Az Anjou-kor 9633753198 [PDF]

Zitiervorschau

Az Anjou-kor Nemere István Anno (ápr 2004) Címke: történelem történelemttt A kétkötetes „Szentek és kalandorok” – amely az Árpád-házi királyok és királynők, fattyú gyermekeik és a királyi szeretők, valamint persze a sokat hányatott ország történetéről szólt – sikere után a szerző és a kiadó úgy döntöttek: folytatják. Hiszen a következő évszázadokban is ezer és ezer olyan esemény történt, amit az iskolákban nem tanítanak, amelyek színes, élvezhető képet adnak a régi történésekről. Nem évszámokat és szoborszerűen merev „történelmi alakokat” ismerhet meg az olvasó a könyvek lapjairól, hanem hús-vér nőket és férfiakat, akik a maguk idejében is sokszor úgy gondolkoztak és cselekedtek, mint a maiak. Sokszor lerázták volna a korszak bilincseit, közben mégis folyton annak korlátai között vergődtek. A sorozat hősei nem kitalált figurák, a szerző régi krónikák és más források alapján elsősorban azok élettörténetét rajzolja meg, akik egykor irányították Nagymagyarországot, akik szerettek és gyűlöltek, éltek és haltak, törekedtek valami jóra, olykor rosszra. Akik emberek voltak.

Nemere István

Az Anjou-kor A 14. század eseményei MAGYARORSZÁG TÖRTÉNELME

Az előzmények A Szentek és kalandorok két kötetében feldolgoztuk az Árpádháziak háromszáz éves történelmét. Az 1300-as évek küszöbén ért hát véget az ősi magyar királyi család története, minek akkor magva szakadt. Most össze kell kapcsolnunk az eddigi eseményeket a 14. század kezdetével. Az Árpád-háziak utolsó – de a korabeliek közül sokak által el nem ismert sarja – az a bizonyos velencei András volt, akinek már az apja is nagyon fiatalon került el ebből az országból, ő meg jószerével soha nem is járt itt. III. András néven rendkívül gyorsan lopták ki őt Bécsből, ahol az osztrák császár sajátos és meglehetősen erőszakos „vendégszeretetét” élvezte. A magyar uraknak csak egy része ismerte el őt Árpád kései leszármazottjának, „túl sok benne az itáliai vér”, mondogatták. Akik meg elismerték és behódoltak előtte, azok is inkább fiatalságára és tapasztalatlanságára számítottak, hiszen így a kezükben tarthatják, irányíthatják majd – vélték-remélték. III. András tizenegy évig ült a magyar trónon. Ezek az évek a túlélő kortársak emlékezetében a lázadás évei voltak. Szinte alig volt olyan nyár, amikor valahol a nagy országban ne keltek volna fel a parasztok, ne zördült volna össze a királyi hatalom valamelyik helyi kiskirállyal. Ezek a belháborúk nem kevés halottal és pusztítással is jártak. Andrásnak az élet más területein sem volt sok szerencséje. Lengyel felesége – miután szült neki egy lányt, Erzsébetet – hamarosan meghalt. Az alig harminc éves özvegy aztán elvette Habsburg Albert Ágnes nevű lányát. Mivel ő sem szült fiút, így hát magva szakadt az Árpádoknak. Még élt és uralkodott III. András, amikor az európai „királyi piacon” megindult az alkudozás trónjára. A Habsburgok éppen az Ágnessel kötött házassága révén szerették volna maguknak megszerezni a budai trónust. Mivel a Nápolyban élő francia eredetű uralkodócsalád, az Anjou-k egyszer már belekóstoltak Magyarországba, hát megjött az étvágyuk és egészen komolyan tervezgették, hogy hamarosan bevonulnak ebbe az országba. Márpedig igencsak komolyak lehettek a szándékaik, ha – régi itáliai krónikások tanúbizonysága szerint! – bankkölcsönöket vettek fel a

magyarországi győzelmes hadjáratokra és a majdani diadalmas bevonulásra. Ha pedig így volt, ez azt jelenti: a nagyon is hidegen mérlegelő nápolyi és római bankárok is sok esélyt adtak Anjou Caroberto-nak (Károly Róbertnek) a magyar sikerre. Mint már tudjuk, valóban így is történt – de addig még sok víz lefolyt a Dunán… 1300-ban már szerte Európából gyülekeztek a pénzért mindenre kapható zsoldosok… Nápolyban. Tudták – amit a verebek is csiripeltek – hogy már nem kell sokáig várni és az Anjou-k megindulnak a magyar trónért. És lám, elég sok pénzt fektettek be már csak abba is, hogy a túl korán jelentkezett zsoldosokat el ne küldjék, maguk mellett tartsák, felkészítsék a nagy kalandra. Amiről akkor azért még nem lehetett tudni, hogy mikor következik be? De hogy lesz ilyen, abban Caroberto-Károly Róbert, akkor még gyermekkorú, és főleg gyámjainak népes tábora egy pillanatig sem kételkedett. Az Anjouk azért gondoltak a „helyi érzéstelenítésre” is. Vagyis előkészítették maguknak a terepet Magyarországon is. Ügynökeik szinte nyíltan, szándékaikat nem is nagyon titkolva utazgattak szerte az országban és keresték a magyar urak támogatását. Nagyobb összegeket és különféle majdani előjogokat helyeztek kilátásba azoknak, akik legalább nem akadályozzák meg Károly Róbert hatalomátvételét, illetve aktívan kiállnak az ő trónra emelése mellett. Persze aki ezt ígérte, annak az olaszok is többet ígértek. Az 1300-as évek elején ugyan még csak ígérgetés szintjén zajlottak a dolgok, de azért már nagyjából tudni lehetett, hány főúr szavazna Károly Róbertre, ha most halna meg András és új királyt kellene választani. Az ősi magyar jog szerint a királyt az urak választják. Hasonlóan a lengyel nemesi hagyományokhoz, ahol a nemesség a saját köréből választott királyt – ha tehette, és tegyük hozzá: ritkán tehette – a jog elméletileg nálunk is ugyanazt mondta ki. Más kérdés, hogy igazi magyar király megválasztására szerfölött ritkán került sor, és nehogy valaki az olvasók között afféle demokratikus választást képzeljen el! Itt is az a jelölt kaphatta meg a koronát, akinek nagyobb és erősebb pártja volt. Néha egyszerre többen is azt hihették, hogy máris megválasztották őket – mert hiszen az urak már akkor is széthúztak, hisz magyarok voltak.

Bizonyos itáliai szokások erősen eluralkodtak akkortájt. A Velencéből érkezett királyt elkísérte olasz anyja is, aki erősen szerette volna kézben tartani a dolgokat. Ezért méreggel számolt le ellenfeleivel, mígnem aztán egy napon őt is megkínálták valami olyan étellel, amit áldozatai is elfogyasztottak korábban. Így aztán a király anyja egy szép napon kilehelte a lelkét, amitől ismét csak felforrósodott a levegő az országban. Hamarosan András is meghalt. 1301 januárját írták éppen, amikor eljött számára a vég. Sokan állították akkortájt, hogy őt is méreggel tették el láb alól. Persze lehet, hogy valamilyen betegség végzett vele. Akkoriban gyakorlatilag nem létezett megbízható orvostudomány, sem igazi gyógyítás. Az egészségügyi ellátás olyan gyér volt, hogy aki valami komolyabb nyavalyát kapott, az szinte teljes bizonyossággal el is távozott e földi siralomvölgyből. András magyar király hát eltávozott, pedig még nagyon fiatal volt. Háromszáz év után véget ért az Árpádok uralma a Kárpátmedencében. Ami ezután jött, az hét évig tartó káoszt jelentett.

1. Jönnek az olaszok! (Az Anjouk kitartó nyomulása) Mielőtt közelebbről megismerkednénk a későbbi győztessel, előbb lássuk a többi „versenyzőt”. Mert azt talán mondani sem kell, hogy önjelölt trónkövetelőkben akkor sem volt hiány. A krónikás ugyan azt írta, hogy – idézem: – „Az Árpád ház férfisarjainak kihalása után visszaszállott a szabad királyválasztás joga a nemzetre és erről egykönnyen nem is akart lemondani. Azon függetlenség, amelyért nagy királyai alatt négyszáz éven át oly nagy kitartással küzdött, annyira egybe forrott ezen jogával, hogy sem fenyegetések, sem a polgárháborútól való igaz félelem nem tántoríthatták meg ezen hitében”. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a „nemzet” szó az egész közösséget, az egész magyarságot jelentette, hadd szúrjam közbe kissé kiábrándítóan: a nemzet akkori felfogásban természetesen (!) csak a nemességet jelentette, nem többet. Hiszen a nem-nemeseket nem is tartották magyarnak, nem voltak részei a „népnek”, sőt voltaképpen nem tartották őket embernek sem… A hatszáz évvel későbbi költő által olyannyira rossz fényben feltüntetett Csák Máté kiskirály és társai nem Caroberto mellett álltak. Ők egy olyan király-jelöltet kerestek, akiben volt magyar vér – ha nem is sok. Meg is találták ezt a csehországi Vencel személyében, „az kinek édes anyja IV. Bélának leánya volt” (de ez hamis állításnak bizonyult). A kicsi fiát pedig már gyermekként eljegyezték a szintén gyermek Erzsébettel, András lengyel feleségétől született lányával. Vencel akkoriban már nemcsak cseh, hanem lengyel király is volt és úgy döntött, egy (kis) ideig még kéreti magát a magyar uraktól. Hadd higgyék, hogy ő nem is akar magyar király lenni, ugyan, dehogy! Csak ha nagyon akarják, ha úgy erőltetik, hát talán enged a kérésüknek, de csak azért, hogy a kedvükre tegyen, éppen elég nyűg neki már az a két királyság is… Elképzelhetjük, hogy csakugyan nem volt könnyű dolga. A 14. században uralni egyetlen közép-európai országot sem volt könnyű, hát még kettőt, sőt perspektívában hármat! Az urak széthúztak, a nép elégedetlen volt, az adók nem folytak be rendesen, minden évben fellázadt valaki, ráadásul mindenféle külföldi alakok folyton a

trónokra törtek, pártütők nyüzsögtek, összeesküvők ténykedtek, a méregkeverők sem pihentek… Az ember ilyen körülmények között – így utólag, persze – azon csodálkozik, hogy egyáltalán akadt, aki elvállalta ezt az „állást”. Mi több, akadtak olyanok is, akik fél életüket azzal töltötték, hogy végre valahol trónra kerüljenek és nyakukba vegyék egy-egy ilyen bonyolult államszervezet működésének összes gondját! Igaz, az egyik neves krónikás szerint Csák Máté Károly Róbert mellett állt, a másik szerint meg a cseh Vencel trónra ültetését szorgalmazta… És nem ő volt az egyetlen, akiről így utólag azért nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, ki mellett állt. Én még azt is feltételezem, hogy nevezett kiskirály hol itt, hol ott bukkant fel, mindkét oldalról kasszírozott és arra várt, melyik jelöltnek lesz nagyobb esélye, melyik jut közelebb a trónhoz és akkor majd színt vall, mellette. Nem telt bele másfél év, és Vencellel alaposan megjárták az urak. Előbb kérette magát, aztán felajánlotta kiskorú fiát, az ifjabb Vencelt (akkor használatos magyar nevén: „Venceszláv herceget”), hogy ugyan még csak 12 éves, de vihetik Budára és neveljenek belőle maguknak a magyarok olyan királyt, amilyent csak akarnak. Elbúsultak ezen az urak, kik követségben jártak Prágában. Nem erre számítottak, de a „ló híján jó a szamár is”-elvet követve elhozták magyar földre a fiút. Hamar kiderült ám, hogy a herceg ifjú korát meghazudtolva kedveli a hegyek levét – magyarul úgy vedelte a bort, mint a nagy gyakorlatra szert tett felnőttek. Ezzel aztán el is játszotta az urak maradék jóindulatát is. Vencel királynak hívei jelentették Prágába is, hogy Venceszláv herceg szinte megszakítás nélküli alkoholos befolyásoltsága igencsak elvette a magyar urak kedvét a fiától. Hogy mentse a menthetőt, gyorsan haddal jött Magyarországra, úgymond a fiáért – de azért úgy mellesleg felmarkolta a magyar koronát és a koronaékszereket is, és azokat is elvitte Prágába… A hívek eddig azt állították, hogy törvényesen megkoronázták a fiatalabb Vencelt. Most, a nagy szégyen után, nem mondtak semmit, de a jelek szerint a trón ismét szabad volt. Ezenközben persze a többi párt sem pihent. Caroberto megint nőtt két évet, már lassan tizennégy, majd tizenöt lett. Be is hozták Magyarországra és

Esztergomban megkoronázták, de mivel nem volt itthon az igazi korona, hát a vele szembenállók erre hivatkozva semmisnek tekintették „uralmát”, amely persze amúgy is jobbára csak jelképes volt. Bár meg kell hagyni, neki volt a legnagyobb és legtehetősebb tábora, hiszen az ügynökei, megbízottai elsősorban a délvidéken, a horvát és általában a délvidéki magyar urakat „vették meg” maguknak. Még Budán iszogatott az alkoholista ifjú cseh, amikor az ország urainak egyik fele mellette, a másik Károly Róbert mellett tört lándzsát. Ezt szó szerint kell értenünk, ugyanis a magyar urak e két pártja akkortájt minden nyáron megmérkőzött egymással, olykor több csatában is. Mindegyik fél szentül állította, hogy az ő királya az egyetlen, az igazi, valóságos megváltó eme anarchikus időkben! Nos, a „Messiások” száma még szaporodott is. Miután az urak felsültek Vencellel, új trónra való után néztek és úgy hitték, meg is találták Ottó személyében. A Wittelsbachok közül származó bajor hercegi sarj akkor már jól elmúlott negyven (negyvennégy volt valójában 1305-ben), tehát a kor viszonyai között elég öregembernek számított. Mivel Károly Róbert hiába tartózkodott Magyarországon, őt ezek el nem ismerték, inkább követséget menesztettek Ottóhoz. Két gyermekkirálya volt egyszerre az országnak, amikor ezek a „függetlenségre vágyó” urak – kik magukat, tréfán kívül, valóban így nevezték, ennek hitték! – a harmadikhoz fordultak. Egy biztos: ez az Ottó praktikus ember lehetett. Mert ha már elindult bajor földről Magyarhon felé, útba ejtette Prágát és elkérte Venceltől az oda rablott magyar koronát… Aki azt oda is adta neki, nem tudni, milyen árért cserébe. Nyilván nem olcsón. Igaz, Ottónak megüzenték a magyar urak, hogy ha trónra akar ülni, akkor hozza magával a koronát is, bármi áron szerezze meg azt a két Venceltől. Hát megszerezte. Mivel sejtette, hogy az osztrák császárnak enyhén szólva nem fog tetszeni az ő trónszerzési terve, hát Ausztrián keresztül inkognitóban, kereskedőnek öltözve utazott. Kísérete szintén eltagadta, mi okból vonulnak át Ausztrián. A magyar koronát egy csobolyóban, afféle kulacsban, borszállító edényben helyezte el és saját nyergére kötözve vitte. Egy este észrevették, hogy a madzag elszakadt, az edénynek nyoma sincs. A sajátos koronacsempészek

lóhalálában vágtattak visszafelé az úton, amelyen órákkal korábban jöttek – és egyszer csak megpillantották az edényt. Amit senki sem vett észre és fel, pedig úgymond sokan jártak arra… Egyesek persze hajlamosak voltak ebben is csodát látni. Mások azt állítják, ettől az eséstől ferdült el a korona tetején a kereszt. Mindenesetre Ottó elhozta a koronát, tehát teljesítette a feltételeket, akár a mesebeli legkisebb királyfi. Bár nem nézett ki királyfinak, lévén robusztus, nagybajuszos ember. Így aztán Ottónak nem vethettek szemére semmit, mert amint ideért – 1305 késő őszén – azon melegében meg is koronázták Székesfehérvárott. Ő aztán valóban büszkélkedhetett magyar rokonsággal, merthogy az ő nagyanyja IV. Béla lánya volt. És nem Vencel felmenői között kellett keresni az előkelő magyar rokonokat, amint azt akkortájt sokan (rosszul) hitték. A következő évben az olaszok javaslatára egyéves fegyverszünetet kötöttek a szembenálló felek. Ám a ravasz nápolyiak alighanem csak azért kérték ezt, hogy egyik éjszaka egy váratlan rohammal elfoglalhassák Buda várát, ami attól kezdve már a kezükben is maradt. Caroberto-Károly Róbert hívei ekkor már nemcsak Esztergomot és tömérdek délvidéki várat, lényegében egész Dalmáciát uralták, de kezükben volt Buda is. Ottó inkább a nyugati megyékben volt erős. Ottónak a jelek szerint halvány fogalma sem volt róla, mibe keveredett, amikor eljött ebbe a keleti, barbár országba. Mielőtt az olaszok elfoglalták Budát, nagy dérrel-dúrral bevonult a Duna-parti városba és a szent koronával a fején, palástban, egyik kezében jogarral, lóháton végigmasírozott az utcákon és tereken. Buda vára akkoriban már egy ideje nem látott ilyen felhajtást, nem csoda hát, hogy a jó nép odagyűlt és bámészkodott. Sőt, kiabált is szorgosan, amikor kellett – „Vivat, vivat”, éljeneztek latinul a nép egyszerű fiai – különösen akkor, amikor ezért cserébe azt Ottó-párti urak némi aprópénzt szórattak a tömegbe. Ottó így demonstrálta, hogy ő az ország ura. Később aztán olyasmi történt vele, ami teljes mértékben elvette a kedvét attól, hogy itt maradjon és uralkodjon. Az alaphelyzet tehát az volt, hogy csaknem egyidőben három megkoronázott király is volt az országban: Venceszláv, Caroberto és Ottó. Egy cseh, egy francia-olasz és egy bajor (német). A cseh, mint

láttuk, hamar kiesett a versenyből. Az olasz még csak kamasz fiú volt, de ez a kor szokásai szerint nem jelentett akadályt abban, hogy igazi király legyen belőle. A nápolyi Anjou-család diadalmenetét azonban meglehetősen zavarta ez az Ottó. Hát gondoskodtak róla, hogy elvegyék a kedvét. Ottó mindenáron magyarnak akart látszani, csakhogy elnyelje az urak tetszését (a népet senki sem kérdezte). Ezért egy ideig „Lászlónak” hívatta magát és mindenáron magyar nőt akart feleségül venni. Emberei körülnéztek hát a legfőbb urak háza táján és végül is az erdélyi vajda, Apor László csinos lányát szemelték ki neki. Ahhoz, hogy a „fiatal pár” egybekelhessen, előbb a kérőnek el kellett utaznia a leányzó lakhelyére, vagyis Erdélybe. Ottó egy idő után maga is úgy vélte, neki Erdélyt is látnia kell, hisz az is Magyarország, vagyis új birodalma része. Ezzel még keletebbre merészkedett hát, de megbánta. Mert amidőn egyik hű embere, Tamás-fia Beke (ma így mondanánk: Tamásfi, vagy Tamás Beke, ahol a Beke a keresztnév) eljutott Erdélybe és jelentkezett apósjelöltjénél – akkor derült ki, hogy Apor uram éppenséggel Caroberto pártjának oszlopos híve, aki nem sokat teketóriázott a sokak szerint bitorló bajorral. 1307 nyarán az országrészt uraló László vajda simán elfogatta a „királyt”, láncra verette és tömlöcbe zárta. Bizony ez akkoriban hozzátartozott az uralkodással járó veszélyekhez és minden labilis ország labilis urának számolnia kellett ilyesmivel. Még meg is ölhették volna, ami szintén gyakorta megesett koronás fékkel. Nem volt ez veszélytelen mesterség. Alighanem erre a belátásra jutott Ottó is. Nem sikerült kiderítenünk, pontosan mennyi ideig tartották hűvösön, de a hírek szerint csak késő ősszel szabadult. Gondolom pár hónap is elég volt ahhoz, hogy elvegye a kedvét a magyaroktól. Attól kezdve Apor László uram házában valahogy a tervezett frigyről sem esett több szó. Nos, a magyarok nem szeretik az együgyű, könnyen becsapható embereket, ez ismét világos lett. Ottó ugyanis annyira féltette a Prágából hozott koronát, hogy mindenüvé magával vitte. Így nemcsak ő került láncra, hanem Apor uram megszerezte a koronát is, amit többé nem óhajtott odaadni holmi idegen bitorlóknak. Az emberek kinevették Ottót, akit egy házasság ígéretével lám, milyen

egyszerűen tőrbe lehetett csalni. De az aggasztó volt, hogy vele együtt a korona is csapdába esett. Addigi hívei is elfordultak mellőle. Hamarosan szavát adta, hogy többé nem adja fejét ilyen kalandokra és biztosan őszintén gondolta, mert nagyon elege lehetett a magyarokból. Azután erős csapattal a határra vitték és szélnek eresztették. Mondhatnánk úgy is mai nyelven, hogy erőteljesen „kiutasították” őt az országból. Apor uram különben úgy vélte, nem adja vissza a koronát az országnak, hanem egyelőre megtartja magának. No nem mint királyjelölt, hanem talán sikerül egy jobb királyt találnia? Körül is nézett a „piacon”, aztán ama csinos lányát, akivel Ottót lépre csalta, most Szerbia királyához adta feleségül. Mint majd látni fogják, Apor László vajda a jelek szerint afféle kelet-európai királycsinálónak kezdte magát képzelni és nagy merészen bele-beleszólt az országos, sőt regionális politikai játszmákba. A krónikák nem csengenek egybe Károly Róbert ügyében sem. Bajok vannak a dátumokkal, amelyek persze nem olyan jelentősek. Tény, hogy a kamasz Carobertót végül is – másik jelölt már nem lévén – elfogadott királyául a nemesi nemzet javarésze. Van, aki szerint már 1307-ben, ősszel Budán megválasztották királynak, feledve korábbi megkoronázását, most ismét ezt szándékoztak tenni. Csak ezúttal már a rendes, az igazi („szent”) magyar koronával. Sejthetően a legtöbb úrnak már elege volt a polgárháborúból, a sok veszteségből és véres küzdelemből, ami semmi hasznot nem hozott, ellenkezőleg. Ottóról már csak annyit: bár 1307-ben Budán megfosztották trónjától, őt ez a legkevésbé sem zavarta. Amikor számos kaland után hazaért bajor földre, haláláig viselte a „magyarok királya” címet. 1312-ben halt meg. Ha már az urakról esett szó, ne feledjük: volt vagy húsz-harminc szuper gazdag, akik beleszóltak a politikai életbe, és mindegyiknek volt fejenként pár száz kisebb jelentőségű és kisebb birtokkal rendelkező híve is. Ez a 2-3 ezer ember alakította a nemzet sorsát. De legfőképpen az a 40-50, akinek birtokában az ország területének nagyobb része volt. Akkor még éltek a régi nemzetségek, számon tartották, ki melyik honfoglalás-kori törzsnek, nemzetségnek volt a tagja, gyakorta ebből

kapta a (családi) nevét is. Amikor András meghalt és bekövetkeztek az előző lapokon vázolt események, számos „báró”, vagyis rendkívül gazdag földesúr az interregnumot arra használta fel, hogy közben gyarapítsa birtokait, kiterjessze hatalmát. Azt sem feledhetjük, hogy a király – bárki is volt az, hazai vagy idegen, egy közülük vagy erőszakkal trónra ültetett férfi – csak az urakkal közösen létezhetett. Nem volt ugyanis független királyi hadsereg, amelyet kézben tartva és utasítva a király rendet teremthetett volna akár a leggazdagabb báró ellenében is. Haderő csak egy volt: az, amit háború esetén az urak összeadtak saját jobbágyaikból, kisnemeseikből, amit ők szerveztek. A királytól persze annak fejében – és azzal a feltétellel – kaptak birtokokat, hogy háború esetén ezen földek nagyságához mérten kell ennyi vagy annyi lovas és gyalogos katonát kiállítaniok. Hogy aztán egy nagyúr teljesítette-e ezen kötelességét, ha szükség volt rá, vagy arra csak újabb ígéretek, címek, rangok és birtokadományok után volt hajlandó – mindig személyes alku kérdése volt. Így hát királynak lenni akkoriban azt jelentette, hogy ki kellett játszani egymás ellen az urakat, függeni tőlük, figyelni őket folyamatosan. Résen kellett lennie a királynak, nehogy túlsúlyba kerüljenek azok az urak, akik ártalmára törnek. Ám ha a hívei szaporodtak el és szereztek túl nagy birtokokat, az sem volt jó, mert akkor meg azok kezdték őt zsarolni. Ismétlem, királynak lenni nem volt sem könnyű, sem veszélytelen mesterség. Nem sok földje volt az országnak, ami ne került volna valamelyik nagyúr birtokába azokban a zavaros években. A Dunától északra eső – az akkori Magyarország viszonylatában „északnyugatinak” számító terület, a fél Felvidék és még több is – Csák Máté birtokait jelentette. Az északkeleti részek, vagyis az Északi középhegységtől egészen a lengyel határig a Felvidék másik fele az Aba nemzetséghez tartozó Amadé birtokát képezték. Akkoriban egy-egy báró birtokai minimum egy mai megyének feleltek meg, így Petemye fia Péter birtokolta Zemplén megyét, Ákos fia István pedig Borsod megyét. Borsa Kopasz úré volt a délkeleti Alföld, a Dunántúl nagyobb részét a Kőszegi-család birtokolta. Erdélyben a Kán Lászlónak is nevezett Apor László vajda és fiai voltak a földek birtokosai.

De hasonló volt a helyzet a horvát részeken is, ahol persze a megyényi vagy még nagyobb területek urait Subicsoknak, Babonicsoknak hívták és szép nagy földdarabot hasítottak ki maguknak (az Adriai-tenger partvidékén) a Frangepánok is. Más krónikák nem 1307 őszére, hanem 1308 tavaszára, április végére teszik azt a Rákos mezejére összehívott országgyűlést, ahol megszületett a végső döntés: az új király Caroberto, vagy ahogyan akkortól kezdve magyarosan nevezték, Károly Róbert lesz. Azt persze akkor még senki nem tudhatta, hogy az „olasz” fiatalember – akkor már éppen húsz éves lett! – tisztes kort fog megélni és életének nagyobb részét: harmincnégy évet! – fog a magyar trónon tölteni. Elég furcsa volt még azokban a zavaros időkben is, hogy már gyermekként, aztán kamaszként és végül fiatal férfiként háromszor koronázták meg, míg végre valóban Magyarország urának érezhette magát. Tény, hogy megválasztása érdekében a pápa megengedhetetlen nyomást gyakorolt a magyar nemességre, de annak számottevő része enélkül is erre a királyra szavazott. Már csak azért is, mert elfogytak a szóba jöhető jelöltek. Igaz, 1309-ben a korona még mindig Apor vajdánál volt, ezért csak a Szent István sírjáról „levett” (idézet a krónikából) koronát tehették a fejére. A pápa különben kiátkozta az országot és megtiltotta a papságnak, hogy szolgálja a nemzetet. Így aztán temetetlen maradtak a holtak, nem voltak esketések, sem egyéb egyházi szolgáltatások. Mígnem aztán Apor vajda megtört, visszaadta a koronát és azzal 1310-ben ismételten, immár teljesen legálisan is megkoronázták az olaszt. De ki is volt Károly Róbert? A dél-francia területekről Nápolyba származott Anjouuralkodócsalád tagjaként 1288-ban született Nápolyban. Magyar vér is csörgedezett ereiben, hiszen apai nagyanyja az a Mária királyné volt, aki V. István magyar király lányaként született. Az Anjou-k már elég régen fenték a fogukat a magyar koronára, annál is inkább, mert arra jogszerűen is igényt tartottak. Az utolsó Árpád-házi, III. András uralmát, sőt e király vitatott származását sem ismerték el és már az előző században bejelentették igényüket a trónra.

El kell ismerni, nagyon kitartóak voltak. A kisfiút eleve magyar trónörökösként nevelték Nápolyban, tanulta a nyelvet és „készült”, akár egy iskolás. A magyar neve egy sima nyelvi félreértésből született. Az első magyar és dalmát urak, akik később a még gyermek trónkövetelő mellé álltak, a „Caroberto” nevet kétfelé választották, mert azt hitték, így kell azt értelmezni. Így lett egyszerre „Caro”, vagyis Károly, és „Roberto”, vagyis Róbert is. Ő maga különben mindig Károlynak nevezte magát, latin és magyar nyelvű okmányait, rendeleteit is így írta alá. Volt egy törés a lelkében, ami aztán sokáig mozgatta őt. Nápolyban ugyanis a saját családja annyira magyar trónörökösnek tekintette őt, hogy egy szép napon simán kizárták őt a nápolyi trón öröklésének lehetőségéből is! Ezzel aztán végképpen bezárták előtte az esetleges visszautat. Ha nem szerzi meg a magyar trónt, földönfutóvá lett volna. Nehezen hihető, hogy ennek csak pedagógiai oka lett volna. Az Anjou-k egyszerűen megszabadultak ily módon az egyik honi trónkövetelőtől. Jó, ha tudjuk, hogy a kisfiú, majd fiatalember nem adta fel nápolyi reményeit sem. Már megkoronázták magyar királynak, amikor otthon megüresedett a trón (amelyen addig nagyapja ült), de nem sok esélye volt nagybátyjával szemben. Hiszen ő folyton Magyarországon járt, már évek óta Nápolytól távol élt, nem volt elég híve, simán legyőzték és félrelökték. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz – amit különben maga Károly sem tagadott soha – hogy ez a két eset, a papírforma szerinti és a későbbi valós trónfosztás igen nagy hatást gyakorolt a lelkére. Nem kell persze őt félteni, mert éppen elég ideje volt így is kitanulni a „szakmát”. És bizony meg is tanulta mindazt, amit a tizennegyedik században egy uralkodónak tudnia kellett. Nem volt ő lovagkirály, vagyis nem hasonlított egynémely kortársához és trónon ülő kollégájához, akik lovagként viselkedtek. Károly Róbert nem vett részt udvari viadalokban, csatákban is ritkán állt a hadak élére – bár ha szükség volt rá, megtette. De nem párbajozott és nem pengetett lantot, nem udvarolt lovagregénybe illően és nem játszotta el az erkölcsös uralkodót. Egyszer fiatal kamaszként már átélt egy merényletet, nyíllal lőttek rá lesből, csodával határos módon menekült meg – attól kezdve nagyra értékelte az életet és vigyázott rá…

Két küzdelmet vívott egész életében. Ezek közül az egyikben nem aratott sikert, de ez a magyarok számára majdhogynem közömbös is volt: próbálta visszaszerezni a nápolyi trónhoz fűződő vélt vagy valós jogait. A másik már minket is érintett erősen: ő volt az a király, aki igen ravaszul, a nemes cél érdekében sokszor nemtelen eszközökkel is felvette a harcot az oligarchák ellen. A Csákok, az Amadék, az Abák, a Frangepánok stb. eleinte vagy közömbösek voltak vele szemben, vagy kifejezetten őt támogatták. Ez nem akadályozta meg abban a királyt, hogy ahol csak lehet, ott megrövidítse őket, letörje hatalmukat és megszilárdítsa a királyi erőt. Mint egy-két oldallal előbb írtam, minden akkori királynak ez volt a baja, célja és harca. Károly Róbert tehát eleinte felhasználta az urakat arra, hogy megerősítse hatalmát. Amikor már erősen ült a nyeregben, kezdte visszavenni, lecsipegetni az urak hatalmát. Azt is, amit ő adott nekik, azt is, amit csak úgy maguktól bitoroltak, előző királyoktól szereztek. De mindvégig méltányos maradt, hisz tudta: ha megaláz valakit, abból engesztelhetetlen, gyűlölködő ellenfél válik. Ezt nem akarta. Sem a saját érdeke, sem az országé nem kívánta ezt. Inkább kiszorította őket a politikai vezetésből, a hatalomból, de mindig hagyott-adott nekik annyi birtokot, amelyből fejedelmi módon élhettek. A nyugalom és biztonság ára – értette meg velük a király – az, ha távol tartják magukat a hatalmi harcoktól és főleg: ha nem próbálnak szembeszállni a királlyal. Aki ezt megértette (sokszor egy legázoló jellegű, pusztító belháború után), az nyugodtan élhetett és élvezhette kis birodalma gyümölcseit. Ennek ellenére Károly király uralkodásának jelentős ideje azzal telt el, hogy az ellene lázadó magyar oligarchákat kellett móres-re tanítania. Ez persze nem ment mindig könnyen és főleg nem vértelenül. Ha számokban akarnánk megjeleníteni Károly király életét, azt is mondhatnánk: háromszor koronázták meg, négyszer nősült, öt törvényes fia született (és egy házasságon kívüli), túlélt jó néhány merényletet, megvívott legalább négy belső és ugyanannyi külső háborút. De számok helyett lássuk, mi történt a következő évtizedekben ebben a sokat hányatott országban.

2. Egy szépreményű fiatalember küzdelmei (Károly Róbert megragadja a hatalmat) Eddig jobbára csak a magyarok oldaláról néztük az eseményeket. A 14. század első évtizedének történéseit nem a leendő király, hanem Magyarország szemszögéből láttuk és láttattuk. Most próbáljuk megnézni az eseményeket „Caroberto” felől! Tény, hogy Károlynak itthon semmi keresnivalója nem volt. Így keserű szívvel, de új reményekkel indult át Itálián, aztán az Adrián is átkelt és amikor Dalmácia – azaz Magyarország – földjére lépett, a tizenkét éves fiú úgy érezhette: bezárta, vagy inkább zajosan és dühösen becsapta maga mögött a nápolyi ajtókat. Akkor, gyermekként inkább csak a dac ült a szívében. Később, felnőttként ismét próbálkozott Nápolyban. De azt a gyerekkori megaláztatást nem feledhette. Itt simulékony urak fogadták, körbeduruzsolták, egyik szépet a másik után mondták neki. Egy részüket el is hitte – hisz gyerek volt még. De álltak mellette Nápolyból hozott hívek, akik a politika kenyerét ették évtizedek óta és azok elválasztották a búzát az ocsútól. Felvilágosították a kisfiút, kinek higgyen és mennyit, kinek semmit, kivel legyen kedves és kivel bánjon szigorúan. Később, alig pár év után már maga is jól tudta, mi a dolga. Mire eljött az idő, hogy komolyan kezdték őt venni a magyar urak, addigra ő is tudta, hányadán áll velük! Mindenesetre annyit már elért, és elég hamar, hogy a legnagyobb urak melléje álltak. Ami nem is csoda, látva a sajátos „választékot”: a részeges cseh királyfit vagy a bajor szoknyabolondot, hát inkább benne látták leendő uralkodójukat. A némi Árpád-vért is hordozó olasz mögött felsorakozott hát a legnagyobb birtokkal rendelkező Csák-nemzetség: Csák Máté és Csák Ugrin, valamint a mai Szlovákia szinte egész területén elszórtan „uralkodó” nagyurak. Azonfelül a már említett Aba Amadé, Rátót Lóránt, Bora Kopasz és mások. Hamarosan kiderült, hogy a csehek túlzott befolyásától tartó osztrák Habsburgok is Károly szövetségesei lehetnek, no meg a kis számú magyar polgárság. Azt ma már kevesen tudják, hogy Károly háborút viselt már akkor, amikor igazából nem is volt még Magyarország valóban felkent királya. 1304-ben már egyes magyar nagyurak hadaival és

Habsburg-szövetségesével harcolt is a cseh királyság ellen. 1306ban – egyéves fegyverszünet után – az Anjou-párti uraknak és katonáiknak sikerült elfoglalniok Esztergomot és Budát. A legvéresebb harcokat a nyugati országrészeket birtokló Kőszegicsaláddal folytatták. A Kőszegiek tulajdonképpen úgy érezték, hogy ők Magyarország és Ausztria között élnek és tetszésük szerint csatlakoztak hol az egyik, hol a másik félhez. Minden alkalommal jelentős pénzekre és birtokadományokra téve szert… Francia származás is segítette őt. Annál is inkább, mert a pápaság is kiállt az Anjou-k mellett – Magyarországon is. Sokat segített Károlyon, hogy az egyház mellette volt végig, ellenezte Ottó uralkodását, sőt már megkoronázását is. Ugyanakkor az urak értékelték, hogy Károly – bár végső soron idegen származék – nem akart idegen érdekeket erőltetni az országra. Idejött tizenkét évesen és majd’ húsz éves koráig itt volt a helyszínen, harcolt a közös ellenséggel, a többi trónkövetelővel és az ellene lázadó nemzetségekkel. Itt volt szem előtt, abban a nyolc évben előbbutóbb mindenki találkozhatott és találkozott is vele. Megismerhették, nem futott el, nem menekült, nem bujkált, kiállt szemtől szembe. Csak annyira volt idegen, mint bárki más, akit nem ismertek addig. Előbb-utóbb becsülni kezdték benne azt is, hogy gyermekkorától a magyar trónra készült, ezért sokat tett. Nem keveset nyomott a latban az is, hogy a pápaság kiállt mellette. Végül is úgy Csák Máté, mint Kőszegi Henrik, a két legfőbb ellenlábas is meghajolt a király előtt. Az egyház is áldását adta Károly király uralkodására – tulajdonképpen elmondhatta magáról, hogy 1310-re minden összejött, amire vágyott. Igaz, a nápolyi trónról történt kizárása fájó tüske volt még a lelkében. Mert miért ne uralkodhatna ő nemcsak itt, hanem Nápolyban is? Elég persze egy pillantást vetni az akkori viszonyokat ábrázoló térképekre, hogy lássuk: igazából a magyar trón volt az értékesebb. Magyarország akkori kiterjedése megfelelt a korabeli Franciaország vagy Spanyolország méreteinek! És nem sokkal volt kisebb, mint a Német-Római császárság. A nápolyi királyság – Szicíliával és Rómától délre fél Itáliával együtt – még fele akkora sem volt, mint a Kárpátoktól az Adriáig nyúló közép-európai nagyhatalom.

De nem minden a földrajzi kiterjedés. Ne felejtsük el, hogy egyegy olasz tartomány akkori értéke – a városok, várak, templomok, kolostorok, paloták, termőföldek és kézműves műhelyek, tengeri és folyami kikötők, manufaktúrák stb. együttesen többet értek, mint egész Nagy-Magyarország. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy azokban a már akkor erősen polgárosodó, nem rabszolgaként kezelt parasztok (jobbágyok) ingyenes, ezért kis hatásfokú munkájára alapozó mezőgazdaságával sokkal jobb viszonyok voltak és az állam jóval több adót hajthatott be, mint magyar (lengyel, cseh, bolgár, orosz stb.) földön. Ezt jól tudta nyilván Károly király is. Mindenesetre elérte hát egyik nagy célját: huszonegy-huszonkét évesen egy nagy ország királya lehetett. A kérdés most az volt: hogyan tovább? Amikor minden elsimult, a pápaság is kevésbé foglalkozott már az országgal. Miként Heltai Gáspár fanyar felkiáltásoktól és cinikus célzásoktól sem mentes krónikájában olvashatjuk, ez történt: „A római pápa bőv bulcsút oszta ki, és minden embert megódoza bűntől és kíntól. De pénzért osztá, úgy értsed!” Nos, hát az egyháznak is élnie kellett valamiből. Az egyházi adók és az államtól kapott bőkezű támogatások a jelek szerint nem voltak elégségesek, még a bűnbocsánatot, a feloldozást is áruvá kellett tenni. Mint tudjuk, ez kétszáz évvel később igen szomorú eredménnyel járt a római egyházra nézve, aminek hatásait máig nyögi. Akkoriban azonban ez az egyházi segítség jól jött Károlynak. Megszilárdította a helyzetét, legitimálta őt az urak és a nép előtt is. A néptől persze akkoriban nem kellett tartania. Az úgynevezett „nép” kilencvenöt százaléka jobbágyfalvakban élt, amit soha nem hagyhatott el. Nagyritkán a férfiakat elvitték háborúba – ennyi volt részükről a „világlátás”, az utazás. Az emberek csak annyit tudtak, hogy milyen az a vidék, ahol ők élnek, ki az uruk (egyben voltaképpen tulajdonosuk, aki bármikor rendelkezett életükkel és mindenükkel). Kevés volt még a városi polgár, kézműves, nagyon kevés az értelmiségi – jobbára csak a papok ismerték a betűvetés és olvasás rejtelmeit, sok nagyúr is hadilábon állott az ábécével. Károlynak tehát igazából mindössze vagy ezer-kétezer emberrel kellett elfogadtatnia magát. Testőrséget szervezett, maga köré

gyűjtötte a kevésbé vagyonos urakat, akik híven szolgálták őt, mert hisz – jogosan – remélték, e szolgálatok fejében hamarosan birtokokat, címeket kapnak. Minden királyi udvarban nyüzsögtek még a léhűtők, szolgák, akik nemesi rangról ábrándoztak, bajkeverők, cselszövők, szélhámosok, bérgyilkosok, diplomaták és így tovább. Milyen volt Károly külsőleg? Milyennek látták őt kortársai és milyennek ábrázolták, rajzolták és írták le az erre hivatott szemtanúk? Egy biztos: a Képes Krónikában vagy más, efféle ikonografíkus ábrázolatokon nincs miért keresni bármilyen hitelességet. Ezek afféle gótikus, sematikus ábrázolások, bárkit lerajzolhattak, festhettek oly módon, aztán aláírták az egyik vagy másik király nevét. Igazából nem is fordult meg az akkoriak fejében, hogy egy jövendő korban a jövőbeli emberek kíváncsiak lesznek egyik másik jelentős figura arcvonásaira, testi jegyeire, kedvenc öltözetére stb. Így aztán bajban vagyunk, ha azt akarjuk tudni, hogyan néztek ki ezek a középkori királyok a valóságban. A pénzeken, amiket Károly király veretett, szintén nehéz felismerni bármilyen emberi, egyéni vonást. De hát tudjuk, az érmék erre nagyobbrészt nem is alkalmasak. Ugyanakkor számos kódexben, iniciáléban fennmaradt „Károly-ábrázolás” sem tud felmutatni semmilyen egyéni jellegzetességet, arcvonást. A fent elmondottak ellenére azonban Károly egyféle módon mégis gondoskodott róla, hogy valami közelebbi maradjon fenn – a pénzein. Nem annyira a híres aranyforintjain, hanem az ezüst dénárokon. Az egyiken még mint szinte gyerek, kamasz fiú látható. Szép az arca, amit dús hosszú haj keretez. Akkoriban a férfiak, ha tehették, hosszú, leomló hajat viseltek. Csak a jobbágyok, a „pórok”, a mesteremberek voltak kénytelenek hajukat rövidre vágatni (a legtöbbször egy, a fejre helyezett fazék alkalmazásával, vagyis levágták, ami az alól kilátszott…) Vékony volt az arca és az orra, de egészében véve intelligens és kedves fiatalember benyomását keltette. Ajka kicsit vastag, délies, de ez is csak növelte a szimpatikus hatást. Határozott ez az arc, látszik, nem egy örökké kételkedő, bizonytalan ember vonásai.

Szerencsére van két későbbi arcmásunk is, szintén finoman megmunkált érmeken. Az egyik a felnőtt, a másik a már-már idős férfit ábrázolja. Az első profilból ábrázolja a királyt, tekintélyes, mégsem túl nagy orral és előreugró állal. Kicsit Dante profiljára emlékeztet az ábrázolás. Itt is értelmes, szép az arc, vegyítve a férfiasság jeleivel. A harmadik ábrázolat szemből ábrázolja őt, franciás karimás kalapban, amelyet kívülről övez egy liliomos korona. A kor divatjával ellentétben – lám! – Károly király idős felnőttként sem viselt sem bajuszt, sem szakállt. Még a szeme alatti ráncok, az enyhe kis táskák is mutatják, hogy sokat élt már, sokat látott és tapasztalt. Kissé élveteg, és egyben enervált, talán fáradt is ez az arc, de azért nem hiányzik belőle az energia számos apró jele. A szeme mindig mélyen ült, az ajka itt is vastag. Talán vannak itt arra utaló jelek is, hogy ez az ember olykor törvénytelen vagy becstelen eszközökhöz is folyamodott, ha szükség volt reá. De azért alapjában véve kerülte az aljas módszereket. Uralkodásának első korszaka egybeesett életének fiatal szakaszával. És bizonyos fokig azzal is, hogy akkor még mindig idegennek tartották őt Magyarországon. Ez volt az a korszaka, amikor Nápolyban is idegennek tekintették már, hiszen nagyapja a halála előtt nem sokkal eleve kitagadta őt a trónöröklők közül azzal, hogy ha az összes többi aktuális jelölt is meghalna – „Caroberto” akkor se örökölhesse a trónt! Amely mellesleg akkor már nem volt olyan vonzó, hiszen az időközben lezajlott politikai-katonai változások során Szicília el is veszett a nápolyi Anjou-k számára. Mindazonáltal „Caroberto”, aki már egyre inkább Károly lett, sajnálta Nápolyi. Ez az ország most már mindinkább ködbe veszett számára. Talán ha hazament volna, hogy erős kézzel rendet csináljon…? De akkor egyfelől polgárháborúba döntötte volna Nápolyt és egész DélItáliát, másfelől szinte bizonyos, hogy elveszíti azt is, amit addig elért – Magyarországon. Mert hát ezek a magyar urak nem fértek a bőrükbe, és ha egy valós hatalommal bíró király nem figyelte őket állandóan, már az első alkalommal fellázadtak, dúltak, raboltak, pártütő módjára viselkedtek és más király-jelölteket kezdtek támogatni. No persze olyanokat, akik mindenben az eszközük lehettek volna.

Az urak még így sem maradtak nyugton, pedig Károly király itt volt, résen volt. Emlékezzünk: pápai békítés és rábeszélés hatására (is) a Kőszegiek és Csák Máté végül is Károly király mellé álltak. Ezzel 1310-re viszonylagos béke lett az országban. Károlyt harmadszorra is megkoronázták, ezúttal az igazi koronával. De lám, utólag derült ki: a pápa küldötte annak idején azzal vette rá Csák Mátét a behódolókra, hogy kinevezik majd tárnokmesternek. Amikor neki eljött az ideje, Károly király Kőszegi Henrik egyik fiát nevezte ki, amin a fél Észak-Magyarországot uraló nagyúr alaposan felháborodott (ha meg ő lett volna a tárnokmester, akkor a NyugatDunántúlt uraló Kőszegiek lázadtak volna fel, úgyhogy a szegény fiatal királynak nem sok választása volt). Nem volt mese, Károlyra nagy munka várt. A hosszú anarchia után helyre kellett állítania az ország egységét, letömi a lázadó főurak hatalmát. És nem ártott volna éppen néhány igen nagynak az orrára koppintania, hogy a többiek is tudják, hol a helyük! Ám nem volt még ereje, nem volt elég hada, hogy odacsapjon. 1310-ben még el kellett tűrnie, hogy az urak saját embereikkel töltsék be a hivatalokat és az ország számos nagy vidékén úgy viselkedjenek, mintha ők lennének a királyok, nem az a felkent férfi Budán. Délen a Subicsok és a többi dalmát uraság, nyugaton a Kőszegiek, északon Csák, Erdélyben Klán (Apor) László őrizte szorgosan a maga birtokait és hatalmát. Nem nagyon izgatta őket, hogy valahol ott az ország közepén van egy király is… Elsőnek persze Csák Mátéval kapcsolatosan „szakadt el a cérna”. Az egyik krónikás úgy tudta, hogy „Károly teljesen kibékült a hatalmas Csák Mátéval, de Adalbert esztergomi érsek, ki a régebbi időből ellensége volt Csáknak, ismét ellenségekké tette őket”. Vagyis összeveszítette a királyt és a nagyurat? Nehezen hihető, hogy ilyen egyszerű lett volna az ok. Valójában nyilván arról volt szó, hogy Csák Máté semmibe vette a királyi hatalmat és úgy uralkodott saját földjein, mintha ott ő lenne a király. Ami abban is megnyilvánult, hogy többféle adót nem továbbított a királyi kincstárba, amit pedig otthon beszedetett, és ha szükség lett volna rá, saját több ezer fős csapatát nem bocsátja a király – vagyis az ország – rendelkezésére, hanem esetleg éppen hátba támadja a bajba került uralkodót. Ráadásul

éppen Trencsény ura, nevezett Csák állt számos lázadás mögött, és menedéket nyújtott olyan embereknek, akik előzőleg valamelyik, a király által kinevezett hivatalnokot megölték. Csák uram rovásán tehát szorgosan gyűltek a rossz pontokat jelentő rovátkák. Mindazonáltal Károly várt majdnem két évet és csak utána lépett. Csák addigra már csakugyan túlzásba vitte a dolgokat: saját „országbírót” és „nádort”, vagyis helytartót nevezett ki, akik őt szolgálták, nem a királyt. Engedély vagy királyi utasítás nélkül elfoglalta a bányavárosokat egészen a Hernád völgyéig. Addigra azonban Károlynak is lett hadserege, amit persze a többi főúr adott össze – nekik sem tetszett, hogy Csák mind több területet foglal el és lassan mindnyájukat fenyegeti. A nagyurak, akik hasonló eszközökért nem mentek a szomszédba és ha tehették, ők is meg-megcsonkították a királyi birtokokat és hatalmat, most segítettek Károlynak. 1312-ben a rozgonyi csatában sikerült megtömi Csák hatalmát, aki duzzogva visszafutott trencsényi várába – ott aztán nem merték háborgatni. Hat évre rá meghalt, de addig továbbra is kiskirálykodott saját birtokain. Magyarok harcoltak itt magyarok ellen, végső soron nem volt ebben az állapotban semmi tűrhető vagy tűrendő. Károly tudta, meg kell tennie, idegen hadakat nem hozathatott be az urak ellen, mert azok rögtön árulást kiáltottak volna és mind egyesülnek – ellene. Hát egyiket a másikkal kellett legyőzetni, sakkban tartani – ez pedig minden alkalommal véres csatákba és fölös erőszakba torkollott. Károly nem félt senkitől, vitéz katona és aránylag jó hadvezér is volt – mégis, eleinte mindig a diplomácia fegyveréért nyúlt. Nem részletezzük itt ezeket a hadjáratokat. Tény, hogy Károllyal szembekerültek még eredeti hívei, az Amadék vagy Omodék („Omodeus-ok”) is. Akkoriban egy-egy nagyúr kedvenc szokása volt, hogy várost és várat alapított és építtetett királyi engedély nélkül. Még inkább (rossz) szokásuk volt, hogy lerohanták a királyi városokat és azokat kifosztották, vagy ostromolni kezdtek királyi várakat. Tönkretették egész vidékek kereskedelmét azzal, hogy az utakon saját szervezett rablóbandáik megtámadták és kifosztották a kereskedőket – olykor meg is gyilkolták őket. Ezzel nagy területek maradtak ellátatlanul, hisz a kereskedők arra nem jöttek – mi több,

az ott termelt árucikkeket vagy terményeket vagy élőmarhát sem volt, aki felvásárolja és elvigye. Vagyis mindenki rosszul járt, elsősorban persze a király, aki egyfelől gyengekezűnek mutatkozott, másfelől meg ráadásul elesett számos jövedelmétől is. Üres kincstárral pedig senkit sem tudott maga mellé állítani, így helyzete egyre jobban romlott. Károly persze látta ezt és igyekezett véget vetni a belső anarchiának. Volt olyan csata, ahol körülbelül 30 ezer ember vett részt – ez, tekintve az ország akkori népességének számát és arányát, tekintélyes haderőnek tetszett. A felét a király csapatai jelentették, a másik felét viszont a lázadó urak egyesített serege. A Csákok és Amadék 1312-ben igencsak megszorongatták a királyt – az egyik csatában Károly életét a templomos lovagok jelen lévő alakulata mentette meg, aztán sikerült a csata kimenetelét megfordítani és ezzel megtörni a lázadókat. Bár igen sok áldozatba került ezt elérni. („Megütközének a királlyal és annyira vívának, hogy mindkétfelé a nép majd mind elfogya. A király mind odaveszté a fő népeket, noha végre a mező neki marada” – Értsd: a királynak csaknem az egész hadserege odaveszett, mégis ő győzött, mert a végén ő maradt a csatatéren, míg az ellen szánalmas maradványai szégyenszemre megfutottak.) Említettük itt többször a magyar nemzetségeket, az egykori honfoglaló törzsek maradványait. Ma már persze nehéz elképzelni, hogy ez milyen összetartó erőt jelentett még négyszáz-ötszáz évvel a honfoglalás, a letelepedés után is. Ez a csakugyan igen laza vérrokoni kötelék az 1300-as évekig is kitartott és elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy emberek tízezrei menjenek csatába és essenek el, ha úgy hozta a sors. Az Abák, a Csákok és a többiek mind-mind nemzetségbeli társaikkal mentek csatába a király ellen. A nemzetségek összetartottak és vezérük után mentek. Ha a vezér maga volt a nagyúr, vagy annak valamelyik alvezére, őt kiszolgáló nemes úr, ki tőle remélt birtokot és támogatást és egyéb javakat – akkor a nemzetség is ezt a vezetőt követte. Mit számított az, hogy a valamikor ázsiai pusztákról hozott szokásjog és érzület az itt töltött idők alatt teljesen más körülmények közé került? Hogy már nem vándoroltak, mint nomádok, rég letelepedtek, földet műveltek, sokan

városokban és várakban éltek? A vér kötelez, gondolták, mondták, hitték. Ehhez képest, és ezzel szemben itt volt egy király, aki külföldről jött, egészen más világ szokásait hozta magával. Mégsem e szokások és törvények ütköztek itt meg, hanem az emberi mohóság, a bírvágy és a hatalom utáni sóvárgás. A Csákok és a hozzájuk hasonlók meg voltak győződve: a király egy szükséges rossz. Bár arról sem voltak igazán meggyőzve, hogy csakugyan szükséges lenne minden ország élére egy király? Talán, hogy reprezentáljon, hogy leképezze a „nemzetet”. De hogy valóban uralkodjon és tőle függjön minden…? Dehogy! Jobban szerették az igazán fontos ügyeket a maguk markában tartani. Károly királynak még elég sokszor meggyűlt a baja az urakkal, míg végre úgy-ahogy rendet teremthetett közöttük. Persze ehhez az kellett, hogy a legyőzötteket kifossza és jelentéktelenné tegye. Gondolt azonban arra, hogy maradjon nekik annyi földjük, amelyen gondtalanul élhetnek – így talán nem lázadnak fel ismét. Sohasem pusztította el ellenfeleit olyan mértékig, hogy azoknak már ne legyen vesztenivalójuk. Most a Csákok és az Abák alaposan megjárták. Birtokaik nagyobb részét a király elkobozta és azoknak adta, akik a csatákban mellette álltak. Ezzel világossá tette mindenki számára: aki a király ellen lázad, megjárja, aki mellette kitart és áldozatokat is hoz érte, az megjutalmaztatik. A Csákok és a többiek fogcsikorgatva voltak kénytelenek végignézni, hogy a király emberei megszállják a várakat – visszavették egykori jogos tulajdonukat –, jogokat osztogatnak a városoknak és szép kövér birtokokat a királyhű uraknak. Az ‘ Abák például – az egyetlen olyan magyar család volt, amely az Árpádok országlása idején királyt adott az országnak (Aba Sámuel) – ettől az időtől kezdve szinte teljesen jelentéktelenné váltak és el is tűntek az idők során. Károly tehát tudta, mit csinál. Ha nem ment erővel, kivárt. Csák Máté például megtartotta a Felvidéket, míg élt, bár már az orrát sem merte kidugni trencsényi várából. Károlynak nem volt sürgős, így csak Csák halála után, az 1320-as évek elején vette birtokba azt az országrészt. Ezen azért elgondolkozhattak az urak, hiszen Károly legyőzte a két legerősebb, leghatalmasabb család nemzetséget. A

többieknek erre kevesebb esélyük volt még akkor is, ha összefognak. De összefogni nem tudtak, bár volt még jó néhány lázadás és belháború. Károly a maga szívós módján mindig kivárta a megfelelő alkalmat és „szétcsapott” az ellene szegülő urak között. Azokban az 1310-es és 1320-as években ki kellett (volna) derülnie az urak számára, hogy Károly nem egy gyengekezű király – bár annak hitték, még egy ideig annak látták. Hiszen gyermekként ismerték meg, aki helyett kezdetben mindenféle olasz meg délvidéki dalmát urak döntöttek. Nehezen fogták fel, hogy olyan országból jön, ahol a király hatalma nagyobb mint itt, és Károly nem is tudott elképzelni olyan országvezetést, ahol ne a királynak lenne döntő szava. Azonfelül rá akarta szorítani az urakat, hogy ne csak a részt, hanem az egészet lássák. Minden huzakodás, széthúzás, lázadás az országot gyengítette. Persze akkoriban Magyarország nagy volt és erős. Nem mai katonai vagy gazdasági értelemben, mert az akkori és mai viszonyok összehasonlíthatatlanok. Mint említettem, az országnak nem volt állandó hadserege. Ha egy ellenség haddal támadt az országra, a reakcióidő bizony elég hosszúnak bizonyult. Hiszen ilyenkor szét kellett küldeni a véres kardot (értsd: az információt) arról, hogy ellenség támadott, tehát minden nemes úrnak össze kell gyűjtenie azokat a katonákat, akiket – és amennyit – előzőleg megígért hűbérurának. A nagyurak ehhez hozzátették a maguk pár száz vagy ezer emberét, aztán elvonultak a kijelölt gyülekezőhelyre, ahol találkoztak más régiók, más kisebb-nagyobb birtokos urak hasonlóképpen szedett-vedett hadseregével. Még egyenruhájuk sem volt…! És persze ne csodálkozzunk, hogy minimum egy hónapba telt, mire a váratlanul megtámadott ország ily módon valamiféle haderőt tudott kiállítani a támadói ellen. Aki persze addigra kifosztott egy egész országrészt, vagy végigrabolta a határ menti településeket, elvitt minden értékeset a várakból, templomokból, polgárházakból, felégette a falvakat és a termést, vagy annak nagyobb részét a lábon hajtható élőállattal együtt elvitte. Amikor aztán végre sok huzavona és egyenetlenkedés után összeállt a sereg, gyakran már nem is volt ott az ellenség. Vagy éppenséggel ott volt, de nagyon is, mert időközben még több

területet pusztított el. A partizánháború jobbára még ismeretlen volt, legalábbis a világnak ezen a részén akkoriban nem gyakorolták. Az volt a „menő”, a szokásos, az elvárt, ha a két ellenséges sereg egy arra szerfölött alkalmasnak látszó mezőn felsorakozott egymással szemben és adott jelre ez az embertömeg egymásnak rontott. (Hogy egyenruha híján miről ismerték fel az ellenfeleket a nagy kavarodásban, rejtély. Talán bizony olykor a sajátjaik ellen is küzdöttek…? A folyton kiabált ilyen vagy olyan nyelvű jelszavak segítettek felismerni az ellent – ha azok külföldiek voltak. Ámde amikor például magyarok küzdöttek magyarok ellen, akkor vajon mi volt a helyzet?) Károlynak azokban az év(tized)ekben gyakorlatilag meg kellett hódítania a… saját országát! Merthogy annyi úr szegült vele szemben annak ellenére, hogy mindjárt uralkodása elején, abban az emlékezetes rozgonyi csatában legyőzte a Csák-Amadé párost. Talán az urak, kik ott is jelen voltak, tudták, hogy Rozgonyban bizony alaposan „rezgett a léc”? Hogy Károly csak hajszál híján győzött, nem sok hiányzott, hogy legyőzzék, sőt az élete is odaveszett volna, ha a keresztes lovagok nem sietnek a segítségére? (Akiket aztán nem sokkal később kiutasítottak az országból, akkor költöztek az észak-lengyel, „porosz” vidékre, hogy aztán évszázadokon át ott rontsák a levegőt). Igazából a legfontosabb ellenfeleivel azért még az 1310-es években végzett. Miután Csákot visszaűzte fészkébe, nekilátott Erdély megtisztításának. László vajda, aki oly emlékezetes módon csalta tőrbe Károly riválisát, a bajor Ottót, már nem sokáig játszhatta a kis kelet-európai királycsinálót. Bizony a király megjelent hadai élén, a vajda pedig kapkodott, próbált ellenállni, de végül is behódolt inkább. Azonnal kirúgták felelős állásából – hiszen Erdélyben addig ő képviselte a koronát, vagyis a királyt, a magyar államot. Lényegében teljhatalmú ura volt ennek a nagy régiónak. Most mennie kellett, Károlyhoz hű ember foglalta el a helyét. Két évvel később következett a Tiszántúl megtisztítása. Károly itt is szokásos alaposságával látott munkához. Ráadásul keményebben, mint eddig. Borsa Kopasz nádor is nagy úrnak hitte magát és azt hitte, hívei megvédelmezik. De csak addig voltak ilyen kósza reményei, míg ki nem derült, hogy az urak egy része elpártolt

tőle, hisz Károly kinek nagy hivatalt, kinek újabb birtokot, kinek meg mindkettőt felajánlotta. Kopasz nádor bizony kétségbeesetten védekezett és ezenközben nagy károkat okozott a király(ság)nak. Amit aztán a kis belháborúság végén Károly most már keményebben torolt meg: Kopaszt kivégeztette. Amikor az ország délkeleti része került sorra, Károly előtt világossá lett, hogy ezúttal külháborúkat is kell indítania. Elsősorban a szerbek királya, Milutin ellen, aki mindezen belmagyar torzsalkodások idején is – mint a krónikás úja – „az ország déli végeit az anarchia idején sem szűnt meg csipkedni”. Hát persze, hogy ezt tette, hiszen László vajda rokonaként és szövetségeseként tevékenykedett. Mivel pedig a szerbek enyhén szólva nem voltak a katolikus egyház kedvencei – lévén hogy a bizánci hit szerint éltek – hát minden magyar és nyugati hatalom támogatta Károly vállalkozását. Azt kell mondanunk, hogy Károlynak szerencséje volt. Vagy csak szerencsés keze a hadjáratokhoz…? Tény, hogy nem találkozott számottevő ellenállással, vagy ha mégis, hát azt legyőzte. Bizony ma már hihetetlen, hogy egészen Macedóniáig nyomult előre! Vagyis a szerbek egész területén gyakorlatilag azt tette akkor, amit akart. Megsemmisítette Milutin király haderejét és évtizedekre biztosította a békét arról az oldalról. Az országban az 1320-as évek elejére rend lett. De azért akadt tennivaló a határok túloldalán is. A havasalföldi román vajdák, akik mind a magyar királyság hűbéresei voltak és adót fizettek Budára, most fellázadtak. Mi több, nemhogy lerázták a magyar uralmat, de még területeket is foglaltak volna a Kárpátok és a Duna között. Az eddigi urakkal aránylag könnyen elbánt, de a Délvidékbe majdnem beletört a foga. Ahhoz, hogy a teljes magyar uralmat a régi szent korona birtokain helyreállítsa, már csak Dalmácia (Horvátország) volt hátra. Itt azonban nagy ellenállásba ütközött. Több okból is. Egyrészt mert ezek az urak nem voltak magyarok, a horvátok sem voltak azok, a magyar hatalmat idegen megszállásnak tartották (és valljuk be őszintén: az is volt…) Ám volt még egy ok, ami megnehezítette Károly manőverezését ebben a régióban, és az okot úgy hívták: Velence.

A szigetváros és egyben akkoriban már nagyhatalmi státuszra törő köztársaság (hamarosan az egykori római birodalom egyharmada kerül zászlaja alá!) érdeke azt kívánta, hogy a dalmát partokon soha ne legyen béke. Hogy a horvát urak szembeforduljanak Károllyal, és így válasszák el Velencét a Károlyféle Magyarországtól. A „miért” nem is volt kérdéses, és ez Károly uralkodásának első éveiben már jól látszott: Velence meg akarta szerezni az összes dalmát kikötővárost. És ez nagyjából sikerült is neki, miközben Károly a maga nagyuraival küzdött az országban. Mint oly sok elődjének, Károlynak is rengeteg baja volt Velencével. Persze Velence is csak azt tette, amit az összes többi akkori hatalom: területeket szerzett. Akkortájt egy ország hatalmát nem(csak) a hadserege létszáma és pénze, hanem a neki engedelmeskedő területek és azok lakói, gazdag vagy szegény városai, termőföldjei stb. jelentették. Velence ugyan nagyobbrészt a kereskedelemből élt, számos árucikket monopolistaként csak ő tudott beszerezni Keleten, ez rengeteg pénzt hozott neki. De ettől a velencei dózsék és tanácsadóik még nem felejtették el, hogy a városnak területekre is szüksége van. Adófizető állampolgárokra és egyéb javakra, természetesen. A Subicsok voltak az egyetlen olyan „magyar” nagyurak, akiket Károly elleni törekvéseikben egy idegen hatalom támogatott. Egyegy ilyen kiskirály sokat ártott Károly tekintélyének. Ráadásul mivel kemény és igazságtalan adóival szinte kifosztotta a tengerparti városokat – hát Zára, Spalato, Trau, Sebenico és a többiek már-már szinte örültek, ha átmehettek Velence fennhatósága alá. Károly Róbert azonban nápolyi volt. Ami egyben azt is jelenti: olasz. Ismerte az olaszok, a velenceiek szándékait, gondolatmenetét, cselvetéseiket. Ugyanakkor, éppen a nápolyi kapcsolatok miatt, nem engedhette meg magának, hogy Magyarországot elzárják az Adriától. Márpedig a Subicsok és a többi dalmát kiskirály ténykedése ehhez vezetett. Velence később céljait már nem is titkolva odáig merészkedett, hogy egy magyar alattvalót, az egyik leggazdagabb Subicsot befogadta nemesei közé, miután Zárát (mai nevén Zadart) átadta a szigetállamnak. Nos, ezt aztán Károly már nem tűrhette. 1322-ben megindult a Délvidék elfajzott, Budát megtagadó urai ellen.

Egy keserves és véres csatában sikerült ismét győznie. Mladen Subics attól kezdve holta napjáig Budán vagy Visegrádon volt. A király szeme előtt kellett lennie, nap mint nap látnia kellett egykori ellenfelét, csak hogy biztonságban tudhassa a délvidéket. Attól kezdve a horvát bán egy megbízható magyar ember lett, aki vaskézzel tartotta kordában a régiót. Hasonló volt a helyzet Boszniában és Szlavóniában is. De Velence azért csak rátette a kezét a tengerparti városokra. Tízegynéhány év belső béke után a királynak élete delén még egyszer fegyverhez kellett nyúlnia. Ugyanis Kőszegi Henrik fiai és a szlavóniai horvát urak, szövetkezve az osztrák hercegekkel, még egy nagy kísérletet tettek, hogy most hátha legyőzhetik Károlyt…? Kihasználták azt a tényt, hogy Károly szövetsége a Habsburgokkal megbomlott, mi több, hadban állt a két fél (erről majd később szólunk). Nos, a Kőszegiek, Babonicsok és más urak ekkor elérkezettnek látták az időt ara, hogy szokásuk szerint a saját pecsenyéjüket sütögessék a háború tüzén. Amit mellesleg még maguk is növeltek, szítottak, véresebbé tettek aljas lázadásukkal. Persze ők is rajtavesztettek. Szétverték seregeiket, nemegyszer úgy, hogy a király emberei – ma azt mondanánk: ügynökei – beférkőztek táborukba és felhozva az urak egymás közti sérelmeit, viszályt szítottak, sokakat átállítva a király oldalára – már a csata előtt eldőlt egy-egy nagyúr sorsa. Károly most is csak annyit kobozott el ezektől az uraktól – ha túlélték az ütközetet és életben hagyta őket – amennyit még érdemes volt félteni, de amennyi már nem adott anyagi alapot egy újabb magánhadsereg szervezéséhez, alattvalók gyarapításához, szövetségesek szerzéséhez. A többi birtokot elfoglalta és egy részüket hívei között szétosztotta. A várakat kivétel nélkül megtartotta magának, vagyis a királyságnak. Különösen éppen nyugaton, az osztrák határ mentén, ahol ezeknek katonai jelentőségük is volt, természetesen. Hogyan élt akkoriban Károly Róbert? Egy dologban biztos volt. Nem akarta követni elődei, a magyar Árpádfiak életmódját. Tehát sem Esztergomban, sem Budán nem akart lakni. Ezért egyszer végigbarangolta kíséretével a Dunát Budától északra, mígnem a Duna-kanyarban rátalált Visegrádra. Akkor még csak a parti torony állott ott, amelynek segítségével

éjszakánként egy hatalmas vaslánccal elrekesztették a folyót. Nehogy a sötétség leple alatt egy vagy több hajón valamiféle ellenségek besurranhassanak, vagy egyes kereskedők a kötelező vám megfizetése nélkül haladjanak át ezen a ponton. Igaz, odafönt már IV. Béla idejéből volt egy kis erődítmény, amit Károly is használt, kiépített, de ő inkább a franciás könnyedségre, egy otthon-kastélyra vágyott és azt lent a parton építtette meg magának. Amennyire tudjuk, a király először 1320-ban járt itt, aztán később állandósult a dolog és az ország urai, hivatalnokai, ügyesbajos dolgaikat intézők megszokhatták, hogy ha Károlyt keresik akkor elsősorban Visegrádra kell jönniök. Itt találhatták a nádort is, aki afféle helyettes volt. Ha a király külföldön hadakozott, a nádor itthon maradt és intézte az ügyeket. Ha a király itthon volt, a nádor jogköre megcsappant, de azért maradt munkája elég. Aztán ott volt az országbíró, aki értelemszerűen a legfőbb bíró tisztét töltötte be, ítélkezett is. No nem afféle közemberek fölött, ez a birtokos urak joga volt. Nemes embert viszont azonban a magyar jog szerint letartóztatni csak az országbíró – áttételesen persze a király – engedélyével lehetett, ha pedig főrangú nagyúr követett el valamit, legyen az a legnagyobb bűn is, őt csak maga az országbíró vehette őrizetbe, amihez megvoltak a (kar)hatalmi eszközei is. De ilyenkor ő is csak a királlyal egyetértésben cselekedhetett. Károly tehát idővel szépen berendezkedett a palotában. Itt az ideje, hogy szót ejtsünk házasságairól is. Károly Róbert első felesége Mária orosz hercegnő, a halicsi fejedelem lánya volt. Ma azt mondanánk persze, hogy nem orosz, hanem ukrán volt, de ennek akkor nem volt jelentősége. Az esküvőre még az interregnum idején állítólag 1307-ben került sor. Vagyis akkor, amikor Károly Róbert – még mint nápolyi „Caroberto” – nem lehetett biztos benne, hogy csakugyan Magyarország ura lesz-e valaha is? Tizenkilenc éves volt, az ifjú nej meg nyilván még fiatalabb. Ne csodálkozzunk, ha az első Máriáról szinte semmit sem tudunk. Akkoriban a nőkről csak akkor jegyeztek fel bármit is, ha az illetők saját jogon is vitték valamire, vagy… szentek lettek. Ha csodákat tettek, ezzel rögtön majdnem egyforma magasságba emelkedtek a

férfiakkal, különösen a híresebbekkel. De ha egy nő csak királyi félje „függeléke” volt, akinek gyermekeket – lehetőleg fiúkat, vagyis legalább egy trónörököst – kellett szülnie a férjének és az országnak, igazából nem volt fontos személyiség. Így aztán Máriáról sem tudunk sokat, nyilván korán meghalt. …Volt viszont egy másik Mária! Károly második felesége, akit már az első Mária után egy évvel, tehát húsz évesen vett feleségül. O sem hagyott sok nyomott, de a Thúróczy-féle Krónika pár sorral azért megemlékezik róla. Hét vagy kilenc évig lehetett Károly felesége, de csak azt jegyezték fel róla, hogy meghalt. 1315-ben történt, hogy „Mária úrasszony, a király úr első házastársa, aki lengyel származású volt és Kázmér herceg leánya, Szent Lúcia szűz és vártanú ünnepe után a harmadik napon, Temesváron élete folyását boldogan bevégezte…” Más források megerősítik, hogy ez a Mária csakugyan lengyel volt, de nem 1315-ben, hanem 1317-ben halt meg. Azért ez a két év elég nagy különbség és végül is nem tudható, melyik állítás igaz. Mivel gyerekekről nem szól a krónika, a vitát nem tudjuk eldönteni. Még olyan állításokkal is találkozunk egészen komoly mai történészek műveiben, akik szerint „Mária orosz hercegnő”… nem is létezett! Ok nem tudnak róla, és Károly király első házasságát 1306ra teszik, mindjárt a lengyel Máriával. Akit különben egyes források Katalinnak neveznek. Ami végül is mindegy, mert tény, hogy ez a feleség 1315-ben vagy 1317-ben gyermektelenül halt meg. Károly minden alkalommal a politikai széljárást követve házasodott. Ez volt az uralkodók sorsa – kevés olyanról tudunk, aki például szerelmes lett volna, lehetett volna választottjába! Általában nem is ő választotta a házastársát. Mert nem csak a férfiakról volt szó, ez a sajátos tehetetlenségi állapot vonatkozott a királylányokra, császárok, hercegek lányaira is. Az „összepárosítást” végső soron az uralkodó családok, a tanácsadók nagyszámú köre végezte el helyette. Olykor kedvére, olykor ellenére. Mivel a középkori Európában nem volt olyan hely, sem alkalom, ahol és amikor időnként a királyok, császárok, egyszóval az aktuális uralkodók találkozhattak volna egymással – logikus, hogy a legtöbb király soha nem látta a másikat, pláne nem annak családját. Így csak festményekről és leírásokból ismerhették meg egy távolabb élő

királyi család lányát, fiát, vagy magát az uralkodót, aki netán feleségül kérte a lányukat. Most is ez volt a helyzet. Károly király nem is gondolhatott arra, hogy a maga környezetében, Budán vagy Visegrádon, vagy bármelyik magyar városban vagy falun megismer egy lányt, beleszeret és feleségül veszi. Egyfelől a külpolitikusok sajnálták volna a remek alkalmat, amit elmulasztott egy politikai érdekházasságra, másfelől az ország külső-belső érdekei csakugyan azt kívánták, hogy mindig az éppen aktuális politikai irányba tapogatózzon az az uralkodó, aki éppen szabad volt és nősülni készült. Az is nagyon ritkán fordult elő – de megesett – hogy egy király vagy királyfi egy gazdag főúr családjába nősült be, ezzel nyerve meg magának az illető urat. Végső soron ez is ugyanolyan politikai érdekházasság volt, mint a külföldiek. Nos, Károly ismét külföldre tekintett. Az osztrákok növekvő fölényét akarta ellensúlyozni, amikor szláv irányba tekintgetett. Egyik sokáig kitartó ellenfele, Habsburg Frigyes birtokolta akkor Pozsonyt és bár számos egyezkedés szólt erről a kérdésről, csak nem akarta visszaadni a magyar várost. Ráadásul régebben Csák Mátét is segítette, amit Károly nem felejtett el. Ezért szóba sem jött, hogy Habsburg-lányt vegyen feleségül – ő, akinek az anyja is Habsburglány volt! Inkább Prága vonzotta most. Ott volt például János cseh király húga, ki nem volt más, mint az egykori VII. Henrik német-római császár árvája. Beatrixot hát elvette sebesen, amivel halálra idegesítette Habsburg Frigyest. Aki amúgy is tartott a csehektől és lengyelektől és mindenfajta szövetséget, barátkozást úgy ítélt meg, hogy az nyilván Ausztria ellen jött létre. Most ismét dühönghetett egyet Bécsben, amikor híre jött előbb Károly terveinek, aztán a végleges eseménynek: az esküvőnek. De Frigyes haragja nem tarthatott sokáig. Ugyanis egy évvel később ez a feleség is meghalt. Már kezdünk gyanakodni, de hát akkoriban a fiatal nők is korán haltak, akárcsak a középkorú férfiak (akkoriban még, és századokon át, a férfiak éltek tovább, nem a nők, mint manapság). A krónikás így emlékezik meg a szomorú eseményről:

„A Úrnak ezerháromszáztizennyolcadik esztendejében a király úr feleségül vette Beatrix úrasszonyt, a római király leányát, a cseh király nővérét, Luxemburg földjéről, de ő még ugyanezen esztendő leforgása alatt elszenderült az Úrban, és Váradon a székesegyházban temették el.” A tragikus sorozatot vagy félbe kellett volna hagyni, vagy megtörni az átkos varázst. Károly Róbert a jelek szerint a második lehetőségre szavazott. Már csak azért is, mert mindössze harmincegy-harminckét éves volt, három (másik szerint kettő) házassággal a háta mögött úgy, hogy immár több mint tíz éve volt Magyarország uralkodója és egyetlen gyereke sem született… Mi lesz akkor az Anjou-dinasztiával – kérdezte ő és kérdezték sokan mások is. Az emberek még élénken emlékeztek az interregnum idejére, amikor milyen jó lett volna, a trónon biztosan ülő erős király, és nem helyette egyszerre három trónért vetélkedő, akik megosztották és háborúkra késztették az országot! Mai kifejezéssel azt is mondhatnánk hát: szinte mindenki a királynak szurkolt, találja meg végre azt a hölgyet, akivel elégedetten élhet, és aki gyermekeket szül neki, vagyis lehetővé teszi egy új dinasztia megalapítását. A tanácsadók ismét összedugták a fejüket és számba vették, hogy melyik királyi udvarban vannak alkalmas korú fiatal hölgyek. Frigyesnek nyilván égnek állt a haja, amikor meghallotta, hogy Visegrádon most meg a lengyel királyi családot választották. Es jól választottak. Akkoriban lengyel földön a Piast (Piaszt) dinasztia uralkodott. A sziléziai eredetű család a 12. századtól – tehát Károly idejében már vagy száz éve – uralták Lengyelország egyes részeit, nagyobb tartományait, vagy éppen az egész akkori, a mainál szintén nagyobb országot. Végül is 1320-ban Károly feleségül vette a vele pontosan egyidős lengyel király, Wladyslaw (Ulászló) Lokietek Elzbieta, azaz magyarosan Erzsébet nevű lányát. A korát nem ismerjük, de nyilván fiatal lehetett. Ez a házasság tartós volt és jól sikerült. Különösen, ha a gyermekek, a fiúk számával mérjük. Ugyan Károlynak volt már egy házasságon kívül született fia, bizonyos Kálmán – de róla ennél többet nem nagyon lehet tudni.

A lengyel Erzsébet viszont már a következő évben megszülte az első fiút és még négyet utána: Károly, László, Lajos, Endre és István sorjáztak elő. Ha valakinek még voltak kétségei aziránt, hogy itt lesze dinasztia, most már elcsitulhattak a kételyek. Halljuk a krónikást, ezúttal egy névtelent: „Az Úr 1320-ik évében Károly király feleségül vette László lengyel király Erzsébet nevű lányát, akitől az Úr 1321-ik évében a király Károly nevű fiút kapott: ez a fiú még ugyanabban az esztendőben, melyben született, meg is halt, és Fehérvárott van eltemetve. Az Úr 1324-ik évében Szent Remigius napján Visegrádon szülte ugyanez a királyné László nevű fiát a királynak.” És így tovább. A mai dátumoktól egy-két napos eltéréssel ismerteti a krónikás később Lajos (az utód), majd Endre (1326 és 1327) születését. Az utolsóról, Istvánról nem esik szó. Aminthogy a másodikról sem sok, csak annyi, amit sejtettünk: minden jel szerint annak is meg kellett halnia, ha húszegynéhány évvel később a harmadik fiú, Lajos követhette atyját a trónon. László tehát, a második, állítólag 1329-ben, még kisgyerekként hunyt el. Ez sem volt ritkaság annak idején, a szerencsétlen csecsemők és kisgyerekek úgy hullottak, akár a legyek. Még a biztonságos és jólétet élvező királyi házakban is. Attól kezdve néhány éven át nem voltak háborúk és a királyi család valóságos idilli környezetben élhetett Visegrádon. Akinek ügye volt az uralkodóhoz, helybe jött. Neki nem kellett onnan kimozdulnia, de azért vadászni el-eljárt még és elméletileg készen állott arra is, hogy ha ismét eljő a háborúk ideje – ahogyan el is jött később – még „formában legyen”. Sportolt, edzett, vívott, lándzsát dobált és szekercét, íjjal célba lőtt. Azért persze jelentkezett már az a kor, ami akkoriban egy, a negyvenedik évéhez közeledő férfiban (már aki megérte ezt a kort) jelentkezni szokott. Nehezen megállapítható, sejthetően valamilyen reumatikus megbetegedés, netán köszvény kezdte őt gyötörni? Vagy a „királyok betegsége”, a podagra? Tény, hogy az egyik krónikás is említi – igaz, pár évvel a király halála előtt – hogy „keze-lába fájt, hasogatott”. De ettől eltekintve minden nagyon szép és jó volt. A király is megszelídült, ritkábban fogták el azok a dühkitörések, amelyek

olykor-olykor azért jellemezték. Ez a hirtelenharagúság öröklött jellemvonása lehetett – felmenői között úgy Nápolyban, mint Provence-ban bőven találunk ilyen kolerikus embereket. Nem tudni, hogy Habsburg-anyja révén mennyi idegesség szorult belé – feltehető, hogy onnan is hozott magával ilyen öröklött terheket. De most minden rendben volt. Egészen 1330. április 18-ig.

3. Merénylet és háborúk (Zách Felicián balsorsa) A korabeli krónikások a dátumokkal – mint már láttuk az Árpádháziak idején is – nagyon szabadon bántak. Nem okvetlenül ragaszkodtak ahhoz, hogy egyik vagy másik esemény pontosan mikor is történt – a lényeg, hogy megtörtént és arról tudósították a nagyérdemű jövőbeli közönséget. Így aztán a Zách-féle merényletet van, aki ugyanerre az évre teszi. Mi azonban tudjuk, hogy egy évvel később, 1330 áprilisában következett be (egyes források április 17-ről, mások 18-ról szólnak). Ahhoz, hogy megértsük a hátteret, előbb ismerkedjünk meg a merénylő, Zách Felicián úr előéletével. Annál is inkább, mert „utóélete” már a szó semmilyen jelentésében nem lehetett, mint majd látni fogják. Zách Felicián minden jel szerint névtelen kisember volt és az is maradt volna, ha annakidején Csák Mátéval nem találkozik. De találkoztak, méghozzá a nagyúr fénykorában, amikor az gyakorlatilag annyi hatalommal rendelkezett, mint egy király. A krónikákban olvasható, hogy a férfit Csák „emelte fel”. Ez a kifejezés a korabeli nyelven azt jelentette, hogy nemessé tette, felemelte a kivételezettek körébe. A nemesek közé, akik majdhogynem a törvény felett álltak, azt tehettek, amit akartak. Ha volt birtokuk, természetesen nem kellett dolgozniok, sőt, nem is illett ilyen alantas dolgot művelniök, hiszen ők urak voltak és ennek megfelelően kellett viselkedniök! Ők csak hadakozhattak, párbajozhattak, királyi udvarban lebzselhettek, mulattak, szórakoztak, ettek, ittak – mások kizsákmányolásával, természetesen. Nos, Zách éppen a szeszélyes és nagyhatalmú kiskirály mellett került egyre feljebb. De még mielőtt igazán nagy úrrá válhatott volna, jött a krach. Egy valóságos természeti csapás, amit úgy hívtak: Károly Róbert. A király ugyanis lecsapott Csák Mátéra, megelégelve annak gaztetteit. A hadakozás kimenetelét ismerjük. Zách Felicián és népes családja számára megtorpant az addig egyenes vonalú fejlődés. Pedig talán Zách úr már azzal áltatta magát, hogy egyre feljebb kerül és mire Csák Máté elhalálozik, belőle is lesz ám valaki…!

De hát közbeszólt a sors Károly király képében és kardjával. Csákot leverték, támogatói szétfutottak. Zách úrnak ekkor lett volna lehetősége kitartani a végsőkig az ember mellett, aki őt „felemelte”. De érdekes módon ez nem jutott eszébe, inkább ő is patkányként menekült el a süllyedő hajóról. Az első veszedelem szagát megérezve futni kezdett és meg sem állt Károly király táboráig, ahol azonnal átállt. Említettük már, hogy Károly Róbert az ilyen esetekben megértőén viselkedett. Aki vele volt, aki idejében átállt, aki nem tartott ki a végsőkig egy-egy átkozott ellenfele mellett – azokkal szemben hálát mutatott. Nem tudni miért – így utólag teljesen érthetetlen, de hát mit tudhatunk mi ma és itt arról, milyen ember volt igazából ez a Zách, mi motiválta, milyen indulatok forrtak benne és mit kedvelt meg benne a király? – Károly Róbert nagyon is a bizalmába fogadta ezt a renegátot. Bejáratos volt a palotába, mi több, ráadásul azok közé tartozott az 1320-as évek második felében, akik bejelentés nélkül közlekedhettek a palotában és bármikor a király színe elé kerülhettek. Nem kellett ehhez engedélyt kérni a megfelelő személyzettől, előkészíteni a „látogatást”, megadni előre annak okát, időtartamát stb. Zách Felicián tehát szerencsés embernek mondhatta magát, nevéhez illően (a „Felicián” a latin „felix”„szerencsés” szóból eredt). Károly elhalmozta őt minden jóval, a családja tovább „emelkedett”, birtokai szépen gyarapodtak, felnőtt gyermekei voltak már, tehát jóval idősebb is lehetett a királynál. A férfi a különösebben nem ismert Zách-nemzetségből eredt és olyannyira nem volt már fiatal ember, hogy egyes történészek „agg főúrnak” nevezik. Szóval, azon a bizonyos 1330. április 18-án Zách Feliciánnak elborult az agya. Ki tudja, mi dolgozott benne, Végiggondolta tán életét és arra a belátásra jutott: ha nem lép közbe Károly király, akkor Csák Máté már régen az ország ura lenne, ő pedig már talán országbíró vagy nádor…? Mert hát közbelépett ez a nápolyi ficsúr és őt arra kényszerítette, hogy megalázkodva, újra kezdje a felkapaszkodást? Elege lett a csúszás-mászásból? Vagy talán valamilyen „agybaja” volt. Ne feledjük, hajlamosak vagyunk azt hinni – tévesen – hogy régebben az emberek

egészségesebbek voltak, mint manapság. Dehogy, erről szó sincs, számos mai nyavalya akkor is aratott és a pszichés betegségek sem hiányoztak. Csak mivel sokkal kevesebb ember élt a földiekén, hát kevesebbszer nyilvánultak meg ezek a bajok. Ma meg azt hisszük, azért olyan tömegesek, mert másképpen, rosszabbul élünk – holott csak az általános létszám megemelkedése okozza, hogy ugyanazt a bajt sok példányban, sok embertársunkon fedezzük-fedezik fel. Akkor is volt stressz. Ki tudja, mit rejtegetett Zách úr a lelke mélyén? Milyen titkok tudója volt, amelyek felfedezésétől tartott, vagy egyszerűen csak az idők során elborult az elméje és már nem volt beszámítható, Vagy paranoiás volt, aki Károlyban látta üldözőjét, álnok barátot mímelő ellenfelét? Nem tudjuk hát pontosan mi történt. Annyi bizonyos, hogy az a később ide kerített „sztori” az elcsábított feleségről a Bánk bánt idézi és minden bizonnyal kitalálás. Vagy ez volt az eredeti és valódi eset? De hiszen a Bánk-ügy – mint azt olvashatták már a Szentek és kalandorok megfelelő helyén – több mint száz évvel korábban esett meg. Gyaníthatóan valaki valamit félrehallott és az egyik történetet belekeverte a másikba. A krónikások annak idején szívesen kölcsönöztek egymástól, no és egy kis pletykáért sem mentek a szomszédba. Mint Heltai Gáspár uram is, aki lám, ezt vetette pergamenre: „A Felicián dühösségének ez lön oka: Mert igen szép felesége vala Feliciánnak, és a királné asszonnak az öccse elcsalta vala ászt tőlle, és ászt éli vala.” Mai nyelvre lefordítva, a szörnyű tett indítéka az volt – legalábbis ezen krónikás szerint – hogy nyilván felsőbb segedelemmel, vagyis a királyné ügyes és alattomos közbenjárása a lengyel Erzsébet vagy rávette Felicián feleségét, vagy valamivel arra kényszerítette, hogy elégítse ki a lengyel úr szexuális vágyait. Hogy ez a meghatározás bűnügyet sejtet? Hát hiszen az is volt! Krimi ez a javából, ne legyenek kétségeink. Méghozzá véres történet, mint azt mindjárt olvashatják. Többféle kétség merül fel. Az egyik a már említett, szerfölött gyanús hasonlóság a Bánk-ügyhöz. A másik: vajon ennek a már csöppet sem fiatal, sőt mondhatni élete vége felé járó férfinak olyan csinos felesége lett volna, aki kedvéért bárki a királyi családból vállal

egy ekkora botrányt, vagy akár egy kisebbet is? Mert ne feledjük, Felicián úrnak felnőtt gyermekei voltak. A felesége is minimum negyven vagy több éves lehetett, ami abban az időben azt jelentette, hogy az ilyen korú nő már öregasszonynak nézett ki. Lehet persze – ki nem zárható – hogy a gyermekeit világra hozó asszonya meghalt és most egy fiatal tüzes menyecske vidámította az öreg Zách napjait. Ez esetben igencsak érthető lenne a féltékenysége. Már ha valóban féltékenységi drámáról, ún. „szerelemféltésről” lenne szó. Van egy harmadik, roppant gyanús tényező is. Ezt ugyan nem csak a magyarok, hanem egy olasz, bár későbbi és csak hallomásból, összeszedett adatokból dolgozó krónikás írta: akkoriban itt tartózkodott volna Kázmér, Károly Róbert király fiatal sógora. Akiből mellesleg később a lengyelek igen nagyra tartott királya lett. Akit úgy, mint a mi „Nagy” Lajosunkat, ők ott északon „Nagy” Kázmérnak neveztek és neveznek mind a mai napig. Szóval gyanúnkat az alapozza meg, hogy 1) nincs bizonyíték arra, hogy Kázmér akkor Magyarországon járt volna, 2) az olasz forrás szerint nem is Zách Felicián feleségét, hanem a lányát csábította el, becstelenítette meg… Hogy milyenek voltak akkortájt egy-egy ilyen gyülekezet, mint például egy királyi palota erkölcsei, kötetekét lehetne írni. Senki ne gondolja, hogy szigorú erkölcsök uralkodtak. Ahogyan az lenni szokott ott, ahol összegyűlnek az élvhajhász, mások pénzéből élő fiatal urak és hölgyek, bizony akadtak ilyen-olyan esetek, történetek. Viszonyok szövődtek, hölgyekhez osontak éjjelente az urak, nők estek teherbe, törvénytelen gyerekeket „tettek el” a korabeli, már akkor is létező és bizonyos keresletet kielégítő „angyalcsinálók”. Ez annyira igaz, hogy mint már volt róla szó, magának Károly királynak is volt egy törvénytelen, balkézről született gyermeke, kinek anyja a palota egyik udvarhölgye volt. Tehát nem valami szolgáló, cseléd, hanem egy nemes hölgy. Ez a Kálmán volt időben a legelső fia a (különben csak fiúkat nemző) királynak, akiről Károly példamutatóan gondoskodott. Amikor felnőtt, bár még fiatal férfi volt, de apja „elintézte” (más forrásaink szerint: kierőszakolta), hogy győri püspököt csináljanak belőle. Nem mondhatjuk, hogy elhanyagolta volna utódait… Nos, ennyit most a visegrádi erkölcsökről.

Azért ez nagy ügy lehetett akkoriban, nemcsak a királyi családot és az udvart, de a közvéleményt (ha volt ilyen) is foglalkoztatta. Az emberek nyilván rettentő dolgokat meséltek később. Mi igyekszünk a tényéknél maradni. Tehát az említett napon délben – amikor a királyi család Visegrádon, a palotában éppen hozzáfogott az ebédhez – az addig mindig szolgálatkész és kedves, jó öreg Zách vérben forgó szemmel berontott az ebédlőbe. Lehet, percekkel korábban szerzett tudomást az előzményekről? Hogy a feleségét vagy a lányát (ma sem tudjuk, melyiket?) megbecstelenítette a lengyel Kázmér? Akkor miért nem vele számolt le? Vagy az már elutazott? Vagy az fájt neki még inkább, hogy állítólag Erzsébet királyné Károly felesége volt a fő bűnös? Vagy csak elege volt mindenből, netán elmebetegség gyötörte? Sohasem fog már kiderülni. Maradjunk hát a tényéknél. Zách úr berontott az ebédlőbe, szó nélkül kardot rántott és nekiesett a királyi családnak. Fegyveres őrök nem voltak a teremben, legfeljebb odakünn az ajtó előtt. Ha Zách igazi összeesküvő, „profi merénylő” módjára gondolkozik, akkor egyetlen célpontot választ ki, nyilván a királyt, és miután vele végzett, azonnal menekülésbe fog. Hogy eredetileg ez volt a szándéka, jelzi, hogy a palota udvarán, az ebédlő kijáratánál egyik fia és egy szolgája várakozott felnyergelt lovakkal. Tehát az öreg nem kamikáze-akcióra gondolt, nem bizony. El akarta hordani az irháját, amint végez (kivégez…) odabent. Senki sem számított a merényletre. Hiszen Zách a király egyik kedvence, kegyeltje volt. És amúgy sem szokott a család talpig fegyverben ebédelni. Nos, Zách úr mindezt jól tudta, amikor cselekedni kezdett. Valami okból az egész királyi családdal végezni akart, pedig tudhatta volna, hogy annyi ideje nincsen. Mégis megpróbálta. Első célpontja a király volt. A tányérja fölé hajló Károly azonban észrevette a veszedelmet. Férfiember, különösen, ha számos csatában járt már és gyermekkora óta fegyveres férfiak között élt, nyilván már azt is hallotta, hogy a penge kicsusszan a hüvelyéből. A csapást elhárítani nem tudta, nem lévén fegyvere – de elhajolt és így Zách csak könnyebben sebesítette meg a karján. Felicián talán azt hitte, ennyi is elég, vagy ítélőképessége híján csak a bosszúvágy

dolgozott benne és azonnal a királynő ellen fordult. Az egyik krónikás feltehetően az igazat írja: Erzsébet védekezően maga elé kapta a kezét, reflex volt ez a javából, – a másik írásból az derül ki, hogy Erzsébet a férjét akarta védeni és feléje nyújtotta a karját, ami kevésbé valószínű. A végeredmény: Zách következő kardcsapása megfosztotta a királynőt négy ujj ától! Képzelhetjük, milyen borotvaéles szerszámmal dolgozhatott az öreg. Talán mindig ilyen karddal járt, vagy most sokáig élesítgette? Ez ellenkezne a „hirtelen felindulás” elvével, amiben állítólag elkövette a tettét. De hát az udvaron várakozó menekülést segítő kísérők is arra vallanak inkább, hogy megtervezett, hidegen kiszámított merénylet volt ez. Amit eddig elmondtam, az éppenséggel 2 másodpercig tarthatott csupán. A királyné nyilván sikított, lehet, hogy Károly is felkiáltott: a döbbenettől, a karját ért fájdalomtól – a csalódottságtól? Zách megint nem végezve be, amit elkezdett, a kisfiúk ellen fordult. Ugyanis mint az egy normális családban szokásos volt, a gyerekek is egy asztalnál étkeztek szüleikkel. Ez egy újabb másodpercet jelentett az akcióból. A kis Lajoska – a későbbi Nagy Lajos királyunk – ekkor múlott négy éves (1326. március 5-én született) és ő maga nem tudott volna reagálni, védekezni időben. De ott voltak a szolgák, akik felszolgálták az ebédet és a gyerekek mellett ültek azok nevelői is. Ketten voltak, a krónikák feljegyezték nevüket is. Ezek elrántottak a gyerekeket és bár fegyvertelenül, de maguk álltak a merénylő és a gyerekek közé. Zách állítólag mindkettőt megölte tehetetlen dühében. Szintén legenda – bár nem zárható ki, valóban megtörtént: – hogy Lajoska felé suhintva a gyerek egy hajtincsét vágta csak le az éles kard, de szerencsére a jövendő királyt nem érte el. (Akit egy krónikás „kétévesnek” mond, holott tudható volt, mikor született és mikor volt a merénylet – ez megint csak azt jelzi, hogy a krónikaírók, különösen a későbbiek, nem nagyon törődtek a szerintük lényegtelen részletekkel. Ami azonban hitelüket teszi kétségessé…) Állítólag az történt, hogy a két nevelő – akik nem egyszerű származású emberek voltak, az egyiknek az apja nádor volt! – míg a gyerekeket menekítették ki a helyiségből, Záchtól a fejükre kaptak egy halálos vágást. Ha elképzeljük azokat a csapásokat a borotvaéles, még az ember haját is levágni képes gyilkos szerszámot, ez nagyon is

hihető. Mindkét nevelő ott helyben életét vesztette. Képzelhetjük a sokkot, amit a kisfiúk átéltek. Ez újabb értékes másodpercekbe, vagy talán fél percbe is került. Voltaképpen azt mondhatjuk, hogy míg így elaprózta magát és túl sok ellenféllel akart leszámolni, Zách komoly időzavarba és szorult helyzetbe került. Mert arra nem számíthatott, hogy mindenki folyton csak menekülni fog előle abban az egy vagy másfél percben, amit a merényletre szánhatott. Mindenesetre a gyerekek elmenekültek bajtalan. Akkor ért oda a merénylőhöz az egyik felszolgáló, az akkori hivatalos udvari nomenklatúrában „alétekfogó” (helyettes ételbehordó) beosztásban szereplő fiatalember. Lássuk a Képes Krónikát: „Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné alétekfogója úgy rohant Feliciánra, mit valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette…” Heltai másképpen tudja a személy kilétét, de a lényeg nála is ugyanaz: „A királné asszonnak pohámaka, Patocsi János, egy tisztes innas odafutamék, és a pohárszékről egy kést raggada, és azt Felicián gyolkosnak a torkába üté és levoná a földre…” Gyolkos: gyilkos. Így már érthetőbb. Mert az azért furcsa lenne, ha a királynénak az ételt egy csákánnyal (fokossal) is felszerelt inas hordaná be. Az egész helyzetre jobban jellemző, hogy aki segíteni akar, és neki nincs fegyvere, hát felragad egy kést az asztalról vagy a pohárszékről és azzal támad. A Thuróczyí-féle krónika „szíjas tőrről” tud, ami valahogyan egyszer csak ott volt az alétekfogó markában… Mindenképpen sejthető az is, hogy a fürge észjárású és bátor inas („innas”) hátulról támadt a dühöngőre, hisz a nyaka és a lapockája között sikerült őt megsebesíteni. Ekkor már olyan zaj, sikoltozás, kiáltozás hallatszott, hogy az ilyenkor rendesen odakünn álldogáló testőrök is felfigyeltek, reagáltak rá. Képes Krónika: „Most az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget.”

Thuróczy: „Az ajtókon innét is, onnét is berohantak a király bajvívó vitézei és rettenetes kardjukkal darabokra szabdalták a nyomorultat, olyanná tették kardjukkal, mint valami szörnyszülöttet”. Heltai: „És a nagy kiáltásra befutának a darabontok és azzok koncra hányák a Feliciánt…” Volt persze kellő indoklás is. Abban a pillanatban még nem volt a király kezében bírói ítélet, de mint egy középkori uralkodó, gyakorlatilag azt tehetett az orgyilkossal, amit akart, ebben senki sem akadályozhatta meg. Minden törvény mellette volt. És hogy pontosan milyenek, azt megint elmondja nekünk Thuróczy János: „Bizony, méltó dolog is volt, hogy Feliciánt, aki sok keresztényt vadállat módjára megcsonkítva megfosztott tagjaitól, magát is Isten igazságos Ítélete folytán megfosszák összes tagjaitól, és hogy az, aki fáradhatatlan kínzója volt a szegényeknek, az emberek közönséges halálából kirekesztve, kutyához illő, hirtelen halállal haljon meg, és mint valami kutya, a kutyák sorsában részesüljön”. A bonyolult körmondat közepe táján említett „kínzója a szegényeknek” arra utal, hogy 1302 körül Zách – még mint Csák Máté lelkes híve és egyik alvezére – királypárti magyar falvakat és kisvárosokat rohant le és kegyetlen módon kiirtotta azok teljes lakosságát. Így hát nem csodálkozhatunk, ha a kor szokásai szerint a – vélt vagy valós – saját személyes sérelmét is vérrel akarta megbosszulni. Akár az uralkodó személye és családja ellen sem habozott fegyvert rántani. Egy percre maradjunk még a palotában, ott és akkor. A testőrök azonnal átlátták a primitív haditervet és lecsaptak a palota előtt várakozó ifjabbik Záchra és szolgájára. Őket ugyan élve fogták el, de… „Végezetül egyetlen serdült fiát és egyetlen hű szolgáját, akik futásnak eredve sem tudtak megmenekülni, ló farkára kötve megölték, holttestüket kutyák rágták szét az utcákon csontjaikkal együtt.” Korabeli „kedves” szokás szerint ez azt jelentette, hogy a két szerencsétlent egy lóhoz kötve addig vonszolták szerte a várban és környékén, mígnem belehaltak abba a bánásmódba. És nem tréfa a mondat második része sem – az efféléket nem temették el, hanem gyászos maradványaikat a kutyáknak vetették. Maga Zách Felicián

annyival járt, „jobban”, hogy holttestének fejét vették, azt Budára küldték és ott állították ki egy karón – közszemlére. Természetesen, mint elrettentő példát. Törzsét négybe vágták és a négy darabot az ország négy tájegységére, fontos várakba (városokba) küldték, hogy azok ott is jelezzék: a király keményen leszámol azokkal, akik fegyvert merészelnek emelni rá. Azt mondják, a mindig nyugodt Károly Róbert az eset után teljesen kivetkőzött emberi mivoltából. Üvöltött és átkozódott, parancsokat harsogott, bosszúra szomjazott. Ami talán érthető is, ha belegondolunk: most fogta fel, micsoda veszélyből menekült meg. Ha nincs gyors reflexe, és nyilván egy kis szerencséje, most ő fekszik ott vérbe fagyva az ebédlő padlóján. Akkor már kevéssé vigasztalta volna, hogy a merénylőt megölik vagy elfogják. A máskor hidegen számító és óvatos király – talán életében most először és utoljára is – dühöngeni kezdett és miután az első haragja elmúlott, a bosszúvágy nem maradt meg benne. Egy nagyon ritka, a magyar történelemben ritkán alkalmazott „ázsiai” büntetést parancsolt. Egy ilyen felségsértő tettért a tettes egész nemzetségének pusztulnia kellett! Még jó, hogy a királyi parancsot az illetékes végrehajtók nem értelmezték szó szerint, mert akkor több ezer emberrel kellett volna végezni: Hiszen a Záchoknak – csakúgy, mint bármelyik más magyar nagyúrnak – igen kiterjedt rokonsága volt a többi nemesi családban. Mivelhogy az a pár ezer ismertebb család folyton csak egymás között házasodott, pórnépet nem engedtek be soraikba. Viszont a közeli család alaposan megjárta. Záchnak ismereteink szerint két lánya és egy fia volt. A fiú sorsát láttuk fentebb. Klára nevű lányával a király által kinevezett bíróság nagyon csúnyán bánt el. Klára udvarhölgy volt. Lehet, éppen ő volt az, akit a lengyel Kázmér úgymond ágyába vitt? Ennek ellentmondani látszik, hogy egyik-másik krónikás „gyönyörű szűzként” említi a nőt. Szép lány lehetett – vesztére. Mert a bíróság barbár középkori szokásokhoz híven „megcsúfításra és megalázásra” ítélte. A hóhérok levágták az orrát és az ajkait úgy, hogy a fogai kilátszottak, mindkét kezéről levágtak négy-négy ujját – hogy hasonló legyen a szerencsétlen Erzsébet királynőhöz, aki lám, nyomorékul jött ki a merényletből. De ez csak a büntetés egyik része volt. Ezután következett a másik: lóra

ültették és heteken, hónapokon át magukkal hurcolták városról városra és mindenütt arra kényszerítették, hogy az összeszaladt jónép előtt azt kiabálja: „Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” Pedig hát ő is csak áldozat volt, nem tettes. Nem bűnös, de az akkori „jogfelfogás” szerint lakolnia kellett. Aminthogy Szépe nevű nővérének is, akinek még annyi köze sem lehetett az egész merénylethez, mint Klárának, lévén hogy Visegrádtól messze élt családjával. Őt Léva vára előtt lefejezték, férjét pedig – aki ily módon Zách Felicián veje volt – börtönbe dugták, ott is halt meg. A fiaikat pedig – Zách unokáit, tehát leszármazottait, rossz „magvát” a családnak – keresztes lovagokkal, mint rabokat elküldték egy tengeri, távoli útra. A titkos parancs úgy szólt, hogy tegyék ki őket valahol egy lakatlan szigeten és ott hagyják őket sorsukra… Lám, 14. századi magyar Robinsonok! Kár, hogy nem tudjuk, hogyan alakult később a fiúk sorsa, egyáltalán túlélték-e ezt a furcsa büntetést? De a nemzetség sem úszta meg. Sok nemes urat felkoncoltak a királyi pribékek, teljesítve a családon túlnyúló véres utasítást. A krónikások egyike-másika egyrészt igen nagy dolognak tartja a Zách-féle merényletet, szentül meg van győződve, hogy sehol a világon ilyen nagy becstelenség nem esett meg – ami azt bizonyítja, mily keveset tudtak a krónikások a korabeli világról és az elődök viselt dolgairól. Másfelől viszont azt állítják, hogy ez a nap fordulópontot hozott Károly király életében. Addig minden sikerült neki, addig olyan volt, mint a hajó, amely jó széllel halad a nyugalmas tengeren és nem fenyegeti baj. Ám 1330 áprilisa után csőstül jöttek a gondok és többé semmi sem volt olyan jó, nyugalmas, biztonságos és sikeres Károlynak, mint annak előtte. Azután következett – még azon 1330-as évben – a szerencsétlen havasalföldi hadjárat. Az események ott is arra vallanak, hogy valami megváltozott a király tudatában. Egy pszichológus, vagy pláne pszichiáter erre sok bizonyítékot találna a későbbi évek eseményeiben. Károly a merénylet óta megváltozott, önfejűbb lett, nem hallgatott okos tanácsadók okos szavára és emiatt újabb bajokba sodorta magát és az országot. Megbékélhetett volna a „vlachok” (oláhok = románok) vajdájával, de ehelyett inkább haddal ment ellene. Sőt, amikor már elfoglalta

azon szomszédos fejedelemség nagyobb részét, Basarád, ki sokak szerint nem is vlach, hanem mongol-tatár ivadék volt, ki számos társával együtt a száz évvel korábbi tatárjárás óta maradt ott vissza, eleinte vereséget szenvedett és nem akadályozhatta meg, hogy a király elfoglalja tartományát és annak földjét néhány neki kedves magyar nagyúrnak adományozza birtokul. Az ellenfél még akkor is hajlandó lett volna békét kötni és adót fizetni a magyaroknak – de lám, Károly most már türelmetlen volt, mindenkiben ellenséget látott, hát olyan sértő üzenetet küldött Basarádnak, sőt haddal indult nyomába, hogy az aztán végül cselhez folyamodva csapdába csalta a magyar sereget és gyakorlatilag azt megsemmisítette. Négy napig hullottak a magyarok egy szűk völgyben, amelynek kijáratait elzárták és fentről nyilazták, ütötték, szúrták és lőtték le a magyar urakat és katonáikat. A király is csak úgy menekülhetett meg, hogy egy önfeláldozó nagyúr magára vette Károly díszes ruháját, páncélját, fegyvereit, aztán ott esett el a végső csatában, miközben a király szégyenszemre álruhában, pár társával volt kénytelen elmenekülni… Hát mindez nem vetett rá jó fényt, az biztos. Meg sem állt Visegrádig, ahol hamarosan megvigasztalta őt a királyné. Erzsébetet terhesen hagyta ott, és lám, mire visszajött a háborúból, megszületett a kis István. Károly itthon is veszített tekintélyéből. Hiszen senki sem örült, hogy odaveszett a nagyurak színe-java, még főpapok is, akiket magával vitt a csatába. Majd’ minden nemesi családnak volt olyan tagja, ki temetetlenül feküdt abban a bizonyos szakadékban – amelybe lám, a jelek szerint belezuhanni látszott a királyi tekintély egy része is. Ráadásul azokban az években veszett el Dalmácia is – Velence nem dolgozott hiába oly sokáig, elérte céljait. A dalmát urak Károly ellen fordultak, elzárták a Budáról az Adria partjára irányított segítség útját, Velence szépen megvásárolta mindazokat, akiket kellett – és sorban hullottak ölébe a dalmata kikötővárosok. Magyarország pedig gyakorlatilag el lett vágva a tengertől. De azért a veszély nem volt nagy, sőt szinte semmilyen sem volt. Az országon belül a királynak nem volt ellenfele. A nemesség még nem ébredt ereje tudatára és a legtöbbjük megelégedett azzal, hogy az udvarban „villoghatott”, parádézott, mondhatni sütkérezett a királyi kegy életadó fényében. Az urak azzal voltak elfoglalva, hogy

Károly kegyeit keresték. Kivéve a délvidékieket, akik folyton Velencére kacsintgattak, vele paktáltak. Külföldön sem volt olyan hatalom, amelyik ujjat mert volna húzni a magyarokkal. 1335-ben Károlynak sikerült összehoznia Visegrádon a cseh-lengyel-bajormagyar találkozót. Mai nyelven mondhatjuk úgy is, hogy ez egy közép-európai „csúcstalálkozó” volt, és megalakult egy sajátos „visegrádi négyek” tanácsa, szövetsége. Ez eldöntötte a dolgokat, főképpen azt, hogy a legveszedelmesebb szomszéd, Ausztria nyugton maradt. De mivel az osztrákok nem maradtak békességben, hanem a Kőszegiekkel szövetségben nyugat-magyarországi területeket tartottak birtokukban és többre is vágytak, az új szövetség első háborúja éppen ellenük irányult. A cseh király északról támadt Ausztriára az előre eltervezett időpontban, amikor is nálunk pedig a Lengyelországból érkezett szövetséges hadak egyesülve Károly seregeivel, rátámadtak Ausztriára. Mindhárom országnak érdekében állt meggyengíteni és alapos leckét adni szomszédjuknak. Károly visszaszerezte a Muraközt és néhány kisebb területet, a hadjáratban pedig a fiatal Lajos herceg, a tizenéves kisfia is vele volt. Akkor már egyértelmű lett, hogy ő fogja örökölni a trónt. A nyugati határszél addigi uraitól, a Kőszegiektől birtokaikat elkobozták és helyettük az ország kellős közepén kaptak új földeket – ahol nem lehettek kitéve az ellenséges hatalmak csábításainak. Károly tekintélye a győztes háború után kezdett visszatérni, de már sohasem lett olyan erős, mint volt 1330 előtt. Közeledett az ötvenhez, túl is haladta azt és a krónikások különféle betegségekről számolnak be, amelyeket már említettünk. A király kevésbé volt mozgékony. Mindenhová magával vitte Lajos fiát, talán azért, hogy a fiatalember beletanuljon az uralkodás csöppet sem könnyű mesterségébe. No meg nyilván emlékezett saját fiatal korára. Tizenkét évesen „Caroberto” már folyton „hadba állott”, magyar földön élt azóta is. Pedig bizonyosan szerette volna viszontlátni Nápolyt. De úgy hozta a sors, hogy többé nem láthatta meg a Vezúvot, Capri szigetét a távolban, a csodálatos öblöt és magát a várost sem. Egy király nem utazgathatott, mint turista, országát csak fontos államügyek intézése vagy háborúk miatt hagyhatta ott. Oka nem volt arra, hogy Itáliában hadakozzon.

Most már gondolnia kellett az utódlás ügyeire, is. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Lajos kerül a helyére. Ha Lajossal valami történne, ott van Endre (András), negyedik fiú és a sor legvégén ott a kis István is. Hogy Lajos trónját biztosítsa külföldön is, János cseh király unokáját, az akkor három éves Margitot kérte feleségül. Prágában szívesen fogadták a kérést, mi több, a kislányt azonnal Magyarországra küldték, hogy itt megtanulja a nyelvet és a szokásokat. Bizony érdekes elgondolkodni azon, mi járhatott ekkor Lajos, a fiatal herceg, királyfi eszében? Ritkán adatik meg normális, halandó polgárnak, hogy egy hároméves kislányról tudhatja: ha majd felnő, ez lesz a felesége…! Neki persze megmondták, mit keres itt ez az alig tipegő kislány. Biztosan meg is szemlélte olykor alaposan a díszesen felöltöztetett „babát”, de alig volt képes felfogni: addig kell várnia a házasságra, míg a kislány legalább tizenöt éves lesz? Ez elképzelhetetlenül hosszú időnek tetszett. 1339-ben Károlynak volt még egy húzása. Felesége révén úgyis nagyon jó kapcsolatokat ápolt Lengyelországgal és ezeket most sikerült megerősítenie. Mivel Károly gyermekei egyben az ősi lengyel uralkodócsalád, a Piastok (a „lengyel Árpádok”) vérei voltak, abban állapodott meg Kázmér sógorral: ha a lengyel családban nem születnek gyerekek, akkor Károly valamelyik gyermeke örökli a lengyel koronát. Nagy terv volt ez. Az egykoron Párizsból Provence-ba elszármazott és ott meggyökeresedett Anjou-famíliának ekkor már nem csak francia földön, nem csak Itáliában, nem csak Magyarországon, de egy negyedik földön is lett volna saját királysága. Mert Károly – annak ellenére, milyen csúnyán bántak el vele a drágalátos nápolyi rokonok, élükön kissé diabolikus nagyapjával – azért folyton gondolt rájuk, ápolta a családi hagyományokat és egy csöppet sem volt neki mindegy, hogy az Anjou-k mire viszik. Most büszke volt arra, hogy minden jel szerint még egy országot szerez a „klánnak” és ezzel talán sikerül az európai politikát is befolyásolnia. Jobban, mint eddig. Lehet, afféle népmesei hősnek is hihette magát. Hiszen honnan indult? A semmiből. A gonosz rokonság elüldözte őt, kirántotta lába alól a szőnyeget, kalandor életmódra és teljes bizonytalanságra

kényszerítve a földönfutó mesebeli legkisebb királyfit. Aki azonban, lám, mégis megmutatta, ki ő: megszerezte Európa egyik legnagyobb országát, azt uralta immár évtizedek óta és most még egy olyan hatalmas másik országot is megszerezni látszik a családnak! Annak a családnak, amely különben nem igazán törődött vele. Nápolyban, ha olykor figyeltek is Buda felé, csak egy feltörekvő országot láttak, amelynek uralkodója – éppen a rokoni, de elátkozott kötelék miatt! – alighanem bosszút akar állni rajtuk. Meg is teszi, ha alkalma nyílik reá – hiszen Anjou ő is! – és a kedves rokonok a jelek szerint önmagukból indultak ki, amikor így vélekedtek, ettől tartottak. Pedig majdnem sikerült kiegyeznie velük. Úgy volt, hogy 1333ban maga is elmegy Nápolyba, viszi akkor ötéves kisfiát, Andrét, hogy feleségül adják a nápolyi Johannához. Minden jel arra mutatott, hogy mivel ott nem volt alkalmas uralkodó, tízegynéhány év múlva az ő Endre fia lesz a nápolyi, dél-itáliai királyság ura. Ezzel Lajos megkezdte volna a visszafoglalást is, ami egyik titkos reménye lehetett. Ha nem ő személyesen, hát a fia majd megmutatja a nápolyi rokonoknak, ki az a Károly Róbert, az egykori lenézett és gyakorta kigúnyolt „Caroberto”! Már úton is volt, de Székesfehérváron annyira rosszul lett, olyan köszvényes fájdalmak gyötörték, hogy le kellett mondania a további útról. A kíséret vitte aztán el a kis Endrét Nápolyba, ahol is a két gyermek, Johanna és Endre „eljegyezték egymást” 1333. szeptember végén. Más források szerint mégis elment, sőt pár hónapot töltött Nápolyban. Eljutott hát élete vége felé Nápolyba, a betegség csak diplomáciai ürügy volt, kérette magát, további engedményekre várt, és amikor azokat megkapta, mégis áthajózott a tengeren. (Akkor még nem minden dalmát kikötő volt velencei kézen, volt tehát az országnak „kijárata” az Adriára.) Endre címere és zászlaja magán viselte a két család egyesítésének szándékát. A Capet-, majd Bourbon-féle arany liliomok kék mezőben ugyanúgy rajta voltak zászlaján, mint az Árpádok fehér-piros sávjai. Endrét többszörösen becsapták Nápolyban – de ez már egy másik történet lesz. Mi még töltsünk egy kis időt Róbert Károllyal. Akinek tényleg nem sok ideje maradt már.

Lássuk a krónikások szavait, előbb a Képest: „Ezután… Károly király állandóan nagy nehéz betegségekkel kínlódott, amelyek hosszú időn át főképpen lábaiban gyötörték, és módfelett hatottak reá. Végéhez érkezvén, az Úr 1342-ik évében, felvirradván a Boldog Szűz Margit ünnepét legközelebb követő szerdai napon, az ő várában, vagyis visegrádi lakóhelyén dicséretes véggel költözött az Úrhoz.” Thuróczy előbb egy több oldalas sirámot, afféle régi siratót engedett meg magának, ám a halál körülményeit vagy okát nem is boncolgatta. Inkább azt a nagy szomorúságot akarta jelezni, ami elfogta akkoron az országot és persze elsősorban a királyi udvart: „Oh, ha valaki látta volna … hogy a felséges királyné úrasszony orcája, ami maga volt a megtestesült öröm és vidámság, a keserű könnyektől mily szörnyen elváltozott, hogyan áztatta arcát a király halála óta szeméből szüntelenül, vízesés módjára földre hulló könnypatak, hangos orgonahangja és búgása országa népeinek sírásával együtt az égboltozat csúcsáig felhatolt, még az eget is mintegy részvétre bírta, sőt a Nap is – úgy látszott – gyönyörű sugarait igen nagyon homályba vonja.” Hát ez költői, nem kétséges. Ezek után nagyon részletesen le-írja a temetési szertartások hosszú sorát, amit a Képes lakonikusan csak ennyire méltatott: „Testét a fehérvári egyházban rejtették föld alá. Uralkodott pedig megkoronázásától harminckét esztendeig.” Heltai Gáspár másképpen számolta Károly éveit, elég röviden ő is csak ennyit írt róla: „Annak utánna megbetegüle, és meghala az ő királyságának negyvenharmadik esztendejében, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1342. És eltemeték őtet Székesfejérvárott a Szent István monostorában nagy tisztességgel.”

4. Amikor Lajos még nem volt Nagy (Harcos lovag a trónon) Az egy pillanatig sem volt vitás senki számára, hogy Károly Róbertet fia, Lajos követi a trónon. Hiszen miután az elhunyt király legelső fia „balkézről” származott, belőle felkent uralkodó nem válhatott. A két első fia pedig meghalt, így a harmadik, Lajos következett, aki Károly halála pillanatában már elmúlott tizenhat éves. Azzal a tudattal fogadta az urak hódolatát, hogy ha minden jól megy, még lengyel király is lehet belőle évek múlva, öccse pedig uralni fogja Nápolyt. Persze talán nem volt olyan egyöntetű szeretet iránta, ahogyan azt egy későbbi történetíró korának kissé dagályos stílusában megfogalmazta: „A nemzet hálája és ragaszkodása Lajos királyfit… mindjárt atyja halála után királynak ismerte el és megkoronázta”. No és tovább: „Az ifjú királyban… francia vérének egész dicsvágya komoly kötelességérzettel, őszinte vallásossággal párosult… Az Árpádok egész gazdag erkölcsi örökségén felül már a maga személyes tulajdonságaival is hódolatot, szeretetet kelt oly mértékben, mint tán egy királyunk sem…” És tovább: „Még félig gyermek és hivatásáról, koronája jogáról és méltóságáról vallott fenséges felfogása még elég gyakran beléütközik a rideg valóba. Csak miután magasztos törekvése tehetségével és eszközeivel is összhangba jutott, vált belőle nemcsak hazánknak, hanem az egész történelemnek egyik legharmonikusabb, legfenségesebb fejedelmi karaktere”. (Marczali) No, ez már igazán túlzás, de el kell ismerni, jól hangzik és annak idején bizonyosan kisimította sokak lelki ráncait. Mások is így írtak a fiatalemberről, persze jóval később. Vörös Mihály szerint „magas műveltsége és ritka tehetségei” voltak. Ne feledjük, akkoriban az általános műveltségi szint elég alacsony volt, kevesen voltak műveltek. Sokaknak nem is nyílott lehetőségük a művelődésre. Ezért az arisztokraták és különösen a királyok gyerekei, akik semmi mással nem foglalkoztak (a testedzés és katonai sportok mellett), mint tanulással, hát persze könnyen a tömeg feje fölé emelkedhettek. Abban a korban az is nagy szó volt, ha valaki tudott írni-olvasni – ezzel már élete végéig kenyeret kapott a kezébe, írnok lehetett például. Aki ráadásul tudott latinul, ismerte

az adminisztráció szabályait, már egy-egy vidéken afféle felügyelő, jószágigazgató, királyi megbízott is lehetett, aki külföldiekkel is tárgyalóképes lévén, bármikor bevethető volt követként is. Az uralkodó gyermekei, vagyis örökösei megtanulták az ország történelmét, ismerték annak közigazgatási beosztását, és ha eléggé felnőttek, mielőtt trónra léptek, gyakorlatilag személyesen ismerték az ország összes urát. Mindenkit, „aki számított”. A vezető tisztségviselőket, a tehetős urakat, a katonai vezetés tagjait, az udvaroncokat, nőket és férfiakat egyaránt. Ismerniök kellett hazájuk földrajzát, bejárták néhányszor az országot – megesett, hogy mivel mások nem nagyon mozdultak ki, hát egy-egy király ismerte a legjobban saját országát, mások csak annak egyes részeit. Mivel az udvarban találkozott idegen követekkel, azoktól sokat megtudott külországokról is. Így aztán nem csoda, hanem éppenséggel teljesen normális dolog, hogy egy királyi vérből származó fiatalember akkortájt hazájának egyik legműveltebb embere volt. Aminthogy maga Károly Róbert, az apja is az volt. Tény, hogy nagyon népszerű volt, amiben persze neki saját szerepe még nem lehetett. De már első, országon belüli utazását egy addig ismeretlen jelenség kísérte: egyszerű, emberek – már akik tehették – vele tartottak. Elkísérték útján, némi túlzással „százezrekről” szólnak a krónikások, ez nem volt igaz. De nyilván érezhető volt az emberek rokonszenve a fiatal király iránt. Sokat vártak tőle. A legtöbben nem is csalatkoztak reményeikben. Az első ügy, ami megoldásra várt, az erdélyi szászok lázadása volt. Itthon Visegrádon az urak teleduruzsolták a fiatal király fejét arról, hogy lám, azok a fránya szászok csak nem akarják megfizetni a köteles adóikat, helyette folyton lázadásokat szítanak Az egyházi tizedről volt szó, amelyet igen demokratikusan mindenkinek fizetnie kellett. (No persze a nemesembereknek nem, azok sem akkor, sem még hatszáz évvel később sem akartak semmilyen adót fizetni a közösség, az állam fenntartására! És ők nevezték magukat „nemzetnek”…). Azt az adót az egyház ottani püspöke szedte be rendszeresen. Talán túl szigorúan is. Mert amikor aztán Lajos a hadaival a helyszínre ért, igen meglepő dolgot cselekedett: ahelyett, hogy

katonáival nekiesett volna az úgymond adót nem fizető, ehelyett lázadó szászoknak – szóba elegyedett velük! Vagyis meghallgatta a másik felet is! Ez döbbenetesen hatott az urakra, elsősorban persze a szóban forgó püspökre. Akiről nem sok jó derült ki a következő napokban. Például az, hogy törvénytelen módszerekkel kísérletezik, több adót vetett ki, mint amennyi járna… Ezért aztán a nagy konfliktust, amelynek megoldására mindkét fél már erősen fegyverkezett és készült a véres összecsapásra – egyetlen hangos szó, kivont kard vagy csöpp vér nélkül is megoldotta – a király. Aki, ismétlem, a 17. évében volt mindössze, de a jelek szerint már képes volt meglátni a bajok gyökereit és nem riadt vissza attól sem, hogy nem hagyományos módszereket alkalmazzon. Mintegy mellékesen az is kiderült, hogy a püspök tiszttartói is „sárosak”, az adók egy része az ő zsebükben és raktáraikban tűnt el, így persze; el sem jutott az egyházhoz, ez is több tragikus félreértést okozott. A fiatal király kibogozta a szálakat, előtárta az összes „disznóságot” és megbüntette – vagy inkább megintette – a tetteseket. Akinek buknia kellett, bukott. De nem csak a szászok lélegeztek fel és ígérték, hogy ezután rendesen fizetnek, hanem embertelen módszerei miatt a szóban forgó püspököt is nyilvánosan megrótta a király – amire természetesen háromszázötven év óta nem volt példa Magyarországon. Milyen volt Lajos? Fiatalkori külsejéről nem sokat tudunk, de könnyű elképzelni. Magas volt, karcsú, kisportolt – hiszen gyermekkora óta nap mint nap készítették fel őt mindenféle harci eszköz használatára. Sokat lovagolt, mint akkoriban minden nemes úr. Hiszen ló nélkül el sem tudták képzelni a helyváltoztatást, utazást, harcot – semmit. Belső tulajdonságairól már többet tudunk, bár ezekre is inkább a tetteiből következtethetünk. A krónikások szavaira – mint fentebb is olvashatták – nem igazán számíthatunk, ezek vagy túlságosan is dicsérők voltak – ha egyidőben éltek a királlyal és tőle függtek – vagy ha máskor, máshol éltek, és ellenséges áramlatokat képviseltek, ok nélkül lepocskondiázták őket. Ha pedig több száz év telt el a krónikás és megírandó eseményei között, akkor meg a felejtés, a nem tudás és a pletykák dominálnak ezekben a történetekben. Nem zárjuk ki persze a krónikásokat és szerepüket a

történetírásból, sőt sokszor rájuk vagyunk utalva egyedül – de azért igyekszünk majd inkább az eseményekből következtetni Lajos természetére. Az egyik elsőrendű dolog nála a lovagiasság lehetett. Már csak azért is, mert ebben a lovagi szellemben nevelték. Apját is, őt is. A lovag volt a kor eszményképe és minden nemes férfiú valahol, valamikor, legalább élete egyik-másik szakaszában szeretett volna hasonlítani ehhez az eszményképhez. A lovag maga a jóság, a bátorság, a szeretet, a jótékonyság gyakorlása és persze a vallásosság. A lovag védi meg a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, az elesetteket mások oktalan erőszakosságától, ugyanakkor mint mélyen vallásos ember, védelmezi a hitet is. Nem kétséges, hogy Lajos király igen vallásos ember volt, akárcsak korának összes katolikus uralkodója. Ilyen szellemben nevelték és másféle lelkivilágot, ideológiát el sem tudott volna képzelni magának. Ugyanakkor király is volt, akinek „szakmájából” eredően olykor kegyetlennek is kellett lennie. Nemcsak a csatában, de a törvénykezés, ítélethozatal során is. Az akkori emberekben ez a kettősség jól megfért, mi több, a környezetük is elfogadta, normálisnak tartotta az ilyen viselkedést. Akkor már vagy száz éve voltak Magyarországon ferences barátok és tudtunk szerint Lajost is ők nevelték fel. Szent Lászlót tartotta példaképének, amit nem csak szavakban hirdetett. Az addigi magyar pénzeken Keresztelő Szent Jánost lehetett látni – Lajos verettette az első olyan dénárokat, amelyeken Szent László, tehát egy magyar király, tehát egy magyar ős jelent meg. Kérdés persze, hogy volt-e ennek ideológiai jelentősége, hiszen például a jobbágyok ezt aligha tudták, így nem is értékelhették. Megint azzal találkozunk, hogy Lajos is csak a nemességet tartotta nemzetnek – a kor uralkodó felfogása szerint – és nekik akart tetszeni, nekik hirdette elveit, velük akart barátságban élni. Ráadásul, mint minden király, ő is alattvalóitól függött. Bár ezt nyilván sohasem hangoztatta. Lajosnak szinte első dolga volt a megkoronázása után, hogy háborúra szólította fel a magyarokat. Igaz, július második felében tették fejére a koronát, így hát igazi komoly háborút már nem kezdhetett. Akkoriban harcolni csak tavasztól őszig lehetett, télen

nagyobbrészt pihentek a seregek és a fegyverek az időjárási tényezők miatt. A krónikástól tudjuk viszont, hogy Lajos – „kit igen dicsérnek mind a krónikák, hogy jeles, tudós, bölcs, bőkezű és vitéz fejedelem volt” – hamar jelezte, háborúzni kíván. „Mindjárt inteni kezdé őket, hogy megtisztítanák a régi pajzsokat … és hogy mindenképpen készülnének a hadakozásra”. Leírtuk azt a bizonyos vértelen hadjáratot az erdélyi szászok ellen. De ezzel természetesen korántsem értek véget a harcias előkészületek, sem a terveket nem rakták félre. A német (osztrák) befolyás ellensúlyozására a magyarok akkoriban a Balkánon és általában keleten kerestek maguknak támaszt. Ahogyan a növekvő nyomás idején az emberi test kiterjeszti az egyik láb által birtokolt területet, távolabbra, keletebbre teszi a lábát, hogy jobban ellenállhasson a nyugati nyomásnak – képletesen szólva Magyarország „lába” is kénytelen volt keletebbre nyomulni. Annál is inkább, mert élete utolsó éveiben Károly Róbert is erre törekedett, csak éppen jobbára sikertelenül. Közben azért otthon, Visegrádon és Budán is kiderült néhány „apróság” , amiben Nagy Lajos uralma különbözött más királyokétól. Az első például az anyja volt. Akkoriban Európában az volt a szokás, hogy a megözvegyült anyakirályné, miután valamelyik fia átvette a hatalmat, kolostorba vonult. Vagy egyáltalán visszavonult birtokaira és többé nem vett részt az állam életében, annak ünnepségein, hivatalos eseményein. Ám Erzsébet számára ez elképzelhetetlen volt és ezt a fiatal Lajos sem szerette volna. Anyja továbbra is afféle összekötő kapocs maradt közte és halott apja között. Nem valamiféle metafizikus kapcsolatra gondolunk, hanem csupán arra, hogy anyja kezében futottak össze a szálak már régebben is. Amikor Endre nápolyi ügyeit kellett intézni, vagy amikor az Anjou-család hatalmának lengyelországi kiterjesztéséről volt szó. Ez utóbbi esetben teljesen érthető, hogy a lengyel születésű királyné vitte a prímet a tárgyalásokon és sokat segített Károly királynak, a férjének. Most ugyanazt folytatta azzal, hogy fia érdekében ügyködött. A másik teendője az volt, hogy a csehek erősen érdeklődtek: a kis Margittal tervezett esküvő továbbra is érvényben van-e? Írásba adta hát Prágának, hogy igen, a tervek nem változtak és feleségül veszi majd Margitot. Azután személyi változásokat kellett

eszközölnie. Máig ismeretlen okból leváltotta apja sok bizalmas emberét, köztük olyanokat is, akikkel ő kisgyerek korától igen jóban volt. Akadt ezen urak között anyja bizalmasa is. Ugyanolyan megbízható emberekkel cserélte fel őket. Ami apjának nem sikerült, azt ő véghezvitte. A déli bánságok – no nem Dalmácia és a tengerpart, de az akkori Magyarország délvidéke, jobbára szerb és szlavón (horvát) lakossággal – ismét magyar uralom alá került és Lajos gondoskodott arról, hogy ezt egy ideig senki se vonhassa kétségbe. Apja valahogyan nem bírt Basarábbal, a tatár-mongol havasalföldi fejedelemmel. Ez a tizenvalahány éves ügy fájó tüske volt a magyarok körme alatt. Hiszen Károly Róbert ott viselte el a legnagyobb vereséget, amely valaha is érte őt, a puszta életét is csak álruhában menthette és gyakorlatilag egész serege odaveszett – ez szégyen volt, nagy szégyen. Nos, Lajosunk ezt csak elbeszélésekből ismerte, ő nagyon kisfiú volt még a havasalföldi katasztrofális vereség idején. De a szégyen őt is égette, apja emlékét is szerette volna megtisztítani. De ne essünk túlzásokba, nem ez volt az újabb havasalföldi hadjárat igazi oka. Annál azért sokkal pragmatikusabb volt az ifjú király, semmint hogy érzelmi okokból indítson háborút. Egyszerűen terjeszkedni akart délkelet felé, azonfelül megmutatni mintegy mellesleg a szerbeknek és más balkáni népeknek is, hogy Buda rendet tud csinálni, ha akar és megbünteti az engedetleneket. Igazából ez sem volt véres háború. Lajos a karrierje kezdetén valahogyan megúszta a véres ütközeteket – Magyarországon. 1344 tavaszán két magyar sereg támadt Basarab vajdára – illetve az egykori uralkodónak már a fia ült a havasalföldi trónon. Az egyiket Lajos vezette. De végül is nem lett ütközet, mert kellő diplomáciai előkészületek után a vajda meghódolt Lajos előtt, rengeteg aranyat hozott kiengesztelésül és megígérte ünnepélyesen, hogy évről évre tekintélyes adót fog fizetni Magyarországnak. Ily módon aztán Lajos is megajándékozta a vajdát, hogy ne legyen harag. A két sereg békességgel elvált egymástól és Lajos hazatért. Havasalföld pedig számos balkáni területhez hasonlóan afféle „magyar melléktartomány” lett. Ami nem tartozik szervesen az országhoz, ott a

magyar törvények nem érvényesek, de afféle hűbéri terület, amely adózik Budának és elismeri a laza magyar fennhatóságot. Még azon év őszén Lajos… keresztes hadjáratra indult! Mi ahhoz szoktunk, hogy a keresztes hadjáratot csak és kizárólag a Szentfölddel, a mai Izrael és Palesztina területével kapcsoljuk össze. Való igaz, nagyobb részük ott zajlott le. De akkor, és csak egyetlen egyszer, ez egy európai keresztes hadjárat volt a pogányok ellen! Mert a litvánok még pogányok voltak. Ez a nép a kontinensen utolsónak adta be a derekát és vállalta fel a kereszténységet. Az 1344-es évben a szokásos módon, a pápa szervezésében egyesült európai (értelemszerűen csak keresztény – másféle nem is lehetett…) hadseregek indultak a lengyel és német területeken keresztül a pogány litvánok fegyver és erőszak általi megtérítésére. Lajos is részt vett e hadjáratban. Hogy milyen hirtelenharagú ember lehetett, arra akadt egy jellemző példa. A wroclawi gyülekezőtáborban – a várost a magyarok már akkor is Boroszlónak hívták – néhány nyugati herceggel kockajátékon Lajos 600 aranyat veszített. Erre állítólag olyan dühös lett, mint még soha – még a magyar kísérete sem látta őt ennyire bosszúsnak. A tizennyolc éves király dühösen adta oda az aranyat a holland hercegnek, aki elnyerte tőle. Az pedig, látva a számára érthetetlen haragot, jelezni kívánta, milyen kevés is az a hatszáz arany, szinte szóra sem érdemes összeg: hát fogta az egészet és kivágta a nép, a bámészkodók közé. Ezzel adott leckét a „sóher” magyar királynak, majd később a krónikások is feljegyezték szavait: nem értette, miért bántotta a magyar királyt ez a veszteség, hiszen van elég aranya Magyarországnak. (Mert azt mondani sem kell, hogy egyik sem a saját pénzén játszott, országa-hazája kincseit szórta szét itt tunya várakozás közben). A hadjárat mellesleg meghiúsult. A litvánok ügyesebbek voltak, és míg a német keresztes lovagokkal megerősített sereg Königsbergen (a mai Kalinyingrádon) keresztül vonult, a litvánok valahol másutt megtámadták a kereszteslovagok államát. A hír hallatán a lovagsereg azonnal otthagyta a kereszteseket és hazavágtatott. A litvánokat persze nem találták sehol, a magára maradt egyesült hadsereg pedig gyengének érezve magát,

szégyenszemre visszafordult, még mielőtt bárki közülük látott volna akár egyetlen élő litvánt is… Lajosra itthon vártak a hazai ügyek. Amelyek, mint kiderült, nagyon is nemzetköziek. Itt volt például a nápolyi dolog. Mint említettük már, Károly király annak idején a kicsi Endre fiát – Lajos öccsét – elküldte Nápolyba, ahol hivatalosan is eljegyezték őt Johannával, az ottani trón várományosával. Persze mivel ott is mindenkinek inkább a férfi-király tetszett – semmint a női – hát erőteljes lobbi dolgozott a nápolyi udvarban és a pápánál Johanna érdekében. Nyilván sokan suttogták is a korabeli Nápolyban, hogy az a barbár magyar herceg úgysem kerekedhet föléjük. Károly király annakidején olyan megegyezést kötött az amúgy mindig is hitszegő Róbert nápolyi királlyal, hogy annak halála után a fiatalok házasságot kötnek és együtt fognak uralkodni Nápolyban és egész Dél-Itáliában. Nos, míg a gyerekek kicsik voltak – Johanna néhány évvel idősebb Endrénél – addig nem is volt baj. Ám ahogyan Endre nőtt, hiába kapott nápolyi, olasz nevelést, azért csak megmaradt „csiszolatlannak”. Ezt kifejezhetjük éppenséggel a „bárdolatlan” szóval is. Pedig nyilvánvaló, hogy tízegynéhány év szakadatlan ottani élet csak rányomta a bélyegét a viselkedésére, gondolkozására. Mégis, a nápolyi udvarban a vele és még onnan el nem mart néhány magyar kísérőjére igencsak ferde szemmel tekintettek és nemegyszer megalázták a magyar herceget. Erről persze külön könyvet lehetne írni. (Amit a szerző meg is tett: „Jó éjszakát, királynő!” c. történelmi regénye erről a korszakról, a nápolyi eseményekről szól — a kiadó megjegyzése.) Arról, hogyan bánnak Endrével Nápolyban és hogy veszélyben van az Anjouk ottani uralkodása, mert sokan ügyködnek Endre megkoronázása ellen – olykor Budára is eljutottak a hírek. Aggódtak is eleget. A közvetlen kapcsolatot továbbra is akadályozta, hogy Velence immár teljesen elfoglalta a dalmáciai tengerpartot, arra a magyar király emberei nem hatolhattak át. Tehát kerülő úton, szárazföldön kellett menniök, ami nemcsak időben, de a költségeket tekintve is alaposan megnövelte az utat. Ezért számított merész vállalkozásnak, amikor Erzsébet anyakirályné egy napon váratlanul bejelentette: ő bizony

elzarándokol Rómába, és ha már ott van a közelben, akkor természetesen elmegy Nápolyba is, meglátogatni oly sok éve nem látott fiát. (A pápával nem találkozhatott, mert az akkoriban Franciaországban, Avignon városában élt, amely város érdekes módon éppen a provence-i Anjouk ottani királyságában feküdt…) Azt a fiát, aki annakidején kisgyermekként vett búcsút az anyjától és Magyarországtól. Egyúttal ellenőrzi, mi a valós helyzet, pletykáktól mentesen, maguktól a fiataloktól fogja megtudni, hogyan is állnak a dolgok. Lajos egyetértett. Akkoriban egy ilyen utazás bizony nem tartozott a gyakori dolgok közé. Különösen úgy, hogy egy asszony utazott, és végig szárazföldön. Erzsébet azonban nem tartott semmitől. Elég idős és tapasztalt volt már ahhoz, hogy vállalja az ezzel járó fáradalmakat. Az út persze igen sokba került, már csak azért is, mert a karavánt mindenütt megelőzte a híre, és mindenhol tudták, hogy „az özvegy magyar királyné” van úton. Neki és kíséretének minden többe került, mint másnak. Az utazás indoka valójában nem római zarándoklat, hanem a nápolyi helyzet kitapintása volt. Magyarország szerint Nápolyban már régen meg kellett volna tartani a fiatalok esküvőjét és Endrét felkészíteni arra, hogy uralkodjon „Apuliában”, ahogyan nálunk akkoriban nevezték azt az országot. Ehelyett mindig csak ürügyekről lehetett hallani, amelyekkel az esküvőt és a koronázást folyton, újra és újra elhalasztották. Ma már tudjuk persze, hogy az igazi ok az volt: szinte senki sem akarta Nápolyban, hogy Endre-András, ez a „durva lelkű barbár” kerüljön a trónjukra. De Lajos és Erzsébet ezt semmiképpen sem akarták elhinni. Hogy mi volt hát az utazás célja, ismert volt az országban mindenki előtt. Halljuk a krónikást: „András király Apuliában még mindig nem gyakorolta a királyi hatalmat. Ennélfogva Erzsébet úrasszony, Magyarország királynéja és az említett királyok anyja, mivelhogy Károly király halála után fogadalmat tett a szent apostolok ereklyéinek meglátogatására és Péter és Pál székesegyháza küszöbének megtisztelésére – fogadalmát nem vonta vissza és nem riasztotta vissza tőle sem női mivolta, sem az utazás hosszú fáradalma…” stb. stb., mondhatnánk:

bla-bla, mert hiszen az egész soksoros szöveg csak a királynő vallásos érzelmeit és bátorságát ecseteli, a lényegről nem szól. A másik krónikás, a latin helyett magyarul író Heltai sokkal lényegre törőbb: „Azonközben útnak indulla Lajos királynak az annya, hogy bemenne Rómába, a szent hellyeket és az ereklyéket látni. Annak utánna, hogy a fiát is, az nápoli királyt meglátná. Mikoron ez okáért bement volna Nápolyban az fiához…” stb. A karaván nem volt kicsi, csak sejtetni lehet a leírásokból, hogy igen népes volt, valóságos kisebb „hadsereg” kísérte az „úrasszonyt”. „Díszes háznéppel és az úrasszonyok, nemes leányok, bárók, lovagok és kísérői sokaságával, sok és nagy pompával indult el és vonult tova királyi felségéhez illően.” A vállalkozás anyagi vonzata sem marad titok: „A kiadásokra huszonhétezer márka tiszta ezüstöt és tizenhétezer márka legfinomabb aranyat vitt magával. Fia, Lajos úr, Magyarország királya pedig még utána küldött négyezer márka válogatott aranyat. Mintegy fél mérő forint is volt vele meg sok-sok apró dénár az ország határáig”. Ezenközben itthon Lajosnak rengeteg dolga akadt. Amikor a német és cseh hadak Lengyelországra támadtak és már Krakkót ostromolták, gyorsan felmentő sereget küldött „Kázmér bácsinak”. Erzsébet, az anyja testvére volt ugyanis ez a Kázmér, Lajosnak tehát nagybátyja. A magyar segítséggel aztán a lengyeleknek sikerült elűzniök az ellent. De Lajos sajátos „jószolgálata” ezzel még nem ért véget: a következő évben közvetített a két háborús fél között és sikerült elérnie, hogy mindnyájan kedvező békét kössenek. Míg anyja Itáliában járt – meg kell hagyni, Erzsébet anyakirálynét mindenütt a megfelelő tisztelettel fogadták, még az ellenséges Velence is egyengette útját! – addig Lajos itthon több kisebb hadjáratot is vívott. Még az is megesett, hogy egy időben több (kettő vagy három, persze nem nagy létszámú, maximum 10-10 ezer fős) hadsereget is kiállított és elküldte őket harcolni. Az egyiket mindig maga vezette, így például azokban az években az Erdélyre támadó tatárokat tartóztatta fel magyar és székely seregével. Ez olyannyira jól sikerült, hogy aztán csapatai ellentámadásba mentek át, átlépték a határt és rátámadtak a Kárpátoktól keletre fekvő, ma romániai, akkor azonban

még tatár uralom alatt fekvő területekre. Nagy győzelmet arattak. Mi több, elfogták az ellenséges tatár csapatok vezérét, a nagy tatár kán sógorát is. Akiért cserébe a tatárok hatalmas váltságdíjat ajánlottak fel. Lajos azonban azt üzente a távolból a seregének, hogy a férfit inkább végezzék ki, ami nagy közönség előtt meg is történt. És igaza volt, mert ha elengedi, egyfelől szemére hányhatják, hogy egyezséget kötött a pogányokkal. Ne feledjük, Lajos lovagnak tartotta magát, de nem annyira, hogy jótékonykodjon a pogány ellenséggel. Másfelől ha azt az embert szabadon engedi, szinte biztos, hogy attól kezdve évről évre be-betörnek majd a tatárok Erdélybe, már csak bosszúból is. Viszont ezzel a variációval – hogy kivégeztette vezérüket – talán eléri a békességet. A tatárok ezerszer is meggondolják, hogy ilyen ellenféllel kezdjenek ki! Lajos azért nem volt jelen az erdélyi csatatereken, mert ugyanakkor ő meg erődemonstrációt hajtott végre a Délvidéken. Mert a legjobban így nevezhetnénk azt a műveletet, amit véghezvitt. Nagy sereggel jelent meg a horvát területen, ennek célja persze az volt, hogy Velence tudomást szerezzen a dologról és felfogja, hogy Lajos nem mondott le a dalmát partvidékről sem. Akkoriban már számos nagybirtokos, arisztokrata horvát család nyíltan megtagadta az engedelmességet a magyar koronának. Most azonban Lajos igen határozottan és nagy erővel bukkant fel, amire a legtöbb uraság azonnal elhagyta a velencei zászlót és ismét visszapártolt hozzá. Lajos – nyilván az apjától tanultaknak megfelelően – igyekezett nem feszíteni túl a húrt – nem rendezett nagy és nyilvános kivégzéseket, főurakat nem ítélt halálra hűtlenségük miatt. Sőt, akinél a legkisebb megbánást tapasztalta, annak még birtokaiból sem csípett le azért, hogy azt másnak, hűségesebbnek adományozza. Akkor még semmi esetre sem tudhatta, hogy ez a kísérlet nemsokára egy Velence elleni háborúhoz vezet. Anyja ezenközben megérkezet Nápolyba, ahol – mondjuk ki kereken – szépen becsapták őt. Johanna úgy viselkedett, mint egy angyal. Egy szűzies angyal. Pedig akkor már mindenki tudta róla, hogy lefekszik fűvel-fával, nem is csak urakkal, de még szolgákat is ágyába fogadott. Endre-András szinte csak akkor ismerhette meg az anyját, kit oly sok éven át nem is látott. Egymás keblére borultak és

sírtak a meghatottságtól. De ez nem változtat azon a tényen, hogy Erzsébetet alaposan becsapták. Azt hihette – minden előkelő ottani udvaronc és felelős vezető azt mondta neki – hogy hamarosan meglesz az esküvő. Ezt csakugyan megtartották, de Johanna helyzete akkor is sokkal erősebb volt, mint Endréé. Ezenközben persze Erzsébet sem vesztegette az idejét, Avignonba küldte a magával hozott diplomata urakat. Akik el is jutottak a pápához, az szívélyesen fogadta őket. És csaknem megkérdezte: „Mennyit hoztatok…?” Mert bizony akkoriban ez így ment. Míg Erzsébet Rómában és Nápolyban szorgalmasan és nagy összegekkel „kente” az illetékeseket, addig diplomatái Avignonban komoly pénzeket ígértek a pápának. VI. Kelemennel sikerült is megalkudni. A diplomaták „hozomra” dolgoztak, vagyis csak felajánlottak egy összeget, megalkudtak a pápával és azzal távoztak, hogy azt majd a magyar király elküldi neki, amint összeszedi otthon. A pápa meg is adta Endrének a királyi címet és hozzájárult, hogy Nápolyban őt is megkoronázzák. Mindez azonban kevésnek bizonyult – de ezt akkor még Budán nem tudhatták – mert a nápolyiak az utolsó, döntő perc előtt ismét változtattak a játékszabályokon és csak Johannát ültették a trónra, Endre pedig kénytelen volt megelégedni a „királynő félje” büszke (?) címmel. Ezért a magyarok később még egy „adományt” küldtek Avignonba, és Endre akkor már nyeregben érezte magát. Jelezte is a nápolyi udvarban ellene szövetkezőknek: amint trónra kerül, szétcsap közöttük, de véresen. Talán ennek is köszönhető, hogy ezt a napot a nápolyi urak többsége nem akarta megvárni és az események a tragikus végkifejlet felé haladtak. Amikor mindezeket elrendelte, Erzsébet hazaindult. Szerencsésen meg is jött, akkor aztán Lajosnak főhetett a feje, honnan teremtse elő a pápának adandó 44 ezer márka ezüstöt. Ahogyan az akkoriban lenni szokott (és sokszor ma is…) új adót találtak ki, szétküldték az adószedőket az egész országba és azok pár hónap alatt be is hajtották a szerencsétlen alattvalóktól a „kenőpénzt”. Akkoriban – 1344-ben járunk még – minden jel szerint komoly remények lehettek arra nézve, hogy Nápolyban elrendeződnek a dolgok és Endre kerül a trónra, hiszen megígérte ezt a pápa, sőt

írásba is adta, aminthogy így szólt a szintén írásba foglalt egyezség a nápolyiakkal is! Itthon közben nem csak háborúk dúltak, hanem volt egy esküvő is. Károly morva őrgróf lánya, Luxemburgi Margit vagy tíz éves várakoztatás után már eléggé felnőtt ahhoz, hogy férjhez mehessen Lajoshoz. Margit apja nem kis karriert futott be akkoriban: előbb cseh király, majd német-római császár lett! Ez a házasság tehát mindenképpen jót tett Lajos hívnevének és Európában elfoglalt pozíciójának is. Margitról nem sokat tudunk. Egyáltalán, a királynak erről a feleségéről alig maradt valamilyen személyes jellegű közlés, adat, még pletyka sem. Annak ellenére, hogy Thuróczy például „hírneves Margitnak” nevezi, a jelek szerint ez a hímév csak életének idejére korlátozódott, utána alaposan elfelejtették őt. Ennek nyilván az volt az oka, hogy Margit gyermektelenül halt meg. Egy anya, amely gyermekeket szül a királynak, máris nevesebb, ha pedig fiúkat, köztük egy potenciális trónörököst hoz a világra, már dicshimnuszokba foglalják a nevét. Luxemburgi Margit már csak azért sem szülhetett gyermeket, mert túlságosan fiatal volt, 1335ben született. 1338-ban, három éves korában jegyezte el a szintén még gyermek Lajos. Az esküvő 1345-ben volt, amikor is a kislány mindössze… tíz éves volt! így érthető, hogy a házasság inkább csak papíron létezett. Margitot aztán megfertőzte a pestis és a szerencsétlen „kislány” – papíron és a törvények szerint férjes asszony – belehalt a járványba. A halál négy évvel az esküvő után jött el érte. Jobban járt aztán Lajos a második feleségével, aki viszont már egyáltalán nem származott olyan magasról. Nem volt Európában „Jegyzett” uralkodó leszármazottja, hanem mindössze István szerb vajda lánya. Kotromanics Erzsébet olyan vidékről származott – a Balkánról – ahol már akkoriban is uralkodtak a nők, nemegyszer fontos politikai szerepet vittek. Így ennek az asszonynak bizonyosan igen nehéz sorsa volt Budán, ahol az anyósa, a másik Erzsébet keményen kézben tartotta a dolgokat. Mellette más nő nem juthatott szóhoz a királyi családban. Kotromanics Erzsébet három lányt szült a királynak: Katalint, Máriát és Hedviget. A genetika tréfája, hogy Lajos apja Károly

kizárólag fiúkat nemzett – a fia pedig kizárólag lányokat… Katalin különben még gyermekként meghalt. Lajos már akkor tudta, hogy a megmaradt lányoknak fényes királyi házasságokat kell majd kötniök, ez is elősegítheti országa boldogulását. Máriát Zsigmond brandenburgi őrgróffal és egyben fejedelemmel jegyezte el még gyermekként (ahogyan az apja őt is eljegyezte a kis Margittal). De mint az egyik krónikás is úja, azért nem volt ez ilyen egyszemélyi döntés: „Előzőleg a király megtanácskozta az ügyet a felséges királyné asszonyokkal: anyjával és feleségével, továbbá a főpapokkal és az ország báróival”. A pár éves gyerekek eljegyzését nagy pompával ülték meg, hatalmas ünnepséget csaptak a két uralkodó jelenlétében. A másik lány, Hedvig sorsáról még majd megemlékezünk a továbbiakban. Ott hagytuk abba a hadjáratok sorát, hogy Lajos a Délvidéken próbált rendet teremteni. Nem volt könnyű dolga, mert a velenceiek mindent megtettek, hogy a horvát urakat anyagilag és katonailag támogatva gyengítsék a magyar királyságot. Amikor Lajos serege felbukkant, a legtöbb horvát úr meghódolt neki – színleg, mint később kiderült. Amikor a sereg ősszel visszavonult Magyarországra, a horvát urak ismét felvették a kapcsolatot Velencével, az meg „nyomta hozzájuk” a támogatást, amivel a következő tavasszal azok ismét „fityiszt mutathattak” Lajosnak. Erősítették váraikat, zsoldosokat fogadtak, élelmiszert és hadiszereket tartalékoltak egy újabb háború esetére. Ami persze be is következett, mert Lajos nem tűrhette, hogy gúnyt űzzenek belőle. A hadak tehát ismét elindultak dél felé. Persze őt sem kell félteni, hamar megtalálta azokat a pontokat – a régi családi-nemzetségi-politikai ellentéteket, amelyeket ismét feleleveníthetett és ezek révén viszályt szíthatott a horvát urak, valamint a horvátok és Velence között. A harci helyzet egyelőre nem változott, ezért Lajos hazament Visegrádra. Itt érte a hír, hogy Zára (Zadar) városának lakosai, kik előzőleg békülést, kapcsolatot kerestek vele, most már elszánták magukat és hajlandók visszatérni a magyar király uralma alá. Ám mire a hír a tengerpartról eljutott a Duna partjára, alapjaiban változott

a helyzet: Velence hajóhadat küldött a „lázadó”, az „ellenséggel paktáló” város ellen. Ostromra készültek és arra, hogy lerombolják a várost, amely lám, ki akart tömi a velencei szövetségből. Lajos persze azonnal összeszedte csapatait, hogy a város felmentésére induljon. Még az is szóba került, hogy Nápolyba is hírt küldenek. András-Endre eszközöljön ki néhány hadihajónyi segítséget Velence ellen, Zára felszabadítására. Persze Velence ennek is hírét vette, és sejthető: kapcsolatai révén elintézte Nápolyban, onnan ugyan ne indulhasson segítség Dalmáciába. Nem is indult. Már csak azért sem, mert egy nappal azután, hogy András segítséget ígért bátyjának a zárai ügyben – meggyilkolták. De mi most még maradjunk a dalmát partokon. Zára lakói keményen kiálltak Velencével szemben és fennen hangoztatták magyar voltukat. Lajos nem maga indult megsegítésükre, hanem egyik hadvezérét, későbbi apósát, István boszniai vajdát küldte, de az elég lassan haladt. Minden jel szerint a leendő apóst megvesztegették a velenceiek, mert nem elég, hogy igen lassan jött a hadával, de mielőtt odaért volna, egyszerűen ismét elvonult a térségből és nem teljesítette Lajos parancsát, hogy szabadítsa meg Zárát a velencei ostromlóktól. Az ostrom akkor már több mint fél éve tartott, de Lajos érthető módon testvére, Endre halálával és az egész borzalmas nápolyi merénylettel foglalkozott, egyik levelet a másik után íratta a pápának és minden egyéb hatalomnak, amely bármit is tehetett a nápolyi ügyben. Ma már az a gyanú is felmerült a történészekben, hogy nem a velencei „guruló aranyak” hatására volt olyan lassú a Zárába irányuló segítség, hanem Lajos akkor már a nápolyi hadjáratot tervezte, ehhez pedig szüksége lett volna a velenceiek semleges magatartására, sőt netán a segítségére, hogy az Adrián keresztül juthasson el Itáliába. Talán ezért nem szorgalmazta annyira Zára felmentését? Valamilyen béke-jelre várt netán? Vagy éppen ezzel a halogató magatartással akarta felhívni a szigetállam figyelmét arra, hogy talán békét lehetne kötni a magyar királysággal? Közben Velence hatalmas összegeket ajánlott fel Lajosnak, ha átadja Zárát, és kétszer annyit, ha átadja egész Dalmáciát. Ez nem

volt az az egyezség, amire Lajos várt. Meg kell mondanunk, hogy Lajos nagyon csúnyán bánt el a záraiakkal: nem tett semmit – pedig maga is a helyszínre vonult – hogy megmentse őket. Az ostromlott város polgárai látták a szárazföldön állomásozó magyar seregeket, amelyek azonban nem avatkoztak közbe. Hónapokon keresztül hagyták, tétlenül nézték, amint az egyre elkeseredettebb lakók küzdenek ősi ellenségükkel, majd egyre fogy a létszámuk, fogy az élelmük is – és a végén csaknem egy teljes évi ostrom után Zára kénytelen volt megadni magát. A magyarok pedig nem mozdultak, sorsára hagyták azokat, akik éppen magyarok akartak lenni, a magyar király alattvalói akartak lenni. Lajos mindenképpen bosszút akart állni öccse haláláért. Szüksége volt tehát arra, hogy akár éveken keresztül is szabadon közlekedhessen át a Délvidéken, át a tengerparton, kijusson az Adriára és átmehessen Itáliába. Ezt pedig csak Velence semlegessége mellett tehette meg. Ezért hagyta elvérezni Zárát, örök becstelen foltot ejtve saját hírnevén és a magyarságon, hogy Zára után nyolc éves fegyverszünetet köthessen Velencével. Bizony ez egy csöppet sem volt szép dolog részéről.

5. A bosszú évei (Lajos Nápolyba megy) Téves az a hiedelem, hogy miután Lajos értesült az 1345. szeptember 18-ai eseményekről – amikor is a nápolyi urak egy csoportja csellel kicsalta Endrét-Andrást a Johannával közösen elfoglalt hálószobájából, majd aljas módon meggyilkolták, hurkot vetettek a nyakába és felakasztották egy erkély korlátjára – azonnal reagált volna. Több okból sem tehette meg. Egyszerre éppen három fronton zajlottak itthoni „kis” háborúi – segítséget küldött Lengyelországba, egy másik serege keleten harcolt és a harmadik meg éppen a dalmáciai terepen a velencei befolyással szemben vette fel a harcot. A hírek akkoriban igen lassan terjedtek, sok hétbe került, mire egy ilyen hír az Itáliai-félsziget déli végéből átjutott a félszigeten, aztán az Adrián, aztán a futárok feljöttek vele Dalmáciából Visegrádra. Ráadásul meg kellett erősíteni a hírt, tehát megvárták a következő futárt, csak utána lehetett dönteni. Lajos pár éves kisfiúként látta utoljára az öccsét, Endrét, vagy ahogyan sokan inkább nevezték: Andrást. Így nem valószínű, hogy rettenetesen megrázta a dolog. Az anyja fájdalma sokkal erősebb lehetett az övénél. Hiszen Erzsébet alig másfél éve, 1344 elején találkozott a fiával Nápolyban, ő mesélhetett róla Lajosnak is. Most viszont a szép terv dugába dőlni látszott, hiszen már csak ketten maradtak: Lajos és István öccse. Apjuknak, Károlynak az eredeti terve – sokak szerint – az volt, hogy Endre uralja majd Nápolyt, a másik Anjou-királyé, Lajosé lesz Lengyelország és a legkisebb fiú, István kapja majd Magyarországot. Most a dolgokat alaposan összekuszálta a nápolyi merénylet. Szóval, Lajos nem indult el azonnal fényes bosszúhadjáratra Nápoly ellen. Az már csak a későbbi események következménye lett. Eleinte bízott abban, hogy a pápa majd, mint afféle döntőbíró (amely szerepre a pápák mindig is nyíltan áhítoztak és fennen hangoztatták, hogy a pápa a királyok felett áll, azoknak parancsol, mert hisz ő Krisztus földi helytartója…) majd elrendezi az ügyet. Ismeretesek latin nyelvű levelei és diplomáciai iratai ezekből az időkből. Lajos értesítette az európai uralkodóházakat, hogy öccse egy aljas gyilkosság áldozata lett. Megírta, hogy a tett mögött minden bizonnyal a felesége áll, akiről köztudott, hogy rengeteg

szeretője volt és van a nápolyi udvarnál. Mi több, a merénylők szinte egytől egyig az ő szeretői voltak, köztük egy apa és fia is. Ráadásul a merénylet pillanatában Johanna már hat-vagy héthónapos terhes volt. Ő ugyan azt állította, hogy férjétől, Endrétől esett teherbe, de ezt a nápolyiak csak gúnyos mosollyal hallgatták és senki sem vette komolyan. Maga Endre, sőt Johanna sem. A helyzet tehát a következő volt: Lajos és anyja elérték a pápánál, hogy feddje meg Johannát és a nápolyi udvart. Elérték, hogy Endre és Johanna végre igazi házasságot kössenek. Amikor viszont eljött a pillanat és örökölhette volna a trónt is elhunyt elődje után, a nápolyiak ravasz furfanggal csak Johannát koronázták meg és közölték: az asszony fog uralkodni, neki ebben semmi szerep sem jut. Ez különben érthető reakció volt, mert amikor a pápa mindkettőjük koronázását parancsolta, Endre értelemszerűen úgy gondolta, ő lesz a nápolyi király. Kicsit korán ivott a medve bőrére, mert már akkor jelezte mindenkinek az udvarban, hogy le fog számolni mindenkivel, aki tizenvalahány éve csak gúnyolta őt, „barbárnak” nevezte és lefitymálta. A megfenyegetett főurak és egyéb palotabeli népségek persze összefogtak. Johanna sem szívelhette rákényszerített idegen félj ét, hát inkább úgy döntöttek az érdekeltek, hogy összeesküvést szőnek, meggyilkolják a magyar „királyt”, ezzel megszűnik a pápai zsarolás lehetősége is. Mivel Johannát már úgyis megkoronázták és a trónon ül, ő majd elsimítja a bajokat, elintézi, hogy a tetteseket senki se büntesse meg. Még arra is vetemedtek többek között, hogy közvetlenül az orgyilkosság után elhíresztelték: Endrével egy felbőszült olasz félj végzett, miután rajtakapta őt a feleségével… Hogy a felbőszült félj hogyan jutott be a tett jól őrzött színhelyére és hogyan akaszthatta fel egyedül a fiatal és erős férfit az erkély korlátjára – senkit sem érdekelt. Nos, Lajos az első hónapokat, sőt fél évet ezzel vesztegetett el. A következő időben pedig mindent megtett azért, hogy valahogy befejezze a Velencével folytatott „furcsa háborút”, akár Zára lakosainak feláldozása árán is. Tudta, másképpen nem juthat ki fegyveres erőivel az Adriára, hogy aztán onnan Nápolyba menjen. Velence persze nem nyugodott. Most azt találta ki, hogy Szerbiát fordítja Lajos ellen, ami részben sikerült is neki. A magyar hadaknak

ekkor Szerbia ellen kellett vonulniok. Lajos persze felhasználta az alkalmat, hogy alaposan eláztassa Velencét a pápa előtt, amiért az a „szakadár egyház” (vagyis Bizánc) híveit, az ortodox szerbeket segíti egy katolikus király ellen. Ki tudja ma már, hogyan is zajlottak ezek a háborúk? Hát például úgy, hogy Lajos maga mellé állított egy sor európai hatalmat, beleértve még a német-római császárságot is, és a szárazföldön vonultak fel Velence ellen. Ahol még a környező városok számos ura is a szövetségese lett és hadakkal támogatta őt. Ekkor derült ki, hogy Velence mily kevéssé népszerű még olasz földön is, a túlságosan mohó, hódító és önző városállamköztársaság ellen fegyvert fogott még az is, aki addig csöndesen éldegélt lenyűgöző árnyékában. A magyar sereg már Velence szárazföldi hátországában dúlt, elfoglalta a Brenta és Piave közti területeket, elvágva a várost élelmiszerkészleteitől. Ott volt az az emlékezetes eset, amikor Lajos – anélkül, hogy tudatában lett volna – megúszott egy ellene szőtt veszélyes merényletet. Egy olasz úr kifigyelte, hogy a Treviso ostromát személyesen vezénylő magyar király, miután reggel eligazította seregét az aznapi teendők felől, egy közeli majorba húzódik vissza. Ott egy folyóparti kertben teljesen egyedül a levelezését intézte, testőrei távolabb helyezkedtek el. Ez az olasz úriember (?) eltervezte, hogy a közeli mély folyón néhány társával éjszaka felevez a majorig, a sötétség leple alatt elbújnak, majd kora délelőtt csöndesen odaeveznek, hurkot vetnek Lajos nyakába és magukkal hurcolják, megölik. Az úr már közölte is tette árát a velenceiekkel, de mivel óvatosságból elhallgatta, hogyan fogja csinálni, hát nem hittek neki. Pedig a terv minden bizonnyal sikerülhetett volna – mondotta maga Lajos a tettesnek. Ugyanis amikor később békét kötött Velencével, a dózse és kísérete eldicsekedett a magyar királynak: volt itt egy orgyilkos, ki rá pályázott, de ők bezzeg nem bérelték fel, sőt elhajtották az illetőt. Lajost kíváncsivá tette a dolog, kinyomoztatta a férfi nevét, mi több, magához hívatta és elmeséltette vele a tervet. A két meglett férfi – tettes és áldozat? – meghányta-vetette az orgyilkosság esélyeit és közösen arra a belátásra jutottak, hogy ez bizony tényleg sikerülhetett volna. A tanúk szerint nagyon jól elvoltak egymással,

mindketten szerették a kalandokat és a veszélyeket, mindketten katonák voltak és valahol talán még a botcsinálta merénylő is afféle „lovag” lehetett a lelke mélyén… Tehát hasonlítottak egymásra, rokonlelkek voltak. Ezek után Lajos bőségesen megajándékozta reménybeli orgyilkosát, majd örök búcsút vettek egymástól és többé nem találkoztak. Ezenközben persze Nápolyról sem feledkezett meg a király. Olyan levelet írt Johannának, hogy azt – mai kifejezéssel élve – az asszony nem tett volna ki az ablakba. Lajosunk bizony nem kertelt, a levélből kitűnik: ő tudta, hogy az a szégyentelen ledér fiatalasszony folyton csalta a félj ét, Endrét és azt is, hogy nem tőle van a gyermek, de legfőképpen azt, hogy Johanna állt az aljas orgyilkosság mögött. Közölte vele azt is, hogy ezért nagyon megfizet. És mint tudjuk, huszonnyolc évvel később ugyan, de maradéktalanul beteljesedett Lajos bosszúja. Persze nem csak erről szólt Lajos uralkodása. Ott voltak a folyamatos háborúk. Velencével még elég sokáig kellett mérkőznie, mígnem aztán sikerült a két állam között egy nyolc évre szóló fegyverszünetet kötni. Ez eléggé szabaddá tette Lajost ahhoz, hogy más dolgokkal is foglalkozzon. Mindenesetre Lajos nagy érdeme volt akkoriban, hogy sikerült Velencét rábírnia, adja vissza Dalmáciát és Zárát is. Amit hadakkal nem ért el, azt fenyegető nyomással és ügyes diplomáciával elérte. A király különben már addig is, és azután is nemegyszer tanújelét adta diplomáciai képességeinek, ügyességének és az abban a szakmában olyannyira szükséges kitartásnak is. Most még Ragusa (vagyis Dubrovnik) felett is magyar zászló lengett, így hát Lajos lényegében többet szerzett vissza, mint amennyit elveszített. A fegyvernyugvást nagy békekötés és egyezségek követték. Lajos uralma most már összeért az Adria északi partján az úgynevezett Durazzói hercegséggel, amelynek székhelye a mai albán Durres kikötőváros volt. Mindezekért cserébe Velence visszakapta szárazföldi élelmiszertermelő területeit, a Brenta és a Piave folyók közét. Nem sok hiányzott, hogy Lajos kiéheztesse az akkori világ egyik legnagyobb tengeri hatalmát, Velencét!

Az ideje javarésze persze – Nápoly vonatkozásában – arra ment el, hogy szövetségeseket keressen. Egyedül aligha tudja megbüntetni Nápolyi, gondolta akkor. A legkülönfélébb európai hatalmak kerültek szóba, mint esetleges szövetségesek, akik katonai erővel és politikai nyomással egyaránt segíthettek volna Lajosnak – még a távoli Anglia is szóba került, de hiába. Vagy lett volna egy nagyhatalmú szövetséges, de az illető váratlanul meghalt, vagy akadt, aki őt sokáig hitegette támogatásával – mint a pápa – aztán az a terv is összeomlott. És közben egyre-másra szaladtak a hónapok, sőt az évek, múlott a drága idő. De azért nem ment el hiába. Mert mint minden királyi udvarban, így a nápolyiban is akadtak ellenérdekelt felek. Johannának sok ellensége volt és most ezek elérkezettnek látták az időt, hogy leleplezzék és félreállítsák a gyűlölt szemérmetlen perszónát, a fiatal királynőt, aki már oly sok hívüket ütötte el a karriertől, vagy olykor éppenséggel megmérgeztette, elüldöztette őket. Ezek most nem várva a pápai döntésre, igyekeztek elfogni a tetteseket, hogy vallomásaikkal támaszthassák alá: igenis Johanna tervelte ki félje orgyilkosságát. Különös, kettős hajtóvadászat indult meg. Az egyik oldalon a végre jobb belátásra tért pápa állott, aki Lajos és Erzsébet leveleinek, de még inkább az Avignonba küldött mérhetetlen összegek hatására maga is követelni kezdte a bűnösök megbüntetését. Johanna eleinte óvta az orgyilkosokat, akik szintén tőle reméltek védelmet. Már csak azért is, mert asszonyukkirálynőjük-szeretőjük volt az egész sötét vállalkozás „főnöke”. Az értelmi szerző. Amikor viszont kiderült, hogy a másik oldal, Johanna ellenségei is hajtóvadászatot indítottak a tettesek után, Johanna maga lépett. Más híveit rávette, hogy öljék meg az orgyilkosokat – így remélte, azok nem vallhatnak majd ellene. A csöppet sem sajnálatra méltó olasz nemesurak – némelyik egészen magasan helyezkedett el a nápolyi királyság ranglétráján – kétségbeesetten futkostak faltól falig, nem találtak menedéket, mert vagy az egyik, vagy a másik oldal akarta őket elkapni. Néhányan végtére is Johanna ellenfeleinek hálójába estek, ezek vallomást is tettek Johanna ellen. Másokat Johanna hívei kaptak el és öltek meg, némelyiket igen sebesen úgymond

„hivatalosan” végeztek ki – mielőtt a pápa emberei vagy bármilyen más hivatalnok kihallgathatta volna őket. A népes szeretőgárdából alig néhányan élték túl ezt a nagy vadászatot. Az erről szóló hírek is lassanként felcsordogáltak Visegrádra. Lajos alig egy évvel öccse meggyilkolása után elindította hadait. Nem a tengeren kelt át ez az első „expedíciós hadtest”, hanem a szárazföldön nyomult be Itáliába. A krónikás a maga keresetlen – bár akkor nyilván közhasználatú – magyar nyelvezetében az. egész eseménysorozatot igen röviden, pár mondatban foglalta össze: „Megutállá az ő felesége Johanna őtet és addig paráználkodék egyebek után, hogy az ő latrai által megfojtatá ászt egy selem kötéllel”. És tovább. „Hallván észt a báttya, Lajos király, igen búsula rajta, és a második esztendőbe annak utánna beméne nagy seregghel Olaszországba”. Lajosnak nem sikerült megegyeznie Genovával, pedig azt remélte, hogy annak (hadi)hajói elszállítják az ő seregét Dalmáciából egyenesen Nápolyba. Ez „nem jött össze”, ezért ment az első sereg a szárazföldön. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a fentebb leírt győztes háború Velencével ekkor még el sem kezdődött, arra csak mintegy tíz évvel később került sor. Az első nápolyi hadjárat idején Magyarországnak még mindig nem volt kijárata az Adriára, Dalmácia Velence kezén volt. Ne csodálkozzunk, hogy ez milyen kis létszámú volt. Lajos hamar rájött, hogy nem a sokba kerülő katonát, hanem elsősorban a pénzt kell utaztatni az ellenséges terület felé. Itália ugyanis akkoriban (is) tele volt német és más nemzetiségű zsoldosokkal, akiket ott condottiere-knek neveztek. Ezek bárki mellé odaálltak, ha az jól megfizette őket. Nos, Lajos elsőként útnak indított serege nem volt nagy, ezért nem is ébresztett aggodalmat Nápolyban, ahol persze hírét vették a készülődésnek. A sereg az osztrák stájer földön, majd Udinén, Bolognán, Mantován és Perugián keresztül vonult lefelé a félszigeten. Lajos gondoskodott arról, hogy előbb mindenütt diplomatái jelenjenek meg, akik biztosították a szóban forgó kisebb államok, olykor csak városállamok vezetőit, hogy nem hódítani mennek, nem ellenük vonulnak, fosztogatni nem fognak, szabad átvonulást és élelmet kémek – ez utóbbiért természetesen rendesen

fizetnek. És mivel már Udinében így tettek, ennek híre mindenütt előttük haladt és hamarosan megszűntek az aggodalmak, mi több, a kereskedők és mások jól „kaszáltak” a naiv északi, „barbár” király emberein, akik mindenért hajlandók voltak többet is fizetni, mint amennyibe az emberi étel, az állati takarmány vagy bármi egyéb került ott helyben. A nápolyiaknak akkor kerekedett el a szemük, amikor meglátták a maga valóságában is a közeledő „magyar” sereget. A nápolyi országrész – vagyis egész Dél-Itália, most már Szicília nélkül – határában egyszer csak azt vették észre, hogy nem a hírekben szereplő kicsiny és idegen sereg közeledik, hanem egy hatalmas lovas-és gyalogos hadtest – tele külföldi zsoldosokkal! Lajos terve egyenesen zseniális volt! Az érkező sereg egyből bevette az első útjába kerülő „nápolyi” várat, majd tovább nyomult dél felé. Ennek a győzelemnek lélektani hatása is volt. Nápolyban, mint az ilyenkor lenni szokott, a lakosság is két pártra szakadt. A legtöbben gyűlölték Johannát és pénzt tékozló üresfejű udvaroncait. Ám ha egy idegen „barbár” király és a sajátjuk között kellett választani, hát mégis inkább Johannára szavaztak – volna. Mert persze ez nem választás, nem demokrácia kérdése volt. Viszont az urak között akadtak jó néhányan, akik úgy érezték, a pecsenyéjüket a legjobban talán mégis inkább Lajos király („Lodovico Ungherese”, Magyar Lajos) tüzénél süthetik meg. Ők is elébe mentek a közeledő seregnek és felajánlották szolgálataikat. Kissé csalódtak, amikor kiderült, hogy ez még nem is a „fősereg”, és Lajos maga még el sem indult Magyarországról. Persze amint megérkezett a hír, hogy a szépen felduzzadt első sereg már győzelmet is aratott, Lajos a második sereggel útnak indult ugyanazon az útvonalon. Itt közbeszóljuk, hogy a király igen ravasz módon járt el. Magyarország területén szinte kíséret nélkül haladt, mert sejtette, hogy velencei kémek vannak mindenütt. Nem akarta, hogy idejekorán tudomást szerezzenek útjáról. Csak stájer földön leplezte le magát, ahol sok osztrák és német lovag is csatlakozott hozzá, már akkor többen voltak kíséretében az idegenek, mint a magyarok. Aztán igyekezett villámgyorsan haladni, sehol sem időzött egy-két napnál tovább – már ha egyáltalán megtorpant bárhol is. Egyetlen

helyen, már a nápolyi határon várt egy hétig, mert a pápa odaküldte bizalmi emberét. Aki bizony alaposan megfenyegette Lajost. A főbb okok a következők voltak: Lajos nem büntetheti meg a nápolyi uralkodókat, az orgyilkosoknak semmi közük sem volt Johannához, különben is csak ketten voltak és azok már elnyerték büntetésüket, arról pedig ne is álmodjon, hogy átveszi az uralmat Nápolyban, mert akkor a pápa kitagadja őt az anyaszentegyházból. Nagyon érdekes és fontos, amit erre a király válaszolt. Helyhiány miatt persze ezt is csak hasonlóan rövid stílusban újuk ide: Lajosnak igenis jogában áll megbüntetni az orgyilkosokat, akik közé besorolja Johannát is. Azok nem ketten, hanem legalább kétszázan voltak, Nápoly a nagyapja után az ő birtoka. Ami pedig a kiközösítést illeti: isten fölötte áll az egyháznak, így „az igazságtalan kiközösítésre keveset ad, hisz Isten nagyobb a pápánál és tudja, hogy vállalata igazságos”. A „vállalat”, vagyis amit felvállalt, a feladat és a cél Lajos szerint annyira fontosak voltak, hogy azokért képes volt szembeszállni akár a pápával is – amit lám, követének ily módon a szemébe vágott. Aztán lóra pattant és ment tovább – dél felé. Amikor aztán a két sereg egyesült és Capua alatt találkozott a nápolyi sereggel, az utóbbiak gyakorlatilag harc nélkül megfutamodtak. Johanna időközben férjhez ment egyik rokonához, a szintén Anjou-vérbeli hercegi család egyik tagjához. A Taranto-és Durazzo-családok már régóta nagy szerepet játszottak, igyekeztek belefolyni a nápolyi ügyekbe. Durazzói Károly és Tarantói Lajos egyaránt Johanna szeretői voltak – ez a nő minden, a közelben felbukkanó férfit az ujja köré csavart. A magyarok és zsoldosaik előtt nyitva állott az út Nápolyba, be is vonultak haladéktalanul és véres harc nélkül. Addigra persze Johanna és félje hajón Marseille-be menekültek, vagyis haza, az Anjouk egykori provence-i fészke felé vették az irányt. Johanna kisfia hamarosan meghalt, nem volt hát értelme továbbra is azt állítani, hogy a gyerek apja a meggyilkolt magyar herceg lett volna. De már ezt sem feszegette senki. Lajos abba a kisvárosba, abba a kolostorba hívta-hozatta kedves rokonait, a Johannát addig ily erősen támogató Durazzo és Taranto-herceget, ahol öccsével

végeztek. Most végre ő is megláthatta a várost, ahol még sohasem járt. Láthatta Nápolyt és láthatta azt az erkélyt is, amelyre szerencsétlen öccsét orvul felakasztották. Aztán sebtében egy magyar főúri bíróságot alakított, amely megvádolta Durazzói Károly herceget. Ez volt az, aki Johannával egyetértésben a végsőkig halogatta Endre megkoronázását – még a pápai utasítás ellenében is – és ezzel annak halálát okozta. Hiszen ha Endrét idejében megkoronázzák és nem Johannát egyedül ültetik a trónra, akkor a magyar herceg – mint nápolyi király – még ma is élne! – érvelt Lajos és a bíróság. Akkoriban bizony szokatlan ítélet született: halál. Nápoly felhördült, de egész Itália is. Hogy egy király kivégeztesse a rokonát, egy herceget? Ez azért nem mindennap esett meg. De Lajos tudta, mit tesz. Az egyik főbűnösnek fejét vétette, mégpedig ott, azon épület mellett, a fal tövében, ahová a kötélről levágott öccse élettelen teste zuhant azon a tragikus éjszakán. A magyar hóhér ott emelte pallosát és csapott le Durazzói Károly nyakára. A többi hercegi rokont Lajos fogolyként hazavitette Magyarországra, hogy szem előtt legyenek addig is, míg további sorsukról dönt. Érdekes jelenség következett ekkor. Számos itáliai városból követségek, urak és levelek érkeztek Lajoshoz. Máshová is hívták őt rendet csinálni! Úgy látszik, sok mellőzött uraság, hatalomból kiszorított nemesember vagy főúr, de itt-ott még egyszerű polgárok is azt hitték: Íme itt van az az ember, a távolról jött barbár, de tiszta erő, az igazságos idegen, aki talán náluk is elriasztja a korrupt urakat, a csaló királyokat, a telhetetlen mohó uralkodókat! Persze Lajos nem ezért jött Nápolyba. Johannát nem élhette el és nem büntethette meg – ezzel útja egyik célja nem teljesült. De ha már itt volt, nem akart úgy elmenni, hogy változatlanul hagyja a viszonyokat. Tudta és éreztette is mindenkivel, beleértve a pápát, hogy az öccsét ért gaztett miatt, no meg a régóta ott uralkodó Anjoucsalád jogán Nápoly az övé és majd ő megmondja, ki kerüljön annak trónjára! A dolgok azonban rosszra fordultak. A nápolyiak csak az első napokban örültek neki – a herceg kivégzése megfordította a közhangulatot. Elterjedt annak híre is, hogy Lajos összetűzött a pápával. Közben Johanna hazaért Avignonba, ahol persze azonnal maga javára fordította a pápa

hangulatát, aki Lajos-ellenes leveleket és kiáltványokat küldözgetett szét a világba, nem csak Itáliába és messze nem csak Nápolyba. Lajos ugyanakkor ismerte az efféle olasz városok kis politikusait, mérgezőit, hízelgő udvaroncait és bérgyilkosait – hát igyekezett távol tartani magát a népétől. Ami megint csak okot adott a szóbeszédre, hogy dölyfös, hogy semmibe veszi a nápolyiakat. No de azt is suttogták – vajon ki terjesztette a gyilkos pletykát? – hogy Lajos le fogja rombolni a várost, ahol végeztek az öccsével. Minden nápolyi ettől rettegett és szinte apokaliptikus pusztulástól tartott. A félelem nem jó tanácsadó, márpedig a lakosság egyre inkább félni kezdett Lajos hadaitól. Csak olaj volt a tűzre: bár Lajos megparancsolta a zsoldosoknak, nem bánthatnak senkit, azok nem voltak képesek uralkodni magukon. Természetükhöz, szokásaikhoz híven nemegyszer feldúlták egy-egy városnegyed nyugalmát, amikor rabolni tértek be a tehetősebbek házaiba. Más kérdés, hogy Lajosnak anyagi nehézségei támadtak, nem tudta kifizetni a zsoldosok elmaradt bérét, emiatt azok úgymond „Jogosan” szereztek maguknak kárpótlást ott, ahol tudtak. Valamivel később, szintén anyagi okok miatt a zsoldosok elfoglaltak több várost és várat, majd azokat jó pénzen átadták… az ellenségnek, így a dolgok már-már teljesen kicsúsztak a magyarok ellenőrzése alól, ami szintén nem növelte a nép bizalmát a „barbár királyban”. Furcsa idők voltak ezek. Aki ebben szerepet vállalt, tudnia kellett, hogy nehezen vagy sehogyan sem lesz képes befolyásolni az események menetét. Mindenben több tényező hatott egyszerre, történjen bármi is. Először is ott volt a pápa, kinek magatartását nem lehetett megjósolni, hiszen az attól függött, egy-egy konfliktus valamelyik résztvevője mekkora összeggel hat rá. Mert bizony ne legyenek kétségei senkinek, az akkori pápák éppen olyan megvesztegethetőek voltak (tisztelet a kisszámú kivételnek), mint a köztisztviselők vagy bárki más. Így aztán a pápai álláspont akár negyedévenként is változhatott, az Avignonból érkező dörgedelmek hol erre, hol arra az oldalra csaptak le. Láttuk az imént, hogy bizony már maga Lajos sem vette komolyan őket. Tudta, hogy ezenközben az anyja úgyis küld pénzt Avignonba, tehát hamarosan a pápa az ellenkezőjét fogja mondani annak, amit most hirdet. Most

Lajost akarja kiközösíteni, de nemsokára esetleg éppen Johannára száll az átok… De gondolnia kellett Lajosnak a nápolyi urakra, a nápolyi közemberekre, akik nagy tömege jelentős erőt képviselt. Aztán ott voltak a zsoldosok, akikkel rengeteg baj volt… És végül jött a pestis! Ez persze senkinek sem hiányzott. A betegséget genovai hajósok hurcolták be keletről. Magyarországon is fel-felbukkant, hiszen a Kárpátok keleti oldalán élő tatárokkal azért nem volt már egy ideje háborúskodás, mert azok között is aratott a pestis. Tudjuk, hogy ez vitte el Luxemburgi Margitot, a király mindössze tizennégy éves feleségét is. Lajosunk ekkor még mindig csak huszonhárom éves volt! Az özvegy fiatalember hadat vezetett Itáliába, diplomatákkal tárgyalt, fontos ügyeket intézett, most pedig lám, egyszerre két ország gondjait vette a vállára… Ezen persze akkortájt senki sem csodálkozott, számos hasonlóan fiatal király élt akkoriban. Mivel a férfiak legtöbbje jó, ha negyven évet élt, hát egy huszonévest már mindenki felnőttnek tekintett. Nos, Lajos is felnőtt volt. Most ismét döntenie kellett. Amint Nápolyban dühöngeni kezdett a pestis és zsoldosai közül is odaveszett néhány, Lajos úgy látta: nincs értelme maradni. Ahol járvány dühöng, ott szinte leáll az élet. Harci cselekmények sem történnek, de nincsenek diplomáciai tárgyalások sem. Ugyanis ilyenkor a követek, futárok sem utaznak, hírek nem érkeznek, intézkedések nem történnek. Tehát nem volt értelme maradni, összecsomagoltatott és elindult haza. Otthagyott kis létszámú magyar seregét is megtépázta a pestis, vagy éppen a fellázadt zsoldosok végeztek velük. Mondjon bárki bármit, a hadjárat igazából eredménytelen volt. A kudarc szemmel látható jelei: csak egy embert kapott el és végeztetett ki a tragédia állítólagos okozói közül, Johanna kicsúszott a markából, Nápoly népe nem szerette meg a magyarok uralmát, a serege egy része is odalett, nem is szólva a rengeteg kiadott pénzről. És azokról a katonákról – tegyük hozzá – akik elestek a távoli, idegen földön és már soha nem térhetnek haza – királyukkal. Hazament hát Lajos és otthoni ügyeket intézett vagy másfél éven keresztül. Közben tárgyalt a pápa küldöttével és Velencével is. Ez

utóbbival sikerült megegyezni, békét kötöttek, de a pápa csak nem volt hajlandó elítélni Johannát. Lajos megüzente neki, ha ez megtörténik, nem támadja meg többé Nápolyi. De a pápa természetesen továbbra is csak halogatta a dolgot. Nyilván azért, mert most Johanna pénzelte kincstárát. Így aztán 1350 tavaszán Lajos az Adria partján, Senjben nem túl nagy seregével sok kis dalmát bárkára szállt (Velence nem adott hajókat, de talán jobb is volt így. Lajos megúszta, hogy lekötelezze őt a város-köztársaság.). A túlparton Lajos elsőnek szállt ki az ellenséges parton – ez a vidék akkor Nápoly hatalma alá tartozott – és a bárkák máris mentek vissza a többi harcosért. Heteken át csak hordták át a magyarokat a tenger két partja között. Lajos az előző zsoldos-kudarc ellenére most ismét kénytelen volt idegen katonákat felbérelni, hisz a magyarok nem voltak, nem is lehettek elegen. Ne feledjük, akkori levelezéseiben Lajos már nemzetközileg is használta és hirdette azt a tényt, hogy a nápolyi királyság most az övé. Ezt igyekezett belevetni minden uralkodóház és a pápaság fejébe is, persze nem túl eredményesen. Lajos élete azon a tavaszon kétszer is komoly veszélybe került. Az 1350-es hadjárat idején már az első útjukba kerülő komolyabb várat megostromolták. Lajos szokása szerint maga is részt vett az ostromban. Ami egyfelől nagy butaság volt – mondjuk meg kereken – másfelől teljesen fölösleges fítogtatás. Nyilván azért tette, hogy példát mutasson az idegen zsoldosoknak és lelkesítse saját katonáit. De biztosan maga is megbánta az egészet, amikor a várvédők fentről köveket zúdítottak rá. Lajos éppen felfelé mászott egy ostromlétrán, amikor ez történt. Olyan veszélyesen eltalálták, hogy a fájdalom miatt talán egy időre eszméletét is veszítette, elengedte a létrát és lezuhant a várárokba. Az emberei persze azonnal kihozták onnan és ápolni kezdték. Hetekig tartott a „rehabilitáció”, míg a király ismét lóra ülhetett. Gondolom, a seregben sokan suttogták, hogy erre aztán nem volt semmi szükség. A másik eset már távolabb történt. Térben és időben távolabb, amint a sereg haladt előre, átvágva az itáliai félsziget déli részén. Meglepő, de a hadak nem egyenesen törtek dél felé a két part között, hanem elkalandoztak mélyen keletre. Olyannyira, hogy

amikor a végén Nápolyba kellett kanyarodniok, hosszabb távon egyenesen nyugat felé menetelt a sereg. De a második életveszély valahol félúton leselkedett a királyra. Tudni kell, hogy amint a magyarok „kitakarodtak” Nápolyból a pestisjárvány miatt, Johanna és félje azonnal visszatértek és ismét uralmuk alá hajtották a várost és az államot. Ebben legfőbb szövetségesük a pápa volt, aki természetesen minderre nagy áldását adta. Ők is zsoldosokat fogadtak, hiszen a nápolyiakra nem nagyon számíthattak. Nos, hallván, hogy Lajos hadai egyre közelednek, 300 német zsoldos – hogy Johanna kedvében járjon, és persze siker esetén hatalmas „sikerdíjat” akasszon le a királynőtől – felvetette Lajos meggyilkolásának lehetőségét. Amire Johanna persze azonnal igent mondott. Lényegében tehát arról van szó, hogy Johanna és félje, Tarantói Lajos háromszáz „kommandóst” küldtek Lajos elveszejtésére. A zsoldosok esküvel fogadták, hogy bármilyen módon, de „kikanalazzák” Lajost a táborából, emberei közül, és ha lehet, fogolyként Johanna elé hurcolják. Ha ez nem lehetséges, akkor azonnal, ott helyben végeznek vele. Ha régebben akadtak is orgyilkosok, akik ellene fordultak, azok egyedül lévén nem jelentettek igazi veszélyt. Ám most a magyar király nagy bajba kerülhetett. Nem is tudott a veszélyről – legalábbis a források nem említik, hogy a háromszáz orgyilkos közeledését a magyarok előre tudták volna. Mindenesetre háromszáz szakképzett zsoldos önmagában is veszedelmet jelentett. Ezért amikor a felderítők meghozták a hírt, hogy Johanna zsoldosai közelednek, a közelben tartózkodó 50, más források szerint 150 magyar katona – száz fegyveres és ötven íjász – elébük ment és megütköztek. A magyar hadi krónikákban ugyan nem nagyon reklámozott eset teljes sikert hozott. A háromszáz zsoldos egyik felét fogságba ejtették, a másik fele vagy meghalt, vagy sebesült, néhányan elfutottak. Persze a foglyok hamar kifecsegték megbízatásukat és Lajos csak ekkor döbbent rá, hogy ismét meg akarták ölni. A felbujtó, akárcsak öccse esetében, megint csak Johanna volt. Kerülő úton, a közbeeső várakat, városokat elfoglalva jutott a sereg Nápoly közelébe, aztán a már említett Aversa városát

ostromolták, ahol Johanna emberei végeztek Endrével és ahol két évvel korábban Lajos kivégeztette az egyik főkolompost. Itt lassan haladt az ostrom, ezért Lajos ismét elkövette azt a hibát, hogy személyesen vett benne részt. Egy számszeríj nyila szinte életveszélyesen eltalálta. Ugyan csak a lábán, de az akkori körülmények között, a terepen ez is bármikor vérmérgezést és gyors halált okozhatott (akkortájt a sebesült katonák egy része szepszisben, fertőzésben halt meg). Bizony Lajos ismét alig menekült ki a halál torkából. Az orvosok ugyan kezelték, de ismerve a korabeli orvostudomány és egészségügyi ellátás szintjét, azt kell mondanunk: az orvosi közreműködés ellenére sikerült kilábalnia a bajból… A fém nyílvesszőt tizenkét kísérlet után sikerült csak kihúzni a lábából, ami közben Lajos bizony – csöppet sem férfiasan – hosszasan jajgatott. Mi több, végrendelkezett is, éppen arra az esetre, ha a sebe elfertőződne és életét veszítené. Jellemző különben a kor viszonyaira, hogy alig vették ki belőle a nyílvesszőt és bekötözték a sebét – máris lóra ültették és körbevitték a vár körül. Hogy ne legyen kétség, ki ez a lovag, kürtösök és zászlóvivők haladtak előtte és hol kürtőitek, hol meg azt kiabálták számos nyelven: „Itt közeleg Lajos, Magyarország és Nápoly királya…!” Kettős hatást ért el: a seregben is elterjedt ugyanis a híre, hogy megsebesült, nemcsak bent a várban. Most a saját emberei éljeneztek a király láttán, és megnyugodtak, hogy nem esett komoly baja – a várbeliek pedig kétségbeestek, hogy ezúttal sem sikerült megszabadulniok a „barbár” királytól. A sereget ekkor 15 ezer magyar, 8 ezer német zsoldos és 4 ezer olasz alkotta. Ez utóbbiak egy része szintén zsoldos volt, más részük viszont azért harcolt Lajos zászlaja alatt, hogy régebbi, kisebb-nagyobb sérelmét megbosszulhassa a Tarantókon, Johannán és egyáltalán a nápolyi államon. Érdemes megemlíteni, hogy Aversa hosszan elnyúló ostroma lehetőséget adott diplomáciai tárgyalásokra is. A pápa ismét megkerülhetetlennek bizonyult, de sajnos Johanna akkoriban horribilis összegért eladta neki Avignon városát, így a feslett erkölcsű és a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó királynőnek ismét volt pénze a háborúra. Ezt ki is használta. Valakinek az a beteg ötlete támadt, hogy mi lenne, ha az immár megözvegyült magyar

király öccse, István feleségül venné a Lajos által kivégeztetett Durazzói Károly özvegyét, egy bizonyos Máriát? Lajos bele is ment volna abban az esetben, ha ez együtt jár Johanna és férje azonnali trónfosztásával. Akik az ő változatában eltakarodtak volna Nápolyból örökre, és helyükbe ült volna az ő öccse, István oldalán feleségével és társuralkodójával, Máriával. A dolog hónapokkal később egy még „vadabb” verzióba fordult. Lajos annyira vágyott a békésebb megoldásra, hogy felajánlotta: ha nem megy másképpen, hát ő maga veszi feleségül Máriát! Ez már eleve morbid ötlet volt, bár láttunk már hasonlót a világtörténelemben. Mária Johanna húga volt, tőle teljesen eltérő karakterrel. Még az is lehetséges, hogy nem sajnálta különösebben félje elvesztését. Lajos mindenesetre tiktokban hozzá is küldött követeket, és míg a pápa és Johanna elutasították az ötletet – Mária elfogadta volna! Már csak azért is – gondolom én így utólag – mert hiszen Durazzói Károly feleségeként nem sok reménye volt arra, hogy valaha is Nápoly trónjára kerüljön: de a Lajos-Johanna „meccs” kimenetele még mindig többesélyes volt. Az is megeshetett, hogy hirtelen valami változás áll be, ami Lajosnak kedvez. Mondjuk meghal ez a pápa és a következőt sikerül jobb belátásra bírnia – szép szóval, jogi érvekkel vagy éppenséggel tekintélyes összeggel… Tehát Mária hajlandó lett volna feleségül menni Lajoshoz annak fejében, hogy nővére helyett ő és ez a másik magyar, az északi barbár testvérpár idősebb tagja uralkodjon Nápolyban! Titokban a fiatal özvegy talán arra is gondolt, hogy Lajosnak éppen elég dolga lesz Magyarországon és ilyenkor mindig ő marad egyedül a nápolyi trónon: bebeszélheti tehát magának, hogy ő az úr a Vezúv tövében…? De hagyjuk Mária és mások álmait – a tervből nem lett semmi. Ez a második hadjárat enyhén szólva is kudarc volt. Nem sikerült elérnie semmit. Az aversai vár ostromával több mint egy hónapot veszített, ezalatt Nápoly felkészült a védelemre. Már azért is reménytelen lett volna a város ellen indulnia Lajosnak, mert hiszen azt a tenger felől korlátlan ideig elláthatták élelemmel és hadianyaggal, a lakosság pedig akkor már inkább Johanna, semmint Lajos mellett állt. Már csak azért is, mert ezúttal a pápa – minden

megvesztegetés ellenére – Lajos ellen fordult. Előbb elintézte, hogy Genova ne adjon hajókat a magyaroknak, majd kinyilvánította, hogy Lajos Itáliában közellenség, aki „lám továbbra sem szűnik meg háborgatni a nápolyi királyságot”. Diplomáciai téren tehát Lajos nagyot bukott – senki sem állt melléje. A végén, mintegy belerúgva, a pápa még azt is elérte, hogy egyetlen itáliai tengeri országocska vagy városállam se adjon neki hajót a hazatéréshez. Ezért Lajos kénytelen volt ismét nekivágni Itáliának, már sokadszor, végigvonulni – nagy költségek és veszélyek árán – az egész félszigeten. Ám mivel volt már benne gyakorlata, hát ez igen sebesen ment neki. Olajozottan működtek a régi kapcsolatok, a király és emberei pedig sebesen haladtak. Olyannyira, hogy itt-ott valóságos rekordokat állított fel a kor színvonalához képest. Például október 16-án indult Udinéből és kilenc nappal később, 25-én már Budán volt! Fenomenális sebesség lehetett az akkori úttalan utakon, lóháton, ráadásul még mindig sebesülten! Ne legyenek illúzióink – akármit tanultunk is valaha az iskolában. Lajos Nápolyt nem győzte le, mi több, mindkét hadjáratát a vesztes háborúk közé kell sorolnunk. Alapvető céljait már az elsőnél sem érte el – nem állhatott bosszút öccse gyilkosain és nem vehette át a hatalmat Nápolyban az Anjou-család magyar ága nevében. Sem másképpen. A második esetben már el sem jutott Nápolyig, az ottani ellenállás, Johanna és a pápa szövetsége nála sokkal erősebbnek bizonyult. Még jó, hogy 1350-ben aztán az Apuliában hagyott magyar és zsoldos hadak váltakozó hadiszerencsével folytatott hosszas és keserves küzdelmek után diplomáciai úton meg tudtak egyezni – különben gyaníthatóan ezt a hadseregét is elvesztette volna Lajos. Az igazi tárgyalások a következő két évben folytak éppen Avignonban, ahová Lajos persze nem ment el, nem akarta látni a csaló pápát. A megegyezés értelmében Lajos szabadon engedte a két Durazzo-és két Taranto-herceget, akiket az első hadjárat után Magyarországra vitetett. Átadta Nápolyt a pápának, vagyis lemondott arról az országról, mint anyagi javak összességéről, viszont fenntartotta elvi igényét arra, hogy a jövőben még visszaszerezhesse, mivelhogy ez nekijár, arra jogcíme van.

Azt kell mondanunk, hogy végső soron a király bölcsen cselekedett. A két hosszú utazás és hadjárat bebizonyította számára, hogy túl nagy a távolság a földgolyó e két pontja között: egyszerre semmiképpen sem uralkodhatna itt is, ott is. Nápolyról úgy mondott le, hogy azt igazából nem is birtokolta soha. Nem volt érdemes újra meg újra hadakat indítani oda, e háborúk rengeteg pénzt és emberéletet nyeltek el, az ország azért olyan gazdag nem volt, hogy két-három évenként efféle hadjáratokra költse el a kincstár tartalmát. Ugyanakkor a király felfogta, hogy sok dolga van neki Magyarországon és annak közvetlen környékén is. Mostantól kezdve ezekre összpontosított. De azt mindenki tudta – Lajos is – hogy ezzel a nápolyi ügyet nem zárták le. Lajos király egyszer elhatározta, hogy megbosszulja öccse halálát a feslett erkölcsű Johannán és szerte Európában tudhatta mindenki: addig nem nyugszik, míg ez a bosszú be nem teljesedik.

6. Lajos és a háborúk (Hadseregek minden égtájon) Nagyon érdekes dolgok történtek ezenközben és a következő évtizedekben… Nápolyban is. De ezek minket kevéssé érdekelnek. Majd ha történetünk egyik szála egyszer csak visszakanyarodik Nápolyba, akkor megemlékezünk róla. Most azonban lássuk az akkori magyar viszonyokat. Már elmondtuk – kissé előre szaladva az időben – Lajos harcait Velencével az 1350-es években. Ezeknek persze számos „bálványa” volt a politika, a diplomácia területén is. Nagy és bonyolult szövetségek szövődtek itt nemegyszer. Volt, hogy még a pápa is a magyar király oldalán állt, ha úgy jött ki a lépés, hogy közös ellenségük támadt. Egyes években Lajos király szövetségese volt Genova és a német császár is Velence ellenében, máskor egyes olasz városállamok, mint például Padova voltak erősen magyarpártiak. Mindenesetre az ötvenes évek végére Lajos – és vele természetesen Magyarország – ismét kijutott az Adriára, visszaszerezte sorban a dalmáciai kikötőket. Most már arra is gondolhatott, hogy az országnak saját flottája legyen! Igazi komoly hadiflotta, olyan hadihajókkal, amelyek talán nem is csak az Adrián, a Földközi-tenger kis öblében, hanem a mediterrán társaság más vizein is végezhetnek majd hadműveleteket! Ezen akkor senki sem nevetett. Inkább természetesnek tartották, hogy ha egy országnak kijárata van bármelyik tengerre, akkor – azokban a bizonytalan, háborús időkben különösen – flottával is rendelkezik. A flottát egy tengernagy – admirális – vezette, akinek nem kevés hajóját a dalmát kikötők állították ki – a legtöbbet Ragusa, vagyis Dubrovnik. Lajos maga is építtetett új hajókat a kincstár pénzén, sőt ugyanebből a forrásból vásárolt is kész hadihajókat. A flottára szükség is volt, mert Velence a következő év(tized)ekben sem nyugodott és több ízben próbált kiépíteni erős szövetségeseket – Lajos ellen. Néha olyan érzése támad a történelemszemlélőnek, hogy azokban az időkben Velence számos vezetőjének fixa ideája volt: mindenáron leszámolni Lajos királlyal, egyáltalán a magyar uralommal az Adria mentén. Velence mindvégig szövetségesének

tartotta a szerbeket, olykor-olykor lepaktált az osztrák hercegekkel és Itálián belül is igyekezett kiszorítani azokat a kisebb államokat, amelyek az addig eltelt időben ilyen-olyan okokból Lajos mellett álltak ki. No persze Lajos sem maradt adósuk. Az 1360-as években ő is kiépített néhány Velence-ellenes szövetséget és ő is ott tört borsort a dózsék orra alá, ahol csak tehette. A híres genovai admiráliscsaládból származó Simoné Doriát nevezte ki magyar tengernaggyá, a flotta parancsnokává, és Genovát többször is támogatta Velence ellenében. Ez a harc Lajos és Velence között különben még az 1370-es években is zajlott és sok áldozatot követelt – már csak azért is, mert a hosszantartó háborúk végén Velence török (!) segítséggel győzött és kis híján odaveszett a teljes magyar flotta is. Maradjunk most Lajosnál. Mivel sokat forgott külföldön, az 1350es években sok „nyugati” szemtanú és történelmi szereplőnek volt alkalma vele találkozni, külsejét leírni. Az ilyen forrásokból tudjuk, hogy Lajos – még mindig huszonéves csupán! – bizony nem volt szép ember, sőt daliás sem. Azok, akik Arany Toldija nyomán Lajos királyt nagytermetű, fenséges megjelenésű, szép férfinak és sugárzó embernek képzelik el, az égi lebegés után kénytelenek visszatérni a földre és belenyugodni, hogy Lajos bizony nem ilyen volt. Hanem középtermetű, ami az akkori magyar népesség körében azt jelentette, hogy ma bizony alacsony lenne Lajos. Jó, ha elérné a 165 centiméteres magasságot. A tekintete ugyan büszke, de arca egyszerűen… közönséges. Ugyan barátságos tekintetű, mint írták, de hát nem volt rajta semmi rendkívüli, semmi szép vagy vonzó. Szakállt viselt, méghozzá göndört, ami nyilván koránál idősebbnek mutatta (és alighanem ez volt a cél). A haja is göndör volt, amelynek színéről nem sok szó esik (olyannyira „nem sok”, hogy egyetlen egy sem). Az ajka vastag volt. Ami az egyéb testi vonásokat illeti, csak annyit jegyeztek fel, hogy „kissé görbe vállú” volt. Azt nem tették hozzá, hogy görbe volt a lába – mert ez akkoriban szinte természetes velejárója volt mindazoknak, akik életük tekintélyes részét lóháton töltötték, sőt már sok nemzedék óta az őseik is. Ami biztos: az éremképei sem mutatják őt szép férfinak. Márpedig azokat az ő rendelésére készítették a vésnökök, nem kis összeg

fejében – érthető tehát, hogy ha ilyen kívánság nem is hangzott el a király vagy környezet részéről, azért a vésnökök mégis igyekeztek volna őt szebbnek mutatni a valósnál. Lehet persze – szólal meg bennünk a kisördög – hogy amit ezeken az érmeken látunk, az már a „Javított változat”? A szebbik, az idealizált király…? Ez esetben a helyzet még rosszabb, mint hihetnénk, hiszen Lajos király az általa kibocsátott pénzérméken sem kelti egy férfiszépség benyomását… De hagyjuk a külcsínt. A belső értékeit, különösen itáliai vándorlásai során többen megtapasztalhatták: ha nem volt vészhelyzet, akkor Lajos igen tapintatos, diplomatikus, kedves és barátságos tudott lenni. Az itáliai források mind kivétel nélkül erről emlékeznek meg. Nos, egy kivétel akad – a Nápolyban keltezett források bizony alig közölnek róla bármi pozitívat, de ennek okát jól ismerjük. Magyar krónikások azt is feljegyezték róla, hogy igen vallásos ember volt – amivel nem mondtak sokat, hiszen akkortájt gyakorlatilag mindenki az volt, jeles ateisták már csak azért sem akadtak, mert azokkal rögtön végzett volna az egyházi avagy világi hatóság. Itthon sokat adakozott az egyház és a szegények javára. Megalapította Márianosztra kolostorát, amely most közismerten egészen más célokat szolgáló intézmény (börtön) és számtalan templomot építtetett az egykori Nagy-Magyarország területén szerte. Az sem kétséges, hogy kiterjedt és meglehetősen nemzetközi rokonsága révén sokan figyeltek rá, sokfelé tudták, ki ő. Neves francia királyok leszármazottja, kinek őseit a sors keletre sodorta és ott magyar, osztrák, olasz és lengyel dinasztiákkal fonódtak össze. Ezek utódja volt a tapintatos király. Aki persze, ha baj volt, éppen úgy felizgult, mint apja, Károly Róbert a Zách-féle merénylet utáni órákban vagy napokban. Ő sem szerette a kellemetlen meglepetéseket. Ha valamit el kellett intéznie, akkor azt igyekezett sebesen megtenni és nem halogatni. Hogy emiatt néha nem jól döntött – hát az bizony megesett, de mivel ő volt a király, aki fölött már senki sem állt, hát felelősségre sem vonhatták. A hibás döntések következményeit persze nem mindig neki kellett viselnie. Lajos figyelme a nápolyi ügy „lecsengése” után a lengyel-litván térségbe fordult. Emlékszünk, maga is járt arra mint „keresztes lovag”, és anyja is lengyel lévén, valamiféle komoly rokonszenv is

vonzhatta őt arrafelé. Az akkori lengyel és magyar királyok, Kázmér és Lajos az utódok által – jóval később – megkapták a „Nagy” jelzőt. Egyidőben uralkodtak, közeli rokonok voltak (Kázmér volt a nagybácsi, Lajos az unokaöcs). Ez egyben azt is jelentette, hogy ha egyiküknek szüksége volt a másik segítségére, akkor azt megkapta. Olykor külföldön találkoztak a szövetségesek, osztrákok, csehek, németek között. Nem álltak egymással szemben, a magyarok nem csatlakoztak olyan szövetséghez, amelyben az ellenoldalon lengyelek voltak és ez fordítva is igaz volt. Ellenben nemegyszer katonai segítséget kellett nyújtaniok egymásnak és ezt habozás nélkül megtették. Mint 1351-ben is, amikor a lengyeleknek az akkor igen erős hatalomnak számító litvánokkal támadt gondjuk. Ekkor Krakkó segítséget kért és Lajos máris összeszedte hadait, hogy a lengyelekhez vonuljon. István öccsére hagyta addig az országot, aki éppen az előző évben nősült meg. Egy bajor uralkodócsaládból származó lányt vett el, amivel éppen a lengyelek bizalma rendült meg benne. Külön kérték Lajost, hogy Istvánt ne hozza magával. Akkoriban már igen érzékenyek voltak mindenre, ami német – nem csoda, hiszen a német keresztes lovagrend már hosszabb ideje nem engedte ki a lengyeleket a Balti-tengerhez és minden egyéb módon is folyton harcban álltak velük. Jó tudni, hogy akkoriban a keletre eső területeken még nem sok orosz élt. Holics, Vlagyimir is csak részben volt orosz lakosságú. Feljebb északon, Lengyelországtól keletre meg tatárok és litvánok éltek, ez utóbbiak még mindig pogányokként. A mai Lengyelország északi részét pedig a német lovagrend tartotta megszállva – ugyanaz, amelynek előzőleg volt egy rövid magyarországi, pontosabban erdélyi karrierje is. De a lovagokat viselkedésük miatt kitették Magyarországról, akkor költöztek fel a lengyelekhez, ahol eleinte hűségesküt tettek a lengyel királynak, hogy aztán később jobbára a németekkel vállvetve egy államot csináljanak az államban, amely több száz évig fennmaradt. Meglehetősen zavarosak voltak hát a viszonyok, de semmivel sem bonyolultabbak, mint a Magyarországtól délkeletre fekvő balkáni területeken. Így hát a korabeli embereket az ilyesmi nem

lepte meg akkor sem, ha történetesen a földrész egy másik tájáról származtak. Lajosunk a tőle megszokott gyorsassággal haladt. Az útja Budáról Kassára alig öt napig tartott, ne feledjük, hogy hadsereggel együtt ment, amelynek nagyobb része nyilván gyalogos katona volt. Hasonlóan gyorsan termett Krakkóban, aztán Kázmér királlyal együtt mentek északkelet felé, hogy ott találkozzanak – megütközzenek vagy tárgyaljanak! – a litvánokkal. Történt itt egy „apróság”, ami már szinte előre jelezte a jövőt. Kázmér valami betegségbe esett, ami olyan komolynak nézett ki, hogy a lengyel király végrendelkezett, mi több, államjogi lépéseket is tett esetleges halála esetére. Megható, hogy mennyire természetesnek tartotta Kázmér is, a lengyel urak is, hogy felajánlották Lajosnak a lengyel koronát. Ha Kázmér ott helyben meghal, Lajost pár napon belül Krakkóban, a Wawelen lengyel királlyá koronázzák. Kázmér elhaló hangon csak annyit kért, hogy ha Lajos a helyébe lép, németeket ne hozzon magával, sőt István öccsének se adjon semmilyen hivatalt (fájlalták, hogy István német földről nősült, ezért vele már sokkal óvatosabbak voltak, mint a másik rokonnal, Lajossal.) Lajos ezt persze megígérte. De lám, vagy jók voltak a lengyel orvosok, vagy a baj nem volt olyan komoly, mint amilyennek hitték – Kázmér hamarosan jobban lett és folytatták az utat. Találkoztak a litván uralkodóval is, egyezséget is kötöttek vele, aztán pár nappal később a litvánok felrúgták az egyezséget és egy éjszaka elpárologtak. Lajos és Kázmér dühösek voltak, de már közeledett az ősz, ami ott északkeleten hamar kezdődik és sebesen átmegy télbe. Ezért gondolni sem lehetett arra, hogy igazi hadjáratot kezdjenek – most. Kázmér és Lajos hazatértek tehát anélkül, hogy az eltelt három hónap alatt akárcsak egyetlen egyszer is kivonták volna kardjukat a hüvelyből. Lajos huszonhatodik évében volt ekkor. Persze a rokonkirályok nem adták fel egykönnyen. Kázmér mindenképpen le akart számolni a veszélyes szomszédokkal, akik lám, már a tatárokat is elverték és dél felé terjeszkedtek (a mai Belarusz és Ukrajna területén zajlottak ezek a harcok, a ma oly kicsi Litvánia akkor a maga régiójában szinte nagyhatalomnak számított!).

Lajos pedig, mint afféle lovagkirály, ismét a litvánok megtérítésében volt érdekelt – vagy azt hitte. De az is dühítette, hogy az előző évben a litvánok milyen ócska trükkel csapták be őt és Kázmért. Tehát hiúsági kérdést is csinált a dologból, most már mindenáron meg akarta büntetni a litvánokat. Ezúttal meglepően korán indult el: februárban. 1351-52 tele enyhe volt, így a király a hadaival együtt hamar eljutott Lengyelországba. Egy hónap sem telt bele, már Belz vára alatt találkozott Kázmérral. Ezt a várat régebben a tatárok birtokolták, majd elvették tőlük a litvánok. Ha ezt beveszik az egyesült lengyelmagyar hadak, akkor megnyílik az út Litvánia felé. Nos a várat bevenni egyáltalán nem volt könnyű. Igen erősnek bizonyult, ezrét Lajos – nem tudta levetkőzni ezt a rossz szokását – az első ostromnapon maga is beszállt a katonák közé. Csak hogy lássák, milyen körülmények között kellett harcolnia: március végén – ami ott még jéghideg tél – a katonáknak a várárkon kellett átgázolniok, amelynek vize az alacsonyabb termetűeknek éppen a torkáig ért. Ezenközben fentről a várfalról bőven szórták rájuk a köveket, folyékony szurkot (égési sebek) és minden egyebet. Lajos megint megjárta, ezúttal valami fából készült bunkót vagy ilyesmit dobtak rá és a fejét találták el. Minden bizonnyal el is veszítette az eszméletét, mert az egyik hűséges embere a hátán hozta ki a várárokból. Azonban a sebesülés mégsem volt komoly, mert a király még aznap folytatta ügyei intézését. Kázmérral együtt belátták, hogy ez így nem fog menni. Lajosnak különben is egyre kevésbé tetszett ez a litván hadjárat, ami Magyarországnak semmi hasznot nem hajthatott. Ezért a magyarok és lengyelek két éves fegyverszünetet kötöttek a litvánokkal (most hittek nekik…?) és hazavonultak. Csak a visszaút nem volt könnyű. „Felperzselt földön” vonultak a vlagyimiri hercegség területén. Lajos szokása szerint (Itáliában is ezt tette) seregét kisebb részekre osztotta, hogy azok könnyebben találjanak élelmet és gyorsabban jussanak haza. Való igaz, ha sok ezer ember vonul egy csapatban, ott nehéz naponta többször élelmet találni nekik. A kisebb csapatok ennél élelmesebbek szoktak lenni. Csak az volt a baj, hogy maga Lajos is egy alig negyvenfős csapattal ment, néhányszor nem sok hiányzott, hogy az ellenség megszorongassa őket. A Kárpátokon alig tudtak átkelni, főleg azért,

mert sehol sem volt élelem. Egy udvarházban, ahol éjszakáztak, a ruszin tulajdonos rájuk gyújtotta az épületet, a király és társai szinte ingben-gatyában menekültek ki a lángokból. Sok embert és lovat veszítettek, ezek mind éhen haltak, a hegyen derékig érő hóban kellett átvánszorogniok, míg végre magyar földre értek. És mire Lajos megint visszaért Budára és kitavaszodott, újabb háborúba kellett vonulnia. De előbb nézzünk körül ismét a házasságok és a nők világában. Már Lajos apja is, ha a szerbeket kellet féken tartani, a bosnyákokra támaszkodott. Bosznia akkortájt megbízható szövetségese volt Magyarországnak, már csak azért is, mert a bosnyákoknak már akkor is gyakorta meggyűlt a bajuk a szerbekkel és általában a görögkeletiekkel. Akkortájt Szerbiát Dusán uralta, ki nem sokkal előbb a „szerbek, bolgárok görögök és albánok cárjává” koronáztatta magát. Hangzatos cím volt, nem sokkal több. Mindazonáltal már Velence is azt figyelte, hogyan lehetne Dusánt a maguk oldalára állítani. Lajosnak is számolnia kellett vele. Abban a régióban a magyar állam Kotromanics Istvánra számított, akit még Károly Róbert nevezett ki boszniai bánnak. Kotromanics mindenképpen be akart tömi az előkelő, igazi európai királyok sorába, ezért például még régebben sikerült egy rangos lengyel hercegnőt feleségül vennie. Tőle születet Erzsébet nevű lánya 1339-ben, aki a változatosság kedvéért – és gondolom, mint afféle magas állású túsz! – Visegrádon nevelkedett fel. Károly király a feleségére, a lengyel Erzsébetre bízta a boszniai bán lányát, aki ott remek nevelést is kapott, no és szem előtt volt. Ha az apja letérne a magyar koronának esküdött hűség útjáról, akkor ugye szorulna a lánya… (Ez bevett szokás volt annakidején nemcsak Európában, de az egész világon, és már évezredek óta. Ne feledjük, hogy a későbbi hun király, Attila fiatal gyerekként a ravennai római császári udvarban élt éveken át…) Ez a Kotromanics Erzsébet már haza sem ment Boszniába. Amikor meghalt Lajos első felesége, Luxemburgi Margit, valaki kitalálta, hogy akkor most vegye feleségül a boszniai apa és lengyel anya lányát. Hogy ki volt az ötletadó, ma már homályos. A krónikások olybá veszik, mintha ez a dolog nagyon természetes lett

volna. Mintha magától értetődően következett volna az események valamelyes logikájából. Heltai Gáspár ennyit írt a másik lányról: „A másiknak Erzsébet vala neve. Ez Istvánnak, a boszniai bánnak leánya vala…” Thuróczy sem bővelkedik a magyarázatokban, mellékes vagy fontos körülményekben. Éppen olyan lakonikus, mint Heltai: „Második felesége a nemes Erzsébet úrnő az említett István bánnak volt a leánya”, és máris rátérnek mindketten az eme házasságból született leánygyermekek későbbi sorsának taglalásába. Jellemző, hogy ezekről sokkal többet írnak, mint a feleségről, akit – úgy tűnik igencsak mellékes személynek tartottak. Más forrásokból meg úgy tudjuk, hogy Kotromanics Erzsébet szívesen vett volna részt a politikában is, mert megszokta még otthon, hogy ott a nőknek nagyobb beleszólásuk volt a dolgokba – állítólag. De Lajos mellett természetesen (?) szóhoz sem juthatott. Említettük már, hogy míg apjának csak fiai, Lajosnak csak és kizárólag lányai születtek. Házasságon kívüli gyermekéről nem tudunk. Erzsébet három lányt szült neki, akik közül az első – Katalin – „korai halállal halt”, azaz még gyermekként elvitte valami betegség. A másik kettő túlélte ezt az akkoriban oly veszélyes életszakaszt és mindketten felnőttek. Itt már megered Thuróczy János nyelve is: „És mivel a királyi nemzetségből származó sarjadékoknak olyan fényes házasságot kell szerezni, hogy a belőle származó utódok a fényes származás rangjával ékeskedve tündököljenek: fényes nemzetségének emelésére Máriát a fenséges fejedelemmel, Zsigmond brandenburgi őrgróffal jegyezte el házassági szerződéssel, amikor még mindketten gyermekkornak voltak. Zsigmond császári nemből, császári fényben ragyogó apától származott.” Megtudjuk azt is, hogyan zajlott le a dolog. Mivel házasságról volt szó – bár ez is színtiszta politika volt akkoriban – a krónikás feljegyezte, hogy a döntést valóságos családi kupaktanács előzte meg. Vagyis a család nőtagjai is szóhoz jutottak ekkor: „Előzőleg a király megtanácskozta az ügyet a felséges királyné asszonyokkal, anyjával és feleségével, továbbá a főpapokkal és az ország báróival, majd a császárnénak, Zsigmond anyjának és

Csehország báróinak jelenlétében, Nagyszombatban nagy ünnepélyességgel és vigassággal megülték az eljegyzést. Zsigmondot neveltetése végett magánál tartotta”. Értelemszerűen a király az a személy, akiről itt szó van, aki intézkedik, gondolkodik, parancsol – bár a krónikás ezt nem mindig vetette pergamenre. Heltai tömörebb: „Máriát, észt még kicsin korába házasságra kötelezék az brandenburgi Sigmond morkolábnak, ki császári nemből való vala.” Hedvig volt a másik életben maradt lány, őt az élet aztán Lengyelországba sodorta. Mellesleg Heltai Adiugának nevezi – mindez utólag eredt abból, hogy a lengyelek a Hedviget Jadwigának írják és mondják. Ott ugyanis úgy hívták őt. Hedviget a lengyelek megválasztották királynőjüknek, majd később férjhez adták egy frissiben megtért litván herceghez, bizonyos Jagello-hoz, aki ezáltal Lengyelország királya lett és új dinasztiát alapított ezen a néven. A huszonhét éves férj és a tizennégy éves feleség – azt beszélték – szép párt alkottak. Lajos akkor még fiatalos volt, ami korához képest nem is csoda, a menyasszony pedig már-már asszonyos külsejű, szép hölgy volt. Nyilván Erzsébet is tudatában volt annak, hogy Lajos nem gyulladt iránta ellenállhatatlan és olthatatlan gigantikus nagy szerelemre, és ilyent ő sem érzett. Lajos mindenekelőtt új balkáni politikáját akarta hangsúlyozni ezzel a házassággal. Kotromanics Erzsébet tizennégy éve ellenére tisztában lehetett azzal, hogy ezzel a házassággal apját és hazáját, Boszniát értékelték fel a magyar királyi udvarban, és figyelmeztető jelzést adtak vele Dusán szerb „cárnak”: eddig, és ne tovább. Ebben az ügyben Lajos maga mögött tudhatta a pápát is (aki már nem volt azonos azzal, aki a nápolyi ügyben oly sokszor becsapta a magyarokat). Lajos magánélete akkortájt nem volt mentes a kisebb-nagyobb bajoktól. Minden forrás szerint meglehetősen elbizakodott ember lehetett. Az a tény, hogy immár több mint tíz éve vezette az akkori Európa egyik nagyhatalmát és elég sikeresen kormányozta az ország hajóját különféle viharokban (amelyek egy részét – mondjuk ki nyíltan – ő maga keltette…), meglehetősen növelte az önbizalmát.

Ez óhatatlanul kisugárzott magántermészetű dolgaira, életének erre a részére is. Ilyen volt például a szerencsétlen emlékű zólyomi vadászat esete. Lajos ugyanis szenvedélyes vadász volt, ami egy huszonegyedik századi elfogulatlan szemlélőben elég sokat levon a király emberi értékeiből. De hát akkoriban ez egyfelől szokás volt, másrészt sajátos követelmény. Szokás azért, mert más, tartalmasabb szórakozás nem nagyon létezett – a királyi udvarokban akkoriban még a színházi előadásokat sem ismerték, ha nagy néha betévedt egy-egy csepűrágó csoport, pár ripaccsal, azok legfeljebb egy estét tehettek úgy-ahogy színessé, szórakoztatóvá. Másfelől a királynak a középkori elvárások értelmében mindig fittnek, erősnek, férfiasnak, harciasnak kellett mutatkoznia. A lovagkor eme erényei közül a még nem túl idős királyok kimutathatták bátorságukat és testi erőnlétüket, a fegyverforgatásban való jártasságukat és ügyességüket a lovagi tornákon. Ilyenben olykor Lajos is részt vett. De a fenti követelményeknek leginkább a vadászat felelt meg. Azokban az időkben egy ország „imázsán” sokat javított, hogy királya fiatal volt, erős és egészséges – ellenben sokat rontott, ha ezzel ellenkezőleg királya beteges, gyenge emberkének mutatkozott. Bizony ez olykor még a háborúk sorsát is eldöntötte, ha már zajlottak – nemegyszer viszont ki sem törtek, ha a király „jó formában vala”. Egy ellenséges, körülbelül vele egyenlő erejű ország uralkodója ezerszer is meggondolta, rátámadjon-e a szomszédjára, ha annak királya harcias, egészséges, hadvezetéshez értő férfi volt, akinek szavára a saját országában sokan adtak, őt követték tűzön-vízen át…? Megütközni egy ilyen királytól vezetett, és jól irányított hadsereggel nem volt éppen életbiztosítás, az ellencsapás elveszejthette a támadó országát is. Míg viszont az az ország, amelynek királya beteges volt, nem értett a hadvezetéshez, vagy állapota miatt nem volt képes napokig, hetekig nyeregben ülni, csapatait rendben vezetni, jó hadvezérként győzelemre vinni – az az ország félhetett egy ellenséges támadástól, rohamtól. Ismétlem, a mi számunkra ma már nehéz elképzelni, mennyire jelképezte, jelezte és hordozta egyetlen ember országa képét a többi

uralkodó és döntéshozó előtt. Ha így nézzük, már azt is értjük, hogy egy-egy király olykor az országa anyagi erején felül is költekezett pompára: kastélyok, várak építésére, ünnepségek rendezésére nagy összegeket adott ki, sokkal többet, mint kellett és illett volna. De ez sem volt véletlen – így jelezték az idegen követek, kereskedők és más vándor népek számára (akik e pompa hírét elvitték külországokba is), hogy lám, ennek a királynak – ergo: ennek az országnak – erre meg arra is telik. Tehát bizonyosan gazdag, sok pénze van. Ha pedig sok pénz van a kincstárában, akkor erős hadsereget állíthat ki, akár zsoldosokból is – jobb tehát nem kikezdeni vele… Nos, térjünk vissza a vadászatokhoz. Ahhoz, hogy a király saját alattvalói előtt is erősnek, tettre késznek, férfiasnak mutathassa magát (és ezt láthassák az udvarban lévő idegenek is, majd a híreket, az összbenyomást „haza” továbbítsák), a legjobb foglalatosság a vadászat volt. Mert akkoriban az nem abból állt, (mint ma,) hogy a vadász egy, a vadállatok számára megközelíthetetlen és elérhetetlen, sőt eleve elrejtett leshelyről úgy lepuffantja a védtelen vadat, hogy annak semmi esélye sincsen. A középkorban – tehát Lajos idejében is – a küzdelem még küzdelem volt. Sokkal kiegyenlítettebb, mint manapság. Akkor a vadász a saját testi épségét, sőt nemegyszer életét is kockáztatta, és bizony oda is veszett, ha nem volt elég ügyes, ha nem volt elég szerencséje. És ez alól a király sem volt kivétel. A medve, a vaddisznó sajnos nem volt kellően értesülve arról, hogy az a rossz szagú kétlábú, aki az imént fájdalmat okozott neki és megsebesítette, az a kétlábúak világában hol helyezkedik el az általános ranglétrán. Nem csoda hát, ha ilyen körülmények között egy-egy királyi vadászat – ha a király trófeát szerzett – egyben azt is jelezte a bel-és külföldi „médiának”, „közvéleménynek”, hogy királyunk fiatal, erős, egészséges és ügyes ember. Ha pedig így van ez a vadászaton, akkor nyilván így van az életben, a politikában is! Nos, 1353. november 26-án nem egészen így sült el a dolog. Akkoriban még lőfegyverek nem voltak, tehát az, hogy az emberek szemtől szembe álltak ki a vadakkal, részben a technikai eszközök hiányos, még primitív voltának is köszönhető. A király a felvidéki Zólyomban vadászott medvére, amely akkortájt még ott is

közönséges, gyakorta előforduló állat volt. A havas erdőben egyszer csak szemberohant vele egy medve, amit előzőleg egy másik vadász már súlyosan megsebesített. A király a vadászgerelyével támadt rá. Nem először csinálta már. Gondoljuk csak bele magunkat a helyzetébe – melyikünk merne kiállni egy dühös, sebesült, fölénk tornyosuló vérszomjas vadállattal úgy, hogy a kezünkben csak egyetlen vékony gerely van? Ami nem közelharcra való, azt el kell dobni a célállatra, sőt létfontosságú helyen eltalálni vele a ránk rohanó vadat. Nem mindennapi lélekjelenlét és bátorság kell ehhez. Lajosban mindez megvolt, hisz a krónikákból tudjuk, hogy nem egy és nem tíz medvét ejtett el már ilyen módon. De hát a rutin is megbosszulja magát, és azon a napon talán nem volt elég szerencséje. A gerely nem talált célba, a medve rárohant és marcangolni kezdte őt éles karmaival. Az egyik embere, a hozzá hasonlóan bátor lovászmester rohant oda és karddal végzett a medvével. Ő is az életét kockáztatta. Lajos két lábán a medve összesen huszonhárom (!) sebet ejtett. A lába volt hát a gyenge szerve – emlékezzünk csak: abba már ellenséges nyilat is lőtt az ellenség egy csatában. Most aztán hetekig ápolhatták, míg úgy-ahogy ismét lóra ülhetett. Márpedig akkoriban egy királynak lóháton kellett közlekednie. Különösen egy olyannak, mint Lajos, aki köztudottan szeretett villámgyorsan fel-alá cikázni – sokszor nem csak az esetleges ellenségei, de a hívei sem tudták, hogy pillanatnyilag éppen országa melyik sarkában tartózkodik. Készült a szerb háborúra. Velencével most fegyvernyugvás volt, amit mindkét fél betartott, ez azonban nem akadályozta a dózsék városát abban, hogy összeszülje a levet Dusán szerb cárral, akinek a katolikus (?) velenceiek mindenféle személyes előjogokat is adtak, csakhogy rajta keresztül nyugtalaníthassák a magyarokat. VI. Ince pápa, értesülvén arról, hogy Szerbiában üldözik a nyugati hitmintát követő keresztényeket, fel is szólította Lajost, tegyen ez ellen valamit. Így aztán Lajos, hátában érezve a pápa támogatását, és mivel oda akart csapni Velence titkos szövetségesének, 1354-ben nagy szerbiai hadjáratot indított. Júniusban a király már Nándorfehérvárott (Belgrádban) volt és ott gyűjtötte össze igen

nagylétszámú seregét is. Az alig két hónapig tartó hadjáratról érdekes módon alig szólnak, illetve a legtöbb egyenesen elhagyja ezt az eseménysorozatot. Szégyenszemre idegen, főleg osztrák és német krónikásoktól értesülhetünk róla. No meg magyar forrásokból is – de csak közvetve. Például a király, aki a legfőbb bírája is volt országa nemességének, 1354 júniusától szeptember végéig elhalasztatott minden folyamatban lévő pert. És néhány erről szóló, a feleknek címzett értesítésbe bele is írták, hogy a pert majd „ a szerbiai hadjárat után” folytatják. Nem mintha a király elvesztette volna ezt a háborút és azért kéne róla hallgatni! Igaz, meg sem nyerte. Nagyon erős hadsereggel ment Szerbiába – mondhatjuk úgy is, hogy túl erős volt a hadserege, azért nem győzhetett. A paradoxon feloldása: a magyar sereg sokkal felülmúlta a szerbet, ezért az nem ütközött meg vele. Dusán cár a hadaival inkább elbujdokolt, ide-oda vonulgatott a hegyek között, csak hogy ne kelljen találkozni a magyar túlerővel. A hadjárat ily módon tehát nem érte el célját, nem tanította keresztény móresre a görögkeleti, bizánci hajlamú és vallású uralkodót és országát. Ami viszont tagadhatatlan: a sereg dolgavégezetlen már hazafelé tartott, amikor meghalt Lajos öccse, István. Róla keveset tudunk, főleg azért, mert mai kifejezéssel élve „nem rúgott labdába” a politika terén. Már Károly királynak, az apjának, és később Lajosnak is voltak vele tervei. A legszívesebben lengyel irányban tolták volna őt el, de amikor feleségül vette Bajor Margitot, a lengyelek bizalma erősen lecsökkent benne és többé hallani sem akartak róla. Hogy István halálát mi okozta, nem tudjuk, nyilván valamilyen betegség. Nem testvér-orgyilok történt, hisz Lajos és István viszonya a lehető legjobb volt és egyikük sem keresztezte a másik útját, ellenkezőleg. A következő másfél évben aztán kiderült, hogy Dusán cár csak hitegette a pápát hozzá írott leveleiben, de esze ágában sem volt visszatérni a római egyház kebelébe országával együtt – márpedig nyugaton ezt várták el tőle. Amint ez világos lett, Lajos azt kérte a pápától: minősítse újabb hadműveletét „keresztes hadjárattá”. Ez azt jelentette volna, hogy az egyházi tizedből (adóból) befolyó összegeket katonai kiadásokra leöltheti. A következő, 1355-ös év is a háború jegyében telt el, de az sem hozott igazi katonai sikereket.

Közben meghalt Kotromanics István boszniai bán, Lajos apósa, utóda Tvrtko lett, és véget ért a Velencével még a negyvenes években kötött nyolcéves fegyverszünet. Ez új helyzetet teremtett. Voltak Lajosnak olyan háborúi is, amelyekről szinte semmilyen írásos emlék nem maradt fenn. A saját részvétele nélkül hadat indított a litvánokkal jó barátságba keveredett tatárok ellen is, megtérítendő őket a keresztény hitre, ami persze nem sikerült. Aztán egy kisebb sereget „kölcsönadott” az osztrák hercegnek, hogy az Svájcban bevegye Zürich városát, de ez a szándék a magyar segítség ellenére sem valósult meg. Már csak azért is szükség volt e kisebb jelentőségű hadi vállalkozásokra, mert Lajos ilyenkor éppen azoknak nyújtott segítséget, akikkel később Velencét szándékozott megleckéztetni. Az osztrák uralkodó herceg, a német-római császár hamarosan szövetségesei is lettek ebben az évtizedekre elhúzódó és többször háborúvá fajuló, békekötésekkel meg-megszakított ellenséges viszony során. Ettől függetlenül Lajos és Velence béketárgyalásokat is folytattak. De Velence nem titkoltan egész Dalmáciát akarta magának, ebbe pedig Lajos nem mehetett bele. Velence birtokolta akkor ezt az országrészt a tengerparti városokkal együtt, amit ő nem hagyhatott annyiban. Ez fontos belpolitikai kérdés is volt, az urak (a „nemzet”…) meg voltak győződve, hogy Dalmácia igenis szerves része az országnak, azt tehát vissza kell szerezni bármilyen módon. Lajosunk bizony esküszegő módon járt el. Ő, aki becsületesen kivárt csaknem nyolc évet, amíg lejár a fegyvernyugvás, most hat héttel a határidő tényleges lejárta előtt, tehát az egyezményt megszegve támadást indított. Hogy a zűrzavart fokozza, előbb elhíresztelte, hogy Szerbia ellen vonul – Dusán „cár” már össze is rántotta katonáit, de a magyarok csak nem mutatkoztak. Persze, hogy nem látták őket Szerbiában, merthogy Lajos katonái osztrák szövetségesének területén kisebb csoportokban lopóztak le Itáliába. A király és vezérei, de sok katonája is jól ismerte ezeket a hegyi utakat és hágókat, hiszen nemrégen többször is elvonultak arra, amikor Nápolyba mentek hadakozni. Így aztán Velence nyugtalanul fülelt, kémeit szétküldte, de Lajos hadainak felbukkanásáról csak

akkor szerzett tudomást, amikor azok már mélyen bent jártak Itália területén, sőt Velence szárazföldi birtokaihoz, városaihoz közeledtek. Augusztus 5-én járt volna le a nyolcéves fegyverszünet, Lajos már júniusban Itáliában termett, július elején már ostrom alá is fogott egy velencei várat. A pápa persze erősen rosszallta, hogy Lajos nem a szakadár szerbek, hanem az igaz keresztény Velence ellen fogott fegyvert – de ki figyelt rá? Még júliusban a magyarok ostrom alá fogták Velence egyik fő erősségét, Treviso városát. Majd’ egy hónapon át Lajos maga irányította az ostromot, de nem sokra ment az erős várossal. A háború olasz területen folyt tehát, váltakozó szerencsével. Késő ősszel fegyvernyugvást kötött Velencével. Már csak azért is, hogy kielégíthesse Ince pápa vágyait. Aki végre megbocsátotta, hogy nem a szerbek ellen vonult, jóváhagyta hadakozását Velencével is, de ennek fejében elvárt, hogy ha a magyar hadak már úgyis ott vannak Észak-Itáliában, hát rendezzék el egynémely vitás ügyét néhány várossal, amelyek előzőleg különféle okokból összetűztek a pápai állammal. Lajosunk nem gondolt arra, hogy amikor ezt elvállalta, szinte egy külföldi zsoldosvezér szintjére süllyedt le. Végül is a magyar expedíciós hadsereg – Lajos nélkül, mert ő hazajött az ügyeket intézni – két évet töltött Itália északi területén és a pápa kívánságának megfelelően harcolt Róma ilyen vagy olyan ellenfeleivel. Igaz, Lajosnak ez anyagilag jól jövedelmezett, hiszen szolgálatait nem ingyen várták el, és kapott is érte különféle címen (egyházi adók beszedése a hadműveleti területen, stb.) szép összegeket. Sok-sok tárgyalás folyt a diplomaták között, de eredménytelenül. Már az a megoldás is felmerült, hogy osztozzanak meg a hat legfontosabb kikötővároson (Zára, Nona, Spalato, Scardona, Sebenico és Trau), némelyik maradjon velencei, de a szigetállam fizessen érte éves használati díjat. De aztán a tárgyalások megfeneklettek és ismét a fegyverek vették át a szót. A kisebb részcsatákban a magyarok gyakorta győztek, levágtak pár száz ellenséget, de az igazi velencei várak bevehetetlennek bizonyultak Lajos csapatai számára. A dolog végül is a tett színhelyén, Dalmáciában dőlt el. Némely kikötővárosok, elsősorban Spalato (Split) és Trau (Trogir) polgárai

összeesküvést szőttek a helybeli velencei helytartók és kis haderejük ellen és szinte békésen visszafoglalták városaikat, majd gyorsan értesítették Lajost az eseményekről. Nem mintha azok a polgárok igazából magyarok lettek volna – dalmáciaiak, vagyis horvátok voltak jórészt, akiknek már elegük volt a 30-35 éves velencei uralomból. A legfőbb erősség, Zára (Zadar) kikötővárosa és vára volt, amelyről Velence semmilyen körülmények között nem akart lemondani – szintén elesett. Itt magyarok, horvátok és német zsoldosok többféle módon támadták a várost, például földalatti járatokat ástak kívülről a városfal alá és hosszabb szakaszokon egyszerűen leomlasztották a védőfalakat… 1358 elejére Velence dalmáciai uralma már csak történelmi emlék volt. Köszönhető mindez nem is annyira Lajos ügyességének vagy harciasságának, hanem a kikötővárosok és Dalmácia lakóinak. Szép darab föld, mutatós terület volt az, meg kell hagyni. A Fiumei (rijekai) öböltől le egészen az albán Durres városáig, a fentebb említett hat városon kívül még Ragusa (Dubrovnik) is ide értendő, és számos sziget le egészen Korcsuláig mind-mind a magyar királyság uralma alá került. Persze mindezért cserébe adni is kellett valamit – nos, a magyarok „nagylelkűen” felajánlották Treviso környékét és Isztriát. A középkori Magyarország ekkor lett első ízben jogi, kereskedelmi értelemben is igazi tengeri hatalom. Attól kezdve az egész dalmáciai kereskedelem magyar fennhatóság alatt zajlott. Magyar áruk irányultak le délre, a tengeri kikötőkbe, és ami oda érkezett, azokért is a magyar állam szedte be az adót. 24 igazi, nagy, tengeri gályára került fel az Árpádok fehérpiros sávos lobogója, egy zárai urat pedig kineveztek a magyar flotta admirálisává. Lajos számára most, hogy véget értek sejthetően persze nem örökre csak egy időre – a velencei bajok, figyelmét ismét a Balkánra fordíthatta. Sem kedvünk, sem helyünk itt belebonyolódni a balkáni állapotok akkori leírásába. Tény, hogy az ottani pár kis ország rendkívül komplikált viszonyban volt egymással, mindenkinek volt legalább egy olyan szomszédja, akivel harcban állott és egy olyan, aki a szövetségese volt. Akadtak évek, amikor úgy tűnt, hogy mindenki mindenki ellen harcol – de a valóságban azért rajzolódtak valamiféle

hosszantartó szövetségek, közös érdekek. Lajosnak egyszerre kellett figyelnie a bolgárokra, a Havasalföldre, Moldvára, a szerbekre, a görögökre, albánokra és bosnyákokra. Ezek közül némelyik teljesen magyar alárendeltségben volt (Bosznia), akadt, amely hűbéreseként éves adót fizetett neki (Havasalföld) és akadtak nyíltan szembenállók is, mint például Szerbia. Lajosnak nem volt kenyere a tétlenség. Egy osztrák krónikában éppenséggel azt olvashatjuk róla, hogy „sohasem hevert tétlenül”. Így hát megint egyik kisebb jelentőségű háborút a másik után indította, a legtöbbször a szerbek voltak az ellenfelek. Őket támadta a legtöbbször hol pápai biztatásra, hol anélkül. Mert jó, ha felidéztük, hogy itt volt a Nagy Határvidék! Jusson eszükbe és ne feledjük, hogy a korabeli Európa nagyobb része abban a (már-már hanyatló) középkorban még mindig a latin szellem uralma alatt állt. A latin szellem pedig akkor már nem jelentett egyebet, mint a katolikus egyház uralmát az élet számos területén. A legtöbb dolgot az életben az egyházi nézőpont határozott meg. Az egyház hatalmas (és tegyük hozzá reálisan: visszafogó, sőt retardáló) szerepe az élet oly sok területén, például ellenőrző funkciója a tudományokban, a művészetekben, a politikában bizony azt jelentette, hogy a földrészen meghatározó volt mindaz, amit az egyház tett és mondott. Akkor még a katolikus hitet mindenki kérdőjelek nélkül elfogadta, ez volt a HIT, a vallás. Mást, ha ismertek is, az csak valamiféle pogány gyakorlat, netán eretnek, tehát az eredetitől való eltérés lehetett, amit üldöztek. Ennek a hit-és szemléletvilágnak, de érzésvilágnak és kulturális körnek is a keleti határán állt Lengyelország és Magyarország. Tőlük keletre már csak vagy a pogányok (litvánok, tatárok), vagy azok a népek éltek, amelyek már előzőleg Bizánchoz csatlakoztak. Ahhoz a Bizánchoz, tehát a kelet-római birodalomhoz, amelynek vallása ugyan szintén a Krisztusban hívő kereszténység volt, ám számos vonatkozásban a szakadástól kezdve más és más irányban haladt. Az a másik egyház, éppen e határvonal túloldalán sohasem fogadta el, hogy Róma püspöke valamiféle „Krisztus földi helytartója” lenne, lehetne. Nekik a konstantinápolyi pátriárka parancsolt, aki viszont mindig szorosan csatlakozott az aktuális bizánci uralkodóhoz. Abban az egyházban és hitben is voltak értékek,

természetesen, amelyek még egy-egy sajátos ázsiai, keleti vonással is gazdagodtak. Nyugat-Európa már akkor is inkább halványan demokratikus irányokba ment el (bár ennek a szóban forgó időben még nem sok jele volt), a kelet pedig már akkor is a zsarnokságot tartotta természetes uralkodási formának. A sok évszázados különállás során aztán az elhatárolódás, a különbözőség csak fokozódott, a rétegek egymásra rakódtak. Lajosunk idejére a két egyház a hozzájuk kapcsolódó személetekkel, kultúrákkal és minden egyébbel olyannyira eltávolodott egymástól, hogy azt semmiképpen nem lehetett közelebb hozni sem, nemhogy újraegyesíteni. Nem véletlen hát, hogy ez a határ szinte még a huszonegyedik században is működik, és most is valamiféle demokratikus-zsarnoki hajlamok között húz éles választóvonalat. Mindez Lajos magyar királynak csak annyiban jelentett bármit is, hogy ha anyagi segítségre nem is, de egyfajta erkölcsi támaszra számíthatott a katolikus egyházban, a pápa személyében és az általános (nyugat)európai közvéleményben – már ha akkoriban volt ilyen. Hiszen a közvéleményt információk alakítják, ezekből azonban igen kevés körözött a földrészen, azok is jobbára csak az informatív központokba: királyi udvarokba, államfőkhöz, hadvezérekhez jutottak el, mások csak sokkal később és mondaszerű formában értesültek az eseményekről. Olyan késésekkel, amelyek miatt a közvélemény esetleges reagálása már értelmetlenné lett. Az 1350-es évek végétől vagy másfél évtizeden keresztül folyton bajok voltak a Balkánon – főleg azért, mert ott egyre-másra épültek ki a Lajos ellen irányuló szövetségek. Egyszerűen nehéz lenne e lapokon akár csak felsorolni is, hányszor indult meg a magyar hadsereg akár Lajos vezetésével, akár nélküle a különféle balkáni térségekbe. Egyszer még a boszniai bánnal is bajok támadtak, őt is sereggel kellett jobb belátásra késztetni (kényszeríteni). De vonultak a seregek Havasalföldre, a bolgárok ellen. Megesett, hogy Lajos Orsovánál, a Vaskapu környékén kelt át a Dunán és a rá jellemző gyorsasággal szinte pár nap múlva elérte az akkori észak-bolgár állam fővárosát, Viddint, amit a sereggel rövid ostrom után el is foglaltak. Lajos ezt követően máris indult vissza, serege nagyobb részét otthagyva – akár később Napoleon – szinte inkognitóban, pár testőrrel máris indult vissza Erdély és Magyarország felé. Itthon még

szinte nem is tudták, hogy Viddinnél győzött, amikor ő maga már itthon intézkedett. A gyorsan lezajló és nagyon sok háború nyomát magukon viselik a kor krónikái is. Képletesen szólva Thuróczy csak a fejét kapkodja és a végén egy-egy hadjáratra már csak egy-két mondatot engedélyez, róla csak annyit jegyez fel. Heltai Gáspár még inkább távirati stílusban száguld végig az eseményeken, például így: „Annak utánna indítá hadát az horvátországi urak ellen, kik elállattanak vala az Magyarország mellől. És mikoron azzokat elkezdené pusztítani tűzzel és fegyverrel, mindnyájan a királyhoz térének, és könyörgésre vévék dolgokat.” Vagy: „Az velencésekkel is sok hadai voltanak, kikben gyakorta győzedelmes volt, és végre arra hozá a dolgot, hogy az velencések adót adnak vala néki” (ez utóbbi nem volt igaz, tipikus krónikási szépítése az eseményeknek). „A bolgárok ellen is hada volt, és azok ellen is diadalmos volt.” „Egész Morvaországot mind eldúlta és elpusztította”. Nos, mint látjuk, olykor már csak egy bővítetlen rövid mondat képében maradt (volna) fenn egy-egy komoly, sok hónapig tartó és rengeteg ember-és anyagi áldozattal járó háború. Persze nem kell e téren kizárólag magyar krónikásokra hagyatkoznunk. Mivel ezek az események ilyen vagy olyan értelemben nemzetköziek voltak, és azokban sohasem csak a két érintett nép fiai vettek részt (zsoldosok, diplomaták, szolgák, utazók, kereskedők), hát másféle beszámolók is maradtak ránk. Egyes olasz, de főleg osztrák (és nagyritkán lengyel) krónikások, később békésebb életre átnyergelt egykori zsoldosok beszámolói első kézből adják az információkat ennyi évszázad távlatából is. Az egyikből például megtudjuk, hogy az egyik szerbiai hadjárat során a túlerő láttán a szerbek megfutamodtak és erdeikbe bújtak. Ezek nyilván komoly, szinte már-már „őserdők” lehettek, amelyekbe bemerészkedni nem volt tanácsos. De a szerbek előzőleg oda menekültek embereikkel, állataikkal és terményeikkel – vagyis a magyaroknak a síkságokon nem volt mit enniök, lovaik alig találtak takarmányt.

Lajos persze rögtön felhorgadt és be akart lovagolni az erdők, hegyek, szakadékok közé, hogy kiverje onnan az ellent. Normálisabb szemléletű „bárói”, vagyis főurai, hadvezérei alig tudták lebeszélni róla. Nehogy úgy járjon, mint annak idején az apja, aki egy ilyen csapdában kis híján odaveszett! Egy másik hadjáratán azonban Lajos már nem hagyta magát lebeszélni, akkor egy válogatott csapattal – amelyben voltak német zsoldosok is, egyikük örökítette meg később ezt a furcsa expedíciót – mégis bevette magát az erdőbe. Állítólag olyan messzire hatoltak be a rengetegbe, „ahová keresztény soha még el nem jutott”. A félmondatból arra is következtethetünk, hogy a nyugatiak a görögkeleti vallású szerbeket nem is tartották keresztényeknek, hanem szinte pogányoknak… A szerb „cárral” azonban nem bírt. Ehelyett megint egy másik frontra sietett. 1360-ban a velencei követ egyik leveléből tudjuk, hogy a Budán tartózkodó idegen diplomatákat is sikerült összezavarni azzal, hogy olyan gyorsan volt képes mozogni. Ráadásul döntéseit sebesen hozta, csak néhány bizalmi embere tudott róluk. Egyik este a király még ott volt a várban és semmi sem utalt arra, hogy bárhová is elmenne – másnap reggel pedig kiderült, hogy a király már nincs Budán. Pár emberrel távozott és vagy senki sem tudta, hová ment, vagy ha tudták is néhányan, azok egy ideig nem beszéltek róla. Nyilván a király kifejezett parancsára viselkedtek így. Később aztán kiderült, hogy hová ment a király – de mire ezt Budán megtudták, ő már a színhelyen volt, átvette az előzőleg titokban odarendelt sereg irányítását, vagy éppenséggel titkos tárgyalásokat folytatott egy külföldi hatalom szintén inkognitóban érkezett követével, amiről más hatalmak kémei nem szerezhettek tudomást. Az említett velencei követ hazaírt levelében így panaszkodott: „A király állítólag az erdélyi hadseregéhez ment. De nem tudom, valóban így van-e, mert itt bizony nem lehet mindig megtudni az igazat”. Mellesleg a király ugyanilyen váratlanul szokott hazaérkezni. Már volt róla szó, hogy Udinéból Budára öt nap alatt ért, ami azt jelenti, hogy végig baráti területen haladt, ahol veszély nem fenyegette, tehát kevés kísérővel és előre elkészített váltott, pihent lovakkal

várták minden megállónál. Így persze nem csoda, ha hol itt volt, hol amott, közben pedig folyton „lemerült” és nem tudták, merre jár, míg valahol fel nem bukkant ismét. Voltak rossz döntései is, természetesen. 1360-ban pápai kérésre ismét egy csapatot küldött Észak-Itáliába, hogy ott a pápai érdekek oldalán avatkozzanak be a szinte folyamatos harcokba. Azonban a sereggel küldött pénz kevés volt, a zsoldosok fosztogattak, ennek rossz híre kelt. Mi több, még a pápa is olyan értesítést kapott olasz földről, hogy a magyarok lám átálltak az ellenség oldalára. Pedig csak arról volt szó, hogy a magyarok és a velük jött idegen zsoldosok kifosztották, aki csak eléjük került, mert ellátásukról nem gondoskodtak és pénzhez másképpen nem juthattak. A sereg egy része annyira belekóstolt ebbe a rabló, zsivány életmódba, hogy amikor Lajos hazarendelte a szégyent vallott sereget (vezérét itthon bebörtönöztette), akkor pár százan vagy többen nem is engedelmeskedtek a hívásnak, kint maradtak és attól kezdve mint afféle „turnézó magyar zsoldoscsapat” szerepeltek a változatos és csöppet sem veszélytelen itáliai háborúkban… Nagyon kevesen vették észre, hogy ezenközben nőtt a török veszély. A törökök akkor még ugyan majd’ egy évszázadnyira voltak Bizánc elfoglalásától, de már felbukkantak a Balkán déli részein is. Bizánc szorongatott helyzetbe került, segítséget kért az „ellenoldaltól”, vagyis a nyugati keresztény egyháztól és főleg a Balkánhoz közel eső kelet-közép-európai országok uralkodóitól. Nem mondhatni, hogy követeik nagy sikerrel jártak. A nyugatiak már akkor sem ismerték fel a közelgő veszélyt. Nem lehet kétséges, hogy számos ilyen háborúnak nem politikai okai voltak, vagy nem kizárólag. Lajosunk a nápolyi, majd a velencei kudarcok után (mert lényegében majdnem mind az volt) olyan hadjáratot akart, amelyben biztosan győzhet. Attól kezdve figyelme nagyobb részét a Balkánra fordította, régi vágyakat is felébresztett, régi jogosultságokat keresett ki az okmánytárakban, amelyek alapján növelhetné az ország befolyási övezetét, olykor fizikai értelemben a területét is. Rendszeresen vissza-visszatért azokba az országokba, amelyek vagy felügyelete alatt álltak, de időnként lázadoztak, vagy eleve az ellenséghez soroltattak és azok egymás között szövetkeztek

Magyarország ellen. Azt mondhatjuk, hogy mióta Lajos hazajött második nápolyi hadjáratából, nem múlott el olyan év – olykor fél év – amikor valamelyik magyar sereg el nem indult volna. Általában azon megyék nemes urait szólította fegyverbe (paraszti katonáikkal, fegyveres szolgáikkal egyetemben), amelyek a nagykiterjedésű országnak a soron következő ellenséghez közeli területein laktak. Ha Havasalföld volt a cél, erdélyiek és közeli megyék katonái soroztattak be. Ha a morvák ellen kellett vonulnia, a felvidéki megyék álltak talpra, ott hordozták körbe a véres kardot. Többször viselt hadat Bulgária ellen, annak cárját egyszer el is fogatta és Magyarországon bebörtönözte, az elfoglalt területen pedig újfajta közigazgatást vezetett be. Uralma azonban a Balkánon sehol sem volt tartós, hiszen időről időre még ott is fellázadtak ellene, ahol szilárdnak hitt magyarbarát „kormány” tartotta kezében a hatalmat. (Mellesleg a gyorsjáratú király Viddinből is úgy jött haza, mint a villám – egyetlen hét leforgása alatt Magyarországon termett, ami már-már boszorkányos gyorsaságnak tűnik.) A bolgár uralkodás azonban nem volt jó ötlet, nem is tartott tovább két-három évnél. Az oda kirendelt „bolgáriai bán” egyfelől kevés katonával akarta fenntartani a rendet, másfelől a lakosság enyhén szólva nem kedvelte a magyar megszállókat. A mai ÉszakBulgária egyik – nem nagy – területén létező „államot” Magyarországtól a Budával mindig szembenállásra hajlamos Havasalföldön át lehetett megközelíteni, ami eleve gyönge pontja volt az egész vállalkozásnak. Ráadásul a magyarok erőteljes hittérítésbe fogtak: a görögkeleti keresztényeket át akarták téríteni római katolikus hitre. A cél érdekében azonban sajnos erőszakos módszerekhez nyúltak, ami visszaütött rájuk. Az ellenakciók megindultak. Havasalföld hivatalosan magyar hűbéres vajdája megint átállt az ellenséghez, a bolgárok zár alá vettek utakat, városokat, az itthonról küldött élelmiszerszállítmányok nem jutottak el Viddinbe, a hangulat és a helyzet alaposan romlott. Ez már az 1360-as évek vége felé történt. Akkor bizony már nagyon kevés olyan bolgár volt, aki még kitartott volna a magyar uralom mellett – gyakorlatilag légüres térbe kerültek a magyaroktól uralt várak. A nép is ellenség lett, miközben a hosszú úton Viddin és

Magyarország között ezer veszély leselkedett mindenkire, aki magyar volt, vagy a magyarok érdekében próbált tenni bármit is. Magunk között szólva: mindez nem következik be, ha Lajos király nyugton marad. De nem, ő nem volt képes megülni a… már megszerzett területeken. Árgus szemmel leste a Balkánt, ahol persze folyton fortyogott valami a politikai szövetségek, érdekek és ellenérdekek kondéqaiban. Ha egyszer meghúzza azt a képzeletbeli határt, ameddig valóban érvényesek és fontosak Magyarország érdekei, és ahonnan már nem – fele ennyi baj sem lett volna neki és az országnak. Mi több, akkor az említett és nem is említett számtalan háborúnak a negyedrésze sem valósul meg, ami igen nagy nyereség lett volna nemcsak az országnak, de az érintett külföldi területeknek is. Mert ezekkel a sokszor teljesen fölösleges, ambíció-tüzelte és keltette hadjáratokkal Lajos csak azt érte el, hogy szerte a Balkánon meggyűlölték a magyarokat, mint olyanokat. Azt a benyomást hagytuk ott közvetlenül a török uralom elterjedése előtt, hogy mi sem voltunk különbek a területre és hatalomra éhes oszmán hordáknál. Számos balkáni nép legendájában, de még a gyermekmesék egy részében is a „magyar” negatív felhangot kapott. Valóságos csoda másrészről, hogy Lajos túlélt ennyi háborút, ennyi csatát. Nem sok katonája lehetett, aki nála több háborújában vett részt. És ahogyan teltek az évek, ahogyan gyarapodott a családja otthon, úgy vonult folyton hadba, nem törődve azzal, mi lesz, ha valahol elesik. Márpedig bárhol és bármikor odaveszhetett volna – hiszen láttuk, hogy huszonéves korától kezdve sokszor teljesen esztelen kalandokra ragadtatta magát. Önként ment bele olyan helyzetekbe, amelyek vagy kelepcét sugalltak, vagy a korabeli harci tapasztalatok alapján előre tudható volt, hogy ott ugyan siker nem, annál inkább kudarc várható. Akkor aztán néhány nagy és olykor tragikus kimenetelű csata után – ezekben véletlenül nem vett részt ő maga, de a közelben volt – látta, hogy a bulgáriai kaland csak kaland marad, hát inkább sorsára hagyta az egész ügyet és többé nem törődött vele. 1369-re tudomásul vette, hogy ott már nagyobb babérokat nem arathat. Szembe kellett néznie a keserű ténnyel, hogy csúfos vereséget szenvedett. De hát Nápoly körül már kétszer is megtanulta, hogyan

kell elviselni ezt az érzést. Most is túltette magát rajta, bár a szája íze nyilván elég keserű maradt.

7. „Ludovicus Potens” (Házasságok, dinasztiák, utódok) A további történet megértéséhez szükséges tudni, ki volt Habsburg Rudolf. 1358-ban, tehát Lajosuk idejében a szomszédvár, Ausztria – amely persze ilyen állami formában és néven még nem létezett, inkább mindenfelé „osztrák tartományok” néven emlegették – egy tizenéves herceg került az élre. A német és osztrák államok, tartományok, földek egymás közötti viszonya meglehetősen bizonytalan volt. Ami azt jelentette, hogy az egymást követő osztrák hercegek – még nem királyok és pláne nem császárok! – egyfelől szerették hangsúlyozni vélt vagy valós önállóságukat, másfelől viszont igényt tartottak arra, hogy beleszólhassanak a német-római császár megválasztásába. Tehát Németország felé (bár ilyen fogalom, egységes állam német földön akkor nem létezett) folyton jelezték, hogy választófejedelemnek tartják magukat, ily módon tehát tagjai valamiféle német állam-közösségnek is. Nos, ez a fiatal Rudolf az „osztrák tartományokban” az élre kerülve igencsak fájlalta, hogy nem őt, hanem apósát, a Luxemburgicsaládból való IV. Károly cseh királyt választották meg német-római császárnak. Pedig a Habsburgok közül előzőleg már hárman is betöltötték ezt a tisztséget. Nyilván arról ábrándozott ez a betegesen becsvágyó ember, hogy most már ő következhetne azon a fényes trónon. Mivel ez a lehetőség elszalasztódott, mást talált ki, amivel kitűnhet az „egyszerű hercegek” sorából. Rájött, hogy ha valakinek vannak régi okmányai, azokkal lényegében szinte mindent be lehet bizonyítani. Már csak azért is, mert nem nagyon volt azokban az időkben olyan felsőbb intézmény, amely eldönthette volna bármilyen réginek látszó okmányról, hogy valódi-e vagy sem. Ezért aztán IV. Rudolf gondolt egyet és valóságos hamisító műhelyt rendezett be kastélyában. Talált hozzá szakembereket, akik tudtak latinul, ismerték a régi okiratok formáit, szövegét, nyelvi fordulatait. Ha valamit meg nem ismertek, akkor kitalálták hozzá a formulát és bíztak benne, hogy azt a világ igazinak fogja elismerni. Nem akármilyen iroda volt ez, ugyanis az élén maga az osztrák herceg kancellárja, egy valódi katolikus püspök állt!

Rudolf elsősorban a német-római császárral szeretett volna vetélkedni, ha lehet, még valahogyan kiütni őt a nyeregből. Rudolf éppen úgy veje volt a császárnak, mint egykoron Lajos. Ennyi volt bennük a közös, nem több. Rudolf annyira belejött a hamisításokba, hogy időben egyre messzebbre merészkedett. Már nem elégedett meg azzal, hogy a közelmúlt (pár száz év) távlatából állt elő egyre újabb és újabb „dokumentumokkal”. Az olyan adományozó okiratok mellé, mint amiket mondjuk IV. Henrik adott a Habsburgoknak 200 évvel korábban, vagy I. Frigyes (Barbarossa) 100 évvel előbb – most már olyanokat is gyártatott begyakorolt embereivel, amiket úgymond a római birodalomban adtak ki ezervalahány évvel korábban! Bizony sikerült megdöbbentenie egyeseket, amikor Néró császár, sőt… Julius Caesar adományozó okiratait lobogtatta illetékes fórumok előtt. Volt, aki csak nevetett szánalmas erőlködésein, mások azonban komolyan vették. Minket magyarokat is érint a dolog, azért hoztuk itt szóba. A hamis iratok mind azt „bizonyították”, hogy az osztrák fejedelmeket a legrégibb időktől kezdve a fontos döntéshozók mindig kiváltságosán kezelték – ergo, most is járna nekik számos kiváltság… E pergamenlapokon az osztrák fejedelmeket mindig a Római Birodalom „első” embereinek nevezik és nem hiányoztak eme okmányokból a dicsérő jelzők, mint például „bátor”, „leghűségesebb” és „legfőbb”. Egyértelműen kiviláglott az okmányokból, hogy az osztrákokat már a rómaiak sem nézték németeknek, a későbbi európai királyok és császárok pedig egyenesen térden csúszhatnak előttük. Az ambiciózus fiatal herceg találta ki a német „Erzherzog” (főherceg) kifejezést, jelezve, hogy sem ősei, sem ő nem voltak egyszerű hercegek, nekik sokkal több dukál. (Jellemzően a sosem létezett cím mégis megmaradt a Habsburg-házban egészen annak 1918-as bukásáig…) Rudolf irodája olyan papírokat produkált, amelyek szerint az osztrák „főhercegeknek” századok óta sokkal több joguk van a német szövetségen belül, mint bárki másnak – olykor még több, mint magának a császárnak. Korlátlanul foglalhattak el területeket, fogadtathattak el adományba egész országokat és az a tulajdonukká válhatott – még akkor is, ha azok előzőleg a császár hűbérbirtokai voltak. Az osztrák „főherceg” nem tartozik a német szövetség ítélőszéke előtt megjelenni, nem tartozik

felelősséggel a tetteiért a többi választófejedelem előtt, ha pedig a császár akar tőle valamit, nem hívathatja magához, hanem köteles ő elmenni osztrák földre a „főherceg úrhoz”… Az osztrák főherceg tehát nem tartozik senki más hűbére alá, birodalmának összes lakosa fölött korlátlanul bíráskodhat, területeit semmilyen jogcímen nem lehet megosztani és kiváltságai nem csupán Ausztriára vonatkoznak, hanem automatikusan érvénybe lépnek minden, később megszerzendő országban is. Ne felejtsük el: most csak mosolygunk ezeken az „apokrif’ iratokon, amint kinevették azt akkoriban sokfelé. De Rudolf utódai már igaznak vélték az okmányokat, hamis voltukról hallgattak, sőt igyekeztek azokat elfogadtatni minden fórumon – és az utolsó pontok éppenséggel a magyarokra, Magyarországra is vonatkoztak aztán évszázadokon keresztül! Úgynevezett „jogi alapot” szolgáltattak ahhoz, hogy a Habsburgok annyi évszázadon keresztül uralták és uralhatták Magyarországot is. Nos, valljuk be: az volt a világtörténelem legnagyobb hatású és méretű okmányhamisítása. A huszadik századi náci és szovjet okmányhamisító műhelyek tömegtermelésre rendezkedtek be, „termékeik” mindig csak rövid távú célokat szolgáltak. Manapság pedig terroristák és titkosszolgálatok gyártanak ilyesmiket – de ezeknek a jogi vagy bármilyen egyéb hatása mindig csak egy rövid időtartamra, földrajzilag vagy időben erősen korlátozva mérhető. Am amit az a Rudolf művelt, több száz évre befolyásolta KözépEurópa történetét! Károly német-római császár, az após, eleinte maga is csak tréfálkozott veje makacskodásán, a hamisítványokat pedig gyanakodva szemlélte. Még szakértőket is hivatott, többek között Petrarca neves olasz költőt, aki az ókori irodalom és viszonyok jó ismerője volt. Mindenki csak hümmögött a „Nérótól” vagy „Julius Caesartól” kapott iratok fölött, viszont a későbbi egy-két száz éves iratokat hajlamosabbak voltak komolyan venni. Nyilván azért, mert mestermunkák voltak, minden részletükben pontosan olyanok, mint (a hamisító műhelyben mintaként használt) eredetiek. Mivel császári apósa nem ismerte el az okmányok többségét, a lobbanékony vej szakított a császárral, de mindenfelé elkezdte használni „főhercegi címét” és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy kimutassa,

mennyivel jobbak az osztrák fejedelmek, mennyivel többek és előkelőbbek ők, mint ezek a szerte futkosó német választófejedelmek, akik közül az egyiket minduntalan megválasztják német-római császárrá – holott ezt a címet eredendően neki kellene viselnie…! Rudolf azonban komolyan gondolta, és mint említettük, becsvágyánál csak makacssága volt erősebb. Szövetséget kötött Lajossal a császár ellen, ami viszont nem akadályozta meg Lajost abban, hogy közvetítsen Rudolf és apósa között. Senki sem akart egy háborút itt Európa közepén. Lajosnak különben igen jó viszonya volt ex-apósával – nem mindennapi esemény lehetett például, hogy 1353-ban Károly császár személyesen jött el Budára, hogy részt vegyen egykori veje második esküvőjén. Lajosunk akkor vette feleségül Kotromanics Erzsébetet. Lajos tehát egyformán jóban volt mindkét uralkodóval. Magyar területen egyezséget is kötött az osztrák „főherceg” és a németrómai császár, ahol a köztük fennálló ellentéteket úgy hidalták át, hogy az osztrák uralkodóknak kijáró állítólagos nagy kiváltságokról nem beszéltek. Ezeket hagyták. Rudolf még kétszer nekifutott, hogy elismertesse a császárral a „jogait”, de minden alkalommal veszített és végül kénytelen volt belenyugodni, hogy ezzel a császárral nem bír. Sebaj, mint sokkal fiatalabb, megválj a a következő császárt – gondolhatta, úgymond függőben. A hamis iratok gyártásával nem hagyott fel, produkált még jó néhány iratot, amely szerint már a római birodalom vezetői elismerték volna Ausztriát külön államként, sőt független tartományként, amely „soha nem tartozhat senki máshoz”, csak saját uralkodóihoz. Az az apróság, hogy a római korban sem Ausztria, sem az osztrákok mint olyanok nem is léteztek – egyáltalán nem zavarta a forrófejű ifjoncot… Jellemző különben, hogy abban az időben akinek ilyen előjogokra fájt a foga, az bizonyított: a harctéren, vagy egyéb szolgálataival nyert meg egy uralkodót, aki elismerte jogait. Vagy hadsereggel harcolta azt ki magának és utódainak. De Habsburg Rudolf úgy vélte, gyorsabb és kényelmesebb a dolog, ha iratokat hamisít, hátha úgy is sikerül?

Itt tartottak a dolgok, Lajos így akart egyensúlyozni két szomszédja között, akik mindketten a barátai voltak (vagy legalábbis annak tekintette őket), amikor történt az a különleges és furcsa eset, amihez foghatót nem ismer a kontinens történelme. Mert hát ki hallott már olyasmiről, hogy két európai uralkodó között – akik mindketten egy-egy nagy és erős országot uraltak – egy elhangzott szó miatt tört volna ki háborúskodás? Megesett-e már másutt is, hogy az egyik király „beszólt” a másiknak, és ebből lett a hatalmas diplomáciai és kis híján hadi bonyodalom? Ráadásul úgy, hogy az egyik szidta a másik anyját? Amúgy éppenséggel óvodás gyerekek viselkedésére emlékeztető a történet. Igazából nem is lenne jelentősége, ha az egyik szereplője – a „beszóló” nem éppen az aktuális német-római császár, Luxemburgi Károly, Lajos egykori apósa – és akinek beszólt, az éppen a volt veje, vagyis a magyar király. Rudolf ügyködésének „hála”, a viszony a császár és Lajos között megromlott. Lajos különben – érdekes pszichológiai adalék a férfi megértéséhez – bizalmas emberei előtt nemegyszer kijelentette: csak attól fél, hogy Rudolf és apósa egyszer közösen rátámadnak az országra. Igen, a lengyelektől sohasem kellett tartania, keleten az oroszok vagy a tatárok vagy a románok kevesen voltak, kicsik voltak, gyengék voltak. Hasonlóan nem volt oka a szerbektől tartania. Velence ugyan komoly ellenfél lehetett, de nyilvánvaló volt, hogy a dózséknak nem Magyarország kell, ők szívesen megelégedtek volna Dalmáciával és az Adria-parti kikötővárosokkal. Tehát maradt az egyetlen komoly ellenfél: egy osztrák-csehnémet szövetség. És mivel a mostani német-római császár egyben cseh király is volt, a veje pedig Rudolf, az osztrák „főherceg” – ezek bármikor összefoghattak vele szemben. Lajos éveken át sok mindent megtett azért, hogy Rudolfot így vagy úgy „leválassza” apósáról. Még az is lehet, hogy tett is valamit a két rokon összeugrasztására. Ami nem is lehetett olyan nehéz feladat, hiszen mindketten ingerlékeny emberek voltak, és az uralkodással járó felelősség, a lehetőségek folyamatos el-nem-érése is nyújtotta az idegszálaikat. Lajosunk tehát eleinte csitítgatta, békítgette őket. Aztán rájött, hogy nem ezt kéne tennie. Károly császár meg alighanem

megneszelte, hogy egynémely helyzetekben bizony a vejével fennálló ellentéteket a budai királyi udvar még csak fokozta, élezte is! Ezért megorrolt Lajosra. Az 1360-as években valamilyen, ma már teljesen homályos eredetű ellenségeskedés is kirobbant a magyarcseh határon, ami érzékenyen érintette Károly császárt. Magyar követek jártak éppen Károlynál, amikor elhangzott az az emlékezetes „anyázás”. Ezt kérem, értsék szó szerint, ugyanis Károly egy sértő megjegyzést tett Lajos anyjára, a lengyel Piast Erzsébetre. Valaminek nevezte az asszonyt. A mai világban nem kell túlzottan élénk képzelőerővel rendelkezni ahhoz, hogy sejthessük, milyen jelzővel illette a tisztes matrónát (akinek, ne feledjük, négy ujját levágta Zách Felicián, a gaz merénylő, azóta az anyakirályné sérült kezén csak egy sajátos kesztyűvel mutatkozott a nyilvánosság előtt). Azt se feledhetjük azért, ami rosszat Erzsébet tett. Mert hát nyilván ő sem volt feddhetetlen jellem. Például tudjuk, hogy nem szívelhette elhunyt félje első, „természetes” (házasságon kívül született) fiát, Kálmánt. Annak idején említettük, hogy Károly Róbert meglehetősen erőszakosan keresztülvitte, hogy pappá szentelt fiából hamarosan győri püspököt csináljanak. Nyilván így akarta egész életére anyagilag bebiztosítani a fiát, ha már az udvarba nem vihette be, politikai vagy egyéb rangot, birtokot nem adhatott neki (az ilyesmi rosszul vette volna ki magát és a király a feleségét sem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy időről időre találkoznia kelljen félje hűtlenségének élő bizonyítékával…) Nos, Erzsébet azért nem volt ennyire tapintatos, mert jóval később, már férje halála után egyszer addig áskálódott, míg sikerült Kálmánt valami ürüggyel börtönbe záratnia. Nem kis dolog volt már akkor sem tömlöcbe vetni egy igazi püspököt. Aki különben nem sokáig volt rácsok mögött, mert maga a pápa lépett közbe. Nyilván pontosan informálták a részletekről, mert Lajosra ráparancsoló levelében célzott rá: tudja, hogy Kálmán ártatlan és erősen reméli, hogy ezzel Lajos („az ő kedves Ludovicus-a”) is tisztában van… Kálmán kiszabadult és visszakapta püspöki székét, haláláig ott élt. Olykor még az Anjou-címert is használta, (a győri püspöki templom tornyában a huszadik században fellelték az egykor ott virító jelet)

gondolom csak azért, hogy ezzel is bosszantsa a kellemetlenkedő anyakirálynét. Érdekes, magyar nyelvű forrást nem találtunk, amely híven visszaadta volna a szót vagy kifejezést. Még a századokkal később keltezett krónikák is megkerülik a kérdést, pedig tudjuk, hogy az akkori írástudók nem voltak éppen szégyenlősek és még a hitbuzgó prédikátorok, mint Pázmány Péter (persze ő jóval később élt) is használtak úgynevezett „csúnya szavakat”. Mégis, a forrásokban csak halvány célzásokat olvashatunk, vagy még annyit sem. Lám, Thuróczy János a maga krónikájában egy elegáns félmondattal kerüli meg a problémát „A király hadjárata Károly császár ellen” című, amúgy is nyúlfarknyi kis fejezetében: „(Lajos) személyesen indult Morvaország határai felé, Károly császár úr, a híres-neves uralkodó ellen nagy sereggel és haderővel, némi nézeteltérések miatt”. Hát igen, így is lehet mondani. „Némi nézeteltérések…” Heltai Gáspár meg úgy tesz, mintha az esetről mit sem tudna. Talán ezért, talán más okból, de nem is említi a „morvaországi hadjáratot” (akkoriban így hívták nálunk Csehországot – Károly morva őrgróf volt, mielőtt fejedelemtársai megválasztották császárnak.) De vajon mit mondott Károly császár? Mellesleg a döntő pillanatban éppen nem volt józan. Egy magyar követséget vendégelt meg Prágában, kedvenc városában, amikor az ominózus szavak elhangzottak. Szóba került a budai-visegrádi királyi udvar, valaki megemlítette Erzsébet anyakirálynét is, mire a király borgőzösen felfortyant és kimondta, minek tartja az asszonyt. Mivel személyesen ismerte a magyar udvar nagyjait, hisz számtalanszor járt Budán és másutt is találkoztak már – ítélete megalapozottnak látszott. Vagy csak valamiféle régi pletykákat ismételt? Ez már nem fog kiderülni. Az viszont tudott, hogy a követség hazajött és első dolguk volt elújságolni Lajosnak, miként nyilatkozott kedves édesanyjáról a német-római császár. Ahogy hatszáz évvel később mondják, Lajosban azonnal „felment a pumpa” és dühöngött egy sort. Vagy kettőt. Csak lengyel forrásban leltem egy halvány utalásra ama szavakkal kapcsolatban. Ott ugyanis annyi olvasható – latinul – hogy

a császár egy olyan jelzővel illette Erzsébetet, amely szerint Lajos anyja „parum pudica”, azaz „kevéssé szemérmes” volt… Nos, maga a leírás viszont sokkal szemérmesebb, mint az a szó („Jc…!”), ami valószínűleg elhangzott Prágában. Tudjuk viszont, mit írt erre Lajos a császárnak. A kor szokásai szerint akkoriban az emberek mind tegeződtek, magázó-önöző formák általában nem léteztek. Ráadásul az uralkodók még a későbbi időkben is tegeződtek. Így hát Lajosunk se nagyon fékezte magát, amikor odavágta-diktálta a pergamenre e sorokat: „Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra nem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magadat uralkodónak és császárnak, s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni?” Hát ez jól kezdődött. Akkoriban pár ilyen mondat felért legalább akkora sértéssel, mint amit Károly követett el Lajos anyjával szemben. De a levélnek még messze nem volt vége, lássuk hát tovább: „Milyen az a császár, akinek érzékein a bor uralkodik, annyira, hogy gyalázza azokat az úrnőket, akiket az egész világ nem győz magasztalni? Ha téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül, borgőzös állapotban…” Hát igen, ez kemény volt. Akkor is, ha csak visszavágás. Képzeljük el mindezt persze ékes latinsággal, merthogy akkoriban az volt „Európa eszperantója” és mindenki, aki bárhol bármilyen közigazgatási funkciót töltött be, vagy tudós volt, vagy irodalmár, vagy bármi célú vándor, netán uralkodó vagy zsoldos katona – jól értette ezt a nyelvet. A királyok meg pláne! így aztán Károly, miután a levél célba ért, maga olvashatta vöröslő fülekkel és elálló lélegzettel: „De ezek a szavak azt bizonyítják, hogy ez a cselekedeted nem annyira szülőanyádból, hanem a te vadállati természetedből fakad és ez számukra minden időben fájdalmat okoz.” No, ezt megkapta. Vagyis Lajos még némi elnézést is tanúsít, mondván, hogy ilyen rettenetes jellemet nem örökölhetett Károly a szüleitől, hanem maga tenyésztette ki magában a vadállatot.

Azután következtek a fiatal Lajos jó tanácsai a nála jóval idősebb császárnak: „Épp ezért meghagyjuk és a legszigorúbb intéssel tanácsoljuk Neked, hogy édesanyánkat rágalmazó szavaidat minél gyorsabban vond vissza, és oly szenvedéllyel gondoskodj dicséretéről, mint amilyen gyalázkodással igyekeztél meghurcolására jelen szavaiddal…” Mi több, ekkor a magyar király szavai átmentek fenyegetésbe: „Mert különben anyám és magam becsületének megvédésére a megtorlás sírást kiváltó ostorával fogunk Rád és a Tieidre lesújtani, jobban meg akarván oltalmazni magunkat mindenek szeme láttára.” Az utolsó félmondat azt sugallja: ha Károly nem vonja vissza szavait és nem ad ki egy „nyilatkozatot” erről is, meg arról is, hogy Erzsébet voltaképpen milyen remek asszony – akkor Lajos, már csak azért is, hogy magát a kortársak szemében tisztzára mossa – kénytelen lesz komolyabb eszközökhöz folyamodni. Talán nem is kell hangsúlyoznunk, hogy Lajos levele nem vezetett eredményre. Ezért aztán ismét fordult a királyi futárposta Buda és Prága között. Tudjuk, hogy volt később egy másik levél is, ami nem kevesebbet, mint hadüzenetet tartalmazott! Lajos nagyon szerethette az anyját, ha becsületének védelmében még hadra is kelt. Ugyanakkor tegyük hozzá: az ilyesmi olyan volt, mint a kihívás párbajra. Akit kihívtak, nem kerülhette el, lépnie kellett, akár igaz ügy, valós konfliktus miatt hívták ki, akár nem. Lajosnak ebben az esetben nem volt visszavonulási lehetősége, az ominózus szó vagy szavak nyilván nemzetközi társaságban, a prágai udvaroncok és talán más idegen diplomaták előtt hangzottak el. Nem hagyhatta annyiban, mert akkor ebből később még nagyobb baj lehetett volna. Ha meghunyászkodik, és nem tesz semmit, Európa más uralkodói értesülve Károly szavairól úgy is hihetik: a magyar király gyáva, nem meri megtorolni az őt ért sérelmeket! Innen már csak egyetlen lépés addig, hogy „ha ez ilyen gyáva, akkor védekezni sem mer, nosza támadjuk meg…!” Akkoriban éppenséggel így is mehettek a dolgok. Mielőtt Lajos seregei elindultak volna nyugat felé, a király gondosan megválasztotta szövetségeseit. Természetesen ott volt máris a hányaveti okirat-hamisító Rudolf, mert akkor éppen megint rosszban volt az apósával. Ott voltak a bajor hercegek, akik mindig

készek voltak egy kis kalamajkára a császár ellen, akivel sok elszámolnivalójuk volt amúgy is. Károly császár még hallgatott. De amikor látta, hogy komoly a dolog és hamarosan Krakkó, vagyis a lengyelek is beszállnak a szövetségbe, a magyar csapatok pedig elindultak „Morvaország”, azaz Prága felé – bizony a hatalmas német-római császár belátta, ennek már a fele sem tréfa. Meghátrált! Ravasz róka volt ám őfelsége – fegyverszünetet kért. Nem vonta vissza szavait, csak a katonai konfliktust akarta elkerülni, ő tudta, miért. Nyilván nem volt rá felkészülve. Lajos belement a dologba, a sereget visszavonta a magyar határra, egyelőre csönd volt. Károly azonban éppen olyan jól ismerte a körülményeket, mint bárki más – tudta hát, Lajos az összeszedett sereget nem fogja a végtelenségig együtt tartani, egyszer csak el kell őket engednie, ha másért nem, hát aratni. Ekkor ugyanis tavasz volt, sőt a tavasz vége, nyár eleje (1362-ben). Károly később azzal engesztelte ki Lajost, hogy amikor meghalt a harmadik – félig-meddig szintén lengyel – felesége, akkor negyedikre is lengyel asszonyt, ráadásul Erzsébet anyakirályné egyik rokonát választotta. Erre a magyar királyi ház sértettsége is elmúlott. Öt év sem telt bele és Lajos meg Károly mint két jó barát egy közös balkáni „keresztes hadjáratról” tárgyalt. A török veszéllyel ismét nem törődött senki. Lajos ekkor már a lengyel királyság átvételéről tárgyalt, nem jutott hát ideje másra. Mellesleg csak egy kis megjegyzés: Lajos sem volt ám az a makulátlan egyéniség és jellem, akinek néha nálunk a múltat szorgalmasan fényező, sőt aranyozó amatőr történészek és politikusok szeretik ábrázolni. Akkoriban volt egy olyan szövetség is, amiben Károly császár és Lajos is benne volt – de amikor a másik oldal Lajosnak kedvező megoldást javasolt, rögtön kiugrott a szövetségből és cserbenhagyta addigi barátait. Ennyit erről. Petrarca a kortárs uralkodókról nyilatkozva mindenkiről meglehetősen kritikus véleményt formált. Lajos sem maradt ki belőle. Lajos, vagyis a kor szokása szerint külországban latinul emlegetett „Ludovicus”, kit halála után a honi krónikások egyikemásika kezdett el a „Potens” melléknévvel illetni, ebből lett aztán magyar neve: „Nagy Lajos”.

Petrarca azt hányta a szemére, hogy nem volt eléggé humanista. Hogy ezt a távol Itáliából hogyan tudta megítélni, rejtély. Tény azonban, hogy részben igaza is volt. Abban a korban egy jóravaló királytól elvárták, hogy ne csak országát és saját kincstárát gyarapítsa, de áldozzon a tudomány és a művészetek oltárán is. Hát persze, arról volt szó, hogy udvarában minél több költőt, írót, krónikást, színészt, zenészt, szobrászt stb., tartson el, közben ne feledkezzen meg a csillagjósokról, aranycsináló alkimistákról és másokról sem. Nos, nézzük csak meg közelebbről Lajos „magánéletét” e tekintetben is! Az idézőjel arról szól, hogy akkoriban egy szerencsétlen királynak aligha volt magánélete, minden lépését figyelte az udvar és még ha utazott is valahová kicsiny kísérettel, mindig kiderült és szóbeszéd tárgya lett, ami akár a legszűkebb körben is történt. Akkoriban nem voltak még újságok, nem volt rádió és tévé, az emberek természetes esemény-és pletyka-igényét élőbeszéddel elégítették ki „szájból fülbe”-módszerrel. Olykor levélben is, de ez a módszer nem volt népszerű, mert kevesen ismerték a betűket és útközben egy levél ki tudja, kinek a kezébe kerülhetett, bajt hozva úgy a küldője, mint címzettje fejére…? Mindenesetre ennek hála elég sokat tudunk arról, mi érdekelte még Lajost, mivel foglalkozott kevés szabadidejében. Talán meglepő lesz, ha azt mondom: azért nem volt szüksége például csillagjósokra, mert… ő maga is az volt. Nem gyűjtött könyveket és nem írta meg életrajzát, mint számos humanista uralkodó. Nem költött verseket és nem zenélt, mint egynémely itáliai kollégája akkor és később. Nem sok szobrászról, festőről vagy zenészről tudunk, akiket ő pátyolgatott volna – ehhez aligha volt érzéke. De ha néhány tudományról vagy „tudományról” van szó, Lajos azért rendelkezett némi szaktudással. Heltainál olvashatjuk: „…a krónikák igen dicsirik észt a Lajos királyt, mert ő maga szöméllyében igen jeles tudós és jámbor, annak felette igen ájtatos ember vala. Tudós ember vala: jeles öreg és deák, és fő matematikus és asztronómus vala, ki igen érti vala az égeknek és a csillagoknak forgását”. Nem magától tanulta meg mindezt, hanem rengeteg, főleg olasz csillagász, tudós, orvos (olykor ezen ágazatok egyazon emberben

találkoztak) volt udvarában. Könyveket nem gyűjtött, de szívesen olvasott, aztán amire már nem volt szüksége, odaajándékozta valamelyik tudományok iránt érdeklődő udvaroncának, orvosának. Rengeteg firenzei polgár járt Budára és Visegrádra, kedvenc orvosa pedig egy Montpellier-ben végzett lengyel tudós volt, aki csakugyan gyógyította őt. Hosszú ideig egész firenzei kolónia élt Budán. Életében a zenének nem volt nagy szerepe, bár afféle igricek, királyi énekesek és énekmondók is léteztek akkoriban. Akkoriban igen nagy fontosságot tulajdonítottak a címereknek, különösen uralkodók és országok esetében. Lajos eleinte francia származására utaló, kék alapon arany liliomokkal díszített pajzsot viselt, de aztán a pajzsot kétfelé osztották és a másik részén az Árpád-sávok tűntek fel. Még később, amikor visszaszerezte Dalmáciát és övé lett Lengyelország is, már négy részre osztotta címerét. Itt a „magyar részt” már a kettős kereszt és a hármashalom is jelezte. Dalmáciát pedig három levágott oroszlánfej hirdette. A negyedik részben a piros alapon fehér lengyel sas terjesztette szárnyait. Lajos nagy mecénása volt az egyháznak. Ezt nem csak ájtatos magaviselete mutatja – bár ez későbbi, szinte öregkori keltezésű – hanem adományai és építései is. Halljuk Heltait, aki szokásos távirati tömörségével száguld végig nemcsak az eseményeken, de a király szokásain, jellemvonásain is, hogy aztán a vélemény a végén – mint az ostor – csattanjon valamilyen személyes, haragos megjegyzése: „És Lajos király épűttete nagy kalastromot Nosztréba a remete barátoknak. Az Levéldő kalastromot is ő épűtteté a néma barátoknak, és nagy jószágokat ada ezekhöz. És annyira bőv kező vala az isteni szolgálathoz, és annyi jószágot ada ahhoz, hogy az érsekek, püspekek, apáturak, káptalanok, kápolnások, oltármesterek, kalastromok és a többi római pápának püspeki a felénél többet bírnák vala egész Magyarországnak. Nem csoda tehát, hogy a pápa így mert parancsolni a magyar királyoknak”. Amikor a király fiatalabb volt, szeretett vadászni. Mint láttuk, olykor nagyon ráfizetett erre a hobbira és többször majd’ odaveszett maga is. Később, meglett férfiként ritkábban vett részt a párharcokban és más efféle lovagkori szórakozásokban, hadi játékokban. Ám nézni mindig szerette ezeket. Ahogyan az gyakorta

megesik a férfiaknál – idősebb korában vallásossága nőtt. Heltai: „Koross korába a szentírásnak olvasására adá magát, és az isteni szolgálatra. De mindazonáltal az országnak gondját viseli vala.” Vagyis egyetlen foglalatossága kedvéért sem hanyagolta el az ország ügyeit. Hogy amúgy milyen volt kívül és belül? Neki is vastag ajka volt, de orra már kövérebb, vastagabb, mint apjáé. A tekintete pedig szigorú! Olyannyira az volt – gondolom, idősebb korában inkább – hogy pártatlan külföldi megfigyelők, kortársak, itt megfordult idegen krónikások számára ez volt a legelső és leginkább jellemző dolog, amit a királyon észrevették. Az olasz Villani például ezt írta róla: „Ludovicus király szigorú és büszke ember. Báróival szemben igen félelmetes tud lenni s köteles szolgálataikban megkívánja a készséget”. A kötelesség tehát kötelesség és Lajosnál „nem volt mese”, azokat el kellett látni. Egykorú feljegyzések szerint a hadjáratokban is megkövetelte a fegyelmet, ami persze még inkább érthető, hiszen közös sorsuk, sokszor az életük múlott ezen. Nem lehet tovább halogatni azt sem, hogy szóljunk Lajosunk egyik igen negatív tettéről. Annyira magával ragadta a vallási fanatizmus, hogy… De adjuk át a szót a latin krónikásnak: „A hit buzgó terjesztője lévén, katolikus hitre akarta téríteni a zsidókat, és meg akarta nyerni őket Krisztusnak. Amikor tervét a zsidók megátalkodott makacssága miatt nem tudta megvalósítani, az összes zsidókat elbocsátotta egész Magyarországon, s elrendelte, hogy űzzék ki őket. Javaikat és kamatszedésből felhalmozott vagyonukat megvetette, mint a sarat, s nem akarta sem birtokba venni, sem lefoglalni. A zsidók valamennyien kivonultak Magyarországról és szétszóródtak Ausztriában és Csehországban.” A másik krónikás már rövidebben emlékezik meg a szégyen-teljes ügyről: „Annak utánna ájítatos is vala, mert mikoron sokáig szenvette volna a zsidókat ez országba, és gyakorta intette volna őket, hogy elhadnák az ő zsidó hiteket, és keresztyénné Jönnének, és ezzek semmiképpen nem akarnák művelni, úgy űzé őket annak utánna ki egész Magyarországból, és nem vévé el semmi marhájokat..” Az utolsó állítás csak félig azonos az előző krónikás beszámolójával. Az egyik szerint kisemmizték a zsidókat és üres

kézzel, minden vagyonukat itt hagyva kellett távozniok, a másik szerint nemcsak a király nem tartott igényt a vagyonukra, de az ország sem, így mindenüket magukkal vihették… Ismervén a kort és szokásait, mégis inkább az első változat látszik valószínűbbnek. Szóval itt megfogjuk Lajost – mint antiszemitát? Bizony, bizony, ilyen dolgok is megestek vele, miatta, általa. A katolikus egyházba annakidején betáplált hamis információ, miszerint Jézust a zsidók juttatták a keresztre, pár ezer évre enyhén szólva elrontotta a keresztények és a zsidók viszonyát, olykor egészen tragikus méretekben is. Ennek a későbbi századokban, máig tapasztalható utórezgése, hogy egész társadalmi csoportok, majdhogynem mozgalmak gyártanak egyre újabb és újabb elméleteket arról, hogy Jézus Krisztus nem is zsidó volt, hanem valamilyen más, mesebeli népcsoport tagja – csakhogy ne kelljen beismerni zsidó voltát. Aztán eljött az idő, amikor már Lajos is törődött lett, nem akarózott minden évben háborúba vonulni. A történészek az események láncolatából ezt a kort be is tudták határolni az időben. Életének utolsó tizenkét esztendejében, vagyis az 1370 és 1382 közti években már csak ritkábban került sor háborúkra. Lajos „harci kedvének elapadása” negyvennégy és ötvenhat éves kora közé esett. Ez mellesleg elég szép kor volt akkortájt, a legtöbb férfi nem is élt ilyen sokáig. A kedvezőtlen közegészségügyi viszonyok – illetve a közegészségügy gyakorlatilag teljes hiánya – a háborúk, járványok, betegségek, rossz élelmezés, nélkülözés, a fűtetlen kunyhók és a befűthetetlenül túlméretezett paloták lakóira egyformán sújtottak le ezek az életrövidítő tényezők. De Lajosnak azért volt még néhány jó éve. És ezalatt szerette volna elrendezni a dinasztia dolgait. Ráadásul – és meglehetősen váratlanul – még egy új feladat is rászakadt: ő lett Lengyelország királya! Elég érdekesen alakult az akkori magyar-lengyel viszony. Ezt persze egyfelől csak az uralkodóházak ápolták, amelyeknek tagjai szoros rokoni kötelékben voltak egymással. Ehhez járultak olykor a politikai szükségletek, áramlatok, közös érdekek, amelyek miatt nemegyszer szorosabbra fonták, máskor kissé lazábbra engedték a kötelékeket. De azok végig szívélyesek voltak.

Másfelől meg ott volt a „népek barátsága”, amit semmilyen felülről jövő doktrína, irányelv, kényszer nem szakíthatott szét. Az egyszerű emberek, kereskedők, katonák, különféle szakmák képviselői is átátjártak egymás országain és nagy barátságok szövődtek. A hadseregek tagjai is megfordultak hol itt, hol ott, ezek is erősítették ezt a szövetséget. Mert végül is az lett belőle. Az Anjouk idejében – vagyis több min hetven, más számítások szerint nyolcvan – éven keresztül megtöretlen és megtörhetetlen volt ez a jó viszony. Hiszen az akkori Magyarország és Lengyelország között nemhogy nem voltak háborúk, de még kisebb nézeteltérések sem. Ez volt az egyetlen szomszéd, amely felől soha nem kellett tartani fegyveres betöréstől, támadástól, de még titkolt, ellenséges szándéktól sem. Hatalma idejének első felében mindig Lajos ment segíteni a lengyeleket, bár mint láttuk, akadtak „nemzetközi frontok”, ahol nagybátyja, Kázmér („Casimirus”, ahogyan akkortájt az idegenek latinosan nevezték a nagy lengyel királyt) Lajos hívásaira rendre megjelent. Magyarországnak viszont ezekből a vállalkozásokból nem sok haszna volt. Ha finoman akarunk fogalmazni, mondhatjuk azt is, hogy közvetett haszon származott a litvánok elleni többszöri fellépésből. Igaz, volt olyan korszak, az 1360-as évek vége felé – amikor IV. Károly (a pár oldallal előbb annyit emlegetett hamisító Rudolf cseh-Luxemburgi király apósa), német-római császárnak egyszer kis híján sikerült szétrobbantania a megbonthatatlannak látszó lengyel-magyar szövetséget. Kázmérnak volt ugyanis egy „törvénytelen” lánya, akinek persze semmi esélye sem volt arra, hogy valaha is trónra kerüljön. Lajosnak és Kázmérnak volt egy egyezsége,, amelynek értelmében, ha Kázmér utódok nélkül hal meg, akkor trónja magyar unokaöccsére, Lajosra száll. Minden jel arra mutatott már ekkor, hogy a helyzeten nem lehet változtatni, Kázmér is szépen öregedett és nem született fia. Ekkor Károly császár, csakhogy éket verjen a két király közé, egy közbülső megoldással próbálkozott, „hátulról mellbe”, összezavarta volna a kialakult rendet. A császár egy szép napon megkérte a törvénytelen lány kezét a fia számára, és ekkor Kázmér persze megingott. Károly császár még azt is hajlandó lett volna elintézni,

hogy a pápával törvényesítteti a leányt, előkelő magas rangra emeli, hogy fiához illendő származása legyen a házasság megkötésére. Lajos azonnal megszimatolta a veszélyt – ha ez létrejön, lőttek a lengyel trónnak, a császár fia ül majd rá, ő pedig hoppon marad Magyarországgal együtt. Ráadásul az addig barátságos Lengyelországból egy németektől igazgatott, a magyarokkal szemben nyilván mindenben az amúgy is ellenséges császár politikai vonalát követő ellenség lesz…! Ezt nem engedhette meg. Ismét a nemzetközi diplomácia eszközeihez nyúlt a magyar király. A pápa éppen lekötelezettje volt – emlékszünk, pápai kérésre egy magyar hadsereg éveken át tevékenykedett Észak-Itáliában a pápai állam mellett. Ahogyan a Vatikán akkor és később is oly gyakran tette, afféle „nesze semmi, fogd meg jól”, vagy „kap te is meg az ellenfeled is”-alapon döntött. A pápa engedett a német-római császár követelésének és hajlandó volt törvényesíteni a balkézről született lengyel királyi hajadont, ám ugyanakkor megerősítette Kázmér és Lajos szerződését. Ezzel jelezte: a pápaság mint olyan amellett van, hogy Lengyelország Kázmér halála után magyar kézbe kerüljön. Ami nem is csoda, mert Lajosunk igazából szolgálta és segítette a pápai államot és a pápai hatalmat (legalábbis életében ebben a korszakában), míg a császár ott tört borsot a pápa orra alá, ahol csak lehetett… Érdekes, de attól kezdve német-római oldalon már többé senki sem beszélt a tervezett házasságról a császár fia és a névtelen lengyel leányzó között… Nem tudni, hogy ennek mekkora jelentősége lehetett akkoriban. Az egyik krónikás egyetlen bővített mondattal emlékezik meg az eseményről: „Idő haladtával, miután nagybátyja, Kázmér, Lengyelország királya meghalt, hatalmas hadsereggel benyomult Lengyelországba és ott nagybátyja után, az örökösödés jogán szerencsésen királlyá koronázták”. Mármint Lajost. A mondat sajnos azt sugallja, hogy Lajosnak mindez csak a „nagy hadsereg” okán sikerülhetett, sőt mintha eleve erőszakkal szerezte volna meg „szerencsésen”, különféle bajok és veszélyek ellenére, azt a koronát. Történt mindez 1370. november 17-én. Kázmér különben éppen olyan nagy királya volt a lengyeleknek, mint Lajos a magyaroknak.

Vagy 50 királyi várat építtetett szerte országában, amelynek határait folyton kitolta, az addig afféle hatalmi vákuumban élő lengyel tartományokat jogara alatt egyesítette. 1364-megalapította az első egyetemet (Krakkóban) és általában pozitívan emlékeznek meg arról a csaknem négy évtizedről, amit a trónon töltött. Nos, amikor Kázmér meghalt, Lajosnak – a fentebb idézett krónikás, sugallt vélekedésével ellentétben – egyáltalán nem volt szüksége haderőre, kényszerítésre, de még erőfitogtatásra sem, hogy a lengyelek őt királyukká koronázzák a krakkói Wawelen. Tették ezt önként és szívesen. Az egyetlen bökkenőt a jövőben az jelenthette, hogy Kázmér még korábban Örökbe fogadta egyik unokáját – lányának fiát – és azt tette meg örökösének, de csak Lajos után. Vagyis úgy kalkulált, a maga részéről helyesen, hogy amikor ő meghal, egy erőskezű másik király veszi át a hatalmat, akivel a lengyelek mind jóban vannak, tehát nem fognak ellene szervezkedni, lázadni, és így az ő halála után nem tör ki anarchia. És mire ez a Lajos – ki szintén nem fiatalember már – meghal, éppen felnő a tettre kész és lengyel unoka, vér a véréből – akkor meg az következhet a trónon és az ellen sem lehet kifogása a lengyel uraknak, mert persze a legnagyobb bajok ott is a nagybirtokos, kiskirályságra és szabad tevékenységre vágyó, semmilyen felsőbb hatalmat el nem ismerő urakkal voltak, mit szinte minden hűbéres-feudális államban azon időkben. Heltai Gáspár uram is csak távirati rövidséggel száguld el az esemény fölött: „Azonközbe meghala Casimir, a lengyel király, ki testamentomba adta vala a lengyel királyságát az magyari Lajos királynak, miérthogy örökösi nem valának. Lajos király annyának báttya vala. Nagy sereggel ez okáért beméne Lengyelországba, és az lengyel urak felvévék Lajos királyt a királyságba, és megkoronázzák ászt.” Tévesek azok a hiedelmek, mintha ezzel aztán a két királyság egyesült volna! Szaknyelven szólva „perszonálunió” jött létre „reálunió” helyett. A két országot egy „persona”, vagyis személy kapcsolta össze, semmi egyéb. Máskor is megesett, előtte és utána évszázadokon keresztül nemegyszer, hogy egyazon király két vagy akár több országot is uralt egyidőben, de azon országok legfeljebb

külpolitikájukban követtek azonos vonalat (miután mást nem is tehettek, ha egyazon akarat irányította őket), viszont egyéb tekintetben nem történt semmi változás. Nos, így volt Magyarország és Lengyelország esetében is. Alighanem ez az esemény okozta később azt a sokat emlegetett félreértést, amit olykor máig hallunk. Hogy akkoriban „Magyarország földjét négy tenger vize mosta!” Ez egy bődületes tévedés. Már csak azért is, mert összesen három tenger jöhetne szóba: az Adria, a Fekete-tenger és a Balti. Olyanok hangoztatnak ilyesmit, akik soha nem néztek meg egy korabeli térképet. Ugyanis az Adrián kívül Magyarországnak nem volt más tengere. A Balti-tengerhez a lengyelek akkor még nem jutottak ki (és pár száz évig tartott menetelésük és harcuk, míg a német lovagrendtől visszaszereztek annyit, hogy egy kicsiny szakaszon legalább kijuthattak ama tenger partjára), a Fekete-tenger partjának egy keskeny csíkja meg abban a két-három évben tartozott ide, amikor Lajosnak a szerencsétlen véget ért bulgáriai kalandja tartott. A csúcsidőben is csak két tengerről lehetett hát szó, négy pedig egyenesen földrajzi lehetetlenség, hisz annyi tenger nincs is Közép-Európa közelében, amelyek eme mítoszteremtők szerint „a magyar földet moshatták volna”. Közös királyunkat a lengyelek akkor, és mindmáig a történészek és iskolai tankönyvek is „Magyar Lajosnak” nevezték-nevezik. De ez nem jelenti azt, hogy az anarchiára vágyakozó lengyel nagyurak körében is népszerű lett volna Lajos. Különösen azután nem, hogy elhatározta: semmibe veszi Kázmér tervét az unokájával kapcsolatban és inkább saját lányát ülteti majd a lengyel trónra, hogy ha ő – Lajos – meghal, akkor is folytatódjon ott az Anjou-dinasztia uralma. Azzal persze tisztában volt, hogy lánya nem uralkodhat egyedül, női királyt akkoriban még nem nagyon tűrtek volna el ezen a tájon. Bizony van egy nem is alaptalan vélekedés lengyel földön, miszerint Lajos tizenkét éves uralma nem volt túl szerencsés a lengyel állam számára. Ugyanis Lajos, hogy féken tartsa a nagyurakat, folyton odaadott nekik egy-egy koncot. Holmi előjogokat, birtokokat stb., csak azért, hogy ne lázadozzanak. De ez volt az a „beetető” időszak – mint később kiderült – amely alatt aztán az

amúgy is nehezen féken tartható lengyel nagyurak teljesen „elkanászodtak” és vérszemet kaptak és a későbbi évtizedekben aztán már a maguk erejéből szerezték meg előjogaikat, szétcincálva és gyengítve a központi hatalmat. „Magyar Lajos” tehát – sugallják az újkori történészek – valójában megkezdte Lengyelország elveszejtésének folyamatát. Azt persze senki sem mondja, hogy szándékosan tette – de végül is a folyamat ide vezetett, katasztrofális anarchia és később Lengyelország feldarabolása, szétesése lett a vége! Lajos sok baklövést követett el a lengyel ügyekben. Az egyik legnagyobb az volt, hogy kedvezni akarván nekik, igen alacsony adókat állapított meg – nehogy fellázadjanak – és az anyját, Erzsébet „úrasszonyt”, az anyakirálynét küldte oda. Az anyának kellett az akkor negyvennégy éves fiát képviselnie, amit a lengyelek rosszul tűretek. Ráadásul Erzsébet és Lajos csak az egyik tartományban élőknek kedveztek, a többi régióból származó lengyelekkel nem voltak annyira kedvesek, ami megint csak nagy elégedetlenséget szült. Aki eddig másképpen tudta, okolhatja azt a mézes-mázos magyar „történetírást”, amely idilli képet festett minden lengyel-magyar kapcsolatról, különösen pedig éppen Nagy Lajos ottani uralkodásáról. Ha ilyen „forrásokat” olvasunk, még azt hihetjük, hogy a lengyelek majd’ megvesztek örömükben, hogy magyar királyuk lehet, aki ott is éppen olyan fenségesen, igazságosan és dicsőségesen uralkodott és mindenki imádta őt is, az anyját is, a lányát is… Hát erről szó sem volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Idegen király esetében attól félnek az alattvalók, hogy az behozza rokonait, idegen polgárokat ültet a nyakukba, azok kapnak hatalmat, birtokot, vezető tisztségeket (lásd az Árpád-háziak történetében a „merániak bandáját”, akik Endre királyunk feleségével együtt lepték el az országot – de hasonló „sztorik” talán az összes európai ország történetében előfordultak). Nos, Lajos ez esetben tényleg jól intézkedett. Megígérte, hogy a királyi család tagjain kívül semmilyen magyar vagy más nemzetiségű úr nem jön Krakkóba az országot kormányozni. Ennek fejében a

lengyel nemesség elfogadta és elismerte, hogy Lajos utódja vegye majd át a lengyel trónt. Persze a békesség nem tartott sokáig a lengyel vonalon. Az egyes lázadó lengyel „Csák Máték” szövetkeztek az ilyesmire mindig kész litvánokkal, az ellenségeskedésekbe bevonták a Német Lovagrendet is. Egy-egy kisebb, de illegális hadjárat, pár tíz felégetett falu és leölt jobbágy miatt Lajost kis híján berántották egy háborúba a Német Lovagrend ellen. Alig győzött magyarázkodni a diplomáciai fórumokon, hogy neki ehhez semmi köze, de majd megbünteti a tetteseket… Néha komoly bajba is került, mert a litvánokkal szövetkezett lengyel urak előrántottak valami távoli rokont, a királyi házhoz laza szálakkal kapcsolódó személyt és az illetőt ellenkirálynak kiáltották ki. Az egyik ilyen urat azzal sikerült átállítania a maga oldalára, hogy odaajándékozta neki a… pannonhalmi apátságot! És folyamatosak voltak a bajok a lengyelekkel – aminthogy nem volt nyugalom sehol, a kontinens egyetlen országában sem. A valóban létező és előtte-utána töretlen lengyel-magyar barátságot azonban éppen Lajos idejében sikerült megingatni. Erzsébet anyakirálynét bizony még lengyel volta ellenére sem érezték magukhoz közelállónak a lengyelek és ebből rengeteg viszály keletkezett. Erzsébet a krakkói királyi várban is magyarokkal vette magát körül, magyar testőrsége volt, 1376 decemberében már eléggé forrtak az indulatok és a lengyel-magyarok között Krakkóban bizony nemegyszer történtek kisebb-nagyobb összezördülések. Azon év decemberében aztán „kitört a balhé”: azon a bizonyos, manapság magyarok által is gyakorta látogatott szép piactéren, a Posztócsanrok mellett néhány magyar katona összeveszett egy lengyel kereskedővel. Ahogyan az a vadnyugati kocsmákban lenni szokott (különösen az efféle összetűzéseket eposzi mélységgel megéneklő western-filmekben), a kitört verekedés percek alatt elterjedt az egész piacon és minden ott lévő magyart inzultáltak, persze azok sem hagyták magukat. Máig nem derült ki, hogy mi volt az ügy oka. Amikor már a fél piactér szorgosan csépelte egymást, de vér még nem folyt, a krakkói városbíró, mondhatni mai nyelven „polgármester” (sztaroszta) sietett a helyszínre. De valaki egy nyilat lőtt a derék köztisztviselőbe, ami halálos volt. Ha nyíl, hát persze,

hogy a magyarok! Hiszen a tatárok mellett őseink voltak híresek akkoriban kontinens-szerte arról, hogy ezt a fegyvert oly mesterien kezelik. Nosza, több sem kellett a lengyeleknek, kezdték legyilkolni a kézbe kapható magyarokat. Amikor a városban szerte kószáló magyarok megneszelték a bajt, futottak vissza a várba – csak ott reméltek menedéket. Aminthogy így is volt. De vagy százhatvananszázhetvenen már nem értek vissza – azokat elkapták és a népharagra jellemzően bizony mindegyikkel végeztek. Kár, hogy ez a „sztori” valahogyan kimaradt a múltat folyton megszépítő, és azt ugyanolyan kitartóan visszasíró legendagyártók történeteiből. Erzsébetet úgy megviselte az eset, hogy lemondott Lengyelország kormányzásáról és visszatéri Magyarországra. Lajosnak közben többször meggyűlt még a baja a litvánokkal, akik akkoriban Európának abban a részében komoly katonai erőt képviseltek. Lajos 1376-77-ben kétszer is ellenük vonult magyar és lengyel hadaival. Végül is előállt az a fiira helyzet, hogy amit fiatal emberként átélt, azt most ugyanott huszonöt évvel később ismét át kellett élnie. Bele várát ostromolta meg, ahol annak idején megsebesült. Lajosnak tizenhét éven keresztül nem született gyermeke! 1363ben vette el a bosnyák Kotromanics Erzsébetet, és a lányok csak 1370-ben kezdtek el születni, amikor őszintén szólva már senki sem számított rájuk. Idősebbik lányát, Máriát (emlékszünk, az első, Katalin még gyermekként meghalt) a különböző „politikai szövődmények” eredményeképpen végül is Luxemburgi Zsigmondhoz adta feleségül. Aki nem volt más, mint Károly németrómai császár egyik fia. Persze akkoriban a fiúk-lányok még gyermekek voltak, ezeket a házasságokat csak névlegesnek lehetett tartani, mégis, mindkét apa igyekezett erre erős politikai szövetséget alapozni. Zsigmond különben a nősülések terén valóságos rekordernek számító császár negyedik feleségétől származott és tizenegy éves volt ekkor. Máris odahozták a magyar udvarba és magyaros nevelést kapott – hogy mire eljön az esküvő, a házasság és az esetleges uralkodás ideje, hát kitanulhasson minden szükségeset.

Attól kezdve Károly és Lajos már nem áskálódtak egymás ellen – még azt a bizonyos, csaknem háborúba torkollott „anyázást” is elfelejtették kölcsönösen. Olyannyira jóban lettek, hogy 1373-ban már együtt indultak Velence ellen. Lajos attól kezdve mindig sakkban tarthatta Károlyt azzal a sokáig lebegtetett döntésével, hogy másik lányát, Hedviget kihez adja feleségül…? Ugyanis ahányszor valamelyik francia királyi kapcsolatot hozta szóba, a német-római császár és az aktuális osztrák „fő”-herceg mindig ideges lett és a szövetség felbontásával fenyegetőzött. Így hát jó kis fegyver volt Lajos kezében Hedvig. Többször eszükbe jutott Lajoséknak (a többes szám arra utal, hogy az efféle családikapocs-tervezgetésekben igen élénken vett részt a két Erzsébet: Lajos anyja és a felesége is), hogy talán mégis jó lenne az a „francia kapcsolat”. Annál is inkább, mert hiszen az Anjou-k valaha éppen francia földről származtak el. Mi több, akkoriban Franciaországban éppen Lajos unokatestvérei uralkodtak. Lett volna még egy kecsegtető fordulat, amin Lajos sokat töprengett – tudjuk a fennmaradt iratokból. Arra gondolt ugyanis, hogy az olasz, vagyis a nápolyi rokonságot és kapcsolatokat sem hanyagolja el. Igaz, évtizedek teltek el azóta, hogy egy tisztes összeg fejében névlegesen lemondott a Johanna elleni bosszúról. De Nápoly mint az Anjou-k birtoka csak nem ment ki a fejéből. Amikor pedig sorban csak lányai születtek, a saját utódlására is gondolnia kellett. Ekkor jó ideig komolyan fontolgatta azt a verziót, hogy az Anjou-ház még élő egyetlen férfi sarját, Durazzói Lajos fiát, Károlyt hozza be a trónra. Vagy összeházasítja unokatestvérével, Hedviggel – az ilyesmit akkoriban egy pápai engedéllyel el lehetett intézni. A Vatikán egyetlen okiratán a genetikai rokonsági fok vagy megszűnt létezni, vagy igencsak eltávolodott a valóságostól… A szóban forgó Durazzó Károly – kit enyhén szólva nem túl magas termete miatt „Kis”-nek is neveztek magyar trónöröklése egyelőre lekerült a napirendről. Másképpen gondolta ezt maga a testméreti kihívásokkal küszködő Károly, mint majd látni fogjuk. Ő bizony még majd beköszönt történetünkbe, sőt az életét is felteszi a magyar korona megszerzésére. Egyelőre azonban hagyjuk őt a távoli déli homályban.

Végül Lajos és családja bölcs hölgyei mégis azt a megoldást választották, hogy egy, a déli osztrák tartományok élén álló herceg fiával, Habsburg Vilmossal jegyezték el Hedviget. Nos, ebből is kerekedett egy kis kalamajka! Ahhoz, hogy elmondhassam ezt a történetet, most messze ki kell futnunk az időben. Abban az időben is, ami majd Nagy Lajos halálát követi. De a történet csak egészében érthető, elbeszélni is úgy érdemes. Adva volt tehát az egyik főszereplő, a kis Hedvig. Lajos király harmadik lánya 1773-ban látta meg a napvilágot és mindössze kétéves volt, amikor eljegyezték Habsburg Vilmossal. A „vőlegény” mellesleg maga csaknem kétszer annyi idős volt, mint a felesége – bizony ő már majdnem betöltötte a négyet! Lajos attól kezdve nem nagyon láthatta már kislányát, hisz azt rögtön Bécsbe vitték és német szóra fogták. Egy krónikás szerint „mintha Lajos király maga is érezte volna közelgő végét, sürgette vala az két gyermek egybekelését”. Így aztán már 1378-ban, négy évvel Lajos halála előtt az akkor még nem egészen hat éves „feleséget” és a nyolc éves „férjet” rendesen összeadták. Attól kezdve tehát – dacára az emberi szokásoknak és a biológiának – férj és feleség voltak, de persze nem a szó szexuális értelmében. Hogy a dolog nem egészen szabályos, azt maguk a szülők is érezhették, mert egy házassági szerződésben kötelezték a „feleséget”: ha visszalépne ettől a házasságtól a jövőben bármikor, akkor kénytelen lesz 200 ezer arany „bánatpénzt” vagy újabb keletű kifejezéssel élve „lelépési összeget” fizetni a férj családjának… Ismétlem, ha ez teljesen legális házasság lett volna, akkor ilyen kikötés nem jöhet létre. De hát mindketten apró gyermekek voltak, ráadásul uralkodók gyermekei, vagyis a későbbi politikai széljárás – tudták jól az ügyben serénykedő hölgyek-urak – még ki tudja, merre fújja szét a két gyereket…? Aztán múltak az évek Bécsben és olyasmi következett be, amire senki sem számított. Ráadásul ami rendkívül ritka dolog volt az uralkodó családokban: a két gyerek szerelmes lett egymásba! Ahogyan kamaszodtak, úgy találtak mind több szépséget, izgalmat, jó tulajdonságot a másikban, annál inkább vonzódtak „házastársukhoz”. Együtt nőttek fel. Nem lehet csodálni a bosnyák

anya és magyar apa lányát sem, hiszen Vilmos (jegyezzük meg rosszmájúan: annak ellenére, hogy Habsburg volt…) igen kedves, barátságos, udvarias fiatalemberré serdült. Mire tehát a két gyerekből majdnem-felnőtt lett, fülig beleestek egymásba. Ezt szerencsés fordulatnak értékelhetnénk, ha a történet itt véget ért volna. Lajosunk ekkor már nem élt, de annál inkább „élt” a végrendelete, melynek értelmében a magyar trónt Mária lánya, a lengyelt pedig Hedvig örökölje. És ez független volt a két fiatal „házasságától”, amit különben egyre kevésbé vett figyelembe a környezetük. Csak ők maguk tartották azt magukra nézve kötelezőnek. Tizenegyedik évében volt Hedvig, amikor apja meghalt és egyre erősödött rá a magyar nyomás, hogy akkor menjen Krakkóba és vegye át a lengyel hatalmat. A szerencsétlen kislányra minden súlyt túl korán raktak. A lengyel urak is sürgetni kezdték – egyik követségük a másikat érte a bécsi udvarban – hogy jöjjön már haza, mert Jagelló litván fejedelem azzal fenyegetőzik: jön majd a seregével és elfoglalja az üres lengyel trónt. Tudjuk ma már, és az urak jól tudták akkor is, hogy nem egy oligarchának kapóra jönne a litván uralom, ők éppen ezzel a fejedelemmel barátkoztak erősen. A gondok gyökerét az jelentette, ami addig nagy boldogságot adott a fiataloknak: a „házasságuk”, a szerelmük. Mielőtt valaki félreértené a dolgokat, sebesen megjegyezzük: a két fiatal ezt a házasságot még messze nem „konzumálta”, már csak azért sem, mert hiszen túl fiatalok voltak a nemi élethez. Ha szerelemről beszélünk ebben az esetben, ennek csak az egészen tiszta, szinte éteri változatát képzeljék el. A lengyel urak ugyanis akkor már betegesen féltek minden német hatalomtól, tegyük hozzá: erre jó okuk volt az addigi tapasztalatok alapján. Tehát azt is közölték kerek-perec, hogy Hedvig igenis kell nekik, de a „félje” nélkül. Tanácsolták a bécsi döntéshozóknak, hogy Vilmos Lengyelországba küldésével ne is kísérletezzenek, ők csak Hedvigre „vevők”, Vilmosból nem kémek. Értelmes, tiszta és határozott beszéd volt. Ám Bécsben minden hájjal megkent diplomaták ültek és ők töprengtek, miképpen lehetne megoldani a kérdést. Magyarországon akkor a két Erzsébet, Lajos anyja és özvegye is a lengyelek pártját

fogta és ő is üzengette lányának, hogy ki ne hagyja a lengyel lehetőséget, ha már az apja így előkészítette a terepet és végrendeletében meg is parancsolta kis „bécsi lányának”, miképpen cselekedjen. A bécsi urak is amellett voltak, hadd menjen Hedvig a lengyelekhez, afféle hídfőállás lehet az számukra is. A Habsburgok nem egykönnyen mondanak le a megszerezhető birtokokról, mint tudjuk. Ugyanakkor a ravasz lengyel urak Hedvig tudta nélkül felajánlották a lány kezét – a litván fejedelemnek! Valaki agyában zseniális terv kezdett kibontakozni, egy olyan megoldás, ami elintézné az összes problémát egy csapásra. A drága krakkói urak azt találták ki, hogy jöjjön a kis Hedvig Lengyelországba, vegye át a trónt, jöjjön majd oda Jagelló litván fejedelem is – aki harmincas éveiben járt akkor és nőtlen volt – majd ők összeboronálják a két urat! És a litván majd könnyedén kifizeti a Habsburgoknak a 200 ezer aranyforintos bánatpénzt is, nehogy azok azt a lengyel urakon akarják behajtani. És akkor teljesül Nagy Lajos („Magyar Lajos”), azaz „Ludovicus Potens” végakarata is, hisz a lánya a lengyel trónra kerül. De mégsem ő fog uralkodni, hanem az a litván fejedelem, aki viszont nem lesz már pogány, ugyanis a feleségét és a lengyel trónt csak akkor kapja meg, ha kikeresztelkedik népével együtt! Ez nagy tett lesz, örültek már előre a lengyelek, akik katolikusok lévén most ezt a szempontot (és a pápa elismerését) is bezsebelhették ezért a zseniális huszárvágásért. Kotromanics Erzsébet nagyon szerette mindkét lányát. Máriával most nem voltak gondok, de a kicsiny tizenéves szerelmes lány neki panaszolta el: ezek a gálád magyar, osztrák és lengyel urak mind azon mesterkednek körülötte, hogy elválasszák őt a szerelmétől, az annyira helyes Vilmostól. Erzsébet maga is Vilmos-párti volt. Amikor értesült a lengyelek sokáig titokban tartott tervéről, hogy a lányát egy vad és műveletlen – ráadásul háromszor annyi idős és POGÁNY…! – herceghez akarják kényszeríteni, hát neki is elfacsarodott a szíve, kétségtelenül. De nem sokat tehetett, mert Lajos végrendelete egyértelmű volt és számos egyéb érdek is azt követelte, hogy a kis Hedvig menjen lengyel földre. Végül sok érvet számba véve kénytelen volt felhagyni az időhúzással és lányát elküldte Krakkóba. Ahogyan ma mondanánk,

a lengyelek „el voltak ájulva” a mesebeli szépségű hamvas kis királylánytól. Állítólag elég volt őt meglátni és máris mindenkinek meglágyította a szívét, rokonszenvet ébresztett. Abban a városban, ahol pár évvel ezelőtt még legyilkolták az utcán kószáló összes magyart, ha csak nem futott az illető elég gyorsan fel a dombra, a Wawelba! – ott most elérzékenyültek a magyar kislány láttán. Nosza, meg is koronázták rögtön Lengyelország uralkodójává. Erzsébet, a kislány anyja persze titokban igencsak nyüzsgött – még mindig nem nyugodott bele abba, hogy lányának el kéne hagynia az osztrák fiatalurat. Még azt is elérte, hogy Bécsben megerősítsék a két fiatal házasságát, aminek azonban már semmi jelentősége, sem súlya nem volt a krakkói fejleményekkel szemben. Ott ugyanis gyorsan fejlődtek a dolgok. No persze, azért így is eltelt egy-két év, mire a litván fejedelem is hajlani kezdett az okos szóra. Kémei jelentették neki, és aki csak járt Krakkóban, mind elragadtatottan mesélt Hedvigről – hogy milyen szép, milyen kedves lány! Ha ronda lett volna, ráadásul 200 ezer aranyba kerül a hozzá vezető út, Jagelló akkor is elindul rajta, hisz az áhított cél, a lengyel trón felé vezette. Most, hogy megtudta: egy szép, bimbódzó nőről van szó, már Hedvig is az elérendő célok és nem a kellemetlen kötelességek között szerepelt. Úgy is mondhatnánk, hogy az amúgy állítólag igen rút külsejű „vadember” (a lengyelek festettek róla ilyen képet, hisz míg pogány volt és állandó ellenség, addig nem akarták jó hírét kelteni) a távolból beleszeretett a szép magyar lányba, de ez nyilván túlzás lenne. Mindenesetre Hedvig alig volt tizenhárom-tizennégy éves, már két igen magas rangú férfi vetélkedett a kezéért, nem is szólva azokról a névtelenekről, akik titokban szerelmesek lehettek bele. Sajátos harc indult meg ekkor Krakkóban. Hedvig ugyan ott volt, már „uralkodott”, vagyis a nagyurak régensi tanácsa hozta a döntéseket, a kislány meg sóvárgott Vilmos után és hallani sem akart a pogány litván fejedelemről. Akadtak ott lengyel urak, akik szintén nem örültek volna, ha Jagelló kerül a trónra, ezért pártoltak minden lépést, ami elodázta a végső döntést. A Jagello-párti lengyel urak küldöttséget menesztettek Budára Erzsébethez és kérték, hasson a lányára, fogadja el ezt a megoldást, mindenki jól járna

vele. Csak Hedvig nem – értette meg az anyja és nem nagyon iparkodott lányát rábeszélni. Hedvig-Jadwiga (a lengyelek hívták őt így) egyik emberét Bécsbe menesztette és arra kérte „férjét”, jöjjön el hozzá Krakkóba. Elvileg minden joga megvolt erre. Vilmos válogatott kísérettel neki is vágott a nagy útnak. Vitte magával kincseit is, sok aranyat zacskókba elosztva, mert bár igen fiatal volt még, de azt már jól tudta: ez lehet az igazi „fegyver” amivel az ingatag lengyel urakat a maga oldalára állíthatja. Krakkóban azonban a csodafegyver csődöt mondott. Olyannyira, hogy az illetékes királyi és városi hatalmasságok véletlenül éppen mind Habsburg-ellenesek voltak. Vilmost látatlanba is utálták származása és osztrák uralkodó apja miatt – de persze elsősorban mint Hedvig „félje” és szerelmese zavarta köreiket. Így aztán a roppant udvarias, jólnevelt, világító szőke hajú csinos hercegfi már be sem jutott a városba, a szó szoros értelmében becsapták orra előtt a városkaput. E nevezetes nyílászáró még szerepelni fog ugyanebben a történetben. Nagyon sok lengyel akarhatta a magyar-litván házasságot és a lengyel-litván szövetséget, meg a pogányok megtérítését, ha annyira egységes front mutatkozott meg Vilmossal szemben. Például abban, hogy a városban egyetlen fogadó vagy magánház sem vendégelte meg őt, nem kapott szobákat, szolgái szállást, lovai abrakot. Semmi fedél és biztonság a feje fölött! Ezért aztán a herceg a városon kívül egy kolostorban szállt meg – ott befogadták kíséretével együtt. Hedvig előtt nem titkolhatták el a történteket. A kislánnyal rengeteg osztrák és magyar szolgálólány, udvarhölgy és szolga került Krakkóba, ezek már nyüzsögtek, ismeretségeket kötöttek, mindenre figyelő kémeket szereztek és fizettek. Így aztán Hedvig megtudta, milyen szégyenletes módon bántak el az ő Vilijével – de hát az volt a fő, hogy itt van! Hedvig attól kezdve minden este álruhában és mindössze néhány kísérővel kiszökött a várból és meg sem állt a kolostorig. Ahol is igen jól érezték magukat Vilmossal (megint ne gondoljanak semmi „rosszra”, mindig nagyobb társaságban mulattak a tizenéves szerelmesek). Aztán a kislány vérszemet kapott – végtére is lengyel királynő volt! – és már nappal, fényes kísérettel is kilovagolt a várból és felkereste a kolostort. A

barátok nyilván egyetértettek velük, ha – mint olvashatjuk lengyel krónikákban – abba is beleegyeztek, hogy a kolostor legnagyobb termében a királynő bálokat rendezhessen! Világos hajnalig húzták a zenészek, a népes vendégsereg meg szorgosan ropta a különféle akkor divatos táncokat az ódon falak között. Tizennegyedik évében volt a királynő, amikor ennek is vége szakadt. Egy napon, amikor ismét ki akart lovagolni a várból, a krakkói nemesek feje simán eléje állt és nem engedte tovább menni. Mély meghajlással ugyan, de igen határozottan közölte vele: a nemesurak tanácsa úgy döntött, a királynő nem hagyhatja el a várat. Neki legalábbis megtiltották, hogy kinyissa a kaput! No, ez volt az a pillanat, amikor a kislányban felforrt a vér. Nem elég, hogy magyar, de bosnyák ősei is voltak! Arra lent délen pedig a nők is részt vesznek a harcokban és nem hagyják, hogy csak úgy félreállítsák őket! (Akkoriban még messze voltak a törökök, a bosnyákok sem voltak muzulmánok, így a nőket sem nyomták el.) Nosza, a kislány leugrott lováról, kikapta az egyik őrtálló katona kezéből a bárdot és azzal esett neki a kapunak, hogy saját kezűleg szétverje a zárat, kinyissa. Tizennégy éves volt és nem elég erős, terve hát nem sikerült. De legalább megmutatta, mit gondol erről az egészről. Sajátos jelenet lehetett és bár nevetséges is volt egyben, ahogyan a kislány ott erőlködött, hisz alig bírta felemelni a súlyos bárdot – kötve hiszem, hogy bárki is nevetett volna rajta. Annál is inkább, mert a megaláztatás nagyon fájt Hedvignek, ezért ott mindenki előtt sírva is fakadt, majd zokogva szaladt vissza palotájába. Talán csak akkor értette meg, hogy Vilmosról örökre le kell mondania. És azt is, hogy nő létére nem fog itt uralkodni, minden, ami körülveszi, csak egy díszlet. És a Színjátékban, amelyben részt vesz, bizony nem neki osztották a főszerepet. Ráadásul otthon – 1385-ről volt már szó – anyját Durazzói „Kis” Károly szorongatta és félő volt, ha nem tesz valamit, otthon is bajok lesznek. Még a magyar trón is elveszhet! Szükség volt tehát arra a lehetőségre, hogy ha Budán bajok történnének és a trónt idegenek fenyegetnék, akkor egy erős haderő Krakkóból hetek alatt Magyarországra éljen és beavatkozzon Kotromanics Erzsébet és

Lajos hagyatéka érdekében. Ez volt az a pillanat, amikor Hedvig belátta, hogy a nagypolitika ellen semmit sem tehet. Ugyanakkor a lengyel urak fenyegető küldöttsége kereste fel a kolostorban várakozó Habsburg Vilmost és kerek-perec közölték vele: ha túl akarja élni ezt a históriát, azonnal pakoljon össze és sebesen „húzzon el”, jobb, ha vissza se néz. Megmondták neki, hogy végeznek vele, ha még másnap is itt találják. A szőke herceg alighanem vetett néhány bánatos pillantást a távolban magasodó waweli tornyokra, bástyákra és templomokra, aztán felkerekedett és embereivel együtt mihamarabb elkocogott lengyel földről. Belátta, az élete fontosabb, neki még sok dolga lesz felnőttként Ausztriában, itt már semmit sem tehet. És tényleg nem tehetett semmit. Hedvig tehát tizennégy évesen az addig pogány, húszegynéhány évvel idősebb litván uralkodó felesége lett, aki az Ulászló nevet vette fel (lengyelül Wladyslaw), amikor keresztény hitre tért. Mellesleg így is csoda, hogy a litvánoknak sikerült ilyen sokáig megőrizniük pogány vallásukat – akkor, amikor szerte Európában már mindenki áttért a kereszténység vagy nyugati, vagy keleti (bizánci) változatára. Ez persze kevéssé vigasztalta a szerencsétlen kislányt, aki most már valódi feleség lett az ellenkezéshez nem szokott faragatlan Ulászló ágyában. Az esküvői szertartást hamar „lezavarták”, a 200 ezer arany bánatpénzt elküldték Bécsbe. És hogy, hogy nem, de a pápa nyilván nagyon értékelte a lengyelek tettét, amivel egy csapásra megtérítettek minden litvánt – mondhatjuk távirati sebességgel feloldotta Hedvig és Habsburg Vilmos gyerekkori házasságát, meg nem történtté és érvénytelenné nyilvánította azokat. Ulászló február 15-én reggel még pogány volt, este már keresztény, és három nappal később, február 18-án meg már el is vehette Hedviget. Örülhettek hát a lengyel urak, akik ezt az egész tervet kifundálták és lám, megvalósították. Csak éppen Hedviget nem kérdezte senki, hogy neki tetszik-e? Nem tetszett. A félje durva volt, iszákos és a fejébe vette, hogy Vilmos továbbra is itt van valahol a városban. Álruhában kószál, és a felesége megcsalja ezzel az osztrák senkivel… megesett, hogy nekirontott asszonyának és fojtogatni kezdte, a lengyel urak szedték ki kezei közül. Ez azért már nekik is sok volt. Elmagyarázták Ulászló királynak – ki akkor már csakugyan

a megkoronázott uralkodójuk volt! – hogy Európában hogyan szoktak bánni a nőkkel, és hogy nem szabad felülni minden pletykának, áskálódó szolgának, még ha véletlenül úr is az illető és udvaronc. Igazából azonban Hedvig számára nem sok változott már. Nem lehetett kellemes élete a durva férje mellett, itthon Magyarországon meg annyi komoly esemény történt, hogy szinte mindenki elfeledkezett róla. A magyarok nem is nagyon tudták, milyen élete lehet Krakkóban. Elmondhatjuk, nem volt ez kellemes, sokan úgy emlékeznek rá, mint akinek pokollá lett a sorsa. Nem is sokáig, még tizenhárom év adatott meg neki. Huszonhét évesen halt meg. Ahogyan az a szép romantikus szerelmi történetekben lenni szokott – a csinos szőke herceg sokáig nem nősült meg. Amíg Hedvig élt, ez szóba sem jött. Pedig időközben a férfi már a harminchoz közeledett… És csak évekkel Hedvig krakkói halála után, harminchárom evesen vett el egy… Anjou-családból származó lányt. Úgy látszik, ebben lelte kedvét. De szerencséje ezúttal sem volt, mert három évvel később a szép szőke herceg balesetben életét vesztette. Teljesen úgy, mint a népmesében, vagy mint a romantikus regényekben.

8. Bosszú és vég (Nagy Lajos utolsó évei) Ugorjunk most vissza mindezen események elé. Azokban az 1370-es években, amikor a két megmaradt kislány éppen hogy cseperedett, Lajosunknak pedig láthatóan elment a kedve a háborúktól. Ami nem jelenti azt, hogy a hadak attól kezdve meg sem mozdultak volna. Ahhoz képest, hogy a király nem óhajtott háborúzni, azért még sok különféle fegyveres konfliktus tört ki az ország határain túl. Ő maga azonban ezekben már igen ritkán volt jelen. 1368 után mindössze két hadjáratban vett részt. Ami azt is jelenti egyben, hogy azokat ő vezette, természetesen. 1375-ben ismét Havasalföld ellen volt kénytelen „rendcsináló” háborút vezetni – az ottani hűbéres állam vezetői, miként gyakorta tették addig is, most ismét fellázadtak és szerettek volna kibújni az adófizetés, a magyar uralom elismerése alól. És két évvel később, amikor a litvánok ellen vonult és amiről fentebb már tettünk említést. Minden jel arra mutat, hogy azok a fiatalkori betegségek, de még inkább a csatákban elszenvedett sorozatos sebesülések nem múltak, nem múlhattak el nyom nélkül. Ezenfelül, mint már láttuk, nemegyszer megsérült a vadászatokon is, amit éppenséggel teljesen fölösleges dolognak nevezhetünk. Ott bizony nem kellett volna kockára tennie az életét – de hát az akkori urak között ez valóságos tömeges „hobbinak”, szórakozásnak számított és szinte egyetlen alkalom volt békeidőben arra, hogy megmutassák bátorságukat. Ez alól a király sem vonhatta ki magát, nyámnyilának, anyámasszony katonájának tartották volna, ha egészséges fiatal vagy középkorú ember létére otthon marad, amikor mások vadásznak. Hasonlóképpen volt ez a csatákkal is. Amíg tellett Lajos fizikai erejéből és egészségéből, addig eljárt a háborúkba is. Rátört az Anjou-k körében nem ritka vallásosság is. Idősebb lett, magába szálló, figyelő, kevésbé harcias, inkább filozofikus alkat. Pontosan úgy, mint az apja annak idején. Lajos alig múlott ekkor ötven, de ez abban az időben már hajlott kornak számított. Kevesen érték meg. Mint az idősödő emberek sokszor, ő is másképpen látta már az életet. Ahogyan a krónikás írta:

„(…) félretéve a földi dolgokkal való foglalatoskodást és gondokat, melyeket bűn nélkül intézni nehéz dolog, a test vágyait megfékezve és maga alá gyűrve, csak az Isten parancsainak engedelmeskedik, hiszen minden, ami testi, olyan az elszáradó fű, és minden földi vágy olyan, mint a mező virága. Félrevonult az emberi sokaság nyüzsgésétől és az ájtatos elmélkedő életet választotta magának, hogy szívvel-lélekkel és teljes áhítattal élhessen a jámbor cselekedeteknek, és imádkozásba merülhessen.” Ez nagyon szép, talán sokak számára követendő példa volt. De még neki sem sikerült azt olyan szépen megvalósítania, ahogyan szerette volna. Főleg azért, mert a világpolitika nem állt le csak azért, mert „Ludovicus Potens” éppenséggel megöregedett és lassítani szerette volna az iramot. Az egyetlen ügy, ami annyi évtizede lezáratlan volt még, az Johanna nápolyi királynőhöz kapcsolódott. Lajos két okból indította annakidején, az 1340-es évek végén háborúit Nápoly ellen. Az egyik volt a személyes bosszú, amit ő is, mások is nagyon indokoltnak ismertek el. Hiszen ha egy fiatal félj előbb nem kapja meg az évek óta neki járó rangot (nem koronázzák meg annak ellenére, hogy szerződésben volt ez kikötve és maga a pápa is ráparancsolt Nápolyra, tegyék meg ezt a lépést), majd amikor végre sor kerülne a dologra, akkor a fiatal, de ledér feleség 8-10 szeretője összefog és az asszony tudtával, sőt aktív segítségével aljas módon rátámadnak a fegyvertelen, éjjel álmából felugrasztott férjre és megfojtják, felakasztják? Miutána különféle hazugságokkal próbálnak kibújni a dolog alól, majd amikor szorul körülöttük a hurok, akkor a feleség fogatja el és gyorsan kivégezteti a gyilkosok egy részét, hogy azokra kenje az egész szomorú tettet, de főleg – hogy ne maradjanak élő tanúk, akik ellene vallhatnának? Ez vérért kiált! A másik ok természetesen Nápoly megszerzése volt, amiről talán kevesebb szó esett, de valljuk be, legalább akkora súllyal esett a latba a hadjáratok kiváltó okai között. Lajos itt is jóhiszemű volt és nyílt, egy pillanatra sem tagadta, hogy ez is céljai között szerepel. Hiszen mint nagyapai és családi örökség, no és most az ártatlanul meggyilkolt öccse jogán is járt neki a nápolyi királyság. Annál is inkább, mert lám, az a királynő, akit az Anjou-család többi tagja és a

pápa is támogatott, erre az uralomra, birtoklásra teljes mértékben alkalmatlannak bizonyult! Tudjuk, akkoriban nem érhetett célt. Aztán eltelt több mint negyedszázad, de Lajos nem mondott le arról, hogy a kialakult helyzeten változtat. Lehet – sőt biztos – hogy ritkábban emlegette már Nápolyt. Tudjuk azonban, hogy folyamatosan tartott kémeket a királyságban, nemcsak odaküldött magyarok jelentettek neki minden eseményről, hanem voltak ott olasz hívei is. Köztük olyanok, akik negyed századon át kitartottak mellette és bármi is történt a királyságban, erről részletes jelentéseket küldtek neki szóban vagy írásban. Nápoly tehát továbbra is fájó tüske volt. Ezenközben Johanna még többször is férjhez ment – az esetek többségében a férjét így vagy úgy „megvásárolta” magának. Szüksége volt valakire, aki harcolt helyette, vezette a seregeket, mert ő maga természetesen nem foglalkozott ilyesmivel, továbbra is csak élte életét és költötte a pénzt. Folyamatosan ügyelt arra, hogy mindig jóban legyen a soron következő pápával – ez néha nehéznek bizonyult, mert megesett, hogy egyszerre több pápa volt (sokáig volt egy Avignonban, egy meg Rómában), akikről az adott időben még nem lehetett tudni pontosan, hogy melyik lesz az utólag elismert legális, törvényes és melyik a törvénytelen ellenpápa, a bitorló. Johanna számára annyiban romlott a helyzet, hogy véget ért a pápák avignoni „rabsága”, visszatértek Rómába, ahol azért Lajosnak is volt szava. Mert az ügy nem aludt el, legfeljebb külső szemlélőnek látszott úgy. Johanna igenis tudta, hogy amíg Lajos él, addig nem lesz tőle nyugta. Lajosunk mellesleg ügyesen táplálta is benne a félelmeket. Érdekes, hogy ez a két ember, akik személyesen soha nem találkoztak, huszonnyolc évig tartó küzdelmükben feltehetően nap mint nap gondoltak a másikra. Félelemmel, gyűlölettel, haraggal, bosszúvággyal. Érdekes mellesleg, hogy Johannával is megesett az, ami Lajossal. Emlékezünk még, hogy Károly német-római császár milyen illetlen kifejezést használt Lajos anyjára, és abból milyen hatalmas korabeli „balhé” lett. Nos, így járt Johanna is. Ott meg a római pápa, Orbán jegyezte meg a nápolyi követek füle hallatára, hogy úrnőjüket egyszerűen „szajhának” tartja. Lehet, nem is használt ennyire

finomkodó irodalmi kifejezést…? Mindenesetre ez a szó ismét elhangzott diplomáciai berkekben, ennek híre ment és Johanna egyik napról a másikra átváltott az avignoni ellenpápára, faképnél hagyva Orbánt. Lajos, amint erről értesült, azonnal felvette a kapcsolatot Orbánnal, szövetségest remélve benne. Nem tévedett. Amikor Orbán pápa meghallotta, hogy Johanna az el nem ismert, önjelölt avignoni ellenpápa hívéül szegődött, 1380-ban kiátkozta őt és országát, alattvalóit felmentette mindenféle hűségeskü alól és törvényen kívül helyezte magát a királynőt! Ami viszont közjogilag sokkal fontosabb volt: Orbán pápa, mint Nápoly hűbérura, felmentette Johannát tisztségéből. Magyarul: elméletileg kirúgta a trónról és azt felajánlotta… Nagy Lajosnak! Persze, a pápának nem volt kellő katonai vagy egyéb ereje, sem politikai befolyása ahhoz, hogy ez valóban megtörténjen. Ő csak – hogy úgy mondjuk – ideológiai támaszt nyújtott Lajosnak Johannával szemben, többet nem tehetett. Ettől Johanna pedig nem ijedt meg, kutyába sem vette a pápai átkot. Már csak azért sem, mert az ő értelmezésében nem a római Orbán, hanem az avignoni Kelemen volt az igazi, a törvényes, az egyetlen pápa. Johanna gyorsan kitalált egy olyan megoldást, amely a közmondásos kecske-káposzta egyensúlyt nem borította fel. Felajánlotta országát a francia király öccsének, akit – hogy a dolognak törvényes kereteket adjon – hajlandó lett volna örökbe fogadni! Ne feledjük, ekkor már Johanna sem volt éppen fiatal, külseje leromlott, kiélt arcú öregasszonynak látszott az egykori ragyogó szépségű és enyhén szólva is feslett erkölcsű fiatal lány, majd asszony. Vagyis mindez azt jelentette, hogy erőteljesen megnőttek Lajos esélyei, két évvel halála előtt lám, az élet és a politikai helyzet szinte tálcán kínálta a megoldást. Most indulhatna Nápolyba és talán kardcsapás nélkül megkaphatná a királyságot! Igaz, Johanna nyilván így is elillanna előle, mire odaérne, hogy megbüntesse. Ám legalább az egyik, a nagyobbik cél teljesülne azok közül, amelyekről harminc éve álmodozik… Ám ő már fáradt volt, öreg volt, beteg volt. Ötvennégy éves lévén ekkor, már így is többet élt, mint az átlag. Ráadásul az egyéb köszvényes és más nyavalyáihoz egy különös bőrbetegség is csatlakozott, amit nem tudni, hol szedett fel (más

hasonló esetről, más betegről az akkori magyar földön, az urak között nem tudunk). Olyan volt, mint a lepra és alaposan elcsúfította a királyt. Voltak időszakok, amikor a király nem mutatkozott idegen követek előtt, annyira csúnya és elváltozott volt a bőre, a külseje. Tudunk olyan itáliai küldöttség beszámolóiról, amely hiába kereste a királyt, zavaros és ellentmondó ürügyekbe ütközött, végül a Margitszigeten egy kolostor környékén láthatták Lajost szerzetesnek öltözve, kámzsában, csuklyával a fején. Akkor már egyre inkább kereste a magányt. Mint látjuk, főleg azért, mert több betegség gyötörte. Ilyen körülmények között elképzelhetetlennek tartotta, hogy maga induljon Nápolyba. Elment a kedve az egésztől, abban a korban volt, amikor az ember már a véghez közeledik és sokkal magasabb rendű, filozofikus gondolatok és eszmék foglalkoztatják, semmint hogy nyomorúságos földi hívságokkal törődjön. Ráadásul abban az emlékezetes 1380-as évben, áprilisban halt meg az anyja, Erzsébet is. Lajos megváltozott. Egy évvel korábban – amiről oly ritkán esik szó a magyar történelemben – olasz szövetségeseivel, különösen Genovával együtt még egy utolsó háborút vívott Velence ellen, és ebben bizony Velence közel volt az összeomláshoz. Soha még a szigetállam nem állt ilyen közel ahhoz, hogy egy idegen uralkodó egyetlen intésére megindulnak a szövetséges hadak és elpusztítják, felégetik és lerombolják a sokak által ezer éve gyűlölt államot. Akkor Genova és a többi szövetséges már készen állt arra, hogy napok alatt eltűntesse a térképről Velencét, fél Itália ennek szurkolt és a magyarok többsége is örült volna, ha az adriai „örök ellenség” megszűnik létezni. A dózse és a város vezetése pedig valósággal könyörgött, hogy ne hagyják őket elpusztítani – és ez a könyörgés éppen Lajosnál talált meghallgatásra. Akkor, amikor a Velence melletti Chioggia várán már magyar zászló lengett és csak egy szó, egy parancs hiányzott a pusztuláshoz – de Lajos nemet mondott. Genova fogcsikorgatva látta, hogy ősi ellenfele kisiklik a kezéből. „Ludovicus Potensének hála, Velence tovább létezhetett” (és attól kezdve adót fizetett a magyar államnak…). Talán ekkor is az elmúlás, a hiábavalóság gondolata foglalkoztatta a királyt?

Ekkor Lajos úgy érezte (mint majd látni fogjuk, hamis volt ez az érzés), hogy két lánya és két országa ügyét elintézte, „sínre tette”. Magyarország és Lengyelország ügye rendben volt, de mivel Nápoly az Anjou-család öröksége volt, erről sem akart lemondani, természetesen. És amikor körülnézett, mit tehetne, kit küldhetne oda maga helyett, hogy el ne szalasszák a kínálkozó alkalmat – hát a tekintete megakadt Durazzói Kis Károlyon. Ő is Anjou-volt, bár a család egy másik ágából. És tudott volt, hogy ez a Károly a magyar trónra pályázott, talán még most sem mondott le erről az ábrándjáról? Hát ezért sem kellett volna őt itt hagyni. Lajos latolgatta az esélyeket és végül arra a belátásra jutott, hogy rá fogja venni Károlyt: mondjon le a magyar trónra támasztott igényéről, cserébe írásban, szerződéssel, aláírással, pecséttel, ahogyan kell – megkaphatja helyette Nápolyi! A két hatalom persze nem volt egy súlycsoportban, de azért Durazzói Kis Károlynak is volt megfontolni valója. A nagy ábránd Magyarország volt, hatalmas falat, neki talán túl nagy is. Nápoly kisebb, viszont biztosabbnak látszott ebben a pillanatban. Ismerte is, hisz élt ott jó ideig. És – ez egy hátsó, de reálisnak tetsző gondolat volt – ha most elfoglalja Nápolyi, egy-két évvel később még ismét pályázhat a budai trónra is, ha Lajos már eltávozik a másvilágra! „Kis” Károly – mint említettük, jelentéktelen testmagassága miatt hívták így már életében is – Lajos unokaöccse volt, aki sok éve a magyar udvarban éldegélt, mint afféle „tartalék-játékos”. Ezen mivoltával ugyan maga is tisztában volt, de várta szorgosan, hogy felvirradjon a napja. Lajos néha váratlanul bedobta őt a mélyvízbe – ha nem érezte magát jól, Károlyra bízta, képviselje őt. Így megesett, hogy Károly fogadta a velencei követeket egy-két évvel korábban, vagy más külföldi méltóságokkal ő tárgyalt Lajos nevében. És úgy tűnik, 1380-ban, amikor Johanna és Orbán pápa összetűzött, felvirradt az ő napja is. Azt persze senki sem vette komolyan, hogy Johanna Nápolyt egyszerűen odaajándékozza a francia Lajos királyi hercegnek – formálisan tehát most már nápolyi királynak. Mivel a pápa (Orbán) szerint Johanna kiátkozás alatt állt, semmilyen jogi aktust nem végezhetett, de ha mégis, hát azok automatikusan érvénytelenek

voltak. Nyitva állt tehát az út Lajos előtt, hogy érvényesítse régi igényét és Nápolyt megszerezze. Miután Lajos megegyezett Durazzói Kis Károllyal – akit ezután csak Károlynak nevezünk majd – máris mozgásba lendült a gépezet. Károly egy erős hadsereget kapott Lajostól. A katonák között számosán voltak, akik az utóbbi évek itáliai hadjárataiban edződtek, ismerték a helyszínt, a lakosság szokásait, sokan a nyelvét is, meg a déli klímát, az ottani katonák és zsoldosok harcmodorát. Ezért elmondható, hogy ez egy erős, ütőképes sereg volt. Károly egy kicsit megtévesztette Lajost – mint utólag kiderült. Úgy tett, mint aki egy csöppet sem sajnálja, hogy le kellett mondania a magyar trónról és nagyon, de nagyon örül a kapott nápolyi lehetőségnek. Pedig a lelke mélyén tovább élt a remény, hogy egyszer még Budán is ő lesz az úr. Elég egy pillantást vetnünk a térképre, hogy lássuk a méretbeli különbséget a dél-itáliai királyság (Szicília nélkül) és Nagy-Magyarország között. Sokat pletykáltak annak az utolsó nápolyi hadjáratnak az eseményeiről. Kitalált történetek keringtek évszázadokon keresztül, némelyik persze befészkelte magát az olasz, a magyar, a német és latin nyelvű krónikákba is. Regéltek nagy hőstettekről és kis aljasságokról. Mi a következőkben – röviden – igyekszünk összefoglalni az eseményeket. Majdnem olyan távirati stílusban, ahogyan Heltai uram oly szívesen tette azt a maga idejében. Nevezett krónikás ebben az esetben a tökélyre fejlesztette a rövidítést: ugyanis erről az utolsó nápolyi hadjáratról már egyetlen szóval sem emlékezett meg! Lajost alighanem utolérte a mennyiség bosszúja. Ugyanis annyi háborút viselt, hogy azt mind már a krónikások sem jegyezték fel. Thuróczy sem tesz említést számos hadjáratáról, így ezt a harmadik nápolyi háborút sem említi. Nyilván azért sem, mert Lajos maga abban személyesen nem vett részt. Szó volt róla, hogy 1370 után már ritkán mozdult ki, nem ő vezette a hadakat, csak „távirányította”, felügyelte, majd a végén a diplomáciai elsimításokat, a békefeltételeket, az egyezményeket írta alá, persze saját akarata szerint diktált, ahol csak megtehette.

Nos, Durazzói Kis Károly megtette, ami tőle tellett, és ez nem volt kevés. Végigsöpört Itálián, hamar elérve Nápoly határait. Élvezte a római pápa támogatását, sok zsoldost szedett fel útközben a vele jött színmagyar törzs-sereg mellé. Johanna akkori félje, egy német zsoldosvezér becsületesen harcolt csapataival, hogy megmentse feleségét és annak országát. De legyőzetett – viszont Károly is meghajolt a zsoldosvezér előtt azzal, hogy őt nem bántotta, mi több, fogságából elbocsátotta, mehetett haza, az Alpok mögé. A kettős cél most is Nápoly elfoglalása és Johanna elfogása volt. De Károly nem hiába volt maga is olasz-francia, inkább Anjou és inkább olasz, mint Lajos – másképpen közelített a problémához. Hadaival Nápolyhoz közeledve több követséget menesztett Johannához, hogy elaltassa az asszony éberségét. Mivel az ígért provence-i (francia) segítség a tengeren nem érkezett meg időben, Johanna támasz nélkül maradt. Már menekülni sem volt ideje, és még reménykedett. Károly azzal „etette”, hogy levelekben kérte: mint unokaöccsének, ne a francia királyfinak, hanem neki adja országát! Ha már nem lehet az övé – mármint Johannáé – hát legyen inkább egy rokoné, aki mindig is szeretettel gondolt rá… Ez lett volna a kistermetű hadvezér. Mi több, Károly még azt a javaslatot is megkockáztatta: Johanna őt fogadja fiává! Már csak az hiányzott, hogy a következő levelét „Drága Anyám!” megszólítással postázza. De nem volt következő levél. Míg Johanna habozott, mit is tegyen, birodalma vészes gyorsasággal fogyott és az ellenség egy szép napon már ott állt a város szélén, a falak alatt és követelték, nyissanak nekik kaput. (Különben betörik…) A kiátkozott királynőnek kevés híve maradt – ahhoz mindenképpen túl kevés volt a katona és a pénz, hogy komoly és hosszantartó ellenállásra gondolhatott volna. A nápolyi vár nem bírt volna ki egy hosszú és makacs ostromot. És Johanna abban reménykedett, ha nem áll ellen, tanácskozhat Károllyal, hathat rá, megváltoztatja gondolkodását, vagy legalábbis jó feltételeket harcol ki magának. Ami ezek után történt, még igencsak vitás és talán az is marad. A következő hetek és hónapok eseményeiben van némi homály, olykor szinte balladai. Mire ugyanis Johanna és Károly találkozhattak, a királynő úgy érezte, megváltozott a helyzet. Híreket kapott, hogy közeledik a francia felmentő sereg! Nem tudhatta, hogy mindössze

pár hadi gályáról van szó, amelyek kapitányai majd Nápoly alá érve meglátják a tornyokon díszelgő magyar zászlókat, akkor szépen megfordulnak és ugyanazzal a lendülettel máris elhúznak napnyugat felé szapora evezőcsapásokkal… Szóval Johanna azt hitte, felléphet Károllyal keményen is. Mire a nagyra nem nőtt trónkövetelő kiadta az utasítást katonáinak, hogy a „volt királynőt” csukják le. Az átkos asszony még a börtönben sem adta fel. Károly hívei egy idő után rájöttek, hogy Johanna a börtönből is az ellenállást szervezi, és a franciákkal keresi a kapcsolatot. Akkor aztán betelt a mérték. Itt jön megint a homály – hogyan is történt Johanna meg-öletése? A romantikus magyar szemlélet azt sugallja, hogy huszonnyolc év után Lajos küldte a parancsot Budáról: végezzenek vele, méghozzá ugyanott és ugyanúgy, ahol és ahogyan Endre öccsének kellett meghalnia (magam is ezt a vonulatot követtem Jó éjszakát, királynő! c. regényemben). Vannak jelek, amelyek erre utalnak. Mások azt írták, vélték, mondták, hogy indulás előtt Lajos teljes körű felhatalmazást adott Károlynak arra, mit tegyen, ha kezébe kerül Johanna. Az biztos: nem azt kérte unokaöccsétől, hogy simogassa meg az asszony fejét, sem azt, hogy néhány szigorú ejnyebejnyében részesítse. Ismerve Lajos oly hosszú küzdelmét Johanna, az intrikus és Johanna, a gyilkos, ledér nőszemély ellen – kézenfekvő, mi lehetett az a sugallat. Károlynak persze a helyszínen sok egyéb szempontot is figyelembe kellett vennie. Hiszen mire ő Budáról Nápolyba ért, sok hónap tellett el, háború volt, a pápa (pápák…) álláspontja is változhatott. Minden bizonnyal felbőszítette Károlyt az, ahogyan Johanna viselkedett, majd a végén az a tény, hogy még a börtönből is próbálta őt rászedni, becsapni, megtéveszteni. Egyszer aztán betelt a mérték. Hívatott néhány magyar zsoldost, akik aztán megfojtották a királynőt. Hogy ez a nápolyi börtönben történt-e, vagy – mint mások állították – a királynőt elvitték a közeli Aversába, abba a bizonyos kolostorba, sőt annak is ugyanabba a királyi hálószobájába, amelynek ajtaját ő zárta kulcsra, hogy megtámadott férje ne menekülhessen oda vissza – csak sejteni lehet. Ha nemcsak Lajosnak, de Károlynak is volt drámai érzéke, akkor nyilván így zajlott le ez az esemény.

1382. július vége volt – ha igazak a dátumok, mert erről is sok, egymásnak ellentmondó adat jelent meg – akkor Johanna párbaja Lajos magyar királlyal ekkor ért véget. Némi költői túlzással most azt írhatnánk, hogy Lajos mintha tényleg csak erre várt volna! Megnyugodott a lelke, hogy bosszút állt szerencsétlen és lényegében védtelen, fiatal öccse haláláért. Majd’ három évtizedet kellett erre várni, és sok ezer más ember – magyar és olasz katonák, zsoldosok – haltak meg a Nápoly ellen, a Nápolyért indított három hadjáratban, míg végre beteljesedett a bosszú. Lajosnak ennyi elég is volt. Mindinkább süllyedt a magány horizontja alá. A következő hathétben már szinte teljesen elzárkózott, Nagyszombaton tartózkodott, és senkit sem akart látni a legszűkebb kíséretén kívül. A feleségét sem. 1382. szeptember 11-én ott is halt meg. „Végül itt hagyta a szenvedésekkel teli életet, és az örök élet után vágyakozva a zsoltáríró ama mondása szerint: „Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uramba, Istenembe helyezni reménységemet” – az Úr hívására eltávozott ebből a világból szeptember havának tizenegyedik napján. Kevéssel ezelőtt egy csodálatos üstökös tűnt fel. Halála miatt akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta, mint saját halottját. (…) Negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott. Közepes magasságú ember volt, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, barátságos arcú, vastag ajkú és kissé görbe vállú.” Ezzel a talán kissé elkésett fizikai külalak-leírással „temette el” Thuróczy János a halottat, akit különben Székesfehérvárott, öt nappal halála után tettek sírba. Heltai Gáspár nem volt ennyire ömlengő, bár érezhetően azért ő is a király nagyságának hatása alá került: „És végre, hogy az ország halálának utánna békességben maradhatna, az Sigmond herceget fiává fogadá, és őtet nevezé az országnak örökessének. Mikoron ez okáért Lajos király ötvenhat esztendős volna, és immár a nagy gondoktól és hadakozássoktól igen elfáradott volna, hozzája hivatá mind az urakat, és tanácskozni kezde véllek az országnak megmaradássáról és a jövendő királyról. De az urak mondák néki, hogy az ő vérétől soha nem akarnák elszakasztani a

királyi méltóságot. Ez okáért az ő leányát, az Mária asszont meg akarnák koronázni és avval akarnéna kélni és halni. Hallván észt Lajos király, nagy sírással megkösszené mind az uraknak az ő hálaadó voltokat. Azonközbe egy kométa avagy üsteges csillag támada az égen, és nem sok nap múlva meghala az jámbor Lajos király, kit megsirata mind az egész ország. Csak az velencéssek igen örülének az ő halálának…” Hát az biztos, Velencében az államot igazgató urak számára igen nagy megkönnyebbülést jelentett ez a hír. Mindjárt abba is hagyták az adófizetést a magyar királyságnak és kezdtek úgy viselkedni, mintha alig egy éve még nem porolták volna el hadaikat a magyarok és olasz szövetségeseik. Ami azt a bizonyos negyven éves uralkodást illeti, bizony Lajosunk rányomta bélyegét az egész évszázadra. Szinte minden, ami igazán fontos volt akkoriban, az ő idejében esett meg. Magyarország akkor számos háborúba bonyolódott, távoli országokban merültek fel vélt és valós érdekei, magánál nagyobbnak tetsző hatalmakat kényszerített térdre, miközben saját területe semmivel sem csökkent, csak gyarapodott. De hát az események nélküle is zajlottak tovább.

9. Minden másképpen lesz (Mária, Károly és Zsigmond) Bárki bármit mond is, Lajos halálával véget ért a „nagyság korszaka” (bár ez egy csöppet sem hivatalos és nem is a történészek által elfogadott meghatározás). Száz évvel később jött még egy nagy fellángolás, felcsillanás – Mátyás kora – aztán pár száz évig homály borult a Kárpát-medencére. De addig még van jó néhány évtized, és ebből a századból is – amely könyvünk időhatárait megszabja, és egyben témáját adja – hátra van még csaknem húsz esztendő. Azok az évek nem voltak könnyűek senki számára. Hiszen amint az várható volt (maga Lajos is ettől tartott, de a jelek szerint nem sikerült elébe vágnia a dolgoknak), ott, ahol több potenciális trónjelölt van, ott nem könnyű idők jönnek. Ez volt a középkori feudális királyságok egyik sajnálatos alapigazsága. A kiindulópont az volt, hogy Lajos akaratát követve Mária lányát koronázzák meg Magyarország királynőjének. A jelek szerint senkit nem zavart, hogy nő került a trónra – legalábbis ezt hihették volna a felületes szemlélők. Ha hihetünk az előző fejezet vége felé idézett krónikásnak, Lajos az öröklés tárgyában kikérte a mérvadó főurak véleményét. Nyilván azért, mert nem akart rájuk erőltetni olyan személyt, aki ellen azonnal fellázadnának. Ugyanakkor feltehetően sugallta is nekik, hogy ő a maga részéről saját vérének örülne, vagyis annak, hogy továbbra is egy Anjou maradjon az ország ura – annak ellenére, hogy ilyenből csak egy van „raktáron” és az egy nő, nem mellékesen a lánya. Kis Károlyra akkor senki sem gondolt. Míg Lajos élt, az ország is gyarapodott, senkinek sem jutott eszébe Lajos ellen lázadni életének utolsó évtizedeiben, és a családot is összetartotta ez a nagyhatalmú, szinte „felsőbbrendű” lény. Halálával minden megváltozott. Először is a lengyel kapcsolat látszott összeomlani. Egyfelől, mint tudjuk már, Hedvig sorsa és a körülötte, részben miatta kialakult krakkói bonyodalmak rontottak el mindent – uralkodói szinten. Amikor Máriát megkoronázták Magyarországon, a kislány csak tizenkét éves volt. Akkor még az is megfordult egyes fejekben, hogy mint Lajos volt, hát Mária is legyen egyszerre mindkét ország ura. A lengyel urak ezt csak akkor lettek volna halandók elfogadni, ha a kislány Krakkóba költözik, nem pedig

Budáról, mintegy „távirányítással” igazgatja országukat. Ebbe pedig Mária és Hedvig anyja, Kotromanics Erzsébet nem volt hajlandó belemenni. Az asszony félje halála után igyekezett valamennyire kézben tartani a gyeplőket, de nem járt sok sikerrel, akkor legalábbis. Egy ideig úgy tűnt, valójában a boszniai hölgy kormányozza az országot. Alig múlott el két év Lajos halála után, amikor Lengyelországba vitték Hedviget és megkezdődött a kislány, majd fiatalasszony kálváriája, amit az egyik előző fejezetben már ismertettünk. Jellemző különben, hogy Máriával még… nyelvifogalmi problémái is támadtak az uraknak! Ugyanis addig soha nem ült királynő a magyar trónon, a nyelvünk sem alkalmazkodott ehhez (addig) és a tizenegy-tizenkét éves kislányt megkoronázása után kényszerűségből „királynak” nevezték egy ideig. Nem jött a szájukra a „királynő” szó, ami megkülönböztette volna a tényleges uralkodó nőt a király feleségétől, a királynétól. Nehezen szokták meg ezt az újdonságot az urak. Arra viszont a legtöbben gondolni sem akartak, hogy a kis Mária a jegyesével, Zsigmonddal együtt örökölje a magyar trónt! Pedig Lajos maga nyilatkozott így. Számára természetesnek tűnt, hogy nem egy kislány fog a helyébe ülni, hanem a lányhoz tartozó férfi, Luxemburgi Zsigmond. Ám ott volt Erzsébet, az anya, aki oroszlánként ellenezte ezt a házasságot és védelmezte lányát. A maga sajátos felfogásában odáig ment el, hogy lehetetlenné tette a jegyesek találkozását! No, aligha hihető, hogy a tizenkét-tizenhárom éves Máriát valamiféle szexuális vágyakozás hajtotta volna a jószerével alig ismert, ritkán látott jegyeséhez. És ez nyilván fordítva is igaz volt. Ámde Erzsébetnek a jelek szerint más koncepciói, más tervei voltak, és talán ki nem állhatta ezt a „németet”. Kotromanics Erzsébet szerint Zsigmond nemhogy királynak, de még a lánya férjének sem való! Ma már nehéz lenne megállapítani, honnan vette ezt a véleményét. Zsigmond különben félig-meddig cseh, luxemburgi, német és lengyel vérből származott. Mint ismeretes, IV. Károly (volt cseh király, később német-római császár) sokszor nősült és mindig dinasztikusán, dinasztiákból választott feleséget. Piast Erzsébetnek, Lajos anyjának egy rokonát, Pomerániai Erzsébetet (akkoriban kissé

túltenghetett ez a keresztnév…), az egyik lengyel fejedelmi család sarját vette feleségül. 1368-ban Nünbergben tőle született a később magyar királlyá is koronázott, Luxemburgi Zsigmond néven „futó” uralkodó. Aki történetünk idején, tehát 1384-85 táján még csak tizenhattizenhét éves megnyúlt kamasz volt. Ez akkortájt történt, amikor Hedviget feleségül vette a litván „vadember” és ezzel az került a krakkói trónra, Magyarország számára pedig Lengyelország elveszett. Még a „perszonálunió”, vagyis a közös uralkodó lehetősége is odalett. Nem kellett hát több két évnél Lajos halála után, hogy máris töredezni, repedezni kezdjen az egész birodalmi koncepció. És akkor ez még csak az első törés volt – később jött a többi. Innen már nem kellett sok ahhoz, hogy a lengyel-litván államszövetség – Krakkó székhellyel – veszedelmes vetélytárssá nője ki magát. És amint az várható is volt, az „ezer évig egymással soha nem háborúzó lengyelek és magyarok”-téves eszme ellenére, már a következő években megszerezték a lengyelek az addig magyar uralom alatt álló Holicsot (Halicsot) és Volhiniát (ma mindezek Ukrajnában találhatóak). Mi több, az ún. „társországok”, tehát a széleken elhelyezkedő és kisebb-nagyobb megszakításokkal a magyar királynak adót fizető, ennek fejében kvázi-önálló országok, mint a mai romániai területek nagyobb része is – egészben vagy részben átkerült lengyel irányítása alá (Moldva). Nem is csoda, hogy így történt, mert Budán igazából ezzel senki sem törődött. A legtöbb főúr úgy vélte: Lajos halálával vége az addigi állapotnak és „újra kell osztani a lapokat”. Erzsébetet, mint a kis királynő gyámját ezer oldalról kezdték molesztálni, kérni, rángatni, vele szembe olykor követelőztek is, sőt fenyegették. Akiket Lajos király addig mellőzött, most mind felbukkantak az udvarban és tisztségekért, birtokokért, rangokért, jövedelmekért esedeztek. Amíg csak esedeztek! De hamarosan követelőzni kezdtek. A kis Mária helyett anyja és Garai nádor kormányzott. A nádor és Erzsébet jól megértették egymást: Volt ebben némi pszichológia is, legalábbis ez lehetőséget ad nekünk egy modem magyarázatra. Kotromanics Erzsébet csaknem harminc éven át nem szólhatott bele a

nagypolitikába, mert e téren félje nem benne, hanem az anyjában bízott. Így hát az a másik, a lengyel Erzsébet, az anyakirályné vitte a prímet a hölgyek között, teljesen elnyomva menyét. Most végre Erzsébet, a volt meny került az előtérbe és igyekezett maradéktalanul ki is használni az annyi sok év után megszerzett előnyt. Hisz 1382-től ő lett az anyakirályné! A nádor és az anyakirályné – Mária nevében - mindenben követték Lajos akaratát. A városoknak, a kezdődő polgárságnak és főleg a kereskedelemnek kedveztek adóikkal vámelőírásaikkal. Az urakat persze elsősorban nem ez mozgatta. Ők szerettek volna eztazt lecsípni az új hatalom rovására. Közben a Délvidék – mint mindig, amikor erre alkalom nyílott – szervezkedni kezdett az elszakadás érdekében. Bosznia, Horvátország, Dalmácia, az ottani fő és kevésbé fő urak titkos összeesküvéseket és terveket szőttek. Nem kétséges, hogy ezt Velence is szívesen látta volna, tehát a dózsék városa is erősen érdekelt volt a helyzet kiélezésében. Erőteljesen kavarta is a… zavart. A kis Mária állítólag maga sem kedvelte hivatalból kijelölt jövendőbelijét, Zsigmondot. A fiatalember már kora ifjúságától kezdve – ami akkortájt előbb kezdődött, mint manapság – igencsak mulatozós, kicsapongó életviteléről volt híres. Könnyelműen szórta a pénzt, ami persze visszatetszést keltett a külső szemlélőkben. Ez utóbbiakból pedig volt bőven, egyrészt mert az előkelő származású embereket amúgy is sokan figyelik, másfelől meg Zsigmond egyáltalán nem bujkált, nem szégyellte, hogy ilyen. Mint a németrómai császár egyik fia, megengedhette magának, hogy semmibe vegye a „vox populit”, a nép szavát. Nemcsak vele volt bajuk az embereknek, hanem mindazzal, amit Zsigmond maga után vonhatott, ha a magyar trónra kerülne. Például a német-cseh befolyás erősödését. Már csak azért is, mert hiszen Zsigmond bátyja, Vencel cseh és német király is volt. Az meg az ő személyes baja volt, hogy míg itt németnek és/vagy csehnek nézték, nyugaton mindenki „magyarnak” tartotta és ezért nem kedvelték. Merthogy idegen, keleti érdekeket képviselhet – gyanították. Mindezekhez jött az is, hogy nem volt éppenséggel rokonszenves ember. Oktalanul kegyetlenkedő hajlamokkal is bírt, és sehogyan sem tudta magát megkedveltetni másokkal.

Az udvar több részre szakadt és a pártok folyton egymással viaskodtak. Erzsébet és a vele tartó nádor szerették volna Zsigmondot végleg kiütni a nyeregből, arra számítottak, hogy a francia királyi családba adhatják feleségül Máriát. Párizs mutatott is érdeklődést, hiszen egyfelől az Anjou-k francia hercegi család (is) voltak, másrészt jól jött volna a francia államnak egy ilyen nagy szövetséges keleten – amiből esetleg akár szorosabb közjogi kapcsolat is lehetett volna? Ha Párizsban egyesek afféle korai gyarmatról álmodtak, mindenesetre nyugodtan álmodhattak tovább. Mert amint Zsigmond párthívei megneszelték a „francia kapcsolatfelvétel” hírét, azt rögtön erőteljesen ellenezni kezdték. A rések egyre tágultak. Erzsébet és Mária, akár a tűzoltók, személyesen utazgattak az országban, hogy lecsillapítsák a lázadókat, az elégedetlenkedőket. Akikből volt bőven, hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket. Amikor anya és leánya hatalmas pompával és persze erős sereggel lementek a Délvidékre, ott rögtön csönd lett (a „rögtön” ilyenkor minimum pár hónapot jelent, hisz a hírek is lassan mentek, nem is szólva a királynői-királynéi menet vonulásáról, az urakkal folytatott tárgyalásokról). De mire befejezték volna ezt a csillapító munkát délen, akkor meg északon történtek bajok, oda kellett utazniok. Ott a lengyeleket kellett megnyugtatni, hogy ha Máriát és Zsigmondot nem kapják meg, akkor övék lehet Hedvig, aki majd hamarosan odautazik… Mintha nem lett volna elég baj, nyugaton is sűrűsödtek az események. Ezúttal háborús jelleggel Luxemburgi Zsigmondot ugyanis erősen nyugtalanították a Magyarországról érkező baljós hírek. Még hogy őt mellőzni kívánják? Hogy máshoz akarják adni a menyasszonyát? Nem addig van az! És jött – hadak élén. Látszott, komolyan gondolja a dolgot, nem csak ijesztésre megy. Vele jöttek fivérei, a cseh és a morva király (ez utóbbit ott őrgrófnak hívták, amit az egyik magyar krónikás következetesen „morkolábnak” nevezett, lévén ez a „morva” szó egyik ősi ? magyar ? változata), no és persze német és cseh katonákkal, zsoldosok seregével. Erzsébet anyakirálynő elébük ment Győrig és ott tárgyaltak. Ott derült ki, hogy Zsigmond fivérei nem ingyen segítettek testvérüknek: a Felvidék nyugati részét Zsigmond

– mármint jövendő magyar király! – egyszerűen „elzálogosította” a cseh és a morva uralkodónak. Vagyis homályos visszaválthatósági ígéretek fejében egyszerűen odaajándékozta nekik azt a pár tízezer négyzetkilométeres részét az országnak… De hogy komolyan gondolta a dolgot, és mindent a magyar kártyára tett fel, bizonyítja, hogy lemondott fivérei javára még Brandenburgról is, pedig azt a tartományt születésétől birtokolta. Ezek az érvek hatottak. Erzsébet most még jobban szidhatta (magában) a leendő vejét, mert súlyos pénzeket volt kénytelen kifizetni a „zálog” visszaváltásáért. A sáskajáráshoz hasonlatos kíséret egy része eltakarodott haza, a többiek elkísérték Zsigmondot és menyasszonyát az… oltárhoz. Igen, Zsigmond elérte célját. A Párizsban Mária házasságáról tárgyaló követségnek fogalma sem volt arról, mi történik otthon – ott még igyekeztek jó feltételekkel „eladni” a kis Máriát a francia uralkodóház valamelyik tagjának, amikor itthon a tizenéves kislány közben kénytelen volt oltár elé állni a senkitől sem szeretett Zsigmonddal. Erzsébet azért védte a maga állásait, amennyire lehetett. Esküvő volt, mert nem lehetett elkerülni – de házaséletről nincs szó! – közölte az alaposan meglepett vőlegénnyel. Aztán azt is hozzátette, hogy koronázás sem lesz! Mármint továbbra is a kis feleség volt Magyarország uralkodója, de férje egyelőre nem juthat koronához. És amíg nem koronás fő maga is, hát csak maradjon csöndben, mert bármikor kisöpörhetik az országból! Legalább három nagy párt vetélkedett az udvarban, és mindegyik mást akart. Volt Mária-párt, de ezek utálták Zsigmondot. Volt Zsigmond-párt, ezek utáltak mindenkit. Volt egy magát realistának – mai szóval „reálpolitikusnak” – tartó párt, ennek mérsékelt tagjai szerették volna folytatni Lajos művét és együtt tartani az országot békében, nyugalomban – nos, ők nem számíthattak itt győzelemre, hisz egy sajátos anarchikus korszak közeledett. És okvetlenül meg kell említenünk, hogy volt egy még nagyon kicsi, de már formálódó párt, jobbára délvidéki urakból állt. Ezek nem akartak elszakadni Magyarországtól, de elegük volt az itteni zűrzavarból. Egyetlen lehetséges király-jelöltet láttak a színpadon, akiben bizodalmuk is volt. Durazzói „Kis” Károlyra szavaztak volna,

ha lehet. Ők már küldöttséget is menesztettek Nápolyba és arra kérték Károlyt, jöjjön haza és csináljon rendet! Említettük korábban a kistermetű trónkövetelő titkos vagy nem is annyira titkos ambícióit. Károly mindig is arra vágyott, hogy megszerezze a magyar koronát, ez volt élete nagy vágya. Most, hogy megkapta a hasonlóan zűrzavaros Nápolyt, a vágy még mindig nem csitult el benne. Így hát kapva kapott az alkalmon – az ürügyön. Közben erősödtek a többi pártok is, előbb-utóbb minden számottevő nagyúrnak valahová oda kellett állnia. Zsigmond mellett nem szólt semmi, csak a kierőszakolt házassága Máriával. Hiszen Zsigmond nem volt magyar semmilyen távoli közös ős révén sem. Nemhogy Anjou, de még magyar őse sem volt soha. Egy német grófi ház, amely az idők során cseh és lengyel családokkal házasodott össze – ennyi volt az egész. Mindenki tudta, hogy Nagy Lajos örökéhez neki aztán semmi köze sincsen. A legtöbben Máriát gyermeknek tartották, túl kicsinek az uralkodáshoz, és igazuk volt. Mária mellett mindig lesz valaki, vagy valakik, akik tanácsokat adnak neki, akik „súgnak” – ezért nem volt alkalmas jelölt. Az uralkodó legyen önálló, ne báb mások kezében! Máriától különben sokakat elriasztott anyja, a bosnyák Erzsébet a maga erőszakosságával, céltudatosságával. Amit annakidején nőktől nem fogadtak el. Durazzói Kis Károly néhány évvel Nagy Lajos halála előtt tekintélyes szolgálatot tett a királynak: visszaszerezte Nápolyt az Anjouknak és kivégeztette az átkos emlékű Johannát. Ám mindezekért el is nyerte a jutalmát. Nápolyban királlyá koronázták. Az más kérdés, hogy a hatalmát megszilárdítani nem tudta. Ha lehet, Nápolyban még nagyobb volt a felfordulás, mint Magyarországon – pedig ott nem halt meg egy király, hanem ott ült a trónon éppen ez a Károly. De nem sokat tehetett, mert az itáliai kisebb-nagyobb államok szövevényében kellett eligazodnia – neki, akik előtte évtizedeket élt Magyarországon és lényegében idegen terepen mozgott. A pápai állammal és legfőképpen a zűrzavaros pápai helyzettel nem tudott mit kezdeni (egyszerre több pápa volt és mindegyik azt állította magáról, hogy ő az egyetlen és igazi…). Johanna hívei és a lakosság egy része nem nyugodott bele olyan könnyen, hogy III. Károly (e néven és sorszámmal került hatalomra)

kivégeztette királynőjüket. Bár sokan azzal mentegették ez utóbbi tettet, hogy azt nem is ő követte el, hanem a távoli Ludovicus Potens utasítására történt. Az a francia Lajos herceg, királyi öcs, akinek bukása előtt Johanna próbálta átjátszani Nápolyt, egy ideig még erősködött, hadakat toborzott és mindenkihez segítségért futkosott, hogy visszaszerezhesse úgymond jogos trónját (ami sohasem volt az övé, egy homályos ígéreten és néhány okmányon kívül semmivel sem rendelkezett), de Károly már birtokon belül volt. 1384-ben aztán ez a trónkövetelő is meghalt. De Károly most sem ismerhette meg a nyugalmat, mert akkor meg összeveszett Orbán pápával, ezzel a morózus, senkivel sem barátkozó, rideg emberrel. Utólag derült ki, hogy Orbán egyik rokonának szánta ezt a trónt és a hadi és egyéb események megelőzték az ő reakcióit. Így lemaradt Nápolyról, hát most ott nehezítette Károly dolgát, ahol csak tudta. Amennyire az eseményekből kihámozható, ez a Kis Károly nemcsak testben volt kicsi. Az esze sem valami nagy, és ami egy másokat irányító embernél meg kifejezetten rossz tulajdonság: nem volt fantáziája. Igazából egy laposan kúszó elme lakozott benne, amely szárnyalásra tökéletesen alkalmatlan volt. Kezdetben még kellette magát, úgy tett, mint aki jólelkű és ártalmatlan ember – kígyó természete csak később mutatkozott meg, amikor valahová már befészkelte magát. A maga korában persze nem tűnt ki, mert sok ilyen ember élt akkoriban szerte a földrészen. Károlyt csak a hatalom érdekelte, nem voltak tervei, sem Nápollyal, sem Magyarországgal kapcsolatosan. Valószínűleg arra gondolt, úgy „tervezett”: elég megragadni az uralmat, aztán majd csak lesznek valahogyan a dolgok! Alaposan összekaphatott a pápával nem is egyszer, mert az lett a vége, hogy Orbán kiátkozta őt az egyházból a feleségével együtt. A magyar urakat ez szemlátomást egy csöppet sem zavarta. Akármelyik pápa volt is a valódi, Károly mindkettővel rosszban volt. Egyháztól kiközösített királyt hívni a magyar trónra – no, ez sem sok jót ígért. A délvidéki, jobbára horvát származású urak csak saját önös céljaikat követték. Nekik jó volt a Kis-nek nevezett „Carolus” is. Lehet, azt hitték: ha már Anjou, akkor Árpád is. Formálisan ez igaz volt, az ideszármazott Anjou-k vérében valahol kis

mennyiségben volt magyar ős – de ettől még Károly inkább volt francia és olasz. Nem volt olyan nemes gondolkodású lovag, mint Lajos, nem voltak nagy koncepciói, egyáltalán, egy ravasz kis számító alak volt, akivel a délvidéki urak – és Magyarország – jól „bevásárolt”, mint az pár év alatt kiderült. Természetes, hogy Károly kapva kapott az alkalmon, a meghíváson, a reményen. Egy időre itt hagyja Nápolyt, ahol belefáradt már az örökös csetepatékba és kisebb-nagyobb intrikákba, a nemzetközi meghurcoltatásokba, amiket a pápa okozott neki. Visszamegy Magyarországra, és ha sikerül, ott lesz csak úr igazán! Ezenfelül, mint minden Anjou-keblet, az övét is büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy kiterjesztheti a családi uralmat több országra is. A jelek szerint ez volt a család férfitagjainak az egyik, igen erős rögeszméje. A felesége, Durazzói Margit enyhén szólva nem kedvelte a magyarokat. Ami teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy annak a Durazzóinak (szintén Károlynak) a lánya volt, akit annakidején Nagy Lajos kivégeztetett Nápolyban, még az első ottani hadjárat idején. A tett kétségtelenül igazságtalan volt és sokat rontott Lajos helyzetén nemcsak Nápolyban, de egész Itáliában is. Károly ennek ellenére elvette őt, mert hát nem akart „kívülről” nősülni. Így a vagyon a családban maradt. Ráadásul, amikor fia született, azt nem olasz, hanem magyar névvel illette: „László”. Tette ezt persze azért, hogy az akkor még élő Nagy Lajos kedvében járjon. Lajos ugyanis erőteljes Szent László-kultuszt éltetett az udvarban, sőt Magyarországon szerte. Mellesleg ez is jelzi, hogy Kis Károly egy karrierista törtető, egy álnok kígyó volt, aki mindent és mindenkit kihasznált a maga érdekében. Most eldöntötte, hogy visszatér és „megmenti Magyarországot”. Mivel a déli urak követei azt mondták neki, hogy az ország nemességének nagyobb része mellette áll, őt követeli, és ha megérkezik, követi majd Budára, hogy elfoglalja az egyedül őt megillető trónt – hát hamar döntött. A nápolyi krónikák és udvari beszámolók szerint a felesége próbálta lebeszélni erről az útról, de főleg arról, hogy Károly magával vigye a kis László gyereket is abba a barbár országba. A vita igen heves lehetett, írták, merthogy tettlegességig ment – Károly egyszerűen elverte asszonyát, ami

hercegi-királyi körökben azért mégsem volt olyan mindennapos szokás. Igaz, Johannát a második, részeges és kissé elmebajos férje is eltángálta nemegyszer, sőt be is záratta, de azért ez mégsem volt Anjou-hagyomány arrafelé. Végül is kompromisszum született: a gyerek otthon maradt, Károly pedig elindult. Itthon persze folyamatosan „állt a bál”. Az urak még mindig egymással veszekedtek. Így amikor Károly partra szállt Dalmáciában, csupa olyan úrral találkozott, akik mellette álltak és haladását észak felé erősen megkönnyítették. Nem csoda, hogy kíséretével együtt szinte észrevétlenül hatolt be az országba és egyszer csak felbukkant Budán. No, képzelhetjük, hogy ott mekkora meglepetést okozott! Pedig hát annyit tudtak az Erzsébet-Garai nádor pártiak is, hogy a horvátországi magyar és horvát urak Károllyal konspirálnak. 1384 tavaszán már érvényes letartóztatási parancsot is kiadtak a főkolomposok ellen, de azt persze nem lehetett végrehajtani. Nevezett uraknak ugyanis komoly magánhadseregük volt, amely baj esetén kész volt megvédeni őket. Erzsébet úrasszony és anyakirályné mindent a francia kártyára tett fel, leghőbb vágyuk az volt, hogy Mária Zsigmonddal kötött házasságát érvénytelenítsék és Mária bekerülve a francia királyi családba, az országot Párizs érdekszférájába vigye át. Erzsébet pártja országgyűlést is összehívott a nyár elején, ahol ha nem is nagy többséggel, de sikerült tovább menniök a „francia úton”. Bár igen nagy volt az elégedetlenség a nemesek körében, a többség tanácstalan volt. Egyik jelölt sem nyerte el tetszésüket. Nemsokára odáig jutottak a dolgok, hogy Orléans-i Lajos Magyarországra küldte személyes képviselőjét, aki a nevében… feleségül vette Máriát! Totális volt a zűrzavar. Máriát egyszer már férjhez adták Zsigmondhoz, bár talán nem szabályosan, még gyermekként. Nem mintha időközben felnőtt volna, hiszen tizennégy éves volt ekkor. Ebből háború lesz – jósolták a pesszimisták és lám, igazuk lett. Zsigmond úgy érezte, nemcsak becsapták, de meg is alázták őt ezek az átkozott magyarok! Őt, a német-római császár fiát, Luxemburgi Zsigmondot, akiből, talán szintén császár lesz!

Képzelhetjük, hogy neki és uralkodó cseh-morva fivéreinek az eset ismét kellemes ürügyet szolgáltatott egy kis szabadrablásra, háborúskodásra, pénzéhes zsoldosaik kielégítésére. Így hát hadba szálltak a magyarok ellen – vagy legalábbis ezzel fenyegetőztek. Erzsébet pártjának azonban sikerült különféle diplomáciai és egyéb manőverekkel elsimítani a nézeteltéréseket, bár ezzel sem oldottak meg semmit. Szóval valahol itt tartottak az események, amikor a már-már nyugodni készülő országot feldúlta Kis Károly érkezésének híre. Károly egyes történészek szerint különben sima esküszegő (is) volt. Hiszen halála előtt Lajos megígértette vele, hogy sohasem fordul szembe a lányaival, mi több, ha azok uralmát veszély fenyegeti Magyar-vagy Lengyelországban, akkor Károly a segítségükre siet. Nos, itt enyhén szólva is valami egészen másról volt szó. Károly maga tört az egyik lány, Mária hatalma ellen. Aztán sebesen peregni kezdtek az események. A konkurencia feltűnésének hírére Zsigmond reagált a leggyorsabban. Sereget toborzott és gyorsan magyar földön termett. A szerencsétlen kislányt, Máriát ide-oda ráncigálták. Zsigmond kijelentette: az Orléans-i Lajossal annak távollétében kötött házasság nem érvényes, ellenben érvényes lesz az, amit ő itt és most fog kötni Máriával! És meg is tette. Oltár elé állt a lánnyal, az általa felkért (megzsarolt?) érsek máris összeadta őket. Zsigmond fittyet hányt a dühöngő anyakirálynénak, Erzsébet őrjöngésére ügyet sem vetett, mert azt hitte, most már a sáncokon belül került és többé senki sem vonhatja kétségbe, hogy ő Magyarország uralkodónőjének, Máriának a félje! Nagyot tévedett, de ezt akkor még nem tudhatta. Mindenesetre Zsigmond úgy találta, ide több katona kell, ezért a házasság után szinte azonnal eltávozott napnyugati irányban – mint mondotta, erősebb sereggel tér vissza és majd megtanítja az ellenkezőket arra, ki az úr a háznál. Mivel őt kevesen szerették, pártja kicsi volt – különösen az újabb események után – hát még az addig semlegesek közül is jó néhányan örömmel üdvözölték a semmiből felbukkant Kis Károlyt. Különösen azok, akik kezdettől ellenezték Mária uralmát. Mert mint hangoztatták: női királlyal csak baj van, hisz férjet kell neki keríteni (aki aztán befolyása alá vonja),

nem tud szembeszállni kellő eréllyel, a vetélytársakkal, csupán tanácsadók révén képes kormányozni, és így tovább. Ezek mind utálták Zsigmondot és úgy vélték, neki semmi köze Magyarországhoz, hát hajlamosak voltak inkább elfogadni egy Anjou-t, a megboldogult Lajos király unokaöccsét. Persze akadtak, akik felhánytorgatták: Lajos annak idején azért nyújtott neki segítséget Nápoly visszaszerzéséhez, mert Károly megesküdött, hogy többé nem teszi a lábát Magyarországra (szép kis bizalom lehetett hát nagybácsi és unokaöcs között…). Mielőtt Károly megérkezett Budára, hogy teljes 39 napig (!) ő legyen a király – a hatalmi viszonyok meglehetősen átrendeződtek. Zsigmondnak volt ideje és ereje, hogy kiszólja Erzsébet mellől az őt támogató urakat. Kiket elcsapatott Máriával, kiket más posztra helyezett át „érdemeinek elismerése mellett”. Vagyis Garai nádortól kezdve több főúr – akik a francia kapcsolatot és házasságot erőltették – mehetett ki az ország szélére afféle tartományi főnöknek, ilyen-olyan területi bánnak, vajdának. Erzsébet magára maradt, dühöngött is emiatt eleget, de akkor még semmit sem tehetett. Zsigmond éppen nem volt itthon, amikor Károly Horvátországban felbukkant. Ámde kémei útján azért nagyjából tudta már, mire készül az alacsonyra nőtt nápolyi. Gyorsan újabb hadakat toborzott, hogy megszolgálja akkoriban viselt, önmagának adományozott címét. „Magyarország védelmezője”… Hogy fivére és unokatestvérei segítségét elnyerje, ismét területeket ajánlott nekik „zálogba” – ezt az „üzletet”, mint tudjuk, egyszer már eljátszotta ugyanezekkel a „vevőkkel”. Ismét mérlegre került a Duna és a Vég közti felvidéki területek sorsa. Ennek hírére persze még többen fordultak Zsigmond ellen. Erzsébet és Mária most ezt használták ki. Mert ne higgye senki, hogy Mária – ekkor tizenöt éves volt – bármiben is egyetértett volna erőszakkal rákényszerített férjével. Mária és Zsigmond halálos ellenségek lettek, ami sem akkor, sem manapság nem is olyan ritka a házaspárok között. De mielőtt bárki is védelmükre kelhetett volna, Kis Károly befutott a célba. Olasz és magyar (jobbára persze délvidéki, horvát és dalmáciai) csapatai élén Budára érkezett. Ahol ez az álnok ember eleinte persze egy kígyó simaságával igyekezett elhitetni

mindenkivel, főként persze a két nővel, Erzsébettel és Máriával, hogy ő csak a védelmükre akar lenni, szolgálatukra állni, nincsen semmilyen ártó szándéka. De amikor utolérte a hír, hogy idefelé jövet Zágrábban a vele tartó nemes urak és a helybeliek királlyá koronázták és már mint horvát király érkezett Budára – hát érezhetően megfagyott körülötte a levegő. A hazug embert villámsebesen utolérték és leleplezték. Már mondhatta, hogy kedves rokonaival szívesen megosztaná a kormányzás gondjait – azok valahogy nem kértek ebből az osztozásból… Addig ügyeskedett, gyakorolt nyomást, osztotta a pénzt, míg tábora nagyobb lett. És mivel Zsigmond még mindig távol volt, valahol nyugaton hadsereget szervezett úgymond – vagy arra várt, hogy azok ott Budán leszámoljanak egymással és neki csak akkor kelljen visszatérni, amikorra a magyarok meggyöngülnek? – addig Károly szívósan haladt előre. Most csak neki voltak itt számottevően erős párthívei. Hiszen minden úr arra számított, hogy ha Károlyt támogatja, akkor az majd jutalmazza is hűségét, ha trónra kerül. Ergo mielőbb trónra kell őt ültetni, és végre béke lesz. Ehhez persze Máriát le kellett mondatni. Nos, ez is megtörtént. Minden esemény Károly kényszerítő eszközeinek hatására zajlott. Máriát lemondatták a magyar trónról, és 1385. december 31-én – az év utolsó napján – egy érsek Károly fejére tette a koronát. Ezzel kezdetét vette az igencsak rövidre sikeredett „szilveszteri királyság”. Mária és Erzsébet ott voltak a koronázáson – Károly kényszerítette őket erre. Így később elmondhatta (volna, ha nyílik rá alkalma bárhol is védekezni a vádak ellen), hogy lám, ők is ott voltak és nem ellenezték. De képzelhetjük, a szertartás alatt mit érzett Kotromanics Erzsébet és Mária, az ország ifjú királynője! Heltai is együtt érezni látszik az akkori urakkal (bár ezt gondosan titkolná szövegében), amikor is azt úja: „Károly lönne magyari király, mert az a tisztesség nem illetné az asszonyi állatokat. Az asszonyállatoké volna a fonás és varrás, etc.” Hogy Károly miféle ember volt, az kiderül a következő mondataiból, ahol is Erzsébet beszélt Károllyal már lánya lemondása után: „Azon kérlek, hogy müreánk gondot viselly, hogy valami erőszakot rajtuk ne műveljenek a dühös magyarok, mert ez hálaadatlan nép mind elfelejtötte az én jámbor uramnak, az Lajos királynak jótétét.

Károly igen igéré magát neki, mivelhogy őtet anya gyanánt, az leányát pedig húga gyanánt akarná tartani”. Az ellenkezés, a dac ott volt az Erzsébet-pártiak, vagy mondjuk így: a már-már csatát vesztett francia-pártiak lelkében. Már akkor azon töprengtek, mit lehetne Károly ellen termi, amikor még csak vonultak arra a bizonyos koronázásra, ahol már maga az aktus is megalázta őket. Amikor pedig Székesfehérvárott ezzel végeztek és rátértek az annyit emlegetett „hódi utu reá”, vagyis a Budára vezető hadi útra, már meg is fogalmazódtak bennük a veszélyes és lázadó gondolatok. Elsősorban persze Erzsébet anyakirályné, Mária és Garai nádor között zajlott a gondolatok cseréje: „Mikoron minnyájan Budára felmentek volna, igen sír vala Mária királyné és Garai Miklós keserüli vala őtet igen. És az anya gyakorta kérdez vala a Garai Miklóstól, ha volna még valami út hátra, mellyen férhetnének esmet a királyi birodalomhoz? Garai Miklós feleié: Akarnád-é, ha valamiképpen hozzáférnénk, hogy Károlyt levághatnánk? Monda az Erzsébet királyné asszony: Vaj, melly igen akarnám. Monda Garai: Légy veszteg csak”. A „veszteg lenni” akkoriban csöppet sem volt sértő, csak annyit jelentett, hogy nyugodjon meg, akinek mondták. Mellesleg csodálatra méltó az a könnyedség, amellyel Heltai Gáspár olyan beszélgetést „idéz” fel szóról szóra, amit a két beszélgetőn kívül senki emberfia nem hallhatott… Egyszerű módszerrel él: a későbbi eseményekből visszakövetkeztetve próbálja rekonstruálni az azokat megelőző szándékokat és terveket. Mellesleg itt csak annyit jegyzünk meg, hogy Erzsébet királyné és Garai vagy Garai Miklós között – ez utóbbiból Nagy Lajos csinált nádort, végső soron saját helyettesévé tette az erre kétségkívül rászolgáló, igen intelligens, hűséges és elszánt férfit – feltehetően szerelmi kapcsolat is volt. Soha sehol senki nem írta le – tudomásunk szerint – hogy ilyesmi létezett. Ámde számos akkori és későbbi forrás, mi több, mai történetírói munkában is ott lappang a ki nem mondott célzás arra, hogy e két ember nagyon bizalmas kapcsolatban állott egymással. A közeledésre persze csak Lajos halála után kerülhetett sor. Erzsébet még nem volt öreg, negyvenes éveit taposta ekkor, közeledett az ötvenhez.

Maga a koronázás nem ment végbe bajtalan. A krónikák feljegyezték, hogy számos csúnya „előjel” körítette az eseményt. Már a szertartás alatt is elszakadt Szent István zászlaja, aztán a székesegyházból kilépőket három napig tartó országos vihar fogadja, a szelek mindenfelé leszaggatták a házak tetejét és „embereket és barmokat is megölének”. A babonás emberek persze ezt is összefüggésbe hozták azzal, hogy lám, egyesek szembeszegültek Lajosnak tett fogadalmukkal, ígéretükkel, esküjükkel. Aminek persze nyilván nem lesz jó vége! Szóval állítólag már akkor megszületett a terv, hogy Kis Károlyt elteszik láb alól, amikor a koronázás után á csalódott és elkeseredett két nő, valamint bizalmasaik visszatértek Budára. Akár így volt, akár nem pontosan ekkor – tény, hogy beindult az összeesküvés. Amelynek egyik fő részese Magyarország anyakirálynéja volt, de sok jel mutat arra, hogy a kis Mária is tudott róla. Hiszen ő volt az egész eseménysorozat egyik legtöbbet szenvedő alanya. Őt kényszerítették arra, hogy lemondjon a trónról! Igen szerencsétlen sorsa volt ennek a kislánynak. Milyen perspektívát láthatott maga előtt? Talán semmilyent. Volt egy férje, akit gyűlölt, de akit rákényszerítettek. Később még tragikusabb dolgok történtek vele rövid életében, mint majd hamarosan olvashatják. De térjünk vissza a királynői palota rejtekébe. Garai nádor nem a szavak embere volt, a tetteket részesítette előnyben. Egyik este elhozta Forgách Balázs kisnemest. Egyet a „senkik” közül. Ilyen kisnemesek kevés vagy éppen semmilyen birtokkal, semmi féle címmel és ranggal, csak oldalukon egy éles karddal ezrével lebzseltek szerte az országban. A királyi udvarban is felbukkantak, csatlakoztak valamelyik párthoz, vagy egy-egy nagyúr kíséretéhez és ott remélték sorsuk jobbra fordulását. Mindegyik arról álmodott kivétel nélkül, hogy egyszer valami nagy szolgálatot tehetnek egy nagyobb hatalomnak, amely aztán hálából birtokhoz juttatja őket. Attól kezdve elindul felemelkedésük…! Nos, a jelek szerint éppen ez várt az addig névtelen Forgács vagy Forgách Balázs úrra is. Ha már megkoronázták azt az embert, akit a pápa kiközösített – tehát semmilyen közjogi aktusban nem részesülhetett volna – akkor

talán meg is lehet ölni? És ezért sem lehet majd felelősségre vonni senkit. Mert hiszen az egyházi kiközösítés azt jelentette, hogy az illetőt kivonták a törvények hatálya alól és vele szemben is elkövethető volt bármilyen gaztett, azért senkit sem vontak felelősségre. Ez a tudat kétségtelenül felbátorította az összeesküvőket. Garai nádor bevitte Forgáchot az anyakirálynőhöz. Hogy miért éppen őt választotta az orgyilkos szerepére, nyilván abban keresendő: ismerte régről. Tudta, hogy meglehetősen gátlástalan fickó, aki mindenre kész nem holmi elvekért vagy személyes szimpátia okán, hanem és kizárólag anyagi juttatás fejében. Magyarul egy fizetett bérgyilkos lelke lakozott a nagy testi erővel is megáldott magyar nemesúrban. Amin persze nem lehet csodálkozni, ilyen alakok mindig voltak és vannak minden földrajzi szélesség alatt. Forgáchnak Gimes várát ígérték vala szép birtokkal körítve, és az rögtön el is vállalta a nemtelen feladatot. Már csak a részletek kidolgozása maradt, amit Garai nádor vállalt magára. A dolog nem látszott nehéznek, mert 1386. január első napjaiban az anyakirályné és lánya, valamint Károly „király” is a budai várban lakott. Zsigmondról egyelőre nem jöttek hírek. Pár hétig tartottak az előkészületek. Ez január második fele és február első hete volt, amikor a tél miatt a közép-európai politikában gyakorlatilag semmi sem szokott történni. A hadfiak ilyenkor nem mozogtak, a katonák otthon pihentek, az utak járhatatlanok voltak, még követségek vagy futárok is csak ritkán érkeztek vagy indultak. Tipikus holtidő tehát, ami kedvezett az összeesküvőknek. Károly akkoriban igen óvatos volt, mint politikus. Szinte senkit nem rúgott ki posztjáról – nem akarta tovább borzolni a kedélyeket. Így hát ő volt a király, de látszólag semmi sem változott. Ugyanazok a főhivatalnokok irányították az országot, mi több, még Erzsébetnek és Máriának is hagyott működési területeket az új király! Azt hitte, ezzel elaltatja a magyar urak éberségét, aztán ha eljön az ideje, szétcsaphat közöttük, ügyesen megosztva őket. Közben nem vette, nem vehette észre, hogy az ő éberségét altatták el az ügyes összeesküvők. Akik szinte észrevétlenül mind több fegyverforgatásra is alkalmas férfit hívtak be a palotába „szolgálatra”, bizalmas

embereikre cserélték a megbízhatatlanokat, és várták a kedvező alkalmat. Amely 1386. február 7-én érkezett el. Garai, akinek szolgálati helye akkor Budán kívül volt, bejött a városba azzal az ürüggyel, hogy a lánya esküvőjét tartja, ami igaz is volt. De a férfi titokban Erzsébet palota-részébe ment. Emberei egyesével szivárogtak utána. Forgách Balázst elrejtették egy belső szobában. Őszintén szólva az történt, hogy – talán nem minden célzatosság nélkül – az orgyilkosságra az egyszer már bevált nápolyi módszert alkalmazták! Vagyis éppen azt, ahogyan annakidején Johanna királynő emberei végeztek Lajos király öccsével, Endrével. A lényeg az volt, hogy Károlyt leválasszák olasz kísérőiről, testőreiről, és lehetőleg egyedül legyen, amikor rátámadnak. Erre is kidolgoztak egy tervet. Azon a februári estén – Durazzói Kis Károly 39. napja volt Magyarország királya – összegyűlt az a maroknyi főúr, aki be volt avatva és kellően elszánt volt arra is, hogy ha kell, most az életét is adja az elvesztett hatalom visszaszerzéséért. Egy shakespeare-i királydráma kezdett kibontakozni a maga homályos, baljós, véres hangulatával. Forgáchot elrejtették egy függöny mögött, az urak is szétszéledtek. A korábban kiadott parancsoknak megfelelően a palotában és annak folyosóin, az udvarokon körös-körül lesbe álltak Garai emberei. Akkor aztán Erzsébet üzent Károlynak: fontos híreket kapott egy futár által Zsigmondtól! Tudta, hogy erre okvetlenül reagálni fog Károly, hiszen most már csak Zsigmond maradt az egyetlen igazi ellenfele, aki hadsereggel fordulhatott ellene. Az összeesküvők jól számítottak. Károly nem üzenhette vissza, hogy az anyakirályné egy februári hideg estén maga jöjjön át hozzá. És mivel gyötörte a kíváncsiság, miféle hírek érkezhettek, hát néhány olasz emberével elindult. Átjött a két nő palota-részébe. Itt Garai üdvözölte, majd mivel ő és kísérete kint maradt a királyi hölgyek terme előtt, sugallta, hogy nagyon bizalmas beszélgetésre kerül sor, hát Károly olasz kísérete sem tehetett egyebet. Végső soron Károly bement a két nőhöz, ahol – úgy hitte – hármasban fognak beszélgetni. Ezenközben az urak meg fel-alá sétáltak, többen kimentek a folyosókra is. A magyarok meg ott kószáltak, körülállták a házat,

hogy ha baj lenne, megvédjék azt. Az olasz kísérőket el is terelték abból a teremből ilyen-olyan ürügyekkel, társalgás, evés-ivás orvén. Az „előszoba” hamarosan kiürült. Amikor eljött az ideje és Károly mit sem sejtett, Erzsébetjeiére rejtekéből előugrott Forgách Balázs, már meztelen karddal kezében és se szó, se beszéd, azonnal lecsapott. Hatalmas ütést mért Durazzói Kis Károly fejére, állítólag a két szemöldöke között csapott le és jókora vágást ejtett a férfi fején. A bal szeme is kifolyt. Más ettől azonnal elnyúlt volna, de a jelek szerint Károlynak igen szívós szervezete volt, mert nem halt meg. A fiatal Mária királyné aligha szokhatott ilyen véres látványokhoz, mert elájult. Míg a többiek összeszaladva inkább vele foglalkoztak, a hátuk mögött Károly – akár egy rémfilmben – csupa vér fejjel feltápászkodott. Nem sokat láthatott, de menekülni akart. Ki is tántorgott a helyiségből és ment a palota másik, saját része felé. Közben egyik-másik olasz kísérője észrevette, mi történt, visszarohantak, többen megsebesültek. Garai jelt adott, mire emberei mindenfelől összefutottak és ott ütötték-vágták az olaszokat, ahol csak érték. Akit sikerült elfogniuk, azt lefegyverezték, a palota környékét a fegyveresek elzárták, így oda senki sem hatolhatott be. A vérnyomokat követve rohantak aztán a „szökevény” király után. Aki még mindig élt, sőt! A jelek szerint egyáltalán nem akart meghalni. Pedig ápolás nélkül hagyták, az egyik vártoronyba zárva. Az összeesküvők hamarosan attól kezdtek tartani, hogy a katonái érte jönnek és kiszabadítják. Hát nagy titokban kocsin – a februári hidegben – átvitték Visegrádra. Hogy aztán ott mi történt vele, az máig vita tárgya lehet. Van történész, aki azt vélte kiolvasni egyes dokumentumokból, hogy Károlyt megmérgezték. Mások szerint megfojtották, amikor látták, hogy még hetek múlva is él. Nagyon valószínű persze az is, hogy belehalt sérüléseibe, helyesebben az ápolás hiányába, a „zord bánásmódba”. Heltai szerint mindössze annyi történt, hogy „a királyné asszonyok kiviteték Budából a Károly királyt Visegrádba, és ott hala meg annak utánna.” Ír a megszentelt helyen történt temetéséről is, majd azt közli, hogy mindez 1385-ben történt. Nos, egyik állítás sem igaz, Károllyal 1386-ban végeztek, és mivel egyházi kiközösítés alatt állt, éveken át csak valahol elkaparva

tartották. Jóval később ásták ki maradványait és temették el „rendesen”, amikorra sikerült posztumusz visszavonatni róla az egyházi átkot. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy szinte senki sem állt ki mellette. Károly híveinek egy része még azon az éjszakán elmenekült Budáról és meg sem állt olasz földig. Mások még maradtak volna egy-két napig, hisz nem tudták pontosan, mi a helyzet valójában – de ezekre Garai hívei rátámadtak másnap. A budai várban lakó olaszokat válogatás nélkül megölték, házaikat feldúlták, összeszedett kincseiket elrabolták. A hazafelé menekülő kevesek persze az egész Délvidéken elmondták, micsoda szörnyűség történt Budán és hogy Károly király – akit éppen itt választottak meg tisztére – már nincs többé, mert aljas merénylet áldozatául estet. Az sem volt titok, hogy a két királyné és Garai valamint Forgách Balázs voltak a tettesek. Akik különben a következő napokban igencsak jól érezték magukat jól védett várukban. „Mikoron ezenképpen a Károly király megöletett volna, a királné asszonyok nagy örömben lőnek mind az Garai Miklóssal és minden ő híveivel. És Forgács Balásnak adák a Gimes várat és várast és egyéb jószágokat…” Thuróczy viszont igen magas erkölcsi magasságból letekintve (amelyre nem tudni, ki jogosította fel őt) kioktatja a halott királyt: „Nos, mit használt a vagyon, a királyság, mit használt, hogy a fenséges királynőket megfosztottad a hatalmi jogartól? A mindenható Szerencse megtagadta tőled… azt az egyet, amely minden halandót megillet: a temetés végső tisztességét. Ugyanis Szent Andrásnak Visegrád vára alatt épített kolostorában jó néhány évig rothadó hullaként temetetlenül heverve, az emberi nyomorúság szörnyű látványát nyújtottad…” Egy dolog biztos volt: Károly élete véget ért. Ha nem vág bele a magyar kalandba, nem veszt rajta alig fél év leforgása alatt. Mindössze 36 éves volt. Ám a gondok ezzel nem oldódtak meg. Sőt mondhatnánk, hogy a következő időkben még elég sokan haraptak a fűbe az összeesküvés miatt. A kistermetű Károly király még a halála után is „visszaütött” és bár már nem volt itt önnön testi valójában, azért csak

tovább bonyolította az amúgy sem egyszerű és könnyen átlátható magyar viszonyokat. Forgách uram nem egy Nagy Sándor volt, Károly király feje pedig nem a gordiuszi csomó. Itt egy huszárvágással nem sikerült végére érni a problémának, az csak most terebélyesedett ki igazán. Mert persze Károly alattomos orgyilkosságának hírére az egész Délvidék lángba borult. A horvát és dalmáciai urak, de sok magyar birtokos is, ki ott volt Zágrábban Károly első királlyá koronázásán, arcul csapva érezhette magát. Mária, a fiatal királyné azonban kezdett magához térni. Három héttel a merénylet után, beváltva anyja ígéretét, kiállíttatta Forgách Balázsnak az adománylevelet Gimes váráról és városáról, amelyben – igencsak szokatlan ez a mai fülnek! – indokolta is az adományt! Ez akkoriban normális dolog volt, csak annyiban különös ez esetben, hogy Mária mint Magyarország törvényes (?) királynője, az indoklásban említi az orgyilkosságot is… valahogyan így rekonstruálható az eredeti latin szöveg: „Megkoronázásom után valamiféle Durazzói Károly, Jeruzsálem és Szicília királya nem jogos haszon alapján, hanem kapzsi indulattól vezettetve királságomba jött, előbb hízelkedett, majd a lázadókkal királlyá koronáztatta magát, anyámat, engem és összes főpapunkat és báróinkat meg akart fojtatni”. Hát ez talán nem egészen így volt, de lássuk a folytatást: „Amikor hűséges lovagunk, a Forgáchnak nevezett Balás mester egy oroszlán bátorságával, serény férfiként meghallva és megértve az előbbi istentelenséget és bűnös tervet, nem akarta eltűrni a velünk szembeni igazságtalanságot, hanem meg akarta bosszulni, sajátmagát, személyét, atyafiait és minden rokonát halálos veszélynek és szerencsétlenségnek kitéve, erejét összeszedve okosan megtámadta Károly királyt a már említett koronázás 39-ik napján. Olyan vadul rohanta meg és tőrének olyan súlyos csapásait mérte rá, hogy néhány nap múlva lelkét kiadta és kilehelte. És ily módon Balás mester… Károly király hatalmától és a jogtiprástól megszabadított, koronánkat, fejünket és az ország kormányzását, amelyet Károly elrabolt tőlünk, szolgálatával visszaszerezte és visszaállította.”

El kell ismerni, ravasz szöveg ez. Ilyen szépeket egy királyi okiratban aligha írtak még egy… királygyilkosról. Arról persze szó sem esett, mint olvashattuk, hogy „Balás mester” lényegében egy nyomorult orgyilkos volt, akit a királynék béreltek fel, és hogy tette jutalmáról előbb pontosan megegyeztek… Félreértés ne essék, én nem állok egyikük pártján sem, igyekszem sok száz év távlatából már indulatok nélkül szemlélni az eseményeket. Kis Károly nagy gazember volt, az igaz, de talán a gyilkosát mégsem kellett volna nemzeti hősnek kikiáltani…? Egyes források azt állítják különben, hogy a gyilkosság nem zajlott le ilyen egyszerűen, hiszen a döntő pillanatban, amikor felismerte, hogy élete veszélyben van, Károly is kardot rántott és védekezett, súlyosan megsebesítette Forgácsot. Az imént idézett okirat általam kihagyott fél mondatában is szerepel, hogy a hős Balás mester maga is súlyosan sérült. Ennek azonban ellentmond, hogy nem sok idővel később már elkísérte a királynékat a Délvidékre és ott teljes értékű katonaként, vívóként, testőrként állt helyt. Ám végső soron ennek sincs nagyobb jelentősége, térjünk vissza a nagypolitikába. A nemzetközi közvélemény sem helyeselte a dolgot. No persze az sem feledhető, hogy mire a világ egyáltalán tudomást szerzett az esetről, hetek, de inkább hónapok teltek el. Tiltakozó levelek jöttek Itáliából is. Ugyanakkor érdekes, hogy szinte minden hatalom azonnal elfogadta a tényt: ha Károly nincs többé, akkor ismét Mária a királynő. Úgy tettek külföldön is, no és persze itthon még inkább, mintha ez a kis két-három hónapos incidens meg sem történt volna, mintha Mária királysága nem szakadt volna félbe sohasem. Persze igazuk volt annyiban, hogy Károly erőszakkal mondatta le Máriát, ez a lemondás tehát nem volt érvényes. A legtöbb nagyúr helyzete változatlan maradt. Erzsébet, Garai és Mária – ezt a hármast két résztvevő női neme miatt aligha lehetne latin mintára „triumvirátusnak” nevezni – vezette az országot, de szemlátomást valamiféle irányadó koncepció nélkül. Akik velük tartottak, és ezek nem voltak kevesen, ugyanazt akarták: megőrizni az eddigi hatalmat és nem változtatni semmin. Ám Károly halála, mint említettük, nem múlott el nyomtalanul. A Délvidék forrongott. Sőt, fel is lázadt! Itt csak katonai erővel lehetett

bármit is tenni. Hadsereget felállítani persze pénz nélkül nem lehetett, hát Erzsébet nyomására Mária már kora tavasszal be akarta szedni a nyári adókat. Persze a pénzek lassacskán csordogáltak, Zsigmondról nem volt hír, a magyar sereg csak lassanlassan állt fel. Nem volt vidám a helyzet. A Felvidék egy részét Zsigmond sajátos üzleti tranzakciója miatt megszállták a morvák, az egész Szlavónia és Dalmácia lázadásban volt a központi (budai) hatalom ellen. Ráadásul áprilisban már úton is volt Vencel cseh király, Zsigmond bátyja, aki megint úgy látta, hogy „itt lehet valamit keresni” és hadaival napok alatt Győr közelében termett. Persze nem háborúra spekulált, hanem arra, hogy haddal fenyegetve betör, aztán diplomáciai tárgyaláson majd valamit kaphat cserébe azért, ha eltakarodik az országból. Régi gyakorlat volt ez, nemcsak nálunk, hanem szerte a földrészen alkalmazták más királyok is. Persze az egyik fő dolog az volt, hogy Zsigmond státuszát rendezni kellett. Elvégre a szerencsétlen Luxemburgi nem lóghatott továbbra is a levegőben csak azért, mert ugyan némi erőszakkal, de feleségül vette Máriát és… akkor hogyan tovább? Mi lesz a szerepe, mit kaphat és miről ne is álmodozzon? Még ha nem is kapna részt a hatalomból, magas anyagi szinten kell élnie, saját udvartartással, amihez állandó és nem is kicsi jövedelemre van szüksége. Ezt akkoriban mindenki belátta, hiszen a magyar királynőkirálynéra vetne rossz fényt, ha a félje szemmel láthatóan nyomorogna és ennek hírét a külföldi követek, kereskedők, művészek elvinnék szerte a világba! Végső soron létrejött az egyezmény, amiben nagy szerepe volt annak, hogy a kiskorú Mária helyett a dolgok nagyobbrészt Erzsébet kezében voltak. Tudjuk, hogy míg névleg Mária volt az egyedüli uralkodó, számos akkoriban kiállított dokumentumon ott áll latinul, hogy „az öregebb királynő személyes utasítására” állították ki. Vagyis Kotromanics Erzsébet nagymértékben belefolyt az ügyekbe. Ami rendjén is van, hiszen Mária a maga akkortájt tizenöt-tizenhat évével arra ugyan jó volt, hogy feleségül menjen egy férfihoz, de hogy önálló döntéseket hozzon, attól anyja is igyekezett őt megóvni. Az egyik baj az volt, hogy míg a két fél katonai erővel próbálta rendezni a dinasztikus ellentéteket, azalatt a Délvidékre nem jutott

katonai erő, amely ott leverhette volna a lázadást. Erzsébetnek elsőrendű érdeke volt tehát, hogy minél előbb megegyezzen Zsigmonddal, aki lám, cseh, morva és német erőkkel állt Győr alatt. Azonban Zsigmond is tudta ezt, tehát remélte, Erzsébet a kétirányú szorításban nem fog sokáig alkudozni és többet is ki lehet belőle csikarni, mint amennyi úgy igazság szerint járna a királynő férjének. Végső soron, mint az várható volt, kompromisszumos megoldás született, amely igazán egyik felet sem elégítette ki. Tény, hogy Zsigmond visszakapta a feleségét, akivel ezután bárhol élhetett és Máriának vele kellett lennie. De külföldre nem vihette – vagyis folyamatosan Erzsébet éberen figyelő tekintete előtt kellett maradnia. Márpedig az anyósa enyhén szólva nem kedvezett neki és Zsigmond tudta: amíg Erzsébet él, neki nem lesz nyugta. Addig nem lehet itt király. És valóban, a megegyezésben nem esett szó arról, hogy Magyarországot ezután Mária helyett Zsigmond igazgatná! Persze amint aláírták az okmányokat, Zsigmond fogta magát és visszament Prágába. Ebből is látható, hogy nem vágyott Máriára mint nőre, mint feleségre. Ha már nem jött össze a megkoronázása és az ország feletti uralkodása, akkor a dolog – egyelőre – nem különösebben érdekelte. 1386 emlékezetes nyarán jó ideig nem történt semmi. Mindenki azt várta, hogy a tavaszi győri egyezség után végre felszabadultak a királyi erők és a seregek azonnal vagy kis késéssel megindulnak Horvátország felé, hogy ráncba szedjék az ottani lázadó urakat és azok magánhadseregeit. De lám, a két királyné bezárkózott Buda várába és ott éldegélt. Az országon álmos nyugalom ömlött el. A délvidék forrongott, még mindig Kis Károly meggyilkolását siratta és bosszúra esküdött. Itt meg semmi sem történt és múltak a hetek. Erzsébetnek nem volt pénze, hogy zsoldosokat toborozzon, a legtöbb úrban pedig nem bízott annyira, hogy összehívássá velük seregeiket. Mert mi történik, ha azok csakugyan összegyűlnek, de nem a Délvidékre indulnak, hanem ő és Mária ellen fordulnak? Hiszen a két nő nem volt népszerű az országban. Ugyanakkor abban a tévhitben élt, hogy a Délvidéken majd megértik őt! Kotromanics Erzsébet, úgy is, mint bosnyák asszony, hitte: ha lemegy a horvátok közé és beszél velük, ha elmondja nekik

mindazt, amit Kis Károly tett Budán, hogyan zsarolta meg őt és a lányát, hát figyelmesen meghallgatják, érveit elfogadják és ismét szent lesz a béke. Ma már tudjuk, hogy ez igen naiv álláspont volt, de ő szentül hitte, hogy így lesz. Abba is reménykedhetett még, hogy mint a fényes emlékezetű Nagy Lajos király özvegyéhez, talán nem mernek nyúlni az urak, legyenek bármilyen lázadó kedvükben is. Végül is a döntés megszületett és a két királyné elindult Horvátország-Dalmácia felé. Csak egy kis csapat kísérte őket, javarészt udvari méltóságok, köztük Garai ex-nádor, most éppen „horvát-dalmát bán”, annak számos rokona. Testőrként a friss várúr és igen lelkes Erzsébet-párti támogató, Forgács Balázs uram is jelen volt… Nem mentek el viszont a főpapok és a konzervatív nagyurak is otthon maradtak. Veszélyt szimatoltak és igazuk lett. A menet tehát mindössze néhány száz főből állott, a kocsikon rengeteg kincset is vittek magukkal. Minden jel szerint azért, hogy a horvát nagyurak egy részét gazdag ajándékokkal meglepjék és ezáltal mintegy megvesztegessék, eddigi álláspontjuk feladására késztessék őket. Pécsen keresztül a Drávához vonult a nevezetes csapat, átkeltek a folyón és ezzel máris ellenséges területen voltak – bár ez Magyarország volt. Ma már bizonyosra vehetjük, hogy a királynék hírszerzése rosszul működött. Egyszerűen nem voltak tudatában a veszély nagyságának. Azt hitték, néhány főúr lázadozik, azok is csak ímmelámmal? Nem sejtették, milyen sebeket okoztak a horvátoknak Kis Károly legyilkolásával? Ez a tudatlanság okozta vesztüket. 1386. július 25-én reggel a menet tovább indult. Meleg volt, és a Garai felé tartó, igen lassan haladó menetet – a málhás szekerek mentek lassan a rossz, úttalan utakon – megtámadták a horvátok. A két nő, anya és lánya együtt utazott egy díszes hintóban. Amikor a támadás megindult, Garai Miklós és a többiek, akiket a királyné védelmére rendeltek – vagy húsz-huszonöt magyar úr és szolgáik – elszakították a hintót a többi kocsitól és megindultak vissza a Dráva felé. Ezzel mintegy elismerték, hogy ellenséges területen járnak és az volt az egyetlen céljuk, hogy elérjék a folyót, akkor talán megússzák. Forgách Balázs, Garai Miklós és a többiek – köztük Garai két fia, számos

egyéb rokona – már katonaviselt emberek voltak és látták az ellenség túlerejét. Vadnyugati kalandfilmbe illő verseny indult meg, amelyben volt esély a királynék kimenekítésére. Helyesebben: lett volna, ha a horvátok egyik csapata nem vág eléjük. Így két tűz közé került a hintót menekítő csapat, majd egy perccel később már a túlerő minden irányból körülvette őket. Nem maradt hátra más, mint a védekezés, és reménykedni, hogy a kíséret többi tagja észreveszi, mi történik és segítségükre siet. De azokat eltakarta egy kis domb, és különben is el voltak foglalva a málhás-kincses szekerek védelmezésével, vagy éppen a saját életüket próbálták menteni – futással. Nekik aztán eszükbe sem jutott az életüket áldozni a két királynőért! Amit viszont megtett ez az úri csapat. Mondhatnánk úgy is, hogy az urak még Nagy Lajos szellemében nőttek fel. Lovagok voltak, akikre két hölgyet bíztak, és azokat mindenképpen meg akarták védeni. Amíg lehet. Nem volt esélyük. A kíséretet levágták, Garainak azt is látnia kellett, hogy a fiaival végeztek. De neki is sok baja volt, mert állítólag tizenötnél több nyilat lőttek beléje (akkor még nem voltak tűzfegyverek, a puskaport ismeretlen volt). Ám Garai uramnak modem sodronyinge volt, ami nem nagyon engedte át a nyilakat, de azért így is sok sebből vérzett. A férfi letörte-lesöpörte hát a nyílvesszőket, ne akadályozzák a harcban és derekasan védekezett. Meg kell hagyni, ugyanezt tette az orgyilkos Forgách Balázs is. Most legalább megszolgálta a birtokot, amit kapott – igaz, sokra nem ment vele, mert perceken belül legyőzték. Amikor holtan a földre zuhant, valaki egy csapással elválasztotta a fejét a törzsétől és… bedobta a hintába! A két nő térdére! Képzelhetjük a kamaszlány sikoltását, az anya borzalmát. Akkor már arra is felkészülhettek, hogy velük is végeznek. Imádkoztak – mi mást tehettek volna? A szemük előtt játszódott le a birodalom végromlása – kicsiben. Mindazok az urak elestek, akik a pártjukon álltak és most a védelmükre keltek. Garai uram bírta a legtovább, veszettül csapkodott a kardjával és állítólag tíznél több horvátot levágott. Amikor elvesztette lovát, a hintó ajtaja elé állt és úgy védte a

hölgyeket. De egy leleményes ellenfél a másik oldalról átbújt a hintó alatt, kötelet vetett Garai lábára és a földre rántotta. Egy pillanat alatt végeztek vele és az ő fejét is bedobták a hintóba! Képzelhetjük az asszonyok lelkiállapotát. Erzsébet és Mária fogságba estek, ráadásul odavesztek a kincsek, Magyarország királynő nélkül maradt és minden elveszett. Legalábbis így nézett ki a helyzet Erzsébet felől nézve. Mert a horvátok egy csöppet sem bánták az eseményeket, ellenkezőleg, szerintük nagyon is jó irányban fejlődtek a dolgok. Vagy tíz napig tartott, míg a két nőt egy Zágráb közelében lévő megerősített várkastélyba vitték és ott fogságba vetették. Még nem dőlt el, mi legyen a sorsuk. Egyes források arról tudósítanak, hogy Erzsébet könyörgött fogvatartóinak, és hol halott félje jótéteményeire hivatkozott, hol meg Garai nádorra kente a Kis Károly meggyilkolásának tervét, sőt az értelmi szerzőséget is. Pedig hát köztudottan semmi sem történhetett volna, Garai egy ujját sem mozdítja, ha királynéja, parancsolója és egyesek szerint a szerelme, Erzsébet nem ért vele egyet, sőt ha nem ő sugallja, mit kéne tenni a Durazzóival. Apropó, Durazzó – a horvát urak gondoskodtak arról, hogy a két főbűnös levágott fejét bizonyos, a hosszú távú szállításhoz nélkülözhetetlen preparálás után elvigyék… Nápolyba! Elküldték Durazzói Margitnak: „Íme ők gyilkolták meg férjedet!” Aki már nem sokat tehetett, de legalább gondoskodott sajátos „publicityről”, a korabeli közvélemény kielégítéséről. Más média nem lévén, amelyen keresztül értesíthette volna az eseményről a város és az állam népét, hát egy szamaraskordéra tétette a három fejet és úgy hordoztatta körbe a városban jó ideig. Elsősorban piacnapokon, hogy a vidékiek is értesüljenek félje halálának megbosszulásáról és elvigyék az információt az ország távolabbi tájaira is. Erzsébet és Mária több börtönt is megjártak, egyre délebbre vitték őket. Először az a hír járta – és maguk az asszonyok is úgy tudták – hogy azért kell egyre délebbre menniök, nehogy az észak felől betörő magyar csapatok kiszabadítsák őket. Ilyen csapatoknak azonban hírük-hamvuk sem volt, ezért később megerősödött a szörnyű gyanú: Nápolyba akarják vinni őket!

És csakugyan ez lett volna a sorsuk. A bosszút lihegő Durazzói Margit és az ottani magyarellenes főúri párt tagjai igencsak örültek volna, ha kezükbe kaphatják a két nőt. Akik szerintük minden baj okozói voltak. Állítólag a délvidéki lázadást vezető urak is hajlottak erre a megoldásra. A végső állomás a Krk szigetével szemben, még a szárazföldön található Novigrád (magyar nevén Újvár) volt. Innen indultak volna a foglyokkal Nápolyba, de Velence közbeszólt. Bonyolult nagypolitikai érdekek csaptak itt össze, Velence hadiflottája felvonult az Adriára és megakadályozta, hogy Horvátországból bármilyen hajó is kifusson a tengerre. Durazzói Margitot is meg lehet érteni – családja összes tragédiáját a magyarok okozták: Nagy Lajos végeztette ki az apját, aztán orgyilkos magyarok végeztek a férjével. És ehhez képest még ott volt a kisfia, akit most egyedül kellett felnevelnie – és akit Lászlónak hívtak… Nem csodálható tehát, ha Margit a két magyar királyné fejét követelte, ami azért már a horvátok számára is túlzásnak tűnt. Mindazonáltal ma úgy tudjuk, kiadták volna a két nőt Nápolynak, ha erre fizikai lehetőség nyílik. A politikai érdekekkel nem törődtek, nekik is az volt – lett volna – a fontos, hogy Erzsébet és Mária bűnhődjenek. Hogy hogyan, azt intézzék el egymás között az európai monarchiák, az Anjou-k vagy bárki más. Erzsébet nem volt éppen makulátlan jellem, mint láttuk. Már akkor, elfogásakor állítólag azt kiabálta, hogy nem ő tehet Kis Károly meggyilkolásáról, mindent Garaira „kent”. Arra az emberre, aki éppen akkor áldozta fel az életét az ő védelmében! Ha valaha is tárgyalásra került volna a sor, Erzsébet a bűnözők szokásos módján ismét minden felelősséget arra a cinkosára hárított volna, aki már nem tud védekezni. Patthelyzet alakult ki. Magyarország uralkodó nélkül maradt, a királynő lázadók fogságában volt, az uraknak lépniük kellett. Mégis több mint egy hónap telt el, csak augusztus végén gyűltek össze, hogy valamit végre tegyenek az ügyben. A főurakból és főpapokból álló ideiglenes „országos tanács” kezében volt a döntés joga. A tanács érdekes módon valamiféle békítő szerepre vállalkozott. Egyfelől felszólították a horvát urakat a lázadás beszüntetésére, a királynék szabadon bocsátására, az elrablóit kincsek

visszaszolgáltatására, de nem helyeztek kilátásba semmilyen büntetést a lázadóknak. Ugyanakkor felszólították a királynékat is, hogy tartsák tiszteletben a törvényeket – amivel nyilvánvalóan arra céloztak, hogy ez eddig bizony nem így működött… Hogy megkönnyítsék a kibékülést, a tanács tagjai olybá vették, mintha a horvátok nem a királyi hatalom, hanem csak Garai Miklós túlkapásai ellen lázadtak volna fel. Így nem lehetett őket felségsértéssel vádolni, következésképpen sem a fejüket venni, sem a vagyonukat elkobozni, ami ilyen esetben járt volna. Csakugyan afféle megbékélési missziónak tűnt a tanács állásfoglalása és kiutat jelenthetett a kelepcéből szinte mindenki számára. A tanács a királynőt felszólította, hogy amint kiszabadul, tegyen esküt, hogy ezután betartja a törvényeket, másrészt pedig felejtse el a lázadóknak tetteiket, fogadja őket vissza az udvarba és kapjanak különféle méltóságokat (tisztségeket) is. Van egy olyan érzésem, hogy a tanács urai szerették volna elkerülni a nyílt kenyértörést Horvátországgal és Dalmáciával, ezért is tették, amit tettek. Csak egy baj volt: a horvát urak ezt nem békejobbnak tekintették, hanem a gyengeség jelének. Azt hitték, a magyar állam végleg elgyengült és most kell rá lecsapni! Kis Károly Nápolyban növekvő fiának, Lászlónak a nevében kihirdették, hogy Horvátország királya attól kezdve ez a László, sőt sereget állítottak, hogy a kis László délvidéki királyságához csatolandó, meghódítsák… Magyarországot is! 1386 őszén, valamikor szeptember és az év vége között Erzsébet őrizete enyhült. Olyan messze volt a magyar határtól, hogy a szökés lehetetlen volt. Mindenesetre szóbeli üzeneteket sikerült küldenie Budára, és közölte a kulcsszót is. Velence. Vagyis arra buzdította híveit, gyorsan szövetkezzenek Velencével, azzal harapófogóba kaphatják a horvátokat és úgy sikerül legyőzni a nehézségeket. Így jött el 1387 eleje. Zsigmond már korán felismerte a helyzetben rejlő lehetőségeket. Bár szokása szerint most sem kapkodta el a dolgokat. Sokáig tartott, míg sikerült összegyűjtenie egy megfelelő sereget. Ám tudta: ha most sikerül kiszabadítania Máriát, akkor már csak hálából is várhatja, hogy megkoronázzák. Ha pedig legyőzi a lázadókat, akkor az országban nem lesz olyan nagyúr, aki bármit is szólhatna az ellen, hogy a Nagy Megmentő fejére kerüljön a korona?

Magyarország koronája! Különben is, hát csak véletlenül és fölöslegesen viseli a „Magyarország Védelmezője” címet…? Velencében hamar belátták, melyik oldalra kell állniok. Semmi kedvük sem volt eltűrni, hogy a lázadók győzelmével egy erős BudaNápoly tengely alakuljon ki, hisz az adott esetben még az Adria kijáratát is elzárhatta volna előlük, nem is szólva egyéb fontos okokról: a kereskedelem veszélyeztetéséről vagy egy új nagyhatalom kialakulásáról, amely minden bizonnyal Velence ellensége lenne. Zsigmondnak nem is kellett túl sokat üzengetnie a szigetvárosba, hogy onnan elindítsák a flottát és az elállja az egész Adriát. Itt jött el a pillanat, amikor Erzsébet lebukott. Július végén esett fogságba, most meg már a következő év tavasza volt – amikor egyrészt rájöttek, hogy titkos üzeneteket küldözget ki a várból és mintegy a távolból, a cellájából is irányítja a magyarokat – másrészt pedig elegük volt belőle, fogva tartói nem voltak hajlandók tovább kockáztatni a „veszélyes némberrel”. Ahogyan az a középkorban gyakorta megesett, parancs jött, hogy végezzenek vele. Meg is fojtották – egyes krónikások tudni vélik, hogy a lánya szeme láttára végeztek vele… Mária tizenhatodik évében volt, és elmondhatjuk, sok borzalmat látott már. Őt megkímélték, mert tudták, hogy nem lehetett azok között, akik kitervelték Kis Károly megölését. Másrészt mégiscsak Magyarország királynője volt, aki jelentős értéket, alku tárgyát képezte a lázadók számára, hát nem nyúltak hozzá egy ujjal sem. Thuróczy kissé elnagyolta az eseményeket, mert azt sugallta, hogy Erzsébetet elfogása másnapján kötéllel a nyakán egy folyóba vonszolták és belefojtották. Holott ez Novigrád várában következett be 1387 januárjában. Heltai is úgy tudja, hogy már másnap végeztek vele, udvarhölgyeiket pedig mind „megszöplésíték”, azaz szeplősítik, vagyis megbecstelenítették a lázadók, ami könnyen elképzelhető, hisz akkortájt ez mondhatni hadiszokás volt. Zsigmondra vetette most a tekintetét sok magyar. Lép-e egyáltalán, és ha igen, mit fog hát tenni? Heltai Gáspár szerint, amikor megtudta a részleteket, „Sigmond erőssen bánkódék ez iszonyú dolgokon”. Azt sugallja, hogy a távollévő Zsigmond csak ekkor szerzett tudomást az utolsó háromnegyed év eseményeiről,

vagyis még arról sem értesült addig, mi történt február elején Kis Károllyal! Ez persze egyáltalán nem hihető, hiszen 1386 tavaszán – mint említettük – számos állam tiltakozott is a véres tett ellen. Ha tudták például Firenzében, miért nem tudták volna Prágában vagy Brandenburgban is…? Fél évezreddel később Vörös Mihály meg úgy tudja, hogy „Midőn Zsigmond arról értesült, hogy jegyese a horvátok kezébe került, azonnal egy gyorsan szedett kisded haddal Horvátországba indult”… Erről csak annyit, hogy Mária akkor már rég nem a jegyese, hanem a törvényes felesége volt, és hogy mire elindult (nem ért el vele semmit), addigra állítólag a velenceiek ostrom alá vették Novigrádot. És annak védője éppen azért fojtatta meg Erzsébetet, hogy ezzel adjon példát elszántságára. Megmutatta a velenceieknek Erzsébet holttestét és közölte, ez lesz a sorsa a másik fogolynak, Máriának is, ha azok folytatják az ostromot. Erre Velence állítólag visszavonta onnan a csapatait. De ezt más krónikások nem így tudták. Van aki azt mondja, szó sem volt megfojtásról – és így az nem is történhetett Mária szeme láttára – mert Erzsébetet a kiállott izgalmak, a sok rémület és szenvedés vitte sírba. Csak annyit tudunk róla, hogy holttestét egy hónappal halála után 1387 februárjában Zágrábban temették el. Ami nem lehetet könnyű feladat, ha igaz egy másik krónika, amely szerint miután megfojtották, testét részekre vagdalták és kiszórták a novigrádi vártoronyból a mélybe… Erzsébet akkor volt negyvenhét éves. A kialakult helyzetben Zsigmondnak volt a legtöbb esélye, hogy tegyen valamit. A békapártiak is rábízták a cselekvést. A nápolyi Lászlótól nem kellett tartaniok, hisz még gyermek volt, másrészt helyzetét otthon sem tisztázták. Orbán pápa megint a magyaroknak kedvezett, amikor halogatta döntését – nem akarta megengedni, hogy ezt a Lászlót Nápoly királyává koronázzák. Így ott is volt éppen elég baj, nem tudtak kellőképpen Magyarországra figyelni. Mindenesetre amikor a horvát urak küldöttsége Nápolyba utazott, hogy elhozza onnan a kis Lászlót, Durazzói Margit két kézzel kapaszkodott fiába és nem adta ki őt a kezéből. Úgy érezte, elég volt a magyarok miatt elveszítenie apját és férjét, a gyermekét már nem adja!

Csupán egy nyilatkozatot adott fia nevében, amelyben a gyermek László „Magyarország királyának” nyilvánította magát. (Mellesleg – kis kitérő – vagy tizenöt évvel később tett is egy kísérletet arra, hogy trónkövetelőként lépjen fel Zsigmond ellen, de rövid úton elzavarták.) Mindenesetre felvirradt Zsigmond napja. ígéretekkel, pénzzel, osztogatással a maga oldalára állított olyan főurakat, akiknek elégséges saját haderejük volt – ezek a katonák Zsigmond parancsnoksága alá kerültek a tervezett háború idejére. Azt kell mondanunk – hogy lerövidítsük azon hónapok eseményeit – Zsigmond igen messzemenő kompromisszumokra volt hajlandó, csakhogy győzhessen, és végre átvegye a hatalmat. Természetesen nem emlegette önmagát, mint leendő királyt, inkább folyton arról beszélt, hogy Máriát kell kiszabadítani és visszaültetni a trónra, és hogy ezért ő minden áldozatra hajlandó…! Írásba adta, hogy mindig hallgatni fog magyar tanácsosaira, hogy az urak jogait nem korlátozza, idegeneknek nem ad majd semmilyen hatalmat az országban. Vagyis ha nem is mondta, de köztudott volt, hogy ő akar a király lenni. Most remek ürügy volt számára, hogy Mária nincs itt, valakinek pedig parancsolnia kell. Igaz, valóban megtett mindent, hogy a csöppet sem szeretett feleségét kiszabadítsa, de úgy igazán Mária nem hiányzott neki a szó semmilyen értelmében. Ő előbb akart király lenni, és csak utána kiszabadítani Máriát! És fáradozásait siker koronázta. A kifejezés annál inkább ideillik, merthogy szó szerint is felfogható. Miután kiegyezett a magyar urakkal és mindenkinek megígért minden szépet és jót, sőt mindezt írásba is adta, 1387. március 31-én Székesfehérvárott Zsigmondot magyar királlyá koronázták. Első dolga az volt, hogy leghűségesebb híveinek szép birtokokat adományozott, persze cserébe katonákat kért a délvidéki háborúhoz. Amint ezzel végzett, el is indult. Maga vezette a királyi hadsereget dél felé. Velence a vele kötött egyezség alapján, mint szövetséges egyfelől lezárta a Nápolyba vezető tengeri utakat, másrészt elindította Novigrád ostromát, ahol Máriát őrizték. Zsigmond seregei északról széles vonalban támadtak. A lendület nagy volt, és eredményes – a lázadó horvát urak várai sorban estek el és úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg Zsigmondot.

Aminthogy nem is állították meg. A lázadók két fővezérét is elfogták, az egyik ugyan megszökött egy időre, tovább folyt Novigrád ostroma. Amikor a lázadók talpa alól elfogyott a talaj és már semmijük sem maradt, végül megadták magukat. Mária is kiszabadult 1387. június 4-én – akkor átadták őt a velenceieknek, akik aztán kerülő úton, tengeren hozták el olyan városba, amit a magyarok már „felszabadítottak”. Zsigmond egy másik hadseregével Zágrábban volt éppen, amikor oly sok viszontagság után találkozhatott feleségével. Romantikus a történet, a kalandfilmekben itt most harsog a diadalmas zene és minden néző könnyezik. Itt nem voltak könnyek. Zsigmond utálta Máriát és Mária sem szerette Zsigmondot. Természetesen, mint jobb ripacsoknak – akkoriban az összes király és királynő, minden koronás fő sokat szerepelt a nép, vagyis a közönség előtt – érteniök kellett a színészkedéshez. Itt is ezernyi torok harsogott „vivátot”, amikor a király és a királyné végre találkozott. A férj a kiszabadító szerepében tetszelgett, a feleség meg gyaníthatóan örült, hogy véget értek szenvedései. Erre már csak abból is következtethetünk, hogy Mária egész hátralévő életében (ami mindössze már csak nyolc évet jelentett) soha többé nem vett részt a politikai életben, a döntésekben. Mintegy megkönnyebbült attól, hogy ama másfél év alatt, míg elméletileg a trónon ült, oly sok tragédiát, szenvedést és vért kellett látnia. Zsigmond elérte, amit akart. Uralhatta Magyarországot, leverte a lázadókat, és nem kellett többé számolnia az anyósával, Erzsébettel, akit az előzékeny lázadók kivégeztek és így félreállítottak az útjából. Miközben mindenki abban reménykedett Budán és nem csak ott, hogy Zsigmond gyerekeket nemz Máriának – az asszony, mint jó feleség erre készen is állt – a német-római császár fia sok mindennel foglalkozott, de a felesége közelében csak ritkán bukkant fel. Ennek megfelelően „más irányú elfoglaltságai” között persze szerepeltek nők is, akiknél itt-ott elpotyogtatott egy-egy fattyú gyermeket – de elég későn szánta el magát arra, hogy Máriához is közeledjen. Végül ez is bekövetkezett, Mária teherbe esett, de ennek sem lett jó vége. Nagy Lajos király lánya, Mária huszonnégy évesen (nyolc évvel kiszabadulása után) végre terhes lett. Életében először szülni készült. Hogy miért kellett egy ilyen időszakban erőltetnie a

szokásos mindennapi lovaglást, nem tudható. 1395. május 17-én a terhes királynő lovaglás közben lebukott a nyeregből és azonnal meghalt. Állítólag a terhesség utolsó szakaszában volt, és amikor a budai hegyekben egy vízmosásba esett, lova rázuhant. Ebben az állapotban elindult a szülés is, ami persze az anyára és újszülöttjére nézve is tragikusan végződött. Egyesek ebben rejtélyt látnak, valamiféle felfoghatatlan dologra vagy merényletre gyanakodnak (ezért az eset belekerült egynémely külföldi „rejtélyek könyvébe” is) … Annyi bizonyos, kissé furcsa, hogy egy terhes királynő egyedül bóklászik az erdőben! Ez akkoriban még polgári nőkkel kapcsolatban is elképzelhetetlen volt, még egy városi piactérre sem ment egy nő egyedül, nemhogy ki az erdőbe. Így persze valóban különös, hogy az asszony úgy járt, ahogyan járt. Akkoriban biztosan akadtak, akik gyilkosságról suttogtak, mások a nemzet szerencsétlenségét siratták. Mária és magzata halálával megszakadt a magyarországi Anjou-ház fonala. Amely így nem egészen egy évszázadig szerepelt csak a történelmi színpadon. Igazából persze volt még egy Anjou: a Lengyelországba küldött Hedvig-Jadwiga. De már tudjuk, neki milyen szomorú sorsa lett litván-lengyel férje mellett. A magyar történelembe már nem szólhatott bele. Zsigmond a halott feleséget elkísérte a fél országon át, ugyanis Máriát Váradon temették el. De jellemző, hogy az ilyenkor szokásos miséket nem rendelte meg. Tette a dolgát, nehogy megszólják az emberek. Gyászruhában haladt fekete lován a koporsó mögött napokon, heteken át. Hogy közben mi járt a fejében, senki sem tudhatta, tudhatja. Aztán amikor odaért, alig várta ki a temetési szertartás végét, máris lovára pattant és gyászruhát, szomorúságot feledve indult vissza Budára, útközben jókat evett, ivott, mulatott. Várta a főváros, várták az intézni való ügyek. Várta a könnyelmű élet. Mert ekkor már javában tartott magyarországi uralma, amely pontosan ötven évet ölelt fel. De ez már egy másik történet – ezért sorozatunk következő kötetét majd innen folytatjuk.

Tartalom Az előzmények 1. Jönnek az olaszok! (Az Anjou-k kitartó nyomulása) 2. Egy szépreményű fiatalember küzdelmei (Károly Róbert megragadja a hatalmat) 3. Merénylet és háborúk (Zách Felicián balsorsa) 4. Amikor Lajos még nem volt Nagy (Harcos lovag a trónon) 5. A bosszú évei (Lajos Nápolyba megy) 6. Lajos és a háborúk (Hadseregek minden égtájon) 7. „Ludovicus Potens” (Házasságok, dinasztiák, utódok) 8. Bosszú és vég (Nagy Lajos utolsó évei) 9. Minden másképpen lesz (Mária, Károly és Zsigmond)

Tartalom Az előzmények 1. Jönnek az olaszok! 2. Egy szépreményű fiatalember küzdelmei 3. Merénylet és háborúk 4. Amikor Lajos még nem volt Nagy 5. A bosszú évei 6. Lajos és a háborúk 7. „Ludovicus Potens” 8. Bosszú és vég 9. Minden másképpen lesz Tartalom