Az állatvilág képekben 7. 9637465138 [PDF]

Zitiervorschau

CHARLIE BOOD

AZ ÁLLATVILÁG KÉPEKBEN Fordította: Frenkel Éva Szakmailag lektorálta: Schmidt Egon

TARTALOM 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17

Medvék Alaszkában Jávorszarvas és jávai kancsi! Pézsmaállat Vikunya Indri Erszényes ördög Csupasz turkáló patkány Nagy pele Repülőmaki Szirénák Pettyes hosszúcsőrű delfin Pörölycápa Levélhal Lövőhal Tengeri nyúlhal Amerikai iszaphal

18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33

Díszes fenékponty Barlangi vaklazac Kerceréce Bütykös ásólúd Vörösbegy Nagy pirók Függőcinege Őszapó Pettyes kakukk Nyaktekercs Vékonycsőrű hojsza Blöffölő állatok Tengeri kígyó Tőrfarkú Foltos szalamandra Galléros gyík

Bokförlaget Semic AB/Charlie BOOD Kiadja a Semic Interprint Kft. 1992 Felelős kiadó: Doktor Ferenc Felelős szerkesztő: Betlen Katalin Műszaki szerkesztő: Gyuska Györgyi

Athenaeum Nyomda, 9 2 . 0 6 9 3 Felelős vezető: Vida József igazgató ISBN 9 6 3 7 4 6 5 13 8 ● ISBN 9 6 3 02 6316 5 ö

34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48

Kaméleon Darwin hegyesorrú békája Aligátorteknős Pálmatolvaj Gubacsdarázs Nyírfalevélsodró Szövőhangya Hangyabogár Óriás fenyődarázs 17 éves kabóca Óriáscsibor Skorpió Portugál gálya Famatuzsálemek Fagyöngy

Az alaszkai medvék legfontosabb tápláléka a lazac Az Alaszka nyugati részén élő medvék szó szerint dőzsölnek a lazachúsban. Ezek a halak a Csendes-óceánból érkeznek, ívási helyükre igyekeznek a folyókon. Alaszka óriásmedvéi, a kodjak és a grizzly ilyenkor halmozzák fel testük zsírraktárának java részét, hogy át tudják vészelni a hosszúra nyúló telet. A kodjak az állatvilág legnagyobb húsfogyasztója, kb. 750 kg testsúlyú. A rettenetes húskolosszus nyaranta „építi fel” roppant fizikumát, amikor a lazacok a folyóvizekhez vonulnak!

Alaszka és Északnyugat-Kanada zuhogóinál évszázadok óta halásznak a medvék. Hegyvidéki otthonaikból a sűrű füzesekben széles, kitaposott ösvényeken, mondhatni „utcákon” közlekednek kedvelt lazacos halászhelyükig.

A napi halfejadag átlagosan 5-6 lazac. Halászóhely számos akad. Vannak medvék, melyek belegázolnak a vízfolyásba, mancsuk erőteljes csapásával elkábítják a lazacot, majd egy pillanatra beledugják fejüket a vízbe, és fogukkal ragadják meg áldozatukat.

A medvék ünnepi lakomája júniusban veszi kezdetét, és eltart egészen őszig. A Csendes-óceán keleti vizeiből a lazacoknak öt faja is felúszik ívni a folyókba. A medvéket gyakorlatilag tavasztól őszig terített asztal fogadja. Megfigyelték, hogy egy medveóriás egy nap alatt nem kevesebb mint 18 lazacot kebelezett be!

Az egyik hím medve például a vízesésnél az áramlatnak hátat fordítva kényelmesen ücsörgött a vízben. A közelében felszökkenő vagy elúszó lazacok talán kősziklának vélték, így mindössze a fejét kellett odafordítania, hogy elkapja valamelyiket!

A medvék halászóhelyei a szociális rangsor alapján vannak felosztva. A zuhatag aljánál tartózkodnak a nőstények kicsinyeikkel. Itt semmi keresnivalójuk sincs az „agglegényeknek”. De még a mackópapa sem merészkedik be jószántából a „gyermekszobába”!

A világ legkisebb szarvasa JÁVAI KANCSIL (Tragulus

javanicus)

A világ legnagyobb szarvasa ALASZKAI JÁVOR-SZARVAS

(Alces alces gigas)

A világ legnagyobb és legkisebb

szarvasa A jávorszarvas Észak-Európa legtermetesebb szarvasfaja. Teste elérheti a 2,5 méteres hosszúságot és az 500 kilós tömeget. Földünk legeslegnagyobb szarvasa, az alaszkai jávorszarvas, a bikák több mint 3 méter hosszúra nőnek, átlagos súlyuk pedig 600 kg! A világ legkisebb termetű szarvasa az aprócska jávai kancsil, a kancsilfélék családjának egyik tagja, Elő-Indiában, Szumátra és Jáva szigetein honos. Teste mindössze 45 cm hosszú, súlya pedig 3 kg!

Testméretben a rekordot a valódi óriás alaszkai jávorszarvas éri el; kivételesen nagy bikáknál már 2,33 méteres marmagasságot, csaknem 3,5 méteres hosszúságot és 815 kilós testtömeget is mértek. Mellette a kicsike kancsil rémült patkánynak látszik!

A jávai kancsil a guineai törpeantilop mellett a világ legapróbb testű kérődzője. A hím felső állkapcsából a görbe, tőrszerű szemfogak kiállnak az ajkak közül.

Délkelet-Ázsia esőerdőiben és füves hegyoldalain van az otthona. Napközben heverészik, éjszakánként jár ki legelni, mindig magányosan. Kizárólag a szaporodási időszakban állnak párba. (A rajzon egy őz társaságában látjuk – nagyságrendbeli összehasonlítás végett.)

A kancsilról úgy tartják, hogy ravasz teremtmény, rászedi ellenségeit. Ez magyarázza azt, hogy ritkán sikerült a szabad természetben lencsevégre kapni. Vészhelyzetben a földre fekve holtnak tetteti magát, akár az oposszum!

Amikor a ragadozó odamegy hozzá, hogy közelebbről megvizsgálja, s már készül belemélyeszteni karmait a potyavacsorába, a kancsil hirtelen felpattan. Néhány ugrással elszökik az elképedt vadász elől. A bennszülöttek bevett közmondása: „Ravasz, mint a kancsil!”

A nőstény vemhessége kb. 170 napig tart. Az esős évszakban hozza világra egy-két kicsinyét. A kancsil a napjainkban ismert kérődzők legősibb formája, és 50 millió évvel ezelőttig tudjuk követni a nyomát!

A pézsmaállat szarvatlan, „agyaras” szarvas Fent, a Himalája hegység magasabb régióiban él egy kicsiny termetű szarvasfaj, amely képletesen kifejezve: a szájában viseli a szarvát! Pézsmaállat a neve. A bakok ivarszerve táján van a 4-5 cm-nyire kiálló, 6 cm hosszú és 3 cm széles, szőrrel borított pézsmatasak. A belőle kifejtett mirigyváladékot megszárítják, egy-egy baktól átlagosan 30 g-ig terjedő mennyiségű pézsmát nyernek. A pézsma illatanyagát a parfümgyártásban használják.

A pézsmaállat felső szemfogai agyarrá nőttek. A bakoknál ez elérheti a 6 cm hosszúságot, a nőstények szemfogai általában nem állnak ki a szájból. Ázsia legnagyobb részének magashegységeiben honosak.

Csakis telente, üzekedéskor ereszkednek le a havasok alacsonyabb lejtőire. A hímek agresszív összecsapásokban küzdenek meg a nőstényekért. Nyakukat a másik nyaka köré fonva megpróbálják szemfogukkal felhasítani egymás bőrét.

Amikor a pézsmaállat megijed valamitől, villámgyorsan tovairamlik, mind a négy lábát egyszerre mozgásba lendítve pattog, akár egy gumilabda. Hazai őzünknél némileg kisebb, de a lábai izmosabbak.

A bakok a farkukon lévő bőrmirigyekből átható szagú váladékot bocsátanak ki

Patái hegyesek, vaskeménységűek, ezért szinte beékeli azokat a sziklahasadékokba úgy, mint mászóvasaikat a hegymászók. Képes felkapaszkodni kidőlt, meredek fákra úgy, hogy patái élét belevágja a fatörzsbe.

A pézsmaállat magányos életet folytat. A bakok egész éven át ürülékkupacokkal jelölik ki területüket. A farkukon levő mirigyek váladékát rádörgölik a fák törzseire, ágaira, mintha figyelmeztető táblákat helyeznének el: „Figyelem – magánterület!”

Pézsmája miatt és húsáért is irgalmat nem ismerve vadásztak a pézsmaállatra. Egyetlen kiló pézsma értéke több tízezer forintot is kitesz. Európában az ún. mósuszt parfümök és bizonyos piperecikkek készítésére használják.

A vikunya balsorsa: gyönyörű gyapja

VIKUNYA (Lama vicugna)

Az Andok hatalmas hegyláncának 4000-5000 méter magasságában jól megvan a vikunya, Dél-Amerika legkisebb, de legfinomabb gyapjút adó lámaféléje. A spanyol gyarmatosítás óta ezért öldösték le tömegesen. Az 1900-as évek elejére jóformán kiirtották, mígnem a perui és a bolíviai hatóságok védelmükre vadászatukat tiltó törvényeket hoztak. Számuk 1940 után figyelemre méltóan megnőtt.

A lámák Dél-Amerika teveféléi. A szabad természetben megtalálható két faj, a guanako és a vikunya háziasított formái a láma és az alpaka, más néven pakó. A vikunya kecsesebb és kisebb, mint az említett másik három.

Hogy a nagy magasságban a ritka levegővel megbirkózzanak, a lámafélék tüdeje és szíve kivételesen nagy méretű. A hatékony oxigénfelvételt jelentősen elősegíti a sok tüdőhólyag.

A vikunya az Andok kopár tundravidékén, Peruban, Bolíviában, illetve Ecuadorban magasabb szinteken lelhető fel, mint a Matterhorncsúcs Európában! Egy-egy felnőtt hím által vezetett, 6-12 nőstényből és fiatalokból álló csordákban kóborol. A hím oltalmazza, figyelmezteti a veszélyekre csapatát, továbbá biztosítja a menekülés lehetőségét.

A vikunyát mindig vadászták remek gyapjáért. Az indiánok „bolákkal”, golyós hajítófegyverekkel ejtették el őket. A gyapjúszövet viselése korábban kizárólag az inka fejedelmek előjoga volt. A modern időkben egy ilyen köpenyért több ezer dollárt is megadtak!

A vikunya mellén a finom gyapjúszálak átmérője mindössze a fele a legfinomabb birkagyapjú szőrének! Egy emberi hajszál kötélvastagságú hozzá képest!

Az 1900-as évek elején a vikunya veszélyeztetett fajnak számított. Különféle védőtörvényeknek köszönhetően napjainkra száma lényegesen megnőtt. A kietlen, kőomladékos hegyoldalak vízlevezető „árkaiban” tenyésző sással és vízinövényekkel táplálkozik.

Az indri – kipusztulófélben lévő félmajom

INDRI (Indri indri)

Madagaszkár északkeleti erdős hegyvidékének egy szűkre szabott helyén telepedett meg az a különleges állat, amely az indri nevet kapta. A Madagaszkár szigetén megtalálható legnagyobb lemurféle. Ennek a 3 cm-es farokcsontját is beleszámítva mintegy 70 cm testhosszúságú félmajomnak a sorsa válságos, kipusztulás fenyegeti. Már 1920-ban természetvédelmi területnek nyilvánították lakóhelyét, az indri számára védett hellyé. 1964-ben azonban újból megnyitották a területet a letelepedni szándékozók előtt, továbbá gazdasági hasznosításra. Irtják az erdőket, az indrik száma pedig csökken!

Érdekes nevének története. Egykor egy kutató széltében-hosszában beutazta Madagaszkárt, hogy az ottani egyedülálló faunát tanulmányozza. Bennszülött vezetője egy fára mutogatva ezt kiáltozta: „Indri, indri!”

Odafent ült egy rendkívül furcsa állat. Zoológiai tanulmányt írt róla. Csupán arról nem volt tudomása, hogy az indri szó a helyi lakosok nyelvén annyit jelent: „Odanézzen!”

Puhán mozog az ágakon, egyikről a másikra lendül. Kis családi kötelékekben vándorol, erdei útján velőtrázó üvöltéseket hallat. Hangereje felülmúlja más félmajmokét. A trombitaszóhoz hasonló hangokat magnetofonra vették fel.

Ez a félmajom a fák lakója, levelekkel, gyümölcsökkel, néha apró madarakkal, tojásokkal táplálkozik. Békés természetű, kedves, könnyen szelídíthető. Élőhelyét 1920-ban védettnek minősítették, kizárólag az indriállomány megóvása végett!

Amikor a felvételt lejátszották az erdőben, minden irányból érkezett válasz. Az indrinek olykor le kell jönnie a magasból. Ilyenkor nem négy lábon közlekedik, hanem két hátulsó lábára felegyenesedve billeg előre.

A nőstény évente egyetlen utódot hoz a világra, és azt odaadóan gondozza. Amikor a kicsike kinő a csecsemőkorból, lovagolhat anyja hátán. 1964-ben feloldották territóriumaik védettségét, s ott ismét fakitermelés folyik. Azóta az indrik száma csökkenőben van!

Az erszényes ördögöt a kipusztulás fenyegeti

ERSZÉNYES ÖRDÖG (Sarcophilus harrisi)

Az erszényes ördög ma már csak Tasmániában él! A 300 km hosszúságú szigeten találta meg utolsó mentsvárát, pedig régebben az egész ausztráliai kontinensen közönséges volt. Ez a faj Tasmánia járhatatlan hegyvidékén harcol a túlélésért. Nevét „sátáni” külsejéről kapta, arról, ahogy vörös torkát láthatóvá téve kitátja száját és morog. Éjszaka aktív. Tasmánia lakói egyszerűen csak ÖRDÖG-nek titulálják.

Az erszényes ördög bizonyos mértékig dögevő, bár – a hiénához hasonlóan – saját szakállára is vadászik. Erős fogaival szétroppant gyíkokat, békákat, madarakat csőröstől-tollastól, ám leggyakrabban wallabyt zsákmányol.

Akkora, mint egy kisebb kutya. Erős, izmos állkapcsában nagy fogak ülnek. Pofaszemölcsein külön bajuszszőrök segítik elő jobb tájékozódását, amikor vadászösvényein oson a sötétben.

Sokat civakodnak. „Birtokaik” felől éjjelente valóságos „ördögi lárma”, rikoltások hallatszanak. Párzás idején a hím bekergeti a nőstényt a fészeküregbe, amit el nem hagyhat. Az „ördögfiókák” születésekor a nőstény üldözi el a hímet!

A nőstény négynél több fiat soha nem ellik. Hátrafelé nyíló erszényében négy csecsbimbó van. A kicsikék mindössze 12 mm nagyságúak, világrajövetelük után azonnal rászívják magukat a csecsbimbóra, s 4 hónapig szinte el sem eresztik azokat.

Puskával leterített erszényes ördögök bendője néha mérges kígyók maradványait is tartalmazta. Az erszényes ördög bámulatos sebességgel indít támadást a kígyó ellen, és egyetlen harapással lemetszi annak fejét.

Kb. 15 hét elteltével a mama magával viszi őket mindennapos táplálékszerző portyáira. 18 hetesen kezdik begyakorolni a felnőttszerepeket. Durva játékokban rárontanak egymásra, miközben vadul morognak – természetesen csak tréfából.

A csupasz turkáló patkány a föld alatt éli le életét

CSUPASZ TURKÁLÓ PATKÁNY (Heterocephalus glaber)

Az emberek számára a patkányok soha nem voltak túlságosan megnyerőek. Valóban lehetnek „visszataszítóak”, és kiválthatják undorunkat. Hát még milyen hatást keltene egy csupasz patkány megjelenése! A csupasz turkáló patkány Kenyában, Szomáliában és Etiópiában találta meg életfeltételeit. Kolóniákban él a föld alatt, és jószántából soha nem hagyja el járatait pusztán azért, hogy körülnézzen a felszínen. A teljes sötétségben folytatott életmód miatt nincs szőre, meztelen. Vékony borén áttetszenek a véredények és a belek.

A csupasz turkáló patkány aligha volna becézésre alkalmas állatka. A nem éppen szép jószág szájából kinyúlnak fogai, azokkal ás a talajban. Mellső lábaival hátrafelé tolja a földet.

Az alagútrendszer apró kráterekben torkollik a föld fölé, mint a vakondokoknál. A csupasz turkáló patkány fejre áll, ily módon ki tudja kotorni a földet, mégpedig úgy, hogy kb. 25 centiméter magasan repíti ki a felszín fölé. Távolról a terület miniatürizált vulkánkitörés helyszínének tűnik.

Egész életét alagútjaiban tölti. Itt születik, párosodik, ellik és pusztul el. A járatok annyira szűkek, hogy azokat imitt-amott kis „várakozó-leágazások” bővítik ki. hogy egymást előzni tudják. Ahol nincs ilyen, a szembejövők egyike lehasal, a másik átlábol rajta.

Táplálékát különféle gyökerek, gumók, hagymák, rovarok teszik ki. A csupasz turkáló patkány felás a gumókig, lehúzza azokat a mélybe, ott fogyasztja el. Megdöbbentő látvány, amikor az ember szeme láttára hirtelen az egyik növényt elnyeli a föld!

A csupasz turkáló patkány soha nem iszik, hanem a táplálékában lévő vizet hasznosítja. Hogy minden nedvet és vitamint kinyerjen, az étel kétszer halad át a belein! A hátára fordulva még a saját ürülékét is megeszi!

A nagy pele alussza a leghosszabb téli álmot az emlősök között

NAGY PELE (Glis glis)

A nagy pelét több nyelvben is a „hétalvó” jelzővel illetik. Korántsem alaptalanul: valamennyi emlős közül talán a leghuzamosabb ideig tartó téli álomba merül. Már szeptembertájt, amikor a hőmérséklet 18-20 fokra csökken, elálmosodik, és megfelelő alvóhelyet keres magának, például egy üreget a földben. Itt alussza majd az igazak álmát kb. 7 hónapon át, május elejéig, midőn a tavasz költögeti a természetet, és a nagy pele megint bőséges táplálékot találhat. Éjszakai állat, nappal szunyókál.

Az álomba merülést követő 12 óra múltán a nagy pele testhőmérséklete a környezet hőmérsékletére csökken. Amennyiben a külső hőmérséklet a fagypont alá száll, akkor a nagy pele belső „hőszabályozója” ugyanúgy bekapcsol, mint a sündisznó esetében, azaz a testben felhalmozott cukor elég!

Nyár végén megdézsmálja a gyümölcsösöket. „Nyári lakába” szállítja a gyümölcsöt. Seregélyodúkban is találtak már a nagy pele által héjukig lerágott magokat. Az almát és a körtét meghámozva kebelezi be.

A nagy pele minden más, téli álmot alvó európai állatnál később ébred: május előtt csak egészen kivételesen. Hatalmas étvágytól hajtva kutatja a megmaradt gyümölcsöket, a lombos fák rügyeit és a csírázó, zsenge növényeket.

4-6 (2-9) kölykét a nőstény egymaga gondozza. Még ki sem nyílik a szemük, máris mászni kezdenek, felkészülnek a fákon folytatott életre. Mamájuk 5-6 hétig szoptatja őket.

Felébredése idején „teljes üzemben” kelnek ki a madárfiókák. Tehát akad tojás is, fióka is bőven, erre a terített asztalra szinte ráveti magát őkelme! Más állati eredetű táplálékot is fogyaszt, például rovarokat.

A nagy pele elsősorban növényi anyagokkal táplálkozik, állati eredetű tápláléka mellékes. Angliába 1902-ben telepítették be. A pelék elszaporodtak, s miután alkalmilag kirabolták az énekes madarak fészkeit is, egy időben pusztították őket. Magyarországon védett állat.

REPÜLŐMAKI, vagy KAGUANG (Cynocephalus volans)

A repülőmaki tökéletes vitorlázórepülő Valamennyi vitorlázórepülő, ejtőernyővel ugró emlősállat között a maga nemében egyedülálló a Szunda- és Molukka-szigeteken, valamint a Malájfélszigeten honos repülőmaki. Bőrvitorlái fejlettebbek más, vitorlázni tudó emlősökéinél. Annak ellenére, hogy ezt a bőrszárnyat szőr borítja, mégis annyira áttetsző, hogy ha kiterjeszti, ezen keresztül még olvasni is lehetne! A repülőmaki teljes hosszúsága majdnem 75 cm. Növényevő: leveleket, rügyeket, hajtásokat és gyümölcsöket eszik.

A repülőmaki éjszaka aktív, napközben fészkében pihen, egy fa odvában. Az őserdőben légi utazásai alatt mindig ugyanazon a „bejáratott” útvonalon marad. A vadászó bennszülöttek nyíllal jelölik meg a makik pihenőhelyét, s később elrejtőzve várnak a zsákmányukra. Az állat megérkezik, s mint várható volt, a nyílhegy felett landol. Ha megriad, mókus módra felfelé iramodik a fa törzsén, és nagy távolságra vitorlázik el a helyszínről!

Rendkívül tiszta. Gondoskodik arról, hogy bundája állandóan jól ápolt legyen. Hogy be ne piszkítsa azt, ha sürgeti a szükség, mellső lábaival egy ágra függeszkedik fel. Tisztogatja, fésülgeti szőrét! Alsó állkapcsában ülő fogazata fésűhöz hasonlítható!

Amikor a fákon mászkál, ennivalót keresgél, a lajhárhoz hasonlóan mozog, fejjel lefelé lóg a lombok alatt. Mellső lábaival elengedi az ágat, magához húz egy leveles gallyat, és elkezd falatozni.

Ha elfárad, lábait szorosan egymás mellé téve kapaszkodik, háttal lefelé csüng a fán. Egy évben egy utóda születik. Néha a nőstény kicsinyét biztonságosan felfüggeszti egy faágra, amíg körbevitorlázik, majd visszatérőben érte jön.

A pici maki elkísérheti anyját a fák közötti éjszakai táplálékszerző körutakra. Ilyenkor keresztben csimpaszkodik anyja gyomra felett, és két oldalának érzéketlen bőrrészeibe fogódzkodik.

A dugong lett volna a mesebeli szirén?

SZIRÉNÁK vagy TENGERI TEHENEK Sirenia

A szirénák adtak volna alapot egykoron a szirénekről szóló legendáknak? A dugong csábította volna el „halfarkával” a hajósokat? A különleges szirénák rendjébe két család tartozik: a manátuszoké és a dugongoké. A manátuszok folyamokban és sekély, part menti vizekben érzik jól magukat, Florida, NyugatIndia, Közép-Brazília a hazájuk. Egy faj él Nyugat-Afrika partjainál. A dugong előfordul: a Csendes-óceán délkeleti részén, Ausztráliában, Új-Guineában, továbbá Indonéziától Tajvanig, az Indiai-óceánban és a Vöröstengerben is.

Az elefánt mellső lába A lamantin mellső lába

A felnőtt dugonghímeknek agyaruk van: egy pár metszőfog nyúlik ki a felső ajkukból.

A dugong halakéhoz hasonló villás farkával és otromba testével teremtette meg a „szirének” mítoszát. Tengerészek számoltak be arról, hogyan pillantották meg a gyönyörű szép, haltestű asszonyokat, amint felbukkantak a mélyből!

Napjaink kutatói cáfolják, hogy össze lehetett volna téveszteni a tengeri tehenek csúf „ábrázatát” egy asszonyi arccal. A manátuszok három faja: dél-amerikai manáti (T. inunguis), lamantin (T. manatus), afrikai manátusz (T. senegalensis).

A dugong az egyetlen növényevő a tengeri emlősök sorában. Nagy csordákban legelik a partok közeli, buja tengeri növényzetet. Bár a tengeri tehén elnevezés találó, nem kérődző. Minden percben felemelkedik a vízfelszínhez levegőért.

A nőstény egy borját közel két évig szoptatja. Néha hátán „lovagoltatja” kicsinyét a tengerszínhez. Csecsbimbói a mellső végtagokból kialakult uszonyai mögött helyezkednek el. A kis dugong a mama mellett fekve szopik.

Újabb elméletek állítják, hogy a tengeri tehenek atyafiságban vannak az elefántokkal. A lamantin mellső végtagjain ugyanolyan típusúak a körmök, mint az elefántéin. A hím dugongok agyart is viselnek, továbbá mindkét faj növényevő!

A már kihalt „kéregállat” a dugong legközelebbi rokona. A 8 méter testhosszúságú óriás 5 tonnát nyomott! A Bering-sziget menti északi, jeges övezetben élt. 1741-ben fedezték fel, s nem sokkal később tömegesen mészárolták le a jámbor állatokat.

A pettyes hosszúcsőrű delfin csavart műugrásokat hajt végre

PETTYES HOSSZÚCSŐRŰ DELFIN (Stenella longirostris)

A delfinek családjának 17 neme kb. 32 fajt számlál. A család legnépszerűbb tagja, a palackorrú delfin, a delfináriumok világsztárja. De léteznek kevésbé ismert, ám nem kevésbé érdekes delfinek is. Pl. a pettyes hosszúcsőrű delfin. Ez a mélyvízi emlős minden trópusi tengerben honos, leginkább szigetcsoportok valamelyik öblében, ahol biztonságban érezheti magát halálos ellenségétől, a mélytengeri cápától.

A pettyes hosszúcsőrű delfin bravúros ugrásokkal lendül a levegőbe. A levegőben megpördül, és a magasban hosszanti tengelye mentén több fordulatot tesz.

Fényes nappal a sekély parti övekben időzik. Éjszaka kiúszik a mély vízbe, hogy csillapítsa éhét. Étrendjén tintahalak, rákok, halak szerepelnek. A sötétben a cápáktól zavartalanabbul mozoghat. Zsákmányait „visszhangos érzékeléssel” lokalizálja.

Más fajaik is cirkálnak a Csendes-óceán trópusi vizeiben. Szóban forgó delfinjeinkhez csatlakozott egy másik mélyvízi delfinfaj, a pettyes delfineké. Előbbiek napközben sziesztáznak, míg utóbbiak a mélyben portyáznak.

Éjszakánként éppen fordított a helyzet. A pettyes delfin a felszín közelében alszik, a pettyes hosszúcsőrű társa pedig odalent vadászik, táplálkozik. A két faj ily módon együttműködik, figyelmezteti egymást, ha egy cápa felbukkan!

Egy nagyobb pettyes hosszúcsőrűdelfin-csapat a Hawaii-szigetvilág öbleiben talált menedéket. Napvilágnál ott pihennek, de úszkálnak is, ugrásaikat gyakorolják a felszínen. A veszélyes cápák ritkán hatolnak be a sekély vizű öblökbe.

Tonhalak is társulnak a delfinekkel! Tudják: ahol a delfinek – ott az eleség! A tonhalak ugyanazt eszik, mint ők. Cápaveszély esetén a halraj nyugtalanná válik, amit a delfinek radarja érzékel. Óvatosak lesznek.

A pörölycápa szemei és orrnyílásai nyúlványon ülnek A pörölyfejű cápa a halak egyik legszokatlanabb külsejű képviselője. Rézsútosan álló fejével törzsének eleje kalapácsra emlékeztet. Hogy miért van ilyen testformája, arról megoszlanak a nézetek. Úgy vélik, hogy a „kalapácsfej” a biztos egyensúly megtartására szolgál, amikor például a cápa bekanyarodik, olyan funkciónak felel meg, mint más cápáknál általában a mellúszók, ezek ugyanis a pörölycápánál testméreteihez viszonyítva kicsik és satnyák.

Egyes elméletek szerint a pörölycápa számára megkönnyíti a zsákmányállatok megtalálását, hogy orrlyukai olyan távol helyezkednek el egymástól. Szaglóérzéke, a cápák legkifinomultabb érzéke, felerősödik, és nagyobb kiterjedésű területeket képes átfogni.

Igaz, a szaglószerve rendkívül fejlett, ám a látószerve annál gyengébb. Bár nemcsak erős, de rossz fényviszonyok között is lát, rövidlátó. Egy búvárszemüveget viselő ember azonban tízszer élesebben lát!

Kísérletekkel bizonyították, hogy a cápa legfontosabb érzékszerve az orra. Színezőanyagot öntöttek a vízbe, amit a tengeráramlatok továbbítottak. Ugyanazon a helyen később színtelen halkivonatot bocsátottak a vízbe.

Egyes cápafajok tasakba zárt petéket tapasztanak a vízinövényekre. A pörölycápa viszont elevenszülő. Egy nőstény legfeljebb negyven, félméteres ivadéknak ad életet. Szülés közben a „kalapács” két végét oldalra hajtja.

Ezután a tudósok tanulmányozhatták, ahogyan a cápa szlalomozóként előretörve követte a tengeri áramlatok sodorta szagnyomokat. A pörölycápa „sztereó orrával” könnyedén célba ért.

A pörölycápa az intenzív profi halászat áldozatai közé sorolható. Hatalmas mája gazdag A-vitaminokban, egyetlen máj több mint 500 dollár jövedelmet hoz. Kivált Japánban becsülik ízletes húsát. Bőréből cipőt, táskát készítenek.

A levélhal beszippantja áldozatát Sok hal álcázóöltözékbe bújik, ami megnehezíti felfedezésüket. A Rio Negro és az Amazonas vízgyűjtő területeinek vizeiben úszkál egy kis, levél alakú hal. Mindössze 8 centiméter hosszúságú, testén a barna, a zöld és a fekete színek különböző árnyalatai variálódnak. Fonnyadt levélnek néznénk, mely a többi lehullott levéllel együtt lebeg a vízen. Innen kapta nevét.

A levélhal a levelekkel együtt sodortatja magát a felszínen. Sem ellenségei, sem zsákmányai nem veszik észre, figyelemre sem méltatják a „barnuló levelet”. Ily módon zavartalanul megközelítheti prédáit.

Hogyan tett szert erre a rendkívüli képességre? A levélhal nagyon rossz úszó. Nehezen érné be, kapná el zsákmányát, ha nem tudná meglepni, magát hullott falevélnek álcázva.

Amikor igazán közel kerül az apró halakhoz, villámgyorsan „kifordítja” száját! Vákuum keletkezik, és mielőtt a kiszemelt halacskák „észbe kaphatnának”, a levélhal menthetetlenül beszippantja őket.

Falánk és izgága lény. Ikráit a nőstény egy levélre vagy kőre tapasztja, vagy akár az üvegfalra, amenynyiben akváriumban tartják. A hím a helyszínen marad. őrzi az ikrákat minden ellenségtől.

A levélhal hegyes szája a kis „levélszárral” ártalmatlannak tűnik. De amikor kinyitja, a száj hatékony szívókészülékké alakul át!

Mohósága már ivadékkorában sem ismer határt. A korábban kikelt, tehát nagyobb ivadékok előszeretettel bekebelezik kisebb testvéreiket! Az akváriumokban el kell különíteni őket nagyság szerint, hogy megelőzzük a „tömeggyilkosságot”!

A lövőhal vízágyúval vadászik

LÖVŐHAL (Toxotes jaculatrix)

Sok állat meghökkentő zsákmányszerző taktikához folyamodik; mérget köp áldozatára, és vannak pókok, melyek „agyonköpik” prédájukat! A halak között is létezik egy faj, mely köpködéssel szerzi meg élelmét. A lövőhal, ha gusztusa támad egy rovarra, azt a vízfelszín közelében „ejti el” úgy, hogy vízsugárral fecskendezi le, s ráadásul nagyon is pontosan céloz! India, Délkelet-Ázsia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, ÉszakAusztrália és Új-Zéland vizeiben otthonos.

Felfedezve zsákmányát, a lövőhalnak megvan az a képessége, hogy a felszínnél keletkező fénytörést kompenzálja. A kis képeken szemügyre vehetjük, hogyan érzékeli egy átlagos hal a vízen tükröződő képet.

Hogy lövöldözhessen, a lövőhal szájpadlásán barázda húzódik végig. Amikor lő, nyelvét a barázdába szorítva fúvócsövet képez. A kopoltyúfedél összenyomásával máris töltve van az ágyú!

Ha elvéti a célzást, gyorsan apró „vízgolyókat” bocsát útjukra, mintha golyószórót használna! Fantasztikus látását bizonyítja, amikor egy termeszsereg érkezik a víz fölé. Egy ízben látták, amint egy raj lövőhal bombázta a termeszeket, a jelenet víziorgonára emlékeztetett!

A vízsugárral eltalált rovar lebukfencezik a vízinövényről. A lövőhal ott terem és elkapja. Valójában azonban elsősorban a felszínen úszó eleséggel táplálkozik, csak ritkán „lövöldözik”.

Hogy a lövőhal milyen pontosan irányoz, azt példázta, amikor az egyik New York-i akváriumban a svábbogarakat másfél méteres távolságból eltalálta. Azt is mesélik, hogy Thaiföldön egy férfi kényelmesen ücsörgött folyóparti háza verandáján, amikor hirtelen sisteregve kialudt égő cigarettája. Egy lövőhal tévedésből rovarnak nézte a cigaretta parazsát!

A tengeri nyúlhal erősen rátapad egy sziklára

TENGERI N Y Ú L H A L (Cyclopterus lumpus)

A tengeri nyúlhal Svédország legérdekesebb állatai közé tartozik, mind alakja, mind színezete páratlan látvány. A nőstény nemcsak világosabb színű, hanem termetesebb is a hímnél. Elterjedési területe nyugaton Grönlandtól az USA északi partjaiig, keleten pedig a Fehér-tengertől egészen a Biscayaiöbölig húzódik. Februárban, márciusban és áprilisban ívni levándorol a svéd partokig.

A hasúszók tapadókoronggá olvadtak össze

A tengeri nyúlhal onnan kapta svéd nevét („hétgerincű”), hogy hét sor szemölcsszerű dudor van a testén. Három-három a két oldalán, egy pedig a farokúszóján. Az idősebb halak farokúszóját vastag bőr borítja.

A tengeri nyúlhal hasúszóiból erős tapadókorong fejlődött ki. Életének java részét egy sziklán megtapadva éli le, ott ellenáll a hullámverésnek, és nyugalomban emészti táplálékát.

Februártól áprilisig – Norrbotten vidékén nyár végén – a tengeri nyúlhalak ívni igyekeznek a partok felé. Sziklahasadékba rakja a nőstény 2-3 liternyi ikracsomóját, amit azután sima masszává nyomkod.

A hím ráfecskendezi tejét, ami lesüllyedve megtermékenyíti az ikrákat. Ezután az ikrás elúszik, a hím féltőn gondoskodik az ikrákról. 70 napig fáradozik utódaival.

Tapadókorongjuk szívóképességét úgy vizsgálták, hogy a kutatók felemelték a halakat, hasukon a kődarabbal. 36 kilót nyomott a legnagyobb, „hal fogantyújánál” fogva felemelt kő.

A frissen kikelt ivadékok 6-7 mm hosszúak és zöldes színűek. 4 nap múlva tapadókorongjaik kifejlődnek, s rászívják magukat egy vízinövény levelére. Az 5 cm-es kis halak már ugyanolyanok, mint a szüleik, és kiúsznak a mélyebb vizekbe.

Az amerikai iszaphal élő kövület

AMERIKAI ISZAPHAL (Amia calva)

Mintegy 200 millió évvel ezelőtt, a mezozoikumban – a kréta és a jura periódus alatt – megjelent egy életerős halcsoport, melyből pusztán egyetlen fajnak sikerült fennmaradnia, mégpedig az amerikai iszaphalnak. Észak-Amerika keleti részén a növényekben gazdag vizek lakója, az északi Nagy-Tavaktói a déli Texasig, továbbá Floridában lelhető fel. Ezt a különleges halat „élő kövületként” is emlegetik.

Az amerikai iszaphal hosszú hátúszója segítségével előre és hátrafelé is tud úszni anélkül, hogy más úszóját igénybe venné. A hátúszó különböző hullámmozgásai révén tett szert erre az előnyre.

A hím betereli a nőstényt az elkészült fészekbe, lerakott petéit megtermékenyíti. A közelben más hímek hasonló fészkeket építenek. Az ikrások sorra látogatják ezeket. Így egy fészekben több nőstény ikrái várnak a kikelésre.

Közönségesen az amerikai iszaphal kopoltyúval lélegzik. Ha azonban túlságosan oxigénszegény a víz, akkor úszóhólyagját tüdőként használva is fel tudja venni az oxigént. Az úszóhólyag vérbő véredényei teszik ezt lehetővé.

Tavasszal, ívás idején a hím a sekély vizeket keresi fel, ahol tövénél leharapja vagy kitépdesi a nádszálakat, így tiszta vizű, kerek mélyedés keletkezik. Itt megépíti a kb. 90 cm átmérőjű, lapos fészket, ahová több nőstény is lerakhatja ikráit. Egy hím nemritkán 7000 ikrát őriz.

Egyetlen ívás akár 64 000 fiatal haléletet eredményezhet. A hím őrségben „áll” az ikrák mellett, állandóan friss vizet legyezget rájuk. Kikelésükkor az apróságok elúsznak, a fejükön levő tapadókorongocskákkal a fészek pereménél növő vízinövényekre szívják fel magukat.

Ha beköszönt a tél, az amerikai iszaphalak a fenékiszapba fekszenek, gyakran az egyébként étrendjükön szereplő békák közvetlen közelében. Így vészelik át a hidegeket, életfunkciójukat takaréklángra állítják!

A díszes fenékponty élettartama egy esős évszak

DÍSZES FENÉKPONTY (Nothobranchius rachowi)

A világ egyik legfigyelemreméltóbb hala a díszes fenékponty. Hazája a trópusi Afrika. A kontinens szélsőséges éghajlatú tájain találjuk meg, ahol az intenzív esős periódust a hihetetlenül forró és száraz periódus váltja fel, amikor egy csepp eső sem esik. Élete pusztán addig a kurta ideig tart, amíg az esős évszak. Amint annak vége, kihuny a halacska élete szikrája.

Az esős évszak beálltakor a kiadós esőzések vízzel árasztják el a vidéket. A fellazult iszapból előúsznak a díszes fenékponty frissen kikelt ivadékai. Az ikrák alkalmazkodtak az extrém száraz időszakhoz. Bizonyos baktériumok, melyek feladata, hogy megkönnyítsék az embrió számára a „megszabadulást” a peteburoktól és a petében található egyéb fontos alkotórészektől, túlélik a szárazságot, és a pici halak első ebédjéül szolgálnak.

Ragyogó színű nászruhájában imponál párjának. Megfelelő hely után kutatnak a homokos vagy porhanyós talajban. Miután rábukkantak, orrhegyükkel mélyedést fúrnak a puha aljzatba – kerek ívógödröt.

Az ikrák kelése hamar megindul. Néhány röpke hónap, és vége szakad az esős évszaknak, a halaknak el kell pusztulniuk. Rohamosan fejlődnek a tocsogókban, időszakos vizekben. A száraz évszak közeledtével a teljes színpompában virító hím felkeres egy ikrást.

A hím néhány „rituális lökése” után a nőstény elkezdi lerakni az ikrákat a gödröcskébe. Azok burka igen vastag, hogy kibírják az elkövetkező nehéz időket. Ekkor a hímre vár a megtermékenyítés feladata.

Az esős évszak eltelt. A halak kimúlnak, mielőtt a vizek elpárolognak, majd a talaj kiszikkad, beborítja az elhullott halak teteme. Az ikrák beleszáradnak az iszapba, hogy a legközelebbi esős évszak megérkezésekor a díszes fenékpontynak egy újabb generációja élvezhesse néhány hónapig tartó rövid életét!

BARLANGI V A K L A Z A C (Anoptichthys jordani)

Az éppen kikelt halaknak még átlagosan fejlett pigmentszemeik vannak. 18 nap után elkezdődik a szemek elcsökevényesedése.

A barlangi vaklazac tapintó érzékszervvel lát Föld alatti vízfolyásokban, sötét barlangokban élnek teljesen vak halak. Az örök sötétségre ítélt más fajokhoz hasonlóan szemeik visszafejlődtek, mivel semmiféle feladatot nem töltenek be. Ennek ellenére kitűnően elboldogulnak tapintó és ízlelő érzékszerveikkel. A mexikói La Cueva Chica barlangban található egy ilyen faj, melynek egyáltalán nincs szeme. Ettől a barlangrendszertől nem messze, a nyílt vizek lakója egy fejlett szemű pontylazacfaj, melyet a barlangi vaklazac törzsfajának tekintenek.

A barlangi vaklazacot 1936-ban, a mexikói San Luis Potosi barlangjaiban fedezték fel. Ez a hely Mexico City közelében, attól északkeletre fekszik. A halak az állandó homályban semmi hasznát nem vennék látószervüknek! Napjainkban több példány úszkál a kutatók akváriumaiban, mint az említett barlangban. Még a kivilágított vízmedencékben is vak halak születnek, bár színük sápadtabb vagy fehérebb.

Hogyan tudnak eligazodni a vak halak a sötétben? Amikor akváriumba helyezik őket, eleinte körbe-körbe száguldoznak, beverik a fejüket a kövekbe és egyéb tárgyakba. Nemsokára azonban megtanulják kikerülni az akadályokat”. Agyuk képet alkot a környezetükről.

E mexikói barlangrendszertől 10 km-re, a Tampaon folyóban a kutatók a vaklazacok hasonmásaira akadtak rá. Egy pillanatig sem volt kétséges e két faj rokonsága. A látóképes folyami pontylazacok a barlangi vaklazacok törzsformái.

A barlangi vaklazac az elképzelhető legfurcsább táplálékkal él. A barlangban sok-sok ezer denevér is tanyázik, ürüléküket a tóba potyogtatják. A halak felkutatják a denevérek emésztésének végtermékét, s nyomban el is fogyasztják!

A barlangi vaklazac hasán jó néhány ízlelőmirigy segítségével keresi ennivalóját. A szaglóérzéknek csekélyebb a szerepe. A hal hasáról jelzések továbbítódnak az agyba: „Itt élelem van!”

A kerceréce egy fa magasában pillantja meg a napvilágot

Tavasz elején kis csapatokban gyülekeznek a kercerécék a nyílt lékeken. Ezeken a helyeken izgalmas udvarlási szertartást figyelhetünk meg – „kerceréce módra”.

KERCERÉCE (Bucephala clangula)

A récefélék udvarlási szertartásai mindig lenyűgözték a tudósokat és a madárbarátokat. Viselkedésük szellemes jelzésrendszeren alapul. A jelbeszédsor minden fajnál más és más. Célja, hogy a faj egyedei kapcsolatot teremtsenek egymással. Egy gácsér nem érhet el sikereket egy tojónál, amennyiben az nem ismeri a végrehajtott mozdulatok sorrendjét! Így sikerül megőrizni a faj tisztaságát. A hímeknek legelőnyösebb oldalukról kell megmutatkozniuk. A nőstények ugyanis a „legtekintélyesebb” és „legdaliásabb” vőlegényeket választják, és ezáltal erősbödik a faj.

A gácsér a tojó felé úszik, nyakát előrenyújtja, feje és csőre majdnem súrolja a vízfelületet. Megmutogatja fehér mellét, és éles „kurui” kiáltással hátrarántja a fejét.

Közvetlenül a nász előtt a tojó elnyúlik a vízben. Ezzel ösztönzi a gácsért az összetett mozdulatsor kivitelezésére. A kerceréce nálunk téli vendég, de az udvarlással kapcsolatos viselkedésformák február-március táján a Dunán is megfigyelhetők.

A kercerécék násztáncát lefilmező kutatók felfigyeltek arra, hogy a csőr mögötti fehér pofafoltjait a hím különféle tartásokban teszi közszemlére, jelzőzászlóéra emlékeztet fehér nyakán ülő fekete fejének ritmikus mozgása!

Szerencséjükre a fekete harkály tágas, jól kivájt fészekodvakat hagy hátra, így a kerceréce tojója idejében talál magának alkalmas faüreget a költésre. 6-12 zöldeskék tojásán harminc napig kotlik.

Ha idegen hím kerül a dürgési szertartásba belemerült pár közelébe, a tojó felbujtja udvarlóját a rivális ellen. A csőrét a vízre fektetve a betolakodó felé bökdös, majd ide-oda ingatja a fejét a két hím között.

A récefiaknak el kell hagyniuk a fészket még azelőtt, hogy repülni tudnának. Korábban azt gondolták, hogy mamájuk a csőrében szállítja őket. Ma már tudjuk, hogy kicsalogatja fiókáit a fészekből, mire azok halált megvető bátorsággal több mint 10 méteres magasságból ugranak le.

A bütykös ásólúd a legnagyobb és a legszebb

BÜTYKÖS ÁSÓLÚD (Tadorna tadorna)

A bütykös ásólúd a legnagyobb a récefélék között, és a legszebbek egyike. Tavasszal érkezik Svédországba költeni. Magyarországon nem fészkel, de évente kis számban felbukkan a hazai vizeken. Gyönyörű fehér ünnepi tollruhája, begyén a rozsdabarna sávval, felvidítja a tájképet. A két nem színei egyformák. A gácsér mégis különbözik a tojótól: égővörös csőre felső kávájának tövén jókora bütyök dudorodik. A csendes, sekély vizek, lapályos tengerpartok mellett érzi jól magát. Ilyen területeken láthatjuk, amint körbeúszkálva apró lényeket keresget.

A bütykös ásóludak kikeletkor jelennek meg nagy csapatokban, ekkor már sokuk „eljegyezte egymást”. Nászszertartásaik emlékeztetnek a tőkés récék udvarlási táncaira. A párzás előtt a gácsér és tojója együtt a víz alá buknak, és a hím már a víz alatt magáévá teheti párját. V. Holstein kutató, aki sok időt szentelt az ásóludak tanulmányozásának, soha nem látott magányos kacsapárnászt!

Ellentétben más récefajok tojóival, a bütykös ásólúd nőstényének tollazata éppolyan színpompás, mint a hímé. Nem építheti a fészkét közvetlenül a talajra, mint a tőkés réce tojója, mert „feltűnő” a ruhája, ezért odút ás ki a földben.

1932-ben Holstein elrejtőzött egy gát közelében, és álmélkodva látta, amint széles vidékről tömegesen párzásra gyülekeztek össze a bütykös ásóludak. Valószínűleg több pár jelenléte szükséges a párzási viselkedéssémák kiváltásához, mint sok más kolóniában költő faj esetében is. Egyetlen elszigetelt pár nem kerül nemi izgalomba.

Bokros, félreeső helyeken is elfoglalhat régi odúkat, üregi nyúl- vagy rókalyukakat. Megeshet, hogy magával a rókával osztozik a kotorékon. És a róka – befogadja albérlőjének!

A tojó 7-15 tojást rak, de előfordul, hogy több tojó ugyanabba az odúba jár, s így végül akár 30-nál is több lehet ott a tojás! A családok besegítenek egymásnak a költésbe, és együtt vigyáznak később az összes fiókára!

A vörösbegy élénk színű melltollaival fenyegetőzik A természettudósok már az 1700-as években írtak a revír fontosságáról a madarak világában, birtokukat féltékenyen védő harcaikról. Azzal is tisztában voltak, hogy a revír célja: „a faj lehető legnagyobb elterjesztése a területen”. Vonatkozik ez minden fajra, legyen az emlős vagy madár. Fenyegető látványokkal védelmezik a revírt. A madarak hangjukat és tolluk színét használják, mint figyelmeztető jelzéseket. Végső érvként a vörösbegy kidülleszti élénk narancsvörös mellét, figyelmeztetésül riválisának, hogy azonnal hagyja el az ő területét.

A vörösbegy énekével veszi birtokba költőterületét. A későn hazaérkező vörösbegyek gyakran már revírekre felosztva, megszállva találják a környéket. Az „idegen” ennek ellenére megkísérli a behatolást. A revírtulajdonos énekelve szidalmazza!

Vörös tollköteget is elhelyeztek egy vörösbegy territóriumában. Ez automatikusan kiváltotta a madárnál az agresszív támadást. Amikor kék, illetve sárga színűekre cserélték fel a tollakat, a madárka nem reagált.

KÉKBEGY (Cyanosylvia svecica) Hátravetve fejét feltárja rozsdavörös foltos kék nyakát.

VÖRÖSBEGY (Erithacus rubecula) Kidülleszti mellét, hogy a vörös szín még jobban érvényesüljön.

A heves dalpárbaj után a betolakodó általában odébbáll. Megtörténik, hogy makacskodik, és még közelebbre szemtelenkedik. Ekkor a birtokon belül lévő beveti a „nagyágyút”, kidülleszti mellét, és színes tollaival érvel! Erre a másik nyomban fel is adja!

A vörösbegypár „etető flörtöléssel” erősíti a hitvesi köteléket. A tojó kolduló fiókaként viselkedik, míg csak a hím nem kezd ennivalót dugdosni a csőrébe. A szertartás a fiókák jövőbeni táplálására készíti fel a hímet.

(Motacilla

flava)

Felfújja testét, úgy helyezkedik, hogy vakító sárga begye, melle és alsóteste is szembetűnjön.

A vörös színnek rendkívül nagy a jelentősége a vörösbegy szemében. Ha valami pirosat pillant meg területén, rögvest riválisát sejti benne. Kísérletképpen egy ágra tollpehelylabdát függesztettek, amire a revír birtokosa őrjöngve rontott rá.

A fészket általában egy talaj mélyedésbe telepítik. A fiókák a tojásból kibúvást követő néhány hét múlva hagyják el a fészket. A hím tovább folytatja etetésüket, a tojó ilyenkor már a második költéshez készülődik. Magyarországon a vörösbegypárok gyakran nevelnek kakukkot a fészkükben.

NAGY PIRÓK

(Pinicola enucleator)

A nagy pirók észak papagája A nagy pirók tudományos nevének hevenyészett fordítása: „a madár, mely tűlevelű erdőkben lakik és meghámozza a magvakat”. De nemcsak magvakat fogyaszt. Ősszel és télen bogyókat is, kivált a vörösberkenye bogyóját. A nagy pirók a tajga madara, az Európán, Ázsián és ÉszakAmerikán áthúzódó északi övezetek hatalmas fenyveseiben érzi otthon magát. Svédországban Härjedalentől a lappföldi Tornéig terjedő területeken költ. Hazánkban eddig csupán két alkalommal figyelték meg.

A nagy pirók a legtermetesebb pintyféle Skandináviában, csaknem kizárólag az északi tűlevelű erdőkhöz kötődik. A Közép-Európában felbukkanó példányok egy része bizonyosan kalitkából szabadult díszmadár. A hím rózsaszínű tollazata teszi, hogy olyan, mint egy papagáj.

A nagy pirók eleségét tobozok, fenyőmagvak és egyéb, az örökzöld erdőkben fellelhető magvak, továbbá a boróka bogyója, a fűz és nyár rügyei adják. Nyáron rovarokat eszik. Kedvence a madárberkenye bogyótermése, ebből dúskálhat ősszel és télen.

A nagy pirók fészkét nehéz felfedezni. Miután a fenyőerdőkben elszigetelt helyeken költ, ritkán lát embert, és vele szemben emiatt félelemérzet sem alakult ki benne. A favágó akár meg is cirógathatja egy kotló nagy pirók hátát!

A tojó építi a fészket és költi ki 3-5 tojását. A hím a közelben énekelve őrzi a revírt, s közben eteti is párját. Két hét után megpattan a tojások héja, kibújnak a fiókák, a szülők táplálják őket. További két hétbe telik, amíg röpképessé válnak.

Korábban Svédország déli vidékein nem volt ilyen ritka vendég, mint manapság. A vándorbűvészek előszeretettel befogták és kalitkába zárták. A szép rózsapiros hímet betanították arra, hogy szerencsét jósoló leveleket húzzon ki egy ládikából.

Északon is tömegével fogták őket, s eladták mint díszmadarakat. Gyanútlanul belerepültek a madárberkenyékre kihelyezett hurkokba. Félelmet nem ismerő viselkedésük miatt a helybeliek „tökfilkóknak” is nevezték őket.

FÜGGŐCINEGE (Remiz pendulinus)

A függőcinege fészke remekmű A függőcinege zacskó alakú művészi fészket sző ügyesen egy lehajló fűzág végére. Több faja ismert szerte Ázsiában és Afrikában. Egy faj Európában él, a Remiz pendulinus. Dél-, illetve Kelet-Európától egészen a lengyel és a keleti-tengeri partokig szóródott szét. Ez a figyelemre méltó madárka az utóbbi 20 esztendőben egyre inkább észak felé tolja ki elterjedési határait, ma már Svédország déli felén is költ. Magyarországon a nagyobb nádasok, halastavi nádszegélyek közelében gyakori fészkelő, télen kis csapatokban jár.

Fészke meglepően emlékeztet az afrikai szövőmadarak „művészien” megépített fészkére. A függőcinege egy víz fölé hajló vagy annak közvetlen közelében növő ág végére szövi a fészkét. A hím valóságos építőművész.

Szövőanyagot különféle növényi részek adnak. A hím elkezdi rátekerni a rostokat az ág köré, „hidat ver”, egyúttal ovális gyűrű formát alakít ki.

Az ovális megnagyobbodik azáltal, hogy a fészek alja elkészül, ezután épülnek fel a falak. A fészek bejárata, az átlagos széliránytól függően, a széltől védett oldalra kerül. Hamarosan felismerhetővé válik a jellegzetes-zacskóforma.

Amikor a hím úgy ítéli, elkészült, letelepszik és dalolni kezd, így hívogatja a tojót. A tojónak jóvá kell hagynia az építményt. Ha elnyeri tetszését a mű és annak készítője, segít neki a lakberendezésben!

Együtt építik meg a bejárati csövet, hogy a tojót finom meleg fogadja odabent. A fészekkosarat gondosan kibélelik puha barkapehellyel és a gyékény buzogányának szöszével.

A tojó 5-10 tojásán mintegy 2 hétig kotlik. A fiókák gondozása is az ő feladata. A hím ezalatt megsző egy újabb zacskófészket, és új párt keres. Néha még a harmadik költőhely megépítésére is jut ideje!

Az őszapó 3000 tollal béleli fészkét

ŐSZAPÓ (Aegithalos

caudatus)

Az őszapó Svédországban az egyik legészakabbra élő madár. Ősszel nagy csapatokba verődik össze. Közös szálláshelyükről indulnak eleségkeresésre. Keresztbe-kasul kóborolnak, és nagy erdős területeket kutatnak át, hogy aztán alkonyatra visszatérjenek alvóhelyükre. Az őszapó feje tiszta fehér – ez a törzsalak. Hazánkban az őszapó ligetes erdőkben, parkokban él, télen kóborló csapatai néha a kertekben is felbukkannak.

Az őszapók szorosan egymás mellé húzódva szeretnek éjszakázni. Hogy megőrizzék a zord időben a meleget, a szélső helyeken ülők társaikat egyre beljebb szorítják. Így amelyikük középütt kuporgott, egykettőre legkívül találja magát!

Ha a téli estéken irgalmatlan hidegre fordul az idő, s ráadásul még a szél is fúj, odahagyják az ágat, egy üregben vagy a gyökerek között keresnek védett helyet, amelyet nem lepett be teljesen a hó. A fagyban közülük sokan elpusztulnak.

Az őszapó zacskó alakú fészke apró műremek. Anyagát a környezetből szerzi. A főként mohából készült fészket háncs- és kéregdarabkákkal, zuzmókkal álcázza, közé pókhálót is kever. Fészekbélésnek akár 3000 tollat is felhasznál!

Tavasszal a kialakult párok fészeképítéshez látnak. Fakérget, mohát, zuzmót, növényi gyapotot, állati szőrt gyűjtenek, amit pókfonallal kötöznek össze. A pár mindig együtt jár, fészeképítés közbeni mozgásukkal gyakran akaratlanul is elárulják otthonukat a szajkóknak, mókusoknak.

A tetszetős álcázás ellenére bebizonyosodott, hogy az őszapók fészkeit éri a legtöbb kár. Nyíltan kifecsegik, hol építkeznek, a szajkók, szarkák és mókusok pedig éppen erre várnak!

Néha több pár őszapót lehet látni, amint egyazon fészeképítményen buzgólkodnak, később közösen etetik a fiókákat. Itt olyan párokról van szó, melyek fészkét kifosztották, vagy egyéb okból „gyermektelenek” maradtak.

A pettyes kakukk halálra éhezteti „testvéreit” Szerte a világon több mint 100 kakukkfaj él. A mi kakukkmadarunkat, az európait, jól ismerjük, a pettyes vagy szajkókakukkot azonban kevésbé. A pettyes kakukk a mandulafenyő-csoportokkal tarkított ligetekben él a Földközi-tenger partvidékén. Szinte kizárólag a szarkát alkalmazza utódai nevelőszüleinek. A pettyes kakukk nem löki ki mostohatestvéreit a fészekből, mint a másik kakukk, viszont gondja van arra, hogy éhen pusztuljanak!

A pettyes kakukk elsősorban a varjúfélék, többek között a kékszarka, a szajkó, ritkán a holló parazitája. Leginkább a szarkákat használja ki. Kiszemel egy olyan szarkafészket, amelybe nemrégiben rakták le a tojásokat, és azt állandó megfigyelés alatt tartja.

Amikor a madárfiókák kitátják szájukat, torkuk élénk színe táplálásra ingerli a szülőmadarakat. A kakukkfióka torkának színe olyan harsány, hogy a szarkák szinte egyes-egyedül őt etetik!

Ha a kakukktojó észreveszi, hogy a szarkapár elhagyja a fészkét, megejti látogatását. Villámgyorsan szétvagdos néhány szarkatojást, és a maga egy-két tojását a többi közé tojja.

Mivel az édesgyermekek a szüleik által begyűjtött tápláléknak csak töredék részét kapják, teljesen legyengülnek! 24 nap múlva megpecsételődik a sorsuk: a kakukkfióka ugyanis elhagyja a fészket!

A kakukkfióka korábban bújik ki a tojásból, mint a mostohatestvérek. De most nem úgy viselkedik, mint a közönséges kakukk fiókája, hogy a többi tojást kidobálja a fészekből, hanem eltűri a gazdamadarak utódait. Elmésebb módszert alkalmaz, hogy elintézze őket!

A kis szarkák túlságosan gyengék még ahhoz, hogy vele tartsanak. A kakukkfióka ennivalóért kiabál, és lángoló torkát mutogatja. A nevelőszülők nem bírnak ellenállni. Utánamennek, táplálják, megfeledkeznek saját utódaikról, s azok lassacskán éhen vesznek!

A nyaktekercs erőszakkal szerez lakást

NYAKTEKERCS (Jynx torquilla)

Annak ellenére, hogy a nyaktekercs meglehetősen gyakori költőmadarunk, ritkán lehet megpillantani. Tollruhájában remekül elrejtőzik, mert „terepszíne” egybeolvad a környezet színeivel. A nyaktekercs a harkályfélék családjának tagja, de hiányzik belőle az a képesség, hogy fészekodút ácsoljon magának a fákon. Télire nem marad itthon, mint a harkályok, Afrikába repül. Nem is kúszik olyan jól, mint rokonai, inkább ágon ülve vagy földön ugrálva lehet látni. Majdnem egész Európában megtalálható. Hazánkban az öregebb állományú, ritkás erdők, partok és nagyobb kertek lakója. Jellegzetes „vi-vi-vi-vi” kiáltozását áprilistól hallani.

Ha a hím már magához édesgetett egy tojót, különös ceremónia veszi kezdetét. Mindkét madár forgatja és kígyószerű mozgással tekergeti fejét, illetve nyakát.

Dühödt sziszegéssel, nyakának kígyószerű csavargatásával ijeszti el a fészekrablókat. A nyaktekercsnek van egy másik érdekes tulajdonsága is: teljes fordulattal képes kitekerni a fejét! Innen ered elnevezése: „nyaktekercs”.

A nyaktekercs csőre túl gyenge ahhoz, hogy a fában saját odút véssen ki. Amikor hazaérkezik, a régi odúk néha már foglaltak. Ha nem talál magának lakást, előfordul, hogy a cinegéket lakoltatja ki az odúból.

A nyaktekercs fészekalja rendesen 7-10 hófehér tojást tartalmaz. A tojó is, a hím is részt vesz a kb. 12 napig tartó kotlásban. A szülők etetik a fiókákat. Fő táplálékuk a hangya és a hangyatojás. A költési időben a környék összes hangyabolyát meglátogatják.

Néha több fészket is kiürít mire végül valamelyiket megfelelőnek ítéli. Fészket nem épít, tojásai a puszta aljzaton, faforgácsokon hevernek.

A harkályéhoz hasonlóan hosszú nyelvével behatol a hangyák járataiba. A rovarok rátapadnak ragacsos nyelvére. Egyoldalú táplálékigénye miatt a telet Afrikában kell töltenie!

A vékonycsőrű hojsza társbérlője mérges kígyó A madaraknak fantasztikus költési szokásaik lehetnek. Tudjuk, hogy a kakukk más madarak fészkébe csempészi be tojásait, és a nevelőszülőkkel tartatja jól fiókáit. Az már nem annyira közismert, hogy egy dél-amerikai récefaj, a kakukkréce szintén költésparazita, sőt „szemtelenségében” odáig megy, hogy néha olyan ragadozó madarak fészkeibe tojja tojásait, melyek madarakat is zsákmányolnak. A pálmát azonban mégis a vékonycsőrű hojsza, egy vészmadárfaj viszi el, amely minden évben visszatér valamelyik szigetre Ausztrália térségében, s a talajon egy költőüregben költ a tigrissiklóval, a világ legmérgesebb kígyóinak egyikével!

VÉKONYCSŐRŰ HOJSZA (Puffinus tenuirostris)

MÉRGES TIGRISSIKLÓ (Notechis scutatus)

A hojsza a Bass-szoros szigetein és Tasmániában földbe vájt mélyedésben költ. Ebben az a szokatlan, hogy fészkét a tigrissiklóval, az egyik legrettegettebb mérges kígyóval osztja meg! Telepeit évről évre megdézsmálja a helybeli lakosság. A mérges kígyó megbízható őrszem. A költés után a hojsza felvándorol északra, a Bering-tengerig és Alaszkáig, de költőhelyéhez hű marad, mindig oda tér vissza!

A tuatara általában megtűri a vékonycsőrű hojszát mint lakótársat. De megesik, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek, „nyitnak nála a sorompók”, és a gyík a sovány rovartápláléktól korgó gyomrát valamelyik kövér madárfiókával tömi tele!

Új-Zéland előtt megközelíthetetlen szigeteken telepedett meg egy „háromszemű” eleven fosszília, a tuatara, magyarul hidasgyík. (Nyíl mutat a csökevényes harmadik szemre.) A legteljesebb egyetértésben él a vészmadárral annak költőüregében, sőt tisztán tartja azt.

A dél-amerikai kakukkréce – ugyanúgy, mint a kakukk – madarakra bízza fiókái felnevelését. Tojásaival gémek, guvatfélék, íbiszek, sőt ragadozó madarak hajlékába tolakodik be. Akkor pottyantja tojásait fészkükbe, amikor senki nem látja.

A kacsafi a ragadozó madárnál biztonságban érezheti magát, hiszen az képtelen volna a saját fészkében kuporgó fiókát legyilkolni. A pár órája kikelt récécske egy ugrással leveti magát a magasból, és attól kezdve teljesen magára van utalva!

Az állatok blöffölnek a túlélésért

ELEVENSZÜLŐ KURTAFARKÚ GYÍK (Trachysaurus rugosus)

Földünkön az állatfajok száma végtelen. Egytől egyig megvívják a maguk harcát a túlélésért, a faj fennmaradásáért. Hasznot húznak egymásból. Az egyik faj a másik számára táplálékforrást jelent. A nagyobb felfalja a kisebbet. Ez az élet rendje az állatvilágban. Hogy ellenségeik ki ne irtsák őket, a fizikailag gyenge csoportokat a természet felvértezte a félrevezetés trükkjével. Álöltözetet viselnek; megdöbbentő módon álcáznak; a kicsik nagyobbnak és veszélyesebbnek tüntetik fel magukat, mint amilyenek valójában.

A kis halakat felfalják a nagyobbak. Egy dél-amerikai halacska farkúszója halfejet utánoz. A megtévesztés általában sikeres. Több halfaj – mint például a pillangóhalak – szemre emlékeztető foltot visel a hátúszóján!

Az állatvilágban a rovarok teszik ki a legtöbb faj alapvető élelmét! Számukra ezért létfontosságú a láthatatlanná tevő álcázás. Egy dél-amerikai púpos kabóca éltető növénye töviséhez hasonlít!

Dél-Amerika mérgező békái harsány színekkel figyelmeztetik esetleges támadóikat, hogy ehetetlenek. Az egyik argentínai varangy hátán kigúvadó szempárrajzolattal ijeszti el üldözőjét.

Ausztráliában a kurtafarkú gyíknak mindkét végén „feje” van. Farka ugyanis fejformát mutat. Hátramenetben is tud szaladni, és így a támadás látszatát kelti. Miközben ellensége le sem veszi szemét a „fejéről”, a gyík sürgősen beássa magát a földbe!

Számos kígyó is blöfföl. A Dél-Afrikában élő calabaria csomót köt magából! Az amerikai gyűrűsnyakú kígyó felgöngyölített farka alsó részét teszi szemlére! Ez úgy „világít”, mint egy stoplámpa!

Az ugyanarról a kontinensről való egyik szöcske az ágon ülő levelek utánzásának mestere. Ha ellensége, rendszerint egy madár, mégis felfedezi, a szöcske kinyitja szárnyait, melyeken ijesztő szempár válik láthatóvá! A csel gyakran beválik!

Kelet-Afrikában lombszöcskék gyülekeznek ezerszámra a növényeken. Mintha csak teljes virágdíszbe öltöztek volna a fák. A 15 mm nagyságú rovarok virágfüzéreknek tűnnek. Egy botanikus letört egy pár szép ágat, de azt kellett látnia, hogy a „virágok” kereket oldanak!

A tengeri kígyónak evezőfarka van

Laticauda colubrina Hossza – nőstény: 1,5 m hím: 0,9 m

A valóságban a tengeri kígyónak nincs köze a mesebeli óriási tengeri kígyókhoz. Csupán 1-2,5 m hosszúra nő. A közönséges tengeri kígyó (laticauda) és a kettős színű tengeri kígyó (pelamis) a két leggyakoribb faj. A laticauda tojásokat rak, és egy ideig a szárazföldön tartózkodik. A pelamis elevenszülő, életét a tengerben éli le. Az előbbi ritkán úszik messze Ázsia partjainak közeléből, az utóbbi azonban átkel a Csendes-óceánon, eljut az észak- és dél-amerikai partokig, egyes példányai a Panama-csatornán át az Atlanti-óceánba is! Pelamis platurus Hossza – kb. 1 m

A tengeri kígyó kiválóan berendezkedett a vízi életmódra. Orrnyílásai magasan ülnek és „fedéllel” lezárhatók. A tüdő végighúzódik az egész testén. Légzőszervként csak a tüdő elülső része működik.

Főleg halakat zsákmányol. Több tengeri kígyó úszhat sodródó ágak között a tenger felszínén. A hullámok vitte tárgyak alatt szívesen meglapuló halak előbb-utóbb e kígyók gyomrában végzik. Álcázása azonban nem téveszti meg legádázabb ellenségét, a cápát.

8 órát is heverészhet a víz alatt! Minél inkább alkalmazkodott a nyílt vizekhez, annál nehezebben boldogul a szárazon. Egy hajó fedélzetére kerülő tengeri kígyó kitekeredve az oldalára fordul, és feladja.

A pelamis meglátogat egy szigetecskét, amikor közeleg a szülés ideje. Sziklák között jön világra 2-18 ivadéka. Hogy kicsinyeit megóvja, az első időkben a nőstény gyűrűjében tartja őket.

A tengeri kígyó méreggel oltja ki zsákmánya életét, erősebb méreggel, mint a kobra! Főleg a hidegvérű állatokra veszélyes. A méreg halálos veszedelmet jelenthet az emberre is, kivált dagálynál vagy viharos időben, mert ilyenkor a kígyó ingerült.

Az egyik hosszabb méretű faj feje gyűszű nagyságú! Törzsének hátulsó része négyszer olyan vastag. Keskeny elülső testrészével fel tudja kutatni táplálékát a szűk korallrések között.

ATLANTI TŐRFARKÚ (Xiphosura polyphemus)

A tőrfarkú egy ősi rend képviselője A fél méter hosszú atlanti tőrfarkú vagy patkórák a tőrfarkúak (Xiphosura) rendjébe tartozik, egy olyan rendhez, melynek legtöbb faja már réges-rég kihalt. De néhány élő kövületként fennmaradt! A tőrfarkú a több millió évvel ezelőtt élt Xiphosuridák reprezentánsa, jóformán teljesen megőrizte azok ősi jellegzetességeit. Észak-Amerika keleti partvidékét népesíti be, ahol az egyik leggyakoribb állatnak számít. Ázsiai fajtársai Hátsó-Indiától Japánig honosodtak meg.

A tőrfarkú férgeket, csigákat fogyaszt, melyeket a fenékiszapból ás ki. „Tőrfarkát” ledugja az üledékbe, hátpajzsát is belepréselve utolsó lábpárjának „kanalaival” kotorja félre a homokot.

A tőrfarkúnak 5 pár járólába van, négyen ollós karom figyelhető meg. Az ötödik lábpár hegyes végű 4 lapátlemezkével, ezt használja a homok lapátolására. A szájnyílás fölött találhatóak a rágócsápok az ollós karmokkal a táplálék megrágásához.

A szaporodás időszakában a nőstény felkeresi a sekély parti vizeket. Nyomban több hím szegődik hozzá, s civakodnak annak jogáért, melyikük csimpaszkodhat eltökélten a nőstény hátára vagy kapaszkodhat a farkába. Az ivarérett hím második lábpárjának ollós karmai átalakulnak kampókká. A hoppon maradt hímek kampóikkal más hímekbe akaszkodnak. Gyakran látni olyan nőstényt, amely több hímet vontat maga után. A nőstény mélyedést váj az aljzatba, ebbe helyezi petéit. Ezután odarohannak a hímek, és megtermékenyítik a petéket.

A hegyes „faroktüskének” még egy feladata van. Ásáskor megtörténhet, hogy a tőrfarkú a hátára kerül. Ilyenkor az aljzatnak feszítve „farkát” tud visszafordulni a hasoldalra.

Számtalanszor előfordul, hogy nem születnek utódok. Miközben a hímek a megtermékenyítésen buzgólkodnak, a mohó lazacok vagy harcsák máris ott teremnek, és felkapkodják a peteszemeket a nőstény széles pajzsa alól!

A foltos szalamandrának haboltó készüléke van

FOLTOS S Z A L A M A N D R A (Salamandra salamandra)

A foltos szalamandra szép világos, fekete-sárga mintázata arra figyelmezteti ellenségeit: „Ha megeszel, megmérgezlek!” Szemei mögött erős mérget termelő fülmirigydudorok láthatóak, a hátán végig pedig szintén mérgező váladékot termelő mirigypórusok, mérge megölhet akár egy kisebb emlőst! A foltos szalamandrát a kétéltűek rendjébe soroljuk. Elterjedési területe átfogja a Földközi-tenger mellékét Iránig, továbbá Európát egészen Észak-Németországig. Hiányzik Angliában és Dániában. Magyarország egyes középhegységeiben, például a Börzsönyben vagy a Zemplénben gyakori.

A foltos szalamandrát minden időben titokzatosság övezte. Arisztotelész már pár ezer éve azt állította róla, hogy „képes eloltani a tüzet”. A régi korok embere a foltos szalamandrát összeszedte az erdőben, és hazavitte talizmánnak abban a hitben, hogy elhárítja a tűzveszedelmeket.

A foltos szalamandra szerelmi játéka más kétéltű fajokéhoz hasonlóan igen lebilincselő. A párzás júliusban kezdődik a szárazföldön vagy az alacsony hőfokú vizekben. A hím a nőstény alá mászik, mellső végtagjaival szorosan átfogja párja mellső lábait.

A néphiedelem szerint képes átlábalni a még izzó parázson, és nem esik baja. Fül- és bőrmirigyei annyi nedvet termelnek, hogy teste szinte „habbal van befecskendezve”.

A nőstény próbál szabadulni, végül is enged. A szerelmi előjáték akár órákig is elhúzódhat. Ezután a hím előkecmereg, s testének hátsó felét begörbítve spermiumcsomagocskát helyez a nőstény orra elé.

A méregnedv végez a kisebb állatokkal. Az ember nyálkahártyájára is izgatóan hat, de a kezére nem, amennyiben nincs rajta sérülés. Kényesebb akváriumi halak elpusztulhatnak, ha néhány csepp méreg kerül a vizükbe.

A hím, továbbra is leszorítva egyik mellső lábát, körbeforgatja a nőstényt úgy, hogy annak kloákája éppen az ondócsomag fölé kerüljön. A kloáka felveszi az ondócsomót. Csak 10 hónappal később kerekedik fel a nőstény, hogy a sekély vizekben kb. 3 cm-es lárváit lerakja.

GALLÉROS GYÍK (Chlamydosaurus kingii)

A galléros gyík kifeszített körgallérral ijesztget A galléros gyík egy kb. 90 cm nagyságú agámaféle. Ausztrália trópusi erdős övezetében terjedt el. Jól kúszik, szívesen kóborolgat a fákon. Ennek a gyíknak különlegessége, hogy nyaka körül, mint egy sálat, szép kis körgallért visel. Ha szorongatva érzi magát, és nincs már ideje kereket oldani, kitátja száját, kifeszíti nyakfodrát, melynek átmérője 20 cm is lehet! Üldözőjének inába száll a bátorsága, és rendszerint megfutamodik. A gyík ekkor olyasformán hajtogatja össze a gallérját, mint egy arab a burnuszát.

A galléros gyík elsősorban rovarokkal, kis gerincesekkel táplálkozik. A még bennünk is félelmet keltő külseje ellenére jámbor teremtmény. Fürgén mozog a talajon, könnyedén fogja zsákmányait. Rendkívül éber. a legkisebb zajra is reagál. Ha veszély közeledtét érzi. galoppba fog, legtöbbször sikerül elmenekülnie.

Amennyiben a gyíktól túlságosan messze áll a menedéket kínáló fa, akkor felemelkedik, és a két hátulsó lábán szalad. Ilyenkor csak a hátsó lábak három középső ujja hagy nyomot a talajon. A két lábon futkározás mozgásmintáját, a mezozoikumban, kb. 200 millió éve élt rokonaitól örökölte.

De nagyobb ellenségei elől, mint amilyenek például a dingók, nem tud elfutni. Ezért ügyel arra, hogy fák közelében tartózkodjon, és sebesen felmászhasson egy biztonságos helyre.

Ha mindennek ellenére sem tud egérutat nyerni vagy a fa magasában védelmet találni, akkor a riasztás taktikájához folyamodik! Kimutatja vérvörös torkát, kinyitja és felmerevíti gallérját, amennyire csak tudja. Az ellenség megtorpan, elveszti a fejét és elinal!

A kaméleonnak több tartalék tüdeje van

KAMÉLEONFÉLÉK (Chamaeleonidae)

Vakzsákok (Légtartályok)

Tüdők

A kaméleon lényegesen különbözik a többi gyíkfélétől. Mozdulatai lassúak, komótosak, egyszerre hirtelen megtorpan, és hosszabb ideig úgy marad - moccanás nélkül. Súlyos helyzetekben nem tud fürgén elmenekülni, elbújni ellenségei elől, mint más gyíkok, hanem mozdulatlanul be kell várnia azokat. Ezért a bölcs természet birtokába adta a színalkalmazkodás képességét, hogy kapásból a színét váltsa, vagy a környezet színmintáit utánozva szinte „láthatatlanná” váljon.

Tüdeihez tartalék légzsákok csatlakoznak. Ezek teszik lehetővé, hogy a kaméleon sokáig üldögéljen anélkül, hogy a ki- vagy belélegző mellkasmozgást észlelhetnénk testén.

5 ujja két ujjcsoporttá nőtt össze

A kaméleon bőrében elágazó színanyaghordozó sejtek festékszemcséket tárolnak. Ezek az idegek stimulálásakor kiterjeszthetők, illetve összehúzhatok. A látószer adja ki a parancsot, hogy milyen színű legyen a kültakaró. Elszürkülhet, mint az ág, melyen az állatka kuksol, vagy megzöldülhet, mint a fa lombozata.

A kaméleon nem pocsékolja feleslegesen az energiáit. Ha egy légy sétafikál a hátán, csak az egyik szemével követi, a másik szemét környezetére irányítja. Csendben ücsörög és várakozik, levegőt sem vesz!

A színváltozást hangok, hőmérséklet- és kedélyváltozások idézik elő. Jól megfigyelhető, hogyan hat a kaméleonra a meleg vagy a hideg, ha oldalához léceket helyeznek. Mikor azokat eltávolítják, bőrén világos csíkok látszanak.

A légy mit sem sejtve megpihen a kaméleon közelében. A gyíkocska villámsebesen kilöki nyelvét, és lenyeli a legyet. Erős véráramlás és izmok segítségével ölti ki nyelvét pihenő helyzetből.

Szemgolyóit kúp alakú védőburok takarja, egymástól függetlenül képes forgatni a szemeit. A szemhéjakon egészen apró pupillarés van. A kaméleon egyidejűleg tud figyelni előre és hátra!

Ha a kaméleont álcázó elszíneződése dacára felfedezi ellensége, akkor felfújódik, teste magasabb és erősebb lesz. Nem mindig sikerül elriasztani támadóját, s ekkor könnyű prédának bizonyul.

Darwin hegyesorrú békája papája szájából kel életre

(Phyllomedusa

A faj fennmaradásának biztosításáért a nálunk leggyakoribb békák több ezer petecsomót raknak le. Sok pete elvész, de azért a békanemzetség biztonságban van. Vannak olyan helyek Földünkön, ahol a békáknak küzdelmesebb a sora. A trópusi erdőkben és vizekben megannyi veszélynek vannak kitéve petéik és lárváik. Sok helyütt a petéket a kiszáradás fenyegeti. A természet ezeket a veszélyeztetett kétéltűeket meglepő módszerekkel ruházta fel, hogy gondozhassák ivadékaikat és megőrizzék a fajt.

A dél-amerikai tarka füttyentőbéka habfészket készít a vízben. A párzás alatt a békapár hátsó lábaival a petéket kocsonyás masszával keveri össze. Ennek közepén habmentes tér képződik, ahol az ivadékok környezetük falánk ragadozóitól védve fejlődhetnek.

A földre telepített fészek ugyan óv a kiszáradás ellen, de azt a nagyobb emlősök bármikor széttaposhatják. Van egy faj, amelyik fára mászik habfészket rakni. A kikelt ebihalak a vízbe hullanak.

hypochondralis)

A dél-amerikai makibékák szokatlan módon oldják meg az ivadékgondozást. Felmásznak egy faágra, kiszemelnek egy víz fölé hajló levelet, lábukkal tölcsérré hajtogatják össze. Ebbe kerülnek a peték. A petékkel kiválasztott nyálka összetartja a tölcsérformát. A petékből kibújt ebihalak egyenesen a vízbe potyognak.

A Bolíviában honos füttyentőbéka az év nagy részében aszály sújtotta vidékeket lakja. Földi fészket ás petéinek. A gödröt kétharmadáig feltölti habbal. A peték lerakása után földdel takarja be a habfészket.

Talán a legmeglepőbb ivadékgondozás az un. Darwin hegyesorrú békájánál figyelhető meg Chilében. A nőstény csekély számú petét rak, melyeket a hím ápol. Amikor látja, hogy utódai mozgolódni kezdenek, a szájába veszi, lenyeli őket. De nem „igazából”. Hatalmas költőzacskóvá duzzadt hangadó zacskójából lesz a gyerekszoba!

A száraz periódus elmúltával beáll az esős időszak. Az eső elárasztja a fészket, és kimossa a lárvákat a szabad vízfolyásokba.

A mindösszesen 5-7 lárva a hím hangkeltő zacskójában fejlődik. Teljes átalakulásukat követően a porontyok apjuk szájából kerülnek elő. A hím ily módon védelmezi életüket.

Az aligátorteknős szájában csali van

ALIGÁTORTEKNŐS (Chelydra serpentina) Hátpáncél hossza: 47 cm

Az aligátorteknős nevét hosszú, tüskés pikkelyekkel borított farkáról kapta. Fürge mozgású, nem látszik barátságosnak, mint közönséges teknőseink. Nagy fején ülő prédaéhes szemeivel tekinget maga köré. Ijesztő látványt nyújt, és távolról sem veszélytelen. A két rokon fajnak Amerika a hazája, a keselyűteknős kizárólag a Mississippi mellett és Floridában, az aligátorteknős az USA déli részétől egészen Dél-Amerika északi részéig honos. KESELYŰTEKNŐS (Macroclemys temminckii) Hátpáncél hossza: 6 6 - 7 5 cm

Az aligátorteknős agresszív és mogorva állat. Amerikában a „the snapping turtle” (harapós teknős) néven emlegetik. Lesben vár áldozatára, mint a macskafélék, minden útjába kerülő ennivalóra ráveti magát. Sokszor kígyókból lakmározik.

A víztől 1-25 m-re a nőstény gödröt ás, abba rakja kb. 20 tojását. Az áttelelés október–május között az iszapban történik.

Soha nem hátrál meg. Még az embert sem átallja megtámadni. Beleharap kezébe-lábába, és jószántából nem enged a szorításán. Harapásával mély sebeket, majd hegeket hagy hátra.

A keselyűteknős nagyobb és szelídebb fajrokonánál. A Mississippi folyamrendszerében honos. Zsákmányszerző módszere páratlan. Csalit tart a szájában!

A vízben higgadtabban viselkedik. Szereti felszínközeiben sodortatni magát az áramlattal. Néha-néha kiemeli a fejét, hogy levegőt szippantson – vagy a vízben elcsíp egy halat. Még a nagyobb réceféléket is lerántja a mélybe!

Nehéz ráakadni; amikor az aljnövényzet között hever, testét beburkolja a moszat. Száját feltátja, és feltűnik nyelve hegyének vörös, gilisztaszerű nyúlványa.

A nyúlvány előre-hátra mozog, mintha egy féreg vonaglana a vízben. A halakat vonzza a látvány, s már éppen beszippantanák az ínyencfalatot, amikor a teknős állkapcsai összezárulnak!

A pálmatolvaj hírhedt rabló A remeterákok a tengerekhez kötődnek, de egy fajuk mégis megvált lételemétől, és remekül alkalmazkodott a szárazföldi körülményekhez. „Pálmatolvajnak” vagy „kókuszrablónak” nevezik; a Csendes-óceán és az Indiai-óceán szigetvilágában él. Más remeterákokkal ellentétben potroha jól „páncélozott”, nem igényli, hogy külön csigaházba bújtassa. Sok szigeten valóságos istencsapása a pálmatolvaj. PÁLMATOLVAJ (Birgus latro)

Behatol az élelmiszerraktárakba, feltöri a ládákat. feltépi a zsákokat és felfalja tartalmukat. Ollói olyan erősek, hogy jóformán mindenre felkapaszkodik ez a mohó állat, ami az útjába kerül.

A 30 cm hosszú rák támadó kedvű, ezért a helybeli lakosok mindig ügyelnek arra, nehogy a közelébe kerüljenek. Néha azonban fel kell venniük a harcot a kis rablóval.

A kókuszdión kívül szívesen elfogyasztja az elpusztult madarakat, emlősöket. Megfigyelték, amint a Cardiosoma nembe sorolt egyik szárazföldi rövidfarkú rákra vadászott. Amikor üldözőbe vette, az jól bebújt a lakólyukába.

A lyukból azután elkezdett integetni az ollójával az ellenség felé! A pálmatolvaj habozás nélkül leharapta azt a hadonászó ollót! A rákocska megúszta, hiszen az ollók újból kinőnek.

Ez a rák imádja a kókuszdiót. Sorra látogatja a pálmákat, azokra felmászva leszabdalja a kókuszdiókat – a bennszülöttek nagy bosszúságára. Hatalmas ollóival játszi könnyedséggel töri fel a kemény héjat.

A megtermékenyült rák nősténye, amikor lárváit kikelőfélben érzi, az óceánhoz vándorol. A lárvákat a vízbe helyezi. A frissen kibújt apróságok egy ideig ott úszkálnak, amíg le nem süllyednek az aljzatra, és elindulnak vissza a szárazföldre.

GOLYÓGUBACS-DARÁZS (Diplolepis quercusfolii)

A gubacsdarázs a tölgyfalevél „szemölcsében” fejlődik ki Valószínűleg sokan csodálkoztak már azon, mitől vannak olykor „szemölcsök” a tölgyfalevél fonákján. Talán arra gondoltak, hogy a fát valamilyen betegség támadta meg. Ha azonban felmetsszük az apró golyókat, pirinyó lárvát vagy szárnyas rovart pillanthatunk meg, mely csak arra vár, hogy kitörjön onnan. Ez a golyógubacs-darázs, a gubacsképződés előidézője. A nősténynek a tölgy levelére kell raknia petéjét, hogy a darázs kifejlődjön. De addig kétgenerációnyi idő telik el!

A gubacsképződmény a növény rendellenessége, melyet pl. a gubacsdarázs okoz. A gubacsban a pete, a lárva védett helyen van. A képen: a) lárvakamra, b) tápanyagszövet, c) védőszövet, d) a gubacs fala.

Őszre kifejlődik a darázs. Az őszi viharok leverik a leveleket a talajra, a darázs a gubacsban telel át. Tavasz elején kirágja magát. Csupa szűznemzéssel szaporodó nőstény kerül ki a napvilágra!

A nőstény megtermékenyítetlen petéit a tölgy törzsének alsó részén a járulékos rügyekbe rakja. A rügyekből szőrökkel borított gubacsok képződnek (A). Ezekből a rügygubacsokból bújik ki a második, szárnyas nőstényekből és hímekből álló ivaros nemzedék (B). A párzást követően a nőstény petéit a tölgyfalevél fonákjának ereire rakja.

Egy másik faj, a gyökérgubacs-darázs szintén a tölgyfa parazitája. Az egyivaros nemzedék nősténye a tölgy téli, alvó rügyeibe petézik (A). E rügyek burgonyához hasonló, ún. szivacsgubacsokká alakulnak (B). Ebből rágja ki magát a szabadba a szárnyas hím és a szárnyatlan nőstény (C). Párzanak (D). Ezután a nőstény a fa gyökérzetébe petézik, ahol szabálytalan alakú gubacsok keletkeznek (E). Ezekből kerülnek ki a szűznemzéssel szaporodó nőstények (F), melyek – mint említettük – a petelerakáshoz a téli rügyeket keresik fel.

Egyes nem gubacsképző rovarok és gubacsdarázsfajok petéjüket a gubacsokban helyezik el. Egy német kutató nagy gubacsalmákból 55 000 egyedet válogatott ki.

A nyírfalevélsodró – bogármérnök Megkezdődik a nyár, a természet üde zöld ruhában pompázik. Imitt-amott a fák lombjainak friss színeibe belevegyül egy-egy összecsavarodott levél sárguló színe. Egy apró bogár, a nyírfa-levélsodró sodorta össze a levelet tölcsérré a petéi számára. A levélsodró valóságos építészmérnök; tartós hengerbölcsőt készít utódainak. Mintha tervrajz alapján dolgozna.

A nyírfa-levélsodró többnyire a fiatal nyírfák leveleit hasznosítja. A nőstény a kiválasztott levelet elkezdi kiszabni. S alakú rovátkát vág be a levélnyélbe a középső érig, de nem rágja ki, hanem csak megsebzi a levelet, s ezzel meggátolja a további nedvszivárgást.

Ormányának szúrásaival pár mély öltést tesz, így rögzíti egymáshoz a levéldarabkákat. A tölcsér csúcsához közel az egyik öltésbe rakja petéit. Végül a tölcsér csúcsát felhajtva, lezárja a nyílást.

Majd közvetlenül az előző metszés fölött egy kisebb vágást készít a másik levélfélen, egészen a középérig. A vágás mértani pontosságú.

Egy-egy levélbölcső összesodrása az ügyes nősténynek kb. 2 órájába kerül. A tölcsér egy idő után lehull, a kifejlődött lárvák elhagyják fészküket, és a földbe húzódnak, bebábozódnak.

A levél összepödrését a nőstény úgy kezdi, hogy a jobb oldali levélfelet lábaival tölcsérré tekeri. Ezzel elkészülve a bal oldali leválasztott részből még egy huzatot sodor a göngyölegre.

Majdnem minden lombos fának megvan a maga levélsodrófaja, amely éppen az adott fa leveleiből alakítja ki ivadékbölcsőjét. De a sodratok alakjai eltérőek. A mogyoró-levélsodró (balra) és a tölgylevélsodró (jobbra) fészkei példázzák ezt a fantasztikus művészetet, mintha mérnöki tervrajz után készültek volna.

A szövőhangya „varrógéppel” varrja össze levélfészkét

SZÖVŐHANGYA (Oecophylla

A szövőhangyák furfangos fészeképítési technikájukkal a hangyanépek mintegy 6000 faja közül is kitűnnek. Szövőhangyák a trópusi Afrikában, Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában is vannak. Megszállnak egy fát, s állandóan őrködnek, idegen rovar nem teheti lábát birtokukra. A szövőhangyák fészkeiket a fa leveleiből építik úgy, hogy kerekded levéllabdákká varrják össze. Az egész kolónia dolgozói részt vesznek a munkálatokban, többen a leveleket húzzák össze, míg mások „varrógépeikkel”, a lárvákkal toldoznak-foltoznak.

A nászrepülést követően a zöld nőstény egy levélen landol, leveti szárnyait, és megkezdi a peterakást. Egyedül kell gondoskodnia utódairól, amíg az első dolgozók ki nem fejlődnek.

Amikor kellő létszámú munkás áll rendelkezésre, felsorakoznak az egyik levél peremén. Addig nyújtózkodnak, amíg rágóikkal megragadnak egy másik levelet maguk felett, s ezt közösen úgy húzzák lefelé, hogy a két levél széle összeérjen!

A hangyák a levélfészkek hasadékait szintén a „varrógépekkel” javítgatják. A nagyon erős selymet a lárva tulajdonképpen kokonja szövésére fordítaná. De a fejlett lárva bábozódásakor nem készít gubót, kizárólag a levélfészek „varrásakor” hasznosítja magát.

smaragdina)

Ha a két levél közötti rés túlságosan nagy, akkor a hangyák élő láncot alkotva húzzák össze a leveleket.

Ha ezzel elkészültek, más dolgozók a rágóik között lárvákat cipelnek az építkezési területre. A két levél csatlakozásánál ideoda mozgatják a lárvákat, melyek tapadós selymet választanak ki. Ezzel a fonadékkal „varrják össze” a leveleket, s ezután a hangyák már engedhetnek fogásukon!

A szövőhangyák megtámadják, megölik az összes idegen rovart, amely a fára kívánna telepedni. Az ázsiaiak farudakat fektetnek citrusfáikon a hangyafészkek közé, hogy a hangyák mielőbb kiirtsák a kártevőket.

De a hangyák nemcsak a rovarok ellen védik meg fájukat. Ha gyümölcsszüretelő ember kerül fészkük közelébe, előrontanak, és szó szerint rádobják magukat a betolakodóra. Tűhegyes rágóikkal lyukakat harapnak bőrébe!

Hangyák – kábítószerfüggőségben Egyes bogárfajok kizárólag a hangyák államában élnek, itt jönnek a világra, itt táplálkoznak, s egész életükben védelmet kapnak a hangyáktól. Vajon mi bírja rá a hangyákat arra, hogy saját fészkükben gondoskodjanak ezekről a bogarakról? Egy sor bogárfaj – szőrbokrétán keresztül – ínycsiklandozó váladékot bocsát ki vendéglátói számára. Ez az anyag szabályos függőséget vált ki a hangyáknál, mint valami kábítószer! A hangyák élvezeti cikként fogyasztják a váladékot, és arról lemondani képtelenek.

A hangyabogár teljesen vak, jóformán nem tud önállóan táplálkozni sem. Élete a hangyákon múlik, azok etetik. Ha meg kellene válnia a bolytól, néhány órán belül elpusztulna!

Közvetlenül a bogár apró szárnyfedői alatt, egy kis mélyedésben gyűlik össze a szőrmirigyekből a nedv. Az áhított „ital” megrészegíti a hangyákat. Korábban azt gondolták, hogy a váladék vitaminokat tartalmaz.

Az évszázados alkalmazkodás során a bogár megtanulta a hangyák nyelvét. Hosszú csápjaival ugyanúgy tapogatja őket, mint azok egymást. Amikor táplálékot kér, vendéglátóját a szája felett érinti meg. Kap is enni nyomban.

A holyva a hangyabolyban szaporodik! A hangyák féltve dédelgetik lárváit is! A bogár által leadott drogra úgy rákapnak, hogy még azt is eltűrik, ha a holyvalárvák felfalják a hangyatojásokat, és ezáltal veszélybe kerül a boly jövője!

A borostyánsárga hangya a sárga hangyabogár, a Claviger vendéglátója. A hangyák vendégszeretete szinte nem ismer határt. Ha felemelünk egy követ, ami alatt a hangyák laknak, a hangyabogarakat előbb igyekeznek menteni és biztonságba helyezni, mint saját petéiket és lárváikat!

A pamacsos holyva a vörös rablóhangyák tanyáján éldegél. A bogár potrohán aranysárga szőrbokréta van. A hangyák megállás nélkül cirógatják a holyvákat, s így préselik ki mirigyeikből a kívánatos váladékot.

ÓRIÁS FENYŐDARÁZS (Urocerus gigas)

A fenyődarázs tojócsövével fúr bele a fába Amikor a tűző napon egy fenyődarázs repül felénk, egy pillanatra azt hihetnénk, hogy hatalmas lódarazsat látunk. Csakhogy a lódarázs szúrása az emberre nézve is veszélyes, a fenyődarázs, potrohán a „fullánkkal”, azonban teljesen ártalmatlan. Az apró szarvra emlékeztető hegyes „fullánk” a hártyásszárnyú tojócsövét rejti. A nőstény a megfelelő fát keresgélve röpköd, melynek kérgébe süllyesztve tojócsövét lerak egy-egy petét.

A nőstény elérheti a 45 mm hosszúságot, a hím (fent) azonban alig nő 30 mm hosszúra. A fenyődarázs a fadarazsak családjába tartozik, a fenyőfélék farontója. mert lárvája alagutat fúr a fában. Öreg, beteg fákban kezdi életét, ott fejlődik ki.

Egyszer-másszor egy másik darázsfaj érkezik a helyszínre. Érzékeny csápjaival kifürkészi a lárva mozgását. A parazita óriás fenyődarázsfürkész, a Rhyssa persuasoria úgy dolgozik, akár egy olajfúró, amikor nagy precizitással lefúrja 4,5 cm hosszú tojócsövét.

A fenyődarázs nem kis fáradsággal fúrja le tojócsövét a beteg vagy kidőlt fák húsába. Minden fúrt lyukba egy-egy pete kerül. A petéből kibújt lárva elkezdi keresztülrágni magát a fán. Szervezete képes hasznosítani a cellulózt.

A tojócső hegyét pontosan az ott élő fenyődarázslárvába döfi. Az élősködő egy petét toj a lárvába. Amikor a petéből kibújik az élősdi, a másik lárvából táplálkozik. A karcsú fürkészdarazsat sokszor felfedezhetjük a fenyvesekben.

Több percig is eltarthat, amíg a nőstény tojócsövével a száraz, holt fa kérgét átfúrja. A művelet közben szinte fogva tartja magát! Ilyenkor könnyen lesz a madarak prédája: testét letépik a tojócsőről!

Amennyiben a fenyődarázslárva nem válik a parazita darázslárva martalékává, évekre bent marad a fában. Egy napon elkezdi magát keresztülrágni a fán. Teljesen kifejlett rovarként vagy lárvaként kerek lyukakat fúr.

A kabóca 17 évente tartja mézesheteit Egyes kabócák éneke hegedűszóra, másoké a mozdonyfüttyre hasonlít. A Szunda-szigeteken honos egyik faj olyan hangokat hallat, mint az iázó szamár! Az énekes kabócák közös tulajdonsága, hogy kb. 2-4 évig maradnak lárvastádiumban a föld alatt. Az egyik észak-amerikai faj 17 év után bújik csak elő! A 17 év leteltével feljön a földfelszínre, és előadja körfűrész hangján szóló szerenádját! Elillan néhány hét, és befejeződik élete. A 17 éves kabócáról van szó. A nőstény hosszabb életű a hímnél. Először is le kell raknia petéit. Faágak repedéseibe szúrja le tojócsövét, és a műveletet ismételve vagy 600 petét rak. Ezután pusztul el.

Egypár hét alatt felrepedeznek a peteburkok, és a hangyaszerű kis kabócalárvák lepotyognak a talajra. A lárvákra ettől fogva föld alatti élet vár.

Egykettőre megreccsen a nimfa háta, és a burokból egy teljesen kifejlett kabóca bukkan elő. Az imágó egyedüli feladata a párzás! Élete csupán néhány hét! 1974-ben az egyik virginiai helységben 9000 kabóca jelent meg egyetlen fa közelében.

A lárvák a földre érkezve elkezdik leásni magukat. A fa gyökérzete közelében lakókamrácskákat építenek, ezekben fognak eltölteni 17 esztendőt. Táplálékukat a fa gyökerei adják, ahonnan növényi nedveket szívogatnak.

Pár óra alatt megkeményedik a test és a szárnyak. A 17 éves kabócák rázendítenek nősténycsalogató énekükre – ezt úgy halljuk, mintha körfűrésszel dolgoznának valahol! Majd megtörténik a párzás. A hím eljátszotta szerepét, a nász után elpusztul!

A tizenhét év folyamán lassacskán kifejlődik a „másodlagos” lárva. Amikor elérkezik az ideje, hogy előbújjon a talajból, már sejteni lehet a szárnyak rajzolatát a kitinburok alatt. Kiássa magát, s felmászik a fa törzsén. Ezerszámra kerülnek elő a földből ugyanazon a napon.

A nőstényre még vár a kötelesség. Megfelelő helyet keres a petézéshez. Nem sokkal a peterakás után a nőstény életideje is lejár! Virginia említett kis településén 1991-ben volt hasonlóan nagy kabócainvázió.

A csibor csónakot sző petéinek Még mielőtt az ember feltalálta volna a búvárharangot, a rovarok már ismerték a módját, hogyan lehet a víz alá merüléskor a lélegzéshez levegőt szállítani! A 4 cm hosszúságú fekete óriáscsibor állóvizek, halastavak sűrű növényzete között él. Magyarországon is gyakori, az éjszaka repülő nagy bogarak néha ablaküvegnek, fehér házfalaknak repülnek. Víziállat ugyan, ám bizonyos mértékig függetlenítette magát a légköri levegővételtől. Levegőbuborékot visz magával a víz alá. Ha az oxigén fogyóban van, feljön a víz színére, hogy ismét feltöltse készletét.

A bogár potrohának alján finom szőrökből levegőtartály alakult ki, emiatt hasa ezüstös csillogású. Mellének elülső részén egy pár légzőnyílás van.

Tavasszal a nőstény keres egy vízben úszó levelet, melynek alsó oldalára szövőmirigyeinek váladékával csónakbölcsőt, kokont sző. A hártyás falú csónak „kéményben” végződik, ezen keresztül jut be a levegő a felszínről.

Amikor elfogy az oxigén, a felszínhez úszik. Lélegzetvételkor oldalra fordítja fejét úgy, hogy csápjával hurkot képez, melyen a levegő beáramolhat.

A képsor bemutatja, hogyan hoz levegőt a csibor a légkörből (A). Amikor az oxigén fogyóban van, a vízből friss oxigén kerül a légtömlőjébe (B). Egyúttal kiáramlik a nitrogén, a tömlő összezsugorodik (C). Fel kell jönnie a felszínre újabb levegőtartalékért (D).

A nőstény tojócsövét ledöfi a kürtőbe, és körülbelül 50 petét rak le. A parányi vízi jármű felépítésének köszönhetően soha nem borul fel! A peték biztonságban vannak a kokonban.

A lárva „táplálkozási szokásai” sajátságosak. A víz fölé tartja zsákmányát, emésztőnedvvel árasztja el, amitől a puha részek szinte feloldódnak. Felszívja a táplálékot, félrelöki az emészthetetlen maradékokat.

A skorpió méregtövise halálos fegyver Aligha akad még egy pókféle ízeltlábú, melyet annyi tisztelet övezne, mint a skorpiót. Természetesen a testvégén található méregtövise ejt bennünket rémületbe. A kb. 600 létező faj közül azonban csak néhánynak a szúrása válhat végzetessé az emberre. A skorpiók nagysága 14 mm és 18 cm között lehet! Legtöbbjük a trópusokon él. A skorpió Amerika egyes részein, egész Afrikában, Dél-Európában, Dél-Ázsiában, Ausztrália egész területén előfordul.

A skorpiók mérge kétféleképpen hat. A helyi hatású méreg daganatokat okoz, melyek hamar lelohadnak. A másik fajta méreg idegméreg, a központi idegrendszert bénítja meg, és igen veszélyes lehet!

A skorpió étrendjét élőhelyének adottságai szabják meg. Tápláléka általában kisebb-nagyobb rovarokból, pókokból kerül ki. Áldozatát rendszerint ollós karmával ragadja meg. Méregtövisét védekezéskor vagy nagyobb zsákmányok megszerzésénél veti be.

Ha a skorpió degeszre ette magát, hónapokra elvan lakólyukában étlen-szomjan! A skorpió maga is lehet táplálékforrás. A páviánok kitépik a farkát és elmajszolják. Nemkülönben a gyíkok. A madarak, a házityúkok is szétvagdossák!

Hogy a hőséget elviselje, a sivatagokban fellelhető skorpió akár 75 cm mélyre is beáshatja magát a talajba. Mérgével szemben számos állat tett szert nagy ellenálló képességre. A Gerbillus nembéli sivatagi egerek például háromszázszor érzéketlenebbek a skorpiószúrásra, mint a tengerimalacok!

Nem társas lény. Két felnőtt skorpiónak kizárólag párzás vagy viszálykodások alkalmával akad dolga egymással. Az udvarlási szertartás alatt a hím ollóival megfogja arája ollóit, és eljárja vele a nászkeringőt. Ha már párosodtak, a menyasszony sokszor felfalja a vőlegényt!

A nőstény megszüli a testében kifejlődött kis skorpiókat. A néhány milliméteres újszülöttek teste puha. Saját erejükből kapaszkodnak fel mamájuk hátára, s le sem szállnak róla kb. 15 nap múlva bekövetkező első vedlésükig.

A portugál gálya 18 m hosszú fogófonalaival öl

PORTUGÁL GÁLYA vagy HÓLYAGMEDÚZA

(Physalia physalis)

Megérintettetek-e valaha is egy csalánozót, például tengerparti strandolás közben? Nyomán égető a fájdalom, kellemetlen az érzés, de nem komoly a sérülés. Odakint a nyílt óceánokon azonban tíz méternél is hosszabb, mérget kibocsátó fogófonalakkal felfegyverkezett medúzák is úszkálnak! A portugál gálya a legismertebb, fogófonalainak hossza akár 18 m is lehet! Legveszélyesebb faja a Csendes-óceán trópusi vizeiben található. „Tengeri darázsnak” nevezik, 30 m-es tapogatóinak csalánmérge 10 perc leforgása alatt végezhet egy emberrel.

A portugál gályának hosszúkás, gázzal töltött 3 dm-es léghólyagja van, a szél segítségével vitorlázik előre. A világtengerekben mindenütt jelen van. Kalapjának színe kékben, sárgában, zöldben vagy bíborszínben játszik.

A portugál gálya nem valódi medúza. A „hajóhad” alatt egy csapat polip szorong, valamennyi más-más feladatot teljesít. 1. Rövid tapogatópolipok a szájhoz továbbítják a tápanyagot. 2. Védő- és fogófonalak. 3. Szaporodó ivaregyedek.

Ennek a medúzának a lecsüngő fogótapogatói 18 mre is megnőhetnek. Ha az ember belegabalyodik ezekbe a hosszú „karokba”, a méreg halált is okozhat. Amerikában a tengerparti fürdőhelyeken partőrök vigyáznak a strandolok épségére.

A hosszú fogófonalak fogják el és bénítják meg a prédát. A foglyul ejtett halat a rövid falópolipokhoz juttatják el, azok pedig a szájba gyömöszölik. A zsákmányállat a hólyagmedúzához hasonló méretű is lehet.

A fogófonalak méregsejtjei közvetlen érintésre reagálnak. A) a csalánmérgű fonalak „méregtartályban” vannak. B) elég csak súrolni a tapogatót, a fonal hirtelen kicsapódik. C) a fonalakon számtalan csalánmérgű szigonyocska található.

Jóllehet a halak számára a biztos halált jelenti, ha kapcsolatba kerülnek a portugál gálya telepeivel, mégis van egy halfaj, amely kizárólag a fogófonalak között rendezkedett be, a csalántokok mérgére immunis. Mi több, még eszi is a fogófonalakat.

A szálkásfenyő 5000 éves matuzsálem

ÖTTŰS SZÁLKÁSFENYŐ (Pinus iongaeva aristata)

Hány évig él egy fa? Ezerig? Kétezerig? Korábban úgy tudták, hogy a Sierra Nevada lejtőin növekedő óriás mamutfenyő a leghosszabb életű. A mamutfenyők közül a legnagyobb termetű 3500 éves. A hatalmas, vörös kérgű, örökzöld mamutfenyők Észak-Kaliforniában kb. 2000 évet érnek meg. De nem is olyan régen amerikai tudósok szenzációs felfedezésről számoltak be. Az USA délnyugati részén kb. 3000 m magasságú hegyi platókon bukkantak 4000 évnél idősebb fenyőfajra.

Agai rókafarokra emlékeztetnek, ezért a fát rókafarkfenyő néven is emlegetik. Az évgyűrűket fúrásos módszerrel számolják. A fa évről évre „gondos naplót vezet” élettörténetéről. A széles évgyűrűk a kedvező esztendőkre, a keskenyek a szűkösekre utalnak. A fák többsége már i. e. 2600-ban, Babilónia fénykorában kisarjadt a földből! Az évgyűrűvizsgálatokkal a legidősebb példány korát 4900 évben állapították meg!

A szálkásfenyő száraz hegyvidékeken nő. Tápanyagokhoz elsősorban hóolvadáskor jut. Nyáron a hőség kiszikkasztja a tűleveleket, a fa csupán a reggeli órákban képes táplálékot előállítani.

Amikor a kiaszott, mostoha talajú fennsíkon a kutatók rábukkantak ezekre a fákra, az első gondolatuk az volt, hogy lábon álló csontvázakat látnak. Ám a csontvázak éltek, egyes ágaik zöldelltek. Az egyik fa testét megfúrva megszámolták évgyűrűit, s ekkor megdöbbentek.

Az óriás és az örökzöld mamutfenyőkkel összehasonlítva a szálkásfenyő törpe. A vörösfa magassága eléri a 115 m-t, míg az óriás mamutfenyőé átlagosan 80 m. A szálkásfenyő hihetetlenül lassan növekedik. Évgyűrűi elárulták, hogy törzskerületében évente 0,1 mm-t gyarapodik!

A mi tölgyfáink legfeljebb 1000 évesek. Az öreg, eltorzult szálkásfenyők külső megjelenésükben hasonlítanak e tölgyekre. Magas korukat annak köszönhetik, hogy a fatest olyan impregnálóanyagot tartalmaz, ami meggátolja a korhadást!

A fagyöngy – a varázserejűnek hitt élősködő

FEHÉR FAGYÖNGY vagy MISTLETOE (Viscum album)

A fagyöngyöt Svédországban és Magyarországon is használják díszítésre. A fehér fagyöngy mellett a hazai öregebb tölgyesekben gyakori a sárga fagyöngy. Bogyója a léprigó és a télire hozzánk látogató csonttollú madarak kedvenc csemegéje. A fagyöngy csak úgy tud életben maradni, ha elszívja más fáktól a tápanyagokat, s ha a magok útját a növényig a madarak elősegítik! A fagyöngynek minden időikben varázserőt tulajdonítottak és babonás hiedelmek fűződtek hozzá, egykoron azért gyűjtötték, hogy távol tartsa a betegségeket, a rontást, az ártó szellemeket.

Fehér termése csak télre érik be. A termésben a magvak ragacsos masszában ülnek. A csonttollú madarak és a rigók megeszik az édeskés bogyókat. A bogyók hatása olyan, mint a ricinusolajé!

Az emésztetlen mag áthalad a madár bélcsatornáján, s ragadós szállal tapad meg egy ágon. De az is lehet, hogy a madár a csőrét tisztogatva ragasztja oda a magot. Az kicsírázik, szívógyökereket ereszt, s elkezd növekedni.

Wales és Bretagne polgárai karácsony idején a fagyöngyöt felfüggesztették otthonaikban, hogy áldást hozzon a ház népére. Angliában később a fagyöngy egy tréfás karácsonyi szokás szereplője lett: az ajtók fölé került.

Aki a fagyöngycsokor alatt meglepett egy hölgyet, jogot szerzett arra, hogy megcsókolja! Ezt a szokást idővel Svédország is átvette, igaz, hogy a fagyöngyöt importálnia kell. A fagyöngy védett növény, Västmanland tartományának jelképe.

Egy-egy cserjén csak egyivarú virágok vannak. A termős virágok kisebbek a porzósoknál. A megtermékenyítés legyek vagy más rovarok közvetítésével történik, melyeket jó illatukkal csalogatnak magukhoz.

Az óskandináv Edda eposzban Blader életét fagyöngynyíl oltotta ki. A növény gyógyító hatását már a kelták is felismerték, a fagyöngynövényt felakasztották hajlékaikban, hogy megóvja a családot a gonosztól, és szerencsét adjon.

Hallottad-e hírét a repülőmakinak vagy a tengeri nyúlhalnak? Tudod-e, melyik madár észak papagája? Ha nem, ezekre a kérdésekre is megtalálod a választ a TERMÉSZET CSODÁI 7. kötetében. Charlie Bood egyéni stílusban ír, és a hozzáértő szemével készít rajzokat a ritka vagy gyakori élőlényekről, azok változatos életmódjáról. Sok érdekeset megtudhatunk tőle a természetről, és nemcsak azokról az állat- vagy növényfajokról, melyek körülöttünk élnek, hanem a távoli dzsungelek, tengerek és sivatagok lakóiról is. A tényszerű adatok és az elképesztő kuriózumok ötvözete teszi vonzóvá ezt a képeskönyvet minden korosztály számára.

ÍZELÍTŐ A TARTALOMBÓL A nagy pele alussza a leghosszabb téli álmot A dugong lehetett a legendák szirénje A tengeri kígyónak evezőfarka van