata ingerlékeny, az ugratás

ÉRZELMI REAKCIÓINK MEGVÁLTOZTATÁSA

87

ismét dühöt vált ki belőle. Nemcsak a stresszes helyzetek kötik öszsze ismét a kiváltó okot az érzelemmel, ahogy LeDoux feltételezte, hanem egy hangulat is képes rá. Még ha legyengítettük is a kiváltó okot, vagy ha lecsillapodott, és már nem vált ki érzelmet, képes is­ mét felerősödni, amikor elérkezik hozzá a megfelelő hangulat. Még akkor is, amikor egy hangulat nem tesz különösen sebezhe­ tővé bennünket, sokunkban olyan érzelmek váltódhatnak ki, amik­ re inkább nem alapoznánk a cselekedeteinket. A következő fejezet az önkéntelen érzelmi válaszokkal foglalkozik, illetve azzal, hogy mennyire vagyunk képesek irányítani a cselekedeteinket, amikor valamely érzelem állapotában vagyunk.

ÉRZELMI MAGATARTÁS

NÉGY

Érzelmi magatartás

A főnöködhöz készülsz egy megbeszélésre. Nem tudod, mi a té­ mája, nem te kérted a találkozót. A főnököd titkárnője szólt, amikor a találkozót megszervezte, hogy „nagyon fontos megbeszélésről” van szó. A reakciód - hogy félelem, düh vagy szomorúság látszik-e az arcodon, hogy megőrzöd-e a hidegvéred, vagy túlságosan is kö­ zömbösnek tűnsz, hogy mit mondasz és hogyan reagálsz - életbe vágó lehet a megbeszélés kimenetelére nézve. Bíznál benne, hogy érzelmileg helyesen reagálsz, hogy ha szükséges, képes leszel irá­ nyítani érzelmi magatartásodat, vagy a megbeszélés előtt innál egy szíverősítőt, esetleg nyugtatót vennél be? Amikor magas a tét, nehéz az érzelmektől mentes viselkedés, ugyanis ilyenkor a legvalószínűbb a heves érzelmek előfordulása. Érzelmeink gyakran a legjobb útmutatóként szolgálnak, úgy irányí­ tanak bennünket, hogy azt mondjuk és tegyük, ami pontosan meg­ felel az adott helyzetnek, de nem mindig és nem mindenkinél van így. Akadnak olyan helyzetek, amikor azt kívánjuk, bárcsak ne az érzelmeink hatása alatt beszéltünk vagy cselekedtünk volna. Ha ké­ pesek lennénk rá, ha képesek lennénk néha teljesen kikapcsolni az érzelmeinket, az lehet, hogy csak rontana a helyzeten, mert a min­ ket körülvevő emberek még azt hinnék, hogy közömbösek, sőt — ami még rosszabb - embertelenek vagyunk.* Néha iszonyúan ne-

* Az öregedés jeleinek csökkentésére terjedt el a közelmúltban a botoxin injek­ ciók használata, ami elfásítja az arcot, az illető megjelenése kevésbé élénk és érzel­ mektől mentes lesz, ám (paradox módon) a kevésbé élénk emberek kevésbé von­ zók mások számára.

89

héz átélni az érzelmeinket, miközben arra is odafigyelünk, hogy magatartásunk ne legyen olyan, amit mi magunk és mások is érzel­ mektől túlfűtöttnek találnak. Van akinek ennek épp az ellenkezője jelenti a problémát: átélik az érzelmeket, odafigyelnek másokra, csak éppen nem úgy fejezik ki az érzelmeiket, ahogyan azt elvár­ nák tőlük, vagy egyáltalán nem fejezik ki az érzelmeiket - az embe­ rek úgy gondolják, hogy túlságosan uralkodnak az érzelmeiken. Nem mi választjuk meg, hogy érzelmi állapotban hogy nézünk ki, milyen a hangunk, vagy milyen cselekedetekre, milyen szavakra ösztönöznek az érzelmeink, ahogy azt sem mi választjuk meg, hogy mikor kerülünk az érzelmeink hatása alá. Megtanulhatjuk viszont az olyan érzelmi magatartás mérséklését, amit utólag megbánnánk, megtanulhatjuk elnyomni vagy eltompítani a kifejezéseinket, meg­ előzni, csillapítani a megbánandó szavainkat vagy cselekedeteinket. Azt is megtanulhatjuk, ha éppenséggel ez a problémánk, hogy ne vi­ gyük túlzásba az érzelmeinken való uralkodást, és ne tűnjünk érzé­ ketlennek. Az lenne a legjobb, ha képesek lennénk megtanulni, mi­ ként válasszuk meg, hogy mit érzünk, és mi válasszuk meg, hogyan fejezzük ki valóban építő módon az érzelmeinket. Egészen Arisztotelész mérsékelt emberről szóló leírásáig vissza­ mehetünk, ha az építő érzelmi magatartás mintájára vagyunk kíván­ csiak.1 Az érzelmeink mennyiségének arányosnak kell lennie, az érzelmeket előhívó esem ényekkel; a megfelelő időben kell kifeje­ zésre juttatni az érzelmeket, az érzelmi kiváltó okhoz és a körül­ ményekhez illően, és helyesen kell kifejezni az érzelmet, úgy, hogy ne okozzunk vele kárt.* Ezek bevallottan meglehetősen absztrakt elképzelések, viszont megmagyarázzák, hogy néha miért bánjuk meg utólagosan a tetteinket. A 3. fejezetben megtudtuk, hogy mi váltja ki az érzelmeket, és hogy lehet a heves érzelmi kiváltó okokat mérsékelni, hogy ne ke­

* Ez alól van egy kivétel. Amikor valaki az életünket vagy más ember életét fe­ nyegeti, dühünkben jogos lehet kárt tenni a fenyegetést jelentő személyben, ha másképp nem lehet megakadályozni a baj bekövetkeztét. Ezzel, bár habozva, de a dalai láma is egyetért.

91

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

rüljünk mindig az érzelem hatása alá. Tegyük fel, hogy ez nem sike­ rült, és az érzelem már el is kezdődött. Most a következő a kérdés: Van-e választási lehetőségünk a tekintetben, hogy mit teszünk, és mit mondunk? Az ellenállás állapotában - abban az időszakban, amikor nem férünk hozzá olyan információhoz, amely megváltoz­ tatná az érzéseinket - nem akarjuk elfojtani az érzelmeinket. Min­ den olyan dolog, aminek a megtétele és a kimondása felé az érze­ lem hajt bennünket, igazságosnak és szükségesnek tűnik. Ha megpróbálunk uralkodni a tetteinken és a mondanivalón­ kon, küzdelem alakul ki a szándékos, önkéntes erőfeszítésünk és az önkéntelen érzelmi magatartásunk között. Azok fognak a legjob­ ban küzdeni, akik másoknál hirtelenebb, erősebb formában élik át az érzelmeiket. Néha az egyetlen dolog, amit tehetünk, a helyszín elhagyása. Egyes emberek akaraterejének bizonyos érzelmi jelene­ tekben még ez is nagy próbatétel. Gyakorlással könnyebbé válik az érzelmi magatartásunk visszafogása, de sok időt, figyelmet és meg­ értést kell ráfordítani. Ugyanúgy, ahogy különböző tényezők hatá­ rozzák meg, hogy mikor és hogyan gyengíthető egy heves kiváltó ok, az ezekhez kapcsolódó tényezők együttese határozza meg azt is, hogy az érzelmi magatartásunk mérséklése mikor sikerül a leg­ nagyobb valószínűséggel. Amikor nem sikerül, és senkinek sem si­ kerül mindig, tehetünk bizonyos lépéseket, hogy a sikertelenséget is az előnyünkre fordíthassuk, és csökkentsük az esélyét annak, hogy legközelebb se sikerüljön. Mielőtt ezzel a két kérdéssel foglalkozni kezdenék - az érzelmi magatartásunk mérséklésének módjával, és hogy amennyiben ez mégsem sikerülne, miként tanulhatunk a hibákból - , meg kell vizs­ gálnunk mindazt, amit mérsékelni szeretnénk: magát az érzelmi ma­ gatartást - a jelzéseket, a tetteket, a belső változásokat. Azt is meg kell értenünk, hogy az érzelmi magatartások miként keletkeznek, és mi hogyan befolyásolhatjuk ezt a folyamatot. A jelzéseknél kezdjük, az érzelmi arckifejezésekkel. Gyakran a mások által kibocsátott érzelmi jelek határozzák meg azt, hogy miként, értelmezzük a szavaikat és a tetteiket. Kifejezésük váltja ki a mi érzelmi reakciónkat is, ami viszont befolyásolja, hogy

miként értelmezzük az illető szavait, mit gondolunk az illető indíté­ kairól, hozzáállásáról és szándékairól. Az előző fejezetben találkoztunk Helennel, akit felbosszantott a férje, Jim, amikor közölte vele, hogy aznap nem fogja tudni haza­ hozni a lányukat az iskolából. Helen a következőképpen válaszolt: „Miért nem szóltál előbb?” Lehet, hogy Jim nem dühvei válaszolt volna, ha Helen nem éles hangon és dühös arckifejezéssel veti neki oda a szavait. A szavai azonban önmagukban nem lettek volna ele­ gendők, hogy ilyen hatást fejtsenek ki. Ugyanezt finomabban is mondhatta volna, például: ,Jó lett volna, ha előbb tudsz szólni.” Vagy: „Mi történt, amiért nem tudtál előbb figyelmeztetni?” Az utób­ bi változattal Jim tudomására juttathatta volna, hogy felismerte: nyil­ ván van valami oka annak, hogy Jim kényelmetlenséget okoz neki. De még a finomabb hangnem sem segített volna, ha a mondandóját haraggal a hangjában, dühös arckifejezéssel közli. Ha Helen semmit sem mond, az arckifejezése elárulhatta volna Jimnek, hogy Helen bosszús, mert az érzelmek nem láthatóak. Leg­ több érzelmünknek megkülönböztető jele van, ami árulkodó má­ sok számára. Másrészt viszont a gondolatok teljes mértékben magánjellegűek. Senki sem tudja, hogy éppen az anyánkra gondolunk, az elmulasztott tévéműsorra, vagy arra, hogy miként változtassunk az internetes tőzsdei befektetésünkön, hacsak nem keverednek ér­ zelmek a gondolatainkba, ami gyakran előfordul. Míg annak nincs külső áruló jele, hogy az emberek egyáltalán gondolkodnak, arra utaló jel pedig végképp nincs, hogy min gondolkodnak, addig az érzelmekkel egészen más a helyzet. Bár az emberek különböznek abban a tekintetben, hogy mennyire kifejező az arcuk, az érzelmek nem láthatatlanok, és nem is némák. Azok, akik ránk néznek és meghallgatnak minket, tisztában vannak az érzéseinkkel, hacsak nem teszünk összehangolt erőfeszítéseket azok elfojtására. Még így is kiülhetnek olyan érzések az arcunkra, amelyek alapján leleple­ ződhetünk.2 Nem mindig örülünk neki, hogy mások is tudhatják, mit érzünk, néha még a legnyitottabb emberek is szeretnék maguknak megtar­ tani az érzelmeiket. Lehet, hogy Helen nem akarta, hogy Jim is tud-

90

92

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

jón a dühéről, de az arca akkor is elárulta volna, ha sikerül megáll­ nia, hogy akár egy szót is szóljon. Evolúciós örökségünk része, hogy minden érzés kezdetekor jelzést bocsátunk ki. Fajunk törté­ nelme során feltételezhetően hasznosabbnak bizonyult számunkra, amikor mások is tudták, hogy milyen érzelmet élünk át, anélkül hogy azt kellett volna választanunk, hogy hosszasan elmondjuk ne­ kik. Helen kissé bosszús arckifejezése hasznos lehet számára, mert arra késztetheti Jimet, hogy elmagyarázza, miért nem tudott előbb szólni: „Drágám, tudom, hogy ez nehézséget okoz neked, de amíg zuhanyoztál, felhívott a főnököm, és szólt, hogy rendkívüli ülést hí­ vott össze.” Helen most már tudja, hogy Jim nem volt tapintatlan és önző, ezért elpárolog a haragja. Ha viszont Helen, amint azt a 3- fe­ jezetben is említettem, más problémák miatt is neheztelt Jimre, vagy ha a zsarnokoskodó bátyja miatt átélt dühöt a jelenlegi helyzetbe importálta, nem feltétlenül illan el a mérge. Az érzelmi jelzőrendszer másik figyelemre méltó jellemzője, hogy mindig „be van kapcsolva”. Állandóan készen áll arra, hogy minden érzésünket haladéktalanul sugározza. Gondoljunk csak bele, milyen lenne az élet, ha lenne egy kapcsolója, amely mindig ki lenne kapcsolva, hacsak mi nem döntenénk úgy, hogy bekapcsol­ juk. Ez lehetetlenné tenné például a gyermekekről való gondos­ kodást. Ha ki lenne kapcsolva, honnan tudnánk, hogy mit kéne ten­ nünk és mikor? Nagyobb gyermekek szüleiként netán könyörög­ nünk, kéne nekik, hogy kapcsolják vissza az érzelmi jelzéseiket? A barátságban, az udvarlásnál, de még a munkahelyen is jelentős gondot okozna: „Most akkor be van kapcsolva az érzelmi jelzőrendszered, vagy nincs?” Ugyan ki szeretné velünk tölteni az idejét, ha tudná: szándékosan megfosztjuk őt az arra vonatkozó informá­ ciótól, hogy hogyan érezzük magunkat. Legfeljebb azok az embe­ rek, akikkel a leghétköznapibb dolgainkat intézzük, például az új­ ságárus, akinél reggelente megvesszük a lapot. Szerencsére nincs a kezünk ügyében az a bizonyos kapcsoló, és miközben képesek vagyunk visszafogni érzelmi jelzéseinket, töké­ letesen elfojtani nagyon ritkán sikerül őket. Természetesen egyesek sokkal inkább képesek mérsékelni, sőt elfojtani az érzelmi jelzései­

ÉRZELMI MAGATARTÁS

93

két, mint mások. Ennek az okát nem tudjuk biztosan, lehet, hogy az ilyen emberek kevésbé intenzíven élik át az érzelmeiket, de az is le­ het, hogy náluk fejlettebb az átélt érzelem elfojtásának a képessége. John Gottman és Róbert Levenson felfedezték, hogy azok a férfiak, akik „falaznak”, azaz nem mutatnak ki érzelmeket, amikor a felesé­ gük dühöt mutat, valójában fiziológiailag nagyon is intenzíven élik meg az érzelmeiket.3 Ez a fajta falazás is érzelmi jelzésnek tekint­ hető, a túlerővel szembeni tehetetlenség jelzésének, amikor az em­ ber nem tudja vagy nem akarja megoldani a felmerült problémát. Bár nem én végeztem a kutatást, gyanítom, hogy ha alaposan meg­ vizsgálnánk, azt találnánk, hogy finom arckifejezések és hangjelzé­ sek a félelem vagy a düh jelzését mutatják a falazás kezdetét meg­ előzően, vagy a falazás alatt. Az érzelem kezdetekor szinte azonnal megjelennek az érzelmi jelzések. Amikor szomorúak vagyunk, a hangunk automatikusan lágyabbá és mélyebbé válik, és felhúzódik a szemöldökünk belső sarka. Amikor lassan kezdődik az érzelem, és pár másodperc alatt, fokozatosan alakul ki, a jelzés is felerősödhet, vagy gyors egymás­ utánban jelzések sorozata jelenhet meg. A jelzések pontosan jelölik, hogy mikor kezdődik az érzelem, sőt kisebb mértékben a végét is. Amíg tart az érzelem, ki fog hatni a hangra, de az már kevésbé biz­ tos, hogy az arckifejezésben is bekövetkezik a változás. Képesek va­ gyunk megmondani, amikor egy illető már nincs az érzelem hatása alatt, mert halljuk, hogy nincs az érzelem a hangjában, és már nem látjuk az érzelem jelzését az arckifejezésében sem, vagy pedig azért, mert már a következő érzelem jelzését halljuk és látjuk az arcán. Fontos észben tartanunk, hogy az érzelmi jelzések nem árulják el az érzelem forrását. Tudhatjuk, hogy valaki mérges, anélkül hogy tudnánk, pontosan miért az. Lehet, hogy ránk dühös, de az is lehet, hogy a haragja saját maga ellen irányul, és előfordulhat, hogy eszé­ be jutott valami, ami felbosszantotta, valami olyasmi, aminek semmi köze sincs hozzánk. Olykor a közvetlen kontextus ismeretéből ki tudjuk következtetni a düh okát. Például ha azt mondod a fiadnak: Johnny, ma nem mehetsz moziba a barátaiddal, itthon kell marad­ nod a kisöcsédre vigyázni, mert a bébiszitter lemondta, és apáddal

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

muszáj elmennünk egy vacsorára.” Ha Johnny ezután dühösnek lát­ szik, valószínűleg rád dühös, mert meghiúsítottad a terveit, és mert úgy képzelted, hogy a te esti elfoglaltságod előnyt élvez az övével szemben. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy Johnny saját magára dühös, amiért ennyire megviseli a dolog, hogy csalódott. Ennek persze kicsi a valószínűsége, de attól még lehetséges. El kell kerülnünk Othello tévedését.4 Emlékezzünk csak vissza, hogy a Shakespeare-darabban Othello azzal vádolja a feleségét, Desdemonát, hogy Cassióba szerelmes. Azt mondja neki, hogy valljon be mindent, mivel úgyis megöli az árulásáért. Desdemona arra kéri Othellót, hogy hívja oda Cassiót, aki tanúsíthatja az ártatlanságát. Othello közli vele, hogy már megölette Cassiót. Desdemona ekkor döbben rá, hogy nem fogja tudni bebizonyítani az ártatlanságát, és Othello meg fogja ölni.

zik meg, mint az ártatlané, akinek nem hisznek.* Az érzelmi jelzések fontos információt közölnek azzal kapcsolatban, hogy mit érez va­ laki, és hogy mi lehet a következő lépése, de általában nem csak egy lehetőség létezik. Előfordul, hogy egy félelemmel teli személy táma­ dásba lendül, ahelyett hogy elbújna vagy elmenekülne. Kezdjük az arckifejezésekkel, az érzelmi jelzések legrövidebb­ jével. Az 1. fejezetben írtam arról a kutatásomról, amely hét olyan érzelmet különböztetett meg, melyeket egyedülálló, egyetemes érvényességű arckifejezés kísér: a szomorúságot, a dühöt, a megle­ petést, a félelmet, az undort, a megvetést és a boldogságot. Nem szükséges ezeknek a szavaknak a definiálása, talán a megvetés ki­ vételével, ami könnyen felismerhető, de nem olyan gyakori az elő­ fordulása, mint a többié. Megvetést akkor érzünk, amikor jobbnak érezzük magunkat a másiknál, amikor - általában erkölcsileg - fel­ sőbbrendűnek érezzük magunkat a másiknál, de kevésbé erős, in­ telligens stb. személlyel szemben is érezhetjük. A megvetés akár él­ vezetes érzés is lehet. Az érzelmekre vonatkozó szavak mindegyike - a szomorúság, a düh, a meglepetés, a félelem, az undor, a megvetés és a boldogság - a hozzájuk kapcsolódó érzelmek családját jelöli. A düh például változó erejű lehet, a bosszúságtól egészen az éktelen haragig terje­ dően, valamint különböző típusai vannak, mint például a sértődéses, a neheztelő, a méltatlankodó és a rideg düh, hogy csak párat említsünk. Az érzelem intenzitása minden érzelemcsalád tekinte­ tében tisztán látható az arcon, de még nem végeztek tudományos munkát arra vonatkozóan, hogy az érzelemcsaládokon belüli kü­ lönböző érzelemtípusoknak létezik-e egyedi megnyilvánulása az arckifejezésben. A mai tudományos megközelítésben általános, hogy egy kalap

94

DESDEMONA: Elárulták őt- s végem van nekem. OTHELLO: Hah szajha! még szemembe siratod? DESDEMONA: Ohférjem űzz el! Oh csak meg ne ölj. OTHELLO: Meg kell halnod, gyalázatos. (Szász Károly fordítása) Othello nem abban hibázott, hogy nem ismerte fel Desdemona érzelmeit, jól látta, hogy Desdemona fél, és szenved. Abban téve­ dett, hogy azt hitte, az érzelmeknek mindössze egyetlen forrásuk van. Mert azt hitte, hogy Desdemonát a feltételezett szeretőjének halálhíre gyötri, a félelme pedig a hűtlenségen kapott feleség félel­ me. Mielőtt megöli, fel sem merül benne, hogy Desdemona kínjá­ nak és fájdalmának más forrása is lehet. Hogy mindez egy ártatlan nő reakciója, aki tudja, hogy fölöttébb féltékeny férje meg akarja öl­ ni, és képtelen bebizonyítani az ártatlanságát. Ha el akarjuk kerülni Othello tévedését, ellen kell állnunk a kí­ sértésnek, hogy azonnali következtetéseket vonjunk le, ehelyett arra kell törekednünk, hogy végiggondoljuk a megmutatkozó érze­ lem lehetséges okait, és ne csak azt, amire a leginkább gyanak­ szunk. A bűnös személy lebukástól való félelme ugyanúgy mutatko­

95

* Ez komoly probléma a hazugságvizsgálat minden típusánál. A poligráfusok azzal próbálják meg csökkenteni az ártatlan emberek attól való félelmét, hogy rosszul ítélik meg őket, hogy a gép pontosságát bizonygatják, de mivel a gép nem valami pontos, és ezzel az emberek is egyre inkább tisztában vannak, ugyanaz a félelem jelenik meg az ártatlanokban, mint a bűnösökben.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

alá veszik a dühöt, a félelmet, az undort, a szomorúságot és a meg­ vetést - negatív érzelmek - , melyeket a pozitív érzelmekkel állíta­ nak szembe. Mivel a meglepetés pozitív és negatív élmény is lehet, azt rendszerint figyelmen kívül hagyják. Két probléma is felmerül egy ilyen leegyszerűsített szembeállítás kapcsán. Először is átsiklik a negatív érzelmek csoportjába sorolt érzelmek közötti fontos kü­ lönbségeken: hogy mi váltja ki ezeket az érzéseket; milyen érzést váltanak ki belőlünk; hogy milyen tettekre és szavakra késztetnek bennünket; az arcon és hangban tapasztalható jelzéseinken; és hogy milyen reakciót váltanak ki másokból. A másik gond ezzel a besorolással az, hogy a negatívnak nevezett érzelmeket nem min­ dig éljük meg kellemetlen élményként. Egyesek élvezik a dühös ve­ szekedéseket, sokan szeretnek jót sírni egy szomorú filmen, hogy csak két példát említsek. Másrészt a mulatság, ami feltételezhetően a pozitív érzelmek közé tartozik, néha kegyetlen lehet, amikor gúny is társul hozzá. Véleményem szerint minden egyes érzelmi epizód sajátságait meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy eldönthessük, vajon kellemes vagy kellemetlen élményként élte-e meg az illető. A boldogság fogalma is problémás, mert - a boldogtalansághoz hasonlóan - nem elég konkrét. Ahogy a 9. fejezetben is látni fogjuk, sokféle boldog érzelem létezik. A mulatság és a megkönnyebbültség például két boldog élmény, melyek legalább annyira különböz­ nek egymástól, mint a düh és a félelem. A boldog érzelmeknek azonban nincs különböző arckifejezésük, az összesnek mindössze egyféle mosolygós arckifejezése van. A boldogság különböző típu­ sait jelölheti az arckifejezés időzítése, de a boldog érzelmek elsőd­ leges jelzésrendszere a hang, nem pedig az arc. A hang szintén fontos érzelmi jelzésrendszer, ami ugyanolyan fontos, mint az arckifejezés, viszont érdekes vonatkozásokban kü­ lönbözik tőle.5 Az arc mindig látható, hacsak az illető nem távozik a helyszínről, vagy a kultúrája nem írja elő számára maszk vagy fátyol viselését, ami egyre ritkább. A hang azonban időszakos rendszer, amit önkényesen akár teljesen ki is kapcsolhatunk. Az arcunkat vi­ szont nem tudjuk teljesen eltakarni, bár sokszor szeretnénk, egye­ sek talán ezért szeretnek jobban telefonálni, mint szemtől szembe

beszélni. (Persze a telefonnak más előnyei is vannak: nem kell megfelelően felöltözni, titokban mást is csinálhatunk, miközben a másikat hallgatjuk stb.) Az e-mail további előnye, hogy nem kell megszólalnunk, és nem kell meghallgatnunk a másikat, tehát sem­ mi esélye, hogy a hang elárulja az érzelmet, amit átélünk, és nem ad teret az azonnali válaszadásnak vagy tiltakozásnak. Egyesek ezt a telefonon is próbálják elérni, éspedig azáltal, hogy olyankor tele­ fonálnak, amikor úgy gondolják, a hívott fél nem tartózkodik ott, és így ők üzenetet hagyhatnak, de ilyenkor mindig megvan rá az esély, hogy a hívott fél mégiscsak felveszi a kagylót. Silvan Tomkins helyesen állította, hogy egy-egy érzelem feltáma­ dásakor ösztönösen hangot akarunk hallatni - minden egyes érze­ lem más hangjelzést hív elő - , de az emberek könnyen el tudják foj­ tani ezeket a hangokat. Viszont ha valaki egyszer elkezd beszélni, nehéz kiiktatnia a hangjából az érzelmek jeleit. Nagyon kevesen vagyunk képesek meggyőzően utánozni egy olyan érzelem hangját, amit nem érzünk. Ehhez színészi képessé­ gekre van szükség, és a színészek is sokszor csak úgy tudnak hiteles hangon előadni, ha létrehozzák az érzelmet magát, azáltal, hogy visszaemlékeznek életük egy korábbi eseményére. Hamis arckifeje­ zést magunkra ölteni jóval könnyebb, és a kutatásom azt mutatja, hogy a színlelő arckifejezések a legtöbb olyan embert megtévesztik, akik nem gyakorlottak az arckifejezések azonosításában.6 Az arc, bár sosem lehet teljesen kikapcsolni, gyakrabban közvetít hamis ér­ zelmi üzeneteket. Az érzelem egy finom kis jelzése még akkor is ki­ szivároghat, amikor másokat hallgatunk, és nem mi beszélünk. Végül jelentős különbség a hang és az arc által közvetített jelzé­ sek között az, hogy a hang akkor is felkelti a figyelmünket, amikor nem veszünk tudomást a jelzéseket küldő személyről, míg az arc­ kifejezések által közvetített jelzések vételéhez figyelnünk kell a jel­ zéseket kibocsátó személyre. Ha az érzelmeknek nem lennének vokális jelzései, a szülők hatalmas kockázatot vállalnának minden alkalommal, amikor csecsemőjük kikerül a látóterükből. Mekkora gondot jelentene, ha folyton vizuálisan kellene ellenőrizni egy kis­ baba érzelmi állapotát! így viszont a kisded felsír, ha éhes, ha fáj va­

p6

97

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

lamije, ha mérges, vagy örömében kiált, amivel felhívja a látószö­ gön kívül eső gondozója figyelmét, így - számítógépes nyelven szólva - a gondozónak lehetősége nyílik többfeladatos üzemmód­ ban működnie, vagyis egyéb feladatokat is elvégezhet máshol, amíg eléri a csecsemő hangja. A hang jelentőségét figyelembe véve sajnálatos, hogy - az arcki­ fejezésekhez viszonyítva - ilyen keveset tudunk az érzelmek jelzé­ sében betöltött szerepéről. Kollégám és egykori kutatótársam, Klaus Scherer a hang és az érzelmek kapcsolatának első számú tudósa. Munkája megmutatta, hogy az érzelmek vokális jelzései az arckifeje­ zésekhez hasonlóan egyetemesek.7 Scherer egy ideje annak a meg­ határozásán dolgozik, hogy az érzelmeket a hangban pontosan mi­ lyen változások jelölik. Nem lehet olyan sok mindenről beszámolni, mint az arc kapcsán, részben talán azért, mert eleve kevesebb kuta­ tás folyik ezen a téren. Másfelől meg nehezen lehet a különböző érzelmekhez kapcsolódó hangokat úgy leírni, hogy azt a gyakorlat­ ban is használni lehessen. Ehhez szükséges lehet a hangot hallani, mint ahogy az arcon található jelek magyarázata is fényképek, fil­ mek, videofelvételek segítségével történik. Legtöbbünknek könynyebb az arckifejezés szóbeli magyarázata alapján elképzelni egy arcon látható jelzés megjelenését, mint a hangot elképzelni egy vo­ kális jel verbális magyarázata alapján. A következő fejezetekben le­ írom az érzelmek hangjelzései terén tett felfedezéseket, valamint fényképeket mutatok a különböző érzelmek különféle arckifejezé­ seinek illusztrálására. Az arc és a hang érzelmi jelzésein túl a fizikai tettre ösztönző érzelmi késztetéseket is fel lehet ismerni. Véleményem szerint ezek éppúgy egyetemesek, mint az arc és a hang kifejezései, bár ezen a területen még nem végeztek sok kutatást. Most röviden felvázo­ lom őket, mivel kevésbé ismertek számunkra, mint az arckifejezé­ sek és a hangjelzések. A düh és az öröm bizonyos formái esetében késztetést érzünk arra, hogy közelebb menjünk az érzelem kiváltó okához. A félelem esetén ösztönösen megdermedünk, ha ezáltal el­ kerülhetjük, hogy észrevegyenek, ha viszont nem, akkor ösztönö­ sen próbálunk kitérni az ártalom útjából. Az undor hasonló készte­

tést vált ki, de szerintem kevésbé erőteljesen, itt nem az a cél, hogy megpróbáljunk elmenekülni, hanem az, hogy megszabaduljunk a sértő tárgytól. Például az emberek elfordulnak, ha a tárgy vizuáli­ san bántó, ha viszont az ízlelőbimbót vagy a szaglószervet bántja, akkor öklendezünk, vagy akár hányunk is. A szomorúságot - a szenvedést nem - az általános izomtónus el­ vesztése kíséri, magunkba roskadunk, anélkül hogy bármit tehet­ nénk ellene. Megvetéskor késztetést érzünk, hogy lenézzünk a meg­ vetés tárgyára. A meglepetés és a csodálkozás során a figyelem az érzelem tárgyán rögzül. Megkönnyebbüléskor elernyed a testtartá­ sunk, a tapintásos érzéki gyönyör során az inger forrása felé mozdu­ lunk, a többi érzéki örömre az inger forrása felé fordulással reagá­ lunk - ilyenkor a tekintet irányának a megváltoztatásán kívül nem feltétlenül következik be más mozgás. Ha megfigyeljük az atlétákat, amikor egy bonyolult dolgot magyaráznak, azt látjuk, hogy abban a pillanatban, amikor valaki büszke a teljesítményére, olyan tettekre érez késztetést, melyekben gyakran a kéz is részt vesz. Az intenzív mulatság alatt gyakran fellépő, olykor görcsös nevetés ismétlődő testmozdulatokat eredményez. A cselekvésre ösztönző késztetések8 technikailag nem számíta­ nak jelzéseknek, mert az evolúció során nem kifejezetten arra a cél­ ra lettek kidolgozva, hogy világos információt közöljenek. Ezeket azért ecseteltem a fentiekben, mert hasznos információval szolgál­ hatnak arról, hogy éppen melyik érzelem van folyamatban. Ezek a késztetések ugyanúgy önkéntelenek, mint az érzelem jelzései az arcon és a hangban, bár valószínűleg sokkal könnyebb őket elfoj­ tani. Az arc és a hang jelzéseihez hasonlóan ezek is egyetemesek, és előre belénk vannak programozva, abban az értelemben, hogy nem szükséges megtanulni őket. Minden más, amit érzelmi állapotban teszünk, tanult, nem előre beprogramozott, és minden valószínűséggel egyedi vagy kultúra­ specifikus. A tanult cselekvések, amelyekbe a fizikai tevékenység és a kimondott szavak is beletartoznak, azoknak az életünk során fo­ lyamatosan megtapasztalt (és kiértékelt) dolgoknak a produktumai, amik hasznunkra váltak, amikor az érzelem kiváltó okával és az ér­

P8

99

101

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

zelmi epizódból következő eseményekkel megbirkóztunk. Kön­ nyebben és gyorsabban sajátítjuk el azokat a cselekvéseket, ame­ lyek összhangban állnak az előre beprogramozott, automatikus ér­ zelmi cselekvéseinkkel. Például a félelem tekintetében könnyeb­ ben tanulunk meg egy olyan cselekvésmintát, amelyben szó szerinti vagy átvitt értelmű visszavonulás szerepel, mint amiben támadás van. De bármilyen cselekvésminta megtanulható bármilyen érze­ lem kapcsán. Ha már egyszer megtanultunk egy cselekvésmintát, automatikusan fog működni, ugyanúgy, mint az előre beprogramo­ zott cselekvésminták. Képesek vagyunk szándékosan közbelépni, teljesen eltérő cse­ lekvéssel vagy a cselekvés hiányával felülírni vagy helyettesíteni a reflexeinket és a késztetéseinket. A közbelépés is működhet auto­ matikusan, amit egy újra tanult szokás, és nem az akaratunk irányít. A falazó férfi gondolkodás nélkül, a tudatos döntést mellőzve is fa­ lazhat. Ha nagyon intenzív az érzelem, az érzelmi kifejezések és cse­ lekvések szándékos vagy jól megalapozott szokással történő meg­ szakítása nagy erőfeszítést követelhet. A legtöbb embernek könynyebb a cselekvés megakadályozása, mint az érzelem összes arcés hangjelzésének a teljes törlése. Véleményem szerint ez azért van így, mert kiváló akaratlagos irányítással rendelkezünk a vázizomzat (testizmok) fölött, ami nélkül nem tudnánk végrehajtani a túlélés­ hez szükséges összetett, ügyes cselekvések sorát. Valóban sokkal jobban tudjuk irányítani a testizomzatunkat és a szavainkat, mint az arcizmainkat vagy a hangképző szerveink beállítását. Az, hogy valamit önkéntelenül, az automatikus helyzetértékelés irányítása alatt, tudatos megfontolás nélkül teszünk, nem jelenti fel­ tétlenül azt, hogy a cselekvés az evolúció terméke, vagy egyetemes lenne. A szokásokat tanuljuk, de automatikusan működnek, sok­ szor öntudatlanul. Ahhoz, hogy megértsük egy érzelmi epizód lefo­ lyása alatt végbemenő változások sorozatát, nem szabad elfeled­ keznünk arról, hogy az első egy-két másodpercben az előre be­ programozott arc- és hangjelek, az előre beprogramozott és tanult cselekvések más nem látható és nem hallható változásokkal ele­ gyednek.

Eddig az érzelem megjelenésének megfigyelhető, látható és hall­ ható jellegzetességeivel foglalkoztam. Az érzelmeket azonban belső fiziológiai változások is kísérik, amik néhány látható vagy hallható jelet bocsátanak ki. Róbert Levensonnal közösen tanulmányoztuk a vegetatív idegrendszer érzelmek során fellépő egyes változásait, mint például az izzadást, ami látható és szagolható is lehet; a légzést, amit hallhatunk; valamint a szívműködést és a bőr hőmérsékletét, amik láthatatlanok. A vegetatív idegrendszer tevékenysége az itt vizsgált érzelmek tekintetében szintén alátámasztja mindazt, amit korábban az előre beprogramozott cselekvésekkel kapcsolatban le­ írtam. A félelem és a düh során például felgyorsul a szívverés, hogy felkészítse az embert a mozgásra. A düh során a vér a kezekbe tolul, ezáltal felmelegszik a kéz, és készen áll, hogy lecsapjon, vagy egyéb módon megküzdjön a düh tárgyával. A félelem során a lábba tolul a vér, a kéz lehűl, a lábizmok pedig készen állnak a menekülésre.9 A düh és a félelem fokozza az izzadást, különösen amikor az érze­ lem intenzív. A félelem, a düh és a szenvedés felgyorsítja a légzést, és a megkönnyebbülés megint másfajta légzést eredményez - sóhaj­ tást. (Az elpirulás egy másik, jól látható jel, de erről majd a könyv be­ fejezésében írok.) Most pedig forduljunk a külső viselkedés - a jelzések, a cselekvé­ sek és a vegetatív idegrendszer változásainak a jelei - felől a nem lát­ ható és nem hallható belső változások vizsgálata felé. Sajnos kevés kutatást végeztek arra vonatkozóan, hogy egy érzelmi epizód során milyen változások következnek be a gondolkodásunkban egyik pil­ lanatról a másikra, de erősen gyanítom, hogy a környezetértékelé­ sünk, a világlátásunk gyökeresen megváltozik. Kutatások bizonyít­ ják, hogy előjönnek az átélt érzelemhez fűződő emlékeink, olyan emlékek is, amikhez nehezen férünk hozzá, amikor nem érezzük az adott érzelmet.10 A legfontosabb változás az, hogy az eseményeket az átélt érzelemmel összhangban értékeljük, ezáltal igazoljuk és fenn­ tartjuk az érzelmet. A várakozásainkat és a véleményünket is úgy alakítjuk, hogy azok fenntartsák, ne pedig elfojtsák az átélt érzelmet. Az érzelmek kezdetekor a belső változásoknak egy másik cso­ portja is felléphet, ez az érzelmi magatartás szabályozására irányuló

100

102

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

kísérlet. Hagyományosan azt gondoljuk, hogy az érzelmi szabályo­ zás az érzelem jelentkezése után lép fel, és nem az érzelem kezdete­ kor. Valóban, az érzelem irányítására tett szándékos kísérletek az ér­ zelem kezdete után jelentkeznek és tudatosulnak, azonban kol­ légám és egykori kutatótársam, Richard Davidson felvetette, hogy a szabályozás a többi érzelmi változással - a jelzésekkel, a gondol­ kodás megváltozásával és a cselekvésre késztetéssel - egy időben lép fel.11 Bár ezt még nem állapították meg minden kétséget kizáró­ an, szerintem igaza van Davidsonnak abban, hogy a szabályozás kezdeti, önkéntelen fázisa a többi érzelmi változással egy időben, azokkal elegyedve jelenik meg. Davidson egyelőre nem tisztázta, hogy mik ezek a folyamatok, vagy miként alakulnak ki.12 Az elkö­ vetkező évtizedben erről sokkal többet fogunk megtudni. Úgy vélem, hogy a kezdeti szabályozásminta tanuláson alapul, valószínűleg a korai társadalmi tanuláson, és potenciálisan megvál­ toztatható. Magában foglalhatja azt, hogy az illetőben milyen gyor­ san tudatosul, hogy egy érzelmet él át; ha már tudatosult, akkor milyen könnyen ismeri fel vagy határozza meg az érzelmi állapotát; illetve hogy azonnal lefékezi-e a cselekedeteit, vagy épp ellenkező­ leg, enged-e az ösztönös cselekvésnek. Bevallottan keveset tudunk a kezdeti szabályozásmintáról, de ha már elkezdődött a tanulás, az érzelmek szemmel láthatóan nem törnek elő teljesen szabályozatla­ nul, és a tanulás a csecsemőkor elején indul. A szabályozásmintákat valószínűleg olyan jól megtanuljuk, hogy önkéntelenül működnek, és ellenállnak a változásoknak. Azt nem tudjuk, hogy mennyire el­ utasítók a változtatással szemben, de ha egyáltalán megváltoztat­ hatók lennének, az jó lehetőséget biztosítana az érzelmi életünk át­ alakítására. Képzeljünk el egy szenvedélyektől mentes embert, akinek anynyira visszafogottak az érzelmi reakciói, hogy elégedetlen az életé­ vel, és fogékonyabb szeretne lenni érzelmileg. A vérmérséklet - egy genetikai alapú érzelmi beállítottság - az egyik magyarázata fakó érzelmi életének. Viszont ha az élet korai szakaszában tanuljuk meg az érzelmi szabályozást, lehet, hogy a szóban forgó férfi olyan típusú tapasztalatokat szerzett, ami arra tanította, hogy túlzottan

ÉRZELMI MAGATARTÁS

103

kontrollálja és fogja vissza az érzelmeit. Lehet, hogy az érzelem leg­ kisebb jeleit is büntették, becsmérelték, vagy semmibe vették nála. Ha a viselkedésének magyarázata a tanult szabályozás volna, lenne rá lehetősége, hogy megváltoztassa a reakcióit. Ha azonban a vérmérséklete okozza szenvedélymentességét, nem sok esélye marad­ na a változtatásra. Egy ilyen kezdeti szabályozásminta létezése azt mutatja, hogy a csecsemő és a gyermek másokkal folytatott inter­ akciója rendkívüli jelentőséggel bír az illető későbbi érzelmi élete alakítására, amit a témában végzett sok más kutatás is alátámaszt.13 Ez egyben a pszichoanalízis alapvető tana is. Amikor egy érzelem szorításában vagyunk, másodpercek törtré­ sze alatt változások sorozata megy végbe önkéntelenül, és ez nem is jut azonnal a tudomásunkra. Ezek a változások a következő terü­ leteket érintik: az arc és a hang érzelmi jelzései; előre beprogramo­ zott cselekvések; tanult cselekvések; a testünket szabályozó vegeta­ tív idegrendszer működése; a szabályozási minták, amik folyamato­ san hatással vannak a viselkedésünkre; a releváns emlékeink és elvárásaink előhívása; valamint a bennünk és a körülöttünk zajló események értékelése.* Ezek a változások önkéntelenek, nem mi döntünk felőlük. Róbert Zajonc pszichológus elkerülhetetlennek ne­ vezi őket.14 Azáltal, hogy a tudomásunkra jutnak a változások, ami az érzelmi epizód vége előtt általában be szokott következni, esé­ lyünk nyílik eldönteni, hogy megpróbáljunk-e közbelépni. Mielőtt elmagyaráznám, hogy mi az érzelmi tudatosság velejárója, és mi­ ként növelhetjük, az érzelmi folyamat egy további tényezőjét is meg kell vizsgálnunk - hogy mi áll az egész hátterében, hogy mi gene­ rálja az elkerülhetetlen sorozatos érzelmi tevékenységet. Az, hogy ennyi válaszreakció - ami minden érzelemre vonatko­ zóan eltérő, és bizonyos mértékig megegyező az összes emberre nézve - ilyen gyorsan indul el, az érzelmi válaszainkat elrendező és irányító központi agyi mechanizmusokra utal. Az érzelmi válaszain­ kat irányító központi mechanizmusokat a 2. fejezetben tárgyalt au­ * A neurokémia is megváltozik bennünk. Bár a változásoknak sok olyan tulaj­ donsága van, mint amit itt tárgyalok, ezeket most nem érintem.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

tomatikus helyzetértékelés indítja el. Ezekben a központi mechaniz­ musokban vannak elraktározva azok az utasításcsoportok, amelyek a tetteinket irányítják, olyan utasítások, amik az evolúciós múltunk­ ban valaha adaptív dolgokat tükrözik. A központi mechanizmusok­ ról és működésükről alkotott elméletem megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy megtudjuk, milyen elvárásaink lehetnek érzelmi maga­ tartásunk szabályozása terén, ha már sikerült tudatosítanunk pilla­ natnyi érzelmi állapotunkat. Tomkins a hatásprogram kifejezést javasolta az érzelmi magatar­ tást irányító örökölt központi mechanizmusok leírására. A program szó két forrásból ered: a pro azt jelenti, hogy valamit megelőzően, a graphein pedig azt jelenti, hogy írni. Tehát a program azokra a me­ chanizmusokra utal, amik előzőleg beírt információt raktároznak, ebben az esetben örökölt információt. Sok különböző programnak kell léteznie, minden érzelemre vonatkozóan eltérőnek. A hatás­ program az érzelmi adatbázishoz hasonlóan egy metafora, nem hin­ ném, hogy valami számítógépes programhoz hasonló dolog csü­ csülne az agyban, és nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az agynak csak egyetlen területe irányítja az érzelmeket. Már tudjuk, hogy az érzelmi magatartás generálásában több agyterület is részt vesz, de ameddig nem tudunk meg többet az agy szerepéről az ér­ zelmekben, egy metafora is segíthet az érzelmeink megértésében.15 Mivel a hatásprogramok irányítják érzelmi magatartásunkat, mű­ ködésük megértése megmutathatja az utat, hogy mi magunk miként irányíthatjuk érzelmi magatartásunkat. A zoológus Ernst Mayr nyílt és zárt programokat különböztetett meg egymástól. A zárt progra­ mot nem lehet tapasztalat útján megváltoztatni, míg a nyílt genetikai programok „tulajdonosuk egész élete során megengedik további információ bevitelét”16 Mayr rámutatott, hogy azoknál az élőlények­ nél, amelyek hosszadalmas szülői gondoskodást igényelnek, kü­ lönösen előnyös a nyílt program a zárt programmal szemben. (Mayr elképzelésével összhangban van az a gondolat, miszerint azok az ál­ latok, amelyek képesek az érzelmekre, nyílt hatásprogrammal ren­ delkeznek. Ez az érzelem természetének alapvető része.) Például ha­ sonlítsuk össze az emberekkel, akiknél különösen jelentékeny a szü­

lőtől való függőség, az indonéz Sulawesi-sziget északi részén élő ka­ lapácsfejű tyúkot, azaz a maleo madarakat. Az anyamadár mélyen a meleg vulkáni homokba ássa a tojásait, aztán elmegy. Amikor a maleofióka kikel a tojásból, és kiássa magát a homokból, egyedül van. Azonnal tudnia kell mindent, ami a túléléséhez szükséges, mivel nincs szülői gondoskodás, amelynek során a szülőtől tanulhatna. Mi, emberek a spektrum másik végén helyezkedünk el: ha születéskor elhagynának bennünket, elpusztulnánk. Hatásprogramjaink nyíltak, hogy megtanulhassuk, mi működik abban a sajátos környezetben, ahol élünk, és ezt az információt úgy raktározzuk el, hogy az auto­ matikusan irányíthassa a magatartásunkat. Az érzelmi jelzések és a vegetatív idegrendszeri tevékenység né­ hány változásának az egyetemességére vonatkozó bizonyíték arra utal, hogy a hatásprogramok nyíltak a tapasztalásos tanulásból szár­ mazó új információ befogadására, a programok már kezdetben sem információtól mentes, üres vázak. Az útvonal már eleve létezik, majd a fejlődés során tárul fel. A tapasztalat befolyásolja, de nem az építi fel. A különböző érzelmekre jellemző különböző válaszok­ nak mind saját útvonallal kell rendelkezniük. Az evolúció már eleve beprogramozott néhány utasítást vagy útvonalat a nyílt hatásprog­ ramunkba, melyek az érzelmi jelzéseket, az érzelmi késztetéses cselekvéseket generálják, valamint a vegetatív idegrendszeri te­ vékenység kezdeti változásait és az ellenálló állapot elindítását, hogy az átélt érzelemmel összhangban értelmezzük a környeze­ tünket.17 Az érzelmi jelzések és a vegetatív fiziológia egyetemessége to­ vábbá arra utal, hogy a változások létrehozására irányuló utasítások mindenkinél tipikusan hasonló módon alakulnak ki, hacsak nem alakultak át szokatlan tapasztalatok hatására. Noha nem sok bizo­ nyítékunk van arra vonatkozóan, hogy az ilyen tapasztalatok mi­ ként változtatnák meg az arckifejezéseket, a poszttraumás stresszes betegeken végzett kutatások arra utalnak, hogy a vegetatív tevé­ kenység kiváltásának a küszöbe radikálisan megváltozhat. Például amikor az volt a feladat, hogy egy csoport előtt felszólaljanak, amit néhányan kínosnak élünk meg, az összehasonlításban azok a nők,

104

105

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

akiket gyermekkorukban zaklattak, több stresszhormont termeltek, mint a szerencsésebb nők csoportja.18 A hatásprogramok nem csak az őseink számára az evolúciós múlt során hasznos, előre beírt információt tartalmazzák. Ide íród­ nak be azok a dolgok is, amiket a saját életünkben a másokkal bo­ nyolított legfontosabb ügyletek - az érzelmi ügyletek - feldolgozá­ sa során hasznosnak találunk. Az egyes érzelmekhez kapcsolódó kezdeti szabályozási minta személyenként eltérő, a korai életsza­ kaszban tanultak függvényében. Ez is rögzül a hatásprogramokban, s ha már rögzült, automatikusan működik, ugyanúgy, mintha az evo­ lúció során lett volna beprogramozva, és ellenáll a változtatásnak. A különböző érzelmi kiváltó okok leküzdésére az életünk során ta­ nult magatartásminták is a hatásprogramokban rögzülnek. Ezek tel­ jesen eltérhetnek az eleve beprogramozott mintáktól, de meg is fe­ lelhetnek nekik. Mint korábban említettük, ezek is automatikusan működnek, miután megtanultuk őket. Nem hiszem, hogy képesek vagyunk átírni a hatásprogramjaink előre beprogramozott utasításait, de ez még bizonyításra vár. Meg­ próbálhatjuk megzavarni az utasításokat, de csak hatalmas küzde­ lem árán, éppen azért, mert nem tudjuk őket kitörölni vagy átírni. (Ez alól az egyik kivétel, amikor agysérülés folytán károsodnak az utasítások.) Ha átírhatnánk az utasításokat, olyan emberek is él­ hetnének, akiknek a miénktől teljesen eltérő érzelmeik lennének eltérő jelzésekkel, eltérő cselekvési késztetésekkel, eltérő változá­ sokkal a szívverésben, a légzésben stb. A tolmácsoknak nemcsak a szavakat kellene lefordítaniuk, hanem az érzelmeket is. Ez nem jelenti azt, hogy az előre beprogramozott utasítások min­ denkiben egyforma változásokat idéznek elő. Az utasítások eltérő fizikai rendszerekre hatnak, attól függetlenül, hogy az érzelmi ma­ gatartás szabályzásának a tanulása személyenként és kultúránként is különböző. Még ugyanazokkal az előre beprogramozott utasítá­ sokkal is lesznek egyéni különbségek és közös vonások az érzelmi tapasztalatban. Ha az automatikus helyzetértékelés egyszer elindítja a hatásprog­ ramok utasításait, azok addig lesznek működésben, amíg végre nem

hajtják őket; más szóval az utasításokat nem lehet megszakítani. Hogy az utasítások hatására létrejövő változásokat meddig nem lehet megszakítani, az a szóban forgó érzelmiválasz-rendszer függvényé­ ben változik. Az arckifejezésekre és a cselekvési késztetésre vonat­ kozóan gyanítom, hogy kevesebb mint egy másodpercig. Ezt arra alapozom, hogy megfigyeltem, milyen gyorsan képesek az emberek letörölni egy kifejezést az arcukról vagy úgy, hogy lerövidítik a meg­ jelenés hosszát, vagy eltakarják egy másik érzelem álarcával. Hallgat­ va, hogy az emberek mit mondanak, amikor megpróbálják elfedni az érzelmeiket, megfigyeltem, hogy a hang jelzéseinek az irányítása va­ lamivel tovább tart, de így is valószínűleg csak másodpercek, legfel­ jebb néhány perc kérdése, kivéve ha az érzelem nagyon intenzív, vagy ha olyasvalami történik, ami megerősíti az érzelmet. Az izzadásban, a légzésben és a szívtevékenységben bekövetkező változások is hosszabb ideig tartanak, némelyik tíz-tizenöt másodpercig is elhú­ zódhat. Az elképzelés, miszerint nem lehet megszakítani az utasítá­ sokat, nincs megcáfolhatatlan tudományos bizonyítékokkal alátá­ masztva, de egybevág az emberek érzelem hatása alatt tanúsított ma­ gatartására vonatkozó megfigyeléseimmel. Emlékezzünk vissza Helen példájára, aki mérges lett, amikor a férje, Jim közölte vele, hogy aznap nem fogja tudni hazahozni a lányukat az iskolából, így Helennek kell érte mennie. A Helen ar­ cán átfutó bosszúság, a hangja éle, amikor megkérdezte Jimtől, hogy miért nem szólt előbb, az előrehajló teste, a bőrhőmérséklete, a vérnyomása és a pulzusszámának megemelkedése mind előre beprogramozott változás, amit a hatásprogram generál. A legtöbb a következő pillanatban el is tűnhet, amikor megtudja Jimtől, hogy miért nem tudott előbb szólni. (A bőrhőmérséklet, a pulzusszám és a vérnyomás kicsit később áll vissza abba az állapotba, amiben az érzelem kezdete előtt volt.) Az epizód folytatódhat is: ha elhúzó­ dik az ellenállás állapota, Helen fenntarthatja a dühét. Lehet, hogy visszamenőlegesen is neheztel Jimre, vagy a bátyja szekálásának a forgatókönyvét importálja a helyzetbe, de az is lehet, hogy Jim tényleg nem törődik másokkal, és ez csak egy újabb példa. Ha Helen nem veszi figyelembe Jim mentegetőzését, és úgy értelmezi

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

a történteket, hogy Jim már megint a saját szükségleteit helyezi az övé elé, az ismét felkorbácsolhatja a dühét. Arra akarok kilyukadni, hogy a hatásprogram által generált kezdeti előre beprogramozott változások - amennyiben az érzelmet az automatikus helyzetérté­ kelés váltotta ki - rövidek, és nem feltétlenül tartósak. Néha ezek megfelelők és szükségesek a helyzet kezeléséhez - Jim valóban nem figyel oda másokra, és eltapossa Helent, ha Helen nem akadá­ lyozza meg. Néha azonban nem helyénvalók - Jim nem tudott előbb szólni, ez nem Jim dominanciájának az ismétlődése, hanem Helen nem aludta ki magát, és mogorva hangulatban kelt fel. Az, hogy nem tudjuk megszakítani a reakcióinkat, még nem je­ lenti azt, hogy képtelenek vagyunk a kezelésükre, mindössze anynyit tesz, hogy nincs módunk azonnal teljesen leállítani a reakcióin­ kat. Még ha képesek vagyunk is az események azonnali újraérté­ kelésére, a már aktív érzelmi reakciók nem biztos, hogy azonnal befejeződnek. Helyette az új érzelmi reakciók beékelődnek a régi fölé, vagy összekeverednek vele. Tegyük föl, hogy Helen Jim iránt érzett dühének az alapja a bátyja zaklatásának a forgatókönyve. Amikor Helen megtudja, hogy Jim tényleg nem szándékosan tette, amit tett, és nem akarja elnyomni őt, azt is tudja, hogy nem helyén­ való, ha továbbra is haragszik érte, azonban a zaklatás forgatóköny­ ve már működésbe lépett, és fenntartja a haragját. Helennek talán eszébe juthat, hogy mogorván ébredt, és a hangulata tartja fenn nem helyénvaló haragját. Lehet, hogy bűntudata van, amiért to­ vábbra is neheztel Jimre. A tudományos kutatásokból tudjuk, hogy két érzelem gyors egymásutánban is felléphet, újra és újra. Két érze­ lem össze is olvadhat egy keverékbe. Kutatásaim azonban azt mutat­ ják, hogy ez ritkábban következik be, mint amikor az érzelmek gyors egymásutánban felváltva jelentkeznek. Nem csak az újraértékelés által pattoghatunk oda-vissza két ér­ zelmi reakció között. Tomkins rámutatott, hogy gyakran a hatásra hatással válaszolunk, vagyis a kezdetben érzett érzelemre adunk ér­ zelmi reakciót. Dühösek lehetünk, mert félünk, vagy félünk, hogy olyan dühösek lettünk. Félhetünk attól, hogy mire lennénk képe­ sek amiatt, hogy olyan szomorúak vagyunk. A második érzelem el­

ső érzelemhez kapcsolása bármely érzelempárosításban előfordul­ hat. Silvan Tomkins szerint a személyiség egyediségét úgy érthetjük meg, ha azonosítjuk, hogy egy személyben tipikusan milyen hatást vált ki egy másik hatás. Tomkins feltételezése szerint előfordulhat, hogy nem vagyunk tudatában a kezdeti érzelmi reakciónak, csak az első érzelem hatására kiváltott második érzelem tudatosul ben­ nünk. Lehet, hogy nem is tudjuk, hogy először féltünk, csak a féle­ lem által kiváltott düh tudatosul. Sajnos eddig még nem végeztek kutatásokat ezeknek az érdekes feltételezéseknek az igazolására. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy az érzelmek csak ritkán lépnek fel önmagukban, vagy tiszta formában. Sokszor hirte­ len változáson megy keresztül az, amire a környezetünkben reagá­ lunk. Megváltozhatnak a szituációra vonatkozó emlékeink és kép­ zeteink. Megváltozhat a helyzetértékelésünk. A hatás újabb hatást is kiválthat. Az emberek tipikusan az érzelmi válaszok folyamát élik át, és nem mindig ugyanazét az érzelemét. Néha a különböző érzel­ meket pár másodperc választja el csupán egymástól, hogy a kezde­ ti érzelmi reakciók egy része befejeződhessen, mielőtt az újak el­ kezdődnének. Néha egymást átfedően jelennek meg az érzelmi re­ akciók, egymással keveredve. Van még egy nagyon fontos dolog, amit szem előtt kell tartani. Amint már említettem, a hatásprogramok nyíltak, és nem zártak. Életünk során folyamatosan újabb és újabb érzelmi magatartásokat sajátítunk el, amelyek hozzáadódnak az előre beprogramozott ér­ zelmi magatartásokhoz. Hatásprogramunknak ez a tulajdonsága teszi lehetővé számunkra, hogy alkalmazkodjunk azokhoz az életkörülményekhez, amelyekkel éppen rendelkezünk. Ezért van az, hogy az érzelmi válaszaink nemcsak az evolúciós múltunktól függ­ nek, hanem a saját személyes múltunktól és jelenünktől is. A sze­ mélygépkocsik nem képezték evolúciós múltunk részét, de a fiatalfelnőtt-korban, és nem a gyermekkorban megtanult összetett cse­ lekvések mégis beépülnek a félelem válaszreakciójába. A tanult félelemre adott válaszok - a kormány elfordítása és a fékezés - ön­ kéntelenül, gondolkodás nélkül előjönnek, amikor egy másik autó jelent fenyegetést.

110

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Az újonnan elsajátított érzelmi válaszok a nem tanult válaszok­ hoz hasonlóan önkéntelenné válnak, miután megtanuljuk őket, és rögzülnek a hatásprogramunkban. A hatásprogramok egyik legin­ kább ámulatba ejtő jellegzetessége az, hogy a tanult és az ösztönös magatartások szorosan összefonódnak, és gyorsan, önkéntelenül lépnek működésbe. Ugyanakkor a nyílt érzelmiválasz-rendszernek vannak hátulütői is. A szerzett vagy hozzáadott magatartásokat csak nehezen lehet elfojtani, ha már rögzültek a hatásprogramban. Ak­ kor is végbemennek, ha már nem feltétlenül működnek, vagy ami­ kor nem akarjuk, hogy fellépjenek. Emlékezzünk csak vissza az előző fejezetben említett példára: az utas lába előrerúg, hogy beletaposson a nem létező fékpedálba, amikor egy másik autó hirtelen a felé az autó felé lódul, amelyikben az utas tartózkodik. Az utas képtelen megállítani a lábát, mielőtt tisz­ tában lenne vele, hogy mit tesz, ahogy az arcán átfutó félelem kife­ jezésének sem tud gátat vetni. Az ilyen szerzett érzelmi reakciók is ugyanúgy megváltoztathatatlanok, mint az előre beprogramozott, nem tanult válaszok? Szerintem nem. Véleményem szerint nemcsak kezelhetjük, de vissza is fordíthatjuk a szerzett érzelmi válaszainkat. Ezt egyes szerzett érzelmi reakciók esetében könnyebben elérhet­ jük, mint másokéban. Az olyan válasz, amiben testmozgás is szerepel, könnyebben visszafordítható, mint azok a reakciók, amelyekben szerephez jut a hang és az arckifejezés. Ahogy azt már korábban is kifejtettem, a testünket irányító izomzatúnk fölött nagyobb befolyással rendel­ kezünk. A gyakorlati gépjárművezetést oktatók megtanulják, hogy az anyósülésben ne tapossanak a lábukkal a padlóra. Az automati­ kussá vált önkéntelen mozdulatokat, amelyek a félelem hatásprog­ ramjának az utasításaihoz adódtak hozzá, némi gyakorlás és erőfe­ szítés árán idővel megváltoztathatjuk. Azok az előző fejezetben em­ lített tényezők, amik meghatározzák, hogy mennyire lesz nehéz egy heves érzelmi kiváltó ok csillapítása, ugyanúgy meghatározzák, hogy milyen könnyen tudunk megszabadulni egy érzelmi magatar­ tásmintától. Az élet korai szakaszában elsajátított magatartásmintá­ kat, melyeket különösen intenzív és sűrű érzelmi epizód vagy epi­

ÉRZELMI MAGATARTÁS

III

zódsorozat alkalmával sajátítottunk el, nehezebb lesz megváltoztat­ ni vagy törölni. Gyermekként időről időre erőszakossá válhatunk, és szinte min­ dig arra tanítanak bennünket, hogy ne legyünk azok. A 6. fejezet­ ben, a düh tárgyalásakor fontolóra veszem, hogy szükséges-e az erőszakosság tanulása, vagy a düh válaszának a beépített részét ké­ pezi-e a másik hántására késztető ösztön. A felnőttek zöme soha­ sem akar erőszakos lenni kivéve, ha ez az egyetlen módja a sérülés­ től való védekezésnek. (Tisztában vagyok vele, hogy van egypár deviáns személy, akik erőszakosak akarnak lenni, vagy azért, mert ez a bűnözői tevékenységük részét képezi, vagy mert élvezik. Velük az erőszak vizsgálatánál foglalkozom, a 6. fejezetben.) Vajon bár­ melyikünkre lehet akkora nyomást gyakorolni, hogy teljesen elve­ szítjük az önuralmunkat, és rombolássá fajulnak a tetteink? Ebben az értelemben nincs kontroliunk a tetteink és a szavaink fölött? Min­ denkinél eljön az a bizonyos pont, amikor nem tűr tovább? Vajon bármelyikünk képes lenne gyilkolni, csak egyszerűen azért nem tet­ tük meg, mert nem volt meg hozzá a kellő provokáció? Véleményem szerint az összes kérdésre nemmel válaszolhatunk, de tudományos bizonyítékokkal ez még nem alátámasztható. (El tudunk képzelni olyan kísérletet, amelyben egyre fokozódó provokációval erőszak­ ra kényszerítjük az embereket?!) A legtöbben olyan szabályozó mintákat sajátítottunk el, amelyek visszafogják az érzelmi magatartásunkat, lefékezik a tetteinket, és tompítják a mondanivalónkat, mielőtt olyan fokra jutnának el, ahol szélsőségesen ártalmassá válna a magatartásunk. Lehet, hogy rette­ netes dolgokat teszünk és mondunk, de mindennek van határa nem vesszük el a saját életünket vagy mások életét egy zabolátlan, megfontolatlan érzelmi tetőpont során. Még ha tombolunk dühünk­ ben, vagy rettegünk, vagy szenvedünk is, megállunk, mielőtt vissza­ fordíthatatlanul destruktívvá válnánk. Lehet, hogy nem tudjuk viszszatartani az érzelem megjelenését a hangunkban vagy az arckifeje­ zésünkön, lehet, hogy nem tudjuk megállni, és csak azért is kimon­ dunk valami kegyetlen dolgot, vagy felrúgunk egy széket (bár az könnyebb, mint az érzelem vokális vagy arcon való jelzéseinek az el­

112

113

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

fojtása), de képesek vagyunk megakadályozni, és meg is akadályoz­ zuk, hogy a kegyetlenség fizikai károkat okozzon. Elismerem, hogy vannak olyan emberek, akik kevésbé képesek uralni a késztetései­ ket, de azt rendellenességnek tartom, nem a normának. Ha tehát elfogadjuk, hogy a legtöbben nem megyünk el a dest­ ruktív tettek legvégső formájáig, és nem teszünk maradandó kárt magunkban vagy másokban, még mindig előfordul, hogy alkalomadtán káros dolgokat mondunk vagy teszünk. Lehet, hogy a kár in­ kább pszichológiai, mint fizikai, lehet, hogy nem maradandó, de attól még fájó. A kártevést nem feltétlenül a düh motiválja, és az is lehet, hogy nem másokban teszünk kárt, hanem önmagunkban. Például az irányíthatatlan félelemtől megdermedhetünk, és képte­ lenné válhatunk arra, hogy megbirkózzunk a veszéllyel. A szomorú­ ság kapcsán félrevonulhatunk, és teljesen elzárkózhatunk a külvi­ lágtól. Az a következő lépés, hogy megvizsgáljuk, mikor és miként előzhetjük meg a kártékony érzelmi epizódokat, akár ránk, akár másokra nézve károsak.

ez a tudatosságnak egy másik, nehezen leírható, fejlettebb formája. Közel áll ahhoz, amit a buddhista gondolkodók az éberfigyelem álla­ potának neveznek. B. Alán Wallace filozófus szerint ez „annak az ér­ zékelése, hogy tudatában vagyunk mindannak, amit az elménk végez”.19 Szerinte ha odafigyelünk az érzelmeinkre, a következő dol­ gok közül választhatunk: „a dühünk alapján cselekszünk, vagy egy­ szerűen csak megfigyeljük a dühünket”.20 Az éberfigyelem fogalmát azért használom, mert az itt leírtaknál egy jóval nagyobb, egészen eltérő gondolatkörnek is a részét képezi, ami egészen sajátos, az ál­ talam javasoltaktól különböző gyakorlaton alapszik. Georgia Nigro és Ulric Neisser pszichológusok a memóriáról ér­ tekezve a következőket írják: „Egyes emlékekben úgy tűnik, mint­ ha az ember a néző vagy a szemlélő helyzetéből követné az esemé­ nyeket, mintha egy külső nézőpontból látná a jelenetet, és mintha saját magát is »kívülről« látná.”21 A memóriának ezt a fajtáját azzal a típussal állították szembe, amelyben az emlékben szereplő sze­ mély szemszögéből látjuk az eseményeket. Érzelmi tapasztalataink zömében olyannyira az események hatása alá kerülünk, hogy az el­ mének egyik része sem figyeli, kérdőjelezi meg vagy veszi fonto­ lóra a történéseket. A tudatunknál vagyunk, éberek vagyunk, de Ellen Langer pszichológus szavaival - figyelmetlenül.22 Ez a fajta, az emlékek két típusa közötti megkülönböztetés na­ gyon hasonlít arra, amit Henry Wyner pszichiáter és buddhista gon­ dolkodó a tudatfolyam és az általa figyelő.hek nevezett állapot kü­ lönbségéről ír: „A tudatosság, ami a tudatfolyamban megjelenő je­ lentéseket figyeli, és válaszol rájuk.”23 Ahhoz, hogy képessé váljunk érzelmi magatartásunk mérséklésére, hogy eldönthessük, mit mon­ dunk és mit teszünk, tudnunk kell, hogy kerültünk, vagy ami még jobb, mikor kerülünk az érzelem hatása alá. Elképzelhető, hogy még több választási lehetőségünk lenne, ha képesek lennénk tudatosítani az automatikus helyzetértékelést, amikor az folyamatban van, és képesek lennénk azt megváltoztatni vagy elfojtani. De mivel az automatikus helyzetértékelés rendkívül gyors, kétlem, hogy bárki is képes lenne erre. Őszentsége a dalai lá­ ma találkozásunkkor említette, hogy egyes jógik meg tudják nyújta­

Az érzelem egyik szerepe az, hogy az elénk táruló problémára irá­ nyítsa a tudatos figyelmünket, arra a problémára, amelyik kiváltotta az érzelmeinket. Az érzelmek jellegzetessége, hogy rendszerint nem működnek öntudatlan állapotban, bár az is előfordulhat. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy addig nem is vettük észre, hogy érzelmek hatása alatt cselekedtünk, amíg mások rá nem mu­ tattak. Bár időnként ez is előfordul, általánosabb az, amikor a tuda­ tában vagyunk, hogy miként érzünk. Az átélt érzelmeket helyén­ valónak, igazoltnak érezzük. Nem kérdőjelezzük meg a tetteinket és a szavainkat. Az érzelmek sodrásában vagyunk. Ha meg akarjuk fékezni az érzelmi magatartásunkat, ha változtat­ ni akarunk az érzéseinken, muszáj lesz másféle érzelmi tudatosságot kifejlesztenünk. Képesnek kell lennünk egy lépést visszakozni - mi­ közben átéljük az érzelmet - , hogy megkérdezhessük: vitetni akar­ juk-e magunkat az érzelmek sodrásával, vagy pedig mi szeretnénk eldönteni, hogy érzelmünk kapcsán mit mondunk, és mit teszünk? Ez több annál, mint amikor a tudatában vagyunk az érzelmeinknek,

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

ni az időt. Ők képesek azt a néhány ezredmásodpercet, ami alatt végbemegy az automatikus helyzetértékelés, elég hosszan elnyújta­ ni ahhoz, hogy tudatos döntéssel megváltoztassák vagy elfojtsák az értékelési folyamatot. Azt azonban a dalai láma kétségbe vonta, hogy az ilyen fokú értékelési tudatosságra az emberek jelentős része képes lenne, önmagát is beleértve. A következő lehetséges, de csak nehezen véghezvihető lépés annak a tudatosítása, hogy mi történik az ember fejében közvetlenül az automatikus helyzetértékelés után, de még az érzelmi magatartás kezdete előtt; a cselekvés- és beszédkésztetés tudatosítása a készte­ tés közvetlen megjelenésekor. Aki képes az ilyen szintű impulzustudatosság elérésére, eldöntheti, hogy megengedi-e az impulzus megvalósulását. A buddhisták szerint ők képesek az impulzustuda­ tosságra, de ez többéves meditációs gyakorlatot igényel. Lépjünk tovább számunkra egyszerűbben, mégsem könnyen elérhető mód­ szerek vizsgálata felé. Peter Goldie filozófus az általa reflektív tudatosságnak nevezett állapotra azt a példát hozza, hogy az ember tudatában van annak, hogy fél. Ha egy ember azt mondaná: „Visszanézve az események­ re, nyilvánvalóan féltem a történtek alatt, de ezt akkor nem érez­ tem.” Goldie szerint ez annak a példája, amikor valaki nem reflektíven tudatos.25 Ez nélkülözhetetlen ahhoz, amiről beszélni szeret­ nék, de nem elégséges, mert nem foglalkozik azzal, hogy engedni akarunk-e az érzelemnek, vagy épp ellenkezőleg: meg akarjuk pró­ bálni megváltoztatni vagy elfojtani. Jonathan Schooler, az általa metatudatosságnak nevezett állapot tárgyalásakor leírja azt az ismerős élményt, amit mindnyájan átéltünk már, amikor úgy lapozunk egy könyvet, hogy közben egyetlen szót sem olvasunk, mert például azon jár a fejünk, hogy melyik étterem­ be üljünk be aznap este.26 Ez nem azért van, mert nem vagyunk tuda­ tosak, tudatosan gondolunk az éttermekre, csak az nem tudatosul bennünk, hogy abbahagytuk az olvasást. Ha tudatosulna, akkor ki­ fejlesztettük volna a metatudatosságot. A pillanatnyi élmény tudatos­ ságát akarom megvizsgálni, azzal a döntéssel párosítva, hogy folytat­ ni akarjuk-e az élményt, vagy meg akarjuk változtatni.

Egyetlen kifejezést sem találtam, ami az ilyen jellegű tudatosságot írja le; a legjobb kifejezés, amit ki tudtam találni, az érzelmi érzékelé­ sünk gondos mérlegelése. (Hogy ne kelljen a teljes kifejezést megismé­ telnem, a továbbiakban a gondos mérlegelés kifejezéssel rövidítem, dőlt betűvel.) Amikor gondosan mérlegelünk, az én értelmezésem szerint képesek vagyunk önmagunk megfigyelésére az érzelmi epi­ zód közben, ideális esetben még mielőtt pár másodperc eltelne. Fel­ ismerjük, hogy érzelem hatása alatt vagyunk, és mérlegelni tudjuk, hogy a reakciónk igazolt-e, vagy sem. Képesek vagyunk a dolgok át­ értékelésére, és ha ez nem jár sikerrel, irányítani tudjuk szavainkat és tetteinket. Mindez az érzelem átélése közben történik, amint tuda­ tára ébredünk az érzelemnek és tetteinknek. A legtöbben ritkán figyelnek oda ennyire az érzelmeikre, de lehe­ tőség van ilyen fokú figyelmesség elérésére. Véleményem szerint a gondos mérlegelés képessége fejleszthető, és szokássá, életünk min­ dennapi részévé válhat. Amikor ez bekövetkezik, összeszedettebb­ nek érezzük magunkat, és jobban tudjuk irányítani az érzelmi életün­ ket. Az ilyenfajta gondos mérlegelési sokféleképpen kifejleszthetjük. Az egyik módszer erre az érzelmek okáról szerzett tudás felhasz­ nálása, melyekről az 5-9. fejezetekben olvashatnak. Azáltal, hogy jobban megismerjük, mi váltja ki az érzelmeinket, tudatosabbak le­ szünk abban a tekintetben, hogy mikor és miért lépnek fel az érzel­ meink. Ha ezzel a módszerrel fejlesztjük a gondos mérlegelésünket, döntő fontosságú, hogy képesek legyünk heves kiváltó okaink azo­ nosítására, és képesek legyünk ezek hevességét mérsékelni. Nem az a cél, hogy megfosszuk magunkat az érzelmektől, hanem az, hogy amikor már elkezdődött egy érzelem, több beleszólásunk legyen ab­ ba, hogy miként alakítjuk az érzelmet. A gondos mérlegelés összpontosítását segítheti a különböző ér­ zelmeket kísérő és megkülönböztető testi érzetek ismerete. Nor­ mális esetben tudatában vagyunk ezeknek az érzéseknek, de nem összpontosítunk rájuk, és nem használjuk figyelmeztető jelzések­ nek őket, hogy gondosan mérlegelhessük az érzelmi állapotunkat. Az 5-9. fejezetben leírt gyakorlatok elősegítik az érzelmek érzésé­ nek a tudatosítását, hogy odafigyelhessünk a fiziológiai változások­

H4

115

n6

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ra, és úgy kezeljük ezeket, mint hívó szót a gondos mérlegelésre, ami lehetőséget ad rá, hogy megfontoljuk, újraértékeljük és irányítsuk az érzelmeinket. Azáltal is javíthatjuk gondos mérlegelési képességünket, ha embe­ ri kapcsolataink során jobban odafigyelünk mások érzelmeire. Ha tudjuk, miként éreznek, és ez eljut a tudatos elménkbe is, azt tájé­ kozódó jelleggel is felhasználhatjuk, hogy könnyebben felismer­ hessük a saját érzelmeinket, és hogy jelezzenek nekünk, hogy gon­ dosan mérlegeljük a saját érzelmeinket. Sajnos a kutatásaim azt mutatták, hogy legtöbben nem ismerjük fel könnyen mások érzelmeit, csak akkor, ha nagyon erősek ezek a megnyilvánulások. Senki sem szorul segítségre abban, hogy az ér­ zelem tetőpontján értelmezni tudjon egy-egy arckifejezést. Akkorra általában irányíthatatlanná válnak a kifejezések, és az egyetemes megjelenést mutatják. De a kifejezések finomak is lehetnek, van, hogy az alig látható változás csak a szemhéjon vagy a felső ajkon mutatkozik meg. Sokszor annyira leköti a figyelmünket, hogy mit mond a másik, hogy egyáltalán nem is vesszük észre az ilyen apró, finom jelzéseket. Ez igen sajnálatos, mert jobban járnánk, ha az in­ terakciónak még az elején kifürkésznénk, hogy mik a másik érzé­ sei. A mellékletben található teszt segítségével megállapíthatod, hogy mennyire tudod felismerni a finom jeleket az érzelem kezde­ tén. Az 5-9. fejezetben szereplő fényképek is segíthetnek a finom arckifejezések érzékelésének fejlesztésében, valamint tippeket adok az így szerzett információ felhasználásához a családi életben, a baráti kapcsolatokban és a munkahelyen. A saját érzéseink gondos mérlegelésének képességét nem könnyű elsajátítani, de lehetséges, és idővel meg ismételt erőfeszítéssel egy­ re könnyebbé válhat.* Ha már szokássá válik a gondos mérlegelés, ak­

* A meditáció terén szerzett meglehetősen korlátozott tapasztalataim, valamint nagy meditációs gyakorlattal rendelkező barátaim, kollégáim ismerete meggyőzött róla, hogy a meditáció az egyik lehetséges út a gondos mérlegeléshez. Most induló kutatásomban többet is meg fogok tudni arról, hogy ez miként jelentkezik a gya­ korlatban, és hogy milyen természetű változást eredményez.

ÉRZELMI MAGATARTÁS

117

kor sem fog mindig működni. Ha nagyon intenzív az átélt érzelem, ha egy még azonosítatlan forgatókönyvet importálunk, vagy ha az átélt érzelemmel kapcsolatos hangulatban vagyunk, ha nem aludtuk ki magunkat, vagy ha folyamatos testi fájdalomtól szenvedünk, cser­ benhagyhat a gondos mérlegelés. Néha elkövetünk hibákat, de azok­ ból is tanulhatunk, hogy csökkentsük újbóli előfordulásuk esélyét. Ha már működik a gondos mérlegelés, a következő módszerek segíthetnek érzelmi magatartásunk megváltoztatásában: • Megpróbálhatjuk újraértékelni az eseményeket; ha sikerül, az ér­ zelmi magatartás hamarosan befejeződik, és egy másik, inkább helyénvaló érzelem lép a helyébe, vagy amennyiben kezdeti reakciónk helyénvaló volt, az érzelmi magatartás igazolódhat. Az újraértékeléssel az a gond, hogy az ellenállás állapota miatt nem férünk hozzá a szükséges információhoz - akár mi tároljuk, akár a külvilágból érkezik - , amely megcáfolhatná az érzelmein­ ket. Sokkal könnyebb az újraértékelés, ha már véget ért az ellen­ álló állapot. • Még ha nem is tudjuk újraértékelni az eseményeket, és ha sze­ rintünk igazolt is az érzelmünk, még mindig dönthetünk amel­ lett, hogy megszakítjuk a tetteinket, hogy pár másodpercen be­ lül elhallgatunk, vagy legalább nem teljes hevében éljük meg az érzelmeket. Megpróbálhatjuk mérsékelni az arc és a hang jel­ zéseit, és cenzúrázni a kimondandó szavainkat. Nem könnyű az érzelmek által vezérelt önkéntelen magatartás önkéntes irányítá­ sa, különösen ha intenzíven éljük meg az érzelmet. De megvan a lehetőség a beszéd és a tettek leállítására, s ez könnyebb, mint az érzelem minden nyomának eltüntetése az arcról és a hangból. A gondos mérlegelés —annak a tudata, hogy érzelmek hatása alatt vagyunk —tarthatja vissza az embereket attól, hogy teljesen elve­ szítsék a kontrollt és az irányítást a tetteik és a szavaik felett, va­ lamint attól, hogy úgy viselkedjenek, amit később megbánnak. A saját életemből vett újabb példa alapján vizsgáljuk meg, hogy miként is működik ez. Feleségem, Mary Ann négy napra elment ott­

u8

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

honról egy konferenciára Washington D. C.-be. Megszoktuk, hogy amikor az egyikünk távol van, mindennap felhívjuk egymást telefo­ non. A péntek esti telefonbeszélgetés alkalmával szóltam neki, hogy szombaton egy kollégámmal vacsorázom, és aztán éjszakába nyúló­ an dolgozni fogunk. Mire várhatóan hazaérkezem, este 11-kor, Wa­ shingtonban már éjjel 2 óra lesz, amikor ő már alszik. Azt mondta, a szombat esti beszélgetés helyett vasárnap reggel fog felhívni. Mary Ann tudja, hogy még vasárnap is korán kelő vagyok, és ha nincs otthon, reggel nyolckor már a számítógépem előtt ülök. Már kilenc óra is elmúlt, de még mindig nem csörgött a telefon, én pedig aggódni kezdtem. Washingtonban már dél is elmúlt, igazán telefo­ nálhatott volna. Miért nem hív? Talán szégyelli magát valami olyasmi miatt, ami az előző este történt, és amit nem akar elárulni? Nem örül­ tem ezeknek a gondolatoknak, ezért még dühösebb lettem. Ha fel­ hívott volna, nem lettem volna kitéve a féltékenységnek. Lehet, hogy beteg? Netán autóbaleset érte? Elkezdtem félni. Felhívjam a washingtoni rendőrséget? Valószínűleg egyszerűen elfelejtett hív­ ni, vagy annyira lekötötték a múzeumok, amiket felkeresett - meg­ mondta, hogy vasárnap múzeumba megy - , hogy megfeledkezett a megbeszélt hívásról. Figyelmetlensége még dühösebbé tett, és a düh vette át a félelem helyét, s közben arra gondoltam, hogy ő jól szórakozik, én meg egyre jobban aggódom miatta. Miért is tett ki a féltékenységnek? Miért nem telefonált? Ha egy kicsivel több eszem lett volna, és tanulok azokból a lec­ kékből, amelyeket már említettem a könyvben, már szombat este vagy vasárnap reggel megelőző lépéseket tehettem volna. Tudván, hogy heves érzelmi kiváltó ok nálam, ha egy nő cserbenhagy (az anyám tizennégy éves koromban meghalt), felkészülhettem volna rá, hogy ne érezzem úgy magam, mint akit cserbenhagytak, ha Mary Ann elfelejt telefonálni. Felidézhettem volna, hogy Mary Ann utál te­ lefonálni, különösen fülkéből, ezért valószínűleg csak akkor fog hívni, ha már visszaért a szállodába. Feleleveníthettem volna azt az ismeretet, hogy húszévnyi házasságunk során Mary Ann mindig is megbízható volt, ezért semmi okom a féltékenységre. Ha előre vé­ giggondoltam volna ezeket a dolgokat, mérsékelhetem az érzelmi

ÉRZELMI MAGATARTÁS

IIP

kiváltó okot, és a reggeli telefonhívás elmulasztását nem úgy értel­ mezem, hogy hatalmába kerítsen az elhagyatottság érzése, a félté­ kenység, az aggodalom és a düh, amiért fölöslegesen tesz ki ezek­ nek az érzéseknek. Természetesen vasárnap reggel már túl késő volt, nem adatott meg az előzetes felkészülés előnye, és nem voltam képes úgy gon­ dolkodni, ahogy kellett volna. Amikor dühös és féltékeny voltam, és amikor féltem, mindig ellenálló állapotban voltam, tehát nem fértem hozzá ahhoz a tudáshoz, ami hatástalaníthatta volna a helyzetet. Az érzelmek elkezdődtek, és az idő múlásával minden egyes alkalom­ mal egyre erősebben éltem át őket, miközben képtelen voltam hoz­ záférni a Mary Annre és rám vonatkozó idevágó információhoz. Csak az az információ volt elérhető, ami az átélt érzést alátámasztotta. Eltökéltem: nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim megakadá­ lyozzanak a munkámban. Bár nem voltam reggel nyolctól déli egy óráig (amikor Mary Ann végre felhívott, öt órával a várt időpont után, washingtoni idő szerint négy órakor) folyamatosan mérges, több dühös epizód is lejátszódott, amikor csak az órámra néztem, és megjegyeztem, hogy még mindig nem hívott. Az eltelt idő hossza viszont lehetőséget adott rá, hogy gondosan mérlegeljem az érzel­ meimet. Bár teljesen igazoltnak éreztem a dühömet, amiért figyel­ metlenségből nem telefonált reggel, a megbeszélt időpontban, úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha nem a telefonon keresztül fejezem ki a dühömet, hanem megvárom, amíg hazaér. Kihallottam a düh jelét a hangomból beszélgetés közben, de sikeresen elkerültem a panaszkodást és a vádaskodást, amire pedig nagyon vágytam. A beszélgetés nem volt kielégítő, és pár perc múlva megegyeztünk, hogy lerakjuk a kagylót, megjegyezve, hogy Mary Ann másnap ké­ ső este fog hazaérni. Ezután fontolóra vettem a történteket. Megkönnyebbültem, ami­ ért nem tettem vádaskodó kijelentéseket, de tudtam, hogy a han­ gom elárulta Mary Annek, hogy valami bosszantott. Uralkodott ön­ magán, és nem kérdezte meg, hogy mi a bajom. Véget ért az ellenál­ lás állapota, így újra fel tudtam mérni a helyzetet. Elmúlt a dühöm, most már kissé hülyének éreztem magam, amiért korábban dühös

120

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMI MAGATARTÁS

lettem. Nem akartam, hogy távol érezzük magunkat egymástól, ami­ kor a valóságban is több ezer kilométer választ el bennünket, és csak két nap múlva találkozunk, ezért visszahívtam Mary Annt. Ta­ lán két perc telhetett el az előző telefonálásunk óta. Ezúttal azonban kellemesen, kielégítően beszélgettünk. Pár nap múlva rákérdeztem az epizódra, amiről ő már el is feledkezett. Megerősítette, valóban rájött, hogy mérges vagyok, de mivel én nem hozakodtam vele elő, úgy döntött, hogy ő sem fogja felhozni a beszélgetés során. Ez egy olyan érzelmi epizód példája, amelyben az ember meg­ bánja, hogy az érzelmek hatása alá került. Természetesen olyan ese­ tek is akadnak, amikor elégedettek vagyunk érzelmi reakciónkkal. Most azonban térjünk rá arra, hogy mi mindent tanulhatunk a fenti epizódból, amit más helyzetekben is alkalmazhatunk, amikor meg­ bánjuk érzelmi magatartásunkat. Az első fontos dolog, hogy pró­ báljuk meg előre felmérni a várható eseményeket, legyünk tisztá­ ban gyenge pontjainkkal. Én ezt elhibáztam, ezért nem tudtam rö­ vidre zárni az egész ügyet. Képtelen voltam csökkenteni annak a valószínűségét, hogy az elhagyás miatt érzett düh forgatókönyvét a felmerülő helyzetbe importáljam, és ezáltal megnyújtottam az el­ lenálló állapot hosszát. Szerencsére annyit megtanultam az epizód­ ból, hogy ne legyek dühös, amikor Mary Ann nem hív fel a meg­ beszélt időpontban. A gondos mérlegelés során eldönthetem, hogy ne legyek mérges, de ha már eleve ingerlékeny a hangulatom, vagy sok nyomás nehezedik rám, lehet, hogy nem fog sikerülni. Amikor úgy érezzük, hogy nemsokára „eldurran” egy érzelmi ki­ váltó ok, két részből álló elemzést kell elvégeznünk ennek a mér­ séklésére. Ennek az egyik része önmagunkra irányul: mi az ben­ nünk, ami miatt olyan érzelmi választ adunk, amit később meg fo­ gunk bánni? A fenti példában ez annak a felismerése, hogy az elmaradt telefonhívás rácsatlakozott az anyám iránt érzett, örökre megoldatlan neheztelésemre, amiért elhagyott, amikor meghalt. Ezt importáltam a fennálló helyzetbe. Az elemzés másik része a másik személy megértésének a kiszélesítésére való törekvés. A fenti pél­ dában ez úgy nyilvánult meg, hogy felülvizsgáltam mindazt, amit Mary Annről tudtam, és ami megmagyarázhatta, hogy miért nem hí­

vott, például hogy nem szeret fülkéből telefonálni, aminek semmi köze sincs a cserbenhagyáshoz. Lehet, hogy túl sokat kérünk önmagunktól, ha azt akarjuk, hogy minden érzelmet előre fontoljunk meg és hárítsunk el, különösen az érzelem kezdete előtt. Azonban részben úgy tudjuk kifejleszteni az érzelmek irányításának készségét, ha utólagosan, egy epizód lecsengésével megvizsgáljuk és megértjük, hogy mi történt. Ezt az elemzést olyankor kell elvégezni, amikor már nem érezzük úgy, hogy igazolnunk kell, amit tettünk. Az ilyen jellegű elemzés segít­ het felhívni a figyelmünket arra, hogy mi ellen kell védekeznünk, és segíthet egy érzelmi kiváltó ok csillapításában is. Az előző fejezetben azt javasoltam, hogy egy érzelmi naplóba je­ gyezzük fel azokat az epizódokat, amiket utólag megbánunk. A napló tanulmányozása nemcsak annak a megértésében segíthet, hogy miért fordulnak elő ezek az epizódok, hanem azt is segít meg­ határoznunk, hogy mikor valószínű az újabb előfordulásuk, és mi­ ként változhatunk meg, hogy a jövőben többé ne forduljon elő. Az is hasznos lehet, ha ugyanabba a naplóba azokat az epizódokat is feljegyezzük, amelyek során sikeresek voltunk, és jól reagáltunk. Ez nem pusztán biztató, a feljegyzések segítségével végiggondol­ hatjuk, hogy miért voltunk néha sikeresek, valamint hogy mikor és miért nem következett be a siker. Sokszor az fog gondot okozni, hogy nem tudjuk, mit tegyünk, amikor már elkezdődött az érzelem, és az ellenállás állapotában va­ gyunk, képtelenek az események újraértékelésére. Amennyiben gondosan mérlegelünk, megpróbálhatjuk az érzelmet nem táplálni, miközben elfojtjuk azokat a cselekedeteket, amelyekre nagy való­ színűséggel olyan választ adna a másik, ami tovább fokozná az ér­ zéseinket. Ha megvádoltam volna Mary Annt, lehet, hogy védeke­ zésül dühvei válaszolt volna, ami engem ismét feldühít, talán még a korábbi dühömnél is jobban. Mostanában már kihívásként élem meg az érzelmi magatartás irányítását, legyen az düh vagy félelem, és szinte már élvezem a kihívást, bár nem mindig sikerül megfelel­ nem. Amikor azonban sikerül, úgy érzem, hogy uralom az érzelme­ imet, ami elégedettséggel tölt el. Véleményem szerint a gyakorlás és

121

122

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

a megfontolt cselekvés, valamint az érzelmi epizód alatt gyakorolt öntudatosság segíthet. Nem mindig sikerül irányítani az érzelmi magatartást. Amikor nagyon erős érzelem jelentkezik, amikor olyan hangulatban va­ gyunk, ami eleve hajlamossá tesz az adott érzés megélésére, amikor az esemény összecseng az evolúciós érzelmi témák egyikével vagy egy korán elsajátított érzelmi kiváltó okkal, sokkal nehezebb lesz az itt olvasottak alkalmazása. És, az érzelem függvényében, egyesek affektív stílusa —azok, akik jellemzően hirtelen és intenzíven kerül­ nek az érzelem hatása alá - is nehezebbé teheti bizonyos érzelmek irányítását. Az, hogy nem mindig sikerül uralkodni az érzelmeink felett, még nem jelenti azt, hogy nem javulhat ez a képességünk. Az a fontos, hogy nagyobb önismeretre tegyünk szert. Érzelmi epizódjaink utóla­ gos elemzésével kifejleszthetjük a gondos mérlegelés képességét. Azáltal, hogy megtanulunk inkább a saját érzéseinkre koncentrálni, azáltal, hogy megtanulunk felismerni néhány belső jelet, ami jelzi, hogy milyen érzelmet élünk át, növeljük annak a valószínűségét, hogy képesek leszünk megfigyelni az érzelmeinket. Ha kifejlesztjük azt a képességet, hogy felismerjük mások felénk nyújtott érzelmi vá­ laszának a jeleit, az figyelmeztethet bennünket, hogy figyeljünk oda a tetteinkre és az érzéseinkre —és segíthet abban, hogy helyesen rea­ gáljunk mások érzelmeire. Az érzelmek mindenkire nézve közös, ál­ talános kiváltó okainak a megismerése, valamint a ránk egyedileg jellemző kiváltó okok ismerete segíthet felkészülni az érzelmi össze­ ütközésekre. A következő fejezetekben ezekről a dolgokról lesz szó.

ÖT

Szomorúság és gyötrelem

Minden szülő legszörnyűbb rémálma, hogy elveszti a gyermekét. Például, a fia hirtelen, minden magyarázat nélkül eltűnik. Hóna­ pokkal később hallja, hogy a rendőrség leleplezett egy homosze­ xuális tömeggyilkos bandát, akik elrabolták, megkínozták, majd megölték áldozataikat, csupa fiatal fiút. És megtudja, hogy az elásott holttestek között a fiáét is megtalálták, és azonosították. A rendőrséget a tizenhét éves Elmer Wayne Henley vezette el a helyszínre. A rendőrség Henley-t egy barátja, a harminchárom éves Dean Corll lelövéséért tartóztatta le egy egész éjszakás festékszipózó bulit követően. Henley bevallása szerint egy tömeggyilkos banda tagjaként fiatal fiúkat kerített Dean Corll számára. Amikor Corll közölte vele, hogy ő lesz a következő áldozata, Henley lelőtte. A Corll-gyilkosságért előzetes letartóztatásban lévő Henley azért be­ szélt a rendőrségnek a meggyilkolt fiúkról, hogy „egyfajta szolgála­ tot tegyen nekik [a szülőknek]”. Fontosnak tartotta, hogy a szülők megtudják, mi történt a fiaikkal. Összesen huszonhét fiú holttestét fedezték fel. Bettye Shirley az egyik meggyilkolt fiú édesanyja. Döbbenetes gyászt él át, olyan intenzív gyötrelmeket, hogy az arckifejezése tel­ jesen letaglózó. Szinte halljuk a mélységesen szomorú arcából elő­ törő zokogást. Az arc és a hang által közvetített üzenetek egymást ismétlik, amikor a kifejezést nem próbálják meg szabályozni.

124

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Egy gyermek elvesztése egyetemes indok a szomorúságra és a gyötrelemre.* Talán nem is létezik még egy olyan esemény, ami ilyen mérhetetlen, visszatérő és maradandó szomorúságot okoz. Amikor 1967-ben Pápua Új-Guineában végeztem kutatásokat, arra kértem a főre törzs tagjait, hogy mutassák meg, milyen lenne az ar­ cuk, ha megtudnák, hogy meghalt a gyermekük. Az ő előadásukról készült videofelvétel ugyanazt az arckifejezést mutatja, mint Bettye Shirley-é, bár kevésbé intenzíven, mivel ők csak elképzelték, nem pedig átélték a veszteséget. A veszteség számos típusa képes a szomorúság kiváltására: el­ utasítás egy barát vagy egy szerető által; egy felettes tiszteletének vagy dicséretének az elvesztése; az önbecsülés elvesztése, amikor a munkánkban nem sikerül elérnünk egy kitűzött célt; az egészség elvesztése; egy testrész vagy egy testrész működésének az elveszté­ se baleset vagy betegség során; sőt egyeseknél ugyanilyen nagy * Ez alól kivétel lehet, ha a gyermek gyógyíthatatlan betegségben szenved, vagy - egyes társadalmakban - ha a gyermek újszülött csecsemő, akiről nem tud gon­ doskodni a családja.

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

I25

szomorúságot idézhet elő egy nagy becsben tartott tárgy elvesztése. A szomorú érzések leírására rengeteg szavunk van: bús, bánatos, levert, komor, gyászos, csalódott, kiábrándult, szorongó, aggódó, csüggedt, kedveszegett, lehangolt, depressziós, kétségbeesett stb. A felsorolt kifejezések egyike sem elég erőteljes azonban a Bet­ tye Shirley által mutatott érzelem leírásához. Wally Friesennel közö­ sen azt vetettük fel, hogy ennek az érzelemnek két, egymástól elkü­ lönülő oldala van: a szomorúság és a gyötrelem.1 A gyötrelem pilla­ nataiban ugyanis megjelenik egyfajta tiltakozás, míg a szomorúságra a beletörődés és a reményvesztettség a jellemző. A gyötrelem aktí­ van próbál a veszteség forrásával megküzdeni, míg a szomorúság passzívabb. A gyötrelem gyakran céltalannak tűnik, amikor nincs mit tenni az elveszített dolog visszaszerzése érdekében. A fényké­ pen látható arckifejezésből nem tudjuk megállapítani, hogy Bettye szomorúságot vagy gyötrelmet érez-e. A választ megkönnyítené, ha néhány másodperces felvételen láthatnánk a kifejezéseit, ha hall­ hatnánk a szavait, és ha megfigyelhetnénk a testbeszédét. Minden bizonnyal fájdalmas lenne Bettye kétségbeesett vagy gyötrelmes zo­ kogását hallgatni. Az arcról elfordíthatjuk a tekintetünket, egy érze­ lem hangjelzése elől azonban nem tudunk elmenekülni. Gyermeke­ inket megtanítjuk arra, hogy fojtsák el az egyes érzelmekhez társuló kellemetlen hangokat, különösen a kétségbeesés és a gyötrődés szörnyű kiáltásait. A szomorúság a hosszan tartó érzelmek egyike. A tiltakozó gyöt­ relem időszakát általában a beletörődő csüggedtség időszaka köve­ ti, amikor az illető teljesen tehetetlennek érzi magát. Aztán ismét előtérbe kerül a tiltakozó fájdalom, hogy megpróbálja visszaszerez­ ni az elvesztett dolgot, s ezt ismét a szomorúság követi, aztán megint jön a gyötrő fájdalom, újra és újra. Amikor az érzelmek enyhék vagy mérsékeltek, mindössze néhány másodpercesek is lehetnek, vagy néhány percig is eltarthatnak, mielőtt újabb érzelmet (vagy sem­ milyen érzelmet sem) érzünk. Bettye Shirley heves érzelmei hullá­ mokban törtek rá, újra és újra, nem maradtak fenn folytonosan ugyanabban a heves állapotban. Ilyen hatalmas veszteség esetében mindig ott van a háttérben egy szomorú, depressziós hangulat, le-

12 6

127

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

s z o m o r ú s á g és g y ö t r e l e m

törtség, ami csak akkor kezd halványulni, amikor véget ér a gyász folyamata. Még az ilyen intenzíven átélt gyász során is vannak olyan pilla­ natok, amikor más érzelmeket is érzünk. Egy gyászoló személy oly­ kor dühös lehet az életre, Istenre, arra, aki vagy ami a veszteséget okozta, az elveszített személyre, amiért meghalt, különösen ha az elhunyt önmagát sodorta valamiféle veszélybe. A dühöt befelé is irányíthatjuk, amiért valamit nem tettünk meg, amiért nem fejez­ tünk ki egy fontos érzést, amiért nem akadályoztuk meg a halált. Még ha racionálisan nem is tehettünk semmit, ami megakadályoz­ hatta volna szerettünk halálát, a gyászoló ember bűntudatot érezhet, és önmagára haragudhat, amiért nem volt ereje megelőzni a halált. Bettye Shirley szinte biztosan haragot érzett a két férfi iránt, akik megölték a fiát, de a fénykép egy másik pillanatot örökít meg, azt a pillanatot, amikor szomorúságot érez, és gyötrődik. Dühösek va­ gyunk a veszteségért felelős személyre, miközben magán a veszte­ ségen szomorúságot és gyötrelmet érzünk. Ha a veszteség nem ma­ radandó, mint a halál esetében, csupán elutasítás okozza, előfordul­ hat, hogy csak dühöt érzünk. Még ebben az esetben is érezhetünk azonban szomorúságot, amikor magát a veszteséget érezzük. Nin­ csenek bebetonozott szabályok, nem ritka, hogy a gyászoló úgy érzi, elhagyták, és vannak pillanatok, amikor dühöt érez az elhunyt személy iránt. Akadnak pillanatok, amikor a gyászoló fél, mert nem tudja, ho­ gyan lesz képes az elhunyt személy nélkül élni, vagy félhet attól is, hogy nem lesz képes túltenni magát a veszteségen. Az ilyen jellegű félelem felváltva jelentkezhet azzal az érzéssel, hogy ekkora veszte­ ség után képtelenek leszünk folytatni az életünket. Ha a veszteség még nem következett be, de bekövetkezése várható, a szomorúság és a gyötrelem helyett a félelem lehet a domináns érzelem. Egy különben rendkívül szomorú élmény során rövid időre akár kellemes érzelmeket is megtapasztalhatunk. Néhány pillanatig mu­ lathatunk, amikor eszünkbe jut egy vicces dolog, amit az elhunyttal közösen éltünk át. A barátok és a rokonok gyakran idéznek fel ilyen pozitív élményeket a temetésen vagy a gyászoló személy

meglátogatásakor, és még nevetés is előfordulhat. Egy pillanatra kellemes érzéssel töltheti el a gyászolót, amikor egy közeli családta­ got üdvözöl, aki azért jött, hogy megossza a gyászát, és vigasztalja. Amikor a pápuái hegyvidéken dolgoztam, a gyász egy másik jel­ legzetességét is megismertem. Egyik nap elmentem a faluból, ahol laktam, és begyalogoltam a régió központjába, Okapába. Ott ugyan­ is volt egy ausztrál kórház, ahol lezuhanyozhattam, és feltölthettem a videokamerám akkumulátorát. Súlyos beteg kisbabájával érkezett a kórházba egy asszony egy néhány kilométerre lévő faluból. Sajnos a gyermek meghalt. Az ausztrál orvos kocsival visszavitte a nőt és halott gyermekét a falujába, és felajánlotta, hogy engem is elvisz. Az asszony csendesen ült a Land Roverben, nem fejezett ki érzelmet, és a hosszú út során végig a karjában tartotta a csecsemőt. Ahogy megérkeztünk, és megpillantotta a rokonait és a barátait, fájdalmas zokogásban tört ki. Az orvos kétszínűnek tartotta, azt hitte, hogy az érzelmek rituális bemutatójával akar jó benyomást tenni a falu­ beliekre, úgy vélte, hogy ha valóban gyászolna, azt már a kocsiban is kimutatta volna. Az orvos nem ismerte fel, hogy néha nem éljük meg a fájdalmun­ kat addig, amíg nem vagyunk olyanok társaságában, akik osztoz­ hatnak és osztoznak is a veszteségünkben. Tudjuk, hogy mi történt, de csak akkor teljesedik ki a jelentősége számunkra, amikor mások­ nak is elmondjuk, vagy amikor meglátjuk a reakciójukat a veszte­ ségünkre.* A fenti történet meglehetősen extrém példája ennek a je­ lenségnek, mivel ez a nő egy kőkorszaki kultúrában élt, ahol nincs se gyufa, se folyó víz, se tükör, még ruhák sincsenek a fűszoknyán kívül. Gyermeke olyan környezetben halt meg, ami számára nem bírt jelentéssel. A nyugatias felszereltségű kórház teljesen valósze­ rűtlenné tette az élményt, mintha a Marson járt volna, ahonnan viszszahozták a Földre. Egy másik lehetőség, hogy a két idegen férfi -

* Nico Frijda pszichológus is hasonlóan érvelt, amikor azt állította, hogy: „A gyász sokszor nem akkor jelenik meg, amikor az embert értesítik a halálhírről, az értesí-tés csak szavakból áll. A gyász akkor csap le, amikor az ember hazamegy az üres lakásba.”

129

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

én és az orvos - jelenlétében magába fojtotta a gyászát. Az is lehet, hogy sokkos állapotba került, és időbe telt, míg túltette magát ezen az állapoton, és képes lett kimutatni a gyászát. Egy bizonyos idő el­ teltével a felszínre jutott volna a gyásza, akárhol is tartózkodjék. Egy időben azt vallották a pszichiáterek, hogy azok a gyászolók, akik nem mutatnak mély gyászt, tagadásban vannak, aminek követ­ kezményeként a későbbiekben komoly pszichiátriai problémák alakulnak ki náluk. Újabb kutatások azonban azt mutatják, hogy ez nem minden esetben igaz, különösen ha az elhunyt hosszú beteg­ ség következtében távozik, így kellő idő állt a hozzátartozók ren­ delkezésére, hogy felkészüljenek a közelgő halálra. Az ilyen ese­ tekben a gyászoló csekély gyötrelmet érez, és szomorúságot is fő­ leg akkor, amikor a halál végül bekövetkezik. Ha az elhunyttal a kapcsolat nem volt zökkenőmentes, sok viharos epizóddal vagy jelentős elégedetlenséggel járt, a halál megkönnyebbülést is hozhat a szomorúság helyett. Amikor egy szerettünk hirtelen vagy váratlanul hal meg, és nincs időnk felkészülni rá, a gyászolók gyakran nem hiszik el a halálát, és úgy tesznek, mintha az elhunyt még élne. Dr. Ted Rynearson az em­ berek szeretteik hirtelen halálára adott válaszát tanulmányozta. Fel­ fedezte, hogy sok gyászoló társalgást folytat az elhunyttal, és bizo­ nyos értelemben úgy is gondolja, hogy az elhunyt hallja, amit mond, sőt válaszol neki.2 Amikor a halál oka baleset, gyilkosság vagy öngyilkosság, az ilyen beszélgetések évekig is eltarthatnak, mire a gyászoló teljesen elfogadja, hogy a szeretett személy halott. Olyankor is megjelenhet a gyász Bettye Shirley-éhez hasonló erő­ teljes kifejezése, amikor valaki felkészült a lesújtó veszteségre, aztán mégis azt a jó hírt kapja, hogy a szeretett személynek semmi baja. A megkönnyebbülés első pillanatában előtör a benn tartott fájdalom. Most fejeződik ki az a gyász, amire az illető számított, de amit eddig magába fojtott. Ebben a pillanatban egyszerre érez gyászt és meg­ könnyebbülést. Az elhalasztott érzelmek, amiket valamilyen oknál fogva elnyomunk, olyankor kerülnek a felszínre, amikor már biz­ tonságos a megélésük, még akkor is, ha az érzelem már nem aktuá­ lis az adott helyzetben.

Van még egy lehetséges, ám kutatásokkal nem alátámasztott ma­ gyarázat arra, hogy miért látjuk néha a gyötrelem jeleit, a könnyeket is beleértve, amikor egy ember csodálatos híreket kap. Elképzel­ hető, hogy az öröm a legerőteljesebben borítja el az érzelmi rend­ szert, és bármilyen, rendkívül intenzíven megélt érzelem okozhat gyötrő fájdalmat. A düh a fájdalom elleni védekezést is szolgálhatja, helyettesít­ heti, néha még meg is gyógyíthatja a gyötrelmet. Amikor az elha­ gyott szerető dühös lesz, mert faképnél hagyták, elszáll a csüggedt­ ség. A mélyen megélt magányosság pillanatában visszatérhet a szo­ morúság, hogy aztán a düh újra elűzhesse. Egyesek folyamatosan tartalékolják a dühöt, hogy az a veszteség legkisebb jelére is előtör­ hessen, és megakadályozza a gyötrelem érzését. Néhány pszichoterapeuta úgy tartja, hogy a veszteségre válaszul adott elhúzódó szomorúság és kínlódás a befelé fordított düh követ­ kezménye. Ha a szenvedő alany kifelé, az elhunyt ellen fordíthatná a dühét azért, amiért elment, vagy az elhagyó szerető, házastárs, a rosszalló tanár vagy főnök felé, akkor „meggyógyulna” a szomorú­ ság és a gyötrelem. Előfordulhat persze, én mégis kétlem, hogy ez lenne a szokásos reakció. Bár gyakran megtörténik, hogy dühöt ér­ zünk az elveszített személlyel szemben, a düh egyáltalán nem az egyetlen jelen lévő érzelem, és a kifejezése sem szükséges vagy biz­ tos gyógyír az átélt szomorúságra és gyötrelemre. Manapság nem rit­ ka, hogy az emberek gyógyszerekkel csillapítják a heves szomorú­ ságot vagy gyötrelmet, hogy enyhítsék a gyász mélységét. Semmi ki­ fogásom a gyógyszerek használata ellen a depresszió, egy érzelmi zavar kezelésében, amiről később még részletesebben is írok ebben a fejezetben. Abban viszont már nem vagyok olyan biztos, hogy az embernek valóban hasznos, ha nem éli át az életünk során mind­ nyájunk által megtapasztalt szomorúságot vagy gyötrelmet egy vesz­ teség kapcsán, hacsak nem a depresszió klinikai esetével állunk szemben. A szomorúság és a gyötrelem begyógyíthatja a veszteség okozta sebet, míg ezek nélkül az érzések nélkül a veszteségből ere­ dő szenvedés tovább eltarthat. Bizonyos mértékű gyógyszerezés mellett úgy tűnik, hogy egyál­

128

130

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

talán nem szenved, ami hátrányt jelenthet. Az arckifejezésekben és a hangban megmutatkozó szomorúság és fájdalom másokhoz inté­ zett segélykiáltás. A társadalmi támogatás, a barátok és a családtag­ ok gondoskodása gyógyító erejű. Az a személy, aki gyógyszereket kap, hogy ne mutasson szomorúságot és gyötrelmet, kevesebb gyó­ gyító erejű figyelmet kaphat. Nem azt akarom sugallni, hogy a szo­ morúság és a gyötrelem kifejezését bármilyen értelemben is szán­ dékosan használjuk, hogy ezáltal kiprovokáljuk mások segítségét. Ezek a kifejezések önkéntelenek, de az egyik evolúciós szerepük valóban az, hogy a kifejezést meglátok aggodalmat érezzenek, és meg akarjanak vigasztalni. A szomorúság és a gyötrelem kifejezésének egy másik szerepe az, hogy gazdagítsa az ember tapasztalatát arról, mit jelentett a vesz­ teség. A fájdalom és a szomorúság sokszori kifejezését követően nagyon is jól tudjuk, hogy milyen érzés a sírás, s hogy mit érzünk az arcunkon, miközben szenvedünk. Nem mintha nem tudnánk, hogy mit jelent a veszteség, ha nem jutna kifejeződésre. Tudnánk, de nem éreznénk teljesen, ha gyógyszerek enyhítenének a bánatunkon. A szomorúság megint másik funkciója az, hogy az ember helyreállítsa a tartalékait, és megőrizze az energiáját. Természetesen ez nem kö­ vetkezik be olyankor, amikor a szomorúság a gyötrődéssel váltako­ zik, ami szertefoszlatja a tartalékainkat. Figyelmeztetni szeretném az olvasót: semmilyen szilárd bizonyí­ tékunk nincs az emberek gyógyszerezésével kapcsolatban a gyász során normálisan bekövetkező szomorúság és veszteségérzet le­ küzdésére, vagy amikor másféle veszteséget élnek át. Egyelőre még nem tudom, mit tanácsoljak, ezeket a kérdéseket csak gondolatéb­ resztésnek szántam. Ismét hangsúlyozom, hogy most veszteségre adott egészséges reakcióról beszélünk, és nem az akut depresszió­ ról. A fejezetben később visszatérek rá, mi a különbség a klinikai depresszió, valamint a szomorúság és gyötrelem között. 1995 nyarán történt, egy tuzlai bosnyák menekülttáborban. Az európaiak és az amerikaiak bizonyos területeket szerb támadásoktól mentes, biztonságos zónának neveztek ki, amelyeknek a védelmére NATO-csapatokat rendeltek ki. A szerbek azonban figyelmen kívül

hagyták a bejelentést, és megtámadták a biztonságosnak tartott srebrenicai övezetet. A szerbek a férfiak nagy részét brutálisan meg­ gyilkolták. A Tuzlába tartó menekültek az út mentén civilek hulláit látták, még füstölgő, kiégett házak mellett haladtak el, amelyeket a szerbek gyújtottak fel, némelyik házban emberek rejtőztek.

131

A fákról menekülni próbáló emberek tetemei lógtak. A képen látható emberek muszlim bosnyákok Tuzlában, egy másik, állítólag biztonságos övezetben. Most olvastak fel egy listát a túlélők nevei­ vel, és épp most tudták meg, hogy rengetegen - legtöbbjük apja, férje, fivére - nem szerepelnek a túlélők között. Ha ilyen fokú gyötrelmet mutat egy gyermek, nehezen tudjuk megállni, hogy ne akarjuk megvigasztalni. Minden közösségben alapvető ösztön, hogy segítsünk. Legalábbis részben az a szenve­ dés késztet erre bennünket, amit akkor érzünk, amikor egy másik embert szenvedni látunk, különösen ha egy tehetetlen, kétségbeesett gyermekről van szó. Ennek a kifejezésnek ez az egyik sze­ repe és célja: segítségért kiáltani, szenvedésünket másokra vetíteni,

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

hogy segítsenek. Mások vigasztalása valóban jó érzés, a vigasztalót pozitív érzéssel tölti el, ha enyhíthet a másik ember szomorúságán. A segítség- és vigasznyújtás szándékának érzését válthatta ki ko­ rábban Bettye Shirley arckifejezése is, de valószínűleg jóval eny­ hébben. Legtöbbünk sokkal kevesebb gátlással fog bele egy idegen gyermek vigasztalásába, mint egy felnőttébe, még ha a felnőtt szen­ vedése jól láthatóan intenzív is. Erving Goffman szociológus megfi­ gyelte, hogy az ismeretlen gyermekek megérintésének kevés belső korlátja létezik: megvigasztaljuk őket, ha bajban vannak, játékosan megérintjük őket, amikor elmegyünk mellettük. (Goffman 1960ban írt, mielőtt felerősödtek volna a pedofília miatti aggodalmak.) Én magam talán túlságosan is érzékeny vagyok mások szenvedé­ sére. Ha a hírekben szenvedésről számolnak be, még ha szerencsés kimenetelű is az eset, azonnal könnyek szöknek a szemembe, és már érzem is a szenvedést. Még a tehetetlenséget bemutató ostoba tévéreklámok is megríkatnak! Nem voltam mindig ilyen. Úgy hi­ szem, hogy ez egy hihetetlenül fájdalmas élmény hatására alakult ki harminc évvel ezelőtt, egy hátműtétet követően. Orvosi tévedésből kifolyólag nem kaptam fájdalomcsillapítót, és olyan súlyosan szen­ vedtem öt napon keresztül, hogy ha tehettem volna, saját kezemmel vetek véget az életemnek. Ez a szörnyű trauma felborította a szomo­ rúság/szenvedés érzelmi rendszeremet. Olyan vagyok, mint a grá­ nátnyomásos katona, aki minden kis neszt, ami a fegyverek ropo­ gására emlékezteti, túlreagál. A sűrű (újra és újra megismételt), in­ tenzív érzelmi élmény képes lehet az érzelem ingerküszöbének csökkentésére. Érdemes megjegyezni, hogy nem mindenki vágyik segítségre, amikor szomorúságot vagy gyötrő fájdalmat él át. Egyesek vissza akarnak húzódni, magányra vágynak, nem akarják, hogy ilyen álla­ potban lássák őket. Ezek az emberek talán szégyellik, hogy gyen­ gék és gyámoltalanok, szégyellik, hogy annyira függtek egy sze­ mélytől, annyira kötődtek hozzá, hogy szomorúságot és gyötrelmet élnek át az illető elvesztésekor. Egyesek büszkék arra, hogy sosem mutatják ki kellemetlen érzelmeiket, és mindig uralkodnak magu­ kon. Pedig attól még, hogy valaki nem akarja kimutatni az érzel­

meit, nem biztos, hogy ez teljes mértékben sikerül is neki, ahogy azt sem jelenti, hogy nincsenek érzései, csak mert nem hagyja (amennyire bírja), hogy azok kiüljenek az arcára. Ahogy a 4. feje­ zetben már elmagyaráztam, az érzelmek önkéntelenek. Akkor is megjelennek, amikor nem akarjuk. Elfojthatjuk az érzelmeket, de sosem teljesen. Ha teljesen eltörölhetnénk az érzelem kifejezéseit hogy ne legyen nyomuk se az arcon, se a hangban, se a testben - , akkor ezek a kifejezések is ugyanolyan megbízhatatlanok lenné­ nek, mint a kimondott szavak. Az előző bekezdésben leírtak gyakrabban fordulnak elő a férfi­ ak között, mint a nőknél, bár náluk is egyértelműen kimutatható ez a jelenség, viszont biztos, hogy nem minden férfira igaz. A szomo­ rúság és a gyötrelem átéléséhez, illetve kimutatásához való hozzá­ állásunkat egyebek mellett a kulturális hagyományok, az adott kul­ túrán belüli neveltetés és a vérmérséklet is befolyásolja. Minden kifejezés a hozzá tartozó üzenetek készletét közli. A szo­ morúság és gyötrelem üzenetei a „Szenvedek, vigasztalj meg és se­ gíts!” témák körül mozognak. Az ilyen jellegű kifejezések látványá­ ra adott reakcióink tipikusan nem jelentenek elvont, intellektuális problémát, még akkor sem, amikor absztrakt formában, egy könyv oldalán látható állóképként jelennek meg. Olyan a felépítésünk, hogy az érzelemre érzelemmel reagálunk: az üzenetet általában megérezzük. Ez nem mindig jelenti azt, hogy pontosan azt az érzel­ met érezzük, amit felénk jeleznek. Nem mindenki érzi mások szenvedését, nem mindenki sietne egy szenvedő ember segítségére és vigasztalására. Vannak, akiket dühössé tesz mások szenvedése. Úgy érezhetik, hogy illetlen, kelle­ metlen dolgot kívánnak tőlük: „Miért nem vigyázott magára? Miért ilyen nyafka?” Silvan Tomkins szerint az emberek között az az alap­ vető különbség, hogy miként reagálnak mások szenvedésére. Átérezzük a szenvedésüket, és segíteni akarunk nekik, vagy a szenve­ dő embert okoljuk azért, amiért ilyen helyzetbe került, és amiért tő­ lünk vár segítséget? Néha egy embert vagy egy embercsoportot - a boszniai musz­ linokat, a zsidókat, az amerikai indiánokat, az afrikai rabszolgákat,

132

133

135

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

a cigányokat - nem igazán tekintenek embernek, mintha nem is kö­ zénk tartoznának. Állatoknak nevezik őket, ezzel is kimutatva, hogy milyen kevéssé számítanak. Bár az állatok szenvedése sokakat meg­ indít, mégsem mindenkit hat meg, mint ahogy azoknak az emberek­ nek a szenvedése sem rendít meg mindenkit, akiket nem tartanak embernek. Szenvedésüket megérdemeltnek gondolják, vagy leg­ alábbis nem érzik kellemetlennek a látványát. Még olyanok is van­ nak, akik élvezik mások szenvedését. Fizikailag vagy lelkileg kínoz­ zák a másikat, mert jólesik nekik, hogy hatalmat gyakorolhatnak fö­ löttük, és élvezik az ebből eredő fájdalom és szenvedés látványát. Egy olyan arckifejezés, mint a képen látható boszniai kisfiúé, csak arra ösztönzi őket, hogy még több szenvedést okozzanak áldozata­ iknak. (Az ilyen emberekről bővebben a 6. fejezet végén lesz szó.) Láthatóan könnyes a tuzlai kisfiú arca. A nyugati kultúrában a könnyek elfogadhatók a gyerekeknél és a felnőtt nőknél, de egé­ szen az utóbbi időkig a szomorúság és a gyötrelem könnyeit a gyen­ geség jelének tekintették a férfiaknál. Azt mondják, hogy Edmund Muskie elnökjelölt könnyei az 1972-es elnökválasztás során, amikor egy újságnak a felesége ellen indított támadásáról beszélt, az elő­ választások elvesztésébe került. Mára, úgy látszik, megváltozott ez a hozzáállás. Az 1996-os elnökválasztási kampányban Bob Dole és Bili Clinton is megmutatta a könnyeit, és ezért egyiküket sem kriti­ zálták. A média és több tanár is azt hangsúlyozza, hogy a férfiak ér­ zelmei teljesen elfogadhatók, különös tekintettel a szomorúságra és a gyötrelemre. Kétlem, hogy ez az üzenet az amerikai társadalom minden szegmensébe eljutott volna, de nincs összehasonlítási ala­ punk a harminc évvel ezelőtt elfogadottnak tartott dolgokat illetően. Könnyek nem csak a szomorúság vagy a gyász során jelentkez­ hetnek. Intenzív öröm és nevetés is előcsalhatja őket, sőt a mai szakirodalom áttekintéséből kiderül, hogy a felnőttek a tehetetlenség érzésekor is sírnak.3 Az emberek elmondásuk szerint jobban érzik magukat a sírás után, és bár különbségek mutatkoznak annak alap­ ján, hogy mi váltja ki a sírást, talán a kifejezések irányításából kifo­ lyólag a sírás mégis egyetemes érzelmi kifejezésnek tűnik. Egyesek azt állítják, hogy a sírás kizárólag az emberi fajra jellemző, de elvét­

ve akadnak beszámolók más emberszabásúak sírásáról is fájdalmas szituációban. Ahogy már korábban is megemlítettem, az érzelmeknek nem­ csak a hangulatokban van szerepük, de a legtöbb érzelem központi szerepet játszik egy-egy egyedi jellemvonásunkban és egy-egy konkrét érzelmi zavarban is. A legkönnyebben a jelenség időtarta­ mának a megfigyelése alapján tehetünk különbséget az érzelmek között (amely mindössze néhány másodperc is lehet, vagy akár percekig is eltarthat), a hangulatok között (amik órákig tartanak, de lehet, hogy egy-két napig is), és a jellemvonások között (amik egy ember életének egy-egy nagy szeletére kihatással vannak, mint pél­ dául a kamaszkorra, a fiatalkorra, sőt néha az illető egész életére).* Míg az érzelmi zavarok epizódszerűen is jelentkezhetnek néhány hétre vagy hónapra, vagy mindig jelen vannak, évekig vagy évtize­ dekig, nem az különbözteti meg őket az érzelmi jellemvonásaink­ tól, hogy meddig tartanak, hanem az, hogy mennyiben befolyásol­ ják életvezetési képességeinket. A zavarokban az érzelmek teljesen irányíthatatlanok, és befolyásolhatják a másokkal való együttélés képességét, a munkaképességet, az étvágyat és az alvást. Amikor rossz a hangulatunk, hosszú órákon keresztül érezzük a szomorúságot, a melankolikus személyiség eleve hajlamos a szo­ morúságra és a rossz hangulatra, a depresszió viszont egy olyan el­ mezavar, amiben a szomorúság és a gyötrődés játszik központi sze­ repet. Talán mondanom sem kell, az emberek általában felcserélve használják ezeket a szavakat, néha azt mondják, hogy depresszió­ sak, amiért nem kaptak jó jegyet a vizsgán. A mentális zavaroknak azonban sajátos jegyeik vannak, amik a normális érzelmi válaszok skáláján kívül helyezik őket. Először is tovább tartanak. A rossz jegy miatt érzett „depresszió” hamar el fog múlni, amikor egy másik érzelmi esemény bekövetke­ zik. Az igazi depresszió napokig, hónapokig, sőt néha még évekig

134

* Az érzelmek, a hangulatok, az érzelmi vonások és az érzelmi zavarok a kivál­ tó ok és az életünkre gyakorolt hatás alapján is megkülönböztethetők, de most nem szükséges ezekkel foglalkoznunk.

13 6

137

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

is eltart. Az érzelmi zavarban egyes érzelmek uralják az életet, kisa­ játítanak bizonyos dolgokat, ezért kevés más érzelem kap helyet. Az érzelmet intenzíven, újra és újra érezzük. Az érzelmek uralhatatlanok, az ember képtelen a szabályozásukra, és képtelen meg­ szabadulni tőlük. Kihatnak az ember képességeire, nehezítve, hogy kielégítsék az élet alapvető szükségleteit: az evést, az alvást, az együttélést és a munkát. A zavar súlyos, metaforikusán azt is mond­ hatnánk, hogy kilépett a medréből. Ha a depressziót a szomorúság dominálja, retardált, késleltetett depresszióról beszélünk. Ha a fájdalom van előtérben, agitált, izga­ tott a depresszió. A depressziós ember nemcsak úgy érzi, hogy tehe­ tetlen és képtelen változtatni az életén, hanem reményvesztett is. Nem hiszi el, hogy egyszer jobban lesz. A szomorúság és a gyötre­ lem mellett erős a bűntudat és a szégyenérzet, mert a depressziósok hitványnak gondolják magukat, és azt hiszik, hogy ettől olyan a köz­ érzetük, amilyen. A depresszió lehet életeseményre adott válasz, túlzott mértékű válasz, de minden látható ok és indok nélkül is fel­ bukkanhat, amikor nem tudjuk meghatározni, hogy mi indította el. A depressziós azonban nem csak a szomorúság és a gyötrelem érzését éli át. Gyakran megjelenik a kifelé vagy befelé irányított düh, és a félelem is. Ha az érzelmek ingadoznak a depresszió meg az eufórikus öröm és izgalom között, bipoláris depresszióról, vagy a régi terminológiával mániás-depresszióról beszélünk. Nem sok két­ ség fér hozzá, hogy egy fontos genetikai összetevő teszi hajlamossá az egyént a depresszióra, és hogy a legtöbb esetben segít a gyógy­ szeres kezelés. A pszichoterápia gyógyszeres kezelés mellett, vagy nélküle is hatékony lehet, de arról még folynak a viták a szakirodalomban, hogy a súlyos depresszió esetén a pszichoterápia önmagá­ ban lehet-e olyan hasznos, mint a gyógyszeres kezelés önmagában. A depressziós emberek tanulmányozásakor nem bukkantunk egyedi arckifejezések nyomára, semmi olyat nem találtunk, ami ne jelentkezhetne az egészéges embereknél, amikor szomorúságot és gyötrelmet élnek át. Egy félperces megfigyelési periódus során csak az derülne ki, hogy az illető boldogtalan, azt nem tudnánk meg, hogy klinikai depresszióban szenved. Az érzelem egy órán

belül észlelt folyamatos ismétlődése és erőssége tette nyilvánvaló­ vá, hogy az arc depressziót fejez ki, nem egyszerűen egy veszteség miatt megélt gyötrelmet és szomorúságot. A szomorúság mennyisége határozza meg a betegség diagnózi­ sát. Az enyhe depresszióban szenvedők kevesebb szomorúságot mutattak, a súlyos depressziósok pedig többet. A mániás betegek a szomorú kifejezéseken túl sokkal többet mosolyogtak, de nem az öröm következtében. (A 9. fejezetben fejtem ki az örömből fakadó és az egyébfajta mosolyok közötti különbséget.) A kórházamban lévő betegek tanulmányozása során felfedez­ tük, hogy a kórházi felvételkor mutatott érzelem típusainak a kü­ lönbsége előrevetítette (és be is igazolódott), hogy milyen jól rea­ gálnak a későbbi gyógykezelésre, azaz hogy mekkora javulást mu­ tatnak három hónappal később.4

Hogy ismerhetjük fel a szomorúságot önmagunkban? Most pedig arra szeretném irányítani a figyelmet, hogy belülről mi­ ként éljük meg a szomorúságot. Lehet, hogy éreztél némi szomorú­ ságot és gyötrődést, amikor Bettye Shirley vagy a tuzlai kisfiú arcát nézted. Amennyiben így volt, nézd meg újra a képeket, és ha ismét megtapasztalod az érzelmeket, hagyd, hogy nőjön az érzés, hogy megfigyelhesd a testi reakcióidat. Ha egyáltalán nem éreztél szo­ morúságot, amikor a képeket nézegetted, próbáld meg ismét meg­ nézni a fotókat, és hagyd, hogy elinduljanak az érzelmek. Ha elkez­ dődnek, hadd nőjenek olyan erősre, amilyenre csak lehet. Amikor a képeket nézed, talán eszedbe jut egy olyan időszak, amikor te magad is szomorú voltál valamilyen veszteség miatt, és az emlék a szomorúság érzését váltotta ki. Egyesek életében egy szo­ morú esemény olyan meghatározó lehet, hogy könnyen újra átélik az érzelmet, csak visszaemlékeznek az eseményre, és máris elöntik őket az érzelmek. A szomorúságtörténetük várja a lehetőséget, hogy újra eljátsszák. Ezek az emberek felettébb fogékonyak a bá­ natra, ismét át kell élniük, mert a valaha érzett szomorúság még

i38

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

nem ért véget teljesen. Bizonyos élmények annyira letaglózóak mint például egy szeretett gyermek elvesztése hogy a szomorú­ ság sosem halványul el teljesen. Az a személy, aki átélt már ilyen traumát, könnyen meghatódik és sír, érzékeny mások szenvedésé­ nek még a legkisebb jeleire is. Ha még mindig nem érzel szomorúságot, ha a fénykép nem hívott elő empatikus érzéseket, ha nem jelent meg spontán módon egyet­ len emlék sem, próbálkozz a következő módszerrel: Előfordult az életedben, hogy meghalt valaki, akivel nagyon szoros volt a viszo­ nyod, és akinek a halála elszomorított? Ha igen, képzeld magad elé a jelenetet, hagyd, hogy az érzések ismét elinduljanak. Amikor ez elkezdődik, hagyd, hogy növekedésnek induljanak az érzelmek, és közben figyelj oda a testedben és az arcodban keletkező érzésekre.

Kutatásaink azt mutatják, hogy ha elvégzed a fenti arcmozdula­ tokat, változásokat hozol létre a testi és az agyi fiziológiádban is. Ha ez megtörténik, hagyd, hogy az érzelmek felerősödjenek, amennyi­ re csak lehet. Ha sikerült szomorúságot vagy fájdalmas gyötrelmet érezni Bettye képének a nézegetése, az emlékezési gyakorlat vagy az arc­ mozgások elvégzése után, próbáld meg ismét. Arra összpontosíts, hogy milyen érzéseket tapasztalsz meg. Figyelj oda, mi történik, ami­ kor elkezdődik az érzelem, miként tudatosul, és mi változik meg a testedben és a tudatodban. Hagyd az érzelmeket felerősödni, amennyire csak lehet. Miközben ez történik, figyeld meg, mit érzel a fejedben, a nyakadban vagy az arcodban, a torkodban, a hátadban és a válladban, a karodban, a gyomrodban és a lábadban. Ezeket a kellemetlen érzeteket érzed szomorúság közben. Ha nagyon erő­ sek és sokáig tartanak, a fizikai fájdalom határát súrolják. Nehezebbnek érezheted a szemhéjadat. Az orcád felemelked­ hetnek. A torkod hátsó része fájni kezdhet. A szemed nedvesebb lehet a kialakulóban lévő könnyektől. Mindez normális reakció a szomorúság során, és akkor is normális, ha olyasvalakinek az arcát nézzük, aki heves szomorúságot él át. Gyakori az empatikus reakció, ezáltal kötelékeket alakíthatunk ki másokkal, még vadide­ genekkel is. Ezek miatt az érzések miatt törődünk Bettye és a kisfiú szenvedésével, ezért akarunk segíteni rajtuk. Bettye Shirley minden szülő életének a legtragikusabb eseményét éli át, a kisfiú minden gyermek életének legfélelmetesebb élményét. Bettye képét nézve, az emléket vagy az arcizomgyakorlatokat követve a legtöbben szomorúságot élnek át, és nem gyötrelmet. Ha az érzelem túlzottan felerősödik, vagy sokáig fennmarad, gyöt­ rő fájdalommá alakulhat át. Ha jobban megismerjük ezeket az ér­ zéseket, ha végiggondoljuk, hogy milyen érzés átélni ezeket, na­ gyobb eséllyel ismerjük fel az érzelmeket a kezdeti stádiumban, könnyebben ismerjük fel a veszteség átélését. A szomorúság alatt a legtöbb ember által átélt érzéseket írtam le, ha úgy tetszik, a témát, de minden embernek megvan a saját variá­ ciója arra vonatkozólag, hogy milyen érzéssel jár a szomorúság vagy

Utánozd a szomorúság arcmozdulatait, amilyeneket Bettye Shirtey is mutat. (Szükséged lehet egy tükörre, hogy ellenőrizhesd az arcmozdu­ lataidat.) •

Ejtsd le az állkapcsod, hogy kinyíljon a szád.

•

Húzd le a szád mindkét sarkát.

•

Miközben lent tartod a szád sarkát, próbáld meg felhúzni az orcá­ dat, mintha kacsintanál. Ez ellenkező irányba húzza a száj sarkát.

•

Őrizd meg a feszültséget a felhúzott orcák és a lefelé húzódó száj­ sarkak között.

•

Szemeddel nézz lefelé, hagyd a felső szemhéjadat becsukódni.

Ha még mindig nem érzel semmilyen szomorúságot, próbáld meg Bettye Shirley szemöldökét utánozni a képen. Ezt a mozdulatot sokkal nehezebb szándékosan elvégezni. •

Húzd fel a szemöldököd belső sarkát, de csak a középső részen, ne az egész szemöldököt.

•

Segíthet, ha középen összehúzod és felhúzod a szemöldöködet.

•

Szemeddel nézz lefelé, hagyd a felső szemhéjadat becsukódni.

139

140

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

bármely más érzés. Legtöbben azt feltételezzük, hogy mások is ugyanúgy élik át az érzelmet, mint mi, vagy hogy a miénk az érze­ lem megélésének a helyes módja. Az emberek különböznek abban, hogy milyen könnyű előidézni az érzelmeiket, hogy a szomorúság milyen gyorsan vált át gyötrődésbe, majd vissza szomorúságba, és hogy általában meddig tartanak a szomorú érzések. Ha tudod, hogy miként zajlik le benned az érzelem, és ez miben különbözik a hoz­ zád közel állóktól, könnyebben megértheted azokat a félreértéseket az életedben, amelyekben ez az érzelem is szerepet játszik. Egyesek élvezhetik is a szomorúság élményét, de sohasem az olyan intenzív szomorúságot, mint Bettye-é. Az ilyen emberek ol­ vassák a könnyfakasztó regényeket, olyan filmeket néznek, ame­ lyekről mások azt mesélik, hogy szomorúságot idéznek elő. Olya­ nok is vannak, akik szélsőségesen idegenkednek a szomorúságtól és a gyötrelemtől, akik mindent megtesznek, hogy elkerüljék az olyan helyzeteket, amelyek ezeket az érzelmeket válthatják ki belő­ lük. Ők azok, akik kerülik például a kötődést és az elkötelezettsé­ get, mivel ha másokkal törődünk, azzal kitesszük magunkat a vesz­ teség és a szomorúság érzésének.

Figyeljük meg a szemöldök közötti távolságot. A legtöbbünknél függőleges csík jelenik meg a szemöldökünk között, amikor össze­ húzzuk és felhúzzuk, mint itt is. Egyeseknél véglegesen az arcba vésődött a vonal, ebben az esetben elmélyül és elsötétül, amikor a szemöldököt össze- és felhúzzuk. Hogy megértsük, mekkora a szemöldök „ereje”, kezünkkel ta­ karjuk le Bettye arcát a szemöldök alatt. Még akkor is szomorúnak látszik, amikor csak a szemöldökét látjuk. Szemöldökmozdulata háromszögesíti a felső szemhéját. Néha ez a szomorúság egyetlen jele. Végtelen szomorúsága arca alsó részén is világosan megjelenik. Vízszintesen nyúlik el a szája, alsó ajka felhúzódik, és feltételezem, hogy remegett is a kép készítésekor. Szélesre nyitott szája még in­ tenzívebbé teszi a látványt. Fájdalma másik fontos megjelenése a felemelt orcában látható, ami a hevesen átélt érzelem teljes kimu­ tatásának a része. Valószínűleg a száj sarka is lefelé húzódik, de ez egy olyan gyenge mozgás, hogy a vízszintesen ilyen mértékben megnyúlt ajkak és az ilyen erősen felhúzott orca mellett nem látszik. Figyeljük meg az áll csúcsa és az alsó ajak közötti kidomborodó felületet, amit az anatómusok főnöki állnak is neveznek. A bőr rán­ cos, és az állizom mozdulata felfelé tolja, az az izom, amelyik ön­ magában működve az ajakbiggyesztést produkálja. Itt nem nyomja fel az alsó ajkat elbiggyesztve, mert ahhoz vízszintesen túl inten­ zíven húzódik. Most nézzük meg a Bettye Shirley mögött álló fiatalabb nő arc­ kifejezését. Az arcának csak egy részét látjuk, de eleget ahhoz, hogy észrevegyük: szemöldöke belső sarkát felvonta és középre húzta, és az orcája is felemelkedik. Ez a két jel ugyanazt mutatja, mint amit Bettye Shirley arcán látunk. A fiatalabb nő nem nyitja ki a száját, ha­ nem szorosan összezárja az ajkát, talán így próbálja meg visszatar­ tani a hangos sírást. Most nézzük meg újra a tuzlai fiú képét. Az ő szemöldöke nem szökött föl. Ez azért van, mert síráskor néha lefele és középre húzó­ dik a szemöldök, különösen a sírási epizód csúcspontján. A fiú meg­ emelt és ráncolt orcája Bettye arcán is visszaköszönt. A felhúzott orcától néha a száj sarka is felhúzódik kissé, mintha vigyorognánk.

Hogy ismerhetjük fel a szomorúságot másokban? Most pedig figyeljük meg, hogy miként jelenik meg a szomorúság az arcokon, amiket láttunk. Először azt elemezzük, hogy milyen az érzelem megjelenése a legszélsőségesebb formájában, aztán a szo­ morúság és a fájdalom finomabb jelei felé fordítjuk a figyelmünket. Nézzük meg ismét Bettye Shirley fényképét. Végtelen szomorúsága vagy gyötrődése az egész arcára kiül. Az egyik erős és megbízható jel a szemöldök belső sarkának a felszögellése. Azért megbízható, mert csak kevesen képesek szándékosan elvégezni ezt a mozdula­ tot, ezért ritkán lehet manipulatíve előállni vele. (Ez nem igaz né­ hány egyéb arcmozdulatra, amelyekről a későbbiekben beszélek.) Még akkor is, amikor az emberek megpróbálják nem kimutatni az érzelmeiket, a ferde szemöldök sokszor elárulja a szomorúságukat.

14 1

143

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

Kezeddel takard el a fiú arcának felső részét, hogy csak az alsó szemhéjától lefelé lásd az arcát. így is egyértelmű, hogy nem jó­ kedvében mosolyog, és hogy az arc alsó része szomorúságot mutat. Az ilyen mosolyszerű megjelenés több tudóst is megzavart, akik erősködtek, hogy a mosolynak semmi köze az örömhöz, mert mint itt is —olyankor is megjelenik, amikor valaki szemmel látható­ lag szenved. A megoldás annak a felismerése, hogy a száj sarkát az orca izmának az erőteljes mozgása húzza felfelé, nem pedig a mosolyért felelős izom. Megfigyelhetjük, hogy a fiú orcájának a dombja nagyon hasonlít Bettye-ére. Elképzelhető, hogy a fiú mosol­ lyal próbálja álcázni a gyötrelmét, hogy megmutassa: meg tud bir­ kózni a gyásszal (talán hogy ne legyen teher a családja számára). A tuzlai képen két másik asszony is szerepel, akik kétségbeesést vagy gyászt mutatnak: a jobb oldalon látható a ferde szemöldök archetipikus jelét mutatja, szája nyújtott, a sarokban kissé legörbül, az orcája felemelkedik. A fiú mögött álló nő arckifejezése a fiúét tükrözi.

A kisfiú a pápuái hegyvidék egyik ösvényén gyalogolt, amikor szembe találta magát egy idegennel, velem. Legjobb tudomásom szerint még sosem látott fehér embert, legfeljebb egy másik tudós, vagy ami még kevésbé valószínű, egy misszionárius járhatott erre előttem. Ő és törzse legtöbb tagja vizuálisan elszigetelten éltek, én is pontosan ezért mentem közéjük kutatásokat végezni. Még sosem látott fényképet, magazint, filmet, videofelvételt, ezért az arckifeje­ zését sem tanulhatta ilyen forrásból. Ezek az emberek nagy érdeklődést tanúsítottak irántam, mivel minden cselekedetem új volt számukra. Még az olyan egyszerű dol­ gok is csodálkozást keltettek, mint a pipám gyufával történő meg­ gyújtása, mivel nem ismerték a gyufát. Minden este körbeálltak, amikor a naplómba gépeltem az aznapi élményeimet. Olyan hang­ szernek hitték a hordozható írógépemet, ami pár másodpercenként mindössze egy hangot ad ki. Nem kellett félnem, hogy a fiú ódz­ kodni fog a fényképezéstől, mert nem tudta, hogy mi az a fényké­ pezőgép. Fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fiú fejében, vagy hogy miért mutatott ilyen szomorú arckifejezést, mert nem beszéltem a nyelvét, a tolmács pedig, aki segített nekem, nem volt ott a fénykép készül­ tekor. Egyeseknél az az izom, amelyik összehúzódásával előidézi a szemöldök belső sarkának az össze- és felhúzódását, nem a szem­ öldököt mozgatja, hanem ezt a tipikus ráncmintát adja. Charles Dar­ win Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál című könyvében ír erről a mintáról: „A rövidség kedvéért nevezzük gyászizom­ nak... Olyan jelet hoz létre a homlokon, amit egyesek a patkóhoz hasonlítottak.” Ugyanez az izommozgás, bár gyengébb, felelős Bettye Shirley homlokának a megjelenéséért is, csak a pápua fiúnál egyedül a bőr ráncolódott fel a homlok közepén, a szemöldök nem. Némelyek arcán mindig így jelenik meg ez az önkéntelen kifejezés, feltehe­ tően egy anatómiai sajátosságból kifolyólag. Egyesek úgy vélhetik, hogy mivel nem húzta össze a szemöldökét, a fiú megrökönyödött, nem pedig szomorú, de a patkóminta csak akkor jelentkezik, ha valaki szomorú. Ellentétként nézzük meg a fiú mögött álló srác arc­

142

144

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

kifejezését. Ő összehúzta a szemöldökét, ami meghökkenésre vagy koncentrációra vall. A fiú szája és orcája semmi jelét nem mutatja a szomorúságnak. Ez a részleges kifejezés egy példája. A jelzés az arcnak csak az egyik részén jelenik meg, szemben a két korábbi képen megjelenő arc­ kifejezésekkel. Ez olyankor fordulhat elő, amikor valaki megpróbál uralkodni az érzelmei megjelenésén, mert, ahogy már említettem, a szemöldököt sokkal nehezebb irányítani, mint az arc alsó részét. Az is lehet, hogy az érzelem még túl gyenge ahhoz, hogy az egész arcon megjelenjen. Most pedig vizsgáljuk meg a szomorúság kifejezésének néhány összetevőjét és finomabb jelzéseit. Azokat a fényképeket haszná­ lom ehhez, amelyeket négy éve készítettem Eve lányomról. Nem arra kértem, hogy érzelmeket mutasson meg nekem, hanem a saját arcomon megmutattam a konkrét izommozdulatokat, amiket neki csak utánoznia kellett. Több ezer fényképet készítettem, hogy hoz­ zájussak azokhoz, amelyekre szükségem van az arckifejezésben fellépő finom változások elmagyarázásához. Egyetlen embert hasz­ náltam modellként, hogy az olvasó figyelmét ne tereljék el a látott személy egyedi vonásai, így az olvasó az arckifejezések változásai­ ra összpontosíthat.

(SEMLEGES)

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

D

145

E

A szemmel kezdem - a szemhéjjal és a szemöldökkel. A B kép egy semleges, érzelemtől mentes pózt mutat, hogy összehasonlít­ hassuk, milyen az arca, amikor nem fejez ki érzelmet az elszigetelt, esetenként egészen apró változásokhoz képest. Az A kép a lelo­ hadó szemhéjat mutatja, a C képen éppen csak megemelkedik a szemöldök belső sarka. Az ilyen apró változások is láthatólag az egész arcot megváltoztathatják. Hogy jobban láthassuk, hogy a bal oldalon csak a felső szemhéj, a jobb oldalon pedig a szemöldök közvetíti az üzenetet, összeillesz­ tettem a képeket, és csak ezeket a vonásokat a középső fotóra illesztettem. A D képen az A képről vett felső szemhéj látható a semleges B képre illesztve, az E képen a C képről származó szem­ öldököt illesztettem a semleges B képre. Ez már elég meggyőzően mutatja, hogy még egy apró változás is hatással van az egész arcra. Mellesleg az E kép kissé kevésbé tűnik szomorúnak, mint a C. Ez azért van, mert a C képen a felső szemhéj kissé lehorgad. Ez nem látszana a C és az E kép összehasonlítása nélkül, ahol a C szemöldö­ köt a semleges arcra illesztettem. A C fotón a szomorúság egyértelmű jelzése látható, lehet, hogy csak kismértékű szomorúság, vagy irányított szomorúság, vagy megszűnőben lévő szomorúság. Ezt gyakorlás nélkül nem minden­ ki képes felismerni, különösen ha csak rövid ideig tart. Az A kép már nem ilyen egyértelmű. Ez a kismértékű vagy irányított szomo­ rúság jele is lehet, de azt is jelezheti, hogy az illető álmos vagy unat­ kozik, mivel az egyetlen jel a lehorgadó szemhéj.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

147

De figyeljük meg, hogy mi történik, amikor a lehorgadó szemhéj felhúzott szemöldökkel párosul. Az F kép azt a kombinációt mutatja, amin a C szemöldököt és az A szemhéjat illesztettem a semleges arc­ ra. A lehorgadó szemhéj és a szemöldök belső sarkának a felhúzása látható a G képen is, de a természetes, nem számítógéppel összeállí­ tott arcon erőteljesebb a szemöldökmozgás. Itt már kétség sem fér hozzá: ez egyértelműen szomorúság, amit csak akkor téveszthetünk el, vagy értelmezhetünk félre, ha nagyon rövid ideig tart.

F

G

A következő képsor egyéb változásokat mutat a szem körül. A H képen a szemöldök erős, de a tekintet előrefelé irányul, a felső szemhéj nem horgad le. Az I képen erős a szemöldök, a felső szem­ héj kissé lehorgad, és az alsó szemhéj kissé megfeszül. Hasonlít­ suk össze az I képen látható alsó szemhéjat a semleges B képpel. A J képen a szomorúság egyik tipikus vonása látható, a lefele irá­ nyuló tekintet. Ezt Bettye Shirley esetében már láttuk korábban. Természetesen olyankor is lefelé néznek az emberek, amikor olvas­ nak, vagy amikor fáradtak, de amikor ez „szomorú” szemöldökkel párosul, egyértelmű az üzenet.

A szomorúság nagyon fontos, felettébb megbízható jele a szem­ öldök. Ritkán jelennek meg ilyen felállásban, ha nem érződik a szo­ morúság, mert csak nagyon kevesen tudják szándékosan utánozni ezt a mozdulatot. Vannak kivételek: mind Woody Allén, mind Jim Carrey gyakran mutatja ezt a mozdulatot. Míg legtöbben a szemöl­ dök felhúzásával vagy leengedésével adnak nyomatékot a monda­ nivalójuknak, ez a két színész gyakran használja a szomorú szemöl­ dököt a szavak kiemelésére. Ettől együtt érzőnek, gyengédnek és kedvesnek látszanak, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az érzése­ ik valódi visszatükrözése. Azoknál, akik a szemöldök belső sarká­ nak a felhúzásával hangsúlyozzák a beszédüket, nem sok jelentősé­ ge van, de szinte mindenki másnál ez a szomorúság fontos jele. Most nézzük meg, hogy mi történik a szájjal szomorúság esetén. A K képen éppenhogy egy csöppet lefelé konyul a száj sarka. En­ nek a mozdulatnak egy erőteljesebb változata látható az L képen, az M képen pedig még erősebben jelenik meg. Ez szintén a nagyon enyhe szomorúság jele, de olyankor is előfordulhat, amikor valaki megpróbálja irányítani, hogy mennyit fed fel a szomorúságából. Az M képen már olyan erős a mozdulat, hogy ha magában jelenik meg, a szemöldök vagy a szem szomorúságjelzései nélkül, valószí­ nűleg nem is a szomorúság, inkábbb egy hitetlenség vagy a tagadás mozdulata lehet.

K

L

M

A következő képek olyan kifejezéseket mutatnak, amelyekben egyedül az alsó ajak tolódik föl. Az N képen látható ajakbiggyesz­ tés, ami önmagában is megjelenhet a szomorúság kezdetén, a sírás előjeleként. Olyankor is előfordulhat, amikor az illető durcás. Az O képen, ha a mozdulat önmagában, a szomorú szemöldök, a szem­ héj vagy a lefelé irányuló tekintet nélkül jelenik meg, túl erőtel­ jes ahhoz, hogy a szomorúságot jelezze. Valószínűleg inkább a bi­ zonytalanság jele, mint a vállrándítás a vele járó kézmozdulattal. A P képen is megjelenik a felhúzott alsó ajak, akárcsak az N és az O képen, összeszorított ajakkal. Ez az elhatározás és az összponto­ sítás jele is lehet, de gyakorta pusztán modorosság, például Clinton elnöknél. Vannak, akik enyhe mosollyal kombinálják, így a „vigyo­ rogva” eltűrni valamit jelévé válhat.

A következő képek két érzelem keverékét mutatják. A Q kép a szemöldökben a szomorúság kombinációja a teljes mosollyal. Ha kézzel eltakarjuk a szájat, azt látjuk, hogy a lány szomorú, ha viszont a szemét takarjuk el, boldognak tűnik. Ez az arckifejezés a keserédes élményekre jellemző, például amikor egy boldog pillanatra em­ lékezünk vissza, de az emlékbe szomorúság is vegyül, mert már elmúlt. Olyankor is előfordulhat, amikor valaki mosollyal próbálja álcázni a bánatát. Az R képen a félelem és a szomorúság kombi­ nációja látható, a szomorúság a szemöldökben jelenik meg, a féle­ lem pedig a tágra nyílt szemben. Kezünkkel takarjuk el először a szemöldököt, és figyeljük meg a félelem jeleit a szemben, aztán takarjuk le a szemet, és nyomban látni fogjuk, hogy a szemöldök ugyanúgy a szomorúságot fejezi ki, mint már korábban is tapasz­ taltuk. Az S kép a szomorúság és a meglepődés keveréke lehet, mert az ajak szétnyílt, és a szem is nyitva van, de nem olyan szélesen, mint a középső, R fényképen, a félelem és a szomorúság keveré­ kében.

Q

N

O

149

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

P

R

S

Az utolsó kép, a T a szomorúság összes eddig látott jelét egy újabbal kombinálja. A szemöldök belső sarka felemelkedik, a felső szemhéj kissé lehorgad, a száj sarka lehúzódik. Az új jellegzetesség az orca megemelése, aminek hatására Eve orrától a szája sarkán túl is egy-egy barázda húzódik. Ezt nevezik az orr-ajki barázdának. A barázdákat azok az izmok okozzák, amelyek felemelik az orcá­ ját, és a szeme alá tolják a bőrt, ami összeszűkíti a szemét.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

Ha ismételten végignézed a képeket, és visszalapozol Bettye, a tuzlai és a pápua kisfiú fényképére a fejezet korábbi részében, felismerheted mások érzéseit, anélkül hogy beszélnének róluk. A szomorúság (és a további fejezetekben bemutatott érzelmek) finom jelzéseinek a felismerésében szerzett jártasságodat elmélyít­ heted a www.emotionsrevealed.com weboldalon.

feltételeznünk, hogy tudjuk, miért szomorú. Amikor finom kifejezé­ seket látunk, nem lehet biztosan tudni, hogy a másik örül-e neki, hogy tisztában vagyunk az érzelmeivel, és nem szabad feltételez­ nünk, hogy jobb lesz a tudtára adni: tudjuk, miként érez. Egészen más eset, amikor finom jelzéseket észlelünk, mint amikor az érze­ lem teljességében megnyilvánul, mint Bettye Shirley vagy a tuzlai fiú esetében: ők tudják, mit éreznek, tudják, hogy látszik rajtuk az érzelem, nekünk pedig kötelességünk választ adni rá. Ám a finom arckifejezések esetében az az első kérdés, hogy az arckifejezés a kezdődő szomorúság jele-e, az enyhe szomorúságé vagy a csalódásra való felkészülésé, netán azt jelzi, hogy az illető uralkodni próbál a hevesen átélt szomorúságán. Néha ezt az érze­ lem fellépésének az időpontjából meg lehet állapítani. Ha a beszél­ getés legelején lép fel, nem valószínű, hogy ez a szomorúságnak csak a kezdete, ez lehet szomorúság a csalódásra való felkészülés következtében, vagy egy korábbi esemény emlékéből importált szomorúság. Ha a beszélgetés közben jelentkezik, lehet a szomorú­ ság kezdetének a jele, vagy az irányított hevesebb szomorúságé. Ez attól függ, hogy éppen miről beszéltünk az illetővel. Tegyük fel, hogy a szomorúságnak ilyen finom arckifejezését lát­ juk, amikor egy beosztottunknak arról hozunk hírt, hogy előléptet­ jük-e. Lehet a csalódásra való felkészülés okozta szomorúság, vagy rossz hír esetén enyhe szomorúság, nagyon rossz hír esetén pedig irányított, komolyabb szomorúság. Attól még, hogy tudod, miként érez a másik, nem biztos, hogy a tudomására is akarod hozni, hogy tudod. Attól függ, hogy milyen a kapcsolatod vele. Az információ azonban mindenképpen a hasznodra válik abban, hogy eldönthesd, hogyan válaszolj az illetőnek most, vagy később. Bizonyos helyzetekben, egyes emberek esetében az is segíthet, ha egyszerűen a tudomásukra hozzuk: sajnáljuk, amiért kénytele­ nek voltunk csalódást okozni nekik. Vannak azonban olyanok, akik ezt megalázónak érezhetik, sőt fel is dühítheti őket, ezért jobb, ha nem szólunk semmit. Azt gondolná az illető, hogy más válasz­ tásunk is volt, netán azt hiszi a csalódott személy, hogy igazságtala­ nok voltunk? Mindkét esetben a csalódást okozás elismerése, illetve

T

Az arckifejezésekből szerzett információ felhasználása Most azt szeretném megvizsgálni, hogy mit tehetünk, amikor már ké­ pesek vagyunk a mások arca és a saját automatikus reakcióink által közvetített érzelmi információ felkészültebb fogadására. Nyilván­ való, hogy mi a teendőnk, amikor a szomorúság olyan tisztán mutat­ kozik meg valaki arcán, mint a tuzlai fiúén, Bettye Shirley-én és Eve néhány fényképén (a H, I, J és T képeken). Nem lehet kikerülni a ki­ fejezett szomorúságot: az érzelmet kimutató személy nem is próbál­ ja leplezni. Amikor az arckifejezések ilyen szélsőségesek, az érzel­ met mutató személy is érzi az arcán, és tudja, hogy mások is látják, miként érez. Az arckifejezés a vigasztalás igényét jelzi, ami megnyil­ vánulhat az illető átölelésében, vagy vigasztaló szavakban is. De mi van olyankor, ha egészen finom a jelzés, mint az A, C és a K képen? Mihez kezdhetünk ezzel az információval? Ne feledjük, hogy az érzelmi kifejezések sohasem árulják el az érzelem forrását - például számos oka lehet annak, ha valaki szomorú. Nem szabad

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

SZOMORÚSÁG ÉS GYÖTRELEM

a bocsánatkérés őszintétlennek tűnhet, és még haragot is kiválthat. Ha viszont az illető előléptetésére van még egy esély, a csalódás nyugtázása egy olyan kontextusban, amelyben felajánljuk a segítsé­ günket, hogy a következő körben jobban teljesíthessen, megerősít­ heti a kapcsolatunkat. Egy másik kérdés, amit fontolóra kell venni, az, hogy milyen fon­ tos a rossz hír, amit átadunk. Ha valóban katasztrofális az illetőre nézve, akkor a finom jelzés a sokkal hevesebb érzelem jeleinek az eltüntetésére tett kísérletéből eredhet. Ha viszont ez valóban így van, annak a nyugtázása, hogy felismertük az érzéseit, az érzelmek sokkal hevesebb megjelenítését hozhatja magával. Azt akarod, hogy ez bekövetkezzen? Olyan információt olvasol ki az illető arcki­ fejezéséből, amit el akart leplezni előled. Valóban jó ötlet lenne elő­ hozakodni vele és észrevételezni? Tegyük fel, hogy te vagy az, aki a rossz hírt kapja, nem pedig a csoportvezető. Amikor a vezető elmondja, hogy nem léptetnek elő, átfut az arcán a szomorúság enyhe kifejezése. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy együtt érez veled, és sajnálja, hogy rossz híreket kellett közölnie. Csak megpróbálja enyhíteni a rossz hírt együtt­ érzésből, vagy nem ért teljesen egyet a döntéssel, esetleg a szomo­ rúságnak az enyhe jelére válaszol empatikusán, amit a te arcodon lát? Az enyhe szomorúságra utaló jel nem árulja el a választ, viszont annyit igen, hogy a csoportvezetőt nem hagyja hidegen a dolog, és már ezt is érdemes megjegyezni. Az is elképzelhető persze, hogy ez a szomorúság kifejezésének a hamis kifejezése, de nem árt tudni, hogy a szomorúság kifejezésében részt vevő izommozdulatokat ne­ héz szándékosan létrehozni. Ha egy barátod, és nem a vezetőd mutatná a szomorúság finom jelzését, amikor beszámol a nemrég kapott rossz hírről, valószínű­ leg többet akarnál, tovább szeretnél menni. Talán szeretnéd szóban is kifejezni az aggodalmadat és az együttérzésedet, és szívesen megadnád neki az esélyt, hogy bővebben is kifejtse az érzéseit. Ilyenkor is muszáj azonban észben tartani, hogy arckifejezése a fi­ nom jelzésekkel esetleg a mély szomorúsága elfedésére vagy irá­ nyítására tett kísérlet jele is lehet. Jogodban áll megsérteni a barátod

magánszféráját? Korábbi kapcsolatotokban a kitárulkozás volt a jel­ lemző, amelynek során a barátod biztatást és támogatást várt tőled? Nem jobb, ha csak semleges hangon felteszed a semmitmondó kér­ dést: „Minden rendben?”, és a barátodra hagyod, hogy eldöntse, fel akarja-e fedni előtted az érzelmeit. Tegyük fel, hogy a kifejezést a tizenkét éves lányod arcán látod, amikor megkérdezed tőle, hogy milyen napja volt az iskolában. Szülőként jogod van, sőt egyesek szerint kötelességed is, hogy oda­ figyelj a gyermeked érzéseire, és tudomásul vedd őket. A kamasz­ korba lépő gyerekek azonban egyre inkább igényt tartanak a ma­ gánéletükre, ők akarják eldönteni, hogy mit fednek fel, és ki előtt. Szoros a kapcsolatotok, és van rá időd, hogy vele foglalkozz, ha a további kérdezősködésed valóságos könnyözönt vált ki? Véle­ ményem szerint jobb, ha megkérdezed, ha a tudomására hozod, hogy látod, mit érez, mint ha úgy tennél, mintha semmi sem történt volna. De ez az én stílusom, lehet hogy a tiéd nem ilyen. A tola­ kodást csak egy vékony vonal választja el a törődés hiányától, és anélkül is kimutathatjuk a törődésünket, hogy tolakodók lennénk. Ha kamaszról van szó, talán jobb, ha megadjuk neki a döntést a to­ vábbiakra nézve, és csak annyit kérdezünk: „Minden rendben?”, vagy: „Szükséged van a segítségemre valamiben?” A búcsúzáskor is gyakran megjelenik a szomorúság kifejezése, amikor két ember, aki törődik egymással, előreláthatólag hosszú ideig nem fogja látni egymást. A legtöbbször, a legtöbb kapcsolat­ ban helyénvaló az elválás okozta bánat elismerése, de nem mindig. Egyesek olyan kevéssé képesek a szomorú érzések tolerálására, hogy meglehetősen nehéz helyzetbe hozná őket az ilyen érzések őszinte bevallása. Mások meg esetleg teljesen elveszítenék az ural­ mukat az érzéseik fölött, ha szóba hoznánk a szomorúságot. Ha ez olyan kapcsolat, amelyben számít a különválás, ismernéd annyira a másikat, hogy tudd, miként reagálj. Ezek a példák azt a célt szolgálták, hogy illusztráljam: attól, hogy információnk van a másik érzelmeiről, még nem fogjuk feltétlenül tudni, mit tegyünk. Ez még nem hatalmaz fel bennünket arra, hogy megmondjuk a másiknak: tudjuk, miként érez. Különböző lehető­

153

154

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ségeink vannak a másik személye, a másikhoz fűződő kapcsola­ tunk és a pillanatnyi körülmények fényében, illetve attól függően, hogy mi magunk mit érzünk elfogadhatónak. A szomorúság finom jelzéseinek az észrevétele annyit mindenképpen elárul, hogy vala­ mi fontos történt vagy történik, hogy veszteségről van szó, és hogy a másiknak vigasztalásra van szüksége. Maga az arckifejezés nem árulja el, hogy alkalmasak vagyunk-e a vigasztalásra, vagy hogy eljött-e már az ideje a vigasztalás felajánlásának. Gyújts erőt, mielőtt rátérnél a következő fejezetre! A követke­ zőkben a legveszélyesebb érzelemről lesz szó: a dühről. Addig ne kezdj bele, amíg nem lazultál el, és nem készültél fel rá, hogy megküzdj ezzel az érzelemmel.

HAT

Düh

A támadás és az erőszak arca a düh. A következő oldalon látható képen a tüntető éppen megütötte a kanadai rendőrt, a bal oldali tüntető most készül megütni. Nem ismerjük a képen látható jelenet előzményeit. Vajon a rendőr rátámadt a tüntetőre? A tüntető véde­ kezésből támad, vagy indokolatlanul? A támadásra a düh témája a válasz, a düh általános, egyetemes kiváltó oka? Az érzelemkutatók számos különböző lehetséges dühtémát neveztek meg, de semmi sem bizonyítja egy központi téma létezését, sőt ennek az érzelem­ nek nagy valószínűséggel több témája is van. Csecsemőknél a düh előidézésének a leghatékonyabb módja amit a fejlődéskutató pszichológusok alkalmaznak a düh tanulmá­ nyozásakor - a fizikai akadályozás, a csecsemő karjának leszorítá­ sa, hogy ne tudja mozgatni.1 Ez a düh leggyakoribb okának a meta­ forája a gyerekeknél és a felnőtteknél egyaránt: valaki akadályoz az elhatározásunk véghezvitelében. Ha nem véletlennek vagy szükségesnek, hanem szándékosnak véljük az akadályozást, ha úgy tűnik, az akadályozó személy döntött úgy, hogy bennünket aka­ dályoz, dühünk erőteljesebben jelentkezhet. Bármivel, akár egy élettelen tárggyal szemben érzett frusztrációnk is képes a düh kiváltására.2 Még az is frusztrálhat minket, ha cserbenhagynak a ké­ pességeink vagy az emlékezőtehetségünk. Amikor valaki fizikailag próbál bántani bennünket, valószínűleg dühvei és félelemmel válaszolunk rá. Ha valaki pszichés hántással próbálkozik, alighanem szintén dühvei és félelemmel reagálunk. Amint az előző fejezetben már említettem, a szeretett személy által való elutasítás nemcsak szomorúságot, hanem dühöt is kiválthat.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Vannak olyan szeretők, házastársak, akik megverik a partnerüket, amikor az elutasítás miatt elönti őket a méreg. A düh irányít, a düh büntet, a düh bosszút áll. A düh egyik legveszélyesebb jellegzetessége az, hogy a düh dü­ höt vált ki, és könnyen elszabadulnak az indulatok. Csak egy szent jellemével megáldott személy képes arra, hogy ne reagáljon mérge­ sen a másik haragjára, különösen amikor a másik haragja indoko­ latlannak és öncélúnak tűnik. Tehát egy másik ember dühét is te­ kinthetjük a düh kiváltó okának. Valaki cselekedeteiben való csalódás is okozhat dühöt, különö­ sen ha olyasvalakiben csalódunk, akihez mélyen kötődünk. Furcsá­ nak tűnhet, hogy azokra lehetünk a legmérgesebbek, akiket a leg­ jobban szeretünk, de éppen ők tudnak a legjobban megbántani bennünket, és ők képesek a legnagyobb csalódást okozni. Egy ro­ mantikus kapcsolat kezdeti szakaszában sok mindent elképzelünk a szeretett személyről, aztán mérgesek leszünk, amikor az illető nem felel meg a képzeletünkben létező idealizált figurának.3 Egyébként meg biztonságosabbnak tűnhet egy közeli személy felé kimutatni a dühöt, mint egy idegen felé.

Egy másik oka annak, hogy miért azokra vagyunk a legmérge­ sebbek, akik a legtöbbet számítanak nekünk, az, hogy ők ismernek minket a legközelebbről, ők ismerik a félelmeinket és a gyengesé­ geinket, ezért is tudják, hogy mivel lehet minket a leginkább meg­ bántani. Azokra is dühösek lehetünk, akik olyan cselekedeteket hajtanak végre, illetve olyan dolgokat hisznek el és állítanak meggyőződés­ sel, amelyek sértenek bennünket, még akkor is, ha az elkövetők számunkra teljesen idegenek. Nem is kell, hogy találkozzunk velük, elég, ha olyasvalakiről olvasunk, aki olyan tetteket követ el, vagy olyan dolgokban hisz, amivel nem értünk egyet, és máris feltámad a dühünk. Michael McGuire és Alfonso Troisi4 evolúciós szakértők egy ér­ dekes felvetéssel álltak elő, miszerint az emberek tipikusan eltérő „magatartásbeli stratégiáikat mutatnak válaszul a düh különböző okaira, témáira és variációira. Van okunk azt feltételezni, hogy a düh különböző okai nem ugyanolyan típusú és intenzitású dühöt válta­ nak ki. Amikor valaki visszautasít minket, vagy csalódást okoz ne­ künk, lehet, hogy megpróbáljuk bántani az illetőt, viszont ha egy ut­ cai támadót próbálunk meg bántani, az az életünkbe is kerülhet. A frusztrációt, a másik ember dühét, valamilyen ártalom általi fenyegetettséget és a visszautasítást is magyarázhatnánk úgy, hogy ezek mind az akadályoztatás témájához kapcsolódnak. Még az álta­ lunk helytelenített dolgok mellett való érvelést is tekinthetnénk az akadályoztatás variációjának. Én azonban fontosnak tartom, hogy az emberek ezeket különböző kiváltó okokként kezeljék, és el­ döntsék magukban, hogy számukra melyik a legerősebb, a leghe­ vesebb kiváltó ok a dühre. A düh szó rengeteg különböző, rokon élményt takar. A dühös érzések skálája a csekély bosszúságtól a tomboló dühöngésig ter­ jed. A dühös érzéseket azonban nemcsak a hevességük különböz­ teti meg egymástól, hanem a düh fajtája is. Az ingerültség öncélú düh, a duzzogás passzív düh, a felingereltség arra utal, hogy valaki­ nek kemény próbára tették a türelmét. A bosszú a dühös tettek egyik típusa, amit általában a bántalom végiggondolását követő

i 57

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

periódusban követnek el, és ami néha súlyosabb, mint az eredeti bántalom. A neheztelés, ha rövid ideig tart, szintén a düh típusú érzelmek családjába tartozik, de a haragtartás, azaz a tartós neheztelés már más. Ha valaki igazságtalanul vagy méltánytalanul megbánt, lehet, hogy nem bocsátasz meg neki, hanem hosszú ideig haragot táplálsz iránta - haragot tartasz - , néha egy egész életen át. Nem tudatosan haragszol, de valahányszor az illetőre gondolsz, vagy meglátod őt, újra a felszínre kerül a haragod. A neheztelés elmérgesedhet, ebben az esetben képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből. Az ember figyelmét leköti a sérelem, túlzottan sokat rágódik rajta. Amikor el­ mérgesedik a neheztelés, alighanem megnő a bosszúállás esélye. A gyűlölet az ellenszenv tartós, intenzív formája. Nem táplálunk egyfolytában dühöt a gyűlölt személy iránt, de amikor találkozunk az illetővel, vagy akár csak hallunk róla, könnyen feltámadnak ha­ ragos érzéseink. A gyűlölt személy iránt nemritkán undort vagy le­ nézést érzünk. A nehezteléshez hasonlóan általában a gyűlölet is tartós, és konkrét személy ellen irányul, bár jellegében inkább álta­ lános, míg a neheztelés konkrét sérelemhez vagy sérelmek együtte­ séhez kötődik. A gyűlölet is elmérgesedhet, és átveheti az irányítást a gyűlölködő személy élete felett, akinek folyamatosan a gyűlölt személyen jár az esze. Nehéz eldönteni, hogy hova soroljuk a gyűlöletet és a hosszan elhúzódó neheztelést. Egyik sem érzelem, mivel túl sokáig tartanak. Ugyanilyen okból hangulatnak sem mondhatjuk őket, továbbá azért sem, mert hogy miért gyűlölünk valakit, vagy miért neheztelünk va­ lakire, azt tudjuk, a hangulat esetében viszont tipikusan nem ismer­ jük a kiváltó okot. Felmerült bennem, hogy a neheztelést érzelmi at­ titűdnek nevezzem, a gyűlöletet pedig érzelmi kötődésnek, akárcsak a romantikus és a szülői szeretetet. A lényeg, hogy felismerjük: ezek az érzések erősen átitatódnak a dühvei, mégsem azonosak vele. Az előző fejezetben azt állítottam, hogy a szomorúság jelzésének az üzenete segélyhívás. A düh vonatkozásában már jóval nehezebb egyetlen üzenetet meghatározni. A „Tűnj az utamból!” kifejezés részben megragadja a düh lényegét, a fenyegetést az akadályozó

DÜH

i5 9

személy/dolog felé. Ez azonban nem használható, ha a dühöt egy másik személy dühe váltotta ki, vagy olyasvalaki, akiről az újságban olvasunk, aki valami vérlázító dolgot követett el. Előfordul továbbá, hogy a düh nem egy zavaró személynek szól, hogy takarodjon az útból, hanem valaki azért érez dühöt, mert bántani akarja a másikat. A dühöt önmagában ritkán érezzük hosszan. A félelem gyakran megelőzi és követi a dühöt, félelem a düh célpontja révén bekövet­ kező kártól, netán a saját dühünktől való félelem, hogy elveszítjük a fejünket, vagy hogy kárt teszünk másokban. A düh gyakran kevere­ dik undorral, amikor a támadó undorodik a támadás célpontjától. Az undor saját magunk ellen is irányulhat, amiért dühösek lettünk, amiért nem volt kellő önuralmunk. Egyesek szégyent vagy bűntu­ datot éreznek, amiért dühös érzéseik vannak. A düh a legveszélyesebb érzelem, mert mint a tüntetők fényképe is mutatja, megpróbálhatunk kárt tenni a dühünk tárgyában. Lehet, hogy csak dühös szavakkal, amiket kiabálunk, vagy még erősebben fejezünk ki, de ugyanaz a motiváció: kárt tenni a célpontban. A hán­ tás késztetése vajon a düh válaszrendszerének a beépített része? Ha igen, akkor a korai életszakaszban is látnunk kellene a példáit, amik csak akkor mérséklődnek, amikor a gyermeket megtanítják ösztönei féken tartására. Ha nem az, akkor lehet, hogy a düh impulzusa csak arra való, hogy erőteljesen megküzdhessünk a problémával, és nem feltétlenül úgy, hogy kárt tegyünk a problémát okozó személyben. Ha így lenne, akkor csak azoknál a gyerekeknél figyelhetnénk meg kártékony, dühös magatartást, akik azt tanulják a gondozóiktól vagy másoktól, hogy a másik bántása a probléma megszüntetésének leghatékonyabb módszere. Fontos, hogy melyik igaz a kettő közül. Ha a bántás nem a düh válaszrendszerének a beépített része, akkor talán úgy is fel lehetne nevelni a gyerekeket, hogy az ütés vagy a bántás ne legyen a reakciójuk része, amikor mérgesek másokra. Két vezető szakembert is megkérdeztem, akik a csecsemőknél és a gyermekeknél vizsgálják a dühöt,5 hogy van-e döntő bizonyíték akár az egyik, akár a másik állítás bizonyítására, és mindketten azt mondták, hogy nincs. Jo e Campos, a csecsemőkori érzelmek úttörő kutatója beszámolója szerint „úgy tűnik, az újszülötteknél a vagdal-

161

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

kozásnak és a csapkodásnak az a szerepe, hogy eltávolítsák az aka­ dályt”, valamint megemlített egy általa „protodüh”-nek nevezett ér­ zelmet a csecsemőknél több olyan helyzetben, amikor akadályoz­ ták őket abban, amit éppen csináltak, például elvették a mellet, ami­ ből szoptak. Nem világos, hogy ezek a mozdulatok az akadályt képező személy elleni támadásra való koordinálatlan kísérletek, vagy csak az akadály megszüntetésére irányulnak. Arra vonat­ kozóan nem rendelkezünk információval, hogy pontosan mikor és hogyan jelennek meg a másik hántására irányuló kísérletek, és hogy egyáltalán minden csecsemőnél megjelennek-e. Arra vonatkozóan van bizonyítékunk, hogy a legtöbb csecsemő­ nél már korán egyértelműen jelentkezik az ütés, a harapás és a rugdosás, de csak kétéves kor környékén válik irányíthatóvá, és utána minden egyes évvel egyre irányíthatóbb.6 Melvin Konner pszichiá­ ter és antropológus nemrégiben a következőket írta: „Az erőszakra való hajlamot [...] sosem hagyjuk el. [...] Mindig jelen van.”7 Ez egy­ becseng a saját megfigyeléseimmel is, melyeket két gyermek felne­ velése során tapasztaltam. Az életükben nagyon korán jelen volt a bántás célú támadás. Meg kellett tanulniuk elnyomni ezt a választ, és az akadályoztatás leküzdésére szükségesnek látszott más mód­ szereket kidolgozniuk, például zavaró piszkálódásokat és egy sor más sértő választ. Gyanítom, hogy a másik hántására való késztetés a dühválasz központi részét képezi jóformán mindenkinél. De azt is gyanítom, hogy fontos különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy milyen erősek az erőszakos indulatok. Lehet, hogy elítéljük, amit az emberek dühükben tesznek és mon­ danak, de meg is értjük a dühös indulatot. Azt viszont nem értjük, amikor valaki düh nélkül erőszakos, az ilyen embereket tartjuk iga­ zán félelmetesnek. Az emberek sokszor megbánják, amit dühükben mondanak. Bocsánatkérésükben sokszor elmagyarázzák, hogy düh­ be gurultak, és nem azt mondták, amit valójában gondolnak, a valódi hozzáállásukat és meggyőződésüket eltorzította az érzelem ereje. Jó példa erre az „elvesztettem a fejem” kifejezés. Nem könnyű a bo­ csánatkérés, amíg a dühnek egy kis nyoma is marad az emberben, és a bocsánatkéréssel nem mindig lehet helyrerakni az okozott kárt.

Ha gondosan mérlegeljük az érzelmi állapotunkat, és nem csak az érzelmeinknek vagyunk a tudatában, hanem megállunk, hogy eldönthessük: akarjuk-e viselkedésünkkel is követni a dühös érzel­ meket, meg kell majd küzdenünk önmagunkkal, ha úgy döntünk, hogy nem követjük a dühünket. Egyesek számára nehezebb lesz a küzdelem, mint másoknak, mert egyesek sokkal gyorsabban és sokkal intenzívebben élik meg a dühöt. A küzdelem abból áll, hogy megálljuk: ne okozzunk kárt, ne növeljük a tétet, ne válaszoljunk a másik haragjára még intenzívebb dühvei, ne mondjunk meg­ bocsáthatatlan dolgokat, hogy a választ dühről bosszúságra mérsé­ keljük, vagy egyáltalán ne adjuk semmi jelét a dühnek. Néha szán­ dékosan akarjuk követni a dühünket, és, amint azt hamarosan elma­ gyarázom, a dühösen elkövetett tettek hasznosak és szükségesek is lehetnek. Dávid Lynn Scott III., egy huszonhat éves férfi, aki azt állította önmagáról, hogy nindzsa, 1992-ben megerőszakolta és meggyilkol­ ta Maxine Kenny lányát. Scottot 1993-ban letartóztatták, de négy évig elhúzódott a bírósági tárgyalása. Amikor Scottot elítélték, a per ítélethirdetési részében Maxine és a férje, Don lehetőséget kaptak a tanúskodásra. Maxine egyenesen Scotthoz intézte a szavait: „Te tényleg nindzsának képzeled magad? Térj már észhez! Nem a feudalista Japánban vagyunk, és még ha ott lennénk is, sosem lehetnél nindzsa, mert gyáva vagy! Éjszaka, sötét ruhában settenkedtél, fegy­ verrel felszerelve, és ártatlan, védtelen nőket szemeltél ki áldoza­ tul... Erőszakot követtél el, és gyilkoltál, mert hamis hatalomérze­ tet adott. Inkább egy mocskos, undorító csótányra emlékeztetsz, aki éjszaka a falak között csúszik-mászik, és mindent megfertőz. Semmi részvétet nem érzek irántad! Megerőszakoltad, megkínoztad és brutálisan megölted Gail lányomat. Nem egyszer szúrtad meg, hanem hétszer! Nem gyakoroltál kegyelmet, miközben ő kétségbeesetten védekezett, amit a kezén lévő sérülések tanúsítottak. Nem érdemied meg, hogy életben maradj!” Scott nem mutatott megbánást a tettei miatt, és csak mosolygott, miközben Mrs. Kennyt hallgatta. A helyére visszatérve Mrs. Kenny Scott fejére ütött, mire a férje és a képen látható rendőrök visszafogták.

i6 o

!Ó2

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Gyakran azért próbáljuk mérsékelni a dühünket, és azért nem hagyjuk, hogy tombolásig fokozódjon, mert elköteleztük magunkat a felé a személy felé, aki iránt a dühöt érezzük. Akár barátról, mun­ kaadóról, beosztottról, házastársról vagy gyerekről van szó, mind­ egy, mit tett az illető, meg vagyunk róla győződve, hogy ha nem si­ kerül türtőztetnünk a dühünket, visszavonhatatlan kárt tehetünk a kapcsolatunkban. Maxine Kenny esetében nem beszélhetünk sem előzetes, sem pedig várt jövőbeni kapcsolatról a fiatalemberrel, ami arra késztetné, hogy fogja vissza az indulatait. Maxine tomboló dühét minden bizonnyal megértjük, és együtt érzünk vele. Az ő helyzetében, könnyen mi is ugyanígy tettünk vol­ na. Még ha azt gondoljuk is, hogy nem kellett volna Scottra támad­ nia, nehéz elítélni a tettét. Lehet, hogy akkor pattant el nála a húr, amikor látta, hogy a lánya gyilkosa nem mutat megbánást, sem gyötrődést, amikor a gyilkos csak mosolygott rá, miközben Maxine szitkokat szórt rá. Mindenki Maxine-hoz hasonlóan reagált volna? Mindenki túlfeszülne és elpattanna egy ilyen helyzetben? Mindenki­ nek van töréspontja? Nem hiszem. Maxine férje, Don nem engedett

DÜH

az erőszakos indulatainak, hanem visszafogta a feleségét, amikor az rátámadt Scottra. Maxine és Don minden szülő legszörnyűbb rémálmát élte át gyermeküket teljesen érthetetlen okokból kegyetlenül meggyilkol­ ta egy vadidegen személy. Nyolc évvel azután, hogy harmincnyolc éves lányuk, Gail nemi erőszak és gyilkosság áldozata lett, elmond­ ták, hogy még mindig fáj nekik, ami történt, és hiányzik a lányuk. Miért viselkedett Maxine és Don annyira eltérő módon abban a pil­ lanatban a tárgyalóteremben? Lehet, hogy Maxine gyors, hirtelen haragú, lobbanékony, de ő azt mondja, hogy tipikusan nem ilyen. A férje, Don lassan gerjed csak haragra, magában tartja az érzelmeit, amelyek fokozatosan erősödnek benne. Sokkal nehezebb azoknak az embereknek, akik­ nek meredek a dühgörbéjük, ha el akarják fojtani a dühválaszt, és meg akarják akadályozni, hogy haragjuk tomboló dühvé fajuljon. Míg Maxine a saját állítása szerint nem gurul könnyen dühbe, azt mondja, hogy „ha a családomat bármilyen módon fenyegetik”, rob­ banékony lesz. Maxine elmondta nekem, hogy: „Mindig intenzíven élem át az ér­ zelmeket. .. Szerintem az emberek különböző intenzitással élik meg az érzelmeket, az embereknek másféle az érzelmi felépítésük, egye­ sek intenzívebbek.” Elmondtam Donnak és Maxine-nak, hogy pon­ tosan az a kutatási területem, amiről ő beszélt, és az eredményeim az igazát bizonyítják (erről a munkáról bővebben az 1. fejezet végén és a befejezésben). Mindnyájan különbözünk abban, hogy milyen intenzíven tudjuk átélni az egyes érzelmeket. Lehet, hogy némelyik ember egysze­ rűen képtelen az extrém intenzitású düh megélésére, és a tomboló őrjöngés nem válhat az életük részévé. A düh különböző kifejezései nem csak azon múlnak, hogy rövid-e a zárlat, hanem azon is, hogy mennyire robbanékony az illető, hogy mennyi benne a dinamit - az előbbi metafora folytatásaképpen - , és ez mindenkinél eltérő. A tu­ dósok még nem tudják, hogy honnan erednek ezek a különbségek, hogy ez mennyire múlik a genetikai örökségen, és mennyire a kör­

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

nyezeti hatásokon. Minden valószínűség szerint mind a kettő szere­ pet játszik benne.8 A fejezet egy későbbi szakaszában írok néhány szokatlanul dühös emberen elvégzett kutatásomról. Maxine elmondta, nem sejtette előre, hogy meg fogja támadni Dávid Scottot. Azt hitte, hogy képes lesz szóban gyalázni, és ott megállni. De ha megindul a szóbeli bántás áradata, az gyakran át­ szakítja a gátat, hagyja, hogy a düh önmagából táplálkozzon, és egyre csak dagadjon, így egyre nehezebb lefékezni és megakadá­ lyozni a fizikai támadást. Az ítélethirdetés szünetében Maxine így magyarázta egy újságírónak a Dávid Scott elleni támadását: „Olyan volt, mint az időszakos elmezavar. Egyszerűen nem bírtam tovább.” Megkérdeztem tőle, hogy most, visszatekintve, őrültnek látja-e ma­ gát abban a helyzetben. Maxine így felelt: „Igen, emlékszem, annyi gyűlöletet éreztem... Olyan mértéket öltött a dühöm, hogy már nem is gondoltam a következményekre.” (Talán furcs, de Don most azért marasztalja el önmagát, mert nem támadt rá Dávid Scottra.*) Véleményem szerint majdnem mindenki képes megállni, hogy ne mondjon ki, vagy ne tegyen meg valamit, amikor dühös, még akkor is, ha közben őrjöng. Azt mondom, hogy majdnem minden­ ki, mert vannak olyanok, akik látszólag képtelenek féken tartani az indulataikat. Ez a minta egész életen át is eltarthat, de lehet az agy egy adott részében bekövetkezett sérülés eredménye is. Ez Maxinera nem vonatkozik, ő mindig képes volt az érzelmei irányítására. Dacára annak, hogy késztetést érzünk rá, hogy valami csúnyát mondjunk, vagy fizikailag támadjunk, a legtöbben végül mégsem visszük véghez a tettet. Kicsúszhat pár szó a szánkon, a levegőben

lóbálhatjuk a karunkat, de majdnem mindenki képes megőrizni az önuralmát. Mindnyájan, legalábbis majdnem mindannyian dönthe­ tünk úgy, hogy ne okozzunk kárt, ne legyünk erőszakosak se a sza­ vainkkal, se a tetteinkkel. Maxine szándékosan döntött úgy, hogy felszólal a tárgyalás ítélethirdetési részében, és hogy olyan erős sza­ vakat használ, amilyeneket csak tud. Büszke a gyűlöletére, amit még mindig érez. Biztosra veszem, hogy a legtöbben erőszakosan viselkednénk, ha azzal megakadályozhatnánk a gyermekünk meggyilkolását, de ez valóban az önuralom elvesztése? Amikor az erőszaknak hasznos cél­ ja van, csak kevesen ítélik el. Akkor is, ha a tettünket nem ösztönösen követjük el, hanem valójában gondosan eltervezzük. Még őszent­ sége a dalai láma is igazoltnak véli ilyen esetekben az erőszakot.9 Elismerem, hogy még ilyen rendkívüli körülmények között sem viselkedne mindenki erőszakosan. Lehetetlen, hogy azoknak, akik nem cselekednének, magasabb a dühingerküszöbük, hogy még ennél is súlyosabb provokációnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy elveszítsék az önuralmukat, mert ennél szélsőségesebb provokáció aligha létezhet. Saját kutatásaim során, amikor arra kértem az em­ bereket, hogy írják le a legdühítőbb helyzetet, amit a világon valaki megtapasztalhat, a leggyakrabban egy családtag halálos fenyege­ tettségét említették. Szerintem még amikor az erőszakos fellépés megelőzhetné egy családtag halálát, akkor is lennének olyanok, akik nem cselekednének erőszakosan. Egyesek félelemből, mások pedig mert erősen ellenzik az erőszakot. Maxine Kenny támadása, amit a gyilkos Dávid Scott ellen inté­ zett, azonban más. Nem akadályozhatta meg gyermeke meggyilko­ lását, bosszúból bántalmazta a férfit. Megértjük az asszonyt, még ha legtöbbünk nem is tenne így. A bíróságokon mindennap előfor­ dul, hogy szülők szemben találják magukat gyermekük gyilkosával, de nem próbálják erőszakosan megtorolni a tettüket. Mégis nehéz nem rokonszenvezni Maxine Kennyvel, nehéz nem azt érezni, hogy igaza volt, helyesen cselekedett, mivel a sérelem annyira hatalmas, a veszteség pedig olyan súlyos volt. És ezek után a férfi, aki meg­ erőszakolta és meggyilkolta szeretett lányát, csak mosolygott rá!

* Dont még mindig gyötri ez a letaglózó élmény, súlyos fájdalmában és szűnni nem akaró gyászában gyávának képzeli magát, amiért nem ölte meg Dávid Scottot a bíróságon, amikor lett volna rá lehetősége. Elmondta, hogy egyetemista korában birkózott, és eltörhette volna a nyakát a számos alkalom egyikén, amikor elhaladt mellette. Elmagyaráztam Donnak, hogy Scott megtámadása bosszúállás lett volna. Attól még nem vagyunk gyávák, ha nem állunk bosszút. Az lett volna a gyávaság, ha nem védi meg a lányát, amikor Scott rátámadt. Ha most gyávának érzi magát, az azért lehet, mert nem fogadta el igazán, hogy a lánya halott, nem fogadta el, hogy nem tudta megvédeni, mert nem volt rá lehetősége.

i66

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy ha mi lettünk volna az ő he­ lyében, nem ugyanígy cselekszünk? Mielőtt megismerkedtem Maxine és Don Kennyvel, azt írtam, hogy az erőszak mindig romboló, de most már nem vagyok benne olyan biztos. Tényleg elvárhatjuk önmagunktól, hogy ne érezzünk gyűlöletet, és ne akarjunk kárt tenni abban a személyben, aki meg­ erőszakolta a gyermekünket, és hétszer leszúrta, miközben a gyer­ mekünk, mint ahogy a kezén talált vágásnyomok is mutatják, véde­ kezni próbált, mielőtt meghalt volna? Nem lehet, hogy Maxine Dávid Scott iránt táplált gyűlölete hasznos cél az életében, ami segít begyó­ gyítani a saját sebeit? Maxine gyűlölete nem mérgesedett el, termé­ keny életet élt, de a gyűlöletét megőrizte Dávid Scott iránt. A leggyakrabban még az ilyen súlyos provokációra sem reagá­ lunk, amikor feldühödünk. Máskor viszont olyan esetekben ütheti fel a fejét a heves, sőt néha erőszakos düh, ami mások szemében enyhe provokációnak tűnik. Ez lehet nézeteltérés, kihívás, sértés, vagy jelentéktelen frusztráció. Néha úgy döntünk, hogy nem fogjuk vissza a haragunkat, és nem érdekelnek a következmények, vagy egy pillanatra el is felejtjük, hogy tetteinknek következményei le­ hetnek. Carol Travis10 pszichológus egy egész könyvet írt a dühről, ami­ ben azt állítja, hogy a düh kiélése - amit más pszichológusok támo­ gatnak - általában ront a helyzeten. A kutatások gondos tanul­ mányozása után arra a következtetésre jut, hogy az elfojtott düh: „Semmiféle meghatározható vagy értelemszerű módon nem teszi depresszióssá az embereket, nem vezet sem fekélyhez, sem magas vérnyomáshoz, nem okoz kényszeres evést, sem szívrohamot. [...] Az elfojtott düh nem valószínű, hogy egészségügyi következmé­ nyekkel jár, amíg úgy érezzük, hogy uraljuk a dühünket kiváltott helyzetet, ha a dühöt a kezelni kívánt sérelem egyik jeleként fogjuk fel, nem pedig olyan érzelemként, ami durcás védelmezésre szorul, másfelől ha el vagyunk kötelezve az életünkben fontos személyek és a munka iránt.”11 Dühünk kimutatásának ára van.12 A dühös tettek és a dühös sza­ vak kárt tehetnek kapcsolatainkban, néha csak időlegesen, de van,

amikor véglegesen, valamint dühös megtorlást válthatnak ki. Dü­ hös tettek és dühös szavak nélkül, a mérges arckifejezésünkkel vagy hangszínünkkel is jelezhetjük a célpontnak, hogy dühösek va­ gyunk. Ha aztán az illető dühösen vagy lekezelően reagál erre, még nehezebb lehet megőrizni az önuralmunkat, és elkerülni az össze­ tűzést. A dühös embereket általában nem kedvelik. A dühös gyer­ mekek elveszítik a többiek jóindulatát,13 a dühös felnőtteket pedig nem találják vonzónak a társas kapcsolatokban.14 Véleményem szerint általában jobban járunk, ha nem a dühünk irányítja a tetteinket, vagy amikor odafigyelünk rá, hogy építően vi­ selkedjünk, úgy, hogy ne támadjunk rá arra a személyre, akire dühö­ sek vagyunk. A dühös személynek fontolóra kéne vennie - azonban gyakran nem így tesz - , hogy a düh kifejezése a legjobb módszer-e a düh forrásának a kezelésére. Míg néha ez lehet a megoldás, sokszor könnyebb lesz orvosolni a problémát, ha csak akkor foglalkozunk a sérelmekkel, amikor már elmúlt a dühünk. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor nem érdekel bennünket, hogy csak rontunk a helyzeten, nem érdekel a dühünk céljával való kapcsolatunk jövője. Heves düh esetén nem biztos, hogy már kezdetben is tudjuk, vagy tudni akarjuk, hogy dühbe jöttünk. Most nem arról beszélek, hogy nem mérlegeljük gondosan az érzelmeinket. Nem arról van szó, hogy képtelenek vagyunk egy lépést hátrálni, és fontolóra venni, hogy kövessük-e a dühünket a cselekedeteinkkel. Inkább arról, hogy nem is jut el a tudatunkig, hogy dühösek vagyunk, pedig dü­ hös szavakat használunk, és dühösen cselekszünk. Nem világos, hogy ez miért és hogyan történik. Talán azért nem tudjuk, hogy dühösek vagyunk, mert akkor elítélnénk önmagun­ kat? Lehet, hogy egyesek kevésbé vannak a tudatában annak, ami­ kor dühösek, mint mások? Ez a fajta tudatlanság gyakrabban fordul elő a dühvei, mint a többi érzelem esetében? Létezik a dühnek egy olyan szintje, amit ha elérünk, tudatára ébredünk az érzelmünknek, vagy ez is egyénenként változó? Nehezebb gondosan mérlegelni az érzelmi állapotunkat, amikor dühösek vagyunk, félünk vagy gyöt­ rődünk? Sajnos ezeknek a kérdéseknek a feltárására eddig még nem végeztek tudományos kutatásokat.

i68

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Dühös érzéseink tudatosulásának vagy gondos mérlegelésének az a legnagyobb előnye, hogy lehetőségünk nyílik a válaszaink irányí­ tására vagy elfojtására, újraértékelhetjük a helyzetet, és olyan cselek­ véstervet dolgozhatunk ki, ami a dühünk forrásának a megszünteté­ sére a leghatékonyabb. Ha nem vagyunk a tudatában annak, amit érzünk, csak cselekszünk a hatására, mindezt nem fogjuk tudni meg­ tenni. Öntudatlanul nem tudjuk egy pillanatra sem megfontolni azt, amit mondani vagy tenni készülünk, és nagyobb valószínűséggel fordulhat elő, hogy olyan dolgokat teszünk vagy mondunk, amelye­ ket később megbánunk. Még ha tudatában vagyunk is a dühünknek, ha képtelenek vagyunk gondosan mérlegelni a dühös érzéseinket, ha nem tudunk egy lépést hátrálni, megállni, hogy végiggondoljuk az eseményeket, nem a mi választásunk lesz az, amit tenni fogunk. Általában nem maradunk sokáig tudatlanok a dühünket illetően. Mások, akik látják vagy hallják, ránk szólhatnak, esetleg mi is kihall­ hatjuk a hangunkból, vagy kitalálhatjuk a gondolkodásunkból és a terveinkből. A tudás még nem garantálja az önuralmat, de felkínál­ ja a lehetőségét. Egyeseknél működhet a tízig számolás régi böl­ csessége, míg másoknak arra lehet szükségük, hogy legalább idő­ legesen kivonják magukat a helyzetből, és hagyják a dühüket lecsil­ lapodni. A dühre van egy sajátos válasz, ami gondot okozhat az intim kap­ csolatokban. Kollégám, John Gottman a boldog és boldogtalan há­ zasságok tanulmányozásakor fedezte fel azt a jelenséget, amit fala­ zásnak nevezett el.15 A férfiaknál gyakrabban jelentkezik, mint a nőknél. A falazás rideg visszavonulás az interakcióból, aminek során a falazó - mintha csak kőfallal venné körül magát, amelyről visszapattannak a dühödt kirohanások - nem reagál a partnere ér­ zelmeire. A falazás tipikusan a dühre vagy a másik panaszaira adott válasz, egyfajta időhúzás, melynek során a falazó azért vonul vissza, mert úgy érzi, hogy képtelen megbirkózni a saját vagy a házastársa érzéseivel. A kapcsolatra kevésbé lenne káros hatással, ha a falazás helyett nyugtázná, hogy hallotta a házastársa panaszát, felismerte a dühét, és kérné, hogy később beszéljék meg, amikor felkészült, és jobban képes uralkodni önmagát.

Richard Lazarus érzelemkutató szakember egy nagyon bonyolult módszert javasolt a düh féken tartására. Azért bonyolult, mert nem pusztán a düh irányítása a cél, hanem a hatástalanítása is. „Ha a há­ zastársunk vagy a partnerünk a tetteivel vagy a szavaival megbántott bennünket, ahelyett hogy visszavágnánk sértett önbecsülésünk helyreállítása végett, felismerhetjük, hogy mivel nagy nyomás alatt volt a partnerünk, nem lehet őt hibáztatni a szavai/tettei miatt. El­ vesztette az önuralmát, de alapvetően nem rossz szándék vezette. A másik szándékainak az újraértékelése lehetővé teszi számunkra, hogy átérezzük a szeretett személy helyzetét, és megbocsássuk a kirohanását.”16 Ám Lazarus is elismeri, hogy ezt könnyebb leírni, mint megtenni. Őszentsége a dalai láma17 ugyanezt a megközelítést írja le, amelyben különbséget teszünk a támadó cselekedet és az elkövető­ je között. Megkíséreljük megérteni, hogy miért viselkedett sértően az illető, megpróbálunk együtt érezni vele, és arra összpontosítunk, hogy mi lehetett az, ami feldühítette. Ez nem jelenti azt, hogy nem mondjuk meg az illetőnek: bántónak találjuk, és nem tetszik a visel­ kedése. De a dühünket a tettre, és nem a személyre irányítjuk. Ha képesek vagyunk elfogadni és alkalmazni ezt az eljárást, akkor nem bántani akarjuk az illetőt, hanem segíteni neki, hogy ne viselkedjen így. Vannak olyanok is, akik nem akarják, hogy segítsenek nekik. Egy zsarnok például dominanciára törekedhet, egy kegyetlen sze­ mély élvezheti, hogy kárt okoz. Az ilyen embereket csak a szemé­ lyükre, és nem a tetteikre irányított düh állíthatja meg. Amit Lazarus és a dalai láma javasol, csak olyankor lehetséges, amikor a másik személy nem szándékosan, direkt rosszindulatú. De még ha a nem rosszindulatú dühvei van is dolgunk, saját érzelmi állapotunk is hatással van arra, hogy miként tudunk válaszolni a dühre. Olyankor könnyebb a cselekedetre haragudni, és nem a cselekvő személyre, amikor nem intenzív a dühünk, hanem lassan fokozódik, és teljesen a tudatában vagyunk annak, hogy mérgesek vagyunk. Csak egy pillanatra kell megállni, a heves, hirtelen, izzó düh azonban nem mindig ad erre lehetőséget. Az ellenállás állapotá­ ban különösen nehéz a tetteink irányítása, amikor nem áll rendelke­

171

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

zésünkre a dühünkkel nem összeférő információ. Nem mindig le­ hetséges így kezelni a dühöt, de gyakorlással elérhető, hogy leg­ alább az esetek egy részében esélyessé váljon. Pár hónappal ezelőtt egy értekezleten a fent leírtaknak megfele­ lő konstruktív düh szemtanúja lehettem. Öten terveztünk egy kuta­ tási projektet. John ellenezte a terveinket, azt mondta, hogy naivak vagyunk, a kereket akarjuk újra feltalálni, amivel burkoltan arra cél­ zott, hogy nem vagyunk jó tudósok. Ralph válaszolt. A válaszában nyugtázta a hallottakat, és folytatódott a megbeszélés. John ismét közbevágott, és ezúttal nagyobb nyomatékkai ismételte meg a ko­ rábban elmondottakat, mintha nem is hallotta volna Ralph válaszát. Megpróbáltuk folytatni, anélkül hogy közvetlenül válaszoltunk vol­ na neki, John azonban nem hagyta. Ralph ekkor közbelépett, el­ mondta Johnnak, hogy hallottuk, amit mondott, hogy nem értünk egyet vele, és hogy többet nem zavarhatja meg a megbeszélést. Ha csöndben marad, vagy ha segíteni szeretne, akkor maradhat, de ha képtelen rá, akkor az lesz a legjobb, ha távozik. Figyelmesen hall­ gattam Ralph mondatait, és közben az arcát figyeltem. Láttam és hallottam a határozottságát, az erejét és az elszántságát, de a türel­ metlenségnek, a dühnek talán csak a legapróbb nyomát vettem észre. Nem támadott Johnra, nem említette, hogy John fegyelmezet­ lenné vált, ami igaz volt. Mivel nem támadt Johnra, John nem érezte úgy, hogy védekeznie kéne, és pár perc múlva elhagyta a helyisé­ get, későbbi viselkedéséből ítélve minden neheztelés nélkül. Ké­ sőbb, amikor megkérdeztem, Ralph elmondta, hogy enyhén boszszús volt. Azt mondta, hogy nem tervezte el, amit mondott, csak így jött ki. Ralph szakterülete a dühkezelés oktatása gyermekek részére. Mindenki nehezebben tud uralkodni a dühén, amikor ingerlé­ keny hangulatban van. Amikor ingerlékenyek vagyunk, olyan dol­ gok is feldühítenek, amik különben egyáltalán nem érdekelnének. Keressük az alkalmat rá, hogy dühösek lehessünk. Ingerlékeny hangulatban az olyan dolgok, amik normális esetben csak bosszan­ tanának, teljesen feldühítenek bennünket, míg azok, amik normális esetben feldühítenének, az őrületbe kergetnek. Az ingerlékeny hangulatban átélt düh tovább tart, és nehezebben kezelhető. Senki

sem tudja, hogyan lehet „kimászni” egy hangulatból, néha segíthet, ha olyasmit csinálunk, amit nagyon szeretünk csinálni, de ez sem jön be mindig. Azt tanácsolom, hogy ha ingerlékeny a hangulatod, és a tudatában vagy ingerlékenységednek, kerüld az embereket. Gyakran csak olyankor válik egyértelművé az ingerlékeny hangu­ lat, amikor már túl vagyunk az első dühös kirobbanáson, és csak utólag jövünk rá, hogy azért történt meg az eset, mert ingerlékeny hangulatban voltunk. Mivel a fejezetben ekkora hangsúlyt helyezek a düh kezelésé­ nek fontosságára, úgy tűnhet, hogy a düh nem hasznos vagy alkal­ mazható érzelem. Esetleg valaki úgy véli, a vadászó-gyűjtögető őse­ ink jól tudták alkalmazni a dühöt, nekünk azonban már nem hasz­ nos. Az ilyesféle gondolkodás figyelmen kívül hagyja a düh számos hasznos szerepét. A düh motiválhat arra, hogy abbahagyjuk vagy megváltoztassuk azt, ami eredetileg kiváltotta. Az igazságtalansá­ gon érzett düh arra sarkall, hogy változást érjünk el. Annak semmi haszna, ha egyszerűen csak magunkba szívjuk a másik dühét, vagy ha egyáltalán nem reagálunk rá. Tudatnunk kell a sértést okozó féllel, hogy megbántott az, amit tett, ha azt akarjuk, hogy az illető fejezze be a sértő magatartást. Hadd magyarázzam meg egy példán keresztül. Matthew és a bátyja, Martin különböző területeken tehetséges, és különféle dolgokban jártasak. Mindketten úgy érzik, hogy megragadtak a jelenlegi állásukban. Találkoznak Sammel, akinek rengeteg üzleti kapcsolata van, és mindkettőjüknek segíthetne jobb állást találni. A találkozó során Matthew uralja a be­ szélgetést, félbeszakítja a bátyját, és nem adja meg Martinnak a be­ szélgetésben rejlő lehetőségekből az őt megillető részt. Martint ez frusztrálja, és dühössé válik. így szól: „Hé, elhappolod az összes időt Sammel, nekem is adj esélyt!” Ha az arcán látható és a hangjában hallható dühvei mondja, valószínűleg nem tesz jó benyomást Samre. Igaz ugyan, hogy megállíthatja Matthew-t, de ennek ára is lehet, mert az „elhappolni” szó sértőn hangozhat. Matthew rosszindulatú meg­ jegyzéssel vághat vissza, és mindketten elveszíthetik Sam segítségét. Ha Martin tudatára ébred a dühének, mielőtt beszédre nyitná a száját, ha felismeri, hogy bár Matthew viselkedése nem fair, végül

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

is nem az a célja, hogy bántsa őt, másképp is cselekedhet. Azt is mondhatja Samnek, hogy: „Már sokat hallottál Matthew gondjairól, de szeretném, ha én is beszélhetnék a helyzetemről, mielőtt men­ ned kell.” Később elmondhatja Matthew-nak, hogy tudja, milyen fontos volt számára a találkozó, de úgy látta, hogy Matthew szinte az egész időt a saját ügyére fordította, megfeledkezve róla, hogy neki, Martinnak is szüksége volt az időre. Ha Martin ezt könnyedén, hu­ morosan adja elő, az öccse jó eséllyel tanulhat belőle. Ha Matthew tipikusan nem figyelmetlen, és nem igazságtalan, lehet, hogy Martin nem is említi meg később. Ha Matthew-ra jellemző a figyelmet­ lenség és az igazságtalanság, akkor Martin nyilván mindenképpen rá akar mutatni, hogy milyen igazságtalan volt Matthew. Ha Martin mérgesen mondja, lehet, hogy Matthew fontolóra veszi a probléma komolyságát, de az is lehet, hogy dühös védekezésbe kezd, és nem történik előrelépés. A dühünk üzenetéből részben azt kell leszűrnünk, hogy: „Mitől lettem dühös?” Lehet, hogy nem mindig nyilvánvaló, lehet, hogy nem az dühít fel minket, amire gondoltunk. Mindnyájan átéltük már, hogy „a kutyába rúgtunk”, vagyis a frusztráció miatt nem azon vezettük le dühünket, aki valójában megbántott bennünket. Hason­ ló helyettesített harag következhet be akkor is, amikor egy másik személy bosszantott fel bennünket, de nem tudjuk felé kifejezni a haragunkat, ezért olyasvalakin töltjük ki, aki felé biztonságosab­ ban irányíthatjuk. A düh közli velünk, hogy valaminek meg kell változnia. Ha a leg­ hatékonyabban akarjuk véghezvinni a változást, ismernünk kell a dü­ hünk forrását. A tetteink akadályoztatása okozta, netán az épségünk forgott veszélyben, vagy az önbecsülésünk szenvedett csorbát, eset­ leg visszautasítottak, vagy egy igazságtalan tett váltotta ki, vagy a má­ sik dühe? Helyesen észleltük az eseményeket, vagy esetleg ingerlé­ keny hangulatban voltunk? Egyáltalán tehetünk valamit, hogy csök­ kentsük vagy kiküszöböljük a sérelmet, és a dühünk szóbeli vagy tettekkel való kifejezése segít-e a düh okának a megszüntetésében? Bár a düh és a félelem gyakran van jelen egyazon helyzetben, ugyanarra a fenyegetettségre adott válaszként, a düh segíthet a féle­

lem leküzdésében, és energiát adhat a fenyegetés leküzdéséhez szükséges tettek végrehajtásához. A dühöt a depresszió alternatívá­ jaként is számon tartották már, amennyiben az elszenvedett prob­ lémákért másokat okol az alany, nem pedig önmagát, de ez egyál­ talán nem biztos, hogy így van, mert a düh a depresszióval egy idő­ ben is felléphet.18 A düh másokat is tájékoztat a gondokról. A többi érzelemhez hasonlóan a dühnek is erőteljes a jelzése az arcon és a hangban. Ha egy másik személy a dühünk forrása, dühös arckifejezésünkből tud­ hatja, hogy akármit is tesz, kifogásolható. Hasznos lehet számunkra, ha ezt mások is tudják. Természetesen nem mindig, de a természet nem adott kapcsolót, aminek a segítségével kiiktathatnánk az érzel­ meinket olyankor, amikor nem szeretnénk bajlódni velük. Ahogy egyesek élvezhetik a szomorúságot, mások a dühöt élve­ zik.19 Meg is találják hozzá a jó érvet: az ellenséges szóváltások és a szóbeli támadások izgalmasak, és elégedettséget váltanak ki. Egyesek még az ökölharcot is kedvelik. Egy élénk, dühös perpatvart követően az intimitást is létre lehet hozni, vagy helyre lehet állítani. Vannak olyan házaspárok, akik úgy látják, hogy egy-egy dühös vita vagy erőszakos csetepaté után izgalmasabb és szenvedélyesebb a szexuális életük. Ennek az ellentéte is igaz: vannak, akiknél a dü­ hös élmények olyan rossz tapasztalatot jelentenek, hogy bármit megtesznek, csak hogy elkerüljék a vitákat. Ahogy minden érzelemhez tartozik egy hangulat, amit átitat az adott érzelem, és minden érzelemnek megvan a maga lelki beteg­ sége, ugyanígy minden érzelemnek megvan a maga személyiségvonása, amelyben az adott érzelem központi szerepet játszik. A düh esetében ez a személyiségvonás az ellenségesség. Az ellenségeske­ déssel kapcsolatos kutatásom a rosszindulatú hozzáállás jeleire és egészségügyi következményeire összpontosított. Az első tanulmányban20 azt próbáltuk meghatározni a kollégáim­ mal, hogy van-e jele az arckifejezésben annak, hogy valaki A típusú vagy B típusú személyiség. A megkülönböztetés, ami manapság már nem olyan népszerű, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor a kuta­ tást végeztük, azt hivatott megállapítani, hogy az agresszív, ellensé­

172

i73

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ges, türelmetlen jellemvonásoknak tulajdoníthatóan kiknél volt nagyobb a kockázata a szívkoszorúér-megbetegedésnek (ők voltak az A típus). Velük ellentétben a B típusú emberek lazábbak. Az újabb kutatások szerint az ellenségesség a legfontosabb rizikófak­ tor. Az ellenséges emberek nagyobb valószínűséggel mutatnak na­ gyobb mennyiségű dühöt, és a tanulmányunkban éppen ezt szeret­ tük volna ellenőrizni. Megvizsgáltuk az arckifejezéseit egy nagyvállalkozás középveze­ tőinek, akiket a szakemberek már besoroltak az A vagy B személyi­ ségtípusba. Mindnyájan egy enyhe kihívást jelentő interjún vettek részt, amelynek során a kérdező kissé felbosszantotta az interjúalanyokat. A szakemberek azt a technikát alkalmazták, amit Wally Friesen kollégámmal fejlesztettünk ki az arcmozgások mérésére Arcmozgás Kódoló Rendszer (FACS). Amint már az 1. fejezetben is elmagyaráztam, ez a módszer nem közvetlenül az érzelmeket méri, hanem tárgyilagosan pontozza az összes arcizommozgást. A szak­ emberek, akik a FACS-pontozást elvégezték, nem tudták, hogy ki tar­ tozott az A, és ki a B típusba. Lassítva és ismételve visszanézték az in­ terjúról készült videofelvételt, hogy azonosítani tudják az arcizommozgásokat. Az eredmények elemzésekor azt találtuk, hogy egy bizonyos arckifejezés - egy részleges dühkifejezés, az ún. metsző pillantás (175. oldalon látható), amelyben a szemöldök leereszke­ dik, a felső szemhéj pedig felemelkedik —gyakrabban fordult elő az A típusú embereknél, mint a B típusúaknál. Valószínűleg azért csak a metsző pillantást mutatták az A-k, és nem a düh teljes arckifejezését, mert megpróbálták eltüntetni a dü­ hük jelét. Az üzleti vezetők kifinomultak, és tudják, hogy meg kell próbálniuk nem kimutatni a dühüket. Egy másik lehetőség az, hogy csak bosszúsak voltak, és mivel nem volt heves a dühük, nem is je­ lent meg az egész arcon. A kutatás legfőbb korlátját - nem tudtuk, mi ment végbe a szí­ vükben, miközben a metsző pillantást mutatták az arcukon - a kö­ vetkező kutatásunkban már sikerült kiküszöbölni. Volt tanítványom­ mal, Erika Rosenberggel súlyos szívkoszorúér-megbetegedéssel diagnosztizált betegeket vizsgáltunk meg. Ischaemiás epizódokra

DÜH

I 7S

hajlamos betegek voltak, akiknek a szíve az ilyen helyi vértelenséget eredményező epizódok során egy ideig nem jut oxigénhez. Amikor ez bekövetkezik, a legtöbben szívtáji szorító fájdalmat érez­ nek, ami figyelmezteti őket, hogy hagyják abba, amit éppen csinál­ nak, különben szívrohamot kaphatnak. Azoknak a betegeknek, aki­ ket mi tanulmányoztunk, tünetmentes ischaemiájuk volt, náluk nem jelentkezett a figyelmeztető fájdalom, amikor a szívük nem jutott megfelelő mennyiségű oxigénhez. Az együttműködő vizsgálat21 során James Blumenthal kutatócso­ portjával a Duke Egyetemen a betegeket filmre vettük egy enyhe kihívást jelentő interjú közben. Ezúttal módunk volt az ischaemia fo­ lyamatos mérésére, ugyanis a mellkasukra erősített képalkotó szer­ kezet segítségével beszéd közben láthattuk a szívüket. Két percen át filmeztük az arckifejezéseiket, miközben a dühkezeléssel kapcso­ latos kérdéseinkre válaszoltak. Azok a betegek, akiknél ischaemiás epizód lépett fel, sokkal gyakrabban mutattak dühös vagy részlegesen dühös arckifejezést, mint azok a betegek, akiknél nem lépett fel ischaemiás epizód. A düh kimutatása az arcon, miközben múltbéli frusztrációról be­ széltek, arra utal, hogy nemcsak beszéltek a dühről, hanem át is élték. És, mint más kutatásokból már tudjuk, a düh felgyorsítja a szívverést, és megemeli a vérnyomást. Olyan, mintha felszalad­ nánk a lépcsőn: szívkoszorúér-megbetegedésben szenvedőknek nem ajánlott. Nem is lett mindenki dühös. Azok, akik nem lettek dühösek, sokkal kisebb valószínűséggel lettek ischaemiások.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Mielőtt kifejteném, hogy szerintem miért kaptunk ilyen eredmé­ nyeket, hadd szögezzem le: a vizsgálat nem mutatta ki, hogy a düh szívbetegséget okoz. Más kutatás22 kimutatta, hogy vagy az ellensé­ gesség személyiségvonása, vagy a düh azért érzelem (és nem biz­ tos, hogy a kettő közül melyik) a szívbetegség egyik rizikófaktora, de mi nem ezt kutattuk. A kutatásaink során felfedeztük, hogy azoknál a betegeknél, akiknél már jelen van a szívbetegség, a düh fokozza az ischaemiás epizódok esélyét, ami viszont a szívroham előfordulásának az esélyét növeli. Most pedig gondoljuk végig, hogy miért lettek ezek az emberek dühösek, amikor múltbéli dühös tapasztalatokról beszéltek, és miért növelte ez náluk a szívroham veszélyét. Mindannyian beszélünk olyan érzelmekről, amiket nem érzünk az adott pillanatban. Elmesélünk valakinek egy szomorú eseményt, elmondjuk, mi bőszített fel bennünket, mitől féltünk stb. Néha egy múltbéli érzelmi esemény elmesélésekor újra feltámad bennünk az akkor érzett érzelem. Véleményem szerint ez történhetett azokkal a betegekkel is, akik ischaemiásak lettek. Képtelenek voltak úgy be­ számolni a dühös élményeikről, hogy újra dühbe ne gurultak volna, újra átélték a dühöt. Sajnálatos módon a szívkoszorúér-megbete­ gedésben szenvedőknél ez veszélyes. Vajon miért csak egyeseknél következett ez be, és másoknál nem? Miért van az, hogy egyesek újra megélik a múltbéli dühös élményeiket, míg mások nem? Fel­ tehetően az ellenséges személyiségtípusúak könnyen, a legkisebb provokációra is dühösek lesznek. Az ellenséges személyiségtípus­ nak a jegye és a megnyilvánulása is az, hogy a dühös emlékek fel­ idézésekor újraindulnak a dühös érzések. Az ellenséges embereket figyelmen kívül hagyva, bármelyikünk­ kel megeshet, hogy egy múltbéli érzelmi élmény újraélésekor ismét megtapasztaljuk azokat az érzéseket, amiket csak el akartunk me­ sélni. Gyanítom, hogy ez olyankor fordul elő, amikor befejezetlenül ért véget az esemény. Vegyük például a feleséget, aki mérges lesz a férjére, mert megint későn ért haza vacsorára, és nem szólt neki előre. Ha a vita úgy ér véget, hogy a feleség elégedetlen, úgy érzi, nem oldották meg a sérelmét (a férj nem kért bocsánatot, nem ma­

gyarázta meg, hogy miért nem telefonált, vagy nem ígérte meg, hogy máskor nem tesz ilyet), valószínűleg később újra fogja élni ezt az élményt. Esetleg újra felhozza a témát, amikor már úgy érzi, hogy képes szenvedélymentesen beszélni róla, mégis azt tapasztalja, hogy hatalmába keríti a düh. Ez olyankor is előfordulhat, amikor ugyan megoldódott egy bizonyos helyzet, de más megoldatlan dü­ hös epizódok húzódnak a háttérben, ami a neheztelés egész tár­ házát kínálja, ami bármikor hozzáférhető. Nem akarom azt sugallni, hogy lehetetlen úgy elmesélni egy múltbéli dühös eseményt, hogy ne legyünk újra mérgesek. Ez ugyanis lehetséges, ha nincs hátramaradt düh, és ha a szóban forgó probléma megoldódott. Az is lehetséges, hogy a múltbéli érzelmi eseményről beszélve a düh kifejezését részben felhasználjuk, hogy ezzel is érzékeltessük a múltbéli érzéseinket. Például elmesélhetem a feleségemnek, hogy aznap korábban milyen frusztrált és dühös voltam, amikor az adóhatósággal volt dolgom, és az egyik hang­ postafiókból a másikhoz kapcsoltak. Tegyük föl, hogy a dühömet kifejeztem annak a hivatalnoknak, akivel végül sikerült beszélnem, és kielégítően bocsánatot kért tőlem. Beszéd közben talán kimuta­ tom a düh egy elemét az arcomon - ezt nevezem hivatkozási arc­ kifejezésnek,23 A hivatkozási arckifejezés olyan érzelemre utal, amit az adott pil­ lanatban nem érez az ember, olyan, mint amikor kimondjuk a düh szót, csak ebben az esetben az arcunkkal „mondjuk ki”. Az arckife­ jezést kissé át kell alakítani, nehogy összezavarja a minket hallgató illetőt, és azt higgye, hogy valóban mérgesek vagyunk. Ezt tipiku­ san úgy tesszük, hogy az arckifejezésnek csak egy részét mutatjuk be, és azt is csak nagyon röviden. A düh hivatkozási arckifejezés­ ében például lehet, hogy csak a felemelt felső szemhéj, vagy csak az összeszorított ajak, vagy csak a leereszkedő szemöldök vesz részt. Ha ezekből egyszerre több elem jelenik meg, nemcsak a ki­ fejezést néző személy zavarodhat össze, de akár vissza is állíthatja a düh érzését. Ahogy azt az előző fejezetből már megtudhattad: ha egy érzelem kiül az arcodra és azt követi a megfelelő arcizommozgás, az általában elindítja magát az érzelmet is.

i 78

179

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Erőszak

Akkor is több típust különböztethetünk meg, amikor kizárólag a fizikai erőszakra koncentrálunk, és ezeknek is csak egy része le­ het érzelmi zavar jele. A társadalom bizonyos erőszakos tetteket tár­ sadalmilag hasznosnak ítél meg. A pacifistákon kívül mindenki úgy véli, hogy bizonyos esetekben indokolt a háború. Amikor egy rend­ őrségi mesterlövész megöl egy embert, aki gyermekeket ejtett túszul, és veszélyezteti az életüket, kevesen elleneznék az erőszak alkalmazását, különösen ha a túszejtő már megölt egy vagy két gye­ reket. És nem csak a rendőrség gyilkolhat elfogadható módon. A legtöbben elfogadják, hogy az erőszak indokolt, ha szükséges a családtagok, sőt az idegenek életének a megmentéséhez. Az olyan erőszak, amit nem a még annál is erőszakosabb tettek megakadá­ lyozására használnak, hanem bosszúból vagy megtorlásból, ért­ hető, de kevésbé elfogadott. Jó barátommal és kollégámmal, az evolúciós filozófus Helena Croninnal24 ezekről a dolgokról beszélgettünk, és Helena rámutatott, hogy minden kultúrában, a történelem minden általunk ismert idő­ szakában indokoltnak tartották az erőszak bizonyos formáit. A hűt­ lenség, a hűtlenség gyanúja és a szexuális partner általi konkrét visszautasítottság a gyilkosságok leggyakoribb oka, és a férfiak sok­ kal gyakrabban gyilkolják meg a nőket, mint a nők a férfiakat. Cronin más evolúciós gondolkodókkal egyetemben ezt a férfi szinte elkerül­ hetetlen bizonytalanságának tudja be, arra vonatkozóan, hogy való­ ban ő az utódok apja, vagy sem. Ezzel a nézőponttal konzisztens mó­ don az emberölésekre vonatkozó egyik legnagyobb tanulmány azt tárta fel, hogy a megoldott gyilkossági esetekben hat esetből egy tör­ tént a házasságon belül, és az áldozatok háromnegyede nő volt. Meglepetésemre a házasságon belüli gyilkosság ugyanolyan való­ színűséggel fordult elő a törvényes házasságok összes stádiumában, tekintet nélkül a szociális és gazdasági háttérre.23 A főnök általi igazságtalan bánásmódot megtorló gyilkosságokat szintén zömében férfiak követik el, mivel a férfiaknál sokkal fonto­ sabb a státushierarchia, mint a nőknél. Mielőtt túl messze kerülnénk az itt tárgyalni kívánt témától - ami az érzelmi zavar következtében fellépő erőszak - , hadd mondjam el, hogy az evolúciós gondolko­

Ahogy minden érzelemhez kapcsolódik egy hangulat, amit átjár az adott érzelem, minden érzelemhez tartozik egy kapcsolódó pszicho­ patológiai állapot is, amiben az adott érzelem fontos szerepet játszik. Ezt az érzelmi zavar kifejezés is felismeri. A szomorúság és a gyötre­ lem érzelmi zavara a depresszió. A depresszióban az érzelem elönti az embert, a depressziós ember képtelen szabályozni a szomorúsá­ gát és a gyötrődését, ami az élete egyéb területeire is behatol, vagy megzavarja az élete többi részét is. Az a zavar, amiben annyira irányíthatatlan a düh, hogy az már az illető életére is kihatással van, azokban jelenik meg, akik az erőszak bizonyos formáit mutatják. Nincs teljes egyetértés abban, hogy mi számít erőszaknak. Egyes tudósok a szóbeli támadásokat, a sértéseket és a másik nevetséges­ sé tételét is az erőszak megnyilvánulásainak tekintik, ezért az ő ku­ tatásaikban nem különülnek el a kizárólag verbális erőszakot elkö­ vetők a fizikai támadásokat kezdeményezőktől. Hasonlóképpen vannak olyan agresszív magatartásformák is, amikben nem szere­ pel fizikai erőszak, például amikor valaki túlságosan tolakodó vagy domináns. Sok kutató nem választja el az agresszivitást a fizikai erő­ szaktól, sőt néha a verbális erőszaktól sem. Akadnak olyanok, akik az erőszak során tárgyakban tesznek kárt, például székeket, poha­ rakat stb. törnek szét. Nem tudjuk, hogy ezeket is ugyanazok a ki­ váltó okok idézik-e elő, például ugyanaz a fajta neveltetés vagy ugyanaz az agytevékenység közvetíti-e. Ha ez így lenne, azt vár­ nánk, hogy a szóban durva emberek agresszívek és fizikailag erő­ szakosak, és ez valóban előfordulhat, ám olyanok is vannak, akik az erőszaknak csak az egyik formáját mutatják, a többit soha. Ebből az következik, hogy az erőszak tanulmányozásakor célszerű külön vizsgálni azokat, akik kizárólag verbálisán durvák, azokat, akik csak fokozottan agresszív magatartást tanúsítanak, de nem durvák (tapasztalatom szerint ezeket nem mindig egyszerű megkülönböz­ tetni egymástól), és azokat, akik fizikai erőszakot mutatnak. Csak így állapítható meg, hogy ugyanaz-e az okozójuk, és hogy az egyik lépésnek tekinthető-e a másik felé.

181

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

dás segíthet megérteni, miért fordulnak elő az erőszak egyes for­ mái, hogy kik az elkövetői ezeknek az erőszakos tetteknek, és hogy a közösség miért tarthatja őket elfogadhatónak. Az erőszak ilyen formái sajnálatosak, lehet, hogy még a törvény is bünteti, de az az erőszak, aminek az evolúciónk során alkalmazkodó szerepe volt, valószínűleg nem érzelmi zavar következménye. Az erőszakos tettek közötti egyik legnagyobb különbség, hogy előre megfontolt vagy indulatból elkövetett tettről van-e szó. Mind­ kettő lehet normális, sőt még társadalmilag elfogadott is. Gondol­ junk csak egy fogva tartott személyre, aki tudja, hogy a fogvatar­ tója már megölte a fogvatartottak egyikét, és az illető gondosan eltervezett támadást indít a potenciális gyilkosa ellen. Ilyen eset­ ben előre megfontolt erőszakról beszélünk, ami társadalmilag elfo­ gadott. Az indulatból elkövetett erőszak elfogadhatósága kevésbé nyilvánvaló, de ennek is megvan a helye. Amikor Eve lányom tipe­ gő korban volt, gyakran kiszaladt az utcára, fittyet hányva a felé kö­ zeledő járművekre. Többször is figyelmeztettem, de Eve játéknak fogta fel a helyzetet, amivel könnyen felbosszanthatta az apját. Egyik nap csak a gyors reakciómnak köszönhetően sikerült egy autó elől elrántanom. Ösztönösen, gondolkodás nélkül megütöt­ tem, és rákiabáltam, hogy soha többé ne csináljon ilyet. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megütöttem. Míg egyesek rosszallhatják erőszakos tettemet, Eve soha többé nem szaladt ki az útra. A szülők 90 százaléka számolt be arról, hogy testi fenyítést használt a tipegő korú gyermekénél.26 Bemutattam az előre megfontolt szándékú és az indulatból el­ követett erőszakos tettek egy-egy példáját, de abnormális példa is akad mind a kettőre. A gyilkosok, a nemi erőszakot elkövetők, a kínzók is gondosan eltervezik a tetteiket, kiválasztják az áldozatu­ kat, és hogy miként, hogyan követik el az erőszakos cselekményt. Vannak, akik indulatból verik a házastársukat, minden figyelmez­ tetés és előzetes tervezés nélkül. A személyiségre vonatkozó27 és az agytevékenységre vonatkozó28 kutatások is kimutattak különbsé­ geket a felindultságból elkövetett és az előre eltervezett erőszak kö­ zött. Egyértelmű, hogy mind a kettőt figyelembe kell venni, bár szá­

mos kutatás ezt elmulasztotta. Noha fontos az erőszak előre elterve­ zett, vagy indulatból elkövetett voltának a figyelembevétele, ahhoz ez nem elegendő, hogy elkülönítsük az abnormális erőszaktól. Fontos tényező, hogy az ilyen erőszak társadalomellenes is a társadalom rosszallja - , de nem mindig jár mentális zavarral. Egye­ sek azt javasolták, hogy a kamaszkorban csoportban elkövetett társadalomellenes erőszakot mentális rendellenességnek tekintsék, és e mellett szól, hogy az ilyen magatartást tanúsítók közül felnőtt­ korban sokan felhagynak az erőszakkal.29 Ha valaki nehezen tud beilleszkedni a társadalomba, az önmagában még nem az elmebetegség jele, akkor sem, ha ez felnőttkorban történik. Az instru­ mentális erőszak, például a pénzszerzés céljából elkövetett erő­ szak, jóllehet törvényellenes, nem az antiszociális személyiségzavar része, ha az elkövető az ilyen magatartást támogató, sőt elváró szubkultúra tagja. A társadalomellenes erőszak szükséges, de ön­ magában még nem elegendő az érzelmi zavar eredményekép­ pen jelentkező erőszak meghatározásához. Hozzátenném még azt a nem mindig könnyen meghatározható követelményt, hogy az erőszaknak nincs társadalmi támogatottsága (a csoportban elköve­ tett erőszak kivételével), és vagy aránytalan provokációhoz köt­ hető, vagy minden provokáció nélküli. Az érzelmi zavarból erdő antiszociális erőszak lehet krónikus, vagy egy különálló, egyszeri incidens az életben. Az erőszak elköve­ tője a tette után érezhet megbánást, de az is lehet, hogy nem érez. Az erőszak elkövetője hidegvérrel is véghezviheti a tettét, és tomboló dühében is. Az erőszak célpontja előre, gondosan kiválasztott is lehet, de a találomra kiválasztott sem ritka. Az erőszak része lehet is, meg nem is a kínzás. A kutatásoknak mindezeket a tényezőket fi­ gyelembe kellene vennie, meg kéne néznie, hogy léteznek-e egyéb kockázati tényezők és különböző indokok az antiszociális erőszak megannyi formájánál. Sajnos eddig nem így végezték a kutatásokat, ahogy az a pszichiátriai diagnosztikai kritériumok kézikönyvéből, a DSM-IV-bői is kiderül, amely az időszakos robbanékonyság zava­ rát többek között így határozza meg: „Számos különálló epizód, me­ lyek során az alanynak nem sikerül ellenállnia az agresszív impulzu­

i8 o

182

183

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

soknak, ami súlyos támadó magatartáshoz vagy tárgyak tönkretéte­ léhez vezet; a robbanékonyság foka az epizódok során nagy arány­ talanságot mutat az eseményt megelőző pszichoszociális stresszel. [...] Az alany az agresszív epizódokat »jelenet«-ként vagy »roham«ként” is leírhatja, melynek során robbanékony magatartását feszült­ ségérzet vagy izgalmi állapot előzi meg, amit a megkönnyebbültség érzése követ.”30 Míg ez egy dicséretes leírása az erőszak egyik fajtájá­ nak - krónikus, súlyos, a provokációval aránytalan - , hibának tartom a személyek elleni erőszak és a tárgyrombolás összekapcsolását, ha nincs rá bizonyítékunk, hogy mindkettőnek ugyanaz az oka. Ezt pe­ dig nem tudjuk megállapítani, ha egy kalap alá vesszük a kettőt. Míg az erőszakkutatás tipikusan nem állított fel olyan kifinomult megkülönböztetéseket, mint amilyeneket én itt javasoltam, a bizo­ nyítékok az erőszak összetett okaira utalnak. Korai életszakaszban elszenvedett környezeti stressz, rossz neveltetés, fejsérülés és geneti­ kai tényezők is szerepet játszhatnak az erőszak megannyi típusá­ ban.31 Még túl korai megmondani, hogy az erőszak melyik típusában melyik játszik szerepet. Valószínű, hogy még a gondosan elkülönített erőszakfajtáknál is több okot fognak találni. Például ha kizárólag a krónikus, antiszociális testi erőszakot tanulmányoznánk, ami nem jár kínzással, és csak egyszeri brutális tett, amit egyetlen feldühödött elkövető követ el kevés provokáció hatására, indulatból, egy kivá­ lasztott célpont ellen, későbbi megbánással, nos, nem valószínű, hogy csak egyetlen okot találnánk az erőszakra.

többre van szükség. Ha ott lettél volna, ha rád irányul a düh, akkor féltél vagy dühös lettél volna, de a fényképek nézegetése nem ele­ gendő. Hasonlóképpen ha egy szomorú, gyötrődő ember fény­ képét látjuk, együtt érzünk vele akkor is, ha nem ismerjük az érzel­ mei okát, viszont ha dühöt látunk, ismernünk kell a düh forrását ahhoz, hogy együtt érezhessünk a dühös emberrel.32 íme két módszer, melyek segíthetnek a düh átélésében. Az egyik az emlékek felhasználása, a másik a düh arckifejezésének a magunkra öltése. Próbálj meg visszaemlékezni egy olyan eseményre, amikor olyan dühös voltál, hogy majdnem megütöttél valakit (vagy meg is ütötted). Ha ilyen sosem fordult elő, próbálj emlékezni egy olyan eseményre, amikor olyan mérges voltál, hogy sokkal hangosabb lett a hangod, és olyat mondtál, amit később megbántál. Mivel rit­ kán fordul elő, hogy a dühöt önmagában tapasztaljuk meg, lehet, hogy féltél (attól, hogy te, vagy a másik személy elveszíti a fejét), vagy undorodtál (önmagadtól vagy a másik személytől, amiért el­ vesztette a fejét). Lehet, hogy pozitív érzés kísérte a dühöt, mint pél­ dául a győzelem érzése. Most próbálj azokra a pillanatokra kon­ centrálni, amikor csak a dühöt érezted, és próbáld meg újra átélni az érzést. Segíthet, ha magad elé képzeled az emlékeid színhelyét. Amikor elkezdődnek az érzések, hagyd, hogy olyan erősre nője­ nek, amennyire csak lehetséges. Körülbelül fél perc elteltével lazulj el, és gondold végig, hogy mit ereztél. Érdemes megpróbálni a következő mozdulatok elvégzését, mert ez segíthet arra összpontosítani, hogy az arcban milyen érzéssel jár a düh. Továbbá ha az emlék nem hozott dühös érzéseket, az is se­ gíthet, ha dühös arcot vágunk.

A düh felismerése önmagunkban Most pedig figyeljük meg, hogy milyen érzést kelt a düh belülről. Érezz dühöt, hogy összehasonlíthasd az érzéseidet a dühös érzetek­ kel kapcsolatos felfedezésekkel. Nem várhatom el, hogy a kanadai verekedés vagy Maxine Kenny képe a düh érzését váltsa ki belőled. Ez fontos különbség a düh és a szomorúság/gyötrelem között. Még egy vadidegen gyötrelmének az állóképe is együttérzést vált ki be­ lőlünk, azonban a düh esetében ez már nem igaz. A düh átéléséhez

Utánozd a düh arcmozdulatait. (Szükséged lehet egy tükörre, hogy ellenőrizhesd az arcmozdulataidat:) •

Húzd lefelé, és húzd össze a szemöldöködet, győződj meg róla, hogy a belső sarka lefelé mozdul az orrod felé.

184

•

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Tartsd lenn a szemöldököd, közben próbáld tágra nyitni a szemed, és nyomd a felsó' szemhéjad a lehúzott szemöldöködhöz, bámulj erősen.

• Amikor már jól megy a szemöldök- és a szemhéjmozgás, lazítsd el az arcod felső részét, és koncentrálj az arcod alsó részére. • Szorítsd össze és feszítsd meg az ajkad; ne húzd össze, csak nyomd. • Amikor már jól megy az arc alsó részének a mozgatása, vond be a felső részét is, húzd le a szemöldököd, húzd össze középen, és húzd fel a szemhéjadat, így bámulj.

A düh érzetei közé tartozik a nyomás, a feszültség és a hőérzet. Megemelkedik a pulzusszám, és fokozódik az izzadás. A vérnyo­ más megemelkedik, és az arc is kipirulhat. Ha nem beszél az em­ ber, általában erősen harap lefelé, a felső fogsor az alsó felé, és elő­ retolja az állát. Késztetést érzünk, hogy előremozduljunk, a düh cél­ pontja felé. Ezek azok az általános érzések, amiket a legtöbben éreznek, ha dühösek. Vannak közöttük olyanok, amelyeket erő­ teljesebben érezhetsz, mint a többit. Most pedig próbáld meg ismét átélni a dühöt (vagy az emlékezős, vagy az arcmozdulat-technikát kövesd, amelyik sikeresebbnek bizonyult), és figyeld meg, hogy érzed-e a hőt, a nyomást, a feszültséget és a lefelé harapást.

A düh felismerése másokban Lapozz vissza, és ismét nézd meg jól a fejezet első képét. Mind a kettő dühös ember lehúzza és középen összehúzza a szemöldökét a düh megjelenítésének részeként. A jobb oldalon álló férfi a dühöt jelző metsző pillantást is mutatja. Mindketten szorosan összeharap­ ják az állkapcsukat, és vicsorognak a fogukkal. Az ajkak két külön­ böző alakot vehetnek föl a düh során: vagy nyitva vannak, mint a képen is, négyzet vagy téglalap alakban, vagy szorosan össze­ zárva, egymáshoz szorítva. Pápua Új-Guineában, amikor arra kértem a helybélieket, hogy

DÜH

185

mutassák meg, milyen lenne az arcuk, mielőtt megütnének valakit, az emberek szorosan összeszorították az ajkukat, miközben a kar­ jukkal olyan mozdulatot tettek, mintha egy fejszével odacsapná­ nak. Charles Darwin több mint száz évvel ezelőtt feljegyezte, hogy nagy fizikai erőkifejtés közben mindig erősen összeszorítjuk az ajkunkat. Amikor arra kértem a pápuákat, hogy mutassák meg, mi­ lyen lenne az arcuk, ha megpróbálnák elfojtani a haragjukat, szét­ nyitották az ajkukat, mintha beszélnének, vagy beszédre készülné­ nek. A középosztálybeli amerikaiaknál ennek éppen az ellenkező­ jét találtam: akkor szorították össze az ajkukat, amikor uralkodni próbáltak a dühükön, és a szabadjára engedett düh során nyitották szét az ajkukat. A középosztálybeli amerikaiak számára a szabad­ jára eresztett düh a szavakkal való sértést jelenti, nem pedig az ökölcsapást, ezért szorították össze az ajkukat, hogy ezt megaka­ dályozzák az elfojtott düh során. A képen látható két kanadai férfi nyitott szájú dühöt mutat, az azt követő pillanatban, hogy az egyikük megütötte a rendőrt. Gyaní­ tom, hogy az előző pillanatban, amikor éppen megütötte a rendőrt, szorosan összezárta a száját. A düh egyik legfontosabb jelét nehéz észrevenni a fényképen, bár valószínűleg mindkét dühös emberen látható. Az ajkak vörös szegélye összeszűkül a düh alatt, és vékonyabbá válnak az ajkak. Ezt a mozdulatot nagyon nehéz elfojtani, ez olyankor is elárulhatja a dühöt, amikor semmi más jele nincs. Felfedeztem, hogy ez a düh egyik legkorábbi jele, már olyankor láthatóvá válik, amikor az em­ ber még nincs a tudatában, hogy dühös. Majdnem mindenkit ért már olyan élmény, hogy valaki más már az előtt észrevette, hogy dühös, mielőtt ezt ő maga felismerhette volna. A másik személy az arcának egy finom kis rezdülésére válaszolt, vagy az összeszoruló, esetleg felemelt hangjára. Mivel a düh során összeszűkülnek az aj­ kak, tévedésből úgy ítélhetjük meg a vékonyabb ajkú embereket, mintha ridegek, morcosak, ellenségesek lennének. Nézd meg még egyszer Maxine Kenny fényképét. Szemöldöke összehúzva, középen lefelé húzva, szemében metsző pillantás. Szá­ ja szétnyílt, állkapcsa előretolva, a düh egyik általános jele, innen

i86

187

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

eredhet a szokásos figyelmeztetés a bokszolóknak: „Ne az álladdal menj neki!” Fogalmam sincs, hogy ez a mozdulat miért része a düh arckifejezésének, de biztos vagyok benne, hogy az.

csolásával, és többé nem is tapasztaltam egyetlen dühös pillanatot sem ennek a népnek a körében. Bár békés törzsről volt szó, időn­ ként valószínűleg feldühödtek, de nem nyíltan, legalábbis akkor nem, amikor én is köztük voltam. Ez az egyetlen spontán dühöt áb­ rázoló képem ebből a kultúrából. A képen jól látható a dühös metsző pillantás a leeresztett, össze­ húzott szemöldökkel. A nő az ajkát is összeszorítja. A bal oldalon ülő nő azonban csak a leeresztett, összehúzott szemöldököt mutat­ ja. Önmagában, a metsző pillantás nélkül ez a kifejezés sok minden mást is jelenthetne. A Darwin által a nehézség izmának elnevezett izom idézi elő. Darwin észrevette, amit én is, hogy bármiféle nehéz­ ség - akár szellemi, akár fizikai - ennek az izomnak az összehú­ zódását eredményezi, ez ereszti le és húzza össze a szemöldököt. Ez a mozdulat jelezhet tanácstalanságot, megdöbbenést, összpon­ tosítást és elhatározást is. Olyankor is előfordulhat, amikor valaki éles fényben tartózkodik, és a leeresztett szemöldök napellenző­ ként viselkedik.

A képen látható fiatal nőt egyik nap abban a faluban kaptam len­ csevégre, amelyiket alaptábornak használtam a pápuái hegyvidé­ ken. Bár nem tudta, hogy mi az a fényképezőgép, szemmel látható­ lag észrevette, hogy rá összpontosítok, és úgy tűnik, nem örült a fi­ gyelemnek. Általában az ilyen jellegű figyelemre zavarodottság a válasz, de ebben az esetben egyértelműen nem erről volt szó. Gya­ nítom, hogy egyedülálló nőt nyilvánosan figyelemmel illetni sérti a szabályokat az adott társadalomban, és mindkettőnket veszélybe sodor, de nem vagyok benne biztos. Direkt próbáltam különböző érzelmeket kiprovokálni az embe­ rekből, és előre felállítottam a fényképezőgépet meg a videokame­ rát, hogy a későbbiekben elemezhessem a történteket. Egy nap egy kamasz fiú felé döftem gumikéssel, amit direkt ebből a célból hoz­ tam magammal, de azonnal látta, hogy mi az. A film a fiú kezdeti meglepődését, majd mulatságát mutatja. Saját biztonságom érdeké­ ben úgy döntöttem, hogy többet nem próbálkozom a düh felkorbá­

Az újságokban nem akadtam olyan képre, ami ennél jobban mu­ tatja a visszatartott dühöt, amilyennel a mindennapi életben is gyak­ ran találkozhatunk, mielőtt valaki szabadjára engedi a haragját. Ahogy ez az önmagámról készített fotó is mutatja, az arc apró váltó­

i88

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

zásai is erős bizonyítékát adhatják a dühnek. Húsz évvel ezelőtt ké­ szítettem a képet, úgy próbáltam dühös kifejezést mutatni, hogy egyik arcvonásomat sem mozdítottam el. Erős összpontosítással igyekeztem úgy megfeszíteni az izmokat, hogy közben ne húzódja­ nak össze annyira, hogy elnyújthassák a bőrt. Először a szemöldö­ köm izmát feszítettem meg, ami leeresztette és összehúzta volna a szemöldököm, ha teljesen összehúzom. Aztán megfeszítettem azokat az izmokat, amik a felső szemhéjat emelnék fel. Végül meg­ feszítettem az ajakizmomat, ami összeszűkítette a számat. Nem egy barátságos arc, lehet az erősen visszafogott düh jele, vagy csak egy bosszús arckifejezés. Most pedig forduljunk a düh finom jeleit be­ mutató képekhez.

A

B

C

(SEMLEGES)

Kezdjük a szemhéjjal és a szemöldökkel. Az A képen megfeszül az alsó szemhéj. Ez az uralt düh finom jele lehet, vagy a csupán eny­ he bosszúságé. Olyankor is felléphet, amikor egyáltalán nincs szó dühről, hanem az illető szó szerint vagy átvitt értelemben megpróbál koncentrálni valamire, vagy már intenzíven összpontosít. A C kép egy összeillesztett kép, amin egy másik képről (itt nem látható) ide vágtam a leeresztett és kissé összehúzott szemöldököt a semleges B képre, amit az összehasonlítás végett tettem ide. A C kép is lehet az elfojtott düh vagy az enyhe bosszúság jele. Olyankor is megjelen­ het, amikor az ember kissé tanácstalan, amikor összpontosít, vagy amikor valamit nehéznek talál. A kontextus dönti el, hogy melyik.

D

E

F

A D kép a fenti két mozdulat kombinációját mutatja be. A szem­ öldök kissé leereszkedett és összehúzódott, az alsó szemhéj pedig kissé megfeszült. A feszes alsó szemhéj nem olyan erős, mint az A képen. A D képnek a semleges B képpel való összevetéséből lát­ ható a szemhéj megfeszülése, és azt is megfigyelhetjük, hogy az alsó szemhéj kezdi eltakarni az írisz alsó keretének egy részét. Ez is le­ het a tanácstalanság vagy az összpontosítás jele, de ez már nagyobb valószínűséggel mutat elfojtott dühöt vagy enyhe bosszúságot. Az E kép egy nagyon fontos kiegészítő mozdulatot mutat, a felső szemhéj felhúzását. Ez a metsző pillantás, most már nemigen fér két­ ség hozzá, hogy ez a düh jele, valószínűleg elfojtott dühé. Ezt koráb­ ban is láthattuk abban a fejezetben, amikor az A típusú személyiségen végzett kutatásomról írtam. Az F kép a három mozdulat erőteljesebb kombinációja - leeresztett szemöldök, megfeszült alsó szemhéj, és felemelt felső szemhéj. Ez már egyértelműen jelzi a dühöt.

ip o

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Most forduljunk az áll és az ajkak jelzései felé. Düh esetén az áll­ kapocs gyakran előreszegeződik, ahogy a G képen is látható. Ezen a képen egy másik (itt nem látható) képről vett mozdulat figyelhető meg, amit a semleges B képre illesztettem. Ilyen előreszegett állat láthatunk Maxine Kenny fényképén is, bár ő felemelte a felső ajkát, és lehúzta az alsót. A H képen összeszorított ajkakat látunk, az alsó szemhéj enyhe megfeszülésével párosítva. Ez előfordulhat enyhe düh esetén, vagy a düh jelentkezésének a kezdetén. Akkor is megesik, amikor valaki valamin gondolkozik, némelyik embernél pedig mindenféle jelen­ téstől mentes felvett póz. Ha nem társulna megfeszített alsó szem­ héjjal, csak az ajkak szorulnának össze, akkor a kifejezés már nem lenne ilyen egyértelmű.

I

I

Az I képen mindkét ajak összeszorul, ugyanúgy, mint a H ké­ pen, ráadásul az alsó ajak fel is van nyomva. Ez lehet az elfojtott düh vagy a megadás jele, egyesek ezzel jelzik azt, amikor gondol­ kodnak, míg másoknál mindennapos pózról van szó. Clinton elnök gyakran vette fel ezt a pózt. A J képen összeszorul a száj sarka, és felemelkedik az alsó ajak. Amikor önmagában jelenik meg ez a kifejezés, ahogy ezen a képen is, nem egyértelmű a jelentése. Az I kép bármelyik jelentését lehetne társítani hozzá. Mivel kissé aszimmetrikus a kifejezés, lenéző elem is vegyülhet bele. A lenézés­ ről bővebben a 8. fejezetben lesz szó.

K

L

M

Néhány, önmagámról közel harminc éve készült képet is haszná­ lok, hogy bemutassam a fontos mozdulatot, amikor az ajkak vörös szegélye elvékonyodik. Az L és az M kép ezt a mozdulatot mutatja be, míg a K kép összehasonlításként kapott itt helyet, hogy látsszon, milyen a szám normális állapotban. Az M képen szétnyílt a száj, mintha beszédre nyílna. Az ajkak elvékonyítása igencsak megbízha­ tó jele a dühnek, sőt sokszor ez az egyetlen jele, de erősen vissza­ fogott dühöt is kifejezhet. Ez egy nehezen utánozható jelzés. A düh szájjelzésének utolsó módját már láttuk a kanadai tüntetők és Maxine Kenny képén. A felső ajak megemelkedik, az alsó ajak le­ ereszkedik, és elvékonyodnak az ajkak. A száj szögletesnek tűnik.

Az arcksfejezésekből szerzett információ felhasználása Gondoljuk végig, hogy miként használhatjuk fel az információt, amit a düh ebben a fejezetben bemutatott jelei árulnak el nekünk. Hadd ismételjem meg az előző fejezetben mondottakat, mert még fontosabb, hogy észben tartsuk, amikor a düh jeleit vesszük észre, mint amikor a szomorúság és a gyötrelem jelzéseit. Az érzelmi kife­ jezések sohasem árulják el az érzelem forrását - csak annyit mon­ danak, hogy jelen van az érzelem. Amikor azt látjuk, hogy valaki dühös, nem tudjuk, hogy az illető miért dühös. Ez a kanadai tünte­ tők és Maxine Kenny képéből is egyértelműen kiderül. Tegyük fel, hogy valaki dühös arckifejezést mutat, miközben velünk beszélget.

m

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

Felénk irányítja a dühét? Talán tettünk valamit most vagy a múltban, esetleg a dühös személy azt hiszi, hogy valamire készülünk? Előfor­ dulhat, hogy befelé irányul a dühe, maga ellen? Az is lehet, hogy egy harmadik személyre dühös, valakire, akit a beszélgetés során meg­ említettünk, de az is lehet, hogy eszébe jutott valaki, akire dühös, akit nem is említettünk meg a beszélgetés során. Pusztán az arckifejezés alapján képtelenség megmondani. Néha egyértelműen kiderül az eseményekből, a kimondott vagy a ki nem mondott szavakból, a már megtörtént vagy nagy valószínűséggel bekövetkező dolgokból. Néha nem is fogjuk megtudni. Önmagá­ ban már az is nagyon fontos, hogy tudjuk: az illető dühös, mivel másokra nézve a düh a legveszélyesebb érzelem, azt viszont nem fogjuk mindig tudni, hogy mi vagyunk-e a düh célpontja. A düh legfinomabb jelei (A, C és D ábra) a tanácstalanság vagy az összpontosítás jelei is lehetnek. A düh bizonyos kifejezései olyankor is megjelenhetnek, amikor csak enyhe harag van jelen, a dühöt elfojtják, vagy éppen csak elkezdődött (G, H, I, L és M ábra, valamint a 187. oldalon látható fényképem). Ezekhez később még visszatérek. Először is koncentráljunk arra, hogy mit tehetsz olyan­ kor, amikor a düh tiszta kifejezésével találkozol, amikor nem fér hozzá kétség, hogy a másik dühös, mint ahogy az E és az F ábrán is látható. Ugyanazokat a példákat használtam, mint amiket az előző fejezet végén leírtam, hogy az olvasó láthassa, mennyire külön­ bözőek a lehetőségek a düh megfigyelése esetén a szomorúsághoz és a gyötrelemhez képest. Azt is láthatod, hogy amit figyelembe veszel, az nagymértékben függ a dühöt mutató személyhez fűződő viszonyodtól, attól, hogy a főnöke, a beosztottja, a barátja, a kedve­ se, a szülője, netán a gyermeke vagy-e. A legtöbb érzelmi kifejezés körülbelül két másodpercig tart, de olyan is van, amelyik fél másodpercig, míg mások akár négy má­ sodpercig is eltarthatnak, az azonban ritka, hogy ennél hosszabbak vagy rövidebbek lennének. Az arckifejezés hossza általában az ér­ zelem erejétől függ. A hosszan tartó kifejezés tipikusan inkább az intenzívebb érzelmet jelöli, mint a rövidebb, bár ez alól is vannak kivételek. A nagyon rövid, heves kifejezés (E és F ábra) arra utal,

hogy az illető elfedi az érzelmet. Az elfedés szándékos erőfeszítés eredménye is lehet, de tudattalanul irányított elfojtás is. A kifejezés rövidsége nem árulja el, hogy az illető tudatosan vagy tudattalanul változtatja-e meg az arckifejezését, csak azt, hogy eltakarja az érzel­ met. A hosszan tartó enyhe kifejezés (G, H, I, L, M ábra, valamint a 187. oldalon látható fényképem) a tudatosan irányított érzelem jele. Ha az említett kifejezések egyikét csak fél vagy egy másodper­ cig mutatná az illető, valószínűbb lenne, hogy enyhe dühről, vagy a düh kezdetéről van szó, nem pedig irányított dühről. Amit a kife­ jezések hosszáról fent írtam, és annak az érzelem erősségéhez való kapcsolata, illetve hogy irányított-e az érzelem, vagy csak enyhe, nem csupán a dühre vonatkozik, hanem a többi érzelemre is. Tegyük fel, egy beosztottunknak azt a hírt visszük, hogy nem kap előléptetést, és az illető a düh félreérthetetlen kifejezését mu­ tatja. Ha az E és az F ábrán látható, vagy annál is erősebb kifejezést mutat, akkor valószínűleg ő is tudja, hogy dühös, különösen ha nem csak a másodperc törtrészéig látható az arcán a kifejezés. Mivel éppen most közölted vele a kellemetlen hírt, valószínűleg rád irá­ nyul a dühe, de nem mindenképpen. Talán önmagára dühös, mert nem teljesítette az előléptetéshez szükséges feltételeket. Mielőtt ki­ mondaná, nem tudhatod, hogy igazságtalannak tartja-e a döntést, de ez akkor sem feltétlenül derül ki, amikor megszólal, lehet, hogy úgy dönt: jobb lesz, ha nem köti az orrodra az érzéseit, legalábbis nem abban a pillanatban. Hacsak nem ismered jól az illetőt, ne fel­ tételezd, hogy visszafogja magát, és megfontolja, hogy enged-e a dühének, hogy gondosan mérlegel: a legtöbb ember nem fejlesztet­ te ki ezt a képességet. Szóval mit tehetsz ilyenkor? Figyelmen kívül hagyhatod a düh kimutatását, úgy tehetsz, mint­ ha meg sem történt volna, de azért figyelj oda, hogy mit mondasz, és hogyan mondod. Általában nem azzal nyugtatjuk meg a dühös embereket, hogy megkérdezzük tőlük: „Miért haragszol rám?”, sőt a még kevésbé szembesítő „Mérges vagy?” sem használ. Az ilyen megjegyzések csak buzdítják az illetőt, hogy aljas megjegyzést te­ gyen, vagy dühösen reagáljon, és ez sokszor nem áll sem mi, sem a dühös személy érdekében. A sérelmeket és a panaszokat nem kell

m

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

figyelmen kívül hagyni, de talán könnyebb olyankor foglalkozni velük, amikor már elmúlt a dühös pillanat. A „Miért haragszol rám?” kérdés helyett jobb lehet, ha azt mondjuk: „Lehet, hogy dühít a döntésem, és ha így van, nagyon sajnálom. Ha tehetek vala­ mit, hogy segítsek, szólj.” Az ilyesfajta üzenettel nem provokálod a dühét, csupán nyugtázod, és jelzed, hogy a kellemetlen döntésed ellenére szeretnéd tudni, hogy a segítségére lehetsz-e. A korábbi példához visszakanyarodva tegyük föl, hogy a ka­ masz lányod arcán látod ugyanezt a kifejezést, amikor közlöd vele, hogy aznap este nem mehet át a barátnőjéhez, mert az öccsére kell vigyáznia, neked ugyanis a férjeddel egy sürgősen összehívott lakó­ gyűlésre kell menned. Azért dühös rád, mert meghiúsítottad a ter­ veit? Minden bizonnyal, de az is lehet, hogy önmagára dühös, ami­ ért ilyen mélyen érinti a dolog. A te reakciód a lányoddal való kap­ csolatodon múlik, a lányod személyiségén, a te személyiségeden, és a kettőtök kapcsolatán történetén. Véleményem szerint azonban indokoltabb a lányod dühével foglalkozni, mint általában egy mun­ kahelyi helyzetben. Ez nem azt jelenti, hogy kritizálni kell a dühe miatt, vagy megkérdőjelezni annak jogosságát. Éppen ellenkező­ leg: együtt érezhetsz a frusztrációjával, és elmagyarázhatod neki, miért fontos a gyűlés, és hogy mivel nem derült ki előbb, hogy gyűlés lesz, nem volt más választásod, mint rá róni a terhet. Ha ez a következmény, akkor a dühe megtette, amit tennie kellett. A tu­ domásodra adta a sérelmet, és hogy fontos volt számára a saját programja, valamint rávezetett téged, hogy meg kell magyaráznod a körülményeket. Tovább is mehetsz, és megígérheted, hogy vala­ milyen módon kárpótolni fogod ezért. Amikor olyan érzelmi kifejezést látunk, amit az illető nem feje­ zett ki szavakban is, bizonyos értelemben olyan információhoz ju­ tunk, amit az illető nem hagyott jóvá, amiért nem vállalt felelőssé­ get. A munkahelyi példában a beosztott talán mindent megtesz, hogy uralkodjon az érzelmei fölött. Ezt nem teszi könnyebbé szá­ mára, ha szembesíted az érzelmeivel. Egy üzleti környezetben nem biztos, hogy jó ötlet nyíltan foglalkozni egy beosztott dühével, kü­ lönösen ha nem léptetjük elő. Természetesen olyasvalakiről is szó

lehet, akinek még remélhető a jövőbeni előléptetése, és előny szár­ mazhat belőle, ha foglalkozol az érzéseivel, de lehet, hogy ezt jobb későbbre halasztani. Másnap szólhatsz az illetőnek: „Tudom, hogy rossz volt a hír, biztos csalódást okozott. Úgy éreztem, hogy nem esett jól, és gondoltam, segíthet, ha megbeszéljük.” Egy másik lehetőség az lenne, ha a következőket mondanánk az illetőnek: „Szívesen megbeszélem veled most vagy később, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban.” Ha elkerülöd a düh címke használa­ tát, csökkented annak az esélyét, hogy olyan módon fejezze ki a ha­ ragját, amit később esetleg megbánhat, viszont lehetőséget adsz ne­ ki, hogy amikor készen áll rá, kibeszélhesse a fáfdalmát. Ha tudod a lányodról, hogy nehezen képes kezelni a dühét, ennek egy válto­ zatát is használhatod a válaszodban, megadva a lehetőséget, hogy ő maga választhassa meg, mikor beszél róla. Pároknál is célravezető lehet, ha nyugtázzák a dühöt, de egy későbbi, meghatározott idő­ pontra halasztják a megbeszélését, amikor csökken az esélye an­ nak, hogy a düh sértő szavakat, mérges válaszokat vagy védekezést eredményez. Gyakran hisszük azt, hogy tudjuk, miért lett valaki dühös ránk, de a sérelem általunk igaznak tartott verziója különbözik a másikétól. Míg a dühöt okozó probléma elkerülése nehezteléshez vezethet, a problémák egész készletét hozza létre, ritkán célravezető, ha olyankor próbálják megoldani az ügyet, amikor mindkét fél a düh hevében izzik. Ha olyan sürgető problémáról van szó, amivel azon­ nal szembe kell nézni, és nem lehet egy higgadtabb pillanatra halasz­ tani, fontos, hogy mindkét fél meggyőződjön róla: már túl van az el­ lenálló állapoton, különben a megbeszélés csak tovább fogja szítani a dühöt, és nem a problémára, illetve a megoldására összpontosít. Az is fontos lehet, hogy felismerjük és figyelembe vegyük, meny­ nyire különböző a helyzet, ha fordított a befolyás a már említett pél­ dákban. Tegyük föl, hogy te vagy az a beosztott, aki épp most tudta meg, hogy nem léptetik elő, és amikor a főnököd ezt mondta, dühös kifejezést láttál az arcán. Valószínűleg dühös rád, de az is lehet, hogy önmagára dühös, amiért olyan helyzetbe került, hogy rossz híreket kellett közölnie veled, sőt az is, hogy a szervezet egy másik tagjára

197

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

DÜH

haragszik. Mindenesetre a beosztottak az intézmények legtöbbjében nincsenek olyan helyzetben, hogy a feljebbvaló dühét kommentál­ ják. A csalódottságod kifejezése után legfeljebb annyit mondhatsz, hogy: „Örülnék, ha egy neked megfelelő időpontban megtudhat­ nám, hogy mit tettem, amivel csalódást okoztam neked vagy a szer­ vezetnek.” Ebben az esetben az a cél, hogy ne nevezzük meg a dü­ höt, de vegyünk róla tudomást, és mutassuk, hogy érdekel minket a visszajelzés, könnyítsük meg a főnöknek, hogy olyan időpontra halaszthassa az elmondását, amikor már nem mérges. Mindaz, amit a düh arckifejezésének a megfigyelésére javasol­ tam, érvényes azokra az arckifejezésekre is, amelyek enyhe, irányí­ tott vagy kezdődő dühöt jeleznek (G, H és I ábra). Az egyetlen kü­ lönbség: ha jó okod van rá, hogy azt feltételezd, hogy a düh még csak most kezdődik, mondjuk csak az ajkak szűkülnek össze, mint azt az L és az M ábra mutatja, lehetőséged van fontolóra venni, hogy mondhatsz-e, vagy tehetsz-e valamit, amivel megszakíthatnád a dü­ höt, mielőtt felerősödhetne. A C képen mutatott kifejezés, a leereszkedő, összehúzott szem­ öldök megérdemel egy külön említést. A mozdulat egyik változatát már láttuk a szemét rám meresztő pápuái nő bal oldalán helyet fog­ laló nő arcán. Bár ez lehet az enyhe düh kifejezése, sok más nehéz helyzetben is megjelenhet. Ha valaki megemel egy nehéz tárgyat, ha egy bonyolult matematikai feladatot próbál megoldani, ugyan­ ilyen arckifejezést mutathat. Szinte bármilyen nehézség esetén megjelenhet. Ha beszélsz valakivel, és az illető egy pillanatra ezt a kifejezést mutatja, akár azt is jelezheti, hogy nem egészen érti, amit mondasz, vagy erősen kell koncentrálnia ahhoz, hogy kövesse a hallottakat. Hasznos jel lehet, ami jelzi, hogy másképp kell tálalni neki a mondandódat. Nem magyarázhatok el mindent, amire oda kell figyelni a düh ki­ fejezésének az észrevételekor. A példáim csak azt próbálják illuszt­ rálni, hogy sokféle lehetőség van, amik közül néhányat megszívlel­ hetsz. Az alkalmazható válasz mindig a te személyedtől, a másik személytől és a helyzet sajátosságaitól függ. Javaslataimat a másik dühének a felismerésekor adható válaszokra bevallottan nem meg­

dönthetetlen tudományos bizonyítékokra alapoztam. Ellentmon­ dók azoknak a néhány éve még meghatározó elveknek, amelyek szerint meg kell tanulnunk az igazságos küzdelmet, de a küzdelmet nem kerülhetjük el. Saját tapasztalatom azt súgja, hogy ezt nem vár­ hatjuk el az emberektől, és nem feltétlenül ez a legjobb és/vagy leg­ biztosabb módszer a düh kiváltó okának a kezelésére. Mérlegelni kell a sérelmeket de, úgy gondolom, nem a düh hevében.

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

199

HÉT

Félelem és meglepődés

Az összes érzelem közül a meglepődés a legrövidebb, legfeljebb néhány másodpercig tarthat. A meglepődés egyetlen pillanat alatt elmúlik, amikor megpróbáljuk kideríteni, hogy mi is történik, az­ után beleolvad a félelembe, mulatságba, megkönnyebbülésbe, düh­ be, undorba és így tovább, attól függően, hogy mi lepett meg ben­ nünket, illetve ha végül megállapítjuk, hogy a meglepő esemény semmilyen következménnyel nem jár, esetleg semmilyen más érzés nem követi. Mivel a meglepődés váratlan, és csak rövid ideig tart, a fotós csak ritkán áll készen a megörökítésére, és még olyankor sem biztos, hogy elég gyorsan lencsevégre tudja kapni, ha valami meglepő történik. A sajtófotók általában újra eljátszott, vagy pózolt meglepődést mutatnak. Lou Liotta, a New York Postfotósa a következőképpen számolt be róla, hogy miképp tudta lencsevégre kapni a két meglepett férfit díj­ nyertes fotóján: „Felhívtak, hogy menjek el egy épülethez, ahol egy nő promóciós kaszkadőrmutatványt mutat be. Késve értem oda, a nőt már húzták felfelé, az épület tetejéhez, ő pedig a foga között tartott drót­ kötélen lógott. Hosszú lencsét tettem a fényképezőgépemre, így láthattam, hogy az arca hirtelen megfeszül. A teste pörgött. Láttam, hogy elveszíti a fogást, és követtem lefelé a géppel, ahogy egy ló­ versenyt fotózna az ember, vagy valami hasonló mozgást. Egyetlen képet készítettem.” Szerencsére a képen látható nő túlélte a balesetet, bár tizenkét métert zuhant fagerendákra, és eltörte a csuklóját, a bokáját, sőt a ge­ rince is megsérült. Minket azonban most a fényképésszel szemben

elhelyezkedő két férfi érzelmei érdekelnek. A meglepődést csakis hirtelen, váratlan esemény válthatja ki, ahogy itt is történt. Amikor a váratlan esemény csak lassan bontakozik ki, nem lepődünk meg. Hirtelen kell történnie, hogy felkészületlenül érjen bennünket. A két férfi, aki a kaszkadőrnő zuhanását nézi, nem kapott semmiféle elő­ zetes figyelmeztetést, előtte fogalmuk sem volt, hogy mi fog történni. Évekkel ezelőtt, amikor orvostanhallgatóknak kezdtem oktatni az érzelmek felismerését, minden órán más érzelmet próbáltam ki­ váltani belőlük. Hogy meglepetést okozzak nekik, az egyik alka­ lommal egy hastáncosnő lépett elő egy válaszfal mögül, lábával dobbantgatva, az ujjain levő cintányérjait csattogtatva. Megjelenése nem váltott volna ki meglepődést egy éjszakai mulató török estjén, de egy orvosi egyetemi szemináriumon nem illett a környezetbe, így váratlan és zajos megjelenése meglepődést okozott. Amikor meglepődünk, nincs időnk arra, hogy szándékos erőfe­ szítést tegyünk a magatartásunk irányítása érdekében. Ez ritkán je­ lent gondot, kivéve ha olyan helyzetben vagyunk, amelyben nem lenne szabad meglepődnünk. Például ha azt állítjuk, hogy mindent tudunk valamiről, mégis meglepődéssel reagálunk, amikor a témá­ ban hirtelen, váratlanul megjelenik egy olyan elem, amiről illene tudnunk, egyértelművé válik, hogy nagyzoltunk. Egy diák a tan­

200

201

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

órán azt állíthatja, hogy elolvasta az ajánlott olvasmányokat is, ami­ kor ez nem igaz. Amikor a tanár valami váratlan dolgot mond ezek­ ről az olvasmányokról, meglepődése elárulhatja a hazugságát. Egyes érzelemkutatók nem tartják érzelemnek a meglepődést, mert szerintük a meglepődés se nem kellemes, se nem kellemetlen, és azt állítják, hogy az érzelmeknek vagy ilyennek, vagy olyannak kell lenniük. Nem értek egyet velük: szerintem a meglepődést a leg­ többen érzelemként élik át. Abban az egy-két pillanatban, amikor még nem sikerült megtudnunk, hogy mi történik, mielőtt átválta­ nánk egy másik érzelemre vagy semmilyen érzelemre, maga a meg­ lepődés lehet jó vagy rossz érzés is. Vannak, akik sosem akarják érezni, még akkor sem, ha pozitív esemény váltja ki. Az ilyen embe­ rek szoktak szólni másoknak, hogy sohase lepjék meg őket. Olya­ nok is vannak, akik viszont imádják a meglepődés érzését, gyakran nem terveznek el előre semmit, hogy váratlan dolgokat élhessenek át. Olyan élményeket keresnek, amelyekben valószínűleg megle­ petés fogja őket érni. Saját kételyem afelől, hogy érzelem-e a meglepődés, onnan ered, hogy a meglepődés ideje meghatározott.* A meglepődés nem tarthat tovább legfeljebb pár másodpercnél, ami nem igaz a többi ér­

zelem esetében. Az érzelmek lehetnek nagyon rövidek, de sokkal hosszabban is eltarthatnak. A félelem, ami gyakran követi a megle­ pődést, lehet szélsőségesen rövid, de sokkal tovább is eltarthat. Amikor pár napig kellett várnom a biopszia eredményére, hogy megtudjam, rákos vagyok-e, és ha igen, mennyire előrehaladott stá­ diumában van a betegség, hosszú, elnyújtott időszakokra éreztem a félelmet. Nem féltem végig a négy napban, amíg az eredményre vár­ tam, de ismétlődő epizódokban több másodpercig, néha percekig is éreztem a félelmet. Szerencsére negatív lett a biopszia eredménye. Amikor megtudtam, megkönnyebbülést éreztem, ami a kellemes ér­ zelmek közé tartozik - ezekről bővebben a 9. fejezetben lesz szó. Véleményem szerint érdemes a meglepődésről is az érzelmek kö­ zött beszélni, megjegyezve, hogy van egy különleges sajátossága: a határozott, korlátozott időtartam. Az eddig tárgyalt érzelmeknek mind megvannak a maguk egyedi sajátosságai. A szomorúság és gyötrelem legalább két szempontból különül el a többi érzelemtől: az érzelemnek két, gyakran váltakozó oldala van, a szomorúság be­ letörődő érzése és a gyötrődés izgatott érzése, ráadásul ez az érze­ lem sokkal tovább tarthat a többinél. A düh abban különbözik a töb­ bi érzelemtől, hogy ez a legveszélyesebb másokra nézve, mert magá­ ban hordozza az erőszak lehetőségét. Látni fogjuk, hogy a megvetés, az undor és a kellemes érzelmek sok fajtája mind rendelkezik olyan jellemzőkkel, amik a többi érzelemnél nem találhatók meg. Ebben az értelemben minden érzelemnek megvan a maga története. Míg a meglepődés érzelem, az ijedtség már nem az, pedig néha felcserélve használjuk őket. A kettő megjelenése eltérő, az ijedtség arckifejezése pont az ellentéte a meglepődésének. Megtöltetlen fegyvert sütöttem el a mit sem sejtő kutatási alanyaimra szegezve, hogy megijesszem őket.1 Szinte azonnal szorosan lehunyták a sze­ müket (a meglepődésnél tágra nyílnak a szemek), az ajkukat feszül­ ten széthúzták (a meglepődésnél leesik az állkapocs, és kinyílik a száj). A többi érzelmi kifejezésnél a legszélsőségesebb kifejezés az érzelem mérsékelt kifejezésére hasonlít, csak hevesebbek az izom­ összehúzódások. Az őrjöngés kifejezése intenzívebb a düh kifejezé­ sénél, a rémületé intenzívebb a féleleménél stb. Az ijedt és a megle­

* Egy másik ok a meglepődés érzelem voltának megkérdőjelezésére az, hogy az 1. fejezetben leírt kutatás során az általam tanulmányozott pápuák képtelenek vol­ tak a félelem és a meglepődés megkülönböztetésére. Amikor elmeséltem nekik a fé­ lelemhez kapcsolódó történetet, ugyanolyan valószínűséggel választották a megle­ pődéshez tartozó fényképet, mint a félelemhez tartozót. Amikor a meglepődés tör­ ténetét hallották, gyakrabban választották ki a meglepődéshez tartozó fotót, mint a többit. Egy másik tanulmány során történeteket meséltünk nekik, és arra kértük őket, hogy mutassák meg az arcukon a történetet - vagyis játsszák el az érzelmeket. Amikor ezeket a pózokat bemutattuk az amerikai egyetemistáknak, az amerikaiak felismerték a düh, az undor, a szomorúság és a boldogság kifejezését, de amikor a pápuák félelem vagy meglepődéspózát mutattam be, ugyanolyan valószínűséggel mondták rájuk, hogy félelem vagy meglepődés. Igazából nem tudom megmagya­ rázni, hogy miért merült fel ez a probléma. Az viszont tény és való, hogy felmerült, és amikor Kari Heider kollégám egy másik pápua csoporttal végezte el ugyanezeket a feladatokat, hasonló problémák merültek fel a meglepődés kapcsán, és ez kétsé­ geket támaszt afelől, hogy a meglepődés valóban elkülönül-e a félelemtől.

203

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

pett kifejezés közötti különbség viszont arra utal, hogy az ijedtség nem a meglepettség szélsőségesebb állapota. Az ijedtség ezenfelül még további háromféle eltérést mutat a meg­ lepődéstől. Először is az ijedtség időben korlátozottabb a meglepő­ désnél - a kifejezés mindig negyed másodpercen belül megjelenik az arcon, és fél másodperc múlva el is tűnik. Olyan gyors, hogy ha közben pislog az ember, nem is látja a másik ijedtségét. Az időzítés egyik érzelemnél sem meghatározott. Másodszor ha előre szólnak az embereknek, hogy hamarosan egy hangos robaj fog rájuk ijesz­ teni, az a legtöbb embernél csökkenti a reakció mértékét, de nem küszöböli ki azt. Meglepődni azonban nem fogunk, ha tudjuk, hogy mi fog történni. Harmadszor az ijedt reakciót senki sem tudja elfoj­ tani, még ha pontosan meg is mondják, hogy mikor következik be a hangos robaj. A legtöbben - a legfinomabb jelektől eltekintve el tudjuk fojtani az érzelem jeleit, különösen ha előre felkészülünk. Az ijedtség inkább testi reflex, mint érzelem. A 205. oldalon látható, rendkívüli fénykép aláírása szerint: „Má­ jusban egy több mint száz fiatalt szállító katonai teherautó felborult a nehéz rakomány súlyától a kelet-jávai Surabayán. Az utasok a helybéli Persebaya futballklub szurkolói voltak, akik örömmel vették az ingyen hazautat, és zászlólengetéssel ünnepelték csapa­ tuk győzelmét. A teherautó - a huszonnégy teherautó egyike, me­ lyeket a hadsereg egyik parancsnoka bocsátott rendelkezésre - egy kilométert haladt, mielőtt felborult volna. A legtöbb utas sérülések nélkül megúszta a balesetet, tizenketten kerültek kórházba kisebb sérülésekkel.” A fiatalok arcán félelem látható, a legszembetűnőb­ ben a sofőr arcán. Ha egy pillanattal korábban készül a fotó, való­ színűleg meglepődést láthatnánk az arcukon, hacsak nem kezdett lassan felborulni a teherautó. A félelemre több kutatás irányult, mint a többi érzelemre, valószí­ nűleg azért, mert szinte minden állatban nagyon könnyen felébreszt­ hető a félelem, a patkányt is beleértve (a kutatók kedvenc faja, mert olcsó, és könnyen tartható). Az összes félelemkiváltó ok, téma és va­ riáció közös jellemzője a hántástól (fizikai vagy pszichés) való fenye­ getettség jelenléte. A téma a fizikai bántalomtól való fenyegetettség,

a variáció pedig bármi lehet, amiről megtanuljuk, hogy bármilyen módon árthat nekünk, akár fizikai, akár pszichés a fenyegetettség. Ahogy a fizikai korlátozottság a félelem egyik elfelejtett kiváltó oka, más elfelejtett kiváltó okok is léteznek: a levegőben gyorsan felénk repülő tárgyak, amik belénk ütköznének, ha nem hajolnánk félre, a támogatás hirtelen elvesztése, aminek a hatására elesünk. A fizikai fájdalom fenyegetése is egy elfelejtett félelemkiváltó ok, bár a fáj­ dalom pillanatában nem feltétlenül érzünk félelmet. A kígyók látványa is egy elfelejtett, egyetemes kiváltó ok lehet. Emlékezzünk csak Ohman tanulmányaira, melyeket korábban, az 1, fejezetben már ismertettem. Ezek megmutatták, hogy biológiailag jobban felkészültünk a hüllőktől való félelemre, mint a fegyverektől vagy a késektől való félelemre. Mégis sokan láthatólag nem félnek a kígyóktól, éppen ellenkezőleg, még a mérges kígyókkal való fizi­ kai kontaktust is élvezik. Hajlok rá, hogy a nagyon magas helyeken való tartózkodás, ahol egy rossz lépés zuhanáshoz vezethet, szintén ilyen elfelejtett kiváltó ok. Engem mindig megrémisztettek az ilyen helyzetek, de ez az emberek jelentős részénél nem kiváltó oka a fé­ lelemnek. Lehet, hogy nem mindenkinél vannak jelen a veleszületett féle­ lemingerek. Mindig van néhány olyan ember, aki nem mutatja azt, amit szinte mindenki másban észreveszünk, akár az érzelmet elő­ hívó ingerről van szó, akár a legáltalánosabb érzelmi válaszról. Az egyének az emberi viselkedés szinte minden területén különböz­ nek egymástól, és ez alól az érzelmek sem kivételek. Megtanulhatunk szinte mindentől félni. Kétség sem fér hozzá, hogy néhányan olyan dolgoktól félnek, amik valójában nem jelente­ nek veszélyt, ilyen például a gyermekek félelme a sötétségtől. A fel­ nőtteknek is lehetnek megalapozatlan félelmeik, nemcsak a gyere­ keknek. Például amikor valakire felerősítik az elektrokardiogram (EKG) elektródáit, hogy megmérjék a szívtevékenységét, előfordul­ hat, hogy az illető veszélyt érez, ha nem tudja: a készülék csak fel­ veszi az adatokat, és nem végez elektromos tevékenységet. Azok az emberek, akik azt hiszik, hogy megrázza őket az áram, valódi, bár alaptalan félelmet fognak átélni. Jól fejlett együtt érző készségre van

202

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

szükség ahhoz, hogy tiszteljük azokat az embereket, akik olyan do­ logtól félnek, amitől mi nem, együtt érezzünk velük, és türelmesen lecsillapítsuk őket. Ezzel szemben a legtöbben inkább elutasítjuk az ilyen félelmet. Nem szükséges átélnünk a másik ember félelmét ah­ hoz, hogy elfogadjuk, és segítsünk az illetőnek megbirkózni a félel­ mével. A jó ápolók megértik a betegek félelmeit, képesek a betegek nézőpontjából látni a dolgokat, és képesek megnyugtatni őket. Amikor félünk, képesek vagyunk szinte bármit megtenni, vagy semmit sem tenni, attól függően, hogy a múltban mit tanultunk arról, mi védhet meg bennünket abban a helyzetben, amiben ép­ pen vagyunk. Állatok tanulmányozása és az ember cselekvésre való testi felkészültségén végzett kutatások azt mutatják, hogy az evolú­ ció két, egymástól lényegesen különböző cselekvést részesíthet előnyben: az elbújást és a menekülést. A félelem során a vér a láb nagyobb izmaiba tolul, felkészítve minket a menekülésre.2 Ez nem jelenti azt, hogy menekülni fogunk, csak azt, hogy az evolúció fel­ készített rá, hogy azt tegyük, ami a fajunk történelmében a leghatá­ sosabb volt. Sok állat először megdermed, amikor veszéllyel találja magát szemben, például egy lehetséges ragadozóval, valószínűleg azért, mert ez csökkenti az esélyét annak, hogy észreveszik. Ezt akkor fi­ gyeltem meg, amikor egy nagy ketrecben lévő majomcsoport felé közeledtem. Amikor a közelükbe értem, a legtöbb majom megder­ medt, nehogy észrevegyem őket. Amikor még közelebb értem, és a tekintetem iránya egyértelművé tette, hogy melyik majmot figye­ lem, az a majom elmenekült. Ha nem dermedünk meg, vagy nem menekülünk, a legvalószí­ nűbb válasz az, hogy dühösek leszünk arra a dologra, ami a félel­ münket kiváltotta.3 Nem ritka a félelem és a düh gyors egymásután­ ban való megélése. Nincs bizonyító erejű tudományos adatunk arra vonatkozóan, hogy képesek vagyunk-e két érzelem egyidejű meg­ tapasztalására, de a gyakorlatban ez nem számít. Olyan gyorsan tu­ dunk a félelem és a düh (vagy bármely más érzelem) között váltani, hogy az érzelmek egybeolvadnak. Ha a minket fenyegető személy erősebbnek tűnik nálunk, nagyobb valószínűséggel érzünk félel­

met, mint dühöt; de ettől még miután elmenekültünk, egyes pillana­ tokban érezhetünk dühöt az iránt a személy iránt, aki hántással fe­ nyegetett bennünket. Magunkra is dühösek lehetünk, amiért fél­ tünk, amennyiben azt gondoljuk, hogy félelem nélkül jobban meg tudtuk volna oldani a helyzetet. Ugyanebből az okból undorodha­ tunk is magunktól. Néha semmit sem tehetünk, amikor nagy veszélynek vagyunk ki­ téve - a Surabayában készült fotón a teherautó sofőrje is ilyen hely­ zetben van. A teherautó platóján utazók az ugrásra koncentrálhattak, de a sofőr nem tehetett semmit, pedig nagy volt a fenyegetettség. Azonban egy nagyon érdekes dolog történik, amikor képesek va­ gyunk megküzdeni egy közvetlen, súlyos veszéllyel, és a teherautón utazók éppen ilyen helyzetben voltak. A félelemmel általában társí­ tott kellemetlen érzések nem jelentkeznek, hanem helyettük az előt­ tünk álló feladatra összpontosítunk, és megbirkózunk a veszéllyel. Például amikor 1967-ben először jártam Pápua Űj-Guineában, egy egymotoros chartergéppel voltam kénytelen az utam utolsó ré­ szét megtenni, ami a misszionáriusok leszállópályájára vitt, onnan végig gyalogolnom kellett a faluba, ahol laktam. Bár addigra már

2 04

205

206

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

sokszor repültem a világ számos részébe, még mindig féltem egy ki­ csit a repüléstől, annyira, hogy képtelen voltam ellazulni, pláne alud­ ni, még a hosszú utazásokon is. Aggódtam, hogy egymotoros repü­ lőre kell szállnom, de nem volt más választásom: nem voltak utak ott, ahova készültem. Miután a levegőbe emelkedtünk, a tizennyolc éves bennszülött pilóta, aki mellett a kétüléses gépen ültem, tájékoztatott: a földről rádióztak neki, hogy felszálláskor leestek a repülőgép kere­ kei. Azt mondta, vissza kell fordulnunk, és a leszállópálya melletti földön kell végigcsúsztatni a repülőt. Mivel a becsapódáskor kigyul­ ladhat a gép, szólt, hogy fel kell készülnöm az azonnali kiugrásra a gépből. Utasításokat adott, hogy nyissam ki az ajtót, de csak egy ki­ csit, nehogy beragadjon, és ne tudjak kiszállni, amikor a földbe csa­ pódunk kényszerleszálláskor. Szólt, hogy óvatosan nyissam ki az aj­ tót, és ne hagyjam, hogy teljesen kicsapódjon, mert akkor kirepíthet a huzat. Mondanom sem kell, nem volt biztonsági öv a gépen. Ahogy leszállásra készülve a repülőtér fölött köröztünk, nem éreztem kellemetlen dolgokat, és nem voltak ijesztő gondolataim közelgő vesztemet illetően. Inkább arra gondoltam, hogy milyen el­ képesztő dolog eddig eljutni kétnapos utazást követően, hogy az­ tán a céltól egyórányira lezuhanjak. A kényszerleszállás előtti per­ cekben nevetségesnek tűnt a dolog, nem pedig ijesztőnek. Végig­ néztem, ahogy a leszállásunkra készülve a tűzoltók felsorakoznak a leszállópályán; szorosan megragadtam az ajtót, amint feltéptük ma­ gunk alatt a földet, és nyitva tartottam, de nem teljesen. Aztán véget ért. Nem volt tűz, elkerültük a halált és a sérülést is. Tizenöt percen belül lerámoltuk a holmimat a totálkáros repülőről, és felpakoltuk egy másik gépre, majd ismét a levegőbe emelkedtünk. Hirtelen aggódni kezdtem, hogy megismétlődhet az előbb többi eset, de most nem sikerül megúsznunk. A kényszerleszállás élménye óta másokat is meginterjúvoltam, akik súlyos veszély fennállása ellenére nem tapasztaltak kellemet­ len érzéseket vagy gondolatokat. Ezeknek az embereknek a tapasz­ talatát, az enyémet is beleértve, az különbözteti meg az olyan ve­ szélyes helyzetektől, amelyekben érződik a félelem, hogy tudunk-e tenni valamit a veszély leküzdésére. Ha tudunk, akkor lehet, hogy

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

nem érzünk félelmet. Ha viszont nem tehetünk semmit, csak azt várjuk, hogy meglássuk: túléljük-e a helyzetet, nagy valószínűség­ gel megrémülünk. Ha nem kellett volna arra koncentrálnom, hogy kissé nyitva tartsam az ajtót, és ugrásra készen üljek, alighanem ha­ lálra rémültem volna a kényszerleszállás alatt. Olyankor a legvaló­ színűbb, hogy teljesen hatalmába kerít a félelem, amikor semmit sem tehetünk, és nem olyankor, amikor arra koncentrálunk, hogy a közvetlen veszélyt elhárítsuk. Újabb keletű kutatások kimutatták, hogy három módja van a fé­ lelem megkülönböztetésének, attól függően, hogy a fenyegetettség közvetlen-e, vagy közelgő.* Először is a különböző fenyegetések különböző magatartásokat váltanak ki: a közvetlen veszély álta­ lában olyan tettre sarkall (megdermedés vagy menekülés), amivel leküzdhető a fenyegetés, míg az aggodalom a közelgő veszélytől növeli az éberséget és az izomfeszültséget. Másodszor a közvetlen fenyegetettségre adott válasz gyakran fájdalomcsillapító hatású, csökkenti a fájdalomérzetet, míg a közelgő veszély miatt érzett ag­ godalom növeli a fájdalmat. Végül pedig egyes bizonyítékok alátá­ masztják, hogy a közvetlen és a közelgő veszély során az agynak más területei lépnek működésbe.4 A pánik jól láthatóan ellentétes az ember közvetlen veszélyre adott reakciójával. A jelen fejezet megírását kénytelen voltam félbe­ szakítani, amikor alhasi műtétet hajtottak végre rajtam, hogy eltávo­ lítsák a vastagbelem egy részét. Addig nem éreztem félelmet, amíg nem tűzték ki a műtét dátumát. Aztán az időpont kitűzése és a mű­ tét közötti öt nap során pánikrohamok sorozatát éltem át. Extrém félelmet éreztem, nehezen vettem levegőt, a hideg rázott, és min­ den figyelmemet lekötötte a rettegett esemény. Amint már az 5. fe­ jezetben is említettem, harminc évvel korábban már átestem egy nagy műtéten, és orvosi műhibából kifolyólag rendkívüli, enyhítetlen és kezeletlen fájdalmat éltem át, tehát jó okkal féltem az újabb * Egyes kutatók a szorongás szót a közeli veszélyre adott válasz, egy személyi­ ségvonás vagy egy érzelmi zavar leírására használják, én viszont meghagyom a szo­ rongás kifejezést a hangulat leírására.

209

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

operációtól. A pánikrohamok változó hosszúságúak voltak, valami­ kor tízpercesek, valamikor órákig is eltartottak. Azon a napon, ami­ kor a kórházban jelentkeztem a műtétre, mégsem éreztem se páni­ kot, se félelmet, mert végre tettem valamit az ügyben. A félelemmel teli élményeket három tényező határozza meg:

visszatérő, ami olyankor szakítja meg a gondolatainkat, amikor más dolgokkal foglalkozunk, mint azokban a napokban, amikor a biop­ szia eredményét vártam. A pánikrohamok mindig epizodikusán je­ lentkeznek, ha napokig változatlanul lenne jelen, annyira legyöngí­ tene az élmény, hogy a pánikoló személy belehalna a kimerültségbe. A közvetlen veszély miatti fenyegetettség összpontosítja a figyel­ münket, mozgósít, hogy meg tudjunk küzdeni a veszéllyel. Ha kö­ zelgő veszélyt észlelünk, aggodalmunk megvédhet minket a bajtól, azáltal, hogy figyelmeztet, éberebbé, körültekintőbbé tesz. A kö­ zelgő veszély miatti aggodalom, vagy súlyos veszély esetén a ré­ mületet kísérő arckifejezés másokat figyelmeztet rá, hogy veszély közeleg, és figyelmezteti őket, hogy kerüljék a fenyegetettséget, vagy hívja őket, hogy segítsenek a veszély leküzdésében. Ha aggo­ dalmas vagy rémült arckifejezést mutatunk, amikor valaki ránk tá­ mad, vagy készül ránk támadni, a támadó meg is hátrálhat, látva, hogy többé nem folytatjuk azt a tevékenységet, ami a támadónkat provokálta. (Természetesen nem mindig ez az eredmény. Egy kön­ nyű áldozatot kereső támadó a félelem kifejezését olyan jelnek vél­ heti, hogy nem fogunk küzdeni ellene, és könnyen legyőzhet ben­ nünket.) A pánik jelei arra hivatottak, hogy másokat a segítségünk­ re és a támogatásunkra buzdítsanak. A félelem középpontjában a fizikai vagy a pszichés fájdalom le­ hetősége áll, de magát a fájdalmat egyetlen érzelemkutató vagy -tudós sem tartja érzelemnek. Egyesek azt kérdezhetik: vajon a fáj­ dalom miért nem érzelem? A fájdalom kétségtelenül erős érzés, ami összpontosítja a figyelmet. Silvan Tomkins negyven évvel ezelőtt írt válasza a kérdésre még most is megállja a helyét. Ő azt mondta, hogy a fájdalom túlságosan is konkrét ahhoz, hogy érzelem lehes­ sen. A fájdalom sok fajtájánál pontosan tudjuk, hogy hol fáj. De a testünkben hol helyezkedik el a düh, a félelem, az aggodalom, a rémület vagy a szomorúság és gyötrődés? Az erotikus érzésekhez hasonlóan, amikor fájdalmat érzünk (hacsak nem kisugárzó fájda­ lomról van szó), nem tévesztjük el a fájdalom helyét. Ha elvágjuk az ujjunkat, nem a könyökünket masszírozzuk, hogy enyhítsük a fáj­ dalmat, mint ahogy szexuális izgalom esetén sem válogatás nélküli

208

• intenzitás - milyen súlyos veszély fenyeget? • időzítés - közvetlen a veszély, vagy közelgő? • tettek - tehetünk-e valamit, amivel csökkenthetjük, vagy meg­ előzhetjük a fenyegetettséget? Sajnos olyan kutatás még nem készült, amelyik egyszerre mind a három tényezőt figyelembe vette, ezért nehéz meghatározni, hogy a félelemmel teli élmények melyik típusára irányult a kutatás. A sajtó­ fotók, melyekben megjelenik a félelem, adnak némi támpontot, sok­ szor feltárják a fenyegetés intenzitását, azt, hogy közvetlen vagy kö­ zelgő veszélyről van-e szó, és a fenyegetettséggel való megbirkózás lehetőségét is. A teherautós képen például feltételezhetjük, hogy a sofőr meg van rémülve —intenzív a veszély, és semmit sem tehet, beszorult a teherautóba, nem tud kiugrani. A sofőr arckifejezése megegyezik a félelem egyetemes arckifejezéseként meghatározott kifejezéssel. A fenyegetettséget átélők közül néhányan, azok, akik éppen ugranak, vagy ugrani készülnek, nem ezt a kifejezést mutat­ ják, helyette összpontosító, figyelő kifejezés látszik az arcukon, ami gyanúm szerint a közvetlen veszéllyel való megküzdés jellegzetes ki­ fejezése. A fenyegetettségre számító emberekről készült képek a so­ főréhez hasonló, de kevésbé intenzív rémületet mutatnak. Amikor bármiféle félelmet érzünk, amikor tudatában vagyunk a félelmünknek, egy ideig nehéz a félelmen kívül mást is érezni, vagy másra gondolni. Figyelmünk és a gondolataink a fenyegetésre össz­ pontosulnak. Amikor közvetlen veszély fenyeget, az összpontosítás egészen a fenyegetettség teljes elhárításáig fennmarad, vagy ha kide­ rül, hogy nem tudjuk elhárítani a veszélyt, az érzés rémületté foko­ zódhat. Ha várjuk a veszélyt, a tudatunkat hosszú időre monopoli­ zálhatja az aggodalom, de az érzés lehet epizodikus is, időről időre

210

211

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

testrészeket akarunk stimulálni. A fájdalom és a szex is rendkívül fontos, de nem érzelem, bár mindkettőt sok érzelem övezi. A fejezet elején, amikor a meglepődésről beszéltem, már említet­ tem, hogy egyesek élvezik a meglepődés élményét. A negatívnak nevezett érzelmek bármelyike abban az értelemben lehet pozitív is, hogy egyesek szeretik átélni ezeket az érzelmeket. (Ezért tartom félrevezetőnek, ha a pozitív és negatív vonal mentén különítjük el egymástól az érzelmeket, ahogy számos érzelemkutató teszi.) Egyesek láthatólag élvezik a félelem élményét is. Nagyon nép­ szerűek az ijesztő filmek és regények. A moziban néha a vetítővá­ szontól elfordulva az emberek arcát figyeltem, és aggodalmat, sőt néha még rémületet is észrevettem rajtuk a kellemes érzelmek mel­ lett. Kísérletünkben ijesztő filmjeleneteket mutattunk egy szobában egyedül ülő embereknek, miközben rejtett kamerával felvettük az arckifejezéseiket. Felfedeztük, hogy akik a félelem arckifejezését mutatták, azoknál a félelem testi jelei is megjelentek - megemelke­ dett a pulzusszám, a vér a láb nagyobb izmaiba tolult.5 Mondhatnánk, hogy ezek az emberek nincsenek valódi veszély­ ben, és tudják jól, hogy nem esik bajuk. Vannak azonban olyanok is, akik nemcsak az élménypótlás által élik meg a félelmet, hanem élvezik, hogy a választott sportjukban az életüket is kockára teszik. Nem tudom, hogy magát a félelmet élvezik-e, vagy az ekkora koc­ kázattal járó izgalmat, vagy az utólag átélt megkönnyebbülést és büszkeséget a teljesítményükkel kapcsolatban. Vannak, akik ennek pont az ellenkezőjére törekednek, akik szá­ mára annyira toxikus a félelemérzet, hogy rendkívüli erőfeszítése­ ket tesznek az elkerülése érdekében. Minden érzelemmel kapcso­ latban akadnak olyanok, akik szeretik átélni az adott érzelmet, de ennek az ellenkezője is igaz: olyanok is akadnak, akik nem bírják elviselni az adott érzelmet, és sokan nem keresik az érzelmet, de a legtöbb esetben nem találják toxikusnak az átélését. Az eddig vizsgált érzelmek mindegyike szerepet játszik egy tartósabb hangulatban, ami akár órákig is eltarthat. Amikor sokáig va­ gyunk szomorúak, rossz a kedvünk. Ha könnyen haragra gerje­ dünk, és keressük a lehetőséget a düh megélésére, ingerlékenyek

vagyunk. A szorongás szót használom arra a hangulatra, amikor ag­ gódunk, de nem tudjuk, hogy miért érzünk így; nem tudjuk megne­ vezni a kiváltó okot. Habár veszélyben érezzük magunkat, nem tud­ juk, mit tehetünk ez ellen, mert képtelenek vagyunk meghatározni a veszélyforrást. Ahogy a rosszkedv, a melankolikus személyiség és a depresszió a szomorúság/gyötrelem érzelemhez kapcsolódik, ugyanúgy kap­ csolódik az ingerlékeny hangulat, az ellenségeskedő személyiség és a patologikus erőszak a dühhöz, a félelemhez pedig szorongásos hangulat, félénk vagy szégyenlős személyiség és az alábbiakban bemutatott zavarok tartoznak. A szélsőséges félénkség például a la­ kosság 15 százalékát érinti.6 Ezek az emberek attól félnek, hogy nem lesznek képesek bizonyos társadalmi helyzetekben helytállni, kerü­ lik a társas kontaktust, alacsony az önbecsülésük, magas a stresszhormonszintjük és a pulzusszámuk. Ők fokozottan vannak kitéve a szívbetegség kockázatának.7 Az egyik jeles kutató, Jerome Kagan szerint a szülők tipikusan három félelemmel kapcsolatos vonást kü­ lönböztetnek meg: a szülők az embereket elkerülő gyermekeket szé­ gyenlősnek nevezik, az ismeretlen helyzeteket kerülőket félénknek, az ismeretlen ételt kerülőket pedig válogatósnak.8 A kutatók jelentős része kétféle szégyenlősséget állapított meg, nem hármat: a zavarban lévő szégyenlősek nem tudják, hogy közelítsenek-e az idegenekhez az új helyzetekben, vagy kerüljék őket, a félénk szégyenlősek pedig elkerülik az idegeneket és az új helyzeteket.9 Több érzelmi zavar is van, amiben a félelem központi szerepet játszik.10 A legszembetűnőbbek és talán legismertebbek a fóbiák. A fóbiákat interperszonális eseményektől vagy helyzetektől, halál­ tól, sérüléstől, betegségtől, vértől, állatoktól, tömegtől, zárt helyek­ től stb. való félelem jellemzi. A poszttraumás stresszbetegséget an­ nak tulajdonítják, hogy valaki rendkívüli veszéllyel nézett szembe, amit a traumatikus élmény állandó újraélése és a traumával kapcso­ latos események elkerülése követ. A poszttraumás stresszbetegséghez általában alvászavar és figyelemzavar is társul, valamint dühös kirohanások. A visszatérő pánikroham is érzelmi zavar, amiben az aggodalom és a rémület játszik szerepet. Sokszor minden látható ok

212

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

nélkül jelenik meg a pánikroham, és meglehetősen gátolja az em­ bert a tevékenységében. A patologikus szorongás is érzelmi zavar, ami eltér a normális szorongásos hangulattól, mivel visszatérő, ma­ radandó és intenzív, gátolja az olyan alapvető élettevékenységeket, mint például a munka és az alvás.

213

♦ Ha több próbálkozás után sem sikerül, hagyd leejtve az állkapcso­ dat, ne próbáld vízszintesen is nyújtani a szádat • A lehető legmagasabbra felhúzott felső szemhéjjal bámulj egyene­ sen előre, és húzd fel a szemöldököd olyan magasra, amilyen ma­ gasra csak bírod. Próbáld meg összehúzni a szemöldököd, miköz­ ben magasra felhúzod. Ha nem megy, csak húzd fel a szemöldököd és a felső szemhéjadat.

A félelem felismerése önmagnukban A szomorúságról szóló fejezetben azt javasoltam, hogy a szomorú érzelem kiváltásához nézzük meg Bettye Shirley fényképét. Dühös emberek képét nézegetve azonban nem hiszem, hogy hasonló do­ log következne be, ahogy szerintem a félelmet mutató emberek ké­ pének a látványa sem kelt félelmet bennünk. De meg lehet vele próbálkozni. Nézd meg a teherautó-sofőr arckifejezését, és ha ez érzéseket indít el benned, hagyd növekedni az érzelmeket. Ha ez nem megy, próbáld beleképzelni magad a helyébe, és ha ez érzel­ met indít el benned, hagyd növekedni. Ha a kép nézésével nem sikerült, próbálj visszaemlékezni egy olyan eseményre, amelyben intenzív, közvetlen veszély fenyege­ tett, és nem tehettél semmit annak elhárítására. (Például repülőn utaztál, és viharos légörvénybe keveredve hánykolódott a gép.) Amint eszedbe jut az élmény, hagyd növekedni az érzéseket. Ha a múltbéli élmény emléke sem használt, végezd el a követke­ ző gyakorlatot: Utánozd a félelem arcmozdulatait. (Szükséged lehet egy tükörre, hogy ellenőrizhesd az arcmozdulataidat.) •

•

Olyan magasra húzd fel a felső szemhéjadat, amennyire csak tu­ dod, és ha sikerül, kissé feszítsd meg az alsó szemhéjadat Ha az al­ só szemhéj összehúzása befolyásolja a felső szemhéj felhúzását, koncentrálj a felső szemhéjra. Ejtsd le az állkapcsod, és vízszintesen feszítsd hátra az ajkadat a fü­ led felé. Hasonlítson a szád a teherautó-sofőr szájára.

Figyelj oda az arcodon, a gyomrodban, a kezedben és a lábadban ta­ pasztalt érzetekre. Ellenőrizd a légzésed, nézd meg, hogy a kezed hi­ deg-e vagy meleg.

Észlelheted, kihűl-e a kezed, hogy gyorsabban és mélyebben lélegzel, izzadni kezdesz, lehet, hogy kar- és lábizmaid remegnek és megfeszülnek. Azt is érezheted, hogy az arcod és a tested hát­ rébb húzódik, szinte meglapul az ülésben. Általában tisztában vagy vele, amikor megrémülsz, de az enyhe aggodalmat kísérő érzetek, amikor enyhe, jövőbeli veszéllyel talá­ lod szembe magad, valószínűleg kevésbé ismerősek. (Véleményem szerint az érzések hasonlók a rémület érzéséhez, csak sokkal eny­ hébben jelentkeznek. Még nem végeztek kutatásokat annak a bizo­ nyítására, hogy az aggodalom és a rémület különböző szubjektív tapasztalatokhoz kapcsolódik-e.) Most pedig próbáljuk meg feleleveníteni az aggódáskor átélt ér­ zeteket. Emlékezz vissza egy olyan helyzetre, amikor távoli fenye­ getést észleltél, nem tragikus fenyegetést, de olyasvalamire vártál, amit a legszívesebben elkerültél volna. Talán az egyik bölcsesség­ fogad kihúzása, vagy egy végbéltükrözés miatt aggódtál. Esetleg amiatt, hogy vajon olyan jól értékelik-e a dolgozatodat, ahogy te re­ méled. Aggódhattál a matekérettségi eredménye miatt is. Amikor eszedbe jutott egy ilyen élmény - emlékezz, hogy a jövőben követ­ kezik be az esemény, ami miatt aggódsz, és pillanatnyilag semmit sem tehetsz a lehetséges bántódás elkerülése érdekében - , arra összpontosíts, hogy mit érzel az arcodon és a testedben. A rémület érzeteinek sokkal gyengébb változatát kellene érezned.

214

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

21$

A félelem felismerése másoknál Az alább látható kép 1973-ban jelent meg a Life magazinban a kö­ vetkező aláírással: „Elesetten New ^brkban. Kidülledő szemmel, nyolc kerékkel és tíz ujjal a levegőben, Charlie O’Connell, a San Francisco Bay Bombers versenyzője, felveszi minden görkorcsolyaverseny-induló legrettegettebb pozícióját. A New York Chiefs színe­ iben induló Bili Groll elegánsan fellökte őt ütközésüket követően, a Shea stadionban rendezett tavaly májusi világbajnokságon. O ’Connell és csapata fájdalmas vereséget szenvedett.”

O’Connell arckifejezése megegyezik a teherautó-sofőr korábban látott arckifejezésével, bár ezen a képen jobban látható. Felső szem­ héja olyan magasra húzódott, amennyire csak lehetséges, szemöl­ döke szintén a lehető legmagasabb helyzetben van, és összehúzva, míg az ajkát vízszintesen a füle felé húzza, arca hátrahúzva.

Az itt látható kép a következő felirattal jelent meg a Life maga­ zinban: „Dallas, 1963. november 24. A történelmi bosszú egzakt pil­ lanata, amikor Jack Ruby lelövi Kennedy gyilkosát, Lee Harvey Oswaldot.” J. R. Leavelle nyomozó, a bal oldalon látható férfi most hallotta meg a pisztolylövés hangját. Arcán egyszerre félelem és düh látha­ tó. Lehúzott és összehúzott szemöldöke a felhúzott felső szemhéj­ hoz ér, és a 6. fejezetben „metsző pillantásának nevezett szemki­ fejezést produkálja, ami a düh egyértelmű jele. Az arca alsó része és a fejtartása viszont félelmet mutat. Vízszintesen hátrahúzza az ajkát, hátrahúzza az állát, és a feje is félrebillen a pisztolydördüléstől. Ha kézzel letakarjuk az arca alsó részét, az arca felső részében jól látszik a düh. Ha éppen fordítva, az arca felső részét takarjuk el, az arc alsó részén megjelenő félelem látszik. Teljes mértékben elképzelhető, hogy pillanatnyi félelmet, akár ré­ mületet érzett, amikor meglátta a fegyvert, nem tudva, hogy ő lesz-e a következő. (Az Oswald arcán látható fájdalomból tudjuk, hogy a fegyver már elsült, és hogy Leavelle meglepődési reakciója a han­ gos dörrenésre már véget ért.) Leavelle nyomozó dühös a merénylő

2X6

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

2 17

Rubyra, mert Leavelle feladata épp az ilyen Oswald elleni támadás megakadályozása volt. Korábban már említettem, hogy fenyegetett­ ség esetén nem ritka a düh és a félelem együttes megjelenése, és itt is pontosan ugyanez történt. Most nézzük meg a félelem és a meglepődés finomabb jeleit az arcon.

A

B C (SEMLEGES)

A szemnek döntő szerepe van a félelem és a meglepődés meg­ jelenésében is, valamint a kettő megkülönböztetésében. Az A képen a felső szemhéj csak kicsit emelkedik fel a semleges B képhez ké­ pest. Ez a meglepődés jele is lehet, de valószínűbb, hogy egyszerűen a figyelem vagy az érdeklődés jele. A C képen már jobban felhúzódik a felső szemhéj, most már valószínűbb, hogy valóban meglepődés­ ről, aggodalomról vagy ijedtségről van szó, ez attól függ, hogy mi tör­ ténik az arc többi részén. (Eve egyik képe sem mutat rémületet, ami a legszélsőségesebb kifejezések egyike, és amit a teherautó-sofőr és a görkorcsolya-versenyző arcán láthattunk korábban.) Ha csak a szemre korlátozódnának a kifejezések, ahogy az a C fotó esetében látható, a kifejezés megjelenésének a hosszúságán múlna az, hogy pontosan mit is jelez. Ha a C képen látható szem csak egy-két másodpercre jelenne meg tágra nyílva, valószínűleg meglepődést jelezne, nem aggodalmat vagy félelmet.

Első pillantásra egyértelmű, hogy Eve félelmet mutat a szemé­ ben. Bár gyakran beszélünk szemkifejezésekről, általában nem ma­ gára a szemgolyóra gondolunk, hanem arra, amit a szemből a szem­ héj változásai alapjánn látunk. Itt az alsó szemhéjból tudjuk megál­ lapítani, hogy félelemről van szó, nem pedig meglepődésről vagy figyelemről. Amikor a feszes alsó szemhéj felhúzott felső szemhéjjal társul, szinte mindig a félelem jelét látjuk. A D képtől az F kép felé haladva növekszik a félelem intenzitása. Ez a felső szemhéj egyre feljebb húzásából ered. Az F képen rendkívül magasra húzott felső szemhéjat látunk, Eve ennél jobban nem bírta szándékosan felhúz­ ni a szemhéját. Ezzel a kifejezéssel a rémület során találkozhatunk, aggodalom vagy félelem során nem, azonban a rémület fokozottan irányított, a kifejezést mutató személy erősen próbálja leplezni az érzéseit.

218

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Most nézzük meg, hogy a szemöldök miképpen jelzi a meglepő­ dést és a félelmet. Amikor egyszerűen csak felhúzódik a szemöldök, ahogy a G képen is látható, a jelzés nem egyértelmű. Ez a kifejezés leggyakrabban a hangsúlyozás jele, amikor beszéd közben nyomatékot akarunk adni egy szónak. Ebben az esetben a szemöldök felszaladásával egy időben a hangsúlyozott szót hangosabban mond­ juk ki. A G kép kérdőjelet jelez, ami egy kérdő mondat vége felé je­ lenhet meg. Emlékezzünk vissza, az előző fejezetben említettem, hogy a szemöldök össze- és lehúzása kérdőjel jelzésére is használa­ tos, ahogy azt a 217. oldal D képe is mutatja. Kutatásunk egy része arra utal, hogy ha az illető tudja a választ a kérdésre, amit feltesz, amit szemöldökmozgással nyomatékosít, a kifejezése a G képen lát­ hatóhoz lesz hasonló, ha viszont az illető nem tudja a választ a kér­ désre, a mozdulat a 6. fejezetben mutatott össze- és lehúzott szem­ öldökhöz fog hasonlítani. A G kép ezenfelül jelezhet felkiáltást vagy hitetlenkedést, különösen amikor a beszélőre odafigyelő hallgató mutatja a kifejezést. Az ilyen szemöldök a felhúzott szemhéj nélkül csak ritkán jelez meglepődést. A H kép azonban az aggodalom vagy a félelem megbízható jele abban az értelemben, hogy ha ezt látjuk, kevés kétség fér hozzá, hogy félelmet érez, aki a kifejezést mutatja. Arra azonban nem tá­ maszkodhatunk, hogy minden érzelemnél egy bizonyos arckifeje­ zés jelenik meg, előfordulhat, hogy jelen van a félelemérzet, de nem látszik a H képen ábrázolt fel- és összehúzott szemöldök. Ter­ mészetesen néha az is előfordul, hogy az arckifejezés hiánya az arc­ kifejezés elfojtásának a következménye, de előfordulhat olyan­ kor is, amikor nincs erre irányuló törekvés, egyszerűen nem min­ denki mutatja az érzelem összes jelét az érzelem átélésekor. Egye­ lőre még nem tudjuk megmagyarázni, hogy ez miért van így, ahogy azt sem tudjuk, hogy aki nem jelzi a félelmet, jelzi-e a többi érzel­ met, jelenleg éppen ennek a problémának a megoldásán dol­ gozom. Az azonban csak nagyon ritka esetben fordulhat elő, hogy a H képen látható arckifejezés jelenlétekor a kifejezést mutató sze­ mély ne érezzen félelmet.

2 Ip

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

I

)

Általában a felső szemhéj felhúzódik, és az alsó szemhéj meg­ feszül, ehhez társul a félelemnél tipikus szemöldök, amint a j képen is látható. Hasonlítsuk össze az I képet a j képpel, amin a szemöldök kissé felhúzódik, de nem annyira, mint a G ábrán, és a szem a fel­ húzott szemhéj miatt tágra nyílik. Az összehasonlításból is jól látszik a szemhéj és a szemöldök jelentősége a félelem és a meglepődés megkülönböztetésében. Tudjuk, hogy az I kép meglepődést mutat, nem pedig félelmet, mert nem feszül meg az alsó szemhéj, és a szemöldök sincs összevonva, bár felhúzódik, míg ezek a jelek egyértelműen látszanak a j ábrán.

Most pedig koncentráljunk a meglepődés és a félelem jeleire az arc alsó részén. Meglepődéskor leesik az állkapocs, ahogy a K kép is mutatja, míg félelem esetén az ajak hátrafeszül a fül irányába,

220

221

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

amint az az L képen is látható. (Megjegyzem, hogy az L képen mon­ tázst kellett alkalmaznom, mert Eve nehezen tudta az ajakmozgást az alsó szemhéj megfeszítése nélkül véghezvinni.)

ami általában a meglepődésre jellemző, a kifejezés a félelem látsza­ tát kelti, olyannyira felhúzódik a felső szemhéj. (Ez az ábra szintén montázs, amin a G fényképről egy másik képre illesztettem a szem­ öldököt.) Mivel a félelmet és a meglepődést olyan gyakran keverik össze egymással, a lenti képpár ezt a két arckifejezést állítja szembe egymással, az érzelmek intenzíven jelennek meg az egész arcon. A P ábra a meglepődést ábrázolja, a Q ábra pedig a félelmet.

M

N

Korábban már láttuk, hogy a szemöldök és a szemhéj önmagá­ ban is képes félelmet jelezni, mint a J képen, vagy meglepődést, ahogy az I képen. Amikor a szemhéjmozgáshoz szájmozgás is tár­ sul, az érzelmeket a szemöldökmozgás nélkül is ki tudja fejezni. Az M kép meglepődést mutat, az N kép pedig aggodalmat vagy fé­ lelmet; egyik képen sem látható az érzelemre jellemző szemöldök­ mozgás.

Az arckifejezésekból szerzett információ felhasználása

O Az O kép a felső szemhéj felemelkedésének a jelentőségét mu­ tatja a félelem jelzésében. Annak ellenére, hogy nem feszül meg az alsó szemhéj, a szemöldök és a száj pedig olyan mozdulatot mutat,

Vizsgáljuk meg, hogy miként használhatjuk fel a másik ember féle­ lemkifejezéséből nyert információt. (A meglepődéssel nem foglal­ kozom, mivel a legtöbbször nem jelent problémát, hogy miként rea­ gáljunk a másik meglepődésére, hacsak nem a korábban leírt hely­ zet áll fenn, amikor valaki olyan dolgon lepődött meg, amit tudnia kéne, vagy amiről azt állította, hogy tudja.11) Többnyire ugyanazo­ kat a szituációkat fogom felhasználni, amelyeket már a korábbi feje­ zetekben is leírtam, hogy hangsúlyozzam, mennyire másként hasz­ nálhatjuk fel a másik félelméről kapott információt, mint amikor az illető szomorú, vagy dühös. Az előző két fejezetben kiemeltem annak a jelentőségét, hogy sohase feltételezzük, hogy tudjuk, mi generálja az érzelem kifejezé­

222

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

FÉLELEM ÉS MEGLEPŐDÉS

sét. Az érzelmi kifejezések nem árulják el a kiváltó okukat, viszont néha, de korántsem mindig, a helyzet és a kontextus alapján kitalál­ hatjuk. A 3. fejezetben bemutattam Othello tévedését,* amikor vala­ ki feltételezi, hogy ismeri az érzelem okát, anélkül hogy felmerülne benne annak a lehetősége, hogy valami egész más is okozhatta az érzelmet. Érzelmi állapotunk, hozzáállásunk, elvárásaink, hogy mit akarunk hinni, még az is, hogy mit nem akarunk elhinni, mind elfo­ gulttá tehetnek bennünket abban, hogy miként ítélünk meg egy ér­ zelmet, vagy konkrétabban, hogy szerintünk mi okozta az arckifeje­ zésben látható érzelmet. Segíthet a lehetőségek számának csökken­ tésében, ha figyelembe vesszük a helyzetet, amiben a kifejezés megmutatkozott, de még az sem feltétlenül biztos. Othellónak nem segített. Ha észben tartjuk, hogy az érzelmi kifejezések nem fedik fel az érzelem okát, és hogy a várttól eltérő dolog is okozhatta az ér­ zelmet, nem fogunk ugyanabba a csapdába esni, mint Othello. Vizsgáljuk meg a D, E, F, H, I, L és N ábrákon látható kifejezése­ ket. Mindegyikük lehet az aggodalom jele, de magából a kifeje­ zésből még nem tudjuk eldönteni, hogy a veszély közvetlen vagy közelgő. Azt sem tudjuk, hogy milyen intenzitású a félelem, mert ezek a kifejezések az érzelem enyhe és mérsékelt formájában is elő­ fordulhatnak, vagy amikor az intenzívebb érzelmet irányítani pró­ bálják. Tegyük fel, hogy csoportvezetőként rossz hírt viszel egy alkal­ mazottnak, miszerint mást léptetnek elő helyette. Ha ezeknek a ki­ fejezéseknek az egyikét mutatja a beosztott, mielőtt átadod a hírt, az arra utal, hogy számít a kudarcra. Ha az információ átadása közben vagy után mutatja a fenti kifejezések egyikét, az arra utal, hogy ag­ gódik a hírnek a jövőjére gyakorolt hatása miatt. Bár nem javasol­ nám, hogy eláruld: észrevetted a félelmét, ez jó ok lenne rá, hogy megnyugtasd a jövőjéről a szervezetben, hacsak nem forog valóban veszélyben, vagy kérdezd esetleges jövőbeli terveiről. Ám az is le-

hét, hogy a félelmének semmi köze sincs az előléptetés sikerte­ lenségéhez, lehet, hogy attól fél, hogy felfedeztél valamit, ami ked­ vezőtlen hatással lehet rá. Lehet, hogy valójában nyaralni ment a betegállomány alatt, és attól fél, hogy megtudtad, de még az sem elképzelhetetlen, hogy sikkasztott. Előfordulhat, hogy a közelgő orvosi vizsgálata miatt aggódik, és a gondolatai arra terelődnek egy pillanatra. A legóvatosabb reakció az lenne, ha megkérdeznéd: „Van még valami, amit meg szeretnél velem beszélni a helyzettel kapcsolatban?” Vagy tovább is mehetsz, és a következőket mond­ hatod: „Érzem, hogy lehet még valami ezzel kapcsolatban, amit meg kell beszélnünk.” Most fordítsuk meg a helyzetet. Te vagy a beosztott, és a főnököd arcán egy pillanatra átfut az aggodalom vagy a félelem egyik kifeje­ zése, mielőtt tudatná veled a hírt, hogy nem téged léptettek elő. Talán a reakciódtól fél? Netán együtt érez veled, és jelzést ad: érzi, hogy esetleg aggódsz a jövőd miatt. Vagy lehet, hogy valami egész más jutott az eszébe egy pillanatra? Magából a kifejezésből még nem derül ki, de a lehetőségek ismeretében legalább tudhatod, hogy nem vesz semmibe, azt a megvetés kifejezése jelezné (amit a követ­ kező fejezetben mutatok be), és nem haragszik rád. Ha a tizenkét éves lányod arcán látod az említett kifejezések egyikét, amikor megkérdezed tőle, hogy milyen napja volt az isko­ lában, vagy egy barát mutatja, amikor megkérdezed, hogy mennek a dolgai, a hozzájuk fűződő kapcsolatod alapján sokkal közvetle­ nebb lehetsz velük. Nem tudhatod, hogy a félelmük feléd irányuló válasz-e, vagy olyasmi történt, netán készül megtörténni az életük­ ben, ami miatt aggódnak. Én ebben a helyzetben azt javasolnám, hogy kérdezd meg: „Érzem, hogy aggaszt valami. Segíthetek?” Ha a házastársad mutatja a félelem kifejezését, amikor megkér­ dezed tőle, hogy hol volt aznap délután, amikor nem tudtad telefo­ non elérni az irodában, nem kell rögtön arra gondolni, hogy most csalfaságon kaptad. Ha ez jutna eszedbe, lehet, hogy túlságosan gyanakvó vagy (hacsak nincs a hűtlenségének kialakult mintája, viszont akkor mit keresel még mindig mellette?), és éppen attól fél, hogy ok nélkül leszel féltékeny, és alaptalanul meg fogod vádolni.

* Othello azért ölte meg a feleségét, mert nem ismerte fel, hogy a félelem, ami­ ért nem hittek nekünk, ugyanúgy jelenik meg, mint a büntetéstől való félelem, ami­ kor valaki házasságtörést követ el. Othello féltékenységből követte el a hibát.

22 3

22 4

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Az is lehet, hogy orvosi vizsgálatra ment a párod, még nem tudja az eredményét, és valamilyen oknál fogva aggódik miatta. Ahogy már korábban is mondtam, az érzelmek nem árulják el, hogy mi váltotta ki őket. Ha a kifejezés nem illik a helyzethez vagy a kimondott sza­ vakhoz, indokoltan aggódhatsz az események miatt, és hogy olyas­ valamiről van-e szó, amiről neked is tudnod kéne. A legbölcsebb, amit ilyenkor tehetsz, hogy követed azt, amit a gyerekeddel kap­ csolatban javasoltam, és megkérdezed a partneredtől: aggasztja-e valami.

NYOLC

Undor és megvetés

Nézte, ahogy konzervdobozból eszem az amerikai ételt, amit ma­ gammal hoztam a pápua új-guineai hegyvidéknek ebbe az eldugott kis falujába, a főre nép otthonába. Amikor megláttam, hogy ott áll és engem néz, majd észrevettem a kifejezést, ami végigsöpört az arcán, eldobtam a villám, és azonnal megragadtam a fényképező­ gépet, ami folyton a nyakamban lógott. (Szerencsére a főre törzs még nem tudta, mit csinál a fényképezőgépem, és már megszokták, hogy látszólag minden ok nélkül a szememhez kapom ezt a furcsa tárgyat, úgyhogy nem lett félénk, és nem fordult el, mielőtt lefény­ képezhettem volna.) Azonkívül, hogy a kép az undor egyik klasszi­ kus arckifejezését mutatja, a kép története is hangsúlyozza a vissza­ taszító anyagok megevésének a jelentőségét az undor kiváltásában. Még csak nem is ő ette az ételt, de már az is elég volt az érzelem ke­ letkezéséhez, hogy engem enni látott.* Harminc évvel ezelőtt így írtam le az undort: ...idegenkedés érzése. Olyasvalaminek az íze, amit az ember ki akar köpni, még a gusztustalan dolgok megevésének a gondolata is undor­ ral töltheti el. Olyan szagok, melyek elől el akarja az orrát torlaszolni, * Bár régóta gyűjtöm az újságokból az érzelmeket mutató fényképeket, egyedül az undorról nincs még ilyen képem, míg a többi érzelemre vonatkozóan több tucat fotóm van. Felbéreltem egy reklámfotó-kutató céget is, de ők is csak pózolt képe­ ket találtak az undorról, pedig a többi érzelemről minden gond nélkül hozzájutot­ tam spontán képekhez az újságokból. Nem is csoda: az undort ábrázoló jelenetek nem valami vonzóak. Az újság- és magazinszerkesztők, valamint a hirdetők bizto­ san eldöntötték, hogy ilyen képekkel nem lehet terméket eladni.

226

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

vagy el akar tőlük távolodni, undort idéznek elő. Ha arra gondolunk, hogy milyen orrfacsaró bűze van valaminek, szintén undort érezhe­ tünk. Hangok is okozhatnak undort, ha visszataszító dologhoz kapcso­ lódnak. Még egy utálatos, nyálkás tárgy megérintése is okozhat undort. Nemcsak az ízek, a szagok, a tapintás vagy ezek gondolata, látvá­ nya, hangja idézheti elő az undort, hanem az emberek külseje, de még bizonyos eszmék is. Az emberek megjelenése sértő lehet, látványuk íz­ léstelen. Egyesek undort éreznek, amikor deformált, nyomorék embe­ reket, vagy csúnya embereket látnak. A sérült ember nyílt sebbel lehet undorító. Egyesek a vér vagy egy műtét látványától irtóznak. Egyes em­ beri tevékenységek szintén lehetnek gusztustalanok: lehet, hogy olyas­ valamitől irtózunk, amit egy másik ember csinál. Egy kutyát vagy macs­ kát kínzó személy is lehet az undor tárgya. Azt a személyt is undorító­ nak ítélhetik, aki olyan szexuális tettben vesz részt, amit mások perverziónak tartanak. Egy filozófiától vagy egyfajta emberi bánás­ módtól is lehet undorodni, ha az undorodok megalázónak tartják.1

Tanulmánysorozatában azóta már alátámasztotta és kibővítette a megfigyeléseimet a gyakorlatilag egyetlen tudós, aki kutatásai ja­

UNDOR ÉS MEGVETÉS

22J

vát az undorral végezte. Paul Rozin pszichológus, aki különösen kedveli a jó ételeket, azon a véleményen van, hogy az undor közép­ pontjában egy sértőnek és szennyezőnek ítélt dolog orális bevite­ lének az érzése áll. Az én terminológiámban ez lenne az undor témája. Azonban kultúránként hatalmas különbségek vannak akö­ zött, hogy milyen ételeket tartanak gusztustalannak. A pápua férfi fényképe is ezt támasztja alá: undorodik annak az ételnek a szagától és látványától, amit én étvágygerjesztőnek találok. A kultúrákon be­ lül is vannak különbségek. A feleségem például imádja a nyers oszt­ rigát, én pedig gusztustalannak tartom. Kína bizonyos részein ínyencség a kutyahús, míg a legtöbb nyugati ember visszataszítónak tartja még az evésének a gondolatát is. De vannak egyetemes dol­ gok is az undor kiváltó okai között. Rozin megfigyelte, hogy az undor leghatásosabb, egyetemes ki­ váltói a testnedvek: az ürülék, a hányás, a vizelet, a nyálka és a vér. A nagy amerikai pszichológus, Gordon Allport 1955-ben egy „gon­ dolati kísérlettet kezdeményezett az undorral kapcsolatban, egy olyan kísérletet, amit mindenki elvégezhet fejben, hogy meglássa, bekövetkezik-e az, amire Allport gondolt. „Először gondolj arra, hogy lenyeled a szádban lévő nyálat, vagy tedd is meg. Aztán kép­ zeld el, hogy kiköpöd egy pohárba, és megiszod! Ami természetes­ nek és »saját«-nak tűnt, hirtelen gusztustalanná és idegenné válik.”2 Rozin tényleg elvégezte ezt a kísérletet, arra kérte az embereket, hogy köpjenek bele egy pohár vízbe, majd igyák meg, és azt ta­ pasztalta, hogy Allportnak volt igaza. Annak ellenére, hogy a köpet egy pillanattal korábban még a saját szájukban volt, az emberek nem voltak hajlandók meginni a saját köpésüket tartalmazó vizet. Rozin azt mondja, hogy testünk termékei undorítóvá válnak szá­ munkra, miután elhagyják a testünket. Az undor csak a gyermek négy és nyolc év közötti korában válik külön érzelemmé. Előtte bizonyos dolgoktól irtóznak, elutasítják a rossz ízű dolgokat, de az undor még nincs jelen. Rozin arra kért gyermekeket és felnőtteket, hogy érintsék meg, majd egyék meg a kutyaürülék alakú csokoládét. A gyermekeket négy- és hétéves koruk között nem zavarta a forma, de a felnőttek már nem voltak

228

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

hajlandók megtenni. Hasonlóképpen ha sterilizált szöcskét dobnak egy pohár gyümölcslébe vagy tejbe, a négy év alatti gyermekek minden további nélkül megisszák az italt.* A gyerekek és a kamaszok imádják az undort. Rozin emlékeztet rá, hogy a viccüzletek hányás, nyálka, váladék és ürülék realisztikus imitációit árulják, és elsősorban a fiatal fiúk vásárolják meg ezeket a termékeket. A vicc egy fajtája kifejezetten az undorra épül. A B eavis és Butt-head című televízió-műsor népszerű a fiatalok körében, míg a Captain Underpants (Gatya kapitány) a kisgyermekeknek készült, és mind a kettő undorító helyzetekkel operál. William Miller jogászprofesszor lebilincselő, The Anatom y ofD isgust (Az undor anatómiája) című könyvében megjegyzi, hogy nem­ csak a gyermekeket szórakoztatják az undorító dolgok: . .az undor­ nak is megvan a maga vonzereje, valamiféle varázsa, ami abban nyil­ vánul meg, hogy a véres balesetnél nehezen tudjuk elfordítani a tekintetünket [...] vagy a horrorfilmek népszerűségében.3 [...]' Saját taknyunkat, ürülékünket és vizeletünket is fertőzőnek és gusztusta­ lannak találjuk, [...] mégis vonzanak és kíváncsiak vagyunk rájuk [...] sokkal gyakrabban nézzük meg a saját terméseinket, mint bevallanánk [...] milyen gyakran nézik meg az emberek a zsebkendőjüket, miután kifújták az orrukat.”4 Az olyan obszcén filmek kasszasikerét, mint a Keresd a nőt!, nem csak a tinédzsereknek köszönhetjük. * Rozin ezt azzal magyarázza, hogy a fiatalabb gyermekeknek még nincs meg az undorhoz szükséges kognitív kapacitásuk - például az a képesség, hogy felis­ merjék: a látszat más, mint a valóság, mint a csoki-kutyaürülék esetében is. Ez össz­ hangban van azzal az elképzelésével is, hogy az állatok nem éreznek undort. Én teljesen elképesztőnek találnám, ha egy ilyen alapvető reakció a világra egyedi len­ ne az emberek körében, ezért megkérdeztem egy állatok viselkedését kutató szak­ ember, Frans de Waal véleményét. Ő a következő választ adta: „Az érzelemnek jelen kell lennie a többi főemlősnél is. Az undor eredetileg biztosan az étel elutasí­ tásával volt kapcsolatban, amire természetesen a főemlősök is képesek. A konkrét kifejezésekre vonatkozóan már nehezebb válaszolni.” Úgy látszik, hogy egyelőre eldöntetlen marad a kérdés, mert eddig még senki sem vizsgálta meg, hogy az étel elutasításának az egyedi kifejezése más főemlősöknél megjelenik-e, és ha igen, ez a kifejezés megmutatkozik-e a társadalmi sérelmekre adott válasz kapcsán.

UNDOR ÉS MEGVETÉS

229

Rozin megkülönbözteti az általa interperszonálisnak nevezett un­ dort az alapvető undortól.5 A tanult interperszonális kiváltó okok négy csoportját sorolja föl: az idegent, a beteget, a szerencsétlent és az erkölcsileg szennyezettet. A Maureen O ’Sullivannel közösen vég­ zett kutatásom némileg alátámasztja Rozin elképzelését. Arra kértük az egyetemi hallgatókat, hogy írják le, mi az undor lehető legintenzí­ vebb megnyilvánulása, ami előfordulhat valakivel a világban. Rozin orális bevitel témáját is leírták (pl. arra kényszerítenek, hogy edd meg valaki más hányását), de csak 11 százalék. A szélsőséges undor leggyakrabban említett kiváltó oka (amit 62 százalék említett) egy er­ kölcsileg visszataszító dologra adott válasz, például hogy mit éreztek az amerikai katonák, amikor felfedezték a náci koncentrációs tábo­ rok atrocitásait. A megemlített erkölcsileg visszataszító magatartá­ soknak szinte a fele szexuálisan ellenszenves tetteket említett, pél­ dául egy fiatal gyermekkel közösülő személy látványa. A példák utolsó csoportja, amit a válaszadók 18 százaléka említett, olyan fizi­ kai undor volt, ami nem az étellel kapcsolatos, például egy holttest felfedezése, amit kukacok esznek.6 Eredményeink azt mutatják, hogy a felnőttek az interperszonális, különösen az erkölcsileg vissza­ taszító dolgokat gon dolják a legundorítóbbnak, nem az orális bevitel alapvető undorát. Azt mondtam korábban, hogy Rozin alapvető undora az érzelmi téma, és ha igaza van abban, hogy az undor négy interperszonális formája - az idegen, a beteg, a szerencsétlen és az erkölcsileg szen­ nyezett - tanult, akkor ezek lennének a téma variációi. Számomra azonban lehetségesnek tűnik, hogy az undor négy interperszonális formája szintén téma, ami minden kultúrában megtalálható, és csak a konkrétumok tanultak, ami személyenként, társadalmi csopor­ tonként, kultúránként változó. Például mindenki undort érezne az erkölcsileg romlott személy iránt, de az már változó, hogy mit tekin­ tenek romlottnak erkölcsileg. Az is a körülményektől függhet, hogy mi az idegen, és mi az ismerős, valamint hogy mi a szerencsétlen, de a betegség már nem. A súlyos torzulást mutatók, a gennyes se­ bek minden kultúrában undorítóak lehetnek.

2$0

231

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

Miller rámutat, hogy a kultúráknak nagyobb a mozgásterük az undorítónak tartott dolgok vagy cselekedetek bővítésében, mint a már ide tartozó dolgok kizárásában. Ez teljes mértékben összefér a 2., 3. és 4. fejezetben kifejtett gondolattal, miszerint az emberek érzelmi riasztási adatbázisa nyílt, és nem zárt. Az adatbázisok a különböző érzelmekre adott válaszainkat irányító programokkal együtt - nem üresek a születéskor, az evolúció már beleírt néhány utasítást, hogy miként reagáljunk, és hogy mire reagáljunk. Amint Miller is rámutat, ezeket nehéz megváltoztatni, de mivel nyílt rend­ szerekről van szó, képesek vagyunk az újabb kiváltó okok és az újabb érzelmi válaszok megtanulására. Míg a japánok és az amerikaiak is undorral reagálnak az ürü­ lékre és az orális bevitelre, Rozin a társadalmi undor terén különb­ ségeket talált. A japánok a társadalmi rendbe be nem illeszkedő, vagy a másokat igazságtalanul kritizáló személytől undorodtak. Az amerikaiak a brutálisan viselkedő és a rasszista személyektől. Ugyanakkor nem minden társadalmi undor változó kultúránként. Rozin felfedezte, hogy számos kultúrában undor övezi a politiku­ sokat! A Rozin által leírt négyféle interperszonális undoron túl egy má­ sikféle undort - amit én megcsömörléses undornak neveznék - fe­ dezett fel három pszichológus, John Gottman, Erica Woodin és Róbert Levenson. Azért is érdemel külön figyelmet a kutatásuk, mert a tudósok közül egyedül ők mérték meg pontosan az érzelem kifejezését az élet érzelmekkel leginkább terhelt, fontos társas inter­ akciója - a férj és feleség interakciója* - során. Bámulatos módon a feleség undorának a kifejezése, amit a férje felé irányított egy konfliktus megoldására törekvő beszélgetés során, előre jelezte, hogy az elkövetkező négy évben mennyi időt töltenek majd külön egymástól.7 Gottman felfedezte, hogy a fele­

ség undorkifejezése általában a férj visszavonulására (falazás, ami­ ről bővebben a 6. fejezetben írtam) adott válaszként jelent meg, amikor a férj nem foglalkozott a feleség érzéseivel. Hétköznapi nyelven: a feleségnek elege lett, torkig volt. Megfigyelhetjük, meny­ nyire találó az evéssel kapcsolatos metafora. Ha elutasít a házas­ társunk, valóban sötét a jövő. (A fejezet későbbi részében, a meg­ vetés vizsgálatakor még visszatérek Gottman kutatásának az ered­ ményeire.) Miller leírja azt az érdekes jelenséget, hogy az intimitás során csökkentjük annak a küszöbét, hogy mit találunk undorítónak. A legjobb példa: „...a pelenkacserélés, a visszaöklendezett étel fel­ takarítása és a beteg, gyenge rokonokról való egyéb gondoskodás. [...] A szülők mindennek ellenére gondoskodók, elhordják az ürü­ léket, még azt is megkockáztatják, hogy bepiszkolják a kezüket vagy a ruhájukat, eltűrik, hogy lecsinálják őket. [...] A szennyező anyagoktól való veleszületett undor leküzdése a gondoskodó szü­ lői szeretet feltétel nélküliségének a jelképe.”8 A szexuális intimitás során is ugyanígy felfüggesztjük az undort. Ismét Millert idézem: „Valaki más nyelve az ember szájában az inti­ mitás jele lehet, mert különben undorító erőszak lenne [...] A beleegyezéses szex az undor által védett korlátok közös átlépését jelen­ ti. [...] A szex a határok átlépésének csak az egyik formája, ami egy­ fajta meztelenséget foglal magában. Léteznek azonban másféle levetkőzések, kitárulkozások és ismeretek is, amin az intenzív inti­ mitás alapszik, a hosszú, közeli, szerető kapcsolat intimitása. Ilyen például a kételyek, aggodalmak felfedése és megosztása, a törek­ vések beismerése, a hibák és gyengeségek bevallása, hogy egy­ szerűen hibáinkkal, gyengeségeinkkel, szükségleteinkkel együtt lássanak. [...] A barátokat és bizalmasokat úgy is meghatározhatjuk, hogy azok a személyek, akiknek hagyjuk, hogy nekünk panasz­ kodjanak, és cserébe mi is panaszkodhatunk nekik, miközben mindkét fél tudja, hogy az ilyen panaszkodás az intimitás bizalmas­ ságából fakad, amit a méltóságunk és az undorunk megakadá­ lyozna a bizalmasság hiányában. [...] A szeretet [...] megadja más­ nak azt a privilégiumot, hogy olyan színben lásson bennünket, ami

* Összehasonlításképpen: a legtöbb érzelemkutató egymagában lévő embere­ ket vizsgál, vagy a leghétköznapibb interakciókat, és ahelyett hogy az emberek va­ lós élményeit megfigyelnék, kérdőívek megválaszolására kérik fel alanyaikat, e kérdések pedig elképzelt és az emlékezetben élő érzésekre vonatkoznak.

2$2

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

megszégyenítene minket, és undort* keltene másokban a szeretet közbelépése nélkül.”9 Miller egészen különleges éleslátása az undor társadalmi szere­ pére utal, ami különben egyáltalán nem egyértelmű. Az undor fel­ függesztése megalapozza az intimitást, és a személyes elkötelezett­ ség jele. Annak az elfogadása, amit a másik szégyenteljesnek talál­ hat, az olyan fizikai tevékenységekben való részvétel, ami másokkal undorító lenne - nem csak a szex, gondolj bele, milyen lenne egy idegen hányását feltakarítani, nem pedig egy szeretett személyét - , nemcsak a szeretet jele lehet, hanem a szeretet megerősítésének az egyik módja is. Az undor egy másik fontos szerepe, hogy távol tartson bennünket a visszataszító dolgoktól. Nyilvánvalóan hasznos, ha nem esszük meg a romlott ételt, a társadalmi undor pedig hasonlóképpen távol tart azoktól a dolgoktól, amiket ellenszenvesnek tartunk. Miller ja­ vaslata szerint ez egy erkölcsi ítélet, amiben nem egyezhetünk ki az undorító személlyel vagy az undorító cselekedetekkel. Martha Nussbaum jogtudós a következőket írja: „A legtöbb társadalom bi­ zonyos embercsoportok elkerülését tanítja, mintha fizikailag undorítóak lennének.”10 Sajnos veszélyes lehet az undor érzelem, mert megfosztja ember voltától azokat az embereket, akiket undorítónak tartunk, ezáltal lehetőséget ad rá, hogy az undorítónak talált embe­ rekkel úgy bánjanak, mintha nem is lennének emberek. Bizonyos tevékenységeket illegálisnak ítéltek, mert megsértik (undorítják) a közerkölcsöt, mint például a gyermekpornográfia vagy a trágárság. Nussbaum úgy véli, hogy a törvényeket nem lenne szabad arra alapozni, amit bárki is undorítónak talál, helyette azt

javasolja, hogy a felháborodást használjuk a jogi ítélkezés alapjául. „A felháborodás [...] sokkal helyénvalóbb erkölcsi nézet a jogi ítélet szempontjából, és sokkal megbízhatóbb, mint az undor. A nyilvá­ nossággal is megosztható érvelést tartalmaz, és nem tesz olyan meg­ kérdőjelezhető lépéseket, mint a bűnözővel csúszómászóként való bánásmód, mintha az erkölcsi közösségünkön kívül állna. Inkább határozottan bevonja a bűnözőt az erkölcsi közösségbe, és tetteit er­ kölcsi alapon ítéli meg.”11 Szem előtt tartva, hogy egy ember érzelmi állapotát a bűn elkö­ vetésekor enyhítő körülményként figyelembe lehet venni, Nuss­ baum szerint az undor nem tartozik azok közé az érzelmek közé, amit figyelembe kéne venni. „Egyik gyilkosság sem rosszabb a má­ siknál csak azért, mert undorítóbb.12 [...] Az undorra adott ésszerű válasz az, hogy elhagyjuk a környéket, nem pedig az, hogy megöl­ jük azt a személyt, akitől undorodunk - pl. homoszexuális közele­ dés esetén. [...] Az, hogy valakit kiráz a hideg valakitől, még nem ok arra, hogy erőszakosan viselkedjen az illetővel szemben.”13 Akik mások legszörnyűbb megalázását is igazolják, gyakran ál­ latként beszélnek az áldozataikról (és nem aranyos állatként), néha úgy, mint sértő élettelen anyagokról, például mocsok vagy söpre­ dék. Attól tartok, hogy a méltatlankodás vagy a felháborodás is iga­ zolhatja az ölést, sőt még a kínzást is, viszont az undor nem húzna határt az egyén és a másik között. (Nussbaum természetesen az ér­ zelmek felhasználásáról írt a törvények igazolásában, nem pedig a cselekedetek törvényességének vagy törvénytelenségének a meg­ állapításáról.) Az egyik korlát vagy inhibitor, ami megakadályoz­ hatja az erőszakot, az az áldozat szenvedésének a látványa és hang­ ja, a sikolya és a vére. De ez sem mindig működik, talán mert a szenvedésük bizonyítéka undorítóvá teszi őket. Még ha kezdet­ ben nem is tartunk valakit undorítónak, a vérének látványa, a teste deformáltsága a sérülés vagy a kínzás következtében undort válthat ki a törődés helyett. Amikor elkezdtem az arckifejezések kultúrákat áthidaló tanul­ mányozását, felfedeztem, hogy az emberi szenvedést bemutató fil­ mek - egy bennszülött körülmetélési rítusról és egy szemműtétről -

* A szerkesztőm mutatott rá, hogy van különbség a szerető és a szülő felfüg­ gesztett undora között. Ahogy én látom, a kisbaba pelenkája mindig undorító, még ha az ember saját gyermekéről van is szó. A szerető szülők túlteszik magukat az un­ doron, hogy a gyermekükről gondoskodjanak, de ettől még érzik az undort. A szex során azonban megváltozik valami, mert ha a megfelelő ember nyelve van a szánk­ ban, az egyáltalán nem undorító - éppen ellenkezőleg. Tehát az első esetben túl­ tesszük magunkat az undoron, vagy felfüggesztjük az undort, míg a második eset­ ben az undor valami egészen mássá alakul át.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

a tanulmányozott amerikai és japán egyetemistákból az undor kife­ jezéseit váltották ki. Más orvosi tanfilmeket is megvágtam, az egyi­ ken a műtét részeként felmetszik a húst, és sok vér látható, egy má­ sik film azt mutatta, ahogy egy harmadfokú égési sérüléseket szen­ vedett férfi áll, miközben lehúzzák a testéről az égett bőrt. Szintén azt a visszajelzést kaptam az emberek zömétől, hogy undort érez­ tek. A filmeket fel is lehetne cserélni, hiszen ugyanazt az érzést vál­ tották ki, ezeket a filmes ingereket használják a leggyakrabban az érzelemkutatásban. Volt azonban egy kisebbségi csoport (körülbelül 20 százalék), akik egészen máshogy reagáltak a filmeken látható emberek szenve­ désének a látványára. Nem undort mutattak, hanem szomorúsággal és fájdalommal reagáltak, mintha azonosultak volna az áldozattal. Elképzelhető, hogy a természet úgy alakított minket, hogy viszszataszítson egy másik ember testének, belsejének a látványa, külö­ nösen ha ez vérrel jár. Ha nem egy idegen, hanem egy velünk ben­ sőséges kapcsolatban levő személy, egy rokon vérzik, felfüggeszt­ jük az undor választ. Ilyenkor késztetést érzünk a szenvedés enyhí­ tésére, ahelyett hogy elmenekülnénk tőle. Könnyen elképzelhető, hogy a szenvedés fizikai tüneteinek, a betegségnek a látványa hasz­ nos volt a fertőzések megakadályozásában, viszont ezzel együtt csökken az együtt érző képesség és a szánalom, ami hasznos lehet a közösségépítéskor. Az empátia és a részvét nem tartozik az érzelmek közé: ezek a másik személy érzelmeire adott reakciónkra utalnak. A kognitív em­ pátia során felismerjük a másik ember érzéseit. Az érzelmi empátia során valójában átéljük, amit a másik ember érez, a könyörületes em­ pátia során segíteni akarunk a másiknak, hogy megoldja a helyzetét és az érzelmeit. Az empátia két másik formájának az eléréséhez el­ engedhetetlen a kognitív empátia megléte, azonban a könyörületes empátiához már nem szükséges az érzelmi empátia jelenléte.*14

A megvetés az undorral rokon, mégis különbözik tőle. Ennek az érzelemnek az ábrázolására nem találtam egyetlen újságfotót sem. Az undorhoz hasonlóan ritkán mutatják az újságokban és a magazi­ nokban. A fejezet vége felé a H kép jó példa rá. Hosszú évekkel ezelőtt a következőképpen különböztettem meg egymástól az undort és a megvetést:

* A tibeti buddhisták más, mégis hasonló értelemben használják ezeket a kifeje­ zéseket. A kifejezés, amit az empátiakészségünkre használnak, a dalai láma szerint a következőképpen fordítható: „képtelenség mások szenvedése látványának az

235

Megvetést csak emberekkel és emberi cselekedetekkel kapcsolatban érzünk, ízekkel, szagokkal, érintéssel kapcsolatban nem. Ha kutyaürü­ lékre lépünk, lehet, hogy undort érzünk, de nem megvetést. A bárány­ agy elfogyasztásának a gondolata undorító lehet, de nem idéz elő meg­ vetést. Az viszont előfordulhat, hogy megveted azokat az embereket, akik ilyen undorító dolgokat esznek, mert a megvetés egyik eleme a megvetés tárgya felé irányuló leereszkedés. Lekicsinylőn nem ked­ veljük a személyeket vagy a tettüket, és (általában erkölcsileg) felette állónak érezzük magunkat. Lealacsonyító a tettük, de nem szükséges feltétlenül eltávolodnunk tőlük, mint az undor esetében.15 Sajnos a megvetésnek nincs meg a maga Paul Rozinja, senki sem összpontosította a kutatásait erre az érzelemre. Miller érdekes meg­ figyelése szerint, habár felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy má­ sik személlyel szemben, amikor megvetést érzünk, az alacsonyabb helyzetben lévők is érezhetnek megvetést a feletteseik felé. Gondol­ junk csak a „tinédzserek megvetésére a felnőttekkel szemben, a nők

elviselésére”. Ez nem azt jelenti, hogy az ember elvonul a látvány elől, épp ellenke­ zőleg: „Ezért van az, hogy elborzadunk a látványtól, amikor valaki kárt tesz egy másikban, hogy szenvedünk, amikor egy másik szenvedésével találjuk szemben magunkat.” A részvét szó buddhista használata is eltérő, ennek a magyarázata messze vinne az undor témájától, de azért érdemes megjegyezni, hogy a buddhis­ ták az empátiát és a részvétet is olyan emberi képességeknek tekintik, amiknek a tanulása nem, csupán a fejlesztése szükséges, ha előtérbe akarjuk helyezni. Az én értelmezésemben ez annyit tesz, hogy ha minden emberi lényre rokonként szeret­ nénk tekinteni, ha fel akarjuk függeszteni az undorunkat a szenvedés véres jelei­ nek és a betegség okozta károsodásnak a látványán, dolgoznunk kell rajta, mert a természet nem könnyítette meg számunkra.

2^ 6

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

megvetésére a férfiakkal szemben, a szolgákéra gazdáikkal szemben, a beosztottakéra főnökeikkel szemben [...] a feketékére a fehérekkel szemben, az iskolázatlanokéra az iskolázottakkal szemben.16 A felfe­ lé irányuló megvetés [...] egy bizonyos sajátosság kapcsán engedé­ lyezi a felsőbbrendűséget az alacsonyabban állóknak. Az alacso­ nyabban állók tudják, hogy a többiek szemében alacsonyabban áll­ nak, tudják, hogy bizonyos értelemben a többiek megvetik őket.. .”17 Hogy érzékelhessük a megvetés jelentőségét, vizsgáljuk meg Gottman és kollégái házastársiinterakció-tanulmányának rendkívüli eredményeit. Azok a feleségek, akiknek a férje megvetést mutatott: • • • •

eltiportnak érezték magukat, úgy érezték, hogy nem tudják elrendezni a problémáikat, úgy érezték, hogy súlyos problémák vannak a házasságukkal, gyakran betegedtek meg az elkövetkező négy év során.

A tény, hogy a férj undor- vagy dühkifejezése nem ezt az ered­ ményt mutatta, megerősíti, hogy a megvetést különálló érzelemként kell kezelni (nem minden érzelemkutató ismeri fel ezt a különb­ séget). Az eddig megfigyelt érzelmekhez hasonlóan, a megvetésnek is változhat az erőssége és az intenzitása, csakúgy, mint az undornak. Gyanítom, hogy az undor esetében a skála felső határa sokkal ma­ gasabban van a megvetésénél, vagyis a legnagyobb megvetés közel sem olyan erős érzelem, mint a legnagyobb undor. Az undor egyértelműen negatív élmény, nem jó érzés, annak el­ lenére, hogy - amint már korábban is említettem - jobban érdekel­ nek bennünket az undorító dolgok, mint várható lenne egy olyan érzelem esetében, ami kellemetlen érzéssel jár. Intenzív undor ese­ tén kétség sem fér hozzá, hogy kellemetlen az érzés, hiszen hány­ ingerhez vezet. A megvetés negatív voltát illetően már kevésbé va­ gyok biztos, szerintem igazából a legtöbb ember számára kellemes érzés a megvetés. Lehet, hogy később szégyelljük magunkat, amiért így éreztünk, de az érzelem időtartama alatt megélt érzések inkább kellemesek, mint kellemetlenek. Ezzel nem azt akarom mondani,

UNDOR ÉS MEGVETÉS

hogy a megvetés hatása másokra nézve hasznos lenne; Gottman eredményei is azt mutatják, hogy nem az. Ám a megvetés átélése alatt érzékelt benyomások nem feltétlenül kellemetlenek. Nehezen lehet meghatározni a megvetés szerepét, hacsak nem az, hogy jelez­ ze a fölény érzését, hogy nem kell senkinek megfelelni, vagy senki mellett elköteleződni. Megerősíti a hatalmat vagy a státust. A helyze­ tükben bizonytalan embereknél nagyobb valószínűséggel jelentke­ zik a megvetés, hogy bebizonyíthassák felsőbbrendűségüket má­ sokkal szemben. A megvetést gyakran kíséri düh vagy a dühnek egy enyhébb for­ mája, mint például a bosszúság, de düh nélkül is érezhető. A düh az undorral is váltakozhat, ha az undort érző személy dühös, amiért ki van téve az undor érzésének. Nincsenek szavaink az undorhoz vagy a megvetéshez kapcsoló­ dó hangulatok leírására, de ez még nem jelenti azt, hogy nem élünk át ilyen hangulatot, csak azt, hogy nem tudunk könnyen beszélni róluk. Az az érzésem, hogy léteznek ilyen hangulatok, csak tudo­ másom szerint még nem irányult rájuk kutatás vagy elméletalkotás. Vizsgáljuk meg, hogy léteznek-e érzelmi zavarok, amik az un­ dorra vagy a megvetésre utalnak. A Disgust- The Forgottén Emotion o f Psychiatry (Undor - az érzelem, amiről megfeledkezett a pszi­ chiátria) című cikkükben Mary L. Phillips, Carl Senior, Tóm Fahy és A. S. Dávid pszichiáterek azt állítják, hogy bár a pszichiátria nem is­ merte fel az undor jelentőségét a pszichiátriai zavarokban, számos ilyen problémában fontos szerepet játszik.18Az undor valamiféle za­ vara valószínűleg jelentős szerepet tölt be a kényszerességnél, mi­ vel a kényszeres gondolatok gyakran a kosz, a fertőzés és a túlzott mosakodás körül összpontosulnak. Az állatfóbiák alapja is az undor lehet. Az olyan társas fóbiák, amelyekben attól fél valaki, hogy meg­ alázzák, az illető önmagára irányuló undorát feltételezik, a vértől való fóbiák szintén az undor zavarát jelezhetik. A táplálkozási zava­ rokkal - mint például az anorexia nervosa vagy a bulimia - küzdők erős undort éreznek a saját testrészeik, szexualitásuk és bizonyos élelmiszerek iránt. Azt viszont eddig még senki sem vetette föl, hogy bármely pszichés zavarban része lenne a megvetésnek.

2$8

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

239

Az undor és a megvetés felismerése önmagunkban Vizsgáljuk meg a belső érzeteket, amiket az undor, majd a megve­ tés során tapasztalunk. Az undor érzését könnyen átélhetjük, ha az egyik orális bevételi témára gondolunk, vagy egy erkölcsileg viszszataszító cselekedetre. Figyeld meg, mit érzel a torkodban, vedd észre az enyhe émelygés kezdetét. A felső ajak és az orr érzéke­ nyebbé válik, mintha felerősítették volna az arcod ezen részének az érzékenységét, hogy jobban érezd őket. Lazíts, majd próbáld meg újra átélni az undort, de most olyan enyhén, amennyire csak lehet, és ismét összpontosíts a torkodra, a felső ajkadra és az orrodra. A megvetéssel kapcsolatos érzéseket sokkal nehezebb meghatá­ rozni. Gondolj valaki cselekedeteire, amitől nem undorodsz, de ami­ től megvetést érzel iránta. Lehet, hogy valaki beáll eléd a sorba, pla­ gizál, vagy henceg. Győződj meg róla, hogy nem vagy dühös, és nem undorodsz, csak megvetést érzel. Figyeld meg a tendenciát, hogy késztetést érzel az állad megemelésére, mintha az orrod mentén néz­ nél le valakire. Érezd, ahogy összehúzódik a szád egyik sarka.

Az undor és a megvetés felismerése másokban Most pedig vizsgáljuk meg, hogy miként jelennek meg ezek az ér­ zelmek az arcon. Lapozz vissza, és figyeld meg a pápua férfi arcki­ fejezését a fejezet elején. A felső ajak olyan magasra emelkedik, ameddig csak bír. Az alsó ajak is felemelkedik, és kissé előrenyúlik. Az orrlyuk felől a száj sarkán túlra lefelé induló barázda mély, fordí­ tott U alakot formál. Az orr felemelkedik, amitől összeráncosodik az orrnyereg és az orr oldala. A megemelkedett orca és a leeresztett szemöldök szarkalábat hoz létre. Ezek a szélsőséges undor jelei. Eve képei az undor finomabb jeleit és a megvetés példáit mutat­ ják. Két, meglehetősen eltérő arckifejezés jelzi az undort, az orr rán­ colása és az alsó ajak felhúzása, melyek gyakran jelentkeznek együttesen. Az A kép a semleges kifejezést mutatja, ezt összehason­ lítás végett tettem ide.

A

(SEMLEGES) Először is figyeljük meg az orr-ráncolás jelét. A B ábra ennek leg­ enyhébb jelét mutatja, a C kép már kissé erősebb formában, míg a D kép erős orr-ráncolást ábrázol. Figyeljük meg, hogy amikor olyan intenzív a mozdulat, mint a D képen, a szemöldök is lehúzó­ dik, ezért egyesek azt hiszik, hogy dühöt látnak. Ha azonban köze­ lebbről megnézzük, látható, hogy a felső szemhéj nem emelkedik fel, és a szemöldök nincs összehúzva. (Összehasonlításképpen nézd meg az E ábrát a 6. fejezetben.) Ez undor, nem düh. Az undor ábráin felemelkedik az orca, ami felnyomja az alsó szemhéjat, de a száj, az orr és az orca változásai a fontosak, nem a szem változá­ sai. A szemhéj izmai elernyedtek, nincsenek megfeszülve.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

Most pedig megnézzük, hogy a felhúzott felső ajak miként jelzi az undort. Az E képen csak enyhén húzódik föl a felső ajak, az F ké­ pen már jobban látszik a mozdulat. A G kép is ugyanezt a mozdula­ tot mutatja, azzal a különbséggel, hogy az arcnak csak az egyik ol­ dalán húzódik fel a felső ajak. Az ilyen féloldalas kifejezés jelezhet undort, de a megvetés jele is lehet.

A J képen két érzelem egyetlen kifejezésbe olvad össze. Az orr összeráncolódik, ami az undor jele, a szemöldök viszont nemcsak le­ ereszkedik, de össze is húzódik, a felső szemhéj pedig felemelkedik - a düh jelei. A felhúzott felső szemhéj rosszul látszik a mélyen le­ eresztett szemöldöktől. Ha összehasonlítjuk a J képet a semleges A képpel - vagy akár a C ábrával, amin csak a szemöldök, az arc és az orr mozdulatai láthatóak egyértelművé válik, hogy a felső szem­ héj felhúzódott, és az alsó szemhéj is megfeszült, ami a düh jele.

240

E

F

241

G

Hasonlítsuk össze a G képet a megvetés ábrájával a H képen. A H fényképen a mozdulat szintén az arc egyik felére korlátozódik, de egész más. A száj sarka megfeszül, és kissé felhúzódik. Ez a meg­ vetés egyértelmű kifejezése. Az I ábrán ugyanaz a mozdulat látható, mint a G képen, csak határozottabban, még az ajkak is kissé szét­ nyílnak az egyik oldalon. A G ábrához hasonlóan az I is jelezhet un­ dort vagy megvetést.

J A J képen látható kifejezést az összeszorított ajkak, a düh másik jele is kísérheti, amit a K ábrán látható montázs mutat, amelyen az összeszorított ajkakat a J képen látható kifejezéshez illesztettem. Az érzelmek egy másik lehetséges keveréke, a megvetés és az öröm kettőse látható az L ábrán. A kifejezés a száj összeszorított sarkát eny­ he mosollyal ötvözi, így jeleníti meg az öntelt, megvető arckifejezést.

K

L

242

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

Az arckifejezésekből szerzett információ felhasználása

sem. Szeretnéd, ha elmagyaráznék még valamit, esetleg más ügyek­ kel kapcsolatban, amik a jövődet érintik?”Javaslom, hogy közvetle­ nül ne szállj szembe azzal a lehetőséggel, hogy visszataszítónak ta­ lál téged, mivel ezt nehéz bevallaniuk az embereknek, még akkor is, amikor tisztában vannak az érzéseikkel. Azért segíthet, ha megadod neki az esélyt, hogy beszélhessen az érzéseiről, különösen ha azt szeretnéd, hogy a cégnél maradjon. A megvetés reakció a korábban leírt „felfelé irányuló megvetés” lehet, egy alárendelt személy így próbálja meg bizonyítani, hogy valójában nem erőtlen, és nem ala­ csonyabb rangú. Lehet, hogy a legjobb, ha annyiban hagyod a dol­ got, és most csak annyit mondasz: szeretnél másik időpontot egyez­ tetni vele, amikor megbeszélhetitek a jövőbeli lehetőségeit. Ugyanennél a helyzetnél maradva, ha az arcjelzések finomab­ bak, és a B ábrán látható kifejezést mutatják, nem pedig a D képen láthatót, vagy a G képen láthatót az I képen látható helyett, és ez az első reakció a rossz hír hallatán, nagyobb a mozgástered. Amikor ilyen enyhe a kifejezés, az érzelem csak kezdődik, vagy elfojtják. Ha rögtön a rossz hír hallatára adott válaszként jelenik meg, hasznodra válhat, ha közvetlenebbül közelíted meg a dolgot. Például a követ­ kezőket mondhatod: „Érzem, hogy nehezedre esik a döntés elfoga­ dása, mert azt hiszed, hogy valamiféle igazságtalanság történt. Meg­ beszélhetjük?” De az is lehet, hogy nem akarsz megjegyzést tenni, hanem megvárod, hogy az érzelem felerősödik-e, vagy valami mást is mondhatnál, amivel csökkentheted az undor érzését. Bár nem vé­ geztek kutatásokat, de gyanítom, hogy a Gottman-csoport házassá­ gon végzett kutatása itt is megállja a helyét, vagyis ha egy valamenynyivel alárendeltebb személy undort vagy megvetést kezd mutatni a felettese irányába, a munkakapcsolat várhatóan nem lesz tartós. Most vizsgáljunk egy másik helyzetet, amivel már foglalkoztam a 6. fejezetben. A kamasz lányod ugyanezeket az arckifejezéseket mutatja, amikor közlöd vele, hogy este nem mehet át a barátnőjé­ hez, mert a kisöccsére kell vigyáznia, amíg a férjeddel a sürgősen összehívott lakógyűlésre mész. A dühről szóló fejezetben már elma­ gyaráztam, hogy ebben a helyzetben több okod van a düh tisztázá­ sára, mint egy beosztottad dühével foglalkozni, aki megtudta, hogy

Mielőtt megvizsgálnánk, miként lehet felhasználni az információt, hogy valaki undort vagy megvetést érez, emlékezzünk rá, hogy az a személy, aki az undort mutatja, nem feltétlenül tőled undorodik, saját maga felé is irányíthatja az érzelmet, de az is lehet, hogy egy korábbi undorélményre emlékezik vissza. Bár elvileg az is elkép­ zelhető, hogy egy megvetést mutató személy a saját tettei és gondo­ latai miatt éli át az érzelmet, de én még nem találkoztam ilyennel. Mivel a dühöt keverik össze a leggyakrabban az undorral, és a düh válasz idővel undorrá válhat, kiemelem a különbséget az un­ dorra és a megvetésre adott lehetséges válaszod, és az undor jelére adott lehetséges reakciód között. Tegyük föl, hogy közölted a be­ osztottaddal: nem léptetik elő. Erre ő egy egyértelmű undor választ mutat, amilyen a D ábrán is látható, egyértelmű megvetés válaszre­ akciót, amilyen a H képen látható, vagy a 6. fejezetben látható egy­ értelmű dühkifejezések egyikével reagál. Mivel most hoztad a rossz hírt, valószínűleg te vagy az undora, a megvetése vagy a dühe cél­ pontja, de figyelembe kell venned annak a lehetőségét is, hogy va­ lami másra reagál. Ha a beosztott undort mutat, valószínűleg neked vagy a helyzet­ nek szól - az üzleti környezetnek - , és azt jelzi, jobban, mint a düh, hogy a továbbiakban nem érdekli az előléptetés. Nemcsak a te dön­ tésed volt rossz, nemcsak hibát követtél el, hanem erkölcstelenül jártál el, amikor nem őt léptetted elő, és számára az egész helyzet bűzlik. Ha megvetést mutat, az arra utal, hogy valamiféleképpen jobbnak gondolja magát nálad: többet tud az állásról, a cégről, arról a munkáról, amit ő végez, jobban öltözködik stb. Felsőbbrendű­ sége olyasvalamihez is kapcsolódhat, aminek semmi köze sincs a munkahelyhez. A düh fejezetében azt javasoltam, hogy nem tanácsos a dühvei közvetlenül szembeszállni; jobb, ha inkább valami ilyesmit mon­ dasz: „Lehet, hogy haragszol a döntésem miatt, és ezt nagyon sajná­ lom. Szólj, ha a segítségedre lehetek valamiben.” Ha valóban undort láttál, mással is próbálkozhatsz: „Lehet, hogy felzaklatott a dönté­

243

245

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

UNDOR ÉS MEGVETÉS

nem léptetik elő. Ez nem jelenti azt, hogy megjegyzéseket kell ten­ ned a dühével kapcsolatban, vagy hogy meg kéne kérdőjelezned a dühe jogosságát. Épp ellenkezőleg, jobb, ha együtt érzel a csaló­ dottságával, és elmagyarázod neki, hogy miért olyan fontos a gyű­ lés, és miért vagy kénytelen rá támaszkodni. Ha undort mutat, úgy hiszem, jobb, ha nem hagyod annyiban. Elege lett, vagy úgy érzi, hogy valamiféleképpen erkölcsileg romlott vagy? Először is végig kell gondolnod, hogy vajon ez alkalmas időpont-e a beszélgetésre, vagy jobb lesz, ha hagyod, hogy lecsillapod­ janak az érzelmek. Figyelj oda, mert ha úgy döntesz, hogy vársz, nagy a kísértés, hogy sose hozd fel újra. Undorára nagyon közvetle­ nül is reagálhatsz, például így: „Úgy érzed, hogy nagyon igazságta­ lanul bánok veled?”, vagy: „Eleged van belőle, hogy folyton velem van nehézséged?” Ha sikerül megállni, próbáld ne magadat védeni, és engedd meg, hogy mondja el töviről hegyire, mi bántja. Utána próbáld meg elmondani a saját érzéseidet, és higgadtan magyarázd meg a cselekedeteidet, ne rohanj ki ellene szóban. Ha megvetést mutat, amikor megtudja, hogy nem mehet el a bu­ liba, és otthon kell maradnia, amíg te egy gyűlésre mész, én a he­ lyedben inkább hagynám a dolgot. Lehet, hogy ez csak a felfele irá­ nyuló megvetés egy példája, a kamasz ezáltal bizonyítja, hogy ő is van legalább olyan jó, mint a szülő. Lehet, hogy később szeretnél ezzel foglalkozni, de nem biztos, hogy szükség lesz rá. A fenti kamasz lányos példákban azt feltételeztem, hogy a lá­ nyod arckifejezése meglehetősen határozott (pl. a D ábrának, nem pedig a B-nek felel meg). Ha a reakciója az undor, a megvetés vagy a düh enyhébb megjelenését mutatja, lehet, hogy még ő sem tudja, mit érez, vagy csak most kezdődik az érzelem. Ha nyitott vagy és el­ fogadó, könnyebben tudod majd követni a fentebb megfogalma­ zott tanácsot. Csak arra figyelj oda, hogy ne kényszerítsd védeke­ zésre. A mondottakkal add a tudtára, hogy elfogadod az érzelmei okát, és hogy meg akarod beszélni vele, hogy mit tehettek közösen, hogy ne kelljen gyakran így éreznie. Figyeljük meg, hogy a példámban a szülő nem hibás: a gyűlést sürgősen hívták össze, ezért nem volt ideje más megoldást találni,

tehát nem a saját szórakozása miatt kéri meg a lányát az áldozatra. Természetesen ez nem lesz mindig így, és a gyermeked reakciója, akár düh, akár undor, akár megvetés, arra is szolgálhat, hogy meg­ vizsgáld, igazságosan cselekszel-e, nem vagy-e figyelmetlen vagy önző. Ha felfedezed, hogy önző voltál, és képes vagy ezt be is is­ merni, akkor magyarázd meg neki, hogy mi történt, és köszönd meg. Jó alkalom arra, hogy megtanítsd neki, miként lehet egy olyan negatív érzelmet, mint például az undor vagy a düh, pozitívan fel­ használni.

244

KELLEMES ÉRZELMEK

247

KILENC

Kellemes érzelmek

Loretta Stirm türelmesen várakozott a gyermekeivel a Travis légierő­ támaszpont aszfaltján, míg a hazatérő pilóták elhagyták a repülőgé­ pet, amivel hazaérkeztek Amerikába. Főtiszt lévén az észak-vietna­ mi hadifogságból nemrég szabadult Róbert Stirm alezredesnek be­ szédet kellett mondania, mielőtt találkozhatott volna szeretteivel. A családjának így még tovább kellett várnia. Sál Veder, a fotós, aki Pulitzer-díjat nyert ezzel a képpel, a következőket írta: „Amikor befejezte a beszédét, körülnézett, és látta, amint a családja tárt ka­ rokkal rohan felé, az arcukon a kirobbanó örömtől ragyogó mo­ sollyal.”1Az öröm szó találóbb a kellemesnél, amikor a képen látható érzelemről beszélünk, mivel nagyobb intenzitást fejez ki a kellemes érzésnél vagy a boldogságnál. Csakhogy ezekhez a kifejezésekhez hasonlóan az öröm sem árulja el pontosan, hogy a kellemes érzések közül melyikről van szó. Szerintem több mint egy tucat kellemes érzelem létezik, mind­ egyik egyetemes, és mindegyik ugyanúgy különbözik a többitől, ahogy a szomorúság, a düh, a félelem, az undor és a megvetés kü­ lönböznek egymástól. Ahogy az érzelmeknek van egy határozottan elkülönülő csoportjuk, amit általában nem kedvelünk, van egy olyan határozottan elkülönülő érzelemcsoport is, aminek kifejezet­ ten élvezzük az átélését. A probléma a kellemes és a boldogság sza­ vakkal az, hogy nem elég konkrétak; egyetlen lelkiállapotra és ér­ zésre utalnak, ugyanúgy, ahogy a feldúlt vagy zaklatott és a negatív kifejezés sem árulja el, hogy valaki szomorú, dühös, fél vagy undo­ rodik. Ahol nem találtam egyetlen szót a fejezetben tárgyalt kelle­ mes érzés leírására, szókapcsolatokat hoztam létre, vagy más nyel-

vekből kölcsönöztem szavakat, hogy a kellemes érzéseink közül bemutathassam a legfontosabbakat. Egyelőre még keveset tudunk a kellemes érzelmek zöméről, mi­ vel szinte minden érzelemkutatás, az enyémet is beleértve, a nyug­ talanító érzelmekre összpontosított. Azokra az érzelmekre koncent­ ráltak a kutatások, amelyek problémákat okoznak másoknak vagy önmagunknak. Ebből fakadóan többet tudunk a mentális zavarok­ ról, mint a mentális egészségről. Ez mostanra megváltozott, a hang­ súly újabban a pozitívnak nevezett érzelmekre helyeződik.2 Véle­ ményem szerint sokat nyerhetünk abból, ha többet tudunk kellemes érzelmeinkről, és jobban értjük a működésüket, mivel kivételes szerepet töltenek be életünk nagy részének a motiválásában. Kezdjük az érzéki élvezetek kel. Vannak olyan dolgok, amelyek­ nek kellemes a tapintásuk, és az is jó érzés lehet, amikor minket érintenek meg, különösen ha olyasvalaki teszi, aki fontos számunk­ ra, és figyelmesen vagy érzékien érint meg az illető. Bizonyos látvá­ nyok is kelthetnek kellemes érzéseket, mint például egy gyönyörű naplemente. Vannak kellemes hangok is, például a tenger hullám­ zása, a patak csörgedezése, a szél susogása a fák között, és renge­ tegféle zene. Az undor vizsgálatakor már foglalkoztunk az ízekkel és a szagokkal. Az édes ízt a legtöbben kellemesnek találják, míg

248

249

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

a savanyú, a kesernyés vagy az erős dolgok élvezetét, úgy tűnik, idővel elsajátítjuk. A rothadás szagát többnyire nem kedveljük, ám néhány nagyra tartott sajtfajtának a legtöbb ember szerint rettenetes a szaga, mégis sokan fogyasztják őket. Gyanítom, hogy az öt érzéki élvezetre vonatkozóan van néhány egyetemes téma, és rengeteg a tanult variáció. Nyitott kérdés, hogy az érzéki örömök más úton vezetnek-e ugyanahhoz az érzelmi élményhez, és ezért egyetlen érzelemnek kell-e tekinteni őket, vagy pedig öt külön élvezetnek: vizuális, tapintásos, szaglószervi, hallási és ízlelőszervi élvezetnek. A kutatások egy nap eldöntik a kérdést, amikor meghatározzák, hogy a konkrét érzéki örömök szubjektív érzékelései, mások felé mutatott jelei és a rájuk jellemző fiziológiai változások különböznek-e egymástól. Egyelőre öt különböző érzelemként fogom kezelni őket, mert az az érzésem, hogy az ilyen irányú kutatások különbözőséget fognak mutatni közöttük, és nem csak abból a szempontból, hogy melyik szerv vesz részt az adott érzelemben. Mentorom, Silvan Tomkins nem tartotta érzelmeknek az érzéki örömöket. Fenntartotta azt a véleményét, hogy egy érzelmet szinte bármi kiválthat, ezek az örömök viszont egyetlen érzéki forrásra ve­ zethetők vissza. Engem ez nem győz meg, mert az érzéki forráso­ kon belül, például ha a hangra gondolunk, rengeteg különböző ki­ váltó ok létezik. Bár közülük egyesek egyetemesek, sok nem az, hi­ szen feltűnően eltérő ízek, látványok, szagok, tapintásos érzések és hangok váltanak ki örömet a kultúrákon belül és között. A két pszichológus, Barbara Fredrickson és Christine Brannigan szintén az érzéki örömök érzelemként való kezelése ellen érvelt, de nekik más volt a kifogásuk.3 Ők azt mondják, hogy az érzéki örö­ mök helyzetértékelés nélkül csak úgy megtörténnek, márpedig helyzetértékelés nélkül nem beszélhetünk érzelemről. Én azonban nem értek velük egyet, hiszen a legtöbb általánosan elfogadott ne­ gatív érzelmet is kiválthatja közvetlen szenzoros esemény. Az auto­ matikus öröm, amit a legtöbben egy naplemente alkalmával átél­ nek, valóban kevesebb helyzetértékelést igényel, mint az automati­ kus félelem, amit a legtöbben átélnek, amikor összeesik alattuk

a szék, amin ülnek, vagy ha hirtelen nagy sebességgel feléjük kanya­ rodik egy másik autó, miközben átkelnek az utcán? Nem hinném. Sőt a legtöbb dolog, ami érzéki örömet okoz nekünk, akár látvány­ ról, akár hangról, ízről, szagról és kisebb mértékben érintésről van szó, tanult kiváltó ok, ami gyakran elhúzódó helyzetértékeléssel jár. Ahhoz, hogy kellemes érzés töltsön el bennünket Picasso egy abszt­ rakt festménye láttán, korántsem maradhatnak el a helyzetértékelő folyamatok. Az érzéki örömök kellemesek, és nem látom okát, hogy ne kezeljük ezeket is érzelemként. Az egyik legegyszerűbb kellemes érzelem a mulatság. Legtöb­ ben szeretünk mulatni az általunk viccesnek talált dolgokon. Van­ nak köztünk jól mulattató emberek, akikből csak úgy dőlnek a po­ énok, minden különösebb erőfeszítés nélkül. A szórakoztatóipar hatalmas részlegei épülnek ennek az érzelemnek a kiváltására, így könnyen megválaszthatjuk, hogy mikor akarunk mulatni. A mulat­ ság intenzitása az enyhétől a szélsőségesig változhat, zengő neve­ téssel, néha még könnyekkel is kísérve.4 Amikor úgy tűnik, hogy a világban minden a helyén van, és úgy érezzük, hogy nem kell tennünk semmit*, elégedettek vagyunk, köznapi kifejezéssel lazák vagyunk azokban a pillanatokban. Nem vagyok benne biztos, hogy az elégedettségnek is van jele az arcon, talán az arcizmok elernyedése jellemzi. Az elégedettség nagyobb valószínűséggel jelenik meg a hangban. Később bővebben is ki fo­ gom fejteni, hogy a kellemes érzelmek közötti különbségek miként érződnek inkább a hangon, mint az arcon. Az izgalom viszont az újdonságra vagy a kihívásra adott válasz­ ként jelenik meg. Tomkins az izgalmat az érdeklődés legintenzívebb formájának tekintette, de az érdeklődés elsősorban agyi, gondol­ kodó állapot, nem pedig érzelem. Viszont az is igaz, hogy az egy­ szerűen érdekesnek induló dolgok izgalmassá válnak, különösen ha gyorsan mennek végbe a változások, vagy kihívást jelentenek, váratlan fordulatok következnek be, vagy sok újdonságot tartalmaz­ *

Nem arra a hangulatra utalok, amikor az ember ellazult, nyugodt, és órák

hosszat elégedett, amint azt a 86-87. oldalon leírom.

2$0

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

nak. Viszonylag nehéz az izgalom egyetemes kiváltó okait vagy té­ máit meghatározni. Amik az eszembe jutnak - sílesiklás, hullócsil­ lag - , valószínűleg rémisztőek egyesek számára. Szerintem gyakran nagyon közel áll egymáshoz az izgalom és a félelem, még akkor is, amikor a félelem csak helyettesítő, és nem valódi veszély váltja ki. Az izgalomnak megvan a maga egyedi íze, ami különbözik az öszszes többi kellemes érzelemtől. Az izgalmat önmagában is érez­ hetjük, de gyakran olvad egybe egy vagy több más kellemes érze­ lemmel. Az izgalom a dühös kitörésekbe is beleolvadhat, illetve a félelemmel egybeolvadva rémületet okozhat. A megkönnyebbülés, amit gyakran sóhaj kísér, a levegő mély be­ lélegzése, majd kifújása, az az érzelem, amit olyankor érzünk, ami­ kor alábbhagy az a dolog, ami erős érzelmi reakciót váltott ki belő­ lünk. Megkönnyebbülünk, amikor negatív a rákszűrés eredménye, amikor megtaláljuk a gyermekünket, miután néhány percre elcsavargott a bevásárlóközpontban, amikor megtudjuk, hogy átmen­ tünk a vizsgán, amin azt hittük, hogy nagyon rosszul szerepeltünk. A megkönnyebbülés pozitív értékelésű eseményeket is követhet, például a szexuális feszültség és izgalom utáni megkönnyebbülés, amit az orgazmust követően érzünk, ami néha összekeveredik a megkönnyebbüléssel, amit olyankor érezhet valaki, amikor aggódik a szexuális teljesítménye miatt. Gyakran félelem előzi meg a meg­ könnyebbülést, de nem mindig, mivel nem biztos, hogy szerencsé­ sen oldódik meg az a helyzet, amitől félünk. Gyötrelmes pillanatok is megelőzhetik a megkönnyebbülést, ha valaki képes megnyug­ tatni vagy megvigasztalni minket a veszteségünk miatt. Az intenzív gyönyör pillanatait is követheti megkönnyebbülés. A megkönnyeb­ bülés abból a szempontból egyedülálló, hogy nem önmagában álló érzelem, az összes többi érzelemtől eltérően szinte mindig közvet­ lenül egy másik érzelem előzi meg. Egy másik kellemes érzelem a csodálkozás. Nagyon keveset tu­ dunk róla, de egy tizenöt évvel ezelőtti intenzív csodálkozásélmény miatt arra a következtetésre jutottam, hogy a csodálkozás is külön­ álló érzelem.5 Öt perccel azután, hogy megismerkedtem Richard Schechnerrel, a New 'Vbrk University drámaprofesszorával, annyi

egybevágó dolgot fedeztem fel a múltunkban, hogy az szinte fel­ foghatatlan volt: mindketten New Jersey állam Newark városában nőttünk fel. Ugyanabba a gimnáziumba jártunk, de nem ismertük egymást, mert Richard egy évfolyammal alattam járt. Mindketten ugyanabba az elővárosba költöztünk, ráadásul ugyanabba az utcá­ ba, ugyanabba a házba! Még most is, amikor erről írok, átjár ugyan­ az a csodálkozás, ami akkor is a hatalmába kerített. Richard szülei megvették apámtól a házunkat, miután anyám meghalt, és ugyan­ az a szoba lett Richard szobája, ami előtte az enyém volt! A csodálkozás meghatározó jellegzetessége a ritkasága, és az az érzés, hogy valami felfoghatatlan dolog lesz úrrá rajtunk. Másokkal ellentétben, akik korábban írtak a csodálkozásról, én úgy vélem, hogy fontos elkülöníteni a félelemtől, bár a két érzelem egybeolvad­ hat, amikor valami elsöprő erejű, nem kézzelfogható fenyegetettség ér bennünket, amit nehezen tudunk felfogni. Intenzív, igazából élvezhető állapot. Szinte minden, ami hihetetlen, felfoghatatlan és el­ képesztő, a csodálkozás forrása lehet. Nem értjük, mi az, vagy hogy történhetett meg, de nem ijedünk meg tőle, hacsak nem fenyegeti a biztonságunkat, amikor félelemmel párosul. Ahogy Dacher Keltner és Jonathan Haidt írják a félelemmel vegyes bámulatról szóló újabb elméletükben, olyan „tárgyakkal kapcsolatos, melyeket az elménk csak nehezen tud felfogni.”6 Lehet, hogy történetünk korábbi szaka­ szaiban nem volt olyan ritka a csodálkozás, amikor az emberek sok­ kal kevesebbet tudtak az őket körülvevő világról. Gyakorlatilag még semmiféle tudományos kutatás sem irányult a csodálkozásra. Gon­ doljunk csak bele, milyen nehéz lenne előidézni a csodálkozást laboratóriumi körülmények között, ahol gondosan le lehetne mérni. Darwin a csodálkozás során előforduló libabőrről írt, ami az ér­ zelemhez kapcsolódó egyik legerősebb testi érzet. Személyes ta­ pasztalat alapján a csodálkozás fellépésekor a váll és a nyak hátulja is bizseregni kezd. A légzés is megváltozhat, nem egészen úgy, mint a megkönnyebbült sóhajtás esetében, de ilyenkor is mély belégzés és kilégzés fordulhat elő. Hitetlenkedéskor előfordulhat a fejrázás. Még senki sem tudja, hogy a csodálkozásnak vannak-e megkülön­ böztető jelei az arcon, a hangban vagy a testmozgásban.

251

2$2

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Amikor nagyra becsülünk valakit, és inspirálónak vagy kariz­ matikusnak tartjuk, az is a csodálkozáshoz hasonló érzetet kelt, de én ismét fenntartom, hogy ez egy másik érzelem. A nagyrabecsülés nem jár ugyanazokkal a testi tünetekkel, mint a csodálkozás: liba­ bőr, változások a légzésben, sóhajtás vagy fejrázás. Követni akarjuk azokat, akik inspirálnak, vonzódunk hozzájuk, de amikor cso­ dálkozást érzünk, egy helyben maradunk, „földbe gyökerezik a lá­ bunk”, nem érzünk késztetést a cselekvésre. Gondoljunk csak az emberekre a Harmadik típusú találkozások című filmnek abban a je­ lenetében, amikor megpillantják az űrhajók fényeit. Az eksztázis vagy elragadtatás a mindenen felülemelkedő öröm­ mámor, amit egyesek meditációval érnek el, mások természetbeli élményekkel, megint mások egy igazán szeretett személlyel átélt szexuális élmény során. Ezt szintén külön érzelemnek tekinthetjük. Az izgalomhoz és a csodálkozáshoz hasonlóan az eksztázis is inten­ zív élmény, nem lehet kis mennyiségben, enyhén átélni.7 Jennifer Capriati, akinek a képe a 253. oldalon látható, éppen megnyerte a Francia Open teniszbajnokságot. Nagyszerű dolgot ért el, megfelelt a kihívásnak, különösen azok után, hogy személyes problémái miatt pár évre abbahagyta a professzionális teniszezést. Milyen szót használhatunk erre? Mondhatjuk, hogy remekül érzi magát, hogy örül, hogy boldog, de ezek a kifejezések túl sok kelle­ mes érzelmet írhatnak le. Megfelelt egy kihívásnak, mégpedig na­ gyon jól. Az érzés sokkal erősebb a megelégedettségnél, ez már a büszkeségnek egy fajtája, azonban a büszkeség szó túl sok min­ dent takar. Ez az érzelem olyankor jelentkezik, amikor az ember erőfeszítéseket tett arra, hogy egy nehéz célt elérjen, majd sikeresen teljesíti a célt, aminek nyomán meglehetősen egyedülálló, kellemes érzelem jelentkezik. Másoknak nem szükséges tudniuk a teljesítmé­ nyedről, te magad lubickolsz a sikerben. Az olasz pszichológus ezt az érzelmet a fiero névvel illeti.8 A Capriati által mutatott pózt gyakran látjuk sportolóknál egy ne­ héz meccs megnyerését követően, bár nem a sport az egyetlen kihí­ vás, ami kiválthatja a fierót. Én például akkor érzek ilyet, amikor megtalálom a megoldást egy nehéz intellektuális problémára. Nem

KELLEMES ÉRZELMEK

253

keresem semmiféle közönség tömjénezését. A fiero nehéz kihívást követel, és nagyon jó érzést önmagunkkal szemben a kihívás teljesí­ tésének pillanatában. A győzedelmeskedés szó nem feltétlenül helytálló ezzel az érzelemmel kapcsolatban, hiszen az magában fog­ lalja egy verseny megnyerését, ami csak az egyike azoknak a helyze­ teknek, amiben a fierót érezhetjük. Véleményem szerint a fiero egy jellegzetes érzelem, nem hason­ lít sem az érzéki örömökre, sem a megkönnyebbülésre, sem a mu­ latságra. A fierót izgalom előzheti meg, ahogy egyre közeledünk a kihívás teljesítéséhez, de nem egyenlő az izgalommal. A fiero önma­ gában álló érzelem. Míg a büszkeség a hét fő bűn egyike, a fiero át­ élése az emberi történelem nélkülözhetetlen hajtóereje, hatalmas erőfeszítésekre buzdított, és óriási eredményeket értünk el a segít­ ségével.*9

* Michael Lewis pszichológus a büszkeség szót használja arra, amit én fierónak nevezek, hogy megkülönböztessem a gőgös büszkeségtől, de még Lewis is meg­ jegyzi, hogy sokan nem tesznek különbséget a fiero típusú büszkeség és a gőgös büszkeség, az elégedettségérzés vagy az eredményesség között.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

Mit érzel, amikor a gyermekedet felveszik a legjobb egyetemre, szépen ad elő egy verset, díjat nyer a cserkészcsapatban, vagy bármi fontos dolgot elér? Mondhatnánk, hogy büszkeséget, de ez nem elég konkrét azoknak a testi érzeteknek a leírására, amit a szülő akkor érez, amikor a gyermeke valami fontos dolgot ér el, talán még a szü­ lőn is túlmutatva. A jiddis nyelvben azonban létezik egy szó ennek az élménynek a leírására: naches. Leó Rostén író a következőképpen magyarázza a naches szót: „Az öröm és a büszkeség ragyogása, amit csak a gyermek tud megadni a szüleinek: én ilyen nachest érzek.”10 Ehhez kapcsolódó jiddis szó a kvell, amit Rostén így ír le: „Hatalmas örömmel és büszkeséggel ragyogni, leginkább egy gyermek vagy unoka teljesítménye kapcsán; olyan büszkének és boldognak lenni, hogy még a gombok is lepattoghatnak a ruháról.”11 A naches az érze­ lem, a kvell pedig az érzelem kifejezése. A lányom felvetette, hogy a gyermek is érezhet nachest a szülei teljesítményével kapcsolatban. A lányom éleslátása előidézte bennem a nachest, úgyhogy most kvellek. A naches biztosítja a szülői befektetést a gyermekeik növekedésé­ nek és teljesítményeinek a biztosítására. Sajnos nem minden szülő érez nachest, amikor kitűnik valamivel a gyermeke, amikor többet ér el, mint a szülő elért. Az ilyen irigy szülők gyakran versengenek a gyermekeikkel, ami nagyon káros lehet a szülőre és a gyermekre nézve egyaránt. Ilyesféle versengést gyakran tapasztaltam tanító és tanítvány között a tudományos világban. „Miért hívták meg a konfe­ renciára? Én vagyok a szakértő, ő az én volt tanítványom.” A tanár­ nak, a szülőhöz hasonlóan, nachest kell éreznie ahhoz, hogy a tanít­ vány megtanulja a fiero érzését, és hogy a fiero nagyobb magaslatok elérésére sarkallja, miközben a mentora kvell. Ezek a példák felvetik azt az érdekes lehetőséget, hogy létezhetnek olyan kellemes érzel­ mek, melyeket egyesek sosem tapasztalnak meg. Bizonyára ez a helyzet bizonyos testi fogyatékosságok esetén, amik gátat szabnak az egyik vagy a másik érzéki örömnek, de létezhetnek pszichológiai fogyatékosságok is, amelyek gátolják néhány kellemes érzelem megélésének a képességét. Jonathan Haidt antropológus az általa magasztosságnak nevezett

érzelmet is a kellemes érzelmek közé sorolja. Haidt a következőkép­ pen írja le az érzést: „Meleg, felemelő érzés, amit olyankor élnek át az emberek, amikor az emberi jóság, kedvesség és könyörület várat­ lan megnyilvánulásaival találkoznak.”12 Amikor magasztosságot élünk át, mi magunk is indíttatást érzünk, hogy jobb személyekké váljunk, hogy altruista cselekedeteket hajtsunk végre. Semmi kétsé­ gem afelől, hogy a Haidt által azonosított és megnevezett érzés léte­ zik, de abban már nem vagyok olyan biztos, hogy minden feltételnek megfelel ahhoz, hogy érzelemnek nevezhessük. Nem minden élmé­ nyünk érzelem, például vannak gondolataink, hozzáállásaink és ér­ tékeink is. Richard és Bernice Lazarus a bálát a „hasznot nyújtó altruista ajándék miatt érzett elismerés” érzéseként írja le.13 Rámutatnak, hogy amikor valaki egy kedves dolgot tesz értünk, és ezt önzetlenül teszi, nem azért, mert számára is hasznos, valószínű, hogy hálát érzünk. Ugyanakkor zavarba is jöhetünk, amiért épp ránk esik a figyelem, neheztelhetünk, amiért adósa leszünk az illetőnek, sőt még dühösek is lehetünk, ha úgy érezzük, hogy az illető, aki kedves volt hozzánk, azért tette, mert úgy érezte, hogy igencsak rászorulunk. A hála valóban bonyolult érzelem, mivel nehezen mondható meg, hogy mikor lép fel. Gyanítom, hogy alapvető kulturális kü­ lönbségek vannak a társas helyzetek között, amikben az emberek hálát éreznek (például a borravalóadás egész más helyzetekben merülhet fel Japánban, mint az Egyesült Államokban). Az Egyesült Államokban amikor valaki a munkáját végzi, gyakran azt mondják, hogy nem várnak érte köszönetét; ha egy ápolónő csupán az ápo­ lónői munkáját végzi, amikor kitűnően ellát egy nagyon beteg ápol­ tat, azt mondhatnánk, hogy nem várja el a hálát, nincs rá szüksége. Azonban az én tapasztalatom ennek éppen az ellenkezője: a hála kifejezését gyakran nagyra értékelik az ilyen helyzetekben. Kétlem, hogy a hálának lenne egyetemes jelzése. Az egyetlen, ami eszembe jut, a fej enyhe meghajtása, de ez a mozdulat rengeteg más dolgot is jelezhet, például nyugtázást. Azt is kétlem, hogy létez­ ne a hálára egyedülállóan jellemző fiziológiai érzésminta. Kétségte­ len, hogy a hála létezik, azonban nyitva marad a kérdés, hogy egy

254

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

kalap alá vehetjük-e a mulatsággal, a megkönnyebbüléssel, az érzé­ ki örömökkel stb. Az az érzés is kellemes lehet, amikor megtudod, hogy az ellen­ ségedet baj érte. Ez a kellemes érzés különbözik az eddig tárgyal­ taktól. Ez az érzés a káröröm. Érdekes módon az angol nyelvben nincs rá szó, ezért a német schadenfreude kifejezést használjuk. A többi kellemes érzelemmel ellentétben a kárörömöt sokan nem nézik jó szemmel, legalábbis a nyugati társadalmakban (nem is­ merem a nem nyugati társadalmak hozzáállását a kárörömhöz).14 Nem lenne szabad a sikereinkkel kérkednünk, vagy a riválisaink szerencsétlenségének örülnünk. Ezt is soroljuk az elkülönülő kelle­ mes érzelmek közé? Valószínűleg nem az. Túlságosan is hasonlít a fieróhoz, csak mások előtt mutatjuk. Valóban tizenhat kellemes érzelem létezik? Az öt érzéki öröm, a mulatság, az elégedettség, az izgalom, a megkönnyebbülés, a cso­ dálkozás, az eksztázis, a fiero, a naches, a magasztosság, a hála és a káröröm vajon mind különálló érzelemnek számít? Ezt a kérdést csak olyan kutatással lehet megválaszolni, ami megvizsgálja, hogy a fenti érzelmek mikor jelennek meg, hogyan jeleznek, és mi zajlik belsőleg az érzelem jelenlétekor. Egyelőre azon a véleményen va­ gyok, hogy mindegyiket meg kell vizsgálni. Egyesek ellenkezhet­ nek, mondván, hogy ha nincs egy érzelemre szavunk, akkor az nem is számít. Biztos, hogy nem lehetünk annyira szűk látókörnek, hogy csak a saját nyelvünkben létező szavakat vegyük figyelembe! Nem tartom szükségesnek, hogy akármilyen nyelven is legyen neve az érzelemnek, bár gondolom, a nyelvek valamelyikében kapott ne­ vet. A szavak nem egyenlők az érzelmekkel, csupán leírják azokat. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy a szavak ne vezessenek félre az érzelmekkel kapcsolatban. Néha megtéveszthet egyes szavak használata. A vidámság szót az általam mulatságnak nevezett érze­ lemre használjuk, általában egy viccre vagy valami más humoros dologra adott válasz. Vegyük azonban figyelembe azokat az érzel­ meket, amelyeket a vidámparkban élhetünk át. Általában nem talál­ kozunk sok viccel a vidámparkban. A hullámvasút és a különböző elvarázsolt kastélyok, vasutak, hinták stb. inkább izgalmat, félelmet

és megkönnyebbülést idéznek elő, mint vidámságot. Fierót is érez­ hetünk, amiért túltettük magunkat a kihívó élményeken. Ha a céllö­ völdében nyerünk valamit, szintén érezhetünk fierót. Ha a gyereke­ ink nyernek, nachest érezhetünk. Még ilyen vagy olyan érzéki örö­ möt is átélhetünk a vidámparkban kínált élmények között. Talán nem is vidámparknak kellene hívni, hanem örömparknak... Az ilyen kellemes érzelmek motiválják az életünket, ezek miatt te­ szünk olyan dolgokat, amik többnyire hasznosak számunkra. Arra biztatnak, hogy olyan tevékenységekben vegyünk részt - szexuális kapcsolatokban és a gyermekeink növekedésének biztosításában, amelyek szükségesek a fajunk fennmaradásához. Ez távol áll a hedonizmustól, mivel az altruista cselekedetek, a jótevés és a csodálatos dolgok teremtése mind a fiero, az izgalom, a mulatság, az érzéki örömök, szinte az összes kellemes érzelem tanult forrásai lehetnek. Az öröm keresése nem feltétlenül magányos vagy önző cselekedet. Ennek éppen az ellenkezőjében hiszek: barátság nélkül, teljesítmé­ nyek nélkül, másokkal való érzéki örömöt szerző kapcsolatok nélkül meglehetősen sivár lenne az élet. Tomkinsszal egyetemben én is azt vallom, hogy a kellemes érzé­ sek keresése életünk első számú mozgatórugója. De a kellemes ér­ zelmek közül vajon melyiket keressük a leginkább? Mindnyájan ké­ pesek vagyunk az összes érzelem megélésére, hacsak nem vagyunk megfosztva valamelyik érzékünktől, de a legtöbben specializáló­ dunk, és bizonyos érzelmeket jobban keresünk a többinél. Az em­ berek úgy szervezik az életüket, hogy maximalizálhassák néhány kellemes érzelemnek a megtapasztalását. Én igyekszem arra össz­ pontosítani, hogy érezhessek fierót, nachest és néhány érzéki örö­ möt, azonban fiatalkoromban inkább az izgalmat kerestem, mint a nachest (mivel még nem voltak gyerekeim). Feltételezem, hogy életünk során többször is változtatunk a számunkra fontos érzelmek rangsorolásán, azokén, amelyeknek a keresésére összpontosítunk, de ezt is még tanulmányozni kell. Az elégedettség keresése sosem volt fontos számomra, de vannak olyan barátaim, akiknek ez az egyik legfontosabb céljuk az életben, ők a nyugalom és a lelki egyensúly pillanatait keresik. Ismerek olya­

2$6

2$8

259

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

nokat is, akik szándékosan kerülnek fenyegető helyzetekbe, növelik a veszélyérzetet, hogy aztán izgalmat, fierót, majd megkönnyeb­ bülést éljenek át. Olyanok is vannak, akiknek a mulatság és mások mulattatása áll a személyiségük központjában. Az altruista emberek gyakran önkéntes szervezeteknél vállalnak munkát, mint a Peace Corps (békehadtest) vagy a Habitat fór Humanity, ők vagy magasz­ tosságot, vagy hálát keresnek, de a fiero is motiválhatja tetteiket. Lapozz vissza, és nézd meg ismét a Stirm család újraegyesülé­ séről készült képet, Próbáljuk meg meghatározni a széttárt karjával az apja felé szaladó lány kellemes érzelmeit. Látható az izgalom, a hamarosan, apja átölelésekor bekövetkező érzéki örömökre való várakozás, amikor újra megtapasztalja a tapintását és az ismerős il­ latát. Néhány pillanattal korábban valószínűleg megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy az apja valóban épen és egészségesen tért vissza a háborúból. Egy pillanatra a csodálkozás is hatalmába kerít­ hette, olyan felfoghatatlan lehetett, hogy öt év múltán visszatért az apja, hiszen ez a fiatal lány életének hosszú szakasza. Egy régen látott, hozzánk nagyon közel álló személy viszontlátá­ sa a kellemes érzelmek egyetemes témája. A pápuák között meg­ figyeltem, hogy a baráti falvakból jövő szomszédok viszontlátása adta a legjobb alkalmat a spontán öröm lefilmezésére. Ültem az ös­ vény mentén, majdnem eltakart a bozót, a videokamerám készen állt a filmezésre, úgy vártam a barátok találkozását. A viszontlátás megerősíti az emberek közötti köteléket. A távoliét valóban meg­ édesíti a szívet; jó érzés viszontlátni azokat, akikkel törődünk. A szexuális kapcsolat szintén egyetemes téma, melynek során több kellemes érzelem is átélhető. Nyilvánvalóan több érzéki öröm is érezhető, valamint kezdetben izgalom, az orgazmust követően pedig megkönnyebbülés a jellemző. A szexuális vágy erotikus vá­ rakozással töltött érzés, az egyes érzéki örömökre való várakozással és a vágyott dolog miatt érzett izgalommal. Egy akart gyermek születését a vártnál jóval nagyobb arányban említették azok az egyetemisták (férfiak és nők egyaránt), akiket egy publikálatlan kutatási tanulmányomban kértem meg, hogy írják le, elképzelésük szerint mi a legboldogabb esemény, amit bárki

a világon átélt. Valószínűleg az izgalom, a csodálkozás, a megkönynyebbülés, a fiero és talán még a hála a legrelevánsabb kellemes érzelem. Egy szeretett személy társaságában lenni szintén az univerzális témák közé tartozik. A szülői szeretet és a szerelem is hosszú távú elkötelezettséget és mély kötődést jelent egy konkrét személyhez. Önmagában egyik sem érzelem. Az érzelem nagyon rövid is lehet, de a szeretet tartós. A szerelem is eltarthat egy egész életen át, gyak­ ran azonban nem tart ilyen hosszan. A szülői szeretet tipikusan az életre szóló elkötelezettségek közé tartozik, bár vannak kivételek, amikor a szülők kitagadják a gyermekeiket. A szeretetnek létezik egy másik jelentése is, ami egy rövid, pillanatnyi felfokozott öröm­ érzet és kötődés a szeretett személyhez.15 Ez az, amit korábban eksztázisként vagy elragadtatásként írtam le, és ezt érzelemnek le­ het tekinteni. A szerető családi kapcsolatokban gyakran érzünk sok kellemes érzelmet, de elengedhetetlen, hogy néha nem kellemes érzelmeket is megtapasztaljunk. A szeretteinkre lehetünk dühösek is, undorod­ hatunk tőlük, csalódhatunk bennük, és gyakran szomorúak va­ gyunk és gyötrődünk, amikor egy szeretett személy súlyosan meg­ sérül vagy meghal. Nem hiszem, hogy a szülők valaha is felhagyná­ nak a gyermekeik biztonsága és jólléte miatti aggódással, bár többet aggódnak, amikor a gyerekek még fiatalok. Az embernek a gyerme­ keivel való kapcsolata, akár valós, akár elképzelt dolgokról, akár emlékekről van szó, rengeteg kellemes érzelmet idézhet elő: érzéki örömöket, nachest, elégedettség vagy izgalom pillanatait, meg­ könnyebbülést, amikor a gyermek kikerül egy veszélyhelyzetből, és minden bizonnyal időről időre mulatságot is átélnek a szülők. A szerelem során szintén felléphetnek a kellemetlen érzelmek is, de remélhetőleg nem olyan gyakran, mint a kellemes érzelmek. Rit­ ka az undor és a megvetés érzése, amikor felmerül, azt jelzi, hogy a kapcsolat bajban van. A romantikus kapcsolatok abban különböz­ nek, hogy milyen kellemes érzelmek fordulnak elő a leggyakrab­ ban.16 Vannak párok, akik közös munkájukkal a fierót keresik, vagy különösen elégedettek egymás eredményeivel. Másoknál inkább

261

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

az izgalom kerül előtérbe, vagy a megelégedettség, hogy csak né­ hány példát említsek. Míg véleményem szerint a fent említett témák egyetemesek, a ta­ pasztalataink tovább bonyolítják őket, valamint a témáknak renge­ teg újabb és újabb variációját tanuljuk meg, amik az öröm különbö­ ző érzelmeinek fő forrásaivá válnak. Néhány kellemes érzelemhez megfelelő hangulat is társul, külö­ nösen az izgalomhoz, a megelégedettséghez és a mulatsághoz. Eze­ ket az érzéseket hosszú ideig el lehet nyújtani, akár órákig is olyan állapotban lehetünk, amikor nagyon könnyen átélhetjük a hangu­ lathoz kapcsolódó érzelmeket. A fejezet elején azt mondtam, hogy a boldogság szó nem árulja el, miféle boldogságról van szó. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a boldogság egész más dologra is utalhat, egy személynek a szub­ jektív jóllétére vonatkozó általános érzése. Ed Diener pszichológus, a szubjektív jóllét első számú kutatója ezt az emberek életértékelé­ sének nevezi. Elsősorban az ilyesféle kérdésekre adott válaszaik alapján mérik: „Az életem a legtöbb szempontból megközelíti az életideálomat”, vagy: „Eddig megszereztem azokat a dolgokat, amiket fontosnak tartottam az életben.” A jóllétre számtalan külön­ böző tényező van hatással: különböző területeken, például a mun­ kahelyen meglévő elégedettség, és hogy az egyén milyen gyakran él át kellemes érzelmeket a kellemetlenekhez képest. A szubjektív jóllétet az egész világon széles körben tanulmá­ nyozták kérdőíves kutatásokkal. Túl messzire kalandoznánk, ha részletesebben belemennénk ezekbe a kutatásokba, azonban egye­ temes szinten elmondható, hogy pozitív a korreláció a jövedelem vásárlóerejével. Az egyik kulturális különbség az, hogy a nyugati tí­ pusú kultúrákban nagyobb szerepe van a szubjektív jóllétben az ön­ becsülésnek, mint a nem nyugati típusú kultúrákban. A kultúrákon átnyúlóan elmondható, hogy egy közeli kapcsolat megléte is társít­ ható a jólléthez.17 Bizonyos személyiségjegyek szintén köthetők a kellemes érzel­ mekhez. Azok az emberek, akiknek a személyiségtesztje magasabb extrovertáltságot és érzelmi stabilitást mutat, nagyobb boldogságról

számolnak b e.18 A kutatás, amit annak a megállapítására végeztek, hogy ezek a személyiségjegyek miként vezethetnek nagyobb bol­ dogsághoz, nem vették figyelembe az öröm különböző típusait, de megmutatták, hogy az extrovertáltság miként teszi hajlamossá az embereket a boldogságra. Az extrovertált emberek kevésbé fogé­ konyak az elutasításra vagy a büntetésre, és inkább hajlanak arra, hogy kedvezően hasonlítsák magukat össze másokkal. Az amerikai kultúrába például sokkal könnyebben illeszkedhetnek be az extro­ vertált emberek, mint az introvertáltak.19 Az emberek az általános optimizmus- és vidámságszintjükben is különböznek egymástól, ami tartós jellemvonásnak tűnik, nem pe­ dig egy konkrét eseményre vagy helyzetre adott válasznak. Christopher Peterson, a terület egyik szakértője szerint az optimizmus a kellemes érzelmek megtapasztalásának a valószínűségéhez való hozzáállás.20 Nem mindenki nagyon optimista, pedig az ilyen hoz­ záállás jót tesz az embernek - olyan embereknél mutatható ki, akik több kellemes élményt élnek át, kitartóbbak és eredményesebbek. Figyelemre méltó módon több tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy az optimista embereknek jobb az egészségük, és való­ ban tovább élnek!21 Peterson szerint az ember általános optimizmu­ sa az életben „biológiailag adott tendencia lehet, amit a kultúra tár­ sadalmilag elfogadott tartalommal tölt meg, és azért vezet a várt eredményekhez, mert általános élénkséget és rugalmasságot biz­ tosít”.22 Peterson felteszi a kérdést: „Milyen érzés az optimizmus? Boldogság, öröm, mániás érzés (mentális zavar, ami nagyon jó ke­ déllyel jár), vagy egyszerűen elégedettség?”23 A korábbi fejezetekben leírtam már, hogy bizonyos nyugtalanító érzelmek - ebből a szempontból a félelem, a düh és a szomorúság a legkézenfekvőbb példa - túlburjánzása miként jelezhet érzelmi zavart. A kellemes érzelmek teljes hiánya - amikor valaki nem ké­ pes a fiero, a naches, az érzéki örömök stb. átélésére - az anhedonia elnevezésű pszichiátriai betegség. A túlzott, szűnni nem akaró izgalom, ami néha elragadtatással és fieróval társul, a mánia nevű érzelmi zavar jele.

2Ó0

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

Az öröm felismerése másokban

Több mint száz évvel ezelőtt a híres francia neurológus, Duchenne Boulogne felfedezte, miként különbözik a valódi öröm mo­ solya a többi, nem örömből fakadó mosolytól.26 Azt tanulmányozta, hogy az egyes arcizmok hogyan változtatják meg az ember megjele­ nését. A kísérletében elektromosan stimulálta az arc különböző ré­ szeit, és lefényképezte az ebből eredő izom-összehúzódást. (Olyan férfit alkalmazott a kísérletében, aki nem érzett fájdalmat az arcában, így nem zavarta az eljárás.) Amikor Duchenne megnézte a mosolygó képet, amit a fő járomizom aktiválása hozott létre - a pofacsonttól rézsútosan lefelé haladva egészen a szájsarokig húzódik, és rézsútosan felhúzza a száj sarkát a mosolyba - , észrevette, hogy a férfi egy­ általán nem látszik boldognak. Jó kísérletvezető révén Duchenne elmondott egy viccet a férfinak, és lefotózta a reakcióját. Az össze­ hasonlítás felfedte, hogy valódi öröm esetén, ahogy a viccre adott reakció képén is látszik, a férfi nemcsak mosolyog, hanem a szem körül körbefutó izmot is aktiválja. Hasonlítsd össze a képet, amin elektródák vannak a férfi arcán (bal oldalon), az elektródák nélküli képpel, amikor a viccre adott reakciója a mosoly (jobb oldalon).

Egyetlen futó pillantás a fejezet képeire is elárulja, hogy a mosoly a kellemes érzelmek arcjelzése. A mulatság, a fiero, a naches, az elé­ gedettség, az izgalom, az érzéki örömök, a megkönnyebbülés, a csodálkozás, a káröröm, az eksztázis és talán még a hála és a ma­ gasztosság is mosollyal fejeződik ki. A mosolyok intenzitása, meg­ jelenésük és letűnésük gyorsasága és a hosszuk azonban különböz­ het egymástól. Ha a különböző kellemes érzéseknek egyaránt a mosolygás az arckifejezése, honnan tudhatjuk, hogy a másik pontosan melyik érzelmet éli át? Újabb kutatások, amikről a 4. fejezetben már beszél­ tem, az én megérzésemet támasztották alá,24 miszerint a kellemes érzelmeket nem az arckifejezések, hanem a hangbéli változások különböztetik meg egymástól. Az angol pszichológusok, Sophie Scott és Andrew Calder különböző hangjelzéseket különböztettek meg az elégedettség, a megkönnyebbülés, az érintéses érzéki örö­ mök és a fiero esetében. Megállapították, hogy ezeket az érzelme­ ket a hang jelzi, amikor eljátszották a hangjelzéseket, a hallgatók minden gond nélkül meg tudták különböztetni egymástól az érzel­ meket. Azt egyelőre még nem tudták leírni, hogy a hangban mi az pontosan, ami az egyes kellemes érzelmeket jelöli. Várhatóan a töb­ bi kellemes érzelemre vonatkozóan is meg fogják találni a hangjel­ zéseket. A mosoly nemcsak azért hozhat zavarba, mert az összes kelle­ mes érzelem kapcsán megjelenhet, hanem azért is, mert néha olyankor is mutatják az emberek, amikor nem éreznek semmiféle örömöt, hanem például udvariasságból mosolyognak. Egy különb­ ség azonban akad az örömteli és a nem örömteli mosolyok között. Ez a különbség nagyon finom, és a Mark Frank pszichológussal kö­ zösen végzett kutatásunk szerint a legtöbben nem is veszik észre.25 Ha nem tudod, mit keress, könnyen félrevezethetnek, összezavar­ hatnak, vagy arra a következtetésre juthatsz, hogy a mosoly nem megbízható. Ez nem így van: a mosoly, ha csak finoman is, de félre­ érthetetlenül elárulja nekünk, hogy öröm váltja-e ki.

A DUCHENNE-MOSOLY

265

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

Duchenne a következőket írta: „Az őszinte öröm kifejezése az arcon a zygomaticus major izom és az orbicularis oculi izom kombi­ nált összehúzódásával jár. Az első az akaratot is követi, de a máso­ dikat már csak a lélek édes érzelmei keltik játékra (ne feledkezzünk meg róla, hogy 1862-ben írta e sorokat); a [...] hamis öröm, a csa­ lóka nevetés nem képes összehúzni ez utóbbi izmot. [...] A szem körüli izom nem hallgat az akaratra, kizárólag az igazi érzelem, egy kellemes érzés képes életre kelteni. Renyhesége a mosolyban leleplezi a hamis barátokat.”27 Kutatásunk28 igazolta Duchenne állítását, miszerint az orbicu­ laris oculi izmot senki sem képes szándékosan összehúzni („nem hallgat az akaratra”), bár ennek az izomnak csak egy része az, amit nehéz szándékosan összehúzni. A szóban forgó izom két részből áll, a belső része megfeszíti a szemhéjat és a közvetlenül alatta lévő bőrt, a külső része pedig a szemüreget veszi körül - a szemöldököt és a szemöldök alatti bőrt lehúzva, a szem alatti bőrt felhúzva, és az orcát felhúzva. Duchenne-nek igaza volt az izom külső részét ille­ tően, nagyon kevesen tudják csak szándékosan összehúzni (a tanulmányozottaknak mindössze kb. 10 százaléka). A belső részt, a szemhéj megfeszítő izmát bárki össze tudja húz­ ni, ezért ennek a hiánya még nem „leplezi le a hamis barátokat”. Azok a színészek, akik meggyőzően játsszák, hogy jól érzik magu­ kat, vagy a 10 százalék közé tartoznak, akik képesek az izom külső részét szándékosan összehúzni, vagy, nagyobb valószínűséggel, előhívnak egy emléket, amely kiváltja az érzelmet, ami az igazi, ön­ kéntes kifejezést jeleníti meg. Bár Charles Darwin idézett Duchenne-től, és a fényképei közül is felhasznált néhányat a mosolyok közötti különbségek ábrázolá­ sára, a következő száz évben az arckifejezéseket tanulmányozó tu­ dósok többnyire figyelmen kívül hagyták Duchenne felfedezését.29 Kollégáimmal húsz évvel ezelőtt vettük elő Duchenne felfede­ zését,30 és azóta másokkal együtt sikeresen bemutattuk a jelentősé­ gét. Például amikor egy idegen közelít a tíz hónapos csecsemőhöz, a kisbaba mosolyában nem vesz részt a szemet körülfogó izom, azonban amikor az anyja közelít hozzá, ez az izom is összehúzó­

dik.*31 Amikor boldog házasságban élő párok találkoznak a nap vé­ gén, a szem körüli izom is összehúzódik, míg a boldogtalan házas­ ságban élő párok esetében ez már hiányzik a mosolyból.32 Azoknak az embereknek, akik a házastársuk haláláról beszélnek, és sikerül olyan mosolyt mutatniuk, amiben részt vesz a szemet körülvevő izom, két évvel később csökken a gyászuk.33 (Nem mintha örülné­ nek a házastársuk halálának, csak képesek az örömteli emlékek fel­ idézésére, és egy pillanatra újraélik az örömöt.) Azok a nők, akik­ nek a szem körüli izmuk is össze volt húzva az egyetemi évköny­ vükben megjelent fényképükön, harminc évvel később kevesebb szorongásról, valamint nagyobb általános érzelmi és fizikai jóllétről számoltak be.34 Általánosságban elmondható, hogy azok az embe­ rek, akik gyakran mosolyognak a szemet körülvevő izmot is össze­ húzva, nagyobb boldogságszintről számolnak be, alacsonyabb a vérnyomásuk, és a házastársuk és a barátaik is boldog embernek tartják őket.35 Saját kutatásunk során azt fedeztük fel, hogy a szem­ izmot és a szájat egyszerre igénybe vevő mosoly a spontán öröm alatt működő agyrészeket aktiválta (bal halántéki és elülső lebeny), de a csak szájjal történő mosolygásnál ez nem következett be.36 A francia neurológus tiszteletére azt javasoltam, hogy hívjuk az öröm igazi mosolyát, amiben a szemet körülvevő izom külső része is részt vesz, Duchenne-mosolynak. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha csupán az lenne a különb­ ség a 266. oldali két fénykép között, hogy a B képen szűkebb a szem, de ha figyelmesen összehasonlítjuk az A és a B ábrát, több különbség is feltűnhet. A B ábrán, amin valódi öröm látható Duchenne-mosollyal, magasabban van az orca, megváltozott az arc körvonala, a szemöldök kissé lejjebb csúszott. Ezek a különb­ ségek mind a szemet körülvevő izom összehúzódásának köszön­ hetők. * Nem hinném, hogy a tíz hónapos csecsemők hazudnának, amikor nem Duchenne-mosollyal fogadják az idegeneket, már ebben a korban is képesek a tár­ sadalmi mosolyra, a mosolynak arra a fajtájára, amit egész életünk során akkor mu­ tatunk, amikor idegenekkel ismerkedünk meg.

266

KELLEMES ÉRZELMEK

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

A

B

Amikor jóval szélesebb a mosoly, csak egyetlen jel különbözteti meg az örömteli mosolyt a nem örömteli mosolytól. A széles mo­ soly, mint a C képen is látható, felnyomja az orcát, a bőr a szem alá gyűlik, összeszűkíti a szemnyílást, és még szarkalábakat is okoz ha nem vesz részt a mosolyban a szem körüli izom.

Összehasonlításképpen a D ábra azt mutatja, ahogy a szem kö­ rüli izom lehúzza a szemöldököt és a szemhéj meg a szemöldök kö­ zötti bőrt. A D ábra széles, örömteli mosolyt mutat, míg a C ábra egy széles, nem örömteli mosolyt. A C kép történetesen egy mon­ tázs, amit a D kép alsó szemhéjtól lefelé lévő részének a semleges E képre való illesztésével hoztam létre. A lejjebb látható F ábra szin­ tén montázs, amin a D képen látható mosolyt a semleges E képre il­ lesztettem. Az emberek nem képesek az F képen látható kifejezés produkálására. Furcsa benyomást kéne keltenie, mégpedig azért, mert amikor ilyen széles egy mosoly, a D képen is látható változá­ sok jönnek létre az arcon és a szemek körül. Azért hoztam létre ezt a képet, hogy megmutassam, a nagyon széles mosoly nemcsak a szájat változtatja meg, hanem az orcát is, és a szem alatti bőr meg­ jelenését is. Sokféle nem örömteli mosoly létezik. Egyeseknél, mint az udva­ rias mosolynál is, csak a száj mosolyog. Ezt a mosolyt használjuk akkor is, amikor a hallgató jelzi, hogy egyetért, vagy megérti a be­ szélő által mondottakat a párbeszéd során. Néhány nem örömteli mosoly a száj mosolygásán kívül más arcmozgásokat is alkalmaz.

(SEMLEGES)

2 08

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Ez a pápua férfi nagy tiszteletben tartott öreg a falujában. Hatá­ rozatlan, óvatos mosolya jelzi, hogy jók a szándékai, de még nem tudja biztosan, hogy mi fog történni ezután. Én nagyon kiszámítha­ tatlan ember voltam a falubélieknek, bámulatos, furcsa dolgokat csináltam: gyufát gyújtottam, bekapcsoltam a zseblámpát, egy do­ bozból zenét varázsoltam elő. Ilyen csodákkal találta szemben ma­ gát, és vonzódott hozzám mint az elképesztő, izgalmas, mulatságos dolgok forrásához, de sohasem tudhatta, hogy mikor fogom meg­ ijeszteni vagy bámulatba ejteni. A mosolygó ajak szétválása és ke­ resztbe font karja is jelzi tétovázását. Egész nap röpködtek a tüskék és a fullánkok. Ronald Reagan el­ nök végre befejezte az NAACP-nek adott beszédét, de a bevezető során a szervezet elnöke, Margaret Bush Wilson többször is belé döfött, és felidézte, hogy Reagan nem jelent meg a szervezet konfe­ renciáján a választási kampány alatt. A küldöttek éljenezve pattan­ tak fel a székükből, amikor az elnöknő a következő nyilatkozatot tette: „Az NAACP nem feltétlenül ért egyet azokkal a nézetekkel, amiket most hallani fogunk.” Reagan a beszédét követően megölel­

KELLEMES ÉRZELMEK

te Wilsont, ami tökéletes alkalom volt a szomorkás „vigyorogva el­ viselni a nehézségeket” mosolyra.37 A mosoly elismeri a kellemet­ len érzelmeket, megmutatja, hogy valaki jó fej, mert elviseli a kriti­ kát, és még mosolyogni is képes. Nem az érzelmet próbálja eltitkol­ ni, hanem vizuálisan mondja ki: nem érzem jól magam. Azt jelenti, hogy az ember, aki így mosolyog, nem tiltakozik a gyötrelmei ellen - egyelőre legalábbis. Figyeljük meg, hogy széles mosolyán túl Reagan elnök össze­ szorítja az ajkát; álla barázdáiból megmondható, hogy felhúzta az alsó ajkát. A fényképből nem lehet megállapítani a szemét körülve­ vő izom viselkedését; Reagan akár élvezhette is kínos helyzetét. A kínos mosolyok tipikusan olyankor fordulnak elő, amikor nincs jelen valódi öröm, bár előfordulhat, mint a képből is kiderül. Richard Nixon elnök az elnökségét szolgálóknak elmondott könnyes búcsúja után mutatta ezt az arckifejezést, néhány másod­ perccel azelőtt, hogy végleg távozott a Fehér Házból. Kétség sem fér Nixon boldogtalanságához ebben a pillanatban, de a mosoly nyomai azt mutatják, hogy nem omlik össze, tudja kezelni megbá-

VIGYOROGVA ELVISELNI A KÍNOKAT

2 yo

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

KELLEMES ÉRZELMEK

277

találkoztam vele. A H ábra már könnyebben értelmezhető, egyér­ telműen undort jelez, ami a felső ajak felhúzásából látszik, a mosoly kissé bizonytalanabbnak mutatja a kifejezést, de nem olyasvalakiről van szó, aki élvezi az undort. Az I képen az öröm a megvetéssel pá­ rosul, ami öntelt kifejezést eredményez. Ezzel a képpel korábban, az undorról és megvetésről szóló fejezetben már találkoztunk.

Az arckifejezésekből szerzett információ felhasználása AZ ÉRZELMET MOSOLLYAL LEPLEZI

nását és valószínű kétségbeesését. Az ajkak enyhén lefelé fordul­ nak, ami a szomorúság jele, ami sokkal intenzívebben lenne jelen, ha nem próbálna meg közben mosolyogni. Nem ragyog a szeme, ami az öröm mosolyainál gyakran látható jelzés az orbicularis oculi izomnak köszönhetően. Kissé összeszorítja az ajkát, ahogy meg­ próbál úrrá lenni az érzelmein. Most az utolsó képek következnek, amik az öröm más érzel­ mekkel való keveredését mutatják. Az alább látható képsor vegyes mosolyokat mutat. A G fotón lát­ ható leeresztett szemöldök és mosoly kombinációja meglehetősen ritka. Nem dühös mosoly, mert az ajkak nem szűkülnek össze, nem feszülnek meg, és a felső szemhéj sem emelkedik fel. Nem tudom pontosan, mit jelez ez a kifejezés, mert a kutatásaim során még nem

Korábbi fejezetekben már elmondtam, hogyan lehet a finom arckife­ jezésekből nyert információt a különféle kapcsolatainkban felhasz­ nálni. Itt azonban nem kerül sor erre, mert ritkán fordul elő, hogy a másik kellemes érzelmeinek a megérzése problémát okozna. Gyak­ ran még az sem számít, hogy egy ember a valódi öröm Duchennemosolyát mutatja-e, vagy csak udvarias, hamis mosolyt. Ha a főnö­ köd mond egy viccet, amit nem tartasz humorosnak, mosolyogni fogsz, és a főnököd valószínűleg nem fogja gondosan az arckifejezé­ sedet fürkészni, hogy meggyőződjön róla, valóban tetszett-e a vicce. Az számít, hogy próbáltál úgy kinézni, mint aki jól érzi magát. Lehet­ nek azonban olyan alkalmak, amikor valóban számít, hogy a másik jól érzi-e magát, vagy sem, és most már tudod, hol kell keresni erre a választ: közvetlenül a szemöldök közelében, a szemhéjon.

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

TÍZ

Érzelmek és hazugságok

Nem az én ötletem volt, hogy derítsük ki, az érzelmek miként segít­ hetnek az igazmondás felismerésében. A kérdés közel negyven év­ vel ezelőtt merült fel, amikor pszichiáterhallgatókat kezdtem taní­ tani az egyetemen. Izgalmasnak tartották a kutatásaimat, melyek az érzelmi kifejezések egyetemességére utaltak (ezekről bővebben az 1. fejezetben), de ők igazából ahhoz szerettek volna segítséget kapni, amikor a kórházban kritikus döntést kell hozniuk: amikor egy akut depresszióval felvett beteg egy napra haza szeretne men­ ni, és azt mondja, hogy sokkal jobban érzi magát, már nem gondol az öngyilkosságra, s nekik azt kellene megállapítaniuk, hogy a be­ teg igazat mond-e. Előfordulhat, hogy hazudik, mert meg akar sza­ badulni a kórházi megfigyeléstől, hogy véget vethessen az életé­ nek? Már volt ilyenre példa. Ha viszont a beteg igazat mond, és va­ lóban jobban érzi magát, az otthon töltött nap fontos lépést jelent a normális élethez vezető úton. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat találok majd. Vajon jelzi az ember arckifejezése vagy a gesztikulációja, hogy az érzelem ha­ mis, és nem valós? Egy képzett színészen kívül más is képes lehet szándékosan olyan arckifejezést produkálni, ami őszintének tűnik, amikor nem az? Képesek az emberek szándékosan elfojtani a való­ di érzéseik minden nyomát, hogy ne látszódjon még az intenzíven átélt érzelem sem? Van módja, hogy az álca mögött megláthassuk a valódi érzelmet? Azzal kezdtem, hogy részletesen megvizsgáltam az egyik filmet a filmgyűjteményemből (ez még a videózás időszaka előtt volt, ami­ kor a gesztusokat és az arckifejezéseket kizárólag hangos filmszala­

gon lehetett megörökíteni). Az előző évben pszichiátriai betegek­ kel a kórházi felvételükkor készített beszélgetéseket vettem filmre, majd a felvételt megismételtem akkor, amikor a kórházi személyzet jelentős javulást tapasztalt a betegnél, végül a beteg elbocsátásakor. A kórházi alkalmazottak elmondták: az egyik páciens bevallotta, hogy hazudott a kórházi tartózkodás közbeni beszélgetés alkalmá­ val, azt mondta, hogy már nem depressziós, és kimenőt kért a hét­ végére. Pár nappal a tervezett kimenő előtt bevallotta, hogy öngyil­ kos akart lenni a kórház elhagyása után. Véletlenül épp megvolt fil­ men az a beszélgetés, amin a beteg hazudott. Mary (nem a valódi neve) negyvenéves nő volt, aki kórházba ke­ rülése előtt háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, és mind a há­ rom alkalommal majdnem sikerült is neki. Amikor az első alkalom­ mal néztem végig a kórházi kezelés közben készült beszélgetést, nem láttam bizonyítékát, hogy hazudott volna. Sokat mosolygott, optimistán beszélt, vidámnak tűnt. Én hittem volna neki, és az or­ vos is hitt neki. Kutatótársammal, Wally Friesennel felállítottunk egy többsebes­ séges vetítőt, és azzal vizsgáltuk meg Mary összes arckifejezését és gesztusát, kockáról kockára, nagy lassításban, valamint gyorsabb lassításban. Több mint száz óránkba telt a tizenkét perces film vizs­ gálata, de megérte. A beszélgetés során az orvos a jövőbeli terveiről kérdezte Maryt. A kérdés megválaszolása előtti egyetlen pillanatnyi szünetben inten­ zív gyötrődés villant fel Mary arcán. A huszonnégy képkockából csu­ pán kettőn látszott az arckifejezés - azaz a másodperc 1/12-ed részé­ ben - , amit gyorsan mosollyal fedett el. Újra és újra megnéztük, két­ ség sem fért hozzá, hogy mit árult el a kifejezés. Az állóképen teljesen egyértelműen látszott valódi érzelme, amit szándékosan elfedett. Mi­ után felfedeztük, hogy mit kell keresnünk a lassított filmen, még két­ szer láttuk a gyötrelem nagyon gyors kifejezését a filmen. Friesennel a nagyon gyors arcmozdulatokat, amik a másodperc 1/25 részétől az 1/5 részéig tartanak, mikrokifejezéseknek neveztük el, és megjegyeztük, hogy ezek nonverbális kiszivárgásokat produ­ kálnak, amelyek elárulják az ember valódi érzéseit.1 Később meg­

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

tudtam, hogy Ernest Haggard és Kenneth Isaacs pszichológus már három évvel előttünk felfedezte a mikrokifejezéseket, ám ők arra jutottak, hogy ezek nem láthatók valós időben, és az elfojtott érze­ lem jelei, nem pedig a szándékosan leplezett érzelmeké.2 Felfedez­ tük, hogy ha tudjuk, mit kell keresni, a felvétel lelassítása nélkül is észre lehet venni a mikrokifejezéseket, de nem tudtuk, milyen könynyen tanítható másoknak a kifejezések észlelése. További kutatásokat végeztünk a szándékosan palástolt és az el­ fojtott érzelmeken.3 Az elmúlt évtizedekben végzett munkánkból kiderül, hogy a mikrokifejezések olyankor is felléphetnek, amikor szándékosan próbáljuk leplezni érzelmeinket, mint Mary esetében, vagy amikor az ember nem tudja, mit érez, vagyis elfojtja az érzel­ met, amint azt Haggard és Isaacs munkájából láttuk. Fontos megje­ gyezni, hogy a mikrokifejezés ugyanazt mutatja, akár elkendőzött, akár elfojtott érzelemről van szó. A mikrokifejezés önmagában nem árulja el, hogy melyik esetről van szó, ezt az érzelem megjelenésé­ nek a kontextusa árulhatja csak el, de még olyankor is gyakran to­ vábbi kérdezősködés szükséges a megállapításához. Most pedig elmagyarázom, hogy mit is értek kontextuson. Ugyan­ az a mikrokifejezés egészen más jelentőséggel bírhat különböző kontextusokban. A kontextus legszélesebb jelentése a párbeszéd természete. Első találkozásról van szó, laza beszélgetésről, hivatalos interjúról, eset­ leg kihallgatásról, amiben a másik személy tudja, hogy gyanúsított­ ként vesz részt? A második kontextus a kapcsolat előzménye. Mi derült ki koráb­ ban a beszélgetés során? Milyen korábbi kapcsolat fűzte az értéke­ lés alatt álló személyt az értékelést végző személyhez? Mit várnak, és mit szeretnének, milyen legyen a jövőbeni kapcsolatuk? A harmadik kontextus a beszélő sorrendje. A mikrokifejezés olyankor jelenik meg, amikor az értékelés alatt álló személy beszél, vagy amikor a másikat hallgatja? Végül a negyedik kontextus az egybevágóság. A mikrokifejezésben megjelenő érzelem megegyezik vagy ellentétes a személy be­ szédének a tartalmával, az illető hangjával, a gesztusaival vagy a test­

tartásával? Ha a személy a másikat hallgatja, amikor a mikrokifejezést mutatja, összeillik a kifejezés a hallottakkal és azzal, amit az értékelt személy legközelebb mond? Míg egy érzelem normális arckifejezésének, azaz makrokifejezésének az értékelésekor mind a négy fenti kontextust figyelem­ be kell venni, a mikrokifejezések vizsgálatakor különösen sok min­ dent elárulhatnak. Az érzelem hangbéli, testtartásos jelzéseinek az értékelésénél is figyelembe kell venni ezeket, valamint a megté­ vesztés többi, észlelés útján felfogható nyomának a vizsgálatakor. A legtöbben nem veszik észre a mikrokifejezéseket egy beszél­ getés során, amikor a mikrokifejezés a szavakkal, a hanglejtéssel és a gesztusokkal versenyzik a figyelemért. Sokszor azért nem vesszük észre, mert leköti a figyelmünket, hogy kigondoljuk a válaszunkat, ezért nem a beszélgetőpartner arcát fürkésszük mikrokifejezések után kutatva. Amikor kontextustól függetlenül mutattam az embe­ reknek mikrokifejezéseket - hang nélkül, a válaszadás kigondolásá­ nak a kényszere nélkül - , a legtöbb képzetlen személy nem jelezte, hogy észrevette volna őket. Mivel magunktól nem vagyunk valami jók a mikrokifejezések felfedezésében, amikor először képeztem ki embereket a felismerésükre, meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtanulták. Már egyórás képzés is jelentősen megnövelte a mikro­ kifejezések észrevételének a képességét. Véleményem szerint az alapvető elemek, amik hozzájárulnak a gyors tanuláshoz, a közvet­ len visszajelzés, hogy jól ítélték-e meg az érzelmet, az ismételt gya­ korlás, és a leggyakrabban összekevert kifejezések szembeállítása egymással, különösen a düh és az undor, valamint a félelem és a meglepődés összehasonlítása. A megtévesztés viselkedésbeli jeleinek csak egy részét teszik ki az érzelmek. A jeleket a gondolkodás (értelem) és az érzés (érze­ lem) is generálhatja. Mivel a könyv az érzelmekről szól, részleteseb­ ben elmagyarázom az érzések szerepét, de ahhoz, hogy meglássuk, miként lehet elbírálni az igazmondást, fontos néhány dolgot meg­ tudni a gondolkodás szerepéről is. Az érzelmek befolyásolják a gon­ dolkodást (egy erőteljes érzelem, mint például a félelem, megnehe­ zíti az értelmes gondolkodást), és a gondolkodás is befolyásolja az

274

277

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

érzelmeket (ha arra gondolunk, mik lesznek a következményei, ha rajtakapnak valamin, vagy ha nem hisznek nekünk, a félelem fel­ erősödhet). A legnyilvánvalóbb értelmi jelzés, ami jelezheti, hogy egy sze­ mély hazudik, az a múltbéli tetteiről vagy jövőbeli terveiről való be­ számolójának az ellentmondásossága - bár az igaz beszámolókban is van némi ellentmondás, ezért óvatosnak kell lenni, ha egy sze­ mély igazmondását az ellentmondásai alapján akarjuk megítélni. Az emberek nagyon ritkán adják elő ugyanazt az összetett beszámolót pontosan ugyanúgy, mint korábban, hozzáadnak vagy elvesznek belőle egyes részleteket, amelyekről előzőleg megfeledkeztek,vagy az újabb beszámoló idején felejtenek el részleteket, és ezzel az el­ lentmondás látszatát kelthetik. Egy másik nyilvánvaló, de hasznos jelzése annak, hogy valami nincs rendjén, az illető tétovázása, amikor olyan kérdést teszünk fel, amire az igazat mondó személy gyorsan rávágná a választ. Például ha a házastársam megkérdezi, hogy miért parkoltam le az autómat tegnap délután 2-kor a St. Regis Hotel előtt, tudnom kéne a választ. A tétovázás felkelti a gyanút, hogy valami rosszat tettem, nem gon­ doltam rá, hogy ezt felfedezhetik, és nem találtam ki előre alibit ma­ gamnak. Másfelől ha arról kérdeznek, hogy két év múlva kik jelölte­ tik magukat az elnökválasztáson, lehet, hogy hosszasan tétovázom, mert nem vagyok politikai szakértő, és nem gondolkoztam el ezen a kérdésen, de ebben az esetben nem lenne gyanús a tétovázás. Mielőtt ezt a viselkedést az esetleges hazugságra utaló jelnek te­ kintenénk, két másik dolgot is figyelembe kell vennünk a tétovázás esetében. Sokat számít a viselkedés megváltoztatása, különösen azok a viselkedésbeli változások, amik akkor következnek be, amikor megváltozik a beszéd témája. Például ha mindig tétovázom, amikor korábbi eseményeket próbálok feleleveníteni, vagy beszéd közben, a tétovázásomat nem szabad hazugságra utaló jelként értékelni, ha­ csak nem különbözik feltűnően a beszélgetés során korábban tanú­ sított tétovázásomtól. Ha jelentősen növekszik a tétovázás, az arra utalhat, hogy most próbálom kitalálni, mit is mondjak, mivel palás­ tolhatom el az igazságot, ha pedig jelentősen csökken, az azt jelez­

heti, hogy begyakoroltam a válaszomat. Másodszor pedig, még az olyan kérdésekben való jelentős tétovázás is lehet teljesen ártatlan folyamatok eredménye, amikre könnyen, azonnal kéne tudnunk válaszolni. Előfordulhat, hogy nem vagyok kétszínű, csak azért této­ vázom, mert elgondolkodtat, hogy a feleségem gyanakszik-e, és mi­ ért (lehet, hogy azt próbálom eldönteni, hogy rákérdezzek-e). Mivel az ellentmondás és a tétovázás is jelezheti, hogy máson jár az eszünk, és nem hazudunk, az ilyen viselkedésbeli jeleket indiká­ tornak nevezem , nem a hazugság jelének. Azokat a pillanatokat jel­ zik, amikor szükséges többet is megtudni. Az illető viselkedésének az egyéb magyarázatait először ki kell zárni, mielőtt azt a következ­ tetést vonhatnánk le, hogy a viselkedésbeli változás a hazugság bi­ zonyítéka. Egyedül Pinocchio jelezte szemmel látható módon, amikor hazu­ dott. A többieknek a legjobb esetben is csak indikátoraik vannak. Még akkor is, ha a félelem mikrokifejezését mutattam volna, amikor a feleségem megkérdezte, miért parkoltam a St. Regis előtt, ez csak egy indikátor lenne. Lehet, hogy attól félek, a feleségem nem fog hinni nekem, vagy a házasságunk állapota miatt aggódom, ha a fe­ leségemnek ilyesféle kételyei vannak velem kapcsolatban. Lehet, hogy éppen azért leplezem a félelmemet, mert nem akarom, hogy tudja: kérdések merültek fel bennem a házasságunkat illetően, még ha semmi olyat nem is tettem, amit ő helytelennek tarthat. A sok le­ hetőség közül csak az egyik, hogy attól félek, rajtakapnak a házas­ ságtörésen, és próbálom leplezni a félelmemet, hogy a feleségem ne jöjjön rá. Mivel csak indikátorról van szó, bölcs dolog lenne, ha több kérdést is feltenne, és többet is megtudna arról, hogy mi váltotta ki a leplezni próbált érzelmet. A hang és a gesztikuláció több jele is elárulja, amikor valaki rög­ tönözve gondolkodik. Vannak bizonyos emlékezetkiesések, amik tipikusan nem fordulnak elő, amikor az emberek igazat mondanak. Részletekre jól emlékező memória viszont jelentkezhet a hazugság során. John Dean, a Nixon-korszak elnöki tanácsadója leírja köny­ vében, hogy milyen gondosan kidolgozott, részletes beszámolót készített az eseményekről, mert azt hitte, hogy a sok részlet felsoro­

276

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

lása hihetőbbé teszi.4 Ha a hallgatósága tisztában lett volna az emlé­ kezőképességen végzett kutatásokkal, épp ellenkezőleg reagáltak volna, mert nagyon ritka az olyan eseményekre való egészen pon­ tos emlékezés, amiket nem rögzítettek az előfordulás idején. A Beszédes hazugságok című könyvemben részletesebben beszá­ molok az indikátorokról és arról, hogy miért hazudnak az emberek, mikor a legnehezebb, és mikor a legkönnyebb elválasztani az igaz­ mondást a modorosságtól.5 John Yuille kollégám lenyűgöző kuta­ tásokat végzett az értelmi alapú indikátorok terén.6 Ha egy személy arról hazudik, hogy éppen hogy érzi magát ahogy Mary hazudott a lelkiállapotát illetően - , az általában két öszszetevő egyikéből áll: az elrejtett érzelemből és a kitalált álcából, vagy maszkból. A maszk megjelenésének két oka is lehet. Először is egy érzelmet könnyebb álcázni, mint semleges, érzelmektől mentes arccal eltakarni. Továbbá a hazugságra késztető helyzet gyakran nemcsak elfedést kíván (pl. Mary esetében a gyötrődés), hanem kitalációt is (pl. Mary tettetett vidámsága). A mosoly a leggyakrabban alkalmazott maszk, mert a legtöbb társas helyzet pozitív magatartást követel meg, ahogy a kellemetlen érzések kendőzése is, azonban bármely érzelmet el lehet rejteni egy másik mögé, például amikor a dühöt a félelem álcázására használják, ahogy a 6. fejezetben is em­ lítettem. Az arckifejezések többféleképpen is elárulhatják a kitalációkat. Az egyik az aszimmetria. A mesterkélt arckifejezések aszimmetrikusabbak a spontán, valódi arckifejezéseknél, bár a különbség általá­ ban elenyésző, és képzettség nélkül nehezen észrevehető. Az aszim­ metria mérhető a FACS-rendszerben. Amint a 9. fejezetben már említettem, a híres francia neurológus, Duchenne du Boulogne állította először, hogy az érzelem alapú, szándékosan a legtöbb ember által nem elvégezhető izommozgás hiánya „leleplezi a hamis barátot”.7 Az ilyen önkéntelen mozdulatok hiánya arra utal, hogy a kifejezés mesterkélt, és nem valódi. A mosoly esetében a szemet körülvevő izom (latinul orbicularis oculipars lateralis, a FACS terminológiájában pedig AU 6) mozgásá­ nak a hiánya különbözteti meg a mesterkélt mosolyt a valódi mo­

solytól. Ha a mosoly enyhe vagy szerény kiterjedésű, könnyen ész­ revehető a mozdulat hiánya, mert nem láthatók szarkalábak, és az orca nem húzódik fel az izom-összehúzódás következtében, ami összeszűkíti a szemnyílást. (Nézd meg újra a 266. oldalon látható A és B ábrák közötti különbséget.) Másrészt egy szándékos, széles mosoly ugyanezeket a jeleket produkálja, ezért nehezebb észlelni a mesterkéltségét, ilyenkor finomabb jelzést kell keresni: a szem­ öldök, valamint a szemöldök és a felső szemhéj közötti bőr enyhe leeresztését. (Most a 266. oldalon található C és D ábrát tekintsd meg újra.) Nehezen felismerhető a különbség, a legtöbbször könynyen megtévesztenek bennünket a mesterkélt széles mosolyok, ami azt is megmagyarázza, hogy miért olyan elterjedt maszk. Más érzelmeknek is vannak olyan tipikus izommozgásai, amiket nagyon nehéz szándékosan végrehajtani. A mesterkélt szomorúsá­ got és gyötrődést abból lehet könnyen azonosítani, hogy nem sze­ repel benne a szemöldök belső sarkának a felhúzása (ami a 147. ol­ dalon az I és a J képen látható). A mesterkélt félelem nem való­ színű, hogy tartalmazza a fel- és összehúzott szemöldökmozdulatot (a 217. oldalon látható a H képen). A mesterkélt düh során való­ színűleg nem látható az ajkak vörös szegélyének az elszűkülése (a 191. oldal L és M fotóján látható). Azonban az undor és a meg­ vetés esetében nincs olyan arcmozdulat, amit ne lehetne könnyen végrehajtani szándékosan is, ezért ezeknek a kifejezéséből nem fog semmi olyasmi hiányozni, ami gyanút keltene. A mesterkéltség azonosításának harmadik módja az arckifejezés időzítése. A hirtelen, minden átmenet nélkül megjelenő, vagy ugyan­ így eltűnő arckifejezések gyanúsak lehetnek, hacsak a kontextussal nem magyarázható az érzelem éles váltása. Hasonlóképpen a csak lassan, fokozatosan megjelenő és lassan elhalványuló kifejezések­ nek illemük kell a beszélgetéshez, hogy megbízhatóak legyenek. (Ez a kontextusos összeilléshez tartozik, amint azt korábban elmagya­ ráztam.) A mesterkélt kifejezések észrevétele mellett a hazudott érze­ lem mikrokifejezéseket is produkálhat, melyek felfedik a leplezett érzelmet, vagy kiszivárogtatják az átélt érzelmet, ami kiszabadul

2 /tf

279

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

a maszk mögül. Például a mosoly nem befolyásolja a felső szem­ héjat, a szemöldököt vagy a homlokot, így a mosoly mögé rejtett érzelmeket elárulhatja az arc felső része. A következő képeken lát­ szik a következő érzelmek mikrokifejezése az arc felső részén: fé­ lelem (218. oldal, J ábra ), düh (189. oldal, E ábra), meglepetés (219- oldal, I ábra), és szomorúság (149. oldal, S ábra). Eddig arra összpontosítottam, hogy miként lehet felismerni a leplezett, illetve a mesterkélt érzelmeket. Természetesen rengeteg olyan hazugság van, ami nem az érzelmekről szól, hanem tettekről, tervekről, gondolatokról vagy értékekről. Még az ilyen hazugságok is generálnak észlelhető érzelmi indikátorokat, ha a hazudó sze­ mély érez valamit a hazugsággal kapcsolatban. A három leggyak­ rabban előforduló érzelem hazudás közben a félelem, a bűntudat, és meglepő módon az öröm. A hazugság közben előforduló legáltalánosabb érzelem a rajta­ kapástól való félelem. Csak olyankor lép fel a félelem, amikor ma­ gas a tét: vagyis amikor a hazudó azt hiszi, hogy az elérhető jutalom és az elkerülendő büntetés is nagy. De még ilyen esetben sem fél minden hazudó a rajtakapástól. Ha a hazudó személy célpontja hi­ székeny ember hírében áll, vagy ha a hazudó személy a múltban már többször is sikeresen hasonlóan hazudott a célpontjának, vagy az illető sokban hasonlít a célpontjához, nem valószínű, hogy a ha­ zudó félelmet érezne vagy fejezne ki. A bűntudat a másik érzelem, amit bizonyos hazugságok elő­ adása alatt megtapasztalnak az emberek. Olyankor nem valószínű a bűntudat, amikor hivatalból követik el a hazugságot, például egy beépített rendőrségi ügynök esetében, egy másik országból küldött kémnél, vagy az olyan eladók esetében, akiket nyíltan felkértek a termék hamis színben való feltüntetésére. Amikor nem hatalmaz­ zák fel az embereket a hazugságra, vagy pedig nem egyértelmű, hogy igazat kell-e mondaniuk, fel lehet kelteni a bűntudatot, külö­ nösen amikor a hazudó célpontját nem lehet könnyen azzal vá­ dolni, hogy rossz ember, vagy igazságtalan, valamint a hazudó és a célpontja közös értékeken osztoznak, és várhatóan folytatólagos a kapcsolatuk.

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

A hazugságban való részvétellel kapcsolatban felmerülő érzelem az általam a rászedés örömének, nevezett érzés is, amit úgy határoz­ tam meg, mint a kockázatvállalás és a másik személy felett szerzett irányításból adódóan érzett puszta élvezet. A rászedés örömében valószínűleg keveredik a megvetés, az izgalom és az öröm érzése. A rászedés örömét nehezen tartja magában az ember, utána gyakran hetvenkedik valaki a tettével, ami elárulja a hazugságát. Olyankor a legvalószínűbb, amikor a hazudó célpontját nehezen megtéveszt­ hető embernek tartják, és a hazudóval szövetségesek is jelen van­ nak, akik tudják, hogy hazugság történik. Nemcsak ezek az érzelmek fordulhatnak elő komoly hazugság esetén, aminek a következményei a hazudóra és a célpontra nézve is fontosak. A hazudó több okból is dühös lehet a célpontjára, ám le­ het, hogy azt hiszi, a hazugság sikere érdekében el kell fednie a dü­ hét. Hasonlóképpen a hazudó undort is érezhet a célpontja iránt. A hazudó saját magával szemben is érezheti ugyanezeket az érzel­ meket, amiért hazudik. Mielőtt tovább lépnénk, érdemes megemlíteni három nagyon fontos figyelmeztetést. Korábban már elmagyaráztam, hogy magá­ nak a hazugságnak nincsenek jelei, csak indikátorai. A kontextusba nem illő érzelmek indikátorok lehetnek, viszont rengeteg okból fel­ léphet egy-egy érzelem, nem csak a hazugság miatt. A 92. oldalon kihangsúlyoztam, hogy az érzelmi jelzések nem árulják el, mi vál­ totta ki az érzelmet. Ha elhamarkodott következtetéseket vonunk le, és a hazugságnak tulajdonítjuk az észlelt érzelmet, anélkül hogy más tényezőket is figyelembe vennénk, amik kiválthatták, megkoc­ káztatjuk, hogy mi is Othello tévedésének esünk áldozatul. Míg csá­ bító ilyen következtetéseket levonni, muszáj lesz elviselnünk a bi­ zonytalanságot, amíg nem szerzünk több információt, hogy biz­ tosak lehessünk afelől: az indikátor a hazugság miatt jelent meg, és nem egy másik kiváltó okból. Valójában azokban a helyzetekben, amelyekben egy személy tudja, hogy bírálják, a bíráló személy növelheti annak a valószínűsé­ gét, hogy a bírált személy félelmet mutasson, ha hazugságon kap­ ják, és a bíráló csökkentheti annak a valószínűségét is, hogy az iga­

2*5

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

zat mondó személy attól féljen, hogy nem hisznek neki. Amikor Mark Frank kollégámmal olyan kísérleteket állítottunk fel, melyek során az alanyok vagy hazudtak, vagy igazat mondtak - néha a po­ litikai nézeteikről, máskor arról, hogy elvettek-e már pénzt, ami nem az övék volt - , pont ezt tettük mi is.8 Mielőtt elkezdtem az ala­ nyok kérdezését, feltartottam a Beszédes hazugságok című köny­ vem egy példányát, és közöltem velük, hogy én írtam a könyvet. Azt mondtam nekik, hogy szakértő vagyok, és ha hazudnak, rajtaka­ pom őket (hogy növeljem a rajtakapástól való félelmet azokban, akik hazugságra készültek), de ha igazat mondanak, azt is tudni fo­ gom (hogy csökkentsem az igazmondásra készülők félelmét attól, hogy nem hisznek nekik). Ha nem is vagy szakértő, megkísérelhe­ ted az ártatlan ember attól való félelmének a csökkentését, hogy nem hisznek neki, mégpedig annak a hangsúlyozásával, hogy telje­ sen nyitott vagy, és nem ítélkeztél előre az ügyben, hanem gondo­ san és alaposan átgondolsz mindent, amit elmond neked, és min­ den mást is, amit az ügyben megtudhatsz. A félelemre vonatkozóan a legkönnyebb megérteni Othello té­ vedését, mert az ártatlan emberek nagyon is félhetnek attól, hogy nem hisznek nekik - néha jogosan. Azonban Othello tévedése bár­ mely érzelemre alkalmazható. Bűntudatot olyan igazmondó ember is mutathat, aki hajlamos a bűntudatra, és könnyen kimutatja azt, ha gyanúba fogják. A szóban forgó témával kapcsolatban is felmerül­ het a bűntudat, de nem azért, mert a gyanúsított hazudna. Vizsgál­ juk meg annak a katonatisztnek az esetét, aki elsőként fedezte fel a szomszédja meztelen holttestét, aki történetesen egy másik katona­ tiszt vonzó felesége volt. A kihallgatás alatt a katonatiszt tagadta, hogy ő követte el a gyilkosságot, mégis háromszor elbukott a ha­ zugságvizsgálaton. Amikor a tárgyi bizonyítékok miatt vallomást tett a valódi gyilkos, a katonatisztet felmentették. Akkor mégis miért bukott el a hazugságvizsgálaton? A katonatiszt szexuális fantáziákat táplált a szomszédja iránt, és amikor meglátta a meztelen testét, sze­ xuális izgalmat érzett, annak ellenére, hogy a nő halott volt. Ezek miatt az érzések miatt érzett hatalmas bűntudatot. Amikor a nő ha­ láláról és a holttest felfedezéséről kérdezték, feltámadt a bűntudata,

és e miatt az érzés miatt bukott meg a hazugságvizsgálaton. A bűn­ tudatnak, a többi érzelemhez hasonlóan, számos kiváltó oka lehet. Bár gyanítom, ritkábban fordul elő, hogy egy ártatlanul meggya­ núsított ember a rászedés örömét mutatja, ilyen is előfordulhat. Nemrégiben külföldön segítettem a rendőrséget egy olyan ügyben, amelyben egy tinédzsert gyanúsítottak volt barátnője meggyilkolá­ sával. Egy videóra vett kihallgatás során sok megvető kifejezést és a rászedés örömének egyéb jeleit mutatta. Más jel azonban nem val­ lott arra, hogy hazudna, és én úgy ítéltem meg, hogy a kihallgatása alatt mutatott érzelmi jelzéseket ne szabad meghatározónak tekin­ teni. A hagyományos kultúrával szembehelyezkedő, kábítószerező fiatalemberről volt szó, aki ugyanolyan valószínűséggel fejezte ki a rendőrséggel szemben érzett felsőbbrendűségét és megvetését, mint olyan személy, aki élvezi, ha eljátszadozhat a kihallgatóival, függetlenül attól, hogy bűnös vagy ártatlan. Ezekben a helyzetekben az érzelmek nem árulják el a forrásai­ kat, és az indikátorok sem bizonyítékai a hazugságnak. A mikrokifejezésben elrejtett érzelem, vagy a szavakkal, hanglejtéssel, gesz­ tusokkal ellentétes normális arckifejezés azt jelzi, hogy további magyarázatot kell kérnünk, ez minden. Érdemes még egyszer el­ mondani: az indikátorok azokat a pillanatokat jelölik, amikor többet kell megtudnunk ahhoz, hogy pontosan megítélhessük a szavahi­ hetőséget. Annál is inkább, mert a mikrokifejezések olyan gyorsan végbe­ mennek - egyetlen szempillantás alatt - , hogy könnyen eltéveszthet­ jük őket. Malcolm Gladwell Ösztönösen című nagyszerű könyvében számos példával illusztrálja a benyomások keletkezését —és az ítéle­ tek meghozatalát - egyetlen pillanat alatt, ami a viselkedés egyetlen vékonyka szeletén múlik, és Gladwell kifejezetten a mikrokifejezéseket említi egyik példájaként.9 A legtöbben azonban nem isme­ rik fel a gyors mikrokifejezéseket, hacsak nem képzik magukat ezek­ nek a felismerésére. Még bonyolultabbá teszi a dolgokat, hogy ha tisztában vagyunk egy mikrokifejezés megtörténtével, az még nem elegendő a megértéséhez, különösen annak a pontos megítéléséhez nem, hogy az illető hazudik-e, vagy igazat mond. A viselkedés hosz-

282

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

szabb szakasza - a kontextus biztosítása - szükséges ahhoz, hogy ezt el tudjuk bírálni. Az utolsó figyelmeztetés: nem mindenki, aki elfojtja vagy elfedi az érzelmét, mutat hozzá kapcsolódó mikrokifejezést. Kutatásaink során a szándékosan hazudó embereknek mindössze a felénél ta­ láltunk mikrokifejezéseket. A mikrokifejezés jelenléte mindig jelent valamit (az érzelem jelen van, és elfedik), azonban a hiánya még nem árulja el, hogy az illető elfedi-e az érzelmeit, vagy sem. To­ vábbra sem tudjuk, hogy az embereknek miért csak egy része pro­ dukál mikrokifejezéseket, amikor elrejtik az érzelmeiket. Általánosságban elmondható, hogy nem találtunk olyan viselke­ désváltozást, ami mindig előfordul a hazudó személynél. Azért is kell a hazugságfigyelőknek a modor minden aspektusára gondosan oda­ figyelniük, mert nem mindig lehet előre tudni, hogy mikor fog meg­ jelenni a fontos információ. Ez a hír mindig elcsüggeszti a televíziós riportereket és az újságírókat, akik csalódottak, hogy nem tudok egyetlen biztos módszert megnevezni a hazugság viselkedésbeli je­ lének az azonosítására. Ilyen ugyanis egyszerűen nem létezik. Ha va­ laki azt állítja, hogy van egy teljesen megbízható jelzés, ami azt je­ lenti, hogy valaki hazudik, az illető vagy sarlatán, vagy félrevezették. Az a legfontosabb, hogy nem akarom azt a látszatot kelteni, mint­ ha a legtöbb hazugságot a mikrokifejezések vagy az érzelmi maga­ tartás más jelzéseinek a segítségével derítenék ki. Néha a hazugság kiderítésének semmi köze egy hazudó ember magatartásához. A hazugságot másik forrásból származó cáfolhatatlan bizonyíték is elárulhatja, mint például megbízható szemtanúk vagy tárgyi bizo­ nyítékok. Néha a hazudó nem bírja megállni a hencegést, és egy megbízhatatlan forrás előtt felfedi a titkát, aki feladja a hazudó sze­ mélyt. A hírhedt kém, John Walker titkokat adott el a Szovjetunió­ nak arról, hogy az Egyesült Államok hogyan készített néma propel­ lereket az atom-tengeralattjáróinak. A kémkedés előtt a propellerek révén az Egyesült Államok hatalmas taktikai előnyre tett szert: a szovjetek nem tudták kideríteni, hol vannak elrejtve az amerikai tengeralattjárók, a szovjet tengeralattjárók hangos propellerei vi­ szont elárulták az USA haditengerészetének az ő elhelyezkedésü­

két. Walkert nem a hazugságvizsgáló gép, és nem is egy agyafúrt kikérdezőtiszt leplezte le. Eldicsekedett a feleségének azzal, hogy mennyit fizetnek neki az oroszok, még az sem intette óvatosságra, hogy a volt feleségéről volt szó, és nem fizette rendesen a tartásdíjat! A volt feleség feladta Walkert. Néha minden a viselkedés megítélésén múlik. Például Ameriká­ ban a bűnvádi eljárás olyankor kerül a bíróság elé (ahelyett, hogy vádalkuval zárulna le az ügy), amikor nincs cáfolhatatlan bizonyíték a bűnösség vagy az ártatlanság megállapítására. Az igazságot az es­ küdtszék tagjai döntik el, amikor kiválasztják, hogy mely tanúkat ta­ lálják szavahihetőnek annak alapján, amit elmondanak, és ahogy el­ mondják. Az esküdtszék tagjai általában nincsenek tartós kapcsolat­ ban a tanúkkal, és kevés idejük van annak a megfigyelésére, hogy miként változik meg a tanúk viselkedése, amikor a téma is megvál­ tozik. Ritkán kerül sor arra, hogy az esküdtszék kérdéseket tehessen fel, amikor indikátort észlel. Ez az ügyvédek és a bíró dolga. A tanúk tisztában vannak vele, hogy vallomásaik igazságtartalmát elbírálják, és néha nagyon nagy dolgok forognak kockán. Ennek ellenére vannak olyan helyzetek, amikor életbe vágó, hogy legyen egy személy, akit kiképeznek az érzelmi indikátorok azonosítására. A szeptember 11-i merénylőket többszörösen kikér­ dezték a vízumnyomozók, a bevándorlási hivatal tisztjei és a repülő­ téri személyzet, mielőtt a World Trade Centerbe, illetve a Pentagon­ ba repültek a gépekkel. Ha a hazugságaiknak akár csak egy részét is kiszűrik, lehet, hogy a szeptember 11-i tragédia részben vagy egész­ ben elkerülhető lett volna. Majdnem így is történt. Az egyik reptéri szűrést végző személy gyanúsnak találta az egyik terroristát, aki sze­ rinte furcsán viselkedett. A kiképzése azonban nem adott neki kellő magabiztosságot ahhoz, hogy tegyen is valamit a gyanúja miatt, ezért nem vette őrizetbe a gépeltérítőt, hogy további kérdéseket te­ hessen fel, és megvizsgálhassa a hátterét. A rendőrségnél, illetve a nemzetbiztonságnál dolgozókat jelen­ leg vagy egyáltalán nem készítik fel egy kihallgatás levezetésére, vagy azt a téves elképzelést tanítják nekik, hogy a hazugság felisme­ résének holtbiztos módszere van. Ami még rosszabb, hogy amikor

284

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

megbízhatatlan bizonyítékokra támaszkodnak, csak ritkán kapnak visszajelzést, hogy rossz döntést hoztak, vagy ha mégis kiderül, az általában sokkal később következik be, és már nem emlékeznek rá, hogy miért hozták a helytelen döntést. Akiket pedig kiképeznek az igazság eldöntésére, nem tudomá­ nyos alapokon nyugvó információval etetik őket - néha olyan infor­ mációval, amiről a tudományos kutatások kiderítették, hogy hely­ telen. Egy ilyen kísérlet során egy független laboratórium azokat a nyomra vezető jeleket tanította meg az embereknek, melyeket jelenleg a rendőrség kiképzésében részt vevő egyik cég is tanít - az Egyesült Államokban ez a cég több rendőrtisztet képez ki, mint bár­ mely más szervezet - , és azt vették észre, hogy a kiképzett emberek kevésbé pontosak az igazság megítélésében, mint a kiképzetlenek!10 A pszichológus Mark Frank és John Yuille (aki a szavakkal és az emlékezettel teszi azt, amit én az arckifejezésekkel és a gesztusok­ kal), valamint a nyugdíjas gyilkossági nyomozó és bűnügyi profilké­ szítő John Yarbrough segítségével kifejlesztettem az igazság megíté­ lésére való kiképzés új megközelítését, ami tudományos bizonyíté­ kokon és terepen szerzett tapasztalaton alapszik. Kizárólag olyan információt tanítunk, amit tudományos kutatások és kísérletek is alátámasztanak (többet a saját laboratóriumainkon keresztül), rend­ őrségi tapasztalat felhasználásával (amit a tisztek, akik együttmű­ ködtek velünk a tanterv kidolgozásában, a való világban szereztek). Ha tehetjük, háromnapos kiképzést tartunk, ami elegendő időt nyújt a gyakorlásra és a visszajelzésre, de mivel az általunk tanított emberek legtöbbje fontos pozíciót tölt be, miáltal nem tudnak há­ rom napig távol maradni az állásukból, így két hosszú nap során is végzünk kiképzéseket. Képeztünk rendőrségi kihallgatótiszte­ ket az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Kanadában. Míg a rendőrök természetüknél fogva szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy egy tudós bármit is taníthat nekik, mi ezt azzal kerüljük ki, hogy „Az igazság megítélése” tanfolyamunkat közösen tanítja egy, a rendőrségnél sokéves tapasztalatot szerzett oktató és egy tudós, aki a viselkedés és a hazugság területén végez kutatásokat. A részt­ vevők a tanfolyam során meglátják, hogy képessé válnak olyan vi­

selkedés észrevételére és megértésére, amit azelőtt nem értettek, és félreértelmeztek. Azt még nem tudjuk, hogy ki tanulja a legtöbbet: azok, akik a kezdetkor a legrosszabbak voltak, vagy azok, akik a legjobbként indultak - vagy mindenki. Azt sem tudjuk, hogy meddig tart a javu­ lás, vagy hogy szükség lesz-e a megszerzett tudást felfrissítő tanfo­ lyamokra. Szerencsére úgy tűnik, hogy az USA kormánya igyekszik kideríteni a választ ezekre a kérdésekre. Tartottunk kiképzést a katonai hírszerzés és a kémelhárítás tiszt­ jeinek is. A katonai hírszerzés olyanokat hallgat ki, akikkel a kato­ nai fellépés során akadt dolga, például Irakban, és azzal gyanúsítják őket, hogy veszélyesek az Egyesült Államokra. Nagy nyilvánossá­ got kaptak azok az esetek, amikor a tisztek embertelen, kegyetlen és durva módszereket használtak a kihallgatások során; kevesen tudják, hogy a katonai hírszerzés tisztjeinek egy csoportját kiké­ peztük az igazság megítélésének nem kényszerítéses módjára. Eze­ ket a tiszteket aztán az Abu Ghraib börtönbe helyezték, ahol koráb­ ban a botrányt kavaró kihallgatásokra fény derült, és visszajeleztek, hogy hasznosnak bizonyult a tőlünk kapott kiképzés. A kémelhárítás már egészen más dolog, az a feladata, hogy le­ leplezze azokat, akik tudatosan vagy véletlenül külföldi kormányo­ kat látnak el információval. A gyanúsítottak többnyire nem tudják, hogy megfigyelés alatt vannak, legalábbis addig, amíg nem rende­ lik el a letartóztatásukat vagy a kitoloncolásukat. Azokat az embere­ ket, akikről gyanítják, hogy kémek, vagy évekig megfigyelés alatt tartják, vagy hamis információkkal etetik. A kémelhárító ügynök nem fedi fel a kilétét, ennek ellenére megtalálja a módját, hogy köz­ vetlen, néha folytatólagos beszélgetéseket folytasson a gyanúsí­ tottal. Ezekben a helyzetekben nem azt tanítjuk az elbírálóknak, hogy miként álcázhatják magukat vagy a szándékaikat (pl. hogyan álcázhatják a saját indikátoraikat), hanem azt, hogy miként használ­ hatják fel a tőlünk kapott információt az igazság és a gyanúsított megítélésére. Pár évvel ezelőtt felkértek bennünket, hogy segítsünk az amerikai külügyminisztérium külügyi szolgálatának (Foreign Service Institute,

286

289

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

FSI) az új alkalmazottak kiképzésében, akiknek az lesz az első fel­ adatuk, hogy az Egyesült Államokba készülő külföldiekkel vízum­ interjút folytassanak. Az egyik céljuk, hogy kiszűrjék azokat, akik hazudnak, amikor azt mondják, hogy csak nyaralni, vagy rövid időre érkeznek az országba, amikor valójában illegális munkásként akar­ nak az országban maradni. A másik, sokkal fontosabb cél, hogy ki­ szűrjék azokat, akik drogot vagy pénzt akarnak csempészni az or­ szágba, vagy terrorcselekményeket akarnak végrehajtani. Az FSI-kiképzőprogram kifejlesztéséhez kétszemélyes, egy tu­ dósból és egy rendőrtisztből álló csoportot küldtünk Torontóba, Ka­ iróba és Mexikóvárosba, hogy megfigyeljük, miként vezetik le a külügyi szolgálat új dolgozói az interjúkat. A vízumra váró embe­ rek tömege azt jelenti, hogy egy emberrel legfeljebb három percet tölthetnek, hogy eldöntsék: elfogadják, vagy elutasítják az illető ví­ zumkérelmét, vagy pedig még alaposabb interjúra küldjék őt to­ vább. Mexikóvárosban, ahova én mentem, naponta nagyjából ezer vízuminterjú zajlik. Amikor megtudtam, hogy az interjúk csupán hárompercesek, kezdetben azt hittem, hogy az FSI dolgozóinak semmi olyat nem tu­ dunk megtanítani, amit ilyen rövid időtartam alatt hasznosítani tud­ nának. Azonban a mexikóvárosi interjúk megfigyelése, valamint a torontói interjúkról készült videofelvételek tanulmányozása köz­ ben világossá vált számomra, hogy használható a munkánk. Három perc alatt sok minden megtörténhet, ha mélyreható kérdéseket teszünk fel, amikre nem elég az igen vagy a nem válasz, és az elbí­ ráló odafigyel az indikátorokra. Az FSI a mi kiképzésünk alapján állapítja meg az indikátorokat, amikor amerikaiak tanácsért mennek a konzulátusra, vagy az útle­ velüket megújítani, hogy elintézzék örökbe fogadott gyermekük hazaszállítását stb. Például az egyik külügyi szolgálati tisztnek, akit mi képeztünk ki, egy külföldön tartózkodó amerikaival folytatott beszélgetése során feltűnt, hogy: „Az útlevél-kérelmező arca fel­ húzódott az undor klasszikus mikrokifejezésében, amikor az állító­ lagos otthona felől érdeklődtünk. Ez is elegendő volt, hogy feléb­ ressze az alkonzul gyanúját, aki tovább nyomozott, és kiderítette,

hogy a kérelmező által használt személyazonosság valódi tulajdo­ nosa egy floridai börtönben tölti a büntetését. Magát a kérelmezőt egy másik államban rablásért és nemi erőszakért körözik. Már évek óta bujkált, hamis személyazonosságra kapott azelőtt útlevelet. A holland rendőrség letartóztatta.” A reptéri biztonság még bonyolultabb környezet annak az azo­ nosítására, hogy ki készül kártevésre, illetve bűnözői tevékenység­ re, mert olyan kicsi azoknak az aránya, akik problémát jelenthet­ nek. Naponta kétmillió ember fordul meg az amerikai repülőtere­ ken, és úgy tartják, hogy 99 százalékuk nem jelent problémát. Ennyi ember között a terrorista megtalálása olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban, azonban ha nem találják meg a tűt, az hatalmas károkat okozhat. Egyszerűen lehetetlen minden embert kikérdezni, aki beteszi a lábát egy amerikai repülőtérre. Az izraeli biztonságiak ezt megtehetik, hiszen naponta mindössze ötvenezren használják az ország egyetlen nemzetközi repülőterét, az Egyesült Államok azonban nem tudja mind a kétmillió utast mindennap kikérdezni. A viselkedés megfigyelése új mélységet visz a repülőtéri bizton­ ságba a jegyellenőrzésen, a poggyász átvilágításán és a nevek ellen­ őrzésén kívül. A közlekedésbiztonsági hivatal (Transport Security Administration, TSA) által kifejlesztett program, ami a mi igazságel­ bíráló kiképzésünket is tartalmazza, a SPOT (Screening Passangers by Observational Techniques, azaz utasszűrés megfigyelési mód­ szerekkel) nevet kapta. (A brit repülőterek számára hasonló progra­ mot dolgoztunk ki.) A SPOT-személyzet nem azokból az emberek­ ből áll, akik átnézik a poggyászodat, és felszólítanak, hogy vedd le a cipődet. Ők oldalt állnak, és mindenkit figyelnek, hogy minden stimmel-e. Olyanokat keresnek, akiknek a viselkedése eltér a sor­ ban állók zömének a viselkedésétől. Mikrokifejezéseket is néznek, illetve egy sor más viselkedést. Ha bizonyos számú gyanús jelet ész­ lelnek, a SPOT-tiszt odamegy az illetőhöz, és feltesz néhány kérdést, miközben a személy a sorban áll. Az esetek túlnyomó többségében azt találják, hogy az illető gyanús viselkedésének ártatlan okai van­ nak. Például egy aggódó, nyugtalan emberről kiderül, hogy meg­ próbál visszaemlékezni, elzárta-e a tűzhelyet, mielőtt elindult ott­

288

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEK ÉS HAZUGSÁGOK

honról. Egyes esetekben további kihallgatásra is sor kerül, és ezek­ ben az esetekben sokszor tartóztatnak le körözött bűnözőket, kábí­ tószer- vagy pénzcsempészeket, illegális bevándorlókat vagy terro­ ristákat. Az igazság megítélése a céges biztonság terén is fontos, hogy azo­ nosítani tudják azokat, akik ipari kémkedéssel akarnak kárt okozni a cégnek. Ezen a területen még csak most kezdtünk tevékenykedni. A betegeket ápoló orvosok és ápolók is hasznát vehetik a mód­ szerünknek. Például az egészségügyi szakemberek könnyebben megítélhetik, hogy a beteg csak tetteti-e a betegséget, mert táppénz­ re akar menni, vagy nem létező problémákra keres műtéti megoldást önmaga vagy gyermekei részére (Münchausen-szindróma-csoport). Gyakrabban fordul elő, hogy nem rossz szándékú betegek zavaruk­ ban vagy az elutasítástól félve elhallgatják a félelmeiket, például kételyeik vannak a javasolt kezeléssel vagy az egészségügyi szakem­ berek hozzáértésével kapcsolatban. A betegek bűntudatot is érez­ hetnek, és szándékosan hazudhatnak azzal kapcsolatban, hogy kö­ vetik-e az előírt gyógymódot, és rendesen szedik-e a felírt gyógysze­ reket. A betegség meglétének a szégyene, vagy a nyavalyák miatt a függetlenség elvesztése is arra késztetheti az embereket, hogy ne fedjék fel tüneteik súlyosságát. Az egészségügyi szakemberek eddig az érzelmek megértésére kerestek kiképzést, de számukra is hasznos lehet az igazság megítélése. A legtöbb olvasó nem akar, vagy nem tud részt venni az „igazság megítélése” tanfolyamunkon, azonban az ott tanultak egy részét személyes részvétel nélkül is el lehet sajátítani. Miután észrevettem, hogy a tanítványaim milyen gyorsan képesek felismerni, elsajátí­ tani a mikrokifejezéseket, létrehoztam egy öntanító, interaktív CDROM-ot, a Mikrokifejezés Eszközt (Micro Expression Training Tool, METT). A METT csupán egyórás használat után is jelentősen javítja az emberek képességét a mikrokifejezések azonosítására. A METT máig a legmegbízhatóbb önképző eszköz a mikrokifejezések fel­ ismerésének az oktatására. Mivel a mikrokifejezések mindig az elrejtés eredményei - vagy szándékos, vagy az elfojtás következménye - , mindig tartsd szem

előtt, hogy nem kapott információt használsz. Ezért kell gondosan megfontolnod, hogy miként használod fel a tudást úgy, hogy ne le­ gyen káros se rád, se a másikra nézve. Ne feltételezd, hogy tudod, mi okozza az észlelt érzelmet. A düh mikrokifejezése nem árulja el, hogy az illető rád dühös-e. Lehet, hogy önmagára dühös, vagy egy korábbi eseményre emlékszik, amikor dühös volt valamiért. Először azt kell figyelembe venni, hogy ki felé irányul a düh. Az 5-8. fejezetig példákkal illusztráltam, hogy mire kell odafi­ gyelni a családban, mire a munkahelyen, és mire a barátságban a mikrokifejezésekből és a finom arckifejezésekből az érzelmekről szerzett információ felhasználásával kapcsolatban. Most általános iránymutatást adok, ami bármilyen szerzett érzelmi információra vonatkozhat, amit finom vagy mikrokifejezésekből szerezhetünk. Gyakran az a legjobb, ha nem szólsz semmit. Inkább figyelj oda gondosan a lehetőségekre. Megkérdezheted: „Akarsz még valamit mondani az érzéseiddel kapcsolatban?”, vagy ha tovább akarsz menni: „Az volt a benyomásom, hogy többet éreztél annál, mint amit elmondtál.” Ennél konkrétabb is lehetsz, és kifejezetten a meg­ figyelt érzelemről is kérdezhetsz. A reakciód a kapcsolat természe­ tétől, múltjától és a várt jövőjétől függ, valamint attól, hogy mennyi­ re ismered az illetőt. Nincs mindig jogod a felismert érzelmeket kommentálni, még nagyjából sem. Bár úgy hiszem, hogy a kapcsolatok általában job­ ban működnek, amikor az emberek tisztában vannak egymás érzé­ seivel, és ezt nyugtázzák is, nem mindig ez a helyzet. Légy óvatos, nehogy úgy érezze magát a másik, hogy nincs magánélete.

2g o

ÉRZELMEINKKEL EGYÜTT ÉLNI

BEFEJEZÉS

Érzelmeinkkel együtt élni

Mindannyian ugyanazokat az érzelmeket éljük át, azonban mind­ annyian másképpen tapasztaljuk meg ugyanazokat az érzelmeket. Például ahogy én élem meg a dühöt, az nem mindenben egyezik meg azzal, ahogy a feleségem tapasztalja meg. Ezzel tisztában va­ gyunk, mivel több mint húsz éve együtt élünk, a különbségeket azonban csak nehezen tudnánk elmagyarázni. A legtöbb emberhez hasonlóan mi sem rendelkezünk olyan keretekkel, amik segítené­ nek tapasztalataink különbségének vagy hasonlóságának a vizs­ gálatában. Tudjuk, hogy dühünk konkrét kiváltó okai különbözőek, hogy én könnyebben felkapom a vizet nála, de ennél többet nem tudnánk elmondani. Amikor felszínre kerülnek a különbségek, mert az egyikünk vagy mindkettőnk dühös, annyira magával ragad az érzelem, hogy nem ismerjük fel a düh átélésénél kettőnk között tapasztalható egyéb különbségeket. Mégis, amikor mérgesek va­ gyunk, az élmény néhány jellegzetessége közös bennünk - álta­ lában az adott cselekmény során felmerült akadály miatt vagyunk dühösek, hasonló az arckifejezésünk, hasonló éle lesz a hangunk­ nak, szívünk gyorsabban ver, és felmelegszik a kezünk. Egyéni különbségeink az érzelem ezen egyetemes tulajdonságait veszik körül. A befejezésben írok az érzelmi tapasztalatok egyéni különbsé­ geiről, ami helyénvaló, hiszen azon a kutatáson alapszik, amit je­ lenleg is végzek, és amin az elmúlt tíz év során sokat dolgoztam Róbert Levenson kollégámmal. Míg legismertebb munkám az érzel­ mek egyetemes elemeiről szólt, most ennek éppen az ellenkezőjét vizsgálom, az egyes személyek érzelmi tapasztalatainak az egyedi­

293

ségét. Az egyetemesség tanulmányozásakor is jelen voltak az egye­ di különbségek, ahogy gyakorlatilag az összes, érzelmeken folyta­ tott kutatásban jelen vannak, de mivel olyan szilárd bizonyíték tá­ masztotta alá az egyetemességet, el lehetett tekinteni az egyetemes különbségektől. Azért vonzott az egyetemesség kérdése, mert kiemelkedő törté­ nete volt a kutatásoknak, és sok híres tudós volt eltérő véleményen. Miután a magam részéről kielégítően megoldottam a vitát, azért ér­ dekelt az egyedi különbségek kérdése, mert ez segíthet a saját, a csa­ ládom és a barátaim életének a mélyebb megértésében. Nem azt próbálom megtudni, hogy miért vannak különbségek az érzelmek átélésében, hanem első lépésként azonosítom, hogy mik a különb­ ségek, aztán meghatározom az egyéni érzelmi jellemzés alapjait min­ den egyes érzelem megélésének az egyedi módozataira. Elképesztő­ nek tartom, hogy eddig még nem tették fel a legalapvetőbb kérdé­ seket az egyének különböző érzelmi tapasztalataira vonatkozóan, a megválaszolásukat nem is említve! Tudjuk, hogy az embereknél különböző az adott érzelem átélésé­ nek tipikus erőssége. Némelyeknek tipikusan nagyon intenzív a düh válaszuk, míg másoknál mérsékelt vagy enyhe a düh (és nem csak azért, mert direkt uralkodnak a haragjukon). Egyesek sokkal gyor­ sabban dühbe gurulnak másoknál, míg másoknál sokáig eltart a düh, megint másoknál csak rövid kitörésben jelentkezik. Ha már kezd csillapodni a düh, hamar is eltűnhet, vagy csak lassan apadhat el. Az érzelmi élménynek csupán e négy tényezőjének - az érzelem megje­ lenésének a sebessége, az érzelmi válasz erőssége, az érzelmi válasz hossza és az alapállapotba való visszaállás időtartama - a vizsgálata is nagyon sok érdekes kérdést vet fel. Akik gyorsan lesznek dühö­ sek, gyorsan fel is ocsúdnak az érzelemből, vagy a gyorsan megjele­ nő érzelem lassan is elapadhat? Ha gyorsan jelenik meg a düh, az azt jelenti, hogy nagyon erős a düh válasz, vagy a düh gyors megjele­ nése járhat gyenge vagy alacsony intenzitású dühvei is? Ha nagyon intenzív a düh, az azt is jelenti, hogy tipikusan rövid ideig tart, rövid, intenzív kirobbanásokban jelenik meg, de csak rövid időre, vagy hosszasan is eltarthat?

295

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEINKKEL EGYÜTT ÉLNI

Vannak feleteim ezekre a kérdésekre, most végeztem az adatok elemzésével, amik megadták a választ, jelenleg azok tudományos publikációját készítem elő. Bámulatos módon minden megtörtént, ami megtörténhetett. Vegyük a válasz erőssége és a válasz sebessé­ ge közötti kapcsolatot. Azt vártam, hogy az eredmények kimutatják majd: általában azok adnak erős választ, akiknek gyors a válaszuk, de a gyors választ adók között ugyanannyian voltak a gyenge vá­ laszt adók. A lassú választ adók között is ugyanannyian voltak erős és gyenge választ adók. Ugyanilyen kapcsolat állt fenn a válasz idő­ tartama (mennyi ideig tart az érzelem) és a válasz erőssége között. Azt hittem, hogy ha erős az ember válasza, hosszabb ideig tart, míg véget ér. Nem így van. Az erős választ adók között ugyanannyi volt a hosszú és a rövid időtartamú, míg a gyenge választ adók éppenhogy megoszlottak a rövid és a hosszú időtartamú választ adók között. Továbbra is folytatódik ez a kutatás, további kérdéseket is felteszünk az egyéneknek az érzelmeikre vonatkozóan. Az egyén érzelmiprofilja megértésének egy másik nélkülözhetet­ len eleme az érzelmi epizódok gyakorisága. Lehet, hogy valaki las­ san lesz dühös, sohasem dühöng, elég sokáig eltart a dühe, aztán azonnal eltűnik, és lehet, hogy évente csupán néhányszor fordul­ nak elő ilyen dühös epizódok. Az is lehet, hogy hetente néhányszor. Minden személy érzelmi profiljának fontos eleme, hogy milyen jól tudja kezelni, hogy mit mond, mit tesz és mit érez egy-egy érzelmi epizód alkalmával, míg egy másik tényező az érzelmek jelzésének az érthetősége. Egyesek csak nagyon finom jelzésekkel hozzák má­ sok tudomására érzéseiket, még olyankor is, amikor nem próbálnak uralkodni magukon. Másoknak erős, egyértelmű arc- és hangjelzé­ seik vannak, még olyankor is, amikor uralkodni próbálnak rajtuk. Utoljára pedig az egyes érzelmeket a legkönnyebben kiváltó esemé­ nyek következnek. Amit egy érzelem kapcsán felfedezünk, mondjuk a dühvei kap­ csolatban, az a félelemre és a szomorúságra is vonatkozik? Az embe­ reknek ugyanaz a profiljuk - gyors megjelenés, mérsékelt erősség, hosszú időtartam, gyors felocsúdás, gyakori megjelenés, könnyen irányítható, jól látható jelzés - a düh, a félelem és a szomorúság vo­

natkozásában? Más szemszögből nézve azt is kérdezhetnénk: ha va­ laki jól látható és hallható kifejezésekkel jelzi az érzelmét, akkor a vegetatív idegrendszerében is erős változások mennek végbe, vagy az érzelmi válaszoknak ez a két rendszere nem áll kapcsolat­ ban egymással? A kérdésekre a válasz - az érzelmi profilnak az eddig vizsgált tényezői alapján - úgy tűnik, hogy igen: az ember érzelmi válaszának az erőssége hasonló a düh, a szomorúság, a féle­ lem és az undor esetében, és a kifejezésekben megjelenő erősség is hasonló a vegetatív idegrendszer válaszának az erősségéhez. E fel­ fedezés megismétléséhez és az érzelmi profil más jellemzőinek a vizsgálatához még sok munkára lesz szükség.1 Ha érdekel saját érzelmi profilod, esetleg egy hozzád közel álló személyé, a weboldalamon (www.paulekman.com) találsz egy esz­ közt, amivel feltérképezheted. Most pedig szeretném megmutatni az érzelmek legáltalánosabb jellemzőit. A korábbi fejezetekben már megjelent elképzelések alapján egy érzelem a következő tulajdonságokkal rendelkezik:

294

• Átélünk egy érzést, az érzetek egy csoportját, aminek gyakran vagyunk a tudatában. • Az érzelmi epizód lehet rövid, mindössze néhány másodperces, de néha sokkal tovább is eltarthat. Ha órákig tart, hangulatról van szó, nem érzelemről. • Olyan dologgal van összefüggésben, ami számít az érzelmet át­ élő személynek. • Az érzelmek átélése megtörténik velünk, nem mi választjuk. • A helyzetértékelő folyamat, melynek során folyamatosan pász­ tázzuk a környezetünket olyan dolgok iránt, amik fontosak szá­ munkra, általában automatikusan zajlik. Nem vagyunk tudatá­ ban a helyzetértékelésnek, kivéve amikor hosszú időn át tart. • Az érzelem során fellép egy ellenálló időszak, ami kezdetben megszűri az információkat és a memóriában tárolt tudást, és csak olyan tudáshoz és információhoz enged hozzáférést, ami alátá­ masztja az éppen átélt érzelmet. Az ellenálló időszak lehet, hogy csak néhány másodpercig tart, de jóval tovább is elhúzódhat.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ÉRZELMEINKKEL EGYÜTT ÉLNI

• Csak az érzelem kezdete után jut el a tudatig, hogy érzelem ha­ tása alatt vagyunk, a kezdeti helyzetértékelés befejezése után. Amikor a tudatára ébredünk annak, hogy magával ragadott ben­ nünket egy érzelem, újraértékelhetjük a helyzetet. • A személyes tapasztalatunkat tükröző megannyi kulturálisan el­ sajátított variáció mellett léteznek egyetemes érzelmi témák, me­ lyek az evolúciós történetünket tükrözik. Másképp fogalmazva, a saját életünk szempontjából fontos dolgok mellett olyan dol­ gok is érzelmet váltanak ki belőlünk, amik az őseinknek voltak fontosak. • Magatartásunkat elsősorban egy érzelem megtapasztalásának vagy elkerülésének a vágya motiválja. • A hatékony jelzés - egyértelmű, gyors és egyetemes - informá­ ciót szolgáltat másoknak a jeleket mutató személy által átélt ér­ zelemről. • A mesterkélt érzelmi kifejezéseket némi nehézséggel ki lehet mu­ tatni, a nagyobb aszimmetriából, bizonyos izommozgások hiá­ nyából, amik tipikusan jellemzők a valós érzelmek megjelenése­ kor, de szándékosan nehezen véghezvihetők, valamint a kimon­ dott szavak és az arckifejezés időzítése közötti ellentmondásból. • A mosollyal palástolt érzelmek során a felső szemhéj, a szemöl­ dök és a homlok „kiszivárogtathatja” a valóban érzett érzelmet.

fejlődött ki a sajátos jelzésük. A zavar már nagyobb problémát je­ lent. Az elpirulás nem számít a zavar jelének, mert sötét bőrű embe­ reknél nem megfigyelhető. Dacher Keltner megmutatta, hogy a za­ varnak nem létezik egyetlen, rövid kifejezése, mint a dühnek, a fé­ lelemnek, az undornak, a megvetésnek, a szomorúságnak és az örömnek. A zavarra egy kifejezéssorozat jellemző, ami egy bizo­ nyos időtartam alatt jelenik meg.3 Lehet, hogy a zavar csak későn je­ lentkezett evolúciós történetünk során, és még nem telt el elég idő egy hatékony jelzés kifejlesztéséhez. Az irigység is azok közé az érzelmek közé tartozik, amelyre illik a fent felsorolt jellemzők zöme, azzal a különbséggel, hogy látszó­ lag nincs jelzése.4 A féltékenységet nem érzelemnek, hanem érzel­ mi jelenetenek vagy cselekménynek tartom, melyben három sze­ replő van: az, aki attól fél, hogy elveszíti a másik érdeklődését, a másik és a rivális. A cselekményen belül elmondhatjuk, hogy me­ lyik szereplő mit érez, de ez nem meghatározott. A rivális érezhet bűntudatot, szégyent, félelmet, dühöt vagy megvetést, a körül­ ményektől függően. Az a személy, aki fél, hogy elveszíti a másik érdeklődését, érezhet félelmet, dühöt, szomorúságot vagy undort. Az a személy, akinek az érdeklődését keresik, sok mindent érezhet.

2^6

Mielőtt végeznék, szeretnék még pár szót ejteni a bűntudatról, a szégyenről és a zavarról.*2 Ezek az érzelmek nem járnak együtt egyedi arckifejezésekkel. A szégyent és a bűntudatot nagyon nehe­ zen lehet megkülönböztetni a szomorúságtól, talán az egyetlen megkülönböztető jelük az lehet, hogy néha elfordul a fej. Azonban nem értelmetlen dolog, hogy a szégyennek és a bűntudatnak nincs megkülönböztető jelzése, hiszen amikor ezeket érzi az ember, nem akarja, hogy mások is tudják, miként érez, valószínűleg ezért nem * 1872-ben Charles Darwin azt állította, szerintem helyesen, hogy a személyre, különösen a külső megjelenésre irányuló figyelem váltja ki a zavart, amit ugyanúgy érezhet dicséret, mint becsmérlés hatására.

297

Sok érzelmet körüljártam, amik megtöltik az életünket, elmagyaráz­ tam az érzelmek általános kiváltó okait, hogy mikor és miért hasz­ nosak számunkra, hogy miként ismerhetjük fel az érzelem legfi­ nomabb jelzéseit másokban, és miként használhatjuk fel az ilyen finom kifejezésekből megszerzett információt a munkahelyen, a családi életben és a baráti kapcsolatokban. A könyv elején az ér­ zelmi életünkben megtapasztalható két legnehezebb problémával foglalkoztam. Elmagyaráztam, miért olyan nehéz megváltoztatni, hogy mi váltson ki belőlünk érzelmeket. Nem lehetetlen, csak ne­ héz. Azonosítanunk kell a ránk jellemző heves kiváltó okokat, és meg kell tanulnunk, hogy mely tényezők határozzák meg annak a valószínűségét, hogy képesek leszünk gyengíteni rajtuk. Ugyan­ ilyen nehéz, de korántsem lehetetlen az érzelmi állapotban tanúsí­ tott magatartásunk megváltoztatása, hogy az érzelmi magatartásunk

2p8

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ne legyen káros másokra vagy önmagunkra. Ennek a kulcsa egyfaj­ ta tudatosság kifejlesztése, amit gondos mérlegelésnek hívtam, és ami segít hamarabb tudatosítani magunkban, hogy érzelem hatása alatt vagyunk. Azok a gyakorlatok, amik az érzelmek alatt tapasztal­ ható fizikai érzetek felismerését segítik, növelik a tudatosságot az érzelmek gondos mérlegelésének az előmozdítása érdekében, a többi említett módszerrel együtt. Amikor évtizedekkel ezelőtt kutatni kezdtem az érzelmeket, vi­ lágszerte még csak egypáran végeztünk ilyen kutatásokat. Mára már bizonyosan ezrek foglalkoznak a témával. Egy nemrégiben megje­ lent kézikönyv több mint negyven különálló fejezetből áll, és min­ den fejezet különböző kutatási eredményekről szól, érzelmekkel, hangulatokkal és érzelmi jegyekkel kapcsolatban tesz fel kérdé­ seket.5 Könyvemben nem próbáltam összefoglalni mindent, amit az érzelmekről tudunk, hanem kiszűrtem azokat az információkat, amelyeket az érzelmi életünk javítása szempontjából hasznosnak ta­ lálhatunk, és amikről a legtöbbet tudom. A következő évtizedben rengeteg új dolgot fogunk felfedezni azokon túl, amiket én itt leír­ tam.

Utószó

Néhány további gondolatot is meg szeretnék osztani a könyv elején körvonalazott érzelmi képességekkel kapcsolatban, ezek közül is az érzelmek hatása alá kerülés megfigyelésével - tudatosításával kapcsolatban. A természet nem könnyíti meg számunkra, hogy tudatosíthassuk magunkban az érzelem megjelenésének az első pillanatait, különö­ sen a környezetünk automatikus helyzetértékelési folyamatának a megfigyelését, ami az érzelmeket generálja. A legtöbbünk számára szinte lehetetlen az érzelmi epizódokat kiváltó automatikus hely­ zetértékelő folyamatok tudatosítása. Dán Goleman ezt helyzetérté­ kelő tudatosságnak nevezte.1 Kemény munkával, olyan képességek kifejlesztésével, amikkel nem áldott meg bennünket a természet, és amiknek az elsajátítását nem könnyíti meg, egyesek megtanulják a késztetéstudatosság képességét, vagyis a cselekvés előtt tudatossá válnak az érzelemből fakadó késztetések. Nem hinném, hogy az ér­ zelmek úgy fejlődtek ki, hogy elősegítsék a késztetés tudatosságát. Inkább olyan, mintha az érzelmi rendszer nem akarná, hogy a tuda­ tos elménk beleszóljon a dologba. Több mint negyvenöt évvel ezelőtt pszichoterápia-tanárom, Frank Gorman azt mondta, arra törekedjek, hogy pácienseim nö­ veljék a közt az impulzus és a cselekvés között. A buddhisták a szik­ ra (ami az érzelmet kiváltja) felismeréséről beszélnek a lángok (az érzelmet előadó érzelmi magatartást értik ezen) fellobbanása előtt. Nem azt kérik, hogy ismerjük fel a szikrát előcsiholó helyzetértéke­ lést. A nyugati és a buddhista nézetek megegyeznek ezen a téren. A késztetéstudatosság nagyon magasra állítja a mércét. Nem hi­

3 oo

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

szem, hogy mindenki képes lenne elérni, és az is valószínűtlen, hogy akik igen, azok mindig képesek lennének elérni erre a szint­ re.2 De a késztetéstudatosság kifejlesztése végett végzett munkáink mindenképpen segítenek abban, ami szinte mindenki számára el­ érhető - az érzelmimagatartás-tudatosságban, vagyis az érzelmi ál­ lapot felismerésében, miután az érzelem elkezdődik, és a szavak­ ban meg a tettekben is megmutatkozik. Ha képes vagy tudatosítani, hogy elindult egy érzelem, ami a magatartásodat irányítja, tudato­ san megfontolhatod, hogy helyénvaló-e az érzelmi reakciód az adott szituációban, és ha az, a reakciód helyes intenzitású-e, illetve a legépítőbb módon van-e jelen. Ez nagyon fontos, ezért összefoglalom, miként tudjuk növelni érzelmimagatartás-tudatosságunkat, valamint egyesek a késztetés­ tudatosságukat: Gyakorold a feladatokat az érzelem megjelenésekor tapasztalha­ tó testi változások észlelésének a fokozására, hogy jelezzék, amikor az érzelmek hatása alá kerülsz. (A gyakorlatok az 5., 6., 7. és 8. feje­ zet közepén találhatók.) Azonosítsd, mikor a legvalószínűbb, hogy érzelmek hatása alá fogsz kerülni, különösen ha később valószínűleg megbánod a visel­ kedésedet. Ebben nagy segítséget nyújt, ha naplót vezetsz a meg­ bánt érzelmi epizódokról. Ez lehetővé teszi, hogy még azelőtt azo­ nosítsd a heves kiváltó okokat, hogy találkoznál velük, és ha végig tudod gondolni, hogy importálod-e a múltbéli érzelmi élményeid forgatókönyvét, ki tudod hűteni az ilyen kiváltó okokat. (Erről rész­ letesebben a 75-87. oldalon olvashatsz.) Tanuld meg beszélgetőtársad érzelmi reakcióinak a felismerését, hogy a reakcióiból észrevedd saját túlfűtött érzelmi reakcióidat. Szeretnék még egy megközelítést megemlíteni, ami a fenti mód­ szerek kiegészítője lehet, ez pedig a figyelmes meditáció. A könyv­ ben keveset beszéltem róla, mert még csak most szedik össze a bi­ zonyítékokat annak az alátámasztására, hogy a meditáció valóban javítja az érzelmi életet. Sokat ígérők az eredmények, de még túl ko­

UTÓSZÓ

rai biztos következtetéseket levonni arról, hogy pontosan milyen ja­ vulás várható, hogy mindenki számára hasznos-e, és hogy meddig tartanak a hatásai. Azelőtt sosem értettem, hogy miért használ az ér­ zelmi életünknek, ha a tudatosságunkat a légzésre koncentráljuk. Mint a közmondásbeli villám a derült égből, úgy hasított belém a felismerés az „Utószó” megírása előtt néhány héttel. Annak a gya­ korlata, hogy megtanuljuk a figyelmünket egy olyan automatikus fo­ lyamatra összpontosítani, ami nem kíván tudatos megfigyelést, meg­ teremti annak a képességét, hogy más automatikus folyamatokra is figyelni tudjunk. Gondolkodás nélkül lélegzünk, nem irányítjuk tu­ datosan minden ki- és belégzésünket. A természet nem követeli meg, hogy a légzésre irányítsuk a figyelmünket. Amikor megpróbá­ lunk minden lélegzetvételre odafigyelni, ritkán bírjuk egy percnél to­ vább csinálni, ha egyáltalán addig kibírjuk úgy, hogy ne tereljék el a figyelmünket a gondolataink. Napi gyakorlást igényel, hogy meg­ tanuljuk a figyelmünket a lélegzésre összpontosítani, és ezalatt új idegi pályákat alakítunk ki, melyek ezt lehetővé teszik számunkra. És ezen van a hangsúly: ezek a készségek aztán más automatikus folya­ matokra is átvihetők - így javul az érzelmimagatartás-tudatosság, majd később egyeseknél a késztetéstudatosság is. Magyarázatomat hí­ res meditációs szakemberekkel is ellenőriztem, valamint érzelmi és agyi szakemberekkel, akik logikusnak tartják.3 Javaslom, próbáld ki a figyelmes meditációt, hátha neked is használ. Ahogy már mondtam, nem lesz könnyű, és valószínűleg csak akkor válik érzelmi életed hasznára, ha rendszeresen gyakor­ lód. Minden nagyvárosban van meditációtanítás, gyakran nem is kerül semmibe. Többféle meditáció létezik, a tudatosságra/figye­ lemre irányuló meditációt kell keresned. Rengeteg könyv is megje­ lent, melyekből egyedül is meg lehet tanulni meditálni.4 Most pedig nézzük meg a mások érzéseinek a felismerését. A 10. fejezetben írok a mikrokifejezésekről, amik leleplezhetik az elrejtett érzelmeket, de nem említettem az arckifejezés //nőm vál­ tozásait, amiket az 5-8. fejezetben mutattam be. Ha tudod, hogy mit kell keresned, még azelőtt megtudhatod, mit érez a finom kifejezé­ seket mutató másik, hogy ő maga a tudatában lenne annak, hogy

j 02

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

érzelmek hatása alá került. Néha olyankor jelennek meg a finom arckifejezések, amikor az emberek, akik ezeket mutatják, pontosan tisztában vannak az érzéseikkel, ám nem akarják kimutatni őket. Csak a finom kifejezés szabadul ki érzelmi kifejezéseik cenzúrázá­ sára tett kísérletükből, amit kiszivárgásnak neveztem.5 A mellékletben található teszt, valamint Eve képei az 5-8. feje­ zetben megmutatják az összes finom kifejezést, amit felfedeztem. Készítettem egy új CD-t —Finom Kifejezés Oktató Eszköz (Subtle Expression Training Tool, SETT) amelyen a fényképek életre kel­ nek, a néző szeme előtt vibrálnak. Minél többet gyakorol vele az ember, annál jobban képes ezek felismerésére. Készítettem egy CD-t, amin mindkét oktatóeszközöm megtalál­ ható, a METT és a SETT is, amit már több ezren használtak, minden­ féle szakmából. Most fejeztem be a munkát a két eszköz javított vál­ tozatán. A METT2 nyolcvannégy különböző embert mutat, nőket és férfiakat fele-fele arányban, hat különböző etnikai csoportból. A SETT2 a könyvben megjelent képeken kívül hat etnikai csoport képeit tartalmazza, férfiakat és nőket egyaránt. A készségeket nehéz elsajátítani, egyesek állandó gyakorlást igé­ nyelnek, mint a korábban elmagyarázott tudatosságkészségek. Né­ hány olyan, akár a biciklizés: ha egyszer megtanuljuk, nem felejtjük el, és nem kell folyamatosan gyakorolni. Gyanítom, hogy a METT és a SETT eszközök segítségével megszerzett képességek is ilyenek. A gyakorlás egy darabig segít, aztán már többé nincs rá szükség a szem be van tanítva. Tudás nélkül azonban nem ér semmit a készség. Az érzelmi álla­ pot felismerésének javításához minden érzelmet meg kell érteni: a történetét, az érzelmet kiváltó egyetemes témákat, a témák álta­ lánosabb variációit, az érzelem funkcióját - hogy mit tesz értünk az érzelem - , hogyan kapcsolódik a hangulatokhoz, és mikor és hogyan vesz részt az érzelmi zavarokban, ahogy az 5-9. fejezetek­ ben elmagyaráztam. Pár év múlva, az érzelemkutatás gyors növeke­ désével biztosan többet is elmondhatunk. Maradj velünk!

MELLÉKLET

Arcolvasási teszt

Javaslom, hogy a tesztet a könyv elolvasása előtt végezd el, mielőtt megnéznéd az 5-9- fejezetekben található képeket, majd ismétel­ ten, miután meg tudtad vizsgálni a könyv fejezeteiben található ké­ peket. Ha most végzed el a tesztet először, különösen ha még nem olvastad el a könyvet, csak a bevezető elolvasása után nézd meg a következő fotókat, így hozhatod ki a tesztből a legtöbbet. Miért szeretnéd elvégezni a tesztet? Nem tudja mindenki leolvas­ ni az arckifejezéseket? Nem azt mutatják a kutatásaim, hogy ez a ve­ leszületett képességek közé tartozik? Míg meg vagyok róla győződ­ ve, hogy nem kell megtanulnunk, hogyan fejezzük ki az érzelmein­ ket az arcunkon (ezt az evolúciónk már előre beállította, és spontán megjelenik, amikor fellép egy érzelem), az már kevésbé bizonyos, hogy a jelzések felismerésének a képessége is előre beállított utasí­ tások alapján működik, vagy az élet korai szakaszában tanuljuk meg. Egy köztes megoldás is lehetséges, amelyben az előre beállí­ tott utasításokat a korai élmények súlyosan megzavarták. Bár nem lehetünk biztosak abban, hogy mi felel a hiányosságokért, annyit tudunk, hogy az elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekek nem tud­ ják olyan pontosan felismerni az érzelmek különböző arckifejezé­ seit, mint azok a gyerekek, akikkel jól bántak.1 Szerencsére a legtöbben nem szenvedtek elhanyagoltságtól vagy bántalmazástól a gyermekkorukban, és felismerik az arc és a hang érzelmi jelzéseit, ha az érzelmet mutató személy kifejezései intenzívek, és az illető nem próbálja eltüntetni vagy elfedni az érze­ lem jelzéseit. Ám gyakran nem így tesznek. Kutatásom2 megmutat­

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ARCOLVASÁSI TESZT

ta, hogy a legtöbben nem használjuk fel az ebben a könyvben meg­ mutatott finomabb kifejezésekben rejlő információt. Sok beszél­ getésben a finomabb kifejezések gyakrabban jelennek meg, mint a teljes, intenzív kifejezések. Gyakran a finom kifejezések a legfon­ tosabbak, mert azt is elárulják, ami még nincs, vagy soha nem is lesz kimondva. Amikor az érzelem megélése még csak elkezdődik, és az érzelem még nem intenzív, nagyon enyhe kifejezésben jelenhet meg, ami­ ben az izmok csak kissé húzódnak össze, vagy csak részleges kifeje­ zés jelenik meg, ami az arcnak csak az egyik részében látható, nem az egész arcon teljes kifejezésben. (Érdemes megjegyezni, hogy nem minden érzelem alacsony intenzitású a kezdetekben, előfor­ dulhat, hogy rögtön az elejétől nagyon erősen jelentkezik.) Amikor az emberek uralkodni próbálnak az érzelmi kifejezéseiken, hogy el­ tüntessék a jelen lévő érzelem nyomait, szintén enyhe vagy részle­ ges kifejezés léphet fel. Amikor enyhe vagy részleges kifejezést lá­ tunk, feltételezhetjük, hogy ez vagy kezdetleges érzelmet jelez, vagy irányított, hogy a kifejezés enyhébb érzelmet mutasson. Ha megpróbálják az érzelem összes jelét eltüntetni, az mikrokifejezést eredményezhet, ami nagyon röviden jelenik meg, tipikusan a másodperc egyötöd részére, vagy annál is rövidebben. A mikro­ kifejezések olyankor fordulnak elő, amikor valaki tudatosan próbál­ ja elfedni az érzéseinek az összes jelét (az illető tisztában van a saját érzelmeivel, de nem akarja, hogy te is megismerd az érzéseit). A mikrokifejezések olyankor is felléphetnek, amikor a kifejezés el­ fojtása tudattalanul történik, amikor az illető nem tudja, hogy mi­ ként érez. A mikrokifejezések nagyon rövid teljes kifejezések is lehetnek, vagy nagyon rövid részleges és/vagy enyhe kifejezések. A három kombinációját - mikro (nagyon rövid), részleges (az arcnak csak egy részén jelentkezik) és enyhe (gyenge izom-összehúzódás) a legnehezebb felismerni. De megtanulhatod.

A teszt elvégzése

304

305

Szükség lesz egy vonalas lapra, aminek a vonalait számozd meg 1-tól 14-ig. A lap tetejére írd fel: düh, félelem, szomorúság, undor, megvetés, meglepetés, öröm. Ezek a lehetséges válaszok a követke­ ző oldalakon látható tizennégy képen látható kifejezésre. A képhez tartozó sorba bármilyen szavakat leírhatsz, ha úgy gondolod, hogy a szavak egyike sem felel meg a képen látottaknak. Szükséged lesz egy másik lapra is, amit könyvjelzőként használhatsz. Mindegyik képre csak a másodperc töredékéig pillants, hogy ha­ sonlítson a mikrokifejezésekre. Később aztán hosszabb ideig is né­ zegetheted, hogy meglásd, így jobban megy-e a feladat. Az arc mérete megegyezik a valós életben látható arcokéval, egy normális emberi arccal. Mivel a kép kisebb, karnyújtásnyira kell tar­ tanod ahhoz, hogy ugyanolyan méretűnek látsszon a retinádon, mint ha a megszokott társalgási távolságban ülne tőled. Fontos, hogy egyszerre csak egy képet nézz. Olyan röviden pil­ lants a képre, amilyen röviden csak bírsz, majd rögtön csukd be a könyvet. (A könyvjelzőt hagyd benne, hogy könnyen megtaláld, hol tartottál.) Gyakran nem fogod tudni, hogy milyen érzelmet láttál az ábrán, de ne nézd meg még egyszer. Használd a megérzéseidet, ha kell, találgass, mert lehet, hogy nem is vetted észre, és felismerted a kifejezést - emlékezzünk csak vissza, hogy ezek egyetemes kifeje­ zések, amik belénk vannak táplálva. írd le az egyik érzelmet jelentő szót, amit a lap tetejére felírtál, vagy egy másik szót, ami szerinted jobban illik a képre. Végezd el a gyakorlatot mind a tizennégy képen. Most második lehetőséget kapsz, amikor már hosszabban meg­ nézheted a képeket. Jobb lesz, ha pár perces szünetet tartasz, és újabb papírlapot veszel elő, hogy csökkentsd az első benyomásod irányításának esélyét. Amikor készen állsz, tartsd kartávolságnyira a könyvet, és egyszerre egy képet nézz meg, de csak egy másodper­ cig pillants a képre (mondd magadban, hogy „egyezer”), majd írd le, amit az arcon láttál. Lehet, csodálkozol rajta, hogy csak egy má­ sodpercig nézheted a képeket, a kifejezések biztosan tovább tar­ tanak egyetlen másodpercnél. Felfedeztük, hogy a társalgás során

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

a legtöbb kifejezés fél másodperctől két és fél másodpercig tart. Míg sok kifejezés tovább tart egy másodpercnél, ezek a kifejezések gyakran a másik hangjával, a testbeszédével, valamint a saját gon­ dolataiddal a másik szavairól és tetteiről vetélkednek a figyelme­ dért, a többi figyelemelvonó dologról nem is beszélve. Ha már kétszer végigcsináltad, és van még hozzá türelmed, harmadszor is nekivághatsz a tesztnek, és ezúttal addig nézheted a képeket, hogy megfejtsd a rajtuk látható kifejezéseket, ameddig jólesik. Amikor készen állsz, hogy megnézd a válaszokat, lapozz a 321. oldalra. Jegyezd fel, hogy hány választ adtál meg helyesen meg­ érzés alapján, és hányat gyakorlással.

1 .ÁBRA

2. ÁBRA

3. ÁBRA

4. ABRA

5. ÁBRA

6. ABRA

7. ÁBRA

8. ÁBRA

9. ÁBRA

10. ÁBRA

1 1 .ÁBRA

12. ABRA

13. ABRA

Arcolvasásí teszt - válaszok 1. ábra

Enyhe szomorúság. Ha bármilyen hasonló szó jutott az eszedbe, például „rosszkedvű”, „levert”, „lehangolt”, az helyes válasznak számít. Az érze­ lem a leeresztett felső szemhéjban jelenik meg. A fáradt vagy álmos szintén helyes lehet, de nem azért, mert az is egy ide kapcsolódó szó lenne, hanem mert a leereszkedett felső szemhéj a fáradtságnál is megjelenik, nemcsak a szomorúságnál, azonban amikor a fáradtságtól ereszkedik le a szemhéj, látszik, hogy a szem elveszíti a fókuszát, és időről időre ásítás, illetve fej­ rázás is kísérheti. A szomorúság jeleiről bővebben az 5. fejezetben. 2. ábra

Undor. Hasonló szó is elfogadható, de nem a düh családjába tartozó, mint a bosszús vagy a felingerelt. A jelzés az orrot összeráncoló és a szemet öszszeszűkítő izom enyhe összehúzódása. A 8. fejezetben többet is megtud­ hatsz róla, hogy miként lehet megkülönböztetni a dühöt az undortól. 3. ábra

Ismét enyhe szomorúságról van szó, de most az ajak jelzi, a száj sarkának az enyhe lehúzásával. Hasonlítsd össze a szájat az 1. ábrán látható szájjal, ahol az ajak nyugalmi helyzetben van. A szomorúságot a száj, a szemhéj, vagy mindkettő kifejezheti, ahogy az 5. fejezetben le van írva. 4. ábra

Enyhe öröm, de bármely kellemes érzést leíró szó helyes - jól érzi magát, boldog, örül stb. Hasonlítsd össze az ajkat az 1. ábrán látható, nyugalmi helyzetben lévő ajakkal. A 9. fejezetben található bővebb információ az öröm megjelenéséről. 5. ábra

Erősen irányított, vagy nagyon enyhe düh (bosszúság) - vagy elhatározás. Nem lehet biztosan eldönteni, amikor az egyetlen jel az ajak enyhe öszszeszorítása és szűkítése. Attól még, hogy nem egyértelmű a jelzés, jó, ha észrevesszük, mert a való életben a jelet mutató személy által mondottak­ ból vagy a saját szavaidból kitalálhatod, hogy a bosszúság jele-e, vagy az elhatározásé. Ez a düh legkorábbi jele is lehet, ami figyelmeztet, mielőtt

^22

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

visszafordíthatatlanná válnának a dolgok, olyankor is előfordulhat ez az arckifejezés, amikor a másik még észre sem veszi, hogy kezd mérgessé válni. A düh jeleiről bővebben a 6. fejezetben. 6. ábra

Enyhe vagy erősen irányított félelem. A leggyakrabban elkövetett hiba a kifejezésnek az undor jelével való összekeverése. A félelemre utaló jel az enyhén nyújtott ajakban látható. Néha, amikor egy személy egy olyan eseményre gondol vissza, vagy olyan eseményről beszél, amikor félt, ez a kifejezés jelenik meg az arcán, anélkül hogy valóban átélné az érzelmet. A félelemről bővebben a 7. fejezetben. 7. ábra

Ismét undor, de most nem a szem vagy az orr mutatja, hanem az enyhén felhúzott felső ajak. Ez a megvetés kifejezése is lehet. Az undorról bőveb­ ben a 8. fejezetben. 8. ábra

Feldúlt, zaklatott, gondterhelt, bosszús... ezek mind lehetséges válaszok, mindegyik a düh témájára utal, a cél elérését meghiúsító akadályra. Erősen irányított düh is lehet. A leeresztett szemöldök és az összehúzott alsó szemhéj a dühöt jelzi. Ezekről bővebben a 6. fejezetben. 9. ábra

A düh álcázott kifejezése. A személy azért tűnik boldognak, mert a szája mosolyog, de a szemöldök nem illik a kellemes érzelmekhez. Ez vagy a düh (a szemöldök által mutatott kifejezés) boldog mosollyal történő palástolására tett kísérlet, a düh és az öröm keveréke, vagy a saját dühén mulat valaki. A szemöldök megegyezik a 8. ábrán látható szemöldökkel, de itt kissé erősebb a mozdulat. A dühről bővebben a 6. fejezetben. 10. ábra

Félelem vagy meglepetés - vagy elragadtatott figyelem. Nehéz ezeket egy­ mástól megkülönböztetni, amikor az egyetlen jel a felhúzott felső szem­ héj. Ha félelemről vagy meglepetésről van szó, vagy enyhén érződik, vagy erősen irányított. A félelmet és meglepetést a 7. fejezetben fejtem ki bő­ vebben.

ARCOLVASÁSI TESZT - VÁLASZOK

323

11. ábra

Irányított düh, éppen kezdődő enyhe bosszúság, vagy csak nehezen össz­ pontosít valamire az illető (szó szerint vagy átvitt értelemben). Amikor az összehúzott szemhéj a jelzés, a kontextus segíthet az illető érzelmeinek a helyes értelmezésében. A dühről bővebben a 6. fejezetben. 12. ábra

Aggodalom, nyugtalanság, irányított félelem. A szemöldök ilyen megjele­ nése a legmegbízhatóbb jele ezeknek az érzelmeknek. A 7. fejezet meg­ mutatja, hogy ez miben különbözik a meglepetés szemöldökben való megjelenésétől. 13. ábra

Irányított düh vagy bosszúság. A jelzés az előreszegett állban látható. Az alsó szemhéj is kissé összehúzódik. A 6. fejezetben a düh kifejezéseinek teljes skálája megtalálható. 14. ábra

Megvetés, önteltség vagy lenézés. A száj egyik sarkának az összehúzódása jelzi az összetartozó érzelmeket. A megvetésről és az undortól való kü­ lönbségeiről bővebben a 8. fejezetben. Ne aggódj amiatt, hogy hány választ tévesztettél el. A legtöbben, akik futólag pillantanak a képekre, legfeljebb öt választ találnak el. Még akkor sem adnak tíznél több helyes választ, ha hosszasan nézik a képeket. Ne­ héz a feladat, mert a kifejezések részlegesek, enyhék, néha két érzelem olvad össze. Könnyebb lesz az érzelmek felismerése, miután elolvasod, hogy miként jelennek meg az arcon a különböző arckifejezések, és több képet is megnézel a finom arckifejezésekről, ami tudatosabbá tesz az arc­ kifejezések terén. Emlékezzünk vissza, hogy a fejezet elején háromféle finom arckifeje­ zésről beszéltem: részleges, enyhe és mikrokifejezések. Fontos észben tar­ tani, hogy ha sikerül felismerni a tesztben látottakhoz hasonló részleges vagy enyhe kifejezéseket, vagy az arcon egy pillanatra felvillanó mikrokifejezést, még nem tudhatod, hogy miért így jelent meg a kifejezés. Több lehetőség is szóba jöhet:

324

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Enyhe kifejezés:

• Az érzelem kezdete • Gyenge érzelem • Elfojtott érzelem

Jegyzetek

• Rosszul sikerült kísérlet az érzelem elrejtésére Részleges kifejezés:

• Gyenge érzelem • Elfojtott érzelem • Rosszul sikerült kísérlet az érzelem elrejtésére

Mikrokifejezés:

• Az érzelem szándékos elfojtása • Az érzelem tudattalan elfojtása

Ennyi lehetőség mellett úgy tűnhet, hogy nem fogod tudni hatékonyan felhasználni a megszerzett információt. A másik érzésének a tudatos felis­ merése azonban hatalmas lépés a kommunikáció javításához. Egyes ese­ tekben a kontextus és a részleges vagy enyhe kifejezés alapján képes le­ hetsz megmondani, hogy a másik érzelme csak kezdődik, és az ellenálló időszak alatt tanúsított saját reakciód (amiről a 3- fejezetben beszélek) so­ kat számít. Néha tényleg az előtt megtudhatod, hogy mit érez a másik, hogy ő maga a tudatára ébredne, különösen ha a jelzés olyan mikrokife­ jezés, ami elfojtás eredménye. Felismerheted, hogy egy személy megpró­ bálja elfojtani vagy leplezni az érzelmét, ami a szavaira vagy a tetteire adott válaszodat is befolyásolhatja. Ahogy egyre többet tudsz meg az 5-9. feje­ zetekben szereplő érzelemcsaládokról, és gyakorlod az enyhe és a részle­ ges érzelmek felismerését, meglátod, hogy ezt az óriási információt fel­ használhatod a baráti kapcsolatokban, a munkahelyeden és a családi éle­ tedben egyaránt. Ha a könyvben látott finom arckifejezések felismerésének a gyakor­ lására szeretnél CD-t rendelni, keresd fel a www.emotionsrevealed.com nevű weboldalt. Ott a rövid mikrokifejezések felismerését segítő CD is megrendelhető. A könyv utolsó oldalán további információt találsz mind­ két CD-ről.

1. Érzelmek határok nélkül 1. Ekman, P. & Friesen, W V 1969- The repertoire of nonverbal behavior: Categories, origins, usage, and coding. Semiotica, 1: 49-98. Ekman, P. & Friesen, W V 1974. Nonverbal behavior and psychopathology. In R. J. Friedman & M. N. Katz (eds.), The Psychology of Depression: Contemporary Theory and Research. Washington, D. C.: J. Winston. Lásd 203-232 oldal. 2. Köszönettel tartozom Cárról Emmonsnak, aki mindnyájunknak írt, és javasolta, hogy találkozzunk, a hasonló érdeklődési területeink miatt.

3. Ekman, P., Sorenson, E. R. & Friesen, W V 1969- Pan-cultural elements in facial displays of emotions. Science, 164 (3875): 86-88. 4. Izard, C. 1971. The Face of Emotion. New York: Appleton-CenturyCrofts.

5. Birdwhistell, R. L. 1970. Kinesics and Context. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. 6. A megjelenés szabályait először egy Semiotica-cikkben fejtettem ki, amit Wallace V Friesennel közösen írtunk: The repertoire of nonverbal behavior, 1969. Az elv kevésbé bonyolult változata megtalálható Ottó Klineberg és más, engem megelőző tudósok írásaiban, bár ezt nem tudtam a cikk megírásának idején. Kleinberg, O. 1940. Social Psycho­ logy. New York: Holt. 7. Ekman, P. 1972. Universals and cultural differences in facial expressions of emotion. In J. Colé (ed.), Nebraska Symposium on Motivation, 1971. Lincoln, Neb.: University of Nebraska Press. Lásd: 207-83 oldal. 8. Johnson, H. G., Ekman, P. &: Friesen, W V 1975. Communicative body movements: American emblems. Semiotica, 15 (4): 335-3539. Velem tartott Wally Friesen kollégám, az akkori feleségem, Diana Russell, és Neville Hoffman a feleségével. Az első, 1967-es pápua újguineai utazásom alkalmával Neville épp befejezte kétéves szolgálatát

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

ausztrál orvosként, amit a körzeti állomás kórházában töltött, ahova a nagybeteg falubéliek jártak. Az emberek ismerték és szerették. Ő és a felesége is jól beszélte a pidzsin nyelvet. 10. Ekman, P., Friesen, W V, O’Sullivan, M., Chan, A., Diacoyanni-Tarlatzis, I., Heider, K., Krause, R., LeCompte, W A., Pitcairn, T., Ricci-Bitti, P. E., Scherer, K. R., Tomita, M. & Tzavaras, A. 1987. Universals and cultural differences in the judgments of facial expressions of emotion. Journal of ‘Personality and Social Psychology, 53: 712-17. Ekman, P. 1999. Facial expressions. In T. Dalgleish & T. Power (eds.), The Handbook of Cognition and Emotion. Sussex, U. K.: John Wiley & Sons. Lásd 301-320. oldal. 11. Kari akkori felesége (Eleanor Rosch) az akkori feleségem, Diana ko­ rábbi szobatársa volt, így Kari a feleségén keresztül, az én feleségemtől hallott a felfedezésemről. 12. Ekman, Universals and cultural differences in facial expressions of emotion. 13. Wierzbicka, A. 1999- Emotions Across Languages and Cultures: Diversity and Universals. Paris: Cambridge University Press. 14. Thompson, J. 1941. Development of facial expression of emotion in blind and seeing children. Archives ofPsychology, 37. Fulcher, J. S. 1942. ‘Voluntary’ facial expression in blind and seeing children. Archives of Psychology, 38. Eibl-Eibesfeldt, I. 1970. Ethology, the Biology of Behavior. New Y^rk: Holt, Reinhart és Winston. Galati, D., Scherer, K.R. & Ricci-Bitti, P. E. 1997. Voluntary facial expression of emotion: Comparing congenitally blind with normally sighted encoders. Journal ofPersonality and Social Psychology, 73: 1363-79. 15. Ekman, P. & Friesen, W V 1978. Facial Action Coding System: A Technique fór the Measurement of Facial Movement. Palo Alto, Calif.: Consulting Psychologists Press. Elektronikus második kiadása 2002-ben jelent meg. Ekman, P. & Rosenberg, E. L. 1997. What theFace Reveals: Basic and Applied Studies of Spontaneous Expression Using the Facial Action Coding System (FACS). New York: Oxford University Press. Cohn, J. F, Zlochower, A., Lein, J. & Kanade, T. 1999. Automated face analysis by feature point tracking has high concurrent validity with manual FACS coding. Psychophysiology, 36: 35—43. Bartlett, M. S., Viola, P. A., Sejnowski, T. J., Golomb, B. A., Larsen, J., Hager, J. C. & Ekman, P. 1996. Classifying facial action. In D. Touretzky, M. Mozer, & M. Hasselmo (eds.), Advances in Neural Information Processing Systems 8. Cambridge, Mass.: MIT Press. Lásd 823-829. oldal.

JEGYZETEK

3 27

16. Néhány cikk és könyv, melyekben további információkat találhatsz: Levenson, R. W, Ekman, P., Heider, K. & Friesen, W V 1992. Emotion and autonomic nervous system activity in the Minangkabau of West Sumatra. Journal of Personality and Social Psychology, 62: 972-88. Levenson, R. W, Carstensen, L. L., Friesen, W V & Ekman, P. 1991. Emotion, physiology, and expression in old age. Psychology and Aging, 6: 28-35. Levenson, R. W, Ekman, P. & Friesen, WV 1990. Voluntary facial action generates emotion-specific autonomic nervous system activity. Psychophysiology, 27: 363-84. Ekman, P., Levenson, R. W & Friesen, W V 1983. Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science, 221:1208—10. Ekman, P. & Davidson, R. 1994. The Natúré of Emotion: Fundamental Questions. New York: Ox­ ford University Press. Ekman, P. & Davidson, R. J. 1993. Voluntary smiling changes régiónál brain activity. Psychological Science, 4: 342-45. Davidson, R. J., Ekman, P., Sáron, C, Senulis, J. & Friesen, W V 1990. Emotional expression and brain physiology I: Approach/withdrawal and cerebral asymmetry.Journal of Personality and Social Psychology, 58- 330-41. Ekman, P., Davidson, R. J. & Friesen, W V 1990. Emotional expression and brain physiology II: The Duchenne smile. Journal of Personality and Social Psychology, 58: 342-53. 17. Ekman, P. 1985. Teliing Lies; Clues to Deceit in the Marketplace, Marriage, and Politics. New York: W W Norton. Harmadik kiadás: W W Norton in 2002. Ecoff, N. L, Ekman, P., Magé, J. J. & Frank, M. G. 2000. Lie detection and language loss. Natúré, 405: 139. Frank, M.G. & Ekman, P. (submitted). Appearing truthful generalizes across different deception situations. Bugental, D. B., Shennum, W; Frank, M. & Ekman, P. 2000. True Lies’: Children’s abuse history and power attributions as influences on deception detection. In V Manusov & J. H. Harvey (eds.), Attribution, Communication Behavior, and CloseRelationships. Cambridge: Cambridge University Press., 248-65. Ekman, P., O’Sullivan, M. & Frank, M. 1999- A few can catch a liar. Psychological Science, 10: 263-66. Ekman, P. 1997. Lying and Deception. In N. L. Stein, P. A. Ornstein, B. Tversky, & C. Brainerd (eds.), Memory fór Everyday and Emotional Events. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum Associates. 333-47. Frank, M.G. & Ekman, P. 1997. The ability to detect deceit generalizes across different types of high-stake lies. Journal of Personality and Social Psychology, 72:1429-39* 18. A megbeszélésen a következők vettek részt: Richard Davidson, Paul Ekman, Owen Flannagen, Dániel Goleman, Mark Greenberg, Thupten

32 8

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

Jinpa, Matthieu Ricard, Jeanne Tsai, Francisco Varela és B. Alán Wallace. 19. Köszönet a Mind Life Foundation alapítványnak, amiért meghívtak erre a találkozóra, különösen hálás vagyok Adam Engle, Richard Davidson és Dán Goleman közreműködéséért. 20. LeDoux, J. E. 1996. The Emotional Brain: The Mysterious Underpinnings of Emotional Life. New York: Simon and Schuster. Pankssepp,J. 1998. The Foundations of Humán and Animál Emotions. New York: Oxford University Press. Damasio, A. R. 1994. Descartes’ Error: Emotion, Reason and the Humán Brain. New Y)rk: Putnam. Rolls, E. T. 1999. The Brain and Emotion. New York: Oxford University Press.

2. Mikor kerülnek előtérbe az érzelmeink? 1. A más szakterületeken dolgozó pszichológusokkal ellentétben az ér­ zelmek tanulmányozásával foglalkozók felismerik az automatikus fo­ lyamatok fontosságát, bár még mindig van egypár érzelemkutató, aki ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy tudatosan döntjük el, mikor legyünk érzelmek hatása alatt. 2. Goldie, P. 2000. The Emotions. Oxford: Oxford University Press. Lásd 47. oldal. 3. Boucher, J. D. & Brandt, M. E. 1981. Judgment of emotion: American and Malay antecedents. Journal of Cross-CulturalPsychology, 12: 272-83. 4. Scherer, K. R., Wallbott, H. G. & Summerfield, A. B. (eds.) 1986. Experiencing Emotion: A Cross-cultural Study. Cambridge: Cambridge University Press. 5. Richardson, P. J. & Boyd, R. 2002. Culture is part of humán biology: Why the superorganic concept serves the humán sciences badly. In M. Goodman & A. S. Morrat (eds.), Probing Humán Origins. Cambridge, Mass: American Academy of Árts and Sciences. 6. Ekman, P. & Friesen, W V 1975. Unmasking the Face: A Guide to Recognizing Emotions from Facial Clues. Upper Saddle River, N. J.: Prentice Hall. 7. Lazarus, R. 1991. Emotion and Adaptation. New Y)rk: Oxford. 8. A kifejezés Magda Arnoldtól származik. Arnold, M. (ed.). 1970. Feelings and Emotions. New York: Academic Press. Lásd 12. fejezet. 9. Levenson, R. W, Ekman, P., Heider, K. & Friesen, W V 1992. Emotion and autonomic nervous system activity in the Minangkabau of West Sumatra. Journal of Personality and Social Psychology, 62: 972-88.

JEGYZETEK

Levenson, R. W, Carstensen, L. L., Friesen, W V & Ekman, P. 1991. Emotion, physiology, and expression in old age. Psychology and Aging, 6: 28-35. Levenson, R. W, Ekman, P. & Friesen, W V 1990. Voluntary facial action generates emotion-specific autonomic nervous system activity. Psychophysiology, 27: 363-84. Ekman, P., Levenson, R. W & Friesen, W V 1983- Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science, 221: 1208—10. Ax, A. E 1953- The physiological differentiation between fear and anger in humans. Psychosomatic Medicine, 15: 433-42. 10. Frijda, Lazarus és Scherer is egyetértenek ezzel a nézettel. Lásd: Scherer, K. R., Schoor, A. & Johnstone, T. 2001. Appraisal Processes in Emotion. New York: Oxford University Press. 11. Ohman, A. 1993. Fear and anxiety as emotional phemonena: Clinical phenomenology, evolutionary perspectives, and information processing. In M. Lewis & J. Haviland (eds.), The Handbook of Emotions. New York: The Guilford Press. Lásd 511-36 oldal. 12. Megjegyzem, hogy nem minden tudós fogadja el Ohman interpretáció­ ját a nézeteivel kapcsolatban. Az eltérő interpretációk kritikáit lásd: Mineka, S. & Cook, M. 1993. Mechanisms involved in the observational conditioning of fear. Journal of Experimental Psychology, 122: 3-38. 13. Darwin, C. 1998. The Expression ofthe Emotions in Mán and Animals. 3. kiadás. New York: Oxford University Press. Lásd 43. oldal. 14. Hálás vagyok Toobey és Cosmides érzelemről szóló írásaiért, amelyek­ ben külön kiemelik ezt az érvet. Cosmides, L. & Tooby, J. 2000. Evolutionary psychology and the emotions. In M. Lewis és J. M. Haviland-Jones (eds.), The Handbook of Emotions. 2. kiadás. New York: The Guilford Press. Lásd 91-115. oldal. 15. Magda Arnold „affektív memória” koncepciója és annak működése nagyon hasonló, ám ő velem szemben nem emelte ki, hogy az elrak­ tározott dolgok egy része veleszületett, nem pedig tanult. 16. Mayr, E. 1974. Behavior programs and evolutionary strategies. Ame­ rican Scientist, 62: 650-59. 17. Frijda, N. H. 1986. The Emotions. Cambridge: Cambridge University Press. Lásd: 277. oldal. 18. Köszönettel tartozom Phil Shavernek, amiért emlékeztetett rá, hogy Tóm Scheff hosszasan foglalkozott a témával a könyvében. Scheff, T. 1979. Catharsis in Healing, Ritual, and Drama. Berkeley, Calif.: University of California Press. 19. Hálás vagyok Nico Frijdának, amiért emlékeztetett erre.

331

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

JEGYZETEK

20. Ekman, P. & Friesen, W V 1978. Facial Action Coding System: A Technique fó r the Measurement of Facial Movement. Palo Alto, Calif.: Consulting Psychologists Press. 21. Levenson et al., Emotion and autonomic nervous system activity in the Minangkabau of West Sumatra. Levenson et al., Emotion, physiology, and expression in old age. Levenson, Ekman & Friesen, Voluntary facial action generates emotion-specific autonomic nervous system activity. Ekman, Levenson & Friesen, Autonomic nervous system activ­ ity distinguishes between emotions. 22. Ekman, P. & Davidson, R. 1994. The Natúré of Emotion: Fundamental Questions. New York: Oxford University Press. A témát részletesebben tárgyalják a következő cikkek: Ekman, P. & Davidson, R. J. 1993. Voluntary smiling changes régiónál brain activity. Psychological Science, 4: 342-45. Davidson, R. J., Ekman, P., Sáron, C, Senulis, J. & Friesen, WV 1990. Emotional expression and brain physiology I: Approach/withdrawal and cerebral asymmetry. Journal of Personality and Social Psychology, 58: 330-41. Ekman, P., Davidson, R. J. & Friesen, W V (1990). Emotional expression and brain physiology II: The Duchenne smile. Journal ofPersonality and Social Psychology, 58: 342-53.

7. Ekman, P. & Davidson, R. (eds.). 1994. The Natúré of Emotion:

330

Fundamental Questions. New York: Oxford University Press. 8. Lazarus, R. 1991. Emotion and Adaptation. New York: Oxford University Press. Gross, J. J. 1998. Antecedent- and response-focused

emotion regulation: Divergent consequences fór experience, expres­ sion and physiology. Journal of Personality and Social Psychology, 74: 224-37. Gross, J. J. 1998. The emerging field of emotion regulation: An integrative review. Review of General Psychology, 2: 271-99. 9. A módszer bővebb leírásáért lásd: Gross, The emerging field of emo­ tion regulation. 10. Segal, Z. V, Williams, J. M. G. &Teasdale, J. D. 2002. Mindfulness-based Cognitive Therapy fór Depression: A New Approach to Preventing Relapse. New York: The Guilford Press. 11. A hangulattal és az érzelemmel kapcsolatos különböző nézőpontokat lásd: Ekman, P. és Davidson, R. J. (eds.). 1994. The Natúré of Emotion. 2. fejezet. 12 Köszönet Jenny Beersnek a javaslatért.

4. Érzelmi magatartás 3. Érzelmi reakcióink megváltoztatása

1. Hálás vagyok Peter Goldie-nak, amiért felhívta a figyelmem erre a pél­ dára, amit Dávid Hume írt le. 2. A témáról alkotott véleményemet kiélezte elméleteim megvitatása őszentségével, a dalai lámával egy 2000 márciusában lezajlott találko­ zón, ami a kártékony érzelmekről szólt. Lásd Dániel Goleman legújabb könyvét a találkozóról: Destructive Emotions: How Can We Overcome Them?. New York: Bantam Books, 2003. Különösen hálás vagyok Alán Wallace-nak, amiért felvetette a problémákat a korábbi formulámmal. 3. LeDoux, J. E. 1996. The Emotional Brain: The Mysterious Underpinnings of Emotional Life. New York: Simon and Schuster. Lásd 204. oldal. 4. Ibid. Lásd 146. oldal. 5. LeDoux megjegyzi, hogy Donald Hebb vezette be először ezt a fogal­ mat könyvében: The Organization of Behavior. 1949. New York: John Wiley & Sons. 6. Davidson, R. J. Előkészületben: Affective style, psychopathology and resilience: Brain mechanisms and plasticity. American Psychologist.

1. Köszönet Peter Goldie-nak a téma tárgyalásáért könyvében: The Emotions. 2000. New York: Oxford University Press. Lásd 113. oldal. 2. Ekman, P. 1985. Teliing Lies: Clues to Deceit in the Marketplace, Marriage, and Politics. New York: W W Norton. Harmadik kiadás: W W Norton, 2002. Magyarul: Beszédes hazugságok. Budapest, Kelly Kiadó, 2010. 3. Gottman J. M. & Levenson R. W 1999. How stable is marital interaction over time? Family Processes, 38: 159-65. 4. Othello tévedésének magyarázatát a hazugság gyanújának szempont­ jából lásd a Beszédes hazugságok c. könyvemben. 5. Scherer, K., Johnstone, T. & Klasmeyer G. Előkészületben. Vocal Ex­ pression of Emotion. In R. Davidson, H. Goldsmith & K. R. Scherer (eds.), Handbook of Affective Science. New York: Oxford University Press. 6. Ekman, P., O’Sullivan, M. & Frank, M. 1999. A few can catch a liar. Psy­ chological Science, 10: 263-66. Ekman, P. & O’Sullivan, M. 1991. Who can catch a liar? American Psychologist, 46: 913-20. 7. Banse, R. & Scherer, K. R. 1996. Acoustic profiles in vocal emotion expression. Journal of Personality and Social Psychology, 70: 614-36.

552

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

8. Frijda leírása az egyes érzelmekre jellemző cselekvésekről az általam elmondottakon kívül még sok mást is tartalmaz. Véleményem szerint egyedül a fejletlen, kezdeti testmozdulatok veleszületettek, automati­ kusak és egyetemesek. 9. Levenson, R. W, Ekman, P., Heider, K. & Friesen, W V 1992. Emotion and autonomic nervous system activity in the Minangkabau of West Sumatra. Journal of Personality and Social Psychology, 62: 972-88. Levenson, R. W, Carstensen, L. L., Friesen, W V & Ekman, P. 1991. Emotion, physiology, and expression in old age. Psychology and Aging, 6: 28-35. Levenson, R. W, Ekman, P. & Friesen, W V 1990. Voluntary facial action generates emotionspecific autonomic nervous system activity. Psychophysiology, 27: 363-84. Ekman, P., Levenson, R. W & Friesen, W V 1983. Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science, 221: 1208-10. 10. Stein, N. L., Ornstein, P. A., Tversky, B. & Brainerd, C. (eds.). 1997. Me­ mory fór Everyday and Emotional Events. Mahwah, N. J.: Lawrence Erlbaum Associates. 11. Davidson, R. J., Jackson, D. C. & Kálin, N. H. 2000. Emotion, plasticity, context and regulations. Perspectives from affective neuroscience. Psychological Bulletin, 126: 890-906. 12. Gross első végi szabályozásról beszél, de ő nem ugyanazt a tudattalan, szinte azonnali szabályozást vizsgálja, amiről Davidson beszél. Ő az események szándékosabban megkísérelt újraértelmezéséről ír. Gross, J. J. 1998. Antecedent- and response-focused emotion reguládon: Divergent consequences fór experience, expression and physiology. Journal of Personality and Social Psychology, 74: 224-37. Gross, J. J. 1998. The emerging field of emotion regulation: An integrative review. Review of General Psychology, 2: 271-99. 13. Greenberg, M. T. & Snell, J. L. 1997. Brain development and emotional development: The roie of teaching in organizing the frontal lobé. In P. Salovey & D. J. Sluyter (eds.), Emotional Development and Emotional Intelligence. New York: Basic Books. 14. Zajonc, R. B. 2001. Emotion. In D. T. Gilbert, S. T. Fisk, & G. Lindzey. (eds.), The Handbook of Social Psychology. Vol. 1. 4. kiadás. Boston: McGraw-Hill. Lásd 591-632. oldal. 15. Manapság népszerűbb a konnekcionista modellek használata. Nem el­ lenzem ezeket, de nehezebben érthetők, ezért az én céljaimnak itt a számítógépes program metaforája inkább megfelel.

JEGYZETEK

333

16. Mayr, E. 1974. Behavior programs and evolutionary strategies. Ame­ rican Scientist, 62: 650-59. 17. Nem hinném, hogy ez már az élet első napján is látszana, azonban egyetértek Linda Camras és Harriet Oster felfedezésével, miszerint ezek a csecsemő fejlődésével fokozatosan jelennek meg. Camras, L., Oster, H., Campos, J., Miyake, K. & Bradshaw, D. 1992. Japanese and Ame­ rican infants’ responses to arm restraint. Developmental Psychology, 28: 578-82. Valamint: Rosenstein, D. & Oster, H. 1988. Differential facial responses to four basic tastes in newborns. Child Development, 59: 1555-68. 18. Heim, C, Newport, D.J., Heit, S., Graham, YP., Wilcox, M, Bonsall, R., Miller, A. H. & Nemeroff, C. B. 2000. Pituitary-adrenal and autonomic responses to stress in women after sexual and physical abuses in childhood. Journal of the American Medical Association, 284: 592-97. 19. Wallace, A. 1993. Tibetan Buddhism, from the Ground Up. Boston: Wisdom Publications. Lásd 103. oldal. 20. Ibid. Lásd 132. oldal. 21.Nigro, G. & Neisser, U. 1983. Point of view in personal memories. Cognitive Psychology, 15: 467-82. 22. Langer, E. 2002. Well-Being, Mindfulness versus Positive Evaluation. In C. R. Snyder &c S. J. Lopez (eds.), The Handbook of Positive Psycho­ logy. New York: Oxford University Press. 23. Wyner, H. Unpublished. The Defining Characteristics of the Healthy Humán Mind. 24. Hálás vagyok Dán Golemannak, amiért ezt a terminológiát javasolta, hogy egyértelműen elmondhassam a gondolataimat a témában. 25. Goldie, The Emotions. Lásd 65. oldal. 26. Schooler, J. W 2001. Discovering memories of abuse in light of metaawareness. Journal of Aggression, Maltreatment and Trauma, 4: 105-36.

5. Szomorúság és gyötrelem

1. Ekman, P. & Friesen, W V 1975. Unmasking the Face: A Guide to Recognizing Emotions from Facial Clues. Upper Saddle River, NJ: Prentice Hall. 2. Rynearson, E. K. 1981. Suicide internalized: An existential sequestrum. American Journal of Psychiatry, 138: 84-87.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

JEGYZETEK

3. Vingershoets, A. J. J. M., Comelius, R. R., Van Heck, G. L. & Becht, M. C. 2000. Aduit crying: A model and review of the literature. Review of General Psychology, 4: 354. 4. Ekman, P., Matsumoto, D. & Friesen, W V 1997. Facial expression in affective disorders. In P. Ekman & E. L. Rosenberg (eds.), What the Face Reveals: Basic and Applied Studies of Spontaneous Expression Using the Facial Action Coding System (FACS). New York: Oxford University Press. Első kutatói ösztöndíjam a mentális zavarokkal küzdő betegek tanulmányozását tette lehetőve, de akkor még nem volt mó­ dom az arckifejezések mérésére, ezért egyszerűen a testmozgásra kon­ centráltam. Az itt leírt eredményt húsz évvel később sikerült elérnem, miután kifejlesztettük az 1. fejezetben leírt Arcmozgás Kódoló Rend­ szert (FACS). Az 1960-as évek közepén, Silvan Tomkins hatására, kultúrák közötti tanulmányokra kapott ösztöndíjjal abbahagytam a pszichiátriai betegek tanulmányozását, hogy kizárólag magukra az ér­ zelmekre koncentrálhassak az érzelmi zavarok helyett. Amikor abba­ hagytam a pszichiátriai betegek tanulmányozását, még nem voltak esz­ közeink, sem kellő ismereteink az érzelmekről ahhoz, hogy súlyos za­ varokkal küzdő betegeken végezzünk tanulmányokat. Szerencsére számos kutató, a FACS-rendszer és egyéb, arckifejezés- és hanglejtés­ mérő eszközök használatával jelenleg is végzi ezt a munkát; több példát is említek a What the Face Reveals c. könyvemben.

5. Joseph Campos, University of California, Berkeley, és Mark Greenberg, Pennsylvania State University. 2000. Personal communication. 6. Holdén, C. 2000. The violence of the lambs. Science, 289: 580-81. 7. Konner, M. 2001. The Tangled Wing: Biological Constraints on the Humán Spirit. 2. kiadás. New York: Henry Holt. Lásd 9. fejezet. 8. A genetikai örökség és a környezet szerepéről az agresszív magatartás­ ban lásd: Plomin, R., Nitz, K. & Rowe, D. C. 1990. Behavioral genetics and aggressive behavior in childhood. In M. Lewis & S. Miller (eds.), Handbook of Developmental Psychopathology. New York: Plenum. Va­ lamint: Miles, D. R. & Carey, G. 1997. Genetic and environmental architecture of humán aggression. Journal of Personality and Social Psychology, 72: 207-17. 9. Dalai láma. Személyes kommunikáció, 2001. Lásd még: Goleman, D. 2003. Destructive Emotions: How Can We Overcome Them?New York: Bantam Books. 10. Tavris, C. 1989. Anger: The Misunderstood Emotion. New York: Touchstone Books. 11. Ibid. Lásd: 125-27 oldal. 12. McGuire és Troisi, Anger. 13-Lemerise, E. & Dodge, K. 2000. The development of anger and hostile interactions. In M. Lewis & J. Haviland-Jones (eds.), Handbook of Emotions. 2. kiadás. New York: The Guilford Press. Lásd 594-606. oldal. 14. McGuire és Troisi, Anger. 15. Gottman, J. M. & Levenson, R. W 1999. How stable is marital interaction over time? Family Processes, 38: 159-65. 16. Lazarus, R. 1991. Emotion and Adaptation. New York: Oxford Uni­ versity Press. 17. Goleman, Destructive Emotions. 18. Lásd: Izard, C. 1972. Pattems of Emotions. San Diego, Calif.: Academic Press. A depresszió és a düh témájában lásd: Harmon-Jones, E. Individual differences in anterior brain activity and anger: Examining the roles of attitűdé toward anger and depression. Kritika folyamatban. 19. Harmon-Jones, Individual differences. 20. Chesney, M. A., Ekman, P., Friesen, W V, Black, G. W & Hecker, M. H. L. 1990. Type A behavior pattern: Facial behavior and speech components. Psychosomatic Medicine, 53: 307-19. 21. Rosenberg, E. L., Ekman, P., Jiang, W, Babyak, M., Coleman, R. E., Hanson, M., O’Connor, C, Waugh, R. & Blumenthal, J. A. 2001. Linkages

334

6. Düh

1. Sternberg, C. R., & Campos, J. J. 1990. The development of anger expressions in infancy. In N. L. Stein, B. Leventhal, & T. Trabasso (eds.), Psychological and Biological Approaches to Emotions. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum Associates. Lásd 247-282. oldal. 2. Berkowitz, L. 1969. The frustration-aggression hypothesis revisited. In L. Berkowitz (ed.), Roots of Aggression. New York: Atherton Press. Lásd 1-28. oldal. 3. Lányom, Eve megkérdezte őszentségétől, a dalai lámától, hogy miért leszünk mérgesek a szeretteinkre, és a dalai láma ezt a magyarázatot adta. 4. Az evolúciós nézőpont szempontjából érdekes megközelítést talá­ lunk itt: McGuire, M. & Troisi, A. 1990. Anger: An evolutionary view. In R. Plutchik & H. Kellerman (eds.), Emotion, Psychopathology and Psychotherapy. New York: Academic Press.

335

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

JEGYZETEK

between facial expressions of emotion in transient myocardial ischemia. Emotion, 1: 107-15. Rosenberg, E. L., Ekman, P. & Blumenthal, J. A. 1998. Facial expression and the affective component of cynical hostility. Health Psychology, 17: 376-80. 22. Barefoot, J. C, Dahlstrom, W G. & Williams, R. B. 1983. Hostility, CHD incidence, and totál mortality: A 25-year follow-up study of 255 physicians. Psychosomatic Medicine, 45: 59-63. Williams, R. B., Haney, L. T., Lee, K. L., Kong, Y, Blumenthal, J. & Whalen, R. 1980. Type A behavior, hostility, and coronary atherosclerosis. Psychosomatic Medicine, 42: 539-49. Ironson, B., Taylor, C.B., Boltwood, M., Bartzokis, T., Dennis, G, Chesney, M., Spitzer, S. & Segall, G. M. 1992. Effects of anger on left ventricular ejection fraction in coronary artery disease. American Jour­ nal of Cardiology, 70: 281-85. Mittleman, M. A., Maclure, M., Sherwood, J. B., Mulry, R. P., Tofler, G. H., Jacobs, S. C., Friedman, R., Bensőn, H. & Muller, J. E. 1995. Triggering of acute myocardial onset by episodes: Determinants of myocardial infarction onset study investigators. Circulation, 92: 1720-25. Rosenberg, Linkages. 23. Ekman, P. 1979. About brows: Emotional and conversational signals. In M. von Cranach, K. Foppa, W Lepenies, & D. Ploog (eds.), Humán Ethology. New York: Cambridge University Press. Lásd 169-248. oldal. 24. Lásd Helena Cronin kiváló könyvét: The Ant and the Peacock: Altruism and Sexual Selection from Darwin to Today. 1991. New York: Cambridge University Press. 25. A kanadai büntetés-végrehajtási szolgálat jelentése, idézte: Gayla Swihart, John Yuille, & Stephen Porter The Role of State-Dependent Memory in „Red-Outs. ” 26. Laura Helmuth jelentése a University of New Hampshire szociológusa, Murray Straus felfedezéséről: Helmuth, L. 2000. Has America’s tide of violence receded fór good? Science, 289: 585. 27. Davidson, R. J., Putnam, K. M. & Larson, C. L. 2000. Dysfunction in the neural circuitry of emotion regulation - a possible prelude to violence. Science, 289: 591-94. 28. Raine, A. 1970. Antisocial behavior in psychophysiology: A biosocial perceptual and a prefrontal dysfunction hypothesis. In D. M. Stoff, J. Breiling, &c J. D. Maser (eds.), The Handbook of Antisocial Behavior. New York: John Wiley & Sons. Lásd 289-303. oldal. 29. Lásd Michael Rutter beszámolóját más kutatók felfedezéseiről a kama­ szokra korlátozott és a kamaszkorban fellépő bűnözésről: Genetics of Criminal and Antisocial Behavior. 1996. New York: John Wiley & Sons.

30. American Psychiatric Association. 1994. Intermittent explosive disorder. In Diagnostic and Statistical Manual ofMentái Disorders: DSM-IV Washington, D.C.: American Psychiatric Association. Lásd 627-630. oldal. 31. Az említett témák nagy részét a Science magazin 2000. július 28-i különszáma tárgyalja [289 (28): 569-94]. Az antiszociális viselkedés kü­ lönböző megközelítéseinek kiváló összefoglalásáért lásd: Stoff, D. M., Breiling, J. & Maser, J. D. 1997. The Handbook of Antisocial Behavior. New York: John Wiley & Sons. 32. Lásd Peter Goldie érdekes dolgozatát: Compassion: A natural morál emotion. Előkészületben. In Deutsche Zeitschrift fü r Philosophie

337

7. Félelem és meglepődés

1. Ekman, P., Friesen, W V & Simons, R. C. 1985. Is the startle reaction an emotion? Journal of Personality and Social Psychology, 49(5): 1416-26. 2. Levenson, R. W, Ekman, P., Heider, K. & Friesen, WV 1992. Emotion and autonomic nervous system activity in the Minangkabau of West Sumatra. Journal o f Personality andSocial Psychology, 62: 972-88. Levenson, R. W, Carstensen, L. L., Friesen, W V & Ekman, P. 1991. Emotion, physiology, and expression in old age. Psychology and Aging, 6: 28-35. Levenson, R. W, Ekman, P. & Friesen, W V 1990. Voluntary facial action generates emotionspecific autonomic nervous system activity. Psychophysiology, 27: 363-84. Ekman, P., Levenson, R. W & Friesen, W V 1983. Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science, 221: 1208-10. 3. Ezt vetítené előre Leonard Berkowitz pszichológus elmélete, amiben fenntartja, hogy az ellenszenves események dühöt vagy félelmet vál­ tanak ki, a helyzeti befolyásoltságtól, a korábban tanult dolgoktól és az örökölt hajlamoktól függően. Berkowitz, L. 1999. Disgust: The body and sóul emotion. In T. Dalglish & M. J. Power (eds.), Handbook of Cognition and Emotion. Chichester, U. K.: John Wiley & Sons. Lásd 429-446. oldal. 4. Itt Rhudy és Meagher tanulmányára támaszkodom a félelemről és az aggodalomról, bár a saját terminológiámmal magyarázom el a felfede­ zéseiket és mások felfedezéseit, amikről itt beszámolnak. Rhudy, J. L. & Meagher, M. W 2000. Fear and anxiety: Divergent effects on humán pain thresholds. Pain, 84: 65-75.

338

339

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

JEGYZETEK

5. Ibid. 6. Schmidt, L. A. & Fox, N. A. 1999- Conceptual, biological and behavioral distinctions among different categories of shy children. In L. A. Schmidt & J. Sculkin (eds.), Extrémé Fear, Shyness, and Social Phobia: Origins, Biological Mechanisms, and Clinical Outcomes. New York: Oxford University Press. Lásd 47-66. oldal. 7. Ibid. 8. Kagan, J. 1999. The concept of behavioral inhibition. In ibid. Lásd 3-13. oldal. 9. Crozier, W R. 1999. Individual differences in childhood shyness: Distinguishing fearful and self-conscious shyness. Schmidt & Fox, Conceptual, biological and behavioral distinctions. Lásd 14-29. és 47-66. oldal. 10. Itt Ohman könyvének egy nagyon érdekes fejezetére támaszkodom. Ohman, A. 2000. Fear and anxiety: Evolutionary, cognitive, and clinical perspectives. In M. Lewis & J. Haviland-Jones (eds.), The Handbook of Emotions. 2. kiadás. New York: The Guilford Press. Lásd 573-593. oldal. 11. Lásd Beszédes hazugságok.

10. Nussbaum, M. C. 2000. “ecret sewers of vice: Disgust, bodies and the law. In S. Bandes (ed.), The Passions of Law. New York: New York University Press. Lásd 19-62. oldal. 11. Ibid. Lásd 44. oldal. 12. Ibid. Lásd 47. oldal. 13. Ibid. 14. Levenson, R. W 6-CReuf, A. M. 1997. Physiological aspects of emotion­ al knowledge and rapport. In W J. Icles (ed.), Empathic Accuracy. New York: The Guilford Press. Lásd 44-47. oldal. 15. Ekman, P. & Friesen, W V 1975. Unmasking the Face. Lásd 67. oldal. 16. Miller, The Anatomy of Disgust. Lásd 207. oldal. 17. Ibid. Lásd 221. oldal. 18. Phillips, M. L., Senior, C., Fahy, T. & Dávid, A. S. 1998. Disgust-the for­ gottén emotion of psychiatry. British Journal of Psychology, 172: 373-75.

8. Undor és megvetés

1. Ekman, P. & Friesen, W V 1975. Unmasking the Face: A Guide to Recognizing Emotions from Facial Clues. Upper Saddle River, N. J.: Prentice Hall. Lásd 66-67. oldal. 2. Idézte: Miller, W I. 1997. The Anatomy of Disgust. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Lásd 97. oldal. 3. Ibid. Lásd 22. oldal. 4. Ibid. Lásd 118. oldal. 5. Rozin, P., Haidt, J. & McCauley, C. R. 1999. Disgust: The body and sóul emotion. In T. Dalglish & M.J. Power (eds.), Handbook of Cognition and Emotion. Chichester, U. K.: John Wiley & Sons. Lásd 435. oldal. 6. A százalékok összeadva nem tesznek ki 100 százalékot, mert a vála­ szok egy része osztályozatlan. 7. Gottman, J. M. & Levenson, R. W 1999. How stable is marital interaction over time? Family Processes, 38: 159-65. Gottman, J., Woodin, E. 8a Levenson, R. 2001. Facial expressions during marital conflict .Journal of Family Communication, 1: 37-57. 8. Miller, The Anatomy of Disgust. Lásd 133-134. oldal. 9. Ibid. Lásd 137-138. oldal.

9. Kellemes érzelmek

1. Buell, H. (ed.). 1999. Moments. New York: Black Dog and Leventhal. Lásd 108. oldal. 2. Például lásd: Synder, C. R. & Lopez, S. J. (eds.). 2002. The Handbook of Positive Psychology. New York: Oxford University Press. Ennek a mun­ kának a kritikája: R. Lazarus. Előkészületben. Does the positivity movement have legs? Psychological Inquiry. 3. Fredrickson, B. L. & Branigan, C. 2001. Positive emotions. In T. J. Mayne & G. A. Bonanno (eds.), Emotions: Current Issues and Future Directions. New York: The Guilfcrd Press. Lásd 123-151. oldal. 4. A humorról bővebben lásd: Ruch. W & Ekman, P. 2001. The expressive pattern of laughter. In A.W Kaszniak (ed.), Emotion, Qualia, and Consciousness. Tokyo: Word Scientific Publisher. Lásd: 426-443. oldal. Valamint lásd: Bachorowski, J. & Owren, M.J. 2001. Nőt all laughs are alike: Voiced bút nőt voiced laughter readily elicits positive affect. Psychological Science, 12: 252-57. 5. Ekman, P. 1992. An argument fór basic emotions. Cognition and Emotion, 6: 169-200. 6. Keltner, D. & Haidt, J. Forthcoming. Approaching awe, a morál, aesthetic, and spiritual emotion. Cognition and Emotion. 7. Köszönet Paul Kaufmannak, aki észrevette, hogy kifelejtettem ezt az érzelmet.

340

JEGYZETEK PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

8. Egy másik olasz érzelemkutató szakembert is megkérdeztem a kérdés­ ben, Pio Ricci Bittit, aki megerősítette, hogy valószínűleg a fiero a leg­ jobb szó arra, amiről beszélek, bár ő egy másik lehetőségként az appagato szót említette. Azért maradtam a fierónál, mert mintha jobban ille­ ne a hangzása az érzelemhez. De nem is a szó számít, hanem az öröm egy másik fajtájának a meghatározása. 9. Lewis, M. 2000. Self-conscious emotions. In M. Lewis & J. HavilandJones (eds.), The Handbook of Emotions. 2. kiadás. New York: The Guilford Press. 10. Rostén, L. 1968. The Joys of Yiddish. New York: Pocket Books. Lásd 257. oldal. 11. Ibid. 12. Haidt, J. 2000. The positive emotion of elevation. Prevention and Treatment, 3. 13. Lazarus, R. & Lazarus, B. N. 2001. The emotion of gratitude. A dolgoza­ tot az American Psychological Association (Amerikai Pszichológiai Tár­ saság) értekezletén hozta nyilvánosságra, San Francisco, Kalifornia. 14. Smith, R. H., Turner, T. J., Garonzik, R., Leach, C. W, Vuch-Druskat, V & Weston, C. M. 1996. Envy and Schadenfreude. Personality and Social Psychology Bulletin, 22: 158-68, Brigham, N. L., Kelso, K. A., Jackson, M. A. & Smith, R. H. 1997. The roles of invidious comparison and deservingness in sympathy and Schadenfreude. Basic and Applied Social Psychology, 19: 363-80. 15. Köszönet Jenny Beernek, hogy felhívta erre a figyelmem. 16.A szeretet nagyon érdekes megközelítéséhez lásd: Solomon, R. C. 1988. About Lőve. New York: Simon & Schuster. A szerelem kutatásá­ nak nemrég megjelent kritikájához, ami érzelemként kezeli, lásd: Hatfield, E. & Rapson, R.J. 2000. Lőve and attachment processes. In Lewis and Haviland-Jones, The Handbook of Emotions. 17. Lásd a következő cikkeket: Diener, E. 2000. Subjective well-being: The Science of happiness and a proposal fór a national index. American Psychologist, 55: 34-43; Myer, D. G. 2000. The funds, friends, and faith of happy people. American Psychologist, 55: 56-67. 18. Ennek a kritikája és kapcsolódó kutatások: Averill, J. R. & More, T. A. 2000. Happiness. In Lewis és Haviland-Jones, The Handbook of Emotions. Lásd 663-676. oldal. 19. Ibid. 20. Peterson, C. 2000. The future of optimism. American Psychologist, 55: 44-55.

341

21. Újabb kritika és felfedezések, lásd: Danner, D. D., Snowdon, D. A. & Friesen, W V 2001. Positive emotions in early life and longevity: Findings from the nun study. Journal of Personality and Social Psychology, 80: 804-13. 22. Peterson, The future of optimism. 23- Ibid. Lásd 49. oldal. 24. Ekman, P. 1992. An argument fór basic emotions. Cognition and Emotion, 6: 169-200. 25. Frank, M. G., Ekman, P. & Friesen, WV 1993. Behavioral markers and recognizability of the smile of enjoyment. Journal of Personality and Social Psychology, 64: 83-93. Frank, M. G. & Ekman, P. 1993- Nőt all smiles are created equal: The differentiation between enjoyment and non-enjoyment smiles. Humor, 6: 9-26. 26. Duchenne de Boulogne, G. B. 1990. The Mechanism of Humán Facial Expression. Angolra fordította és szerkesztette A. Cuthbertson. New York: Cambridge University Press. (Kiadás eredeti dátuma: 1862) 27. Ibid. Lásd 72. oldal. 28. Ekman, P., Roper, G. & Hager, J.C. 1980. Deliberate facial movement. Child Development, 51: 886-91. 29. Darwin, C. 1998. The Expression of the Emotions in Mán and Animals. 3. kiadás. New York: Oxford University Press. Magyarul: Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál. 30. Ekman, P. & Friesen, W V 1982. Felt, false and miserable smiles. Jour­ nal ofNonverbal Behavior, 6(4): 238-52. 31. Fox, N. A. & Davidson, R.J. 1987. Electroencephalogram asymmetry in response to the approach of a stranger and maternal separation in 10month old children. Developmental Psychology, 23: 233-40. 32.John Gottman, University of Washington, Seattle. 2000. Személyes kommunikáció. 33. Keltner, D. & Bonanno, G. A. 1997. A study of laughter and dissociation: Distinct correlates of laughter and smiling during bereavement. Journal of Personality and Social Psychology, 4: 687-702. 34. Harker, L. & Keltner, D. 2001. Expressions of positive emotion in women’s college yearbook pictures and their relationship to personal­ ity and life outcome across adulthood. Journal of Personality and Social Psychology, 80:112-24. 35. Konow, James D. & Earley, Joseph E., as reported in The New York Ti­ mes, May 19, 2001,17. oldal. 36. Ekman, P., Davidson, R. J. & Friesen, W V 1990. Emotional expression

342

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

and brain physiology II: The Duchenne smile. Journal of Personality and Social Psychology, 58: 342-53. 37. Ekman, P. 1985. Teliing Lies: Clues to Deceit in the Marketplace, Marriage, and Politics. New York: W W Norton. Lásd 153. oldal.

JEGYZETEK

2.

10. Érzelmek és hazugságok

1. Ekman, P. és Friesen, W F Nonverbal Leakage and Clues to Deception. Psychiatry, 1969, 32, 88-105. 2. Haggard, Ernest A. és Isaacs, Kenneth S. 1996. Micro-momentary Facial Expressions as Indicators of Ego Mechanisms in Psychotherapy. In Louis A. Gottschalk & Arthur H. Auerbach (eds.), Methods of Research in Psychotherapy. New York: Appleton-Century-Crofts. 3. Hálás köszönet dr. Mardi J. Horowitznak, aki lehetőséget nyújtott rá, hogy megvizsgáljam a beszélgetéseit a betegekkel, akik elfojtottak bi­ zonyos érzelmeket. 4. Dean, John. 1976. Blind Ambition. New York: Simon & Schuster. 5. Ekman, P. 1985. Teliing Lies: Clues to Deceit in the Marketplace, Marriage, and Politics. New York: W W Norton. Harmadik kiadás W W Norton, 2002. Magyarul: Beszédes hazugságok 6. Porter, S., Yuille, J.C., és Birt, A. 2001. The Discrimination of Deceptive, Mistaken, and Truthful Witness Testimony. In R. Roesch, R. R. Corrado és RR. Dempster (eds.), Psychology in the Courts: Lntemational Advances in Knowledge. New 'York: Routledge. 7. Duchenne de Boulogne, G. B. 1990. The Mechanism of Humán Facial Expression. Angolra fordította és szerkesztette A. Cuthbertson. New York: Cambridge University Press. (Kiadás eredeti dátuma: 1862) 8. Mark Frank, PhD-docens, Kommunikáció Tanszék, State University of New York, Buffalo. 9. Gladwell, Malcolm, 2005. Blink: The Power of Thinking Without Thinking. New York: Little, Brown. Magyarul: Ösztönösen. HVG Könyvek. 10. Kassin, S. M. & Fong, C. T. 1999. I’m innocent!: Effects of training on Judgements of Truth and Deception in the Interrogation Room. Law & Humán Behaviour, 23: 499-516.

Befejezés: Érzelmeinkkel együtt élni

1. Egyéb munkák az általam érzelmi profilnak nevezett jelezésről, lásd: Hemenover, S. H. Előkészületben. Individual differences in mood

3.

4.

5.

343

course and mood change: Studies in affective chronometry. Journal of Personality and Social Psychology, és Davidson, R. J. 1998. Affective style and affective disorders. Cognition and Emotion, 12: 307-30. A szégyenről bővebben, lásd: Scheff, T. 2000. Shame and the social bond. Sociological Theory, 18: 84-98; valamint: Smith, R. 2002. The role of public exposure in morál and nonmoral shame and guilt. Jour­ nal of Personality and Social Psychology, 83(1): 138-59. A zavarról bő­ vebben, lásd: Rowland, S. & Miller, I. 1992. The natúré and severity of self-reported embarrassing circumstances. Personality and Social Psychology Bulletin, 18{2): 190-98. Keltner, D. 1995. Signs of appeasement: Evidence fór the distinct displays of embarrassment, amusement, and shame. Journal of Perso­ nality and Social Psychology, 68: 441-54. A fenti felfedezések megkér­ dőjelezéséről írt fejezetemet lásd: Ekman, P. 1997. Conclusion: What we have learned by measuring facial behavior. In P. Ekman & E. L. Rosenberg (eds.), What the Face Reveals. New York: Oxford University Press. Lásd 469-495. oldal. Az irigységről bővebb információért lásd: Salovey, P. (ed.). 1991. The Psychology ofJealousy and Envy. New York: The Guilford Press. Vala­ mint a bámulatos könyv 10. fejezete itt: Ben Ze’ev, A. 2000. The Subtlety of Emotions. Cambridge, Mass.: MIT Press. Davidson, R. J., Scherer, K. R. & Goldsmith, H. H. 2003. Handbook of Affective Sciences. New York: Oxford University Press.

Utószó

1. Goleman, D. 2003. Destructive Emotions: How Can We Overcome Them? New York: Bantham Books. 2. Eddig gyakorlatilag még semmilyen kutatást nem végeztek ezen a terü­ leten. Az itt elmondottakat olyan emberekkel való beszélgetésre alapo­ zom, személyes tapasztalatom alapján, akik rendelkeznek késztetés­ tudatossággal. Jelezték, hogy nem képesek mindig a késztetés­ tudatosságra. 3. Richard J. Davidsonnal beszéltem, a University of Wisconsin profeszszorával, és őszentségével a dalai lámával. 4. Bennett-Goleman, T & a dalai láma. 2002. Emotional Alchemy: How the Mind Can Heal the Heart. New York: Three Rivers Press. Wallace, A. & Quirolo, L. (eds.). 2001. Buddhism with an Attitűdé. Ithaca, N. Y.: Snow Lion Publications. Kabat-Zinn, J. 1995. Wherever You Go There

344

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

You Are: Mindfulness Meditation in Everyday Life. New 'York: Hyperion. 5. Ekman, P. 1985. Teliing Lies: Clues to Deceit in the Marketplace, Marriage, and Politics. New York: W W Norton. Harmadik kiadás W W Norton, 2002. Magyarul: Beszédes hazugságok. 6. Ekman, P. Előkészületben. Reading Faces. Princeton, N. J.: Educational Testing Service.

Az illusztrációk készítői

Melléklet: Arcolvasási teszt

1. Bugental, D. B., Shennum, W, Frank, M. & Ekman, P. 2000. ‘True Lies’: Children’s abuse history and power attributions as influences on deception detection. In V Manusov & J. H. Harvey (eds.), Attribution, Communication Behavior, and Close Relationships. Cambridge: Cambridge University Press. Lásd 248-265. oldal. 2. Ekman, P., O’Sullivan, M. & Frank, M. 1999. A few can catch a liar. Psychological Science, 10: 263-66. Ekman, P. & O’Sullivan, M. 1991. Who can catch a liar? American Psychologist, 46: 913-20.

39. oldal: The Face of Mán: Expressions of Universal Emotions in a New Guinea Viliágé. (Az ember arca: Az egyetemes érzelmek kifejezései egy pápua faluban) Copyright © 1980 Paul Ekman. 124. oldal: Bettye Shirley a sajtókonferencián. Copyright © 1974 Associa­ ted Press. Az AP/Wide World Photos engedélyével. 131. oldal: Menekülttábor a boszniai Tuzlában. Copyright © 1995 Luc Delahaye/Magnum Photos. Felhasználásengedéllyel. 142. oldal: The Face of Mán: Expressions of Universal Emotions in a New Guinea Viliágé. (Az ember arca: Az egyetemes érzelmek kifejezései egy pápua faluban) Copyright © 1980 Paul Ekman. 156. oldal: Kanadai tüntetők erőszakossá válnak. Copyright © Corbis/ Bettman. Felhasználásengedéllyel. 162. oldal: Maxine Kennyt visszafogják a bírósági tárgyalóteremben. Copy­ right © 1998 Jay Racz/The Press-Enterprise. Felhasználásengedéllyel. 186. oldal: The Face ofMan: Expressions of Universal Emotions in a New Guinea Viliágé. (Az ember arca: Az egyetemes érzelmek kifejezései egy pápua faluban) Copyright © 1980 Paul Ekman. 199. oldal: A bukás. Copyright © 1979 Louis Uolte/New YorkPost. Felhasz­ nálásengedéllyel. 205. oldal: Buszbaleset a kelet-jávai Surabayában. Copyright © 1996 Jawa Pos Daily. Felhasználásengedéllyel. 214. oldal: Baleset a görkorcsolyaversenyen. Copyright © 1973 Gene Kappock/New York Daily News. Felhasználásengedéllyel. 215. oldal: Jack Ruby lelövi Kennedy gyilkosát, Lee Harvey Oswaldot. Copyright © 1963 Róbert H. Jackson/Dallas Times-Herald. Felhasz­ nálásengedéllyel . 226. oldal: The Face of Mán: Expressions of Universal Emotions in a New Guinea Viliágé. (Az ember arca: Az egyetemes érzelmek kifejezései egy pápua faluban) Copyright © 1980 Paul Ekman.

PAUL EKMAN: LELEPLEZETT ÉRZELMEK

247. oldal: A Stirm család egyesülése. Copyright © 1973 Slava Veder/As­ sociated Press. Felhasználás az AP/Wide World Photos engedélyével. 253. oldal: Jennifer Capriati megmutatja a fieróí. Copyright © 2001 Clive Brunskill/Allsport. Felhasználás a Getty Images engedélyével. 263. oldal: (Duchenne) 268. oldal: The Face ofMan: Expressions ofUniversal Emotions in a New Guinea Viliágé. (Az ember arca: Az egyetemes érzelmek kifejezései egy pápua faluban) Copyright © 1980 Paul Ekman. 269. oldal: Ronald Reagan az NAACP-konferencián. Copyright © 1981 Asso­ ciated Press. Felhasználás az AP/Wide World Photos engedélyével. 270. oldal: Richard Nixon elbúcsúzik. Copyright © 1974 Associated Press. Felhasználás az AP/Wide World Photos engedélyével. Az összes többi kép: Copyright © 2003 Paul Ekman.

A szerzőről

Paul Ekman (PhD) pszichológiaprofesszor a San Franciscó-i University Of California Medical School pszichiátria tanszékén. Számos elismerést kapott, többek között az Amerikai Pszichológiai Társaság tekintélyes Kiemelkedő Tudományos Hozzájárulásért járó díját 1991-ben, valamint a University of Chicago tiszteletbeli emberbarát doktorává nevezték ki 1994-ben. A hu­ szadik század legbefolyásosabb pszichológusairól nemrég készült felmé­ résben Ekman az első száz között szerepelt. Ekman érdeklődése a nonverbális magatartásra és kommunikációra irányul, konkrétabban az érzelmek kifejezéseire és fiziológiájára, valamint az interperszonális megtévesztésre. Az 1970-es években Ekman és Wally Friesen pszichológus kifejlesztették az arckifejezések mérőeszközét, az Arcmozgás Kódoló Rendszert (Facial Action Coding System, FACS), amit jelenleg is több száz tudós használ világszerte. Tizenhárom másik könyv, közöttük a Beszédes hazugságok szerzője, valamint gyakran segíti érzelmikifejezés-tanácsadóként az amerikai kormányhivatalokat, például az FBI-t és a CIA-t, valamint ügyvédeknek, bíróknak, a rendőrségnek és cégeknek is végez szakértői munkát, a Pixar és az Industrial Light and Magic animá­ ciós stúdiókat is beleértve. A kaliforniai Oaklandben él.

Örömet lelni és értéket teremteni

Egyenesen előre

T he K ie f e r G r o u p

www.hazudjnekem.hu

PAUL EKMAN

Beszédes hazugságok A törvényszegéstől az ígéretek megszegéséig: hogyan hazudunk, és hogyan bukhatunk le? Izgalmas fejezettel, az érzelmek és a nonverbális kommunikáció terén végzett kutatásainak legfrissebb eredményeivel bővült Paul Ekman világ­ szerte nagy sikerű könyve, a Beszédes hazugságok. A szakembereknek és laikusoknak egyaránt lebilincselő élményt és hasznos tudást kínáló könyv­ ből az olvasó megismerheti, hogy a testbeszéd, a hang és az arckifejezések hogyan árulkodnak a hazugságról, ugyanakkor miért képesek mégis megtéveszteni még a profi hazugságvadászokat - akár bírákat, rendőröket, különleges ügynököket vagy a titkosszolgálat munkatársait - is. A most megjelent, javított kiadás az elméleti ismereteken és az érdek­ feszítő történelmi és irodalmi példákon túl, a gyakorlatban is jól haszno­ sítható segítséget nyújt a hazugságok felismeréséhez és leleplezéséhez. A szerző ezekből a gyakorlati elemekből építette fel két önképző prog­ ramcsomagját, amelyek egy-egy órás egyéni tréning formájában arra is lehetőséget adnak, hogy ki-ki begyakorolja a szinte észrevehetetlenül árul­ kodó mikro-arckifejezések, illetve az olyan, veszélyes jelek felismerését, amelyek erőszakos cselekedetek elkövetésének szándékára utalnak.

„[A könyv] gazdag és praktikus összefoglaló a hazugságról, a megtévesztés lelep­ lezésérőly emellett kitér etikai kérdések beható elemzésére is.” —Jerome D. Frank, Johns Hopkins School o f Medicine

Paul Ekman neves kutató, a Paul Ekman Group igazgatója. A dalai lámával közösen írt kötetén kívül tizenkét további könyv, köztük a szakmai körök­ ben is nagy elismeréssel fogadott Feltárt érzelmek szerzője. Az ő kutatására épül a Hazudj, ha tudsz sorozat. Ekman a University o f California profeszszor emeritusa, aki a San Francisco-öböl régiójában él.