Apa és fia 9631102718 [PDF]

Zitiervorschau

SZÁVA ISTVÁN

APA ÉS FIA BOLYAI FARKAS ÉS JÁNOS ÉLETE

MÓRA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST. 1975

NAGY EMBEREK ÉLETE SZERKESZTI: F. KEMÉNY MÁRTA A CÍMLAPOT KONDOR LAJOS RAJZOLTA MÁSODIK KIADÁS ©SZÁVA ISTVÁN, 1967 ISBN 963 11 0271 8 Tartalom

2

1. Zeyk magasra emelte söröskancsóját, azzal integetett a szőke pincérlánynak. A lány szaporán sürgött-forgott a gyalult tölgyfa asztalok között, innét is, onnét is szólítgatták, nem nézett oda mindjárt. Dániel kopogni kezdett az asztalon a nagy agyagkorsóval. – Igenis! – kiáltott a lány a téglával kirakott, bolthajtásos pince másik végéből. A diák újra megemelte a kancsót, de most már szájával lefelé fordítva mutatta, hogy üres. A pincérlány értette. – Máris viszem a következőt. – No, végre! – dörmögte maga elé Zeyk Dániel tréfás zsörtölődéssel. – Az embernek el kell epednie a szomjúságtól – szólt most megértéssel Kemény Simon, és a két kiürült iccés kancsóra pillantott, amely Dániel előtt állott. – Ahogyan mondod – felelte ez, aztán Gausshoz fordult. – Már egynéhányszor meg akartalak kérdezni: te tulajdonképpen mivel foglalkozol? – Hát mivel foglalkozik az ember Göttingában? Diák vagyok – és hüvelykujjával a feje búbján ülő lapos sapka felé bökött. – No, azt mindjárt gondoltam. De mit hallgatsz? Karl mélyet szippantott hosszú szárú, majdnem a térdéig leérő pipájából, utána nagy műgonddal fújta a füstöt a mennyezet felé. Egy darabig nézte, hogyan keverednek el a füstpamacsok a bolthajtás alatt megülő szürke rétegekkel, amelyeket négyen pöfékeltek szorgalmasan a levegőbe. Amikor az új füstfelhő már egészen elvegyült a régivel, csak akkor válaszolt: – Leginkább talán a matematika érdekelne. – Matematika?! Pfuj! – kiáltott fel irtózva Zeyk. – Miattam az egészet elvihetné az ördög, én ugyan sohasem venném észre… De hát azt mondják, ilyen embernek is kell lenni. – No, én éppen ilyen ember vagyok. Jött a pincérlány, az asztalra tette az új korsó sört. Dániel tüstént húzott belőle, megtörölte a száját, aztán folytatta: 3

– Most már értem, miért vagytok sülve-főve együtt Farkassal. Okosan is teszed, sokat tanulhatsz tőle. Ilyen matematikus még nem volt a világon! Bolyai bosszúsan csapta pipáját az asztalra. – Ne beszélj ilyen ostobaságokat!… Nemcsak magadat teszed nevetségessé, hanem engem is. – De bizony! – erősködött Zeyk a már kissé pityókások makacsságával. – Én mondom: ilyen matematikus még nem volt a világon! Nagy szerencséd, hogy így összebarátkoztatok – nézett mereven Gauss szemébe. – És ezt éppen annak mondod, aki megszerkesztette a szabályos tizenhét oldalú sokszöget?! – kérdezte kissé ingerülten Farkas. – Tizennyolc éves korában megoldotta azt, amit előtte több mint kétezer esztendeig senki sem tudott megoldani. Simon ceruzát vett elő, egy kicsit számolt az asztallapon. – Ezt nem értem – szólalt meg aztán. – Egy körbe írt tizenhét oldalú sokszög egy-egy központi szöge 21° 10' 35,3". Egyszerű osztás. Mit nem tudtak ezen kétezer esztendeig? – Nem érted? – tiltakozott Bolyai. – Nem kiszámította, hanem megszerkesztette. Kiszámítani semmi egy adott körrel azonos területű négyzetet sem, vagy egy olyan kocka élét, amely pontosan kétszer akkora köbtartalmú, mint egy másik. Csak körzővel és vonalzóval megszerkeszteni – az a feladat. A megoldhatatlan feladat! És éppen ilyen megoldhatatlannak hitte mindenki, hogy körzővel és vonalzóval meg lehet szerkeszteni a tizenhét oldalú sokszöget. De Gauss megoldotta… És akkor te arról karattyolsz, hogy éntőlem ő… – Jó, jó! – legyintett Gauss. – Most nem rólam van szó, és nem is a tizenhét oldalú sokszögről, de még csak nem is a kör négyszögesítéséről. Azt hiszem, ennél sokkal érdekesebb, hogy miért Bolyai a világ legnagyobb matematikusa. Hogy nagyon jó matematikus, azt az első pillanatban észrevettem. De hogy a világ legnagyobb matematikusa, az nagy szó… Szóval engem elsősorban ez érdekel. Annál is inkább, mert most még sokkal büszkébb vagyok a barátomra… Ti már tudjátok, hadd hallom én is! – Hát tőlem meghallhatod. Ide figyelj! – vette át a szót ismét Zeyk. 4

– Én már két vagy három éve a kollégiumba jártam, amikor Farkas Nagyenyedre került. 1780-ban volt… – Nyolcvanegyben. Nyolcvanegy szeptemberében – javította Bolyai. – Hatéves koromban vitt apám az enyedi kollégiumba. – Nyilván te tudod jobban – hagyta helyben Dániel. – De arra már biztosan emlékszem, hogy alig néhány nap alatt az egész kollégiumban elterjedt a híre, hogy olyan csodagyerek érkezett, amilyen még nem járt Enyedre. – Ez bizony igaz – bólintott Farkas kissé keserűen. – Már mint az, hogy ilyen híremet költötték. Eléggé meg is fizettem érte. – Miért csak a „híredet költötték"? – tiltakozott Zeyk. – Hiszen valóban csodagyerek voltál. Már első nap a Cellariusszal. – Az mi volt? – érdeklődött Gauss. – Egy latin-magyar szószedet – legyintett Bolyai. – Persze hogy egy szószedet; de nem ez az érdekes a dologban – szólt most közbe Kemény Simon. – Ezt még én is tudom, pedig én nem jártam Enyedre. De jó tíz évvel később még Kolozsvárt is úgy mesélték ezt a históriát, mint valami legendát. Az történt, hogy amikor… Zeyk azonban a legsúlyosabb igazságtalanságnak tartotta volna, ha helyette más mondja el ezt a történetet. – Amikor Farkas az iskolába került – ragadta ismét magához a szót –, az első tíz percben ötszáz latin szót tanult meg és mondott el betéve. – Ejha! – csettintett Gauss. – Ez igen! – Nono! – tiltakozott nevetve Farkas. – Egy betűt se higyj belőle. Az igazság mindössze annyi, hogy már odahaza megtanultam olvasni. Nemcsak magyar, hanem latin szavakat is. Mikor az apám bevitt a kollégiumba, ezt elmondta a tanárnak. A tanár meglepődött egy hetedfél éves gyerektől, és kíváncsi volt, hogyan tudok szavakat megtanulni. Hát ideadta ezt a Cellarius-féle szószedetet, én meg elolvastam az elejét, nem tudom, mennyi ideig, de biztosan több volt tíz percnél, aztán felmondtam a szavakat Herepeinek. Így hívták a tanárt. – És hány szót mondtál fel? 5

– Ne higyj Zeyknek! Sokkal kevesebb volt ötszáznál – felelte Farkas, és előszedte dohányzacskóját, hogy újra megtömje kiégett pipáját. – Mégis mennyit? – sürgette Gauss. – Nem tudod? – De tudom, mert Herepei megszámolta. – És? – Százkilencven volt mindössze. – „Mindössze!" Hallod, ez már nem szerénység, hanem kérkedés – nevette el magát. – Nem annak szántam. Mindig nagyon könnyen tanultam nyelveket. Nem okozott fáradságot. Amit egyszer elolvastam, az megmaradt a fejemben. Magyarul, románul persze mindig tudtam, de ahogyan a latint, éppen olyan könnyen tanultam meg később a németet, franciát, ógörögöt, hébert, angolt és olaszt is. – És még tiltakozik az ellen, hogy csodagyerek volt – kardoskodott újra a maga igaza mellett Dániel. – Pedig arról még nem is beszéltünk, hogy alig nyolcéves korában már olyan latin verseket írt, mint Horatius, és vele javíttatták a nála három-négy évvel idősebbek latin dolgozatait. – Mint Horatius! – csapta össze a kezét Bolyai. – Dani, te igazán nem ismersz mértéket… Ide figyelj, Karl! – fordult most Gausshoz. – Van nekem egy nagyon jó módszerem. Az effajta összehasonlításokat meg szoktam fordítani. Abból biztosan meg lehet állapítani, megáll-e a hasonlat vagy sem. Hallottad-e már valaha, hogy Horatius olyan verseket írt, mint Bolyai Farkas? Ugye, hogy nem? Én sem. No, hát ennyit lehet adni Zeykre. Újra meggyújtotta a pipáját, amelyet a nagy izgalomban elfelejtett szívni. Mikor azután a füstgomolyok megint vígan bodorodtak, kissé elborult ábrázattal folytatta: – Ami pedig a felsősök dolgozatainak a javítását illeti, hát arra ma sem szívesen emlékszem. Akkor is csak kénytelen-kelletlen csináltam. Nem mondom, először, másodszor hízelgett nekem, és dagadt a keblem attól, hogy nyolcéves koromban engem állítottak oda mintaképül a tizenegy-tizenkét évesek elé. De hamar rájöttem arra, hogy ennek csak egyetlen következménye lehet: valamennyien meg 6

fognak utálni. Fordított helyzetben én is utáltam volna egy ilyen taknyost, akiről nekem, a jóval nagyobbnak, példát kell vennem. – Senki sem utált téged. Farkas – vetette ellen Dániel. – Dehogynem! Ezt én jobban tudom. Éreztem én azt jól… Szóval, ha rajtam áll, egyáltalán nem csináltam volna. De hát mit tehettem?! Herepei rám parancsolt… Különben is mindenképpen dicsekedni akart velem. Úgy mutogatott, mint valami táncoló medvét vagy kétfejű borjút. Főleg amikor rájöttek, hogy számolni is tudok. Mint valami vásáron, pontosan olyan volt. Fenn álltunk az emelvényen, a tanár meg én, odalenn pedig a nézők. A tanár kérdezett: tizenkét-tizennégy jegyű számokból kellett négyzet- vagy köbgyököt vonnom fejben. És alighogy kimondta a számot, én már vágtam is rá az eredményt. Sohasem tévedtem. Mindig mindenki csodálkozott, én meg nem tudtam, mi van ezen csodálkoznivaló. – Tizenkét-tizennégy jegyű számokból gyököt vonni fejben! Nem csekélység! – bólintott elismeréssel Gauss. – Én ma se lennék képes rá. – Nem is kell ez. Minek? – felelte Bolyai. – Ez nem matematika; egyszerű cirkuszi mutatvány. Egy ideig tetszett nekem, de nagyon hamar eluntam magam is. Már csak azért is, mert az osztálytársaim egyre inkább elhúzódtak tőlem. Nem mondom, hogy gyűlöltek volna, mint a felsősök, de valahogy idegen voltam számukra. És nekem ez mindennél jobban fájt. De nem tehettem egyebet, lehetőleg elbújtam egy sarokba, hogy senki se vegyen észre. Most ő intett a pincérlánynak egy újabb kancsó sörért. Gauss meg Kemény szintén rendelt. Egy darabig valamennyien hallgattak. A lány térült az italokkal, mindannyian nagyot húztak, csak ezután folytatta Farkas: – Tudod – fordult Gausshoz a kollégium bennlakásos volt, de karácsonyi, húsvéti szünetre a diákok hazamentek. Az egyik karácsonykor azonban én nem mehettem haza, mert az apám háza leégett. Akkor már másodszor. így hát egyedül maradtam a Philadelphiában. Így hívták azt a termet, amelyben a kollégiumban laktam. Minden teremnek volt ilyen neve – tette hozzá magyarázóan. – De nemcsak a Philadelphiában voltam egyedül, hanem azt hiszem, az 7

egész kollégiumban is. Ha kiléptem a folyosóra, messziről visszhangzott minden egyes lépésem. Mit tagadjam: féltem. Meg aztán fáradt is voltam ezektől az örökös mutatványoktól… Hát így esett, hogy egyszerre csak benépesült a kollégium. Vagy legalábbis a Philadelphia. Ott volt velem a szobában Akhilleusz meg Hektór, Patroklosz, Agamemnón, Menelaosz, Odüsszeusz, Priamosz, Heléna. De úgy képzeld, hogy valóságosan láttam magam előtt a homéroszi hősöket, hallottam a kard csattanását a pajzson, sőt hallottam a hősök beszédét is. Lehet különben, hogy ekkor már bujkált bennem valami, talán lázas is voltam, mert nem sokkal később tífuszba estem. Jó sokára gyógyultam csak fel, és azt hiszem, sokat veszítettem ezzel a betegséggel a képességeimből. De azért nem tudom, mi lett volna belőlem, ha a kollégiumban maradok. Szerencsére azonban oda kerültem hozzájuk – intett a fejével Kemény felé. – És ott mit csináltál? – kérdezte Gauss, aztán ő is Simon felé fordult. – Nálatok. – Az úgy volt, hogy én akkor töltöttem be a nyolcadik évemet – felelte Kemény és Marosvécsen laktunk. Református kollégium Enyeden meg Vásárhelyt volt legközelebb, de anyám annyira sem akart elengedni. így aztán az apám magántanítót fogadott, Herepei Ádámot. De nálunk az a szokás, hogy ilyen magántanító mellett van egy diák is, ez a magántanulónak a mentora. A tanító mindkettejüket tanítja, ám a mentornak – aki rendszerint három-négy évvel idősebb – kell együtt tanulnia a fiatalabbikkal, és hát úgy… szorítania, nógatnia. És ez a tanító ajánlotta a szüleimnek Farkast. – Ez a Herepei Ádám a testvéröccse volt annak a Herepei Jánosnak, aki viszont Enyeden volt az én tanárom. így hallott rólam – folytatta Farkas. – Aztán az én tanárom beszélt az apámmal, az meg szívesen beleegyezett. Jól is jött neki, hiszen említettem, éppen akkoriban égett le másodszor az apám háza. A szolgabírósága nem sokat hozott, a birtok meg nem volt nagy. Mélyet szippantott a pipájából, a füstöt felfújta a mennyezetre, aztán folytatta: – Tudod, valamikor nagyon gazdagok voltunk. Már a XIII. században nagy birtokaik voltak az őseimnek, a XIV. században pedig 8

egy Bolyai, akit ugyanúgy hívtak, mint az apámat, Gáspárnak, megkapta Bolya várát. De azóta több mint négyszáz év telt el, és a vagyon elrepült. Az apámra már nagyon kevés maradt, és még annyira sem tellett volna, amennyire nagy nehezen tellett, ha az anyám – az egy Pávai-Vajna lány, Krisztina – nem hozta volna a házasságba a domáldi birtokot. De hát így is csak szűköcskén éldegéltünk. Van egy öcsém is, Antal, tőlem három évvel fiatalabb, azt is fel kellett nevelni. – És az anyád már meghalt? – vetette közbe Gauss. – Meg. Már rég, 1788-ban. Akkor tizenhárom éves voltam. Nem sokkal azután, hogy én Keményékhez kerültem. Először bizony megijedtem kissé, mikor megláttam a völgyből azt az ősrégi lovagvárat ott Marosvécsen. Volt benne valami félelmetes. Milyen nagy urak lehetnek, akik ilyenben laknak! És itt fogok én most élni. De hamarosan kiderült, hogy nincs mitől tartanom. Még attól sem, akitől tulajdonképpen a legjobban féltem: a tanítványomtól. A legjobb barátok lettünk – bökött pipaszárával Simon felé. – Hát még én mennyire féltem tőle! – kacagott fel harsányan Kemény. – Pszt! – intette csendre Gauss. Zeykre mutatott. – Elaludt. – Annyi baj legyen! Ne ivott volna annyi sört! – kiáltott Farkas, de Dánielt ez sem zavarta. Már csendesen horkolni kezdett. – Hé, ne aludj! – rázta fel Bolyai. – Én? Dehogy, dehogy! Nem alszom. Zavartan nézett körül, néhány pillanatig maga elé meredt, aztán az asztalra fektetett karjára borult. – Hagyjuk! – legyintett Karl. – Valami nagyon savanyú és szigorú fiút képzeltem – folytatta Simon –, aki azt követeli majd tőlem, hogy éjjel-nappal egyebet se csináljak, csak biflázzak. No, aztán egykettőre összebarátkoztunk, együtt mentünk a kolozsvári kollégiumba, és azóta is alig váltunk el egymástól. – Akkor is az én hibámból – vetette közbe Farkas. – Hát „hibáról" nevetséges dolog lenne beszélni – tiltakozott Simon, azután Gausshoz fordulva hozzáfűzte: – Elindultunk Jénába, 9

de ő útközben Zilahon megbetegedett. – Én voltam a bolond – vette át a szót ismét Farkas. – Elcsaptam volt valamivel a gyomrom, mire Zilahra értünk. Valami jó öregasszonynál szálltunk meg, és igen finom vacsorát főzött. Nagyon odavolt, amikor látta, hogy nem eszem egy falatot sem. Hogy az ő főztje nem ízlik. Minek is él az ilyen vénasszony, aki már semmire sem jó. Vigasztaltam, ahogyan csak kitellett tőlem, és magyaráztam, hogy nem az ő főztjében van a hiba, hanem az én gyomromban. Nohát ő olyan panáceáját tudja a gyomorrontásnak, hogy menten rendben leszek. Térült-fordult, és egy nagy tál gyönyörű szőlővel jött vissza. Abból egyem, nyomban elmúlik minden bajom. Sehogyan sem akartam, mert a gyomorrontás legbiztosabb gyógyszere, ha az ember kikoplalja. De ez a derék öregasszony váltig erősködött, hogy a saját szőlejében szedte, ilyet még nem ettem. Végül aztán csak rám tukmálta. No, aztán másnapra olyan beteg lettem, majd belehaltam. De én voltam a hibás, miért hagytam magam rábeszélni. Szóval nem tudtam megállni a lábamon. Szegény Simon ott topogott mellettem, mint a kotlós, mikor a kiskacsák vízre ereszkednek. Nem akart továbbmenni, nekem kellett ráparancsolnom, mikor már egy kissé jobban lettem. Nem azért adta az apja a pénzt kettőnknek – mert az én költségemet is ő fizette –, hogy Zilahon töltsük az időt, hanem hogy Jénába menjünk egyetemre. Nekem kellett volna Simonra vigyáznom, ehelyett most ő ápolgatott engem. Szóval amikor már lábra tudtam állni, elzavartam magam mellől, hogy induljon előre, én majd megyek utána, ha egészen kiláboltam. De fél év is beletellett, amíg útnak eredhettem. – Akkor meg elakadt Bécsben – bökött a hüvelykujjával Farkas felé Kemény. – Ma már valami főartillerista lenne, ha hagyom. – Az úgy volt – magyarázta Bolyai –, hogy amikor mégis el tudtam indulni Zilahról, siettem Simon után. De Bécsújhelynél mégsem állhattam meg, hogy meg ne nézzem a tüzérakadémiát. Mindig érdekelt a tüzérség. Gyerekkoromban lőport is csináltam, fel is robbant, majd elvitte a szemem világát. Azóta is gyenge a szemem… – És miután ilyen jól kezdődött, ezt akarta folytatni – jegyezte meg Kemény. 10

– Értem – nevette el magát Gauss. – No, kimentem a tüzérakadémiára. Az udvaron gyönyörű ágyúk, úgy ragyogott mindegyik, mintha csak kisubickolták volna. A teremben ott ültek a diákok, mármint a leendő tüzértisztek, előttük Vega felső matematikája, a legjobb matematikakönyv, amellyel csak találkoztam. És éppen ott vagyok, amikor egyszerre megszólalnak az ágyúk. Mintha csak az én tiszteletemre adtak volna sortüzet. Úgy fellelkesültem, hogy tüstént írtam Simonnak Jénába: ne várjon, én tüzér leszek. Hát nem éppen aznap jön meg a válasza, amikor fel kellett volna esküdnöm?! Azt írta, ha valaha ért valamit a szava előttem, akkor ne csapjak fel addig, amíg nem beszéltem vele. Én menjek azonnal Jénába, hogy beszélhessünk. Mit tehettem? Elmentem Jénába, hogy meghallgassam, mit akar mondani, aztán ott is maradtam, amíg át nem jöttünk ide, Göttingába. Hát ezért van a burschok tányérsapkája a fejemen, nem pedig a tüzérek csákója. – Ezt mindenesetre okosan tetted. Tulajdonképpen nem is te, hanem Simon. Kár lennél te katonának… De valamit mondtál az előbb, az érdekelne közelebbről. Hogy ott a tüzérakadémián láttad a Vegakönyvet, és azon is módfelett fellelkesültél. Ezek szerint már korábban elhatároztad, hogy matematikus leszel. Nyilván a kolozsvári kollégiumban. – Kolozsvárt?! Épp ellenkezőleg, akkor hallani sem akartam a matematikáról. Ez úgy esett, hogy Kolozsváron nem voltunk bennlakók a kollégiumban, hanem Simonnal együtt az egyik professzornál volt szállásunk, Szathmári Pap Mihálynál. Teológiát tanított, igen neves ember, Hollandiából is volt egy csomó kitüntetése. Látta, hogy lelkesedem a matézisért, és óva intett, hogy vigyázzak. A matézisben megszokom, hogy mindent csak bizonyítás alapján higgyek el, és a vallásban is ilyen kézzelfogható bizonyítékokat követelek majd, amiért aztán a sátán annak idején a pokolra visz. – Valóban ezt mondta? – kérdezte Gauss hitetlenkedve. – Ezt, ezt – erősítgette Kemény is. – És? Elhitted? – Nagyon is – folytatta Farkas. – Ne felejtsd el, hogy akkor tizenöt 11

éves voltam. Valóságos vallási fanatizmusba estem. Amikor Radák Ádám a saját költségén a bécsi hadmérnöki akadémiára akart küldeni, nem vállaltam, mert „ideiglenes fényért nem áldozom fel az örök üdvösségemet". Így mondtam akkor. – És most már nem félted az üdvösséged? – kérdezte Gauss kissé gúnyosan.

12

– Tudod – nevette el magát Farkas –, Szathmári Pap valamiben tévedett. Mint említettem, egyenesen vakbuzgó lettem, és ennek folytán nagy lelkesedéssel tanultam a teológiát. Olyan kitűnően megálltam a négynapos cenzúrát, hogy a professzorom szerint nyugodtan felülhettem volna helyette a katedrára. De hiába volt ez a nagy tudásom, a sátán így is megkísértett. A biblia különféle helyeit vizsgálgatva egyre gyakrabban tett olyan ellenvetéseket, amelyekre nem tudtam válaszolni. Mind sűrűbben kerestem fel kétségeimmel volt teológiatanáromat, de ezeket a kétségeket ő sem tudta eloszlatni. Úgy éreztem, hogy leestem az égből, a sátán kezére jutottam. A miszticizmusban kerestem menedéket, éjnek idején jártam a 13

temetőkbe, hogy a holt lelkek segítsenek rajtam. De hamar kiábrándultam ebből is, és a korábbi vallási fanatikusból egyszerre istentagadóvá váltam. Később aztán ez is elmúlt, és rájöttem, hogy a vallást az emberek rontották el. – És akkor visszatértél a matematikához? – kérdezte Gauss. – Hol vagyunk még attól! – nevette el magát Kemény. – Fogalmad sincs arról, mi mindent meg nem próbált. – Nocsak! – Tudod, mindig sok minden érdekelt. Kíváncsi voltam, és aztán egészen belevetettem magam. Nemcsak a tudományba, másba is, főleg a művészetekbe. És aztán annyira belemélyedtem, hogy mindjárt magam is azt akartam csinálni. Kolozsvárt annyira beleszerelmesedtem a festészetbe, hogy elhatároztam: festő leszek, és csak történelmi képeket festek majd. El is jártam egy rajziskolába, és a tanárom módfelett biztatott. Jól rajzoltam, és a képeimmel is elégedett volt… De aztán az orvos eltiltott. – Miért? – Említettem, hogy a lőporrobbanástól megsérült a szemem. Azt mondta az orvos, semmi olyasmit nem szabad csinálnom, ami nagyon fárasztja a szemet. – És most rendben van már a szemed? – Rendbe sohasem jön, de nem romlik. Állandóan kezelem. – Mivel? – Szemvizet csináltam magamnak, azzal borogatom reggel-este. – Magad készítetted a szemvizet? – Magam hát! Kísérleteztem többfélével, aztán az egyiknél éreztem, hogy használ. Ezzel borogatom most. – Szemüveget nem láttam rajtad. – Nem is láthattál, mert nem viselek. Jobb az én szemvizem. – A festőpalettát tehát le kellett tenned. – Le, pedig eléggé sajnáltam. Azt hiszem, nem lett volna rossz festő belőlem. Odahaza, Bolyán, van egy önarcképem. Pasztell. Mindenki azt mondja, nagyon jó… De hát mit tehettem? Ha erőltetem és megvakulok, akkor is abba kellett volna hagynom. Okosabb így. Inkább elmentem színésznek. 14

– Színésznek? Ne beszélj! – Az nálunk nem úgy van, mint másutt. Nálatok is. Minálunk ez nagyon komoly dolog. Mert sokáig csak a diákok játszottak a kollégiumokban, főleg latinul, meg újabban egyes városokban komédiások németül. De ha a diákok magyarul játszottak is, az is csak egyszer volt egy évben. Hát rendszeresen magyarul játszani, az minálunk még nagy szó. Ez is vezetett, meg különben is tetszett… Az Erdélyi Nemes Magyar Játszó Társaság lépett fel Kolozsváron. Több darabot játszottak, az egyik Kotzebuetól van, Az indusok Angliában. Te biztosan láttad. Gauss a fejét ingatta. – Kár. Abban játszottam Fátzirt, egy ifjú indust. Akkoriban nagyon gondolkoztam, hogy végleg felcsapok színésznek. Igen neves színjátszók voltak ebben a társaságban… A Kotsi Patkó János – mondta inkább Simon felé. – Meg Gidófalvi Jantsó Pál – toldotta meg Kemény. – De azután nyár lett, vakáció a kollégiumban, a diákok hazamentek, és a kolozsvári úri társaság is elment nyaralni. így azután a színjátszó társaság is odébbállt, és mi is indultunk Vécsre. – Az a ti kúriátok, ugye? – kérdezte Gauss Keménytől kissé bizonytalanul. – A miénk. – Kastély az, nem kúria! – helyesbített Farkas. – Ott azután Keményék nagyon lebeszéltek, hogy ne legyek se teológus, se festő, se színész. Ne legyek egyelőre semmi, menjek ki Simonnal Jénába meg más külországi egyetemekre, tanuljak, és azután döntsék, mi leszek. A költséget ők fedezik, arra ne legyen gondom. Nekik megéri, ha odakünn is én leszek Simon mentora. – Nono, csak ne szerénykedj! – vágott közbe Kemény. Aztán Gauss felé folytatta: – Amikor elindultunk, én már tizenöt éves voltam. Nálunk sokan mennek ilyen korban külhonba egyetemre, mindenféle mentor meg tutor nélkül. Nekem sem lett volna rá szükségem. Te is tudod jól – fordult ismét Farkashoz –, ez csak ürügy volt, hogy könnyebben elfogadhasd. Azért küldtek téged is, mert nagyon szerettek. Azt hiszem, téged jobban szeretnek, mint engem, aki az 15

édesfiuk vagyok. Te, Karl, ez úgy le tudja venni az embereket a lábukról, ilyet még nem láttál! Fiatal lányt, öregurat, dámát – egyaránt. Valahová hívsz valakit, csak annyit kell mondanod: „Farkas is ott lesz", akkor még a haldokló is eljön. – Ki haldoklik? – mordult most egyet Zeyk. Egy pillanatra felemelte a fejét, álmosan és tanácstalanul körülnézett, aztán ismét lehajtotta, és aludt tovább. – Együtt jöttetek mindhárman? – mutatott Gauss a halkan már újra horkolni kezdő Dánielre. – Nem, ő már korábban itt volt. De ismertük mindketten hazulról, Erdélyből. – Hiszen mi ketten sem jöttünk együtt. Csak együtt indultunk, de meséltem, én a betegségem miatt lemaradtam Zilahon – ismételte Farkas. – Meg a tüzérek miatt Bécsújhelyen – egészítette ki Simon. – Alig tudtam Jénába csábítani. – De aztán nem bántam meg. Ott határoztam el, hogy matematikus leszek. A szemem miatt nem volt szabad sokat olvasnom, inkább hát az előadásokat hallgattam, meg sokat gondolkoztam magamban. Többnyire sétálgatva. Leginkább a Saale partján szerettem sétálni, és ott, a Saale mellett kezdtem tépelődni a matematika alapjain. Csak úgy könyv nélkül, abból, ami emlékezetemben szétszórva megmaradt… Tulajdonképpen ez nagyon érdekes volt. Jénában tanított Fichte, és az ő filozófiai előadásain kezdtem mindig gondolkozni. De akármiről tartott is Fichte előadást, akármennyire abból indultak is ki a gondolataim, egyszerre csak rajta kaptam őket, hogy a matematika körül kalandoznak. Eleinte erőszakkal visszatereltem őket, de ők hamarosan makacsul megint csak a matézist környékezték. Végül is beletörődtem…, és örömmel törődtem bele. Ekkor vert igazán gyökeret lelkemben a matematika… Pedig nagyon érdekelt Fichte, és mégis. – Ez az, ez az! – lelkendezett Gauss. – Amikor az ember egy csokor virágot vagy akár egy marhacsordát lát, és arról is a matematika jut az eszébe. Ez az igazi! – Marhacsordáról! Mi más juthatna az ember eszébe?! – lepődött 16

meg Farkas. – Arkhimédész rejtvénye: a napisten marhái. Néhány pillanatig hallgattak, aztán Bolyai folytatta: – Örültem azért, hogy Fichtét hallgathattam, és nagyon szerettem volna hallgatni Schillert is, ő azonban akkor nem adott elő. De azért megismertem. – Persze, Schiller! – kiáltott fel Gauss valósággal ujjongva. – Amikor Seyffernél először összeakadtunk, azonnal olyan ismerős voltál nekem, mintha már láttalak volna, nem is egyszer. Ezt a középtermetű, szikár, szívós alakot, ezt az élénk, villogó szemet, ezt a kétfelé választott, hosszú, leomló hajat. Aztán mikor beszélgetni kezdtünk és megismertelek, rájöttem, hogy téged nem láthattalak. De akkor nagyon hasonlítasz valakire. Azóta is egyfolytában töprengtem, hogy kire. Talán sohasem találom ki, ha most ki nem mondod Schiller nevét. Hát persze, őrá. De még mennyire! Nem mondta ezt neked még senki? – De igen – felelt Farkas helyett Simon. – Jénában sok diák mondta. Voltak, akik tréfásan Schiller tanár úrnak szólították. – És érdekes – folytatta Gauss –, nem jöttem rá ugyan, hogy kire hasonlítasz, de valahogyan azért mégiscsak érezhettem, mert amíg csak láttalak és nem kezdtünk el beszélgetni, olyan érzésem volt, hogy valami ábrándos költő lehetsz. Seyffernél ilyenek is megfordulnak. Azokat is érdeklik a csillagok, csak másképp – nevette el magát. – De ezek inkább Kästnerhez járnak – állapította meg Bolyai. – Persze. Ő egyesíti magában mindkét képességet. A legjobb költő és a legjobb matematikus. A legjobb költő a matematikusok között, és a legjobb matematikus a költők közt – gúnyolódott Gauss. – Költői külsőm ellenére azonban én mégis inkább Seyffert választottam. Tőle talán tanulhatok, ha egyáltalán érdemes nekem matematikát tanulnom. – Hogy érdemes-e?! – szisszent fel Gauss felháborodva. – Igazán dühbe hozod az embert ezzel az értelmetlen szerénykedéseddel. Kitűnő matematikus lesz belőled… Nem azt mondom, amit ő – mutatott a halkan horkoló Zeykre –, hogy ilyen még nem élt a világon. Ez persze ostobaság, de… – kicsit eltöprengett –… talán csak azért, mert huszonegy éves korban ezt még nem lehet megállapítani. Ki 17

tudja, mi leszel negyven-ötven éves korodra? Ha harminc év múlva azt látom majd, hogy valóban te vagy a legnagyobb matematikus a világon, irigyelni foglak, de csodálkozni nem… Szóval légy nyugodt, hogy érdemes tanulnod. Már most is kitűnő matematikus vagy. Ezt már Seyffernél megállapítottam, amikor később beszélgetni kezdtünk. Farkas jóleső zavartsággal játszadozott az agyagkorsóval, és Kemény is hallgatott. Néhány pillanat múlva azonban Gauss folytatta: – És még valamit láttam ugyanakkor. Hogy nagyon sok dolgot tudsz, amit én nem. Nem matematikában, másban. Sokkal többet értesz a művészetekhez nálam, elsősorban az irodalomhoz. Erre még mondhatnám, hogy hagyján! De sokkal többet értesz a filozófiához is. Én ezen a téren szinte teljesen járatlan vagyok. Persze, aki nem ért hozzá, azt kérdezhetné, miért kell egy matematikusnak értenie a filozófiához. De hát nem így van. A kettő elválaszthatatlan egymástól… A logikáról már nem is beszélek. Hiszen mi más a matézis, mint színtiszta logika?! – Azért talán nemcsak logika – vetette ellen Farkas. – Nem, semmi esetre sem – hagyta helyben Gauss. – Kell hozzá más is. De logika ellen, sőt logika nélkül egyetlen lépést sem tehetsz. – Az biztos. – A logika minden egyes szabálya érvényes, ezerszeresen érvényes a matematikában… És én azt hiszem, tulajdonképpen fordítva is így van. Nem tartom lehetetlennek, hogy valamikor a logikai törvényeket is matematikai képletekbe foglalják majd. – Ez máris megvan – szólt Farkas. – A azonos A-val, vagy A nem azonos B-vel; ezt a legegyszerűbb matematikai formában felírni. – Persze, de én nem ilyen egyszerű dolgokra gondoltam. Sokkal bonyolultabbakra. Hogy valami nehéz logikai problémát matematikai formulákkal le lehet vezetni, ki lehet számítani, és végül megvan az eredmény, csupán be kell helyettesíteni. – Könnyen lehetséges, hogy ez is meglesz valamikor. – De tulajdonképpen elsősorban nem erre gondoltam – folytatta Karl. – A logika és a matézis kapcsolatát csak úgy mellékesen vetettem be, mint kézenfekvő bizonyítékot a kettő összefüggéséről. De azt hiszem, ennél sokkal mélyebb összefüggések is vannak filozófia 18

és matematika között. Ezt csak érzem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi ez az összefüggés, mert túlságosan keveset tudok ehhez a filozófiából. Ezt hiányolom magamnál, szégyellem, és ezért irigyellek téged. Nagy lendülettel, szinte fellelkesülve beszélt, és éppen ezért annál meglepőbb volt, hogy milyen hirtelen hallgatott el. Kissé zavartan meredt most maga elé, és körmével mértani ábrákat rajzolgatott az asztallapra. Mintha csak röstelkedett volna, amiért az előbb ennyire elragadta a hév, és ennyire kitárulkozott. – No, én megyek is – mondta aztán. Kancsójával kopogott az asztalon a pincérlánynak. – Megyünk mi is – szólt Farkas. Zeyket felrázták, fizettek, indultak. A kapuban elváltak, Gausst másfelé vitte az útja, a többiek hazakísérték Dánielt. Mikor magukra maradtak, egy ideig szótlanul baktattak a koromsötét, néptelen kisvárosi utcán a szállásuk felé. Csak a csizmájuk kopogása visszhangzott az ódon házak között. – Tulajdonképpen mást akartam ma csinálni – szólalt meg egyszerre Farkas. – Már régóta töprengek valamin. A komplex számokon. Hogy az egyszerű józan ész számára is megadjuk az értelmüket. Hiszen már a negatív szám sem olyan kézenfekvő valaki számára, aki nem matematikus. Hogy valami öttel, tízzel, kétszázzal kevesebb legyen a semminél. Ezt azonban még csak meg lehet magyarázni. Ha nincs egy krajcárom sem, sőt tíz rénus forint az adósságom, hát ez tíz forinttal kevesebb a semminél. Vagy Vásárhelyről Kolozsvárra kellene mennem, de nem ismerem az utat, tévedésből homlokegyenest ellenkező irányba indulok, megteszek két mérföldet, míg rájövök: hát akkor a semminél két mérfölddel kevesebbel közeledtem utam céljához. Ez világos minden épeszű ember számára… De amikor két negatív szám szorzata pozitív, hogyan lehetséges mégis olyan szám, amely önmagával szorozva mínusz egy; ezt már nehezebb egyszerű józan ésszel elképzelni. És hogy ezt a négyzetgyök mínusz egyet valós számokkal szorozni, sőt összeadni lehet, és az összeadás révén létrejönnek a komplex számok, ezt még nehezebb felfogni… Szóval ez a kérdés izgat már régóta. 19

Hogyan lehetne ezeknek a komplex számoknak olyan értelmet adni, amely mindenki számára felfogható és világos. – De hiszen maguknak a természetes számoknak sincsen meg az alapjuk a valóságban – vetette ellen Simon. – Kettő nincsen. Van két alma, két ember, két kancsó sör; de olyasmi, ami csak kettő lenne önmagában, és ne lenne egyúttal két valami, olyan nincs. Mégis rendszerint csak kettővel meg öttel meg tizenhattal számolunk, és ezt mindenki megérti és felfogja. – Tévedsz. Duplán tévedsz. Először is a gyakorlati életben, hacsak nem iskolai számtanpéldákról van szó, mindig tudjuk, hogy mit számolunk. Ebben a hordóban van öt akó bor, a másikban három, a harmadikban hat. Csak úgy számolom; öt meg három meg hat az tizennégy. Nem teszem hozzá, hogy akó bor. Minek? Így rövidebb. De tudom, hogy az. Ez az egyik tévedésed. Tévedsz azonban akkor is, ha egyszerű számtanpéldákról van szó, és az ötnek, háromnak meg hatnak valóban nincs semmi tartalma. Az emberek annyiszor láttak már öt almát, öt embert, öt kancsó sört, hogy mindenki felfogja, mi bennük a közös: az öt. Ezzel a közös tulajdonsággal számolunk, amely éppen azért, mert nem tapad sem az almához, sem az emberhez, sem a sörhöz, a világon mindenre érvényes. És ezt mindenki megérti. De adj nekem ugyanilyen egyszerű magyarázatot a komplex számokról, amelyet mindenki megért. – Hát ez nem lenne olyan könnyű – ismerte el Kemény. – No látod! Hát ezen gondolkozom már régóta. És ma reggel támadt valami ötletem. Hogy pontosabb legyek, inkább csak a ködös körvonalai egy ötletnek, magam előtt is homályos még, de úgy érzem, van benne valami; ezt kellene tisztázni, minden oldalról megvizsgálni, kifejteni. Nagyon megörültem, amikor reggel mosdás közben felötlött bennem. Akkor nem volt érkezésem, hogy komolyan foglalkozzam vele, úgy gondoltam, délután nekilátok. Jó idő van, lehet sétálni, és séta közben… Aztán ez lett belőle. De nem sajnálom, olyan jól eldiskuráltunk.

20

2. – Nem, nem, ezt sohasem hittem volna, hogy ez lehetséges! Mondd, téged nem kavart fel egészen ez az este? Vagy te tudtad? – Mit? – kérdezte Simon csodálkozva. – Ezt, amiben itt ma este részünk volt – válaszolt Farkas, ha lehet, még izgatottabban, mint az imént. – Hogy van valami, ami ilyen hatással legyen az emberre. Nézd meg, nemcsak énrám, hanem mindenkire. Milyen átszellemült arccal jönnek ki az emberek. Mintha másokká váltak volna. Jobbakká, nemesebbekké. Szeme valósággal villogott a sötétben, hangját különös láz fűtötte át, kezével élénken hadonászott. Simon az egész jelenetet kissé túlzottnak találta, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy lehűtse barátját. – Én ezeken az átszellemült arcokon csak annak a töprengésnek a jelét látom, hogy hol fogyasszák el esti sörüket – felelte a lépcsőn lefelé tartó emberekre mutatva. – Legfeljebb a nők mások… – Nem, nincs igazad, egyáltalán nincs igazad! Csupán annyiban, hogy a dámák… A finom női lélek valóban még érzékenyebb. De a többiek is… – Épp ezt akartam mondani – folytatta Simon. – Hogy ezek a finom női lelkek nemcsak a sörre gondolnak. Még inkább arra, hogy ne tapossa le valaki a szoknyájukat. – Simon, te milyen prózai lettél! Nem is értelek. Itt állunk a múzsák csodálatos csarnoka előtt – mutatott a szerény, kis színházépületre, amelynek a bejárója mellett kétoldalt egy-egy kormos üvegű lámpába zárva éppen csak pislákolt a gyertya –, olyan előadásban volt részünk, amely egész bensőmet felkavarta, téged pedig mindez csupán cinikus megjegyzésekre késztet… Megvallom – folytatta rövid szünet után már némileg megnyugodva –, odahaza én csak cigányzenét hallottam, és bizony nem töltött el különösebb elragadtatással. Talán a körülmények is közrejátszottak. Hogy közben borízű hangon énekelnek bele a zenébe, egyik hamisabban a másiknál, a cigány meg cifrázza, olykor annyira, hogy se vége, se hossza. Ezért aztán nem is nagyon örültem, amikor közölted, hogy operaelőadásra megyünk ma este. Ha nem vetted volna meg előre a jegyeket, tán el sem jövök. 21

– No, ami a hamis éneklést illeti, abban ma sem volt hiányunk – vetette ellen Simon. – A második felvonás végén, a búcsúáriánál, a tenorista alaposan elcsúszott… Csak a partnerét sajnáltam. – Ebben igazad van, de nem az énekesek tették rám ezt a mély benyomást. Nem erről beszélek most. Hanem a zenéről. Ezért igazán hálás vagyok neked. Ezt az összhangot, és főleg azt a lelki hatást, amelyet ez az összhang kivált, sohasem tudtam volna elképzelni. Hogy így összeolvadjon a fúvósok harsogása a dob erejével, a cintányér sikoltásával, főleg pedig a hegedűnek hol panaszló, bánatos, hol pedig diadalmasan ujjongó szavával; hogy minden együtt szóljon, de azért egy hangszer mégis uralkodjék valamennyi felett; minden együtt szóljon, és mégse legyen belőle bábeli zűrzavar, hanem éppen ellenkezőleg: a leglenyűgözőbb harmónia…, ez, ez valami csodálatos. – Miért? Ilyet még sohasem hallottál? Zenekart? – lepődött meg Kemény. – Mondtam, hogy hallottam már. Főleg cigányokat. De sohasem tett még rám ilyen hatást… Különösen a hegedű. Az a legcsodálatosabb hangszer. – Persze hogy a hegedű. Az a legtökéletesebb zenei instrumentum… Vigyázz, ne lépj ebbe a kátyúba!… A hegedű meg a klavír. Kinek melyik. – Ne mondd azt, hogy klavír! Van már magyar szavunk is rá: zongora. – Zongora? Sohasem hallottam még. – Azért mondom… Nagy dolog az, amit most a poéták meg a színjátszók csinálnak. Hogy mindenre legyen magyar szavunk. Művészetben, tudományban. Mindenki megérti majd őket, csiszolódik az elme és a szellem. Ezért kell valamennyiünknek munkálkodnunk azon, hogy mihamarabb elterjedjenek az új magyar szavak… Zongora, nem klavír. – Zongora, igazad van – hagyta rá Kemény. – Szebb is, mint a klavír. – No! – morgott Farkas elégedetten. Aztán magába mélyedve töprengeni kezdett. 22

Már odahaza voltak, amikor egyszerre kijelentette: – Meg fogok tanulni hegedülni. Nem tudsz véletlenül egy jó zenetanárt? – Nem, mert sohasem jutott eszembe keresni, de azt hiszem, nem olyan nehéz dolog Göttingában zenetanárt találni. Valóban nem volt nehéz, és Farkas harmadnap már be is kopogtatott az egyikhez. – Hegedülni? – csóválta meg fejét bizalmatlanul az idős mester. – Öreg maga ahhoz, fiatal barátom. Farkas elkacagta magát. – Fiatal barátjának nevez, és ugyanakkor azt mondja, hogy öreg vagyok. Hát most mi vagyok, fiatal vagy öreg? Állapodjunk meg valamiben. A zenetanár is elmosolyodott. – Mind a kettő. Szívesen vállalnám, ha akár kétszer olyan idős lehetnék, mint maga. Hány esztendős, húsz? – No, annál aztán több! Huszonkettő! – vágta rá Farkas önérzettel. – Annak a dupláját is vállalnám. Negvennégy, de szép lenne! Hát még huszonkettő!… De látja, ahhoz, hogy most kezdje el a hegedűtanulást, mégiscsak öreg. Ahhoz nagyon mozgékony ujjak kellenek. – Az én ujjaimnál is mozgékonyabbakat akar?! Ha látná… – Elhiszem én. De más mozgáshoz szoktak. Nem hegedűhöz. Azt nagyon korán kell elkezdeni. És aztán nagyon sokat kell gyakorolni. Hej, mennyi ujjgyakorlatot kell végigszenvednie tanítványnak és tanárnak egyaránt, amíg valaki egy kissé cincogni tud! Ebben a korban ez már reménytelen. – Én pedig mindenképpen elhatároztam, hogy megtanulok hegedülni. Ha ön semmi áron sem vállalja, akkor kénytelen leszek másvalakit keresni. De azzal is eltelik egy-két nap, még öregebbek lesznek az ujjaim, és az ön lelkiismeretét terheli majd, hogy… A tanár elnevette magát. – Hát ha végképpen ragaszkodik hozzá, nem bánom. De aztán ne engem okoljon, ha nem olyan lesz az eredmény, mint amilyet remél. 23

– Nem fogok mást okolni, csak magamat, amiért eddig késlekedtem. – Egy feltételem azonban van. Ne mondja senkinek, hagy nálam tanult! Mert nem hiszem, hogy az nagyon használna a hírnevemnek. De a tanárnak nem volt megbánásra oka, hogy végül mégis engedett a magyar diák makacs állhatatosságának. Farkas mohó szorgalommal vetette magát a tanulásba, és rövid idő múlva már nemcsak a maga, hanem barátai gyönyörűségére is kezelni tudta a vonót. Igaz, hogy kéthárom órát, néha többet is gyakorolt naponta, és csak olyankor tette le könnyű szívvel a hegedűt, ha Seyffer matematikai vagy csillagászati órájára kellett mennie, vagy Gauss-szal volt találkozója. Eleinte egyikük vagy másikuk lakásán jöttek össze, Bolyai még a várostól nem messze fekvő falusi szülői házban is felkereste barátját, de ilyenkor mindig megeshetett, hogy váratlanul egy harmadik vagy negyedik is betoppant, és nem folytathatták tovább matematikai vitáikat. Így azután hamarosan inkább az utcai sétákra tértek át. Legszívesebben a régi várfalak és az óbástya körül csavarogtak. – Tudod-e, min töprengek már hetek óta? – kérdezte egyik ilyen sétájukon Farkas Gausst. – Fogalmam sincs róla, de remélem, majd megmondod. – A XI. axiómán. – Nem te vagy az első. – Csodálod? Sokan igyekeztek már megtisztítani az euklideszi geometriát a matematikának ettől a mocskától. De azt hiszem, nekem sikerült. – Ejha! Erre kíváncsi vagyok! – Nézd – folytatta Farkas már az is alapvető tévedés, hogy ezt axiómának nevezik. Mert mi az axióma? Olyan tudományos alapigazság, amelyet nem lehet, de nem is kell bizonyítani. Nem kell bizonyítani, mert annyira világos, annyira kézenfekvő, hogy minden épeszű ember azonnal felfogja és megérti. De éppen azért, mert ennyire egyszerű, nem is lehet bizonyítani; ugyanis minden bizonyítás már szükségképpen bonyolultabb lenne az alaptételnél. Márpedig a bizonyításnak elemi szabálya, hogy az egyszerűbbel bizonyítjuk a bonyolultabbat, a magától értetődő igazsággal a rejtettebb igazságot, 24

nem pedig fordítva. – Látod – vágott közbe Gauss –, ez az, amiről beszélgettünk valamikor. Hogy mennyire nem független a matematika a filozófiától. Amit most elmondottál az axiómák bizonyíthatatlanságával kapcsolatban, ez teljesen világos. De önmagamtól nem jutott volna eszembe… Ezért nagy előnyöd neked, hogy foglalkoztál filozófiával is, én pedig nem. – Két évvel idősebb vagyok nálad. Ez ilyenkor még nagy különbség – hárította el a dicséretet Farkas. – Lesz még alkalmad neked is arra, hogy pótold a mulasztottakat… De hogy folytassam, amit elkezdtem, Eukleidész többi tétele valóban axióma. Hogy két pont között mindig vonható egy egyenes. Vagy hogy egy egyenes mindig tetszés szerint meghosszabbítható. Ezeket az ember első hallásra felfogja, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem lehet másképp. Nincs rajta mit magyarázni, bizonyítani. De a XI. axióma magyarázatra szorul, és akkor már nem is axióma. Hogyha azonos síkban fekvő két egyenest egy harmadikkal metszünk, akkor a két egyenes azon az oldalon fog találkozni, ahol a metszés által nyert belső szögek összege kisebb két derékszögnél. Ez nem magától értetődő, ezt bizonyítani kell. – És hányan próbálták már hiába! – jegyezte meg Gauss. – Nem is csoda. Mert mit is mond ez az úgynevezett axióma? Hogy a két egyenes találkozik. De hol találkozik? Talán ezer, talán tízezer mérföldre. És ha a két belső szög összege még inkább megközelíti a száznyolcvan fokot, akkor még messzibb, százezer, millió mérföldnyire, a végtelenben. A végtelenbe kellene elmennünk ahhoz, hogy lássuk, valóban találkoznak-e. – Te talán oda mentél? A végtelenbe? Mert valami olyasmit mondtál, hogy neked sikerült a bizonyítás. – Nem. Nem mentem a végtelenbe. Ha netán el tudtam volna menni, az sem lenne bizonyítás, mert mások nem tudnak oda követni. Itt találtam meg. – Ez aztán igazán érdekel! – kiáltott fel Gauss. – Legalábbis remélem, hogy megtaláltam – hátrált egy lépést Farkas, de barátja nem hagyta. 25

– Azért csak mondd el! Ha már elkezdted… Hiszen azért kezdted, nem? Bolyai elnevette magát. – Persze hogy azért. Hát akkor el is mondom. – Mélyet lélegzett, mint aki nagy elhatározásra készül. Csak azután fogott bele, mindkét kezével mutogatva. – Van egy egyenesem. Erre tetszőleges pontban merőlegest bocsátok. Eme merőleges körül, mint egy tengely körül az egészet száznyolcvan fokkal elfordítom. Ekkor, ugyebár, az eredeti egyenes két szára helyet cserél… Várj, jobb, ha ezt felrajzolom. – Értem így is – nyugtatta Gauss.

26

27

– De ez még csak az eleje. Ami utána jön, azt mégiscsak jobb felvázolni. – Azzal letört az egyik bokorról egy száraz gallyat, és rajzolni kezdett vele a homokba. Közben egyre magyarázott. De még be sem fejezte, amikor Gauss felkiáltott: – Értem már az egészet! Zseni vagy, a barátom vagy! Kétezeréves problémát oldottál meg… Ki kell dolgoznod részletesebben. És azt hiszem, ott a váltószögeknél lehetne elegánsabb megoldást is találni. Nem vagyok benne biztos, de ez az érzésem. Majd meglátod. Hosszan beszélgettek még a XI. axiómáról és Bolyai megoldásáról. Farkasnak dagadt a keble a büszkeségtől, hogy Gauss ilyen elismeréssel nyilatkozott róla, és ezt az elismerést újra meg újra hallani akarta. Jócskán rájuk sötétedett, mire elváltak. Odahaza Simon izgatottan fogadta: – Hol kódorogtál ennyi ideig? Már tűkön ülve várlak. Levél jött az öregtől. – És a pénz? – Mindössze kétszáz forint. – Ötszázat kértél, nem? – Annyit. De azt írja, most nincs. Nagyon rossz volt a termés, és a néném is férjhez ment. Az is sokat elvitt. Kénytelen volt pénzt felvenni a jövő évi termésre. Szóval akkor sem igen marad. Okosabb, ha hazamegyünk. – Mit tehetünk egyebet? – Hogy mit tehetünk egyebet, azt nem tudom. Csak azt, hogy ezt sem olyan könnyű megtenni. Legalább háromszáz forinttal tartozunk. 28

És még az útra is kell. – És ha hazulról küldenénk meg nekik? – A szabónak, vargának, kocsmárosnak, itt a szállásért? Meg még három-négy helyre? Ha csak egyetlenegy akad közöttük, aki nem bízik abban, hogy megkapja a pénzét, rögtön telesírja a világot. Göttingában sok a magyar diák, nem telik bele egy esztendő, és attól visszhangzik a két haza, Erdély és Magyarország, hogy Kemény Simon megszökött a hitelezői elől. Egy életen keresztül bizonygathatom, hogy utólag elküldtem; sohasem hiszik el. Csak úgy lehetne, ha egy uzsorás adna kölcsönt kamatra, abból kifizetnénk mindent, és annak küldenénk meg. De azok nem adnak. – Próbáltad már? – Két helyen is. Egész nap ezzel szaladgáltam. Ezért vártalak olyan türelmetlenül. – Nem lehetne talán mégis?… Egy harmadiknál? – Nem. Nem érdemes. És nem is teszem. Ez a kettő olyan egyforma kifogást mondott, és igazuk van, hogy másutt sem várhatok egyebet. Először is kiskorú vagyok, az aláírásom nem ér semmit. Másrészt, hogy magyar földbirtokra nem adnak. Nem lehet behajtani. – Persze, az ősiség miatt. Hiszen bármelyik percben jelentkezhetik a legtávolabbi rokon, és mindent megakadályoz. – Az… Szóval lenne egy harmadik is, valaki ajánlotta. De az szedi a legmagasabb kamatot, és még nem is ez a legnagyobb baj. – Hanem? – Hanem azt kívánja, hogy az apám nevét írjam alá. – Ezt mondta? – Nekem nem, mert nem jártam nála, de így mesélték. Neki ebben az a jó, hogy akkor már nem egyszerű adósságról van szó, hanem váltóhamisításról. És hogy ez ki ne derüljön, és hogy a csemetét be ne csukják, hát a család akár a föld alól is előkeríti a pénzt… Csakhogy én ezt nem csinálom. – Akkor mit tegyünk? – Nem lehet mást, csak azt, hogy egyikünk itt marad zálogban, a másik hazamegy, és otthonról kiváltja. Te elindulsz minél előbb, otthon elmondod az apámnak, mi a helyzet, kerítsen valahonnét pénzt, 29

hogy hazamehessek én is. – Nem! – ingatta a fejét Farkas. – A szüleid természetesen elsősorban téged várnak. Számodra könnyebb is, hogy az apáddal pénzről beszélj. Meg azután miből élnél itt közben? – Hát... tanítanék. Meg ha itt vagyok, majd csak küldenek közben is valamit. – Nem – ismételte Bolyai. – Te mész haza, én maradok itt. Én kevesebből megélek, az instruktorkodást is próbáltam már, meg talán el is barkácsolgatok, ha úgy adódik, valami abból is befolyik majd. Simon egy ideig még kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő marad, de végül mégiscsak engedett. Ami pénzük volt, elosztották, hogy az útra is legyen, meg Farkasnak is maradjon mintegy két hónapra. – Addigra biztosan kiváltalak – ígérte Kemény. Amint hazaérkezett Marosvécsre, valóban szinte az volt a legelső szava apjához, hogy a kezesül maradt Farkast ki kell váltani Göttingában. Az öreg Kemény Simon azonban ezúttal is azzal felelt, hogy nincs pénze, és nem is tudja, mikor lesz. Fia erősködött, hogy nem hagyhatja a barátját ebben a kínos helyzetben, a válasz azonban változatlanul ez volt: – De ha nincs! Mit csináljak? A fiúnak az volt az érzése, apja túlságosan könnyen intézi el a dolgot, hogy ő most már idehaza van. Valamit azért mégiscsak meg kellene próbálni. Hogy az apja nem volt erre hajlandó, megkísérelte maga, hogy kölcsönkapjon, de eredménytelenül. Végül önmaga előtt is csodálatosnak és helytelennek látszó módon Farkas apjához. Bolyai Gáspárhoz fordult kölcsönért. Hosszú levelében részletesen ismertette az előzményeket, a mostani helyzetet, majd így folytatta: … Becsületemre írhatom az úrnak, hogy az egész pénzem, melynek ura vagyok, 20 Rfból, azaz húsz német forintokból áll, és így én nem segíthetek. Az atyáméktól sincs mit remélni, mert talán nem is jó néven vették, amint veszem észre, Göttingában való hátramaradását, de ha ez nem volna is, el nem hinné az úr, ha szinte megírhatnám is, mely szűk légyen az atyámék házánál a nagy jószág mellett is a pénz, és így innét sincs mit remélni. Hogy 30

kölcsönt kaphassak, azt is mindenütt elpróbáltam, suhult sem kaptam, ez az úrnak talán csudálatosnak fog látszani, de mégis úgy van, én tudtam okait is, de nem írhatom. Lunge Limba Bouluj dá még is nu styi vorovi.* Ilyen rosszul állván az dolgok, az következendő módon gondolom, hogy lehetne segíteni Farkason, tudniillik adjon az úr nekem 400 Rfkat, azaz négyszáz német forintokat kölcsön, arra az célra, hogy azokkal Farkast az sárból kihúzzam, legfeljebb 2, azaz két esztendőre megfizetem az úrnak, addig is per 6 pro cent, azaz hatot száz után interesezem**. Abban pedig bizonyos lehet az úr, hogy ebben hiba nem lészen, becsületemre fogadom. Könnyen elhiszem, hogy nincsen az úrnak annyi pénze, azt is el, hogy kölcsön sem kaphat az úr, mégis van mód segíteni, ha akar az úr; van az úrnak jószága, adjon el az úr egy darabot belőle, annyit érőt, az úrnak olyas kára abban nem lesz, mikor én a pénzt megadom, akkor azzal azt visszaveheti, ha tetszik, mégis fián is segít; vélem is valósággal nagy jót tészen… * Magyar szavakkal kevert, erdélyi román közmondás: Hosszú a marha nyelve, mégsem tud beszélni ** Hat százalék kamatot fizetek

De Bolyai Gáspár nem volt képes pénzt szerezni, és így Farkas tovább nyomorgott kezesként Göttingában. Negyven évvel később így ír erről az időről: „Sokat szenvedtem, de soha oly boldog nem voltam; az az idő, melyre mindig örömmel nézek vissza – barátsági önkéntes áldozattal… akkori magamat ma is tisztelem." Boldogságát az okozta, hogy szinte minden áldott nap együtt volt Gauss-szal, és matematikáról beszélgettek. A kémia, teológia, festészet, színészet, tüzéri pálya csábításai után Farkast most teljesen a matézis kötötte le. Végre megtalálta hivatását, és ehhez soha életében – gondolta – nem lesz már hűtlen. Ezenkívül ezekben az időkben legfeljebb a zene érdekelte, de hiszen ez a kettő sok rokonságot mutat egymással. Szeptember végén azonban Gauss is hazament Braunschweigba, és Farkas végképpen egyedül maradt. Egyedül a nyomorúsággal. Barátja, jóakarója volt ugyan bőven. Erdélyből buzdítják levelekben 31

egykori tanárai, Szathmári Pap meg Méhes, továbbá egyéb ismerősei: Radák Ádám, Zeyk Miklós, Bethlen Klára, Wesselényi József. Meleg szeretet fűzi a Göttingában diákoskodó, vagy ott csak megforduló magyarokhoz is, mint Teleki Józsefhez, Bánffy Ádámhoz, Zeyk Dánielhez. Jó pajtása egy csomó német diáknak is, elsősorban Gauss két földijének: Idének és Eschenburgnak, aztán a wertheimi Eichhomnak és a hamburgi Brandesnek. Ezekkel gyakran megfordul göttingai lányos házaknál is, főleg Klindworthéknál, ahol a szőke Linának udvarolnak a diákok. A legmelegebb érzés azonban kétségtelenül tanárához, Seyfferhez fűzte, a kitűnő matematikushoz és csillagászhoz, aki hasonlóképpen igen nagyra becsülte Farkast. De mindez együttvéve sem tudta feledtetni Gauss távozását. Jelképesen azért továbbra is együtt voltak. Sűrűn váltották egymást a levelek Göttingából Braunschweigba, minden hónap utolsó napján pedig megülték a „barátság napját". Ilyenkor Farkas maga elé tette azt a palatáblát, amelyen Gauss megszerkesztette volt a szabályos tizenhét oldalú sokszöget és amelyet emlékbe ajándékozott neki, aztán elővette a hosszú szárú tajtékpipát, amelyet ugyancsak Gausstól kapott búcsúajándékul, megtömte, és bodor füstgomolyagok eregetése közben azzal vigasztalódott, hogy egy braunschweigi parasztházban Gauss viszont most az ő pipájából pöfékel, és őrá gondol. Tavasz lett már, 1799 márciusa, mire Farkas némi pénzt kapott hazulról, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy valamennyi adósságát kifizethesse, és ezzel kiválthassa magát a „zálogból". Erre csak két hónappal később került sor. Mielőtt azonban hazaindult volna, még egyszer látni akarta barátját. Levélben megállapodtak, hogy a Göttingából Braunschweigba vezető tizenegy mérföldes* útnak körülbelül a közepén, Klausthalban találkoznak. Természetesen mindegyik magával vitte a másiktól ajándékba kapott pipát is. Sűrű füstölés mellett beszélgettek egy napig matematikáról, főleg a XI. axiómáról, a párhuzamosok elméletéről. Időközben ugyanis mindketten rájöttek, hogy amit annak idején a göttingai bástyánál Farkas olyan átszellemülten előadott, és Gauss olyan lelkesen fogadott, nem kielégítő megoldás. Nem ok nélkül töprengtek rajta 32

kétezer esztendeje a legkiválóbb matematikusok, olyan egykettőre nem oldható meg. *1 német mérföld = kb. 7,5 km

– Előbb-utóbb azonban mégiscsak megoldom! – erősködött Farkas. – Ha valakinek, neked biztosan sikerülni fog – biztatta Gauss. – És tudod, mit?! Annak a sok beszélgetésnek, vitának az emlékére, amelyet a XI. axiómáról folytattunk, ha meglesz a megoldás, nevezd el majd göttingai elméletnek. A párhuzamosok göttingai elméletének. – Igazad van! – lelkesült Farkas. – Úgy lesz! – Aztán elnevette magát. – Látod, a cím már meg is van. A többi igazán semmiség! Másnap reggelig voltak együtt. Nehezen ment a búcsúzás, az utolsó percben Farkas meggondolta magát, és még egy dombtetőig elkísérte barátját. De végül mégiscsak el kellett szakadniuk. Egyikük jobbra ment, másikuk balra. Néhány lépés múlva azonban Bolyai megállt, és hosszan nézett még távolodó barátja után. Most hirtelen úgy érezte, mintha egy haldoklóval szorított volna kezet. Vagy sokkal inkább, mintha ő maga lenne haldokló. Mindenesetre két olyan ember kézszorítása volt, aki soha többé nem látja egymást. Tíz napba tellett még, amíg Göttingában elintézte különféle ügyeit, kifizette adósságait, elbúcsúzott barátaitól. De ezek nem tekintették ezt a búcsút véglegesnek. Az indulás reggelén, élükön Seyffer professzorral, valamennyien ott voltak Farkas szállása előtt. Elkísérték a legközelebbi faluig, hogy ott szorítsanak vele utoljára kezet. Ekkor azonban Farkas érezte úgy, hogy akarata ellenére is vissza kell fordulnia barátaival. Végül mégis erőt vett magán. Az utolsó tetőről, ahonnét még látszott Göttinga, még egyszer visszanézett az apró házakra, magos tetőkre, szűk kis utcákra, hogy a kép örökre emlékezetében maradjon. Aztán elindult kelet felé.

33

3. A hegynyeregben egy-két percre megállt. Előbb hátravetett egy pillantást, a most megtett útra, azután előre. Messzire nem látott, mert a bükkös beborította a hegy innenső oldalát is, és a lombok maguk alá rejtették az innét lefelé kanyargó ösvényt. Farkas elégedett volt. Odahaza, Erdélyben sokat csavargott annak idején a hegyekben, erdőkben, jól el tudott igazodni, és ezért most sem riadt meg attól, hogy a biztosabb, de poros, barátságtalan országutak helyett inkább az erdei utakat, ösvényeket válassza. Odalenn most aszalná a júniusi nap, egyre inkább, hiszen most jön csak a heve – délelőtt tíz óra körül járt –, itt pedig a bükkfalevelek ernyője alatt sétálhat a hűvösön. Játékosan ruganyos léptekkel indult lefelé, és néhány perc múlva rá is gyújtott a göttingai magyar diákok kedvenc nótájára: Mikor szép Göttingában a kaput döngetem, A rector magnificus azt mondja énnekem: Hej, domine spectabilis! Látszik, hogy kend magyar. Úgy dingeti-döngeti, kongati-bongati azt a kaput, Mint a jeges zivatar. Nagyon könnyűnek érezte magát, és ez valami különös jóérzéssel töltötte el. Negyedik napja volt úton, és szerette volna megveregetni elégedettségében a saját vállát, amiért úgy döntött, hogy legalábbis részben gyalog vág neki. Minden adósság kifizetése után maradt ugyan vagy száz forintja, de isten ellen való vétek lenne, ha egy huszonnégy éves fiatalember ebből postakocsira költené, mikor erős lába van, és amikor a pénznek jobb helyét is tudja. Ruhája mindössze az az egyetlen rend volt, amelyet a testén viselt, fehérneműje is csupán két váltás, egyéb motyója alig. Ennek az egyéb motyónak legfontosabb része a hegedűje volt meg két üveg. Az egyikben a szemvizét tartotta, mert azt nem tudott volna útközben csinálni magának, a másikban némi pálinkát. Már előre kitervelte, hogy 34

esténként ezzel mossa majd a lábát, a kapcáját pedig faggyúval dörzsöli be, az a bőrét is puhán tartja. Annyi faggyúja nem volt, hogy a csizmájára is futotta volna, annak jó lesz az egyszerű hideg víz is. Meg aztán valami elemózsiáról is kellett gondoskodnia, a fogadó drága, és az idejét sem igen tudja ilyesmire pazarolni. Regensburgig szándékozott gyalogolni, az jó ötven mérföld. Szóval ezt a néhány legszükségesebb holmit kötötte batyuba, a batyut tőrös botja végére akasztotta, a botot átvetette a vállán, úgy eredt útnak. Reggel szaporán szedte a lépteit, hogy estére megengedhessen magának valamivel kényelmesebb menetelést. Az első napokban négy-öt mérföldet tett meg reggeltől estig, de mindennap korábban indult, és később keresett szállást magának, úgyhogy egyre fokozta a napi iramot. Nem viselte meg a hosszú gyaloglás, nem hűlt meg; noha legtöbbször hideget evett, még csak a gyomrára sem lehetett panasza, holott máskor elég sokat kínlódott vele. Mindössze egyetlen kényelmetlensége volt, amit nehezen viselt el: az erős gyaloglásban ritkábban tudott pipára gyújtani. „Most aztán alaposan kipótlom!" – volt az első gondolata, amikor a kilencedik nap délutánján feltűntek előtte a regensburgi háztetők, és rövidesen megcsillant a Duna kék csíkja is. Szerencsével járt, a kikötőben talált egy hajót, amely máris indulófélben volt Bécs felé. Alighogy letelepedett a fedélzeten, eloldották a köteleket. Farkas régen nem érezte ilyen jól magát, mint most. Kényelmesen elterpeszkedett, megtömte a pipáját, bámulta a parton elvonuló tájat, hallgatta a vitorlavásznak csapkodását, a vitorlarudak nyikorgását, főleg pedig a habok halk csobogását. Később besötétedett, az égbolton kiragyogtak a csillagok, és abban gyönyörködött sokáig. De aztán hűvösre fordult, és lement a fedélzetről, hogy éjszakára valami melegebb zugot keressen magának. Harmadnap délelőtt érkeztek Passauba. Farkas már korábban megtudta a hajósoktól, hogy itt töltik majdnem az egész napot, mert egy csomó árut raknak ki meg be. így neki is lesz ideje, hogy megnézze kissé a várost. El is indult a Duna és az Inn közé szorult házak mentén, kisétált az Ilz partjára is, és jó ideig figyelte a faúsztatást. Aztán beljebb került, 35

megnézte a Szent István-székesegyházat, és a régi várnak a templom mellett emelkedő maradványait. Ezekre még a hajó kapitánya figyelmeztette jó előre azzal, hogy az újabb erődítmény ötszáz, a régebbi ezeresztendős. Még csavargott volna, de egyszerre meglátott egy kis kávéházat, és hirtelen nagy kedve támadt, hogy beüljön. Szerény kis helyiség volt néhány tölgyfa asztallal és mellettük ugyancsak tölgyfából készült lócákkal, de Farkas Göttingában sem szokott sokkal különbekhez. Csakhogy ha ott tért be egy efféle kávéházba, hát biztosan egy csomó ismerős diák üdvrivalgása fogadta. Itt azonban a tíz-tizenkét vendég olyan idegenkedő csodálkozással meredt rá, mintha soha még ilyen szerzetet nem látott volna. Mi tagadás, Bolyai Farkas eléggé megviselt gúnyájában, vállát verdeső, lombos hajával, élénken kutató tüzes szemével nem volt mindennapi jelenség. Ezt tudta maga is, mégis mulattatta, hogy ilyen leplezetlenül megbámulják. De úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Leült az egyik üres asztal mellé, előszedte dohányzacskóját, megtömte pipáját, rágyújtott; mivel pedig pincér mindeddig nem került elő, hangosan kopogott az asztalon. Aztán nagyokat pöfékelve egykedvűen hordozta végig tekintetét a vendégeken. Belépése óta ezek egy percre sem vették le róla a szemüket. De a kezdeti csodálkozás és idegenkedés helyett tekintetükből egyre inkább valami ellenséges érzület tükröződött. Egyikük-másikuk össze is súgott, és Farkasnak akkor sem lett volna kétsége, hogy róla sugdolódznak, ha közben nem vetettek volna gyűlölködő pillantásokat reá. Ő csak nyugodtan fújta a füstöt a levegőbe, és mivel a pincér még mindig nem mutatkozott, újra kopogtatott az asztalon, most már botjának fejével, keményen és türelmetlenül. Az egyik vendég erre felemelkedett. Farkas elé lépett, két lépéssel előtte megállt, kezét a csípőjére tette, és éles hangon kérdezte: – Mit akar maga itt? – Valamit inni – felelte Farkas a világ legtermészetesebb hangján, bár közben látta, hogy mások is felemelkednek ültő helyükből, és kissé bizonytalanul, de mégis úgy helyezkednek el, hogy félkör alakban vegyék körül. – Igyék máshol! 36

– Ott iszom, ahol nekem tetszik. – De nekünk nem tetszik. A félkör szorosabbra zárult. – Itt az van kiírva – válaszolt Farkas, hangjában vészjósló nyugalommal –, hogy kávéház. Olyan feliratot nem láttam, hogy csak azokat szolgálják ki, akik megnyerik bizonyos társaság tagjainak a tetszését. – Hát ha nem megy szépszerével, akkor majd… – Nem folytatta a mondatot, ehelyett kabátujj át kezdte feltúrni, és szemével intett a többinek. Ezek hasonló fenyegető mozdulattal még közelebb léptek. Bolyai azonban ebben a pillanatban úgy pattant fel a helyéből, mintha puskából lőtték volna ki. Vállának egyetlen rándításával széttaszította a két legközelebbit, a szoba üres közepére ugrott, ott leguggolt, és botját úgy megpörgette a feje fölött, hogy csak úgy suhogott a levegőben. – Én bursch* és magyar nemes vagyok. Tüstént halál fia, aki német burschi és magyar nemesi testemet egyetlen ujjal is illetni meri. A vastag bot nagyon fenyegetően pergett ugyan a levegőben, eddig azonban még senkiben sem tett kárt. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy a néhány pillanattal korábban még oly bátor legények hanyatt-homlok meneküljenek az asztalok, lócák biztonságot ígérő védelme mögé, lehetőleg minél közelebb a falhoz és minél távolabb a halállal fenyegető garabonciás diáktól. * Német diák

– Mi az, mi az, mi történt?! – szaladt most egyszerre elő a kávéház tulajdonosa, akinek mindeddig nyomát sem lehetett látni. – Eddig még semmi – egyenesedett fel Farkas –, de mindjárt történik valami, ha nem neveli egy kis illemre a vendégeit. Hallja, kocsmáros úr! – Jól megnyomta a „kocsmáros" szót, hogy a kávésnak is megadja a magáét. – Micsoda népség jár ide magához?! Nem gondolja, hogy ezzel elriasztja a tisztességes vendégeket?! Én is azzal tértem be, hogy megiszom valamit, de hát ilyen emberek közé csak nem ülök le! Majd keresek magamnak valami rendesebb helyet. Az asztalon hagyott pipájáért nyúlt, erősen megszívta, a füstöt 37

hosszasan szétfújta a levegőbe, aztán tempós lépésekkel otthagyta az ámuló tulajdonost és megszeppent vendégeit. „Legalább tízen voltak, talán többen is – gondolta magában gúnyosan az utcán. – Aztán úgy megrettentek, mintha Polüphémosz* lennék, ők meg Odüsszeusz nyiszlett hajósai. Ha meg ennyire gyávák, akkor mit pimaszkodnak?!" * Az Odüsszeiában szereplő emberevő óriás. Felfalja Odüsszeusz hajóstársainak egy részét

Még nagyban dagadt a keble az imént elkövetett hőstett miatt, amikor útja valamilyen katonai épület előtt vezetett el. A kapu mellett egy őrszem silbakolt. Farkas ügyet sem vetett rá, amikor azonban közvetlenül melléje ért, a silbak durván ráförmedt: – Hé, büdös civil, hogy merészeli az orrom alá fújni a füstöt?! Ha én tanítom tisztességre, azt holta napjáig sem felejti el! – Azzal váratlan mozdulattal megragadta Farkas pipáját, és kirántotta a szájából. A Gausstól emlékbe kapott pipa volt, a „barátság pipája", amelyre minden hónap utolsó napján fontos szerep várt, és amely egyébként is módfelett a szívéhez nőtt. És ezt tépi ki a fogai közül egy ilyen hitvány silbak! Villámgyorsan utánakapott, az őrszem azonban egy villanással még gyorsabb volt. Felrántotta puskájának tusát, és mellbe vágta vele az előrelendülő diákot. Az ütés azonban nem volt különösebben erős, annyira semmiesetre sem, hogy Farkast harcképtelenné tegye, mindössze arra jó, hogy dühét még inkább felkorbácsolja. Mellen ragadta az őrszemet, és háromszor egymás után teljes erejével a falhoz vágta. A szerencsétlennek a feje mindegyik alkalommal nagyot koppant az épület falán, csákója az orrára csúszott, a rángatástól két gombja leszakadt, és ijedtében szinte maga nyújtotta a nevezetes pipát engesztelésül támadója felé. Legalábbis Farkasnak ez volt az érzése, mert mikor visszavette, a katona minden ellenkezés nélkül elengedte. Farkas, mint egy győzelmi trófeával, vonult tovább a pipával. Csak a sarkon fordult vissza, mindössze annyira, hogy egy pillantást vessen 38

a csúfosan legyőzött ellenfelére. Az még akkor is a koponyáját tapogatta, miközben savanyú képpel fürkészett valamit a földön. „Biztosan a gombjait keresi – mulatott magában Bolyai. – Jól lekapják a tíz körméről, ha szolgálatban, főleg őrségen meglátja nélkülük valamelyik feljebbvalója. Márpedig legkésőbb váltáskor erre feltétlenül sor kerül." Talán még meg is sajnálta volna, ha közben eszébe nem jut, hogy milyen pimaszul kezdte a silbak. „Úgy kell neki!" – állapította meg magában elégülten. Igen jó hangulatban érkezett vissza a hajóhoz. Itt még berakodtak, de már nem sok láda meg bála várakozott a rakparton, és a munka szaporán folyt. A kormányos a korlátnak támaszkodva irányította a munkát. – Mikor indulunk? – érdeklődött Bolyai. – Legkésőbb egy óra múlva – felelte a hajós, aztán meglepetten kiáltott fel: – Mi az, maga pipával volt a városban?! Mégpedig ilyen hosszú szárúval, amelyet fél mérföldről meglátni?! – Persze hogy pipával! Sohasem hagyom el. Miért? – Hát nem tudja, hogy Passauban nem szabad pipázni? – Nem szabad pipázni? – csodálkozott el Farkas. – Honnét tudtam volna?!… És miért nem szabad? – Azt már ne tőlem kérdezze, hanem a tanácsuraktól. Én csak annyit tudok, hogy itt tilos a pipázás. Nyilván valami régi rendelkezés lehet, mert burnótozni szabad, szivarozni is; akinek kedve tartja, akár bagózhat is, csupán a pipázás tilos. Alkalmasint még akkor tiltották el, amikor egyedül pipából élvezték a dohányt az emberek. A többi tilalomra már nem került sor, de ez fennmaradt. – Furcsa egy népség! – szögezte le véleményét Bolyai. – Akkor talán ezért volt annyi bajom velük. – Miféle baja? – érdeklődött a kormányos. Farkas elmesélte két kalandját, amire a hajós csak bólogatott. – Hát persze! Mert pipázott. Mindenki felháborodott, hogy ennyire fittyet hány a tilalomnak. – No hallja! – csóválta fejét a diák. – Ha nálunk lenne ilyen tilalom, akkor az embereket csupán egyetlen dolog érdekelné: hogyan szegjék meg. Itt meg abban vetélkednek egymással, hogy másokra is 39

rákényszerítsék. No, mondhatom… – de nem folytatta, csak legyintett. Egy ideig dohogott még, de a hajósok lassan befejezték a rakodást, Farkas tehát inkább azt figyelte, hogyan indul a hajó. Csak amikor elhagyták már a kikötőt, és a Duna közepén ereszkedtek lefelé, akkor nézett ő is körül a fedélzeten. Passauban néhány új utas szállott volt fel, azok csellengtek jobbra-balra, ismerkedtek a hajó rejtélyes felszerelésével, ugyanúgy, ahogyan két nappal korábban Farkas. A fedélzet hátsó végén egyszerre egy fiatal lányt látott meg. Ez is most szállhatott fel, mert eddig nem találkozott vele. Mindenesetre megnézi közelebbről. Tettetett közömbösséggel sétált a tat felé. A lány feltűnően szép volt, fitos orra némi apró szemtelenséggel meredt volna a világba, ha ennek nem mondott volna ellen nagy barna szemének tagadhatatlanul riadt tekintete. Barna volt a haja is, amely kikandikált hátracsúszott főkötője alól. A már lenyugvófélben levő nap sugarai ráhullottak az elszabadult tincsekre, és ezek ettől aranyló vörösbe játszottak. A derékszögben elforduló padon jobbról és balról egy-egy fiú ült a lány mellett, félig szemben egymással, és beszélgetett. Olyan tizennyolc-tizenkilenc esztendősek lehettek. Látszólag egymással beszéltek, de néhány perc bőségesen elég volt Bolyainak annak a megállapításához, hogy a valóságban a lányhoz intézik szavaikat. Sok ismerkedés kezdődött már így. Farkas enyhe bosszúságot érzett. „Ehhez lenne eszük! Azt hiszem, egész Passauban nincs még egy ehhez fogható szép lány. Tizenöt éves lehet mindössze… Erre fájna a foguk… No, majd előkerül a lány apja vagy anyja, aztán elhessenti az ifjakat!" Lassan odébb sétált, de eléggé sűrűn meg-megállt, hogy gyönyörködjék a tájban. Ilyenkor persze jobbra-balra kellett tekingetnie, és ez a tekintet csodálatos módon végül mindig a hajó tatján nyugodott meg… Illetve dehogyis nyugodott! Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy a lány már válaszolgat a fiúknak, és ez határozottan kellemetlen érzéssel töltötte el Farkast. De hát hol vannak ennek a lánynak a szülei?! Hogy ezt csak úgy hagyják! „Különben mi közöm hozzá?!" – igyekezett vigasztalni magát. Kissé bosszúsan otthagyta a fedélzetet. Megkereste az egyik matrózt. 40

– Mikor érünk a Strudelhoz, a híres örvényhez? Úgy gondolom, hamarosan ott kell lennünk. Nem szeretném elmulasztani, meg akarom nézni. – Tizenöt perc múlva ott vagyunk – felelte a hajós. Egy pillantást vetett a tájra, aztán hozzáfűzte: – Talán annyi sincs már, ha így megyünk. Bolyai végigment a hajón, egészen az orrba, de aztán meggondolta magát, újra visszasétált a hátsó fedélzetre. Nekitámaszkodott a korlátnak, úgy bámulta a vizet nagy figyelemmel. Olyan nagy figyelemmel azért nem, hogy ne jutott volna néha egy-egy pillantása a lány felé is. Mikor egyszer megint így hátranézett, meglepődve látta, hogy az utasok egy része térdel, és sűrűn hányja magára a keresztet. „Ezeknek meg mi bajuk?" – gondolta magában, de nem sokat töprengett, mert most már bármelyik percben feltűnhetett a híres örvény. Jól áthajolt a korláton, és meg sem hallotta, hogy a háta mögött egyre dühösebben morognak az emberek. Csak akkor figyelt fel, amikor valaki a könyökét rángatta. A fiatal lány volt. – Az isten szerelmére, térdeljen le gyorsan! Magára haragítja az egész hajót. – Letérdelni? Miért? – csodálkozott el Farkas méltatlankodva. – Én meg akarom nézni ezt a híres örvényt, térdelve nem látok semmit. – Nem veszi észre, hogy mindenki térdel?! Itt mindig minden utasnak le kell térdelnie, hogy baj nélkül átsegítsen bennünket az Isten. A térdelő utasok azonban unták a hosszú alkudozást. Többen fenyegető hangon kezdtek kiáltozni: – No, mi lesz? Letérdel, vagy azt akarja, hogy behajítsuk a vízbe?! Nem fogunk maga miatt valamennyien a Duna fenekére jutni! Farkast elöntötte az epe. Ha fenyegetik, hát akkor azért sem! – Nézze! – mondta a lánynak. – Én az örvényt szeretném látni. Egyetlen szavam sincs az ellen, hogy a többiek letérdeltek. Akkor nekik mi kifogásuk van amiatt, hogy én a vizet nézem? A lány egy pillanatra zavarba jött, de az utasok újabb fenyegető kiáltásaira összeszedte a bátorságát. – Tegye meg az én kedvemért! – kérlelte, és olyan pillantást vetett 41

rá, hogy Farkas itt, a veszedelmes Strudel közvetlen közelében akár a Dunába is ugrott volna, ha arra kéri. – Jó, a maga kedvéért. De egyedül csak azért! – felelte, és nagy nehezen ő is letérdelt a fedélzetre. Jelentékeny mértékben megkönnyítette számára ezt a műveletet, hogy a lány melléje térdelt. Így tehát elmulasztotta, hogy beletekintsen a híres sötét örvénybe. Ehelyett a lány sötét szemébe tekintett, amely hálásan csillogott rá vissza, amiért Farkas mégiscsak engedett végül. – A szülei hol vannak? – kérdezte a lányt, amikor túljutván a veszélyes szakaszon, az utasok ismét felemelkedtek. – Odahaza – felelte a lány. – Egyedül utazom. – Hová? – Bécsbe megyek, szolgálni. Nagyon szegények vagyunk, otthon nincs rám szükség a munkában, a pénz meg kell. – És az a két fiú kicsoda ott a sarokban? – Azok? Nem tudom. Csak most kezdtünk el beszélgetni. – Szóval nem rokonok? – Dehogy. – Vigyázzon velük nagyon! – Miért? – lepődött meg a lány. – Mire kell vigyáznom? – Ó, micsoda ártatlanság! – csapta össze kezét Farkas. – Még azt sem tudja, micsoda veszedelmek fenyegetik… De én majd a védangyala leszek. Ne álljunk itt, jöjjön, sétáljunk egy kicsit! Gyerünk a hajó orrába. Közben beszélgetünk. Elindultak, és Bolyai széles taglejtésekkel, nem kevéssé fellengős mozdulatokkal és fellengős szavakkal kezdett magyarázni. Dicsérte a szeplőtelen tisztaságot, szörnyű szavakkal festette le a mocsok árját, amely Bécsben majd fenyegeti eme szeplőtelenséget. – Nincs szer, amely a mocsok pecsétjét kivenné, mert a vétek maga a pokol, az erény pedig a mennyország! – szavalt Farkas lelkesen. – Maga pap? – kérdezte a lány némi félénk tisztelettel. – Nem vagyok pap, de szeretnék bevehetetlen erősséget csinálni egy minden szellőre hajladozó virágból. Két napig utaztak együtt, és Farkas mindvégig nem fogyott ki az erényes példázatokból, erkölcsnemesítő előadásokból és atyai 42

tanácsokból. Bécsben mindketten kiszálltak, a hajó különben nem is ment tovább. Bolyainak is döntenie kellett. A lány nagyon csinos volt, igen ragaszkodott hozzá, és felette tetszett a diáknak. Mégis helyesebbnek vélte, ha újabb bőséges atyai tanácsok kíséretében elbúcsúzik tőle. „A nap mosolyára sárrá lesz a szűz hó is, és őt se tarthatva meg, magam veszhetek el" – vigasztalódott gondolatban. De azért még évek múlva is szívesen emlékezett vissza az ártatlan kaland minden egyes részletére, és az egészet aprólékosan leírta, a lánynak tartott erkölcsnemesítő szónoklataival együtt. Bécsben erdélyi cimborákra talált, és ezeknek a társaságában jólesett egy kissé eldiskurálni valamelyik grienzingi kiskocsmában vagy egy josefstadti pincesörözőben. A régi cimborákhoz új barátok csatlakoztak, és valakinek mindig támadt valamilyen jó ötlete, amellyel színesebbé lehetett tenni az életet. Isten ellen való vétek lenne, ha az ember nyár derekán elmulasztaná, hogy egy-két délutánt és estét a Práterben töltsön. A szórakozáshoz persze pénz kell, és az nem vetette éppen fel Farkas régibb vagy újabb ismerőseit. De nagyobb baj ebből nem származott, mert hiszen a Göttingából érkezett diáknak majdnem száz rhénus forint lapult a zsebében. Gavallérosan fizetett tehát, és aki megszorult, azt készségesen kisegítette egy kis kölcsönnel. Mindaddig, amíg egyszer csak észre nem vette, hogy bizony már maga is kölcsönre szorulna. De persze azért nem szorul rá, csupán arra, hogy adósai megfizessék tartozásaikat. Eleinte csak célozgatott erre, később határozottan kérte a pénzét, de csupán annyit ért el, hogy hirtelen egyedül maradt. Amilyen szaporán bukkantak elő az új barátok, éppen olyan gyorsan tűntek is el. És velük együtt tűnt el Farkas pénze is. Egy szép napon arra virradt, hogy egyetlen petákja sincs. Egyébként valóban szép nap volt, július vége, az ég felhőtlen, a nap ragyogó, a levegő kellemes. Főleg a Práter fái, bokrai között, ahol most Farkas bandukolt. Nem is annyira bandukolt, mint inkább sétált, és közben vígan fütyörészte a legfrissebb bécsi dalokat. Hogy teljesen kifogyott a pénzéből, nem bántotta különösebben. Ez már máskor is előfordult vele, Göttingában majdnem egy teljes esztendeig 43

élt így, ettől egy huszonnégy éves fiatalember még nem esik kétségbe. Valahogy majd csak lesz, úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna! Mindenesetre most kimegy a Dunához, a hajóállomásra, hátha kerülközik ott valami. Kerülközött is. Egy rác kereskedő hajója éppen indulófélben lett volna lefelé, csak nem volt elég evezőse. Ha felcsap, ingyen utazhatik Pestig – addig akart csak menni a Dunán –, élelme, szállása is megvan, még valami pénz is üti a markát. Farkas nem töprengett sokáig. Éppen csak hazament a motyójáért, és mire a császárváros sok templomában megkondult a déli harangszó, már feszes izmokkal húzta az evezőt. A hajón nem voltak váltás-evezősök, meg a kereskedő nem is mert a sötétben hajózni, így hát reggeltől estig húztak, éjszaka pihentek. Farkas alaposan megdolgozott azért a néhány forintért, amit Pesten kapott, amikor búcsút vett az evezős mesterségtől. Úgy gondolta, néhány napot tölt itt mindössze, hiszen túlságosan sok látnivaló nem akadt, meg azután ide, ha kedve tartja, mégis könnyebben eljuthat, mint Bécsbe, vagy még inkább Göttingába. Írt tehát Keményéknek Marosvécsre, hogy megérkezett. Ne a városban keressék, hanem a falakon kívül, a Vörös Ökör fogadóban, a Kerepesi út elején, alig egy-két percnyire a Hatvani kaputól.* * A Hatvani kapu a mai Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán állott. A mai kiskörúttól valamivel beljebb emelkedtek a városfalak. A Rákóczi utat Kerepesi útnak hívták. A Vörös Ökör fogadó a Rákóczi út 6. számú ház helyén volt

Amíg a válasz megérkezik, valahogy elveri az időt Pest-Budán, megnézi, ami kevés látnivaló akad, eldiskurál azokkal, akikkel érdemes. Ebből azonban nem lett semmi. Mindjárt harmadnap egy kocsmába tért be, hogy megigyék egy pint bort. Bőven iddogált annak idején baráti társaságban Göttingában, sőt most legutóbb Bécsben is, de amióta ismét Magyarországon volt, úgy érezte, a magyar bornak nincsen párja a földkerekségen. Egy-két pohár felhajtása után sokkal derűsebb szemmel nézte a világot, amelyben kétségtelenül sok bajjal kell megküzdenie az embernek, de amely végeredményben mégiscsak 44

kellemes, sőt, amikor az ember már túl van rajtuk, még a múltbeli bajok is megszépülnek. Milyen nehéz napoknak nézett elébe, amikor Simon eljött Göttingából, és mégis mennyire kedves már most is ez az emlék! Vele marad egész életében. Persze nemcsak ezt az emléket hozza magával külországból. Ott van a batyuban a hegedűje is, meg itt, a keze ügyében ez a pompás tőrös bot. Milyen jól szolgált Passauban is, pedig még csak ki sem húzta! Azt hitték, egyszerű furkósbot. Hát még ha meglátták volna, mit rejt a belseje! Fogta, kihúzta, visszatolta, kihúzta újra, gyönyörködött a tőr pengéjében. – Ha meg nem sértem a deák urat, mert annak nézem… Igaz, ugye? – lépett most hozzá egy harcsabajszú, fuvaros formájú férfi. – Az vagyok, deák – bólintott rá Farkas. – Tessék! – Szóval, ha meg nem sértem, miféle kard ez ebben a fustélyban? – Nem kard ez, bátyám, tőr. Az egész meg egy tőrösbot. Látja? Ha így betolom – büszkélkedett Bolyai a fringiájával –, mindenki egyszerű furkósbotnak nézné. Annak is derék – megsuhogtatta a levegőben –, de ha úgy adódik, hogy szükség van rá, veszedelmes fegyvert csinálhatok belőle egy pillanat alatt – és már ki is rántotta fahüvelyéből a fél rőf hosszú acélt. – Aztán!… Néhány színpadias vívómozdulatot tett a levegőbe, kitért, hajlongott, hátrált, gyors mozdulattal támadott, mintha életre-halálra küzdene egy láthatatlan és makacsul védekező ellenféllel. Az öreg fuvaros kissé megrökönyödve bámulta. – Hát ilyen bot ez, bátyám! – tekintett büszkeségtől sugárzó képpel az öregre, és széles lendülettel próbálta a tőrt visszadugni tokjába anélkül, hogy odanézett volna. – Hű, a hétszentségit! – kiáltott fel egyszerre fájdalmasan, de egyben némi ijedelemmel is. – Elvágta az úr a lábát! – döbbent meg az öreg is. – Hát el éppen nem vágtam – nyugtatta Farkas inkább magát, mintsem a fuvarost, és közben próbálgatta, meg tud-e állni a lábán. Meg tudott, így hát valamivel higgadtabban folytatta: – De alaposan megvágtam. Fáj is eléggé! – sziszegte. 45

Most már bő áradással a vérzés is megindult, és néhány pillanat alatt összemocskolta Farkas nadrágszárát. Ez lett volna azonban a legkisebb baj, hiszen a térd alatt kettéhasított nadrág amúgy is siralmas állapotban volt. Nagyobb baj volt az, hogy a kocsmában semmi sem akadt, amivel a sebet bekötözhette volna. Végül az ingéből tépett le egy csíkot, azzal pólyálta be a lábszárát. Örömmel állapította meg, hogy a sebzett rész rögzítésével a fájdalom is megszűnt. Csak a vérzés nem nagyon akart csillapodni, néhány perc alatt átitatta a kötést. – A legokosabb hazamenni és lefeküdni. A pihenés a legjobb orvos – tanácsolta az öreg, aki ártatlanul is okozója volt a balesetnek. – Ezt nem hiszem – ellenkezett Farkas. – Az tesz legjobbat az életnedveknek, ha természetes keringésüket végzik. – Legalább míg a vérzés el nem áll. Nyugalomban könnyebben és hamarabb megalszik a vér. – Az talán lehet – hagyta rá Bolyai is. Meg is fogadta a tanácsot, de csak másnap reggelig. Tovább nem bírta ki az ágyat, mindenáron csavarogni kívánt a városban. Kicsit töprengett, váltsa-e a kötést, de aztán úgy vélte, letépheti a friss vart, inkább hagyja, amíg megerősödik. Bejárta a várost, alaposan szemügyre vette a Rondellát, bekukkantott ide-oda, hátha valami ismerősbe vagy jó barátba ütközik; de nem volt ilyen szerencséje. Sebzett lába némileg lüktetett és feszült, de megnyugtatta magát, hogy ez csak a sok járástól van, ami erősíti a lábat; meg attól, hogy szoros a kötés, ami pedig a vérzés ellen jó. Késő délutánra járt már, amikor a Vörös Ökörbe vetődött. Fáradt volt, és azonnal lefeküdt. – Mégis van valami az öregek tapasztalatában – szolgáltatott elégtételt a tegnapi fuvarosnak, aztán tűnődött egy darabig, hogy levegye-e a kötést most, vagy okosabb, ha csak másnap reggel váltja. Végül emellett döntött. Mikor reggel a kötést leszedte, és az alvadt vért is lemosta, alatta tenyérnyi nagyságú sötétpiros foltot talált. Dagadt is volt a lába, meg lüktetett is, erősebben, mint tegnap. Holott most egész este és éjszaka pihent, és a kötés sem szorította. „Erősíteni kell a lábam – állapította meg a gyógymódot. – A 46

sebesülés meggyengítette, helyre kell állítani a korábbi helyzetet. Az erős szervezet minden bajjal megbirkózik." Felöltözött, és újra elment. De bizony bárhogyan próbálta is egy ideig leplezni önmaga előtt, végül mégiscsak el kellett ismernie, hogy nehezére esik a járás, és minden lépésnél sántít kissé. Délre haza is ment, megebédelt, aztán lefeküdt. Másnap reggelre a gyulladásos rész legalább kétszeresére nőtt. A közepe lila volt, a széle tűzpiros, a sebhely különösen érzékeny. „Ennek fele sem tréfa! – riadt most már meg Farkas is. – Kirurgushoz kell menni vele." De amikor fel akart állni, olyan erősen fájlalni kezdte a lábát, hogy nem mert újabb hosszabb gyaloglást megkockáztatni. Inkább megkérte a szolgálót, hívják ide az orvost. Délután lett, mire a sebész megérkezett. Mikor meglátta Farkas lábát, hosszan csóválta a fejét, és az arca semmi jóval sem biztatott. – Mikor történt a baleset? – Három napja. – Hát, amice, nagy hibát követett el, hogy nem jött mindjárt hozzám. Akkor könnyen tudtam volna segíteni, és egy hét múlva már el is felejtette volna. De most mit csináljak? A lábszára tele van már a fertőző méreggel. És terjed tovább. Az egész testére. Amíg csak el nem ér a szívig. Akkor aztán… Kezével keresztet vetett a betegre. – Nono… Ott azért még nem tartunk – ellenkezett Farkas. – Egyetlen módon lehet csak elkerülni. Ha levágjuk a lábát, mielőtt még a fertőzés az egész testét megmérgezné. Itt levágjuk – ujjával vonalat húzott jó egytenyérnyi magasságban Bolyai térde fölött úgy megmenthetjük. – Nem! – tiltakozott a páciens. – Hogy én fél lábon ugrándozzam egész életemben?! Nem, nem! Arról szó sem lehet! – Inkább fekszik bele egy nyirkos gödörbe? – Inkább! – hangzott a konok válasz. – Nem ismer engem kirurgus úr. Úgy rendbe jön az én lábam, mintha soha semmi baja sem lett volna. – Hát ha amice jobban tudja – válaszolta a sebész sértődötten. 47

– Nem akarok én belekontárkodni a tudományába, de ezt érzem biztosan… És – ötlött hirtelen valami az eszébe –, ha levágják a lábam, akkor biztos, hogy megmaradok? – Biztosnak semmi sem biztos… Elvégre emberek vagyunk. – Mert sokat hallani arról, hány beteg pusztul el a sebészeti osztályokon. Olyanok, akiknek karját, lábát levágták. Aztán hiába volt, a mérgezés csak terjed tovább. – Hát ez is előfordul – hagyta rá kelletlenül a sebész. – De mégis van remény. – Előfordul? Szóval száz eset közül egyszer-kétszer vagy pedig ötvenszer-hatvanszor vagy még többször? Mert ha így lenne, akkor helyesebb úgy mondani: előfordul, hogy valaki életben marad. – Amice orvostanhallgató volt külországban? Mert hallom, hogy diák, és onnét jött. – Göttingából jövök. Diák vagyok, de nem orvos. – Mert olyan tájékozott. – Nem hallgattam medicinát, de sok medikus barátom volt. – Hirtelen lecsapott az orvos elszólására. – Szóval kirurgus úr szerint is jól tájékozott vagyok. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem olyan biztos az életem akkor sem, ha lemetélik a lábam… Hát én kitartok amellett, hogy egészben akarok maradni. Akár a föld felett, akár a föld alatt. Ha úgyis mindegy. – Nem mindegy… – Majdnem mindegy – legyintett Farkas. – Kirurgus úr sem tagadhatja. Ami kevés hibázik belőle, azt a kockázatot vállalom. – Ahogy gondolja, amice. Én megmondtam. Összeszedelőzködött, és szándékoltan kimért mozdulatokkal távozott. Farkas egyedül maradt a szegényesen berendezett fogadói szobában. Helyzetét mindennek lehetett nevezni, csak rózsásnak nem. A pénznek nagyon szűkében volt, levelére Keményéktől nem érkezett még válasz, az orvos semmi jóval sem biztatta. Minden oka meglett volna az elkeseredésre. Csodálatos módon azonban mégis uralkodni tudott magán. A fogadóbeli vendégek közül egyik-másik olykor bebenézett hozzá. Ezekkel olyan derűsen eltréfálkozott, hogy hamarosan 48

híre futott, milyen vidám fickó fekszik az egyik szobában. Megszaporodtak a beteglátogatók: aki mulatni vagy legalábbis jól szórakozni akart, az felkereste a beteget. Jó tréfákat lehetett tőle hallani, és ő is hálás volt, ha ilyeneket elmeséltek neki. Hogy nincs-e valamire szüksége, nem segíthetnének-e neki valamiben – azt nem kérdezte tőle soha senki. Csak amikor késő este magára maradt, vett rajta erőt az elkeseredés, gyakran a kétségbeesés. Olykor-olykor még az is megfordult a fejében, hogy talán mégis okosabb lenne, ha engedne a sebésznek, és levágatná a lábát. De ez is csak olyan elméleti töprengés volt, hiszen a műtét egy csomó pénzbe került volna, azt pedig honnét vegye?! Hiszen hamar elfogyott az a kevés, amit az evezéssel keresett, és most már a fogadóban is tartozott. Elkeseredett hangulatban írt újabb levelet Keményéknek. Közben az is megfordult a fejében, hogy mire a válasz megérkezik – ha érkezik egyáltalán –, addigra őt talán már valóban el is földelték. Hisz Pest és Marosvécs között legalább tíz napot, de inkább két hetet kellett számítani, amíg egy levél megfordul. Ezúttal azonban szerencséje volt. Nem is egészen két hét múlva itt volt a válasz. Kiderült: első levelét Keményék nem kapták meg, valahol elkallódott. Nagyon vártak már valami hírt felőle. Most hogy megkapták, azonnal szekeret indítanak érte. A levél természetesen egyszerre felvidította volna Farkast, ha erre még szükség lett volna. Időközben azonban más örvendetes esemény is történt: a sebfertőzés kitombolta magát, utána lohadni kezdett, és a lába egyre rohamosabban javult. Most még ennek tetejébe érkezett a jó hír Keményéktől. Mindezen felül pedig a Vörös Ökör gazdája is megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot magának az adósságból, kivárja ő türelemmel, amíg megfizeti, ő ne lenne teljes bizalommal Bolyai úr iránt?! Még feltenni is nevetséges! Két héttel korábban az efféle feltevés még a legkisebb mértékben sem tartozott volna a valószínűtlenségek birodalmába. Éppen ellenkezőleg. A fogadós szinte naponta sürgette pénzét, és ilyenkor nemegyszer példálódzótt azzal is, hogy más már régen kitette volna az ilyen nem fizető vendéget. Neki is így kellene cselekednie, de hát 49

olyan bolond jó szíve van! De azért nem tanácsos ezt a jó szívet túlságosan próbára tenni! Hogy a fogadós szíve mégis kiállotta az újabb próbákat, annak egyszerű magyarázata volt. Látta, hogy vendége Kemény báróéknak küld levelet, sőt később azt is, hogy választ is kap tőlük. Akkor esetleg mégsem forog olyan nagy veszélyben a néhány forintja. És akkor talán üzletnek is az a legjobb, ha minél barátságosabb arcot vág a korábban oly nemszeretem vendég felé. A fogadós nem is csalódott. Mikor a szekér megérkezett, pénzt is hozott magával, úgyhogy Farkas bőkezűen kifizethette minden adósságát. Lába is rendbe jött már, tehát azonnal indulhattak. Mindössze egyetlen dolgot kellett még elintéznie, de ez igen fontos volt: levelet írnia Gaussnak. Megírta benne, milyen keserves napok vártak rá Pesten, de most, hogy túl van rajtuk, most érzi, milyen haszonnal járt a nyomorgás és a szenvedés. Jelleme sokat fejlődött: okosabb, gyöngédebb, nyugodtabb, bátrabb és igazabb lett. 1799. szeptember 11-én indult a szekér Pestről, és két hét múlva ért Erdély fővárosába, Kolozsvárra. Farkas ekkor még nem sejtette, hogy soha többé nem lépi át e „tündérszép, de bánatos ország" határát. Negyven év múlva ettől a naptól számította sorsának balra fordulását. Ekkor azonban nagyon boldog volt. Hogyne lett volna az, mikor legjobb barátja, Kemény Simon borult elsőnek a nyakába. – No, téged aztán jól cserbenhagytalak ott, Göttingában! – kezdte a bűntudatos beismerést, de már harsány jókedvvel. – De ki gondolhatta volna, hogy majdnem másfél évbe telik, amíg viszontlátjuk egymást?! Furdalt is érte a lelkiismeret. Csakhogy közben azt is tudtam ám, hogy könnyebb nekem idehaza elviselnem, hogy a lelkiismeretemet furdalja a bűntudat, mint neked odakünn azt, hogy a gyomrod furdalja az éhség. Mit tehettem volna azonban?! Csupán egyet: engesztelésül fogadd el tőlem ezt a pipát! – Hosszú meggyfa szárú, mesterien metszett, hófehér tajtékpipát nyújtott Bolyainak. – Szívd minél sötétebb barnára! Farkason úgy erőt vett a kacagás, hogy a könnyei csorogtak belé. 50

– Még egy tajtékpipa! Azt kaptam Gausstól is. Tőle, mikor elváltunk, tőled, mikor újra találkoztunk. – Pedig neki nem is volt miért kiengesztelnie téged. – Nem. De hát nem is azért adta. Emlékeztetőnek. Én is adtam neki. Neked azonban nincs emlékeztetőre szükséged, hiszen itt vagyunk együtt… Szóval, most már két szép tajtékpipám van. De hát a pipából sosem elég! – Nem bizony! Mindjárt rá is gyújtunk – szedte elő Simon a magáét –, és közben elmeséled, mint volt, hogy volt ott, Göttingában, amíg én idehaza uraskodtam. – Szép feje van…, és jól szelel. Jól lehűl a füst, mire a szájba ér – bólintott Farkas elismeréssel, mikor már ötöt-hatot húzott az új pipából. – Örülök, hogy elégedett vagy a pipával, de most azért mégiscsak jobban érdekelne, hogy élted át ezt a hosszú időt. – Hát tudod, amikor eljöttél… – kezdte Farkas. Simon előredőlve hallgatta, olykor-olykor belekérdezett: professzorokról, sűrűbben barátokról, egyszer-egyszer valamelyik lányról is. Késő este lett, mire Bolyai eljutott odáig: –…onnét aztán megláttam Szent Mihály templomának* a tornyát. A többit tudod. * Kolozsvár főtemploma

– És most? – érdeklődött Kemény. – Mi a terved? – Hát legelőször hazamegyek az öreghez. Hiszen őt sem láttam kerek négy esztendeje. – Persze – bólintott Simon. – És aztán? – Nem tudom még. Lehet, ott maradok Bolyán. Majd meglátom. – Mit csinálnál Bolyán? – Ami adódik. Gazdálkodom. – Nem való az neked. – Nem való? Azt hiszed, nem értenék hozzá? – Nem úgy gondoltam. De nem az való neked. Egy ilyen matematikusnak! Gyere be Kolozsvárra! – És itt mit csináljak? 51

– Ami adódik – fordította vissza a szót Kemény. – Mindenesetre több adódik, mint Bolyán. – Nem tudom még. Majd meglátom – fejezte be Farkas.

52

4. Soha jobbkor nem jöhetett volna Kemény Simon levele! Farkas az elvadult virágoskert gaz kiverte ösvényén járt fel-alá, és magában fennkölt gondolatokat szövegezett arról, hogy a barátság a legszebb erény, a férfi legnemesebb ékessége. Az igazi barát még azt is megérzi, mikor mire van az embernek leginkább szüksége. Igaz, Simon már az ősszel is azt hajtogatta, hogy ne menjen Bolyára, maradjon Kolozsvárt. Ő azonban hazavágyott. Hiszen tizenegy esztendeje már, hogy csak nagy néha volt odahaza, inkább csupán vendégségben. Barangolni akart a hatalmas kertben, megnézni a gyerekkorában számára mindig oly titokzatos almárium belsejét. Itt érte az első csalódás. A kert mindössze emlékezetében volt hatalmas, a valóság szinte tenyérnyire zsugorította. Az almárium nem rejtegetett semmi titokzatos csodát, csupán eléggé megviselt használati tárgyakat. A karosszékek rozogák és kényelmetlenek voltak, nem pedig öblösek, amelyekben szinte elvész egy ember. Legalábbis egy gyerekember, aki annak idején oly szívesen ült beléjük. Mindez azonban önmagában még nem lett volna olyan nagy baj. Bizonyos, hogy csalódás volt, de ezt még ki lehetett volna heverni. Sokkal nagyobb baj volt, hogy csalódott az apjában is. Nem mintha apja különösebben megváltozott volna azonkívül, hogy egy évtizeddel öregebb lett. Egy-egy szavára, mozdulatára a fiú visszaemlékezett, hogy éppen ilyen volt annak idején is. Csak a távollétekor mutatta másnak az emlékezete. És most nem emlékképeinek megelevenedett másával találkozott, hanem a valóságos múlt szabályos folytatásával. Farkas lelkes volt, csapongó, képzeletét minden érdekelte és minden lekötötte – mindaddig, amíg valami még érdekesebbel nem találkozott. De addig, amíg érdekelte, biztos, hogy valami rendkívüli teljesítménnyel lepte meg a környezetét. Ha idegen nyelvet tanult, egy hónap alatt többet tudott belőle, mint aki már harmadik-negyedik éve biflázta. Ha latin vagy görög verset írt, tanárai nem győzték dicsérni. Ha festésbe fogott, rajztanára az első kísérletezések láttán nagy jövőt jósolt neki. 53

Matematikusként Gauss lángésznek nevezte. És mindezt lényegében csak úgy mellékesen csinálta. Mert legjobban a társaságot szerette, társaságban diskurálni. Estétől hajnalig kitűnően elszórakoztatott tizenkét-tizenöt embert, öregeket, fiatalokat, családanyákat, fiatal lányokat, gazdálkodókat vagy kollégiumi tanárokat. Mindenki színesnek, érdekesnek találta. Hangja behízelgő volt, beszéde lelkes, gyakran fellengzős ugyan, de akkoriban éppen ezt szerették az emberek. Bolyai Gáspár viszont szűkszavú volt, rideg, és feleslegesnek tartott bármiféle cicomát. Cicoma volt a szemében minden – nemcsak viselet, dísztárgy, hanem magatartás, időtöltés is –, ami nem állt valamilyen józan célnak a szolgálatában. Farkas napokat tölt különféle matematikai problémákkal? Nagyon helyes, ha matematikatanár akar lenni valamelyik kollégiumban. De ha nem, akkor minek? Hegedül? Ennek meg mi értelme? Csak nem akar cigány lenni?! Almát nemesít? Nagyon okos, de akkor gazdálkodjék! Persze célszerűen. Ilyen dudvás virágoskert semmire sem jó. Bolyai Gáspár nem is törődött vele. De állat, haszonnövény – az más. Tulajdonképpen csak a gazdálkodás való a nemesembernek. A gazdálkodás meg hogy a megyét szolgálja. Ahogyan tette ő maga, és ahogyan teszi már Antal is, pedig az három évvel fiatalabb Farkasnál. Mindezt nemegyszer elmondta idősebbik fiának, hol többé, hol kevésbé érdesen. Inkább többé, mintsem kevésbé. Farkas szüretre toppant be Bolyára, de mire az újbor kiforrt, úgy megbánta, hogy hazajött, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Ha tehette, bebelátogatott az egy óra járásra levő Szebenbe, de valami nagyon jól ott sem érezte magát. Túlságosan józan szász város volt buzgón iparkodó kereskedőivel és főleg jól keresni akaró iparosaival. Ment volna az erdőbe is, de az őszi esőben, latyakban ez igazán nem volt kellemes. Csak amikor már keményre fagyott a hó az ösvényeken. Alig várta, hogy kitavaszodjék. Akkor majd a kertben foglalatoskodhatik ahelyett, hogy napszámra össze legyen zárva a házban az apjával. De még csak éppen csurogni kezdtek déltájt az ereszekről a jégcsapok, amikor Kemény Simontól levél érkezett. Hogy ismét van 54

egy ifjú Kemény-palánta, akinek nevelőre lenne szüksége. Ki másra gondoltak volna, mint őrá? És ez Farkas számára azért is különösen alkalmas, mert a családnak ez az ága az év nagy részében Kolozsvárt lakik. Nosza, mondjon búcsút Bolyának, és induljon tüstént Kolozsvárra! Ennek a levélnek örült annyira Farkas, és egy pillanatig sem tétovázott. Kolozsvár a főváros. Az erdélyi társadalmi, politikai élet, a tudomány, a művészetek központja. Bölcs professzorok, vidám diákok és szép dámák mulatják magukat, ki a katedrán, ki a kocsmákban, ki a szalonokban. Farkas mindegyikben otthon volt. Két nap múlva elbúcsúzott apjától meg Antal öccsétől, és sietett a Szamos parti nagyvárosba. Legalábbis erdélyi méretekben nagy városba. Legelőször természetesen Simont kereste fel. Megköszönte, hogy rá gondolt. Éppen a legjobbkor érkezett a meghívás. – Nagyon nehezen bírtam már az apám mellett. Nem mintha veszekedtünk volna. Erről szó sincs. Csak… csak különböző a természetünk. Nagyon kemény és hideg, mondhatnám: rideg ember. Lehet, hogy én inkább az anyámra ütök. – De különben derék ember az apád. Nem? – Persze hogy az. Csak a természetünk nem egyezik. – Akkor meg ezen ne emészd magad. Itt vagy most Kolozsvárt, messzi tőle, megállsz a magad lábán, felnőtt ember vagy. Szégyenkezned nem kell miatta… – Arról szó sincs! –…találkozni meg nem fogsz vele nagyon sűrűn. Itt, remélem, találsz magadnak olyan társaságot, amely inkább megfelel a természetednek. Simon nem is sejtette, milyen pontosan beváló jóslatot mondott a barátjának. Alig néhány héttel azután, hogy Farkas Kolozsvárra jött, a bolyai ház ismét leégett, ezúttal harmadszor. Csak üstök és hamu maradt utána. A fiatal Bolyai, ha akart volna, sem mehetett volna vissza a szülői házba. De hát eszébe sem ötlött ez a gondolat. Soha életében nem érezte olyan jól magát, mint ekkor. Legfeljebb Göttingában, amikor a 55

várfalak tövében Gauss-szal matematikáról beszélgetett. Kolozsvárt nemcsak Gausshoz fogható matematikussal nem találkozott, de egyáltalán senki olyannal, aki értékelni tudta volna efféle gondolatait. Viszont bőven akadtak, akik nem győzték becsülni a fiatal nevelő egyéb értékes és ritka tulajdonságait. Társaságból társaságba hívták; ahol ő ült, mindig nagy kör alakult azokból, akik Farkas szellemes, tréfás és gyakran erősen csipkelődő megjegyzéseit akarták hallani. Este fiatal lányoknak tette a szépet valamelyik szalonban, reggel magához hasonló fiatal férfiak társaságában lovagolt hegyen-völgyön. A lovaglást nagyon megszerette, valósággal szenvedélyévé vált, túlzásba is vitte: sérvet kapott. Hordozta is élete végéig, akár a szemvagy a gyomorbaját. Egyelőre azonban egyik sem okozott neki különösebb nehézséget. Gondosan kezelte őket: szemét rendszeresen borogatta, haskötőt viselt, kerülte a nehéz ételeket – különben sem volt nagyevő –, egyébként azonban úgy élt, mintha kutya baja sem lenne. Sérve még abban sem akadályozta, hogy ne perdüljön táncra, valahányszor alkalma nyílott. Az egyik bálon egy szép barna lányra lett figyelmes. Szép lány akadt bőven más is, de ennek az arcában volt valami különös érdekesség, amely azonnal megfogta Farkast. Nem nyugodott addig, amíg be nem mutattatta magát. – Benkő Zsuzsanna – felelte a lány. – Tulajdonképpen nem szeretem a cigányzenét – mondta Farkas tánc közben. – Így, talp alá jó, már csak azért is nagyon jó, mert lehetővé teszi, hogy kegyeddel táncoljak, de valójában csak azóta tudom, mi az igazi zene, amióta külországban operákat hallgattam. Olyat addig sohasem hallottam… Úgy beleszerettem, hogy azóta magam is hegedülök. – Kegyelmed hegedül? Ó, a hegedű gyönyörű hangszer… Én meg zongorázok. – Zongorázik?! Nohát, és ezt nem is mondta! – Mikor mondtam volna? – nevette el magát a lány. – Hát a hegedű meg a zongora úgy összetartozik, úgy összetartozik, mint… mint… Meg kellene egyszer próbálnunk. Zsuzsannának is tetszett az ábrándos arcú, csillogó szemű, leomló 56

hajú fiatal férfi, és hiúságának is hízelgett, hogy ennyire felkeltette a kolozsvári társaság kedvencének az érdeklődését. Így hát szívesen beleegyezett a közös zeneórákba. Persze nem lehet egyfolytában csak zongorázni és hegedülni. Az ember olykor leül egy kicsit beszélgetni is, mesél Pestről, Bécsről, Jénáról, Göttingáról, Schillerről, Seyferről és természetesen legtöbbet Gaussról, a legcsodálatosabb matematikusról, aki valaha is élt a földön, és akivel ők ketten a legjobb barátok. Van is egy kis lelkiismeret-furdalása, mert már régen nem írt neki. Másnap valóban nekiült, és hosszú levelet írt barátjának. Beszámolt benne a bolyai tűzvészről, hogy apjának a szőlőhegyen egy filagóriában kell meghúzódnia, majd így folytatta: Mostanság én is égni kezdettem: másféle tűzzel. Van itt egy, az én társadalmi osztályomból való tizennyolc éves magyar lány – elég Neked annyit mondanom, hogy teljesen szeretjük egymást. Nem éppen ragyogó szépség, de szerfölött vonzó, szelíd és gyöngéd lelkű. Fortepianón is játszik, nagyon kellemesen énekel kottából, és kitűnő a zenei ízlése. Már sokra tanítottam és – be akarom végezni a munkát… Képzeld csak el, a történtek óta többet foglalkozom költészettel, mint matematikával. Egész kis könyvre való magyar költeményt írtam. Sohasem voltam még olyan szerelmes, mint most. Mint kollégiumi diák korában a latin meg görög versekkel, Farkas most a magyar versekkel is sikert aratott, bár ezúttal jóval kisebb volt a közönsége. Mindössze egy főből állt. De ez a fő mindig meghatottan borult a költő vállára, valahányszor felolvasta neki legújabb versét. És bolyai Bolyai Farkas instruktor hamarosan kellő díszbe vágta magát, és árkosi Benkő József borbélymestertől – így nevezték akkoriban a sebészt, akik nem akarták a görög-latin kirurgus szót használni – megkérte Zsuzsanna lánya kezét. Nemcsak a két szerelmes volt boldog, hanem az apa is. Elég baja volt eddig a gyerekeivel. Az egyik öngyilkos lett, a másik kivándorolt Törökországba, és ott hír szerint áttért muzulmánnak. Zsuzsannának, lány lévén, kevésbé nyílt alkalma efféle kalandos vállalkozásra, de 57

idehaza is meg tudta keseríteni apja életét gyakori hisztérikus jeleneteivel. Nem is fiatal már, túl van a huszonkettedik esztendején – csak Farkas nézte nagy lelkesültségében tizennyolcnak –, félős, hogy vénlány marad. Benkő mester tehát örömmel adta apai áldását a fiatalokra. Egyben úgy vélte, hogy nem helyes, ha a szerelmeseknek túlságosan hosszú ideig kell várniuk egymásra. Ez megegyezett a vőlegény véleményével is, leginkább azonban az ifjú aráéval. Három hónap múlva, 1801. szeptember 28-án meg is tartották a menyegzőt. Farkasnak természetesen már korábban gondolnia kellett arra, hová viszi majd fiatal feleségét. Mint magában élő legényember kitűnően megvolt a Kemény családnál nevelőként, de másodmagával bajosan lehetett volna el itt. Idejében megállapodott tehát apjával, hogy kimegy az anyai birtokra, a Kisküküllő megyei Erzsébetváros közelében fekvő Domáldra. Az esküvő után ide költözött az ifjú pár. A Bolyai fiúk anyjának, Pávai-Vajna Krisztinának a hozománya, a domáldi birtok nem volt nagy, és még kevésbé lehetett volna a házat annak nevezni. De gyönyörű fekvése volt. A ház hegyoldalba épült, a körülötte fekvő kert egybefolyt az erdővel. A hegyoldalon kanyargó utak felett a természet maga csinált ernyőt a fák lombjaiból, a sűrű avar alatt apró csermelyek kígyóztak, leginkább csak ott mutatkozván meg, ahol egy-egy kőpárkányról aláhullottak valamelyik másik kőlapra. Igaz, itt nem is lett volna értelme, hogy elbújjanak, hiszen hangos csobogásuk amúgy is elárulta őket. Egy nagyobb vízesés előtt kis tisztás, azon kőasztal és néhány kőpad. Sok órát töltött itt Farkas és Zsuzsanna, amíg a mind hűvösebbre forduló októberi alkonyatok el nem űzték őket, hogy aztán hamarosan, a téli hónapok idejére, szinte teljesen a házba szoruljanak. Tavasszal azután az ifjú házigazda nekiállt, hogy megvalósítsa mindazt a sok tervet, amelyet a hosszú téli napok alatt kigondolt magában. Gyümölcsfaiskolát telepít, főleg pojnikalmából, patakot vezet a hegyoldalról a kertbe, és ha már patak van, jó lenne egy kis vízesés is, itt, mindjárt a háznál. Ki is néz magának egy sziklát: úgy mutatna szépen, ha onnét zúdulna alá a víz. Csak éppen előbb fel kell jutnia a víznek arra a sziklára. Levelet ír Gaussnak, tud-e olyan szerkezetet, amellyel a vizet másfél öl magasra felemelheti. De amíg 58

megfelelő megoldást talál, addig sem fecsérli az időt; a kertben kanyargó ösvényeket épít, sokkal hosszabban lehet a ház körül is sétálni, mint a korábbi egyenes utakon. Persze mindez pénzt emészt, pénze pedig nincs a fiatal gazdának. De szerencsére van másnak, aki méltányos kamatra szívesen ad kölcsön. Ősszel, ha a szántóról betakarított termést eladta, majd megfizeti. Az őszi termés azonban kevesebb lett, mint ahogyan számította, az árak is alacsonyabbak, mint amennyit remélt. Főleg pedig másra kellett a pénz. A fiatalasszony gyereket várt. De nem akarta itt megszülni, az isten háta mögött, teljesen magára hagyva, minden segítség nélkül. Betakarítás után beköltöztek Kolozsvárra, a Benkő-házba. Itt született meg 1802. december 15-én első gyermekük, egy fiú. Néhány nappal később a Farkas utcai templomban Jánosnak keresztelték. A szertartás után a komaasszony hazavitte a csecsemőt, így is félni kellett, nem fázott-e meg a lelkem a decemberi hidegben ebben a magas jégveremben. Farkas azonban nem tudott ilyen könnyen távozni. Végighordozta tekintetét a fal mellett szorosan egymás mellett húzódó zsöllyéken. Mindegyik felett valamelyik régi, híres család neve és címere. Egész Erdély története a mohácsi vésztől, talán még régebbről kezdve, nevekben elbeszélve. Aztán maga elé meredve sokáig szemlélte az Úr asztalát, rajta Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját intarziából kirakva. Az egyik szék üres. Júdásé, Iskarióti Júdásé. Pedig az apostolokat maga Jézus válogatta ki, aztán egyben még ő is tévedett. Hogyne tévedne akkor az emberfia?! Mert hát mi tagadás?! Ez az ősz Zsuzsannával korántsem volt olyan, mint a tavalyi. Már a nyár, sőt a tavasz sem. Igaz, talán ő maga. Farkas sem volt olyan, mint egy esztendővel ezelőtt. Szép dolog az embernek a magáéban gazdálkodni, tündéri szép hely Domáld, de azért néha-néha mégiscsak jólesnék estére elmenni valamilyen társaságba. Okos urak, finom dámák közé, ott ülni valamelyik sarokban, mégis a középen; nem a terem, hanem az embergyűrű közepén; beszélni, előadni, sziporkázni, olykor-olykor egy kicsit belecsípni valakibe; nem durván, a világért sem; 59

ellenkezőleg; finoman, szellemesen, szinte kedvesen, hogy mindenki mulasson, és a megcsipkedett se haragudjék érte. Aztán mikor az ember már felállt a helyéről, és csak úgy céltalanul ődöng a szobákban, véletlenül elcsíp egy mondatot valamelyik szépasszony ajkáról: „Hát nincs párja ennek a Bolyainak! Nem győzöm sajnálni, ha valamelyik társaságba nem megyek el, és utólag megtudom, hogy Farkas ott volt." Olyanok az efféle ellesett mondatok, mintha hájjal kenegetnék az embert, és örömteli mosoly ül ki nyomukban az arc vonásaira. De hát Domáldon hol lehetne ilyen társaságot találni? Aztán némi kárpótlásul egyszer-egyszer odahaza igyekezett tündökölni, sziporkázni, szellemeskedni, és bizony egy kicsit csipkelődni is. De hát csak ketten voltak, kivel csipkelődhetett volna? Zsuzsannával. Hű, magasságos egek! Mi következett erre! Még jó, ha csak olyan ajtócsapkodás, hogy zengett beléje az egész ház. De megesett az is, hogy tányérok, cseréptálak csapódtak a földhöz, vagy repültek a falhoz. Holott ő mit várt? Azt, hogy egy kicsit megcsipkedi az asszonyt, az erre visszacsipkedi őt, és így játékosan el-elévődnek időnként. Ehelyett egyszer Zsuzsanna még az üstökébe is belekapott, és cibálta addig, amíg egy csomó haja szála nem maradt a kezében. Persze az is igaz, hogy már tavasz kezdete óta viselés volt az asszony. Ilyenkor sokkal érzékenyebbek, ingerlékenyebbek. Erre gondolhatott volna! Hogy ezt elmulasztotta, hiba volt. De azért mégis! Nem így kellett volna Zsuzsannának válaszolnia. Talán még jobb, ha pityeregni kezd. Bár az sem jó, ha egy felnőtt nőnél nyomban eltörik a mécses. De akkor megsajnálta volna, elszégyelli magát, odahúzódik melléje vigasztalni, kiengesztelni. De így?! Csak igazából dühbe gurult ő is, most már nem játékból, hanem komolyan megbántotta, aztán kezdődött a se-vége-se-hossza! Most talán, hogy meglett ez a gyerek, most talán jobb lesz. Egy ilyen csöppség csak szeretetet áraszthat maga körül… Hiszen itt is, ezen a képen előtte az asztalon, a tizenkét apostol között, itt is a legkisebb volt a legkedvesebb. János az is, mint az ő fia. Tedd, Uram, hogy nálunk is így legyen! Tedd meg…, hisz Tiéd az ország, a 60

hatalom és a dicsőség! Most érezte, hogy a dermesztő levegőjű templomban az ő testét is átjárta a hideg. Ideje hazamenni, hiszen dolga is van. Apjának természetesen már másnap írt, hogy fia megszületett, de nem hagyhatja sürgős híradás nélkül erről az eseményről Gausst sem. Odahaza tüstént neki is ült, hogy beszámoljon a fiáról. … egészséges, nagyon szép gyermek, finom vonásokkal, fekete hajjal s szemöldökkel és égő sötétkék szemekkel, melyek úgy ragyognak némelykor, mint két drágakő. Ennyiben az anyja, különben hozzám is sokban hasonlít. Tavasszal most már hármasban visszamentek Domáldra. Farkas első dolga volt, hogy a fiú születésének örömére nyárfákat ültetett a kertben. Karcsú törzsű, ezüstös levelű fákká nőnek majd, amelyek még százesztendős korukban is az ifjúságot juttatják az ember eszébe. A kertben persze akadt egyéb munka is bőven. A szokásos tavaszi tennivalókon kívül például egy romantikus kunyhót is kellett építeni, amely szinte hiányzott eddig a vadregényes környezetből. De hát ehhez is pénz kellett, és a szorgalmas gazda újabb adósságleveleket írt alá. Egészen késő őszig elmatatott a kertben, ami azért is jó volt, mert kevésbé nyílt alkalom összetűzésre Zsuzsannával. Ebben a tekintetben kissé javult ugyan a helyzet, mióta János megvolt, de sokat nem. A férfi jól tudta, hogy ebben ő is ludas: nemegyszer vallotta meg magának bosszankodva, hogy ismét kötözködött, bár százszor feltette magában, hogy leszokik róla. De ha nem sikerült, mit tegyen?! Viszont Zsuzsanna is megtanulhatta volna már, hogy neki ilyen a természete, nem kellene mindig annyira a szívére vennie! Hogy Farkas beköltözött a lakásba, a legelső összezördülést a pipázás okozta. – Van neked szíved?! – támadt a férjére Zsuzsanna. – Itt van ez az ártatlan csöppség, te meg úgy telebagózod a szobát, hogy vágni lehet a füstöt. Minek lesz apa az ilyen ember?! – Hát nem azért, hogy a saját édes feleségétől egyebet se halljon, 61

mint durvaságot. – Az durvaság, hogy nem hagyom megölni a gyermekem? Hogy nem szakad le az ég, amikor valaki ilyesmit kiejt a száján! – Dehogy félted te azt a gyereket! Valid meg, boldog vagy, hogy rágyújtottam. Mert így mindjárt van miért belém marnod, nem kell keservesen keresgélned. – Én keresem a veszekedést, én?! Mikor pedig… – lihegve kapkodott a szavak után. – Nem is én! Inkább menekülök előle – felelte Farkas, és kiment a tornácra. Ott szívta el a pipáját. És mire a végére ért, belátta, hogy az asszonynak volt igaza. Persze lehetett volna ezt az igazat másképp is elmondani. És ha másképp mondja, akkor ő nem is ellenkezett volna. Lehet, hogy valóban árt a füst az ilyen csecsemőnek. Nemcsak lehet, hanem valószínű. Hiszen neki magának is árt. Érzi egy ideje. Talán nem is lenne oktalanság abbahagyni… Hát nem éppen egyszer s mindenkorra, de legalább csökkenteni. Nem kell egész nap a szájában lógnia annak a hosszú szárú csutorának. A munkában is gátolja sokszor… De teljesen leszokni róla már csak azért sem lehet, mert ezzel megsértené a legjobb barátait: Gausst meg Keményt. Nem használja az ajándékukat. Meg aztán úgy állapodtak meg Gauss-szal, hogy a „barátság napján”, minden hónap legvégén, este pipázva gondolnak egymásra. Ezt csak nem hagyhatja el!… De azt megteheti, hogy napközben nem szív, csak esténként, vacsora után. Hol Simon pipájából, hol Kariéból. Akkor meg sem bántja őket, a baráti fogadalmát sem szegi meg, és annyi az egészségének sem árt… Meg is mondja Zsuzsannának. Az asszony azonban durván rámordult: – Tedd, amit akarsz, mit bánom én! Ha lassan megölöd magad, én azzal sem törődöm… De a gyerekem nem hagyom! A téli hónapok, amikor a nap nagy részét egybezárva kellett tölteniük, meglehetősen nehezen teltek. Farkas mégsem gondolt arra, hogy Domáldot elhagyja. Terveket szőtt, mihez fog tavasszal, mit létesít még a kertben, hová ültet fát, hol állít fel majd egy padot, ami jó addig is, amíg a munka elfoglalja, meg jó azután is, mert lesz hol meghúznia magát. Egyáltalán nem örült, amikor 1804 januárjában 62

arról értesült, hogy a Pataki professzor halálával megürült matematikai tanszéket vele akarja betölteni a vásárhelyi kollégium. Meg is mondta ezt apjának, amikor meglátogatta Bolyán. – Egy ilyen osztályban együtt van mindenki, aki az előző egzámeneket letette. Akad közöttük jó matematikus, meg rossz is. Rossz csőstül, jó meg csak nagy néha, mutatóban. Hát hogy én ezekkel a bikkfafejűekkel vesződjem?!… Azt nem! Nem nekem való az. – Pedig én mégiscsak azt mondom, hogy neked való – vetette ellen az apja. – Az embernek legyen egy kis birtoka, meg legyen valami hivatala is. így van az régóta a Bolyaiaknál… Mert mi vagy így?! Egy domáldi gazda. Egy eléggé sovány domáldi birtok gazdája. Mi az? Senki és semmi. Ha kollégiumi professzor vagy, az mégiscsak más. Egészen más! – Ezért adjam fel a nyugalmam? – Micsoda nyugalmat? A gazda nyugalmát? Akinek örökké olyasmitől kell rettegnie, ami ellen nem tehet semmit? Nem jön-e fagy, nem veri-e el a jég, lesz-e idejében eső, nem szikkasztja-e ki a földet az aszály? Egész évben dolgozol, aztán betakarítás előtt két nappal kapsz egy jégverést, és odavan mindened… De ha nem? Ha jó hozzád az időjárás? Akkor jó máshoz is, sok a termés, aztán nincs ára… Nem, fiam, aki csak gazda, annak soha sincs nyugalma. Tudod, kinek van nyugalma? A professzornak. Mert az megkapja a fizetését, akár aszály van, akár negyvennapos eső. Azt nem érdekli, hogy az egér pusztítja-e a termést vagy a pajor. – Nemcsak ilyen nyugalomra van az embernek szüksége. Hanem arra is, hogy az ember dolgozni, gondolkozni tudjon. Úgy értem, nemcsak a betevő falatért dolgozni, és nemcsak azon gondolkozni, hogy mit eszik holnap. – Hát erre is több ideje van a professzornak, mint a gazdának. – Nyáron. Meg amíg a mezei munkák tartanak. Télen aztán bőven kipótolhatja az ember. Reggeltől késő estig nincs más dolga, csak az, amivel örömest tölti az idejét. Ha akar, ír; ha akar, valamilyen matematikai kérdésen töpreng; de ha úgy tetszik, hát fabrikál valami elmés gépezetet. Hol van erre ennyi ideje egy professzornak?! 63

– Van. Hidd el nekem, több van… De mást mondok neked. Én már öreg ember vagyok, nem tudom, hány ilyen beszélgetésre lesz még veled alkalmam. Számomra egyedül az jelentene megnyugvást, ha azon a kis birtokon kívül valami hivatalod is lenne. Teneked jobb hivatalt elképzelni sem tudok ennél a kollégiumi professzorságnál. Ha ott tudlak, nyugodtak lesznek hátralevő napjaim, és nyugodtan hunyom le annak idején a szemem… Végy példát Antal öcsédről! Testvéröcséd, neki is ugyanannyi jár, mint neked. Hogyan osztoztok majd meg Bolyán és Domáldon, a ti dolgotok. De egyik sem járhat rosszabbul a másiknál. Szóval ő is mondhatná, hogy csak gazda lesz. Mégis ott dolgozik Felső-Fehérben a megyénél. Szépen halad, pedig három évvel fiatalabb nálad. Neked meg semmi ilyesmid nincs. Ez az, ami engem nyugtalanít. Ha meg akarod szerezni számomra ezt a nyugalmat… – Jól van, apám – vágott közbe a fiú. – Elvállalom a professzorságot, ha a kollégium is úgy akarja. De hát erről eddig csak szóbeszédek vannak, semmi több. – Van több is – felelte az öreg Bolyai. – Én úgy tudom, egyöntetűen téged akarnak, csak éppen még a hivatalos határozat van hátra. De senki sem kétli, mi lesz ebben a határozatban. – Mondom, ha engem választanak Pataki utódjául, vállalom… Apám kedvéért – fűzte azután hozzá –, ha ezen múlik a lelki nyugalma. Rövidesen azután valóban kapott Bolyai Farkas egy hivatalos levelet a vásárhelyi kollégiumtól: Ajánljuk szolgálatunkat az Úrnak A méltóságos fő konzisztóriumnak ezen folyó 1804-ik esztendőben januárius 22-kén költ az iránt való decretuma*. mely. szerint ezen vásárhelyi reformátum kollégiumban a mathézist, fizikát és kémiát tanító, mostan pedig vacantiában levő professzori hivatalra az Úr resováltatott**, kezünkbe érkezvén, ezennel azon hivatal elfogadására és ezután leendő folytatása végett az Úr hivatalosan és örömmel meg is hívatik, addig is pedig ezen levél 64

vételével ne késsék az Úr bizonyos dolgokról való beszélgetés végett ide, Mvásárhelyre eljőni. Továbbra szíves indulattal maradtunk az Úrnak MVásárhelyen, februárius 4-én 1804-ben köteles szolgái Gr. Teleki Mihály, fő kurátor Aranka Dániel, vice-kurátor Biró Sándor, második vice-kurátor * Döntése (latin) ** Az üresedésben levő tanári hivatalra az urat jelölték ki (latin)

Mikor az újonnan kinevezett kollégiumi professzor „bizonyos dolgokról való beszélgetés végett" felkereste Teleki Mihály főgondnokot, megtudta, hogy javadalmazása részben természeti járandóságokból, részben készpénzből áll majd. A készpénz elég sovány összeg: négyszáz magyar forint évente; a természetbeni járandóság búza, bor, méz, só, bárány, disznó, tűzifa meg ami egyéb kerülközik. Hogy mi, azt nem lehetett biztosan tudni, és azt sem, hogy a tételesen felsoroltakból mennyi jut a professzornak. Azon múlik, mit és mennyit szolgáltatnak be a diákok szülei, akik nagyrészt így fizették a tandíjat. – Ezenkívül természetesen lakást is kap az úr – folytatta Teleki. – Sajnos, amelyben Pataki professzor úr lakott elhalálozásáig, meglehetősen rozoga faház volt, bizony nem alkalmas már professzori lakásnak. Rezolúcióba* is ment, hogy újat építünk. Amíg az új el nem készül, költözzék csak a régibe. Ha Pataki professzor úr kibírta, arra a rövid időre öcsémuram is ellesz benne. Annál jobban érzi majd magát egy vadonatúj, szép kőházban eme silány faépület helyett… De azért ezt sem bontjuk el. Tudja, mi lesz benne? – Pillanatnyi szünetet tartott, aztán büszkeségtől sugárzó arccal adott választ a saját kérdésére: – Nyomdát csinálunk a kollégiumnak, külön, önálló nyomdát. Aztán, aki professzor valami stúdiumot ír, itt nyomatjuk ki. Ez a nyomda lesz majd ebben a faépületben… Persze csak akkor, ha meglesz már a másik tanári lakás. 65

* Határozatba (latin)

Mire azonban idáig jutottak. Farkasnak már nagyon is megjött a kedve a professzori álláshoz. Ha Vásárhely nem Bécs is, nem Kolozsvár, de azért mégiscsak főváros, a Székelyföld fővárosa. Nem Göttinga, nincs benne egyetem, de van református kollégium. Van társasélet is, vannak professzorok, orvosok, magas rangú hivatalnokok és ezeknek feleségeik, felnőtt lányaik, akikkel el lehet csevegni. Mennyire más, mint Domáldon! Ami pedig a legfontosabb, van könyvtár! Két esztendeje, hogy a Szent Miklós utcában megnyílt a Teleki-téka, és Kazinczy Ferenc azt írta róla, hogy több mint 36 000 kötet könyv az állománya. Teleki Sámuel egyenesen közkönyvtár céljára alapította, és maga dolgozta ki a könyvtári szabályzatot. Elvinni könyvet nem szabad, csak helyben lehet olvasni. Nyilvánvaló ugyan, hogy a könyvtárat elsősorban a kollégiumi diákok, főleg pedig a professzorok fogják használni, de hát ha könyvről van szó, bennük sem lehet megbízni. Bennük a legkevésbé. „Könyvet lopni nem bűn" – ez a mondás járja köztük, és az alapító ezt a mondást nagyon jól ismerte. „Magam is így gyűjtöttem össze ezt a könyvtárat – szokta tréfásan mondani –, de ahhoz már öreg vagyok, hogy újra kezdjem!" Ehelyett arról gondoskodott, hogy a könyvtárat nemcsak fenntartani, hanem állandóan gyarapítani is lehessen: Piac téri két házának, majd később a marosvásárhelyi határban levő tizenkilenc hold szántójának és harmincnégy hold kaszálójának a jövedelmét lekötötte az alapítvány javára.

66

Bolyai Farkas első perctől kezdve tudott a könyvtárról, de hát 67

hogyan járhatott volna be Domáldról olvasni?! De ha itt lakik majd a tőszomszédságban! Olyan mintha az övé lenne ez a hatalmas kincs. Mikor eddig éppen könyvekben érezte leginkább a szörnyű ínséget. Még Gaussnak is írt, állítsa neki össze a legszükségesebb matematikai szakmunkák jegyzékét, hogy legalább azokat beszerezhesse. És most ilyen hatalmas könyvtár áll majd a rendelkezésére! Bolyai Gáspár két héttel fiának tanárrá történt kinevezése után meghalt, de nyugodt szívvel, mert úgy érezte, mindkét fiának életpályája egyenesbe jutott. Farkas így öccsével, Antallal állapodott meg, hogy az átveszi a domáldi birtok kezelését. Természetesen időbe tellett, amíg mindent rendbe tettek, és amíg az idősebbik fiú családjával beköltözhetett Vásárhelyre. Május 4-én tartotta a kollégiumban székfoglaló beszédét, és általános tetszést aratott vele. Mindenütt mint az egyik legkitűnőbb szónokot emlegették, akinek azonban a tudományos felkészültsége is a legnagyobb tiszteletet váltja ki. Farkas boldog volt. Gyönyörű fia van, dúskálhat a kedvenc könyvekben, kollégiumi professzor, aki legelső fellépésével olyan sikert arat, hogy alig győzi betakarítani az elismerést. Az új környezetben, az új viszonyok között talán Zsuzsannával is rendbe jön minden. Családi boldogság, társadalmi elismerés, addig nem remélt tudományos lehetőségek! Mi kell több egy huszonkilenc éves fiatalembernek?!

68

5. Marosvásárhelynek, Marosszék székhelyének, a Székelyföld fővárosának ebben az időben mintegy háromezer lakosa volt. Túlnyomó többségük színmagyar, bár Mária Terézia egy csomó németet telepített a városba. Ezeknek jelentős része azonban már a XIX. század elejére elmagyarosodott, és a későbbi évtizedekben ez a folyamat tovább tartott. Erősebbnek bizonyult a vallási különbség. Mária Terézia nemcsak elnémetesíteni akarta a várost, hanem katolizálni is. A betelepített németek megmaradtak katolikusoknak akkor is, amikor már teljesen magyarokká váltak. A felekezetek egyensúlyára szigorúan vigyáztak a város vezetésében. Az ötventagú esküdti testületnek és a tizenkét szenátorból álló városi tanácsnak felét reformátusok, felét katolikusok közül választották; főbírót, fő- és aljegyzőt pedig váltakozva választottak a protestánsok és a katolikusok közül. Amikor Bolyai Farkas és családja beköltözött a városba, már a Németvárosban is több magyar szót lehetett hallani, mint németet, csakhogy innét a ferencesek templomába jártak a népek vasárnaponként, míg a reformátusok leginkább a vártemplomba, az unitáriusok pedig a Fazekas utcai imaházba. A vártemplom az egykori vár délnyugati szögletében emelkedik. A várat tíz-tizenkét méter magas, mintegy nyolcszáz méter hosszú fal szegélyezte, és hét bástya szolgálta nagyobb biztonságát. Közülük három nagyobb és erősebb volt: a Szabó-bástya, a Varga-bástya és a Kádár-bástya. A nevek nemcsak azt őrizték, hogy valamikor ezeknek a céheknek kellett a kérdéses bástyákat védelmezniük, hanem tanúskodtak arról is, hogy Marosvásárhelynek már régen fejlett ipara volt. Nem csoda, hogy a város olyan előkelő rangra emelkedett Erdély életében: háromszáz esztendő alatt csaknem negyven országgyűlést tartottak benne. A vár a történelmi múlt jelképe volt a városban, a jelen elsősorban az alsóvárosban elterülő Nagypiacon zajlott le. A hosszúkás négyszög alakú tér közepén emelkedett a tanácsháza. Kívülről boltok és kocsiszínek foglalták el a földszintjét, a tanácsterem és a hivatalok belül és az emeleten voltak. A tanácsháza előtt, a tér közepén, forrás 69

fakadt. Egy évvel korábban, hogysem Bolyait meghívták a kollégium professzorának, a forrás fölé piramis alakú kutat építettek, melléje pedig egy háromszáz vödör térfogatú vízmedencét tűzvész esetére. A forrásnak jó vize volt, ide jártak az egész alsóvárosból ivóvízért. A kút azonban győzte a forgalmat: nemcsak mindenkinek a vedre, nemcsak a vízmedence telt meg, hanem még ezen fölül is maradt víz bőven. Ez szétfolyt a téren nagy pocsolyákat alkotva, amiket azután belepett a békalencse. Itt ringott a bölcsője nyáron sok százezernyi szúnyognak; ahol pedig ennyi a finom falat, onnét a békák sem bolondok elmaradni. Esténként ők szolgáltattak zenét Marosvásárhely főterén. Napközben nem a békák trécseltek a Nagypiacon, hanem a vizet hordó szolgálók. Itt mesélték el egymásnak, hogy mi esett náluk odahaza vagy a szomszédban. Egyébként a tér Poklos utca felőli végén ugyanilyen pletykálkodás folyt, csakhogy nem a cselédség, hanem az úri népség között, amely itt szokott korzózni. A tér körül Marosvásárhely legszebb házai: az Apolló-terem, a Petráskó-, a Henter-, a Görög-ház, az árkádjairól Lábas-háznak nevezett épület, benne a katolikusok középiskolája és nőneveldéje. Odébb a ferencesek temploma és zárdája, vele szemben egy félbemaradt minorita templom, nem messze pedig a lutheránusok temploma. A tér négy sarkából négy főutca indul: a már említett Poklos utca, továbbá a Szentkirály utca, a Szentgyörgy utca, végül a Nagyköz meg a Kisköz, továbbá a Sáros utca közvetítésével a Szentmiklós utca. A sok szentnek nem az volt a hivatása, hogy a túlvilági üdvösség ügyében mutasson irányt a vásárhelyieknek, hanem csupán annyit jelzett, hogy melyik közeli faluba vezetnek a kérdéses utcákhoz csatlakozó országutak: Marosszentgyörgyre, Marosszentmiklósra. A Szentmiklós utcában állt egy nagy kert közepén a Teleki-téka, nem messze tőle Marosszék székháza, azzal szemben pedig a református kollégium. Csaknem száz esztendeje, 1718 óta állt Vásárhelyt a református főiskola, de tanárai és diákjai egyaránt büszkén emlegették, hogy múltja sokkal messzibbre nyúlik vissza. 1557-ben alapította Lorántffy 70

Zsuzsanna Sárospatakon, és itt még a világhírű morva tudós, Comenius is tanított benne. A vallásháborúk viharai miatt a kollégium később Gyulafehérvárra, majd Bethlenre került, végül a XVIII. század elején Marosvásárhelyre. Tíz évfolyamra terjedt ki a kollégium tanmenete. Az első két év nagyjából a mai általános iskola alsó tagozatának felelt meg, a következő hat pedig olyan gimnáziumféle volt. Ennek elvégzése után következett az érettségi, amelyet akkor rigorosumnak hívtak. Aki ezt megállta, beiratkozhatott az utolsó két évre is. Ennek a tanfolyamnak egyetemi jellege volt, és ennek megfelelően három karra oszlott: teológiára, jogi és bölcsészeti karra. A kollégium tanári kara mindössze hat főből állott. Ők adtak elő az egyetemi fokú, utolsó két évfolyamon. Az alsóbb évfolyamokon szerződtetett tanítók működtek, a legkisebbeket pedig idősebb diákok oktatták, a kollégiumi tanárok irányítása mellett. Ennek a kollégiumnak a bölcsészeti karán lett a matematika, fizika és kémia tanára Bolyai Farkas. Kevés lelkesebb tanára volt a kollégiumnak nála. Türelmetlenül várta a hetest, aki óra előtt jelentkezett nála, hogy együtt van már az osztály. Nyomban indult, a tanteremben éppen csak a fogasra akasztotta a köpenyét, és máris belefogott előadásába. Pillanatokon belül elragadta a hév, úgy dobálódzott a bonyolult matematikai tételekkel, képletekkel, mintha csak kivétel nélkül csupa matematikaprofesszor ült volna a hallgatóságban. Holott tizenöt-tizenhat éves diákok voltak, jó, közepes és gyenge matematikusok vegyesen, de a legjobbak ismeretei sem terjedtek túl az elemi matematika határain. Bolyai Farkas példátlan lelkesedéssel magyarázott, a hallgatók egy csekély része feszülten figyelt, és próbálta követni, a túlnyomó többség azonban eleve letett arról a reményről, hogy megérthesse, és így csak unatkozott, vagy esetleg mulatott a tanár fellengős szavain. Mert a csapongó, messze kalandozó mondatokban nem volt hiány. Egy egyszerű sinustétel, de gyakran csak egy négyzetre emelés vagy akár szorzás is elegendő volt a fiatal tanárnak arra, hogy a matematikából a filozófiába csapjon át, dicsőítse az erényt, és korholja a vétket, vagy a kötelességteljesítés magasztos érzését 71

ecsetelje. Egyfolytában huszonöt-harminc percig is elszónokolt így, néha még tovább is. A diákok hamar felismerték ezt a gyöngéjét, mulattak rajta, és kihasználták. Amikor már éppen abba akarta hagyni, egyik-másik szemfülesebb egy ravaszul megfogalmazott kérdést tett fel. Erre természetesen felelni kellett, más oldalról megvilágítani a szóban forgó erkölcsi problémát, bővebben kifejteni, ékesebb szavakkal felkelteni a szunnyadó lelkesedést. Öröm volt nézni, hogy tanítványai ilyenkor milyen odaadással csüngtek minden egyes szaván. Csodálatos módon ez a feszült figyelem mindenkor pontosan csak az óra végéig tartott, és abban a pillanatban véget ért, amikor megszűnt az a veszedelem is, hogy a professzor ismét valamilyen érthetetlen és éppen ezért unalmas matematikai tételbe kezd. Az órák természetesen elteltek így is, a diákok mennyiségtani tudománya azonban nem gyarapodott. Ezt túlnyomó többségük különösebb lelki megrázkódtatás nélkül viselte el, csupán az volt a nehézség, hogy valamikor vizsgázni is kellett. A hallgatók azonban megbirkóztak ezzel az akadállyal is. Minden évfolyamban akadt azért egy-két jobb tanuló, ezek összeállították a tételeket, szépen kiosztottak mindenkire egyet, és az egészet listába foglalták. Aztán küldöttség kereste fel a professzort, és közölte vele, hogy a feltüntetett tételeket kérdezze majd az egyes diákoktól. Bolyai eleinte hallani sem akart arról, hogy efféle alkudozásba belemenjen, és kijátssza a vizsgarendet; a küldöttség azonban azzal fenyegetődzött, hogy akkor egyetlen diák sem jelenik meg a vizsgán. Mit tehetett egyebet a professzor, végül elfogadta a megállapodást. Mindegyik diák bebiflázta a maga tételét, és a felelés ment, mint a vízfolyás. Az egymás nyomába lépő kollégiumi generációk egyre nagyobb múltra visszatekintő hagyományként vették át elődeiktől ezt a módszert. Maga Bolyai kezdetben megkísérelt tiltakozni ellene, később azonban ő is beletörődött, végül egészen természetesnek vette. Magától értetődően ama csaknem fél évszázad alatt, amíg Bolyai Farkas a marosvásárhelyi kollégiumban tanított, akadtak igen tehetséges tanítványai is. Ezek egyöntetűen azt vallották, hogy kitűnő matematikus volt, aki elsősorban arra törekedett, hogy a matematika szellemével ismertesse meg hallgatóit. Csak hiányzott belőle a 72

pedagógiai képesség, hogy tudását az átlagos felkészültségűeknek is átadja. Nem mint tudós, hanem mint tanár volt eredménytelen. Ez azonban őt magát nemigen zavarta, sőt nem is nagyon vett tudomást róla. El sem tudta képzelni, hogy az ő előadásait ne értené meg valaki, és a vizsga körüli suskusokat diákos csínyeknek tulajdonította, nem pedig tanítványai készületlenségének. Úgy érezte magáról, hogy ő kifogástalanul teljesíti a kollégiumban kötelességét. Mikor kollégiumi munkájával végzett, ezzel a tiszta lelkiismerettel fogott odahaza a saját tudományos munkásságához. Odahaza vagy az alig néhány lépésre levő Teleki-tékában. Itt jobban tudott dolgozni, teljes nyugalomban: nem volt mellette Zsuzsanna. A paralelák problémájának a megoldásához pedig nyugalomra volt szükség. Hiszen kétezer esztendő óta hányán próbálkoztak vele, és mégsem sikerült! Hogyan juthatna akkor megoldáshoz valaki minden szellemi erejének összpontosítása nélkül?! Márpedig akit Gauss lángésznek nevezett, annak el kell jutnia ehhez a megoldáshoz! Délutánonként benn a könyvtárban, a késő éjszakába húzódó estéken pedig odahaza csak ezekkel foglalkozott. Még amikor nem lehetett előtte papír, ceruza, mert a szokásos szemborogatást végezte, akkor is maga előtt látta Eukleidész két egymás mellett futó egyenesét, amelyet egy harmadik egyenes metsz. És az egymás mellett futó egyenesek azon az oldalon találkoznak, amelyiken a metsző egyenessel bezárt belső szögeik kisebbek száznyolcvan foknál. Ha egyik oldalon sem kisebbek a szögek, akkor az egyenesek sohasem találkoznak: párhuzamosak. Ilyen eset azonban csupán egyetlenegy van, mert ha mindkét oldalon kisebbek vagy mindkét oldalon nagyobbak lennének a szögek száznyolcvan foknál, akkor a teljes szög is kevesebb, illetve több lenne háromszázhatvan foknál. Következésképp a két egyenes csak abban az egyetlen esetben párhuzamos, azaz akkor nem metszi sehol egymást, ha a harmadik, a metsző egyenessel bezárt belső szögeinek összege éppen száznyolcvan fok. Ez más szóval azt jelenti, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül egyetlen párhuzamos vonható. Ezt állítja Eukleidész, vagy ahogyan a matematikusok latinosán inkább nevezik: Euklidész az Elemek V. posztulátumában, vagy más 73

kiadások szerint a XI. axiómában. És ez az axióma az, amely nem magától értetődő, és így bizonyításra szorul. Ezt a bizonyítást keresik a matematikusok kétezer esztendeje eredménytelenül. Illetve keresték csak eredménytelenül, mert neki, íme, most sikerült megtalálnia! Legalábbis így érezte Bolyai Farkas több hónapi megfeszített munka után, professzorsága első esztendejében, 1804 nyárvégén. Theoria parallelarum, A párhuzamosok elmélete címen írta meg nyolc tantételből álló értekezését, mindegyik tantételt bőséges bizonyítással látva el. Nincs ellenvetés, nincs kétség: sikerült bebizonyítania a XI. axióma igazságát; neki. Bolyai Farkasnak sikerült megoldania azt, amivel eddig a legkitűnőbb matematikusok hosszú sora is hasztalanul próbálkozott! Ki legyen a legelső, akinek eldicsekszik ezzel a csodálatos eredménnyel, ki az, aki előtt elsősorban kell beigazolnia, hogy nem alaptalanul nevezte lángésznek? Ki más lehetne, mint Gauss?! Szeptember 16-án levelet írt neki, és ebben kérte véleményét a mellékelt tanulmányról, amely megoldja a párhuzamosok problémáját. A véleménykérés tulajdonképpen csak udvariassági forma volt. Bolyaiban megingathatatlanul élt a meggyőződés: Gauss véleménye nem lehet más, csupán a feltétlen elismerés, sőt ünneplés. Izgatottan, egyre türelmetlenebbül várta a választ, de ez csak majdnem negyedév múlva érkezett meg. Sokára, de mégis! Végre itt van! Lássuk, mit szól Gauss! Első pillanatban úgy tűnt, mintha azt mondaná, amit Farkas várt. De a bevezető mondat után kiderült, hogy egyáltalán nem azt. Dolgozatodat a legnagyobb érdeklődéssel és figyelemmel olvastam át, s igazán gyönyörködtem a valódi, alapos elmeélben. De te nem akarod üres dicséretemet, ami bizonyos tekintetben részrehajlónak is tetszhetnék, mert eszmemeneted sok tekintetben hasonlít ahhoz az enyémhez, amellyel valamikor megkíséreltem e gordiuszi csomó megoldását. Te nyílt, őszinte ítéletem akarod. Ez pedig az, hogy eljárásod nem kielégítő… A továbbiakban Gauss részletesen kimutatta, hogy Bolyai ott 74

követte el az alapvető hibát, hogy eleve elfogadta a XI. axiómát. Ezt a tanulmány nem mondja ugyan ki, de teljes gondolatmenete a párhuzamosok euklideszi elméletén épül. Ha ezt az alapot kihúzzuk alóla. Bolyai egész tanulmánya összeomlik. De azért Gauss reméli, hogy barátjának sikerül majd megoldást is találnia. Farkasra úgy hatott Gauss levele, mint a hideg zuhany. Elismerésre, dicséretre számított, ehelyett azt állapították meg róla, hogy lényegében egyetlen lépéssel sem jutott tovább elődeinél. Azok pedig nem jutottak semmire. De ha csupán arról lett volna szó, hogy Gauss fukarkodott az elismeréssel, ezt nyilván még kiheverte volna. Nem könnyen; az emberi barátságba vetett hite rendült volna meg, de tudományos önérzete sértetlen marad. Magyarázhatta volna magának az esetet azzal, hogy egykori diáktársából a féltékenység beszél. Nem barátját látja már benne, hanem vetélytársát. Mindez azonban Farkasnak egyetlen pillanatra sem jutott eszébe. Nemcsak azért nem, mert ilyesmit sohasem lett volna képes feltételezni Gaussról, hanem az ellenvetések alaposabb megvizsgálása után kénytelen volt megállapítani, hogy azok teljesen helyénvalóak. „Bizonyítása" nem bizonyít semmit. Elmélete, amelyet eddig tündöklő kristálypalotának tartott, kártyavárként omlott össze. Napokig, hetekig kedveszegetten járkált, ímmel-ámmal tett-vett, főleg azonban nem csinált semmit. Később újra bejárogatott a Telekitékába, de ide főleg csak azért, hogy lehetőleg ne lásson embert. Olvasgatott ezt-azt, de csak úgy időtöltésből, nem is nagyon érdekelte, hogy micsoda. Csupán egy dologra ügyelt: hogy matematika ne kerüljön a kezébe. Az egész tudományágtól elment a kedve. Később mégis megnyugodott, vagy talán inkább csak belefásult. Nem kell mindenkinek új utakat vágnia a mennyiségtanban. Okos embernek legfontosabb feladata, hogy megismerje a saját képességeit, és aszerint rendezze be az életét. Nincs értelme olyasmit erőszakolni, ami nem megy. Van más is a világon, mint matézis. Egyelőre azonban ez a más sem érdekelte. Az elmúlt hónapok megfeszített, bár eredménytelen munkája után most pihenni vágyott, szórakozni, de főleg emberek közé. Csakhogy Vásárhely hiába volt a 75

Székelyföld fővárosa, mégiscsak kisváros volt. Elsősorban nem amiatt, mert lakosainak a száma alig haladta meg a háromezret. Ettől még pezseghetett volna benne élénk szellemi élet. Ilyenfajta érdeklődés azonban csak nagyon kevés emberben élt. A legtöbb mozgást még a kollégiumi diákok vitték a város életébe, de ez a mozgalmasság is főleg diákcsínyekben merült ki. Mikor azután végeztek, legnagyobb részük valamilyen parókiára vagy hivatalba került, hamarosan „lehiggadt", és maga is alkalmazkodott környezetének szellemi színvonalához. Ez a környezet pedig a legkevésbé sem volt megfelelő Farkas számára. Őt lényegében minden ismeretlen dolog érdekelte, állandóan kutatott, keresett, és eközben nem mindig ügyelt a megszokott társadalmi formákra. A város polgárainak legnagyobb részét viszont semmi más nem érdekelte, csupán ezek a társadalmi formák, de ezek azután nagyon. A Nagypiac közepén a kút mellett a szolgálók ugyanarról pletykáltak, mint a szélén, a Poklos utcai korzón az uraságok: melyik családban milyen izgalmak játszódnak le az összehúzott függönyök vagy a leeresztett zsalugáterek mögött. Kivel veszekszik a felesége, amiért túl sokat néz a pohár fenekére; kinek volt legutóbb nagy kártyavesztesége; miből építtettek ezek vagy azok új szárnyat a házukhoz. Ezekben a beszélgetésekben gyakorta hangzott el az új kollégiumi tanár családjának a neve is, hiszen hogyan is maradhatott volna titokban, hogy a házasfelek nem a legnagyobb egyetértésben élnek. Ami egyáltalán nem csoda, mert hiszen az asszony családja nem a legmakulátlanabb. Hogyan is lehet ilyen helyről nősülni?! Így azután Bolyai számára eléggé szűk kör maradt, ha társaságba vágyott. Még a kollégiumi tanároknak is csupán egy része. Ezek közül leggyakrabban Dósa Gergellyel volt együtt, bár Dósa talán az egyetlen olyan tudományágat művelte, amely iránt nem élt Bolyaiban érdeklődés: a jogtudományt. Viszont Dósát érdekelte minden, ami a fejlődést szolgálta. Kereken tíz esztendővel Farkas előtt hívták meg a marosvásárhelyi református kollégium tanszékére, nyolc év múlva pedig igazgatóvá nevezték ki. Egész életét a kollégium fejlesztésének szentelte. 76

Minden tudományos kérdésről lehetett beszélgetni a visszavonultan élő tudóssal, id. Zeyk Miklóssal is, és természetesen jó társaság volt ennek unokaöccse, Zeyk Dániel is, az egykori göttingai diáktárs. A legjobb és leghűségesebb barát azonban változatlanul Kemény Simon maradt. Komoly tudományos viták, vidám beszélgetések, olykor apró ugratások is egyaránt folytak ebben a társaságban, néha pedig Farkas hegedűjét is elhozta, és azon játszott. Később megtanult brácsázni, és ezzel váltotta fel a hegedűt. De a gondtalan hetek nem tartottak sokáig. A valóságban egy percig sem tartottak, csupán Farkas nem volt hajlandó jó ideig gondot csinálni magának. Végül mégsem lehetett többé vállrándítással elintézni az anyagi bajokat, annál kevésbé, mert Zsuzsanna asszony ismét gyermeket várt. A növekvő költségek fedezésére Bolyai tanár úr jövedelme akkor is csak igen szűkösen lett volna elég, ha ez a jövedelem pontosan befolyik. De mind a készpénz fizetését, mind pedig a természetbeni ellátást meglehetősen késedelmesen kapta, és akkor is csak részleteket. A nehézségeket csak újabb és újabb adósságokkal lehetett áthidalni. Kemény Simon, aki gyakran segítette ki barátját pénzzavarából, sohasem sürgette ugyan a pénzét, de hát nem Simon volt Farkas egyetlen hitelezője. A többieknek viszont fizetni kellett, vagy máshol új kölcsön felvételével, vagy a réginek ugyanott történő meghosszabbításával. Akár így, akár úgy, az adósság egyre csak nőtt. 1805 februárjában megszületett a Bolyai házaspár második gyermeke. Leány lett, Annának keresztelték. Az apa nagyon boldog volt, átmenetileg viszonya is megjavult feleségével, de a kislány születése természetesen nemcsak az anyagi nehézségeket növelte, hanem Farkas felelősségét is. Most már nem lehetett tovább halogatni, hogy a gyéren befolyó tanári fizetést valamilyen más jövedelemmel egészítse ki. Kapóra jött, hogy a kollégium kocsmája – mert az is volt – gazdátlanná vált. Bolyai jelentkezett bérlőnek, és meg is kötötték vele a szerződést. Mint egyéb pénzügyeiben, ebben sem tanúsított különösebb ügyességet. Öt évre vette bérbe a kocsmát évi kétszáz forint bérért, ami abban az időben efféle bérleti összegre eléggé sok volt, éppen a fele a tanári fizetésnek. Mindössze egy 77

kedvező pontja volt a szerződésnek. Ezt nyilván azért vették bele, mert hiszen Bolyait más kötelék is fűzte a kollégiumhoz, mint hogy a kocsmáját bérelte. Ez a pont lehetővé tette, hogy a bérlő a szerződés lejárta előtt is visszaléphet, amennyiben az üzlet veszteséges számára. Ez volt a szerencséje, mert a kocsma az ő kezében bizony meglehetősen ráfizetésesnek bizonyult. A következő év őszén abba is hagyta a csaplároskodást. A kocsmával felhagyott, de azzal nem, hogy valami mellékjövedelmet próbáljon szerezni. Reményeit ebből a szempontból csak a magánórák váltották be. Mennyiségtanból vállalt magántanítványokat, és zeneórákat is adott. Ezek a kialkudott összegek valóban befolytak, csak éppen már a megállapodáskor sem voltak magasak. Sokkal vérmesebb reményeket fűzött Bolyai a gyümölcsöskertjéhez. Az ígért új tanári lakás 1806-ban elkészült. A város központja, a Nagypiac közvetlen szomszédságában épült, a Nagyközben. Csakhogy furcsa módon a főteret és az egyik főutcát összekötő Nagyköz mindössze egy elhanyagolt sikátor volt, nyáron poros, télen sáros. Maga az új ház sokkal megfelelőbb volt: két nagy és egy kis szobából állt, továbbá konyha, kamra és egy kettős pince tartozott hozzá. Az épületet mintegy két hold területű kert vette körül. Ebben a házban lakott Bolyai Farkas kereken fél évszázadig, 1856ban bekövetkezett haláláig. A három szobából egyet magának foglalt le. Ebben egy íróasztal állott, egy könyvespolc, lassan, de azért mégiscsak gyarapodó könyvállománnyal, továbbá egy fekete tábla matematikai számításai részére. A falon három kép, az egyik a „német szellemóriásnak", Gaussnak, a másik a „természet gyermekének", Shakespeare-nek, a harmadik a „természet unokájának", Schillernek az arcmása volt. A falon függött Bolyai hegedűje is. Kertjében azonban legalább annyi időt töltött a fiatal professzor, mint a dolgozószobában. Szenvedélyesen kertészkedett, elölről kezdve azt, amit Domáldon abbahagyott. A ház előtt lugast készített, ettől jobbra-balra virágágyak tették derűsebbé a képet. Odébb konyhakertet létesített, hátrább gyümölcsöst szilvafákból, leginkább azonban kedvenc pojnikalmafáiból. A konyhakert és majdan a 78

gyümölcsös terményeiből nagy pénzt remélt a házigazda. Mégsem ezzel töltötte meg az egész kertet. Elég nagy volt az ahhoz, hogy hátul bőven jusson még hely egy csomó akácnak meg nyárfának. Valóságos kis erdőt telepített belőlük ide. Mikor a ház berendezésével, a kerti munkálatokkal nagyjából megvolt, a jól végzett munka öntudatos elégedettségével tekintett végig művén. Büszke volt a házra, büszke volt a dolgozószobára, főleg az ott függő három képre, de még büszkébb a kertjére. A legeslegbüszkébb azonban fiára volt, Jánosra.

79

6. Farkas megállt az ajtóban, és érdeklődéssel nézte, mit csinál a gyerek. A padlón ült, és ollóval papírból különféle alakzatokat vágott ki. Mint más négyéves gyerekek is, ha olló meg papír kerül a kezébe. Ez még nem lett volna semmi különös. A különösek a kivágott papírdarabok voltak. Nem afféle összevissza, szabálytalan formák, hanem ismert mértani alakzatok. Téglalap, négyzet, egyenlő oldalú háromszög, még egy hatszög is. Ez ugyan kissé félresikerült, de nem is olyan nagyon, és vitathatatlanul megállapítható volt, hogy szabályos hatszögnek szándékolta alkotója. Most János is feltekintett, és amint meglátta apját, szeme egyszerre felcsillant, ajka is megnyílt, mintha mondani akarna valamit. De még mielőtt megszólalt volna, elharapta. Gyorsan kutatni kezdett a földön heverő papíridomok között, kiszedett egyet, felugrott vele, és büszkén mutatta az apjának. – Nézd, táti, ez éppen olyan, mint egy négyszögnek a fele! Farkas rátekintett. Egyenlő szárú derékszögű háromszög volt, egy átlója mentén kettészelt négyzet fele. – Valóban az – nyújtotta vissza. – Nagyon ügyes vagy. Honnét tudja ezt ez a gyerek? Hiszen ő még soha egyetlen szót sem szólt neki ilyesmiről. Óvakodott attól, hogy túlterhelje felfogóképességét. A világért se legyen belőle csodagyerek! Annak idején érezte ő jól a maga bőrén, hogy mit jelent ez. Jánost megóvja az ilyen veszélyektől. Hogyne! Hogy talán mutogassák majd valamikor a tanárai, mint valami kétfejű borjút, ahogyan őt mutogatták! Nem, ebből nem lesz semmi. Ellenkezőleg, gondosan ügyel arra, hogy testi és szellemi fejlődése mindig párhuzamos maradjon… Csak az anyja ne kényeztetné el annyira! – Mondd, táti! – szólalt meg most ismét a fiú. – A múltkor Domáldon mutattad nekem az égen a Jupitert. – Mutattam. És?… – És tegnap este innét a kertből is láttam. – Megismerted a Jupitert? Annyi csillag között! – Meg hát! – felelte János némileg sértett önérzettel. – Nemcsak a 80

Jupitert, hanem a Vénuszt és a Sarkcsillagot is. Az ott van, amerre a Göncöl szekerének a két hátsó csillaga mutat. – Ejha! Egész csillagász vagy már, ha így eligazodol a csillagok között. – De valamit szeretnék kérdezni. Ugye, ezek a csillagok nagyon messzi vannak? – Nagyon messzi. Miért gondolod? – Mert ha Domáldról is látni őket meg innét is, és ugyanúgy látni őket mindkét helyről, akkor ez csak úgy lehetséges, ha nagyon messzi vannak. – Mondta ezt neked valaki? – lepődött meg Farkas. – Nem, csak én így gondolom. – Nagyon helyesen gondoltad. Azok a csillagok nagyon messzi vannak. Még a Hold is nagyon messzi van, pedig az van a legközelebb. Sokkal-sokkal közelebb, mint a többi… És te ilyeneken szoktál gondolkozni?

81

– Mindenen. Meg azon is, hogy milyen alakja van a Földnek és az égnek… – Jó! Gondolkozzál csak! Majd később tanulni is fogod. De most ahhoz még kicsi vagy… No gyere, megkapáljuk a pityókát! – Pityókát kapálunk, pityókát kapálunk! – lelkendezett János, és már rohant is aprócska kapájáért. Mire az apja is kiért a konyhakertbe, a fiú már nagyban buzgólkodott a krumplibokrok között. Még este, a vacsorához is csak nehezen lehetett elcsalogatni. – Gyere, lelkem, korán kell lefeküdni, mert holnap is jókor kelünk – nógatta az anyja. – Meszelés lesz. – Megint a szobákat meszeljük? – érdeklődött János. – Azokat hát! Meg az egész házat. – Az nem jó – állapította meg a fiú. – Miért nem jó? Talán jobb a piszkos szobákban lenni, mint tisztában? – Piszkos szobában lenni nem jó, de ha meszelünk, akkor kisebbek lesznek a szobák. Aztán ha nagyon sokat meszelünk, végül majd el 82

sem férünk bennük. – Hallod, Farkas, miket beszél ez a gyerek? – csodálkozott el Zsuzsanna. – Hiszen végeredményben igaza van. Minden mészrétegnek van valami vastagsága, és ezt a szobából veszi el… De azért baj mégsem lesz belőle – fordult a fiához –, mert ha már nagyon vastag ez a réteg, egyszerűen lekaparjuk, és akkor megint nagyobb lesz a szoba. – Úgy jó – bólintott János helybenhagyóan, és Farkas arca sugárzott a büszkeségtől. Másik gyermekük, Anna, jóval kevesebb örömet okozott szüleinek, inkább csak aggodalmat. Sokat betegeskedett, és 1807 késő őszén meg is halt. Ettől fogva a szülők, főleg az anya, még féltőbb szeretettel csüngtek a fiún. Zsuzsanna még azt sem látta szívesen, hogy János teljes lelkesedéssel részt vesz pajtásai játékában. Hogyne, amikor azok olyan veszélyes kalandokra csábítják, mint például, hogy felmásszék valamelyik fára egy madárfészekért. S amellett ilyen kalandokra még csak nem is kell olyan nagyon csábítgatni, örömest felkúszik magától is. Zsuzsanna asszony sokkal nyugodtabb volt, ha egyedül látta fiát, amint magában sétál fel-alá a kertben, kezét hátul összefonva, fejét lehorgasztva, szemlátomást töprengve valamin. Némileg szokatlan látvány egy ötéves gyereknél. De legalább biztos, hogy semmiféle veszedelem nem fenyegeti. Csakhogy János nemcsak a kertben sétálgatva szeretett tűnődni az ötéves emberek problémáin, hanem éppen ilyen szívesen ábrándozott el a kút káváján üldögélve is. Ha ilyenkor pillantotta meg az anyja, úgy belehasított az ijedelem, hogy nemegyszer a lélegzete is elállt. – Nem jössz le onnan rögvest! – kiáltott azután kétségbeesett riadalommal, amint megjött a hangja. – Tüstént gyere ide, de azonnal! A fiú odajött, bár tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor semmi jóra nem számíthat. Nem is csalódott, mert két olyan hatalmas pofont kapott, hogy megfordult vele a világ. – Mindig csak az anyádat rémisztgeted, te elvetemült?! A következő pillanatban pedig eszelős szenvedéllyel karolta át, ölébe szorította a gyerek fejét olyan erővel, hogy az levegőt is alig 83

kapott. – Drága szentem, egyetlen magzatom, napsugaram, te! Hát be találsz esni a kútba! Mi lesz akkor a te szegény, árva anyáddal?! Kije marad neki, ha neked valami bajod esik?! Drága kis bogaram, ígérd meg, hogy soha többé nem ijesztgeted ilyesmivel az anyádat! Farkas nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megrettenjen a szokásos gyermeki szórakozásoktól. Ellenkezőleg: helyeselte, hogy a fia fára mászik, attól sem tartott, hogy belezuhan a kútba. „Tud az magára vigyázni, van annyi esze." Inkább örült neki, hogy fia testi fejlődése nem marad el a szellemi mögött. Igazi nagy gyönyörűségét azért mégis az utóbbiban lelte. Számolni – összeadni, szorozni – nemigen szeretett ugyan, és később sem nagyon fűlött ehhez a foga, de annál meglepőbb tehetséget árult el a matematikában, főleg a geometriában. Bolyai meg is írta Gaussnak: „…ha nem csal a remény, tizenöt év múlva hozzátok fog menni, és akkor legyen a te tanítványod…" De addig is, amíg Jánosból a „matematikusok fejedelmének" a tanítványa lesz, maga fogja tanítani. Hiszen már most is lángeszű villanásai vannak; ha valamit magyaráz neki, első szóra megérti, mint az ördög ugrik elébe, és sürgeti, hogy menjen tovább a magyarázatban. Úgy döntött, hogy fiát nem adja a kollégiumba, hanem házitanítót fogad melléje, hogy ez oktassa matematikán meg olvasáson kívül a többi tárgyra. János ugyanis nemcsak a matézis alapelemeit ismerte meg ötéves korára, hanem olvasni is megtanult szinte magától. Házitanítót természetesen a kollégiumi diákok közül választott. Először Vajda Dánielt, de ez később Kemény Simon fiai mellé ment instruktornak. Utána Szilágyi József lett az ifjú Bolyai nevelője. A házitanítóknak nem volt nehéz dolguk, tanítványuk hamar megtanult németül, latinból pedig egyenesen kiválónak bizonyult. De még ennél is meglepőbb volt az a haladás, amelyet apja tapasztalt a matematikában. Olyan kedve jött a fia tanításához, hogy egyre szaporította a tantárgyakat, amelyeket maga oktatott. Legelőször hegedűre fogta a fiát, és hamarosan kiderült, hogy abban legalább olyan tehetséges, mint a mennyiségtanban. Tízéves korában egy 84

vonósnégyesben már János játszotta a prímhegedűt. A zenei tanulmányok természetesen hiányosak lettek volna zeneelmélet nélkül, erre is az apa oktatta a fiát. Nevelési elveinek megfelelően azonban a gyermek testi fejlődésére is gondolni kellett, vívásra fogta tehát. Farkas olyan kitűnő vívómesternek bizonyult – vagy fia bizonyult olyan kiváló tanítványnak? –, hogy János hamarosan legyőzte apját; nem egyszer, véletlenül, hanem rendszeresen, kivétel nélkül. Még egy tevékenység volt, amelyben az idősebbik Bolyai örömest látta volna fia előrehaladását; a technika, mechanika terén. Ő maga sokat barkácsolt, és nagy gyönyörűségét lelte benne. Minden kísérletezés ellenére azonban fia nem árult el ilyenfajta képességet. Kitűnő vívó létére meglepő módon kézügyessége meglehetősen fejletlen maradt. De hát nem lehet mindenki mindenben tökéletes! A fő, hogy a matézishez úgy ért, ahogyan kevesen a világon! Talán fiának egészen rendkívüli tehetsége okozta, talán leánya halála fölött érzett bánatában akarta magát valamilyen komoly munkával elfoglalni: több éves szünet után ismét kedvet kapott a tudományos kutatáshoz. Kemény dióba harapott annak idején, kissé ki is csorbult tőle a foga, de azért mégis szerette volna végre kettéroppantani ezt a diót. Mi más lett volna ez, mint a párhuzamosok elmélete? Elővette eredeti művét, Gaussnak az ellenvetéseket tartalmazó levelét, és még egyszer alaposan áttanulmányozta a kifogásokat. Sajnos, úgy volt, ahogyan már annak idején is elismerni kényszerült: az ellenvetések teljesen jogosak voltak, a Theoria parallelarum sem oldja meg a kétezer éves problémát, nem mossa tisztára az „euklidészi geometria mocskát". De nem baj, mert most már igazán a kezében tartja a varázsvesszőt, amely megmutatja a helyes utat. Megvolt az ötlete, amely a végleges megoldáshoz vezet. Persze csak ötlet volt, nem pedig valóban varázsvessző, ahogyan magában némi költői túlzással nevezte. Nem esett meg afféle csoda, hogy egyetlen pillanat alatt elhárult volna minden akadály. Hosszú hetek, hónapok megfeszített munkájába tellett, amíg végre úgy érezte, hogy most azután valóban kezében a megoldás. Különösen arra a 85

tételére volt büszke, hogy bármely három pont vagy egy egyenesen, vagy egy körön fekszik. Ez pedig a legtökéletesebb bizonyíték a XI. axióma igazsága mellett. Supplementum ad theoriam parallelarum. Kiegészítés a párhuzamosok elméletéhez címen írta meg újabb fejtegetéseit. Természetesen ezt is Gaussnak küldte el egy levél kíséretében 1808 december legvégén. Izgatottan várta a választ. Mit szól majd a matematikusok fejedelme? Most már nyilvánvalóan ő sem talál semmi kivetnivalót. Talán mindössze ennyi lesz a levélben: „Már Göttingában megmondtam, hogy lángész vagy." De esetleg részletesen értékeli művét. Hogy milyen elegáns a megoldás. Hogy végre kifényesítette az euklidészi geometria egyetlen homályos foltját. De teltek a hetek, és válasz nem érkezett. Farkas különféle magyarázatokat talált. Most folynak a félévi vizsgák. Gaussnak egyéb sürgős elfoglaltsága is van. Talán megbetegedett, ha nem ő, akkor a családjából valaki. De amikor a hetekből több hónap, lassan fél esztendő, majd egy egész év lett, akkor egyre nehezebbé, végül teljesen lehetetlenné vált, hogy bármiféle magyarázkodással hitegesse magát. Nyilvánvaló lett, hogy Gauss nem felel a leveleire, és ami ennél is súlyosabb, nem méltatja válaszra művét sem. Eléggé lesújtó volt az is, hogy barátjában csalódnia kellett. De még súlyosabban megrázta, hogy csalódott saját művében. Nem azt érezte, hogy neki sem sikerült megoldania azt, amit nem sikerült előtte annyi másnak sem, köztük olyanoknak, akik a matematika egyéb területein maradandót alkottak. Ebből azt a vigasztaló következtetést vonhatta volna le, hogy ha egyéb probléma feltárásába fog, ott még siker koronázhatja fáradozását. De nem: rajta az az érzés lett úrrá, hogy teljesen alkalmatlan és képtelen valamilyen magasabb matematikai kérdés megoldására, kár minden ilyesmivel az idejét fecsérelnie. A legokosabb, ha véglegesen letesz bármilyen mennyiségtani kutatómunkáról, őt nem fogja többé elcsábítani ez a csalfa tudomány! Újra leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy minél többet forgolódjék emberek között, beszélgessen, sziporkázzék, a társaság központja 86

legyen, és legalább így kapja meg azt az elismerést, amelyet a tudomány megtagadott tőle. Egyre sűrűbben fordult meg a Telekiek, Tholdalaghyak, Barcsaiak házában, főleg pedig a különféle Kemény családoknál, amelyekből időnként három is tartózkodott Marosvásárhelyen vagy annak közvetlen környékén. Mindenütt szívesen látott vendég volt, főleg a háziasszonyok lelkesedtek érte, mert ha ő is megjelent, biztosan mindenki igen jól érezte magát. Legnagyobb mértékben Teleki Anna, régi barátjának. Kemény Simonnak a felesége kedvelte, és Farkas is egyre mélyebb rokonszenvet érzett a csinos fiatalasszony iránt. így még inkább megerősödtek azok a szálak, amelyek Bolyait a Kemény házhoz fűzték. Zsuzsanna asszony nem nézte jó szemmel, hogy férje egyre kevesebb időt tölt odahaza. Eddig is eléggé házsártos volt, senki sem tudta kiszámítani, mikor mitől kap idegrohamot, most ehhez még féltékenység is járult. Napirenden voltak a veszekedések, botrányos jelenetek. Hogy elkerülje őket. Farkas lehetőleg még kevesebbet tartózkodott odahaza, ami feleségét még inkább felingerelte. A kollégium, a Teleki-téka és a társaság között oszlott meg Bolyai élete, haza szinte csak azért járt, hogy felesége nyűglődéseit vagy még gyakrabban szidalmait hallgassa. Egész napját ülő helyzetben töltötte, és részben talán emiatt is, aranyeret kapott. Orvoshoz ment vele, és Szotyori doktor hosszú ideig kezelte, de teljesen eredménytelenül. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy kár volt abbahagynia a lovaglást, mert az a legjobb gyógyszer az ilyen betegség ellen. Meg is fogadta a tanácsot, és lehetőleg barátai társaságában, de gyakran egyedül is mindennap újra kilovagolt. A kúra valóban használt, aranyere enyhült, majd teljesen elmúlt. Egyik alkalommal, amikor éppen visszatért a lovaglásból, találkozott orvosával. – Vedd le a kalapod a lovam előtt – mondta nevetve Szotyorinak –, mert az kigyógyított, amit te nem tudtál megtenni. Arról már nem szólt, hogy az aranyérből kigyógyította ugyan a lovaglás, viszont sérve súlyosabb lett. Egyre többet kínozta régi 87

gyomorbaja is. 1811-ben azután újabb bajok járultak a korábbiak mellé. A Habsburg-birodalomnak háromszáz esztendeje egyre halmozódó adósságai immár olyan tömegűvé nőttek, hogy felborulással fenyegették az államháztartást. Az adósság törlesztésére még csak gondolni sem lehetett, de maguk a puszta kamatok is egyre elviselhetetlenebb terhet jelentettek a kincstárnak. A csődöt csak valamilyen gyökeres pénzügyi művelettel lehetett elkerülni. Valami olyan intézkedéssel, amely csökkenti az adósságot, és az államnak mégsem kerül semmibe. Így találták ki a devalvációt, az osztrák forint leértékelését. Ez más szóval azt jelentette, hogy az államkincstár adósságainak nagy részét az állampolgárok nyakába sózták, mert hiszen a náluk levő pénz most már sokkal kevesebbet ért. Legrosszabbul azok jártak, akik a fizetésükből éltek. Ezek ugyanis továbbra is ugyanannyi fizetést kaptak, mint korábban, de ezért a pénzért most már jóval kevesebbet lehetett vásárolni. Bolyaiék nagyon súlyos helyzetbe kerültek a pénzügyi intézkedések miatt, valósággal nyomorgott a kis család. Ismét Kemény Simon segített barátján. Amint Farkas később írta, „e segítség nélkül semmivé kellett volna lennie". A helyzet azonban a későbbiek során ahelyett, hogy javult volna, csak még inkább romlott. 1812-ben a rendkívül rossz időjárás nyomán olyan gyenge termést takarítottak be, hogy nagy része már a tavasz beköszöntésekor elfogyott. így azután Bolyai tanár úr javadalmazásának természetbeni része is csak nehezen és nagyon fogyatékosan folyt be. Pótlására vásárolni kellett, de mint ilyenkor lenni szokott, az árak most már az élelmiszerhiány miatt is egyre magasabbra szöktek. Betegség, rossz házasság, anyagi bajok – ilyen körülmények között Farkas odahaza mindössze egyetlen vigasztalást talált, a fiát. Egyre inkább kifejlődtek benne azok a képességek, amelyek már évekkel ezelőtt jelentkeztek: a matematika és a zene. Tízéves korára nemcsak nagyon szépen hegedült, hanem már zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Apja véletlenül találta meg a szerzeményeket, és 88

áttanulmányozásuk után büszkén írta barátjának: „…komponálva s leírva találtam valami adagios allegrókat, melyekben mind volt valami, nemcsak gondolat, mélyecske érzés is.” Bolyai nem győzött újra meg újra csodálkozni fia rendkívüli képességein. Nemegyszer azonban egészen másfajta tulajdonságok váltották ki az apa meglepődését. Sehogyan sem tudta megérteni, mitől gurul néha olyan éktelen dühbe János, miért makacsolja gyakran annyira meg magát, miért váltogatja oly sűrűn egymást szelídség és féktelen indulat. Egy alkalommal Farkas valamiért kiment a konyhába. Ott volt János is, és nem vette észre apja belépését. A szolgálóval beszélt, és amikor az apja bejött, éppen ezeket mondotta: – Ha király volnék, az anyámat megöletném, s a tanítómmal nyársba húzatnám…, s kilenc esztendeig hagynám az ég alatt, hogy a varjak a fején károgjanak. – Azzal kiment a kertbe. Bolyai utána lesett. János egy lehajló lombú akácfa alá állott, s kezét összetéve imádkozott, rövidesen azonban ismét beszaladt a házba, egyenesen az anyjához, és bocsánatot kért tőle. – János, gyere csak! – hívta be dolgozószobájába az apja. – Tedd be az ajtót magad mögött. Mondd csak el nekem: mit beszéltél az előbb odakünn a konyhában? – A konyhában? – Ott. Mit csinálnál, ha király lennél? A fiú csak vonakodva felelt, de nem tagadott: – Azt mondtam, ha király volnék… – No! – …megöletném az anyám… – És? – És karóba húzatnám… és kilenc évig hagynám a szabad ég alatt. – És miért mondtad ezt? – Mert észrevettem, hogy belém akart rúgni. – Beléd akart rúgni? – Belém. Hátulról. – Hátulról? És akkor te ezt hogy láttad? – Éppen hátrafordítottam a fejem. 89

– És ha valóban beléd akart is rúgni, hát szabad ilyet mondani? Szabad ilyet csak gondolni is? – Nem. Aztán meg is bántam… Imádkoztam, és bocsánatot kértem tőle. – Miért kértél bocsánatot? – Ezért. Hogy ezt mondtam… És hogy ezt gondoltam. – Megmondtad anyádnak, hogy mit mondtál róla? – Nem. Csak bocsánatot kértem. Nem mondtam, miért. – Ne is mondd! Nagyon rosszul esnék neki… De meg ne tudjam még egyszer, hogy ilyesmit, vagy csak hasonlót is ejtesz ki a szádon! Megértetted? – Meg… Neked, táti, ha király volnék, egy rettenetes nagy gyémántkoronát csináltatnék. – Gyémántkoronát, nekem? Miért? – Csak úgy! – rántotta meg a vállát János. Farkas mosolyogva legyintett. – No jól van. Eredj a dolgodra! „Talán mégis jobb lenne, ha a gyerek a megszokott iskolai fegyelem alá kerülne – gondolta Bolyai. – Ideje is van már." János hamarosan le is tette a vizsgát a IV. osztályból. Kitűnően sikerült, különösen a latin dolgozata. Magyarból latinra kellett fordítania, és a tanárok szerint – akik tanítványaiktól csak afféle konyha-latinsághoz szoktak, de maguk is így beszéltek – János munkája valósággal Tacitusnak, az egyik legnagyobb római stilisztának a nyelvén készült. Természetesen kiváló eredménnyel végződött matematikavizsgája is, de a többi tanára sem győzte dicsérni. A kollégiumban nem bizonyult valami szorgalmas diáknak. Az órák nagy részéről hiányzott, ehelyett szobájában sakkozott valamelyik társával. Apjára való tekintettel a tanárok meglehetősen elnézőek voltak vele szemben; Antal János történelemprofesszor azonban mégiscsak elunta előbb-utóbb, hogy szinte sohasem látja a hallgatóságban Jánost, és ezért szólt Bolyainak, hogy a vizsgán baj lesz a fiával. Nem is maradt el a szigorú szülői dorgálás, de János csak nevetve vonogatta a vállát. A félév vége előtt egy héttel azután 90

nekiesett az egész tananyagnak, kétszer végigolvasta, utána pedig valósággal elkápráztatta tanárait, olyan kitűnően felelt a vizsgán. így vizsgázott ezután is mindig. Csak a matematikaórákra járt el lelkiismeretesen, de nem a saját osztályával, hanem mindig egy-két osztállyal feljebb, ahol apja adott elő. Csupán az érdeklődés vezette, nem a tudásvágy, mert ekkor már tökéletesen ismerte az egész mennyiségtani anyagot, amelyet a kollégiumban tanítottak. Ezt jól tudta róla az apja is, és egy ízben, amikor gyengélkedett, fiát bízta meg, hogy tartsa meg helyette az órát. A diákokat némileg meglepte, hogy egy náluk két-három esztendővel fiatalabb „tanár" lép a katedrára, de a legelső mondatok után meglepődve vették észre, hogy ez a legtöbbjük részére eddig teljesen homályos, és éppen ezért érdektelen tantárgy, milyen világossá, sőt milyen izgalmassá válik. János nem rohant a magyarázatban, nem ugrott át két-három lépést, és nem is kalandozott el a filozófia vagy az erkölcstan területére. Logikusan, kristálytisztán magyarázott, szenvedélymentesen, szinte hűvösen, de felfoghatóan és érthetően. Az átlagos diák számára is világossá vált nemcsak az, hogy úgy van, ahogyan János elmondja, hanem hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy másképpen lehetne. Mit lehet ezen nem érteni?! Hogy mit lehet matematikán nem érteni, azt tüstént eszükbe juttatta ismét Farkas, amikor legközelebb megint ő tartotta meg az előadást szokott rapszodikus, ugrándozó, el-elkalandozó módján, fellengős szavak, végeláthatatlan körmondatok áradatában. Szerencsére neki szintén fülébe jutott, hogy milyen sikere volt a fiának, és most már nyugodt lelkiismerettel bízta máskor is Jánosra az óraadást, egyre több alkalommal. A diákok között pedig hamar szétfutott a híre, hogy a „kis Bolyai" sokkal jobb tanár a „nagy Bolyainál". Fiának pedagógiai sikere nem váltott ki féltékenységet Bolyai Farkasból. A matematikát nagyon szerette, tulajdonképpen még azután is, hogy ez a „csalfa tündér" olyan keserű kiábrándulást okozott neki a párhuzamosokkal. Tanári becsvágya azonban sohasem volt, és csak apja rábeszélésére vállalta annak idején a kollégiumi professzorságot. Később megjött ugyan a kedve hozzá, de lényegében 91

sohasem törődött sokat vele, hogy jó vagy rossz tanárnak tartják-e. Tudta, hogy vannak nála jobb professzorok, akik jobban értik a tanítás mesterségét és tudományát, és ha a fia is ilyen, nem nagyon bánta. Sokkal többet bánkódott amiatt, hogy János semmi érzéket, sőt semmi érdeklődést sem mutatott sem a festészet, sem pedig a költészet iránt, noha az apja megkísérelte, hogy ezek gyakorlásába is bevezesse. De János nemcsak hogy festeni vagy írni nem volt hajlandó, de még a képek nézésében vagy a versek olvasásában sem igen talált élvezetet. Talán érettebb fejjel megjön az érzéke – vigasztalta magát Farkas. – A fő, hogy kiváló matematikus, aki valamikor az egész tudományos világot ámulatba ejtheti majd. Csak ne tévedjen a fiú is arra az ingoványra, amelynek lidércfényei valamikor az apát elcsábították! Az ő kötelessége, hogy ettől idejében megóvja. Részletesen feltárta János előtt a XI. axióma fogyatékosságát, de egyben azt is, hogy eddig mindenki kátyúba jutott, aki rendet akart teremteni a párhuzamosok között. Minden ilyenfajta kutatás csak meddő fáradság és időpocsékolás. Vesse szemét Gaussra, a világ legnagyobb matematikus zsenijére, tőle vegyen példát, hogy milyen területen érdemes kutatni. De ha nem követi is, foglalkozzék bármivel, csak a paralelákkal ne! Ha nagyot akar alkotni, ha azt kívánja, hogy nevét feljegyezze a matematika és a tudomány története, akkor óvatosan kerülje el a paralelák világát!

92

7. Mindazoknak a reményeinek a megvalósulását, amelyeket Farkas valamikor matematikai kutatásaihoz fűzött, most fia jövőjétől várta. A saját érdeklődése visszatért az irodalomhoz. Vagy másfél évtizeddel korábban, amikor még csak jegyben járt Benkő Zsuzsannával, írt egy csomó szerelmes verset. Ma már ezeket inkább csak ifjúkori próbálkozásnak tekintette, és ezeknél „férfiasabb, komolyabb" írói cél hevítette. 1814-ben az Erdélyi Múzeum című folyóirat drámapályázatot írt ki. A pályázati feltételek szerint a kolozsvári Farkas utcában épülő Nemzeti Színház megnyitóján mutatják be a díjnyertes darabot. A pályázaton „históriai, hősi tárgyú" színművek vehetnek részt, akár a magyar, akár idegen történelemből merítik meséjüket. Az első díj hétszáz, a második díj háromszáz forint. 1815 szeptember végén telt le a határidő, és eddig tíz pályamű érkezett be, köztük három Bolyaitól. Három író azonban a pályázati határidő meghosszabbítását kérte azzal az indokolással, hogy nem tudott elkészülni. A kérelemnek a bíráló bizottság eleget is tett, és a határidőt 1817 júliusára tűzték ki. Két pályázó be is küldte még munkáját, a harmadik azonban visszalépett. De Bolyai nem várta meg a határidőt. Írói törekvéseken kívül a pályadíj is csábította, hiszen az első díj csaknem kétszerese volt egyévi tanári fizetésének. Anyagi helyzete zavarosabb volt, mint valaha. Az erdélyi éhínség mind súlyosabbá vált, egyre újabb és újabb szűk esztendők következtek. Az emberi táplálék ritkaságszámba ment, tíz- és tízezrek éltek őrölt fakérgen, és az országutak szélén éhenhalt emberek hullái hevertek. Ilyen körülmények között Bolyai professzor úr sem kapta meg a fizetésül megszabott természetbeni járandóságokat. Korábbról is volt adóssága bőven, és ez most még inkább megszaporodott, de az így szerzett pénzzel együtt is mindennapos volt a szükség a háznál. Csak valami váratlan jövedelem segíthetett volna. Ha megnyerné a pályázatot, nem jönnének rendbe ugyan anyagi ügyei, de legalább lélegzethez jutna egy időre! 93

A pályázat elhúzódását nem győzte azonban kivárni. Még két tragédiát írt, aztán megkezdte az előfizetők gyűjtését. Százhetvenhét előfizető gyűlt össze, százhetvennyolcadiknak Bolyai a maga nevét írta be a névsorba. A Nagyszebenben 1817 júniusában megjelent könyv ugyanis névtelenül látott napvilágot. Öt szomorújáték. Írta egy hazafi – állt a kötet címlapján, és az előfizetőknek a könyv végén közzétett listájába Bolyai azért írta be a saját nevét is, hogy ne benne gyanítsák a szerzőt. Az előfizetőkön kívül néhányan nagyobb adománnyal is hozzájárultak a nyomdaköltségekhez, így özvegy Petki Józsefné száz és Kemény Simon kétszáz forinttal. Egy évvel később Marosvásárhelyt megjelent Bolyai hatodik színműve is Párizsi per címen, ugyancsak névtelenül. Mégis tudta mindenki erről éppúgy, mint a korábbi kötetről, hogy ki a szerzője. Az öt tragédia közül az első Pausanias vagy a nagyravágyás áldozatja. A görög-perzsa háborúk idején játszódik, és tárgya az, hogy Pausanias spártai király szerelmes lesz a perzsa királylányba. Háború helyett békét akar teremteni, de szembekerül népével, és ezért pusztulás a sorsa. Mohamed vagy a dicsőség győzedelme a szerelmen a második tragédia. Mohamed szultán szerelmes lesz a keresztény Irénébe, és kedvéért le akar mondani a további hódításokról. Népében azonban bizalmatlanságot kelt, és hogy ezt eloszlassa, saját kezével szúrja le szerelmét. Később Kisfaludy Károly Bolyai témájának és részben a tragédia szövegének felhasználásával írta meg Iréne című színművét, és annak idején példátlan sikert aratott vele. Hasonlóképpen használta fel Kisfaludy Kemény Simonjához Bolyai harmadik tragédiáját. Ennek itt Kemény Simon vagy a hazaszeretet áldozatja a címe. Ez azt az ismert motívumot dolgozza fel, amely szerint szorongatott hadihelyzetben az egyik vitéz páncélt cserél a királlyal – Bolyainál Hunyadival hogy ezt önmaga feláldozása árán megmentse. Ezt a három szomorújátékot nyújtotta be Bolyai az Erdélyi Múzeum pályázatán. A csupán könyvében megjelent következő kettő – A virtus győzedelme a szerelmen és A szerelem győzedelme a virtuson – a szerelem és az erény összeütközését tárgyalja tragikus módon. A külön megjelent Párizsi per szerzője szerint „érzékeny 94

játék". Most vígjátéknak neveznénk, de a mai néző inkább bohózatnak érezné a lehetetlen bonyodalmak ama sorozatát, amelynek eredményeképpen a fiatal szerelmesek egymáséi lesznek. Mikor az Öt szomorújáték nyomdába került, az erdélyi éhínség még szörnyűbb méreteket öltött. A nyomorúság olyan súlyos volt, amilyenre emberemlékezet óta nem akadt példa, és a legveszedelmesebb következményektől kellett tartani. A város közmunkákkal igyekezett segíteni az ínségeseken. Ezért elfogadta Bodor Péter ajánlatát, hogy a nagypiaci kutat átépítsék. A munkával egy csomó embert foglalkoztattak, és tetejébe a város olyan kutat kapott, amelynek egész Erdély csodájára járt. A négy oszlopon nyugvó, rézzel borított kupola tetején palástot viselő Apolló szobra állott. A szobor huszonnégy óra alatt teljes fordulatot tett, a kupola alá rejtett zenélő szerkezet pedig délben, éjfélkor, reggel és délután hat órakor játszani kezdett a vásárhelyiek nagy gyönyörűségére. Bodor a zenélő kúttal úgy megnyerte a magisztrátus tetszését, hogy nyomban megbízták egy híd építésével Vásárhely és Hídvég között, majd a református templom lépcsőinek a kijavításával. Magánosok is igyekeztek munkával segíteni az ínségeseken. Houchard József, francia hugenotta emigránsok* leszármazottja, elhatározta, hogy a város aljában levő, mocsaras, posványos Elbaszigetből sétahelyet teremt. Hatvan-hetven embert fogadott fel a saját költségén, a vadvizeket lecsapoltatta, a mélyedéseket feltöltette, a talajt kiszárította, gyepesített, fákat ültetett, főleg jegenyét, sétányokat vágatott. Az egykori ingoványból, amelyet csak szúnyogok meg békák laktak, így lett a vásárhelyiek legkedvencebb parkja. Később Bolyai is gyakran sétált itt vagy a Somostető alsó nyúlványán elterülő Trébelyen. * Francia protestánsok, akik az üldözés elől elmenekültek hazájukból

Ilyen lévén a közhangulat. Farkas úgy érezte, hogy neki is hozzá kell járulnia az ínség és nyomorúság enyhítéséhez. Pedig elég ínségben és nyomorúságban élt maga is. 1815-ben meghalt apósa, annak özvegye pedig magára maradván hozzájuk költözött. Így még 95

egy éhes száj várta mindennap a betevő falatot. Farkas mégis úgy határozott, hogy az Öt szomorújáték jövedelmét nem tartja meg magának, hanem a szegényeknek juttatja. A kötethez Hibák és igazítások címen függeléket mellékel, és ebben egyebek mellett úgy rendelkezik, hogy a drámák jövedelméből ezerforintos alapítványt létesít. Az alapítvány kamatait minden esztendőben Simon napján kell kiosztani. Kemény Simonnak – nem barátjának, hanem tragédiája főszereplőjének – az emlékezetére. Az összeget Marosvásárhely koldusai között kell elosztani valláskülönbség nélkül, és „azon naptól fogva és annyi napon, amennyire az írt summának interesse* az ezen dologra felvigyázó által elégségesnek fog ítéltetni, egyik se kolduljon, s ezalatt ama kis részéről a földnek egy rimánkodás se menjen fel az égre". * Az összeg kamata (latin)

Maga a pályázat nem hozott sikert Bolyainak. Amikor végre mégis eredményt hirdettek, a bíráló bizottság, amelynek egyik tagja Döbrentei Gábor volt, a legfigyelemreméltóbb műnek A pártosság tüze című tragédiát találta. De ez sem volt kifogástalan, ezért a díjat egyelőre nem adták ki, hanem a drámát visszaküldték szerzőjének, Tokody János szolgabírónak átdolgozás végett. Tokody a munkát nem végezte el, így drámája éppúgy, mint személye, feledésbe merült, a pályadíjakat pedig soha senkinek sem fizették ki. Bolyai Farkas színműveiről is megemlékezett a bíráló bizottság jelentése. Eszerint tragédiáira jellemző „a bennek lévő váratlan gondolatok nagysága, szelíd, meleg érzés, merészséggel elegyült olvadó képzelés. Poétai nyelve egynek sincs a beküldők között olyan, mint az övé, csak kár, hogy néhol felette buja növésű, nem tisztáit, nem szoros." Drámai művészetének hiányosságai azonban a következők: „Nem gondolkodott a drámai bog megkötéséről, mely az olvasó figyelmét nyughatlan vágyásba ragadná, annálfogva nincs a bognak közepe, nincs feloldása, s így munkája mindenütt csak sima. Nem váltják fel egymást sebesen a várakozást, megelégedést vagy fájdalmat okozó tettek; ehelyett személyei majd mindenütt hosszasan dialogizálnak. Hanem egyedül a gondolatok nagyságára nézve nem 96

ismer az ítélő jobb munkát drámai literaturánkban, mint ezeket és Kisfaludy Hunyadi Jánosát… A mi vélekedésünk szerint ezen játékok füzetlen orientál* gyöngyök." * Keleti (latin)

Jutalmat tehát nem, de legalább dicséretet és elismerést kapott Bolyai drámáiért. Még mindig sokkal jobban járt Katona Józsefnél. Katona ugyanis szintén pályázott a Bánk bánnal, de a bíráló bizottság jelentése még csak meg sem említi, az ítélők tudomást sem véve róla siklottak át rajta. Az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy ez a Bánk bán első szövege volt, amelyet Katona később átdolgozott. Az első, a pályázatra benyújtott szöveg elveszett, és így nincs ma mód drámai értékének a megállapítására. Ha írói kísérlete nem hozta is meg Farkasnak a remélt sikert, még kevésbé a remélt anyagi jutalmat, legalább a fiában öröme telhetett. János 1817 júniusában letette a rigorosumot. A kollégiumban most „igazi" diák lett, más szóval az egyetemi fokozat következett számára. Csakhogy itt nem volt már mit tanulnia, főleg matematikából nem. A matematikát apja tanította, és amit apja tudott, azt tudta ő is. Farkas úgy érezte, hamarosan itt az ideje, hogy valóra váltsa régi tervét, és Jánost Gausshoz küldje. Megkönnyítette ezt Bolyai egyik támogatójának, Kendeffy Ádámnak az ígérete, hogy anyagiakkal segíti Jánost, ha Gausshoz kerül. Megnehezítette viszont, hogy idestova nyolc esztendeje megszakadt a levelezés Gauss-szal, amióta az nem válaszolt Farkasnak a Supplementum kísérőlevelére. De olyan nagy ügyről volt szó, hogy Farkas leküzdötte megbántottságát, nem anélkül azonban, hogy ne tett volna róla említést patetikus szavakkal. 1816. április 10-én a következő levelet küldte ifjúkori barátjának: Kedves Gauss! Emlékszel még erre a hangra, mely Téged hív? Nézzél vissza a Te gazdag őszödből a virágos tavaszra!… Lehullottak a virágok… és mi egyenlőtlenek lettünk… de hiszem, hogy egyenlők is maradtunk – mindjárt jön a második virágzás az örökkévalóság örök tavaszában; és újra találkozhatunk (mindjárt rátérek a fiammal való tervemre), és akkor el akarom választani az 97

én húszesztendős Gaussomat attól a – másik húsz esztendő alatt – nívómon felülnőtt óriástól; ezt szívesen átengedem a hozzá hasonló óriásoknak, én csak azt kérem, aki az enyém vala. Rosszul esik, hogy levelemet… felelet nélkül hagytad… Mintha meghaltunk volna egymás számára… Hagyd visszasütni a tavaszi napot a közelgő öregség jegére! Hagyd még egyszer, hogy ifjúi melegséggel érezzünk! És ha már morajlanak is a végtelen óceán* közeli hullámai, hagyd, hogy még egyszer üdvözöljük egymást a parton az Elutazás előtt. Emlékszel-e, mikor együtt énekeltük: „Auf Wiedersehen in dem Hain Elysiums"?** Hadd énekeljük el még egyszer! És Te másodszor leszel testvérem, mikor megismerem a Te ismeretlen feledet is… Hallgasd meg tervem! Farkas ezután fia eddigi tanulmányairól és eredményeiről számol be, majd így folytatja: … Én őt a matematika oltárára szántam, ő is annak szentelte magát, és Hozzád kívánkozik két év múlva, ha Te is akarnád messze föld számára az igazság egy valódi apostolát kiképezni. Három évig szeretném Nálad tartani, és pedig ha lehetséges volna (minden körülményt híven és nyíltan fontoljunk meg!) a Te házadban, mivel egy tizenöt éves ifjút nem lehet magára hagyni, nevelőt küldeni pedig felülmúlná sok pertől meggyengített módomat… Feleséged kiadásait, magától értetődik, megtéríteném. Mindent elrendezhetnénk, ha én vele Hozzád felmennék. Tekintettel e tervre, közöld velem őszintén: 1. Nincs-e lányod, ki akkor (reciproce)*** veszedelmessé válhatnék; természetes, hogy meg kell vívnia az ifjúságnak ezt a harcot, és csak kevéssé köszönhetjük az eszünknek, ha az elysiumi álmokból nem vak golyótól talált nyomorék gyanánt ébredünk fel. 2. Egészségesek vagytok-e, nem szegények? Megelégedettek-e, nem zsémbesek? Főleg feleséged kivétel-e a nemebeliek között? Nem változékonyabb-e, mint a szélkakas? Nem oly kiszámíthatatlan-e, mint a barométer változása? 3. Minden körülményt egybevetve könnyen megmondhatod nekem egyetlen szóval, hogy nem lehetséges, mivel sohasem fogok abban kételkedni, hogy a dolog nem a Te szíveden múlt. 98

* A túlvilág ** Viszontlátásra az elysiumi ligetben (német) – Elysium a görög-római mitológia szerint az üdvözült lelkek túlvilági lakhelye *** Kölcsönösen (latin)

Bolyai Farkas elküldte a levelet Gaussnak, és várta a választ. Eltelt néhány hét, és a késedelemre ezúttal is könnyen lehetett magyarázatot találni. Tanév vége van, vizsgák, Gaussnak fő a feje a sok munkában. De a vizsgák ideje elmúlt, Gaussnak azonban apró gyerekei vannak, nyilván elküldi őket nyaralni, ez is egy csomó elfoglaltsággal jár. Később: netán beteg, esetleg költözködik, de a legvalószínűbb, hogy valamilyen tudományos probléma foglalja le. Farkas szinte kifogyhatatlan volt a magyarázatokban. De csak szinte kifogyhatatlan, és amikor már egy félév is eltelt levelének elküldése óta, bele kellett törődnie abba, hogy ifjúkori barátja nem válaszol. Nem válaszol most éppenúgy, amint nem válaszolt nyolc évvel korábban a Supplementum ad parallelarumra és az azzal küldött kísérőlevélre. Meglepő módon Bolyai Farkas nem vette zokon egykori barátjától igen enyhén szólva is szerfelett szokatlan és modortalan viselkedését. Továbbra is nemcsak határtalan tisztelettel, hanem a legnagyobb szeretettel gondolt rá, és minden hónap utolsó estéjén változatlanul elszívta a barátság pipáját, pedig ez a barátság Gauss részéről minden jel szerint már régen füstbe ment. Még ennél is meglepőbb azonban, hogy maga Bolyai János, a közvetlenül érdekelt, sem rótta meg emiatt Gausst. Csaknem négy évtizeddel később, amikor pedig – amint látni fogjuk – a saját munkásságával kapcsolatban sem lehettek a legjobb benyomásai Gaussról – egyik feljegyzésében egyenesen megértéssel ír erről a furcsa magatartásról: … olyan eseményt említek fel, amely gyermekkoromban történt. Minthogy a matematika iránt különös hajlandóságot mutattam, atyám Gaussnak ajánlott, hogy engem esetleg magához vegyen, hogy ott az ő közelében és környékén képességeim annál jobban fejlődjenek, mely alkalommal atyám egyben egy nagy, szép 99

tajtékpipát küldött neki ajándékba. Valószínű azonban, hogy Gauss az ajánlatot sem elfogadni, sem visszautasítani nem akarta – az elsőt, tekintve a tanítástól való idegenkedését, nem csodálom, minthogy az én csekélységem is különös esetektől eltekintve, végtelen idegenkedéssel viseltetik iránta, az utóbbi pedig, ti. atyám kérésének megtagadása viszonyukat nyomasztóvá, vagy legalább kényelmetlenné tette volna – szóval Gauss jobbnak látta, hogy ettől az időtől fogva a válasszal adós maradjon, és folytatta a hallgatást egészen 1832 tavaszáig… Bármennyire mentegette is magában és a fia előtt Farkas a válasz elmaradása miatt Gausst, de azért mégiscsak azt jelentette ez számára, hogy kissé megkeseredtek az egykori szép göttingai emlékek. Pedig hányszor felidézgette őket azokban a napokban, amikor arra számított, hogy Jánost Göttingába küldheti! Dehogyis küldi, maga kíséri el! Ott jár majd néhány napig a kisváros ismert utcáin, a meghitt házak között, egyikbe-másikba talán be is léphet. Hiszen akad ott nem egy régi jó ismerős, élnek ott régi fiúk, lányok, akikből azóta természetesen tisztes családapák és családanyák lettek. Egyikük-másikuk csak meghívja, ha neszét veszi, hogy húsz év után újra felbukkant. Persze ez a pünkösdi királyság nem tart majd hosszú ideig, tíz napig, két hétig legfeljebb, de akkor is felér három vásárhelyi esztendővel! Azután János egyedül marad ott, messzi idegenben. Igaz, Gauss felügyelete alatt, de hát ki tudna egy tizenhattizenhét éves kamaszra vigyázni, ha az nem vigyáz magára?! Ellátta tehát a fiát bőségesen erkölcsi intelmekkel, hogy megóvja minden kísértéstől és csábítástól. Most mindez a tervezgetés, ábrándozás üres képzelgésnek bizonyult, tüzük ellobbant, mint a szalmának a lángja, és csupán a keserű, fojtogató füst maradt utána! Nem volt mit tenni, ősszel János beiratkozott a vásárhelyi kollégium filozófia karára. Sokkal szorgalmasabbnak itt sem bizonyult, mint az alsóbb osztályokban. Kevés előadást látogatott, leginkább még Köteles Sámuel filozófiai óráit. Egyébiránt most is folytatta, amit korábban kezdett: gyakran helyettesítette apját óraadásban. 100

Szeptember derekán Farkas meghívást kapott Marosvécsre, Teleki Domokosnak, Kemény Simon apósának a szüreti mulatságára. A meghívást Simon adta át. – Aztán hozd magaddal Jánost is! – fűzte hozzá. – Nagy fiú az már, és sok szépet beszélnek a tehetségéről. Azt is, hogy úgy hegedül, ahogyan ritkán hallani. Hozza el a hegedűjét is, nem árt, ha szüretkor egy kis talpalávaló is elhangzik. – Boldogan! Biztosan nagyon örül majd a gyerek. Jót tesz neki is majd egy kis felvidulás, úgyis olyan mogorva az utóbbi időben. – Egy tizenöt éves gyerek! Ne mondd! Miért? – Én is az lennék az ő helyében. Csak a matematika érdekli, és hát mi, hogyan? Itt már mindent tud, külországba kellene mennie. Gaussra gondoltam, de az nem sikerült. – Más megoldás nincs? – Nemigen. Az lett volna az igazi! De az nem megy. És ami más lenne, ahhoz is pénz kellene. Az meg nincs. – No, majd beszélgetünk még erről… Szóval gyere ki a szüretre. A fiút is hozd! Vécsen nagy társaság gyűlt össze, és természetesen vidám volt a hangulat, mint szüreten mindig. De azért nem lehetett annyira vidám, hogy ne akadjon néhány ember, akiben elállt a lélegzet, amikor meghallotta Jánost hegedülni. Ilyen művészt nem hallottak még Erdélyországban! Különösen a házigazda lánya, Kemény Simon felesége nem talált szavakat az elragadtatástól. De nem is keresett, nem akart most semmi, de semmi egyebet, csak lebegni a hangok hullámain. – Jó, hogy találkozunk – kapta el másnap délelőtt Farkast a kastély kertjében beszédem van professzor úrral. Sétáljunk egyet! – Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet – felelte Farkas széles karlendítéssel, de az asszony nem ügyelt a némileg színpadias mozdulatra. – Nagyon örülök, hogy megismertem a fiát. Hallottam már róla egyet-mást, azt is, hogy ügyesen hegedül. De hát ez nem ügyesség volt, amit tegnap művelt. Gyönyörűen játszik, kész művész! – mondta 101

az asszony lelkesülten. – Biztosan sok öröme telik benne magának is. Farkas. – Most éppen sok keserűségem van miatta. – Keserűsége?! Ne mondja! – No, nem úgy. Nem ő okozza, csak miatta. Mert nagyon szépen hegedül, az igaz. De az semmi, hogy milyen zenész, ahhoz képest, hogy milyen matematikus. – Igen, hallottam róla… És valami nem sikerült… Jöjjön, üljünk itt le! – mutatott a közeli lugasra. – Gauss mellett lenne a helye, oda akartam küldeni. De ez nem sikerült. Gauss nem felelt a levelemre, pedig… De hát biztosan megvan neki is a maga baja. Különben nem tett volna ilyet. De ha nem válaszolt, másodszor nem zaklathatom. – Nem, ezt ne tegye. Farkas. Magának soha senki előtt sem szabad megalázkodnia. Különb ember maga annál… Lesz azért még más hely is a világon Gausson kívül. – Hát olyan nincs több. Ő a matematikusok fejedelme. – Nem biztos, hogy a fejedelmek a legjobb tanárok – felelte Teleki Anna mosolyogva. – Lenne a pesti vagy a bécsi univerzitás. De egyiken sincs olyan professzor, aki méltó lenne János tehetségéhez. A legjobb a hadmérnöki akadémia lenne, Bécsben. Mikor Simonnal Jénába mentünk, én megkésve a betegségem miatt, akkor jártam ezen az akadémián – mondta felcsillanó szemmel. – Az igen! Ott tudnak matematikát! Ha már Gauss nem, akkor csak a hadmérnöki akadémia. Ott nagy matematikus lehetne Jánosból. – És? Mi ennek az akadálya? – Mi? Ami mindennek. A nervus rerum gerendarum. – Ne mondjon ilyen csúnyákat! – fenyegette meg ujjával tréfásan az asszony. – Tudja, hogy nem tudok latinul. – A pénz. – Mennyi pénz kellene? – A legjobb esetben a IV. osztályba veszik fel, ezt már megtudtam. Ez annyit jelent, hogy legalább négy évet kell ott tanulnia. Az évi tandíj ezer rénus forint. De ehhez még mindenféle mellékköltség 102

járul. Például csak a felszerelés az első évben kétszázhuszonöt forint. De ezenkívül még nagyon sok minden van. – Összesen mennyi kellene? – Évenként legalább még ezer forint. – És ezer a tandíj. Az évi kétezer. – Annyi. Négy esztendőre nyolcezer forint. Az asszony Farkas térdére tette a kezét. – Majd gondolkozom rajta… Hm… Majd beszélünk még – és rámosolygott a férfira. Egy darabig így ültek, aztán az asszony megismételte: – Beszélünk még róla. Este Simon fogta el Farkast. Belekarolt és félrevonta. – Anna elmondta, milyen nagy gondban vagy a gyerekkel. Pedig ez megérdemli, hogy ne hagyjuk elkallódni. Ezt tudja mindenki. Mert aztán többen is beszélgettünk a dologról. De hát tudod, nyolcezer forint az mérhetetlenül sok pénz. Főleg most, hogy évek óta ilyen rossz a termés. Senkinek sincs most felesleges nyolcezer forintja. Még ha ez nem felesleges, akkor sincs. De azért valamit mindenki tud nélkülözni. Én is tudok, Anna apja is, Kendeffy is ad. Ő azt mondta, tartozik is vele, hisz megígérte. Igaz, akkor Gaussról volt szó, de ez már mindegy. Szóval összeadunk valamit, de ez még mindig nem elég. Csakhogy itt most csupán azok beszélgettünk, akik összegyűltünk a szüretre. Mások is vannak még a világon. Anna szól majd Miklósnak. Kemény Miklósnak. Az ugyan az én nagybátyám, de Annának is rokona, és jobb, ha ő beszél vele. Anna még alig totyogott, azóta ismeri. Mindig felmászott az ölébe, és a bajszát ráncigálta. Hát azóta Miklós majd megbolondul Annáért. Nem tud olyat kérni, amit meg ne tegyen. Miklós pedig az erdélyi református egyháztanács feje. – Tudom. – Persze hogy tudod. Te ne tudnád?! Akkor azt is tudod, mire gondolunk. Adjon az egyház is… Meg aztán igazság szerint nincs is olyan nagyon sok pénzről szó. Mert nem mind a nyolcezer kell egyszerre, ha jól értettem. – Nem. – Egyszerre csak kétezer kell. Az csak a negyedrésze a nyolcnak. Aztán a következő évben megint kétezer, majd újra meg újra. így azért 103

mégis könnyebb, mint egyszerre mind a nyolcat. Ne félj, Farkas, meglesz ez! – és megveregette a vállát. – Nem is tudom, mivel kezdjem a köszönetet… – Ugyan, mi jut eszedbe?! És mikor te kezeskedtél értem Göttingában?! Egy kerek esztendeig. Hát kik között lehetne az ilyesmi természetesebb, mint miközöttünk? Farkassal madarat lehetett volna fogatni. Bár János soha életében nem gondolt arra, hogy katona legyen valamikor, de mégiscsak megoldódott az addig teljesen kilátástalan helyzet, és ez természetesen őt is örömmel töltötte el. Zsuzsanna asszony viszont egy pillanatig sem vonta kétségbe ugyan, hogy ez a lépés fiának az érdekét szolgálja, de mégis elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy évekre meg kell válnia egyetlen gyermekétől, akihez valóságos görcsös ragaszkodás fűzte. Valahányszor csak arra gondolt, hogy néhány hónap múlva a fia összecsomagol, és mérhetetlen távolba utazik, mindannyiszor úgy érezte, ezt nem lehet túlélni. Ehhez járult, hogy egészsége rohamosan romlott. Lába úgy megdagadt, hogy alig tudott járni, a nap legnagyobb részét ágyban töltötte. Szotyori doktor megállapította róla, hogy vízibetegsége van, ezen a megállapításon túl azonban nemigen tudott segíteni. Az asszony az eddigieknél is nyűgösebb, ingerlékenyebb lett, annál is inkább, mert anyja egyebet sem csinált, csak ingerelte. – Micsoda embert választottál te magadnak, aki ölbe tett kézzel nézi, amíg te itt sínylődöl?! És én is hová raktam a szemem, hogy hozzá adtalak?! Ez férfi? Aki tűri, hogy a családja évszámra nyomorogjon! Hiszen maholnap már a szemétdombra mehetünk, ha valami ennivalót akarunk összekaparni magunknak, ő bezzeg telezabálja magát a gróféknál meg a báróéknál! Mit bánja azt, hogy nekünk jut-e valami a gyomrunkba, vagy sem! Anyósának a mennydörgése jól behallott Farkas dolgozószobájába is. Abbahagyta a munkát, és a kertbe menekült, kedvenc almafáit ápolgatni. De itt sem volt nyugta, anyósa utána jött. – Mit matatsz azokon a fákon ahelyett, hogy valami pénz után néznél?! Úgysincs ennek a munkának semmi haszna! – Dehogyis nincs! Az idén is mennyi gyönyörű alma termett, 104

mindenki megcsodálta. – Aztán mi lett belőle? Kivitted a piacra, azt vártuk már, valamit pénzelsz majd. De nem, elosztogattad mindenféle lurkóknak meg suhancoknak. – Mit tehettem volna mást, mikor majd kiesett a szemük az éhségtől? – Fizessék meg! Akkor adhatsz nekik. – Fizessék meg?! Nyolc-kilenc éves gyerekek?! – Hát vegyen nekik az anyjuk. – Miből vegyen? Nem hallotta, hogy az emberek rakásra hullanak a nyomorúságtól?! – Mások. Arra van gondod. De hogy rövidesen mi is rakásra pusztulunk, azzal nem törődöl! Hasonló jelenetek napirenden voltak hol az anyósával, hol a feleségével, legtöbbször azonban együttes erővel támadtak rá ketten. Farkas lehetőleg szökött hazulról vagy valamelyik baráti házba, vagy a Teleki-tékába. Itt dolgozik, amikor otthon nem lehet a reá zúduló asszonyi panaszoktól és szidalmaktól. Az eddig megjelent hat dráma után újabbakat ír, legalább hatothetet, de talán többet is. Mint a korábbiak, ezek sem kerültek soha előadásra, de szemben az előbbiekkel nyomtatásban sem jelentek meg. Kéziratban maradtak jó másfél évtizedig, akkor a sikertelenség miatt kiábrándult szerző egyéb kéziratos műveivel, köztük szerelmes verseivel együtt elégette őket. Végül fordítani kezdett elsősorban angol költőkből. 1818 télutójára el is készült egy kötetnyi fordítással, és a következő esztendőben a könyv meg is jelent. Pope próbatétele az emberről. Ánglusból fordítva. Más poétákból való toldalékokkal volt a kötet címe, a más poéták pedig az ugyancsak angol Milton, Thomson, Gray és a német Schiller. A mai olvasó számára mindenesetre különösek ezek a fordítások, az angol versek magyar szövege hol próza, hol az eredetitől eltérő, hol azzal megegyező versforma. De tartalmi szempontból még kevésbé ragaszkodott az eredetiekhez. Ha nem egyezik felfogása, esetleg világnézete az eredeti vers egy-egy részével, egyszerűen megváltoztatja, kihagy, hozzátold. A 105

legrosszabbul talán éppen az a költő járt, akit Bolyai a legnagyobbra tartott: Schiller. Az örömhöz c. verséhez egyszerűen hozzáköltött egy szakaszt, a Rezignáció végét pedig homlokegyenest ellenkezőjére változtatta, mint ahogyan azt a német költő írta, mert a fordító ebben a kérdésben nem értett egyet a szerzővel. De a magyar fordítási irodalom még eléggé kezdetleges volt, senki sem vette ezt zokon Bolyaitól. A könyvtár, a társaság, a kollégium – ezek között folyt mostanában elsősorban Bolyai Farkas élete, odahaza lehetőleg nem sokat tartózkodott. A kollégium egyébként nagy esemény küszöbén állott: ebben az esztendőben volt száz éve, hogy Marosvásárhelyre költözött. Június végén tartották a jubiláris ünnepséget a vártemplomban. Antal János püspök mondott emelkedett hangú beszédet. Az ünnepség után a két Bolyai, apa és fia. Dósa Gergely társaságában indult hazafelé. – Derék ember ez a Gecse Dani, és csavaros eszű. Hallgasd csak, Farkas, mit ki nem fundált! – újságolta a kollégium rektora, szemlátomást vidáman és lelkendezve. – Odajön hozzám Antal beszéde után, és elmondja, hogy nagyon meghatotta a püspök úr dikciója. Megérdemelné ez a nap, hogy maradandó emléket állítsunk neki. Gondolkozott az ünnepség alatt, és azt találta ki, hogy százforintos alapítványt tesz a szegény diákok részére. – No, az nem olyan sok, de hát nincs is neki sok pénze – vetette közbe Farkas. – Hallgasd csak végig! Nem most kell ezt az alapítványt kiadni. Bankba kell tenni, és száz évig nem szabad hozzányúlni. Akkorra úgy megfiadzik, hogy… – hirtelen Jánoshoz fordult. – Számítsd csak ki gyorsan, neked ez semmi, öt percent interesszel meg annak az interesszével* mennyire megy fel száz forint száz év alatt! * Ötszázalékos kamatos kamattal (latin)

– Ezt én hamarabb megmondom – vágott közbe Farkas. – János nem szeret számolgatni… Öt percenttel valamivel több mint tizennégy év alatt duplázódik meg az összeg, száz év alatt tehát hétszer 106

kétszereződik meg. Száz forint száz év múlva tizenkétezer-nyolcszáz forintra nő. – Ez már igen! – csettintett Dósa. – Okos ember ez a Gecse! Képzeld csak el, ha ezelőtt száz évvel jutott volna ez valakinek az eszébe. Milyen gazdag lenne most ez a kollégiumi alapítvány! Gecse Dániel alapítványa valóban hatalmas összegre duzzadt száz év alatt, 1918-ra. Mivel közben a forintról áttértek a koronavalutára, kereken huszonötezer koronára. De éppen ekkor ért véget az első világháború, a monarchia összeomlott, és a zavaros időkben nem lehetett a pénzhez jutni. Mire fel lehetett venni, a huszonötezer koronáért pontosan másfél kiló zsírt adtak. De erre aztán igazán senki sem gondolhatott 1818. június 28-án. Amire a Bolyai-házban ebben az időben a legtöbbet gondoltak, az János küszöbön álló elutazása volt. Farkast csupán az aggasztotta, nem romlik-e el egyedül az idegen környezetben. Előszedte a fiáról egy évvel korábban írt feljegyzését. Szeret másokat szekírozni*, úgyhogy ritka emberrel nem jő össze.** Némelykor engedetlen, kivált az anyjának, mely a nevelés hibája. Mindazonáltal megjobbíthatja, ha akarja. Másokat nem rágalmazó, ha jót nem tud valakiről mondani, semmit sem mond. Nem hazug. Az igazságot nem engedi, amely nem prudentia.*** Szánakozó, amikor nem segíthet is. Háládatos. Senkit hibájáért nem utál. Jószívű. Haragos, amíg elfelejti a megbántatást. Nem fantlis.**** * Bosszant, ugrat (német) ** Nem vész össze *** Okosság, eszesség (latin) **** Kamaszos (német)

Farkas visszazárta a feljegyzést íróasztalába. Nincs mit hozzátennie vagy változtatnia azon, amit egy évvel ezelőtt leírt: ugyanúgy érvényes minden betűje ma is. Fia tulajdonságai között van jó is, rossz is, mint minden embernél. De – és ez tagadhatatlan érdeme Jánosnak – még a rossz tulajdonságaival is főleg csak önmagának árt, nem pedig másoknak. Önmagának lenne tehát 107

szerencséje, ha fékezni tudná ezeket a rossz tulajdonságait. Adja isten! Zsuzsanna asszony nem reménykedett semmiben. Tompa kétségbeeséssel gondolt arra a napra, amikor fia elutazik. Ezt nem is titkolta családja előtt. Végül férje nem állta tovább. – De hát értsd meg, Zsuzsanna, János jövője múlik azon, hogy tovább tanulhasson! – Nem! Itthon ne maradjon – felelte az asszony – de ha elmegy, meg fogok őrülni. Persze ez csak amolyan asszonyi szóbeszéd volt. Senki sem vette komolyan. 1818 augusztus derekán János szekérre ült, és elindult Bécsbe, a hadmérnöki akadémiára.

108

8. Zsuzsannának nem volt már más gondolata, csupán a fia. December derekán a többi között ezt írja neki Bécsbe: … Tudósíts, mihelyt ezen leveleket veszed, hacsak lehet, még az első postán, nyughatatlanságunkat csendesítsd meg; tavasz süt, ha rólad jót hallok; örökös tél borul előmbe az ellenkező esetben. Ez az örökös tél hamarosan beköszöntött, a jóslat, amelyet János elutazása előtt senki sem vett komolyan, valóra vált. Farkas az egyik este nagy kiáltozást hallott felesége szobájából. Sietve benyitott, és nagy megdöbbenésére az asszonyt a földön találta, négykézláb mászkálva. Mikor férjét megpillantotta, lassan felegyenesedett, egész magasságában kihúzta magát, méltóságteljes, de egyben lesújtó tekintettel mérte végig Farkast, majd ünnepélyes hangon szónokolni kezdett: – Én, istenné isten! Mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik megint rajta. Én, istenné isten! Mondom, aki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis és növő cirkulusok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak. – Zsuzsanna, mi lelt?! – kérdezte Farkas riadtan, és igyekezett az asszonyt megnyugtatni. Ez azonban újabb szónoklatba fogott: – Én istenné ökör vagyok. Szép is egy nagy ökör, s a kis ökörben a nagy ökör. – Zsuzsanna, feküdj le! – kérlelte Farkas, és gyengéden az ágy felé húzta. – Nem, nem! – tiltakozott az asszony erélyesen. – Én istenné ökör vagyok, nem fekszem ágyba. – Azzal ismét négykézlábra ereszkedett, és úgy kezdett sétálni a szobában. Farkasnak csak jó sokára sikerült megnyugtatnia és lefektetnie. Persze orvost kell hívni, de ilyen késő éjszaka nem verheti fel Szotyorit, hacsak nincs közvetlen életveszély. Az pedig szerencsére nincs. De hogy mindenről pontosan beszámolhasson másnap az 109

orvosnak, egy füzetbe feljegyezte az asszony szavait. Szotyori doktor másnap a füzet elolvasása után csak a fejét csóválta, majd pirulákat írt, és nyugalmat rendelt. Sokat azonban ez nem használt, mert néhány nap múlva az asszony éjszaka újabb rohamot kapott, és ismét hosszasan szónokolt átszellemültem – Öröm, öröm! Látták az én szemeim az Istent, hallottam az angyalok zengését, megtaláltam az igaz gyönyörűséget, utálom a földet… Ó, mint nem kímélnek engem, nem is tudják, mily édes a nyugalom, milyen szépek az én álmaim… Atyám, könyörülj az elfáradtakon, s oldozd fel őket! Unom én a földet, csak nálad van igaz boldogság, nálad az öröm. Nincsen nekem senkim itt, csak az egy fiam volt… Jaj, jaj! Anyai szívemtől elszakasztott egyetlenem! Nem látnak meg többé ezek a szemek, míg el nem hunynak a földön. De meglátlak akkor… Tova egy szép csillag jön fel, mint nő, milyen szép, mint a nap…, s megyen le… János fiam! Miért enyésztél el?! S ez így ment egész éjjel. Máskor férjét szidalmazta, belemarkolt hosszú hajába, és addig cibálta, míg csomókban nem maradt a kezében. Aztán megint négykézláb mászkált, azzal, hogy ő „istenné ökör". Voltak hosszabb időszakok, amikor nyugodtabbnak látszott, sőt túlzottan nyugodtnak, szinte teljesen letargikusnak. Azután ismét eljött a rohamok korszaka. Ezek rendszerint este jöttek rá, és eltartottak reggelig, amikor azután holtfáradtan nyúlt el fekhelyén. Volt, hogy egész éjszaka hangosan énekelt, rendszerint maga alkotta szövegeket és dallamokat. Farkas ilyenkor ott virrasztott mellette, de ha nem, akkor is áthallott szobájába az asszony éneklése vagy prédikációja, úgyhogy ekkor sem tudott elaludni, legfeljebb a hajnali órákban, és másnap jókor fel kellett kelnie, fáradtan, kimerülten. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy feleségének évekig tartó betegsége alatt álmatlanná lett, és ebből nem is gyógyult ki többé. Az állandó izgalomtól erősen súlyosbodott gyomorbaja is. Hogy maga Bolyai milyen lelkiállapotba került, arról bőségesen tanúskodnak ebben az időben kelt különféle levelei. Ezekben arról panaszkodik, hogy keresztje szörnyű, elviselhetetlen, és öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik. De még két évtized múlva, az 110

Akadémiához küldött önéletrajzában is így ír: „Csak az az egy csendességem van, hogy feleségem nincsen." Még később második házasságából származott fiának ezt mondja: „Hazajöttem az egyetemekről, a világot nem is ismertem, nőkkel kevés érintkezésem volt, tapasztalatlan voltam. Elmentem Kolozsvárt egy bálba, szegény első nőmet megláttam, belebolondultam, elvettem – de eléggé megadtam a szerelem árát." Élete végéig szóban és írásban csak a legelítélőbb hangon nyilatkozott a szerelemről és a házasságról. A Bécsbe szakadt Jánost is leginkább a szerelem csábításaitól félti. Levelei tele vannak efféle intelmekkel: … az első lépéstől irtózz, mert a meredek széléről be feneketlen az örvény, s megállani többé nem lehet; őrizkedj az oly mocsoktól, melyet kitörleni többé nem lehet… … Édeni helyeken fogsz menni; angyali mosolygás, hasadó hajnalok, égi zengzet, szent barátság, örök hűség jőnek szembe – s rövid időn mérget (lelket és testet megölőt) adnak bé, s levetve mennyei lárvájokat, irtózatos fúriákká válnak… Erősen fájdalmas dolog, hogy a szívbe belé van az a finomabb szeretet oltva, mely mindig sóhajtoz a maga tárgyáért, és ezen tárgy soholt sincs. Jaj annak, aki azt hiszi, hogy megtalálta, s örökös láncokba verve magát még attól a szabadságtól is megfosztódik, hogy azután lelkiismeretbeli fájdalom nélkül sóhajtson a maga lelke másáért… Ilyen és hasonló leveleket írogatott Farkas a szerelemről és a házasságról öt esztendőn keresztül Bécsbe a fiának. János 1818. augusztus 24-én tette le a felvételi vizsgát a hadmérnöki akadémián. A vizsgázók között a hatodik helyen végzett, és a negyedik osztályba vették fel, a legfelsőbe, amelybe még felvételi vizsgával be lehetett jutni. Az akadémia épp ekkor töltötte be századik esztendejét, 1717 decemberében létesítették. Legfőbb tárgya a matematika volt, továbbá világtörténelem, földrajz, német, francia, cseh, latin nyelv, szabadkézi, mértani és műszaki rajz, katonai adminisztráció. 111

Testgyakorlásként vívást, lovaglást és táncot tanítottak. A legfelső, a hetedik osztályban még különleges katonai tantárgyak járultak ezekhez: taktika, erődítéstan, várostrom és várvédelem, föld feletti és föld alatti erődítések építése, ütés csatornaépítés. A tanárok nagyrészt tisztek voltak, de néhány polgári tanerő is. A tanulókat tizenegy éves korukban vették fel az első osztályba, idősebbeket felvételivel esetleg magasabb osztályba is, de legfeljebb a negyedikbe. A növendékek egyenruhát viseltek, és az intézetben laktak katonai fegyelem alatt, hiszen a hadmérnöki akadémia legfőbb célja az volt, hogy műszaki tiszteket képezzen ki az osztrák hadsereg számára. Hogy ilyen szempontból milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, arra jellemző, hogy I. Ferenc császár öccse, János főherceg volt az akadémia legfőbb felügyelője. Erre a hadmérnöki akadémiára került tehát a felvételi vizsgával Bolyai János. Az ötödiktől kezdve ő az osztály második legjobb tanulója. Azért nem az első, mert szabadkézi rajzai nem sikerülnek tökéletesen. A legfőbb tárgyban azonban, a matematikában nincsen versenytársa. János főherceg gyakran meglátogatta az iskolát, és egyik alkalommal végighallgatta János felelését. Annyira elámult a fiú tudásán, hogy kijelentette: – Ennek a fiúnak a keze alá kellene adni a többit is, mert egyedül többet tud az egész osztálynál. A főherceg ettől kezdve különös figyelemmel kísérte János sorsát, és több alkalommal támogatta. Sőt, János akadémikus korában még Farkas is a fiához fordult, hogy járjon közbe érdekében patrónusánál. Még két területen ért el Bolyai János egészen kiváló eredményeket. Az egyik hivatalos tárgy volt a hadmérnöki akadémián: a vívás. Nemcsak osztályának, hanem az egész iskolának a leghíresebb vívója lett, és ezzel sok aggodalmat okozott apjának. Farkas ismerte annyira az osztrák hadsereg szellemét, hogy tudta: a tisztikar tagjait mesterségesen nevelik pökhendiségre, kötözködésre, krakélerségre. Nem is a legjelentéktelenebb, hanem egyenesen mondvacsinált sérelmek megtorlása a párbaj volt. Ha valaki ehhez még azt is tudja magáról, hogy kiváló vívó, akkor annál könnyebben száll a fejébe a vér. Farkas ezért leveleinek egész sorában óva inti fiát a párbajtól. 112

Pedig Jánost ebben az időben a párbajnál sokkal inkább érdekelte a hegedülés. Egyik barátja révén megismerkedett egy híres bécsi zenetanárral. Arra nem volt pénze, hogy ettől órákat vegyen, de vasárnaponként játszott a tanár vonósnégyesében, és több alkalommal a bécsi operaház zenekarában is. Pénznek általában nagyon szűkében volt a fiatal magyar akadémiai növendék. Valamennyi iskolatársa között egyike volt a legszegényebbeknek. Hiszen a hivatalos költséget is csak apjának a jóakarói adták össze, különben erre sem tellett volna, és ez is elég nagy összeg volt. Ezenfelül még zsebpénzre is igazán csak a jómódúaknak futotta. Természetesen ezt nem véletlen szülte, hanem nagyon is tervszerű szándékosság. A Habsburg-monarchia már akkor sem volt valami egészséges, erős épület, és nem a népek szabad akarata, hanem a hatalom tartotta össze. A hatalom legfőbb eszköze a hadsereg volt, ennek gerince pedig a tisztikar. A monarchia elemi érdeke volt, hogy ez a tisztikar teljesen megbízható legyen, erre pedig sokkal inkább lehetett számítani, ha a tisztek a tehetősek soraiból kerültek ki. Éppen ezért már a tandíjak és egyéb tanítási költségek megszabásánál gondosan ügyeltek arra, hogy a szegényebb szülők gyermekeit eleve kizárják a tiszti iskolákból. A Bolyai család Marosvásárhelyen valósággal nyomorgott, nagy megerőltetésébe került Farkasnak már az is, hogy olykor-olykor öttíz, nagy ritkán húsz forintot küldjön a fiának. Több, bár nem sokkal több, jutott Jánosnak a család jóakaróitól. Valósággal megható, hogy egykori házitanítója. Szilágyi József, aki nagyon szegény ember volt, két év alatt negyven rénus forintot küldött egykori kedvenc tanítványának. Nemcsak Erdélyben akadtak jóakarói és barátai Jánosnak, hanem Bécsben is. Elsősorban matematikatanára, Wolter von Eckwehr, aki tüstént felismerte tanítványának egészen páratlan tehetségét. Mindvégig nagy jóindulattal támogatta, nemcsak az akadémián, hanem később Aradon is, ahol azután János mérnökkari tisztként szolgált, Eckwehr pedig a felettese volt. Egyéb jóakarói azonban Bécsben is elsősorban az ott élő erdélyiek 113

közül kerültek ki, főleg apja barátainak és ismerőseinek a sorából. Ilyen volt elsősorban Kemény Miklós, aki gyakran megfordult a monarchia fővárosában, aztán az erdélyi kancelláriánál dolgozó Szent-Györgyi Imre és Bodoki Sámuel. Legszívesebben azonban Teleki Elek házához járt, de nem Teleki kedvéért. Hiszen ennek ugyanaz a hibája volt, mint a többinek: már a korkülönbség miatt is csak atyai jóakarói lehettek, de nem barátai. A Teleki házban azonban ott nevelősködött Szász Károly fiatal tanár, aki nem egészen öt évvel volt csupán idősebb nála, és ezenkívül még egy nagy csáberővel rendelkezett: igen jó matematikai tudással. Sok időt töltöttek együtt, és ilyenkor mi másról esett volna szó, mint azokról a matematikai problémákról, amelyeknek a megoldása órájuk vár. Ezek közül a legelső helyet foglalta el Eukleidész XI. axiómája, a paralelák kérdése. Odahaza, Marosvásárhelyt, Farkasnak ekkor még fogalma sem volt arról, hogy fiát ugyanaz a szirén csábítgatja, aki iránt valamikor ő sem volt érzéketlen. A gondok, bajok olyan csőstül zúdultak rá, hogy azt hitte, összeroppan már a terhek alatt. Feleségének az állapota egyre romlott, nemcsak elmebetegsége vált mind súlyosabbá, hanem vízibetegsége is. Szotyori doktor néhányszor megcsapolta az asszonyt, de ez csak tüneti kezelés volt, ideig-óráig segített mindössze. Természetesen a betegség sok pénzt is felemésztett, és Farkas most már önmagát sem áltathatta azzal a reménnyel, hogy valaha is kilábol az anyagi bajokból, hacsak nem történik valami csoda. És egyszerre megcsillant a csoda lehetősége. Megüresedett az erdélyi kamarai erdők főfelügyelői állása, és betöltésére pályázatot hirdettek. A pályázat még azt is közölte, hogy egyébként egyenlő feltételek mellett erdélyieket előnyben kell részesíteni. A főfelügyelőnek kell vezetnie a nagyszebeni hároméves erdészeti iskolát, és ott matematikát is kell tanítania. Javadalmazása csupán készpénzben majdnem négyszerese Farkas fizetésének: ezerötszáz forint évente. Ehhez járult száz mérő búza, kétszáz mérő zab, harminc szekér széna, hatvan szekér szalma, harminchat öl tűzifa, ötvenhat veder bor, végül a gyakori kiszállások minden egyes napjára hat ezüst forint kiszállási díj. Mindezen felül 114

Szebenben nagy szolgálati lakás is megillette a főfelügyelőt. Valósággal fejedelmi ellátás volt a marosvásárhelyi professzorsághoz képest. Farkas még apjától, azután erdőbirtokos barátaitól sokat megtanult az erdészetből, saját kis birtokán is nemcsak gyümölcsöst ültetett, hanem piciny ligetet is. Elhatározta, hogy megpályázza az állást. A kérvény formáját Antal öccse magyarázta el neki, ő maga a fiának írt Bécsbe, hogy szerezze meg János főherceg támogatását. De támogatta a kollégium, a vármegye meg a barátai is. Farkas azonban elsősorban nem ezekben bízott. Amilyen erdészeti szakmunkához csak hozzáférhetett – vagy negyvenhez –, mind alaposan áttanulmányozta. Rövidesen olyan szakértő lett, hogy maga is írt egy erdészeti szakkönyvet. Ez csak kéziratban maradt ránk, úgy is hiányosan; Bolyai Farkas halála után jó fél évszázaddal látott csak napvilágot nyomtatásban. De ebből a csonka kiadványból is kiderült, hogy Bolyai nemcsak az első magyar erdészeti szakmunkát írta meg, hanem egyúttal korának egyik legkitűnőbb művét ebben a tárgyban. Mindez azonban nem számított. A pályázatot egy Rath nevű galíciai őrmester nyerte, akinek egyetlen nevezetessége volt, hogy német anyanyelvén kívül semmilyen más nyelven nem tudott, következésképpen magyarul és románul sem, holott a pályázat egyik feltételeként a nyelvtudást szabta meg. Farkasnak tehát ezek a reményei is eloszlottak, továbbra is kollégiumi tanár maradt nyomorúságos fizetéssel. A pályázat kiírása és az eredményhirdetés között azonban jó másfél esztendő telt el, Farkasnak anyagi ügyei sokkal zavarosabbak és nyomasztóbbak voltak, semhogy tétlenül várhatta volna ki ezt az időt. Értesült arról, hogy Bécsben bizottságot küldtek ki a takarékos fűtőkemencék tervének kidolgozására, de a bizottság semmire sem jutott. Elhatározta, hogy megbirkózik a problémával. Papírból és bádoglemezekből megcsinálta jó néhány kemence modelljét, majd gyakorlatban is kipróbálta őket. Összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a korábbi kemencéknél: nem füstöltek, kevesebb tüzelővel jóval nagyobb meleget adtak. Hamarosan híre futott, hogy Bolyai kiváló kemencéket rak. Egyre-másra kapta a megrendeléseket, 115

úgyhogy hamarosan nem is győzte a munkát. Fazekasokat tanított be, és ezek azután az ő tervei szerint építették Erdély-szerte a Bolyaikemencéket, de azért igen gyakran rakta őket saját kezével is. Igen lelkiismeretes iparos volt; ha egy kemence nem nyerte meg a tetszését, nem volt rest, akár ötször-hatszor is szétbontotta, míg úgy nem sikerült, hogy még ő sem talált kifogásolnivalót rajta. A legjobb kemencék modelljét aztán megcsinálta papírból és bádogból, és annak mintájára rakatta fazekasaival az újabbakat. Ezekkel a mesteremberekkel sok bosszúsága volt. Lassan dolgoztak – legalábbis Bolyai igényei szerint –, pontatlanok voltak, nem jöttek el a megbeszélt időre, nem is készültek el munkájukkal a kialkudott terminusra. Főleg pedig az elszámolásoknál állandóan becsapták. Sok száz kemencét rakott Bolyai személyesen, vagy rakatott mestereivel, mindenki más meggazdagodott volna, az ő keze közül azonban kifolyt a pénz. Meg nem gazdagodott Farkas a kemencerakásból, viszont igen megjött a kedve a technikai tevékenységhez. Először egy „nyári csáklyát" csinált magának. Ez a nyári csáklya a mai kerékpár egyik legrégibb őse volt, magas kerekeken állt, és lábbal vagy bottal kellett hajtani. Főleg a szobában vagy a kertjében használta, természetesen nem közlekedésre, hanem sportból, testmozgás céljából. Bár házából nem mozdult ki vele, mégis elég sok ember látta Farkast, amint a furcsa alkotmányon körbe karikázott kertjében vagy szobájában. Ebben az időben már nemcsak mennyiségtan és zeneórákat adott, hanem orvoslással is foglalkozott, és így páciensek is gyakran felkeresték. Ezek azután az egész városban elhírlelték, hogy megint mit ki nem fundált Bolyai professzor úr, és ez még inkább növelte a róla kerengő különös legendák számát. De kertjéhez sem lett hűtlen, ott is egyre újabb meg újabb növényfajtákkal kísérletezett. Egyebek mellett azt is várta ettől, hogy valami jövedelmet jelentenek majd idővel. Egyelőre azonban csupán kiadásokat jelentettek, méghozzá nem is keveset. Barátai olykorolykor segélyezték, főleg a nők unszolására, de ez természetesen nem volt elegendő. Adósságai tovább növekedtek. A nők egyébként is rendkívüli mértékben kedvelték. Kollégiumi 116

tanítványait szép, tiszta estéken Bolyai tanár úr gyakran kivitte a vártemplom előtt elterülő kis térre, és ott mutogatta nekik a csillagos eget, megnevezte az egyes égitesteket, magyarázta a bolygók pályáját. Ilyenkor mások is odagyűltek, a vásárhelyi szalonokból nem egy nő egyenesen azért indult el sétálni derült estén, hogy hallhassa Farkas előadását. Más sem kellett Bolyainak! Tüstént lendületbe jött, és szónokolni kezdett. A csillagok járását matematikai törvények szabják meg, a matézis az a gyertya, amelynek a világánál el lehet olvasni a természet könyvét. A matézis és a virtus az, amivel megvalósítható itt a földön az igazságban és a szeretetben vég nélkül növekvő boldogság. Mi a virtus? Lemondás azokról a szenvedélyekről, amelyek elválasztják egymástól az embereket, országhatárokon belül és túl. A virtus leginkább neveléssel és tanítással érhető el, és utóbbiban legfontosabb szerep a matézisnek jut, mert az nemcsak a természeti törvények, hanem az erkölcsi törvények megismerésének is a kulcsa. Máskor arról beszél a vártemplom tövében a szabad ég alatt tartott csillagászati órán, hogy milyen fontos a nyelvújítás és az anyanyelv fejlesztése. A virtushoz neveléssel és tanítással lehet eljutni, de tanítani és nevelni mindenkit legkönnyebben az anyanyelvén lehet. Maga is lelkes nyelvújító volt, több újítást javasolt, főleg úgy, hogy a több értelmű szavaknál az egyik értelem számára lenyeste a szótő végét. Például időjárás maradjon idő, időtartam legyen id; a mai értelemben vett világ maradjon világ, a világosság lehetne vil; ugyanekkor vilyt vagy nappot ajánl egy huszonnégy órás időköz megnevezésére, míg az égitest neve továbbra is nap maradna. Több százra rúg a Bolyai ajánlotta új szavak száma, nagyobb részük természetesen matematikai fogalmat jelöl. Egyetlenegy sem honosodott meg közülük, aminthogy nyomtalanul enyésztek el helyesírási reformtervei is. A vártemplom körül összegyűlt diák- és még inkább felnőttközönség azonban annak idején nagy tetszéssel hallotta Bolyai Farkas fejtegetéseit, vagy sokkal gyakrabban szónoklatait. És ez a tetszés, az elismerésnek a sötétben is szinte láthatóan feléje irányuló sugárzása sok mindenért kárpótolta. Kárpótolta anyagi bajaiért, rossz házasságáért, irodalmi és 117

tudományos sikereinek az elmaradásáért, a paralelák kérdésében kifejtett fáradozásainak és kutatásainak eredménytelenségéért. És ekkor, 1820 tavaszán, levelet kap Jánostól, és ebben fia közli vele, hogy a XI. axióma megoldásán fáradozik. Farkason valóságos rémület lesz úrrá, nyomban levelet ír, és kétségbeesetten igyekszik rábírni fiát, hogy tegyen le eleve kudarcra ítélt tervéről. A paralelákat azon az úton ne próbáld: tudom én azt az utat is mindvégig – megmértem azt a feneketlen éjszakát én is, az életemnek minden világossága, minden öröme kialudt benne – az istenért kérlek, hagyj békét a paraleláknak – úgy irtózz tőle, mint akármicsoda feslett társalkodástól, éppen úgy megfoszthat minden idődtől, egészségedtől, csendességedtől s egész életed boldogságától. Az a feneketlen sötétség talán ezer newtoni óriási tornyokat elnyél – sohasem világosodik meg a földön – s sohasem lesz a szegény emberi nemnek semmije tökéletes tiszta, a geometria se; nagy s örökös seb ez az én lelkemen; az isten őrizzen meg téged, hogy ez valaha olyan mélyen béegye magát – ez a geometriához, a földhöz elveszi az ember kedvét: én feltettem volt magamban, hogy feláldozom magamat az igazságért, s kész lettem volna mártír lenni, csak hogy a geometriát megtisztítva ezen mocsokból adhassam az emberi nemnek; irtóztató óriási munkákat tettem: sokkal jobbakat csináltam, mint addig, de tökéletes megelégedést nem találtam; itt pedig si paullum a summo discessit, vergit ad imun* – visszatértem, mikor általláttam, hogy ennek az éjszakának a földről fenekét érni nem lehet vigasztalás nélkül, sajnálva magamat s a szegény emberi nemet. Tanulj te az én példámon; én a paralelákat akarva megtudni, tudatlan maradtam, életem s időm virágját mind az vette el – sőt minden azutáni hibáimnak töve mind ott volt, s a házi fellegzésekből esett reá. – Ha a paralelákat feltaláltam volna, ha senki se tudta volna is meg, hogy én találtam, angyal lettem volna… … egy örökké magába visszaforgó circulus van ebben a matériában – szünetlen becsaló labirintus –, mint a kincsásó, elszegényül, aki ebbe elegyedik, s tudatlanul marad… ezeken a 118

tájakon vannak a Hercules columnái**; egy lépést se menj tovább, különben elveszett ember vagy. * Ha csak egy kissé maradsz is el a csúcstól, visszasüllyedsz a mélybe (latin) ** Herkules oszlopai az ógörögöknél Gibraltár neve. Hitük szerint itt volt a világ vége

Farkas megtette, ami tőle tellett. Drámai szavakkal ecsetelte azokat a veszélyeket, amelyek ezen az úton a kutatóra leselkednek. Kitárta lelke belsejét, elmondta, mi zúzta össze ifjú reményeit, mi vezette oda, hogy kapkodó, mindenbe belefogó, semmit végig nem vivő ember lett belőle. Ő Vásárhelyt, fia Bécsben – többet nem tehetett. Mindössze annyit, hogy nyugtatgatta magát: szavai nem maradnak hatástalanok. Ilyen nyugalomra bizony nagy szüksége lett volna, de ebben nem lehetett része. Felesége állapota fokozatosan romlott. Az éjszakai éneklések most már szinte rendszeressé váltak, legfeljebb olykor a szónoklatok és jóslatok szakították meg. – Nékem megjelentetett, hogy holnap estvig alszom, és én most mélyen aluszom, mert álmot látok; de ez az álom az igaz valóság, s minden valóság csak álom – jelentette ki, s utána valóban mély álomba merült a következő nap estéig. Ilyenkor legalább férjének is alkalma lett volna a pihenésre, csakhogy a számtalan álmatlanul töltött éjszaka után most már hiába volt meg olykor-olykor a lehetősége, hogy ágyba dőljön, csupán hajnal felé jött álom a szemére. Aztán mégis úgy látszott, mintha az asszony megnyugodott volna valamennyire. Domáldra kívánkozott, ifjúságának színhelyére, ahol házasságuk első hónapjait töltötték. Csak János is legyen velük, ha már személyesen nem lehet, legalább a képét vigyék magukkal, amelyet Bécsben festett róla egy ottani mester. Kivitték, és étkezésnél odaállították az asztalra, kettejük mellé harmadiknak. A régi környezetben Zsuzsanna asszony jól érezte magát, majdnem azt mondhatni, boldog volt a maga szerencsétlen módján. Még azt kérte, ha meghal, ide temessék majd. Erre sokkal hamarabb sor került, mintsem ekkor bármelyikük is gondolta volna. Visszatérve Vásárhelyre, az asszony ismét rosszabbul 119

lett. A felgyülemlett víztől már nemcsak a lába dagadt meg, hanem a hasa is; Farkas és özvegy Benkőné ketten is alig tudták megemelni. Gyakran támadtak fulladási rohamai, amikor pedig lélegzése szabaddá vált, akkor ismét prédikálni kezdett vagy énekelt, szidta, átkozta férjét meg anyját, sőt ütötte és a legocsmányabb hangon gyalázta őket. Szeptember 21-én teljesen elgyöngült, bocsánatot kért férjétől, és ő is megbocsátott neki, majd rövidesen meghalt. Másnap Farkas jelenlétében Szotyori felboncolta, éjszaka pedig Domáldra vitték, és ott temették el. Farkas egy hét múlva írta meg Jánosnak Zsuzsanna halálát. Levelében aprólékosan, orvosi szenvtelenséggel és részletezéssel mondja el a boncolás lefolyását, csak azután panaszolja el a maga bánatát, és vigasztalja fiát. … Az ifjú búja nem vénül meg, a vénnek ideje már kevés némely sebeket bégyógyítani; az ifjúságnak – valamig ártatlansága megvan – sebei mint az ép testnek könnyen gyógyulnak, s a vesztést inkább van, ami ígéri kipótolni; a vénnek a zöldellő Éden elhervadt, s a könnyes szemek a természet puszta csontvázán keresztül az égbe keresik vesztéseket. A munkásság tüze s ereje is, mely a fő orvos, oda van. Nálad mind megfordítva van; folyamodj te is ehhez az orvoshoz, s csalhatatlanul meggyógyulsz, s csak édes emlékezete marad kedves Édes Anyádnak s életed folytatására hagyott szent és bölcs regulái, azon könnyek nélkül, melyeket nem hogy kívánna, sőt ellene vannak, mihelyt pályafutásodban lágyítanak. … Nyugodj meg az örök rend folyásán; adj egynéhány könnyet Édes Anyád megnyugodott porának, s folytasd férfiúi módon pályafutásodat… Itt Farkas szeméből is kicsordult két könnycsepp levélírás közben, nyomuk ma is látható a papíron. Erre így folytatta levelét: Sírd te is ide a te könnyeidet, mert megérdemli ő azokat, hogy az 120

enyémekkel egybeszakadva folyjanak.

121

9. Egy esztendő múlva, 1822 szeptemberében végezte el János a hadmérnöki akadémia hetedik osztályát. Ő volt a második legjobb növendék, amit egy tanárokból és akadémiai hallgatókból álló együttes bizottság állapított meg. A tanárok Jánost jelölték első helyre, de a diákok csak a másodikat szavazták meg, mert Bolyai szépírásból és szabadkézi rajzból elmaradt vetélytársa mögött. Gyakorlati szempontból az első és a második helyezett között nem volt különbség. A hét legjobbat mérnökkari hadapródnak nevezték ki, és különleges hadmérnöki tanulmányokra még egy esztendeig az akadémián tartották. Így tehát János is ott maradt, és csak egy évvel később, 1823 szeptemberében került műszaki csapathoz. Temesvárra vezényelték, alhadnagyi rangban. Kéthetes utazás után érkezett a Bánság fővárosába, és onnét további öt héttel később levelet írt apjának. Levelében közli, hogy lényegében megoldotta a XI. axióma problémáját, már csak részletkérdések tisztázása van hátra. … A feltételem már áll, hogy mihelyt rendbe szedem, elkészítem, s mód lesz a paralelákról egy munkát adok ki; ebben a pillanatban nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyosan ígérte a cél elérését, ha az egyébaránt lehetséges; nincs meg, de olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna elveszni; ha meglátja Édesapám, megismeri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem; mindaz, valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest. A levélhez két utóirat is van. Az egyikben a küldött matematikai dolgozataival kapcsolatban írja, hogy „Édesapámat úgy nézem, mintha az én énem volna"; a másikban sürgeti apját, hogy írjon neki vastag leveleket, bármilyen nehezek is, ő kiváltja őket. A XI. axiómára vonatkozó matematikai munkáiból ezúttal nem küldött az apjának, de nem is küldhetett, mert – mint írta – még rendbe kell 122

szedni. Így tehát Farkas sem válaszolhatott érdemben a párhuzamosok kérdésében. Nagy örömet nem keltett benne a levélnek ez a része, mert minden ilyen természetű kutatást saját tapasztalatából kiindulva eleve elhibázottnak és reménytelennek tartott. Féltette fiát, hogy az is úgy elrontja vele az életét, mint ő. Máskor meg azzal vigasztalta magát: az ifjúságnak természetében van, hogy a legsúlyosabb problémák megoldására törekszik. Akiben nincs meg ez a hajlam, az sohasem viszi semmire. Egyébként most ő is szinte megfiatalodott. Megismerkedett Nagy István vásárhelyi vaskereskedő leányával, Terézzel. Akkori fogalmak szerint Teréz már vénlánynak számított: huszonnyolc esztendős volt, nem nagyon reménykedhetett valami ifjúval kötendő házasságban. Holott szépségében nem volt hiba, műveltségében sem, és különös varázsa volt Farkasra annak, hogy a lány nagyon jól hárfázott. Aztán ellenkezőleg, éppen ettől ijedt meg. Hiszen annak idején Zsuzsannában is nagyrészt az tetszett neki, hogy zongorázik. A zene hozta össze őket, és mi lett abból a házasságból?! Vigyázni kell, hogy ne essék ugyanolyan módon ugyanabba a csapdába! Végül mégis elűzte magától ezeket a sötét gondolatokat: még képes lenne az egyik legtöbb gyönyörűséget adó művészet műveléséből egyenesen veszedelmes és óvatosan kerülendő természetre következtetni. Akkor a világ legnagyobb zenészei lennének a legelviselhetetlenebb emberek. Ez nyilvánvaló ostobaság. Szóval egyre inkább tetszett neki Teréz, és az önmaga kitalálta kifogásokat meg ellenvetéseket leküzdve végül is megkérte a kezét. Annál könnyebben tehette, mert anyósa közben elköltözött tőle, és váratlanul anyagi helyzete is megjavult. Meghalt Teleki Domokos, és négy gyermeke összeült, hogy megbeszélje a temetési szertartást. Mindenben megállapodtak, a költségeket is kiszámították. Ekkor egyikük – Anna, Kemény Simonné – azt az ötletet vetette fel, hogy elégedjenek meg sokkal szerényebb temetéssel, a különbözetet pedig adják az örökké pénzzavarral küzdő Bolyainak. Nyilván a megboldogult is így cselekednék, ha ez módjában állna. A három testvér ellenvetés nélkül hozzájárult. Újra számolni kezdtek, és úgy 123

találták, hogy kereken kétezer magyar váltó forinttal olcsóbb temetés is megfelelő lesz. A megtakarított összegből kifizették Farkas adósságainak jelentős részét. Ha nem is minden anyagi tehertől, de a legnyomasztóbbaktól és legsürgősebbektől mégis megszabadult Bolyai, és így annak sem volt már akadálya, hogy Nagy Terézzel kitűzzék az esküvő időpontját. 1824 Szilveszter napján kötöttek házasságot. Az ifjú menyecske még meg sem melegedett az új házban, amikor máris nagy megpróbáltatásnak nézett elébe. Hetedfél évi távollét után hazalátogatott János. Midőn elment, az édesanyja búcsúztatta, most egy új asszony fogadja, aki mindössze öt esztendővel idősebb nála. Vajon mit szól majd hozzá? János azonban nem szólt semmit, se jót, se rosszat. Egyáltalán nem derült ki, helyesli-e apja újabb házasságát, avagy helyteleníti. Teljesen közömbösnek mutatkozott ebben a kérdésben, mert valóban az is volt. És közömbösen fogadta azt is, hogy apja városszerte dicsekedett vele, hurcolta egyik társaságból a másikba a közepes termetű, hosszúkás, kissé sápadt arcú elegáns katonatisztet, aki mindenkit elbűvölt hegedűjátékával. Apja nem mulasztotta el elmondani, hogy milyen mértékletes: nem iszik, nemcsak bort, hanem még kávét sem, holott ennek divatja ekkoriban kezdett egyre inkább lábra kapni, nem pipázik, nem is tubákol. Napok teltek el, míg végre alkalmuk nyílott arra, hogy alaposan elbeszélgethessenek. Elbeszélgethessenek arról, amiért János tulajdonképpen jött. – Mondd már el – kezdte Farkas –, hogyan akarod bebizonyítani a XI. axiómát! – Hogyan akarom bebizonyítani? Sehogy. – Sehogy?! – rökönyödött meg apja. – Hiszen azt írtad, hogy sikerült megtalálnod a bizonyítást. – Azt én nem írtam. – Nem ezt írtad?! Nem is olyan rég, nincs három hónapja sem. Temesvárról. – Apám akkor félreértette… Nagyon sokáig kerestem ezt a bizonyítást, de nem találtam. Éppúgy nem találtam, mint senki más. 124

De most már tudom, hogy ezt a bizonyítást nem is lehet megtalálni. – Hát akkor? – kérdezte Farkas csalódottan. – Nem lehet megtalálni, mert ilyen bizonyítás nincs. A XI. axióma nem igaz. – Nem igaz a XI. axióma?! Ezt eddig még soha senki sem állította. Csupán bizonyítani nem sikerült. – Én most állítom… És állítom azt is, hogy éppen emiatt nem sikerült bizonyítani… Illetve, hogy egészen pontos legyek: először azt hittem, a XI. axióma egyáltalán nem igaz. De ez így nem helyes fogalmazás. Végtelen sok lehetőség van, és ezek közül az egyik az, amikor igaz a XI. axióma. Végtelen sok elképzelhető geometria van, és ezek közül az egyik eset az euklidészi geometria. – Ezt egyszerűen nem értem! – kiáltott fel Farkas. – Dehogynem! – legyintett János. – Ez éppen olyan, mint ahogyan végtelen sok elképzelhető ellipszis van, és ezeknek egyik különleges esete a kör. Az ellipszis minden törvénye áll a körre, de a kör törvényei nem érvényesek általában az ellipszisre. Ugyanez a helyzet itt is. – Az ellipszisnél világos a dolog – felelte Farkas kissé ingerülten. – A két gyújtópont eshetik egymástól távolabb vagy közelebb. Minél távolabb esik, annál laposabb az ellipszis, minél közelebb, annál inkább hasonlít a körhöz. Ha pedig a két fókusz egybeesik, akkor kört kapunk. Ezt minden gyerek érti. De miért következik ebből, hogy a XI. axióma nem igaz? – Dehogyis következik ebből! – legyintett bosszúsan János. – Ezt csupán hasonlatképpen mondtam. Arra, hogy amiképpen a kör egyik különleges esete az ellipszisnek, éppen úgy az euklidészi geometria csak egy különleges esete az én abszolút geometriámnak. De ahogyan végtelen sok ellipszis lehetséges, ezek közül azonban csak egyetlenegy a kör, éppen úgy végtelen sok geometria lehetséges, és ezek közül csupán egy az euklidészi… – Nem – rázta a fejét Farkas. – Itt valami tévedésnek kell lennie. – Nincs tévedés! – vágott közbe János sértetten. – Nem tagadom, először volt. Amikor egy antieuklidészi geometriát csináltam. Amely szerint egyáltalán nem igaz a XI. axióma. De aztán… 125

Az öreg azonban nem hagyta folytatni. Kissé diadalmasan csapott le: – Hát igaz, vagy nem igaz? Az előbb azt mondtad, nem igaz a XI. axióma, most meg: tévedés az, hogy nem igaz. – Ha meghallgat, akkor megérti – válaszolt János dühösen. – Nem olyan nehéz ez, csak persze végig kell hallgatni… – Hallgatnám, ha mondanád. A fiú nem felelt rögtön. Néhány lépést sétált fel-alá, egyszerkétszer megköszörülte a torkát, aztán kezdte: – Mondottam, hogy először csináltam egy antieuklidészi geometriát. Ebben a geometriában nem áll a XI. axióma, nem igaz tehát, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül csupán egy párhuzamos vonható. De aztán rájöttem – ezt is elmondtam volna, ha hagy beszélni –, hogy ez így nem általános érvényű igazság. Az általános, az örök érvényű igazság az abszolút geometria. És ennek az abszolút geometriának egyik különleges esete – de csak egyik a végtelen sok lehetséges közül – az euklidészi geometria. Ebben az egyetlenegy különleges esetben igaz a XI. axióma; igaz, hogy a háromszög belső szögeinek összege száznyolcvan fok, és igaz az is, hogy ha két egymás mellett haladó egyenest egy harmadikkal metszek, akkor ez a két egyenes azon az oldalon találkozik egymással, amelyiken a metsző egyenessel alkotott belső szögeik összege kisebb száznyolcvan foknál. Ismétlem, ebben az egyetlenegy esetben igaz mindez, de az összes többiben nem… Most sem világos, amit mondok? – kérdezte kissé tanáros fölénnyel. – Most világos… De úgy világos – válaszolt Farkas, most már ő is tanároskodva –, mintha azt állítanád, hogy egy egyenest nem lehet bármikor meghosszabbítani. Világos…, csak nem igaz. – Mit?! Ez nem igaz?! – kiáltott János, közben levegőért kapkodva a felháborodástól. – Én évek óta gyötrődöm rajta, egész nap csak ezen töprengek, éjszakai álmom is ez viszi el, de konok kitartással nem nyugszom addig, amíg meg nem találom a megoldást… Nem nyugszom addig? Dehogy addig; azután sem! Újra meg újra végigmegyek rajta, és van bátorságom megmondani önmagamnak, hogy hibát követtem el. De nincs addig nyugvásom, míg éppen olyan 126

makacsul, mint először, rá nem lelek erre a hibára, és ki nem javítom. Ellenőrzöm ötször, tízszer, százszor, és mindegyik ellenőrzés azt bizonyítja, hogy most már végérvényesen igazam van. Tudja, mennyi őrlődés és mennyi kitartás, mennyi munka van ebben?! És akkor jön maga, mondhatni, éppen csak ránéz, még ezt sem, csupán hall valamit harangozni, és fölényesen kijelenti, hogy nincs igazam… Hát ha így beszél, ilyen könnyen dobálódzik az ítéleteivel, akkor nemcsak ebből nem ért semmit, hanem egyáltalán a tudományos munkából sem! – Ezt nekem mondod?! – kiáltott fel Farkas, mintha szíven döfték volna. – Aki magam is évekig kínlódtam a paralelákkal. Aki magam tártam fel előtted a párhuzamosok titkát?! – Milyen titkot tárt fel előttem? Annyit mindössze, hogy ilyen titok van, és nyitjára kellene jönni. De óva intett attól, hogy megpróbálkozzam vele. Hiszen maga próbálkozott eleget. „Évekig kínlódott" – ahogyan mondja. Aztán mire jutott? Semmire. Gauss még csak válaszra sem méltatta a munkáját… De én, én most megfejtettem a titkot… Gauss nevének említésével János a legfájdalmasabb ponton sebezte meg apját. Úgy érezte, mintha egy dézsa jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakába. Ilyen jéghideg hangon válaszolt: – Hát ha olyan biztos vagy a dolgodban, miért nem írod meg, és teszed közzé? Miért csak nekem meséled el? Még ellopja valaki tőled ezt a csodálatos felfedezést. Vagy ha nem lopja is el, de feltalálja más is. Nem egy ember foglalkozik a geometriának ezzel a mocskával. De ha te egyszer közzétetted, akkor biztosan tiéd a felfedezés dicsősége. – Meg is írom – válaszolta a fiú önérzetesen, szándékosan figyelmen kívül hagyva a gúnyt, amely apja szavaiból csendült. – Megírom, és olyasvalakinek adom, aki ért hozzá… Aki azt is megérti, hogy új világot teremtettem a geometriában. Amit nagyon kevesen értenek meg… Kevesebben, mint hittem volna. Kemény mosoly húzódott a szája szögletére, úgy nézett apjára. De az nem tekintett rá vissza. János még egyet-kettőt fordult a szobában, aztán kiment. 127

Csak vacsoránál találkoztak ismét. Ekkor már mindkettő nyugodt volt, kissé túlságosan is. Nyugodt és kimért. Vacsora után János bement a szobájába, és hegedülni kezdett. Majdnem éjfélig játszott, mostohaanyja odakünnről nem győzött gyönyörködni benne. Eredetileg be akart nyitni János szobájába, de Farkas rászólt, hogy ne zavarja. – Nem zavarom, csak leülök és hallgatom – szabadkozott Teréz. – Nem! – rázta meg a fejét férje olyan képpel, hogy az asszonynak azt sem igen akaródzott megkérdezni, miért. Harmadnap az öreg Bolyai ismét szóba hozta a paralelákat. Nem kötözködve, csupán érdeklődéssel. János ekkor papírt, ceruzát vett elő, úgy magyarázta. Farkas figyelemmel hallgatta, és végig megértette fia fejtegetéseit. Megértette, de nem fogadta el. Az egész szemlélet téves. Nem érti, hogy János ezt miért nem hajlandó elismerni. János azt nem értette, hogy egyesek számára a napnál fényesebb bizonyítékok sem elegendők. Nem is hiszi, hogy ez lehetséges. Pusztán egy magyarázat tételezhető fel. Hogy egyesek annak idején hasztalanul kísérleteztek a probléma megoldásával, és ezért nem bírják elviselni a tudatot, hogy mások több sikerrel jártak. Ezután napokig nem beszéltek. Talán negyednap azután János bekopogtatott az idősebbik Bolyaihoz. – Apám, beszédem lenne magával – szólt meglehetősen ünnepélyesen. – Tessék! – Talán kissé kényelmetlen a dolog, de hát meg kell lennie. És mindketten felnőtt férfiak vagyunk, tudjuk, hogy olykor kényelmetlenségeket is vállalnunk kell. – Ne keríts ilyen nagy feneket neki! Mondd el, miről van szó! – Arról, hogy én már huszonhárom esztendős vagyok, felnőtt férfi, alhadnagy. Alhadnagy, aki most Temesváron szolgál, holnap talán Prágában, Kremsben vagy Majlandban, de semmiképpen sem Marosvásárhelyen. Ami azt jelenti, hogy távol élek a családi háztól, magamnak kell magam eltartani. De meg különben is, felnőtt ember vagyok, a magam módján kívánok élni. Szóval… hogy mondjam?… 128

Szükségem lenne a pénzemre. – Nem értem. Hogy mondtad? Szükséged lenne a pénzedre? Miféle pénzedre? – Arra, amelyet apám kezel most már több mint három esztendeje. – Én kezelem a te pénzed?! Milyen pénzt? – lepődött meg őszintén Farkas. – Milyen pénzt, milyen pénzt?! – csattant fel János bosszúsan. – Több mint három éve halt meg édesanyám. Nem? Hát az ő részét, ami engem illet. – Szóval erről beszélsz?! Ez az, ami „téged illet", és amit én kezelek? – Mi másról beszélnék? Apám talán eddig nem tudta? – Mi az, hogy talán?! Azt hiszed, játszom, színlelek?! Legközelebb szemembe mondod, hogy komédiás vagyok. Netán azt, hogy hazudtam. – Igazán furcsa volt, hogy apám nem tudta, miről beszélek. – Furcsa? Te furcsának találod? Én meg mást találok furcsának. Tudod mit? Azt, hogy téged bármilyen pénz is megillet. – Az anyám része. Az engem illet. Nem? – kérdezte János élesen. – Téged illet? Úgy? Erre gondolsz? És arra nem gondolsz, hogy hányszor felvetted már ezt az összeget? Öt évig Bécsben, a hadmérnöki akadémián. No, te híres matematikus, azt számítsd ki, hogy az hányszorta több volt az anyád részénél! Ezt sem lenne sokkal könnyebb kiszámítani, mint a paralelákat. Hogy mennyivel többet költöttünk rád. – Úgy tudom, hogy túlnyomó többségben Kemény Miklós, Kendeffy Adám, Kemény Simon, Teleki Domokos költött rám. Meg mások is. Jóval többet, mint édesapám. – Úgy? Most a szememre veted a szegénységem! Mintha én tehetnék arról, hogy a kollégium így fizeti a professzorait. Ahelyett, hogy azért lennél hálás, amiért ilyen szegénység mellett is megtaláltam a módját, hogy tanulhass, hogy külországba mehess! – De ezt a módot mások teremtették meg. – Mások. És mit gondolsz, kinek a szép szeme kedvéért tették? Talán a tiédért, akit alig ismertek? 129

– Bizonyára nem. Elismerem, apám szép szeme kedvéért tették. Eleget mutogatja nekik, nyilván ők is kedvük lelik benne – gúnyolódott János. – De most nem arról van szó, hogy kettőnk közül melyikünk szeme tetszik jobban, hanem arról, hogy hova lett az anyai jussom. Mert a hadmérnöki akadémiára nem ment el. Akkor hát hová? – Mit gondolsz, mi vagy te?! Felelősségre vonod az apádat? Számoljak be neked minden egyes krajcárról? Ha csak egyszer is eszembe jutott volna, hogy ilyen hálátlan kígyót melengetek a házamnál, akkor talán arra is gondoltam volna, hogy feljegyezzek minden petákot, amit rád költők. De micsoda apa lenne az, aki csak a felét is feltételezné a saját magzatáról annak, ami azután, íme, ilyen megdöbbentő valósággá válik. Számon kéri az apjától a pénzt, hogy mit költött a nevelésére! – Nem vagyunk teátrumban! – szólt János jéghidegen. – „Kígyó" meg „magzat" meg „melengetni". Ott használnak ilyen szavakat. Sóhajtanak is utánuk olyanokat, hogy majd elviszi a függönyt. Itt sokkal többre megyünk, ha józanul beszélünk. Én megmondtam világosan, mit akarok. Felnőtt ember vagyok, magam tartom el magam, jogom van az anyai jussomra, meg szükségem is van rá. Kérem. Az anyai részemet kérem, ami jár nekem, semmi többet. – Én pedig megmondtam, és ha nem mondtam eddig, megmondom most, hogy nem adom. Nem adok egy krajcárt sem. Fiatal házas vagyok, lehetnek még gyermekeim, azokról is gondoskodnom kell. Nem rosszabbul, mint rólad. Éppen úgy az én gyermekeim lesznek azok is, mint te vagy… Éppen úgy a gyermekeim, de remélem, hogy nem lesznek éppen olyanok, hanem sokkal különbek. Nem adom az ő pénzüket neked. – Én nem az ő pénzüket kérem, hanem a magamét. – Azt te már bőségesen megkaptad. Sokkal többe került a te eltartásod, mint amennyi nekik jut majd. – Szóval ez az utolsó szava? Nem adja ki a részem. – Ez. Megkaptad már, ami neked jár. – így is jó! – felelte János hidegen, és becsapta maga mögött az ajtót. Farkas egy ideig áthallotta a másik szobából fiának kemény, 130

indulatos lépteit. Aztán rövid időre csend lett, majd felhangzott a hegedű szava. Napokig nem beszéltek ezután, éppúgy, mint első összeveszésüket követően. Emiatt főleg Teréz szenvedett. Most első ízben találkozott mostohafiával, és a férje meg a fia máris haragot tart. Mindenki azt hiszi majd, ő tüzelte őket egymásnak. Pedig isten látja, hogy ártatlan… Vajon valóban az? Igaz, semmi szerepe sem volt a két férfi összeveszésében. De tett-e bármit is megbékülésükért? Nem. És nemcsak tettekkel lehet vétkezni, hanem mulasztásokkal is. Legközelebb szóba hozta Farkasnak a fiát. Hogy ez így nincs jól. Tulajdonképpen mi történt közöttük? A férfi örült, hogy beszélhetett róla. Eddig is ez volt számára a legrosszabb. Összevész egyetlen fiával, akiből a legkülönb tudós válhatik valamikor, olyan matematikus, amilyen nem akadt még a két hazában, az egész világon sem sok, akire minden apa csak a legnagyobb büszkeséggel tekinthet. Összevész ezzel, kölcsönösen vérig sértegetik egymást, és még csak el sem panaszolhatja senkinek. Most szinte boldog volt, hogy mégis kiöntheti valakinek a szívét. Annál inkább szüksége volt erre, mert a düh már elpárolgott belőle, csak a fájdalom maradt meg. Szinte ömlött a szó az ajkáról, amikor mindent elmesélhetett. És Teréznek nem is volt túlságosan nehéz dolga, amikor azt kezdte magyarázni, hogy ő nem ért ugyan hozzá, de mindig azt hallotta, János kitűnő matematikus. így vélekedtek egyébként Bécsben is, különben nem ő lett volna az osztály második legjobb tanulója. Hogyan lehetne akkor, hogy ilyen kiváló tudós olyan nagyot tévedjen. Farkas azzal felelt, fiának csak a kiindulópontja hibás, egyébként kitűnő munkát végzett, amilyenre csak a legnagyobb matematikusok képesek. De a kiindulás rossz. Ami pedig az örökséget illeti, folytatta Teréz, abban is igaza van Jánosnak. Persze lehetnek még nekik is gyermekeik, reméli is, hogy lesznek, de azoknak más anyjuk lesz, nem jár nekik semmi Benkő Zsuzsanna hagyatékából. Az egyedül Jánost illeti. – De ha nincs miből?! – vetette ellen Farkas, és erre valóban nehéz volt mit felelni. 131

Teréz közbelépésének mindenesetre megvolt az az eredménye, hogy apa és fiú mégis összeült. Farkas fenntartotta, hogy az abszolút geometria kiindulása téves, de elismerte, hogy minden további lépés zseniális, és ő nem tud olyan mai matematikusról – Gausst természetesen kivéve –, aki képes lett volna ilyen építményt alkotni. Ismét sürgette fiát, hogy hozza nyilvánosságra elméletét. Kiderült a továbbiakban az is, hogy Jánosnak elsősorban azért kell a pénz, mert lovat kell vásárolnia. Ezt a tiszteknek saját pénzükből kell megvenniük, mindenkinek van, megszólják és kinevetik, amiért neki nincs, és felettesei sem hagyták már ezt megjegyzés nélkül. Farkas mégiscsak összekapart valamicskét, és megígérte, hogy rövid időn belül meg is pótolja, vagy talán más megoldást keres. Apa és fia között látszólag helyreállt a béke, mielőtt Jánosnak vissza kellett térnie temesvári állomáshelyére. Hamarosan írt is egymást követően több levelet, és Farkas boldogan újságolta el levelében Bodor Péternek: „Az én Vulcan fiam is megszelídült, kétszer is írt Temesvárról." Megszelídült az apa is, megállapodott öccsével, Antallal, hogy ez szeptemberben két lovat visz Jánosnak. A fiatal tisztet 1826 tavaszán Aradra helyezték. Itt ugyanannak a Wolter von Eckwehrnek a parancsnoksága alá került, aki tanára volt Bécsben az akadémián, és aki különösen nagyra tartotta Bolyai matematikai képességeit. Nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy János most megfogadta apja tanácsát, és német nyelven részletesen kidolgozta az abszolút geometriára vonatkozó elméletét. Egyelőre nem gondolhatott ugyan az értekezés megjelentetésére, de ehelyett átadta volt tanárának és mostani parancsnokának. Eckwehrt azonban, mint a többi osztrák katonatisztet, hol ide, hol oda helyezték, és nyilván a sok költözködés során a kézirat sajnos elkallódott. Első pillanatban csodálatos véletlennek tűnik – később látni fogjuk, nem egészen véletlen –, hogy szinte ugyanabban az időben Aradtól és Marosvásárhelytől több ezer mérföld távolságban, a kazanyi egyetemen egy fiatal matematikatanár, Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij ugyancsak a XI. axióma kérdésével foglalkozott. De ha nem tulajdonítható is véletlennek, hogy két matematikus ugyanabban 132

az időben ugyanazzal a tárggyal foglalkozik, mégis meglepő az a párhuzamosság, amely a párhuzamosok új elméletének a kidolgozásában tapasztalható. Lobacsevszkij is azzal kezdte kutatásait, hogy bizonyítékot keresett az euklidészi axiómára, mikor azonban minden ilyen kísérlete eredménytelen maradt, egy nem euklidészi geometriát dolgozott ki. Tanulmányának első kéziratát ugyanabban az esztendőben, 1826-ban nyújtotta be a kazanyi egyetem matematika-fizika szakának, amikor Bolyai János a magáét átadta Eckwehrnek, és Lobacsevszkij kézirata ugyanúgy elveszett, ahogyan Bolyaié. A fiatal aradi tiszt azonban ekkor természetesen mit sem sejtett arról, hogy messzi Oroszországban – amelyről ekkor nálunk alig valamit tudtak az emberek, azt is rosszul – egy másik matematikus ugyanazon az ösvényen halad, mint ő. Az ifjú hadnagy, majd főhadnagy az osztrák katonatisztek szokásos életét élte. Végezte a szolgálatot, amely az ő esetében főleg szokványos katonai épületek tervezéséből állott, és ez érthető módon meglehetősen gyorsan megunatta, majd megutáltatta vele a hadmérnöki pályát. Építkezések miatt gyakran kellett utazgatnia is az Alföldnek ekkoriban még erősen lápos, mocsaras vidékein. Nyilván ilyen alkalommal szerzett maláriát, amely azután egész életében elkísérte. Életének erről a szakaszáról keveset tudunk, de több jel szól amellett, hogy ekkor kapta ízületi gyulladását is, és ebből szintén nem gyógyult ki többé. Ezek után kevés csodálnivaló akad azon, hogy egyre kedvetlenebb, ingerültebb lett, és társai gyakran panaszkodnak összeférhetetlenségére. Lépten-nyomon összevész valakivel, és sorozatosan párbajokba keveredik. Természetesen ebben a fő vétkes az osztrák tisztikar szelleme volt, amely kötelezően szabta meg tagjai számára, hogy a legkisebb valóságos vagy vélt sérelemért is „lovagias" – magyarul: fegyveres – elégtételt kell venni. Ha valamelyik tiszt ezt elmulasztotta volna, a tiszti „becsületbíróság" nyomban összeült volna, hogy megfossza rangjától. Az ellenben a legkevésbé sem számított bűncselekménynek, ha valaki az ilyen „lovagias elégtételadás" során megölte ellenfelét, esetleg éppen a sértett felet. Magától értetődő, hogy a tisztikar szellemének a 133

nyomása alól Bolyai sem térhetett ki. Valószínű azonban, hogy neki a szokásosnál is több párbaja volt. Ezeknek a híre természetesen Marosvásárhelyre is eljutott, és a kisváros társadalmában érthető izgalmat keltett. A Poklos utcai korzón vagy az Elba sétányain kellemes borzongással mesélték egymásnak, hogy Bolyai főhadnagy az aradi huszárezred tizenhárom tisztjével verekedett meg ugyanazon a napon. Csupán azt kötötte ki, hogy két-két párbaj között pihenésül egyet hegedülhessen. Mind a tizenhárom ellenfelét legyőzte, rajta pedig még csak egy karcolás sem esett. Lehet, hogy a sok párbaj összefüggésben állt azzal, hogy Bolyai Aradon szerelmes lett – huszonhét esztendős korában először –, és kitartóan udvarolt egy Fanni Hény von Schönbruck nevű lánynak. A főhadnagyot aztán áthelyezték Lembergbe, és ezzel az udvarlásnak is vége szakadt, a szerelem pedig hamarosan kölcsönösen elsorvadt. Bolyai Farkas meglehetős aggodalommal értesült fia „lovagias ügyeiről". Jól tudta, hogy János katonatiszt lévén nem térhet ki ezek elől, és tudta azt is, hogy kitűnő vívó, és ezért aránylag kevesebb veszedelem fenyegeti. De élt benne az aggály, hogy János sem egészen vétlen a sok párbajban, és ez arra mutat, hogy jelleme egyre inkább hajlik a kötekedésre. Hiába óvta mindig a duellumoktól, éppen úgy nem tudta visszatartani, amiként a paraleláktól sem. Az az aggodalom azonban, amely olykor elfogta első fia miatt, eltörpült az öröm mellett, hogy 1826 elején második fia született, aki a Gergely nevet nyerte. Élénk, egészséges csecsemő volt, aki később sem okozott semmiféle gondot vagy problémát az apjának. Igaz, hogy nem is lett lángész, csak egyszerű, nem különösebben jelentős tagja társadalmának. Érdeme, hogy az ő feljegyzései őriztek meg számunkra sok adatot apja és bátyja életéből. Ez az esztendő azonban egy súlyos megrázkódtatást is tartogatott Bolyai Farkas számára: meghalt legjobb barátja és legmegbízhatóbb támogatója, Kemény Simon. Ezt a támogatást még halálával sem vonta meg Farkastól, mert utolsó óráiban úgy rendelkezett, hogy felesége váltsa majd ki Bolyai hat adósságlevelét. Teleki Anna végre is hajtotta elhunyt férjének utolsó akaratát, és a kiváltott 134

adósságleveleket visszaadta aláírójuknak, nagyban megkönnyítve ezzel annak anyagi helyzetét. Farkast rendkívül megrendítette legjobb barátjának a halála. Hiszen kamaszkora óta szinte elválaszthatatlanok voltak; ifjúsága legszebb élményeinek – főleg Jénában, de még inkább Göttingában – részese volt Simon, és azóta is itt Erdélyben nem volt Bolyai életének olyan többé vagy kevésbé nevezetes eseménye, amelyben ne jutott volna szerep neki. És közrejátszott még valami. Különös meleg vonzódást érzett barátja felesége. Teleki Anna iránt, és ez szintén nagyon kedvelte a tudós professzort. Bolyai megrendülését az is növelte, hogy ez az asszony most ilyen fiatalon özvegységre jutott. Úgy érezte, valamilyen módon hangot kell adnia bánatának és részvétének. Amióta felhagyott a drámákkal, nem írt, most mégis tollat fogott ismét. Megírta „szomorújelentését" Kemény Simonról. Annyira megindította vele a gyászoló gyülekezetét, hogy híre ment a városban, és ezután akinek csak szüksége volt nekrológra, mind Bolyaihoz fordult. Több tucat „szomorújelentést" írt meg, de kortársai egyöntetű véleménye szerint valamennyi közül Kemény Simoné volt a legszebb. A vásárhelyiek tehát felfedezték Farkasnak egy újabb tehetségét, és ezt kamatoztatták is maguknak. Bolyai senkinek sem tudott nemet mondani, és tovább aprózta idejét, amelynek amúgy is mindig szűkében volt. Még első felesége betegsége idején szerzett álmatlansága miatt csak a hajnali órákban tudott elaludni, és így eléggé későn ébredt, amikor a nap már magasan járt. Ahelyett, hogy a maradék időt jól kihasználta volna, harmad-, negyedkézből származó ismerősök még távolabbi hozzátartozóiról írt megindító „szomorújelentéseket". Pedig most igazán megjött ismét a kedve a komoly munkához. Gergely után egy leánya is született második házasságából, és ez még inkább fokozta életkedvét. Családi élete is összehasonlíthatatlanul rendezettebb és nyugalmasabb volt, mint első feleségével; nem kellett örökké tűrnie vagy menekülnie. Az így lassan felgyülemlett energiák levezetésre vártak. Bolyai Farkasnál persze sok lehetséges módja volt az efféle energiák felhasználásának. írhatott volna verset, drámát, 135

rakhatott volna kemencét, járhatott volna még többet társaságba, olykor hegedűjével vagy brácsájával, hogy egy kis zenei műélvezetet szerezzen barátainak. Csakhogy valami állandóan rágcsálta az önérzetét, ő annak idején éveket töltött Eukleidész XI. axiómájával, kétszer is hitte, hogy megoldotta, kétszer kellett csalódnia. Óva intette a fiát, nehogy az is áldozatul essék a paralelák csábításainak. Nem használt, sőt János most azzal kérkedik, hogy megoldotta azt, ami kétezer esztendeig senkinek sem sikerült. Farkasnak azonban most is az volt a meggyőződése, hogy fia téves úton halad, és egyetlen épeszű tennivaló lehet: ha az egészet idejében abbahagyja. Meg is írja neki: … Ha nekem akkor sikerült volna, egészen más ember vált volna belőlem, nem házasodtam volna kétszer, sem magamat a kertészetre, a költészetre, sem pedig a fazekasságra nem adtam volna, elveszett kedvemet másutt keresve; erkölcsileg jobb ember vált volna belőlem, és hivatalomban és háztartásomban a helyemet jobban töltöttem volna be. Aki boldog, könnyebben boldogít másokat is; mi csurogjon az olyan forrásból, mely maga is száraz? Egyetlen órát se vesztegess vele! Jutalmat nem hoz, és megmérgezi az egész életet. Farkas nem tudta ekkor, hogy elkésett már azzal, ha fiát el akarja téríteni munkájának folytatásától. Azon nincs már mit folytatni, az abszolút geometria teljesen befejezett, tökéletes mű volt. Farkas csupán azt érezte, hogy nem maradhat le a fia mögött, neki is meg kell mutatnia, hogy nem apadt ki matematikai tehetsége, ha két évtizede, a Supplementum megírása óta nem alkotott is semmit. Jól emlékezett arra, hogy diákkorában mennyire hiányát érezték egy megfelelő tankönyvnek, és mint tanár tudta, hogy ilyen most sincs. Elsősorban ezt akarta pótolni. A kollégiumban latin nyelven folyt a tanítás. Farkas is latinul fogott könyvéhez. Mivel ilyen tankönyv nem volt még, a magáénak a Tentamen, Kísérlet címet adta. 1829 május elején jelent meg az előfizetési felhívás, és ez pontosan ismerteti a szerző célját, amely könyvének a megírásában vezeti. Ez pedig az, hogy a legegyszerűbb fogalmaktól kezdve egészen a differenciál- és 136

integrálszámításig elvezesse az olvasót, a lehető legvilágosabb eszközökkel. A legtöbb ember hajlamos arra a hiedelemre, hogy egy latin nyelvű matematikai tankönyv előfizetési felhívása meglehetősen száraz olvasmány, és nem tartalmaz mást szakszerű tudnivalóknál. Bolyai Farkasnál erről természetesen szó sincs. Az ő előfizetési felhívásának a nyelve nem sokban különbözik drámáinak a nyelvezetétől. Az alkotvány a legalsóbb fundamentumokról láthatólag emelkedjék fel, míg az ég tűzkoszorúi között a feneketlenbe elmerül: hogy látván az ifjú, az ész akármikor és -hol és akármely név alatt lett légyen (az emberi nemé az), miként lépett a legmagasabbakra is, ne csodálkozzék vakan. Reménységem, hogy jóllehet ez korántsem olyan, amilyent kedvezőbb környülállások között magam is hozhattam volna elő, az ifjú ezáltal is sok idő és erő megnyeréssel mind az alsóbb, mind a felsőbb matézisbe fundamentomosan vezettethetik be, s annálfogva, rész szerént, ha matematikus nem lesz is, azon lélekkel járva mindenütt a tehetségig tiszta, meghatározott képzeteket keres, s nem maradva a dolog héján, bénéz, s fundamentommal ítél – rész szerént pedig valahára vissza is adhat azon külső világosságból, mellyel még csak mint félholdak, szürkületesen világítunk ebbe a virradástól messze lévő éjszakába. Végül ígéri, hogy az iskolai év végéig a könyve megjelenik; ha nem, úgy mindenki visszakapja a pénzét. Sajnálja, hogy könyvét nem magyarul írta, mert akkor „minden más nyelven bévetteknél jobban kifejező mesterszókat lehetne behozni", és mert „a matézis (ez az ég leánya) nyelvünkön szólva inkább megkedveltetnék". Bolyai számára bizony felette előnyös lett volna, ha az ég leányának annyira kívánatos nagyobb megkedvelése már korábban bekövetkezik. Akkor nyilván szaporábban gyűltek volna az előfizetők, mint így. Nemhogy 1829 júliusára, az iskolaév végére, de még három esztendő múlva sem gyűlt össze százharmincnál több előfizető. Ebből az összegből a Tentamen sohasem jelenhetett volna meg, ha nem 137

akadnak bőkezű mecénások, akik nem riadtak vissza az anyagi áldozatoktól a matematika tudományának terjesztése érdekében. Közülük a szerző név szerint említi meg két egykori tanítványát, Bögözi Jakab Lajos orvost és Szász Pált. Utóbbi, bár soha betűöntő nem volt, maga öntötte ki a matematikai jeleket. Minderre azonban, mint említettük, csak három évvel később, 1832-ben került sor. Közben Bolyai türelmetlenül leste az előfizetőket, és amikor azok csak nagyon szórványosan jelentkeztek, azon kezdte tömi a fejét, mi más módon tudna pénzhez jutni. Talán az a hiba, hogy könyve latinul jelenik meg. Minden literátus ember tud ugyan latinul, de magyarul mégiscsak jobban, főleg amikor olyan szakkifejezéseket kell megmagyarázni, amelyeket már az iskolában sem értettek. Meg azután gondolni kell a hon szebb keblű hölgyeire is, a nép egyszerű gyermekeiről nem is beszélve, akik mind nem tanultak deákul, de most izgatottan várják az alkalmat, hogy elmerülhessenek a matézis tudományában. Úgy határozott tehát, hogy előbb egy magyar nyelvű tankönyvet ad ki, és annak a jövedelméből fedezi majd a latin nyelvűnek a nyomdaköltségeit. Ismét gyász érte ugyan, kisleánya, Berta még csecsemőkorában meghalt, de Bolyai most vigaszt lelt a munkában, érezte, hogy a feladat sarkallja, ösztökéli. Új könyvéhez egyszerre még több kedvet érzett, mint a Tentamenhez. Hogyne, hiszen az utóbbi a diákok számára készült, akiknek kötelességük a tanulás, a másik azonban azoknak, akik pusztán érdeklődésből, tudásvágyból kívánnak megismerkedni a matematikával. És még egy óriási gyönyörűség: ezt magyarul írta, laikusoknak, egyenesen hazafias kötelessége tehát a kifejező és könnyen érthető szavak alkotása. Szabadjára engedte szófaragó hajlandóságát, és nagy örömét lelte eme teremtményeiben, amelyeknél jobbat – úgy vélte – e téren nem lehet alkotni. A mai diákok ugyan megdöbbennének, ha ezeket a szavakat kellene megtanulniuk. Bolyai az összeadást summázásnak, a kivonást pótlótársazásnak, a szorzást egymértezésnék, az osztást pedig mérőtársazásnak nevezi. Természetesen még cifrábbak a bonyolultabb mennyiségtani műveletek és fogalmak elnevezései. A hatványozás nála címesbítés, a gyökvonás címtlenbítés, a 138

logaritmálás címzés. A hasonló kifejezések csak úgy hemzsegnek könyvében, melynek az Arithmetika eleje címet adta annak jeléül, hogy kezdőknek szánta. Kezdőknek, akiket azonban végig akar vezetni az egész matematikán, mégpedig írásban ugyanúgy, ahogyan szóban tette kollégiumi előadásain: a tárgyat éppen csak érintve, legfeljebb igen röviden vázolva, de sohasem alaposan kimerítve. Kitűnően megérthették azok, akik már amúgy is otthonosak voltak benne; de aki most akart volna megismerkedni a matematikával, az hamarosan kiábrándultan tette le, mert semmit sem értett belőle. Ehelyett bőven találkozhatott a szerző messzire kalandozó gondolataival, amelyeket a legékesebb nyelven, szóvirágokkal bőven telehintve fejtegetett. Ilyen mindjárt a mű előszava is, amely célját ismerteti, majd szabadkozik, hogy a Tentamen még nem jelenhetett meg, de reméli, az Arithmetika eleje jövedelméből napvilágot láthat. „De ha lehetetlen lesz a kiadás 1830. július elsejéig is, nem kiáltva többet hiába a pusztába, (a szerző) visszaereszkedik a közalvásba, Dácia halmaira – hol hazánk hajdani óriásai nyugosznak – sütő holdvilágon." Ez a virágos stílus még inkább érvényesül a könyv érdemi részében. Az Arithmetika eleje második kiadásában bizonyos matematikai műveletek jelölésére egyes bolygók csillagászati jegyeit használja fel. Ez természetesen okot szolgáltat neki a legdúsabb fantáziával szült hasonlatok felhasználására: „Ezen hármas öltözetben bocsáttatván be a terembe akármely különböző mennyiségek, az alkotott képzetek párosulásának fölebb született leányai, fiúkat várnak: ott van a mindég uralkodó planéta Vénusz is, a változó holdnak mintegy első és utolsó fertályaival a Szaturnusz jegeibe végződve – bár az itti Vénusztól is, a más teremitől melegülők eléggé fáznak –, csak az el nem hervadó örökszép hívei repesnek itt az Igazság szentek szente felé." Ilyen és hasonló költői képektől remélte Bolyai, hogy olvasóinak kedvet csinál a törtekkel végzendő műveletekhez vagy a szögfüggvényekhez. A könyv 1830-ban jelent meg a marosvásárhelyi református kollégium nyomdájában. Mint eddigi és későbbi művei is (egy kivételével), ez is névtelenül látott napvilágot, bár a szerzőt jelen 139

esetben még könnyebb volt kitalálni, mert kezdőbetűkkel jelölte magát, és azt is, hogy ő a Mathesist és Physicát tanító P., azaz professzor. A könyvnek a kortársaknál nagyon kétes sikere volt. Érteni alig érthették, annál kevésbé, mert a legtöbb olvasónak mindjárt az elején elment a kedve a továbbolvasástól. A legtöbben az egész munkát különcködésnek tartották, amint erre Bolyai könyve második kiadásának előszavában utal is. Ez a második kiadás 1843-ban éppen azért készült, hogy az elsőnek „részint rövidített, részint bővített, általán jobbított s tisztáltabb kiadása" legyen. De már röviddel az első kiadás megjelenése után arról panaszkodik egy levelében a szerző, hogy könyvének „sok ellensége van, pedig senki se olvassa". Nem teljesedtek anyagi reményei sem. Nemhogy ebből maradt volna pénz a Tentamen kiadására, hanem még a költségek sem térültek meg. Fent idézett levelében panaszolja ezt is: „A Magyar Arithmetikának még eddig kárát vallottam, csak hatoda jött ki a költségnek, ötödét bekötve elajándékoztam." Idestova másfél évszázad telt el az Arithmetika eleje megjelenése óta, és a mai tudományos kritika összehasonlíthatatlanul kedvezőbb, mint a kortársaké. Kétségtelen, hogy a könyv egy kiváló matematikus műve, | és tele van eredeti gondolatokkal. Ennek a kiváló matematikusnak azonban fogalma sem volt a pedagógiáról, a tanítás művészetéről. Képei, hasonlatai, elmélkedései, amelyekkel meg akarta könnyíteni munkájának megértését, éppen ellenkező eredménnyel jártak; megnehezítették, a világos, tiszta matematikai okfejtéseket misztikus ködbe burkolták. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a múlt század első harmadában nagyon kevés embert érdekelt Magyarországon a matematika, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a könyv ilyen balsikerrel járt. A legelső feladat az érdeklődés felkeltése lett volna; ehelyett még a kevés érdeklődőt is egyenesen elriasztotta.

140

10. Egyébként Bolyainál sokkal jobb pedagógus is nehezen tudott volna éppen ezekben az időkben tömeges érdeklődést ébreszteni egy eddig elhanyagolt tudományág iránt. Az embereket éppen más érdekelte: először a kolerajárvány, amely 1831-ben tört az országra, és tömegesen szedte áldozatait. Aztán elterjedt a híre, hogy a járványt az urak okozták, mert így akarnak szabadulni felesleges jobbágyaiktól és kordában tartani a többit. A hír természetesen ostobaság volt, hiszen a kolera nemcsak a parasztok, hanem a városi polgárok és vidéki nemesurak közül is szedett áldozatokat. Nem ok nélkül történt azonban, hogy ez a hír hitelre talált. A jobbágyság annyi rosszhoz, annyi sanyargatáshoz szokott a földesurak részéről, hogy a kolerajárvány szándékos terjesztését is hajlamos volt az ő rovásukra írni. Hamarosan jobbágylázadás tört ki Erdélyben, és sok kastély lakóit lemészárolták. Aki tehette, igyekezett valamelyik városban biztonságot találni. Marosvásárhely is megtelt a környékről odamenekült falusi nemesekkel. Nem kerülte el a kolerát Bolyai János sem. Éppen úton volt Lemberg felé. Oda helyezték át Aradról. Apja tanácsát megfogadva még Aradon megírta az abszolút geometriát ismertető elméletét, a tudomány akkori nemzetközi nyelvén, latinul. Lembergbe menet találkozott útközben apjával, és átadta neki a kéziratot, hogy a készülő Tentamenhez csatolva megjelenjék. János ezután folytatta útját, de Besztercén ő is megkapta a kolerát. Hosszú betegség után felgyógyult ugyan, de alaposan legyengült, ami még kevésbé tette ellenállóvá az időnként újra meg újra jelentkező maláriás rohamokkal szemben. Testében két súlyos betegség nyomaival nem csoda, ha hajlamos lett a rémlátásra, arra, hogy ok nélkül is állandóan ilyenolyan betegségtől tartson, vagy azt képzelje, hogy máris megkapta valamelyiket. Az efféle hipochondria egyébként apjának még fokozottabb mértékben a sajátja volt. János tehát meglehetősen rossz egészségi állapotban érkezett új szolgálati helyére, és ott sem jött egészen rendbe. Állandóan betegeskedett, és emiatt hadmérnöki munkáját sem tudta ellátni. 141

Valamilyen jelentéktelen építési feladatot kap, de betegsége miatt lemondja, felgyógyulása után más megbízás vár rá; ismét megbetegszik, harmadszor és negyedszer újra. Valószínűnek látszik, hogy e betegségeknek legalábbis egy része csak képzelt megbetegedés volt, ami azonban bizonyos esetekben nem kevésbé súlyos kór, mint a valódi betegség. Pontosabban: betegség ez is, de az idegek betegsége. Ezt igazolja a katonai orvosi bizonyítvány is, amely szerint Bolyai János „ideges hipochondriás megbetegedésben szenved, és tartózkodnia kell minden szellemi erőfeszítéssel járó munkától". Szerencséjére lembergi parancsnoka, Andreas Zimmer alezredes igen megértő és jóindulatú ember volt. Nemcsak elnézte Jánosnak hadmérnöki szempontból szinte már teljes munkaképtelenségét és hasznavehetetlenségét, hanem még előléptetésére is előterjesztést tett. Ennél azonban sokkal fontosabb az az ennek kapcsán tett másik javaslata, amellyel János főherceghez. Bolyai János régi pártfogójához fordult. Azt kérte, hogy mentsék fel a hadmérnökök szokványfeladatai alól, ehelyett bízzák meg felsőbb matematikai munkák elvégzésével, és rendeljék Bécsbe. Ilyen munkakör Bolyai János lelki egyensúlyát is helyreállítaná, és általában hasznosnak bizonyulna egészségére. Zimmer alezredes tehát felismerte, mi János legnagyobb baja. Aki „a semmiből új, más világot teremtett", annak a becsvágyát nehéz kielégíteni azzal, ha a lovasságnak istállókat vagy a gyalogságnak raktárépületeket tervezhet. Bolyai János nem azért volt képtelen e feladatok elvégzésére, mert túlságosan nehezek, hanem mert túlságosan könnyűek voltak ahhoz, hogy érdeklődését lekössék. Az ő érdeklődését Marosvásárhely foglalkoztatta, az apja íróasztala vagy még inkább a kollégiumnak előtte nem is ismert nyomdája, ahol a tér abszolút igaz tudományáról szóló értekezését szedik. Bolyai Farkas és fia abban állapodott meg egymással, hogy János munkája a Tentamen függelékeként jelenik meg, azzal egybekötve. Ehhez igazodott a címe is: Appendix, Scientiam Spatii absolute veram exhibens: a veritate aut falsitate Axiomatis XI. Euclidei (a priori haud unquam decidenda) independentem; adjecta ad casum 142

falsitatis, quadratura circuli geometrica. – Auctore Johanne Bolyai de eadem, Geometrarum in Exercitu Caesareo Regio Austriaco Castrensium Capitaneo. Magyarul: Függelék, amely bemutatja a tér abszolút igaz tudományát, függetlenül az euklidészi (a priori soha el nem dönthető) XI. axióma igazságától vagy valótlanságától; annak valótlansága esetén hozzátéve a kör mértani négyszögesítését. – Írta bolyai Bolyai János, az osztrák császári és királyi hadsereg mérnökkari kapitánya. – Jóval később, amikor Bolyai János műve világhírű lett, Appendix – Függelék címen ment át a tudományos világ köztudatába. A Tentamen azonban meglehetősen lassan készült a vásárhelyi kollégium kis nyomdájában. A nyomda nem is igen rendelkezett a szükséges felszereléssel, a matematikai jelek és betűk nagy részét csak ekkor metszették vagy öntötték; de ennél jóval komolyabb akadály volt az, hogy Farkas munka közben állandóan változtatott a szövegen, törölt, hozzáírt, átírt. így nem csoda, hogy a szedés hemzsegett a hibáktól. Erre jellemző, hogy a könyv megjelenése után Bolyai tizenkét esztendeig küldözgette szét az előfizetőknek az utólagos hibaigazításokat. Ezek részletekben jelentek meg, és összesen ötven oldalra terjedtek. Igaz, hogy ebben nemcsak sajtóhibák voltak, hanem Farkasnak még pótlólagos szövegváltoztatásai is. Ez a magyarázata annak, hogy a Függelék jóval előbb elkészült a Tentamennél, 1831 júniusában. Így első példányai külön füzetként kerültek forgalomba. Maga a Tentamen csupán a következő esztendőben készült el, és természetesen az eredeti terv szerint ehhez is csatolták Bolyai János huszonnyolc oldalra terjedő Appendixét. Miről szól ez az azóta világhírűvé vált füzet, amely Lobacsevszkij orosz matematikusnak hasonló tárgyú tudományos munkásságával együtt alapja lett a modem matematikának és fizikának? Mint az eddigiek során is láttuk már, Eukleidész görög matematikus – akinek nevét inkább a latinos Euklidész formában emlegetik – az i. e. IV. és III. század fordulóján összefoglalta kora matematikai ismereteit. Néhány alapigazságból indul ki, amely mindenki számára nyilvánvaló és kézenfekvő, ezeket részben posztulátumoknak, részben axiómáknak 143

nevezi. Ezeken a posztulátumokon és axiómákon épül fel a geometria egész tudománya, amelyet ma is tanítanak az iskolákban az egész világon. Ezt nevezik euklidészi geometriának. Az egyes kiadásokban V. posztulátumnak, másokban XI. axiómának nevezett tétel azonban nem olyan nyilvánvaló, mint a többi. Ez ugyanis azt mondja ki – eredeti szövegezésében nem ebben a formában –, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül csupán egy párhuzamos vonható. Kétezer esztendőn keresztül próbálták a matematikusok bebizonyítani ezt a tételt, és különösen a XVIII. század végén, a XIX. század elején szaporodott meg az ilyen irányú kutatások száma; de egyik sem hozott eredményt. Bolyai Farkas is a XI. axióma bizonyítását kereste hasztalanul, és először ezen az úton indult el Bolyai János is. Egyik bizonyítási kísérlet az volt, hogy feltette, mi lenne, ha a XI. axióma nem lenne igaz. Ekkor valami ellentmondásnak kell jelentkeznie, valamilyen lehetetlen eredménynek kell kijönnie, és ez így közvetett bizonyíték a párhuzamossági axióma igazsága mellett. Nagy meglepetésére azonban semmiféle ilyen ellentmondással nem találkozott. A geometria épülete megáll a XI. axióma nélkül is. Ekkor látott neki először egy antieuklidészi geometria kidolgozásának, amelyben a XI. axióma nem igaz. Rövidesen rájött azonban, hogy ez a geometria is téves. Sem logikai, sem tapasztalati úton nem dönthető el ugyanis, vajon a tér a valóságban olyan természetű-e, ahogyan azt a szűk földi méretek között mi látjuk, és amilyennek az euklidészi geometria is elfogadja, avagy más, attól eltérő. Olyan geometriai rendszert dolgozott ki tehát, amely érvényes, bármilyen természetű is a tér. Ez az abszolút geometria. Lehet a tér esetleg valóban olyan, ahogyan Eukleidész tanítja. Ez az abszolút geometria egyik különleges esete. Ha a megfelelő adatokat helyettesítjük be az abszolút geometria tételeibe, akkor ebben az esetben az euklidészi törvényeket kapjuk. Olyan ez, mint ahogyan a derékszögű háromszög az általános háromszögnek egyik különleges esete. Minden törvény érvényes a derékszögű háromszögre, amely érvényes az általános háromszögre; de nem minden törvény áll az általános háromszögre, amely áll a derékszögűre. Eukleidész szerint egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül 144

csak egy párhuzamos vonható. Ez a két párhuzamos soha sehol sem találkozik, viszont ettől eltérő bármilyen egyenes állandóan közeledik az alapegyeneshez, és előbb-utóbb – esetleg elképzelhetetlenül nagy távolságban – metszi azt. Bolyai János szerint kell lennie egy átmeneti helyzetnek is a között a két állapot között, hogy két egyenes mindvégig egyenlő távolságban marad egymástól, és a között, hogy metszik egymást. Más szóval: lehetséges olyan hihetetlenül kis hajlásszög – a másodpercnek egy milliomod vagy egy milliárdad része –, amely mellett a két egyenes egyre közeledik ugyan egymáshoz, de sohasem ér össze, még kevésbé metszi egymást. Mivel pedig ez az igen kis hajlásszög legalábbis elméletileg tovább osztható egészen a végtelenségig, azért nemcsak egy, hanem tetszés szerinti számú olyan egyenes vonható egy adott ponton keresztül, amely nem metszi az alapegyenest. Ez Bolyai János abszolút geometriájának a kiindulópontja, és ezen az alapon olyan rendszert épít fel, amelyben nem általános érvényű az euklidészi geometria több tétele, így például az, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, hogy a kör kerülete egyenes arányban áll a sugár hosszával, vagy a Püthagorasz-tétel. Ismételjük azonban, hogy ezek a tételek csak általában vesztik érvényüket, mert az abszolút geometria bármilyen természetű térre érvényes. Ha euklidészi térre alkalmazzuk törvényeit, akkor az ismert euklidészi törvényeket kapjuk. A Bolyai-geometria tehát nem áll ellentétben az euklidészivel, csak általános érvényű törvényeket állapít meg ott, ahol az utóbbi mindössze egy különleges esetben, az euklidészi térben érvényes törvényszerűségekről beszél. Amikor azonban az Appendix napvilágot látott, senki sem tudta elképzelni, hogy más tér is lehetséges, mint amilyennek Eukleidész gondolta. Az még álmában sem ötlött volna senkinek sem az eszébe, hogy ha valami – például egy fénysugár – akadálytalanul haladhat előre a térben, akkor bizonyos körülmények között nem egyenes vonalat ír le, hanem elhajlik irányától. Csakhogy ez az elhajlás olyan kicsi, hogy az akkori mérőeszközök segítségével végzett megfigyelések alapján nemhogy megállapítani, de még csak sejteni sem lehetett. Így tehát nem is igen akadt senki, aki képes lett volna 145

megbírálni Bolyai János munkájának értékét. Legfeljebb egy ember, az sem megfigyelés, hanem elméleti számítások révén. Ki más lehetett volna ez az egyetlen ember, mint Gauss?! Nehéz dolga volt Bolyai Farkasnak, ő állt valamikor „örök barátságban" Gauss-szal, és ő volt kíváncsi elsősorban arra, mit szól a „matematikusok fejedelme" fia munkájához. János teljesen tudatában volt műve értékének, és bár természetesen igen nagyra tartotta a göttingai tudóst, de nem fűzték hozzá személyes emlékek. Farkas feladata volt tehát, hogy írjon egykori barátjának. Csakhogy az huszonhárom év óta nem válaszolt leveleire, úgyhogy Farkas is elhallgatásra kényszerült tizenöt évvel ezelőtt. Módfelett kínos dolog most újra kezdeni, és megint egy kéréssel. De nem volt mit tenni, le kellett küzdenie fanyalgását. A levél hangja azonban már nem a régi, közvetlen, és maga a megszólítás is érezteti, hogy Bolyai Farkas tudatában van annak a távolságnak, amely az évtizedek múlásával mind jobban elválasztja őket egymástól: Nagyrabecsült Gauss! Bocsásd meg, hogy háborgatlak óriáspályádon; tarts egy kis szünetet, és ajándékozz egy percet a barátságnak. Ezután röviden beszámolt a maga sorsáról és fia pályafutásáról, aki még módfelett vad katona, de egyben igen finom is; tény a sötétségben, és sötétség a tényben… Néked nagy tisztelőd, s meg tud érteni és becsülni Téged… Az ő kérésére küldöm hozzád ezt a művecskét, légy szíves, bíráld el éles átható szemeddel, és írd meg kímélet nélkül ítéletedet válaszodban, amelyet epedve várok. A levél 1831. június 20-án kelt, és Zeyk József vitte magával Göttingába, annak a Zeyk Dánielnek a fia, aki annak idején ugyanott diáktársa volt Bolyai Farkasnak. Bolyai azonban, aki büszke is volt fiára, de ugyanakkor tudományos vitában is állt vele, nagyon türelmetlenül várta egy felsőbb tekintély ítéletét. Ezért magát az Appendixet már korábban kiküldte, és egyre izgatottabban leste a 146

választ. Hónapok teltek azonban el, és válasz ezúttal sem érkezett. Egyre többször merült fel benne a keserű gondolat, hogy Gauss végleg meg akar szüntetni minden kapcsolatot vele, és bosszúsan tett szemrehányásokat önmagának, amiért kétszeres kudarc után mégis volt barátjához fordult. De tisztán szeretett volna látni, és ezért megkérte Zeyk Dánielt, írjon a fiának, és az próbálja megtudakolni, miért nem felel a göttingai professzor. Így derült ki, hogy Gauss nem kapta meg az Appendixet; nyilván a kolerajárvány okozta zűrzavarban valahol elkallódott. Farkas erre január derekán újabb példány Appendixet és újabb kísérőlevelet küld.

A Theoria Parallelarum kéziratának egyik oldala 147

Bolyai János Appendix-ének címlapja … Fiam írja Lembergből, hogy azóta egyet-mást egyszerűsített, és elegánsabban vezetett le, és bebizonyította, hogy a priori lehetetlen eldönteni, vajon a XI. axióma igaz-e vagy sem. Bocsásd meg alkalmatlankodásom – fiam egész Európa ítéleténél többre becsüli a Tiédet – és egyedül erre vár. Szívemből kérlek, értesíts rövidesen ítéletedről, és annak értelmében írok majd neki Lembergbe. A kettős küldeményt most Zeyk Józsefnek irányította, hogy ő juttassa el Gausshoz. Zeyk el is vitte a professzornak. Amikor ez 148

meglátta a címlapot, hümmögni kezdett, és gúnyosan elmosolyodott. Nem szólt ugyan semmit, de Zeyknek az volt az érzése, hogy olyasmit gondol: „Magna petis Phaeton!"* Rövidesen azonban nagyon is megváltozott Gauss véleménye. Erről Zeyknek szüleihez intézett levele számol be. * Nagyra törsz, Phaeton! (latin) – A görög mitológia szerint Phaeton a Nap szekerének a hajtására vállalkozott, de elragadták a lovak, és Zeusz büntetésből halálra sújtotta villámaival

… Bolyainak mondják meg, instállom, hogy az Olvasótársaságban búcsút vévén Gausstól és kérdezvén, hogy nem akar-é neki valamit izenni, azt felelte, hogy nem sokkal ezelőtt válaszolt levelére, amelyre elbúcsúztunk; azután csak egyszerre félretévén az újságot, ismét felkeresett és kérdezte, ha esmerem-é személyesen az ő, azaz a Bolyai fiát, melyre midőn igennel feleltem, azt mondotta: Der ist ein sehr ausgezeichneter Kopt, ja sehr ausgezeichnet.* * Nagyon kiváló koponya, igen: nagyon kiváló (német)

Mire azonban Zeyk József levele eljutott Bolyai Farkashoz, kezében volt már Gauss válasza is. A szokványos bevezető szavak után röviden beszámol személyes ügyeiről, családjáról, majd így folytatja: Most valamit a fiad munkájáról. Ha azzal kezdem, hogy nem szabad dicsérnem, bizonyára meghökkensz egy pillanatra, de nem tehetek mást; ha megdicsérném, azt jelentené, hogy önmagam dicsérem: mert a munka egész tartalma, az út, amelyet fiad megjárt, és az eredmények, amelyekre jutott majdnem végig megegyeznek az én elmélkedéseimmel, amelyeket részben már harminc-harmincöt éve folytatok. Ez valóban rendkívül meglepett. Az volt a szándékom, hogy saját munkámból, amelyből különben eddig csak keveset vetettem papírra, életemben semmit sem teszek közzé. A legtöbb embernek nincs helyes érzéke az iránt, amiről itt szó van, és csak kevés olyan emberre találtam, aki különös 149

érdeklődéssel fogadta volna, amit közöltem vele… Az volt a szándékom, hogy idővel mindent úgy írjak meg, hogy legalább ez ne pusztuljon el annak idején velem együtt. Nagyon meglepődtem tehát, hogy e fáradságtól most már megkímélhetem magam, és nagyon örülök, hogy éppen régi jó barátom fia az, aki engem ilyen csodálatos módon megelőzött. A továbbiakban Gauss levele elnevezéseket ajánl néhány olyan új fogalomra, amelyet Bolyai János abszolút geometriája vezet be, majd javasolja neki, hogy határozza meg a szabálytalan tetraéder köbtartalmát. Farkas határtalanul büszke volt. Igaz ugyan, hogy ő maradt alul a fiával folytatott tudományos vitában, de olyan körülmények között, amelyek már önmagukban is megtisztelőek. Hiszen a levél szerint János ugyanazon az úton haladt, mint Gauss, annyi történt tehát, mintha maga Gauss főzte volna őt le, ezen pedig igazán nincs mit szégyelleni. Ilyesmire annál kevésbé volt oka, mert tudományos munkássága éppen ezekben a napokban kapta meg a lehető legnagyobb hazai elismerést: a Magyar Tudós Társaságnak, a későbbi Tudományos Akadémiának a tagjává választották. Igaz, hogy nem a matematikai osztályba, hanem a természettudományiba, de a matematikai osztály akkori tagjai fel sem tudták mérni Bolyai tehetségét. Mint a természettudományi osztály tagja a Tudós Társaság Tudománytár című folyóiratába két év múlva cikket írt Marosszéki lakodalmi szertartások címen. A folyóirat szerkesztője alája írta Bolyai Farkas nevét. Ez Bolyainak egyetlen olyan műve, amely névvel jelent meg, az sem az ő elhatározásából. A többi névtelenül látott napvilágot, vagy legfeljebb azzal, hogy a szerző matematika-professzor Marosvásárhelyt. Bolyainé megérte még mostohafiának és férjének sikerét. Ez volt élete utolsó öröme; nem sokkal később, 1832. április 2-án tüdővészben meghalt. Hatéves kisfia, Gergely maradt utána árván. Bolyai őszintén meggyászolta feleségét, aki mellett sokkal nyugodtabb élete volt, mint első házasságában, de a boldogságot 150

tulajdonképpen ekkor sem találta meg. Most ezt már inkább gyermekeiben kereste: Gergely nevelésében, főleg azonban János pályafutásában. Hiszen Jánosnak már a legelső tudományos műve is a világ legnagyobb matematikusának fenntartás nélküli elismerését váltotta ki. Ez neki, Farkasnak is élete egyik legnagyobb örömét szerezte, hát még Jánosból micsoda lelkesedést vált majd ki, ha megtudja! Lemásoltatta tehát egyik tanítványával Gauss levelét, és elküldte a fiának. Jánost azonban korántsem ragadta el annyira Gauss levele, mint ahogyan azt apja remélte. Ellenkezőleg: részben alaptalan gyanakvást, részben azonban teljesen jogos felháborodást váltott ki belőle. Egy betűt sem hitt abból, hogy Gauss is foglalkozott a kérdéssel, sőt bizonyos eredményekhez el is jutott. Ehelyett attól tartott, a göttingai professzor egyszerűen el akarja tulajdonítani az ő felfedezését, és ennek előkészítése levelének ide vonatkozó szakasza. Később odáig ment, hogy még saját apját is azzal gyanúsította, egyenesen azzal a céllal küldte az Appendixet ifjúkori barátjának, hogy annak a kezére játszhassa. János elkeseredését növelte, hogy ilyen esetben szinte teljesen védtelen lett volna. Nyilvánvalóan egy effajta tudományos elsőbbségi vitában mindenki a világhírű professzornak adott volna hitelt az ismeretlen hadmérnökkel szemben. Jánosnak ez a gyanúja alaptalan volt. Ma már kétségtelenül megállapított tény, hogy Bolyai János előtt Gauss valóban foglalkozott egy antieuklidészi geometria gondolatával. Éppen ilyen kétségtelen tény azonban az is, hogy nem jutott el annyira, mint Bolyai; munkája csak torzó a fiatal magyar tudós teljesen kidolgozott és befejezett elmélete mellett. Annak sincs semmi jele, hogy Gauss valamikor is a sajátjaként akarta volna felhasználni Bolyai munkáját. Mindez nem változtat azonban azon, hogy Gauss eljárása enyhén szólva nagyon is furcsa volt. Tudós szájából szerfölött meglepő az olyan kijelentés, hogy azért tartózkodik valamilyen felismerésének a közzétételétől, mert attól tart, hogy nem értik meg. Minden igazi tudós – és Gauss ezek közül is egyik legnagyobb volt – természetesen nem afféle igazságok felfedezésére törekszik, amelyeket amúgy is tud mindenki, hanem olyanokra, amelyek addig ismeretlenek voltak. 151

Hiszen éppen ez a tudományos kutatás lényege. Természetesen gyakran fordul elő, hogy ilyen új tudományos felismerések a régi álláspont híveinek sorában merev, esetleg dühödt ellenzéssel találkoznak. Az igazi tudósnak azonban nemcsak az igazság felismerése, hanem annak terjesztése is feladata. A tudomány története tele van olyan emberek nevével, akik habozás nélkül vállalták az értetlenséget, a gúnyt, az üldöztetést, a szenvedést, esetleg a halált is, csak azért, mert terjesztették új felismeréseiket. Gauss-nál minderről szó sem lehetett volna, az ő esetében az elképzelhető legnagyobb kockázat az volt, hogy kortársai netán nem értik meg, és minden megjegyzés, főleg pedig kellő értékelés nélkül elsiklanak ide vonatkozó közlései felett. Ennyi kockázatot pedig még egy udvari tanácsos is nyugodtan vállalhat. A valóságban azonban ez a lehetőség sem igen volt valószínű. Esett már szó arról, hogy kétezer év óta izgatta a matematikusokat az V. posztulátum problémája, és a XVIII. és XIX. század fordulóján különösen időszerűvé vált. Egész sor tudós kutatta a kérdést a húszasharmincas években is. Bár láttuk, hogy korábban Bolyai Farkas is a paralelák ügyében tett felfedezésével akarta tudományos hírnevét megalapozni, és mégsem fogadta el fia álláspontját, de ezt a tényt nem szabad általános érvényű igazságként felfognunk. Különben is. Farkas csak nem fogadta el kezdetben fia felfogását, többé-kevésbé azonban ő is hamarosan megértette. Nyilvánvaló, hogy a XI. axióma többi kutatója között is akadt volna egynéhány, aki nem áll szemben teljesen értetlenül Bolyai János abszolút geometriájával, vagy akár korábban Gaussnak jóval töredékesebb kutatási eredményeivel. De Gaussnak most már nem is önmagát kellett volna kitennie ama nem túlzottan súlyos veszélynek, hogy kortársai nem értik meg. Gauss sűrűn adott híreket és közleményeket a Göttingen Gelehrte Anzeigennek, és gyakran beszámolt igen szerény tudományos eseményekről is. Bolyai jelentőségét teljes mértékben fölismerte, amit az is bizonyít, hogy 1832. február 14-én, tehát kereken három héttel a Farkasnak küldött levél előtt, Gerling marburgi német matematikusnak ezt írja: „A napokban Magyarországról egy nem euklidészi geometriát tárgyaló kis művet kaptam. Ebben újra 152

feltalálom nagy eleganciával valamennyi eszmémet és eredményemet… Ezt a fiatal geométert, Bolyait, elsőrangú lángésznek tartom.” Ha tehát Gauss nem mulasztotta el, hogy közepes vagy jelentéktelen eseményekről beszámoljon hírlapi úton, akkor eléggé meglepő, hogy egy „elsőrangú lángész" feltűnését teljesen titokban tartotta ahelyett, hogy részletesen ismertesse az Appendixet. Meglepő, de nem szokatlan, legalábbis Gaussnál nem. Egészen hasonló módon járt el Abellel és Jacobival, két híres matematikussal. Ezek az elliptikus függvények területén végeztek úttörő kutatásokat. Ezeknek az eredményeit is teljesen elhallgatta, és amikor ezt kifogásolták előtte, azzal magyarázkodott, hogy a saját kutatásai mindenben megegyeznek Abelével és Jacobiéval, és ezért „helytelennek tartotta volna saját eredményeinek a közlését". Ez természetesen nagyon is átlátszó kifogás. Gauss kétségtelenül a tudománytörténelem egyik legnagyobb matematikusa volt, de ez nem biztosít mentességet a kisebb-nagyobb emberi hibákkal szemben. Bolyai János tüstént átlátta Gauss álláspontjának fonákságát. Bár alaptalanul, de a látszatot tekintve nem egészen ok nélkül tartott attól, hogy Gauss meg akarja őt fosztani munkája gyümölcsétől. A Gerlinghez intézett levélről természetesen nem tudott, és éppen így nem tudott Abel meg Jacobi esetéről sem. Nem tudta tehát, hogy Gaussnak ilyen a természete. Ő azt hitte, az egész őellene irányul. Nem lehet csodálni, hogy ez mélyen megrázta. Olyan mélyen, hogy még két évtized múlva is így ír róla: Nézetem szerint, és mint erősen meg vagyok győződve, minden elfogulatlanul ítélőnek a nézete szerint, mindazok az okok, amelyeket Gauss felhoz, hogy miért nem akart e tárgyra vonatkozó dolgozataiból életében mitsem közölni, erőtlenek és semmisek; mert hisz a tudományban úgy, mint magában a közönséges életben, mindig arról van szó, hogy szükséges és közhasznú, de még homályos dolgokat kellően tisztázzunk, és az igaz és helyes iránt még hiányzó vagy inkább szunnyadó érzéket felkeltsük, kellően eddzük és előmozdítsuk. A matematika iránti érzék általában az emberiség nagy kárára és hátrányára, fájdalom, csak igen kevés 153

emberben ébred; és ilyen okból vagy ürügyből Gaussnak, hogy következetes maradjon, kitűnő műveinek még igen jelentékeny részét magánál kellett volna rejtegetnie. És az a körülmény, hogy, fájdalom, a matematikusok között, mégpedig a híresek között is, nagy számmal vannak felületesek, értelmes embernek nem szolgálhat okul arra, hogy csak felületest és középszerűt alkosson, és a tudományt letargikusan csak az örökölt állapotban hagyja. Efféle feltevés egyenesen természetellenesnek és merő oktalanságnak nevezhető; és ennélfogva csak inkább zokon esik, ha Gauss ahelyett, hogy az Appendix és a Tentamen nagy becsét egyenesen, határozottan és nyíltan elismerte volna, és nagy örömét és érdeklődését nyilvánítva arra törekedett volna, hogy a jó ügynek illő fogadtatást szerezzen, inkább mindezek elől kitérve, csak jámbor kívánságokkal és a kellő műveltség hiánya fölötti panaszokkal érte be. Bizony nem ebben áll az élet, a munkálkodás és az érdem. Ha két évtized múltán is ilyen keserűen emlékszik meg Bolyai János Gauss eljárásáról, gondolható, milyen nagy megrázkódtatást, valóságos lelki összeomlást okozott neki közvetlenül akkor, amikor reményei teljesülése helyett ezt kapta. Elkeseredését még fokozta apjának a magatartása. Ezt a levelet, Gaussnak ezt a viselkedését tartotta és nevezte apja teljes elismerésnek?! Hiszen ez – János szerint – a semminél is kevesebb! Hát már senkitől, még a saját apjától sem várhat egy kis megértést?! Egyszerre üldözöttnek érezte magát, olyannak, akinek mindenki csak a vesztére tör, aki tehát legokosabban teszi, ha lehetőleg elkerüli az embereket. De az eddiginél is jobban megutálta munkáját, istállók tervezését vagy raktárak felülvizsgálását. Mindez csak arra való, hogy meggátolja valódi feladatának az elvégzésében, a tudományos kutatásban. Szinte semmilyen hivatalos munkáját sem fejezi be, legtöbbször hozzá sem kezd; örökké betegeskedik, de ha éppen egészséges, akkor sem igen dolgozik. Minősítése megromlik. Feljegyzik ugyan, hogy „egy művecskéjéért Gausstól elismerésben részesült", de ugyanakkor azt írják minősítési 154

lapjára, hogy emberkerülő, szófukar, nagyon ingerlékeny és indulatos, munka helyett minden idejét sakkozással tölti. Parancsnoka, Zimmer alezredes sem reméli már, hogy valaha is el tudja látni szolgálatát. Ritka emberségre vall, hogy ennek tudatában felterjesztést tesz előléptetésére, kifejezetten azért, hogy magasabb rangban nyugdíjaztathassa magát. 1832. március 14-én ki is nevezik másodosztályú kapitánnyá. Maga János is érzi, hogy jelenlegi állapotában munkaképtelen. Kérvényt ír János főhercegnek, és ebben előadja, hogy már eddig is sikeres matematikai vizsgálódásokat folytatott, ezeket azonban még alaposabban kell kidolgozni. De jelenlegi egészségi állapotában ezt csak osztatlan szellemi tevékenységgel tudja elvégezni. Ezért azt kéri, hogy három évre mentsék fel a mindennapos szolgálat alól, vezényeljék Nagyszebenbe, „honi levegőre", és ott is adjanak neki háromhavi szabadságot, hogy azt apjánál tölthesse. Reméli, hogy egészsége ettől helyreáll. A kérvényben azonban csupán a fogalmazványig jutott el, amikor május elején Olmützbe helyezték. Útnak indult, de nem sokkal a cél előtt baleset érte: szekere felborult, és János, fején több sérüléssel, eszméletlenül terült el a földön. Hosszabb ápolásra szorult, és ennek során súlyos mulasztást követett el: egyszerűen elfelejtette értesíteni az olmützi parancsnokságát, mi történt vele. Ezt természetesen szigorúan bírálták el a katonaságnál, és igen kemény hangú dorgálásra tettek előterjesztést János főhercegnek. Ő azonban nem felejtette el egykori kedvencét, és egyszerű megintésre enyhítette a szöveget. De még mielőtt megérkeznék Olmützbe, Jánosnak újabb incidense támad a porosz határőrökkel, és emiatt is eljárás indul ellene. Különösebb baja nem származott ugyan ebből az ügyből, de az eljárás folyamán mindenkiben azt a meggyőződést keltette, hogy módfelett izgatott és ingerlékeny lelkiállapotban van. E különféle kalandok és kellemetlenségek folytán csak augusztus elején jutott ahhoz, hogy fogalmazványban régóta meglevő kérvényét valóban megírja és elküldje János főhercegnek. Természetesen az előzmények nem a legalkalmasabbak voltak a főherceg jóindulatának 155

növelésére. Vagy talán nem is a jóindulatban volt a hiba, hanem ott, hogy a főherceg nem bízott többé abban, hogy Bolyai valaha is használható katonatiszt lesz még. A kérelmet mindenesetre elutasították. Mindehhez hozzájárult, hogy márciusban ismét beteget jelentett, ezúttal reumával. Erre Brünnbe rendelték felülvizsgálatra, és ez azzal az eredménnyel végződött, hogy mint „félrokkantat" 1833. június 16-i hatállyal nyugállományba helyezték. Nyugdíját évi kétszáznyolcvan forintban szabták meg azzal, hogy ezt a nagyszebeni hadipénztár folyósítja majd. A határozat kimondta azt is, hogy amennyiben állapota később megjavul, ismét visszahelyezik tényleges szolgálatba. Június 15-én tehát Bolyai János szolgálata kitelt, és a nyugalmazott kapitány elindult apjához Marosvásárhelyre.

156

11. Farkas olyan izgalommal és türelmetlenül lapozgatta a Tentamen második kötetét, mintha fogalma sem lenne róla, hogy mit tartalmaz, és most akarna a lehető leggyorsabban megismerkedni vele. Jó négy esztendővel azután, hogy megkapta a cenzúrától az engedélyt, és több mint egy évvel az első kötet után végre megjelent tehát a második is, és ezzel teljessé vált életének matematikai főműve. Nagy küzdelmet kellett folytatnia, hogy a két kötet megjelenhessék. Ha nem akadtak volna támogatói, akik fel tudták becsülni a jelentőségét, akkor a százharminc előfizetésből sohasem láthatott volna napvilágot. Pedig ilyen matematikai mű nem jelent még meg Magyarországon, sőt egész sor kérdésben világviszonylatban is úttörő munkát végzett. A Tentamen mondja ki először azt az azóta alapelvként elfogadott követelményt, hogy az axiómáknak egymástól függetleneknek kell lenniük; itt jelentkeznek először a számfogalom modem elméletének a csírái; a ponthalmazok és a végtelen sorok elméletében pedig eljut a legmodernebb felfedezések küszöbéig. Fogyatékossága éppen az volt, hogy a legtöbb új felismerésnek csupán a küszöbéig jutott el. Még egy lépés kellett volna ahhoz, hogy az eredmény teljes legyen, ezt a lépést azonban rendszerint elmulasztotta. A majdnem kész épületet nem fejezi be, hanem csapongva másba fog, hogy azután azt is félbehagyja. Bolyai a Tentament tankönyvül szánta a diákok részére. Ezek nem értették, és nem is érthették, részben a műnek az ő előtanulmányaiknál jóval többet megkövetelő színvonala miatt, de részben azért sem, mert Bolyai szokatlan jelölései, dagályos, fellengős, csapongó stílusa senkinek sem tette könnyűvé a megértést. Igazi közönsége a könyvnek csak a matematika tudósai közül kerülhetett volna ki. Ilyen azonban Magyarországon a két Bolyain kívül alig akadt, leginkább talán még Szász Károly, aki Bécsből hazatérve most szintén Marosvásárhelyt tanároskodott. A külföldi szakemberek pedig a szigorú tudományos következetesség hiánya miatt nem ismerték fel valódi értékeit. Ez, a Tentamen helyes értékelése idehaza és külföldön egyaránt csak évtizedek múlva következett be. 157

1834 legelső napjaiban azonban Bolyai Farkas mindezt nem sejthette, ő arra számított, hogy könyve ország- és világszerte olyan feltűnést kelt majd, amelyet méltán megérdemel. De ebből a várt, világraszóló elismerésből a legeslegjobban elsősorban egy érdekelte: Gaussé. Különös gonddal kereste ki a legszebb példányt számára, és ugyanilyen alapossággal fogott csomagolásához meg címzéséhez is. Éppen meglett vele, amikor János napi sétájából hazatérve belépett. – Hm! – nevette el magát gúnyosan. – Gaussnak. Ki másnak is mehetne a legelső példány?! – Teljesen igazad van – felelte Farkas élesen. – Valóban, ki másnak mehetne az első példány? Ki másnak, mint a matematikusok fejedelmének? Te tudsz tán valaki jobbat? – Nem én! Csak küldje el neki. Olyan szépen becsomagolva, mint valami cukorskatulyát, ő meg majd félrerakja, és még csak fel sem bontja. – Ez nem igaz! Nem olyan barátságban vagyunk mi egymással. – Nem – ingatta a fejét János. – Olyan barátságban vannak, hogy huszonhárom évig még csak nem is válaszolt a maga leveleire. Szép barátság, mondhatom! – Éppen neked nincs okod panaszra. Amikor megkapta az Appendixet, azonnal felelt… Majdnem azonnal. És milyen szépen! – Szépen?! – hördült fel János. – Magának ez szép? Hogy el akarta lopni az én gondolataimat?! – Gauss?! A te gondolataidat? Nem is tudtam, hogy ilyen tréfálkozó lettél a katonaságnál… Gauss! – Még ezt se vette észre? Mit gondol, mi másért írta azt, hogy az én fejtegetéseim teljesen megegyeznek az övéivel, amelyeket már évtizedek óta folytat? Olyan régen, amikor én még a világon sem voltam. Hogy vitatni se lehessen, melyikünk jött rá előbb… Csak éppen az a furcsa, hogy mindeddig mindezt a legnagyobb titokban tartotta. Csupán akkor jutott eszébe, hogy bármi említést is tegyen róluk, amikor az Appendixet elolvasta. Akkor aztán gyorsan közölte, hogy ő is… Apám valóban nem veszi észre, hogy miről is van itt szó?! 158

– És te valóban azt hiszed, hogy Gaussnak a te gondolataidra van szüksége? Egy Gaussnak?! – Egy Gaussnak, egy Gaussnak – utánozta János gúnyosan apja hanghordozását. – Hát mit gondol, ki az a Gauss? Nem tagadom, igen kiváló matematikus. De azért ilyen matematikus volt már a világon. Arkhimédész volt legalább ilyen nagy, és Apolloniosz sem kisebb… És sokan mások. Meg ma is akad hozzá hasonló. – Arkhimédészről és Apollonioszról nem vitatkozom. Más korok, merőben más matematikai kérdések. Nem lehet összemérni őket. De hogy ma lenne valaki… – És miért ne lenne? – Hol van? Ha annyira tudod, mondd meg! Mondj csak egy nevet! – Csak egyet? Azt igazán nem nehéz. Itt áll előttem: Bolyai Farkas. Mit gondol, apám, maga nem lehetett volna ugyanolyan nagy matematikus, mint Gauss? Lehetett volna. Nem a tudós képességei hiányoztak ehhez magából, hanem valami egészen más. Ami nélkül persze szintén nincsen tudomány. Ami hiányzott magából, az a kitartás volt, a konok és csökönyös ragaszkodás, hogy elvégzi azt, amibe belefogott. Nem ugrándozni jobbra-balra! Elkezdi kutatni a paralelákat, valami nem sikerül, akadályra talál, akkor ahelyett, hogy összeszorítaná a fogát, és azt mondaná magában: „ezt pedig legyűröm, ha beledöglök is" – nem, ehelyett rögtön megtorpan, és még másokat is el akar riasztani. Hiszen még engem is ijesztgetett, hogy az életem teszem tönkre, ha megvizsgálom közelebbről azt, ami érdekel, és ami már kétezer esztendeje érdekelt másokat is. – Csak a csalódástól akartalak megmenteni. – Nem csalódtam. Csak maga csalódott. Azt várta, hogy netán én is visszariadok, és szomorújátékokat írok majd. Nem?… De jó, nem akar matematikus lenni, írjon szomorújátékokat! Ízlés dolga ugyan, hogy valaki olyasmit műveljen, ami csak arra jó, hogy az emberek elé csábító és hamis képeket fessen, és mindenféle színes festménnyel álcázza a valóságot – de hát ilyen embernek is kell lennie… Nem kell ugyan, én minden költőt, minden színműírót meg komédiást bolondokházába csukatnék – mondom: nem kell, de van. Hát ha maga is ilyen akart lenni, akkor írt volna szomorújátékokat. De azt sem! 159

– Miért mondod, hogy nem? Hat szomorújátékom megjelent, és írtam még… – De aztán abbahagyta. Pedig azok sem voltak rosszak, ha egyáltalán lehet nem rossz mindaz, ami literatúra meg úgynevezett művészet. De itt is akadályra talált, és nyomban megtorpant. Ahelyett, hogy nem hagyja magát. Ahelyett, hogy megnézze, mit írtak mások, idehaza és külföldön. Nem azért kellett volna ezt megnézni, elolvasni, hogy másolja őket, hanem éppen ellenkezőleg. Hogy tudja, mi az, amit mások is meg tudnak írni, mi az, amit mások is megírtak már; és maga aztán ne azt írja, hanem többet, jobbat annál. Nem, ehelyett visszarettent, és belebújt a kemencékbe. Azokat rakta olyan szorgalommal, amilyennel a tudomány építőköveit kellett volna raknia. Meg kertészkedés, erdőültetés, mesterséges vízesés, csodaszekér és mit tudom én, mi minden. Utána megint egy kis matematika, és kezdődik az egész elölről. Mindenbe belekap, semmit sem visz végbe. Nézni is rossz; az ember nem tudja, mit csináljon: szánja-e vagy bosszankodjék, amiért olyan matematikus, amilyen még nem volt Magyarhonban, gyerekjátékszert csinál magának, amellyel a szobában meg a kertben furikálhat. – Ezt a kis mulatságot is irigyled tőlem? – bökött Farkas a „nyári csáklya” felé. – Ha kis mulatság lenne, nem irigyelné senki. De nem kis mulatság, maga beleadja minden gondolatát, minden ötletét, minden munkáját, ha éppen ennek jön magára az órája… És főleg minden idejét. Ilyenekkel aprózza el magát ahelyett, hogy egyben megmaradt volna, és abban csinált volna olyasmit, hogy arról emlegessék. Mert meg tudta volna tenni, meg tudta volna tenni matematikában is; csak akarni kellett volna, igazán akarni. – Könnyen beszélsz te, könnyen ítélkezel az apádról. – Minden fiú ítél az apjáról. Ha megmondja, ha nem. Én megmondom. Megmondom azt is, hogy azért volt egy dolog, egyetlenegy dolog, amelyben mindig kitartott, amitől semmi sem téríthette el. Nem volt olyan csalódás, olyan megrázkódtatás, hogy egy napra is abbahagyta volna. A diskurálást, a társaságba járást. Hogy ott fél napokat elfecsegjen. Mit bánta, hogy úgy elfolyik az 160

ideje, mint az ujjai közül a tenyerébe merített víz! A fő, hogy beszélni lehessen, beszélni, beszélni, hogy csodálják az urak, de főleg a dámák: „Milyen kedves ember ez a Bolyai!" Ezt csinálta mindig. De hogy valami más, valami értelmes dolog mellett kitartott volna! – Nem hivatkozom arra a tiszteletre, amellyel az apádnak tartoznál. Felneveltelek, felnőtt ember vagy, nem várok tőled mást, mint ahogyan felnőtt ember felnőttel beszél. De akkor azt mondd meg nekem, te mi mellett tartottál ki olyan állhatatosan! Harmincegy éves korodban nyugalmazott katonatiszt vagy. Vége a pályádnak. – Vége?! Azt mondja, vége? – rökönyödött meg János. – Most kezdődik, csak most kezdődik! Nem érti, hogy én azért hagytam ott a katonaságot, mert hűséges akartam maradni a magam feladatához?! Sohasem kívánkoztam én katona lenni. Matematikus akartam lenni mindig. Még matematikatanár sem szívesen lettem volna, de ha másképp nem megy, hát isten neki! Valamiből élni is kell. De katonatiszt?! Se testem, se lelkem nem kívánta. Azért hagytam ott, hogy a tudománynak élhessek. Hogy nyugtom legyen olyasmitől, ami nem érdekel… Csakhogy nyugtom most sincs. – Talán én perlekedem veled mindig, nem pedig te velem?! – Mit gondol, majd véka alá rejtem a véleményem?! Nézni, hogyan pocsékolja el az idejét, és nem szólni semmit… És amikor csinál valamit, mint most ezt a Tentament. Ez jó, ez igazán jó. De mire kell az embernek ilyenkor gondolnia? Hogy lám, tud, ha akar; hát akkor miért akar olyan ritkán? Hány ilyen Tentament tudott volna megírni, meg különbeket is, ha csak egy kicsit is gazdálkodik az idejével! Az embert csak elönti az epe, ha erre gondol…

161

A Teleki-téka homlokzata és udvari része ma

162

Hirtelen elhallgatott, hátratett kézzel néhányat fordult a szobában, aztán váratlanul ismét megállt. Szemét mereven Farkasra szegezte. – Mondja, apám, magában még sohasem ötlött fel a gondolat, hogy az a tehetség, amellyel valaki a világra jön, és amelyet mások – szülők, tanárok, környezet, szerencsés körülmények – később nagyobbra fejlesztenek, ez a tehetség kötelez is valamire?! Hogy nemcsak elfogadni kell, hanem adni is érte valamit? Hogy azzal a vagyonnal, amelyet bölcsőjében örökségül kapott, és amelyet az előbb említett mások szépen felgyarapítottak, azzal valamikor valakinek el is kell számolni? Számot adni, hogyan sáfárkodott vele. Számot adni valakinek, ha másnak nem, akkor a saját lelkiismeretének. Mit adott vissza a világnak abból, amit kapott tőle? Kapott ingyen, ajándékba… De ha nem ötlött is fel magában soha ez a 163

gondolat, valahol a lelke mélyén akkor is érzi. Ezért igyekszik könnyű sikerekkel elnémítani a lelkiismeret szavát, valahányszor megtorpan a nehézségek előtt. Olyan nehézségek előtt, amelyeket pedig férfinak le kellene küzdenie. Ezért siet úgy a társaságba, mindenféle társaságba, hogy ott üres locsogással arassa le az olcsó elismerés babérait, és ezekkel a hervatag lombokkal altassa el lelkiismeretének a szavát. De ez nem fog magának sikerülni! Mert ha a saját lelkiismeretét el tudja is hallgattatni, engem nem tud. Mert én vagyok a maga eleven lelkiismerete. És ezt az eleven lelkiismeretet becsapni nem lehet. Én mindig ösztökélni fogom magát, ahogyan már eddig is tettem. Ha én nem jövök az abszolút geometriával, magának még ezt a Tentament sem jutott volna eszébe megírni. Csupán azért írta meg, hogy maga is megmutassa. De én továbbra sem hagyom nyugton, továbbra is sarkallni fogom, még ha csak húsz évben egyszer is van látszatja. – Húsz évben egyszer? És az Arithmetika eleje? – Azt is csak miattam csinálta… Hogy megmutassa, ha csak egy kis időre felhagy idejének az elfecsérlésével, akkor maga is képes lenne valamire… Az előbb szememre vetette, hogy otthagytam a katonaságot. De én azért hagytam ott, hogy végezhessem azt, ami az én dolgom. Az pedig nem az istállóépítés… Végezze maga is a maga feladatát! És az nem a nyári csáklya fabrikálása, sem trécselés ilyenolyan társaságban… De hogy mindketten elláthassuk a feladatunkat, ahhoz más is kell. Nekem legalább másra is szükségem van. Nyugalomra, nem pedig örökös perpatvarokra. – Talán most is én kezdtem? – Nem az a fontos, ki kezdte. Az a lényeg, ki okozta. És akárki kezdte, én nem akarom folytatni tovább. Legszívesebben ma elmennék innét oda, ahol nyugtom van. Mi kell nekem? Négy fal, egy asztal, egy szék. Semmi több. No meg legfeljebb egy hencser, ahol lefekhetem. Kész. De ehhez is egy kis pénz kellene. És a pénzem is megvan, csak nem jutok hozzá. Apám ráült az én pénzemre, és úgy kuporgatja, mintha az övé lenne. Én meg itt senyvedek. – Én kuporgatom a te pénzed?! Miféle pénzről beszélsz? – Ne tegye magát, mintha nem tudná. Az anyai részemről beszélek; hányszor mondjam?! 164

– Nem kaptál rá? – Mi volt az? Két ló meg néhány bankó. Száz forint összesen. Mi mást kaptam? Még az Appendix nyomtatási költségeit is megfizettem készpénzben, pedig mondhattam volna, vonja le a jussomból. Ennyit adott, egy garassal sem többet. Hát mindössze ennyi az én anyai részem?! – Igazában még ennyi sem. – Tudom, ismerem az érveit. Hogy ráköltötte a nevelésemre. De ez nem igaz. Mikor Bécsbe mentem, anyám még élt, és a része még megvolt. Azóta pedig édeskeveset költöttek rám. Hát meg kell lennie most is. – És az öcsédre nem gondolsz? Hogy annak is van jussa tanulni, azt is fel kell nevelni. Csak neked járt ez? – Nem kívánom én Gergelyét. Nem az ő jussát kérem én. Csak azt, ami az én anyámról maradt rám. Az pedig nem az ő anyja. – Ezt kapja az ember a saját fiától! – Az igazságot kapja. Maga nevelt mindig arra, hogy csak az igazságot mondjam. Én megtanultam. Most kellemetlen, hogy túlságosan jól tanultam meg. – No, ebből nekem elegem van. – Nekem is. A pénzem, látom, most sem kapom meg, a többi meg nem érdekel. János kiment, és úgy becsapta maga után az ajtót, mintha soha többé nem akarna visszajönni. De persze ott maradt a házban, hiszen hová is mehetett volna? Két napig nem beszéltek egymással, aztán megint összekaptak. Hol az egyik kezdte, hol a másik, ebben nem volt köztük különbség. Egy bordában szőtték őket. Hacsak lehetett, elkerülték egymást. Farkasnak ez nem is volt nehéz. Átmehetett a kollégiumba, ahol egyébként nagy esemény volt, hogy latin helyett egyre több tanár adott elő magyar nyelven. Farkas is a kezdeményezők között volt, de hát ez meglehetősen sok munkát is adott: meg kellett teremteni a magyar szakkifejezéseket. El is határozta, hogy ír egy magyar nyelvű mennyiségtankönyvet, ezúttal az alsósoknak. Tüstént neki is fogott, és hol dolgozhatott volna kényelmesebben, mint odaát a Teleki-tékában?! Ezalatt sem kellett 165

otthon lennie és Jánossal találkoznia. Este pedig, amikor a könyvtárt bezárták, mindig akadt valamilyen úri ház, ahol szívesen látott vendég volt Bolyai Farkas. Így tehát János a nap nagy részében zavartalanul sétálgathatott a kertben, kezét hátratéve, mereven maga elé bámulva. Aki látta, azt hitte, semmit sem csinál. Ő pedig úgy érezte, minden eddigi munkájánál összehasonlíthatatlanul fontosabb, amin most töpreng. Mert éppen azon tűnődött ezekben a napokban és hetekben, hogy miért olyan rosszul sikerült ez a világ, olyan nyomorúságos, olyan balvégzetű. Miért éheznek egyesek, amíg mások dúskálnak a javakban? Miért kell az emberek nagy részének olyasmivel foglalkoznia, amihez semmi kedve, és ami csak tönkreteszi az életét? Miért kiszolgáltatottja egyik ember a másiknak? Miért kényszerülnek egyesek bűncselekményre nyomorukban, és ha már ez megtörténik, miért kell ennek súlyát ártatlan hozzátartozóiknak is viselniük? És miért nem kerülközött eddig senki, aki mindezen fennakadt volna? Vagy ha kerülközött is, miért nem sikerült, megjavítania a világot? Hiszen a természet elég kincset rejt magában ahhoz, hogy mindenkinek bőségesen jusson. A szükséges eszközök is meglennének ezeknek a kiaknázásához. Csupán a megfelelő módszerek hiányzanak és az igazságos elosztás. Főleg pedig az, hogy az emberek nem tudják, hogyan kellene élniük ahhoz, hogy boldogok legyenek. De ha valaki megtanítaná őket erre, az az elveszettnél sokkal szebb, gyönyörűbb paradicsomot tudna teremteni a földön. Eddig azonban senki – legalábbis tudomása szerint senki – sem vállalkozott arra, hogy megtanítsa az embereket, hogyan találhatják meg már a földi életben is üdvösségüket. Lehet, hogy a sors őt választotta ki és határozta el erre a feladatra? Az emberiséget sújtó különféle csapások közül most hármat érzett a legsúlyosabbnak: az ínséget, a más hibái miatt ártatlanul elszenvedett üldözést és azt, hogy nem lehet meg mindenkinek a maga hajléka. Az első kettő iránt kelt benne a legnagyobb szánalom, a harmadiktól szenvedett a legtöbbet önmaga. Az egyik délben azután odaállt Farkas elé. – Apám, beszédem lenne magával. 166

– Már megint? Gondolom, miről. – Nem nehéz kitalálni. És hogy már megint erről kell beszélni, az nem az én hibám. Nem kellene szólnom többet, ha már elintéződött volna. Elintézni pedig nem nekem kell, hanem magának. – Megmondtam, hogy majd elintézem. Szerintem nem jár ugyan neked semmi, a békesség kedvéért azonban erre is hajlandó vagyok. De megmondtam azt is, hogy most nincs pénzem. Majd amikor lesz, adok. Hogy mikor lesz, még nem tudom. – Ha arra várunk, amikor apámnak pénze lesz, akkor sohasem kapok egyetlen garast sem. Mikor volt apámnak nélkülözhető pénze? Amióta az eszemet tudom, soha. Még nélkülözhetetlen sem… Arra hát én nem várhatok. – Mi lett egyszerre olyan sürgős? Nincs itt meg mindened? – Mindenem?! Ahogyan a pokolban megvan minden, ami csak kell az elkárhozottak kínzásához. Tudja jól maga is. De nekem elegem van ebből a pokolból! Elköltözöm. A magam ura akarok lenni. – Abból az évi kétszáznyolcvan forintból? És ehhez kell még az én pénzem is? – Nem a maga pénzét kérem, hanem a magamét. Elég sokszor tisztáztuk ezt már. De a magam pénze sem erre kell. Én megélek a nyugdíjamból is. Kaucióra azonban már nem futja belőle.* Megnősülök. – Megnősülsz? – rökönyödött meg Farkas. – És kit veszel el? Csak nem… – De igen: Orbán Rozált. Nyilván nem tőlem hallja először. – Orbán Rozált! Ezt csak nem mondod komolyan?! – Házassággal nem tréfál az ember. * Az osztrák, majd az osztrák-magyar, végül a Horthy-hadseregben a tiszteknek nagy pénzösszeget kellett letenniük nősülés esetén. Ez annak a biztosítékául szolgált, hogy a tiszti család „rangjához illően” tud majd élni. Ezt az összeget nevezték kauciónak – Ez lehetetlen! Hiszen hallottam én már róla, rebesgetik itt is, ott is; de nem akartam elhinni. Gondoltam, ez is csak olyan pletyka, mint 167

a többi. Például, hogy mindig marjuk egymást. Nem tudom, honnét tudják. – No, azt nem nehéz kitalálni. Hiszen apám hangját a Nagypiacra is elhallani. – Hát ha az én hangom elhallik a Nagypiacig, akkor a tiéd a Vártemplomig is, mert sokkal hangosabb vagy nálam… De mégsem hallik el eléggé tisztán, mert olyanokat is mesélnek, amiből egy betű sem igaz. – Hogy én párbajra hívtam ki magát? Nem? – kérdezte gúnyosan János. – Mert én ezt is hallottam. Pedig én alig állok szóba valakivel. Gondolom, maga sokkal többet hall, hiszen puszipajtás a fél várossal. Aztán a végén el is hiszi, amit mondanak magának. – Hát az Orbán Rozált mondták, de azt nem akartam elhinni… De mondd, hogy juthat eszedbe elvenni egy sikkasztónak a lányát? Vagy téged nem figyelmeztetett senki, hogy az öreg Orbán itt dolgozott a vásárhelyi magisztrátusnál, aztán leleplezték, hogy sikkasztott, amire öngyilkos lett? – De figyelmeztettek. Elmondták. Tudja, ki mondta el?! Maga Rozál… De én nem az apját akarom elvenni, hanem a lányát. Az pedig nem sikkasztott. És nem tehet az apja bűnéről. Nincs gonoszabb dolog az emberek társaságában, mint amikor valakit olyan bűnért üldöznek, amelyet nem követett el. És ha apám is odaáll az üldözők közé, akkor nem a védtelen Rozállal, hanem velem találja magát szemben. Én pedig meg tudom magam védeni, és nemcsak magamat. Megmutattam már egynéhányszor életemben. – Én nem üldözök senkit, és nem állok semmiféle üldözők közé. És még azt is rád bízom, jó-e neked feleségnek Orbán Rozál. De nekem ne hozz ilyen menyet a házamhoz! – Nem menyet keresek magának, hanem feleséget magamnak. És ha annak jó, akkor nem érdekel engem, hogy tetszik-e magának ilyen meny, vagy sem. – Igazad van, ne is érdekeljen! Csak ide ne hozd! – Attól ne féljen! Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy ebbe a házba hozzam. – Ha meg nem gondoltál erre, akkor miért mesélted el nekem az 168

egészet?! Ahogyan téged nem érdekel, hogy mit szólok a menyemhez, éppen úgy nem érdekel engem sem, hogy kit választasz magadnak feleségül. – Hogy miért meséltem el? Megmondtam világosan. Le kell tennem a kauciót. – Hát tedd le! Te akarod feleségül venni, nem én! Vagy tegye le Orbán Rozál. Ezt a pénzt rendszerint úgyis a menyasszony szülei szokták adni. Biztosan van még a pénzből, amelyet az apja sikkasztott. – Hallja! – ugrott fel János. – Ne sértegesse a menyasszonyomat, mert… – No? Akkor mi lesz? Talán mégis kihívsz párbajra?… Különben egyáltalán nem sértettem meg a menyasszonyodat. Magad mondtad az imént, hogy nem Rozál sikkasztott, hanem az apja. Én sem mondtam mást. Azt is mondtad, hogy a lány nem tehet az apja bűnéről. Én sem állítottam az ellenkezőjét… Csak éppen nem akarok rokonságba kerülni ilyen famíliával. – Ne beszéljen másról!… És ne adjon tanácsokat, hogy ki fizesse a kauciót. Nekem megvan a pénzem, kifizetem magam. Csak adja ide a pénzemet! – Megmondtam, hogy most nincs. – Nincs, mert nem akarja, hogy legyen. – Ejha! Te talán tudsz rá módot, hogy az embernek abban a pillanatban legyen pénze, amikor akarja? Netán a csodalámpát kell csak megdörzsölnöm. Miért nem dörzsölöd meg magad? – Ne akarja tréfával elütni! Nincs most itt annak az ideje. De maga könnyen tud pénzt előteremteni, ha igazán akar… Adja el Domáldot! Vagy adja bérbe, vegyen fel kölcsönt rá! Válogathat, amelyik legjobban tetszik. Mindenképpen lesz pénze. – Domáldot eladni? Miket nem beszélsz?! Amit az anyámtól örököltem, ahol az édesanyád élete utolsó boldog napjait töltötte? Lenne szíved?! – Nekem lenne-e szívem?! Inkább önmagától kérdezze ezt! Mert édesanyám utolsó boldog napjai most utólag nem fognak rosszra fordulni, akár a miénk Domáld, akár nem. De hogy az én első boldog 169

napjaim életemben elkövetkeznek-e, és ha egyáltalán elkövetkeznek, mikor, azzal maga egy cseppet sem törődik. És még apának nevezi magát! – Apának?! Olyan apa vagyok, mint Lear király, és olyan gyermekem van, mint neki. – Azt sem érdemli! Aki csak gyermekének romlására tör. És még őrizgeti a képemet a falon, hogy minden látogató azt gondolja: „Milyen gyengéd apa!" Minek? Elég volt a képmutatásból! Kiszaladt a szobából, de egy perc múlva már tért is vissza, kezében kivont karddal. Letaszította vele a Bécsben, akadémistakorában készült képet, és cafatokká szabdalta. Közben őrjöngve üvöltözött: – Nesze neked, nesze, te bűntárs, te cinkos! Te segítesz ennek a gonosz vénembernek, hogy becsapja a világot! Megjátssza a szelíd lelkű apát, a gondos családfőt. Pedig te tudod, mi az igazság; te tanúja vagy minden tettének, minden szavának, minden gondolatának. Mégis segítesz neki, hogy mindenkit rászedjen. De most már elég volt a világcsalásból! Pusztulj, te csaló, pusztulj, te képmutató, te elvetemült cinkostárs! Úgy vagdalkozott a kardjával, akár egy eszelős, amíg csak egy felismerhető darabka volt a képből. Aztán ráugrott a keretre, és csizmája sarkával azt is szilánkokká törte. Farkas döbbenten nézte a fiát. Amikor az előbb kivont karddal robogott be a szobába, első pillanatban megrémült, hogy reá akar támadni. Csak üres szóbeszéd volt, hogy János párbajra hívta volt ki az apját. De szóbeszédek sem igen szoktak keletkezni teljesen alaptalanul. Az emberek nem találták hihetetlennek, hogy kettejük között ez is megessék, és most egy másodpercig maga Farkas is el tudta volna képzelni. Amikor azután látta, hogy János nem ellene, hanem a saját képmása ellen fordul, mérhetetlen szomorúság költözött a szívébe. Úgy érezte, mintha az az egykori, az a tizenöt év előtti János valóban most lehelné ki szörnyű kínok között a lelkét. A mostani János öli meg a régi Jánost. A vad, dühöngő katona a szerető, ragaszkodó gyermeket. Magára terítette köpenyét, és elment. Nem is el, csak ki. Ki a 170

szobából, a házból. A kapu előtt megállt, és töprengeni kezdett. Most beszélnie kell valakivel. Hogy kiöntse a lelkét. Dehogy akarja ő részletesen elmondani, mi zajlott le közöttük! Csak úgy általában jó lenne, ha panaszkodhatnék valakinek. Aki szavak nélkül vagy kevés szóból is megérti. Eszébe ötlött, hogy talán János is eljön, aztán itt találja a kapuban. Pedig most mindent inkább akart, mint találkozni a fiával. Elindult hát csak úgy vaktában a világba. A kollégium felé ment, végigjárta a szűk kis sikátorokat, az Ebhát utcát, a Tyúkszar utcát, a Gatyaszár utcát. Közben egyre azon tűnődött, kinek panaszolja el a baját. Brassai Sámuel, Szász Károly erre lakott, ők jutottak először az eszébe. De egyik sem jó, túlságosan fiatalok. Főleg Brassai, mindössze két esztendővel idősebb Jánosnál. Hogyan értenék meg az öreg apa fájdalmát! Hiszen ha Simon élne!… Persze mindjárt erre kellett volna gondolnia! Asszony különben is megértőbb ilyen dolgokban. Megfordult, és határozott, szapora léptekkel elindult Teleki Anna háza felé. Nem maradt odahaza János sem. Ő azonban rögtön tudta, hogy merre tartson. Orbán Rozál kapuján kopogtatott. – Mi történt veled, János?! – riadt meg a lány, amikor meglátta a férfi feldúlt arcát. – Ez most nem fontos – hárította el Bolyai. Kissé nyersen folytatta: – És nem is azért jöttem, hogy te kérdezz tőlem, hanem én akarok kérdezni valamit tőled. A lány tágra meredt szemmel nézett rá. Tekintetében félelem bujkált, és nem jött szó az ajkára. De János nem is várt választ. – Nem tudlak feleségül venni, Rozál. Apám nem ad pénzt, és így nincs miből letenni a kauciót. Anélkül pedig én, mint nyugalmazott kapitány, nem nősülhetek. Akkor elvész a nyugdíj. Elhallgatott. Szúrósan fürkészte a lány arcát, amely sápadtból még sápadtabbá vált. – Akkor mi lesz velünk, János? – kérdezte végül csüggedten. – Éppen ezért jöttem. Hogy erre felelj. Rajtad áll… Nem tudlak elvenni. Eljössz-e velem anélkül is? Rozál nagyot sóhajtott, és valami szomorú boldogság ült ki az 171

arcára. – János, tudod, hogy nekem az égvilágon senkim sincs rajtad kívül. Nélküled nekem nincs életem. Én oda megyek, ahova te akarod. Ahova te viszel. – Így is? Ha nem vehetlek feleségül? – Így is. János bólintott, és jó ideig nem szólt. Azután is csak ennyit mondott: – Egy óra múlva érted jövök. Kocsival. Elkészülsz addigra? A cókmókoddal? Rozál csendesen elmosolyodott. – Persze. Hát mim van nekem?! – Akkor egy óra múlva légy készen! Pontosan egy óra múlva állt meg a kocsi Orbán Rozi kapuja előtt. Ütött-kopott homokfutó volt, de nem kellett nekik társzekér: János mindössze egy kis ládát hozott, a hegedűjét meg a kardját; Rozál motyója még ennyit sem tett ki. Mikor már kívül kerültek a városon, a lány megkérdezte: – És most hová megyünk? – Antalhoz, a nagybátyámhoz… ő talán nem olyan farkas, mint az apám.

172

12. Antal akkurátus gonddal súrolta csizmáját a sárkaparóhoz, aztán még a tornácon is topogott egy ideig. Tulajdonképpen nem is annyira a csizmája tette ezt szükségessé; a valóságban azt várta, hogy odabenn észrevegyék, és elébe jöjjön valaki. Nem is kellett nagyon sokáig várakoznia: nem János ugyan, de Rozál csak meghallotta, és kifutott elébe. – Antal bácsi! De jó, hogy megjött már! Olyan nehezen vártuk… Rossz volt az út? – Nono! Volt már jobb is. Fürkészve tekintett az asszony arcába. Annak szemét elfátyolozta az aggodalom. Végre mégiscsak Antal határozta el, hogy nem gyötri tovább. – Arra nem is vagy kíváncsi, hogy mit végeztem? – Dehogyisnem, Antal bácsi!… Csak nem merem megkérdezni. – No, akkor sose tudod meg. Rozál most már félénken elmosolyodott. Ha tréfál az öreg, nem lehet olyan rossz. – Hát akkor megkérdem. – Végeztem jót is meg rosszat is. De azt hiszem, több jót, mint rosszat. Hogy egészen pontos legyek: a jó most van, a rosszat meg csak egy ideig kell elszenvedni, aztán jóra fordulhat az is. – Jaj, ne kínozzon már, Antal bácsi! Mondja! – Szóval a rossz az, hogy Farkasnak nincs pénze. Jánosnak nem jár semmi, annál kevésbé, mert úgy bánik vele, mint Lear királlyal a gyermekei; ezt legalább háromszor mondotta, ő azonban mindezt hajlandó elfelejteni, nem tagadja meg Jánostól a méltányos részt. De azt hiába próbálná elfelejteni, hogy most nem tud adni egy garast sem, mert nincs miből. Pénze nincs, adóssága azonban van. Fülig. Maga mondta így. Szóval ad majd pénzt, ha lesz. – És Domáldot?… – Nem adja el, és nem vesz rá kölcsönt. Az nemcsak Jánosé, hanem Gergelyé is. János már úgyis jóval többet kapott, mert őt kitaníttatta, Gergely meg még csak gyerek. Annak a vagyonára neki vigyáznia 173

kell. – Mindezt már elmondta Jánosnak is – felelte Rozál elszontyolodott képpel. – Nem tudom, mi ebben a jó. – Az a jó, hogy az öreg nem tagadja meg a pénzt, csak most nem tud fizetni. Ha lesz neki, fizet. – Sohase lesz. János ezt mondja. – A másik jó pedig az – folytatta Antal, mintha nem is hallotta volna az asszony megjegyzését –, hogy megengedi, addig is költözzetek Domáldra. El nem adja, de azt nem bánja, ha ott éltek, ott gazdálkodtok; ami megterem a tiétek. Meg lehet élni belőle. És ezenfelül kapja még János a nyugdíját. – Szóval nincs esküvő! – állapította meg Rozál keserűen. – Hát… – húzta el a szót –, egyelőre nincs. Majd ha meglesz a pénz a kaucióra. Addig éltek így, mint eddig… Viszont – emelte fel kissé a hangját, mert bosszantotta, hogy Rozálnak egyetlen hálálkodó szava sincs Domáldért – addig is van hová mennetek. A magatok urai vagytok. Úgy élhettek benne, mintha csak a sajátotok lenne. – Hát az! Nem?… Legalábbis János mindig így mondja nekem. – Ahogy vesszük – ingatta a fejét Antal. – Farkas mást mond. Nem ismerem annyira Farkas pénzügyeit, hogy igazságot tudjak tenni… De most nem is ez a fontos, hanem az, hogy használatra odaadja nektek. Ott élhettek, amíg akartok. – Ezt is nagyon köszönjük – kapott észbe az asszony. – Legalább nem leszünk tovább Antal bácsi terhére. – Nekem, lányom, nem terhes, hogy itt vagytok. Gondolom, inkább nektek. Talán főleg Jánosnak. Fordítva én is így lennék. Adni mindig könnyebb, mint elfogadni. – Ez igaz – hagyta helyben Rozál. – Még egyszer nagyon szépen köszönjük. János nevében is… Amíg megjön az erdőről. – No, nem ment könnyen Farkassal, de fő, hogy megvan – fűzte még hozzá befejezésül Antal. Jánosék tehát átköltöztek Domáldra. Sokat nem hozott a kert, a kapitányi nyugdíj szintén nagyon sovány volt, úgyhogy csak igen szűkösen lehetett két embernek megélnie belőle. Mégis megéltek. János krajcárokra beosztotta a pénzt, mert szinte fizikai irtózás fogta 174

el annak még a gondolatára is, hogy valakitől kölcsönt kérjen, vagy valahol adós maradjon. Inkább hetekig nem ettek mást, csak krumplit meg paszulyt, odahaza a legelviseltebb göncökben jártak, de adósak nem maradtak senkinek. Pedig nemegyszer orvost is kellett hívni, mert Jánost időnként elővette a maláriás váltóláz, az őszi hónapokban pedig keservesen megkínozta a reuma. Ha egészséges volt, dolgozott. Rozál azt várta volna, hogy a ház körül is elvégzi majd a tennivalókat: megjavítja a kút rozoga káváját, megtapasztja a falat, amelyben már valóságos lyuk tátongott, és megcsinál ezer más hasonló apró munkát. János azonban, Farkassal ellentétben, nem értett az efféle tevékenységhez, és még kevésbé érzett kedvet hozzá. Naphosszat az íróasztalánál ült, belemerülve matematikai kutatásaiba. Az abszolút geometriát igyekezett még részletesebben kidolgozni: azt vizsgálgatta, mi az összefüggés az abszolút tér háromszögtana és a gömbháromszögtan között; mennyi az abszolút térben egy szabálytalan tetraéder köbtartalma; de leginkább azt kutatta, eldönthető-e, hogy az abszolút térben elképzelhető végtelen sok rendszer közül melyik áll fenn a valóságban. Nem ritkán apja hívta fel a figyelmét egy-egy kitűzött feladatra, amely magának ötlött fel, vagy valamelyik külföldi szakfolyóiratban olvasta. Ez rendszerint egy kis cédulán történt, amelyen se megszólítás, se aláírás nem volt, mindössze néhány soros szöveg a megoldandó matematikai problémával. A cédulát is úgy találta betűzve az ajtónyílásba. Aki hozta, nem lelt otthon senkit – vagy talán eleve azzal az utasítással jött, hogy ne is keressen csak a cédulát helyezze úgy el, hogy megtalálják. János a kézírásból és főleg a tartalomból jött rá, kitől származik. Maga is hasonló módon felelt, és így levelezgettek egymással évekig – megszólítás, aláírás nélkül. Eleinte csak matematikai problémákról, később a domáldi birtok gazdasági ügyeiről vagy János követeléséről is. Ez a levelezés azonban éppen úgy nem hozta meg János, főleg pedig Rozál részére a várt eredményt, mint János személyes látogatásai apjánál. Ilyenkor mindig újra meg újra összevesztek, az önmagukat ért valóságos vagy vélt sérelemért igyekeztek minél érzékenyebb módon elégtételt venni lehetőleg még súlyosabb 175

sérelemmel; veszekedett dühvel marták egymást. Farkas eleve sem nézte jó szemmel, hogy fia egy sikkasztó lányát akarja elvenni. Amióta hivatalos házasságkötés nélkül éltek együtt Domáldon, egész Vásárhely ezen szörnyülködött, és ezért Farkas még kevésbé szenvedhette a menyét. Ezenkívül olykor magában tartott, olykor nyíltan kimondott meggyőződése volt az is, hogy a kaucióügyben Orbán Rozál uszítja rá állandóan Jánost, hiszen nyilvánvalóan az asszonynak a legsürgősebb és a legfontosabb, hogy helyzete mielőbb rendeződjék. Emiatt valósággal gyűlölte a nőt, és teljesen megmakacsolta magát: nincs pénze, de ha lenne, akkor sem adna azért, hogy ez a nő törvényesen is a menye legyen! De János társadalmi helyzete sem volt sokkal kedvezőbb Orbán Rozálénál. Egyre inkább visszahúzódó, sőt egyenesen emberkerülő lett, így a marosvásárhelyi közvélemény kevéssé érdekelte. Az viszont számára sem lehetett közömbös, hogy a nagyszebeni hadipénztárnál is szóvá tették: egy nyugalmazott kapitány mégsem élhet ilyen „erkölcstelen életet", és előbb-utóbb választania kell mai életmódja és a „tiszti becsület" követelményei között. Nem volt nehéz megérteni, hogy nyugdíjának megvonására célozgatnak. Nem csoda tehát, hogy János legalább annyira ingerült volt, mint az apja, és minthogy a kauciót nem kapta meg, egyre kíméletlenebb módon adott kifejezést elkeseredésének. Farkas ezt rút hálátlanságnak érezte, és meg is írta Gaussnak: „Elképzelhetetlen fiam hálátlansága… mártíromságban élek… a legrosszabb, hogy öccsének is ellensége… rettenetesen feldühödő, bosszúálló katona; egy csak gyanított semmiségért tartósan kiengesztelhetetlen, tehát mindenütt összeférhetetlen." A valóságos vagy vélt sérelmek annál inkább bántották Farkast, mert kora előrehaladtával – túl volt hatvanadik életévén – egyre inkább nőtt hipochondriája is. Elég volt csak hallania valamilyen betegségről, rögtön attól tartott, hogy ő is megkapja, – rövidesen pedig a leghatározottabb meggyőződése lett, hogy máris szenved benne. Így azután nem csoda, hogy amikor 1836-ban újabb kolerajárvány tört Erdélyre, Farkas biztosra vette, hogy ő sem marad mentes, és napjai meg vannak számlálva. Ez az aggodalom nem is 176

volt teljesen alaptalan. Három évtized alatt Marosvásárhely lakossága több mint megkétszereződött: meghaladta már a hétezerháromszáz főt. Sűrűbb volt az érintkezés, sűrűbb a fertőzés is, és a városban minden tizedik ember megbetegedett kolerában, a halottak száma pedig meghaladta a kétszázat. Farkas is felkészült a halálra, és ennek során leltárt csinált életéről. Volt, ahol a mérleg felesleggel zárult, volt, ahol hiánnyal, ezt most már nincs ideje pótolni. De fennmaradt egy függő tétel is: a vőlegény korában írt szerelmes versek és a tízes évek végén készült drámák. Akihez a verseket írta, már régen nem él, a drámák pedig nem kellettek senkinek. Halála után csak mulatnának rajtuk. Ne kerüljenek senkinek a kezébe, legkevésbé Jánoséba! Hiszen az őt is gyűlöli, a költészetet is, hát még kettejüket együtt! Összegyűjtötte ifjúkori szerelmes verseit, a drámákat, aztán valamennyit elégette. Amint a lángok végigkígyóztak a papíron, egyre jobban szorongatta valami a szívét. Úgy érezte, az ifjúsága ég el, a reményei. Egy ideig tűnődött a szürke pernye fölött, aztán leszedett a polcról egy fapoharat, amelyet korábban maga faragott, belesöpörte a hamvakat, és az íróasztalára állította. A fapohár az elégetett kéziratok hamvaival ma is megvan a marosvásárhelyi kollégium Bolyaiszobájában. De matematikai munkássága sem talált több elismerésre. A Magyar Tudós Társaság kétszáz arannyal jutalmazott egy matematikai művet, de nem Bolyaiét, nem a Tentament, hanem egy Nagy Károly nevű tanárét. Farkas keservesen panaszkodik is emiatt Gausshoz írott levelében: … Hogy nálunk miként áll a matematika, annak jele, hogy a Tudós Társaság mostanában kétszáz arannyal jutalmazott egy magyarul kiadott művet..., bár e műnek nincs más érdeme, mint hogy Bécsben szépen és pontosan kinyomták; híjával van a legcsekélyebb eredetiségnek és minden elmeélnek, semmit sem tisztáz, és még a szikrája is hiányzik belőle a szigorúságnak… Nekem itt már nincs mit remélnem…

177

Némi csekély vigasztalással szolgált az öreg Bolyai számára, hogy Gauss annak idején nemcsak Jánosra, hanem őrá is felhívta Gerling figyelmét, és a marburgi matematikatanár ettől kezdve élete végéig levelezett marosvásárhelyi kollégájával. Keserűségét növelte, hogy sokat betegeskedett, és még több betegségtől tartott. Szemét állandóan kezelnie kellett, gyomorbaja is elkísérte egész életén keresztül, sérve volt, egy ízben könnyű öltözékben bőrig ázott, meghűlt, és ettől kezdve folyvást köhögött, meg náthás volt, még első felesége idegbaja óta álmatlanságban szenvedett. Mindez nem volt azonban elég, örökké attól tartott, hogy újabb, halálos betegséget kap. Annyira számolt a halállal, hogy a harmincas évek derekán megcsináltatta koporsóját, és ezt a szobájában őrizte. Gergely fiát gyenge idegzetűnek tartotta, és ezen úgy vélt segíteni, hogy az akkoriban nyolc-kilenc éves gyereket a koporsóban hálatta. Aztán Farkasnak valamelyik szegény barátja meghalt, erre odaajándékozta a koporsót, magának pedig újat csináltatott. Két évtizedet élt még az örökké beteges professzor, ezalatt egy egész sor közelebbi vagy távolabbi, makkegészséges barátja hunyt el, és Bolyai Farkas négyszer vagy ötször adta oda a saját koporsóját. Ezen maga is eltréfálkozott, és nem csekély öngúnnyal mesélte Brassai Sámuelnek: – Azt tettem tegnap, amit még senki. Gyalog mentem a saját koporsóm után a temetésen. Nehezen aludt el, későn kelt, a kollégiumban délelőtt tizenegy és tizenkettő között és délután kettőtől háromig tartotta óráit; de tiszta időben most is gyakran kivitte diákjait este a vártemplom mellé, hogy ott magyarázza nekik a csillagászatot. Ha nem itt volt, akkor társaságba járt esténként, délután pedig őt keresték fel a legkülönbözőbb emberek mindenféle ügyes-bajos dolgaikkal. Ezek mérhetetlenül sok idejét elvették, sűrűn panaszkodott is az „időtolvajokra", és az az ötlete támadt, hogy „adó kellene az ok nélkül eldiskurált időre". De a panaszkodás mindig csak utólagos; amikor itt van az alkalom. Farkas semmit sem szeret jobban, mint beszélgetni, és főleg beszélni. Emiatt máskor maga is lelkiismeretfurdalást érez, és nemcsak tréfásan mondja Brassainak: 178

– Én bizony, barátom, megvallom, hogy egész életem eldiskuráltam. A lelkiismeret főleg akkor ébred fel benne, amikor valamilyen matematikai problémával kerül szembe. Tudja jól magáról, hogy ez lett volna az igazi hivatása, amely felé valamikor Jénában és Göttingában elindult. Különösen akkor érezte ezt a lelkiismeretfurdalást, de egyben hihetetlen munkakedvet is, amikor 1837 őszén tanártársa. Dósa Elek figyelmeztette az Allgemeine Literaturzeitung Intelligenzblattjának a cikkére, amely szerint novemberben jár le a lipcsei Jablonowski-Társaság pályázatának a beküldési határideje. A pályázat a képzetes mennyiségek geometriai megszerkesztéséről szólt. Mintha áramütés érte volna Farkast! Három évvel ezelőtt írták ki a pályázatot, és ő csak most, röviddel a határidő lejárta előtt szerez tudomást róla. Pedig… Hiszen évek óta folyt erről vitája Jánossal. Mindkettőjüknek volt egy-egy elmélete a képzetes mennyiségekről meg a komplex számokról, és hol élőszóban, hol a címzetlen cédulákon elkeseredett harcot vívtak egymással. Most itt a legkitűnőbb lehetőség, hogy pártatlan bíró döntsön közöttük! Azonnal írt egy cédulát a fiának, elmondta benne a pályázat feltételeit, és azt javasolta, hogy mindketten vegyenek részt benne. A bíráló bizottság majd eldönti, melyiküknek van igaza. János néhány nap múlva maga jött be Domáldról. Elfogadta apja kihívását, és abban állapodtak meg, hogy mindegyikük megírja a pályázatot, de nem mutatják meg egymásnak, úgy küldik Lipcsébe. Rövid idő múlva János meg is volt a magáéval, nyolc oldalra terjedő értekezés volt mindössze. Bevitte Farkasnak, aki ekkorra már szintén elkészült a pályázattal. – Hát akkor becsomagoljuk és elküldjük – dörzsölte kezét izgatottan az apja. – Úgy! – bólintott János kimérten. – Mit gondolsz, mikor hirdetnek eredményt? – Honnét tudnám? Azt hiszem, még ők maguk sem tudják. Azon múlik, hány pályázat érkezik. – Biztosan sokan pályáznak – vélte Farkas. – Hiszen minden 179

matematikust érdekel ez a probléma. – Azért nem fog minden matematikus pályázni. – De mégis sokan – erősködött Farkas. – Lehet. Majd kiderül. – Ha pedig sokan pályáznak, akkor csak sokára hirdetnek eredményt. Magad mondtad. – Nyilvánvaló. Hiszen akkor sokat kell áttanulmányozni. – És addig várjunk?!… Pedig nagyon furdalja az oldalam, hogy mit szólsz a munkámhoz… Nézd már meg, mit írtam! – nyújtotta a fia felé a kéziratát Farkas. De János nem nyúlt érte. – Úgy állapodtunk meg, hogy nem mutatjuk meg egymásnak a pályázatainkat. – Én azonban lemondok erről a jogomról. Neked nem kell a magadét megmutatnod, csak az enyémet nézd meg! Nincs szükségem semmiféle titoktartásra. – Szükségem nekem sincs rá, de így szólt kettőnk megállapodása – ellenkezett tovább János. – De mondom, hogy én nem tartok rá igényt… Örülnék, ha megnéznéd – nyújtotta oda ismét a kéziratot. – Hát ha apám ragaszkodik hozzá – felelte János kissé kényszeredetten, és átvette. Néhány perc alatt átfutotta, és visszaadta apjának. De ugyanezzel a mozdulattal visszavette az asztalról a saját pályázatát. – Sajnálom, hogy megírtam – mondotta. – Miért sajnálod? – lepődött meg Farkas. – Csak. Sajnálom – felelte János kimérten, és mielőtt további magyarázatra sor kerülhetett volna, a csákójáért nyúlt. – No, megyek, sietnem kell. Farkas nem értette. Most eldőlhetne közöttük a vita, János először bele is ment, hogy így dőljön el, és most utolsó pillanatban visszahőköl. Talán azért, mert belátta, hogy az apja pályázata mellett neki nincs esélye?… Nem, ez nem lehet. Hiszen amit a pályaműben olvashatott, abban nem volt semmi új János számára. Mindezt elmondta neki ezerszer élőszóban, most ugyanazt írta le. Ha az 180

elkeseredett vitákban nem tudta meggyőzni, akkor nem győzhette meg Jánost most ez az írásmű sem. De hát akkor miért?… Ugyan, kár ezen töprengeni! Ki tud eligazodni az ő minden semmiségen felfortyanó fián?! Könnyen lehet, hogy holnapra meggondolja magát, és megbánja, hogy visszatartotta a pályázatát. Mindenesetre ő is vár egy darabig, hadd menjen el együtt a kettő, ha János mégis úgy dönt. Hiszen idő még van. Idő még valóban volt, de gyorsan múlott. A cikk szerint novemberig kellett beküldeni a pályázatokat, csak az nem volt világos, hogy november végéig vagy az elejéig. Ez pedig egyre inkább közeledett. Farkas mind türelmetlenebbül várta a fiát. Végre október dereka táján beállított. – No, mi van a pályaműveddel? – esett neki Farkas. – Nyakunkon a határidő, nem várhatunk tovább, mert lekésünk. – Én már nem küldök. – Nem?! De miért nem? Hiszen megírtad, éppen csak postára kell tenni. – Én már nem küldök – ismételte János makacsul. – Hát akkor nem tehetek egyebet, elküldöm egyedül a magamét… Pedig szerettem volna, ha te is küldesz. A lipcsei bíráló bizottság dönthetett volna kettőnk vitájában. – Küldje csak el! – bólogatott János. – Ott majd döntenek. – De akkor sietek is, mert most már minden perc számít. Félő, hogy lekésem a határidőről… Talán még elérem a mai postát. Szerencséje volt, elérte. Még arra is volt ideje, hogy eldiskuráljon egy kissé a postamesterrel. – Azért vártam utolsó percig, mert abban voltam, hogy János is küld. De éppen most mondta, hogy ő nem. Hát így csak a magamét hoztam. – Itt van a kapitány úr? – élénkült fel a postamester. – Akkor megkérhetném valamire a professzor urat? Van itt valami a kapitány úr számára, legyen már olyan szíves, adja át neki. Azzal nyújtott is egy cédulát Farkas felé. A cédula alján tisztán olvashatóan virított a pecsét: Leipzig. Bolyai megütközött. Miféle küldeményt kaphatott János Lipcséből? 181

Csak nem… De igen… Kühn professzornak az aláírásával egy átvételi elismervény, hogy Bolyai János pályaműve beérkezett a Jablonowski-Társaság pályázatára. – János visszament már Domáldra, hónapok is beletelhetnek, amíg megint bejön. Nem lehet nála kiszámítani – nyújtotta vissza az elismervényt. – A legokosabb, ha utána küldi. Az utcán néhány pillanatig töprengett, merre forduljon. Haza nem megy most, a kollégiumba sem, a könyvtárba sem. Semmiféle zárt helyre. Csak ki a szabadba! Különben megfulladna. Hiszen így is úgy fojtogatja valami a torkát, hogy alig kap levegőt. Lassú, kissé tétova léptekkel elindult a Trébely felé. János tehát mégis elküldte pályázatát Lipcsébe. Neki pedig azt mondta, hogy nem küldi. Szóval hazudott… Már ezt is… Persze nem is most küldte, hanem korábban, hiszen a válasz is itt van már. Talán éppen akkor tette postára, amikor neki azt mondta: sajnálja, hogy megírta. Sajnálja, aztán gyorsan elszaladt a postamesterhez, és feladta. Ő pedig visszatartotta a magáét, hogy hátha János meggondolja magát. Ne menjen a kettő külön-külön. Nem akarta megelőzni a fiát. Az pedig nem megelőzni akarta őt, hanem egészen elütni a részvételtől. Hiszen nyilvánvaló, miért viselkedett ilyen alamuszian. „Sajnálom, hogy megírtam…, én már nem küldök." Mindez csupán azt a célt szolgálta, hátha neki. Farkasnak is sikerül kedvét szegni, és eláll az egész pályázattól. Akkor János egyedül marad a porondon, vetélytárs nélkül. „Azért mégsem meri összemérni velem az erejét! Érzi, tudja, hogy nekem van igazam – gondolta büszkén, és ez némi önelégültséggel töltötte el. – De persze János eljárására ez sem mentség. Egyáltalán, semmiféle mentség sincs erre a magatartásra!" Egy ideig elnézte a Trébelyen a szőlőket. A tőkék már szedetten állottak, sok helyen a gazdák éppen takartak. A szüret már megvolt, a kádakban most kezd forrni a bor – gondolta Farkas. – Karácsonyra kiderül, mi forr ki belőle. Az ő János fiából, bizony, nagyon ecetes bor forrt ki. Megsavanyodik az ínye annak, aki megízleli. Inkább megkeseredik. 182

A pályázat eredményét a következő év márciusában hirdették ki. Mindössze három pályamű érkezett, mindhárom magyar szerzőtől. A harmadik Kerekes Ferenc, a debreceni kollégium professzora volt. Neki oda is ítélték a pályadíj felét, a két Bolyait elutasították. Az elutasítás nem volt igazságtalan. Mindkét pályamű homályos szövegezésű és kidolgozatlan volt, a bírálók nem is érthették. Főleg Jánosé volt elkapkodott, inkább csak durva vázlata egy komoly értekezésnek. Szerzője elkövette azt a hibát is, hogy a bírálókról feltételezte az Appendix ismeretét, aminek pedig vajmi kevés valószínűsége volt. Nem is ismerték, így pályázatát sem értették, elutasították. Pedig ma már megállapított tény, hogy a Responsio – így ismeri a matematikatörténet Bolyai János elutasított pályaművét – vázlatos, homályos, gyakran ködös fogalmazása mögött a legmodernebb gondolatok rejtőznek. Ez a munka a komplex számok mai elméletének az egyik megalapítója. A komplex számok hatványainak és logaritmusainak függvénytani értelmezéséhez pedig csak a huszadik században érkezett el a tudomány. A pályázat idején az egész világon csupán egyetlen ember foghatta volna fel Bolyai János munkájának jelentőségét: Gauss. Farkast mérhetetlenül elkeserítette munkájának sikertelensége. Ezt elsősorban annak tulajdonította, hogy pályaműve egy napot elkésett. Ez pedig vitathatatlanul János hibája volt. Jánosé, aki annak idején olyan rútul rászedte. El is mondta a fiát mindennek több levélben, amelyet különféle barátjához címzett. Írt egy levelet öccsének, Antalnak is. Ebben szinte egyéb sincs, csak panasz Jánosra. Hogy állandóan zaklatja őt a pénzért, botrányos életet él, „mocskolja magát az emberek előtt", nem dolgozik, „a disszertációja rossz volt, s noha a maga idejében megment, persze nem nyerhetett. Az enyém a terminus után egy nappal érkezett meg. Ő csúfosan hazudott volt, hogy nem küld, bánja is, hogy miért írt, holott evidenter* kijött, hogy elküldötte volt." * Szemmel láthatóan, világosan (latin)

A levélre Farkas óvatosan ráírta még: „Égesd el!" Antal azonban 183

pedáns ember volt, sem eldobni, sem elégetni nem szokta a hozzá érkezett leveleket. Ezt is gondosan eltette a többi közé a levelesládájába. A pályázat eredménytelensége azonban Farkast nemcsak a saját fiától idegenítette el az eddigieknél is jobban, hanem az „ég leányától”, a matematikától is. Úgy látszik, az a sorsa, hogy ennél a legnagyobb szerelménél ne érjen el sikert. Nem is udvarol neki tovább. Inkább a mechanikához fordult ismét. Szétszedte a régen készített nyári csáklyát, és anyagának felhasználásával egy önjáró kocsit szerkesztett. Először háromkerekűre tervezte, de aztán meggondolta magát, és négykerekűt csinált belőle. Elmés szerkezet hajtotta külön az első két és külön a hátsó két kereket. A kocsi oldalról és felülről egyaránt fedett volt, kis szobához hasonlított, amit még növelt, hogy bádogkályha is állt benne, és télen fűteni lehetett. A kályha kéménye úgy meredt ki elöl, mint ma egy mozdonyé. Az ajtót hátul helyezte el, hogy veszély esetén baj nélkül ki lehessen ugrani. Mikor Farkas először megindult a zörgő, pöfögő, zakatoló masinával, az egész város összeszaladt a csodájára. Hetekig nem győztek azután beszélni róla, mit ki nem fundált megint az ördöngös professzor. Sokat beszéltek Vásárhelyen Farkasról, de Jánosról még többet. Különösen azóta, hogy 1837 októberében fia született, Dénes. Volt mit szörnyülködni a kisvárosban. Hogy ebben a Bolyai Jánosban meg Orbán Rozálban már semmi szégyenérzet nincs! Mások meg Jánost sajnálták szemforgató módon. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a gyerek nem tőle van. Az a nő, aki egyszer elment egy férfival törvényes házasság nélkül, az… De hát jobb nem beszélni! Úgy látszik, maga János is hitelt adott a különféle mendemondáknak, mert először magáénak ismerte el a fiút, majd három év múlva, amikor már egy Amália nevű lánya is született, bejegyeztette az anyakönyvbe, hogy Dénes nem tőle való; majd amikor a fiú tízéves, ezt a bejelentést visszavonja, mert „gyanúja merőben elenyészett", és a gyermek kétségtelenül az övé. Orbán Rozálnak együttélésük idején született egy harmadik gyermeke is. Gyula, ezt azonban János sohasem ismerte el a magáénak. Gyermekeinek elismerése vagy megtagadása szoros kapcsolatban 184

állott azzal, hogy éppen milyen volt a viszony János és Rozál között. Általában eléggé rossz. Apja magatartása, az elismerés hiánya. Gauss egykori viselkedése, a siker elmaradása egyre gyanakvóbbá, emberkerülőbbé, összeférhetetlenebbé tette a nyugalmazott kapitányt. Rozál is mind türelmetlenebbé és ingerlékenyebbé vált, hogy már évek óta együtt él Jánossal, egy, két, három gyermek anyja, és a kaució hiányában még mindig nem tudnak összeházasodni. És ha a kisváros lakossága Jánost is súlyosan megrótta emiatt, képzelhető, mennyivel inkább megvetette az asszonyt. Ha bejött Vásárhelyre, úgy kerülték el, mint a bélpoklost, még egy pohár vizet sem szívesen adtak neki, nemhogy házába hívta volna valaki. Nem csoda, hogy a két ember kölcsönösen egymást okolta keserves sorsáért, és napjaik örökös veszekedésben, a pletyka szerint gyakorta verekedésben teltek el. De mind idegesebb, türelmetlenebb lett János a munkájában is. Belekap ebbe, belefog abba, egyszerre három-négy értekezésen is dolgozik, de egyiket sem fejezi be, töredék, vázlat marad valamennyi. Ha pedig mégis bevégez valamit, abban sincs köszönet: inkább csak önmaga részére készült jegyzeteknek tekinthető mások számára érthetetlen utalásaival, kifejtetlen címszavaival, titkosírás jellegű jelöléseivel. Hiszen már a Responsiónak is az volt a legfőbb hibája, hogy homályossága miatt nem értették, de nem is érthették meg a bíráló bizottság tagjai. Pedig ugyanekkor egyre nagyobb ellenérzés, később ellenszenv, végül valóságos gyűlölet fogja el minden iránt, ami nem tökéletesen világos, nem az észhez, az értelemhez, hanem a szívhez, az érzelmekhez szól. Mind mélyebben gyökeret ver benne az a meggyőződés, hogy az emberi társadalomban csak a tudománynak, elsősorban természetesen a matematikának van létjogosultsága, a művészetnek semmi, ö, aki már gyerekkorában elkápráztatta hallgatóit hegedűjátékával, minden művészetet káros és komoly emberhez méltatlan időpocsékolásnak tart, leginkább azonban az irodalmat és a zenét. Az emberiség minden szenvedését, haladásban való visszaesését csupán a költészet okozza, mert hamis ábrándokat fest az emberek elé. 185

El is határozza, hogy a jövő társadalmából ki kell irtani mindenfajta művészetet. Ebben a társadalomban találja majd meg az emberiség az üdvét, és ennek eléréséhez nem is kell semmi más, csak hogy az emberek felismerjék az oda vezető utat. Az emberek pedig fel fogják ismerni, mert ő. Bolyai János megmutatja nekik. Egyre többet foglalkoztatja a gondolat, hogy az ő feladata az emberiséget elvezetni a boldogságba, elvezetni abba a paradicsomba, amely különb lesz az elveszettnél. És ehhez nem is kell más, csak meg kell tanítani az embereket a boldogságra. Meg kell írni számukra az Üdvtant. De János csak az egész emberiség üdvén fáradozott, az egyes embereket bizalmatlansággal, gyanakvással nézte, és semmi jót sem várt tőlük. Szinte minden emberi megnyilatkozásból csak a rosszat szűrte ki magának, a jót észre sem vette. Negyvenedik születésnapjára apja levélben kíván neki szerencsét, és egyebek között ezeket írja: Egészséget testben! s a lélekben oly tüzet a tanhoz, hogy lássak még, mielőtt elhunynék, egy új Appendixet! Jánost hihetetlenül feldühítette és még inkább elkeserítette apja levele. Nem azt látta benne, hogy Farkas ismét közeledni próbál hozzá, nem a jókívánságok ragadták meg elsősorban figyelmét, hanem az, hogy apja úgy képzeli, csak olyan egyszerűen ki lehet rázni még egy Appendixet. Hiszen ez azt jelenti, hogy fogalma sincs arról, mit tartalmaz ez a mű. Olyasmit, amin kétezer esztendőn keresztül hiába töprengett a legkiválóbb tudósoknak egész sora. Ha ezt fel tudná fogni, akkor nem gondolná, hogy ilyesmit egy ember csak úgy sorozatban tud készíteni. De ha ennyire értetlen az apja, akit János Gauss-szal egy sorba helyezett, akkor mit várhat másoktól?! Pedig Farkast, aki eleinte hibásnak tartotta János egész elméletét – kétségtelenül Gauss egykori levelének a hatása alatt is –, egyre nagyobb mértékben eltöltötte az a meggyőződés, hogy fia valóban korszakalkotó művel írta be nevét a tudomány történetébe. Az Arithmetika elejének 1843-ban megjelent második kiadásában valóságos himnuszt zeng az Appendixről.

186

Az Appendix foliantokat* érő kis munka, a tiszta igazsághoz hív mértanász előtt oly szép, szükséges, eredeti és kolosszális mív, hogy annak szerzőjétől hasonlókat várni, sőt igényelni lehet. Ezen munka a nagy Gauss dicséretét megnyerte, de még kevesen látják becsét, holott szószaporítás nélkül remek tisztán van írva. * Vaskos köteteket (latin)

Az elismerésben Farkas részéről nem volt hiány, de ismét ott a mondat, hogy a szerzőtől hasonlókat nemcsak várni, hanem igényelni is lehet. Más szavakkal, de ugyanaz, mint a születésnapi levélben. Hiába, még az apja sem érti, mi az Appendix jelentősége. És János szívében még inkább elkeseredett.

187

13. A Marosvásárhelyt 1829-be nyomtatott Arithmetika Elejének részint rövidített, részint bővített, általán jobbított s tisztáltabb kiadása. A szerző által. Marosvásárhelyt 1843. – Ez állt Bolyai Farkas művének a címlapján. A valóságban azonban több volt ebben a könyvben, mint az első kiadás szövegének bővítése, jobbítása és tisztálása. Magában foglalta a szerző politikai hitvallását is. A harmincas évek derekától kezdve a vásárhelyi kollégium diákjai és tanárai között is egyre nagyobb mértékben éreztette hatását az a szellemi megújulás, amelyet általában reformkor néven ismerünk, és amely Magyarországon már egy évtizeddel korábban kezdődött. A mozgalomnak gazdasági, szociális és főleg nemzeti követelései voltak, és így érthető, hogy Erdélyben nehezebb körülmények között kaphatott csak lábra, mint a Királyhágón innen. A harmincas évek derekára azonban már a Székelyföld fővárosában is teljes erővel lángolt. A kollégiumban a magyar nyelvű oktatás követelésével indult meg a küzdelem, és a negyvenes évek elejére olyan sikert ért el, hogy már valamennyi tantárgyat magyarul adták elő. Bolyai Farkas teljes lelkesedéssel állt e követelések mellé. Meggyőződése volt, hogy a jellem kialakítása elsősorban nevelés kérdése; nevelni és oktatni pedig legkönnyebben mindenkit az anyanyelvén lehet. Éppen ezért volt tántoríthatatlan híve egész életében a nyelvújításnak is. Szembeszegült azonban a nacionalista túlzásokkal, a maga részéről a legfőbb feladatnak a szociális problémák megoldását tartotta. Bőven fejtegeti ezeket az eszméit az Arithmetika Eleje második kiadásában. Bár lassú haladásnak tartja, mégis örömmel fogadja az ősiség eltörlését, mert így mindenki szerezhet és bírhat, és ettől „csak egy lépés a legősibb birtoknak, az Ádám apánkról maradt földnek bírására: csak úgy lehetne mindennek mindene, ha bizonyos értelemben senkinek külön semmije se volna, kivéve azon darab földet, melyen megnyugszik, s melyet senki se perel… Annyi ezer év után kinyílik a közegészség és szeretet állandó rózsája; mikor mindennek elege lesz, s annyi méreg kútfeje, a gazdagság és szegénység – két iker188

nyomorék – magyarázást kívánó eszme leend… Dússág és koldusság! Két hideg sarok, amely körül forgó anyaföld síró családjával bujdosik. Annyi ezer évek csak az arany bálványt őrizték oly magas fellegvárban, hogy az ínség kiáltása fel ne hallják… Mikor jön el az a Mózes, ki széttörje az arany bálványt?! … A föld isten áldásából nem oly tejetlen anya, hogy minden gyermekeit ki ne elégíthetné, azért az igen keveset dolgozók, de sokat evőknek és a sokat dolgozók, de keveset evőknek ki kellene egymást egyenlíteni… Lehetne például az egész mezőt egybeolvasztva közösen mívelni ideig választott fő alatt: mindenki volt birtoka szerént adva munkát, s kapva illető részét az osztandóból. Sőt lehetnének tovább közelítve köztárak, közkereskedések; sőt mezőnek, kerteknek s egész helység építésének terve.. A reformeszmék előretörésétől tehát Farkas elsősorban a nyomor megszüntetését várja. De úgy érzi, hogy ezen a téren az egyes emberekre is felelősség hárul. A Magyar Tudós Társaságnak már korábban elküldött életrajzában írja: „Csak annyi gyermek atyjának van lenni jogom, ahányat felnevelhetek, s nem szabad néhány édes pillanatot nyomorultak végtelen soraival fizettetni." A szülő szerepét elsősorban a felelősség léptékével mérte, a házasságról pedig – főleg első feleségével szerzett tapasztalatai alapján – szerfölött rossz véleménye volt. Nagyrészt ez okozta Jánossal való viszonyának a megromlását is. Mindenképpen ellenezte annak házasságát, elvi meggyőződésén kívül amiatt is, mert Orbán Rozált nem szenvedhette. Ehhez járultak tudományos vitáik és Jánosnak egyre gyanakvóbbá váló természete, amely mindenütt valamilyen ellene irányuló cselszövést sejtett. Az ifjabb Bolyai különösen akkor lobbant fel, amikor úgy értesült, hogy Szász Károly érdemeket követel a maga számára az abszolút geometria felfedezése körül. A valóság ebben az ügyben az volt, hogy János Bécsben hadmérnöki akadémista korában sűrűn volt együtt az akkor ott nevelősködő Szásszal, és sokat beszélgettek a XI. axiómáról. Mint két lelkes fiatalember, meg is állapodtak abban, ha sikerül 189

megtalálniuk az axióma bizonyítását – akkor még ezt keresték –, azt közös munkájuk eredményének tekintik. Útjaik később elváltak, Bolyai – amint láttuk – teljesen egyedül jött rá nem a keresett bizonyításra, hanem egy egészen új geometriai szemléletre. Amikor János arról értesült, hogy Szász 1843-ban Gaussnál járt, és ott célzást tett, hogy neki is része van barátja felfedezésében, az ifjabb Bolyai felháborodottan tiltakozott. De nemcsak Szász Károly járt Göttingában Gaussnál, hanem néhány hónappal később az ekkor huszonnégy éves Mentovich Ferenc is, aki azután Nagykőrösön, majd Bolyai Farkas nyugdíjazása után Marosvásárhelyen lett a matematika és fizika tanára. Mentovich naplót vezetett, és ennek több részlete, így a Gaussnál tett látogatásáról szóló fejezet is megjelent a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban 1844 augusztusának a végén. A napló elmondja, hogy Gauss igen melegen és több ízben érdeklődött régi barátjáról. Bolyai Farkasról. „Majd felvidámodva felkele ülőhelyéről, s egy még egészen új külsejű könyvet vona elő, melyről azt mondá, hogy nemrégiben vevé egy orosz matematikustól, s előtte azért érdekes, mert nézeteiben merőben egyezik a Bolyaiak mathézis körüli önállóbb nézeteikkel; holott meg van győződve, miszerint – mint oly egymástól messze fekvő tartományok lakói – a legkisebbet sem tud egyik a másikról, s eszméiket nem cserélhették egymással ki. E munka – folytatá tovább – megérdemli a figyelmet. Amikor Farkas a cikket elolvasta, első dolga volt, hogy elküldje fiának Domáldra. János azzal az érzéssel tette le, hogy most valósággá vált az a lappangó veszedelem, amely évtizedek óta fenyegette. Már az Appendixre adott fanyalgó válasz alapján azzal gyanúsította Gausst, hogy el akarja lopni a felfedezését. Íme, most ez bekövetkezett. Egyáltalán nem hitt az ismeretlen nevű orosz matematikus létezésében. Szerinte nyilvánvalóan az történt: Gauss immár elérkezettnek látta az időt, hogy napvilágra hozza az ő elorzott felfedezését. De mivel bizonyítható, hogy annak idején megkapta és olvasta az Appendixet, mégis kockázatos lenne, ha ezt a saját neve alatt tenné. Ezért kitalált magának egy orosz nevet, és úgy tette közzé az Appendix gondolatait… Vagy az is lehetséges, hogy valóban 190

létezik egy orosz matematikus, ennek azonban fogalma sincs az abszolút geometriáról. Gauss juttatta el hozzá az ő – Bolyai János – könyvét, és vette rá arra, hogy a sajátjaként lépjen a nyilvánosság elé annak tartalmával. Kevéssé valószínű, hogy néhány ezer évi sikertelen fáradozás után két-három kincsásó ugyanabban a percben bukkanjon külön-külön temérdek kincsre. Bolyai János tévedett. Tévedett már abban, hogy Gausst plágiummal gyanúsította. Vajon mi érdeke fűződhetett volna ahhoz, hogy más néven, főleg pedig egy valóban élő másik matematikus nevén hozza nyilvánosságra az „ellopott" eszméket? Hiszen akkor éppen úgy mást illet a dicsőség, mint ha az Bolyai János nevén válik közismertté. De még inkább tévedett János akkor, amikor azt hitte, hogy egy régen keresett tudományos igazságot nem fedezhet fel nagyjából ugyanabban az időben egymástól függetlenül több tudós is. Amikor világszerte jelentkezik az igény egy bizonyos kérdés megoldására, és a megoldás feltételei megvannak, akkor természetszerűleg több, esetleg egy egész sor szakembert foglalkoztat a probléma. Nem csoda, ha közülük többnek is siker koronázza a kutatásait. A tudománytörténelem számos ilyen esetet ismer. A gyufát például egyidőben hárman is feltalálták – egyikük a magyar Irinyi volt. És még ennél is érdekesebb a telefon esete. Erre pontosan egyazon napon, 1876. február 15-én kért szabadalmat Chicagóban Elisha Gray és Bostonban Alexander Graham Bell. Mindaddig sohasem hallottak egymásról, mégis majdnem teljesen egyforma módon szerkesztették meg távbeszélő készüléküket. A szabadalmi hivatal hosszú és bonyolult nyomozás után Bellnek ítélte az elsőséget, de Gray tudományos érdeme semmivel sem volt kisebb. Ugyanez történt az abszolút geometriával is. Kétezer esztendeje izgatta a matematikusok teremtő képzeletét és kritikai érzékét a párhuzamosok kérdése, és nem véletlen, hogy éppen a XVIII. század második felében és a XIX. század elején erősen megszaporodott azoknak a tudósoknak a száma, akik foglalkoztak vele. Nem sok eltéréssel ugyanabban az időben ketten is eredményre jutottak, szinte ugyanarra az eredményre. Egy magyar tudós és egy orosz. Hogy ki ez az orosz, ezt ekkor Bolyai János még nem tudta. Láttuk, nem is nagyon 191

hitte, hogy egyáltalán létezik. A legelső feladatnak ezt tartotta: megállapítani, mi a neve; kideríteni, létezik-e egyáltalán ilyen nevű orosz matematikus; és ha igen, hol és kicsoda. Mindig rossz néven vette apjától, hogy annyira isteníti Gausst, holott az nemegyszer kimutatta, hogy rég megfeledkezett az egykori barátságról. Különben sem áll Gauss olyan toronymagasságban Bolyai Farkas fölött. Ha apja szerencsésebb körülmények közé kerül, főleg pedig, ha nem aprózza el magát mindenféle csip-csup tevékenységgel, ugyanolyan világhírű tudós válhatott volna belőle is. De ha már így adódott, ha apja szinte gyermeki alázattal csüng a göttingai professzoron. Gauss legalább annyival viszonozhatja ezt, hogy mondja meg, ki ez a muszka. Be is ment evégett Vásárhelyre Farkashoz. Az öreg Bolyainak éppen költözködési gondjai voltak. A kollégium az eddiginél jobb tanári lakáshoz juttatta, Farkas rá is áldozott egy csomó pénzt a rendbehozatalára meg átalakítására. Mikor azután hurcolkodni kellett volna, nem tudott megválni már vastag törzsűvé terebélyesedett akácfáitól. Egyenként megölelte valamennyit, majd sírva fakadt, végül inkább lemondott az új lakásról, és maradt a régiben. Persze, kiadásai ettől nem térültek meg, ismét egy csomó adósságba keveredett a régiek mellé. Mikor a hitelezők már nagyon zaklatták, barátaihoz fordult, elsősorban Kemény Simonnéhoz, aki mindig talált módot, hogy segítsen öreg hódolóján. Ezt meg is kellett hálálni, és Farkas szívesen hálálta meg: szinte minden áldott nap órákat töltött Teleki Anna szalonjában. Nehezen maradt ideje, hogy egy ismeretlen muszka iránt érdeklődjék. Ami ideje mégis kerülközött, azt most más foglalta le: egy zeneelméleti munka megírásába fogott. Az időhiány természetesen csak egyik kifogás volt, amellyel nemcsak Jánost, hanem önmagát is áltatta. Különben is mit kezdjenek egy orosz nyelvű tanulmánnyal?! A valóságban – de ezt maga sem vallotta be magának – nemigen akaródzott most neki, hogy szívességet tegyen a fiának. Valahányszor János benn járt, mindig csak veszekedtek, elkeseredettebben, mint valaha. János a pénzt kérte 192

kaucióra, hogy megnősülhessen. Farkasnak pedig nem volt. Úgy marakodtak, hogy a szomszédságnak csörgött a nyála a gyönyörűségtől. 1845 januárjában meghalt Farkas öccse, Antal. Haláláig agglegény maradt, nem volt más rokonsága, csak a bátyja és annak családja. így ezek lettek az örökösök is, és a hagyatékot János rendezte. Nem volt sürgős a munka, hiszen nem hajtotta senki és semmi. Ezért több mint egy esztendő is beletellett, amíg belefogott Antal hátramaradt leveleinek az átnézésébe. Ekkor került a kezébe apjának még 1838ban kelt levele, amelyet Jánosnak a lipcsei pályázat kapcsán tanúsított magatartásáról írt, meglehetősen elkeseredett hangulatban és kemény hangon. János éktelen haragra gerjedt. Azt írja róla az apja, hogy ő mocskolja magát az emberek előtt, sőt, ami ennél is súlyosabb, hogy hazudik. Most ő fogott tollat, hogy válaszoljon apjának. Idezárva küldöm kegyednek egy Antalhoz írott levelét is, amelyet, minthogy ott is, mint a többi teménytelenben is, becsületemet igyekszik sérteni s elásni, Gergely hírével eltettem volt, hogy magamat menthessem… Hogy én, ami kevés érintkezésbe jöttem volt Vásárhelyt laktomban az emberekkel: magamat mocskoltam volna, az nem igaz; s mennyiben volt illő, még föltéve, ha igaz lett volna is, egy apának oly alkalman kapva éldeletesen kedves és szeretettnek írott testvérének olyat írni: annak megítélését kegyedre bízom… De következik rám nézve az erkölcsileg nagyobb, terhesebb vád: hogy én csúfosan hazudtam! Ez a szó persze maga is már dísztelen… gyermekkoromtól fogva (kétségen kívül a kegyed én reám nézve nevelésének, elveinek sokat köszönve, sok részt szellemileg nem rosszul idomult Wesen-em, compactiom mellett*) egyik fő alapvonása volt jellememnek… az igazság… határtalan szeretete. Akkor is igazat mondottam én tehát teljességgel, hanem… méltatlankodásomban elvive kegyedtől a disszertációmat egyenesen magam tettem postára, és miután ez megesett: a kegyed 193

kérdésére, küldök-é? politikával élvén s az angol törvény szerint a szót betű szerint vévén; mit is azonban minden tisztasága mellett, nem egészen a morállal megegyezőnek tartok magam is, s csak nehezen s ritkán… engedtem még magamnak, azt feleltem megmérve és megnyomva: „én már nem küldök", mi tehát igaz is volt, midőn ti. már akkor elküldöttem volt… * Wesen = lény, lényeg (német); compactio = összetétel (latin)

Mikor Farkas megkapta a levelet, ő háborodott fel, legalább annyira, mint amikor János a másikat megtalálta. Mi az, hogy nem hazudott?! Ez egyszerűen játék, mégpedig nagyon is átlátszó játék a szavakkal. Ha nem akarta volna őt félrevezetni, akkor azt kellett volna mondania: „Én már elküldtem." Ez világos lett volna, félreérthetetlen. De János éppen ellenkezőleg egyenesen azt akarta, hogy ő félreértse, János félre akarta őt vezetni, és ez sikerült is neki. Mi más lenne más szándékos félrevezetése, mint hazugság?! Hiszen jól tudja ezt maga János is. Maga vallja, hogy eljárását nem egészen tartja összeegyeztethetőnek az erkölccsel, és csak nehezen és ritkán engedi ezt meg magának. Másokkal szemben tehát csak nehezen határozza magát ilyen lépésre, a saját apjával szemben mégis milyen könnyen megtette! Hát jó! Ha János így, akkor majd ő is! Nem is kellett sokáig várnia az alkalomra. Antal meghalván, Farkasnak kellett a bolyai és a domáldi gazdaság után néznie. És ekkor megdöbbenve szerzett tudomást arról, hogy János kivágatta és eladta azoknak a fáknak nagy részét, amelyeket még ő ültetett első házasságának mézesheteiben. Mérhetetlen düh fogta el. Nehezen tudta megbocsátani fiának az anyagi kárt is, de végképp engesztelhetetlen volt amiatt, mert ezeket a fákat különösen szerette. Életének legboldogabb korszakára emlékeztették, és ezek az emlékek elhamvadtak valamilyen ismeretlennek a kemencéjében. Por és pernye lett belőlük! Bérlőt keresett, és annak adta ki a domáldi birtokot. János a pereputtyával menjen, ahová akar! Mit bánja ő, bárhová! Apja elhatározása soha rosszabbkor nem érhette volna a nyugalmazott kapitányt. Nyugdíja mindig kevés volt, csupán a 194

legnagyobb beosztással és takarékossággal lehetett úgy-ahogy megélni, sőt még valamit félretenni belőle; de megélhetésükben jelentős szerep jutott annak az élelemnek, ami a ház körül megtermett. Most természetesen ez is elvész. Korábbi bajaihoz újabb is járult: ízületi bántalmai egyre súlyosabbakká váltak, néha hetekre ágyhoz kötötték, és szörnyű fájdalmat okoztak. Nagyon csalódott fiában, Dénesben is. Láttuk már: apját Gauss-szal egyenrangú matematikusnak tartotta, önmagát – nem alaptalanul – apjánál is nagyobbnak. Úgy számított, hogy ez a tehetség nemzedékről nemzedékre fokozódni fog, és Dénes mindkettőjüket felülmúlja majd. Ehelyett a fiú rendkívül gyengének bizonyult a mennyiségtanban, messzire elmaradt az átlagtól is. A nagyszebeni császári és királyi fiúnevelő intézetben volt bennlakó, ami eléggé sok költséggel járt. Mint nyugalmazott katonatiszt gyermeke, tandíjmentes lehetett volna, de ez két akadályba ütközött: gyenge tanulmányi eredményébe és – törvénytelen származásába. János nem is bírta a költségeket – egyébként sem volt sok értelmük –, és a következő évben, 1847-ben, kivette fiát az intézetből. De előbb még egy sokkal égetőbb kérdés megoldása várt rá. Valamilyen fedelet kellett kerítenie a maga és családja feje fölé. Bármilyen nehezen élt is meg Bolyai János, volt valami, amit a szegénységnél, sőt az ínségnél is nehezebben tudott volna elviselni: az örökös pénzzavar, amelyet apjánál tapasztalt állandóan. Megmutatta, hogy ő jóval kevesebb pénzből nemcsak megélni, hanem félrerakni is tud. Persze nem azzal a gondolattal takarékoskodott, hogy házat épít valamikor; azt hitte, örökké Domáldon maradhat. De amikor váratlanul el kellett költöznie, mégiscsak építkezésre kellett megtakarított pénzét fordítania. Marosvásárhelyre jött be, és a vár közelében épített egy igen szerény kis házacskát. Az arra járók persze megálltak, bámészkodtak, János pedig ezt nem szenvedhette: dühödt kifakadásokkal zavarta el őket. Ebből azután a legkülönösebb mendemondák keletkeztek az építkezés titokzatosságáról, sőt rejtélyeiről. Az új gazda nem törődött velük és azzal sem, hogyan fogadja őket Marosvásárhely. Nem érdekelték az emberek, még kevésbé a véleményük. Órákat sétálgatott az Elbán, és látszólag még 195

azt sem vette észre, hogy az emberek leskelődnek utána, a gyerekek pedig félve térnek ki az útjából, mint olyan emberéből, akivel a szülők ijesztgetni szokták rakoncátlankodó csemetéiket. Annál keserűbben érezte Orbán Rozál, hogy a vásárhelyi társadalom kiközösíti magából. Senki sem állt vele szóba, még az utcán is elkerülték, mint a ragályos beteget. Sokkal jobb tapasztalatokat nem szerzett ugyan akkor sem, amíg még Domáldon éltek, de az mégis más volt. Sok dolgot adott a kis gazdaság, nagy része meg is termett annak, ami a háztartásban kellett: ritkábban mozdult ki a házból. De most minden áldott nap többször is szemtől szembe találkozott az emberekkel, akik nagy ívben tértek ki előle. Valamikor az apja miatt kerülték, most János miatt. Hát már sohasem lesz ennek vége?! Furcsa módon János, aki a társadalmi szokásokat és az emberek véleményét egyaránt semmibe vette, nem maradt érzéketlen feleségének sérelmei és lelki bánata iránt. Érezte saját felelősségét is, hiszen akaratlanul bár, de mégiscsak ő hozta az asszonyt ebbe a nehezen elviselhető helyzetbe. Igyekezett megvigasztalni, kárpótolni valahogyan, amit Orbán Rozál örömmel és boldogan fogadott. Régen nem volt kapcsolatuk viszonylag olyan nyugodt és csendes, mint ebben az időben, röviddel Marosvásárhelyre költözésük után. És már-már úgy látszott, végre mégiscsak rendezni lehet ezt a viszonyt. János az Elba szigeten végzett magános sétáin sokat gondolkozott, mérleget csinált elmúlt életéről, és rájött, hogy maga is sokban hibázott. Hibázott, főleg apjával szemben. Persze megvan a magyarázat, megvannak a mentségek, hiszen őt szemelte ki a gondviselés arra, hogy tökéletesítse a matematikát, és ami ennél még sokkal fontosabb, nagyobb jelentőségű, hogy megteremtse az emberiség számára a boldogság alapjait, megírja majdan Üdvtanát, amelynek terve egyre inkább foglalkoztatta. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ő is hibázott abban, hogy apjával ennyire elfajult a viszonya. Az öreg Bolyai boldogan vette fia közeledését. Maga is belátta, hogy ő sem egészen ártatlan, és neki is meg kell tennie a szükséges lépéseket a kiengesztelődés érdekében. Persze nem puszta szép 196

szavakra van szükség, hanem tettre: a legfájóbb tüskét kell kihúzni, rendezni kell a kaució ügyét. Hiszen Jánosnak már gyerekei vannak, neki unokái. Mégsem lehet mindegy számára, hogyan állnak és élnek ezek a világban… Jobb lenne ugyan, ha ezeknek a gyermekeknek nem Orbán Rozál lenne az anyjuk, és Jánosnak nem Orbán Rozál lenne az élettársa, de hát ezen már nem lehet változtatni. Különben sem ő él vele, hanem a fia… Meg aztán még valami történt közben. Domáldot eddig nem adhatta, mert még egy gyermeke van, Gergely, és azt sem semmizheti ki. De közben meghalt Antal, örökösök nélkül. Illetve ő lett az örökös, Domáld mellett tehát itt van Bolya is. Egyik jut Jánosnak, másik Gergelynek. Egyaránt gondoskodott mindkét fiáról, egyiknek sem lehet oka panaszra. 1848. március 6-án írásos nyilatkozatot adott, hogy beleegyezik a domáldi birtok bírói felbecsülésébe abból a célból, hogy János leendő örökségének a terhére kölcsönt vehessenek fel. A kölcsönt a Bolyai János és Orbán Rozál törvényes házasságához szükséges kaucióra kell fordítani. János megnyugodott, és Rozál is boldog volt. Ugyan nem annyira, mint korábban hitte volna, és amilyen lett volna, ha ez hamarabb történik. Tizennégy év alatt belefáradt a folytonos meghurcoltatásba, örökös várakozásba, mindig hiúnak bizonyuló reménykedésekbe. Már örülni sem tudott szívből… De azért mégiscsak jó lesz, hogy végre törvényes felesége lehet a férjének. Farkas nyilatkozatával az eddigi legfőbb akadály elhárult, de maga a házasság természetesen még nem köttetett meg. Ahhoz előbb még különféle formaságok elintézésére volt szükség. De ez most már csak rövid idő kérdése. A tizennégy évhez képest mindenesetre rövid időé. Így hitték… Csakhogy 1848 márciusában egészen más események foglalkoztatták Erdély, Magyarország és a teljes Habsburg-monarchia közvéleményét és hivatalos köreit.

197

14. Kivágódott az ajtó, és Farkas, aki fekete táblája előtt állt, és számolt valamit, meglepetten fordult hátra a nagy robajra, amellyel betört valaki. De addigra már rá is reccsent Török Jánosnak, a kollégium teológiaprofesszorának mély basszusa: – Neked még ilyen időkben is van türelmed a számokkal bíbelődni?! Egész Vásárhely az utcán van! – Valakinek dolgozni is kell. Nem? – kérdezte Farkas. – Nem! Ünnepnap nem dolgozik az ember. – Miért? Miféle ünnep van? Én nem tudok róla. – Persze hogy nem tudsz. Ha csak itt kuksolsz a gyökjeleid között… A legnagyobb ünnep van, ami csak lehetséges Erdélyországban! Illetve már nem is Erdélyországban, csupán Erdélyben. Mert Marosvásárhely tanácsa éppen most hirdette ki az uniót Magyarországgal. A Barcsay-ház erkélyéről proklamálták az utcán éljenző és lelkesedő tömegnek. – Pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta: – De van más újság is. Ezt is ott hallottam. De nem szóbeszéd, hanem színigaz. Magyarországon megalakult a felelős minisztérium. Batthyány az elnöke, de Kossuth is benne van. Ő a pénzügyminiszter. Farkas elgondolkozva támasztotta állát a tenyerébe. – Kossuth?… Nagyon szép beszédeket mondott mindig, az embernek pezseg a vére tőle, ha csak olvassa. Hát még ha hallaná! Mert úgy hírlik, nagyon szép a hangja. Szóval sok gyönyörűséget szerzett nekem még így is… De azért tudod, szerintem mégis inkább csak azon az úton lenne helyes járni, amelyen Széchenyi halad. – Széchenyi? Hiszen ő is benne van a kormányban! Benne van mindenki, aki azon munkálkodott, hogy ne tespedjünk tovább, hanem most aztán rajta, előre!… Hát mondd meg őszintén: el lehet képzelni szebb napot is ennél?! Te pedig most is itt gubbasztasz. Széles mozdulattal szertemutatott a szobában, amelynek padlóján összegyűrt és elhányt papírgombolyagok hevertek, a sarokban meggyűlt a por és szemét, az íróasztal szélén egy kávésibrik, az oldalán odasült maradék tanúsága szerint sokszor futott ki belőle a 198

forrásban levő ital. Mindenütt takarítatlanság és rendetlenség, de mégis volt valami otthonos, szinte meghitt ebben a rendetlenségben, mert túlnyomórészt a mindenütt fellelhető, szanaszét heverő könyvek okozták. Mindez azonban csak a teológiaprofesszor számára volt szembeszökő, Farkas észre sem vette. Kissé melankolikus hangon válaszolt: – Rajta, előre?! Milyen szép is lenne! Örvendeznék rajta, ha így maradna. De nem marad, mert vér fog folyni, az orosz bejön, és abszolutizmus következik. Erdélynek pedig a jövője: Galícia sorsa! – Ugyan, te vészmadár! Miket beszélsz?!… Persze hogy nem marad így, mert továbbmegyünk előre. – Mint mi, emberek, valamennyien. Előre, a sírba. – Persze, a halhatatlanságot nem proklamálták a Barcsay-ház erkélyéről – próbálta tréfával elütni Török. – Az uniót sem kellett volna. Mit szólnak majd a szászok meg a románok? Azok is úgy örülnek, mint a vásárhelyi nép? – Én nem vagyok sem szász, sem román. Én vásárhelyi vagyok, én is örülök. És nem hagyom, hogy megkeserítsd az örömöm! – vágott vissza Török most már indulatosan, és ugyanolyan robajjal viharzott el, mint amilyennel érkezett. A városban Farkas egyedül állt balsejtelmeivel. Amikor május végén a három kormányküldött, Gál Sándor, Hajnik Károly és Klapka György a Bodor-kútról beszédet mondott, a tömeg óriási lelkesedéssel fogadta őket, és az emberek tömegesen jelentkeztek a nemzetőrségbe. Aki nem ekkor állt be, az legfeljebb néhány héttel később vágta fejébe a katonasapkát, az időközben tömegével megjelent katonadalok és újonclelkesítő nóták hatására. Az elsők között jelentkeztek tömegével a kollégiumi diákok. Több mint ezer hallgatója volt ebben az időben a református kollégiumnak, és ezeknek nagy része elment katonának. A lelkes nemzetőrök és a még lelkesebb civilek természetesen keresték az ellenséget, amellyel összemérhessék erejüket. Itt, Erdélyben, ekkor ennek még nyoma sem volt, jobb híján tehát Bolyai Farkasban vélték felfedezni. Nevezetesen az történt, hogy Karl Kreil, a prágai csillagvizsgáló intézet igazgatója, 1848 nyarán Erdélyben 199

járt meteorológiai megfigyelések és mágneses mérések végett. Augusztus elején Marosvásárhelyre érkezett, és természetesen a kollégium matematika- és fizikatanárát kereste fel elsőnek. Minthogy pedig Bolyai Farkas házának kertjét alkalmasnak találta, méréseit ott végezte el, és asszisztensével együtt nála lakott három napig. A vásárhelyiek azonban, éppen úgy, mint a többi erdélyi város lakossága, ahol a prágaiak megfordultak, kémeknek nézték őket, és Bolyainak volt mit hallgatnia, amiért ilyen népséggel trafikál. Még szerencse, hogy Kreil és asszisztense hamar továbbutazott, mert különben könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhettek volna ők is meg házigazdájuk is. Rövidesen azután megjelent Erdélyben a valódi ellenség is. Mozgósították az ott állomásozó császári csapatokat, és azt a feladatot bízták rájuk, hogy „csináljanak rendet". A rendcsinálás meg is kezdődött, aminek első jele volt, hogy Marosvásárhelyre tömegével hozták a sebesülteket. A református kollégiumot és a katolikus gimnáziumot hadikórháznak rendezték be, hiszen a diákok nagy része amúgy sem ült a padban, hanem harcolt a csatamezőn. A magánházaknál viszont a Vásárhelyre vezényelt épkézláb honvédeket szállásolták el. Urban császári alezredes ugyanis a Székelyföld fővárosának az elfoglalásával akarta megtörni az erdélyi ellenállást. A város két kormánybiztosa, Berzenczey László és ifj. Bethlen János, mozgósította azonban az egész férfilakosságot. Tizennégy éves suhancoktól ősz hajú férfiakig mindenki fegyvert ragadott – akinek puska vagy kard jutott, hát azt; akinek nem, az lándzsát, kaszát, baltát –, és Sárpataknál, majd Vajdaszentivánnál megverték Urban seregét. Urban Beszterce felé menekült, és védtelenül hagyta Szászrégent. Nosza, több se kellett a győztes székelyek seregének! Szászrégen volt eddig a magyarság- és a szabadságharc-ellenes uszítás fő fészke. Büntetésül most hatalmas hadisarcot vetettek ki a gazdag szászok városára. Hiába volt azonban a város szász lakossága igen jómódú, a sarc jóval magasabb volt annál, hogysem meg tudták volna fizetni, főleg a kiszabott rövid idő alatt. A győzelemtől megittasodott és feldühödött székelyek erre megrohanták a várost, teljesen kifosztották, a 200

maradékot pedig felgyújtották. Az oktalan és barbár bosszú mérhetetlen károkat okozott a szabadságharc ügyének. Erdély nem magyar ajkú lakosságát szinte egységesen szembeállította vele, és ez a későbbiek során is igen súlyos és keserű következményekkel járt. De fenyegetett egy közvetlen veszedelem is. Urban seregét megverték és elűzték ugyan, de Gedeon altábornagy tízezer emberrel és tizenkét ágyúval közeledett a városhoz. A vásárhelyiek fegyverforgató serege pedig csak most szállingózott hazafelé Szászrégenből. A Marosvásárhelyt állomásozó honvéd katonai vezetők október 30-án bizalmas tanácskozásra gyűltek össze Sánta huszárőrnagy szállásán, hogy megtárgyalják, mi a teendő. Bolyai János is ott volt a tisztek között. Bolyai János alig két héttel korábban kapta volt meg Lobacsevszkijnak Geometrische Untersuchungen zur Theorie der Parallellinien* című könyvét. Időközben megtudta ugyanis, hogy a kazanyi matematikus munkája nem orosz, hanem német nyelven jelent meg, és erre újra sürgetni kezdte Farkast, hogy igyekezzék Gauss útján a könyvet megszerezni. így jutott kezébe végre október 17-én Lobacsevszkij munkája. Élete fő művének a sorsa forgott kockán: meg tudja-e őrizni a világ előtt a szerzőséget, avagy – amint alaptalanul gyanakodott – sikerül-e azt tőle elorozni. Természetes tehát, hogy annyi várakozás után most a legnagyobb izgalommal és türelmetlenséggel esett neki. Nemcsak megismerkedni akart Lobacsevszkij elméletével, hanem még inkább bizonyítékokat találni a műben arra vonatkozólag, hogy szerzője ismerte az Appendixet, és annak nyomdokain halad. * A párhuzamos egyenesek elméletének geometriai vizsgálata

De bármennyire életbe vágó elfoglaltság volt is ez János számára, amikor tudomást szerzett a városát fenyegető veszedelemről és a haditanács összeüléséről, mindent félbehagyott, és maga is Sánta őrnagy szállására sietett. Itt teljesen kidolgozott tervvel állt elő, amely nemcsak a Marosvásárhelyt közvetlenül fenyegető császári csapatokat semmisítette volna meg, hanem az Erdélyben állomásozó többi osztrák haderőt is. 201

– Újévre egész Erdélyt a magyar kormány kezére adom! – fejezte be tervének ismertetését a nyugalmazott kapitány. A terv önmagában természetesen csak papír; végre is kell hajtani. Bolyai János erre is vállalkozott, de természetesen ehhez magának követelte a főparancsnokságot, és rögtön hozzáfűzte, hogy vasszigorral fogja helyreállítani a rendet a meglehetősen fegyelmezetlen csapatok között. Erre főleg a szászrégeni események indították. – Golyót és lőport a legkisebb rablásért vagy gyújtogatásért! – csapott kardja markolatával az asztalra. A fegyelem helyreállításában egyetértettek a tanácskozás részvevői, János haditervében azonban nem. Az is lehetséges: csak az nem tetszett nekik, hogy egy tizenöt éve nyugalmazott, másodosztályú kapitányt helyezzenek maguk fölé. Tervét mindenesetre elutasították. János hazament, és ismét nem törődött mással, csak Lobacsevszkij munkájával. Gedeon pedig könnyűszerrel szétverte a székely csapatokat, és Marosvásárhely védtelen maradt. A lakosság nagy része elmenekült Jedd felé, a császári sereg pedig ellenállás nélkül nyomulhatott be a városba. Szászrégenért megtorlásul most Gedeon engedélyezett szabad rablást katonáinak, és ezek éltek is az alkalommal: pusztítottak, raboltak, öldököltek. Amikor ezek a szörnyű napok elmúltak, kezdődött a szervezett és rendszeres rémuralom. Gedeon első dolga volt, hogy túszokat szedessen, és ezek között elvitték Török Jánost, a kollégium teológiaprofesszorát is. Először a vásárhelyi várba zárták, majd Szebenbe szállították őket. A császári altábornagy bezáratott minden nyilvános helyet, magánlakásban sem volt szabad társaságnak összegyülekeznie, az utcán sem járhatott együtt négynél több ember. Katonáit a református vártemplomban szállásoltatta el, és ezek itt mérhetetlenül sok kárt okoztak; a régi városházát pedig egyszerűen felgyújtották, és mindenkit elűztek, aki oltani akart.

202

203

A vidékről érkező hírek még rosszabbak voltak. November derekán elesett Kolozsvár, a falvakban pedig a román jobbágyok között lázadás tört ki, amely azonban nem az osztrák elnyomók, hanem a magyar földesurak ellen irányult, válogatás nélkül. így azután a Bolyai család is a károsultak közé került: a domáldi birtokot kirabolják és elpusztítják, és ugyanígy jár Bolyán Gergely is, aki ekkor már ott gazdálkodott. Farkast nagyon elkeserítették az események. Egész életében a lehető legemberségesebben bánt jobbágyaival, szolgáival, és most ezt kapta cserébe. Nem számolt azzal, nem is számolhatott, hiszen a társadalomtudomány még szinte teljesen ismeretlen fogalom volt, hogy ilyen tömegmozgalmak csak olyan mérhetetlen erők nyomására törnek ki, amelyek azután lehetetlenné tesznek minden egyéni és esetenkénti mérlegelést. Az erdélyi jobbágyokat évszázadokon keresztül a legsúlyosabb elnyomásban részesítették a magyar földesurak, amikor azután lehetőség nyílt a bosszúra, ők sem válogattak, annál kevésbé, mert a Habsburg-reakció egyenesen biztatta őket a pusztításra. Bolyai Farkas úgy számított, hogy élete végét birtokán tölti majd. 204

Igyekezett is minél inkább rendbe hozatni. Most ezek a reményei füstbe mentek. Még néhány év múlva is keservesen panaszkodik emiatt Gausshoz írott utolsó levelében: Az én kis falusi birtokomat is, melyet utolsó napjaimra szépen berendeztem, annyira elpusztították, hogy még látni sem akarom többé… Az öreg professzort az sem vigasztalta meg, hogy rövidesen kedvezőre fordult a hadihelyzet. December 1-én Bem József lett az erdélyi hadak fővezére. Három hét múlva Csúcsánál nagy győzelmet aratott, amire a császáriak kénytelenek voltak kiüríteni Kolozsvárt, új esztendő napjára pedig Marosvásárhelyt is. A bevonuló Bem újra megszervezi a nemzetőrséget, négytagú hadibizottmányt nevez ki, majd folytatja útját Erdély felszabadítására. Március 11-én foglalja el Nagyszebent, és ezzel megszabadulnak azok a marosvásárhelyi túszok is, akiket még Gedeon fogatott el. Kiszabadult Török professzor is, de hiába tért haza, ő sem taníthatott, mert a kollégium már ismét hadikórház volt. Jánost sokkal inkább fellelkesítette a hadi események kedvező fordulata, mint állandóan aggodalmaskodó és borúlátó apját. Ismét arra gondol, hogy beáll a hadseregbe, de átmeneti javulás után ízületi bántalmai megint súlyosbodnak, és emiatt kénytelen letenni tervéről. Különféle betegségek mellett most anyagi gondjai is támadnak: a zavaros körülmények között nyugdíja csak akadozva érkezik, majd teljesen elapad. Végül az erdélyi magyar fővezérségtől kérte járandóságát egy meglepően naiv beadványban. Ebben elmondja, hogy csak gyenge egészségi állapota miatt képtelen katonai szolgálatot teljesíteni, de különben is éppen a nemzet érdekében egy nagyobb cél áll előtte: a közüdvöt előmozdító művét szándékszik írni. Reméli, hogy a magyar hadsereg győz, és ebben az esetben a kormány csak nem fogja megtagadni a járandóságot egy becsületes nyugdíjas tiszttől; ha azonban mégis az osztrák hadsereg maradna felül, akkor onnét úgyis megkapja nyugdíját visszamenőleg, és ebből visszafizeti a most folyósítandó összeget a magyar hadipénztárnak. 205

Kérelmére természetesen még csak választ sem kapott, ami tekintetbe véve a beadvány különös indokolását, egyáltalán nem meglepő. Még szűkösebben kellett tehát élnie, de azért így sem vett példát apjáról, és nem folyamodott senkihez kölcsönért. Igaz, nem is igen lett volna kihez. Láttuk, a marosvásárhelyiek nem szerették az „erkölcstelen életet" élő, különc kapitányt, anyagi bajaiban az emberek inkább kárörömmel, semmint segítőkészséggel fordultak volna feléje. Tavasz derekára a helyzet egyébként is gyökeresen megváltozott. A jövő képe egyáltalán nem volt olyan biztató és megnyugtató, hogy bárki is tervezgetni mert volna. Májusban megindult a cári intervenció, és júniusban már sokan olyan reménytelennek találták a közeli napokat, hogy fejveszetten igyekeztek menekülni a városból. Csupán egyetlen ember akadt, aki mindvégig reménykedett és lelkesedett: Török János. Július utolsó napjaiban sugárzó arccal állított be Farkashoz: – Hallottad már, mi újság? Ugyan, minek is kérdem, biztosan nem tudsz semmit! Hiszen megint nem mozdulsz ki hetek óta a lakásodból. – No, mi az a nagy újság? – érdeklődött Bolyai. – Petőfi érkezett ide. Petőfi Sándor! Meg Egressy Gábor is, a nagy színész. Ott szálltak meg a Vár téren, a Görögházban. – Hát ha így van, az nem olyan örvendetes újság. Mert ezek Pestről jöttek, azt jelenti tehát, hogy menekülnek. – Petőfi Pestről? Te semmit sem tudsz, Farkas. Hiszen már régóta Bem hadsegéde. Ha Petőfi itt van, Bem is itt van. – Ő is menekül. – Bem? Aki elfoglalta Kolozsvárt, Vásárhelyt, Szebent?! Szétverte az egész erdélyi osztrák hadsereget?! Meglátod, éppen úgy megveri a cári csapatokat is! – Boldog ember, aki ezt reméli. – No, majd meglátod. Nem telik bele három nap… Valójában nem tellett belé. Két nap múlva zajlott le a csata Segesvárnál. További két nap múlva az orosz csapatok bevonultak Marosvásárhelyre. Két héttel később Clam-Gallas tábornok 206

vezénylete alatt osztrák seregek váltották fel őket. Clam-Gallas azzal kezdte, hogy hadisarcot vetett ki a rebellis városra: negyvenezer pengő forintot, harminchatezer darab kenyeret, ötszázhatvan veder bort, hatvan vágómarhát, kilencezer-hatszáz széna- és tizennégyezernégyszáz zabrészt. Hogy pedig a város minél hamarabb lerója a hadisarcot, elfogatott két városi tanácsost, Petri Ádámot és Lénárt Dánielt, és mindaddig nem engedte őket szabadon, amíg az utolsó darab kenyér és utolsó veder bor is meg nem érkezett a vásárhelyi kaszárnyába. Török János azonban most sem vesztette el optimizmusát. – Hallottad Orbán Balázs dolgát? – állított be Farkashoz augusztus végén. – Orbán Balázs?… Az, aki… – Az. Itt volt diák a kollégiumban. Neked is hallgatód. – Arra gondolok én is… No, mi van vele? – Hát az kinn volt Konstantinápolyban, amikor kitört a szabadságharc. Ott szervezett egy százötven főből álló lovascsapatot, azzal jött haza. – Százötven lovassal? Mikor? Semmit sem hallottam róla. – Nem is hallhattál, mert csak most érkeztek. – És mit kezdenek? Őrültek valamennyien. – Hát már nem kezdenek semmit – felelte Török ezúttal jóval kevésbé lelkesen. – Mert éppen tizennegyedikén érkeztek az országhatárra… És ott hallották, hogy előző nap Világosnál a honvédek letették a fegyvert. Hát erre nyomban fordultak is vissza. Ki erre, ki arra, csak haza nem jött senki. – És mi van ezen örülnivaló? – kérdezte Farkas csodálkozva. – Hát nem érted?! – lelkesült fel újra Török. – Mert ez a százötven lovas, aki ilyen messziről idejött, hogy a magyar szabadságért harcoljon, ez azt mutatja, hogy… – Nem fejezte be, csak lemondóan legyintett. – Úgysem érted.

207

15. Az esős, ködös őszi hónapokkal János ízületi gyulladása is súlyosbodott, és ehhez még valami sömört is kapott, amely állandó viszketegséggel kínozta. A szabadságharc leverését követő időkben mégis szorgalmasan dolgozott. Válaszolni akart Lobacsevszkij munkájára. Válaszát könyvnek szánta, címet is adott neki: Észrevételek Lobacsevszkij Miklós orosz császári valóságos tanácsnok és a kazanyi egyetembeni rendes tanárnak az egy-közű egyenesek vagyis a XI. euklidi elv tárgyában tett Berlinben 1840. évben kijött és a Fincke könyvboltjában található űrtani vizsgálataira nézve. Elsősorban azt kutatta, találja-e nyomát, bizonyítékát annak, hogy az orosz tudós munkája az ő Appendixének a felhasználásával készült. Ilyen bizonyíték azonban nem akadt a kezébe, nem is akadhatott, mert Lobacsevszkij Bolyai Jánostól teljesen függetlenül jött rá ugyanarra, amire ő. Itt-ott bukkant ugyan némi homályos részletre, hiányosságra is, és ezeket gondosan feljegyezte. Általában azonban el kellett ismernie, hogy a munka a maga nemében igen kitűnő. És ezt az elismerést nem is tagadta meg akaratlan vetélytársától. Az Észrevételek egyik helyén ezt írja róla: Ily éleken járva s högyökön állva, suppantja ki nagyon-nagyon gyönyörűen és nemesen, jelesen, derekason főeszméjében Lobacsevszkij, a kötélen s dróton táncoló legnagyobb, ügyösb s finomabb művészek módjára a gömbháromszögtan önállóságát. De ha elismerte is Lobacsevszkij kiváló érdemeit, azért nem adta fel a küzdelmet. Ki akarta egészíteni, tovább fejleszteni az Appendix eszméit. Bolyainak egész gondolatmenete az Appendixben azon alapszik, hogy elképzelhető egy nem euklidészi természetű tér is, sőt végtelen sok tér képzelhető el, és ezek közül csupán egyetlenegy az euklidészi. Nincs birtokunkban módszer annak az eldöntésére, hogy a valóságban a tér milyen természetű. A tér tulajdonságait akarta közelebbről megvizsgálni a szabadságharcot követő időkben. Munkáját német nyelven írta, és 208

ugyancsak könyvnek szánta, de ez is töredék maradt. Raumlehre címet adta tervezett művének, amely több mint négy évtizeddel a halála után meg is jelent, magyarul Bolyai János térelmélete címen. Bolyai főerőssége a mértan volt, és a mértan, a geometria vagy bármiféle geometriai fogalom csupán térben képzelhető el. Nem csoda, hogy Bolyai ebben a művében is olyat alkotott, amivel sok évtizedre megelőzte korát. Elsősorban a különféle idomoknak olyan tulajdonságaival foglalkozik, amelyek változatlanok maradnak, bárhogyan hajlítgatjuk vagy nyújtjuk is a kérdéses idomot. Előtte senkinek sem jutott eszébe, hogy ilyen szempontból is vizsgálni lehet a két- vagy háromdimenziós alakzatokat. Ma a geometriának egy külön ága, a topológia foglalkozik ezekkel a problémákkal, és Bolyainak sok megállapítása vagy sejtése lett mára a topológiának alaptétele. Újra megvizsgálta az Euler-tételt is. Az Euler-tétel – mint ismeretes – azt állítja, hogy egy konvex szögletes test éleinek száma kettővel kevesebb a lapok és csúcsok számának összegénél. Itt is sikerült új felismerésekre jutnia, de ezeket közelebbről nem ismerjük. Részben elvesztek a feljegyzések, részben olyan sok új, teljesen egyéni jelölést használ, hogy ezeknek megfejtésére irányuló minden eddigi kísérlet eredménytelen maradt. Sajnos, ezek a munkái a bennük levő minden tudományos érték mellett is csupán töredékek. Még sajnálatosabb, hogy sok időt pazarolt teljesen megoldhatatlan matematikai problémákra is. Meg akarta találni a negyedfokúnál nagyobb fokszámú egyenletek megoldásának módját, a törzsszámok általános képletét, a kör négyszögesítésének eljárásmódját. Ha képességeinek megfelelő környezetben élhetett volna, nempedig domáldi, majd vásárhelyi remeteségben, elzárva minden szakirodalomtól és tudományos érintkezéstől, akkor tudta volna, hogy már bebizonyították ezeknek a problémáknak a megoldhatatlanságát, és nem fecsérelte volna rájuk idejét és erejét. A legnagyobb lelkesedéssel és szorgalommal azonban az Üdvtanon dolgozott. Már hosszú évek óta foglalkoztatta az a gondolat, hogy az emberiség csupán azért nem boldog, mert nem ismeri az utat, amely a 209

paradicsomi állapotokhoz vezet. Ő felismerte, ami egyben azt a kötelezettséget rója rá, hogy az emberiséggel is megismertesse. Különösen a szabadságharc letiprása után vált erőssé benne ez a meggyőződés. Bolyai János Üdvtanának alapvető gondolata, hogy „semmiféle egyéni üdv nem létesíthető vagy nem állhat fenn a közüdv nélkül". Ha ezt az emberek belátják, akkor önként követik is; ezzel pedig eljutnak az elveszettnél sokkal szebb és gyönyörűbb paradicsomba. A legfontosabb feladat tehát az emberiség megtanítása az üdvösségre. Ezt a célt szolgálja az Üdvtan, amely három részből áll: a vezértanból, az ideiglenes üdvtanból és a tökéletes üdvtanból. A vezértan csak bevezetésül szolgál, és csupán felveti a legfontosabb gondolatokat. Az ideiglenes üdvtan már részletesen ki is dolgozza ezeket a tudomány akkori állásának megfelelően. Az örök érvényű megoldások azonban már a tökéletes üdvtanban lesznek találhatók, amely a tudomány végleges eredményeinek felhasználásával tökéletes nyelven készül. Az Üdvtant igazán megtanulni ugyanis csak tökéletes nyelven lehet. Ilyen nyelv jelenleg nincs, mert minden nyelvnek közös hibája, hogy egymástól eltérő szabályok uralkodnak bennük, kivételek vannak; és ami még ennél is sokkal rosszabb: ugyanaz a szó több különböző fogalmat jelent, ugyanakkor azonos fogalomra több szó is van. Ezt meg kell szüntetni. Bolyai János nem mondja ki ugyan, de nyilvánvalóan a matematikai szaknyelv példájára gondolt, amelyben ugyanazt a fogalmat csak egy szó fejezheti ki, és ugyanaz a szó mindig ugyanazt a fogalmat jelenti. Nem vette észre, hogy ebben a tekintetben még a matematikában és geometriában sincsen meg a tökéletes szabatosság. Ő azonban ilyen teljesen szabatos nyelvet kívánt szerkeszteni. És amint Bolyai Farkas a kellőképpen megreformált magyar nyelvet tartotta a legalkalmasabbnak világnyelv céljára, éppen úgy fia is hozzálátott a magyar nyelv átalakításához, hogy az Üdvtanhoz illő tökéletes nyelvet alkosson belőle. Apja módszerével élt: a legszörnyűbb csonkítások révén hozta létre az új szavakat. De már a tökéletes nyelv megalkotása előtt is megkönnyíti az Üdvtan megtanulását alapvető természetünk, elsősorban a rokonszenv 210

és a részvét. Ezek azonban olyan tulajdonságok, amelyek vakok, és ezért a kevéske boldogság mellett sokkal több kárt, szerencsétlenséget és nyomort okoznak. Ha egyes emberek iránt rokonszenvet érzünk, ezzel kárt okozhatunk másoknak. A rokonszenvet egyenlő arányban ki kell terjesztenünk minden emberre, hiszen mindenki egyaránt felebarátunk. Az érzelmek helyére a józan okosságnak és a belátásnak kell lépnie, a főnek kell művelnie a szívet. Ebből következik, hogy nem lehet helye ebben a világban semmi olyasminek, ami az érzelmekre hat. Áll ez elsősorban a művészetekre, főleg az irodalomra, amely hamis képzeteket kelt az emberekben, és ezzel rengeteg boldogtalanság forrásává válik. Irodalomra egyébként már csak azért sincs szükség, mert a tökéletes tanban tökéletes magyar nyelven amúgy is természet szerint minden versben lesz írandó. De nincs sokkal jobb véleménnyel a zenéről sem. „Én, aki fiatal koromban tökéletességre vittem a hegedűn – írja később nem tartottam méltónak komoly emberhez az ilyen játékot." Máskor megenyhül: szabad szép zenét hallgatni, sőt egyéb szórakozásokat is engedélyez; szabad szép tájban gyönyörködni, sétálni, hintázni. Még festeni is szabad, emberi testet azonban nem, mert erkölcstelen. A nőknek tilos szép ruhákban járniuk, öltözködjenek úgy, hogy henger alakúnak mutasson a testük, és díjat kell kitűzni annak, aki a legjobban elcsúfítja magát. Általában a két nem érintkezését a lehető legcsekélyebbre kell korlátozni, de mégis úgy, hogy ne haljon ki az emberiség. Bármennyi zavaros, számunkra gyakran mosolyogni való ötlet is van Bolyai elképzeléseiben, kétségtelenül megállapítható, hogy ugyanaz a szellem szülte, mint jó egy évszázaddal korábban a francia racionalisták vagy később az utópista szocialisták eszméit. Mint ezek, ő is azt hitte, hogy meg kell magyarázni az embereknek, mi a jó, és akkor, ha ezt belátták, önként követik, és megvalósítására törekszenek. Az egész elmélet alapvető hibája, hogy ami az egyik embernek jó, az nem feltétlenül jó a másiknak, sőt osztálytársadalomban szükségképpen ellentétesek az egyes osztályok 211

tagjainak az érdekei. Mint ebben az időben már mindegyik munkája, ez is töredékes. A meglevő sem könnyen szedhető össze, mert mérhetetlenül sok papírszeleten, elszórva találhatók egymástól független, nemegyszer egymásnak ellentmondó feljegyzések, fél mondatok. Ugyanakkor hihetetlen aprólékossággal dolgozta ki, hogy a majdan valamikor megírandó, a valóságban csak töméntelen jegyzetig eljutott könyv milyen formában, nagyságban, betűkkel, nyomással jelenjék meg. Legalább egy tucat címtervezet is maradt Bolyai János hagyatékában, túlnyomórészt hihetetlenül bőbeszédűek. Az egyik cím például apróbetűs nyomással három teljes könyvoldalra terjed, ami sokszorosan felülmúlja a legesleghosszabb címet is, amely valamikor a barokk korszaknak ilyen szempontból egyáltalán nem fantáziaszegény világában megjelent. Fennmaradt az Üdvtan tervezett ajánlása is. Ez azért is különösen érdekes, mert élénk fényt vet arra, hogy minden viszálykodás, torzsalkodás, fenekedés ellenére mennyire vágyott a fiú apja szeretetére. Az ajánlás így szól: Bolyai Farkas atyámnak, az emberiség javára s közös szerencsétlenségünkre értetlenségből, elragadott vak indulatból félreismert magam megismertetésére s illő színbe és fénybe helyezésére, szívre, lélekre hatólag végrendeletül, a legbuzgóbb s a közjóért égő szívvel és bizodalmasan ajánlom e művet; a rideg bolyai birtokból mostohán kitagadni akart, de azalatt a föld minden kincseivel felcserélni nem kívánt mennyei uradalomban élt, s magának krisztusi erősséget és vigasztalást szerzett, nyert, elsőszülött fia, János. Az Üdvtan sohasem jelent meg, el sem készült, csupán cédulajegyzetek maradtak garmadában, ezeket pedig János féltékenyen őrizte bármiféle kíváncsi tekintet elől; így tehát Farkas sem olvashatta soha a fenti ajánlást. Farkast a szabadságharc leverése annál inkább megrázkódtatta, mert a legsötétebb színekben látta a jövendőt. Keserű elégtétel volt 212

számára, hogy beigazolódtak legpesszimistább jóslatai, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy az ezután következőkre az eseményeknek még reménytelenebb alakulásával kell számolni. Hosszú vitái voltak Szász Károllyal, Brassai Sámuellel, de főleg az elnyűhetetlenül optimista Török Jánossal, aki mindig a legközelebbi hetekre, legkésőbb hónapokra várta a viszonyok gyors és gyökeres megváltozását. Vele szemben Farkas azt hangoztatta, hogy a nemzet sorsa lezárult, nincs többé jövője, csak mint az egységes Habsburgbirodalom egyik népe tarthatja fenn magát szorgalmas munkával és tanulással. De ennek is csak úgy lesz meg a lehetősége, ha meggyőzzük az uralkodóházat, hogy a magyarságnak nincsenek többé lázadó szándékai. – Ennek a népnek zárult le a sorsa?! Ennek a nemzetnek nincs többé jövője?! – háborodott fel Török. – Hiszen bármelyik percben készen áll, hogy újra kardot rántson, és meglátod, fog is nem is olyan sokára!… – Újra kardot rántani?! – háborodott fel Farkas. – Hogy a szónoklatok szirénhangjai harsány éljenkiáltások között ismét sírba vigyenek bennünket?! Mikor kapunk észbe, s feltámadva az eltapodók lába alatti porból, mikor kezdünk végre tanulni és dolgozni?! – Tanulni és dolgozni csak szabadságban lehet – felelte Török. – Különben mások szabják meg, mit tanuljunk és mit dolgozzunk. Azt, ami nekik hasznos; nem azt, amire nekünk van szükségünk. – A szabadságot pedig csupán az tudja kivívni magának, aki művelt és erős. Az egyiket a tanulás, a másikat a munka biztosítja – vágott vissza Bolyai. – Látom, nem értjük meg egymást – legyintett a teológiatanár lemondóan. – Okosabb, ha másról beszélünk. Legközelebb azonban megint csak a nemzet sorsáról vitatkoztak. Idejük volt bőven, mert 1849 őszén nem nyitották meg a kollégiumot. A diákok nagy része fegyverrel vett részt a szabadságharcban, a tanárok közül a legtöbb szintén nyíltan a forradalom mellé állt, az osztrák hatóságoknak nem kellett ez a rebellis iskola. Csak a következő tavasszal kezdődött meg a tanítás, de a jogi karon ekkor sem. Ennek a hallgatói és tanárai vettek leginkább részt a 213

szabadságharcban, ezért egészen bezárták. Csak tizenegy év múlva, 1861-ben állították vissza. 1850-ben a tanévnyitó beszédet mint a kollégium legidősebb tanára és helyettes rektora Bolyai Farkas tartotta. Beszédében sem tagadta meg borúlátó véleményét, de egyben munkára is serkentett: … Szegény nemzet! Mily magasról esett le, s Széchenyi négy betűje „lesz", „volt" leve… De ha meghalt is úgy, mint magyar, feltámadhat úgy, mint ember, s kitartó, célszerinti munkássággal, kimért körrel, egyezséggel még újra a felsőbb nemzetek sorába is emelkedhetik. Fogjunk hozzá, tegyük meg a munkát!… Ez volt Farkasnak utolsó jelentősebb tanári tevékenysége. A következő esztendőben, csaknem félévszázados professzori működés után nyugdíjazását kérte. Kérelmét teljesítették, teljes fizetéssel és szolgálati lakásának meghagyásával. Állását azonban egyelőre nem töltötték be, csak helyettest állítottak a katedrára, először Szász Károlyt, de ez két év múlva meghalt, azután Hegedűs Ferencet, ez másfél év múlva lemondott. Csupán röviddel Bolyai Farkas halála előtt nevezték ki rendes tanárnak ugyanazt a Mentovich Ferencet, aki annak idején Gausstól az első hírt hozta Lobacsevszkij könyvéről. Bolyai azonban csak a kollégiumi tanításnak mondott búcsút, lakásán továbbra is oktatott magántanítványokat. Ezek néha igen kényelmetlenül érezték magukat a szoba közepén felállított, üres, de gazdájára váró koporsó tövében. Farkas azonban úgy megszokta már, hogy valahányszor újra meg újra odaajándékozott valamelyik ismerősének egy koporsót, sürgősen újat csináltatott helyette. Régi barátai közül bizony már kevesen voltak életben, és egyre többjük fölött szólalt meg a lélekharang. így társasága is mind szűkebb körre korlátozódott. Nagy öröm volt számára, hogy egy ideig nála lakott Gergely kislánya, Biri, akit nagyapja csak Borzinak becézett. Igen szerette a gyermeket, néha fél napokig eljátszadozott vele. Mikor a kislány visszakerült szüleihez, Farkas is sűrűbben látogatott el Bolyára, és ilyenkor mindig egészen megfiatalodva tért haza. 214

De a korábbiaknál jóval gyakrabban volt együtt Jánossal is. Ő ugyan nem járt hozzájuk, nem szenvedhette a menyét, de János aránylag sűrűn felkereste. Viszonyuk sokat javult, és ebben szerepe volt annak is, hogy Farkas megint síkra szállt fia, illetve az Appendix mellett. 1851-ben jelent meg Farkas utolsó matematikai munkája, amelyet egyben tudományos végrendeletének szánt. Németül írta, és lényegében a Tentamen tartalmát foglalta magában. Már a cím is utal erre. Tentamen magyarul kísérletet jelent, és ugyanez a szó fordul elő a német címben is: Kurzer Grundriss eines Versuchs, Egy kísérlet rövid vázlata. De a Tentamen megjelenése óta csaknem két évtized telt el, vele együtt jelent meg az Appendix, és azóta napvilágot látott Lobacsevszkij műve is. Bolyai Farkas tehát bőséges teret szentel mindkét mű ismertetésének, kiemeli meglepő párhuzamukat, és ennek kapcsán – Lobacsevszkij minden érdemének elismerése mellett – megtalálja a módját, hogy állandóan hangsúlyozza fia tudományos érdemeit és értékeit, sok tapintattal, de mégis észrevehetően Lobacsevszkij fölé helyezve. Nem vitás, hogy János ezt jólesően vette tudomásul. A megenyhült légkörben ismét szóba került János nősülése és a kaució ügye is. 48-ban Farkas végre hozzájárult a domáldi birtok megterheléséhez, de a forradalom miatt az egész ügy elakadt. Elölről kellett kezdeni. Az apa ismét megadta beleegyezését, hogy a kauciót kölcsön felvételével biztosítsák, és János most már benyújthatta kérelmét a nagyszebeni parancsnokságnál. A történelem azonban másodszor is közbeszólt. 1852 január végén egy Kossuth-párti összeesküvés gyanújával az egész országban tömegével tartóztatták le az embereket. Mindjárt a legelső napon tíz embert fogtak el Marosvásárhelyen, köztük Török Jánost, a kollégium professzorát, ennek sógorát, Gálfi Mihály ügyvédet és Török egykori tanítványát, Horváth Károly földbirtokost. A következő hetekben a letartóztatások folytatódtak, tucatjával vitték el az embereket, köztük diákokat és asszonyokat is, mint például Török feleségét. Közülük csupán egyetlenegy ember szabadult, mégpedig feltűnően rövid idő alatt: Bíró Mihály, akit annak idején 215

Bem a vásárhelyi hadibizottmány tagjává nevezett ki. Mindenki tudta, mi volt a gyors szabadulás ára: Bíró volt a besúgó, aki csak azért vett részt az ábrándos elképzeléseken alapuló összeesküvésben, hogy részvevőit később feljelenthesse. A császári hatóságoknak természetesen nagyon fontos volt, hogy az összeesküvést minél veszedelmesebb színben tüntethessék fel. Hiszen ezzel nemcsak a terror fokozódását, hanem saját nélkülözhetetlenségüket is igazolni vélték. Török a kollégium tanára volt, biztosan ott is megmételyezte a diákokat. Június 13-án hajnalban egy század katonaság vette körül a református kollégiumot. Megszállták az épületet, a diákoknak még azt is megtiltották, hogy ágyukból felkeljenek, közben a nyomozók mindent felkutattak, feltúrtak, még a padlót is feltépték. Nem találtak mást, csak itt-ott egy nagyobb zsebkést és néhány kézírásos verset. De ez is elég volt, főleg a vers. Hiszen ha kézírásos, akkor nem jelenhetett meg nyomtatásban, tehát nyilvánvalóan rebellis. Éjszaka tizenegyig tartott a kollégium megszállása, addig senki sem mozdulhatott ki az ágyból, ahol hajnalban találták őket, és természetesen az egész napot étlen-szomjan töltötték. De a nyomozók büszkék voltak az eredményre: kilenc diákot vittek magukkal. Szebenbe szállították őket a várbörtönbe, ugyanoda, ahol ekkor már a többi „összeesküvő” is raboskodott. Vásárhelyen és egész Erdélyben, sőt egész Magyarországon rémület honolt. Ebben a hangulatban állított be július elején Bolyai Farkashoz Szász Károly. Arca nem sok jóval biztatott. – Nehéz ügyben jövök – kezdte. – Nehéz időket élünk, mi mással jöhetnél – felelte a házigazda. – De még ahhoz képest sem könnyű, amihez hozzászoktunk már. Magamtól sohasem jutott volna eszembe, de a konzisztórium bízott meg vele. Pedig eleget szabadkoztam. – De azért ne ötölj-hatolj, mert így még rosszabb! Inkább mondd meg nyíltan, miről van szó! – Arról, hogy idejön a császár. Most, július végén. – Ide, Marosvásárhelyre? – Sőt, hozzánk a kollégiumba… És szigorú parancsot kaptunk, 216

hogy a császárt méltóképp kell fogadni. Mellesleg arra is céloztak, hogy nagyon is rászorul a jóindulatra az olyan református kollégium, amelynek éppen a református teológiatanára és kilenc diákja veszedelmes összeesküvő, a volt diákok tömegét nem is említve. Ahol tehát ilyen a szellem… Érted? – Értem… És miért jöttél éppen hozzám? – Mert hozzád küldtek, őfelségét fogadnia kell valakinek. A tanári kar nevében. Erre ma egyedül te vagy alkalmas. – Én? Nem is vagyok már professzora a kollégiumnak. – Mindannyian annak tekintünk. Annak tekint a kollégium is. Azért adja a teljes fizetést, a szolgálati lakást, mindazt, ami csak tényleges tanárt illet… És rólad mindenki tudja, hogy a kibékülés híve vagy. Mármint a császári házzal. Nekünk, többieknek más a véleményünk… Ezért a konzisztórium úgy gondolja, neked esnék a legkevésbé nehezedre néhány üdvözlő szót mondani. Olyat, hogy megmaradjon a kollégium. – Értem – bólintott Farkas. – A kollégiumnak meg kell maradnia! Hogy mi megmaradhassunk, annak is csak egyetlen útja-módja van: ha tanulunk és dolgozunk. Minél többet tanulunk, és minél többet dolgozunk. És ehhez nyugalom is kell. Meg kell győzni a királyt… – A császárt gondolod? – kérdezte Szász ártatlanul. – Őt. Ferenc Józsefet. Meg kell győznünk arról, hogy nem gondolunk újabb forradalomra. Nem úgy, mint ezek. Az „összeesküvők". Ha ez sikerül, sikerül erről meggyőzni az uralkodót, ezeknek a szerencsétleneknek is jobb lesz. Könnyít a helyzetükön. De a kollégium sorsa most a legfontosabb… Ezért teszem meg. – Örülök, hogy nem kerül nagy áldozatodba. – Erről ne beszéljünk! – intett tiltóan Farkas. Július 31-én, éppen a segesvári csata évfordulóján látogatta meg az osztrák császár a marosvásárhelyi kollégiumot. Farkas rövid, mindössze néhány mondatból álló beszédet tartott, azután díszes kötésben átadta Szívhangok című, magyar, latin és német nyelven írt alkalmi versét, végül bemutatta a tanárokat. – És ön kicsoda? – kérdezte Ferenc József. – A matematika és fizika tanára – felelte Bolyai, éppúgy 217

elhallgatva nevét ezúttal is, mint nyomtatásban megjelent művein. Névtelenül jelentek meg később füzet alakjában a Szívhangok is. Az ősz lantos hattyúdalai – állt rajta a szerző megjelöléséül. Az uralkodó látogatása után hamarosan megjelent egy szakember is, hogy megvizsgálja az iskola szellemét. A bécsi közoktatásügyi minisztérium küldött le egy tanügyi tanácsost ebből a célból. Ismét Farkasra hárult a feladat, hogy igyekezzék minél kedvezőbb benyomásokat kelteni a kormányküldöttben. Mindent meg is tett ennek érdekében: vendégül látta, hosszan és bőven mesélgetett neki bécsi, jénai és göttingai élményeiről. Gausshoz fűződő barátságáról, csak hogy bizonyítsa, milyen nagy hatással van a német szellem a magyar értelmiségre. Fiának, Gergelynek, még azt is megparancsolta, hogy borotváltassa le Kossuth-szakállát, amely önmagában elegendő volt ebben az időben, hogy valakit rebellisgyanúba keverjen. Farkas fáradozása nem volt hiábavaló: a tanügyi tanácsos kedvező jelentést tett az iskoláról, és ez tovább folytathatta működését. Bolyainak azonban ez nem volt elegendő. Valóban az volt a meggyőződése, hogy a magyar nép csak úgy maradhat fenn, ha minél inkább beleilleszkedik a német kultúrába. Tervezetet készített a református oktatás reformjáról. Ebben azt javasolta, hogy a négy erdélyi református kollégium közül a nagyenyedit szüntessék meg, a többiben pedig latin helyett németet tanítsanak. Eléggé nagy megrökönyödést keltett vele a konzisztóriumban, hiszen érthető módon ebben az időben mindent halálosan gyűlöltek, ami német volt. Tervezetét elsüllyesztették az irattár mélyére, mint egy már nem egészen beszámítható aggastyán írásművét. Farkas azonban nagyon rosszul ismerte a reakció természetét, amikor azt hitte, hogy alázatos Szívhangokkal és „gutgesinnt" tanügyi tervekkel meg lehet lágyítani. Ellenkezőleg: csak megnövelte az étvágyát. A terror elképzelhetetlen méreteket öltött, nemcsak általánosságban és nem csupán a nagy ügyekben, hanem a lehető legapróbbakban is. A bécsi kormányzatnak eleve az volt az álláspontja, ha egy magyar kér valamit, azt feltétlenül el kell utasítani. Ebben a hangulatban került tehát János házassági engedélykérelme 218

a nagyszebeni katonai hatóságok elé. Az engedélyt természetesen megtagadták, és egyben megfenyegették a nyugalmazott kapitányt, ha nem szünteti meg azonnal „erkölcstelen kapcsolatát", akkor megvonják tőle a nyugdíjat. Nem volt mit tenniük, különben is viszonyuk az utóbbi időkben ismét elmérgesedett, 1852. november 26-án tanúk jelenlétében írásos szerződést kötöttek, hogy szétválnak. János elköltözik, a házat Rozál kapja, továbbá készpénzt is, ennek fejében vállalja a két gyermek, Dénes és Amália felnevelését. A szerződés kiköti azt is, hogy a jövőben „mindkét fél egymás iránt oly idegen leend, mintha egymással soha semmi viszonyban nem lettek és egymást sohasem ismerték volna". János otthagyta tehát a házat, fogadott egy Szőts Júlia nevű szolgálót, és szállást szerzett valahol. Hogy hol, azt jó ideig az apja sem tudta. Később a temető közelében, a Kálvária utcában bérelt ki egy kis házat. A városban új pletykák keltek szárnyra, hogy most a szolgálójával van viszonya, és ezeknek a híreszteléseknek egy levele szerint Farkas is hitelt adott. A valóságban János ekkor már öreg, megtört ember volt, akit ezerféle betegség gyötört. Főleg sömörje kínozta folyvást, egy időben még aludni sem volt képes tőle. Már öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, amikor mégis egy olyan orvosra akadt, aki ha nem is tudta teljesen megszüntetni bőrbaját, de legalább elviselhető mértékre enyhítette fájdalmait. Egészségi állapota természetesen befolyásolta munkakedvét is. Ímmel-ámmal dolgozgatott régi matematikai problémáin, amelyekről semmiképpen sem akarta elismerni, hogy megoldhatatlanok. Kisebbnagyobb időközökben csökönyösen vissza-visszatért hozzájuk, természetesen eredménytelenül. De matematikai érdeklődése már csak pislákolás volt a régi lobogó tűzhöz képest. Ami igazán lefoglalta, aminek kedvéért fájdalmaktól gyötörve is odaerőltette magát az íróasztalhoz, az az Üdvtan volt. Az emberi létnek egyre újabb és újabb területeivel kapcsolatban merültek fel ötletei, amelyeknek megvalósítása nélkül nem biztosítható az emberi boldogság. Mindezeket az ötleteket részletesen kidolgozta, vagy még gyakrabban csak felvázolta magának jegyzetekben, hogy 219

kidolgozandók. A megírandó tanok hatalmas rendszerét dolgozta ki. Ez a rendszer együttesen alkotja majd a teljes Üdvtant. Volt ebben nyitan (mennyiségtan), széptan (esztétika), jótan (etika), majd a nyitan különféle részei, mint idtan, űrtan, raktan, számtan, szertan, hangtan; továbbá csillagtan, vegytan, múltán (történelem), műtan (mechanika) és sok egyéb tan. Az egészet a tan-tan foglalja össze, amelynek írását a maga alkotta „tökéletes nyelven" kezdte. Mindez pedig az emberiség boldogságát szolgálja.

220

221

Ugyanekkor a Habsburg-reakció merőben más eszközökkel igyekezett a közüdvöt előmozdítani. Az 1853 októberében tartott főtárgyaláson Török János kollégiumi tanárt, továbbá sógorát, Gálfi Mihályt és volt tanítványát, Horváth Károlyt az összeesküvésben való részvétel miatt halálra ítélték. Ezenkívül két 18 évi, hat 15 évi, tizenegy 12 évi, tizenöt 10 évi várfogságot szabtak ki. Tizennégy vádlottnak olyan szerencséje volt, hogy mindössze öttől nyolc évig terjedő várfogságot kapott. Az elítéltek között négy kollégiumi diák is volt, hármat fejenként ötévi, egyiküket pedig tízévi várfogsággal sújtották. Török felesége a 12 évre ítéltek között volt. A vádlottak 222

fellebbeztek, de a felsőbíróság az ítéleteket helybenhagyta, és a következő esztendő márciusában a kivégzéseket Marosvásárhelyen nyilvánosan végrehajtották. Este volt már, amikor Brassai Sámuel beállított Farkashoz. – Nem láttalak a kivégzésen – mondotta jó idő után komoran. – Nem. Nem hiszem, hogy efféle látványosság nekem való lenne. – Helyesen tetted, hogy nem jöttél… Én ott voltam, és azt hiszem, én is helyesen tettem, hogy elmentem… Furcsa, ugye, amiket mondok? – Furcsa, de majd megmagyarázod. Sámuel hallgatott egy ideig, aztán folytatta: – Ott volt az egész város. De nem azért jöttek az emberek, hogy a látványosságban legyen részük… Tudod, nem úgy sikerült a dolog, ahogyan a hadbíró urak gondolták. Ők azért rendelkeztek úgy, hogy a kivégzés nyilvános legyen, mert elrettentő példával akartak szolgálni. Lehetett volna erre azzal is felelni, hogy senki sem megy el. De az emberek valahogyan megérezték, hogy nem ez a helyes. – Hanem mi? – kérdezte Farkas. – És ha nem ez a helyes, akkor miért tettem én szerinted is helyesen, hogy itthon maradtam? – Nem neked való lett volna ez a látvány. Öreg vagy már hozzá… – Egy pillanatig habozott, aztán mégis hozzáfűzte: – Meg még valamiért. Majd azt is elmondom… Később… Szóval mondom, megérezték az emberek, hogy nem az a helyes, ha otthon maradnak. Mert nemcsak a hadbírák akartak példát mutatni. Kegyetlenségből, vérszomjasságból, gyilkolásból. Példát akartak mutatni az elítéltek is. Bátorságból, hősiességből, önfeláldozásból. De ehhez éppen úgy közönség kell, mint a másikhoz. Egy zárt börtönudvaron, ahol a kivégző osztagon és a különféle rendű-rangú pribékeken kívül senki más nincsen, ott hasztalanul hős valaki. Kit lelkesít vele?! – És itt? – Mondom, ott volt az egész város. Mindenki sírt és átkozódott. Az elítélteket siratta, és a bírákat átkozta… Csak ők hárman voltak nyugodtak. Csodálatos, hogy valamennyien milyen bátran viselkedtek! Főleg Horváth. Díszmagyarban volt, útközben szivarozott és élcelődött. De nagyon hősies volt Török meg Gálfi is. 223

A bitófa alatt valamennyien a hazát és a szabadságot éltették. Farkas jó darabig hallgatott, aztán kérdezte: – És… és hol? – A Postaréten. Oda vezették őket gyalog a városból. A tömeg kíséretében… Ott is temetik el őket. Újabb szünet következett. Nehezen jött a szó Farkas ajkára, de végül mégsem tudta magában tartani: – Valamit említettél az előbb. Hogy később még elmondod. Miért volt mégis helyes, hogy én nem mentem el? Sámuel beletúrt egész arcát bekeretező, dús szakállába. Lassan simította végig, utána elgondolkozva nézte ujjait. – Azért – kezdte végül –, mert nemcsak azt a három embert ölték meg ma a Postaréten. Még valamit. A te reményeidet. Hogy ki lehet egyezni, meg lehet békülni a zsarnoksággal. Most láthatod: nincs alku. Vagy a zsarnokság marad meg, vagy mi. De egyikünknek pusztulnia kell. Nincs más megoldás. Mi fogunk megmaradni, mert mi vagyunk az erősebbek. A zsarnokság mindig gyenge. Különben nem kényszerülne arra, hogy zsarnok legyen. De megegyezni nem lehet vele… Tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. – Ezt mindjárt gondoltam – felelte Farkas csendesen.

224

16. Sorra hullottak el Farkas mellől a szívéhez legközelebb álló emberek. Kemény Simonné már régen nem élt, nemrégiben halt meg Szász Károly. Bolyai írt kollégiumi utódjáról mindenkit megindító „szomorújelentést". Azután meghalt Gergely leánya, az alig néhány esztendős kis Biri, Farkas kedvenc Borzija is. Ez különösen megrázkódtatta, hosszú hónapokig vélte még hallani a kertben a kislány hangját. A gyermekkel a jövő halt meg, 1855 februárjában pedig a múlt, az ifjúság: Gauss. A „matematikusok fejedelmének", a „göttingai kolosszusnak", fiatalkori barátjának az elhunyta nagyon megviselte. Egész életében játszott a gondolattal, hogy valamikor találkoznak még, most erről a reményről örökre le kellett mondania. Egy hatsoros, latin nyelvű hexameterben vett tőle búcsút: Mindennek velejébe hatott, mint senki se jobban. Földerítette a legmélyebbet s legmagasabbat. Ritka nagy ész, nem villámló, de világot özönlő: Bár elhunyt, a halál nem bírta eloltani lényét, S Isten színe előtt, mint Newton, úgy ő is a tiszta Lelkek közt örvend s ott jár a boldog egekben* * Ponori-Thewrewk Emil fordítása

A búcsúverset elküldte Kreilnek, az 1848-ban nála járt prágai csillagásznak, azzal, hogy mint „jégvirágot" helyezzék Gauss sírjára. Kreil azután a hexametert továbbította Göttingába Sartorius von Waltershausen professzornak, aki ekkor egy Gauss-emlékkönyvet készített elő. Levelezés indult a göttingai meg a vásárhelyi tanár között, és ennek során Sartorius arra kérte Bolyait, küldje el neki Gauss egykori leveleit. Farkas teljesítette a kérelmet „halotti áldozatként, hogy a lehetőség szerint minden együtt legyen, ami az ő földi pályáját megjelöli, amelyről az égi pályákat kiszámította, bár olyan ez számomra, mintha utolsó kedvesem koporsóját vinnék ki a szobámból". Néhány teljesen magánjellegű vagy nem nála levő 225

levelet nem számítva, elküldte Göttingába Gauss írásait. Később az ekkor hiányzók is oda kerültek. Gauss halála alkalmával a hannoveri király „Princeps mathematicorum" – a matematikusok fejedelme – körirattal emlékérmet veretett ezüstből és bronzból. Hálából a Göttingába juttatott levelezésért egy-egy emlékérmet elküldetett Bolyainak, mint Gauss barátjának, egy köszönőlevél kíséretében. Bolyai ekkor már maga is a halálra készült. Fiával megbékült, és szinte megnyugvással töltötte el az a gondolat, hogy miután a legtöbben eltávoztak, akikhez élte kapcsolódott, rövidesen ő is sorra kerül. Szerette volna még, ha életében megjelenik zeneelméleti munkája, és egy 1885. szeptember 15-én kelt levelében reménykedik is ebben. Egyébként azonban nincs már célja az életben, ezt korábban nyilvánosan meg is vallotta azzal, hogy ő, aki annyi barátról és ismerősről írt „szomorújelentést", megírta a saját gyászjelentését is. Ebben búcsút vesz a természettől, a tudományoktól, erkölcsi tanácsokat ad az ifjúságnak, mérleget csinál saját életéről. „S ámbár sok jeles tanítványaim szép sorára nézve vissza hunyok el: hogy betegesen s az élet gondjaitól s sok más keresztektől elnyomottan, sokfelé oszlott, egyre sem elég erővel, még a tan alapossága iránti szenvedélyért is sokaktól megfeszíttetve, többet nem tehettem, bocsánat mindenfelől!" – írja. Pénze sohasem volt, azt tehát nem adhat senkinek, de mindenkire testál ennél értékesebbet: két órát, azt a kettőt tudniillik, amelyet az ő temetésén töltene; ehelyett inkább otthon lásson dolgához. A legegyszerűbb temetést kívánja: „Se pap…, sem egyéb ceremónia, még harang se legyen; az oskola csengettyűje szólhatna… Emlék se legyen, hanem ha valaki egy pojnikalmafát ültet a ház eleibe, a gyümölcsét szedőktől vagy az oltóktól vegye köszönetét!" A szomorújelentést maga hordozta szét barátainak és ismerőseinek, természetesen sokan megmosolyogták. Csak akkor fagyott a mosoly arcukra, amikor 1856 júniusában Farkast szélütés érte, két hónappal később pedig egy második. Néhány nap múlva állapota valamit javult, de egészséges már nem lett. Beszéde akadozóvá vált, egyes szavakkal egyáltalán nem tudott megbirkózni, írása reszketett. Maga tudta a legjobban, hogy mindez mit jelent. Ezzel a reszkető kézzel ír 226

Gergelynek levelet, és ebben megnyugvással közli, hogy a két szélütés után „már a harmadik következik, mint a törvényben az executio* a harmadik lépés. A halál most a kórón megszégyenült kaszáját jobban feni a harmadikra". * Végrehajtás (latin)

Végrendeletet is készít, ö, aki egész életében mindössze szomorúan alacsony fizetést kapott a kollégiumtól, azt is nehezen, akadozva, elelmaradozva, most valóságos vagyont hagy az iskolára: 9445 forintot. Igaz, hogy nem készpénzben, hanem adósságlevélben. Még öccse, Antal, adta volt kölcsön valakinek, és Farkasra örökösödés útján szállt a követelés. Ezt hagyományozta most a kollégiumra, továbbá könyvtárának egy részét és a két Gauss-emlékérmet. Többi könyvét a Teleki-tékára hagyta, kivéve néhány matematikai szakmunkát. Ezek örököséül Jánost jelölte meg. A 9445 forintból a kollégium hosszas per után – időközben ugyanis az adós is meghalt – kapott meg 750 forintot. Ezt a pénzt a később felállított második matematikai tanszék költségeire fordították Bolyai Farkas emlékezetére. Novemberben azután valóban elkövetkezett az executio: a harmadik szélütés. De ez sem végzett vele azonnal, Bolyai még hosszú hónapokig feküdt ágyában, jórészt eszméletlenül. A kollégiumból régi szokás szerint felváltva egy-egy diák vagy tanító őrködött mellette. János szinte naponta meglátogatta, és apja állapotáról több levélben részletesen beszámolt Gergelynek. Farkas azonban végül már fiát sem ismerte meg: utolsó napjait teljes eszméletlenségben töltötte. 1856. november 20-án este halt meg, csaknem nyolcvankét esztendős korában. Temetése részben úgy folyt le, ahogyan maga kívánta: pap nem beszélt, a harang nem szólt, csupán a kollégium csengettyűje. De az adományozott kétórai időt alig valaki fogadta el, szinte az egész város eljött, sőt a környékről is sokan, hogy elkísérjék utolsó útjára. Az emlékbeszédet Brassai Sámuel tartotta. A következő tavasszal egykori tanítványa. Dicső Lajos egy pojnikalmafát ültetett a sírra. Huszonnyolc esztendeig ez volt Bolyai 227

Farkas egyetlen síremléke. 1884-ben a kollégium kőemléket állított, és ugyanakkor emléktáblával jelölte meg egykori professzorának lakóházát is. Farkas halálával János teljesen egyedül maradt, emberi és tudományos szempontból egyaránt. Orbán Rozál gyermekeivel együtt még Vásárhelyről is elköltözött, csak Gergely maradt volna tehát. Az utóbbi időben a két féltestvér viszonya eléggé jó volt, csakhogy Gergely is messze lakott. Bolyán; főképpen pedig semmit sem konyított a matematikához, képtelen volt tehát bátyját megérteni és felbecsülni. János most érezte igazán, mit veszített az apjában. Egész életében ismerte apja értékét, ugyanúgy, mint az az övét. Éppen ezért törekedett mindkettő elsősorban arra, hogy a másik elismerését kivívja. Ez azonban sohasem sikerült egyiküknek sem, legalábbis nem abban a mértékben, amelyet reméltek és megkívántak. Nagyrészt ez okozta közöttük az évtizedekig tartó, hol leplezettebb, hol nyíltabb, néha szinte dühödt ellenségeskedést. De hogy János mennyire tisztán látta apja értékeit, azt bizonyítja, hogy közvetlenül annak halála után megírta jellemzését. Ebben azt állítja, hogy apja egyetemes lángelme volt, jószívű, finom, néha azonban csípős és durva, sőt ízléstelen. Erős lélekkel tűrt el sok érdemetlen bántalmat, de olykor maga is igaztalanul viselkedett. Sok új és jeles nézete volt, ha ezeket nem fogadta is mindig elismerés. Túlságosan sokfelé osztogatta szét erejét, kedvét és tüzét – ez volt legfőbb hibája. Ugyanitt írja a következőket is: Bolyai Farkas teljesen egyenlő rangú Gauss-szal… Farkas munkássága sem kevésbé fontos, és előnyösebbnek tartom, hogy inkább az utóbbinak vezetése alatt álltam, mint a Gaussé alatt, mert Gauss sohasem csepegtethette volna belém a matematika és még kevésbé a filozófia iránti tiszta lelkesedést, és egyáltalában nem lett volna képes önképzésemnek legkedvesebb és legjobb részéhez úgy járulni hozzá, mint Bolyai Farkas. Öccséhez, Gergelyhez írt levelében is elismeri, hogy sokat köszönhet apjának, ugyanakkor azonban keményen bírálja is. 228

Különösen azt veszi rossz néven, hogy apja mindössze néhány könyvet hagyott rá, nem egész könyvtárát, és úgy érzi, hogy ezt bosszúból tette. Ebben az ügyben volt egyébként utolsó összetűzésük röviddel Farkas halála előtt. A hagyaték révén mégis javult anyagi helyzete, öccsével megállapodtak, hogy a domáldi birtokot eladják. Ezerhatszáz rénus forintot kapnak érte, és ennek fele Jánost illeti. Ez némi nyugalmat biztosít neki a hátralevő időre, ami nem volt már sok. A világtól teljesen elvonultan élt. A város lakossága nem szerette, a legkülönfélébb rémtörténetek terjengtek róla az emberek között, és ő sem igen kedvelte polgártársait. Főleg pedig nem becsülte sokra őket. Egyedül sétálgatott az Elbán, vagy dolgozott odahaza, Kálvária utcai házában, a temető közelében. Az abszolút geometriát akarta továbbfejleszteni. Az Appendixben annak idején a kétdimenziós térben, tehát a síkban vizsgálta az euklidészi és az abszolút geometriát, kimutatva az utóbbiról, hogy az ellentmondásmentes. Most ugyanezt próbálta meg a háromdimenziós térben is. Ezek a kutatásai azonban nem jártak eredménnyel, és ez felkeltette benne a kételyt, vajon nem téves-e az Appendix gondolatmenete is. Jóval Bolyai János halála után bizonyították csak be, hogy nemcsak helyes, nemcsak a kétdimenziós térre áll a BolyaiLobacsevszkij-féle geometria, hanem érvényes a háromdimenziós térben is. A legnagyobb kedvvel, szorgalommal azonban továbbra is az Üdvtanon dolgozik. Tucatjával írogatja a feljegyzéseket, rendezgeti őket, tervezgeti a tan hatalmas épületét, amelyben nyilván már maga is mind nehezebben tud eligazodni, végül teljesen belegabalyodik. Egészsége is rohamosan romlott. Ismét kiújult sömörje, ízületi gyulladásától pedig bokája, térde megdagadt. Ekkor jött divatba a német Priesnitz gyógymódja, a hidegvizes borogatás és izzasztás. Bolyai János lelkes hívévé szegődött, és meggyőződésévé vált, hogy a Priesnitz-kúráktól feltétlenül meggyógyul. Hihetetlen önfegyelemmel, szinte makacssággal hajtotta őket végre. Napjában négyszer fürdött jéghideg vízben, állandóan nedves fehérneműt viselt, és órákig izzasztotta magát. Részben ezért is, részben pedig egyre 229

fokozódó gyengesége miatt szinte az egész napot ágyban töltötte. Talán éppen az erőszakolt és mértéktelen Priesnitz-kúrától 1860 januárjában tüdő- és agyhártyagyulladást kapott. De még mindig bízott benne, hogy hamarosan felépül, és szolgálójának ezért meg is tiltotta, hogy betegségéről Gergelyt értesítse. Állapota azonban javulás helyett napról napra romlott, végül eszméletét is elvesztette. Hogy nem tért magához, másnap Szőts Júlia mégiscsak tollat fogott más munkához szokott kezébe, és nehézkes, ügyetlen betűkkel levelet írt Gergelynek. Akartam tudatni de míg egésségeseb volt nem engedte, most akaratja ellen is Kapitány úr jan. 18. rosszul lett de mind beszélt sokszor kértem hogy írjon az ötse után, de ő a költségtől félt most már 26-dik Január éljelén 10 órakor a szava elálott az ólta nem tud semit magáról minden minutumban várom a halálát mit tudok csinálni vele. Ara kérem a Tek Urat, hogy siesen a bátyához tudja ki tőle ha még életbe kapja hogy a pénzét is kinél tartotta mert ithon nekünk soha sem mondotta tsak kérem minél eléb siesen jöjön ki alázatosan esedezik Szőts Jula szolgáló. Mig a levelett megirtam adig megholt igy már nints mit tagadni a kapitány Ur nints többé. A levél vétele után Bolyai Gergely Vásárhelyre sietett, de már későn érkezett. A katonai hatóságok röviddel a halál beállta után a holttestet a katonakórházba vitették, a lakást pedig lepecsételték. Később minden iratot elszállítottak, és négy esztendőn keresztül tanulmányozták őket, nincs-e bennük hadititok vagy olyasmi, ami a hadsereg érdekeit sérti. Csak négy év elteltével adták ki a hátramaradt írásokat az elhunyt végakaratának megfelelően a vásárhelyi kollégiumnak. Két nappal halála után, 1860. január 29-én temették. Egykori katonatisztről lévén szó, a hadsereg három emberrel képviseltette magát. A város lakosságából ugyancsak három ember kísérte utolsó útjára Bolyait, a hetedik jelenlevő Szőts Júlia volt, a hűséges szolgáló. 230

Nyughelyét semmivel sem jelölték meg egy egyszerű fejfán kívül, ez is hamar elkorhadt, a sírdomb besüppedt, teljesen felismerhetetlenné vált. Amikor több mint három évtizeddel később, 1893-ban Schmidt Ferenc kereste, egyetlen ember volt, aki meg tudta neki mutatni: Szőts Júlia. Schmidt szorgalmazására azután a Mathematikai és Physikai Társulat emlékkővel jelölte meg Bolyai János sírját, 1911-ben pedig a két Bolyait exhumálták, és közös emlékmű alatt temették el. Az utcát, amelyben Farkas életének túlnyomó részét, János pedig ifjúságát töltötte, már korábban Bolyai utcának nevezték el. A Bolyai Jánosról szóló első írásos emlék sem volt sokkal különb sírjánál. Ezt a vásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe jegyezték, a szokásos hivatalos adatok után: „Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el." Szerencsére ez csak az első feljegyzés volt Bolyai János érdemeiről, és korántsem az utolsó. Tudjuk: senki sem próféta a saját hazájában, és ez most is beigazolódott. Nem Magyarországon, még kevésbé Marosvásárhelyen figyeltek fel először munkásságára, hanem külföldön. Hét évvel halála után, 1867-ben emlékezik meg róla első ízben égy német tudós, Richard Baltzer, aki Die Elemente der Mathematik* című művében Bolyait, Gausst és Lobacsevszkijt egy sorban említi. A következő esztendőben franciául és olaszul jelenik meg az Appendix, mindkettő rövid életrajz kíséretében. A német, az angol fordítás hamarosan követte ezeket, és azóta sorra lefordították Bolyai János alapvető munkáját a világ valamennyi kultúrnyelvére. Magyarul 1897-ben jelent meg Suták József és Rados Ignác fordításában. Öt évvel később a Tudományos Akadémia Bolyai-díjat alapított a világ legjobb matematikai műveinek jutalmazására, legújabban pedig iskolát, matematikai intézetet, társaságot neveztek el Bolyai Jánosról. Mindennél nagyobb elismerés azonban az, hogy a legmodernebb tudomány teljesítményei, rakéták, szputnyikok, műholdak mind elképzelhetetlenek lennének a nélkül az „új, más világ" nélkül, amelyet a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometria teremtett meg. 231

* A matematika elemei (német)

232

Tartalom 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

233