A titokzatos világválogatott 9631425177 [PDF]

Zitiervorschau

DARVASI LÁSZLÓ

A TITOKZATOS VILÁGVÁLOGATOTT A LABDARÚGÁS TÖRTÉNETE

Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2012

Tartalomjegyzék Előszó Az én világválogatottam Vár Szófia, amigo! Nyaralás, meleg ouzó Miért éppen a labdarúgás? Az én világválogatottam Idős közép-európai centerhalf tanácsa a fiatal csatárnak Amikor jönnek a fiatalok Visszaköszön Karcsika Csatár a sorompónál Szárad a mez Nincsen edzés! Az alapozás A másik berni csoda A másik berni csoda Mi történhet meg egy futballpályán? Miért volt annyira kiváló a délszláv labdarúgás a Tito utáni káoszban? A világ leggyorsabb cseréje Egy srebrenicai labdarúgópálya Liam Butt, az áruló Mindig hiányzik valami Megvilágosodni Chelmo és Lódz Felszabadulás vagy megszállás? A matematikus játékos A világ legnagyobb gólja Mi az igaz a labdarúgásban? Nők, szép csatárok A sport és az édesanya A magyar nő és magyar futball

A passz Fault, és amikor az ember fogva van Csuka partjelző A szívbe állított szögletzászló Állatok a labdarúgásban Verik apukát A gólöröm A csel A szurkoló Az angolok és a németek, és Eric Cantona Nők, szép csatárok A labdarúgók temetője Amikor egy csatár álmodik A góllövő neve Hová tűnt Bob Mortymer? Jean Coburg füle Maffia Vincenzo Orsi csele A megismételt magyar–spanyol Albert Liberati, a francia játékos A svéd bíró, Yoo Lindh A batisztruhás A posztmodern edző Svájc, őrület Apollo Pop, a limai csatár Olaf Johanson gólja A brémai balhátvéd A szerződés Pedro Cruz A Neal Hannsen-féle megoldás Teixeiro Vicente Saarinnen Pekka Egy másik eltűnés

Mi a felhő Szlovákiában? Egy kiscsatár gyakorol Közép-Európában A legjobb dán játékos A góllövő neve A tolószékes csoda Dobre atya A játék értelme A nyelvészeti konferencia Sykora halála Hogyan büntetik a játékosokat? Néhány fontos tévedés a labdarúgásban Egy őrült kapus beadványa Azt találtuk ki, hogy hajrá, Türkiyemspor Egy berlini edző naplójából Most, hogy végre megtudtuk, mi a játék értelme Prológus

A titokzatos világválogatott A labdarúgás története

Köszönöm a világ összes labdarúgójának, Apámnak, a gyepnek, a kapufának, a szögletzászlónak, a sípnak, a világ összes szurkolójának, azoknak, akik gyűlölik ezt a sportot, köszönöm a szerelemnek, az életnek, a halálnak, és külön köszönöm a hosszabbításnak.

Előszó Ismeretlen közép-európai játékos levele a kiadóhoz Tisztelt Kiadó! Bocsássanak meg az esetlen stílusért, öregedő csatár vagyok, húzom a jobb lábam, a bal pedig rövidebb, mint a másik. Azt azonban ígérhetem, hogy őszinte leszek, akár a szurkolók. Én Ronaldo, Sevcsenko vagy Ronaldinho játékát már nem értem. Miroslav Klose vagy Bastürk megoldásait már csak alig-alig kapizsgálom. Én még azokat a klasszikus megoldásokat tanultam, amelyeket így neveznek: „egyszerű elhúzás belső csűddel”, „labdalehúzás belső csűddel, egy vagy két testcsellel”, „kettős testcsel”, „átlépős csel”, „hátrahúzós csel”, „kötény”, „esernyő”… és a többi. Körülbelül ezerötszáztíz mérkőzés van mögöttem, vagyis nem vagyok már ifjúsági korú játékos. Hosszú, sikerekben és kudarcokban gazdag pályafutásom alatt egyszer állítottak ki, egy külvárosi salakpályán. Túl gyors volt az egyik Vacilek fiú. Ilyenkor télen alapozni szoktam, s ez a tevékenység alapvetően hosszú, kitartó futásból áll, a dolog lényege az, hogy az ember a futás után jobban szereti az életet, mint annak előtte. Pedig közben az emberek leszólítanak, gimnazista lányok vihognak utánam, a múltkor is azt kérdezte egy alak, Maratonba ügetek netán, egy idióta kisgyerek pedig azt kiabálta utánam, egy-kettő, egy-kettő, százmillió, milliárd, hihihi. A nép érzéketlensége nem érdekel. Az sem érdekel, hogy finom tollú esszéisták, kritikusok, költők, a hallgatóság soraiban helyet foglaló előkelő hölgyek nem értik, mi ennek a játéknak a lényege. Az ember miért használ trágár szavakat, miért vakargatja és

igazgatja a hímtagját a mérkőzés közben, miért fújja ki az orrát, köpköd, és miért rúgja föl úgy a másikat, hogy véres velő remegjen a reklámtábla lapján még a lefújás után is? Jaj, ha megértenék az emberek, hogy egy-egy elfutásban, cselben, egy tisztességes dribliben mennyi kín, rémség, mennyi akarat munkál, nyilván másként gondolnának egy labdarúgó életére. Lefutsz az alapvonalig, majd egy becsületes beadást alkotsz, nem nagy ügy, no de mégis, ebben a beadásban mennyi személyes megrendülés, bánat és reménytelenség munkál! Az ember nem azért sportol, hogy erősebb, szebb és gazdagabb legyen. Mindez smafu, hamis sportigazolás, lyukas oldalháló. Az ember azért sportol, hogy győzzön. A sport alapvetően primitívség, egyszerű műveletek sorozata, hiszen a hús is primitívség, folyvást etetni kell, persze mégis körbeveszi a lelket, amelyet nem kell etetni soha, csak szeretni kell, és engedni kell neki, hogy ő is szeressen. Tisztelt Kiadó! Tizenhat éves voltam, amikor egy edzésen kapura rúgtam, s bár a lövés nem volt igazán erős, és nem is tiszta rüszttel rúgtam el, sőt jócskán mellé is szállt a labda, akkor jutott az eszembe, hogy hiszek. Van Isten, mert nem lehetne így mellé rúgni, ha nem lenne. Később aztán egy kupadöntőn az én utolsó percben elvégzett szabadrúgásommal jutottunk tovább, s míg a társaim ölelgettek, az jutott az eszembe, hogy nem, még sincsen Isten, mert nem lenne szabad neki egy ilyen világban lennie, ahol bármi megtörténhet. Azért is hálás vagyok, hogy nem mindig játszom jól. Azért is hálás vagyok, hogy általában játszhatok. Egyszer súlyosan megsérültem, néhányszor könnyebben, játszom újra. Álmodtam már, hogy a kapu koporsó, hogy az edzőm angyal, hogy az ellenfél középhátvédje civilben az analitikus iskolát népszerűsítő pszichiáter, hogy a nézőtéren csakis gonosz irodalomkritikusok ülnek, hogy a bíró nem tud olvasni, és volt olyan

mérkőzés, amelyen szerelmes lettem a labdába, máskor meggyűlöltem és rettegtem tőle, sőt, az is előfordult már, hogy eltévedtem a pályán játék közben. Játszol, és egyszeriben nem tudod, ki vagy, hol vagy, melyik poszt a tiéd, merre állnak a kapuk. Két kapu, két ellentétes oldal, szörnyű érzés. Ezt a kaput most védeni kell, vagy oda kell gólt rúgni? Ki itt a barát, és kicsoda az ellenfél? Ki fog elárulni? Az egyik mérkőzés után meg akartak téríteni, s hiába bizonygattam, hogy éppen ezen a meccsen csakis hívő cseleket, vallásos elfutásokat és misztikus szabálytalanságokat alkalmaztam, nem hittek nekem. Máskor kiátkoztak, néhányszor meg akartak vesztegetni. Hogy miért is mondtam el mindezt? Az évad utolsó mérkőzésén elestem az ellenfél tizenhatosán belül. Olyan természetű szabálytalanság volt, amely megítélhető lehetett volna így is és úgy is, a bíró ezúttal befújta. A büntetőt én rúgtam. Körülményesen helyeztem a mészfoltra a labdát, mire odajött hozzám a kapus, máskülönben rokonszenves alak, és azt suttogta közel hajolva. Te, figyelj, öreg csatár. Ne lődd be. Ez most neked nem is olyan fontos. Már vezettek, már úgyis győztetek. Nekem viszont az életem függ ettől a büntetőtől. És nézett rám, ahogyan még soha. Talán még könny is csillogott a tekintetében. Ne lődd be, ember, mondta még, és visszament a helyére. Remélem, ebből a könyvből kiderül, hogyan döntöttem, és hogy mit gondolok én a sport lényegéről és a labdarúgásról. (Név és cím a kiadóban.)

Az én világválogatottam Vár Szófia, amigo! Elköltözött a szomszéd. Az utolsó este a ház előtt álldogáltunk, és a csillagokkal teleszórt eget bámultuk. Az a sok játékos, fényes stopli, száradó mez odafent! Azt mondja a szomszéd, ha lehetett volna választani, ő a tizenkilencedik században élt volna inkább, a tágas K. und K.-ban, amikor búzaőrlésben a magyarok voltak a legjobbak a világon, és tengerük is volt, a cseh Theresienstadt még csak kaszárnya volt, és Mikszáth Kálmán hazaadhatta a szülőknek ifjú feleségét, hogy majd akkor viszi el újra, ha lesz tisztességes honoráriuma. Újra az égre pillantottam. Hát nem mindegy, mikor élünk? A dolgok értelme, célja, száz éve, ötven éve vagy éppen ma?! A szabálykönyv sem egyértelmű. Ha eddig nem árulták el bemelegítés előtt, meccs közben, a szünetben, a hármas sípszó után, és nem mondta meg az öreg játékos, az edző, sem a szertáros, sem pedig a csapatkrónikás, eztán se fogja senki megmondani. Él közöttünk egy játékos, egész életében csere volt, mindig csak csere. Egyetlen mérkőzésen sem játszott. A búcsúmeccsén az edzője a nyolcvanadik perc tájékán be akarta küldeni. Hogy lenne tíz perce. Afféle ajándék. A játékos megrázta a fejét, és azt mondta száraz félmosollyal, inkább maradna a padon, nem sértődésből, hanem mert belehalna, ha most játszania kellene. Egyszer sétáltam a gyepen, és láttam, ahogyan ez az ember focizni tanította a kisfiát. Türelmes volt, csendes, mint aki a lábszárvédő alatt szerelmes levelet tart. A hóna alá vette a labdát, és aztán belehajolt gyermeke tekintetébe. Tudod, kisfiam, hogy az apádat egyszer majdnem becserélték?

A gyerek szeme tágra nyílt, és a tenyere a szája elé emelkedett. Mindig tudd, kisfiam, az apád egyszer majdnem játszott. A fiúcska összeszorította az öklét, és sápadtan bólintott. Nem az a kérdés, mikor élünk vagy hogy mi végre élünk, mondtam nagyon okosan a szomszédnak, hanem hogy kit választunk. Mert választottam csapatot a világbajnokság alatt én is, hát persze. Mint egy ballábas törpebolsevik, hogy minimális meg maximális program. A minimális program folyvást változik. Ám a maximális program az lett, hogy én vagyok a spanyolok. Ki ne emlékezne a 98-as világbajnokság egyik utolsó csoportmérkőzésére, amikor a spanyolok hatot rúgtak ugyan a szegény bolgároknak, mégis kiestek? Már a mérkőzés előtt kiestek. De azért hat gólt rúgtak, hogy úgy essenek ki! Megyek a nyári utcán, bámulok egy ellenkező nemű embert, és figyelem, hogyan cselez el mellettem, spanyol vagyok. Iszom egy fröccsöt, a tárcát leadom, spanyol vagyok. Lesz egy mondatom, bizakodom, talán jó mondat, spanyol vagyok. Egész nap félek, hurcolom a növekvő semmit, félelemből írok, félelemből nevetek, félelemből alszom és szeretkezem, félelemből ürítek, spanyol vagyok. Azon az éjszakán, mikor a szomszédtól elbúcsúztam, arra riadtam, hogy hang szólít. Rekedt és fáradt hang volt. Talán egy angyal, túl sokat ordította az eredményeket aznap. Leka noszty, mondták. Mi tetszik, kérem? Vége a meccsnek, barátom. Lefújták? Igen, vége, kialudtak a fények. Mehetsz haza, te kicsi posztmodern bolgár!

Téved. Hiszen én a spanyolok vagyok, amigo! Nem vagy te a spanyolok, te egy ici-pici bolgár vagy. Mehetsz haza, uzsgyi, Szófia vár! Ennyi volt, és csönd lett. Akkor újra kiballagtam a ház elé. Azért is én vagyok a spanyolok, morogtam a sötétségnek. És azt gondoltam, dekázok százat a vaksötét ég alatt. Na, majd megmutatom én ezeknek! Óvatosan mozgó árny a gyepen, hiszen megelőztek. Az örökös cserejátékos volt ott, ő is dekázott. Hangosan számolt. És már hatnál tartott. Nyaralás, meleg ouzó 1998. augusztus 18-án végigolvassuk a krétaírást a taverna bejáratánál. Este tíztől megtekinthető a Nottingham Forest–Arsenal labdarúgó-mérkőzés. Efarisztó poli. Helyet foglalunk tehát a görög restaurantban. Aztán házi bort iszunk és birkasültet eszünk tzatzikival. Korfun ne igyál Guinnesst, vizezik. És sokkal jobb a berlini döner kebab, mint a görög! Az angol keménységről szóló közhely pedig butaság. Hüledezve bámuljuk a képernyőt. Az első tíz percben nincs fault, holott az iram fergeteges. A második alárúgás a huszadik percben farag picikét az egyik lábszárcsonton. Az átlagot azután is tartják a fiúk. Mintha nem is csapatokat, hús-vér embereket látnánk! A britek megtanultak szabálytalanság nélkül is játszani. Angol leányka ül mellettünk, vérpiros, 17-es Arsenalmezben, a szám birtokosa egy Petit nevű szőke francia. Egy francia világbajnok. A kilencvenes évek borzasztó IRA-robbantása után egy szerencsétlen kisfiú lábát amputálták. Az anyukája sírva hajtogatta, hogy most már nem fog futballozni a kicsi, most már nem rúg labdába, nem cselez, nem. Korfu zöld szigetén az angolok éppen úgy néznek ki, mintha Margaret Thatcher lenne az édesanyjuk, Paul

Gascoigne pedig az édesapjuk. Éppen írja a német Bild, hogy Gascoigne elment a barátjával italozni, aki aztán belehalt az alkoholizálásba. Azt is írja a Bild, hogy Gascoigne így mentegetőzött: ő bizony csak két pohár bort ivott. De sajnos ez nem mentség. Idd el az utolsó pohárral a barátod elől, az ő érdekében teszed. A The Daily Telegraphban Michael Parkinson, az esztendő angol sportújságírója arról elmélkedik, hogy a labdarúgás hőskora még a legendák kínálta szépségre támaszkodik. Ám a ma nemzedéke már nem tudja színessé tenni a történeteket. Ma bármikor utána lehet nézni egy szép megoldásnak, bődületes gólnak, mert ott a videó. Nem színezheted. A legenda és a szájhagyomány varázsa meghal. Írja Parkinson, például azt sem tudni pontosan, hogy Pongo Waring vagy Frank Barschon volt-e az a játékos, aki egy tárgyalás közben végig fejelgetett, miközben fontolgatta a menedzsere ajánlatát. Van egy százas listája az angoloknak, a liga valaha élt száz legjobb labdarúgójának a nevét tartalmazza. A „kicsi” Willie Foulke rajta van a százas listán. Az ő élete legenda, igazi szájhagyomány. Foulke háromszáztíz font, hat és egynegyed láb magas ember volt. Ha megsérült, hat társa húzta le a gyepről. Egyszer megragadott egy középcsatárt, és belenyomta a fejét a sárba, nem halt meg a nyomorult, valahogyan túlélte, és aztán ebből az esetből is legenda lett. Foulke szupersztár volt, a legújabb divat szerint öltözködött, állt a tükör előtt, illegett, billegett, ebből is legenda lett. Bob Shotton a legjobb ítéletvégrehajtó volt akkoriban. Mindig a hálótartó vasra rúgta a labdát. Mindig. Életében egyetlen tizenegyest hibázott. A meccs alatt a vihar kifújta a tenger felől a párát, s most egészen közelről kéklik az albán part. A hullámok rosszindulatú, fehér tarajokat vetnek. Agios Stefanosnál különben kedvesebb a part, mint Sidarinál vagy Rodánál. De ez most mindegy, mert Albánia

kéklik ott, szemben. A túlparton pici falu házai a hegy oldalára dobálva, és távolabb valami nagyváros is homálylik. Az angolok elfelejtették a faultot. Néhány éve okos jón menedzserek tutajon jártak át Albániába, játékost nézni és rabolni. A tehetséges gyerekeket meleg ouzóval itatták le, aztán áthozták őket, és jó pénzért eladták a görög és a ciprusi második és harmadik, ötödik ligába. Néha maguk indultak el az albán csatárok, elindultak, akár a kubaiak Floridába, de csak a labda jött át, vagy a gumimatrac. Átjött egy szál albán deszka, körömmel volt belevésve a fába, hogy: „Üzenem anyámnak, hogy sztár lettem Kerkirában!” Ülök a parton, és tudom, hogy nem lenne szabad meleg ouzót inni. Látom azt a várost a túlparton. Él abban a városban egy kisfiú, kapus szeretne lenni. Meze már van, tornacipője van, kesztyűt is kapott a nagyapjától. Az a kisfiú majd szeretne benne lenni a legjobb albán százban. Meséli Parkinson, hogy a kicsi Foulke egyszer lement vacsorázni a hotel éttermébe, és éjfél felé jött föl a hotelszobába. Húúú, hogy nyikorgott a lépcső! Tizenegy üres tányér maradt Foulke után. Ülök a parton, szemben a kékkopár Albánia dereng. Melegszik az ouzó, nyaralunk. Bob Shotton egyetlen tizenegyest hagyott ki, pontosan a kapufa tövére rúgta a labdát, amely olyan erővel csattant, mintha a Tower kapuja csapódott volna be. A szomszédos Huddersfieldben vadul vonyítottak a kutyák, de nyilván ez is csak legenda, szájhagyomány. Ringatózó matracot pillantok meg a hullámok között, egyenesen felénk, a part irányába tart. Jól van, jól van. Átúszott megint egy albán középcsatár! Már ki is rúgta maga alól a matracot, felénk tart, gázol a vízben. Én a centereket a járásukról fölismerem. Feléje dobom a gumilabdát, a levegőből veszi le. Passzolgatunk egy keveset. Nagyon ügyes. Benne vagy a legjobb albán százban?, kérdezem.

Bólint, passzolgatunk tovább. Kérsz meleg ouzót, Szkander? Kért. Miért éppen a labdarúgás? „Tényleg, hol a Bandi?” [1] Egy magyar író abban az időben, nem is olyan régen, még igazolt játékos volt, és éppen csatárt játszott. Álldogált az innenső oldalon, mellette a nikotinszagú bekk, kesehajú munkásfiú. Közük nem volt a játékhoz. A labda messze pattogott. Ők meg álltak, gondolkodtak életről, halálról, gólról, meg persze a nőkről, nyilván a nőkről, múlt az idő. S egyszer csak ez a kesehajú, nikotinszagú munkásfiú egyszerre jó nagyot rúgott a csatárba, akiből később magyar író lesz. Keményen, különösebb indoklás nélkül odarúgott neki egyet. Egyenesen a vádli puhájába. Miért a labdarúgás? Hát ezért a rúgásért. Két évvel ezelőtt kint voltál egy alacsonyabb osztályú meccsen. Rozsdás korlát fogja körbe a pályát, néhány földmunkás könyököl a vasra, onnan kiabálnak. A pálya melletti bisztróból ki-kitántorog egy vendég, pályadísznek ott az elhízott körzeti megbízott. Hirtelen megláttál egy zománcos piros kannát az oldalvonalat jelző, bizonytalanul kanyargó mészcsík mellett. Egy zománcos vizes kanna 1995-ben, valahol DélMagyarországon. Annak a fedeléből ivott a jobb fedezet, amikor megszomjazott. Miért a labdarúgás? Hát ezért a zománcos piros kannáért.

Egy tavasszal, éppenséggel 1997. március 12-én láttad az 1860 München–Leverkusen mérkőzést az Olimpiai Stadionban. Vannak harmincezren. A meccs kezdete előtt vak szurkolókat tolnak a pálya szélére, görgetik lefelé a tolókocsijukat, és ők kissé ferdén, felfelé tartják az arcukat, s hallgatják a tömeg morajlását, a rikácsoló hangosbemondót, majd ők is lelkesen kiáltozzák a játékosok nevét. Miért a labdarúgás? Hát ezért. Horesnyiket lerúgják, nagyon fáj neki, cserét kér. Meccs végén, már fölöltözve, odabiceg a fiatal csatárhoz és megkérdezi, kíván-e bocsánatot kérni tőle. Ártatlan tekintet kéklik Horesnyikre valahonnan a szevasztopoli távolból. Ugyan miért kellene bocsánatot kérni, barátom? Ez történt ősszel, aztán felcsicsergett a tavasz, és ők ketten, a csatár és a beállós újra találkoztak a gyepen. A szabály az, hogy bocsánatot kell kérni. Azt mondja tűnődve Horesnyik, aki különben történelem szakot végzett egy pedagógiai főiskolán, várt egy kicsit, és aztán a huszadik perc tájékán páros lábbal indult el. Vár, nézelődik, aztán elindul. Tényleg olyan ez, akár a történelem. Azt mondja Horesnyik, tisztán hallotta a reccsenést, a finom sóhajt, amely üvegharang csendüléséhez hasonlatos, s akkor szakad ki a középcsatár szétnyíló ajkai közül, ha a fiú megértette az élet lényegét. Miért a labdarúgás? Hát ezért a sóhajtásért is. Vannak a sztárok, akiknek egyetlen bokamozdulata milliókat ér, és angyal van velük még a bemelegítésnél is. És mégis. Ahogy Baresi, ez a komoly és idős ember zokog az elvesztett világbajnoki döntőn 1994-ben. Vagy ahogy a Dukic nevű szerb középhátvéd idegösszeomlást kap egy kihagyott tizenegyes miatt, az utolsó

percben rúgta, és mert kihagyta, nem lett bajnok a Deportivo la Coruña. Ám a társai, akikből Dukic miatt nem lett spanyol bajnok, körbeállták őt az öltözőben, és vigasztalták, ölelgették. Aztán ahogy Zamorano sírt, a fogorvos, az elvesztett UEFA-kupa döntő után, 1997 májusában a San Siróban. Ahogy a Middlesborough hívei zokogtak a kilencvenes években, mert a csapat kiesett a Premier Ligából. Ahogy Christiano Ronaldo sírt, amikor a portugálok elvesztették az EB-t 2004-ben. Miért a labdarúgás? Hát például ezekért a könnyekért. Az én világválogatottam Dante tudta. Az emberélet útjának felét elérni, e rettentő küszöböt átlépni nem jelent egyebet, mint hogy már nem élünk annyit, mint eddig. Most már kifelé sodródunk a világi időből, és ez olyan borzasztó. Megfordították a lemezt, gyerekek. S az ember egyszer csak azt mondja magának, jól van, azért a csapatomat összeállítom. Néhány napja magam is összeállítottam a válogatottamat. Szigorú mércével mértem, összevetettem rutint, pillanatnyi formát, lelkesedést és akaratot. A kapuban a NŐ áll. Más posztra ez a játékos nem jelölhető, innen viszont kirobbanthatatlan. Kapusként a Nő világszintű teljesítményre képes, bátran áll a halál torka előtt, kiváló vetődésekre és dőlésekre képes, a magas labdákat egy kézzel is lehúzza, vakmerően vetődik lendülő lábra, tudja a robinzonádot. Olykor előfordul, hogy a mérkőzésre lassan öltözik át, hogy rémes nagyságú időt képes arra elfecsérelni, hogyan öltse magára a szerelését. Mindenki a kezdő sípszóra vár, dugig tömött, hullámzó lelátók, fölsorakozott csapatok, nyugtalan sípmesterek, ő meg az

öltöző tükre előtt üldögél, és kapuskesztyűs ujjacskáival a szempilláit számolgatja. Egyszer egy tizenegyes előtt elment a fodrászhoz, aztán visszajött, és kivédte a bikaerős lövést. Jobbhátvéd a LEVES. Bocsánatot kérek, nem csak a marhahúsleves! Hanem minden leves, a csípős-savanyú kínai, az Újházy-tyúkhúsleves, a spárgaleves, a francia hagymaleves, a Jókai csülkös bableves, félvak nagyanyád tarhonyalevese, a zsidó káposztaleves, az életmentő korhelyleves! Esterházy Péter egyik regényében azt állítja egy hölgy, hogy a leves nem kézügyesség, hanem varázslat kérdése. Tökéletesen igaza van. A leves mellett legyen erős paprika, máskülönben a játéka nem tud igazán kibontakozni. Olykor a kórházba visszük az erőlevest. Beteg nagyapánk, ahogy reszkető kézzel kanalazza. Elcsodálkozik a Halál nagypapa meggyötört testében. Ez az ember erőlevest szürcsöl, amikor a víz se áll meg benne? S a Halál megkóstolja az erőlevest nagypapa testében, és csak csodálkozik, mert nem érez aromát, semmit sem érez a Halál, mert az erőleves az élet kitüntetett íze, és a Halálnak nincsen ízlelőbimbója az élet ízére, csak hogy tudjátok, gyerekek. A védelem tengelyében, a klasszikus középhátvéd posztján a SZERETET játszik. Ő a csapatkapitányom. Utolsó játékosként az utóbbi években gyakorta került kiszolgáltatott helyzetbe. Az éppen elköszönt múlt században sűrűn kiállították, fontos mérkőzésekről el is tiltották. Morogtak a nézők, baj lesz, jaj, jaj, nem a Szeretet söpröget. Próbálkoztam más játékosokkal, de képtelenség volt őt pótolni. Ütemérzéke, ahogyan keresztez, s ahogy néha előretör, és maga fejezi be a támadást, utánozhatatlan. Sajnos néha iskolás cseleknek dől be. Egy-egy vereséget a szívére vesz, ilyenkor beviszem az öltöző fürdőjébe, s a zuhanyrózsák alatt megpróbálok belé erőt önteni. Szeret edzeni.

Balhátvéd a ZENE. Nem csak arról van szó, hogy Bach és Portishead, hogy Rimszkij-Korszakov, Grieg, Bartók és Nils Petter Molvaer, hogy Puccini vagy a temetésemre betervezett Louis Armstrong, hanem az élet ritmusa általában. Mert a világ zenél. Zene a tündöklő fény, a féreg araszolása odalenn, a temetői száraz koszorúk zizegése, egy kapus szeméremdombjának iszonytató csattanása, amiként a köd gomolyog a homlokunk előtt, vagy ahogy egy rigócska üvöltözik a szemközti a háztetőn, a gyerek fölsír, egyszóval zene minden, ezért megteszem őt baloldali bekknek, és azt hiszem, ő lesz az utolsók közül való, akit egyszer is lecserélek. Beállós a TAVASZI FÖLD. Ezért a döntésemért nyilván sok kritikát kapok majd. Lehet-e feledni, amikor az első tavaszi enyhületben az ember újra leheveredik a fűbe, és a fű már zöldül, a fűtövek környékén pedig buta kis bogarak izélgetik egymást, fürge hangyák, lassú fülbemászók és kövér ganajtúrók tülekszenek a porhanyós talajon? Hallani a sejtek boldog nyüzsgését a földfelszín alatt, gyökérkék és puha csírák indulnak a vakfeketéből a vakkék ég felé. Ledobod a dorkót és a zoknit, és mezítláb rohangálsz a gyepen, miközben a zsenge fűszálak a lábujjaid közét csiklandozzák. A tavaszi füvön elheverni csapatod kapusával, esetleg cserekapusával. Ezt hívják különedzésnek. Tavasszal roskad be a sírok dombja is, mert a koporsófa nem bírja a vízzel megtelt, több tonnás súlyt, s megroppant gerinccel ráömlik a porhüvelyre, ami pedig két csontvázkarjával kezdi ölelni őt, a Tavaszi Földet, mintha gólöröm miatt tenné. Jobb középpályásom a BOR. A bor különlegesen nagy játékos, óriási a munkabírása, és egyáltalán nem található a mennyországban. A mennyben szívószálas, jeges narancsszörpöt, nagyon édes és forró kakaót szolgálnak fel sokszemű, de egylátású,

széles tomporú angyali lények, megittad az egyiket, már hozzák is a másikat. A pokol pedig az az állapot, amikor nem tudod, másnapos vagy, vagy már újfent ittas. De van bor a pokolban, és ha van, akkor minden van ott. Emlékezzünk Rovinjra, a horvát városkára. Életünk legrosszabb borát ittuk ott, egy borkimérő kazamatában, ártatlanul fényes délelőtt. Beleittunk a pohárba, egymásra néztünk, és én akkor azt mondtam a barátomnak, ne szólalj meg. Nem kell. Fölemelkedtünk, s szótlanul elhagytuk a helyiséget. Még aznap délelőtt többször is sárga-zöld, kénesen sistergő matériában végződött a testünk. Irányító középpályásom a MONDAT. Komoly szaktekintély tanácsát is figyelembe vettem, amikor a Mondatot jelöltem erre a felelős posztra. Ez a nagy játékos, bizonyos Ottlik Géza azt állította, nem a szó volt a kezdetben, hanem a mondat, s azt bontottuk föl mondatrészekre, és aztán tovább is mondta Ottlik, de ez most nem érdekes. A mondat majd mindent elbír, s még sebekkel és roncsolásokkal terhelten, sérülten, összerugdosva, kettétörve is képes nagy játékot nyújtani. Néha akkor is jól játszik, ha rossz taktikát adok neki, ha a bíró lefújja minden megmozdulását, ha idegenben mocskolják, kifütyülik, letartóztatják, beidézik, iktatják, vagy ha különleges őrizetet kap. Baloldali középpályásom a KÁVÉ. Állítólag egy rafinált főmufti igazolta le egy harmadik ligás etióp kiscsapattól imádkozó derviseinek, csak hogy azok végig bírják dekázni Allahhal az éjszakát. Mi is kávéval kezdjük Isten drága napját, meg a hagyományos randevút kora délután, egy zenegépes eszpresszóban. A rendes kávéivó nem cukroz, nem tejez, nem is tejszínez, és nem állhatja a cappuccinót. És nagyon sok kávét iszik. Szegény Kosztolányi Dezsőné, ő aztán tudna mesélni az ura kávézási őrületéről. Dobogj, kicsi szívem, üssed a taktust, játssz, játssz össze a

balhátvéddel! Lefekvés előtt elszürcsölni még egy méregerős duplát. Csak az ízéért, kedvesem, hogy jobban beléd csókolhassam az én szívem dobogását! Három csatárom közül a jobb oldalon a FÉRFIBARÁTSÁG ingázik. Legmegbízhatóbb játékosom. Edzésről nem késik, és a legnagyobb bajban is lehet rá számítani, s bár nem éppen virtuozitásáról híres, ellenben erős, mint a bika, lövőereje kapitális, s néha, ahogy ezt mondják, a határtáblától lő gólt. Gyakorlatilag nincs mérkőzés, hogy ne iratkozna föl az eredményjelzőre. Züllött éjszaka után is hajt, s ha kell, a pályán döglik meg. Ő az a játékos, akit a legtöbb poszton bevethetek. Ha kell, visszamegy a középpályára, és robotol. Előfordult, hogy utolsó emberként védekezett, amikor már a középhátvéd is kidőlt a sorból. Vészhelyzetben, ha például a kapust egy veszélyes belemenésért kiállítják, és már nincs több cserém, őt állítom be a kapuba. Centerem a GYERMEK. Zseniális tehetség, hamisítatlan csatárjellem. Végignyafogja és toporzékolja a meccset, összevesz a társaival, a bíróval, velem, a kapussal, hogy aztán a kilencvenedik percben egy elképesztő megoldással eldöntse az eredményt. Ilyenkor persze ünnepelteti magát. Sérülékeny. Viszont gyorsan gyógyul. A Cioran nevű szakkritikus azt írja, hogy a Gyermek poliform, perverz lény, és ebben az állításban akad igazság jócskán. Különösen akkor értek egyet Ciorannal, amikor meccs után a centerem váratlanul szomjas és éhes lesz, vagy kakálni és pisilni kell neki. Rossz szokása, hogy edzés közben az edzője nyakába kéredzkedik. Hiába magyarázom, hogy onnan nem lehet gólt rúgni. Nagy kegyesen leereszkedik és berúgja. Majd visszamászik, és jöhet az ünneplés. Baloldali támadóm az ÁLOM. A legjobb barátom kifejezett

kérésére tettem a csapatba. Ellenvetésem annyi volt, hogy az Álom gyakorta rémesen tud viselkedni, az ember nézi a játékát, és rettegni kezd, hogy valaki így is tud játszani, ilyen aljasul, gonoszul, mégis eredményesen. Máskor teljesen érthetetlen a játéka. Viszont csodálatos megoldásokra képes. Van egy olyan csele, amit Költészetnek neveznek. Az Álom elindul a félpályáról, hopp, egy rím, hopp, egy metafora, egy hasonlattal átjátssza a liberót, egy ígéretes képzavarral elfekteti a kapust, fölnéz, vigyorog és… mellégurít. A cserepadon várakozik játékra készen ISTEN. Őt a kaput kivéve bármelyik poszton bevethetem. Sokat szidták, kritizálták az utóbbi időkben, halálhírét keltették, s ezek a bírálatok jócskán visszavetették az önbizalmát. Pedig nagy munkabírású és szorgalmas, noha nem igazán kreatív játékosról van szó. Kevés tehetségét mérhetetlen lelkesedéssel és nagy szívvel pótolja. Sajnos néha minősíthetetlen teljesítményre is képes. Egyik cserecsatárom a SZERELMESKEDÉS. Meg kell állnom egy pillanatra. Volt egy kis tüntetés a lakásom előtt néhány napja, amikor a törzsszurkolók fölhevült csoportja azonnal a kezdő csapatba követelte ezt a játékost. Kiballagtam hozzájuk, és elmondtam szépen, a felelősség az enyém, mert a csapatot mindig az edző állítja össze, az edző pedig az én csapatomnál én vagyok, s pillanatnyilag úgy látom, hogy Koituszka – ez a játékos beceneve – nincs formában, ha az akarásával és a hozzáállásával nincs is baj. Egyik legjobb játékosom a SZABADSÁG. Sajnos kissé öntörvényű, nehezen tudok vele bánni. Ezért csere momentán. Középpályára bármikor beállíthatom a SÉTÁT, ALKONYATOT, NEVETÉST, SÍRÁST. Természetesen van cserekapusom is. Van egy nagyon fontos

szabály, s ezt azoknak a kezdő trénereknek mondom, akik szintén a csapatépítés gondolatával foglalkoznak. A Nőt csakis egy másik Nő helyettesítheti. Minden más megoldás körülbelül annyit ér, mint amikor a VILLÁNYI CABERNET helyén a SCHLOSSGOLDOT vagyok kénytelen játszatni. Idős közép-európai centerhalf tanácsa a fiatal csatárnak E. P.-nek, aki ki nem állhatja az ajánlásokat Mert most, hogy kezdődik a világbajnokság, a jókedvünk is visszatér. Így az eszünkbe jutott, mire tanította egy visszavonuló centerhalf a kis csatárt az öltözőben. Gyere vissza, csibe, ülj le, ne rohanj. De még az edző is elhallgatott, állt az ajtóban, a válla fölött bámult vissza, s egy pillanatra hallani lehetett, hogy csattognak a szélben a szögletzászlók. Az idős játékos, talán az utolsó meccsére készült, talán másnapos volt, mindenesetre a szokásosnál körülményesebben beszélt. „Tudod, hányszor akartak engem az életem során kicselezni? Tudod, hányszor győzött le az ellenszél, egy picike göröngy vagy az a leheletnyi mozdulat, amelyet sorsszerűségnek hívnak? Egyszer azt álmodtam, kifutunk a pályára, és nincsen a lelátón más, csak nők, mindenki nő, finom és puha szerkezetek lélegeznek a vadak szektorában is, és én azt gondoltam ott, ebben az álmomban, hogy csak azért is úgy játszok, mint máskor, és le van szarva, nem érdekel, én azért nem fogok óvatosabban keresztezni, mert az anyám azért imádkozik, hogy jobb legyek, mint az apám. Játékunkkal másokon is segítünk. Olykor sajnos elkésik a segítség. Egyszer egy vidéki meccs után bevitt az őrsre a körzeti megbízott, lecsatolta a pisztolyát, és üvöltve követelte, magyarázzam

meg azt a cselt. Egy belügyi csapat ellen játszottunk. Ötvenharmadik perc, két csatár futott össze, ahogy kimozdultam közülük, néhány percig ápolták is őket. Én meg már nem is emlékeztem rá, ezért egy másik mozdulatról kezdtem beszélni, mire ő, na, fiam, mit tett. A lábfejemnek tartotta a pisztolya csövét. Mi színészek vagyunk, és jól tudjuk, hogy bármelyik pillanatban ránk omolhat a színpad. Gondolhatod, hogy csak játék ez az egész, de aztán majd az első sérülés, egy könnyebben font izomrost, vagy az a halk reccsenés sprint közben. Nocsak. Lassan megállsz, és aztán lassan, de folyamatosan csodálkozva összeomlasz. És könny futja el a szemedet minden pályánál, ahol az utad elvisz majd, távoli vidékek, ismeretlen völgyek, autózol, az út mellett pedig egy üres, félhomályos, elhagyott pálya terül el, olyan szép még az is, hogy félredobban a szíved. S még valamit, fiam. Látom, unod már, és igazad is van, talán túl hosszan beszéltem. De annyit jegyezz még meg, hogy amit kitalálunk, mindenkié. Ami viszont van, az a tiéd, és csak a tiéd. Most pedig fuss, fuss, és vigyázz másokra is.” Amikor jönnek a fiatalok Külföldön időztem néhány hónapig. S mire visszaértem, jött a csapatba két szép, fiatal férfi. Öltözés közben elnéztem a testüket. Semmi fölösleges lerakódás, arányos formák, még nem őszült a mellkasuk és hónaljuk. Borotválták a szeméremdombjukat, most ez a divat a fiatalság körében. Mi meg, már közelebb a negyvenhez, iszonytató küzdelmet folytatunk a derék körül sokasodó zsírréteggel, melyet a nép egyszerűen csak úszóguminak nevez. Az első meccsen úgy álltam vissza a megszokott posztomra, mintha mi sem történt volna. Ám az első sprint után máris szakad a levegő fonala. Érdekes

dolog a második percben beköszönő légszomj is. Közben látom azért, a fiatalok olyan ügyesek, mint a török kések. Ilyen ügyes én soha nem voltam. Soha nem tudtam például olyan drámaian hisztizni, ahogy ők csinálják két kihagyott helyzet, egy elrontott csel után. Gyors és kemény a játék, az összeesés kerülget, mégsem kérek cserét. Nekem itt helyem van, én tíz éve játszom ebben a csapatban, én hóban és fagyban is itt voltam, én már akkor biztos kezdő voltam, amikor a fiatalok a papírcsákó hajtogatását tanulták a délutáni szakkörön. Támadás indul, üres a jobb szél, hát meglódulok, mint egy szomorú, honfoglalás kori domb. Három lépés után furcsa lesz minden, a világ, a szerelem, halál, bűn és bűnhődés, lassítok és megállok, és egyszerre tarkón csiklandoz a kuncogás a partvonal mellől. Tanulószobás kisdiákok nézik a meccset szokás szerint. Mi a jó édes búbánat van, gyerekek? Ezt keresi, bácsi? Odanézek. Ajjaj, hát futás közben kiesett és elgurult a szívem. És most ott verdes a kis dögök előtt, véres kismadár, pamacs, haldokló mókus, amit akarunk, József Attila. Na passzold csak vissza szépen, öcsike. Helyrerakom, beillesztem a bordák közé, és okosan mozgok tovább, mert látom, hogy létszámfölényben vagyunk, és a gólszerzés szempontjából az enyém lenne a legkézenfekvőbb pozíció. Éppenséggel csak át kellene fordítani a struktúrát. De a fiatalok nem fordítanak, egymást nézik, egymást figyelik, egymást keresik, és hopp, oda a helyzet. A fenébe! Még háromszor dadogok el a jobb oldalon, háromszor vagyok olyan magányos, mint Krisztus a pusztában, de ezek egyszer sem fordítanak. Szeretem őket. Fiatalok. Sok könnyű és ravasz hús, nem fordítanak, és megcsinálják úgy is. Néha bejön, máskor meg nem jön be. Bejön, vagy nem jön be, de nem fordítanak.

A negyedik elfutásnál észhez térek, megállok félúton, vakarom a fejemet, és azt mondom, csak úgy, magamnak: Édes öregem, ezek nem vesznek be. Nem veszik be, bácsi, kuncognak a partvonal mellől. Kuss öcsike, eridj a tanulószobába! Amikor nem veszik be az embert. Itt vannak a fiatalok, szépek és ügyesek, és már nem vesznek be. Ők tudnak, én már csak szeretek. Kicsit előrébb tolom magam, föl a középpályára, s elkezdek robotolni. Öreg jobbágy, hol kiesik a szívem, hol nem. A tüdőm, mint valami hatalmas lepkeszárny, kilobog a hátamból, kezdődő visszér duzzog a bal vádliban. Labdát szerzek, szerelek, indítok, futok, szerelek. Ha jöttek a fiatalok, az ember védje a helyét. Amikor kihagyok egy helyzetet, az egyik fiatal nem szól semmit, csak néz rám, és a tekintetében Taigetosz lesz. Labdát szerzek, na jó, inkább hozzám pattan, de azért kiütöm jobbra, igen, én bezzeg kiütöm, ezek meg, mondom, a fiatalok, letudnak egy gyors kényszerítőt és bekúrják. Pacsiznak, mint győztes választás után. Állok, tartom a mellkasom, ki ne essen a dobogó hús, végtére is tőlem indult az egész. Köszöni valaki? Nem köszöni senki. Mondja valaki, hogy jól van, rendben van, izé? Nem, nem mondja senki. A meccs után négykézlábra ereszkedem az öltözőben és öklendezem. Nem is az, hogy hányni vagy nem hányni, hanem hogy jó lett volna még élni. Élet. Dekázni a ház előtt, nyáron Korfura mennénk, szeretem a sört, meg aztán a fiam. Viszontlátásra. Köszönöm szépen. Az egyik fiatal eltapicskol mellettem, megy zuhanyozni, mi van, öreg, rosszul vagy? Te hülye, én így szoktam vetkőzni! S ahogy ezt kimondom, megint kiesik, és magam alá toccsan a szívem. Na ezt azért már nem. Ezek ne lássák meg a szívemet egy

meccs után! Hányni, bepisálni, haldokolni azt igen, de a szívemet meccs után meg nem mutatom. Gyorsan a verdeső pamacsra fekszem, szívecském, nyugodj meg, kérlek, nyugodj meg. És ekkor odatapicskol a másik fiatal is, könnyű derékkal hozzám hajol és megütögeti a hátam. Jól van, öreg, ügyes volt. Azt mondta nekem, hogy ügyes. Édes öregem, ezek megdicsértek! A kicsi állat megbolondul alattam, ki akar ugrani, a fiatalok meg prüszkölve diskurálnak a tus alatt. „Jól játszottál, és én?” Eszembe jut, hogy tíz évvel ezelőtt én is így jöttem az akkori öregek közé, ki lettek túrva néhányan, el lettek felejtve, nem lett szólva nekik, hogy meccs van, meg lettek pacsizva meccs után, ügyes voltál, Béla bátyám, Sanyi bátyám. Nekitámasztom a homlokomat a hideg kőnek, és közben azt suttogom, jól van, minden rendben van, szeretünk. Fel fogunk állni, öcsike, suttogom a szívemnek. Fölállunk, érted? És lassan, hogy el ne hányjam magam, hozzákezdek a mozdulatsorhoz. Visszaköszön Karcsika Mifelénk a csatárt mindig a keresztnevén, becézve szólították az emberek. Úgy mondták, Tibike, Józsika vagy Lacika. Nézzétek, ez a piszok Lacika csak álldogál. A Józsika tegnap diszkóban volt, látjátok, milyen gyűrött az arca, biztosan bevodkázott megint, úgy kellett taligán hazatolni. A középhátvédet meg Gálnak, Nagynak vagy Szabónak hívták. Családnevükön hívták még a kutyaütőket, az ügyetleneket, ilyeneket mondtak az emberek a korlátnak dőlve, a svájci sapkát a tarkóra lökve, na, szomszéd, nagy baj van, megint

kezdő a Fábián. Hát észnél van az Öreg, hogy Kelement rakja a baloldalra? Mifelénk egyetlen játékost neveztek keresztnevén a szotyolázó, fröccsfelhőt lélegző futballbarát jóemberek, aki nem rúgott trükkös gólokat, és nem kergetett őrületbe tohonya védőket. Ő volt a robotoló – lázas betegen, másnaposan vagy friss apaként játszó – középpályás. Ő volt Karcsika, aki csak egy cselt tudott, viszont nagyot lőtt, és állandóan futott, bejátszotta az egész pályát, nem kímélte magát, s ha lent maradt a gyepen, akkor biztosan nagyon fájt neki, mert Karcsika soha nem szimulált, mert nem tudott szimulálni, trükközni, bolondozni. Karcsika néhány perces ápolás után felállt, és vérezve játszott tovább. Keményen játszott, de tisztességesen. Olykor szenvedélyes lett, s úgy ütközött az ellenfelével, hogy azt lehetett hinni, a csontjaik is összekeverednek a hatalmas csattanásban. Kese hajú, vékony, inas férfi volt, a szeme piszkos kék, ritkán szólt, akkor sem hangosan, a humora csöndes volt és fanyar, és kétkezi munkával kereste a kenyerét, építkezéseken, csatornaásásokon, a téeszben. Alapozásnál mindig elöl futott. Apró termetű, szomorú feleségét, két kislányát soha nem látták a pálya közelében. Más nő nem volt az életében. Ha meccs után beittak a fiúk, Karcsika magyar nótákat énekelt olyan szenvedélyesen, ahogy játszott. Énekelt hajnalig, verte az asztalt, nem akarta abbahagyni. Karcsikát akkor sem bántották, ha rosszul játszott, ha elvesztegette a labdákat, ha rendre lemaradt a passzokról, mert ha Karcsika rosszul játszott, annak komoly oka lehet, akkor valami nagy baj történt otthon, a családban, az életben. Néhány napja találkoztam Karcsikával. Már messziről láttam, hogy ő jön szemben a kihalt, ősztől véres Vasút utcán. Karcsika megöregedett. Kese haja megszürkült, de úgy járt, mint régen, felesleges mozdulatok nélkül, kissé szögletesen. S amikor egymás mellé értünk, köszöntem neki. Talán meg is álltam egy pillanatra. Ő

meg rám emelte homályos kék tekintetét, s mert talán megismert, visszaköszönt. S ekkor újra megéreztem azt a megilletődött, csöndes, de tágas örömöt, amit serdülőként egyszer átéltem már, amikor a pályáról lefelé ballagva hozzám gurította a labdáját, majd egyetlen szó nélkül néhány percig passzolgatott velem. Csatár a sorompónál Vonattal utaztam a reggeli szürkében ázó Budapestről Szegedre, és már-már arra jutottam, hogy az úton semmi érdekes nem fog történni. Holott nem várok már sokat. Meglátni például, ahogy egy felhő magával ragad egy ifjúsági csapatot. Meglátni Marika nénit, aki egy út menti gazdaság udvarán a karosszékében üldögélve olvasgatja a Kihagyott Helyzetek Gyűjteményét. A sorozat száz kötetből áll. Nyolcvanegy éves Marika néni, és még mindig csak a negyediknél tart. Látni száradó mezeket, teljes garnitúrát, egy tanya udvarán. Megtört futballkapuk, magányos szögletzászlók a pusztában, ilyesmi apróságok mindig akadnak, ha figyel az ember. S akkor megláttam őt. Egy sorompó mögött állt. Talán az Alföld legszebb sorompója volt ez, mellette csenevész akácok csavarodtak elő a szikes földből, az út a saját sorsát igyekezett hasztalan beleporozni az égbe, és egy nem egészen friss gólyadög is ott hevert a kankalinos árokparton. Neki Wartburgja volt természetesen, a kocsi oldalának dőlt. Rövid ujjú, fátyolkék pólóban, ugyanilyen színű rövidnadrágban volt, és az a kék alapozású, fehérpántú, műanyag strandpapucs időzött a lábán, melyet a faluban gyártanak huszonéves magyar öregasszonyok, mégis azt vésik a talpára, hogy „Made in China”. A még mindig vékony felsőtestből finoman előredomborodó sörhasa volt. Lábai is vékonyak, vagyis még játszott. Hétvégenként sörmeccs, fizetős kispályás tornák. Érezni véltem az arca előtt imbolygó sűrű nikotinszagot. Délelőtt felesek, fokhagymás lángos, terménybeszerzés.

Este kártya a Kék Rozikában. Ott állt egy öreg középcsatár az Alföld egyik leengedett világvégi sorompójánál, negyvenhat éves volt, de negyvenötnek nézett ki, a Wartburgjába gázpalack volt szerelve, egy cselt tudott igazán, néha egy másikat is megcsinált véletlenül, lejátszott négyszázöt bajnokit, egyszer le akarták igazolni az első osztályba, nyolcvankettőben elvált, két felnőtt lánya van, nézi az Európa-bajnokságot 2000-ben, e minden idők nyilván legjobb labdarúgó-tornáját, három napig Raulnak kellett szólítani a spanyol–francia után, és most stop, tartsunk egy kis grammatikai pihenőt. Ő például felfedezte és elmondta a haveroknak a Kék Rozikában a döntő után, hogy egész egyszerűen hosszabb lett a játék. Tíz évvel ezelőtt egy mérkőzés nagyjából véget ért a nyolcvanadik percben. Manapság a bíró keze emelkedni kezd az ajka felé, hogy fölhangozzon a hármas sípszó, ám e mozdulat alatt lőnek a csapatok még két gólt, egy játékosnak eltörik az orrát, van egy kis lökdösődés is, a fiatal partjelző elveszti az ártatlanságát. Nekem a 2000-es Európa-bajnokság legfontosabb képe volt az öreg középcsatár ott, a Wartburgja mellett. Tőle tanultam meg, hogy szinte már vége a meccsnek, ám mégis bármi megtörténhet. Szárad a mez Egyszer a legjobb cseh súlylökő hölgytől azt kérdezte egy vakmerő riporter, volt-e már szerelmes, van-e kapcsolata. Azóta is a kedvencem ez a bátor, mikrofonos fickó. A Charta aláírói se csodálkozhattak volna, ha ez a riporter ott helyben bevégzi. Ha a sportoló hölgy dobókört csinál a végtagjaiból, leszakítja a fejét, és Bohumil Hrabal kreskói veteményes kertjéig hajítja. A lány percekig zokogott, és csak akkor hagyta abba a sírást, amikor személyesen Gustav Husák elvtárs telefonált neki, hogy a legkisebb kézitáskájával elutazhat a soron következő párizsi versenyre, ahol most ugyan nem

rendeznek női súlylökést, de a férfiak között elindulhat mégis. Amikor az ember utazik, mindenféle városokat és tájakat lát, gyönyörködhet horhosokban és viaduktokban, a távolban kéklő kolostorokban, szamárháton ringó bennszülött lányokon, ám ez mind semmi ahhoz képest, amikor egy futballpálya mellett zörög el a vonat. Azt suttogja az ember, hogy jaj, édes öregem. Nincs az a nyomorult macedón, burgenlandi vagy marokkói tartalékpálya, ahol ne éreznénk ugyanazt a vágyakozó, fájdalmas, de mégis gyönyörű érzést. Ó, és ha edzenek is a fiúk! Visz a vonat, egy pillanat az egész, de még látjuk, hogy errefelé is csalnak a rövid sprintből. Utazás közben pályát látni. Az élet nagy dolgai közül ez biztosan az egyik. Tatán sétáltam egyszer. Vagy Komáromban. Vagy Pécsett, végtére is mindegy. Sétáltam ilyen szürke, vigasztalan panelek között, amikor egyszerre megláttam a lobogást. Az első emeleti erkélyen száradt a mez! Elnyűtt, sok faultot és törlesztést megélt piros mez volt, hozzá kék nadrág, és színét vesztett lábszárvédő. Az a régi fajta szerelés volt! Emlékszünk még erre. Valahogy a testünkre erőltetjük a mezt, amely karban páncélként tapad, törzsben lötyög kicsinykét, s a két csuklónál jó tíz centis rátartó anyag lassítja a kézfej vérkeringését. Ilyen volt a nadrág is, nem gumis, hanem madzagos, többször varrott. Semmi selyem, hanem az a durva matéria, amitől edzés után mindig vörösen izzott a fiúk heréje, s amitől olyan állhatatos gombákat lehetett kapni, hogy a barna foltok ma is ott beszélgetnek a combok tövében. Láttam, hogy szárad a mez, édes öregem. Azt akartam mondani, hogy ott, a tatai, komáromi vagy pécsi panelutcán, ahogy bámultam felfelé, tudtam, abban a lakásban nekem közeli rokonom lakik.

Nincsen edzés! Amikor egy Kosta Vall nevű máltai középpályásnak elhunyt az édesanyja, éppen edzés volt. Meleg szél, kabócák, egy kitartó autóduda a közelből. A játékosok a szélre kiütött, futtából történő beadásokat gyakorolták. Csipogni kezdett, mint éhes keselyűfiók, a japán mobil, az arab csapatmasszőr vitte oda Kosta Vallhoz, a játékos lihegve belehallgatott, majd leizzadva, fűszálas tarkóval ült taxiba, a kórházba hajtatott, és megnézte édesanyja mozdulatlan, de még meleg testét. Olyan, gondolta megnyugodva, mintha gólöröm közben aludt volna el. Kosta Vall visszataxizott az edzésre, árva szót sem szólt, amikor az edzője négy büntető kör lefutására, kétszázöt fekvőtámaszra, valamint ezer ausztrál dollár prémiumlevonásra ítélte az edzés jogosulatlan elhagyása miatt. Egy nem különösebben csinos és nem különösebben elmés női személy, bizonyos Elvira Mond megkérdezte a szerelmét, Pietro Petruccit, szerinte mi a fontosabb, az edzés vagy a meccs, mire a kapus eltűnődött, és azt mondta, ezt nem lehet összevetni, mert úgy van kitalálva az élet, hogy tétmeccsen nyerhetsz és veszthetsz, míg edzésen csak nyerni lehetséges, az edzés már maga a színtiszta nyereség, de aztán hallgatott kicsit Pietro Petrucci, majd a fejét csóválva azt hümmögte Elvira Mondnak, hogy de például itt van a Sören Gibb nevű dán játékos, akit úgy igazolt le a klubja, hogy tudták, egyetlen tétmeccsen sem fog pályára lépni, mert Sören Gibb csak edzeni szeretett, ám azt nagyon, teljes intenzitással, úgy edzett mindig Sören Gibb, mintha forradalom lenne, igen, hanem aztán az történt, hogy az élete harmincadik téli alapozásánál egyszerűen kettétörték, mind a két sípcsontja eltört egy ártatlan becsúszás után, és most szegény mankóval biceg a gumióvszer automatától a sarki kőkrisztusig, és aztán vissza. Szóval mégis lehet veszíteni edzésen?, kérdezte Elvira Mond,

mire Pietro Petrucci hallgatott, mintha megbántott halárus lenne. Elvira Mond egy formába hozó, könnyített pénteki edzés alatt csalta meg, s hagyta el örökre a kapust, mert úgy érezte, néha csak szimpla edzés az, amikor Pietro az ő nem különösebben csinos, de odaadó testébe hatol, dúródik, kéredzkedik, ravaszkodik, ügyeskedik, téved, bocsátkozik, öklel, talál, gyűrődik. Elvira Mond tétmeccset akart. Tegnap azt álmodtam, hogy soha többé nem lesz edzés, hogy minden pillanat vérre megy, és előbb le kell birkózni a zöldséges nénit, hogy adjon néhány kubai narancsot, amelyekkel a szívemre szoktam célba dobálni. Hogyan játszol, mik a világ hírei, hogy van a lélek. Meghal egy madár fölötted, de csak holnapra zuhan alá. Játszani kell akkor is, ha, mindegy, mindig kell játszani. Én ezt nem tudom. Hogy például edz-e a szíved. Egy családi gyász miatt másféle cseleket mutatunk. Azért ilyen a bedobásom, kérlek szépen, mert tegnap este meghalt a nagypapa. Mostantól, hogy megcsalt az asszony, így rúgom, tetszik, nem tetszik, a szögletet. A délelőtti utcák, a játszótér, és a kezdőkörig hallatszik, hogyan csöpög az infúzió. Száll a klórszag, egy kicsi, erős ujjú nővérke visszatartaná a hetvenéves középpályás ellebbenő, a kórházi ablakon kiszökni készülő lelkét, de az magával rántja. Ott ülnek mind a lelátón, mind a tizenkilenc bérletes, fogaik között, mint az idő, halk reccsenéssel múlik egy-egy napraforgómag. Vagy egy beesett arcú, tüdőbeteg bíró, csak ő érkezett Trabanttal a meccsre. Megy hozzá a csapatkapitány, nyújtja a kezét, hogy megköszönje a meccset, és a játékos látja, hogy véres a bíró sípja. Hátrafordul. Gyerekek, ez véres síppal fújta be nekünk a büntetőt! Számot vetsz, csomagolsz, elmész a házból, ahol éltél, elmegy tőled egy férfi, elhagy téged egy nő, de te játszol, edzés, edzés, edzés,

a fű, és a sarokzászló zizegése. A pokolban nincsenek ördögök, mondta egyszer egy jamaicai középpályás, és másnap az elnök, aki hívő ember volt, felére csökkentette a játékos fizetését. Kivédte a tizenegyest, és meghalt. A vizsgálat megállapította, hogy az elrugaszkodás pillanatában állt meg a szíve, amikor a keze találkozott a labdával, már nem élt, már halott volt, már semmi se volt. Egy Simon nevű zsidó főszurkoló fölszedette a gyeptéglákat, gödröt ásatott, a gödörbe belefeküdt, a cserekapussal a földet magára dobáltatta, a gyeptéglákat visszarakatta, majd a félméteres mélyből hallgatta végig a hétfői edzést, amikor úgy meghajtották a szegény fiúkat, mint a bányalovakat. Aztán a szombati rangadón ugyanezt csinálta, fél méter mélyről hallgatta végig a tétmeccset, és amikor a dologba beavatott cserekapus kiásta, azt hümmögte a zsidó Simon, hogy onnan lentről az edzés meg a rangadó teljesen egyformának tetszett, úgyhogy ezentúl a csapata összes meccsét onnan fogja végigszurkolni. Érdekes, de a testben semmi sem edz soha, mert nem tudja a szív, mi az edzés, sem pedig a lélek. A máj sem edz, sem pedig az epe. Az agyad és a szemed sem edz, ezek az ostobák mindent tétre játszanak, mindent élesben csinálnak. A részletek nem edzenek. Ám te magad, az úgynevezett egész emberi alkotmány mégis azt mondja időről időre, hogy ez csak edzés, ez most meccs, ez megint edzés,

és így tovább. Az alapozás Mézet kenek a számra, hogy édesebb legyen a szó. Az Észrevételek című könyvében Wittgenstein arra figyelmeztet, hogy írni csak a legnagyobb szenvedések közepette lenne szabad, mire én kissé sértetten megjegyzem, viszont Peruban nem lehet monokinizni, de még a bikiniben való fürdőzés is tilos, vagyis a parton legfeljebb egyrészes fürdőruhában időzhetnek a perui nők, és ekkor az is az eszembe jut, hogy az emberi hányadékban mindig található répa, és így van ez akkor is, ha az ember évek óta, netán még soha életében nem evett répát. Szegedi irodalmár autójába vackolódtam be az év utolsó napján. Kedvesen figyelmeztetett, még véletlenül se nézzek hátra, mire megkérdeztem, ugyan miért ne, és hátranéztem, ő elmosolyodott, a múlt héten behányt a kutya, felnevetett, és gázt adott. Nos tényleg behányt ennek a professzornak az autójába a legjobb barátja, figyelemre méltó kutyaöklemény terpeszkedett a hátsó ülésen. Azt kérdeztem, szereti-e a buksi a répát, mire a literátor eltűnődött, nem, nem, a retket, a répát és a főtt hagymát meg nem eszi. Ez fölöttébb érdekes, mondtam, hiszen ezek szerint a kutya hányásában is mindig van répa. Különben biztosan szar év lesz ez is, például még december elején mondta a fiatal, akivel egy csapatban játszom, hogy te most csere vagy, és majd a végén beállhatsz rombolni, mire én azt kérdeztem tőle, ismeri-e Jacques Störr holland hajóskapitány bölcseletét, mely szerint a beteg lelkekre jó hatással van az izmok fölfrissítése, s hogy a bánat és a melankólia leginkább az ember nyakára telepedik rá, vagyis a nyakizmok rendszeres masszírozása és erősítése csökkenti a hajlamot a szomorúságra. Fiatal csapattársam azt felelte, erről eddig nem volt tudomása, ám úgy

hallotta, a törzsfejlődésben először a krokodilnak volt igazi fasza, és hogy mit gondolok én erről. Azt feleltem, véleményem szerint egy kispadostól, mint amilyen én vagyok jelenleg, semmiképpen sem várható el, hogy a krokodil faszáról behatóbb ismeretei legyenek. De azt tudom-e, pacsiztatta magát fiatalabb csapattársam a gólnál, hogy az orrszarvúak huszonnégy órán keresztül koitálnak, mire én odakiáltottam a kispadról, sajnos erről se volt tudomásom, viszont a madarak álmáról hallottam, hohó, tudjátok-e, hogy a csicsergésről álmodnak a madarak, na és azt hallottátok-e, kiabáltam, hogy egyszer egy árva elefánt utánozni kezdte a kerítése mellett elhaladó kamionok hangjait, mert az elefánt tanulja a hangot, mint az ember, és azt hitte a kamionra, teherautóra, hogy jön anya, és közben eszembe jutott a Buda című regény is, ahol egy haldokló öregember kapcsán arról elmélkedik Ottlik Géza, hogy miféle dolognak nem lenne szabad a világgal együtt elveszni, pusztulni, pontosabban szólva, mi lenne az, amiért még egyszer visszajönnénk a halálból. S aztán néhány napja az eszembe jutott mindez, amikor dideregve baktattam a csikorgó decemberi utcán, nekiestem házfalnak, fának és lefejeltem a hóbuckát, és fájt a nyakam, és kiáltoztam, én, te, add ide, odaadom, vagy, nem vagy, szeretlek, bazd meg, gyerek, pina, s ahogy így kiáltoztam, mondtam, motyogtam, dünnyögtem, egyszer csak valahonnan azt kérdezték, mi van, te ember, mi a roppant istent csinálsz?, beteg vagy talán?, meg akarsz halni?, mire azt suttogtam, éppen ellenkezőleg, hiszen alapozom, alapozom!, és hogy, tettem még hozzá, tudjátok-e, mi az, hogy alapozás, hát az alapozás az, mondtam és mutattam is közben, amikor lemész kutyába, vagy még ennél is lejjebb, lemész egészen krokodilba, hanem a répa mégis megmarad.

Egyszóval tehát azt, és csakis azt akartam mondani, hogy nem meccsért, gólért, cselért, nem az ünnepi fogadásért, a prémiumért, de egy répaízű alapozásért még egyszer, még utoljára visszajönnék.

A másik berni csoda A másik berni csoda Az 1954-es berni világbajnoki döntőről a németeknek Herbert Zimmermann, a hamburgi rádió riportere közvetített. A népszerű Zimmermann a következőképpen tolmácsolta az utolsó percek vérfagyasztó eseményeit: „Éljen, éljen, Rahn belőtte a harmadik gólt, tehát 3:2 az eredmény a magyarok javára!” Némethon ugyan kételkedett, de mert a német embereknek mindig volt képessége hinni a lehetetlenben, lásd például a világháborúk történetét, elfogadták a keserű tényt, nemzeti válogatottjuk úgy vesztette el a berni döntőt a világverő magyarok ellen, hogy a győztes gólt ők rúgták, és az nem öngól volt. Ám a fiúkat így is büszkén fogadták otthon – bár a világháborút elvesztő, a háborús múltjának árnyaival még mindig hadakozó Németország nemzetközi elismerésének, nemzeti önbecsülésének jót tett volna a világbajnoki győzelem –, a második hely miatt sem kellett szégyenkezniük. De az ünnepi hangulatot csakhamar disszonáns hangok rontották meg. Mámoros emberek vonultak az utcára Frankfurtban, Münchenben, Kölnben, Nyugat-Berlinben, a békés megmozdulások azonban véres ütközetekké váltak. A döntőt követően a magyar válogatott fiai leverten ballagtak a berni öltözőbe. Bozsik sírt, mint egy elnáspángolt kisgyerek. Puskás eltakarta az arcát, nem nyilatkozott. Grosicsot, a fekete párducot támogatni kellett, Kocsis csak állt az oldalvonal mellett, és percekig nem tudott megmozdulni. Ám a precíz svájci rendezők hamarosan közölték a magyarokkal, hivatkozva a német rádiók híradásaira, hogy ők a világbajnokok. A játékosok lassan eszméltek, éljen, szólt halkan Czibor, a magyarok balszélsője, aki életében ezen a meccsen

játszott először jobbszélsőt. Magyarország örömmámorban úszott, a csapat különvonata föllobogózott, karneváli Budapestre tolatott be. Rákosi Mátyás és a kommunisták megszilárdították a hatalmukat, a nép újra hinni kezdett önmagában, a pártban és a kommunizmus legyőzhetetlenségében. 1956 októberében a csalódott Németországban forradalom tört ki, véres összetűzések zajlottak szerte a német iparvárosokban, a hamburgi kikötő lángban állt, Dortmund utcáin elkeseredett utcai harcok folytak, a kölni dóm épületét körbezárták a forradalmárok, Nyugat-Berlinben szobrokat döntögetett a fölhevült nép, s az utcai tüntetőkre orvul tüzelő német, amerikai és kanadai katonákra vadásztak. Ha egy orvlövészt elfogtak, nyomban lámpavasra lógatták, meglincselték, aztán a tetemét mésszel öntötték le. Szuez csatornája azonban fontosabb volt a világnak. A németek kápráztatóan szép és tiszta forradalmát amerikai tankok segítségével verte le a német bábkormány, majd kegyetlen megtorlás vette kezdetét. A forradalom szervezőit, hamburgi dokkmunkásokat, berlini egyetemistákat, a Ruhr-vidék gyári fiúit nevetséges tárgyalások után ítélték halálra vagy dugták börtönbe évekre. Az országot ellepték a spiclik, a konzervatív pártkatonák és a legális félkatonai szervezetek. Az ENSZ tiltakozott, mindhiába. Megannyi tehetséges, ám a jövőben már bízni nem képes német labdarúgó hagyta el a szülőföldjét, sokan a biztonságos és egyre magasabb színvonalon élő Magyarországot választották második hazájuknak. Az elvesztett döntő hősei közül Rahn a Budapesti Honvédba igazolt. Kohlmayer a Real Madridban kötött ki, Morlock és Posipal egészen Barcelonáig jutott. Sok bajor és sváb játékos menekült a kommunista berendezkedésű, tehát nyugodt iramban fejlődő, hangulatos és egyre kellemesebb NDK-ba is, ám a menekülés korántsem volt veszélytelen. A szögesdróttal és fegyverekkel védett nyugatnémet határon sokan haltak hősi halált. A magyarok a hatvanhatos világbajnokságon csak vitatható góllal maradtak alul a

házigazda angolok ellen, ma már a felvételek perdöntően bizonyítják, a felső lécről levágódó labda nem pattant a gólvonal mögé. A németeknek akadnak még villanásaik. Nagy nép, sok tartalékkal és ragyogó tehetségekkel, bár köztudott, hogy a germánok utódai hajlamosak elherdálni istenadta tehetségüket, sokan önpusztító életet élnek, megannyi labdarúgó lesz alkoholista, depressziós, politikai kollaboráns, besúgó, az edzője kénye-kedvét elvtelenül kiszolgáló játékos. Egy nap Rákosi Mátyás, a magyar kommunisták nagy vezére passzolgatás közben lehunyja szemét, az egész ország gyászolja, ám egyetlen labdarúgó-mérkőzés sem marad el, ezt a vezér sem szerette volna. Németországban a CIA segítségével elterjesztik a Coca Colát és a rock and rollt, Hamburgból útnak indítanak egy együttest, Beatles a neve, a morális elsekélyesedés, az erkölcsi csőd megállíthatatlan. Bár a németek a hatvanas években még megverik a svédeket, a brazilokat, és egyszer még az ősellenség angolokat is, ám ez már nem a német labdarúgás aranykora. Mind nagyobb ütemben kezd korhadni az egykor jól működő struktúra. A magyarok közben fölfedezik, hogy az egyénieskedés kora után a labdarúgás lényege megváltozik, a legfőbb érték a csapat lesz, a különböző szerkezeti elemek közötti pontos, gördülékeny és önfeláldozó kapcsolat. A magyarok megtanulnak egymásért küzdeni, hangsúlyt fektetnek az erőre, a dinamikára, az atlétikai képzésre, az egészséges nemzeti önbecsülésre, és a személyes tisztességre. Inkább egy pontos átadás, mint egy szép, ám felesleges csel, mondogatják a Duna mentén, a Balaton partján. És természetesen a pusztán is. S amikor a hetvenes években a németek egyre mélyebbre süllyednek, a magyaroknak újra világverő csapatuk lesz, nem meglepetés, hogy ők nyerik a hetvennégyes világbajnokságot. A németek utolsó föllángolása a nyolcvanas évek közepére datálható, a csillagok szerencsés együttállásának következtében újra kiváló játékosok alkotják a

csapatot. Váratlanul újra a világ élvonalába küzdik magukat, ám a nyolcvanhatos mexikói világbajnokság első csoportmérkőzésén, Irapuatóban a szovjetek átgázolnak rajtuk. Eztán majd sok német elmegyógyintézetben hangzik a kiáltás, én vagyok Belanov, én vagyok Belanov! A tragédiát Köln szörnyű lebombázásához hasonlítja a német sajtó, így igaz, a rommá lőtt városban csak a dóm monumentális épülete marad épen. Az eredmény hat-null, a német csapat edzőjét levadássza a sajtó. A magyarok kilencvenben újra világbajnokok lesznek, edzőjük, a göndör hajú Földmunkás Ferenc, a világ valaha élt liberói közül az egyik legintelligensebb, már akkor is nemzeti bálvány, s még a válásakor sem kezdi ki az egyébként hallatlanul kegyetlen, embert, istent nem ismerő magyar bulvársajtó. A német játékosok menekülnek a mocsárszagú, bundabotrányoktól hangos Bundesligából. Egyesek Drezdába és Lipcsébe, Cottbusba igazolnak, és roppant szerencsésnek mondhatják magukat, ha végül sikerül egy-egy gazdagabb, virágzó futballkultúrájú magyar városba igazolniuk, Zalaegerszegre, Nyíregyházára, Békéscsabára vagy a festői Miskolcra. A kilencvenes évektől sok német játékos játszik Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában is. A nemzeti válogatott sorozatos sikertelensége arra készteti a német közvéleményt, hogy magyar edzőt hívjon a csapat élére. Matesz Lajos, aki egykor világválogatott volt, és akit a legszebb férfinak választottak az amerikai világbajnokságon, hatalmas lelkesedéssel kezd munkába, s rövid idő alatt az összes igazolt német játékost kipróbálja a válogatottban. Mellesleg nem is keres rosszul. Ám az ambiciózus Matesznek fogalma sincs arról, hogy a német labdarúgás menthetetlen. Így aztán egyáltalán nem csoda, hiszen szemernyi esélye sincsen rá, hogy a német válogatott nem jut ki a 2006-os magyar világbajnokságra. Mi történhet meg egy futballpályán?

Minden, válaszolta egy baszk középhátvéd, akit életében egyszer állítottak ki, ám akkor is tévedésből. Semmi, mondta a baszk középhátvéd felesége, aki ezen a napon csomagolt – a régi, sárga bőrtáskát vitte – és szó nélkül elment, majd egy hét múltán újra ott állt a küszöbön. Én, mondta egy magyar középpályás, akinek sérülések, sorozatos testi nyavalyák után hamar félbeszakadt a pályafutása, minek utána kénytelen volt rendes, polgári foglalkozás után nézni, híres író lett. Néhány esztendővel ezelőtt egy Diaz nevű kerületi portugál bíró, akit fiatal és szép felesége, Rosaria minden mérkőzésére elkísért, a második félidő közepén kiállította Franciscót, a barabegói kiscsapat sztárját, akit a Porto is meg akart venni. Volt még a játékból huszonöt perc. Ennyi idő alatt Francisco bosszúból elcsábította Rosariát, és a szertárban szerelmeskedett vele. Rosaria hívő asszony volt, ezért a férjének az esetet megvallotta. A bíró is hívő ember volt, megbocsátott a csapodár asszonynak. Ám úgy alakította a sors, hogy Diaznak egy nap újra Barabegóban kellett mérkőzést vezetnie. Francisco, a helyi csapat sztárja a mérkőzés első pillanatától fogva sportszerűtlenül, durván és aljasul játszott. Rúgott, csípett és harapott, káromolta istent, becsmérelte a bírót, lábakat tört, orrokat fejelt szét, a meccs vége felé a labdát is eldugta, kiszúrta, szétvagdosta. S mindeközben égő szemekkel bámulta a pálya szélén ácsorgó szépséges Rosariát. De mindhiába bámulta. Diaz, a bíró ezen a mérkőzésen nem állította ki Franciscót. Gondoljunk az argentin futballpályákra, ahová politikai foglyok ezreit zsúfolták a hetvenes években. Anyák, feleségek és kishúgok vonultak a stadionok elé, kezeikben az eltűnt fiúk fényképével. Gondoljunk a boszniai futballpályákra, melyekből temető lett. Gondoljunk a U2 zenekarra, amely a délszláv háború után játszott

bosnyákoknak, szerbeknek és horvátoknak a szarajevói stadionban. Írországban, Dublintól délre található az a pálya, ahol a kezdőkörben kicsiny hant domborodik, rajta kereszt áll. Edward McGray, a helyi csapat kapitánya alussza örök álmát ebben a sírban. Tízéves korától ötvenkét éven át volt a falusi klub igazolt játékosa, utóbb szertáros-menedzsere. Végakarata szerint a kezdőkörben temették el. Csak egy dombocska, kicsiny kereszttel, és a pályát, ahol Edward McGray nyugszik, ma is használják. Egy finn filozófus, aki mindig az egyetem melletti futballpályára vitte ki székét, íróasztalát, s egy szál gyertya fényénél, szemben a kapuval alkotott hatalmasat az emberi szellem történetében. Bizonnyal tudnánk, hogy a bölcseletnek miféle megújításáról volt szó, ha akadt volna kiadó, amely megjelenteti művét. Ám a filozófus lektoroknak és a filozófus kiadóigazgatóknak fogalma sincs a labdarúgás jelentőségéről. Az 1967–68-as idényben egy elvetemült, bárminemű bundára és csalásra hajlamos bolgár játékos egy labdarúgópályán, éppen a tizenegyes ponton állt, amikor megtért. Mint később a rilai kolostor második pópájának megvallotta, játék közben jelent meg neki Gábriel arkangyal, amikor arra készült, hogy az ellenfél kapusába páros lábbal beleszálljon. Gábriel tűzben izzó labdával fenyegette meg. A pópa szomorúan bólintott, és becsukta az ajtót. Így aztán néhány évig szomorú labdapattogást hallottak a turisták a rilai kolostor egyik zárt udvarocskája felől. Az orosz sporttörténet a mai napig emlegeti azt az Ivanuska nevű tulai középcsatárt, akinek az volt a különlegessége, hogy csak a pályán volt józan. Egyébként dőlt belőle a vodka és a rohadt uborka

szaga, edzésen imbolygott és hányt, ám ha a pályára lépett, azonnal kijózanodott. Ivanuska kiemelkedően tehetséges játékos volt, tehetsége vetekedett Puskás, Di Stefano, Maradona vagy Kempes képességeivel. A Torpedó Moszkva folyamatosan csábította, ígértek neki öröklakást, ötajtós Volgát, többször életveszélyesen megfenyegették, de ő csak makacskodott, rágta az uborkát, és maradt Tulában. Nem csoda, hogy Szibériában végezte. A kihallgatótiszt az arcába nevetett, na, Ivanuska, egész Szibéria egy hatalmas futballpálya, ott aztán cselezgethetsz kedvedre. Ivanuskát egy szép, nyári reggelen deportálták, akár Szolzsenyicint, Salamovot és a többi milliókat. Ő pedig úgy élt még ötven évet, hogy soha egyetlen pillanatra sem tudott lerészegedni, pedig ivott, mint az állat. Ehelyütt pedig emlékezzünk azokra a szerencsétlen sorsú játékosokra, akik a futballpályán hunytak el villámcsapás, szívszélhűdés, agygörcs, pisztolygolyó következtében. Egyszer egy török eredményjelző tábla elromlott. Nem is volt meccs, csak edzés, de a tábla egyszeriben működni kezdett, mert úgy is el lehet romolni, hogy akkor működsz, amikor nem kellene működni. A tábla kiírta Szeli Muhat nevét. Góllövő Szeli Muhat! Az edző és a játékostársak csodálkoztak, hiszen Szeli Muhatot két hete késelte meg egy szurkoló, miután kihagyta a sorsdöntő tizenegyest. Kiestek a kupából, satöbbi. Az őrült berohant a pályára és egyenesen a játékos szívébe döfte hatalmas kését. Hol rúgott gólt Szeli Muhat, kérdezte az egyik játékos a villanyjelzőt bámulva. Hol, hol, hát odafent, a Paradicsomban, mutatta ingerülten az edző, és tovább vezényelte az edzést. Egy pilseni leányzó, Renata Buhodka csak futballpályán tudta

élvezni a szerelmet. Ágy, párna, selymes rét, szalmakazal, művész mozi utolsó sora, Skoda hátsó ülése nem érdekelte. Ám Renata Buhodka életében egyetlenegy mérkőzést sem látott, miközben több száz mérkőzésnyi időt töltött különböző futballpályákon, Brnótól Kassáig, vadul üzekedve. Csinálta télen és nyáron, ősszel és tavasszal, és akkor is csinálta, amikor szünetelt a bajnokság. Romániában esett meg a cipészdiktátor Ceauşescu regnálása alatt. A Steaua Bukarest tartalékcsapatából a mérkőzés alatt eltűnt a balszélső. Pedig biztos, hogy a pályára lépett. Biztos, hogy játszott, hiszen előbb gólt rúgott, majd sárga lapot kapott egy felesleges szabálytalanság miatt. Biztos, hogy elkezdte a második félidőt, hiszen ő végezte el a kezdőrúgást. Ám ami ezután történt vele, teljességgel bizonytalan. A játékos egyszerűen eltűnt mérkőzés közben. Nem tudni, miért. Nem tudni, hová tűnt. Semmit sem tudni. Azaz egy valamit mégis tudni. Azóta sincs meg. Tudjuk, a német emberek egészségesen élnek, törődnek a testük állapotával, az egészségükkel, a jó fizikai közérzettel, nem kevésbé pedig a lélekkel. A Regionliga egyik női mérkőzésén, talán Saarbrückenben történt, hogy Ursula Baren, aki egyébként irányító középpályás volt, még nyolchónapos terhesen is vállalta a játékot. A mérkőzés nyolcvankettedik percében mellel maga elé tette a labdát, majd iszonyatos erővel lőtte ki a jobb felső sarkot. Forgács, hálódarabkák, Isten rémült tekintete, szipogás a pálya széléről, ahol az ellenfél játékosainak a férjei álltak, és aztán az a kis szellő, amely megcirógatta a góllövő homlokát. Igen, Ursula Barennél a gólöröm következtében megindultak a fájások. A középpályás az oldalvonal mellett nem egészen öt perc alatt egészséges leánygyermeknek adott életet. Eztán játékra jelentkezett. És mert volt még hátra két perc a meccsből, játszott tovább.

Miért volt annyira kiváló a délszláv labdarúgás a Tito utáni káoszban? Vannak, akik szerint kérdezni fontosabb, mint a választ megtalálni. Talán így van. Az emberiség történelmében mindenesetre létezik néhány legendás kérdés, melyek valóban a létezésünk értelmére világítanak rá az élet szörnyű alagútjában. A huszadik század végen e kérdések nem túl népes, ám annál előkelőbb társasága újabb példánnyal gazdagodott. Az ilyen közismert tudakozódások közé, mint „Te is fiam, Brutus?!”, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, „Lenni vagy nem lenni?”, „Miért vagy te Rómeó?”, „Mért nő a fű?” stb., egy némileg körülményesnek tűnő, ám mégis roppant nyugtalanító kérdés tolakodott. Sokan meg kívánták válaszolni e kérdést, és sokan beleőrültek a válaszadás hiábavalóságába. Mások addig keresték a választ, míg végül nyomtalanul eltűntek, börtönben végezték, haláltáborban vagy tömegsírban, netán emigráltak. Sokan téves vagy rosszhiszemű feleleteket adtak. Megint mások csak rezignáltan legyintettek, nem érdekes, lényegtelen, felesleges. Közreadnánk egy jelenetet, amely egy napsütötte újvidéki iskola udvarán esik meg valamikor a kilencvenes évek közepén, talán akkor zajlik Dubrovnik ostroma. Az iskolába két bőrkabátos férfiú jelentkezik be, a helyi labdarúgócsapat játékos-megfigyelői, főként az utánpótlásért felelnek. A középkorú, enyhén molett igazgatónőnek különösen az alacsonyabb férfi tetszik, barna bőr, olajos tekintet, fényes, fekete haj, a nőnek szőke és kövér férje van, és nem élnek jól. Mondhatni, nem boldogok. Az igazgatónő bólint, majd engedélyezi, hogy a bőrkabátos urak a délelőttöt az iskolában töltsék, és a szünetek alatt figyeljék az udvaron hancúrozó gyerekeket. Munkájuk végeztével a férfiak az igazgatónőhöz fáradnak. A magasabbik előveszi a jegyzetfüzetét, majd felsorolja öt kisgyerek nevét. Ezt az öt gyermeket szívesen látná a helyi

labdarúgóklub már a következő edzésen. Az igazgatónő őszintén csodálkozik. Hiszen ezek a csibészek egyáltalán nem ügyesek, csak átkozottul rosszak! Ezek a gyerekek nem játszanak az iskolacsapatban, még az osztálycsapatokba is nehezen férnek be, ezek a gyerekek vadak, agresszívek, problémás esetek, gézengúzok, ezek kitörik a kerítést, leverik a táblát, kínozzák a szegény portást! Az alacsonyabb férfi elmosolyodik, a szája sarkába illeszt egy Marlborót, és könnyedén bólint. Éppen ilyenekre van szükségünk, mondja halkan. A gyerekek legyenek rosszak, agresszívek, legyenek problémás esetek! Focizni majd mi megtanítjuk őket! S mintha csak véletlenül tenné, a mondat végén végigsimít az igazgatónő csupasz, libabőrös karján. A világ leggyorsabb cseréje San Salvador és Honduras játszott válogatott mérkőzést, és késett a zenekar. Ám aztán jött a telefon, s a karmester még mindig remegő hangon tudatta, hogy útban a stadion felé banditák, gerillák, szólt közbe a tubás, aki mögötte állt és hallgatózott, banditák, erősítette meg a karmester, támadták meg őket, s nem csak a szövetségi buszt, de a pénzüket és a hangszereket is elrabolták tőlük. Ó, az üstdobot is elvitték?! Igen, az üstdobot is elvitték! Nem volt mit tenni, a mérkőzés előtt a játékosoknak kellett elénekelni a Himnuszokat. A hondurasi csapat színeiben ezen a mérkőzésen debütált volna egy igen tehetséges középpályás, Herbert. Ám alig hangzottak fel az első dallamok, a hondurasi válogatott edzője ingerülten indult meg éneklő játékosai felé. Az első strófa végén tartottak, amikor az edző megállt az átéléssel harsogó Herbert előtt, majd egyetlen mozdulattal kirántotta a középpályást a sorból. A játékosok elhallgattak. Csere!, kiáltott az edző, majd hátraszólt, gyere, Mendez. Aki ilyen hamisan énekeli a nemzeti himnuszt, méltatlan a válogatott mezre, tette hozzá, majd intett, a csapat

folytathatja az éneklést. A játékos megszégyenülten támolygott ki a stadionból. Sírt, akár egy gyermek. Majd a Lopez téren egyszerre megállt, és dühösen a levegőbe csapott. Ezt nem hagyja ennyiben! Azért is megmutatja! Újságot vett, de most nem az eredményeket böngészte. Másnap reggel Herbert első útja egy neves énektanárhoz vezetett, és aztán két év alatt, miközben persze folyamatosan játszott a klubcsapatában, és meglehetősen jól teljesített, már egész tűrhetően énekelte a hondurasi Himnuszt. Éppen újra bevették a válogatott bővebb keretébe, amikor hazája háborúba keveredett San Salvadorral. Egy srebrenicai labdarúgópálya A föld, amelyen lépdelsz, amelyen elmész és visszajössz. Az anyaföld, amelyen majd megállsz pihegve, lélegezve, amelyen driblizel és dekázol, amelyen cselezel és szerelsz. Az anyaföld, amelyre egy rossz ütemű becsúszás után ráesel, fordulsz gyorsan kettőt, és fekszel rajta, és érzed, hogy langyos és jó. Egyél közben földet, mert jó. Ne azért egyél földet, mert jó az íze, hanem mert mást nem lehet enni. Egy osztrák rádiósnak meséli majd egy fiú Srebrenicából a huszadik század legvégén, hogy lehajtották őket a völgybe, egy nagyokat lélegző, tágas völgy, vagy inkább ismerős tisztás, fűszag és fényfoltok, fűszag, mint mérkőzés előtt, jól van, csak előtte az Ajax-, Feyenoord-, meg Utrecht-drukker hollandoknak le kellett adni a fegyvereket. Leltári szám, iktatva, ott a karabély helye a fapolcon, satöbbi, ő egy eindhoveni drukkernek adta le a fegyverét, és aztán néhány nap múlva megérkeztek az ellenségeik. Összeterelték őket. Ott volt az a völgy, egy voltaképpeni festői völgy, ismerős tisztás, és hirtelen felugattak a géppisztolyok. Sógora halott teste zuhant elé, az

fogta fel a neki szánt golyókat, megmentette. Aki még mozgott, golyót kapott a fejébe, járnak körbe, figyelik, mozog-e, és ha csak rezdül, közelről fejbe lövik. Felrúgnak, és te nem mozdulsz. Felrúgnak, és te úgy maradsz, mint egy ájult gyepmester. Úgy színészkedsz, hogy nincs színészkedés. Leszáll az est, még mindig maradsz. Este van, még mindig nem mozdulsz, holott már marnak a hangyák, a bogarak, a szúnyogok, eszik húsoddal együtt a száraz vért az erdei állatok, nem mozdulsz. Eszed a földet. És aztán az is jó lesz, hogy föl lehet állni. A föld, amelyre kiköpsz a bíró miatt. Az orrod taknyát fújod rá, a föld, amelyre az izzadságod csöpög. Nyírod a füvet, és megbámulod az eredményjelző táblát. Aztán találsz néhány stoplit a kapu előtti homokot gereblyézve, és arra gondolsz, éppen olyan, mintha üres hüvelyeket szórtak volna a kapus lába alá. Liam Butt, az áruló Tisztességes, katolikus ember volt. Isten félésére és az angolok gyűlöletére nevelték, s e két szenvedély úgy kapcsolódott össze a lelkében, amiként az ember természetében keveredik a szent és a profán. Gyermekszobájának rózsamintás falán ott függött Michael Collins fotója, pompás tájképek, őzike-, és kiskutya-rajzok társaságában. Collins az IRA ifjú merényletspecialistája volt, és az 1920-as esztendő novemberében, miután az ellenállás egyetlen napon tucatnyi angol kémet likvidál, a feldühödött angolok egy százada bevonul egy stadionba, ahol labdarúgó-mérkőzés zajlik, a katonák tüzelőállásba helyezkednek, majd hozzákezdenek a mészárláshoz. A walesiek különben, ezt mindenki tudja, inkább a krikettet szeretik.

Liam Butt hátvéd volt, tehát volt humorérzéke, bár ő maga soha nem talált fel egyetlen viccet sem. És soha nem lehetett megtudni, miért alakult így a karrierje. Mert az édesanyja egy elkeseredett pillanatában, szoptatás közben maga elé nézett, majd azt suttogta, nincs Isten, mert csak hiányzik? Mert kamaszként rányitott az apjára, aki éppen barátnőjének, a kis Marie-Lounak simogatta a mellét? Mert egyszer halott csavargóra bukkant a labda keresése közben? Soha, soha nem lehetett tudni a dolog okát. Liam Buttot csak a hetvenhatodik percig lehetett játszatni, a pályán hagyni. A kifogástalanul, nagyvonalúan és hasznosan játszó hátvéd bármelyik mérkőzés hetvenhetedik percében egyszerűen elhagyta posztját, az ellenfél kapitányához futott, s kétségbeesetten arra kérte, hadd álljon át hozzájuk. És mindig a hetvenhetedik percben tette, sohasem hamarabb, és nem később. S tökéletesen mindegy volt Liam Buttnak, hogy skót kiscsapattal, a szomszédos dubliniakkal vagy a gyűlölt angolokkal játszanak barátságos, formába hozó edzőmérkőzést, ő átállt. Mindig hiányzik valami Hannibál nem jut el Rómába. A macedóniai Nagy Sándor nem lesz a világ ura. Néró soha nem lesz költő. A hun Attila sem lesz a világ ura. Napóleon képtelen meghódítani Oroszországot. Hitler képtelen meghódítani a Szovjetuniót. Oroszország képtelen meghódítani a Kaukázust. Einstein nem tudja leírni a világegyenletet. A franciák legendás középpályása, Michel Platini soha nem játszik tétmérkőzést a Wembleyben.

Megvilágosodni Egy idős orosz kommunista trénernek a tudomására jutott – a beszervezett balfedezet jelentette –, hogy fiatal csatára a mérkőzések előtt templomba jár, és hosszan imádkozik. Az edző egy ilyen alkalom után megvárta játékosát a bejáratnál, közben bekukkantott az épületbe. A főhelyen ragyogó ikon ismerős volt. A festményen úgy nézett ki a könyörgő Szentanya, mint amikor a legutóbbi pártligakupamérkőzésen Szveta anyuska térden állva rimánkodott a bírónak, ne állítsa ki a fiát. A búzaszőke Januskát kiállították, igaz, a lerúgott csatár végül lebénult. Köhintettek. A játékos meglepetten bámult az edzőre, aki néhány teológiai érvvel bebizonyította, hogy a játékban, amelyet labdarúgásnak nevezünk, nem vesz részt Isten. A partvonalról sem figyeli, nincs a nézőtéren, az öltözőben, s nem hallgatja ötven versztával távolabb sem egy Szokol kisrádión a körkapcsolást, nem bizony, mert Isten nem láthatja a labdarúgást, hiszen ahogy tökéletes struktúrája a világnak a kommunizmus, úgy a labdarúgás is tökéletes sport, és a tökéletességnek nincs pillantása önmagára, mert nem tökéletes az, ami láthatja magát. Lövés közben is mindig behunyod a szemed, fiam, igaz? Igen, mester, dadogta a hívő játékos. Lát-e az ima, fiam? Nem lát, mester. S a lábad lát-e, fiam? Lát, igen, lát, mester!, kiáltotta a fiú. Ivan Pelévics megvilágosult, megértette az edzőjét, többé nem lépte át a templom küszöbét s bizonyára fényes karriert is befutott volna, eligazol a Juventusba, a Real Madridba vagy az Aris Bonnevoie-be – luxemburgi első liga –, ha a következő mérkőzés ötödik percében nem törik el úgy a lábát, hogy azt előbb bokából, majd néhány nap múlva combtőből is amputálni kelljen.

Chelmo és Lódz Lengyel, orosz, zsidó és német történészek a mai napig szenvedélyesen, olykor talán még becsületbe vágó módon is vitatkoznak arról, hogy 1941 decemberében azon az útszakaszon, amely Lódz városát és Chelmót kapcsolja össze, hány labdarúgópálya található. A két város mintegy hatvan kilométerre fekszik egymástól. Egyes tudósok csak a közvetlenül az út mentén látható pályákat tartják számon. Más felfogások az útról a szabad szemmel még látható labdarúgópályákat is érvényesnek tekintik a vizsgálat szempontjából. Olyan elgondolás is akad, amely a lódzi köves úttól akár kilométerekre fekvő pályákat is a megemlítendők közé sorolja, amelyek pedig egy-egy hosszan elhúzódó, bár ritkás erdősáv, egy nyírfákból álló szélfogó fasor, fehér falú tanyaközpont épületei, a legelésző barmok miatt már nem láthatóak. Egyes pályák léte föltételezés maradt, nem bizonyítható hipotézis. Más pályák gyakran nem feleltek meg a kritériumnak, melyet egy valódi labdarúgópálya méreteivel és kellékeivel szokott az ilyen irányú szaktudomány illetni. Ám van egy körülmény, amelyet a történészek nem vitatnak, még a legelfogultabbak, a legszélsőségesebbek sem. Mindegyik histográfus behavazott tájról, mélyen a hóréteg alatt fekvő pályákról beszél 1941 decemberében, Lódz és Chelmo között, amikor vadul füstölgő, szörnyű jajkiáltásoktól hangos teherautók kezdtek járni fel és alá a két város határában. Felszabadulás vagy megszállás? 1945. augusztus 19-én a magyarok az osztrákok ellen játsszák, a felszabadulás, vagy más vélemények szerint, a megszállás utáni első válogatott labdarúgó-mérkőzésüket. A magyarok a mérkőzés tizennyolcadik percében tizenegyeshez jutnak, s a büntetőt Rudas

értékesíti. Megszállás, felszabadulás, újbarbarizmus eljövetele, apokalipszis utáni apokalipszis, megváltás, béke, kegyelem, nos, körülbelül ez a magyar történészi vita tárgya azóta. Ám a lényeg: a felszabadulás vagy az újbóli megszállás első válogatottbeli gólját a labda nem képes elviselni. Kilyukad. A matematikus játékos Valójában nem volt ez a játékos matematikus, ám hogy nála kifejezőbben nem határozták meg a szakasznak mint matematikai képződménynek a fogalmát, aligha kétséges. Ez a játékos cigány származású volt. Irányító középpályásként tette a dolgát az egyik budapesti alsóbb osztályban, a hetvenes években. A budai pályát korlát keríti, a nézők alig egy méterre könyökölnek az oldalvonal mészcsíkjától, üvegből állott sört isznak, magot köpnek, káromkodnak. A középpályás nem volt különösebben erős testfelépítésű. Nem volt túlontúl ravasz sem, ám mindig sokat, nagyon sokat dolgozott. Mígnem egy mérkőzésen éppen szerelt, s indult volna fölfelé, amikor az oldalvonal mellől beszóltak neki. Érthető, világos mondat volt. „Büdös cigány!” A középpályás megtorpant, elgondolkodott, majd tovapöccintette a labdát, és a nézők felé indult. Öt méterre megállt tőlük, megnézte őket, jobbról balra, aztán balról jobbra. Ki mondta, hogy „büdös cigány”?!, szólt végül. Nem felelt senki. Ki volt az?, kérdezte makacsul a játékos. A gúnyos csöndbe belevihogott valaki. Utoljára kérdem, ki mondta, hogy büdös cigány!

Csönd, csönd, gonosz vigyorgás. Nos jó, szólt a középpályás, akkor attól a kalapos úrtól, mutatott a nevezettre a jobb szélen, addig a nem kalapos úrig bezárólag, mutatott a nem kalapos férfiúra is a bal szélen, mindenkinek a jó kurva anyját! Aztán sokáig állt, és bámulta az érintett szurkolókat, akár egy elégedett matematikus, akinél pontosabban már senki nem definiálhatja, mi a szakasz. A világ legnagyobb gólja 1932. április 2-a. A Krakkói Spartak labdarúgócsapata játszik a Zakopane Stars ellen. Ekkor történik, hogy Jan Michna, a krakkói sportiskola söprögetője a saját térfelének szögletzászlójától valószínűsíthetően a világ legnagyobb gólját rúgja. A krakkói kiscsapat pályája tévedésből vagy talán csak félreértésből jóval nagyobb az előírtnál. Szélcsend volt, a lengyel nemzeti meteorológiai intézet mérései szerint 19 Celsius-fok, máskülönben ragyogó napsütés. Michna éveken át eltökélten tagadja, hogy az ominózus rúgás egyszerű felszabadító rúgás lett volna. Gólt akartam rúgni, mindenáron gólt akartam rúgni, ismételgeti Michna, és rezzenéstelenül bámul társa, Kowalovski gúnyos tekintetébe. Az élet általában gondoskodik arról, hogy az igazán fontos történések magyarázatot kapjanak. Ám amit ésszel föl nem fogunk, éppúgy a tulajdonunk, mint az, amit érteni vélünk. Szeptember 3-a van, harmadik napja tart a nagy német offenzíva, recsegnek és ropognak a lengyel védelmi vonalak, a Wehrmacht hadosztályai akadálytalanul haladnak előre. Azon az ominózus mérkőzésen Kowalovski volt a kapus. Most is együtt bújnak a lövészárokban. Soha nem gondoltam, kiabálja a barátja fülébe Michna, hogy át tudom rúgni a pályát. A sebtében kikapart lövészárok közelében akna robban, detonáció detonációt követ. Percekig semmit sem látni

a kavargó portól, valaki fájdalmasan ordít a közelben. Évekig gyakoroltam pedig, de a legnagyobb hátszélben sem sikerült átrúgni a pályát, lihegi a védő. Kowalovski haldoklik, repesz roncsolta szét a mellkasát. Csak akkor egyszer, azon az emlékezetes mérkőzésen, magyarázza még mindig a hátvéd, tudod, a Zakopane Stars ellen, amikor egyaránt küzdöttem a rám rontó zakopanei balszélső és a lelkemet elöntő kétségbeesés ellen. Mi az igaz a labdarúgásban? A fiúk ültek a kezdőkörben, ki fűszálat rágott, mások hátukon feküdtek és a vádlijukat masszírozták, némelyek azon tűnődtek, játszanak-e hétvégén vagy megint a kispadon száradnak majd. Különben nem nagyon figyeltek. Jól tudták, mi következik. A kapus például már kívülről tudta a monológot, s néha a pályával szomszédos, „Nem, nem és nem” nevű kocsmában, ahol edzés után általában összegyűltek, elutánozta az öreg szavait. A többiek röhögtek, leghangosabban persze az idős középhátvéd. Évek óta ugyanaz volt a nóta, az edző minden foglalkozás végén előadta a szózatát. Ősz hajú, durva arcú, napbarnította férfi volt a tréner, előbb hosszan végigbámult rajtuk, végül megszólalt. „Mert a labdarúgással számtalan anekdota, úgynevezett tárca, kroki, humoreszk, pamflet, kisszínes és rémhír foglalkozik, hiszen tudjátok. Az öltözői pletykák sem csak a színházak mérgezett világában érvényesek. Írtak a labdarúgásról tanulmányt, szakdolgozatot, esszét, kisregényt, családregényt, emlékfolyamot, fiaim, írtak erről a csodálatos sportról már mindent. Ám tudnotok kell, ebből a tengernyi szóból és mondatból semmi sem igaz. Nincs igaz újságcikk, tudósítás, és nincsen igaz bekiabálás sem. Nincsen.” Az öreg hallgatott. Rosszulesett a csönd, a középhátvéd hosszasan krákogott, aztán nagyot nyelt.

„Akkor mi az igaz, mester?”, emelkedett fel a szélről váratlanul a kicsi csatár, aki aznap került föl az ifjúsági csapatból, és még nem kellett naponta borotválkoznia. A fiú először hallotta a monológot. Az edző meglepődött, szemöldökét fölvonta, évek óta senki sem kérdezett még vissza. Aztán a salakpálya felé fordult, ahol a tartalék csapat tartalék balhátvédje gyakorolta a dekázást. „A fájdalom”, mondta végül az edző, majd jellegzetes, billegő járásával, dermedt jobb lábát maga után húzva – egy régi becsúszó szerelés emléke játékos korából – elindult az öltöző irányába.

Nők, szép csatárok A sport és az édesanya Aki valaha is tanulmányozta az idevágó svéd, albán vagy ciprusi szakirodalmat, annak tudnia kell, hogy az édesanyák bármire képesek azért, hogy a fiukból ne legyen labdarúgó. A cseh Josef Klenkától, a Malostranské Gimnázium testnevelő tanárától tudjuk, hogy a labdarúgás első esküdt ellenségei – 1892-es állapotok – a kakastollas csendőrök, a csőszök és a goromba házfelügyelők voltak. A világ édesanyái úgy tartják, a labdarúgás primitív sportág, a labdarúgók pedig faragatlan emberek. Az anyák azt szeretnék, hogy a fiukból úszó, teniszező, tornász legyen, ám fogalmuk sincsen arról, hogy az úszókat verik, mint a répát. A verés bevett szokás a medencék borzalmas világában, az ember nem azért úszik világcsúcsot, mert tehetséges, hanem mert verve van. Üti az úszót az idősebb úszó, leginkább papucsozza, és bizony üti az edző is, de ő már kézzel, néha a szertáros is lepofozza, ráadásul a víz a legborzalmasabb elem, hajnali ötkor már bele kell ereszkedni, és nincs könyörület, tempó, tempó, tempó. Az édesanyák nem tudják, hogy a teniszhez iszonyatosan sok pénz kell. Annyi pénz nincs is, amiből ki lehet hozni egy jó teniszezőt, ráadásul a teniszezők között is akadt problémás ember, az egyiket például Jeff Tarangónak hívták, amikor még játszott, amerikai volt természetesen, és néha csodaszámba ment, hogy egyáltalán pályára engedték a folyamatos botrányok miatt. Néhány édesanya azt sem bánja, ha a fia vízilabdázó lesz. Magyarországon a vízilabdázók többnyire jogi doktorok vagy állatok doktorai, és csak kivételesen lesz belőlük építési vállalkozó, ha szögre akasztják a nadrágot. A cseh édesanyák a naganói jégkorong-világbajnokság után

rendkívül büszkék voltak, de lesz ez még másképp is. Ha egy édesanya meghallja, hogy a fia ökölvívó akar lenni, zokogva fut föl a padlásra, előkeresi a gyermek bölcsőjét, magához szorítja, majd addig szaladgál vele az udvaron, míg a gyerek meg nem ígéri, hogy jó, inkább fallabdás vagy tekéző, sakkozó lesz. De arra a kétségbeesésre, arra a mérhetetlen fájdalomra nincsen szó, amelyet egy édesanya akkor érez, amikor a fia egy nap eléje áll, megköszörüli a torkát, majd azt mondja halkan: „Elmegyek balhátvédnek, anyám.” Az édesanyák kedvelik a vívást is, elegáns, úri sport, mészfehér ruhák, fényes sisak, finom mozgás, és sáros se lesz az ember soha, bár azért néha átszúrnak a rostélyon. Egy szélsőjobboldali jamaicai sportújságban látott napvilágot a következő hír. A harmadik ligás kingstoni kiscsapat kiesésre állt. A csapatkapitány édesanyja, egy jól tartott, középosztálybeli, hívő asszony, elhatározta, hogy mindent megtesz fia csapatának a bentmaradásáért. A sorsdöntő mérkőzés előtti éjszaka, amikor a csapat a másik kiesőjelölttel készült életre-halálra összecsapni, az édesanya sorra fölkereste az ellenfél játékosait, és a legvadabb, a legkimerítőbb jamaicai szerelmi fortélyok szerint üzekedett velük, csakhogy kiöljön belőlük minden erőt, frissességet és lendületet. Még a másodedzőt is a tornácra csalta és ott gyűrte le, hogy biztosra menjen. Hajnal volt már, amikor az intéző házához ért. Ó, igen, az anyák hősök, Jamaicában pedig különösen azok. Ám ez a jamaicai édesanya elszámította magát. A szerelem olykor nem elvesz, hanem ad, a szerelem nem kicsinyít, hanem megsokszoroz, növel, fölnagyít, a szerelem dopping. Az anya fiának a csapata másnap szörnyű vereséget szenvedett. Olyan gyalázat, megaláztatás történt meg, hogy a játékosok – kivétel nélkül – sírtak. Aztán a huszadik gólnál, még a szünet előtt, komolytalan játék miatt lefújták a meccset.

A magyar nő és magyar futball A magyar labdarúgás rohad, mert meghalt. Viszont a magyar nő nélkül a magyar labdarúgás feltámasztása hamvába holt ügy, hozzá se kezdjenek. A magyar nő bizony öreg harcos, nagyon sokat tett a magyar futballért. A legelső honi labdarúgó-mérkőzést is, amelyet 1896. november elsején játszottak a magyar férfiak stoplizott bakancsokban és bokáig érő hóban, nők szakították félbe húsz perc játékidő után. Addigra három nyílt törés és több ficam jelezte, hogy ez a játék legalább olyan komoly dolog, akár az élet. A magyar labdarúgásban nem a játékos, az edző, a megcsúfolt publikum, és nem is a szövetség elnöke szenved a legtöbbet, hanem a nő. Ha a fiú csere, szegény barátnője hallgatja órákig, milyen sötét állat, tudatlan barom az edző. Ha a játékos megsérül, a nő ápol, betakar, kitöröl. Lelátóra feleség, barátnő fel se merészkedjen, ellenséges állatok üvöltenek, huhognak, vonatoznak ottan. A játékosokat nem fizetik ki! Elmarad a prémium, a havibér, az alapozási pótlék. Kinek kell kigazdálkodni a könnyű, de kalóriadús vacsorát, a villanyszámlát, a gyerek tanévkezdését? A nőnek! Elszerződik a balhátvéd külföldre? A nő otthon marad, és gályázik a gyerekekkel, vagy kíséri az embert, és aztán egész nap ül egy hatszobás luxuslakásban, és csinálja a telefonszámlát. A nő a kezdet, ő az alfa, a magyar nő lényén keresztül vezet út a magyar labdarúgás felemelkedéséhez. Ha a magyar nő helyet cserélne a magyar férfival a sportéletben? Miért ne írhatna alá Magyar Piroska is a Fradinak tizenötmillióért, harmincmillióért? Egészen nyugodt szívvel aláírhatna, aztán ilyeneket mondhatna a sajtónak, hogy „gondolnom kell a családom jövőjére is”. Szem és torok nem maradna szárazon. A magyar nő is mondhatná meccs közben a másik nőnek, hogy, idézem: bazd meg, Julika, tegyed már azt a kurva labdát. Néha köpne, kicsapná az orrát, egylukas,

kétlukas megoldás, akkurátusan végigtaposná az oldalvonalat, szentségelne, olykor futna is. A nő merülne el az éjszakában, ő húzatná a cigányprímással a Balatonban, a nő menne másnaposan, jószerivel a kocsmából a sorsdöntő meccsre, hogy aztán olyan legyen, mint egy isten, kiismerhetetlen, gyors és varázslatos. A nő menne haza este a csapatvacsoráról, kissé spiccesen, de jókedvűen, s a konyhában megmarkolná a másnapi gombapörköltet – előre főz – kavargató férfi tomporát, és a tarkóját összelehelve azt suttogná, úgy kívánlak, apuskám, mint egy állat. Aztán kimenne a fürdőszobába, hogy letudja a tizenhárom kisfröccsöt. Majd hamar lefeküdne, s már javában horkolna, amikor a férfi a legújabb boxerében, belépne a hálószobába. A passz „A passzolás kiment a divatból nem sokkal a selyemsál után, de még a felfújható banán előtt.” Nick Hornby, Arsenal-szurkoló Nem igazán biztató jel, ha az ember sokat monologizál. A klasszikus szövésű drámai monológban van valami mélységesen hiábavaló erőfeszítés, akárha a kaput tökéletesen betöltő Istennek rugdosna tizenegyeseket az ember. Aki túl sokat monologizál, magányos. A magány pedig életbetegség, és még akkor is az, ha a világ legalapvetőbb kérdéseit és válaszait a monológok bírják. Vannak játékosok, akik úgy játsszák végig a pályafutásukat, hogy életükben egyszer sem passzolnak, vagy ha mégis, véletlenül teszik, mert azt is kapura rúgták máskülönben. A gyermek hatesztendős. Egy nap megálltam előtte, és szelíden beszélni kezdtem hozzá. A kicsi úgy figyelt, hogy a feje oldalra billent, s a száját kissé eltátotta. „Kisfiam, figyeljél az édesapádra, hogy miket mond most

teneked. Lehet, hogy többször nem mondja majd, de viszont most mondja. Tudd meg, nem csak az élet, de a labdarúgás lényege is a passzolás, ezt mondja Giovanni Trapattoni bácsi is, például. Kisfiam, néha majd úgy passzolnak neked, hogy az nem passz lesz, hanem átvágás, alattomos szívatás, mert egy kicsit mindig eléd vagy mögéd érkezik a labda, mintha éppenséggel te lennél a hibás abban, hogy a csokiszeletből képtelenség gyulai kolbászt kihozni. Vagy úgy passzolnak, kisfiam, hogy három méterről, és tiszta erővel. Fejbe rúgnak, kisfiam, és azt mondják, ez volt a passz, ember, miért nem vetted le? Csínbe kapod a labdát, és eltöretsz, mint a szögletzászló. De aztán te adod csínbe, és eltörik a másik, mert mást ő sem tehet. Az is előfordulhat, hogy az egész meccsen passzolsz, átütöd jobbra, kiteszed balra, beadások tömkelege indul tőled, és aztán az öltözőben mégis morogva fordít hátat a társad, lábszárvédőjét a falhoz vágja, és arról sikoltozik, hogy nem, nem passzoltál eleget. Vagy az, hogy passzolsz, de nem értik. Néznek rád, mint egy kambodzsai balhátvédre, ez volt a passz, ember? Vagy passzolnak neked, és te nem érted. Miért oda, és miért akkor? Döntsd el, ki a hibás. Hányszor lesz olyan, hogy beindulsz az üres területre, és mégsem jön a labda! Hányszor lesz olyan, kisfiam, hogy végigténferged a meccset, mert egyetlen átadás nem jön, egyszerűen ki leszel vonva a játékból, annyira sem leszel majd, mint egy félszáraz akácfa, amit nemhogy a kutyák nem vizelnek tövön, de már ki se akarják vágni, annyira feledték, hogy van. Ilyenkor gondolkozz el, miben hibáztál, egyáltalán, jó csapatban játszol-e. El is igazolhatsz, ha egy másik csapatban jobban passzolnak, és te is jobban passzolhatsz. Ez a lényeg, adni és kapni, és aztán jöhet a puszi, a nyuszi, a gólöröm. Érted ezt, kisfiam?” Körülbelül ezeket mondtam, egyetlen lélegzettel, jó, másféllel. Ő meg, a gyerek, még mindig nézett rám, ahogy szokta, kissé eltátotta

a száját, a szemét tágra nyitotta, a fejét félrebillentette, és a nadrágja szárát gyűrögette. Passzolni kell, kisfiam, érted?, mondtam még megnyugodva. Értem, mondta ki végül, vagyis apa, akkor mi vagyunk kékben? Fault, és amikor az ember fogva van Törőcsik Andrást, a magyarok később világválogatottba is meghívott csatárát az 1978-as világbajnokság első csoportmeccsén pontosan tizennyolcszor rúgják fel kíméletlenül az argentinok. Törőcsik a tizennyolcadik fault után kétségbeesett dühvel törleszt. Azonnal kiállítják. Nyilasi ekkor kezd készülődni. Az a tündéri mozdulatsor, amikor a játékos hat-hét méterről kezdi a becsúszást, majd eléri az ellenfél lábát, miközben a sajátján még emel egy kicsit, hogy a másik még véletlenül is beleakadjon. Hátulról rúgni fel a másikat, mint a szart. Kocc és durr, bokát a bokához. Vagy páros lábbal érkezni a térd fölé, vagy éppen alá, hát bizony ezt is ismerjük, és ez csak úgy érvényes és tökéletes, ha visszhangzik a recsegés a szemközti nyugdíjas szektorban is. A jajveszékelésre már senki sem kíváncsi. Vagy legyen cél a támaszkodó láb. Hátulról a védtelen, puha vádli, vagy az Achilles-ín egészen biztos megoldás. Láttuk egyszer, egy ilyen beleszállás után, hogyan próbált fölállni a kis magyar középpályás. Fölállt. Nem állt föl. A lábszárcsont és a szárkapocscsont is ketté volt törve. Nyílt törés, úgy hajlott vissza az eltört csont, mint a, nem, erre nincs hasonlat. Vagy ne legyen. Később meggyógyult a játékos, játszott tovább. De már soha nem lett a régi. Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Magas labdánál úgy fölugrani, hogy térddel érkezzünk a másik hátába. Esetleg még ráesni az ügyetlenre.

Fölrúgom, de utána szabadkozva, őszintén sajnálkozva segítek neki fölállni – a fülénél fogva. Rátartani a lendülő lábfejre. Ez is olyan szép. Ott marad állva, rád bámul, lassan összeomlik. Vagy éppen ellenkezőleg. Magasan indítani a mozdulatot, és fejbe rúgni. Fölsőtesttel sodrom el, fusson neki a reklámtáblának. Szemből jön, én is szemből jövök, finoman előretartom a könyökömet, szív fölötti magasságba, a bordatörés nem halálos, de az ember végre megtanulja, milyen nagyszerű dolog is levegőt venni. És például a csipkedő játékos. Beadásra úgy fölugrani, hogy könyökünkkel az ellenfél arcát is megtaláljuk. Gyengéden, mint egy anya, rálépni a kifutó kapusra. Nem is néz oda, csak érzésből visszatapos. Köpni. Egész meccsen dumálni, halkan, mint a sistergő gőz, szidni a másik anyját, szerelmét, kistestvérét, vallását, bőrszínét. Az ember mindent megtanul, ha játszik. Nem tudom, igaz-e, de annyira szép, hogy igaznak fogadom el, amennyiben az igazság tud szép és módfelett rejtélyes is lenni. A kiállítás világcsúcsa. Volt az angol legelső ligának egy ritka kemény játékosa. Egy idényben többször volt kiállítva, mint sem. A Wimbledon védője, Winnie Jones azóta már híres filmszínész. De pályafutása alatt megkapta például a Premier Liga legkeményebb játékosa címét is. A kiállítási világcsúcsot sokáig ő tartotta, az egyik mérkőzésen öt másodperc alatt állították ki Winnie Jonest. Fütty, és indul is? Páros lábbal? Közben még odaszól valami csúnyát a bíró sporttársnak, hogy biztosra menjen? Valderramának egy szögletrúgásnál a védő, a spanyol Michel, hopp, megfogta a hímtagját. Szállt be a labda, mint egy szépséges

rím a szív közepébe, és a bodor kolumbiai mozdult is volna, de nem tudott mozdulni. Ez például nem fault volt. Ez valami egészen más volt. Egy kicsit eltűnődött a kolumbiai, aztán csodálkozva széttárta a karjait. Hogy nem fault, és az ember mégis egészen fogva van. Törőcsik jött haza egy vidéki meccsről, ismerőse személyautójában, már a zsebében, a szív fölött volt a meghívó, mely a világválogatottba invitálta. Útközben balesetet szenvedtek, és a játékos hónapokra kidőlt a sorból, azt se lehetett tudni, játszhat-e még egyáltalán. De Törőcsik felépült, bár soha nem lett a régi. Ez akkor most fault volt, vagy nem volt fault? Csuka partjelző „A meglepett bíró reagált az inzultusra, és visszaütött…” Magyar sportújság beszámolója 1921-ből Magyar sportújságban jelent meg a fantasztikus hír a huszadik század legvégén. A Szentes–Mártély labdarúgó-mérkőzés a játék 75. percében félbeszakadt. Gera játékvezető azért vetett véget a mérkőzésnek, mert Csuka partjelző belerúgott az egyik játékosba. Istenem, végre! Ez volt az a mondat, amire évek óta vártam. Újra elolvastam a hírt. Csuka partjelző megrúgta az egyik játékost. Csuka partjelző! Néhány évvel ezelőtt egy Lopez nevű perui bíró megállt az öltöző kistükre előtt. Minden hajszál a helyén, fekete mezét egyetlen ránc se csúfította. A mérkőzés huszadik percében elővett egy csontházmarkolatú Smith and Wessont és alig célzott lövéssel homlokon lőtte a vendégcsapat Blau Enrico nevű balszélsőjét, aki

csúnyán nézett rá, és talán még mondani is akart valami csúnyát. Lopez játékvezető kisétált a stadionból, s régi, kétüléses sportkocsijával elhajtott az őserdő irányába. Egy svéd ötödik ligás mérkőzésen történt. Eriksson bírónak azt kiabálta az egyik helyi drukker, hogy „Te hülye Vejnemöjnen!”. Eriksson bíró összeverte a vendéglátó csapat összes játékosát, a negyvenöt fizető nézőt, a három bliccelőt, a helyi klubelnököt, Stockholm város egyetlen hondurasi származású szotyolaárusát, végül a vendégcsapat játékosait is. Soha ne mondjuk svéd bírónak, hogy Vejnemöjnen. Az 1920-as években egy Kutik András nevű magyar játékos futballozik Olaszországban. Tőle tudjuk a mártírhalált halt olasz bírók neveit. Badzetta Giovanni, Bettale Pietro, Dicosi Marion, Fantoni Ottavio. Ők azok a szerencsétlen itáliai bírók, akiket a mérkőzés után a közönség halálra vert. Chamot, a római Lazio argentin légiósa egy bajnoki mérkőzés után odalép a világhíres Collina bíróhoz, és mosolyogva a kezét nyújtja. Collina fogadja a játékos kézfogását. Ám ekkor Chamot teljes erővel szorítani kezdi a meglepett bíró kezét, és még mindig mosolyogva sziszegi, köszönjük a vereséget, bíró sporttárs. Előttünk ragyog a kép, ahogy Collina lassan térdre ereszkedik. (Toldi Miklós és a cseh vitéz, ugye.) Chamotot négy hétre tiltották el, de ennyi valószínűleg megérte neki.

Eszünkbe juthat Barbara Lichtenstein is, egy ecuadori sorozatgyilkos, egy őrületbe kergetett kapus bosszúálló leánya, aki csak bírókat gyilkolt, álmukban tekerte nyakukra a kapukötelet, és minden áldozata homlokán piros lapot hagyott. A szívbe állított szögletzászló Moreno volt az ecuadori bíró neve, aki a Korea–Olaszország mérkőzésen ténykedett a 2002-es világbajnokságon. Nem felejtjük el Morenót, megjegyezzük, ujjal mutatunk rá, amíg lesz ujjunk, ő állította ki Tottit, pedig a hátsó kameraállásból világosan látható, a koreai térd eléri Totti ballábát, úgy térdmagasságban. Tizenegyes volt, be kellett volna fújni, phú, így, ilyen halkan, phú. Ennyi lett volna az egész. Nemrégen egy kameruni bírót, persze hogy A rózsa neve című regényből vették az ötletet, a sípjával gyilkolták meg, bekenték mézes viperaméreggel a sípot, s amikor lefújta a meccset, csodálkozva megcsóválta a fejét, és a következő pillanatban összeesett. Nyúlt még a labda után, de már nem érte el, úgy maradt, meghalt. Föléje hajolt a középhátvéd, a homlokát vakargatta, még ilyet. Jött a rendőrség, megkezdődött a vizsgálat. Csakhamar kiderült, a partjelzők voltak a gyilkosok, hát persze, irigykedtek, eleve gonosznak születtek, gonosz anyatejet szoptak, a zászlójuk is gonosz volt. A magyar bíró vezet világbajnoki döntőt, nemzetközi kupadöntőt, a legkényesebb, vérharmatos hamleti mérkőzésekre hívják, nemzetközi presztízse óriási, ám ha befúj egy nyilvánvaló faultot egy hazai bajnokin, a magyar középhátvéd akkorát köp, hogy a vakond agyrázkódást kap az eltalált fűcsomó gyökere között. A magyar bírót ólmos szotyolával, másnapos slájmba beáztatott papírzsebkendővel, felizzított söröskupakokkal dobálják, és ha véget

vet a mérkőzésnek, úgy a sajtó, mint a baráti kör, az edzői testület és a játékos-bizottság őt, egyedül őt hozza ki vétkesnek. Egyszer egy vidéki kupamérkőzésen, amikor a csapatok a legjobb ötszáztizenkettőbe jutásért játszottak, a földühödött szurkolók a szerencsétlen bírónak a fejébe húzták az oldalvonal mellé állított vizes kanna fedelét. A magyar bíróra mindent mondhatnak edzők, szurkolók és játékosok. Ha szabadrúgást ítél, a vétkes játékos köpködhet, a farkát dörzsölgetheti megvetése jeléül, félreérthetetlenül legyintgethet, szitokszavakat motyoghat. Ha a magyar bíró befújja a szabadrúgást, a kedvezményezett játékos soha sem elégedett, többet szeretne, tizenegyest, kiállítást, s mert nem azt kapta, ezért ő is lökdösi és szidja a bírót. Holott a magyar játékvezető világszínvonalon dolgozik, munkája elsőrangú, míg a magyar játékost egyáltalán nem jegyzik a labdarúgás világpiacán. Ezért mondtam, hogy végre. Ezért voltam boldog, amikor azt olvastam, hogy Csuka partjelző rúgott. Azt gondoltam, ez az ember úttörő, forradalmár, egy szent. De vajon hogyan és milyen körülmények között történhetett meg a rúgás? Meg kellett ezt tudni. Másnap bekopogtam az újságom sportrovatához. Még a sakkszakértő is nevetett. Mi, hogy Csuka partjelző rúgott volna?! Hihihi, bruhaha! A hír téves volt, a hír hazudott. Megint csak a bírót rúgták meg. Újra és újra. Jaj, magyar bírók, nincs remény. Állatok a labdarúgásban Nyilván a bíró sporttárssal kell kezdeni, hiszen a publikum őt illeti a legkülönfélébb állatnevekkel. A bíró gyakorta ökör, barom, marha, disznó, orrszarvú, patkány, kutya, majom, kanári, feketerigó, egy tetű. Zeusz, a nagy átváltozó elbújhat egy labdarúgóbíró

különbnél különb állatalakzatai mögött. Egy holland szakkritikus szerint a bíró a többistenhit mai megtestesítője. Szokták mondani, hogy hangyaszorgalmú középpályás. A csatár páváskodik. A játékosok gyakorta kakaskodnak, öklelnek, máskor meg mennek, mint a mérgezett egerek. A játékos zsiráf. A csatár nyuszi. A csatár kígyó. Buldog a játékos, mert csökönyös, és pitbull, mert nem ismer irgalmat. Ha túlontúl vehemens, vaddisznónak is hívják. Minden csapatban van bika, ló és valamilyen madár. És pillangó. Tetű. Egyszer egy argentin kapusnak vakond volt a neve, a beadásokat és az íveléseket rendre elnézte, de még a fű alatt suhanó, alattomos lövést is védte. Jasin volt a fekete pók. A José Leone Andrade nevű, fekete bőrű uruguayi játékost póklábúnak nevezték. Ő találta föl a becsúszó szerelést 1930-ban. Csigalassúság. Csikócsapat. Lepke, a kapusok leggyűlöletesebb élőlénye. Egészen helytelen kifejezés az, amikor azt mondják, hogy oroszlán módjára küzdöttek a fiúk. Aki olvasta az Elza kölykei című könyvet, az tudja, az oroszlán lusta dög, egyáltalán nem szeret küzdeni, ráadásul kandzsi is. Lajhárnak nevezik a magyar edzők azt a magyar játékost, aki megbukik a Cooper-teszten, de azért kezdő. Gyakorta egy játékost egyszerűen csak Állatnak neveznek. Ilyen a brazil Edmilson, illetve a Bundesliga mennyországát is megjárt hamburgi kiscsapat, a Sankt Pauli egykori kapusa, Thomforde. A Real Madrid egykori csatárát, Butragueñót Keselyűnek hívták, mert mindig lecsapott. Grosics Gyula a világ labdarúgásának örökös Fekete Párduca. Zsiráf volt Kocsis a magyar aranycsapatból, de egy másik játékost, a nagy Bobby Charltont is ezzel a névvel becézték.

Róka volt a beceneve a Balog nevű magyar válogatott játékosnak. A svájci Grasshoppersnek szöcske a totemállata. A kölniek kecskék. A magyar ferencvárosiak zöld sasok, amiként a Crystal Palace és a Lazio játékosai is. Farkasok harcolnak a Wolfsburg és az AS Roma csapatában. A Newcastle környékén nagy a csirregés, ott szarkák űzik a labdát. Bresciában is csivitelnek, ott fecskék népesítik be a zöld gyepet. Torinóban pedig zebrák futkároznak a Juventus pályáján. Egy közép-afrikai kiscsapat néhány éve a bálnát választotta totemállatnak. Kérdezték az elnököt, miért döntöttek így. Mert nem tudjuk, milyen, mert még soha nem láttunk bálnát, mondta az elnök, aki kapus is volt máskülönben. Nem olyan régen a Vasasban több állatos nevű játékos játszott egyidejűleg. Nyúl, Farkas, Sas, Birkás. Egy körkapcsolásos közvetítésen szaladt ki a riporter szájából az a kegyetlen, de ritka szellemes mondat, hogy ó, kedves hallgatóim, mennyi állat szaladgál a zöld gyepen. Az ember soha el nem évülő hálával tartozik az állatvilágnak a labdarúgás tekintetében. A labdát ugyanis a galacsintúró bogár találta föl. A földből gyúrta, mint Isten az emberi testet. És aztán gurigatni kezdte. Verik apukát Akinek van némi fogalma a sportújságírásról, az úgy várja a keddet, mint királylány a fehér lovat. Kedden közli a sportlap a megyei bajnokságok eredményeit, és nem csak azokat, hanem úgynevezett kicsi keretes hírekben az élet történéseinek gyöngyszemeit is elénk pergetik. Legutóbb például a Gara–

Bácsalmás meccsen történtek szívszorítóan szép dolgok. A mérkőzés hajrájában verekedés tört ki a szurkolók között. Az évszázados Gara–Bácsalmás viszályt tekintve ez nem meglepő fejlemény. A csoda éppenséggel az, hogy a 83. percig tartóztatták magukat a nézők. Ám eddigre elfogyott az önfegyelem, s a felek egymásnak estek. Így történt, hogy egy bácsalmási játékos az édesapját vélte fölfedezni a verekedésben. A fiú kifutott a pályáról, akkurátusan rendet rakott, adott néhány taslit, majd visszatért, hogy folytassa a játékot. Ám a bíró nem engedte, hogy tovább játsszon, nyomban kiállította. De hát verték apukámat, bíró sporttárs! Nem érdekel, hagyja el a játékteret, sporttárs! Tessék elképzelni a szituációt. Labdát kapok a balszélen, akár hálóig gyalogolhatnék. Lódulok, lövésre lendítem a lábamat, amikor velőtrázó sikoltás hasít az ég felé. Segíts, kisfiam! Ütik, verik Édesapádat! Énnekem a bácsalmási sportoló az elmúlt hét játékosa. Olyan természetű választásról volt szó, amely az élet alapjait tette mérlegre mind morális, mint pedig ontológiai értelemben. Látszólag a dolog egyszerű. Mi ér többet neked, az édesapánk élete, egészsége, vagy egy nyamvadt gól? De bizony nem csak egy nyamvadt gólról van szó! Karrierről, pénzről és hatalomról van szó! Ha berúgod a helyzetet, megszilárdíthatod a helyed a csapatban. Egy roppant befolyásos játékos-megfigyelő látószögébe kerülsz, s jövőre már a harmadosztályban játszol. Innen egy ugrás a pezsgő sportéletű Kecskemét, de te meg se melegedsz, mert máris átvett Szeged, a Tisza partjáról pedig, tudjuk, egyenes út vezet a Fradiba. Vagyis ha nem apukát választod, két éven belül, de három év alatt biztosan profi játékos vagy, autót, lakást kapsz, évi sokmilliót keresel, majd Németországban vagy Angliában folytatod a pályafutásodat. Nyilván apukád is megértené, inkább az ő szemfoga

vesszen, mint a te karriered. Még drága jó anyád is megértené, hogy hagytad egy kicsit fejbe rugdosni apádat. Önkéntelenül bólintana a betört orrú édesapád láttán, elrontott életére gondolna, aztán újramelegítené a pörköltet. (Volt tehát tét ebben a szituációban nem kevés, önzetlenség, gyermeki tisztelet, lemondás. Még annyit, sajnos ezek a kiskeretesek gyakorta nem pontosak. Most már azért szorítok, nehogy az derüljön ki, hogy ennek a bácsalmási játékosnak nincs is édesapja. Mert tíz éve elhunyt szegény. Éppenséggel egy Gara–Bácsalmás örökrangadón.) A gólöröm Van ennek a csodálatos játéknak egy olyan pillanata, amelyben az élet szinte valamennyi alapvető élménye fölragyog. Születés, halál, szerelem, gyilkosság, elragadtatás, győzelem és elbukás. A gólörömről beszélünk. Hagyományos eljárás, hogy a játékos a gól után az ég felé löki a karjait, és üvölt. Ám néhány pillanat múlva egy emberhalom legalján hever, átkozza magát, hogy gólt rúgott, valahogy kiügyeskedi a szemgödréből az irigy középcsatár hüvelykujját, és igyekszik levegőt kapni. Leplezetlen és nyílt tömegszex ez, melynek láttán még a Vatikán-barát kollégiumi igazgatónők is átfektetik egyik combjukat a másikon. Másik eljárás az, amikor a játékos hason csúszik ki a szögletzászlóhoz. Ezt a variánst a játékosok általában esőben alkalmazzák. Cipruson és Máltán viszont, érdekes, nem élnek vele. Tavaly az egyik görög ifjúsági csapatnál, mert e romlatlan fiatalokban még van becsvágy, a kis balhátvéd kipróbálta a salakos edzőpályán. Azóta Marszüász II. néven írják be a kezdőbe. Új mutáns a repülőzés.

Két karral szállni, berregni is hozzá. Ronaldo igen szépen csinálja. Mások a gól után tovább futnak, fölugranak a kapu mögé feszített rácsra, rázzák és üvöltenek. Aztán a fogócska. A gólörömtől megittasult játékos úgy kezd rohanni, ahogy a meccsen egyszer sem. Előrelátóbb magyar játékosok a mérkőzés alatt erre a pillanatra tartalékolnak, óvatosan kocognak, nem sprintelgetnek eszeveszetten, hogy ha gólt rúgnának, legyen erejük elfutni a többiek elől. A góllövő játékos fut vagy két kört, csinál több tucat testcselt közben, végül a pályaedző nyakába ugrik, aki tegnap megsúgta, hogy kezdő lesz. A western-figura. A játékos az ujjaival, mintha colttal tenné, lő, az ujjait megfújja, és elrakja őket. Hugo Sancheztől, a kiváló mexikói fogorvostól láttuk először az akrobatikus megoldást. Futtából előre szaltó, és még egy, lábra érkezve. A magyar játékosok közül ilyet csak Gera Zoltán tud. Tavaly megpróbálta egy magyar középhátvéd a fejbillenést. Még mindig gipszkötést hord a nyakán. A huszadik század végén több újítást vezettek be a labdarúgók edzésmunkájában. Már nem csak a gólra, a cselre, az elfutásra edzenek a játékosok. Gyakorolják a gólörömöt is! A ringatós megoldás. A braziloktól láttam, ha jól emlékszem. Infantilis dolog. Viszont nagyon szimpatikus a „négykézláb mászok, mint egy kutya” megoldás. A tökéletes változatát egy afrikai játékos mutatta be, kimászott a szögletzászlóhoz, a jobb lábát fölemelte, s úgy tett, mint a kutyák pisiléskor. Néha többen is másznak egymás után. Mélyen erotikus megoldás, amikor a játékos letépi magáról a mezét. Harminchat éves magyar irányító középpályások nem csinálják. Tiltja a háj. Egyszer az ősz hajú Ravanelli rángatta le magáról a mezét a gól fölötti határtalan örömében, másnap raportra rendelte a csapat főszponzora, mert így nem látszott a neve. Egy angol játékos a meze alatt trikót hordott. Ez a játékos a gólörömnél

letépte magáról a fölső mezt, hogy a C-szektor vak kislánya is lássa, mi van a trikóra írva: „Támogassátok a dokkmunkások küzdelmét!” A játékos gólt rúg, majd mutatóujját a szája elé illesztve, pszt, pszt, azt mutatja az ellenfél szurkolóinak, hogy akkor most el lehet hallgatni, csöndben lehettek, gyerekek, amire persze még nagyobb hörgés a válasz. Egy angol játékos, csillogó, fekete bőrű fiú, a gól után szép ívben elfutott, kikerülte a társakat, és a közönség előtt úgy állt meg, mint egy szobor, állát fölszegte, karjait a melle előtt keresztbe fonta. És csak állt, állt mozdulatlanul. A sevillai Francisco Gallardo 2001 novemberében, egy Valladolid elleni bajnokin örömében megharapta, vagy inkább finoman a szájába vette gólt szerző csapattársa, Jose Antonio Reyes péniszét. „Éreztem valami kósza szorítást, de fel sem fogtam, mi történt, egész addig, amíg nem szembesültem a döbbenetes videófelvétellel. A legfájóbb, hogy mindezt a csapattársamtól kellett elszenvednem”, nyilatkozta nagyon szomorúan[2] Reyes az eset után. („Hogy fogok ezek után gólt rúgni? Gólt rúgok, jön az öröm, és… és én védjem magamat, mintha a sorfalban állnék?”) Az önfeledt Gallardót az illemszabályok megsértéséért eltiltotta a – szerintem – túlontúl szigorú spanyol szövetség. Ám a legszebb gólöröm, amit láttam, ez volt. Batistuta, akinek szobrot is emeltek Firenzében, hosszas tortúra után eligazolt a Fiorentinából, holott imádta a klubot, és őt is imádták, istenként tisztelték a szurkolók. S amikor először játszott a volt csapata ellen a Roma színeiben, hatalmas gólt rúgott tizenhét méterről. Batistuta nyomban lehajtotta a fejét, és könnyezve indult vissza, a kezdőkör felé. A csel A rendszerváltás után vagyunk Közép-Európában. A csel

találkozik a buta hátvéddel. A hátvédnek el kellene mozdulnia jobbra vagy balra, tennie kellene valamit, amire a mozdulatsor inspirálja, ám a hátvéd mozdulatlan marad. Nem lép el jobbra, sem pedig balra. Ő a buta hátvéd. Meg sem mozdul a marhája. A buta hátvéd megvonja a vállát, elveszi a labdát, és csodálkozva, befáslizott térddel, sípoló tüdővel a láthatár vakító csíkjáig kocog vele. Csakhogy az élet gyakran rémesen igazságtalan. Van egy csel, amivel mégis biztosra lehet menni, és a nagyok, az egészen nagy játékosok alkalmazzák is Európa keletibb felén. Legyen a mentségükre mondva, nem élvezetből teszik. Rá vannak kényszerítve. A mi országunkban rengeteg buta hátvéd játszik, és ez roppant idegesítő. Az ország többsége buta hátvédből áll, sípoló tüdő, csomózható visszér, kiskötvény, rokkantnyugdíj, szociális kiutalások, minimálbér. Tehát a nagy csatár és a buta hátvéd találkozik. A csatár kivételesen tehetséges játékos. A legnagyobbak közül való. Hirtelen oldalt lép, a jobb bokájával csinál egy körkörös mozdulatot, a ballal sasszézik egyet, közben kitölt egy váltót, befektet, vesz és újra elad, majd a csel utolsó mozdulatával, csakhogy biztosra menjen, lerúgja a buta hátvédet. Szétrúgja, mint a szart. És aztán a csatár, aki a nagyok közül való, már azt csinál a labdával, amit akar. És azt is csinál. A szurkoló „…a futballt ugyanis egy olyan átok sújtja, amely ugyanakkor gyakran a játékosok, az edzők és a vereségtől lesújtott szurkolók megmentője. Olyan tevékenységről van szó, amelyben nem elég győzni, hanem mindig győzni kell, minden idényben, minden bajnokságban, minden meccsen.”

Javier Marías Az egyik legmegejtőbb szurkolói magatartást Keresztury Tibor irodalmi szerkesztő írta meg. A fiatal rendőr szombatonként, amikor meccs volt, egyszerűen átállt, vagyis szurkoló lett. Dühödten rázta a kerítést, fordítva hajszolta a győzelembe a fiúkat, dobálta, ócsárolta a kollégákat, akik a szurkolók tömegét fegyelmezték volna. Az ember, amikor szurkol, többnyire nincsen egyedül. Azt mondja Kafka, hogy amik vagyunk, azt nem tudjuk elmondani, s csak a kórusban lehet némi igazság. A helyzet az, hogy aki szurkol, az igazában rossz ember nem lehet, legfeljebb téved, helytelen úton jár, vagy nagyon részeg. Fölnövünk, családot alapítunk, megfogjuk a gyerek kezét, kirángatjuk az ég alá, ahol meccs van, és azt mondjuk neki, ez, gyermekem, ez a dolog pedig jó, ez pedig nem jó. Elmondjuk, mi a helyes, és mi a helytelen. Beszélünk neki a szépről és a csúnyáról. Beszélünk neki a bölcsességről, a türelemről és az időről. Ez pedig itt Isten, így néz ki, ilyen. Van halál is, kisfiam. Meghalunk, kész, vége, féreg. Azt is elmondjuk a gyermeknek, hogy a szurkolás nem ér véget a pálya kijáratánál, vagy a szemközti, Edson Arrantes do Nascimento nevű kisbüfében. Az igazi szurkoló az életben is szurkol. A nagysálas drukkerek, amilyen Petőfi Sándor, Heine, Kosztolányi, Tolsztoj, teszem azt. Igen, számosan léteznek közöttünk földi lények, akiknek szurkolhatunk. Fű, fa, bogár, verebek. 1998-ban útban az amszterdami aréna felé a metróban a Real Madrid szurkolói csupán egyetlen játékost éltetnek név szerint, különböző dallamokba foglalva a nevét, Pedrag Mijatovicsot, aki aztán meghálálva a szeretetet, el is dönti a Juventus elleni döntőt. S amikor két év múlva újra döntőt játszott a Real Madrid, Párizsban megint kizárólag Mijatovics nevét skandálták a szurkolók, pedig akkor már nem is játszott a csapatban.

A szurkoló nem felejt. Jaj, és például mennyi nő! Én annyi nőnek szurkolok, hogy sokszor nem is győzöm, és bizony akkor is szurkolok a nőnek, ha nem játszik jól, ha ügyetlen, ha szakadt a szerelése, ha nem készült, ha nem az enyém, ha mástól állapotos, ha „elszaladt” a versenysúlya, ha piros autóval messzire utazik, és annyi pénzem sincs, hogy a következő sarokig hű társa legyek. Ballagok az utcán, észreveszem, gyorsan mögé kerülök, és a legtávolabbi fordulóig szurkolok neki. Egyszer, mesélte egy magyar vezérszurkoló, Szeged sétáló utcáján vakmerően odaléptem egy tüneményesen szép lányhoz, és biztosítottam arról, hogy hetek óta szurkolok neki. Szurkolok a lelkének, és nem kevésbé a testének. Hajrá, csaptam a levegőbe, mindent bele! Volt egy kis ollé. Hullámoztam is. Gyertek ide! Gyertek ide! Aztán azon se csodálkoztam, hogy pofon lett a dolog vége. Jó húsz esztendeje minden áldott kedd délután benépesül a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium udvara, ahol a helybeli tanárok és a szegedi újságírók játszanak változékony kimenetelű, ámde roppant hajtós kispályás mérkőzéseket. A pályát kerítés választja el az utcától. A mérkőzéseket rendre végignézi egy szurkoló. Fekete hajú, középkorú, kerékpáros férfi. Le sem száll a járgányról, a biciklin ülve bámulja végig a kétszer harminc percet. A nevét nem tudjuk. Fogalmunk sincsen róla, hogy kicsoda. Azt sem tudjuk, a tanárokat vagy a hírlapírókat kedveli-e jobban. Évek óta egyetlen hangos szó nem hagyja el az ajkát. Nem sóhajtozik, nem csapkod >ököllel a levegőbe, nem szentségel, nem fogja a fejét, csak ül a kerékpárján, kapaszkodik a kerítésbe, és néz bennünket. Évek óta így van ez. Fekete hajú, kerek arcú, középkorú férfi.

Mindig eljön, ha játszunk. Az angolok és a németek, és Eric Cantona Az angol és a német labdarúgók jó kétezer éve komoly presztízst csinálnak abból az eseményből, amikor egymás ellen játszanak. Az angliai világbajnokság után Mexikóban a németek visszavágnak, hogy a nyolcvanas évekre szomorú igazsággá váljon Lineker rezignált megjegyzése, miszerint a labdarúgás lényege az, hogy huszonkét ember futkározik a gyepen, és aztán a németek győznek. Amikor néhány esztendővel ezelőtt egy kellemes tavaszi napon az Arsenal kiverte a Brémát az UEFA-kupából, a The Daily Express nevű angol újság ekképpen kezdte a tudósítását: „Kevés dolog van szebb annál az életben, mint amikor egy angol csapat megver egy németet.” Arról persze idáig nem volt tudomásunk, miként fricskázzák a német játékosokat nemzetközi mérkőzéseken az angolok. A Bild című bulvárlap egy nappal a sorsdöntő angol–német előtt figyelmeztette fiait: „Ha százszor mondják, fuck off, Hitler, akkor is nyugodtnak kell maradnotok!” A németek hazaküldték volna a mutogatós Beckhamet. Körbejárt a kép a világban, amint középső ujját felfelé tartva üzen a nézőnek Beckham. A németek azt mondják, ők bezzeg Effenberget úgy zavarták haza az 1994-es világbajnokságról, amikor nadrágját letolva válaszolt egy német szurkoló kritikájára, hogy a játékos otthon vette a következő lélegzetét. Hanem az olvasók megérdemlik, hogy megtudják, miket mondott az az ittas szurkoló Beckhamnek ezen a mérkőzésen. Feleségével kapcsolatban a hölgyek ősi mesterségét emlegette, míg a gyermekére halált kívánt. Nos, az ilyesfajta eseménynél a francia Eric Cantona cselekedete az irányadó, aki a Manchester United játékosaként néhány évvel ezelőtt egy egész félidőn keresztül tűrte egy szurkoló mocskolódásait. Végül cirka egy méter magasságban vízszintbe helyezte testét, lebegett picikét, s mint egy ember alakú

rakéta páros lábbal nekiszállt a piszkos szájú szurkoló szívgödrének, tegyük hozzá, mérkőzés közben. S aztán nem is tiltották el olyan nagyon. Nők, szép csatárok Quasimodo ma már nem lehetne középcsatár. A harmadik évezred kezdetén a csatárok szép és kellemes ifjak, arányosan megnyúlt test, királyfi-tempó, némelykor férfias, macsó vonások, máskor pedig olyan ártatlan arc jellemzi őket, hogy a tízéves húgodat is rábíznád éjszakára. Van kivétel is, persze. Például Ronaldo, akinek a tekintete hosszú évek óta az általános iskola harmadik osztályának magasában csillog. Manapság a csatár, mint sporttani képződmény, arról szól, hogyan lehet, szabad, illetve szükséges hazudni. (Kétezer-harminc éve egy jóravaló, bár képesítés nélküli názáreti tornatanár magához intett egy égő szemű fiúcskát. Te leszel a középcsatár, érted? A gyermek csak bámult rá, és hosszan, szorongva tapogatta a kapufát.) A hazugság nemcsak legitim, de nélkülözhetetlen kellék is, a csatár a becsapás mesterművésze, így például amikor Santa Cruz, Raul, Abreu, Ilhan, Diouf vagy Jancker cselezni kezd, érzed a bűnt, és látod, hogy milyen édes, és ragacsos, hogy az aljasságban mennyi szépség és megejtő jelleg van. Ronaldo cselezése, és általában a mozgása nem ilyen. Gyors, kíméletlen és kiismerhetetlen, de bármit tesz, naiv marad. Nincs relációd hozzá, nincs viszony, amely bűnösségbűntelenség érzését hordozná. Becsap, de nem téged csap be. Ilyen lesz később Ronaldinho cselezése is, épp ilyen. Sőt! Egyszer Szicíliában egy bődületes felszabadító lövéssel eltalálták a pályával szomszédos templom harangját. Addig kolompolt a harang, amíg a meccs tartott, s amikor a bíró lefújta a mérkőzést, egyszerűen összeomlott. Jönnek le a pályáról a játékosok, és a balhátvéd, még mielőtt az öltözőbe lépne, a porfelhő felé pillant, és

keresztet vet. Quasimodo egyszer elment Paris Saint-German ifipróbajátékára, és vágott vagy ötöt, még a púpjával is fejelt gólt, és amikor lefújták a meccset, az edző, egy tikkelős algíri veterán, aki néhány hónapig de Gaulle másodtitkára volt, megállt előtte, szomorúan ingatta a fejét, te nem lehetsz csatár, fiam, mondta halkan, hozzátette, sajnos. Miért, drága Mester? Mert annyira csúnya vagy, azért. Mert nem csinálnak veled kefires reklámot, nem csinálnak veled fűnyírós, öröktamponos, jaguáros, üdítőitalos, ginszenggyökeres, rákcsodagyógyszeres, vízilóhús-sütőgépes reklámot, fiam. Néhány esztendeje, amikor a brazil–francia világbajnoki döntő előtt az öltözőben Ronaldo epilepsziás görcsben haldoklott, a szponzor fölállította és kituszkolta a gyepre, majd a meccs után meghalhatsz, és a többit tudjuk, jött Zidane, jött kétszer is. Már a magyar csatárok is szép, kellemes kinézésű férfiak. A világcsatárok is mind adoniszok, na jó, jusson eszünkbe azért Jancker is vagy éppen Rooney, aki a Times szerint a csúnya férfiak reménye. Szemtelen, szép és piszok kártyáslelkek, az ilyen típusok viszik el a lányunkat füvezni, melegbárba. A középpályások között szintén akad egy-két jóképű férfi, de általában alacsony növésűek, mert sokat futnak, sok zsák a vállon, úgy élni az életet, hogy ellát a fejed fölött a feleséged. (Egy ilyen norvég középpályást pszichológushoz kellett vinni, nem tudott örülni a gólnak. Kérték, rajzolja le a lelket, a lélek, amit ő gondol róla, van egy órája, nem zavarják, már kezdheti is. A játékos bólintott, majd lerajzolt egy működő fűrésztelepet.) A hátvédek magas, megbízható férfiak, szépségük, ha van, érett, csúnyaságuk ellenben vonzó. A kapusok is többnyire csúnyák és öregek, nem véletlen, hogy a világ legjobb kapusa egyúttal a világ legcsúnyább kapusa is, Oliver Kahn. Egy közepes tudású, ám jóképű csatár annyiba kerül a labdarúgás piacán, mint egy világklasszis, de csúnya kapus. A foci világra szóló őrületét már a nőknek is csinálják, édesanyánknak, nővérünknek, kishúgunknak,

megannyi napközis tanárnőnek, titkárnőnek. Aki gólt rúg, legyen szép is, és például itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a kameruni oroszlánok mezének nem volt hónaljrésze egy világbajnoki tornán. És ha egy csapat világbajnok lesz, legyőz mindenkit, mert annyira jó volt, vagy szerencsés, nézzék majd meg, hogy a fotózásnál a csapat játékosai közül kik állhatnak az első sorba, és kinek kell a szponzor utasítására eltakarnia az arcát. A labdarúgók temetője Van valahol a világon egy temető, ahol csak labdarúgók sírjai domborodnak. Itt is elkülönített területet jelöltek ki az öngólt vétő játékosoknak, távoli és gazos sarok a temetőkertben, elhanyagolt sírok, dohszag, bűnszag, hervadt virágok illata. Ám nagy és díszes sírjai vannak a csatároknak és a gólkirályoknak. Egy balhátvéd nyughelyét gyakran szerény fakereszt jelzi. Akadnak ebben a temetőben betonkripták is, melyekben többnyire hátvédek nyugszanak. A sírokat márványcipők és márványlabdák díszítik, a kapusok sírja gyakran kapu alakú. A sírokat fátyolos özvegyek gondozzák, tavasszal virágokat ültetnek a frissen kapált, jó szagú, fekete földbe. Néha az asszonyok beszélgetnek egymással. Les volt, szól az egyik. Nem volt az, bólint a másik, majd ledugja a palántát, földet tömköd a gyökérre, a tövet meglocsolja. Csúnyán fölrúgta, ingatja a fejét az egyik fejkendős asszony, hozzá sem ért, mondja a másik, aki fekete szemüveget visel. Bent volt, bent volt, ismételgeti egy révült tekintetű nő a temető főútján, mindenkihez odafordul, bent volt, bent volt, motyogja, összehúzza magán a kiskabátot, és dideregve lépdel tovább. Egy idős asszony a kis csatár sírjánál hallgatózik, a márványlapra fekteti az arcát. Végül feláll, ruháját porolja, s odafordul a cserekapus sírjánál szorgoskodó vékony fiatalasszonyhoz. Elmosolyodik, mint akinek jobb lett hirtelen. Ott lent is gólkirály lett, szól, majd elindul a kijárat felé, melyen át

éppen behajt egy vezérszurkoló koporsójával a föllobogózott halottas kocsi. Amikor egy csatár álmodik Az életünk bizonyos dolgai szebben mutatnak az álom kékfényű világában, mint a valóságban. Például a férfi szebb egy álomban, mint a nő. De a nők többet tudnak az álomban, mint a férfiak, állítják a nők, és igazuk van. És a nőnek úgy kell a valóság, hogy közben álmodják is őt. Például egy középhátvéd fölkel éjfél után, kislattyog inni, tűnődve vizel, megnézi, szárad-e a mez, s mire visszatér, a felesége már ül az ágyban, az asszony tekintete vádló, és napokig duzzog aztán, és igaza van, hiszen ahelyett, hogy róla álmodtak volna, a hátvéd férje ostobaságokkal töltötte el a legfontosabb éjszakai pillanatokat. A portugál edzőiskola elmélete szerint két dolog létezik a világon, melyek az álmainkban és az úgynevezett valóságban mindig ugyanolyan érzeteket és képzeteket keltenek. Az egyik ilyen dolog, állítja a portugál szakirodalom, a gól. Ahogyan egy kétméteres német csatár álmodik a gólról, pontosan úgy álmodik egy aranyláncos bolgár jobbszélső is, egy hátravont magyar középcsatár vagy egy fürge észt balszélső. Az álom árnyéka azonban a valóság, teszi hozzá a lábjegyzet, majd a következő fejezetben a szerző, Ibarra vagy Carmona, kifejti, mire is gondol. A gól következtében megszülető örömérzet, a gól okozta boldogság és megkönnyebbülés mindig ugyanaz, még akkor is, ha a bolgár a németnek rúg gólt, az észt a magyarnak, a magyar a luxemburginak, a luxemburgi a belgának, és így tovább. A portugál tankönyv a következő fejezetben aztán az öngól jelenségét taglalja.

A góllövő neve Hová tűnt Bob Mortymer? Angol kerületi bajnokság, Birmingham, 1958. február 23-a, három napja vigasztalanul esik. A bíró némi vizsgálódás után a mérkőzés lejátszása mellett dönt, s a pályára inti az oldalvonal mellett várakozó játékosokat. Hajrá postások!, dörren egy öblös bekiabálás. Hajrá vasutasok!, zúg a tíztagú kórus a postások kapuja mögött. Mortymer, a vasutasok hirtelenszőke középhátvédje, egyébként walesi származású férfiú, a mérkőzés negyvenharmadik percében bődületes kapásgólt rúg a fekete-fehér postások kapujának jobb felső sarkába. Örömében fölkapaszkodik a kapuk mögé húzott vadonatúj drótkerítésre, rázza a dróthálót, hadonászik és kiáltozik, s végül átugrik az ujjongó vasutas fiatalok közé. Két gyönyörű gyermeke, szerető felesége, idős szülei hiába várják vissza, Bob Mortymer soha többé nem kerül elő. Jean Coburg füle Georges Girard nizzai kapust minden mérkőzésére elkísérte az édesanyja. Bordeaux-ba is elutazott utána, Cannes-ba, Antibes-be, Montpellier-be, mindegy volt, hová tart a csapat, az anya ment a fia után. Girard-t úgy kísérte az édesanyja, mint az árnyék. Felhő, amely miattad paplanozik az égen. Ő a sorsod. Vonattal, busszal, stoppal járt az anya, mert a csapattal együtt utazni nem engedték. A mérkőzés kezdetére mindig megérkezett. Letáborozott a fia kapuja mögött, és velőt rázóan sikoltozott az ellenfél csatárai felé: Letépem a füled, apacs! Letépem a füled, Napkirály! Letépem a füled, Napóleon!

Letépem a füled, Clemenceau! Letépem a füled neked is, de Gaulle! A nizzai halászok és a marseille-i tengerészek mérkőzésének nyolcvanötödik percében – 1939. október 5-e, Nizza – Jean Coburg egy átadást követően finom testcsellel lépett ki a tohonya védők közül, könnyedén elfektette Girard-t, majd a hálóba pöckölte a labdát. Coburg ujjongva lökte magasba a karjait, és már nem látta, hogy az ellenfél középhátvédje a kezébe temeti az arcát. Néhány másodperc múlva egy szép arcú, ősz asszony, aki Coburg édesanyja is lehetett volna, a fiú mellkasának ugrott, a földre rántotta, majd egyetlen rántással letépte a bal fülét. Az esetet követően a nizzai halászok kapusa klubrekordot döntött. Georges Girard tizenöt mérkőzésen át nem kapott gólt. Maffia 1981. november 13. A palermói Rinaldo Scorse, nem törődve névtelen levelekkel, telefonos fenyegetésekkel, az autója oldalára karcolt gyalázkodásokkal, a háza küszöbére fektetett átvágott torkú fekete macskával, a döntőbe rúgja csapatát a délolasz parasztválogatottak számára kiírt amatőr tornán. A húsosok az élőállat-kereskedők ellen játszanak, a pálya homokos és földes, ráadásul a tenger felé lejt, ám a háttérben, mint valami giccses festményen, kéken ragyog a Lauro majd ezerméteres, hósipkás csúcsa. A gólöröm a szokásos. Kupacban ölelkeznek a palermói játékosok, alul a boldog Rinaldo Scorséval. A játékos a középkezdéshez azonban már nem áll föl. A mindössze egyetlen percig tartó önfeledt ölelkezésben valaki megfojtja. Valaki a társai közül. Vincenzo Orsi csele

Olyan volt ő a labdarúgás irodalmában, akár az igaziban Goethe, Borges, Mallarmé vagy Umberto Eco. Brodd, egyszerűen csak így hívták, Brodd. Ez az uruguayi férfi nemcsak a játék gyakorlatához értett, de elméletileg is roppant képzett volt. Néha megcsörrent a telefonja, s a fojtott hangú, furcsa kérdésekből tudta, hogy a KGB vagy a CIA igyekszik a múlt homályában pontosabban látni. Brodd gyönyörű esszében elemezte Sindelar játékát az osztrák Wundermannschaftban, tanulmányt szentelt Ellis, a kiváló angol bíró pályafutásának, közzétette minden idők tíz legjobb partjelzőjének azóta is érvényes rangsorát, Puskásról, Peléről, Kurbjuweitről, Gentiléről, illetve a világon a legtöbb – 218 – öngólt vétő skót Palmerről szakkönyvet írt, s akár egy élsakkozó, aki több ezer partit tud fejből, ő is mérkőzések százait mesélhette volna el percről percre, mozdulatról mozdulatra. Rodolfo Brodd. Egyedül élt, olykor, meccs után elballagott egy kuplerájba, ivott néhány konyakot egy rossz fényű bárban, majd a fásult tekintetű pincérnőhöz hajolt, a maga első férje kapus volt a harmadik kerületben? Montevideóban lakott, egy csótányos bérlakásban, százezer futballmagazin és rengeteg szakkönyv között, mígnem néhány évvel ezelőtt egy viharos éjszakán újra megcsörrent a telefonja. Brodd? Igen, az vagyok, Brodd. A viszolygást keltő, nyálas hang ismeretlen volt. A játékos neve Vincenzo Orsi, ötödosztályú labdarúgó Olaszországban, mondták a vonal végén. Olykor a kezdőcsapatba sem fér be, mostanság sűrűn lecserélik. S mivel Orsi elmúlt harmincnégy esztendős, egy-két év, és biztosan visszavonul. Ha pedig ez megtörténik, elvész a világ labdarúgásából egy olyan mozdulatsor, amelyre csakis Vincenzo Orsi képes. Ha Orsi pályára lép, minden mérkőzésen csinál egy olyan cselt, amilyen csel a

világon voltaképpen nincsen. Ez a csel nem mindig hasznos és eredményes, de, és ezt majd Brodd úr tapasztalja, mondták a telefonba, egyszerűen hihetetlen, csodaszerű esemény, amennyiben a csoda nem más, mint a szív részegsége, a lélek túlzott figyelme és a ráció halála. Nem, mondta erre fáradtan Brodd, a csoda mi magunk vagyunk. A vonal megszakadt. Valahol a montevideói éjszakában gazdátlan labda pattogott. Brodd ült az ágyában, zavartan bámult maga elé. Körülményesen cigarettára gyújtott, megégette az ujját. Aznap már nem tudott aludni. Hogy mégis nyugodtabb legyen, megnézte videón az Arsenal–Zaragoza 1995-ös KEK-döntőt, amikor az angol kapus, Seaman a félpályáról kapott gólt. Ám mielőtt a hálóba hullt volna a labda, kikapcsolta a készüléket. Másnap fölszállt az első Rómába tartó gépre, innen bérautóval utazott tovább a festői Fiuggiba, a sofőr valamikor kosárlabdázott. Broddnak pokoli szerencséje volt. A kezdő sípszónál lépett be a pálya kapuján, jegyet sem kellett vennie. Brodd úr, hajolt meg tisztelettel a jegyszedő. A szakértő csak visszabiccentett. A játékost a második félidő elején cserélték be. Vincenzo Orsi a nyolcvanadik percben robogott el a jobbszélen. Az ellenfél középhátvédje megpróbált keresztezni. S ekkor Orsi megcsinálta azt a mozdulatsort, amelyről az ellenszenves idegen beszélt. S bár a csel most sem sikerült tökéletesre, mert a labda a hátvéd térdéről az oldalvonalon túlra pattant, Brodd megérezte a pillanat kivételes nagyságát. Hirtelen boldogságot érzett, Brodd, mondta, ej, Brodd! Tudta, hogy a csel jó és kivételes. A csel varázslatos, egyedülálló! Úgy, ahogy mondták, igazi csoda! Rodolfo Brodd csak azt nem értette, miért az. Lefújták a meccset, Brodd töprengett, gondolkodott. Aztán a fejéhez kapott. Nyomban a bíróhoz rohant, a labdát kérte. A fiatal mérkőzésvezető fölismerte a szakértőt, s megilletődve nyújtotta át a játékszert. Brodd

megforgatta a labdát, és máris megtalálta a felírást, melyet Vincenzo Orsi a csel közben a cipője orrával karcolt a bőrbe. „A nevem Orsi, Vincenzo Orsi.” A megismételt magyar–spanyol Juan Carmelo az egyik legtekintélyesebb barcelonai elmegyógyintézet – a Joas Carvalhaes Kórház – igazgatója volt, köztudottan nagy futballbarát. Egy napon elhatározza, terápiás kezelés céljából a hírhedt „Sade márki”-féle gyógyító recepthez folyamodik. Azt tervezte el, hogy eljátszatja betegeivel ama híres magyar–spanyolt az 1925-ös esztendőből, amikor a spanyolok Budapesten egyetlen rémisztő potyagóllal nyerték meg a mérkőzést. Carmelo igazgató terve az, hogy mozdulatról mozdulatra idézteti föl betegeivel a budapesti mérkőzést. Évekig készül. Beszerezi az összes korabeli magyar, spanyol, olasz és angol sportlapot, memoárokat gyűjt még élő játékosoktól, szemtanúktól és bizalmatlan hozzátartozóktól. S a betegek mintha éreznék a vállalkozás különlegességét, komoly segítőkészséget mutatnak. Megismételjük a történelmet, dadogják a fejüket ingatva, a nővérek vállát összenyálazva. A nagy napon minden úgy történik, ahogy a játék forgatókönyvében elterveztetett. A mérkőzést egy szeles, áprilisi napon játsszák le az elmegyógyintézettel szomszédos salakpályán. A pályát a helyi plébánostól kérik kölcsön, a közeli papnevelde növendékei szoktak itt, az elmegyógyintézet lakóinak nagy örömére, gimnasztikázni. Carmelo, az osztrák bíró, Braun szerepét osztja magára. Amikor lefújja a mérkőzést, a játékosok sugárzó arccal, boldogan futnak oda hozzá, ölelgetik, lapogatják, a kezét rázzák. Juan Carmelo arca azonban rendkívüli feszültségről tanúskodik. Nem érti, mi történt. Minden pontosan úgy zajlott, ahogyan eltervezte. Egyetlen játékos sem tett mást, mint ami a mérkőzés forgatókönyvében neki kijelöltetett. Nem volt öncélú,

felesleges, eltévesztett, őrült mozdulat. És mégis. A barcelonai elmegyógyintézet mérkőzésén a magyarok csapata győzött azzal az egyetlen nyomorult potyagóllal. Albert Liberati, a francia játékos Nem Pelé rúgta a legtöbb gólt a világon. Nem is Marko Belanka Dél-Szerbiában, aki pedig egyszer még éjfélkor is betalált. Minden idők legtöbb gólt rúgó játékosa francia volt, a neve Albert Liberati, civilben csendőrtiszt, és a festői Poitiers környékén élt. A temérdek gólból, melyek között volt távoli bomba, szabadrúgás és tizenegyes, stukkolás, felhőfejes, okos perdítés, szellemes emelés, bravúros ollózás, az élete utolsó húsz évében Liberati mégis csak egyre, egyetlenegy gólra emlékezett. Azon a mérkőzésen, 1956. október huszonharmadikán egy aurvailti hátvéd eladta a labdát, amire ő nyomban rácsapott, s néhány méter könnyed sprint után bal belsővel a kapuba gurított. Ezt a gólt mesélte minden áldott nap Albert Liberati, aki civilben csendőrtiszt volt, és csak egyszer csalta meg a feleségét egy RoseMaria nevű, kékkörmű, álmatag nővel, a játékostársa feleségével, aki, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, végig a férje nevét ismételgette a szerelmeskedés alatt. A lényeget azonban ne felejtsük. A beszámolónak annál a részénél, amikor a fiatal Albert Liberati lövésre emeli a lábát, mintha egyenesen az égből érkezne, kiáltás süvít le hozzá. „Te ostoba, te ostoba, te ostoba!” A mérkőzés után Liberati végigkérdez mindenkit, a csapattársait, a bírót, az ellenfél játékosait, a nézőket, de senki sem hallja a kiáltást. Albert Liberati még sokáig játszott és megszámlálhatatlan gólt lőtt. Volt a mérkőzés hőse, gólkirály, küzdött oroszlánként, tört lábakat és törték az övét is, ám az élete utolsó éveiben mégis csak

egyetlen gólról mesélt. Borospohárral a kezében ült a rozsdás gesztenyefák alatt, és csak azt rikácsolta, hogy „te ostoba, te ostoba, te ostoba!” A svéd bíró, Yoo Lindh A fegyelmi bizottságban ott ült Kékfogú Olaf, a tizenegyesgyilkos kapus, Peer Penge Sigmundssen, a „Láb”, Joachim Öberg, a „Filozófus”, Karl Sirelius, a „Hentes”, Franz Almgren, a „Cselkirály”, Peter Gustavsson, a „Piszkos szájú”, illetve Papa Gottlund, az „Éhes Bulldog”. Csak Stephan Meld, a kis playboy hiányzott, akinek néhány napja gyomorrákban elhunyt a felesége, s most a temetés ügyeit intézte. Sajnos Svédországban drágább a gyászkoszorú, mint Norvégiában vagy Finnországban, viszont Norvégiában a hamvasztásért számolnak föl borsos árat. Nos, ez volt az a fegyelmi bizottság, amelynél hozzáértőbbet és nagyobb szakértelemmel bírót a múlt század ötvenes éveinek Svédországában találni nem lehetett volna. A fiatal bírót Yoo Lindhnek hívták, s egy általános iskolában tanított fizikát, Kopernikusz, Galilei, Newton és Einstein tisztelője volt. A bizottság sokat látott tagjai jóindulattal és empátiával próbáltak ennek a zavarba ejtő ügynek a végére járni, megfejteni egy emberi döntés miértjét, a lélek mélyén rejlő indítékokat. Igen, ezek heten tudni akarták, hogy a máskülönben józan ítélőképességről és tiszta tudatállapotról bizonyságot tévő Yoo Lindh egy helsinborgi barátságos mérkőzés ötvenedik percében, amikor minden a legnagyobb rendben volt, amikor a játékosok élvezték a játékot, hajtottak és férfiasan küzdöttek, amikor a nézők tapssal jutalmazták a dicséretre méltó akciókat, amikor komoly várakozás övezte az eredmény kimenetelét, amikor a mérkőzés egyszerűen élvezetes volt, nos, akkor, egy partdobás elvégzése előtt a fiatal bíró miért

futott be minden indok nélkül a kezdőkörbe, miért állt a pálya középpontját jelző mészfoltra, a sípját az ajkai közé illesztve miért hunyta le a szemét, s miért fújta le immár visszavonhatatlanul a találkozót. A batisztruhás Először a Pto Lopezben a hűsítő vizet áruló szamaras ember mellett, a csenevész fügefa árnyékában. Aztán csaknem minden vidéki mérkőzésen, Villavicencióban, Sabanalargában, Sogamosóban és Fusagasugában. Ott állt egy fa, egy házfal árnyékában, a kapu mellett, és hunyorgott rá, mintha egy gyönyörű álomban. De nem volt álom, nem. Egy fiatal nő, olyan volt a szája, mintha egész életedben csak rólad akart volna beszélni. Hangyák mászkáltak a mellkasán, a szíve fölött. Amikor először látta, tizennégy éves lehetett. A fehér ruhás lány pedig, aki a Pto Lopez-i porpálya mellett a csenevész fügefa árnyékában állt, talán tizenkettő. Fehér batisztruhában volt, hajában fehér rózsa. Talán valóban mondott valamit. Talán intett is, amikor vége lett a mérkőzésnek, melyet elvesztettek. De biztos, hogy Villavicencióban is ott volt, és amikor lecserélték Fusagasugában, a lány odament hozzá, és megállt előtte. Hosszan nézték egymást. Neki marta a szemét az izzadság, lihegett. Négy év múlva látta újra Barranquillában, amikor szándékosan törték el a lábát. A lány állt a mentőkocsi mellett, fehér batisztruhában volt, rózsa a hajában. Talán szólt valamit. Talán csak elnyíltak az ajkai, ahogy nyelve az alsó ajak redőire tévedt. Tíz év múlva Floridablancában is látta. Ez biztos! Ő a mérkőzés hőse volt. Két gól, négy gólpassz, és olyan cselek, melyekről tudta, hogy léteznek, ám amelyeket még soha nem tudott megcsinálni. Mint egy csodálatos álomban. Hangyák, hangyák a szíve fölött. A fiatal nő fehér batisztruhában, rózsával a hajában. Odafutott hozzá.

Láttad a cselt a második gól előtt?, kérdezte lihegve. Én mindent láttam, suttogta a nő tizenkét éves arccal, és a hajában lélegző fehér rózsához nyúlt. Most vette észre, milyen kicsi a keze. Sokáig nem látta aztán. De az utolsó meccsén, Barbacosában újra megpillantotta az asszonyt, a hajában most is ott volt a rózsa, intett is neki, és ő engedelmesen odaballagott hozzá, istenem, hát hol volt idáig, hol, hol, hol, suttogta. A nő válasza szomorú mosoly volt, nem láthattál, mert túl közel voltam hozzád. Aztán hirtelen előrelendült a kicsi keze, és az ő arcához ért. Visszavonult. Néha persze a bulimeccsek a barátokkal. Popayanban, Buenos Airesben, Pto Cubában, La Pedrerrában, Araucában, Petroleában, Garzonban. Hatvanéves lehetett, amikor a barátok ösztönzésére újra mezt húzott, Zipaquirában játszottak jótékonysági meccset, azt se tudta, hogy beteg gyerekek vagy a gerillák áldozatai javára. A mérkőzés negyvenedik percében megszédült. Hangyák a szíve fölött, súlyos, kicsi kéz simított végig a homlokán. Kórház sárga, kopott tömbje magasodott a pálya kerítésével szemben. Szó nélkül ballagott le a salakos fűről. S néhány perc múlva belépett a vakolatpergető épületbe, haladt a fertőtlenítőszagban, a jajkiáltások és utolsó sóhajok között, ment gyereksírásban, gyászüvöltésben, ment az öreg játékos, végigkopogott a folyosókon. A műtőterem előtti padon talált a batisztruhára, s a már alig lélegző rózsára. Leült a padra, hessegette a hangyákat. Várt. A posztmodern edző Sajnos nem tudjuk ennek az edzőnek a nevét. A lényeg az, hogy olyan jellegű játékot fejlesztett ki a csapataival, mely taktikának a lényege abban rejlett, hogy képtelenség volt visszaemlékezni a

játékra. Mérkőzés után néha felrémlett az eredmény. Ritkábban az eszünkbe jutott egy nagyszerű gól elnagyolt története, megmaradt egy különleges mozdulat rajza, ám mégis csak a felszínes benyomásokkal küszködünk, hogyan, miféle felfogásban játszott, s olykor nyilván nem is rosszul, a csapata. Egyáltalán, mi történt mérkőzés közben? De mindenki tudta, és tudja ma is, hogy a mérkőzéseket élvezet volt nézni. Kissé kelletlenül úgy magyarázta a jelenséget egy neves sportriporter, hogy ő végigjegyzeteli ennek az edzőnek minden mérkőzését, ám a játékra soha, csak a saját szavainak a születésére emlékszik. Élt tehát ez az edző, és nem volt rossz mester. De nem tudjuk megmondani, hány csapatot dirigált, és mikor, milyen eredménnyel. Sokan esküdnek rá, követik a módszereit, megpróbálják utánozni és másolni, iskolája is lett. Élt ez az edző, talán még most is él. Talán most is van csapata. Zajlik a mérkőzés, és ő lecserél, beküld, mérgelődik. Taktikai utasításokat ad. A nézők tapsolnak, éljeneznek, fütyülnek, morgolódnak. Ám a hétköznapokon nem ismerik meg a játékosokat sem a boltban, sem ünnepen, sem pedig a helyi újság gyászrovatában. Svájc, őrület Zürichben történik, két kiscsapat mérkőzésén. Az ötvenes években vagyunk, a huszadik században, amikor a svájci nők megőrültek Dürenmattért és Schidhauserért, aki hátvéd volt, és népszerű filmcsillag. Komor az ég, esik. Igaz, a kezdősípszó pillanatában még tűzött a nap, de már esik. Esik, esik, esik. A csapat középcsatára percek óta különösen viselkedik. Rángatózik a szája, többször térdre esik, karjait széttárja, s amikor felé száll a beadás, élesen és nyugtalanul felvihog, mint akit zavar a fény. Egy passz után váratlanul lehajol, megfogja a labdát, nézi hosszan, majd az

arcát szorítja a bőrhöz. A haját borzolja. Társai nyugtalanul tekingetnek a kispad felé, ám az öreg edzőnek a szeme sem rebben. Mereven áll az oldalvonal mellett. Végül maga a csatár ballag ki hozzá. Mester, idegösszeomlásom van, szól. Menj vissza, és játssz, mormogja az öreg. Mester, azt hiszem, már nem vagyok normális. Megőrültem, teszi hozzá némi hallgatás után. Éppen erre van szükségünk, köhint az öreg edző, és türelmetlenül int, hogy a játékos folytassa a játékot, s alighanem igaza van, mert végül sikerül döntetlenre menteni az eredményt. Apollo Pop, a limai csatár Egy limai edző, a híres Tobias Too sokáig nem értette, miért olyan szeszélyes ragyogóan tehetséges csatárának, Apollo Popnak a játéka. Jósokat, pszichológusokat és magándetektíveket fogadott, hogy fény derüljön a rejtélyre. Az igazság fájóbb volt, mint a kilencvenedik percben rúgott öngól. Pop akkor játszott ellenállhatatlanul, ha a mérkőzés előtti éjszakán az ő Anna nevű feleségével randevúzott. Az edző hajnalig virrasztott, megivott egy üveg rumot, és még egy fél üveg tequilát. Aztán úgy döntött, nem leplezi le őket, nem lehetetleníti el ezt a velejéig aljas viszonyt. Szüksége volt Apollo Pop jó játékára. A bajnokságot meg is nyerték volna, ha Anna az utolsó, sorsdöntő mérkőzés előtt nem szakít Apollo Poppal, s nem vall be mindent a férjének. Az edző sápadtan, szakkönyvet lapozgatva hallgatta a bűnbánó asszonyt. A nő egyébként paraguayi volt, ám ez most lényegtelen. A vallomás végén Anna legnagyobb meglepetésére a férje behajtotta A korszerű letámadás című szakkönyvet, megsimogatta az asszony könnyben ázó arcát, majd arra kérte, ne szakítson Apollo Poppal. Sőt, köhintett az edző, ha lehet, a következő estén is részesítse szexuális

örömökben, olyasmit is kipróbálhatna vele, amit még eddig nem, amit, például, eddig neki sem engedett, biztosan érti, mire gondol, pirult el a férfi, majd újra kinyitotta a szakkönyvet. A felesége megrendülten rázta a fejét. Hiszen ez lehetetlen, ő már Apollo Pop érintésétől is irtózik, s annyira szereti a férjét, mint még soha, suttogta Anna. Apollo Popot a hétvégi sorsdöntő rangadó tizedik percében le kellett cserélni, a fiú egyszerűen nem futott. Meg sem mozdult. Állt, és bámult a díszpáholy felé, ahol az asszony szokott ülni. De a szék most üres volt. Apollo Pop a csere után berohant az öltözőbe, ahol már várta Anna, és… És a többit el lehet képzelni. Már akinek ez fontos. Olaf Johanson gólja 1923. május 2. Stockholmi nagycsapat játszik a kirunai vasasok ellen. A fővárosiaknak a továbbjutáshoz elegendő a gól nélküli döntetlen, ezért aztán végigszórakozzák a meccset. Néha a saját térfelük ötöséig engedik Wolfot, a nehézkes, de lelkes kirunai csatárt, hogy aztán az utolsó pillanatban mosolyogva elpöcköljék bokája mellől a labdát. Többször a saját kapufájukra passzolnak. Csinálnak öt tizenegyest, a fővárosi kapus mind az ötöt vigyorogva védi. Erővel adnak haza. A stockholmiak szórakoznak, elég nekik a döntetlen. Nem is kapnának gólt, ha a nyolcvankilencedik percig hibátlanul bíráskodó Olaf Johanson bíró, megelégelve a stockholmiak nagyképűségét, egy legurított szabadrúgást iszonyatos erővel nem vágna a léc alá. Olaf Johanson a gólt megadja, majd lefújja a mérkőzést. A brémai balhátvéd Jürgen Horn éveken át a brémai szövetkezeti csapat balhátvédje.

Igazi lelkes amatőr, megbízható és pontos játékos. Harminckét esztendős, nős, egy leánygyermek édesapja. Kedvelt eladó a Bischof utcai pékségben, a távoli utcákból is járnak hozzá az emberek, hogy tőle vegyenek kiflit, zsömlét és búzakenyeret, bár ő a kukoricakenyeret ajánlja, és igaza van, mert a kukoricakenyér ízletesebb a rozskenyérnél vagy a búzakenyérnél. Ám Jürgen Horn nem csak a kenyerei miatt nevezetes ember. 1965 márciusában az ő góljával győzik le a Hannoveri Ördögöket, akik az önkormányzati szövetség tagjaiból alkotnak erős, idegenben is ütőképes csapatot. A gól a hetvenharmadik percben, szöglet utáni kavarodásból esik. Az elzuhanó Horn másfél méterről kanalazza a gólvonalon túlra a labdát. Jürgen Horn tétován feláll, s a következő pillanatban zokogni kezd. A játék percekig áll, majd a játékost kórházba szállítják. Horn három napig zokog egyfolytában. A negyedik napon végre magához tér. Miért?, kérdezi kezelőorvosa a szipogó játékost. Életem első gólja, suttogja a Bischof utcai kispékség eladója. Hogyan, kérem? Soha. Eddig még egyszer sem, leheli Horn. Úgy érti…?! Igen. Soha. Még edzésen sem… Ez volt az első, mondja még Horn, és zsebkendőért nyúl. A szerződés Lorenzo Madero barcelonai középcsatár 1950 februárjában hal meg, mérkőzés közben. Életének utolsó eseménye az a gól, amelyet a sevillai kék bikáknak rúg, bal külsővel, föl a hosszú sarokba. Madero mozdulata kétségbeesett és rémesen dühödt. Mintha fellázadt volna valami idegen erő ellen. A lövés olyan erős, hogy megpattannak a hálószövetek. Madero első gólja ebben az idényben. Nincs ideje ünnepelni, nyomban összeesik. A boncolás szívelégtelenséget állapít

meg, valamint kezdődő vesebajt, enyhe cukorbajt, és a játékos vérnyomása sem volt rendben, ám ezek a nyavalyák nem okozhatták a játékos halálát. Társai néhány nap múlva hátborzongató levelet találnak a középcsatár öltözői szekrényében. A levél egy szerződés, melyben Madero az 1949–50-es idényben lemond a gólról, csakhogy a csapata első legyen. Adhat gólpasszt, cselezhet, tehet bármit, csak gólt nem rúghat. Madero huszonhárom mérkőzésen át bírta. Adott tizenöt gólpasszt, rúgott három kapufát, csak gólt nem rúgott. A területi bajnokság addig fölényesen vezető barcelonai kiscsapata a haláleset után vereséget vereségre halmoz, végül a negyedik helyre csúszik vissza. S hogy kivel kötött szerződést Madero? Úgy mesélték, a középcsatár mélyen hívő menyasszonya órákon át csak bámulta a finoman zizegő papírlapot: végül keresztet vetett, és összeesett. Pedro Cruz A dél-mexikói kiscsapatot a század húszas éveinek elején alapították részeg földmunkások, és tiszteletből a hős Sebastian Cruz nevét adták az egyesületnek, akiről azonban mára már annyit sem lehet tudni, mint a Yucatan-félsziget első kaktuszáról. Sebastian Cruz éppúgy lehetett kegyetlen spanyol kalóz, fekete bőrű hittérítő, tábornok, mint mesztic gerillaharcos. Néhány éve még egy Pedro Cruz nevű szőke, csöndes férfi volt a csapat a középhátvédje. A játékos olyan köztiszteletnek örvendett a dél-mexikói kisvárosban, hogy az emberek hamarabb köszöntek neki, mint a klub tulajdonosának, az emberkereskedő és drogbáró Emilio Cruznak, aki pedig öltöztette, utaztatta, győztes mérkőzések után tequilával megtöltött kerti medencéjében fürösztötte a csapatot.

Huszonöt éve játszott Pedro Cruz a Sebastian Cruz Sportegyletben, ismerte a Sebastian Cruz sporttelep minden fűcsomóját és földkupacát, tudta, a pálya bizonyos pontjairól mely hegycsúcsokra, völgyekre és templomtornyokra látni. Pedro Cruz mindent elért, amit a labdarúgásban el lehet érni; nők imádata, pénz, siker, súlyos sérülés utáni sikeres visszatérés, szigorú eltiltás enyhítése, meghívás a körzeti válogatottba, Pro Urbe-díj, és a Morales Cruz-emlékérem. Aztán egy levezető edzés végeztével sokáig bámulta a kapu előtt kitaposott homokos, poros földfoltot. Ej, Ej, Pedro Cruz, mondta végül Cruz, majd kibontotta az oldalhálót, kötelet sodort, a fölső lécen átvetve a nyakába hurkolta. A labdájára állt, melyre az ő nevét írták, s végül egy finom kettős bokamozdulattal kiemelte, s nyakcsigolyájának roppanásával egyazon pillanatban a visszahulló labdát a kéken tomboló égbe rúgta. A csapat edzője, egy Walter Cruz nevű kriptokommunista a másik kapuban találta meg Pedro Cruz labdáját. A játékos megnyúlt teste lágyan ringatózott az alkonyati fényben. A közeli óriáskaktuszon keselyűk tollászkodtak. Walter Cruz egyetlen késdöféssel megölte a labdát, és a belsőt kifordította. Igen, jól sejtette. Pedro Cruz a labdában tartotta a végrendeletét. A középhátvéd azt kérte a testamentumában, hogy a következő napig hagyják fent lógni a testét, s legyen ott akkor is, amikor másnap kora délután edzést tartanak a Sebastian Cruz Sportegylet serdülő korú játékosai, a sok kicsi Cruz. Az edzést, amiképpen a megboldogult Pedro Cruz kérte, megtartották. S ha a halottat olykor eltalálta egy eltévedt gyereklövés, bosszankodva vijjogott föl – Cruz! Cruz! Cruz! – a keselyű, mely a játékos válla húsát tépkedte az előző nap délutánja óta. A Neal Hannsen-féle megoldás

Nem sokkal azután, hogy a Chelsea leigazolta Gudjohnsent, egy izlandi kiscsapat valamennyi játékosa súlyos depresszióba zuhant. Még az ifjúsági csapatból fölkerült balhátvéd, a kövér gyúró, a szertáros, a pálya gondnoka is megkapta a kórt. Egyetlen emberrel nem bírt e lelki nyavalya, ő volt az edző, civilben reykjaviki könyvtáros, Neal Hannsen. A játékosok szótlanul, egyetlen vicc, kósza nevetés, egyetlen derűs ugratás nélkül végezték az edzéseket, s ha felhangzott a tréning végét jelző sípszó, szótlanul tisztálkodtak, és némán ballagtak haza. S bár az egész csapat mélyen depressziós volt, az eredményesség hiányával nem vádolhatták a fiúkat. Az edző által megjelölt hatodik helyen állt a csapat. Ám a játékosok gyászos arckifejezéssel játszottak, s a fejüket lehajtva ballagtak az öltözőbe a mérkőzések után, és mindegy volt, súlyos vereséget szenvedtek vagy gólzáporos győzelmet arattak. A helyzet tarthatatlanná vált. Az újonnan igazolt játékosok néhány nap alatt ugyancsak depresszióssá váltak, sőt a csapat drukkerei közül is sokan feltűnő kedvetlenséggel ácsorogtak a tribünön, s az egyik győzelem után merev arccal kiáltozták a fenyőből épült klubház előtt, hogy éjjo, éjjo, éjjo, gyertek ide. Sürgősen tenni kellett valamit. Neal Hannsen először Santorini szigetére utaztatta el a csapatot, de nem segített sem az atlantiszi múlt, sem a felhőtlen ég, sem a tenger kékje. Az edző a Barcelona elmegyógyintézeteinek válogatottja ellen kötött le mérkőzést. Hiába tette. Elvitte a játékosokat a bécsi gnómok és szörnyszülöttek kiállítására, levetítette nekik a labdarúgó-világbajnokság berni döntőjéről készült összefoglalót, alkalmazott női gyúrót, bundázott, korholt, földicsért, az öltözőben új helyre tetette a padokat, megtiltotta a mérkőzések előtti onániát, majd kötelezővé tette, hiába és hiába, minden igyekezete, ötlete és kigondolása hiábavalónak bizonyult. Aztán egy keddi edzésre a kezdőkörbe hívatta a klub valamennyi alkalmazottját, illetve néhány, a pálya szélén ácsorgó törzsszurkolót. A játékosok csodálkoztak volna, ha tudtak volna

csodálkozni. Az igazán depressziós ember nem csodálkozik. Hannsen egy tökéletesen pontos svéd colostok segítségével lemérte a pálya jobboldali térfelének a hosszát, majd pedig a baloldalit. A műveletet megismételte. Ezután közölte, a pálya egyik térfele másfél centiméterrel hosszabb, mint a másik. Az edző csíkozó gépért ballagott, s újra kihúzta a félvonalat. Megint mért, bólintott. Izzadó homlokát megtörölte, rágyújtott egy vékonyszálú, fehér amerikai cigarettára, s a játékosaira pillantott. S ekkor, akárha angyal szállt volna el a pálya fölött, halkan fölkuncogott a cserekapus. Teixeiro Vicente A huszadik század ötvenes éveinek közepén a portugál sajtó lelkesen kezdett cikkezni egy setubali labdarúgóról, aki soha nem tapasztalt eredményességgel rugdosta a gólokat. Teixeiro Vicente kivétel nélkül minden helyzetet értékesített, nem tudott véteni, rontani, elég volt egy éppen fölvillanó lehetőség, elegendő volt a legapróbb esély, és Teixeiro Vicente máris cselezett, lőtt, s a társak gratulációját sem fogadva futott vissza a kezdőkörbe. A tehetős portugál nagycsapatok, a Porto és a Benfica egymással versengve keresték a játékos kegyeit, aki a setubali városi bajnokságban száznyolcvanhárom gólt rúgott, mert pontosan ennyiszer került helyzetbe. Hős volt, zseni volt, Jézus Krisztus után nyomban – Vasco de Gamát és Fernando Pessoát is megelőzve – a második legnépszerűbb ember Portugáliában. A népszerűség ragyogása mögött azonban mélységes szenvedés munkált. Teixeiro Vicente nem volt boldog. A fiatal játékos úgy szenvedett, mint egy kivert kutya. Egy nap fölkereste Porto akkoriban legnépszerűbb pszichiáterét, és elmondta, nem bírja tovább a tökéletesség terhét. Végez magával, ha így folytatódik, ha többé nem hagyhat ki helyzetet, tizenegyest. A pszichiáter hosszú, finom ujjait

tördelve hallgatta a labdarúgó monológját. Majd őszülő halántékán végigsimítva bólintott. Teixeiro Vicente súlyos pánikbetegségben szenvedett, melyhez ráadásul perfektofóbia is társult. Minden szögből, a pálya akármely helyéről gólt rúgni, de még a könnyített edzésen se hibázni, ez olyasféle lelki nyavalya volt, mely a legnagyobbak bajával – Jézus, Hamlet, Don Quijote, Dosztojevszkij – mutatott lelki rokonságot. Néhány hónapig tartó terápia után, melybe egy elektrosokk-kúra is beletartozott, Teixeiro Vicente szenvedése olyannyira enyhült, hogy a fiú újra játékra jelentkezett. S a csatár megnyugodva, kisimult arccal ballagott az öltöző felé, amikor a miatta elvesztett mérkőzés után a szurkolók szidták özvegy édesanyját, csecsszopó gyermekét, és mérgező, romlásba döntő mór jelzőkkel átkozták a lelkét. Saarinnen Pekka Pedig csak egy edzőmérkőzés volt a sok közül, éppen a Lahti Lahti ellen. A kapus neve Pekka. Saarinnen Pekka. Nem volt különösebben tehetséges, sem szorgalmas, de kedvelte a posztját, állni a kapuban, utasítani a védőket, unalmasabb percekben kidumálni a nézőkhöz, fölállítani a sorfalat, évente egyszer kivédeni egy tizenegyest. Egyszerű edzőmérkőzésnek indult a Lahti Lahti ellen, mintha csak azt mondanánk, hogy a csoda is fölkel reggel, majd tisztálkodik, és alaposan megreggelizik előbb, s csak utána indul el Helsinkibe, hogy megmutassa magát a városban, hogy fölragyogjon. Volt a mérkőzésen három tizenegyes, két közvetett szabadrúgás, több távoli bomba, nyesés, csavarás, ejtés, stukkolás, perdítés, ollózás, kapáslövés, alattomosan pattogó, kiszámíthatatlan gurítás, önveszélyes hazaadás, sorfalon megpattanó lövés, volt minden. A kapus mindent védett. Mindent.

Egyszerű edzőmérkőzés volt a nagyhírű fővárosi csapat, a Lahti Lahti ellen, mégsem kaptak gólt. És lefújták ezt az egyszerű és lényegtelen edzőmeccset, és csend lett, pedig nem hullt a hó. S aztán az ellenfél hitetlenkedő csatárai, ahogy odamennek hozzá, és megérintik, ember-e ő egyáltalán. És a kihűlt szivarral a kezében álmélkodó fővárosi edző, az a néhány néző, és a bíró is, és persze a saját csapatának játékosai is ámulva nézték őt, ingatták a fejüket, és nem szóltak egy szót sem, és nem hullt a hó. A kapus e mérkőzés óta egy finn elmegyógyintézet békés lakója, s ha pelenkázzák, akkor se csinál mást, mint egyébként. Az arca elé tartva bámulja a kezét. Egy másik eltűnés Valahol Spanyolországban történt a diktátor Franco regnálása alatt, tehát mindenképpen 1975 novembere előtt. Olyan csatár volt, akár egy hegy. Nem tudott futni. Vonult a pályán, hömpölygött a teste. Nem tudott elmozdulni, ellépni vagy lefordulni. Zúdulni, lökni, földönteni, öklelni tudott. Annyi finomság sem volt a mozdulataiban, amennyi egy sziklafal természetében van, amihez ha közelebb lépsz, láthatsz hajszálnyi repedéseket, lyukacskákat, és látod a falból kihajló fűcsomókat, mohafoltot, bogarakat vagy kopácsoló madarak odúját. Aztán egy délután, április volt, furcsa, jóleső meleg és váratlanul egyetlen csalódott katalán nő sem vágta fel az ereit és nem dugta fejét a gázsütőbe. Azon csodálkozott el az idős edző, hogy a csatár nem ballag az öltözőbe a foglalkozás végeztével, ahogyan különben a társai, hanem a pályán marad, s a tizenhatos vonalánál furcsa, érthetetlen mozdulatokat csinál. Nekiindul, fut tiszta erőből, hirtelen megáll, elvetődik, elfekszik a füvön, máris fölpattan, oldalra ugrik, és mint akinek begörcsöl a háta, hajlong. Fiam, szólt az idős edző, és megköszörülte a torkát.

A játékos kelletlenül megtorpant, nem szólt. Az edző sóhajtott, megcsóválta a fejét. Nem elég neked a gól, a gólöröm, a lerúgott balhátvéd szenvedése, nem elég az aréna moraja, az ellenfél szurkolóinak izzó gyűlölete, nem elég a gólprémium, a frissen mosott mez illata, a behavazott pálya látványa, a sajtó dicsérete, a tribünön üldögélő asszonyok titkos imádása? A játékos fűcsomót rugdosva hallgatott. Mit szeretnél még, sóhajtott a tréner az órájára pillantva. A feleségével nagybevásárlást terveztek, máris jócskán elkésett, megint ki fog kapni. Mit szeretnél még?, kérdezte elmenőben. A játékos messze bámult, a tekintetére szomorú köd ereszkedett, majd halkan szólt az edző után. Ha majd úgy hozza a helyzet, csel közben eltűnni, mester. Mi a felhő Szlovákiában? „Üzenem a szurkolóknak, hogy az éggel is annyit kell foglalkozni, mint a betűkkel. Napi két óra olvasás fölér két óra égfigyeléssel, feltéve, ha a fenti világ felhőktől gazdagon terített. Mi nem osztozunk a felhőtlen ég látványának örömében, nem hirdetjük a zavartalan égi kék gyönyörűségét, mert jól tudjuk, a felhő az ég írása, verse és regénye, vagyis a tiszta ég nem több egy üres papírlapnál, amelyen magányosan alszik, mert nem szereti senki, az Isten”, nyilatkozta egy mérkőzés után a helyi lap riporterének a szlovák kiscsapat kapusa, Bartisek. A mérkőzés 93. percében nulla nullás állásnál kivédte a tizenegyest. Ám a bíró újrarúgatta a büntetőt. A kapus a következő tizenegyest is kivédte. Bartisek felállt, a kesztyűjét lehúzkodta az ujjairól, csodálkozva a

fejét rázta, az ég felé pillantott. Borult ég, esőre hajló idő, komoran zöldellő fenyőerdő a közelben. És a bíró, kassai elektromérnök máskülönben, harmadjára is a büntetőpont mészfoltjára mutatott, miközben őrjöngve kiáltozta: „Újrarúgni, újrarúgni, újrarúgni!” Egy kiscsatár gyakorol Közép-Európában Végül aztán játszott Franciaországban is, például a belga Scifóval egyazon csapatban. De amikor még fiatal volt, és vékony, akár egy fűzfaág, vékony és fiatal, penge, ahogy mondják, soha nem ment be az öltözőbe az edzés végeztével. Az elegáns mozgású középpályás a szabadrúgást gyakorolta. A balhátvéd még mindig lassan körözött. Ő pedig, ez a csatár nekiindult, futott tiszta erővel a tizenhatos vonala felé, és aztán, hopp, felrúgta magát. Fájt nagyon, sziszegve tápászkodott, elégedetlenül csóválta a fejét. Nem jó, nem hihető, ezt még bundameccsen se veszik be! Újra kezdte tehát, futott, és rúgott, felrúgta magát. Gyakorolt. Elesett. Felkelt. Elesett megint. És amikor egyszer hosszú percekig képtelen volt föltápászkodni, mert annyira fájt neki, hirtelen boldogság fogta el, mert tudta, megvan végre a helyes mozdulatsor. A legjobb dán játékos Nem a Laudrup fivérek voltak a legjobb dán játékosok. Nem is a Sand testvérek, de még csak nem is a fantasztikus Töfting, akit „fűnyírónak” becézett a szakirodalom. Minden idők legjobb dán játékosának az élettörténetét a Dán Tudományos Akadémiától kaptuk, ám a jegyzeteket kísérő hivatalos szöveg fölhívja a figyelmünket, hogy a játékos nevét, pályafutásának idejét, életének egyetlen klubját – tekintettel a dán szövetségi labdarúgó-törvényre – nem adhatja ki a felhasználó. Ki akarná megsérteni a dán

törvényeket? Mi sem mondhatunk mást tehát, hogy e minden idők legjobb dán labdarúgója örökös csere volt. Soha nem játszott. Soha nem cserélték be, bár néha elküldte edzője a kapu mögé melegíteni, ám egyszer sem intette vissza, hogy „fiam, bemész a hülye Hartling helyére, és csak Rosemburgra figyelsz. Ha Stadt átveszi a labdát, nyomban felrúgod. Hamrin és Keill egyáltalán nem érdekes, soha ne nézz Hagg szemébe, még akkor sem, ha azt kezdi bizonygatni, hogy viszonya van anyáddal és a kishúgoddal.” Nem, soha nem mondtak neki ilyesmiket, legfeljebb annyit, hogy melegíts, készülj, mozogj egy kicsit, majd meglátjuk. Ez a minden idők legjobb dán játékosa egy napon aztán odalépett az edzőjéhez, aki civilben rendőrőrmester volt Koppenhágában. Mester, miért nem játszhatok soha? Az edző intett a gyúrónak, elég a balszélső lazításából, jöjjön a védekező középpályás, majd a játékoshoz fordult. Összevonta a szemöldökét, oldalra köpött, majd megkérdezte. Ismered, fiam, Yehudi Menuhint? Minden idők legjobb dán játékosa bólintott, hát persze. Mint tudjuk, köhintett az edző, Yehudi Menuhin nem csak varázslatosan játszik a hegedűn, de gyűjti is e zeneszerszámokat. Csodálatos Stradivari, Guarneri és Amati-hegedűk vannak a mester birtokában. Yehudi Menuhin is tudja, és én is tudom, hogy van olyan hegedű, melyet – olykor emberöltőkön keresztül is – érintetlenül kell hagyni, hogy úgy szólaljon meg, ha eljön az idő, hogy a hangzás utánozhatatlan legyen. Yehudi Menuhin egyszer beszélt egy olyan Stradivariról, melyet máig nem szólaltattak meg. Senki, fiam. És én is tudok egy ilyen hegedűről, tette hozzá halkan a mester. Érted már, fiam? Értem, mester, és a játékos visszaballagott a cserepadhoz. Leült. A fejét csóválgatta, ej, nahát, még ilyet. Azóta is ott ül a cserepadon, és boldogabb a dán gólkirálynál. Tudja, ha eljön az idő, és ő játszani fog, nem csak Dánia, de az egész világ beleremeg majd a gyönyörbe.

A góllövő neve Stadiont avattak a nyolcvanas években Görögországban. Esti mérkőzés volt, s a csapatok úgynevezett villanyfényes mérkőzést játszottak, s a helybéli arénában ekkor lépett pályára először Szesztasztoronkonisz is, a csapat friss szerzeménye, egy roppant tehetséges, krétai származású középcsatár. A fiatalember igazolta a várakozásokat. Már a harmadik percben lerázta a védőjét, és jó harminc méterről bődületes gólt ragasztott az ellenfél kapujának bal fölső sarkába. A stadion szinte megemelkedett, ahogy fölüvöltöttek a nézők. Majd hamarosan kiírták az új villanytáblára, éppen kifért még, Góllövő: Szesztasztoronkonisz! A csatár a vakító föliratra meredt, majd zavartan megrázta a fejét. Kérem, ez nem az én nevem! Társai nevetgéltek, paskolták a vállát, ölelgették, ugyan már, ne bolondozz, pontosan az van fölírva, Szesztasztoronkonisz. De a csatár makacskodott, s egyre bosszúsabb lett. Ez nem az én nevem. Odafutott a bíróhoz, az edzőjéhez, a közönségnek kiáltozott. Ez nem az én nevem, ez nem az én nevem! Szesztasztoronkonisz dührohamot kapott, őrjöngve köpködött, a haját tépte, végül erőszakkal vonszolták le a pályáról, s csak a harmadik nyugtató injekció után kábult el annyira, hogy a mentőautóba fektethették, hogy aztán szirénázva vigyék a legközelebbi kórházba. Az incidens különösen a pályaedzőt viselte meg, a játékost az ő ajánlatára igazolták le néhány héttel ezelőtt. Az edző még a botrányt követő éjjel elment a stadionba, és a biztonsági embereket lefizetve fölkapcsoltatta a villanytáblát. Majd fölíratta az ominózus mondatot: „Góllövő: Szesztasztoronkonisz!” Aztán lesétált a gyepre, és lentről sokáig bámulta a föliratot.

Mígnem egyszerre bólintott, ó igen, igen, érti már. Fölballagott a villanyórához, s a játékos nevének egyetlen „a” betűjében megtalálta a rosszul betekert izzót. És persze egyetlen érintés elég volt, hogy ez a kicsi körte világítson. A tolószékes csoda Norvégiában, nem messze Oslótól esett meg az úgynevezett „tolószékes csoda”. Valószínűleg nem is tudnánk az esetről, ha nincs ott a mérkőzésen Karl Svönjung, aki a tolószékek történetének norvég szakértője volt, és éppen itt, a Hamar nevű városkában időzött. Ám Svönjungot nem a mérkőzés érdekelte. A fiút Kicsi Happnak hívták, és szegény a születésénél fogva béna volt, egyszerűen csökevényes, vékonyka lába nem bírta tartani a testét. Kicsi Happ rendszeres látogatója volt a környék labdarúgómérkőzéseinek, elhelyezkedett egy dombon, egy kisebb emelkedésen, vagy olykor a kapu mögött, s még az is előfordult, hogy a labdáért elkerekezett és visszahozta. Ilyenkor taps volt a jutalma, a csatár megborzolta dús, göndör üstökét, a középhátvéd kedvesen megpaskolta az arcát. Azon a mérkőzésen a helyiek a szomszédos falu ellen játszottak, s az ellenfél csapatában szerepelt egy különösen gonosz ember, Toorl, a pék. Csapattársai sem szerették Toorlt, ám mert gyakran mérkőzéseket döntött el az utolsó percben lőtt góljaival, nem lehetett nélkülözni a játékát. Már mindenki az első félidő lefújását várta, amikor egy felszabadítást követően a labda Kicsi Happ tolókocsijához gurult, s nekikoccant a gyermek élettelen bokáinak. Toorl futott a labda után, de félúton megtorpant, rávigyorgott Kicsi Happra. Na, rúgd vissza, fiú, mondta. Mintha a pálya túlsó felén is értették volna, mit mond a gonosz Toorl, csönd lett. A fiú zavartan visszamosolyodott, talán el is nevette magát. De mert Toorl továbbra sem mozdult, Kicsi Happ

megmarkolta a tolószék bőrrel bevont karfáját, nagy lendületet vett, és megpróbált fölállni. Nem sikerült, máris visszarogyott. Toorl tovább vigyorgott, kivillant a metszőfoga. Az emberek nem mozdultak, csend volt, a szomszédos úton elzörgött egy pótkocsis traktor. Kicsi Happ újra próbálkozott, és újra visszaesett. Kicsi Happ másfél óra küzdelem után mégis fölállt, imbolygott kicsit, majd jobb belsővel visszapasszolta Toorlnak a labdát. És ekkor a bíró is lefújta az első félidőt. Az esetet Karl Svönjung osztotta meg velünk, aki publikálta a történetet a „Norvég nyár” elnevezésű folyóiratban. Svönjung kinyomozta és megírta, hogy a Kicsi Happ tolószéke a mérkőzés után rozsdásodni kezdett, majd néhány nap alatt egyszerűen elromlott, nem működött tovább, használhatatlanná vált. A szerkezetet le kellett cserélni, új tolószéket kellett beszerezni. A csoda ez, írta Svönjung elragadtatottan. Hiszen a norvég tolószékekről mindenki tudja, hogy romolhatatlanok. Dobre atya A kétezerötös esztendő őszén Split városában a szurkolók döbbenten bámulták az országos sportújságot. Végre megértették minden baj okát, megértették a keserű igazságot. A Hajduk Split hátvédje bevallotta, keresztény hite nem engedi szabálytalankodni. Isten szórakozásra és kikapcsolódásra, férfias és nyílt küzdelemre teremtette ezt a csodálatos játékot, a labdarúgást, s bár nyilván több pontjába került a csapatnak, hogy ő bizonyos helyzetekben nem lökött, rúgott, harapott, egyszerűen nem tehette, hogyan is tehetné. Közbevetőleg, néhány esztendeje lelkes teológus statisztikusok valószínűségi mutatókat kezdtek keresni Isten létezésével kapcsolatban, és bizony, nem keveset találtak is. Az idősebb horvát szurkolók még emlékeztek a híres Dobre atyára, aki egy eszéki csapat középhátvédje volt a hatvanas, hetvenes évek Jugoszláviájában. Dobre atya olyan kemény volt, mint a szikla,

irgalmat nem ismert a pályán, és bizony gyakran a brutalitás határát súroló szabálytalanságoktól sem riadt vissza. Miután visszavonult, egy szerb statisztikus, mert a szerb statisztikusok szívesen elemeznek horvát társadalmi jelenségeket, ahogyan ez fordítva is igaz, összeszámolta, hogy Dobre atya eredményekben gazdag pályafutása során negyvenöt játékosnak törte el a bokáját, sípcsontját, combcsontját, bordáját, karját, arccsontját. Ám a meghökkentő felfedezés lényege a számok világa mögött rejlett. Ugyanis kivétel nélkül mindegyik játékos mélyen hívő, vallásos ember volt, jóllehet akadt közöttük nem kevés ortodox, muszlim és zsidó vallású, sőt még két mormon is. Amikor Dobre atyát ezzel az felfedezéssel szembesítették, megkérdezvén tőle egyúttal azt is, miként lehet, hogy csakis hívő embereket sújtott a keménysége, és a kérlelhetetlensége, a sziklaarcú, mokány férfi olyan lágyan mosolyodott el, mint egy kisgyermek. Szelíden oldalra hajtotta a fejét, miközben válaszolt. Gondoljátok csak meg, testvéreim, tehet az ember bármi szépet is Isten jóváhagyása nélkül?

A játék értelme A nyelvészeti konferencia A múlt évezred utolsó éveinek egyikén éppen Luxemburgban rendezték meg azt a nyelvészeti konferenciát, amelynek témája „A labdarúgás és a nyelv” volt. Érdekesebbnél érdekesebb előadások követték egymást, például ilyen tematikákban: „Hogyan imádkoznak a középhátvédek?” „Egy néma török kapus karrierje” „Könyörgés-változatok, amikor a bíró befújja a tizenegyest” „Milyen szavak fordulnak elő leggyakrabban, amikor a bíró nem fújja be a nyilvánvaló tizenegyest?” „A csel és a rím strukturális hasonlósága” „Jelzők a hordágyon” „Műalkotás-e a gól, s ha igen, egyetlen műnek tekinthető-e a játékos összes gólja, vagy egy gól önmagában nem lehet mű, csak akkor, ha egyúttal végeredmény is?” „Műalkotás-e egy játékos mesterhármasa annak ellenére, hogy elvesztették a mérkőzést?” „Irodalmi hasonlattal élve, ahány csapatban játszik a játékos, annyi könyvet ír?” Van, aki nagyregényekre szakosodik, mint például Maldini a Milánban, vagy Raul a Real Madridban. Szatke a Nyíregyháza csapatában játszik huszonnégy esztendeje, amikor Krisztus után 2005-öt írunk. Vieri kisregényekre, novellákra szakosodott, oly sokat igazolt át, satöbbi. A konferencia utolsó napján egy Gabriel nevű fiatal tudós jelentkezett szólásra. Meglepő, de nem magyarázat nélküli teóriája szerint a labdához kapcsolható igék meghaladják az Istennel, a Nővel vagy a Gyermekkel társítható cselekményt kifejező szavak

mennyiségét. S bár a teremben jó néhány kételkedő felkiáltás hallatszott nyomban azután, hogy a témát megjelölte, a fiatal tudós sorolni kezdte, mi mindent képest tenni az ember a labdával: átadja, eltöri, kiflit rúg, dajkálja, becézi, imádja, szereti, kihozza, átemeli, löbböli, pottyantja, tekeri, csavarja, íveli, pöccinti, bikázza, adja, veszi, lekezeli, mellre veszi, szelídíti, bőrözi, fejeli, stukkolja, érinti, megtalálja, dúrja, nyúzza, bántja, megöli, édesgeti, temeti, terelgeti, eldugja, vezeti, táncoltatja, tologatja, …s aztán így tovább órákon át. S bár a nyelvészek roppant kritikus és viszálykodó társaság, az előadás után vita nem volt, mindannyian igazat adtak az előadónak, akiről nem lehetett kideríteni, melyik országból származik. Sykora halála „Tisztelt Fegyelmi Bizottság, kérem, vegyék figyelembe, hogy hosszú, sportszerű és gazdag pályafutásom során mennyi méltánytalanságban és gúnyban volt részem. Mennyit kellet tűrnöm a törzsszurkolók, a pimasz csatárok mocskolódását, a bírók csendes, ám maróbb gúnyát! Köszönöm. Most pedig rátérek arra a szörnyűségre, ami a Sykora nevű játékostársammal történt. Nagyon kellemetlen ez a dolog nekem. Sajnálatosan szerencsétlen esemény, igazi tragédia. A mérkőzés tizedik percében kollegiális figyelmességből megkérdeztem Sykorát, hogy szolgál a kedves egészsége, mire ő meghatottan azt válaszolta, kiválóan, majd a reményét fejezte ki, hogy nekem is hasonlóképpen jól megy sorom. Sykora azt is elmondta, hogy a minap járt a városi állatkertben, és ott számtalan dzsungelben és szavannákon élő állatot látott. Mire én a nagymamám síremlékéről beszéltem neki. Milyen szép volt a temető a Halottak napján! Eztán az édesanyáinkról ejtettünk néhány szót, mert a labdarúgás rohanó világában én mindig is fontosnak tartottam a személyes

közvetlenséget. Hogy ezután az izzadságom rácseppent Sykora arcára, lehetséges, ám hogy köptem volna, és hogy ő is köpött volna, nos, ez az állítás rágalom. Az sem igaz, hogy ezután hosszan üldöztem, miközben nem volt a közelben a labda. Hiteles szemtanúk igazolnak, hogy számomra is érthetetlen módon, miközben én álltam, Sykora rohant nekem, s bár én igyekeztem előbb jobbra, aztán balra elugrani, ám ő mégis nekem futott. Talán idegroham tört rá, elvesztette a látását, misztikus látomása volt, nem tudhatom. Elképesztő lendülettel rohant a mellkasomnak. Ez az ütközés persze borzasztó fájdalmakkal járhatott, hiszen Sykora a földre esett, s hangos jajszavakkal adta a világ, a félig telt tribün és a bíró tudtára, hogy pocsékul érzi magát. Jobbra és balra vetette magát, elfordult és visszahengeredett, és én léptem, mert segíteni akartam neki, mire szegény a testével fordult a lendülő jobb lábamba. Nem igaz, hogy szándékosan rúgtam volna arcon. Én a segítő jobbomat nyújtottam felé! Az is aljas rágalom, amit különben az ellenségeim terjesztenek, hogy fojtogatni kezdtem volna a fiatal csatárt. A nyaki pulzusát igyekeztem kitapintani, mert szegény Sykora mozdulatlan maradt. De biztosan élt még. Vert a pulzusa, lélegzett, és mondott is valamit. Azt hiszem, bocsánatot kért, és én nem értettem, miért teszi. Kérem, mi nem bántottuk egymást! Óvatosan, ahogy a segítségnyújtási tanfolyamon tanultuk, a vállainál fogva megráztam. Valóban adtam neki két-három olyasféle térítő pofonocskát, amilyet a szakirodalom is előír kritikus esetekben. Ah, inkább paskolás volt ez, nem pofon. Majd friss levegőt legyeztem az arca elé, mert úgy láttam, hogy fulladozik. Hirtelen krétafehér lett Sykora arca, és én megijedtem. De hogy ütöttem volna?! Nem, kérem, egyáltalán nem ütöttemvertem, mint ahogyan a bírói jelentésben állt. A bíró sporttárs téved. Vagy valaki meghamisította a jelentést, orvul belefogalmazott. Hiszen Sykora a legyezgetésnek köszönhetően végre kinyitotta a szemét, arcát egészséges pír öntötte el, és én, hogy életmentő erőfeszítéseimet siker koronázta, örömömben segítettem neki

fölkelni. Talpra állítottam volna, hiszen ha tovább hever a nyirkos füvön, tüdőgyulladást kap. Egyszerűen ostobaság, hogy ekkor tört volna el Sykora bal karja. Fogalmam sincs, hogy mikor tört el a válla, és hogyan ficamodott ki a könyöke, és miként szakadt fel a pajesza, és a hajbőre egészen a koponyája csúcsáig. Azt sem értem, hogy a jobb kézfején miként keletkezhettek a stoplinyomok. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült felállítanom Sykorát. S ekkor történt, bizonyítékul elhoztam az országos meteorológiai jelentéseket is, hogy egy pillanatra kibukkant a felhők mögül a Napkorong, éles fénynyalábok zuhantak a pályára, minden fényben úszott, ragyogott, csillogott, olyan volt, mintha egy… egy barokk festményt láttam volna. A nagy fényesség miatt elvakultam magam is. Tettem néhány lépést. Mármost azok a piszkok, akik azt állítják, hogy ekkor tapostam volna meg Sykorát, ekkor léptem volna az arcába, a nyakára, és hogy ugráltam volna a testén, hát nem is tudom, én nem vagyok hajlandó védekezni sem az ilyen állítások ellen. Aki ilyesmit állít, túllép minden határon. Az igazság az, hogy ezután szomorú szívvel a kapunk felé ballagtam, s hagytam, hogy a játékostársai segítsenek rajta, ha tudnak. Nem reménykedtem már, hiszen ha nekem, rutinos középhátvédnek nem sikerült, hogyan sikerülhetett volna nekik? Néhányan odajöttek hozzám, és meghatottan köszönték a segítségemet. Tisztelt Bizottság, csakis ekkor kerülhetett a kezembe szegény Sykora kitépett szíve, amelyet a Tisztelt Fegyelmi Bizottságnak ezennel visszaszolgáltatok.” Hogyan büntetik a játékosokat? Nem azon a poszton játszatják, ahol szeretne játszani, körömolló helyett hentesszerep, betonfal helyett pezsgős poharat kell alakítania. Cserepadra ültetik. A lelátóra ültetik, feljebb, fiam, feljebb, még, ott jó.

A csapatbuszra se szállhat fel. Elvesztett meccs után erőnléti edzés. Hazaküldik az edzőtáborból. Visszazavarják a tartalékba. Csapnivaló játék után gyalog mehet haza, száznyolcvan kilométer, éjszaka van, kora tavasz. Mester, mikor vesz vissza a keretbe?, kérdi halkan, de csak néznek rá hidegen, és nincs válasz. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy soha. Biceg lassan az őszi utcán, zörög az avar, és ő meghallja, hogy összesúgnak a háta mögött. Látod, kisfiam, ez az a Szabó, akiről sokat meséltem neked. Ez az a szerencsétlen Szabó, aki a fakóban öregedett meg. Betiltják a pályát, mert túl vadul szurkoltak. Üres a lelátó, néző nincsen egy szál se, kong minden rúgás, kong, mintha a semmivel játszanál. Puffog a labda, fáj neki a legszebb csel is. No és a kiáltások. Hogy passzolj, segélyhívás. Hogy rúgd már, rúgd, rúgd, ez is segélyhívás. Gól, gól, ez is csak segélyhívás. Zárt kapus meccsen vajon van-e Isten? Nem tudjuk, nem látszik. Isten szereti a tömeget, tömeg, tömeg, sok ember, abban a tömött félkaréjban, fenn az Arsenal Északi Sáncában vagy a gelsenkircheni Északi Kanyarban üvölt, ott rázza a kereplőt, szidja a bírót, aki pedig, mintha az ikertestvére lenne, annyira hasonlít rá. Eladják a játékost, mint egy megunt kiskabátot. Másodosztály a zaci, de legalább játszik. Eladtunk, mert nem kellettél, de a holnapi véradásra még eljöhetsz a csapattal. Megtiltják a mérkőzés előtti szexuális életet, nincs feleség, nincs titkos onanizálás, nincs éjszakai hotelbár, kimaradás. Mielőtt a

szobákat elfoglalnátok, fiúk, a gyúrónak leadjátok a disznó újságokat! A csatárt az edzés után magához inti a deres hajú edző, zavartan harákol, de aztán a játékos szemébe pillantva mondja. Édes jó fiam, már zokon ne vedd, de egyáltalán nem tetszik az új barátnőd, ez a Jolán. Olga, szól közbe a fiú. Mindegy, a lényeg az, hogy amíg a régi lány, az a kis töltött galamb Mária járt melletted az utcaporban, a fényes sivatagi homokban, a pálmafás tengerparton, sokkal jobban mentek a beadások, a cselek, az elfutások és főként a taktika. Fiam, bizonyos nők tönkreteszik a taktikát. Rúgtál gólt, mióta nem Máriával randevúzol, hm? Csönd volt, a játékos a füvet rugdosta zavartan, a füle piros volt, mintha megrángatták volna. Ezért arra kérlek, dörmögte végül a tréner, hogy menj vissza hozzá, a töltött galamb Máriához, mert különben… Különben, mester?, villant dacosan a csatár szeme. Különben add le a szerelésed, fiam, és a mester elfordult. Passarella, aki egyébként világbajnok is volt, miután a nemzeti válogatott edzője lett, nem játszatta a csapatban a hosszú hajú argentin játékosokat. Pénzmegvonás. Huszonöt kör, és nyolcszázharmincnégy fekvőtámasz – megállás nélkül. Meg kell tanulnia a klub indulóját kívülről, pedig nincs is hallása. Grosicsot, a magyarok Aranycsapatának kapusát, mint megbízhatatlant, vidékre száműzték a kommunista vezetők. Szűcs Sándort, a magyar válogatott játékosát a kommunista diktatúra alatt tiltott határátlépés kísérletének vádjával kivégezték. Emigráló,

disszidáló játékosok többé nem léteztek, nincs hír róluk, nevükre fekete port fúj a cenzúra. Szegény Escobart, a kolumbiai válogatott öngólt vétő játékosát lelőtték, a hírek szerint nem is a szurkolói elkeseredés végzett vele, hanem a szerencsejátékot felügyelő maffia engesztelhetetlen dühe. A kis Szaddam, a különösen hataloméhes és fékevesztett Udaj az öltözőben verte az iraki válogatott csapat játékosait, pofozta őket, sőt némelyiket meg is kínozta a vereség után. Politikailag megbízhatatlan játékos nem lehetett iraki válogatott. Némelyik rosszul teljesítő játékossal azt a gyalázatot is elkövette, hogy levágatta a szakállát. Egy irányító muszlim középpályás szakáll nélkül?! A tálibok és a labdarúgás, a stadion mint kivégzőhely. A Barcelonából a Real Madridba igazoló Luis Figo egy barcelonai meccsen disznófejet kapott ajándékba előző csapatának a szurkolóitól. Ateista edző érkezik a csapathoz, az első intézkedésével betiltja, hogy a pályára lépő vagy lecserélt játékos keresztet vessen. Ha szerelsz, ha gólt lősz, magadnak köszönd, fiam. Mondd azt, hogy én, én, én. Ha felrúgnak, jegyezd meg, ki tette. Isten nincs. Nem is volt. De ha lesz, én majd szólok neked. Jusson eszünkbe, miféle gyalázat esett meg a holland Kluiverttel a 2004-es Európa bajnokságon. Benevezték az utazó keretbe, majd kivitték Görögországba, a tornán pedig lejegelték a cserepadon, és egyetlen percet sem játszott. Ez büntetés? Igen, ez büntetés! Sőt! Becserélik, tíz perc múlva lehívják.

Becserélik, egy perc múlva lehívják. Becserélik, soha nem hívják le. Fáradt, mint egy téli faág, sérült is, beteg is, már haldoklik, cserét kér, könyörög, suttog. Nem cserélik le, játssz, csak játssz, játssz! De majd ha meghalsz, leviszünk a gyepről, és eltemetünk. Néhány fontos tévedés a labdarúgásban Tévedett az a magyar kardiológus, aki az egyik szép, tavaszi estén a Brazíliában tartott tudományos konferencia szünnapján a Maracana stadionban megtekintette a brazil–argentin mérkőzést? Nem, az egyáltalán nem tévedés, ha egy ilyen mérkőzésre kilátogat az ember. Ám akkor nyilván tévedünk, ha kék-fehér trikóban ballagunk ki az eseményre. Aki nem téved el, soha nem tudja meg az igazságot, mondta a csatár a győztes mérkőzés után, már az öltözőben. Vetkőzéshez készülődött. A csatár nyolc tiszta helyzetet hagyott ki, végül egy szörnyű öngóllal nyertek. Nem, fiam, tette a vállára kezét az edző. Ha eltévedsz, nem az igazságot tudod meg, csupán az igazság hiányát érzed. Most pedig menj, ezer kör vár rád a tartalékpálya körül. 1922 őszén egy genovai kiscsapat tiszteletből felvette a Kolumbusz nevét, Kolumbusz Sport Egyesület lett a szívbéli, igazán összetartó társaság hivatalos elnevezése, vagyis KSE. Néhány nap múlva az elnök, barátságos, félvak öregember, maga sétált ki az éppen edző játékosokhoz, kezében a világhírű író, Joyce finom papírra karistolt, kézzel írt levelével. „Lehet így is tisztelni a tévedéseinket, kedves barátaim, ám akkor is vegyétek figyelembe,

hogy Kolumbusz esetében nem az az érdekes, hogy tévedésből fedezte fel Amerikát, hanem hogy a történelem tanulsága szerint éppenséggel a legutoljára.” Bischofnak hívták. Róla lett elnevezve a Bischof-féle halálos irónia. Igen, a német pszichiátria már csak ekként emlegeti ezt a rövid, ám annál különösebb életű kelet-német férfit. Aki szenvedélyesen él, annak jobb, ha szenvedélyesen hal meg, fejtegette egy előadáson Bitter, az egyik legnevesebb német iróniapszichiáter. Bischof volt teológushallgató, volt Stasi-ügynök, kereskedett kubai naranccsal, a Wende után árulta a falat, szerepelt a német Big Brotherben, harcolt a német prostituáltak jogaiért, jelentkezett az afganisztáni német kontingensbe, majd 2003 őszén elindult a geisenkircheni Schalke arénába Patrick Andersen képét ábrázoló pólókat és trikókat árulni. Aki ismerte, azt mondja, Bischof komolyan gondolta a dolgot. A labdarúgás világtörténetében a legélesebb tollú szakírók is áhítattal emlegetik a legendás comói hátvédpárt. Lee és Borgezovics tizenöt évig játszottak együtt a védelem tengelyében. Csapatuk igazán kevés gólt kapott, jóllehet nem is igen lőtt, egy bajnokságot például 1–3-as gólkülönbséggel fejeztek be, és nem lettek utolsók, mindeközben persze az is köztudott volt, hogy azért érti meg egymást a két rettenetes hátvéd, Lee és Borgezovics, mert szenvedélyesen, engesztelhetetlenül, a legkisebb megingás vagy elgyengülés nélkül gyűlölik a másikat. Pályafutásuk vége felé interjút készített velük a híres, milánói televíziós riporter, Ivan Pascal, aki, ha egy válasz felidegesítette, rendre dadogni kezdett. Pascal elégedett volt, a beszélgetés kiválóra sikeredett. Ám aztán másnap, a vágószobában Pascal döbbenten vette észre, hogy összekeverte a két játékost, Lee-t Borgezovicsnak nevezte, és Borgezovicsot Lee-nek. Ám a különös nem ez volt. A két játékos, aki

annyira gyűlölte egymást, maga sem vette észre, hogy nem a nevükön szólítják őket. A híres román középpályás, a szőke Jancu Baldescu életéről forgatott a stáb. Szerencsére sikerült szóra bírni a játékos feleségét, a szótlan, visszahúzódó, a közszerepléstől irtózó Verenát is, beszéljen a férje karrierjéről, a családi életről, kettejük köztudottan kiegyensúlyozott kapcsolatáról. A nő szűkszavúan válaszolgatott. Hanem ekkor a riporter váratlanul azt kérdezte, mi volt a legérdekesebb esete a férjével kapcsolatban, melyet mindenképpen szeretne elmondani. Nos, igen, egyszer, vett nagy lélegzetet Verena, egyszer, amikor a férje az autóban feledte a kabaláját, a piros kis alumínium szívecskét, melyet kizárólag a mérkőzéseken hordott, azonban nélküle soha nem lépett pályára, mert a haldokló édesanyjától kapta, aki francia tanárnő volt előbb Iaşiban, aztán Kolozsvárott, és a háború előtt udvarolt neki a holland nagykövet is, és aztán csoda folytán felgyógyult az áttétes mellrákból, mert megjelent neki Mária, és csak három év múlva halt meg balesetben, magyarázta Baldescu felesége, és ő a férje után szaladt, vitte az alumínium szívecskét, mely akkora volt, mint egy pártjelvény, nem egészen piros, a szegélye fehér, és egy angyalszárnyhoz hasonlatos kis suhanás fehérlett a szív közepén, nos, szaladt a klubházba Verena, ám aztán tévedésből az ellenfél csapatának az öltözőjébe, tehát nem a hadügyesekhez, hanem a belügyesekhez nyitott be. Jancu Baldescu felesége elhallgatott. És, és mi történt?, tolta közelebb a mikrofont a riporter. A nő tekintete hirtelen álmodozó lett. Elmosolyodott. És aztán, riporter úr, sokáig nem jöttem ki onnan. Egy filozófus középpályás egész életében, aktív játékos korában, és még akkor is, amikor már csak a senior csapatban játszott néhanéha, mert egyre jobban sajgott a háta, és cukros is volt, és könnyen

sérült, szóval ez a filozófus középpályás egész életében azt kutatta, miként lehetséges, hogy valaki eltéved játék közben, miközben a többi játékos nem téved és nem vét, és nincsen tévedés a rendszer többi elemében sem, nincsen tévedés a bíró ítéleteiben, a nézőtér reagálásában, a pálya alakjában, az időjárásban, a pálya szélén álldogáló fiatal nők mozdulataiban, a büfés számításaiban, mindez hogyan lehetséges, hogyan foglalhat a legnagyobb természetességgel magába a helyesen működő struktúra egy olyan elemet, amely a struktúra jellegétől és természetétől tökéletesen idegen, mígnem egy nap – esett, hideg lett – rájött, hogy voltaképpen ő is eltévedt, s egész életében nem mást, mint az élet értelmét kutatta. A Klein nevű litván – az anyja lett nő volt, de ő mindig is litvánnak vallotta magát – középpályást azon az őszön négyszer állították ki egymás után tévedésből, mert nem ő rúgott, nem ő verekedett, nem ő káromolta a bíró – egyébként nagyon beteg – édesanyját, nem ő köpött, marakodott. A negyedik alkalommal még a fegyelmi bizottság elnöke, ősz hajú, kedves arcú, rettenetesen szigorú bácsi is nevetett, s még akkor is rángatózott a válla, amikor aláfirkantotta a Klein nevére szóló játékengedélyt. S amikor a következő hétvégén a játékhoz készülődvén bemelegíttek, a mérkőzés bírája odasétált Kleinhez, s némi zavart, mentegetőző tétovázás után előre bocsánatot kért tőle. Amikor egymás után ötször választották a mezőny legjobbjának, a kapus megállt az edző előtt, majd a torkát köszörülve azt kérdezte, Karcsi bácsi, mondja, lehet-e tévedésből jól védeni. Az edző sokat tapasztalt, idős ember volt, a napokban szokott le a cigarettáról, s ezért mentolos cukorkát ropogtatott. Bizony lehet, fiam, de ne hidd, hogy engem egy cseppet is zavar, hogy neked csak így sikerül. Vagy levonhatnánk a tanulságot a montenegrói Igor Ljusics

esetéből, aki szintén kapus volt, és egy véres megyei rangadón, nulla nullás állásnál, az utolsó percben észrevette, hogy a gonosz kisgyerekek kutyát akasztanak a tartalék kapu fölső lécére. A nyomorult eb kétségbeesetten vonyított. Ljusics gondolkodás nélkül futott ki a kapujából, otthagyta a mérkőzést, csak hogy mentse az állatot, és persze a csapata nyomban gólt kapott. Gólt kaptak, kiestek, mindenki szegény, összetört Ljusicsot gyalázta. Ám a társak dühödt, igazságtalan vádjainál is jobban fájt, hogy a megmentett dög is megharapta. Egy őrült kapus beadványa Tisztelt labdarúgó szövetség! Karrierem az udvari árnyékszéken kezdődött. Lehettem nyolcéves, amikor a Népszabadság egyik szeletén azt olvastam: „és akkor Szentmihályi nyolcméteres vetődéssel hárított”. Minálunk akkoriban, ezen a hatvanas évek közepét értsék, a párt lapját használtuk toalettpapírnak afféle passzív rezisztencia okán, de közelebb van az igazsághoz, ha inkább a családi takarékosságot hangsúlyozom. Nyolcméteres vetődés?! Gyorsan kitöröltem a fenekemet, aztán rohantam az udvarra és lemértem a nyolc métert. Nagyon soknak tűnt. Az utolsó két méter beért a szomszéd tyúkudvarára. Elképzeltem, ahogy Szentmihályi vetődik, repül, átemelkedik a kerítésen, de még csak le sem esik a nyolcadik métert jelző kapirgáló tyúknál, hanem repül tovább, repül az égig. Ekkor határoztam el, hogy kapus leszek. Mifelénk úgy tartják, normális kapus nincsen. A klasszikus futballkapus ismertető jegyei a fekete simlis sapka, a fekete mez, a pár fekete kesztyű, a hálóra akasztott Browning, fatribünön a kicsi, rúzsos nő, és az illető kapus szeméből sugárzó

csöndes, kikezdhetetlen őrület. Igen, tisztelt szövetség, valóban őrült vagyok, de azért nem vagyok bolond! Egy híres magyar írónál, Mándy Ivánnál a kapust Hübnernek hívták, és Csempe-Pempe, a világ legügyetlenebb játékosmegfigyelője akarta leigazolni a Titániába a Hálókocsiból. Sajnos nem sikerült a dolog, mert Hübnert szétrúgta a Dé Lendület csatára, és lehet, hogy szándékosan rúgta szét. Ez ugyan még a második világháború előtti történet, de a kapusokat gyakran rúgják szét direkt manapság is. Még most is beszélnek arról a gólról, amit a nagy Zsák kapott 1925. október 4-én a spanyol Carmelótól. Vánszorgó labda, és aztán az alattomos fűcsomó. Azon a meccsen ezzel az iszonyatos potyagóllal kaptunk ki. Nyilván ezért állt bosszút a nyolcvanas években Katzirtz Béla, amikor újra a spanyolokkal játszott a magyar válogatott. A kapus egy ártatlannak tűnő beadásra szelíden kiindult a kapujából. A következő pillanatban három spanyol csatár és két magyar védő fetrengett a füvön, közben Katzirtz Béla ártatlanul pattogtatta a labdát. Tisztelt szövetség, nem volt elég hordágy. Ha Puskács Öcsitől, Eusebiótól, Boniektől, Cruyfftól vagy Uwe Seelertől egyszer elpattan a labda, arra kicsoda emlékszik? Ám egy potyagól ott marad a kapus fekete könyvében, rossz pont, gyalázat, örökös átok. Még az anyagyilkosság is megbocsátható bűn, de egy lepkére nincs feloldozás! Egy kapus, tisztelt szövetség, azért sem épelméjű, mert ahelyett, hogy gólokat rúgna, önfeledten futkározna, beáll egy ketrecbe bohócnak. A kapus vállalja a labdarúgás leghálátlanabb szerepét! A kapus mitológiai előképei Ikarosz, Kharon és leginkább Sziszifusz. (Kirúgom a labdát, de mindig visszagurul.) Gólt kapni felér a halállal. És például az a kapus, aki a világon a legtöbb gólt kapta. Hiába védesz három nagyot, hiába csinálsz lehetetlen, a fizika

törvényeivel ellenkező dolgokat, robinzonád, Newton-nyújtózás, spárga, Einstein-mozdulat, ha a negyedik alkalommal aláfutsz Kaltz ravasz banán-beadásának, és kész. Handke regényének a címe: „A kapus félelme a tizenegyesnél”. A magyar Zsiborás Gábor, aki edzésen halt meg. Nedzad Botonjic, a 27 éves ljubljanai kapus, aki szintén edzésen halt meg. Amikor az öreg, beteg Jasinnak levágták a lábát. Grosics, ahogyan cigánykereket vet Bernben a magyar–brazil meccs után. A nagy svéd, Kalle Svensson! A brazil Gilmar, aki imádott kifutni! Croy, az NDK hőse! Schumacher, ahogy elgázolja Battistont! Clemence, Shilton, Zoff, akik még vénülő fejjel is védtek! A cseh Planicka, az ír Makkington, az angol Merrick, a spanyol Zamora, a német Turek, vagy Ramon Quiroga, aki 1978-ban hat nagyon gyanús gólt kap az argentinoktól! Nabokov, a híres orosz író, tisztelt bizottság, ő is kapus volt! Amiképpen Camus is, a nagy francia egzisztencialista. 1947 augusztusában a magyar–bolgár meccsen a bolgár kapus, a jó Kosztov a hetedik gól után sírógörcsöt kap, le kell cserélni. A végeredmény 9:0 lesz a magyarok javára. Chilavert, a világ egykor volt legjobb kapusa Paraguayból, amikor visszavonult, azt nyilatkozta, barátom az Isten. Lehet-e Istennel barátkozni, kérdezték egyszer Kölnben, az edzőképző főiskola egyik előadásán a hátsó sorok egyikéből. Az előadó még így is jól látta, valaha volt kiváló középcsatár a kérdező. Igen, hogyne, de csak kapusoknak, hangzott a válasz. Oliver Kahn, szintén világelső kapus, és egy freiburgi golflabda. Barthez, amint a brazil Roberto Carlos bal külsővel elvégzett szabadrúgását nézi egy négyes tornán, valamikor a kilencvenes

években. A francia kapus kissé megdöntötte a fölsőtestét, tekintete figyelmesen követte a hiperbola körívét idéző labda útját, aztán lassan felegyenesedett. Olyan gól, hogy. Ahogy ilyenkor kifújjuk a lélegzetet. Tisztelt szövetség, ismertem egy nőt, aki ismert egy Gonzales nevű dél-amerikai kapust. Ő volt a nagy Gonzales Montevideóból, a „tequilás”. Azt mesélte ez a gyönyörű nő, hogy a nagy Gonzales minden meccs előtt megivott egy pohárka tequilát, aztán gyors vetődéssel megfogott egy fecskét, rálehelt, majd az elkábult madarat a kapu felső lécére helyezte. Egy alélt fecske a felső lécen megvéd a góltól, az irigységtől és a démonoktól. Azt gondoltam, nem szabad utánanézni, röpködnek-e fecskék Montevideóban. A Real Madrid egyszer le akart igazolni egy albán kapust. Aztán elálltak a tervtől. Az albán kapus nem tudta úgy kirúgni a labdát, hogy az ne az ellenfél kapujáig szállt volna. A Real Madrid világhírű csatárai lázadoztak, sértődötten rugdosták a füvet. Akkor minek vannak ők? Azóta van egy mondás Madridban, „az albán kirúgás”. A magyar Mészáros Bubut nagyon szerették Portugáliában, amikor a Benficánál légióskodott, a kapus sokat mókázott, beszélgetett a drukkerekkel, néha rágyújtott meccs közben, vagy elkérte a dekket, és sokat pörgette, forgatta a labdát a dereka körül. Ha olyan kedve volt, egy kézzel húzta le a beadást. Mesélik, egyszer egy ilyen beadás után úgy indított, hogy jó erősen a kapufára dobta a labdát, s az éppen odapattant a védője elé, aki már futhatott is. Az a kapus, aki azt állítja, hogy még nem kapott gólt életében, minden bizonnyal különös ember. A kapus a csapat legmagányosabb játékosa. Lehet kövér, gonosz, bölcs, bátor, humoros, nagylelkű, de mindenképpen magányos. Tisztelt szövetség, közhely, de egy labdarúgócsapatban mindig a cserekapusnak van a legszebb barátnője. Olyan nő, de tényleg olyan, hogy bármelyik divatmagazinban, bulvárképeslapban

megmutathatná a vállát. Különben reklámozott egyszer fehérneműt is. Május elején úgy várja az öltöző előtt őt, az örökös cserekapust, hogy már szabadon fehérlik a válla, és a hajában méhecske bóklászik. És nem csak szép ez a nő, de jó is, gyengéd, odaadó, hűséges lélek, így kárpótolja az élet a megaláztatásért a cserekapust. Tisztelt szövetség, még a világhíres csatárnak sincsen olyan szép és kedves barátnője, mint a cserekapusnak. A balhátvédek kedvesei rendre túlsúlyosak, és folyton diétáznak, a középpályások hamar nősülnek, és aztán nyögik a rossz házasság poklát. Tisztelt szövetség, egyszer egy dán fodrászatban történt. Csevegtek a nők. Az én férjem könyörtelen edző, így az egyik. Az enyém robotolós középpályás, szól a második. Az semmi, csicsereg fel a harmadik, az enyém balhátvéd! Megszólal egy törékeny harmincas a sarokból, a fején bura. Az enyém meg, ne haragudjatok, kapus. Csönd lett. És aznap már nem is szólt senki abban a dán fodrászatban. Volt egy iszonyatos bosszú is a labdarúgás történetében, úgy emlékszem Ljubljanában történt, még Tito idejében. Egyszer az örökös cserekapus teherbe ejtette az edző penészvirág lányát. Az edző akkor értette meg az aljas bosszú lényegét, amikor az unokája megtette az első lépéseket. Pontosan úgy tipegett, mint Ales, a cserekapus. És az edző felfogta, hogy az unokájából is csak örökös cserekapus lesz. Egy harmadosztályú belga kapus nyilatkozta, hogy sokféleképpen sírhat egy játékos, ám minden elkeseredések legszebbike az, amikor a kapufának dőlve zokoghat az ember. Tisztelt szövetség, ha ennyi példa után bolondnak nyilvánítanak, megvonva ezzel a döntésükkel tőlem a pályára lépés jogát, akkor elismerem, önök megértettek engem. De ha értenek, akkor nem

lehetek bolond, és ha nem lehetek bolond, akkor játszhatok, és bizony erről a dilemmáról szól egy híres regény is, mindegy, kapusok, háborús hősök, egyre megy. Azt találtuk ki, hogy hajrá, Türkiyemspor Két török férfi végezte déli imáját a berlini Viktória park kerítése mellett. Annyi mindent kitaláltak már a halál ellen, a nők kitalálták a férfiakat, a férfiak a nőket, kitalálták a halál ellen a bort, a hitet, a háborút, a szépet, és egyszer csak kitalálták a labdarúgást is. Holott azt is mondják, a futball lezülleszt. Alacsonyság, szellemtelenség, az igénytelenség kiszolgálása, és hogy ráengeded a tömeg hisztériáját a lelkedre. Proletármulatság. Így van, elismerem. Egy jó középhátvédből soha nem lesz húsvéti sonka. A labdarúgás, akár űzöd, akár szurkolói jelenléteddel nyomatékosítod, alacsonyabbá tesz, mert éppen azt mutatja meg, mekkora vagy, és milyen nem leszel soha. Ilyenek vagyunk, szóltam kálvinista rezignációval a magyar íróhoz a katzbachi stadion fapados lelátóján, mire ő, az őskatolikus bólintott, természetesen a Türkiyemspornak drukkolunk a Victoria 89 ellenében. Ez parancs, kérlek? A jót nem kell parancsolni, bólintott újfent az író, a jót csak jól kell tanácsolni, kamerád. Ekkoriban a Türkiyemspor vezette a berlini Verbansligát, a Victoria pedig erős középcsapat volt. A labdarúgás lezülleszt, de azért a kezdőrúgásnál fölnéztem az égre is, őrülten kék volt, egyetlen felhő nélkül, hát igen, így néz ki a halál, ott kéklik, te meg játszol alatta vagy csak nézed, mások hogyan játszanak. Egyszer egy Mária Niemals nevű, prenzlauerbergi virágkötő lány megkérdezte az üzlete mellett lakó középcsatárt, mit választ, a pénteki könnyített edzést vagy őt.

A katzbachi stadionban mellettünk kicsi, ábrándos arcú ember ült, ő például nem látszott züllöttnek. Közlékeny volt, el is árulta csakhamar, hogy ő döner kebab feltaláló, mert a jót folyamatosan fel kell találni, és a döner kebab jó. Nem vitattuk, sem az író, sem jómagam, mert hasonlóképpen gondoltuk magunk is. A döneres férfi elmesélt egy történetet az öccséről, Ali Mohamedről, aki némának született. Ali kapus lett, és sóhajtásokkal, nyögésekkel, szisszenésekkel és különleges gurgulázásokkal adott utasításokat a sorfalnak, a középhátvédnek, a balhátvédnek. Már húsz éve védett, hol jobban, hol kevésbé szerencsésen, mígnem egyszer egy olyan meccsen, ahol kapott öt különböző gólt, de az ötödiknél, melyről nem tehetett, bár bizonyos nézőpont szerint mégis csak volt benne felelőssége, mindenesetre, ha akarom, janicsár, ha akarom, szpáhi, ahogy a tekirdagi törökök mondják, szóval Ali Mohamed az ötödik gól után nézte, nézte a labdát, és életében először és utoljára megszólalt. „Ezt most miért, Allah?!” Soha nem tudtuk meg, miért éppen akkor szólalt meg Ali, bólintott a kicsi kebabos ember, majd megragadta a karomat, effendi, most maga jön, maga mondjon nekem történetet. Ezeregyéjszakáztok?, kérdezte lágyan az író. Bólintottam, és máris belekezdtem, mert mérkőzés közben lehet mesélni is. Élt egyszer egy becsületes magyar középhátvéd, nagydarab, sok húsú, szőke ember, például a disznóvágásnál, ah, bocsánat, néztem a kicsi, sűrű hajú kebabosra, és korrigáltam, szóval a birkavágásnál csak a kezét használta. Egyet ütött és kész is volt az állat. Meccsen persze soha nem ütött, mert becsületes volt. Mert azt találta ki, hogy becsületes lesz. Egy szép napon lepihegett a falujába a középhátvédhez egy gyönyörű nő a megyeközpontból, a híres Perl Amál, és a középhátvéd meg a nő azt találták ki a halál ellen, hogy szeretni fogják egymást, és így is tettek, iszonyatosan szerették egymást. Viszont hétvégén meccsek voltak, és ilyenkor

szegény Perl Amál rettegett, hogy egyszer nagyon megsérül az embere, eltörik a lábát, ágyékon rúgják, arcon tapossák, mérgező nyállal köpik szembe, leszúrják a szögletzászlóval. Már pénteken rémeket látott szegény Perl Amál. Míg egy viharos szombat estén a férfi pörköltjébe dormikumot nem kevert, elefántadagot, s aztán, amíg kint a vihar tűnődve tizedelte az akácfák ágait, ő egy finom kalapácsütéssel eltörte az embere jobb lábszárcsontját, hogy az ne menjen el többé, ne hagyja el, és nehogy megsérüljön. Szép történet, bólintott a kebabos, csak egy kicsit magyaros, aztán, mint aki fontos bejelentést akar tenni, felemelte a mutatóujját. Puskás, mondta. Hakan Sükür, bólintottam meghatottan. Milyen ügyes a kettes, mondta az író, aki többfelé is tudott figyelni. Dzsemal a neve, rokonom, bólintott a kebabos. Dzsemalt ebben a pillanatban fölrúgták, úgy látszott, kész, vége van, mert nem mozdult és nem jajgatott. Mindenki tudja, hogy a mozdulatlanság sokkal rémületesebb, mint a hempergődzés, a buta játékosok mégis hempergődznek. Aztán Dzsemal azt találta ki, hogy mégis feláll valamiképpen, és valóban, állt már, támolygott, aztán megrázta magát, és dúrt, hajtott tovább. A törökök voltak a jobbak, az első félidőben kihagytak legalább öt ziccert, majd kaptak egy vitatható tizenegyest, amit Uwe, a Victoria szőke, kétméteres középhátvédje be is rúgott, majd pedig kiállították az egyik török védőt pofozkodás miatt, úgyhogy veszni látszott a Porta méltósága. De mintha mégis ők, a törökök lettek volna többen, tovább daráltak, nyomtak, hajtottak. A tízest Michaelnek, bólintott a kebabos, aki nyilván mindent tudott. Tor, tor, kiáltott föl aztán, pedig a középpályán csipegették egymást a játékosok. Ő egy másik meccset is lát közben, bólintott az író.

Közben egy nyugtalanabb török szurkoló azt találta ki, hogy végez a partjelzővel, a többiek visszaimádkozták a lelátóra, pedig tudták, hogy igaza van, mert kétszer is hibásan intette be a lest. Türkia, Türkia, lelkesedett a nép, nem a német szurkolók, ők éppen hét és felen voltak, mert egy fiatal hölgyet másfélnek számítottunk be, és még szerények is voltunk. Már a Victoria 89 családi drukkerei között ültünk, egy nyolcvannégy éves néni, láthatóan a vezérszurkoló, hatalmas wursttal a kezében magyarázta, azért vonulnak így hátra a Victoria játékosai, mert az edző elvtárs így rendelkezett. Ezt mi is láttuk, mert az edző ott üvöltött a pálya szélén, pedig tudta, hogy nincs esély. Jól van, ő ezt találta ki. Akkor is mondja, kiáltja, hörgi, suttogja, ha nincs esély. Akkor is mondani kell, ha nem hallják, ha nem akarják hallani. Többen voltak a victoriások, és védekeztek. Tudták, miért teszik. Máskülönben az ember tudja, és hiába tudja. Például tudom, hogy meghalok, de hiába tudom, mert mégis meghalok. Felhő nem habzott az égen, támadott a Türkiyemspor, és végül bedaráltak hármat, győztek újra, és föl fognak jutni a felsőbb ligába nyilván. Ünnepelnek majd, köszönjük szépen, Allah, áldott legyen a te neved, és mondd, akkor most ihatunk egy pohár pezsgőt? Igyatok, fiaim, csak ne vegyem észre! Csaknem szép volt, mondta az író a meccs után. A parkban a két török éppen a délutáni imát végezte. Ők is jól kitalálták. Mindenki igyekszik, mindenki feltaláló, az egész világ feltaláló. Az író szórakozottan nézte őket, aztán a homlokához kapott, mert kitalálta, hogy van egy jóravaló sörkert a közelben. A bejáratnál szelíden megfogtam az író karját. Egyszer egy prenzlaubergi középhátvéd, akit a szomszédja, egy jóravaló, kedves virágkötő lány megkérdezett, mit választ, a péntek délutáni könnyített edzést vagy őt, azt válaszolta… Tudom, mit válaszolt, mondta az író. Akkor jó, ha tudod, akkor nagyon jó.

És aztán a kertben azt találtuk ki, hogy barna búzasör. Kitaláltuk ezt, kitaláltuk egyiket a másik után. Egy berlini edző naplójából Mintha mi, edzők, pontosan tudnánk, mért játszanak jól vagy csapnivalóan. Persze nekem is vannak módszereim, mégse gondolom, hogy minden hálórezdülés az én taktikai zsenialitásom függvénye lenne. Néha akkor jók, amikor megtagadnak és elárulnak engem. Vagy néha akkor rosszak. Úgy játszik, mint egy isten, mert nem hallgat rám. Elesik, mert rám hallgat. A cserekapus új felesége gombostűvel szurkálja a helyi újságból kivágott fotómat, és közben német nyelvű woodo-dalocskát énekel. Az idei őszön panaszra nem volt okom. Biztos helyünk volt a középmezőnyben, a gyengébbeket kivégeztük, az erősebbek bennünket végeztek ki, néha döntetlenre játszottunk. Egy vesztes mérkőzés után, amikor esélyünk annyi sem volt, mint fűmagnak a kapu előtt, odajött hozzám a fiatal középcsatár, labdát se kapott egész meccsen, miközben többször leütötték, vágták és faragták, ő mégis odasántikált hozzám, vérzett a térde, szeme alatt monokli, leszakadt a szemöldöke, fogta a vérben ázó oldalát, bámult rám, és azt suttogta, köszönöm, mester, hogy a pályán hagyott. Ekkor határoztam el, kitalálok valami újat. Legyen olyan, mint egy női száj, korán reggel, odahajol hozzád, és arra kér, meséld el neki újra azt a kihagyott helyzetet. Ötvenezer ember szurkol tombolva. Ám ha csak egyetlen sírdogál abból az ötvenezerből, meghallod, mert erre vagy kiképezve. Vagy például vonatfolyosón passzolgatni. Egy római temetőben találtam egy vadonatúj futball-labdát, ma is megvan. Azt mondtam a főnöknek, a menedzsernek, a szurkolók

vezérkarának, hogy elviszem őket. Viszem a csapatot, van két hetünk, a bajnokság szünetel, úgyhogy elviszem őket néhány helyre, ahol nem jártak még. Legyen ez a hely Párizs. Vasárnap volt, és úgy esett, mintha kupameccsen játszanánk, idegenben. Elvittem őket a Louvre-ba, ötórás, rövidített mérkőzés, nyilván hónapokig kellene itt játszani. A középhátvéd maradni akart, Rembrandt önarcképei, motyogta maga elé. Tehetséges csatárom már az egyiptomi szarkofágoknál megunta. Végül összetereltem őket Ieoh Ming Pei üvegpiramisa előtt, és azt mondtam nekik, fiúk, ha bármi gondotok lesz a barátnőtökkel, a menyasszonyotokkal, ha veszekszik veletek a nő, ti mondjátok azt, drágám, de hiszen a világ legszebb múzeumában is három nő, Lisa Gherardini del Giociondo, a szamotrakéi Niké és a milói Vénusz a legjobban fizetett játékos. Sztárgázsi és a tapsikáló japán turisták. Néztek rám a fiúk, Párizs szennyes szürke lében ázott. Rembrandt önarcképei, motyogta a középhátvéd. A többiek, azt hiszem, megértettek. A Szent Mihály útján ősz volt, és gazellamozgású félvér párizsi nők illatosították a levegőt. Isten nagy lélegzetet vett, és némán beledőlt az Eiffel-toronyba. Calvados, kávé a Fleur nevű kultikus kávéházban, odahajol hozzám az idős középhátvéd, mester, régen finom keresztezésekről álmodtam, most meg éjjelenként arra riadok, hogy kiállítanak, örökre eltiltanak. Hazafelé a repülőn a balhátvéd addig nézte a légikisasszonyt, míg az el nem pirult, és hozott neki egy konyakot. Miután átadta az italt, odahajolt a játékoshoz. „Igaz, Monsieur, hogy már nyolc csatárnak törte el a lábát?” A kapusom verset írt, mint mindig, ha a levegőben volt. A kis csatár sápadtan kapaszkodott ülése karfájába, és eszelősen suttogta maga elé, ígérem, hogy nem hagyok ki több tizenegyest, csak ezt éljem túl. Lehet, hogy Párizs megbízhatóbb város, mint Berlin?, kérdezte a középhátvéd. Nem, nem. A testes nők kevesebbet csalnak, fiam, válaszoltam. És tényleg jó volt megérkezni. A kis

középcsatár a tegeli repülőtér csarnokában odalépett hozzám, mester, súgta, mióta a földön járok, kéz pihen a vállamon. Ilyen a berlini ősz, fiam, mondtam. Másnap elvittem őket a hohenzollerdammi Nőmúzeumba, ahol hatvan mellrákos művésznő állította ki a mellrák által ihletett műalkotását. A kiállítást támogatta a német Egészségügyi Minisztérium. Működik egy érdekes kulturális mozgalom a helyi bajnokságban, az a jelszava, hogy „Művészettel a mellrák ellen”. A csapat sokáig állt a kiállításnak az előtt a falrészlete előtt, melyre éjfekete mellröntgen-lapocskákat akasztottak, száz vagy kétszáz mellrákkép, ez már áttétes, ez még menthető. Irányító középpályásom hümmögött, vakargatta a fejét. Hm, hm, művészettel a mellrák ellen? Aztán a vendégkönyvhöz hajolt, és beleírt. „Művészettel a prosztatarák ellen is, ha lehetne!” Tűnődtem keveset, végül nem büntettem meg. Mentünk aztán a Tachellesbe. Az aranykupolás zsinagógát géppisztolyos rendőrök vigyázták, az úttesten zöld-fehér tank állt. Benne keresztrejtvényt fejtett egy fiatal rendőr. Onnan tudtuk, hogy egyszer csak kiszólt a társához, Franz, csoda, három betű, mi az? Tor, szólt oda a kis csatár, és felmosolygott. Tévedhet-e a labda, mester, kérdezte nyugtalanul a középhátvéd, már a csapatszállás előtt álltunk, a Storkwinkel utcában. A járdát sárga hárslevél szőnyeg borította, egyik törzsszurkolónk, a szarka, az ágak közt cserregett. A labda nem téved, fiam, nyugtatgattam, csak néha leereszt, kilyukad, elfárad, vagy ráül az angyal a gólvonal előtt. Este korán ágyba parancsoltam őket. De még elmondtam nekik a kedvenc meséjüket egy santanderi nézőről, aki egy helyi mérkőzésen gyilkos indulatokkal eltelve rohant a pályára, ám ahogy a kezdőkörbe ért, elbizonytalanodott, a fejét fogta, úristen, mennyire más innen minden, innen belülről. A fickó leült a fűre, édes istenem,

ez nem is ugyanaz a játék. Simogattam a kis csatár homlokát, nehezen aludt el, néha fölkiáltott, Párizsban akarok játszani, Párizsban akarok játszani! A kapus horkolt, mint az öreg Hemingway. A balhátvéd onanizált, a légikisasszony, a légikisasszony, suttogta a sötétségnek. A középhátvéd a borosüvegje után matatott, ki fognak állítani, el fognak tiltani, borzasztó, motyogta. Aludjatok, fiúk, alszik a villamos, a labda, alszik a síp, alszanak a nők, alszik a pitbull, alszik a mellrák, alszik a neonáci és alszik Eric Moussambani is, csak az angyalok nem alszanak, mert most kapták a hírt, hogy Magyarországon porcukrozzák a nemzeti gulyást. Amikor alszik a csapat, a csapatom. Berlin fölött telihold vigyorgott. Elmosolyodtam, mint akinek meghosszabbították a szerződését. Jól értettem? Hajnali négykor lenne az ébresztő? És öt órától délután kettőig erőnléti edzés? Most, hogy végre megtudtuk, mi a játék értelme A neve Igor Hlebnyikov. Irányító középpályás Vorkutában, s tavaly, egy kupameccs előtt, miközben zsírozták a combját, rájött a játék értelmére. Edzőjétől tollat, a folyosón beszélgető bírótól lapocskát kért – a tartalék piros lapot –, s ráfirkantotta azt a néhány mondatot, amelyek, joggal gondolhatta, megváltoztatják majd az életét, de legalábbis irányt szabnak a káoszban, az erőnléti edzések okozta mélységes tanácstalanságban. Mindenki játszik, de ki az a szerencsés, aki azt is tudja, mi végre teszi? A jó mondat olyan, mint a lámpa. Ha látni akarsz, fölkapcsolod. Kapcsold föl a mondatot, jól van, látom már, mit kell tennem, mit nem kell megtennem, látom, hogy jó, hogy rossz, gól volt, nem volt gól, bedobás, szabadrúgás, kiállítottak, köszönöm szépen. Néhány mondat volt csupán a játék

értelme. Igor Hlebnyikov a piros lapocskát a szíve fölé, a meze alá gombostűzte, és kifutott a pályára, kezdődött a meccs. Az egyik leghíresebb török bíró, Mustafa Verebes írta meg emlékiratában – Allah Dzsihad Kiadó, 1965, Ankara –, hogy egy szikrázóan kemény, már-már alattomos mérkőzés szünetében az öltözőben felejtette a lapokat. A mérkőzés folyamán négyen haláloztak el tettlegesség következtében, volt öt súlyos sérült, mindenki vérzett, továbbá neki, Mustafa Verebesnek letépték az egyik fülét, a kocaelispori középhátvéd volt a vétkes, és nem csak hogy letépte, de ott helyben meg is ette, igen, látta Mustafa Verebes, hogy megeszik a balfülét, és mégsem volt kiállítás. Hagyhatta volna Igor Hlebnyikov a piros lapocskát az öltözőben. De nem merte ott hagyni, mert lopnak. Lop az egész világ, az ember meglopja az Istent, az Isten visszalop, ráadásul többet lop vissza az Isten, mint amennyit tőle lopnak, ember embernek farkasa, megbízhat-e egy tréner a pályaedzőjében, soha nem bízhat meg, és egy edző még a végeredményben sem bízhat meg, Vorkuta felett hófelhős az ég, holnap havazni fog, lopnak, lopnak, lopnak. Vlagyikavkazban egy harmadosztályú mérkőzés szünetében ellopták a pályát, a lelátót, de még a kerítést is. Kijött a két csapat a szabadba, és a játékosok csak ámultak, nem volt körülöttük már semmi, se nézők, se pálya, se kerítés. Hullt a hó, mint egy álomban. Innen származik az a vlagyikavkazi szólás: „Amikor ellopják, elvtárs, a második félidőt!” Svédországban történt nem is olyan régen, hogy egy tizenegy éves, már menstruáló leány, neve Johanna Daad, annyira szerette a labdarúgást, hogy a Hammarby IF–Halmstadt BK (2:4) mérkőzés alatt egyszerűen férfi lett, átalakult, igazi hímtagos lett Johannából,

és másnap a halmstadti serdülőben edzésre jelentkezett. A teste Madonnáé, a hangja, mint Louis Armstrongé, és a fiatal Pelé cselezett így, hogy minden egyes csel után nagyobb, tágasabb lett a világ, nyilatkozta boldog rezignáltsággal Johanna Daad edzője már az első tréning után. Minden jó csel után növekszik egy kicsit a világ, mondta egyszer egy előadó a kölni edzőképző főiskolán. Igen, igen, de a lefülelt csel után is, dünnyögte valaki a hátsó sorokból, ahol a kiöregedett hátvédek ültek. Vlagyikavkazban történt, hogy egyszer a csapatok elfelejtettek kimenni a második félidőre. A bírók is elfelejtették, hogy meccs van. Bent maradtak az öltözőben, üldögéltek, vodkáztak, pirogot és uborkát ettek, és éjfélkor, amikor némi tűnődés után hullni kezdett a hó, a rénszarvasok közé csaptak, és hazaszánoztak. A játék értelme, kiáltozták útközben a játékosok. A világ legcsúnyább játékosa volt, a neve, a neve egyszerűen csak Quasimodo III. Úgy futott, mintha másfél lába lett volna. Aljas volt, ütött és vágott, cselezés közben bűzös gázokat eregetett. Ám amikor egyszer Barbara Pejlb kiment a meccsre a barátjával, akinek az ártatlanságát tartogatta, kimentek a meccsre Malmaisonban, mert Dominik Wgkrztnak ez volt a kívánsága, szerette a focit, egyszóval amikor kimentek a meccsre és Quasimodo III. gólt rúgott, vagy inkább csak a hálóba pattant az egyik púpjáról a labda, Barbara Pejbl szeme kikerekedett, és öt perc múlva képes volt megszólalni. Bocsáss meg nekem, Dominik Wgkrzt, de amikor Quasimodo III. az előbb gólt rúgott, bepattant róla, szólt közbe Dominik Wgkrtz, amikor bepattant róla, folytatta a lány, akkor én, bocsáss meg, kérlek, én defloráltam.

Leírta Igor Hlebnyikov a játék értelmét a piros lapocskára. Néhány egyszerű mondat volt csupán. Így játszotta végig azt a kupameccset, rúgott gólt, hibázott is, fölrúgták, törlesztett, kedves édesanyád, aki férfitejbe fulladt, sziszegte az ellenfél balbekkjének, egyszer majdnem cserét kért, vesén rúgták, valami reccsent a testében, de az ápolás után folytatta, ám eközben érezte a gombostű nyomását a mellkasán, és tudta, hogy ott van a papír a szívébe gombostűzve, föl van írva a játék értelme, és ő, ha majd vége lesz a meccsnek, újra elolvassa, mert elfelejtette időközben, maga sem értette, hogy van ez, miként felejthet el az ember egy ilyen fontos mondatot, na de el fogja olvasni újra, és akkor jó lesz. Constancában élt egy csatár, nyolc éve gólkirály, mégis olyan reménytelenül szerelmes volt, hogy levágatta a jobb bokáját, és elküldte az imádott nőnek. Clara Craiova erre persze igent mondott, és a nászéjszakán rá is döbbenhetett a keserű igazságra. Vagyis rádöbbenhetett arra, hogy a férje ballábas. Egy angol filozófus balhátvéd mondta egyszer: „Azt nem tudom elfogadni, amikor sokkal rosszabb játékosok jobban játszanak nálam.” Állt a sorfalban Igor Hlebnyikov, védte az ölét, és a mondatra gondolt. Éppen lefutotta a balhátvédet, és a mondatra gondolt, a játék értelmére. A játék értelme, a játék értelme, a fenébe is, nem jut az eszembe. No, majd a meccs után. A játék értelme. Néha olyanok vagyunk, mintha felhőből lennénk. Leszerelte az ellenfél irányító középpályását, érezte, hogy fényleni kezd a homloka. Fölnézett, Igor Hlebnyikov vagyok, ordította, Igor Hlebnyikov vagyok, és úgy ugratta ki a tizenkilenc éves Popovcsevet, hogy Platini se tudta volna finomabban csinálni. A fiú megállt az elronthatatlannak tetsző helyzetben, csodálkozva

visszafordult, tétován a nadrágjához nyúlt, és azt suttogta: „Igor, olyan szépen csináltad, hogy remegni kezdett egy idegszál itt, nézzed csak, a combtövemben!” Egy salvadori középhátvéd babzacskót tett a nadrágjába, hogy nagyobbnak látsszon neki. Idegenbe pedig még nagyobb babzacskót vitt. Öt perc volt a meccsből. Igor Hlebnyikov arra gondolt, hogy a fantázia is csak akkor ér valamit, ha az elképzelt világban van helye a vereségnek. Amit elképzelsz, annak legyen árnyéka, súlya, kiterjedése. Úgy kell csinálni, hogy legyen tétje, azért képzelem el, hogy nyerjek, de, persze, veszíthessek is. Amit elképzelek, az megromolhat. Amit elképzelek, elronthat engem. Amit elképzelek, bűnössé tehet. A bűn. Igor Hlebnyikov csinált egy megkerülős cselt, majd hagyta, hogy fölrúgják. Fölrúgták, végre megpihent. Nem mozdult. Fölöttem az ég, a föld alattam, élek, bűnös vagyok, jó is szeretnék lenni, gondolta. A játék értelme, suttogta. Brazíliában egyszer esett a hó. Többször is esett a hó Brazíliában, de akkor úgy esett, hogy egy elhagyott domboldalra fölrajzolt egy Maracana méretű pályát, az oldalvonalakat, a kezdőkört, a tizenhatost, a gólvonalat, a tizenegyes pontot. Ezért könnyű a braziloknak, mondta prof. Kurt Wiesenthaler, a kölni egyetem tanára – szakterülete a tizenegyes – egy előadáson, és kedvetlenül megvonta a vállát. Volt egy Korn nevű fiatal francia beállós, akit minden mérkőzés első perce után lecserélt az edzője. Így játszott le harmincegy bajnokit, négy kupameccset, tizenhárom barátságos összecsapást, bíró fütyül, labda indul, számolsz hatvanat, és máris szólnak, Korn, csere van. Kösz, szép volt fiú, jól csináltad. És ez a játékos, Korn, az

utolsó bajnokira is komolyan készült, semmi kihágás, elhajlás, Korn, úgy futott ki a pályára az utolsó meccsén is, mintha az első lenne. Karcsú, szőke lány hajolt prof. Wiesenthalerhez az előadás után. Tanár úr, de a kaput a braziloknak is meg kellett építeni, suttogta, majd bátorítólag megszorította a férfi karját. Pavel Krudi, egy cseh kapus azon a meccsen már kivédett négy tizenegyest. Amikor az ember a saját maga karikatúrája, mondta rezignáltan az ötödik előtt, majd kivédte azt is. Természetesen a cédula elveszett. A játék értelme. Ellopták a cédulát, mert lopnak. Mindegy. Igor Hlebnyikov soha nem találta meg, pedig kereste mindenütt, pályán, öltözőben, a vorkutai utcákon, a képzeletben, a realitásban, templomban, temetőben, szülőszobában, mindenütt. Sokáig nézte aztán a gombostű fejét, ami a szívébe volt szúrva. Megpróbálta kihúzni. Nem ment.

Prológus Puskás, Pelé és George Best a földi időt tekintve nem ugyanabban az esztendőben, ám az élet fölötti nagy és láthatatlan időszámlálót tekintve mégis szinte egyazon pillanatban lépnek majd be a mennyország kapuján. A három zseniális játékos igencsak örvendezik egymásnak. S a mennyország is csodálatos, vannak szép és kedves nők, hűséges szurkolók, prémiumok, jólelkű klubelnökök, whisky és tengerpart. Ám csak néhány napig tart a játékosok boldogsága. A fiúk egyre nyugtalanabbak lesznek. Végül Pelé odafordul Puskáshoz. Menj el az Úrhoz, Öcsi, te úgyis nagy dumás voltál mindig, hát mondd meg neki te. Öcsi rázza a fejét. Hiszen te voltál afféle nagykövet a labdarúgásban, kedves Pelé barátom, szerintem neked kellene menni. George Best nagyot csuklik, csalódottan megrázza az üres whiskys üveget, eldobja, majd így szól, jól van, fiúk, én vállalom, és megmondom neki, de csak akkor, ha ti is elkísértek. Az Úr sugárzó tekintettel fogadja a három játékost. Nos, fiúk, gondolom, magasztalni jöttetek engem. Így igaz, magasztalunk téged, Uram, mondják ők egyszerre. És persze egy kicsit féltek is engem. Így igaz, félünk is téged, Uram, mondja egyszerre a három játékos. Akkor jó, akkor nagyon jó, bólint elégedetten az Úr, majd csodálkozva látja, hogy azok hárman nem mozdulnak. Csak toporognak előtte, zavartan rugdossák futballcipőjük orrával a mennyország gyepét. Pelé ekkor finoman megböki Best vállát, Puskás pedig a hasával tol a kissé most ittas íren. Best tehát az Úr elé billen.

Mondjad, George fiam, mi a probléma?, szól elkomoruló arccal az Úr. Nos hát, Uram, azt kérdeznénk tőled tisztelettel és alázattal, körülményeskedik váratlanul Best, izé, az lenne a kérdés, hogy hol a labda? Kis csend lesz, mintha angyal kuncogna fel a bejáratnál. A labda?, kiált fel megkönnyebbülten, boldogan az Úr. A labda? Hát nem tudjátok, ti balgák, hogy az odalent van, odalent a pokolban?

[Jegyzet] [1] Történt pedig, hogy egy játékos megsérült, mozdulni sem tudott szegény. Társai a pálya mellé húzták, aztán betakarták, mert esett az eső. Nagyon esett. Vége lett a meccsnek, talán győztek, talán vesztettek, vagy győztek is és vesztettek is, mindenesetre a fiúk az öltözőbe vonultak. S aztán már bent, a fogasok között, vagy mégis inkább a tusoló gőzfelhőjében hangzott el a mottóként felhasznált mondat, melyet nyílt kíváncsisága, ártatlansága, gyermeki érdeklődése és torokszorító döbbenete a magyar irodalmi labdarúgás egyik legszebb mondatává avat. Igen, a sérült játékost a többiek kint, a pálya mellett, a zuhogó esőben felejtették. [2] Miért, ha az ellenfél játékosa teszi, kevésbé lett volna fájó? – a szerk.