Titokzatos találmányok 9636795274 [PDF]

Zitiervorschau

Nemere István

TITOKZATOS TALÁLMÁNYOK

Borító: © Aquila AQUILA KÖNYVKIADÓ 2006

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült,

a 2006. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Felelős igazgató: Kis Ernő Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető ISBN 963 679 527 4

TARTALOM A szerző rövid figyelmeztetése 1. Cavendish, a rejtélyes; 2. Az „időlátó gép” 3. Agy és mágia 4. Tesla, az időutazó? 5. Világít a föld 6. Az emlékező víz 7. A fizikus, aki megtalálta Istent 8. Le a fájdalommal! 9. Az éter lovagja 10. Egy misztikus filozófus találmányai 11. A halottak megszólalnak 12. Esőcsinálók Utószó és remény

A szerző rövid figyelmeztetése Arra kérem az olvasót, csak akkor fogjon e könyv olvasásához, ha eléggé kétkedő természetű. Ez a mű ugyanis nem arra buzdít, hogy higgyünk el mindent, legyen az okos vagy buta dolog, amit egyesek el akarnak velünk hitetni. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy kételkedjünk nagyon erősen – nemcsak a feltalálókban és találmányaikban, amelyekről a következő lapokon olvashatnak majd, hanem a mindenhatónak hitt Tudományban is. Ugyanis a természet még számtalan meglepetést, sőt kelepcét rejt, de legfőképpen az ismeretlen dolgok, jelenségek, hatások és képességek kozmikus méretű raktára, amelynek a jelek szerint még az ajtaját sem nyitottuk ki. Mindaz, amit a tudósok eddig felhalmoztak és amire az akadémiák oly büszkék, igazából még csak arra volt elégséges, hogy megsejtsük, milyen hatalmas „ellenféllel” állunk szemben. A természet maga a Mindenség, és ne feledjük: bármilyen hihetetlen jelenséggel vagy képességgel találkozunk benne, az mind része ennek a mindent betöltő világnak. Valós lehet hát az az effektus is, amely megengedi nekünk, hogy építsünk „időlátó gépet” vagy hogy agyra ható gyógymódokat fedezzünk fel, amelyek nem módosítják károsan a tudatot. Kell még lennie számos ismeretlen sugárzásnak, amit egyik-másik kutató, a „tudomány partizánja” vélt felfedezni – szó lesz róluk ebben a könyven is. Megtudjuk majd, ki volt a rádió igazi felfedezője – nem Marconi, és nem Popov. Megtudjuk, létezik-e étersugárzás, és azt mire lehet használni? Talán nagy meglepetést okoz majd

az orosz fizikus, aki nemrégen a mindenségben „megtalálta istent”, és ezt egyenletekkel is képes bizonyítani. Vagy az a japán kutató, aki az emlékező vizet fedezte fel és tárta elénk. Rejtélyes emberek, sokszor furcsa életutak és még furcsább, nemritkán titokzatos halálok. Hogyan képes hatni másokra a sámán, és lehetséges-e „halottlátó gépet” építeni, használni? Lefényképezhető-e az idő, és vannak-e emberek, akik valamilyen különleges képességgel tudnak esőt csinálni...? Ezekről és hasonló feltalálókról, különleges életű, nagyon merész és a képzelet szárnyalását a valóságban is követni tudó, rendkívüli képességű emberekről és találmányaikról, gépeikről, módszereikről lesz szó ebben a könyvben. Még egyszer figyelmeztetek mindenkit: csak azok olvassák el, akik szeretnek kételkedni – nemcsak az egyik, hanem az összes többi oldal állításaiban is. Akik nem bíznak az akadémiák sokszor könyörtelen mechanizmusaiban, a tudósgyárak szürke egyformaságában, a kutatások és kutatók unalmas, gyakran előrelátható voltában. De azokra is vonatkozik a figyelmeztetés, akik még e könyv tartalmában is kételkedni fognak. Jól teszik! Hiszen az igazi tudást csak így szerezhetjük meg. Ezzel a kíváncsi kételkedéssel, amely mindig a dolgok mögé szeretne látni, amelyet igazából csak a lényegek lényege: az igazság elégít ki.

1. Cavendish, a rejtélyes; Azt hiszem, ez a szó, „rejtélyes”, a legjobb jelző, amit ezzel az emberrel kapcsolatban használhatunk. Gyakorlatilag minden, ami Henry Cavendisht övezte, kisebb vagy nagyobb mértékben vagy áthatolhatatlan titok, vagy félig érthetetlen dolog volt. De akadtak olyan körülményei is az életben, amelyekre senki sem tudott magyarázatot adni. Henry Cavendish egyike lehetett azoknak, akik köztünk élnek és elvárják, hogy embernek tartsuk őket. Hogy azt higgyék róluk, éppen olyanok, mint mi, ám ezenközben ezernyi jelét adják annak – talán akaratuk ellenére is –, hogy messze nem olyanok, mint mi. Sok tekintetben még csak nem is hasonlítanak ránk – és itt nem a külsejükre gondolok. Az emberben, ha a Cavendish-féle valakikre gondol, óhatatlanul felmerülnek a legfurcsább feltételezések is. Hogy más bolygóról kerültek ide, vagy időutasok voltak. Hogy valamiféle szuperlények, akik emberi formát öltve léteznek közöttünk, hogy ne figyeljünk fel rájuk, legalábbis a külsejük alapján ne. De azt sem zárhatjuk ki, hogy a nagy Leonardohoz hasonlatosan annyi mindennel foglalkoztak, hogy már-már szinte a jövőből érkezett embernek vélhetjük őt. Olyan időutasnak, aki egy a miénknél sokkal fejlettebb civilizációból önként vagy véletlenül került ide, és vagy saját választása, vagy kényszerű „itt ragadása” miatt lett kortársunk. És ami miatt felfigyeltünk rá: különös viselkedése és még különösebb képességei, itteni és akkori mércével érthetetlen tudása – éppen azt árulja el, hogy egy

másik, fejlettebb társadalom gyermeke. De azt sem zárhatjuk ki, hogy valakiktől örökölték ezt a tudást. Elég, ha emlékeztetek arra az elméletre, amely arról szól, hogy itt a Földön a mostani emberiség előtt már kifejlődött egyszer egy emberiség, és az igen nagy tudást ért el – de a közkeletű vélekedéssel szemben nem halt ki, hanem eleinte elrejtőzött, később pedig talán az űrbe költözött. (Lásd a szerző Atlantisz ma is él, 2005. és Az előző emberiség 2006. c. könyveit – a kiadó megjegyzése.) Ezek képviselői időnként felbukkanhattak itt akár a régi korokban is már, vagy manapság, és tudásuk egy kicsiny részét átadhatják arra érdemes, kiválasztott személyeknek. Nos, számos jel szerint Henry Cavendish sok tekintetben éppen ilyen ember volt. Ezek a „többet tudók” ideig-óráig próbálják elrejteni tudásukat, de hosszabb időn keresztül ez általában nem szokott sikerülni. Ő sem tudta elrejteni tudását a kortársai elől, amely abszolút nem illett ahhoz a korhoz, amelyben neki élnie kellett.

FELTŰNIK EGY FURA LÉNY Cavendish angol létére a franciaországi Nizzában született – legalábbis ő maga ezt állította később. De mint körülötte szinte minden, ez is nagyon bizonytalan. Ugyanis legjobb tudomásunk szerint ezt az állítást soha semmilyen papírral, okirattal nem tudta bizonyítani – igaz, nem is nagyon törekedett rá... Ma már ezen nem csodálkoznánk, hiszen globalizálódó világunkban szinte természetes, hogy legalább Európában az európaiak ott telepednek le, ahol kedvük tartja, és ott élnek és halnak meg, ahol nekik tetszik. De ez nem volt

még annyira elfogadott és köznapi dolog 1721-ben! Ugyanis Henry azon év október 10-én állítólag a dél-franciaországi tengerparti üdülőhelyen látta meg a napvilágot. Az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy mivel utána egész életét Angliában töltötte, talán azért mondott születési helyként egy nem is közeli külföldi várost, hogy senki se kutakodhasson igazi származása után. Mert bizony nemegyszer úgy tűnt, mintha valami idegen planétáról, egy egészen másik világból érkezett volna ez a nagyon különös férfi. Ő maga azt állította, hogy egy híres angol-normann család leszármazottja, és csakugyan, ezzel a névvel az időben éltek előkelő személyek Angliában. Könnyen lehet, hogy Cavendish azért hangoztatta előkelő származását, mert meg akarta indokolni a vagyonát, és tudta, hogy abban a társadalomban csak azok vihetik valamire, akik előkelő származásúak. A második feltételezés ellen szól, hogy ehhez voltaképpen elég lett volna a nagy vagyon is, no és ha nem igaz ez a rokonság, ez a származás, abból bizony akkoriban komoly baja is lehetett az embernek. Ő mindenesetre haláláig állította – már amikor egyáltalán szóba állhatták vele –, hogy Lord Cavendish rokona. De nincs jele annak, hogy valaha is kereste volna a kapcsolatot azzal a főnemesi családdal, vagy hogy valóban vérségi kötelék fűzte-e hozzájuk. Annyit lehetett róla tudni, hogy szegény sorban nőtt fel. Ez még nem ütközött volna azzal, hogy előkelő embernek mondta magát – sok híres leszármazott jutott nyomorba korábban is, akkor is, később is. De senki sem tudta megmagyarázni azokat a rejtélyes eseményeket, amelyek ezután következtek be úgy a fiatalember anyagi, mint szellemi és egyéb viszonyaiban.

Ugyanis mire felnőtt, egyszerre „kiderült” mindenki számára, hogy rettenetesen nagy vagyon ura lett. Ő maga homályosan valami örökséget emlegetett, de akik később Cavendish életét kutatva átlapozták az összes elérhető irattár, bírósági levéltár és egyéb okiratgyűjtemény egész állományát, váltig állítják: soha, sehol, semmilyen iratban nem fordult elő Henry Cavendish neve az egész tizennyolcadik században. Akkor hát erősen kétséges, vajon csakugyan úgy örökölte ezt a nagy vagyont? De ha nem, akkor honnan tett rá szert? Néhány életrajzírója és egyben a Cavendisht övező rejtélyek kutatója már azt a kérdést is feszegetni kezdte, hogy Cavendish talán aranycsináló volt... Igaz, mire ő megszületett, az igazi (?) nagy alkimisták kora lejárt. A tizennyolcadik századot nem ok nélkül nevezik a felvilágosodás korának is. Akkortájt már néhány nagyon gazdag emberen és pár uralkodón kívül szinte senki sem tartott maga körül „udvari alkimistát” vagy bármiféle egyéb „varázslót”, és csak ritkán kerültek szóba olyanok, akik állítólag értettek az aranycsinálás évezredeken át keresettkutatott titkához. Néhány közismert kalandort – Casanovát, Cagliostrót, Saint Germain grófot (II. Rákóczi Ferenc állítólagos fiát) – emlegették ezzel kapcsolatban is. De bizonyosat persze senki sem tudott. Ha pedig – teszem hozzá én, itt és most, a huszonegyedik században – az említettek vagy nem említettek között csakugyan akadt volna, aki valóban képes aranyat csinálni, saját jól felfogott érdekében nyilván nem dicsekszik el vele... Nos, Henry Cavendish sem volt az a dicsekvős fajta. Éppen ellenkezőleg. Olyan zárkózottan élt, ugyanakkor annyi titok halmozódott fel körülötte, hogy az a csoda, ha csak ennyit beszéltek róla akkor és később. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen rejtélyes figura akkoriban, még Angliában sem. Mintha

csak szándékosan gyűltek volna oda azok az emberek, akik élvezni akarták a híres angol közönyt, vagyis az „egymás életébe nem avatkozunk” elvet. Ha Cavendish a vagyonát nem örökölte, akkor honnan szerezte? Ezzel kapcsolatban megindult egy másik kutatás, de ismét zátonyra futottak a kései keresők, de már azok is, akik még Cavendish életében szaglásztak körülötte. Annak sem volt jele ugyanis, hogy ez a vagyon valamiféle pénzügyi machinációkból, spekulációból, megtakarításokból vagy uzsorából származna. Ugyanakkor Cavendishnek volt pénze több bankban. Fennmaradt egy rövid levelezés is, amely az egyik bankja és közte zajlott le. Rengeteg vagyonának egy kicsiny részét tartotta ebben a bankban, de a pénzemberek tudták, hogy sokkal több a pénze. A bank vezetői írtak hát egy levelet az ügyfélnek, amelyben arra biztatták, tegye be hozzájuk a többi pénzét is, mert akkor jól fog járni. Mire Cavendish a maga stílusában csak ennyit válaszolt, idézem szó szerint: „Foglalkozzanak azzal a pénzzel, amit önöknél hagytam, és tartsák távol magukat a többi pénzemtől. Ha nem tudják, mihez kezdjenek vele, szívesen kiveszem onnan. És tényleg ezt teszem, ha még egyszer zavarni merészelnek ezzel!” Hát, mit mondjak, nem ő volt a bankárok álma, az bizonyos. Ha valaki ezek után azt hinné, hogy a férfi takarékos (smucig, sóher, zsugori stb.) volt, az viszont nagyon téved. Szeretett jótékonykodni, olykor egészen meglepő módon és összegekkel. Egyszer például egy diákot vett fel könyvtárába kisegítőnek, és véletlenül megtudta róla, hogy nagy anyagi bajban van, szinte ételre sem futja neki – egyszerűen 10 ezer (!) fontot adományozott neki! Ez hatalmas összeg volt

akkoriban, ebből akár vidéki udvarházat és földbirtokot is vásárolhatott valaki a tizennyolcadik század második felében. És ami még furcsább: bármennyit is adományozott, vagy akár szórt szét a férfi – mindig maradt neki éppen olyan sok, mint volt! Mintha valamilyen rejtélyes forrásból állandóan utánatöltöttek volna. Nem tudott annyit kiadni, amennyivel ne pótolták volna rejtélyes erők az újabb és újabb hiányt.

A MOGORVA TUDÓS A már akkor is nagyon jó hírű Cambridge egyetemére járt, és elég sokáig, mert harminckét évesen fejezte be tanulmányait. Azon év februárjában, vagyis még a tanév vége előtt egyszer csak Henry Cavendish kijelentette, hogy már eleget tud, és otthagyta az iskolát... Ami azért is furcsa, mert soha semmilyen diplomát nem kapott! A század egyik legnagyobb tudósa és feltalálója (bár csak jóval később ismerték el annak, hisz a maga idejében senki sem volt képes felmérni ésszel, milyen szédítő magasságokba emelkedett) soha semmilyen tudományos fokozatot nem ért el. Hosszas nyomozás után a kutatók még ma sem bizonyosak abban, hogy ez hogyan volt lehetséges. Akik oly sokáig, mint ő, tanultak ott, és kitűnő eredményeket mutattak fel, ilyen vagy olyan módon, de tudóssá lettek, és ezt a tudományos világ különféle címekkel jutalmazta is. A legésszerűbb gyanú szerint Cavendish összetűzött az egyetem vezetésével – vallási kérdésben! Azokban az időkben Cambridge-ben (és más brit egyetemeken is) az volt a szokás, hogy tanulmányaik végén minden jelöltnek írásban kellett bejelentenie, hogy gyakorló keresztény, és az anglikán egyház tagja, és mint ilyen,

természetesen hisz Istenben. Ez már alighanem annak a később még élesebb szembenállásnak köszönhető, amelynek eredményeképpen aztán kialakult az a nézet, hogy az igazi tudós ateista, nem hisz és nem is hihet semmiféle istenben, csak a tudományban. A mindig is nagyon vallásos angol egyetemen éppen ezt elkerülendő, kihirdették már korábban: diplomát, tudományos fokozatot, egyéb elismerést csak az kaphat, aki ezt a nyilatkozatot aláírja. Márpedig az elveiből nem engedett semmiféle nyomásra, és így veszni hagyta a tudományos titulusokat. Számára a lényeg úgyis a már megszerzett tudás volt. Feltehető, hogy a nyilatkozatot Cavendish nem írta alá – mivelhogy ő ateista volt! Úgy látszik, ennek ellenére máshol annál szívesebben látták azt az embert, aki kétszáz évvel Einstein előtt pontosan kiszámította, hogy a Nap tömege mennyivel téríti el a fénysugarakat – mert a semmilyen tudományos fokozattal nem rendelkező, mindössze 29 éves férfit a Királyi Tudományos Akadémia fogadta tagjai közé! Miközben otthonában végezte tudományos kísérleteit, valamilyen módon egyre gazdagabb lett. Ez sugallta egyeseknek, hogy itt valószínűleg aranycsinálásról van szó, hisz mitől lenne mind gazdagabb az az ember, aki nem dolgozik, pénzt nem keres, sőt ellenkezőleg, jótékony célokra szórja el azt is, ami van – és ezenközben mind több pénzt képes elhelyezni a bankokban? 1773-ban, húsz évvel azután, hogy elhagyta Cambridge-t, állítólag mesésen gazdag volt. Vett egy házat Clapham Commonban (az utca ma az ő nevét viseli). Akkor még csak 52 éves volt, de már arról lett híres szerte mindenfelé, hogy nagyon különösen viselkedik az emberekkel. Nem tudni, mi

volt ennek az oka. Esetleg valami pszichés zavar...? Tény, hogy a legendás különc nyilvános helyen nem állt szóba senkivel. De még a klubjában sem lehetett hozzá szólni. Ha az utcán megszólította valaki, látszott, hogy dühös. Nem válaszolt, sarkon fordult és otthagyta a kérdezőt, aki persze nem tudta mire vélni a dolgot. Az is számtalanszor megesett, hogy ha megszólították nyilvános helyen, azonnal kocsit hívott és elrobogott a helyszínről, nem adva magyarázatot arra, miért is viselkedik ilyen furcsán. A nőkkel különösen hadilábon állt, mondani sem kell talán, hogy mint az igazi különcök általában. Cavendish is magányosan élt. Senkivel sem osztotta meg fedelét. A házimunkákat cselédlányokra bízta, de azokkal sem bírt meglenni egy légtérben. Sokáig mutogatták bizarr házát – mert arra kívülről épített egy lépcsőt, azon közlekedhettek a nála dolgozó nők. Belül a házban nem akart velük találkozni. Ha valamelyikük megszegte ezt a szabályt, azonnal kirúgta. Néha bejárt a klubjába, gyaníthatóan csak azért, mert oda nőket nem engedtek be. De ez a nőgyűlölet nem vonatkozott azokra, akik bajba kerültek. Megesett vagy megerőszakolt nőknek, nyomorból menekülő asszonyoknak és gyerekeknek is szívesen adakozott. Egyszer pedig az utcán egy megvadult bika rohangált fel és alá, veszélyeztetve egy arra haladó nőt. Az éppen ottlévő Cavendish az élete kockáztatásával mentette ki a nőt a bika szarvai közül – de hálára, köszönő szavakra nem tartott igényt, amikor a hölgyet biztonságba helyezte, szó nélkül megbillentette kalapja karimáját és máris elsietett. A mogorva tudós ezenközben azért dolgozott is. Például feltalált egy távolságmérő szerkezetet, amely a mai taxióráknak felelt (volna) meg. Ahányszor vidékre ment saját kocsiján, mindig berakta azt a szerkezetet, amely feltehetően

a kocsikerék forgásának arányában jelezte, hogy hány mérföldet tettek már meg. Minden jel szerint olyan kísérleteket végzett a házában lévő laboratóriumban (ahová rajta kívül más természetesen nem láthatott be), amelyekhez foghatót más tudósok csak másfél száz, sőt kétszáz évvel később végezhettek el. Ilyen volt a naptömeg-mérés is, amely a maga korában olyan újdonságnak számított, hogy... rajta kívül senki fel sem fogta a jelentőségét! Nem is tudták jószerével, hogy miről van szó. Hasonlóan nagy „dobása” volt az is, amikor valamilyen általa feltalált különös készülékkel ki tudta választani a levegőből a ritka gázokat. De kiszámította a Föld tömegét és sűrűségét is! És ez még mind semmi ahhoz képest, hogy ismerte az elektromosságot, sőt előállította – mi több, saját testén is átvezette! Henry Cavendish a jelek szerint fizikailag is nagyon különös lény lehetett. 1775-ben egyszer meghívta néhány ismerősét (a barát szót itt aligha lehetne használni, inkább néhány olyan kíváncsi úrról volt szó, akik előtt Cavendish néha kissé megnyílt: de mindig csak a találmányaival, tudományos eredményeivel kapcsolatban, sohasem a magánéletére vonatkozóan). Akkor az elektromos angolnáról mesélt nekik, amelyik megrázza, elkábítja ellenfeleit valamilyen ismeretlen, delejes hatással – ma már tudjuk: az elektromos árammal. Nos, Cavendish azzal lepte meg az urakat, hogy mesterséges angolnát készített! Ez a műangolna vagy murája képes volt kisebb elektromos töltéssel megrázni azokat, akik hozzáértek. Tehát jóval azelőtt, hogy Galvani és Volta kísérletezni kezdtek az elektromossággal, Cavendish néhány tudós ismerősének már demonstrálta is ezt az energiát. Az más

kérdés, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. Viszont az említett különleges fizikai képességeit itt mutatta be a tudós: megfogott egy fémdarabot, amelyen áramot vezettek át, és tapintásra megmondta, mekkora feszültséget érzékel a vezetékben! Sokféle forrás számol be Cavendishről, de igazából egyik sem tud sokat a többi, nagyon különleges találmányáról. Ezek már-már a paradolgok tartományába ragadták el őt. Cavendish azonban semmi különöset sem látott ebben a dologban. Alighanem kimondatlanul is azt vallotta, amit a legnagyobb elmék utána is: hogy minden része a természetnek, a „parajelenségek” is, csak még túl keveset tudunk róluk. Ő is keveset tudott, de azért szorgalmasan kísérletezett. A kor tudományos szintjén berendezett, tehát eléggé primitív laboratóriumában is képes volt olyan jelenségeket előidézni, amelyekkel ma a paraképességeket és -jelenségeket kutató laboratóriumokban találkozhatunk. Az egyik forrás szerint valami olyasmi is megjelent néha a laboratóriumában, amit mai szakszóval gömbvillámnak nevezhetünk. Könnyen sejthető, hogy mivel korát messze megelőzve az elektromágneses hatásokat kutatta, esetleg odáig is eljutott, hogy ilyen nagy energiájú elektromos töltéseket is elő tudott állítani mesterségesen. Ami azért is nagy dolog, mert a modern tudomány egészen a huszadik század végéig nem volt erre képes – túl azon, hogy számos akadémia még az 1970-es években is tagadta a gömbvillámok létezését... Cavendish képes volt a levegőből elkülöníteni az argont, és közel járt ahhoz, hogy nagy energiák bevetésével valami lézerhez hasonló eszközt, netán fegyvert készítsen el! Néhány szemtanú látott nála valami olyan berendezést, amelynek céljával, rendeltetésével természetesen nem voltak tisztában

– de fennmaradt leírásukból arra derül fény, hogy Cavendish talán ebbe az irányba is elindult. Minden, amivel foglalkozott, egy más időben volt vagy lett érvényes! Cavendish messze megelőzte a korát, és olyasmiket hozott létre, amiket egyfelől abban az időben semmiféle társadalmi szükséglet nem indokolt – másfelől az a tudományos színvonal és bázis, ami akkor létezett, elméletileg nem is tette volna lehetővé ezen találmányok elkészítését! Vagyis a Cambridge-ben végzett, de ott soha diplomát nem kapott férfi olyan tudással dolgozott, amely a tizennyolcadik század végén még nem is létezett a Földön, sehol. Akkor honnan tudta, mikor melyik lépést tegye meg, mikor melyik irányba haladjon tovább? Csak annyit tudunk, hogy Cavendish sokat tudott a középkori alkímiáról, és élete végéig folyamatosan használta annak jelzéseit. Ha tehát megvolt a tudása és nem érezte szükségét annak sem, hogy ténykedésének legalább egy részét ne rejtse el, akkor majdnem nyilvánvaló: ez egy régi tudás volt, vagyis vagy idegen – földönkívüli – erők eljutottak már ehhez a tudáshoz, vagy Cavendish olyan földi emberek tudását használta fel, akik a mi civilizációnkat már megelőzték. Akik valaha nagyon régen elérték azt a tudást, amivel mi ma, a huszonegyedik században rendelkezünk vagy esetleg annál is többet – de aztán akik valami okból visszavonultak, vagy elhagyták ezt a bolygót. Gyanús mindenesetre, hogy a tizennyolcadik század második felében valósággal „kirobbant” a tudás a Földön, sokkal több tudós lett és több dolgot fedeztek fel sokszor egyetlen év alatt, mint azelőtt az emberiség egész addigi fejlődése során. Persze ennek lehettek más okai is.

EGY KARRIER VÉGE Az az ember, aki hihetetlen tudást halmozott fel a fejében, soha nem érezte kötelességének azt megosztani bárkivel is. Éppen ellenkezőleg, nem akart feltűnni, kitűnni soha. Csak nem azért, mert „volt valami vaj a fején”? Az a bizonyos megmagyarázhatatlan eredetű nagy vagyon azért elgondolkoztató tény. Ez az ember szinte egész életében ugyanazt a lila színű ruhát hordta, és a kor szokásaival egyező módon egy kifakult rizsporos parókát a fején, de azt is sokszor úgy, hogy szinte az arcába húzta. Nem bírta elviselni, ha a szemébe néztek – mintha mindig attól félt volna, hogy felismerik... Vagy más okból rejtőzött kortársai elől? Ugyanakkor ez az emberkerülő, aki még csak szóba sem állt senkivel, nem sajnálta a pénzt és szinte szórta mindenféle célra. Ugyanakkor nem érdekelte, mi történik körülötte a világban, például tudomást sem vett Napóleonról és az általa kirobbantott háborúkról. Anglia már akkor is ideális hely volt az ilyenek számára – ha vissza akarsz húzódni, azt tiszteletben tartják. Nos, Henry Cavendish tényleg vissza akart húzódni, és ez nagymértékben sikerült is neki. A század másik kitűnő tudósa, Lovecraft mondta róla: „Az arca csak egy álarc. A lény, amely alatta rejtőzik, nem ember.” És ezen érdemes elgondolkodnunk. Tényleg nem volt ember abban az értelemben, ahogyan manapság ezt a szót használja a sci-fi irodalom, a fantasztikus filmek világa? Lehet, hogy Henry Cavendish idegen volt? Hiszen nem csak az élete, de a halála sem volt szokványos.

Ahogyan azt az ilyen emberektől elvárhatjuk, megtervezte saját temetését, és annak anyagi fedezetét, valamint pontos forgatókönyvét is az utókorra hagyta. A másik, ami természetfeletti képességet sejtet: Cavendish pontosan tudta előre, mikor fog meghalni. Egy napon magához hívta szolgáját, és két dolgot közölt vele: hozzon egy kis levendulás vizet, és hogy ma meg fog halni, tehát miután behozta a vizet, tűnjön el, és csak akkor jöjjön be a szobába, ha a gazdája már nem lesz az élők sorában. Ezek után Cavendish meghalt. Soha nem boncolták fel, testét orvos nem is vizsgálta. Persze, miután meghalt, rögtön előkerültek valamilyen, úgymond „távoli rokonok”, akik igényt tartottak a vagyonra, és csakugyan, kiderült, hogy az Angol Bankban is rengeteg részvénye volt az úrnak. Ahhoz képest, hogy soha életében egyetlen pennyt sem keresett, nagyon sok pénz fölött rendelkezett. Végrendeletileg megtiltotta, hogy a sírjára feliratot tegyenek. Nem akarta, hogy tudják, hol nyugszik! Derby városának katedrálisában fekszik, miután 1810. március 12én elhunyt. Hozzáférhetetlen és jelöletlen sírban – ahogyan kívánta.

2. Az „időlátó gép” EGY KÜLÖNÖS KUTATÁS TÖRTÉNETE A feltalálója katolikus pap volt. Padre Pellegrino Ernetti a Vatikán szolgálatában állt, és ezért nem kell találgatnunk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy amit feltalált, az a maga idejében – a huszadik század végén – a világ egyik legjobban őrzött titka volt (és máig az). Állítólag az akkor még létező Szovjetunió, majd annak szétesése után Oroszország, valamint az Amerikai Egyesült Államok illetékes szervei mindenre készek voltak, hogy megszerezzék a találmányt. De nem jártak sikerrel. A Vatikán, amely államnak mindössze körülbelül ezer lakója van és nincs egyetlen igazi katonája sem, más eszközökkel, sikeresen védelmezi titkait. Itt még az sem tudható, hogy milyen eszközöket vetett be a pápai állam – de tény, hogy a titok, ha ki is szivárgott, a lényegét tekintve a nagyvilág számára ma is teljességgel ismeretlen. Csak annyit tudhatunk, hogy valaki olyan szerkezetet talált fel, amellyel a múlt időkbe lehet visszanézni, „visszalátni”. A Vatikán Ernetti atyának teljes hallgatást rendelt el. Ez olyannyira abszurd helyzetet eredményezett, hogy amikor az ügy kiszivárgását követően újságírók keresték meg az atyát, hogy nyilatkozzon találmányáról, neki a teljes tiltás értelmében még azt sem volt szabad elmondania, hogy nem szabad elmondania semmit! Az élet, különösen annak vatikáni változata a jelek szerint

produkál ilyen megoldhatatlannak tetsző jelenségeket. Ernetti atya olasz bencés szerzetes volt, egyben zenetudós és fizikus. 1960-ban nevezték ki, a velencei Benedetto Marcello Konzervatóriumban a polifonikus vagy polifon (többszólamú, mindegyikben önálló dallamvezetésű) zene professzora lett, docensi rangban. A Cini-alapítvány, amely egyike Velence leghíresebb intézményeinek, vele szerveztette meg a Liturgikus Zenei Központot. Mint a polifon zene nagy tudósa, az egyházi zene területén tevékenykedő országos intézményekben is vezető helyeket foglalt el. Mindez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy ezenközben valami mással is foglalkozzon. Olyan embereket keresett és talált, főleg fizikusokat, akik nála többet tudtak a zenén kívüli világról. Ma már nem eléggé világos, hogyan sikerült neki tizenkét fizikust odacsábítania az egyik intézményébe, ahol mindent megadott nekik, és tizenharmadikként maga is beállt közéjük, velük együtt végezte a kutatásokat. Arról sem tudunk, hogyan jelölték ki azt a kutatási irányt, amely aztán a szenzációs eredményt meghozta. Kinek az ötlete volt és hogyan fogtak hozzá, merre indultak el és milyen alapokra helyezték a kutatást? Mindez a vatikáni tiltás miatt gyakorlatilag több mint negyven éve homályban van. Tény ugyanakkor, hogy ők tizenhármán létrehoztak egy hallatlanul pontos műszert, egy olyan gépegyüttest, amelynek révén rekonstruálni és megörökíteni lehet olyan képeket, hangokat és eseményeket, amelyek századokkal korábban játszódtak le a Földön! Tudom, hogy ez nagyon hihetetlenül hangzik. Találgatások szerint – mert hivatalos magyarázatot a világ sohasem kapott – a találmány működése és a csillagászok rekonstruáló

tevékenysége között lehetett vonni némi párhuzamot. A csillagászok egy-egy égitest, mondjuk egy csillag (nap) külső alakját, méretét, színét stb. rekonstruálni tudják akár évmilliókra visszamenően, mert ismerik a folyamatokat, amelyek azóta lejátszódtak benne és elváltoztatták körülményeit, viszonyait, tulajdonságait. Ettől ugyan nem lettünk sokkal okosabbak, mert továbbra sem tudható, hogy az időben, az emberi történelem dzsungelében miképpen lehet visszamenni és rekonstruálni az eseményeket úgy, hogy azokat a ma embere láthassa és hallhassa...? Márpedig hogy így történt, arra esküsznek többen is. Igaz, tizenhárom szakember közül egyedül Ernetti atyát sikerült olykor megszólítania a sajtónak, de ő sem sokat mondhatott. Magát a lényeget, hogyan működik a szerkezet, csak homályosan fogalmazhatta meg. Azt viszont már biztosan tudjuk, hogy mindjárt a felfedezés első időszakában sikerült gyakorlati úton is bizonyítani annak hasznosságát. Sőt azt is, hogy valóban működik! Az egyik az volt, hogy egy ókori szerző színdarabját, amely időközben elveszett és csak különböző hivatkozásokból tudjuk, hogy egyáltalán létezett ilyen – sikerült rekonstruálni! Ugyanis Ernetti atya és tudóstársai visszamentek az időben, és úgymond filmre vették az ókori darab bemutatását egy ókori színházban, így a színészek által elmondott és a mai technikával megörökített szöveget elég volt leírni és a darab ismét létezik, megjelenhet könyvekben és eljátszható színházakban. A másik, ami természetesen a Vatikán számára volt fontos és talán éppen ez adja a magyarázatot is arra, miért rendeltek el pápai tilalmat a gép körül: Ernetti atyának és társainak sikerült filmre venniük Jézus Krisztus egész életét!

Nos, már nem csodálkozunk a tilalmon. Ha valóban Jézus egész életét vették fel, akkor talán van esélyünk, hogy ha nem holnap, hát holnapután (vagy száz év múlva?) megtudjuk, mi történt Jézussal életének abban a nagyobbik szakaszában, amiről a Biblia mélyen hallgat. Ismeretes, hogy Jézus életének előbb az első szakaszát követi a Biblia, majd amikor Jézus tizenkét éves lesz, egyszerűen „szem elől téveszti” őt, és csak körülbelül harmincévesen látjuk őt viszont, vagyis kiesik tizenkét nagyon fontos év: a felnőtté válás, az érés, a szellemi fejlődés korszaka, így aztán az első tizenkettőhöz jön az élete ismeretes végének körülbelül két és fél éves szakasza – de hogy közben mi történt vele, merre járt, mit tett, kikkel találkozott –, arról bibliai információnk nincs. És más egyéb sincs. Ha valóban ez történt, és abban az eddig hiányzó tizenkét évben valami Jézusra, a kereszténységre vagy bármi-bárki másra nézve kompromittáló eseményekről szerzett tudomást az „időlátó gép”, máris megvan a magyarázat a vatikáni „teljes hírzárlat” elrendelésére.

MIT LÁT A GÉP? 1972-ben azonban, bármekkora is volt a titoktartás, csak kezdtek kiszivárogni a hírek. Itáliában éppen olyan nehéz titkot tartani, mint Kelet-Közép-Európa legtöbb országában... Már tavasszal megkeresték Pellegrino Ernetti atyát a sajtótól. Sikert végül is csak egyetlen újságíró ért el akkoriban, gyaníthatóan ő is csak azért, mert az olasz katolikus egyházi sajtót képviselte. A Domenica del Corriere (Vasárnapi Hírnök) lap 1972. május 2-i számában jelent meg az interjú, amelyből itt alább bőséges részleteket közlök, itt-ott szó

szerinti fordításban is. Az újságíró egy helyzetismertetéssel kezdte, amit én föntebb már megadtam az olvasónak. Vagyis azzal fordult az atyához, hogy miután tizenkét fizikussal közösen megalkották a múltbeli hangokat és látványokat közvetítő gépet, elérték, hogy az ókori vagy középkori emberek akár ma is visszatérjenek hozzánk a múltból, beszéljenek, mozogjanak, lássuk, hogyan is néztek ki. De hogyan néz ki ez a felfedezés közelről, min alapszik, hogyan jöttek rá és Ernetti atya maga miképpen járult hozzá? Ernetti diplomatikusan, röviden válaszolt: – Az én érdemem kizárólag az adatfeldolgozás kezdeti szakaszára korlátozódott. A szerkezet azon az általánosan elfogadott fizikai elven alapul, miszerint az egyszer létrejött hang– és vizuális hullámok soha többé nem vesznek el, csak átalakulnak. Örökké megmaradnak és mindenütt jelen vannak, vagyis újra fel lehet őket építeni. Mint minden energiát, merthogy azok is energiából állnak. Ernetti atya jónak látta mindjárt a beszélgetés elején közölni, hogy a kutatásaiknak semmi közük a parapszichológiához vagy a metafizikához. Ami ugyan ellenkezik azzal a felfogással, ami miatt éppen az ő készüléke is belekerült könyvünkbe, de ha szorosan vesszük a szavak, fogalmak jelentését, akkor csakugyan igaza volt. A régi hangok és látványok, vagyis a térben szétszóródott hanghullámok és vizuális hullámok összeszedése, felerősítése, ismét hallhatóvá és láthatóvá tétele nem tartozik egyik pszichológia tárgykörébe sem. A mindenki által ismert „normális pszichológiának” éppen olyan kevés (semmi) köze van hozzá, mint a „pszichológián túli területnek”, vagyis a parapszichológiának. Ez színtisztán fizikai terület, mondjuk

ki. Ernetti atyának két jó oka volt arra, hogy ezt hangsúlyozza, ettől magát elhatárolja. Az egyik: a valós helyzet. Mint kijelentette a Domenica újságírójának, ennek az ügynek semmi köze a túlvilághoz. Lehet, kezdetben sokan így értelmezték a dolgokat? Azt hitték talán, hogy mivel ma már nem élő emberek kerülnek elő, legalábbis a látványuk és a hangjuk rekonstruálható, akkor ezzel ez a fizikai kísérlet és annak eredménye valamiféle behatolás lenne a metafizika világába, ahol beszélnek a halottak, és mi is beszélhetünk velük, netán látjuk is őket, mert testet öltenek a „túlvilágiak”? Ez így tényleg nem lehetséges, és erről beszélt a pap. A másik ok, ami miatt – szerintem – kénytelen volt így elhatárolódni ezektől a dolgoktól, az végül is az ő függősége a Vatikántól, az egyháztól. Ott bizonyosan nem örültek volna neki, ha efféle dolgokkal áll elő (bár tudunk olyan vatikáni tudományos intézményekben végzett kísérletekről, ahol meg a pap tudósok igenis a túlvilággal, a halottakkal találtak audionális, vagyis hangkapcsolatot). „Itt szigorúan tudományos dolgokról van szó – mondta ismét Ernetti. – Ismerjük az elvet, hogy a hanghullám=energia, hát ezt az energiát elfoghatjuk és ennek révén rekonstruálhatjuk.” A hangokkal kapcsolatban a riporter még csak elboldogult, de a következő kérdése már arra irányult, hogy mi a helyzet a képpel, vagyis ezt milyen módon lehet rögzíteni? „A vizuális hullám is energia” – kezdi kissé bonyolult magyarázatát az atya. Amelynek az a lényege, hogy a fény is energia, vagyis anyag. Az is örökkévaló, és ha mégis sérül, szétszóródik, akkor más energiák segítségével ismét elérhető

annak eredeti állapota – mintegy „a romjaiból felépíthető ismét”. Ernetti szerint a hanghullámok is alkothatnak fényhullámokat és fordítva. Ebből számára az derül ki, hogy a hanghullámokat sem lehet megsemmisíteni, elpusztítani. A hullámok általában együttműködnek mindenféle energetikai anyagrészecskék megalkotásában. A riportert ezután az érdekelte, hogyan lehet a térben „elkapni” a valamikor ott elszabadult ilyen vagy olyan hullámokat, vagyis azt az energiát? Mire Ernetti atya igen szellemes, de teljes mértékben kitérő választ adott: „A célnak megfelelő műszerekkel.” Csak annyit árult el róla, hogy a világon elsőnek készítettek olyan szerkezetet, amely rengeteg antennából áll, és a légkörből ezek segítségével, valamint más speciális, hozzá kapcsolt műszerekkel sikerült szinkronba hozniuk a látványt a hanggal, vagyis a kétféle hullámokat. „Minden élőlény a születése pillanatától a halál percéig kétféle nyomot hagy maga után ebben a világban: egy hangnyomot és egy vizuális nyomot. Ez egy sajátos »személyi igazolvány«, amelynek révén utólag bárkit rekonstruálni lehet, sőt nemcsak minden személyt, aki valaha élt, hanem az életének összes tényét, eseményét és minden kimondott szavát.” Ha ez tényleg így van, vagy így lesz a – talán közeli – jövőben, ijesztő perspektíva, de ebbe most ne menjünk bele, ez a mi reflexiónk, észrevételünk és félelmünk. Pellegrino Ernetti atya szerint viszont nagyszerű dolog, hogy ha már megvan ez a felfedezés, akkor bármikor újra megnézhetjük és meghallgathatjuk bármelyik valaha élt történelmi szereplőt, ismert és híres embert is. Az atya szerint az első kísérletekhez olyan embereket

választottak, akik nemrégen haltak meg, akik életének szinte minden eseménye ismert vagy egyenesen közismert volt, így lehetett ellenőrizni, hogy a gép csakugyan a keresett látványokat és a hozzájuk való hangokat mutatja. A két első „kísérleti alany” XI. Pius pápa és Mussolini, a fasiszta diktátor volt. Ők végül is alig fél évszázada éltek és cselekedtek, a géppel tehát nem kellett túl messzire visszamenni az időben. „És az eredmény?” – érdeklődött a riporter, mire Ernetti ugyan kissé visszafogottan, de látható büszkeséggel válaszolta: „Több mint kielégítő volt.” Ezután következett a kellemetlen meglepetés. Amire már mi is céloztunk, azt Ernetti atya hozta elő. A döbbenettől lebénult riporterrel ugyanis azt közölte: a találmányt nem hozzák nyilvánosságra, az továbbra is zár alatt marad. És nem azért, mintha bármi probléma támadt volna a Vatikánnal vagy egyáltalán a vallással, dehogy. Másról volt szó, és idézzük még egyszer az atyát: „Ez a gép általános tragédiát okozhat. Hiszen megfosztja az embereket a szólásszabadságtól, de a cselekvés és a gondolkodás szabadságától is. Hiszen a gondolat is energia, vagyis egy idő után majd azt is elfoghatják, megfejthetik. Ez az oka annak, hogy a gépet nem adhatjuk át az emberiségnek szabad és általános használatra, amíg az ember nem tanulja meg, hogy a Jót cselekedje, csak a Jót.” Ezek már – kis részben – egy pap szavai, mindazonáltal megfontolandók a nem hívők számára is. Az ügynek akkor mintha vége lett volna. Ernetti atya soha többé nem beszélt a gépről, csak egyszer sugallta, hogy arról voltaképpen immár múlt időben kell szólni, mivelhogy az egyetlen létező példányt is – az alkotók egyetértésével –

megsemmisítették. Vagyis előállt az a földi tudományban igen ritka eset, amikor a feltalálók drasztikus önkorlátozást vezettek be, amikor látták, hogy a találmány pusztító hatást gyakorolhat az emberiség fejlődésére. (Valami hasonló történt akkor is, amikor néhány felvilágosult tudós a készülő atombomba bevetésétől akarta eltéríteni az amerikai kormányt a múlt század negyvenes éveiben.) Tény, hogy bár főként olasz újságírók megpróbáltak utánajárni az eseménynek, elsősorban éppen a Domenica del Corriere cikke alapján, később már semmit sem találtak. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a tizenkét fizikus nem fedte fel a kilétét, és semmilyen módon nem lehetett hozzájuk eljutni. Pellegrino Ernetti atya pedig – míg élt – soha többé nem beszélt találmányukról. Így telt el huszonhat év. De aztán 1998-ban egy másik újságírónak eszébe jutott, hogy él még Ernettinek egy barátja, a szintén pap tudós Francois Brune. Annál is inkább, mert Brune atya egy Olaszországban is kiadott könyvében említette Ernettit. Nosza, amikor az atya Torinóba érkezett a torinói lepellel kapcsolatos tudományos konferenciára, az egyik lap riportere lecsapott rá. Brune atya a paranormális jelenségek kutatója (lám, papok között is akadnak ilyenek), és érintőlegesen a csodákkal is foglalkozik, így rá várt most a szerep, hogy valamit mondjon a „chronovizorról”, vagyis az „időlátó gépről”. Az interjú a Terzomillenio („Harmadik Évezred”) című havi folyóirat 1998/5-ös, májusi számában jelent meg. Brune atya elmesélte: egyszer együtt utazott vonaton Ernettivel, és amikor kiderült, hogy mindketten pap tudósok, sokféle témát megvitattak. Még azt is, hogy egyesek – no persze nem katolikus papok – azt állítják: az Újszövetségben, a négy evangélista által leírt események a valóságban nem is

történtek meg, Jézus sem létezett... Ernetti atya ekkor titokzatos mosollyal kijelentette Brune atyának, hogy „vannak bizonyítékaink az evangéliumok igazára”. Célzott rá, hogy ami ott és akkor történt, azt akár meg is lehetne mutatni az embereknek – és lassanként bevezette Brune atyát a „chronovizor” titkaiba. Tehát a francia pap első kézből értesült mindenről, amit az alkotók azzal a szerkezettel elértek, bebizonyítottak.

EGY KÉSEI TANÚ VALLOMÁSA Brune atya úgy tudta, hogy a nagy felfedezés igazából már jóval korában megszületett, talán már 1856-ban! Vagy már előbb, mert Ernetti atya már előbb is említést tett a chronovizorról, igaz, nagyon-nagyon szűk körben. Már akkor is tisztában lehetett a gép veszélyeivel. Akkoriban a Garda-tó mellett rendezett tudományos kongresszuson vett rész a velencei San Giorgio Maggiore bencés kolostor tudós papja és az Astra című folyóiratnak nyilatkozott, de ez visszhangtalanul múlott el. Aminthogy arra sem figyelt fel senki, hogy igazából a kongresszuson is említette a chronovizort. Két hatalom viszont okvetlenül, biztosan és azonnal felfigyelt a bejelentésre: az oroszok és az amerikaiak. Akár egy kalandfilmben, úgy környékezték meg a papot e két akkori csúcshatalom titkos ügynökei. Egyelőre csak minél többet szerettek volna megtudni a készülékről, annak működéséről. Állítólag, kis túlzással, egész Velence tele lett ügynökökkel, és Ernetti atyának a felettesei – őt féltve – megtiltották, hogy egyedül kijöjjön a kolostorból. Testőröket, sajátos „őrgárdát” rendeltek melléje, és csak az ő társaságukban mozoghatott a városban vagy Itália más tájain.

Igazából Ernetti atya annak idején mint zenei szakember, elsősorban a régi korok zenéjét akarta feltámasztani, ismét hallani, rekonstruálni. Eredetileg tehát az „időlátó gép” „zenehalló gép” lett volna, annak szánták. Mint a prepolifonikus zene szakértője, szerette volna megtudni, hogy a többszólamú zene előtti korokban milyen zenét játszottak az emberek. Kezdetben egy milánói, szintén zenetudós pappal, Gemelli atyával próbálták a gép segítségével „kiszűrni” a régi gregorián énekhangokat a múltból hallatszó nagy hangzavarból. Gemelli professzor apja akkor már nem élt. Mégis, egy nap nagy meglepetés érte őket. Az egyik magnetofonszalagról, amelyre felvették a régi hangokat, Gemelli rég meghalt apja szólalt meg, a fiához beszélt. „Segítek neked, mindig melletted vagyok.” Vagyis nem a holtak világa szólt, hanem a régmúlt hangjait hallották ismét. Mellesleg pontos jelentést készítettek minderről XII. Pius pápának, aki a folytatásra buzdította papjait. Már csak azért is, mert úgy hitte: íme, tudományos bizonyítékot találnak az örök életre, és ha ezt a nagyközönség is megtudja, az emberek elhiszik, hogy az egyház tanítása igaz. Ezek után már nem volt megállás. Sorban jöttek a fizikusok, akik együtt akartak velük dolgozni. Egy Nobel-díjas japán, egy olasz, aki régebben Fermi mellett dolgozott, egy német, egy portugál és így tovább. A tudósok mind el akarták kapni a hullámokat a múltból. Végül rájöttek, hogy nemcsak hangok, hanem képek is érkeznek, akkor a gépet átépítették, és olyan lett, mint egy tévé. Brune atya szerint fekete-fehér képeket kaptak, de az szinte hologramszerű vagyis háromdimenziós volt. Mint már említettük, a tudósok először Mussolini beszédeit nézték és hallgatták végig, hisz ezekről voltak

híradófilmek, hang– és képfelvételek, tehát volt mihez hasonlítani ellenőrzésképpen. Minden egyezett, Mussolini tényleg úgy beszélt és azt mondta a múltból érkező hullámok szerint, mint amit róla feljegyeztek, lefilmeztek. Ekkor a kutatók még távolabb „ereszkedtek le a múltba”, és a harmadik alany Napóleon volt. Ott is sok egyezést találtak. Később vérszemet kaptak és meg sem álltak az ókorig, ahol a már említett, időközben elveszett tragédiát hallgatták végig és vették fel. Quintus Ennius darabját a római Traianus téren játszották akkoriban, most sikerült megörökíteni, és később, az 1960-as években könyv formában is kiadták a teljes szöveget. A papok és tudósok számára az igazi mérföldkő, az „időlátó gép” sajátos vizsgája Jézus Krisztus volt. Bizony különösen érezték magukat, amikor beállították és visszamentek több mint ezerkilencszáz évet, az egykori Jeruzsálembe. Pellegrino Ernetti később azt mondta Brune atyának: amit olvastak a Bibliában, például Jézus utolsó napjáról, kínszenvedéséről és haláláról, az csakugyan úgy történt, ahogyan az evangélisták leírták. Vagyis a Biblia leírása pontos – bár akadt néhány olyan részlet, ami a Bibliában ugyan szerepel, de a gép képernyőjén nem látták. (Itt felmerül egy másféle probléma, amelyről forrásaink hallgatnak. Nyilván azért, mert az újságíróknak, akik beszámoltak minderről, eszükbe sem jutott egy alapvető dolog. Vagyis az, hogy például Jézus halálát hogyan közvetítette a gép? Milyen „kameraállásból”? Vagyis: miként láthatták a múltból összeszedett, a jelenbe áthozott fénysugarak a teljes látványt? Ki vagy mi döntötte el, hogy honnan látták a gépben azt, ami történt, megeshetett volna, hogy madártávlatból látják csak, vagy felülnézetből, vagy a keresztek mögül, úgy, hogy Jézus arca egyáltalán soha nem

látható a képernyőn... Itt valami gyanús – vélem én. Mert ha ez egy film, ahogyan közülünk a legtöbben elképzelik a gép képernyőjén látható eseményeket, akkor azt ki rendezte, ki volt az operatőr, vagyis ki döntötte el, hogy most melyik jelenetet látjuk, milyen beállításban, milyen távolról, kik lesznek a képen és kik maradnak le róla? Erős a gyanú, hogy – logikusan véve – a szétszóródott fényhullámokat összegyűjtve a gép maga szelektálta volna a képeket és a szereplőket? Vagy adott egy nagyon távoli általános, mindenre kiterjedő képet, és azt kellett valamilyen műszaki úton-módon fókuszálni, hogy mindig azt lássuk belőle, amit mi, nézők a legfontosabbnak tartunk?) Az egyháznak is voltak kétségei. Az akkori pápa ugyan áldását adta ezekre a kísérletekre, mígnem kiderült, hogy milyen mélységekbe képes elhatolni az időlátó gép. No és a külvilágban is történt egy és más. Amint az várható volt, a csúcshatalmi kémek és más országok ügynökei nem adták fel a reményt, hogy megszerezhetik a gépet vagy legalább annak tervrajzát. Hiszen akinek a rendelkezésére áll, az bármikor megtudhatja nemcsak azt, hogyan nézett ki Casanova, vagy mit mondott Néró császár az arénában, hanem azt is, miről beszélgetett az amerikai nagykövet előző este mondjuk az izraeli külügyminiszterrel. Vagyis a gép hihetetlen méretű kémkedést tett volna lehetővé, minden ember életének minden titkát leleplezte volna visszamenőleg. Nem lett volna attól kezdve egyetlen ember sem, akit ne lehetett volna megzsarolni valamivel, ha mással nem, hát a fürdőszobájában készített meztelen képekkel, avagy bármivel. De nemcsak magánélet nem lett volna többé, hanem katonai, diplomáciai, gazdasági, tudományos, ipari vagy bármilyen más titok sem maradt volna! A gép tökéletesen

átalakította volna az emberek életét... Nos, nem csoda, hogy Ernetti atyát először egy nagyon különleges egyházi bizottság elé citálták a legnagyobb titokban, amelyen maga a pápa elnökölt, tagjai között pedig tudósok és négy bíboros is volt. Mindezeket az aggodalmakat ott megbeszélték, majd intézkedtek. Mellesleg állítólag Ernetti atya is belátta, hogy az ellenzők érvei helyesek, és maga is segített szétszedni a gépet. Néhány kósza hírrel ellentétben ugyanis az időlátó gépet nem rombolták szét visszavonhatatlanul. Sokkal agyafúrtabb dolgot eszeltek ki: szétszedték darabokra, és néhány alkatrészét a Vatikánban, más részeit lepecsételt csomagokban más országok egyházi elöljáróinál rejtették el. Ily módon senki sem rakhatja össze a gépet, hisz nem tudja, hogy hol vannak a hiányzó alkatrészek. Brune atya és néhány más forrásunk szerint azonban meglehet, a gép tervrajzát Ernetti atya átadta valakinek. Nem tudni, ki az. De az is tény, hogy a Vatikán sokáig szemmel tartotta a tudósokat, akik részt vettek az ötvenes-hatvanas évek kísérleteiben. Mára persze gyakorlatilag mind meghaltak, de életükben rendszeresen hívatták őket a Vatikánba, és figyelmeztették, hogy a titoktartási rendelkezés továbbra is érvényben van. De hogy valami szivárgás volt, azt bizonyítja (azon túl, hogy ez az újságíró eljutott Brune atyához és tudta, mit kell tőle kérdezni), hogy Robert Charroux francia íróújságíró publikált egy fényképet Jézusról, amint szenved a kereszten. Azt állította, hogy Ernetti atyától kapta, és abból a filmből való, amelyet az időlátó gép segítségével vettek fel – mint sajátos „egyenes adást” az ókorból. Ernetti atya elismerte, hogy a képet ő adta Charroux-nak, de azt mondta, ez egy festő alkotása, egy festményről készült fotó, nem pedig a múltból érkezett felvétel...

Több olasz tudós, akik belső információs csatornákon (nyilván a tizenkét fizikus egyikétől-másikától) hallottak a kísérletekről, magyarázatot követeltek Ernetti atyától. De ez volt már a fejezetünk elején említett időszak, amikor az atya nem hogy nem beszélhetett a kísérletekről és azok eredményéről, de még azt sem mondhatta: megtiltották neki, hogy beszéljen. Hiszen ha ezt bejelenti, a tudósok tömegei fordultak volna a Vatikánhoz, kérvényezve, hogy vegyék le a hallgatási tilalmat az atyáról, és mondják meg a nyilvánosságnak, miféle kísérleteket végeztek... Azóta senki sem beszél Ernetti atya gépéről, múlnak az évtizedek, és csak annyi tudható: valamiféle dokumentumok az egész ügyről bizonyosan vannak – a Vatikán legmélyebb irattáraiban, a titkok titkai között. Onnan pedig az információk nem egyhamar szoktak kiszivárogni...

3. Agy és mágia Az embert Thomas Galen Hieronymusnak hívták – nem túl hétköznapi név egy amerikai mérnök számára. De mindjárt másképpen hangzik, ha hozzátesszük, hogy ez az úr egy emberi aggyal, tudattal irányított mágikus szerkezetet hozott létre! De kezdjük az elején. Ami nagyon békés, de meglehetősen különös is volt. Úgy kezdődött, hogy egy New York-i mérnökembert, bizonyos Edward Hermant nagyon bántotta, hogy a háza előtt, a pázsiton álló meggyfát teljesen ellepték a hernyók. Minden lehetséges rovarölő szert kipróbált, de semmi sem használt. Történt ez még a múlt század közepén, a háború alatt. A mérnök hallotta valahol, hogy egy másik mérnök, bizonyos Hieronymus, aki háromszáz mérfölddel távolabb lakik, furcsa dolgokkal foglalkozik, talán ehhez is ért... írt neki egy levelet a problémájáról. Hieronymus kolléga haladéktalanul válaszolt. Arra kérte a mérnököt, küldje el neki a beteg fa fényképét és a kép negatívját (!), valamint egy dobozban pár levelet és hernyót a fáról. Hermán ugyan kicsit csodálkozott, de azonnal teljesítette a kérést. Pár nappal később délután a háza előtt teljes erővel a fékre taposott, majdnem kirepült a szélvédőn – úgy megdöbbentette a látvány. A meggyfa körül a pázsiton több ezer döglött hernyó feküdt. Amelyik meg élt még, az szemmel láthatóan menekült a fától, ki a kertből, a járdára, az úttestre... Nos, Hieronymus valamit csinált – háromszáz mérföld

távolból! Ehhez csak a fotó, a negatív és néhány „minta” állt a rendelkezésére. Vajon mit művelhetett? Különféle elméletekről hallani a paravilágban. Vagyis ott, ahol az efféle jelenségekben hívő emberek tevékenykednek. Ne gondoljuk, hogy ezek mind, egytől egyig lobogó tekintetű, meg nem értett zsenik, vagy egyszerűen őrültek, azok is, akik felfedeztek valamit és azok is, akik csak hisznek az efféle dolgokban (ez utóbbiak vannak túlnyomó többségben). Inkább arra gondoljunk: az emberek többségében van valamilyen egészséges ösztön. Például az, amelyik észrevéteti velük, hogy a világ nem olyan ridegen egyszerű, már felfedezett és ismerős, ahogyan azt az akadémikusok tanítják. Akiknek ez az ösztön megsúgja, hogy van ám valami igazságtartalom a furcsa, a különös, a megmagyarázhatatlan jelenségek mögött is. Nos, ezek az emberek már a fényképezés feltalálása óta regélték, hogy ha valamit lefotózunk („régimódi”, vagyis filmes fényképezésre kell most gondolni), akkor a kép készítésének pillanatában valamiféle kapcsolat jön létre a fényképlemez (film) emulziós rétege és a lefényképezett tárgy között. Akik nyíltan a „mágiára mennek”, azok azt állítják, hogy ha később bármit is teszünk a negatívval, azzal az emulziós, megörökítő réteggel, akkor ugyanaz történik majd a lefényképezett tárggyal, illetve személlyel is. Ez különben ismert hit, számos országban a bennszülöttek azért nem engedik magukat lefényképezni, mert hiszik, hogy akkor a gépbe zárva a turista elviszi a lelkűket is. A „szimpatikus mágia” (a szót most nem a „rokonszenves” értelemben használjuk) hívei állítják, hogy ez a jelképes kapcsolat valamilyen, ma még érthetetlen módon a fizikai, a

reális világban is létrejött és tart, míg világ a világ. Mielőtt legyintenénk erre az „ostobaságra”, álljunk meg egy pillanatra egy hírnél, amely szerint Angliában, Oxford városában, a híres egyetemen működő De la Warr Laboratories, vagyis egy tudományos kutatólabor tudósainak megállapítása szerint lehet növényekre a távolból hatni – a fotójukon keresztül! Elvégeztek ugyanis pár száz kísérletet, amikor is nem a laborba vitt növényekre gyakoroltak radioaktív sugárzást, amitől azok burjánzó fejlődésnek indultak volna, hanem a laborban ilyen hatásoknak tették ki a szóban forgó növényeket ábrázoló fényképeket – és a távolban az előzőleg lefotózott növények csakugyan gyors növekedésnek indultak! Nos, az említett meggyfán élősködő hernyókat Hieronymus mérnök úr a távolból elpusztította – valami ilyesmivel. Különben miért lett volna szüksége a fa fényképére, sőt a felvétel negatívjára is? Akkor most gondolkozzunk el egy pillanatra: mi van akkor, ha nem egy meggyfát ábrázol a kép és mi nem segítőkész jóakarók vagyunk, hanem egy ellenségünk van a képen, amelynek megszereztük a negatívját is... Vajon a képen látható ellenségünk ugyanúgy járhat, mint azok a szerencsétlen hernyók...? Mert ha ez igaz, akkor igaz az egész vudumágia és minden más ókori és középkori „babona”, beleértve az ellenfelünket ábrázoló viaszbábu összeszurkálását jókora tűkkel, és hasonló praktikák. Ha ez így működik, egyszer vagy kétszer, akkor elvileg működnie kell egymilliószor vagy több esetben is. Vagyis ha ez így lenne, akkor – kis túlzással – nem lenne már élő ember a világon. Valahol tehát a rendszerben vagy vannak beépített fékek,

vagy az egész nem így igaz, vagy csak különleges esetekben működik a dolog... De nézzük, hogyan boldogult az efféle titkok ismerője, Thomas Gálén Hieronymus úr?

KÜLÖNÖS TALÁLMÁNYOK A mérnök úrnak az esze alighanem szüntelenül ilyesmiken járhatott. Már az 1950-es években benyújtotta szabadalmaztatásra az egyik találmányát a Washingtoni Találmányi Hivatalban. Feljegyezték a beadványban, hogy a feltaláló az Elektromérnökök Egyesületének tagja, foglalkozása „mérnök, feltaláló és konstruktőr”. A készülék, amivel akkoriban megörvendeztette a szabadalmi szakembereket, leírása szerint – igyekszem szó szerint idézni – „szerkezet, amely a tehetetlen anyagból eredő új, még ismeretlen sugárzás felfedezésére szolgál”. Akkor még senki sem sejtette – talán a feltaláló sem –, hogy ez a szerkezet nemcsak „vevőkészülékként”, hanem „adóként” is működhet, és a távolból is hatást gyakorolhat a szerves anyagra... Ez volt ugyanis az a szerkezet, amelynek révén Hieronymus ezrével ölte a hernyókat a tőle 540 kilométerre lakó mérnök kolléga udvarán – úgy, hogy a készülékbe tette a meggyfa fényképét, és hajrá...! A dolog valóban hihetetlennek tűnik. Képzeljük el, mennyire az volt az 1940-es és 1950-es években! Volt akkoriban az Egyesült Államokban egy hidegfejű tudós, aki inkább kiadóként és tudomány-népszerűsítő íróként működött. John Campbell vadászott az efféle találmányokra, aztán, amint átlátta a működését, leírta és szélesebb rétegekkel is megismertette őket. Nos, hosszas

könyörgésére 1956-ban Hieronymus elküldte neki az említett készülék egy maga készítette példányát. Campbellnek volt egy saját laboratóriuma New Jerseyben, és senkinek sem hitt el semmit az első szóra. Ezzel a szerkezettel is éveken át kísérletezett, mígnem aztán annyira meggyőződött használhatóságáról, hogy havi folyóiratában egész cikksorozatot szentelt neki. Persze a tudományos világ egyszerűen nem akart tudomást venni erről a találmányról sem, amiben talán szerepet játszott az is, hogy Campbell a folyóiratának – eléggé szerencsétlen módon – az Astounding Science-Fiction („Bámulatos Tudományos-Fantasztikus”) címet adta, amit az akadémikusok kellően mulatságosnak és „fikciósnak” tartottak ahhoz, hogy akkor se kelljen a tartalmával foglalkozniuk, ha az valóban komoly dolgokat tartalmazott. Campbell később egy emlékezetes levelet írt Hieronymusnak, hadd idézzek ebből is: „Ha ön képes arra, hogy akár ezer mérföld távolságból a fán élősködő káros rovarokat megölje úgy, hogy a fotóra gyakorol hatást, akkor ön egy ugyanolyan géppel bármikor megölhet engem is, bárhogyan igyekeznék is elbújni ön elől.” Ez már elég félelmetesen hangzik, de ezzel még nincs vége a levélnek és Campbell félelmeinek: „Az ön gépe majdnem teljesen mágikus. Reális módon okozhat mágikus halált. Lehet, hogy ön jó célokra használja – de ha már átadja másoknak is, azokat mi tartja vissza attól, hogy a gépet rossz célokra használják?” Jogos a kérdés. Állítólag – bár ezt a dolgot természetéből kifolyóan nem lehetett ellenőrizni – maga Hieronymus is gondolt erre, és a szabadalmi hivatalba beadott részletes találmányi leírásban néhány apróságot „kifelejtett”. Valószínűleg éppen azért, hogy annak alapján, ha bárki is

megszerezné a leírást, mégse készíthessen működő „gyilkos” gépet. Hogy így volt, azt maga a feltaláló erősítette meg sok évvel később. Úgy vélte ugyanis, hogy közvetlenül a háború után egy ilyen találmánnyal fellépni nem lett volna egészséges dolog, az akkori erősen átpolitizált, harcias légkörben még valakik lecsaptak volna a találmányára, és annak beláthatatlan következményei lettek volna. Aggodalmai igaznak bizonyultak, ugyanis az ötvenes években sorra jelentkeztek nála mindenféle, legfőképpen persze katonai tudományos intézmények emberei. Roppant módon érdekelte őket mindaz, amivel Thomas Gálén Hieronymus foglalkozott. Valamikor 1950 és 1955 között Hieronymus floridai házába többször is bekopogtak magas rangú katonatisztek – állítólag akadtak köztük tábornokok is. A sereg tehát ilyen látványosan próbálta rábírni az extravagáns feltalálót, adja át nekik némelyik találmányát. Nem is csoda, hiszen gondoljunk csak a fentebb leírt szerkezetre – melyik nagy stratéga ne álmodna egy olyan fegyverről, amellyel nagy távolságból, biztonságos helyről, mindenféle saját erő kockáztatása nélkül elpusztíthatja az ellenség „élőerejét”...? Addig jártak a nyakára, míg végül beleegyezett, hogy a parancsnokok és minden érdekelt számára élvezhető módon elvégez egy nagy kísérletet, csak hogy lássák, mire képes az egyik találmánya. Amely különben úgy működött, hogy nagy magasságból készített fotókon Hieronymus a szerkezete segítségével felfedezte az úgynevezett „biológiai nyomokat”, vagyis meg tudta mondani, hogy az ellenség hol rejtette el a katonáit. Arra kérte a tábornokokat, hogy nagy területen, ami lehet több négyzetkilométernyi is, állítsanak fel hatalmas sátrakat

és nagy, fedett teherautókat. Majd a sátrakba tegyenek embereket, a teherkocsikra is – de nem mindegyikbe! Ezek után készítsenek minderről légi felvételeket 1000, 2000, 5000 és 10000 láb (300, 600, 1500 és 3000 méter) magasságból. Hetekkel később el is hozták neki az így készített fényképeket, de azokon – valamelyik ravasz katona ötlete volt netán? – mindenütt csak sűrű erdőt lehetett látni, a sátrak, teherautók a lombkoronák alatt lapultak. Ezt az akadályt a Hieronymus-féle „biológiai nyomokat” kutató szerkezet még legyőzte volna, ám egy sokkal váratlanabb akadály merült fel. A fotók ugyanis telis-tele voltak életnyomokkal! A biológiai jelzések hihetetlen mennyiségben mutatkoztak meg a fotókon, bármilyen magasságból is készültek azok. Úgy tűnt, mintha a fák alatt ezer és ezer katona rejtőzne. Nem sátrakban vagy teherkocsikon, hanem csak úgy, szabadon... Pikáns és egyesek számára talán kicsit undorító dologra derült fény. A sok száz kivezényelt katona sok napon át élt az erdőben, építette a sátrakat és végezte a többi katonai tevékenységet. A legtöbben nem jártak be a zsúfolt latrinákba, hanem a fák, bokrok között intézték el a dolgukat nap mint nap. A Hieronymus-féle készülék viszont nem tudott különbséget tenni az élet ilyen „biológiai nyoma” és a valóban ott tartózkodó, élő emberek jelenléte között – merthogy a készülék nem a számára amúgy is láthatatlan emberekre, hanem minden olyan jelre összpontosított, amely élő szervezetből származott... Ilyen eredmény láttán az amerikai hadsereg hirtelen elveszítette érdeklődését, annak ellenére, hogy egy másik kísérletnél a feltaláló pontosan megmondta, hol vannak a lombok alatt elrejtett katonai felszerelések.

A GONDOLAT EREJÉVEL Csak látszólag tértünk el a tárgytól, amikor váratlanul visszaugrunk az időben több mint száz évvel, és felidézzük, mit is mondott 1845-ben egy német tudós, bizonyos Kari von Reichenbach. Nevezetesen azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy „minden dolog sugározza erejét”, vagyis szerinte, ahol bármilyen vegyi reakció létrejön, ott ilyesmiről van szó. Minden élő vagy tehetetlen részecske olyan, mint egy mikrojeladó: csak rá jellemző jelet sugároz a térbe. Ha ez igaz, akkor már érthető, hogy Hieronymus miért kérte a meggyfa tulajdonosát: küldjön neki néhány falevelet és pár hernyót is! Ennek révén szerezte meg a „kapcsolat rezonanciapontját”, ahogyan valaki írta később. Vagyis kell valami élő onnan, ahol hatni akarunk, abból, amire vagy akire hatni akarunk. Ember esetében Hieronymus szerint szerfölött alkalmas lehet a kis vér, bőrdarab, haj tincs. Vagyis ha így nézzük a dolgot, kezd kirajzolódni előttünk a különc mérnök találmányának lényege. A gép nem lehetett más, mint egy detektor, egy érzékelő, amelynek révén a gép kezelője ráhangolódhatott egy meghatározott sugárzásra (hullámhosszra?), és így hatást gyakorolhatott annak forrására. (Akkor viszont nem világos, honnan tudta a sugarakat kibocsátó gép, hol található a cél? Elvileg 540 kilométer távolból akkora szóródásnak kellett volna lennie, hogy akár egy ötven kilométeres körzetben el kellett volna pusztulnia minden meggyfán élősködő ártalmas hernyónak! Lehet, hogy el is pusztult, de ezt senki sem tudta összekapcsolni Hermann mérnök úr fájával, csak a tulajdonos maga.) A Hieronymus által elvégzett kísérletek többsége azon a

feltételezésen alapult, hogy az így megtapasztalható sugárzásnak semmi köze az elektromágnesességhez. Inkább egy olyan energiáról van szó – amit mellesleg Hieronymus eloptikus energiának nevezett el –, amelyet csak bizonyos kiválasztott anyagok vezetnek. A feltaláló úgy vélte, lehet e sugárzás, ezen energia ellen védekezni is, az egyik legjobb védelmet szerinte az átlátszó műanyag lemez adja. Viszont, mint azt a későbbi kísérletek kimutatták, az eloptikus energia számára nem jelent akadályt semmilyen fém, a tömör kőszikla vagy a talaj sem. Nagy ritkán interjút is adott a különc mérnök. Az egyik ilyen beszélgetésben elmondta az újságírónak, hogy az általa eloptikusnak nevezett sugárzás valószínűleg a „dolgok kezdetén” keletkezett. Vagy az akkori energiából, vagy az ősi anyagból, ami nála mellesleg egyre ment, az egyik lehetett éppenséggel a másik is, és miután összeálltak a ma ismert anyagok, fizikai elemek, ez a sugárzás bennük maradt, ezt lehet manapság érzékelni. 1956 júniusában a már említett folyóiratban több Hieronymus-találmányt írtak le. Ezek mind elektromossággal működtek és legtöbbjüket a háztartásban már meglévő, vagy a boltokban kapható elektromos szerkezetek segítségével össze lehetett állítani. No és a gépek az esetek többségében működtek is, végezték a dolgukat, bár hihetetlen volt az egész. Sokan állították, hogy Hieronymus összes találmánya humbug, szélhámosság – talán azért, mert senki sem tudta megmagyarázni, hogy a gépek miért és hogyan működnek? Hieronymus „mágikus dobozát”, azt a bizonyosat, amellyel távolból lehet hatni a dolgok folyására, egy fizikus és elektronikus, bizonyos Harry Stine is tesztelte. Méghozzá nem is akárhol, mert az illető az Új-Mexikó állambeli (USA déli része) katonai rakétatámaszponton, a híres White

Sandsben dolgozott, és kutatókollégáin próbálta ki a hatását. Megállapította, hogy kollégáinak 80-90 százalékára hatást gyakorolt a „doboz”. Mellesleg egy híres csillagász, Clyde W Tombaugh, a Plútó bolygó felfedezője is sikerrel használta a rejtélyes „mágikus dobozt”. Márpedig nem ok nélkül nevezték a dobozt „mágikusnak”. Ugyanis kiderült, hogy akkor is működik és hat a távolból, ha nincs bekapcsolva semmilyen energiaforrásba! Hogy ez miképpen lehetséges, senki sem érti mindmáig. Viszont a szerkezet soha nem működött, ha kivettek belőle bármit, akár csak a legkisebb és teljesen jelentéktelennek tetsző részét. Campbell és mások úgy vélték, hogy ez a szerkezet a gép és a mágia találkozásából született, ezért tehát kár is lenne logikát keresni benne. Ezzel még mindig nem volt vége a „csodáknak”. Campbell és tudós társai egyszer elhatározták, hogy a főbb alkatrészek helyett – mint például az indukciós tekercs, az érintő detektor lemeze és a kalibrált prizma – csak rajzokat helyeznek a gépbe! Igazi vezetékek, elemek helyett csak azok sematikus rajzait tették be, és a szerkezet akkor is működött! Holott a papír nem vezeti az áramot, de talán valami más vezeti az eloptikus energiát? Hieronymus szerint a tinta volt ez esetben a vezető. Mi több, olyan hihetetlen dolgok is történtek, hogy a papírra rajzolt elemek időnként lemerültek. Ilyenkor újat rajzoltak és helyeztek be helyettük – és a gép ismét működött... A Hieronymus-féle „mágikus dobozzal” aztán mindenféle anyagból eredő sugárzást kutattak, vizsgáltak. Még az űrből érkező sugarakat is, és állítólag a gép kimutatta, hogy a kozmoszban van szerves élet. Amikor az 1960-as évek végén eljött az amerikai űrkorszak, és az Apolló-űrhajók repülése, két esetben: az Apollo-8 és az Apollo-11-es repülése alatt (ez

utóbbi legénysége szállt le elsőként a Holdra) figyelte a Hold felé haladó űrhajósok életfunkcióit. Vagyis míg a NASA (az űrkutatási hivatal) szakemberei rádiójelek sorozataival kaptak hírt arról, melyik űrhajósnak milyen a pulzusa, hányszor lélegzik percenként stb., addig Hieronymus ezeket a jeleket magukból az emberi szervezetekből vette az irdatlan távolság (közel 400 ezer kilométer!) ellenére, és mindig valamivel korábban küldte el az adatsorokat a NASA-hoz, mintsem azok azt közzétették volna, így bizonyította be, hogy a készüléke valóban működik, helyes adatokat továbbít még kozmikus viszonylatokban is. Ne feledjük, ezért ismétlem: a gép nem önmaga végezte el a méréseket, hanem csak a kezelője agyának engedelmeskedett! Akinél volt egy ilyen gép, annak erősen arra kellett koncentrálnia, hogy mit akar vele mérni, mire akar hatni. A távolból pusztítsa el a kártékony hernyókat? Vagy mérje meg az űrben haladó asztronauták pulzusát? Vagy mondja meg, milyen sugárzásokat bocsátott ki a föld hárommilliárd évvel korábban? Ilyesmiket tudott a „mágikus doboz”, aminek hatásait és eredményeit az akadémikus tudomány természetesen ignorálta, soha figyelembe nem vette.

AZ EGÉSZSÉG FRONTJÁN Hieronymus egy idő után arra gondolt, vajon nem lehetnee találmányát az emberi egészség szolgálatába állítani? A véletlen adott erre alkalmat. Egyik barátjának gyermeke gyakorlatilag haldoklóit. A kisfiú naponta kétszer kapott vért, mert saját vérképző rendszere nagyon rosszul működött. Vérlemezeinek száma ijesztően alacsony volt, és az orvosok

kereken megmondták a szülőknek, hogy pár hét és már ezzel a módszerrel sem lesznek képesek őt életben tartani. Hieronymus elment a kórházba, próbált beszélni az orvosokkal, de azok kinevették, és szerkezetét sarlatánságnak minősítették. Ami persze nem rázta meg a férfit különösebben, tudta, amit tudott. Hazament és gépének azt parancsolta az agyával, hogy növelje meg a kisfiú vérlemezeinek számát. Amikor pár héttel később vért vettek a fiútól, a vizsgálatot még kétszer megismételték. Először egy asszisztens végezte a vizsgálatot, de nem hitték el, hogy ennyi idő alatt ilyen hatalmas javulás állhatott be – ezt az orvosok még „csodaként” sem tételezték fel. Végül a labor vezetője saját kezűleg vett vért és vizsgálta meg – amikor ez is éppen olyan jó eredményt mutatott (amit szintén nem hittek el), felkérésére a város egy másik kórházi laborjából jött valaki harmadszor is vért venni a beteg gyerektől, és ott végezték el a mérést... A gyerek meggyógyult. Persze ezek a berendezések – éppen, mert „aggyal”' működnek – olykor egyszerűen nem funkcionálnak. Ahogyan az emberi agy is fárad és kihagy, úgy a rosszul működő agy sem tud a berendezéseknek parancsolni. Érdekes módon maga Hieronymus sem volt egy parafenomén, kevés pszichikus energiával rendelkezett és – szégyen, de így volt – olykor a saját készülékeire sem tudott hatni. Ezt azzal magyarázta, hogy „vannak zongorakészítők és vannak zongoravirtuózok”, vagyis, aki készíti a hangszert, nem okvetlenül tud is rajta játszani, pláne nem kitűnően. Ez viszont erőteljesen akadályozta, hogy Hieronymus mérnök űr az egészségügyben alkalmazható gépeket készítsen. Hiszen ott – értelemszerűen – olyan berendezésekre van szükség, különösen ha életmentőek, amelyek bármikor ugyanolyan hatásfokkal működnek. Nos,

az ő gépeire ez nem volt jellemző, mert a siker nem annyira a géptől, mint inkább az azt kezelők agyi, pszichés teljesítőképességétől függött. Később sokan erre hivatkoztak, amikor a Hieronymus-féle szerkezeteket agyrémnek, sarlatánságnak, humbugnak nyilvánították. Campbell is jól látta a helyzetet, amikor kijelentette: barátja gépeit a tudomány akkor fogadja majd el, ha sikerül magyarázatot találni a működésükre. Érdekes módon az optimista feltaláló ebben a kérdésben sokkal pesszimistább volt, szerinte akkor sem fogadják majd el őket! Hieronymus egyszer bemutatót tartott dr. Arthur Compton tudósnál, aki mellesleg fizikai Nobel-díjas volt. Az „agygép” kifogástalanul működött, a bemutató teljes sikerrel zárult, és Hieronymus közölte, hogy szívesen ad egy ilyen gépet az egyetemnek, mi több, segít betanítani majdani kezelőit is, ám a Nobel-díjas fizikus hűvösen kijelentette, hogy amit látott, az nem fér bele semmilyen tananyagba, sem kutatási projektbe, azért máris vigye el onnan a gépét... Amerikában az a szokás, hogy minimális díj fejében bárki megkaphatja bármelyik, már szabadalmaztatott találmány leírását. Aki a washingtoni „Patent Buroo”-nál kikéri Thomas Gálén Hieronymus feltaláló által 1944. szeptember 27-én bejegyzett 2482773-as számú szabadalomleírását, mindössze 50 centet (kb. 110 forintot!) fizet, és megkapja a leírás másolatát, valamint a rendkívüli gép működési sémáját. De azt a rajzot és leírást több, azóta megjelent könyvben is láthatjuk (gyakori szerző e téren G. Harry Stine angolul, németül pedig a Raum und Zeit („Tér és Idő”) folyóirat 1993as július-augusztusi számában, valamint az interneten Joseph E Goodavage újságíró interjúi között. Nem lehet azt mondani, hogy Hieronymus a világtól

elrugaszkodott különc feltaláló lett volna. Csak amiket feltalált, azok különböznek minden más találmánytól, de maga az ember végig két lábbal állt a földön. A későbbi elektromérnök gyermekkorától rádiózott, rövidhullámú rádióamatőr volt egész életében. Az első világháborúban a Franciaországban harcoló amerikai alakulatoknál volt rádiós, később harminc évet húzott le Kansas Cityben a városgazdálkodásnál, és később is egész élete ezen a téren zajlott. Hieronymus csak 1988-ban halt meg, és évtizedeken át volt az amerikai pszichotronikai társaság tagja. A „pszichotronika” tulajdonképpen a parapszichológia másik, kissé talán „tudományosabban” hangzó (fedő)neve.

ELŐZMÉNYEK Furcsa, hogy fejezetünk végére maradt az előzmények ismertetése. Mert bizony Hieronymus korántsem az első ilyesmivel foglalkozó feltaláló volt, még Amerikában sem. Amiket feltalált, azokat két közös jellemzővel lehetne összefoglalni. Az egyik: ezeket radionikus találmányoknak nevezték, vagyis olyanoknak, amelyek sugarakkal működnek vagy sugarakat kutatnak. A másik: az alapkérdés az volt a találmányokkal, műszerekkel, gépekkel, szerkezetekkel vagy „mágikus valamikkel” kapcsolatban, hogy hogyan működhetnek, ha nem szabadna működniük? Vagyis alapjaiban rázták (volna) meg a fizika, a biológia és más tudományok építményeit, ha kellően elterjednek, vagy akár csak a hírük jut el elég messzire. Sajnos, nem így történt, és ennek sok oka volt. Nézzük például az egyik első „radionikus” feltaláló, Albert Abrams esetét. A férfi 1863 és 1924 között élt és többek

között az „oszcilloklaszt”-nak nevezett orvosi gyógyászati eszközt, pontosabban egy diagnosztizáló gépet alkotott. A szerkezet az ohmmal jelzett ellenállást mérte az emberi testben, így derítette fel a beteg szerveket. Minden egyes betegségállapotot más és más ellenállásérték mutatott. Abrams másik találmánya az volt, hogy áramot vezetett át a beteg vérén, és az ellenállás mértékéből következtetett arra, milyen betegségben szenved a páciens! Ez még ma is hihetetlenül hangzik, képzeljük el, hogy száz évvel ezelőtt hogyan reagáltak rá az akkori szakemberek, elsősorban persze az orvosok... Ráadásul a folyamat másik részét, a gyógyítást is elektromos árammal és ellenállással mérte. Abrams a gyógyszereken is áramot vezetett át, így állapította meg, hogy melyik gyógyszer melyik betegséghez „passzol”, vagyis melyik gyógyítja azt. És az említett társadalmi és szakmai „közegellenállás”, vagyis az orvosok és tudósok tiltakozása dacára szinte hihetetlen mértékben vásárolták az emberek az oszcilloklasztot, állítólag az 1900-as évek elején Amerikában ipari méretekben állították elő a készülékeket. A radionika – ha nevezhetjük így ezt a tudományt, amelyet persze a mai akadémiák sem ismernek el – másik nagy alakja egy hölgy, Ruth Drown volt. Ő az 1930-as években tevékenykedett, és azt hirdette, hogy minden élőlényben van egy meghatározott mennyiségű életenergia, és erről minden szervezet őrzi az információkat. A hölgy minden bizonnyal megelőzte korát, mert hiszen harminc, ötven, hetven évvel később valami nagyon hasonlót állítottak mások. Például Bohm a maga „rejtett rend”-elméletével, Sheldrake a „morfogenetikus mezőkkel” és Kari Pribram a holografikus

elme teóriájával elég közel jártak hozzá. Drown asszony is a gyógyítás mezejére tévedt. A legnagyobb felfedezése az volt, hogy egy úgynevezett „tanútárgy” – fénykép vagy egy darabka testrész – segítségével, és egy radionikus szerkezettel a távolból is lehet előbb diagnosztizálni, majd akár meg is gyógyítani a beteg embert. Bár Drown asszony a két világháború között Angliában orvosokat is képzett arra, hogyan alkalmazzák a gyakorlatban a radionikus technikát, később – amikor visszatért az Egyesült Államokba – a hagyományos orvosok szövetsége azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizniük kell az orvosi szolgáltatások minőségét, előbb csak bepanaszolták Drown asszonyt, később pedig bírósági ítélettel börtönbe is juttatták őt. Mindez nem volt elég – míg a feltaláló rács mögött ült, addig lelkes ellenfelei törvényes segédlettel elpusztították találmányait. Amikor Drown végre ismét szabadlábra került és megtudta, mi történt távollétében, agyvérzést kapott és rövidesen meghalt. Az 1940-es években egy angol mérnök, George de la Warr lépett a színre a következő radionikus szerkezettel. Az angol úr azt állította: szoros kapcsolat létezik az ember és tárgyai között. Vagyis a zsebkendőnk, tollunk, szemüvegünk, óránk stb. számos módon kapcsolódik hozzánk és csak hozzánk, merthogy velünk vannak, a mieink. Hasonló összefüggést állapított meg – és ez nekünk már ismerősen hangzik – a fénykép és az általa ábrázolt tárgy vagy személy között. De la Warr is azzal állt elő, hogy ha egy embert ábrázoló fotóra valamilyen hatást gyakorlunk, azzal a lefényképezett illetőre is hatással lehetünk. De la Warr kísérletei átnyúltak a háború utáni időkre is. Például az egyik találmánya Párizsban, 1955-ben, az 1084318 szám alatt kapott szabadalmat. Ez volt az úgynevezett „De la

Warr-kamera”, amely rövid idő alatt igen népszerű lett, és a mérnök jelentős vagyonra tett szert tömeges eladásából. Pedig – valljuk be – eléggé hihetetlen dolgot állított a felfedező. A kamera többek között például arra volt jó, hogy a gépbe beletegyék egy nő cseppnyi vérét – és a gép meg tudta állapítani, hogy terhes-e? Méghozzá úgy, hogy ha a vércseppet lefotózták, akkor a fényképezőgép-szerű készülék felvételén egy magzat jelent meg. Viszont ha a földtörténeti korokból származó kődarabot tettek bele, akkor az elkészülő képen paleontológiái képeket, azaz rég kihalt állatokat lehetett látni! Később a jelek szerint a feltaláló vérszemet kapott, és a sikert még növelte is. Azt állította, hogy a „kamerával” képes a régmúltban történt eseményeket felvenni, regisztrálni, lefényképezni. Állítólag a saját, húsz évvel azelőtt megtörtént esküvőjét vette fel így – utólag. Szinte természetes, hogy mindnyájunknak Pellegrino Ernetti atya – az előző fejezetben ismertetett – „időlátó gépe” jut erről az eszünkbe. A két felfedezés mellesleg majdnem pontosan egy időben történt, csak az egyikről akkor senki sem tudott (Ernetti), a másikról (De la Warr) szerte beszéltek. Sajnos Warr kísérleteiről szinte semmilyen bizonyíték nem maradt fenn, sőt később valaki bíróság előtt csalással is megvádolta. Az ítélőszék elé nem csak Warr, de felfedezése is odakerült, így végül is 1960-ban egy brit bíróság a „Warrkamerát” általálmánynak, vagyis használhatatlan csalásnak minősítette. Viszont, mint az angolszász igazságszolgáltatásban gyakorta megesik, a bíró nem szankcionálta a csalást, mert meggyőződött róla, hogy Warr mérnök úr valóban és őszintén hitt a találmányában, ő tehát nem csaló... Persze, ahogyan haladtunk előre az időben és eljött a

huszadik század vége, a radionikába is „begyűrűzött” az elektronika. Még ma is találkozhatunk Angliában egy bizonyos Bruce Copen reklámjaival. Nevezett úr nem is egy, hanem sok radionikus szerkezetet hirdet és árul, amelyeket ő ugyan „számítógépeknek” nevez, de voltaképpen nem azok. Ezek a szerkezetek is valami olyasmikre képesek – állítólag –, mint az eddig ismertetett elődgépek. Manapság az Egyesült Államokban egy bizonyos dr. Willard Frank tevékenykedik. Az illető valódi fizikus és elektromérnök, amellett feltaláló. Ő egy olyan készüléket árusít, amely egy bizonyos „belső mező adatainak elemzését” végzi el. Utoljára 1998-ban újította fel az egyik ilyen, számítógéppel is felszerelt szerkezetét, és nem csak az emberrel és az üzleti élettel, de a bányászattal és mezőgazdasággal kapcsolatosan is lehet használni. Hogy voltaképpen mire jó a szerkezet, arra nézve forrásainkban nem találtunk elégséges adatot. Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy időről időre valakinek (ismét) sikerül olyan szerkezetet építenie, amelyet agyi energiával lehet működtetni. Az sem lehet véletlen, hogy számos országban működik radionikai társaság vagy egyesület vagy szövetség (Nagy-Britanniában 1960 óta, tagjainak száma kb. 500, és vannak még társszervezetek Spanyolországban, Németországban, Olaszországban). Az amerikai radionikus társaság is jelentős. Egyelőre azonban az a helyzet, hogy a „magas tudomány” képviselői által abszolút módon megvetett tudomány (?) csak tengődik, kellő támogatás híján nem tud zöld ágra vergődni.

4. Tesla, az időutazó? Be kell vallanom, hogy amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, feltett szándékom volt kihagyni belőle Nikola Tesla csodálatos életét és még csodálatosabb felfedezéseit. Mondván, róla mások már írtak éppen eleget. Ám később arra gondoltam: ha már itt van a nem hagyományos feltalálók egész arcképcsarnoka, hát éppen ő nem hiányozhat közülük! Pont a legnagyobb parafeltaláló maradna ki ebből? Bár azt hiszem, maga Tesla, ha ezt hallaná, erőteljesen tiltakozna az ellen, hogy bármilyen találmányát, szerkezetét a paradolgok közé soroljuk. Ő nyilván azt mondaná, hogy akármit is talált fel, az mind a természetben létező energiákon és az anyag mérhető, vizsgálható tulajdonságain alapul. Nem az ő hibája, hogy túl korán született, és ezért, amit felfedezett, azt a maga idejében nem tudták hasznosítani. Vagy ennek ő maga volt az oka...? Mint majd látni fogják, életútjának ismertetése során óhatatlanul felmerül az emberben, hogy Tesla nem is földi ember volt – talán inkább „idegen lény”, aki az űr egy távoli pontjáról jutott el közénk, és ezért volt annyira más, ezért járt az agya egészen más dolgokon és ezért talált fel olyasmiket, amiket az ő kora nem volt képes befogadni. Vagy időutazó lett volna? Egy boldogabb, de mindenképpen fejlettebb tudománnyal rendelkező jövőből jött vissza valamilyen eszközzel? (Nem kizárt, hogy azt is ő találta fel, és ebben a számára régmúlt, primitív korban, primitív emberek között kellett élnie... vagy maga akarta így?) Nem tudjuk, nem tudjuk. De hát lássuk, mi is történt vele?

EGY LÁNGÉSZ FIATALSÁGA Nikola Tesla 1856-ban született egy horvátországi falucskában. Apja pópa, anyja iskolázatlan, ámde nagyon élénk fantáziájú, intelligens asszony. A kis Nikola már az első iskolaévben döbbenetet keltett az intézményben, ugyanis fejben kiszámolta a legbonyolultabb műveleteket – megelőzve akár tanárait is. Eleinte azzal gyanúsították, hogy valamiképpen csal – pedig hát egyszerűen nagyon fogott az agya. Az egész logaritmustábla a fejében volt, és pillanatok alatt sokjegyű számokat osztott és szorzott, összeadott és kivont. Ennek ellenére 17 éves koráig jobban érdekelték a versek. Akkoriban rengeteg költeményt írt, és az irodalom felé vonzódott. Mondták róla, hogy a fellegekben jár – de hát a tizenkilencedik században, annak is a romantikus második felében bizony mi más járhatott volna egy lassan felnőtté váló fiatalember agyában, ha nem a költészet, a tavaszi zsongás, a szerelem? Bár a lányokat akkoriban még csak messziről csodálta. Még senki sem tudta róla, hogy zseni, de egyeseknek már feltűnt a fiú – no, nem a versei, hanem fejszámoló képessége, matematikai tehetsége miatt. De aztán egyre jobban kezdte érdekelni az elektromosság. Még iskoláskorában megtervezte, hogy az amerikai Niagaravízesésre (amelyet persze élőben sohasem látott, csak újságokban megjelent rajzokon, hisz akkor a sajtó még nem közölt fényképeket) erőművet épít, és az hogyan fog működni, miképpen termeli majd az energiát... A sors akarta úgy, hogy mindezt húszegynéhány évvel később meg is valósíthatta!

Végül is sutba vágta a verseket, és eldöntötte, hogy mérnök lesz. Szerencsére a szüleinek nem volt ez ellen semmi kifogásuk, szerény anyagi erejükkel támogatták is őt. Így jutott el Grazba, a műszaki egyetemre (akkoriban Horvátország is az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, így bárki bárhol tanulhatott a Bécsből és Budapestről igazgatott birodalom területén). Később a prágai egyetemre került. Bár a külföldi életrajzaiban nem szerepel, hosszabb időt dolgozott Budapesten is, már mint fiatal mérnök. Nikola Tesla mennyiben volt „paraember”, „parafeltaláló”? A legfontosabb oka annak, hogy így nevezzük: a találmányait egy speciális transzállapotban mintegy megálmodta. Az ébrenlét és az alvás határán lévő tudatállapotba került, és akkor szinte maga előtt látta azt, amit fel akart találni. Ebből pedig nem volt kevés! Nikola Teslának hosszú életet adott a sors, és még 80 éves korában is sorban születtek az ily módon létrejött találmányai – összesen több mint 1000! Megesett, hogy az utcán, valahová menet jött rá ez az érzés, ez az állapot. Vagy éppen sétált a parkban – napi szokása volt. Ilyenkor gyorsan leült egy padra, mit sem látó szemmel nézett maga elé, és a fejében tesztelte a leendő találmányát, mintegy röntgenszemmel belenézett a majdani gépbe – amelyből értelemszerűen egyetlen példány sem létezett, nem is létezhetett még – aztán papírt, ceruzát vett elő, és felvázolta, amit „látott”. A sematikus műszaki rajz alapján készítette el később – immár tiszta fejjel, még töprengve rajta egy sort – a következő találmányát. A környezete, bárhol élt is éppen, persze nem díjazta ezt a fajta viselkedést. Az, hogy Nikola mindig hallgat, a társalgásban ritkán vesz részt, sokszor pedig látszik a szemén,

hogy valahol máshol van – nem tetszett a barátainak, ismerőseinek. Hamar elkönyvelték hát különcnek, és bizony az is volt. Mint a zsenik általában, sajnálta az időt ostoba szórakozásokkal tölteni, amikor neki annyi dolga volt!

ENERGIA, MOTOROK Hamarosan specializálódott, egy idő után már csak az újfajta motorok, energiatermelő gépek érdekelték. 1881-ben rendezték Párizsban az elektrotechnikai világkiállítást, ahol legalább 50 olyan gépet, berendezést mutattak be, amelyek az elektromosságon alapultak. Már ott volt a Bell-féle telefon is. Hatalmas tömegek járták a kiállítótermeket és sátrakat, és éjszakánként döbbenten csodáltak egy kisebb palotát, amelyet az akkor még újdonságnak számító elektromos fénnyel, lámpákkal világítottak ki. A tömegben ott volt az akkor 25 éves fiatalember, kábultan járta végig napjában többször is a csarnokokat, és tudta, hogy ez lesz az ő útja. A fiatal elektromérnök mindörökre eljegyezte magát ezzel az akkoriban nagyon új energiával – de az ő fejében már más, még senki által nem ismert energiákról kavarogtak a gondolatok. Látomásszerűen sohasem létezett gépek jelentek meg előtte. Már akkor arra gondolt, amit csak később mondott ki: „Övék a jelen. De amiért annyit dolgozom, a jövő – csak az enyém lesz.” Miközben előbb diák-, majd mérnöktársai élték a maguk polgári életét, és szórakoztak, mulattak, ez az ember egyre inkább magába zárkózott, és már csak képzeletvilágából merített. Valóságos megszállottja lett például a mágneses mezőknek, amelyekről akkor rajta kívül nem sokan tudtak. Ugyanakkor betegesen érzékeny lett a zajokra, a végén már

azt sem tűrte, ha a szobájában egy légy zümmögött, vagy éjjel megreccsent az ágya. A legkisebb zajra is patologikusan reagált, dühkitörései lettek, mert az is akadályozta őt a koncentrációban, a rejtélyes módon az agyába érkező jelek megértésében. Maga jelentette ki egyszer mit sem értő környezetében: „Egy kivételesen érzékeny és pontos műszer vagyok az érkező jelek számára” – amit mi már értünk (vagy érteni vélünk), de akkoriban persze senki nem tudta, miről is beszél ez a különc. Ő különben hozzátette azt is, már csendesebben: „Médium vagyok.” Vagyis olyan személy, akinek valahonnan más világokból üzennek. Egy évvel az emlékezetes világkiállítás után a sok nyelven beszélő fiatalembert felvették egy párizsi céghez – ez pedig nem volt más, mint a nagy konkurens és későbbi halálos ellensége, a szintén több ezer dolgot feltaláló Edison európai vállalkozása, a Continental Edison Company. Nem csoda hát, hogy Tesla is hamarosan Amerikában landolt, és éppen Edisonnál kezdett dolgozni. A „Menlo parki varázsló”, Thomas Alva Edison akkoriban egyedülálló módon létrehozott egy olyan gyárat, ahol csak feltalálók dolgoztak. Sok zseni kapott ott állást, dolgozhatott élete végéig. Tesla egyik találmányát, az indukciós motort próbálta eladni Edisonnak már Európában is, később az Államokban, de eredménytelenül. Edison sem volt azonban a helyzet magaslatán, fél életében az egyenáramért küzdött, amikor ma már tudható, hogy a váltóáram vált be. Amikor Tesla eléje került és bemutatta terveit, Edison nem lelkesedett értük, de látva a fiatalember szakértelmét, megbízta egy másik munkával, ami nagy „dobás” lett volna, és 50 ezer dollárt ígért, ha elvégzi. Tesla, ha nehezen és sok munkával, de sikerrel tökéletesítette az áramfejlesztőket – aztán Edison, aki a fogához verte a garast

és nem is annyira feltaláló, mint inkább üzletember volt, nem fizette ki az ígért összeget. „Maga még túl fiatal ahhoz, hogy megértse az amerikai humort” – így vonult vissza korábbi ígéretétől. No, mondanom sem kell, hogy Teslában ettől a pillanattól kezdve életre szóló ellenséget szerzett magának. Edisonnak persze meg sem fordult a fejében, hogy ez az „európai ficsúr” (Tesla akkoriban csokornyakkendőt és frakkot [!] hordott a munkában is...) lekörözheti őt. Nem telt el hosszú idő, a huszonéves, majd harmincas éveiben járó fiatalember hamarosan Edison legnagyobb vetélytársa lett, nem csak Amerikában, de szerte a világban. A két férfi attól kezdve egészen Edison haláláig (1931) megszállottan küzdött egymás ellen. Tesla egyetlen év alatt eladta Amerikában az összes addigi, váltóárammal működő találmányát, ezekből lett annyi pénze, hogy megélhetett. De társult egy másik mérnökkel, aki később híressé lett, és egy máig létező cég, a Westinghouse Electric Company tulajdonosával, George Westinghouse-zal azért, hogy anyagi gondoktól mentesen csak a tudományos kutatásra összpontosíthasson. A „látomásai”, „elrévülései” nem múltak el. Egyre több dolgot hozott létre, és ez a másokat inkább kerülő tudós megértette, hogy az emberekkel tudatni kell, meg kell ismertetni a találmányait. Míg Edison az egyenáram mellett kardoskodott, Tesla bemutatókra hívta meg a közönséget és az újságírókat a műhelyébe, ahol működés közben láthatták a váltóáramra épített gépeit. Tudományos konferenciákra is járt, ahol hamar kiderült: amiről előadásaiban beszél, az még a nagyon távoli jövő – de Tesla már úgy szólt róluk, mintha akkori valóság lenne. Kinevették, a háta mögött jelentőségteljesen kopogtatták a homlokukat: „Ez egy őrült.” Könnyen lehet: a révülései közben látott képek egy sokkal

jobb, időben távoli jövőből érkeztek hozzá, azok befolyásolták. Azért volt olyan biztos abban, hogy ezek az idők egyszer majd eljönnek. Az ő számára már-már szinte el is jöttek, mert a jövőbeliek sugallták neki a találmányokat, amelyekkel – hitte – meggyorsíthatja az emberiség fejlődését. Hogy ez a világ minél előbb a jövő biztonságosabb révébe érjen...

HARCOK Edison hamar belátta, mekkorát tévedett, amikor ellökte magától ezt az ígéretes embert. Ugyanakkor Tesla a találmányaival, sajtótájékoztatóival, bemutatóival alapjaiban rengette meg az Edison-birodalmat, amelynek minden gépe az egyenáramon alapult – és lám, Tesla sorra bizonyította be, mennyivel jobb és veszélytelenebb a váltóáram! A kettejük közti háborúban minden fogás megengedett volt, egyik sem kímélte a másikat. A legaljasabb trükköket vetették be egymás ellen, főleg Edison jeleskedett abban, hogyan kell a közvélemény szemében lejáratni vetélytársát. Westinghouse viszont áldotta az együttműködést Teslával. Ő maga is feltaláló volt, de 400 találmánnyal a háta mögött már nem vágyott több dicsőségre – átengedte barátjának, akit anyagilag is feltétlenül támogatott. Így jött el 1893, a chicagói világkiállítás, amelynek egész világítási rendszerét ők építették ki. Kétszázezer villanykörte ontotta a váltóáram fényét! Ez abszolút sikert jelentett, az a 25 millió ember, aki felkereste a világkiállítást, azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy a váltóáramé a jövő. Edison tajtékzott a háttérben, ezúttal labdába sem rúghatott.

Ezután jött a Niagara-ügy – Westinghouse nyerte a tendert, és ők építették fel a világ leghíresebb vízesésén az elektromos erőművet. A terveket természetesen Nikola Tesla készítette el – ahogyan egyszer, gyermekkorában már otthon, a kis szobájában megrajzolta... Ma azt mondják, így utólag, hogy Tesla találmányai és tapasztalatai körülbelül száz évvel előzték meg korukat. A tizenkilencedik század végén olyan munkákat végzett el és olyan ötletek jutottak az eszébe, amelyek csak az 1990-es években valósulhattak meg. Mivel jó helyzetben volt: nem kellett a mindennapokkal törődnie, a megélhetését biztosították addigi munkái és a Westinghouse-cég, hát csak a találmányaival törődött. A tekintete néha elborult, „hangokat hallott”, valakik valahonnan mutatták, diktálták neki, mit tegyen, és ő tette, amit azok a rejtélyes valakik sugalltak neki. De olyan gyorsan haladt előre, hogy az akadémikus tudomány nem érte utol. Egyszerűen lemaradtak mögötte a szakemberek, az ő sebessége elérhetetlennek bizonyult számukra, egy idő után már nem is értették, miről beszél, hol tart... Még 1889-ben támadt az a gondolata (vajon a sajátja volt-e vagy ezt is úgy sugallták neki?), hogy ha sok energiát, persze elektromosságot „pumpál” be a földbe, akkor azt a földi magma, vagyis a bolygó közepén lévő több ezer kilométer átmérőjű folyékony fémes mag felerősíti, és a Föld más tájain ki lehet csatolni. Tehát kis energia nagyra növelhető. Tudjuk, hogy a Föld úgy is működik, mint egy gigantikus áramfejlesztő, és ennek eredménye az a mágneses védőernyő, amely segíti a földi biológiai élet fennmaradását, védelmez mindenkit a kozmoszból érkező káros-gyilkos sugárzástól.

Tesla Colorado államba utazott, és ott egy nagy területen saját laboratóriumot épített, amely fölé egy 60 méter magas acéltornyot emelt. Ennek végén pedig egy nagy fémgömb épült: ahogyan ő nevezte addig nem létezett szakszóval: „nagyító adó”, vagyis olyan kisugárzó készülék, amely az energiát majd megnöveli. Tesla akkor már biztos volt benne, hogy sikerül vezetékek nélkül elektromos energiát továbbítani a Föld bármelyik pontjára. És voltak sikeres kísérletei! Egyszer 42 kilométerrel távolabb 200 villanykörtét kapcsolt össze, a vezetőket ledugta a földbe, aztán energiát küldött a denveri toronyból, és az égők kigyúltak! Igaz, a Denver közeli kisvárosban furcsa dolgok történtek. Egyik este elszabadult a pokol – az egész környéken „mennydörgés” hallatszott, elektromos kisüléseket tapasztaltak nem csak a levegőben, de az utcai vízcsapokból, a járdákon sétálók cipője alól, sőt még a lovak patkójából is apró villámok cikáztak. Még a lepkék is valami furcsa kékes fényben mutatkoztak. Ez a „vihar” aztán egyetlen másodperc alatt elült – nyilván a „varázsló” levette ujját az áramfejlesztő gombjáról... Volt olyan eset, hogy Tesla 12 millió voltos feszültséggel dolgozott! Akkoriban ez elképesztő és senki által még nem produkált áramerősség volt. Néha annyi áramot vételezett a helyi elektromos rendszerből, hogy ott a generátor egyszerűen elolvadt, és a város is áram nélkül maradt, míg hoztak új generátort... Sok baja volt emiatt a hatóságokkal, de Westinghouse-ék pénze mindig segített. Tény viszont, hogy a környék lakói nem kedvelték a „varázslót”, olykor nagyon is elegük volt abból, hogy az ő kárukra kísérletezik és ráadásul olyan ijesztő dolgokat művel. Olykor tényleg úgy tűnt, hogy ez az ember uralja az elemeket, akár egy isten.

DIADAL ÉS KUDARC Nikola Tesla az 1900-as évek elején egy másik nagy hatalmú milliárdos céggel, a Morgannel közösen végzett fejlesztéseket. Long Island szigetén vásároltak egy 20 hektáros területet, és ott három év alatt, akkoriban elképesztő összegnek számító 150 ezer dollárért felépítettek egy különleges laboratóriumot a hozzá tartozó adótornyokkal. Az addig soha nem létező hatalmas teljesítményű adókkal akarta Tesla bebizonyítani, hogy a médiumként, az ismeretlenektől kapott tudás valódi, és a találmányok működhetnek. Megszállottan állította, hogy az energia vezeték nélkül is elküldhető a Föld bármelyik pontjára. Az elmélete, amit hirdetett, ez volt: a Földön szerte, különösen a nagy vízesések mellé és fölé hatalmas, elektromos energiatermelő telepeket kell építeni (mint az övé a Niagarán). Az onnan nyert energiát óriási adókészülékekbe kell vezetni – az elsőt ő építette ezen az új telepen, Wardenclyffe-ben. Nem kell már semmilyen vezeték, némi ügyességgel tudni lehet majd, hogy hová és hogyan kell küldeni az energiát, amit aztán távolabb az erőművektől kinyerhetnek a földből. Bejelentette, hogy egy családi ház teljes elektromos rendszere belefér majd egy bőröndbe, a világító berendezésben pedig nem lesz egyetlen mozgó alkatrész sem. Tesla gyakran írt a lapokba, vagy nyilatkozott a sajtónak, és ehhez hasonló jövőképeket, jóslatokat hirdetett. 1905-ben szabadalmat is kapott módszerére – amit addig sehol nem próbáltak ki hivatalosan –, vagyis az „elektromos energia természetes úton való átküldésére”, azaz a drót

nélküli energiatovábbításra a földben vagy a légkörben. Nos, itt az volt a gond – az üzleti körök számára –, hogy Tesla elképzelése szerint az erőművek a földbe pumpálják a lényegében ingyenes, a természettől kapott elektromos áramot, és azt a Föld bármely pontján akárki kinyerheti a maga lakásában vagy házában, szintén a földből! Mondani sem kell, hogy ezzel magára haragított mindenkit, akit csak ebben a témában lehetett. („A Földön nekem van a legtöbb ellenségem” – mondta nem sokkal később.) De előbb még Tesla elkövetett valamit, amit nem kellett volna: azt hazudta Morgannek, szponzorának, aki már rengeteg pénzt fektetett Teslába, hogy a kísérletek célja: hírek átküldése a Föld egyik pontjáról a másikra. A kapitalista pénzcsináló elégedetten dörzsölte a kezét: ez lesz ám a nagy üzlet! Adta hát a pénzt, amennyit csak Tesla kért, és Wardenclyffe-ben egyre-másra épültek az újabb laborok és berendezések. Amikor már közel járt az eredményekhez – de Morgant még nem világosította fel, valójában mire készül –, 1901 karácsonyán bejárta a világot a hír, hogy Marconi feltalálta a rádiót, vagyis akkor még csak a levegőben elektromos jeleket sugárzó távírót. A Morze-jelekkel küldött első távirat Angliából megérkezett Kanadába, és ez romba döntötte Tesla terveit. Az ő találmányára – legalábbis Morgan szemében – már nem volt szükség, viszont azzal az örömteli hittel töltötte el a feltalálót, hogy a vezeték nélküli energiaátvitel lám, igenis lehetséges! Hamarosan minden összeomlott – Wardenclyffe leállt, mert Morgan és társai többé nem finanszírozták Tesla kísérleteit, nem volt pénz szénre – márpedig az elektromos áramfejlesztőket először fel kellett fűteni, hogy a gőzkazán

hajtsa a generátorokat. Nem sokkal később a feltaláló már emberei bérével is tartozott. Még három évig küzdött, hogy pénzt szerezzen, végül a labort bezárták, és bírósági perek indultak Tesla ellen, ezeket sorban el is veszítette, kénytelen volt árverésre bocsátani laboratóriuma műszereit, eszközeit. A legtöbbet kilóra vették meg a vaskereskedők. A gépek, amelyekkel Tesla meg akarta váltani a világot, most beolvasztásra kerültek... Gyorsan átállt néhány szükséges elektromos alkatrész gyártására, kisipari méretekben. Akkor már közel járt az ötvenedik évéhez, sőt túl is haladta azt. Ha Nikola Tesla valóban megelőzte a korát, akkor most látszott csak igazán. Voltaképpen nyomorgott, és egyelőre esélyt sem látott az ismételt felemelkedésre. A laborban folyt az alkatrészgyártás, de a munkásai fogyatkoztak, mert alig tudta fizetni őket. Így telt el több mint tíz év, kitört az első világháború Európában, de Tesla csak ült Amerikában és egyre szegényebb lett, gyakorlatilag nyomorgott. Mivel sokáig szállodában lakott, de a számlát nem tudta kifizetni, az utolsó laboratóriumát is elárvereztette a hotel, majd amikor ezen is túl voltak, a tulajdonos dinamittal felrobbantotta az egészet. Pedig a tudományos világ, ha sokszor nem is nagyon értette, mit akar Tesla, azért nem feledkezett meg róla. A nagy nyomor kellős közepén, 1912-ben az amerikaiak Edisont és őt közös Nobel-díjra javasolták... Tesla, amikor meghallotta (pedig a díjjal járó összeg megmentette volna őt a nyomortól), közölte a jelölőkkel: ha „az a kisiparos Edison” is megkapja, akkor ő köszöni szépen, de nem kéri. Nehogy még nagyobb botrány legyen, a jelölők visszavonták Stockholmba küldött javaslatukat... Nikola Tesla akkoriban már nem annyira az emberekkel, mint inkább a... galambokkal beszélgetett. Szegényes

körülmények között élt és galambokat tartott. Életének abban a szakaszában ők voltak az egyetlen élőlények, amelyeket közel engedett magához. Soha nem nősült meg, magányosan élt. Minden jel szerint nem hiányzott neki a szexualitás, feltehetően soha nem volt viszonya, kapcsolata. Mindig szállodákban lakott, ahol gondoskodtak róla – de ahogy rosszabbodtak anyagi viszonyai, egyre rosszabb szállodákba volt kénytelen költözni. Élete vége felé odáig süllyedt, hogy magas kora és romló egészsége ellenére kénytelen volt fizikai munkával keresni a pénzt. Végül a jugoszláv kormánytól kapott rendszeres segélyt. Az 1930-as években egyszer úgy tűnt, mintha ismét felívelne csillaga. Az akkor már nyolcvanas éveit taposó úr a segélyből kocsit vett és otthon a garázsában művelt rejtélyes dolgokat – teljesen egyedül. Aztán egyszer csak olyan autóval járt, amelybe nem kellett benzint tankolni. Váltig állította – már ha az egykor oly bőbeszédű, a sajtónak szívesen nyilatkozó tudományos sztár egyáltalán szóba állt valakivel –, hogy egy bizonyos energiát használ, amit bárhol ki lehet csapolni, korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre és ingyen van. Talán ezt nem kellett volna mondania, mert ettől kezdve aztán egy szavát sem hitte el senki. Energia, ami ingyen kapható? Ez az őrület legbiztosabb jele! Különben is, tényleg őrültnek tartották, két okból is. Az egyik a viselkedése volt, a másik, amiket állított. Amikor még az elegáns Waldorf-Astoria Hotelben élt – mert tellett rá –, 18 szalvétával együtt hozták neki a terítéket. Bár egy ilyen helyen nyilvánvalóan alaposan megtisztított étkészletet kap a vendég, Tesla megkövetelte a 18 kendőt, éppen ennyire volt szüksége ahhoz, hogy a kikészített evőeszközöket étkezés előtt saját kezűleg is megtisztítsa. Azonkívül, ha evett, senkire sem figyelt – számolt. Ez az ember a számok egyfajta

különleges bűvöletében élt. Mindent kiszámított, amit maga körül látott, még a leves köbtartalmát is... Mindennap ugyanabban az időben egy közeli parkban a galambokat etette. Ha meghívták valahová, akár hivatalos ünnepségre is – amíg hívták ilyen helyekre –, rövid beszéd vagy beszélgetés után azonnal eltűnt. Mennie kellett a parkba, ahol a galambjai már várták... a vállára, a fejére ültek. És ő, aki úgy félt minden bacilustól, hogy soha életében senkivel nem fogott kezet, hagyta, hogy ezek az állatok rajta mászkáljanak, és ezzel együtt még boldognak is látszott... A másik fura és „őrült” dolga a találmányai voltak. Igaz, hogy elsőnek épített 200 kilowattos rádióállomást, feltalálta a nagyfrekvenciás transzformátort és 1200 más találmányát jegyezték be a szabadalmi hivatalokban, de utólagos számítások szerint mindez csak körülbelül a negyven százaléka annak, amit Tesla hosszú életében művelt. Gyakorlatilag az történt, hogy a legtöbb kísérletének és találmányának több mint a fele a mai napig sem ismert – és úgy tűnik, egyesek mindent megtesznek azért, hogy ezek a dolgok továbbra is ismeretlenek maradjanak. Az őrület egyik bizonyítékának vélték évtizedeken át azt az ötletét, hogy magát a Földet kell egy gigantikus konnektornak tekinteni, amelyből bárhol bármennyi energiát lehetne nyerni. De nem tudtak mit kezdeni az „éterből merített energiájával”, amit viszont a nullponti energia, vagy más néven vákuumenergia mai kísérleti bizonyítása alátámasztani látszik. Minden jel arra mutat, hogy ez az „időutazó”' messze megelőzte korát. Lehet persze, hogy ha ő maga nem is volt a szó szoros értelmében vett (és általunk eddig csak a fantasztikus könyvekből és filmekből ismert) időutazó, tényleg a jövőből kapta az információkat. Elképzelhető, hogy a jövőbeliek egy kicsit eltúlozták a dolgot,

számos olyan adatot, információt sugároztak ennek az embernek az agyába, amelynek befogadására az az idő és az a társadalom még nem volt képes. Mellesleg ma sincsen ez másképpen, hiszen lehet – sőt bizonyos –, hogy ma is élnek közöttünk Einsteinek és Teslák és Leonardók, akik más korból kapják az információkat. Ha most lépnek elő olyan „légből kapott” ötletekkel, amelyeket sem mi, átlagemberek, sem az akadémikusok nem képesek megemészteni, elfogadni és elhinni – akkor a sorsuk ma sem lehet más, mint a kezdeti idegenkedés, szembefordulás (Einsteint gyermekkorában a szellemi fejlődésben elmaradtak osztályába íratták be, annyira más volt, mint a többi gyerek. Nincs könnyű életük a zseniknek.) Persze könnyű kinevetni azt, amit nem értünk. Ha pedig egy ember egy egész bolygón egyedül van, mert csak ő érzi, amit sugalltak neki vagy amit magától feltalált, az nincs irigylésre méltó helyzetben. Teslát nemegyszer őrültnek nevezték. Igazából volt olyan találmánya, amit másnak tulajdonítanak. Már 1897-ben küldött két amerikai város között rádiójeleket a légtérben. Vagyis négy évvel Marconi előtt „táviratozott”. 1931-ben az akkor hetvenöt éves feltaláló egy olyan motort mutatott az újságíróknak, amely szerinte a föld mágneses erejét kihasználva működik – ehhez sem kellett üzemanyag, semmilyen bevitt energia. Minden bizonnyal ez volt a már említett motor, amely azt a bizonyos autót hajtotta. A mágnesesség persze elektromos úton hajtotta a kocsit, ezért sokan úgy vélik ma is, hogy elektromotor volt az autóban. Mindenesetre amíg az újságírók figyelték, a motor nem kapott energiát semmilyen külső forrásból, mégis szakadatlanul működött. Ez az autó óránként 90 mérföldes (kb. 144 km-es)

sebességgel haladhatott, akkoriban semmilyen robbanómotoros kocsi nem érhetett a nyomába. Tesla állítólag egy álló héten át tesztelte a szerkezetet, később is járt vele, de senki sem látta, hogy bármi módon feltöltötte volna annak nem is létező „tankját”. Telepek, akkumulátorok sem voltak benne. Egy ideig foglalkoztatta az a lehetőség is, hogy sugarakkal betekinthessen a föld alá, vagyis afféle földröntgen-gépet készítsen. Előre látta a televízió térhódítását és dolgozott a bolygóközi kommunikáció problémáján is! Merthogy állítólag rádióantennás kutatásai közben egyszer jeleket fogott a világűrből, amiket ő más lények értelmes üzenetének vélt, és emellett élete végéig kitartott. Lehet, hogy az úgynevezett kozmikus háttérsugárzást fedezte fel, és azt hitte értelmes lények jelzéseinek – de nem zárható ki, hogy valóban vett valamilyen, ennél sokkal jellegzetesebb jeleket. Ő mindenesetre ez utóbbiról volt meggyőződve, naplójában olvashatjuk is ezt a mondatot: Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy én voltam az első ember, aki meghallgatta, ahogyan egyik bolygó beszél a másikkal. Vagyis ő úgy értelmezte, hogy két másik bolygón élő idegenek beszélgetését, információcseréjét „hallgatta ki” véletlenül. Szinte természetes, hogy azonnal beszállt volna ebbe a beszélgetésbe, ha vannak hozzá műszaki eszközei.

A VÉG Minden jel arra mutat, ha Tesla nem „hajt” szinte egész életében az emberiségnek adható ingyen energia témájában, hanem még több időt tölt más, gyakorlatiasabb és hamar gyümölcsöző találmányokkal, mind a mai napig a

legelismertebb tudósként emlegetnénk. Ma ezzel szemben az a helyzet, hogy számos felfedezését a lexikonokban mások neve alatt olvashatjuk, az ő igazi működéséről nagyon kevés adat van, azok is ellentmondanak egymásnak. Különös viselkedése és kijelentései kétségtelenül növelték körülötte egyfelől a homályt, másfelől erősítették azt a meggyőződést, hogy nem normális. Márpedig akit őrültnek tartanak, attól a mi társadalmunk igyekszik távol tartani magát, és nem fogadja el, amit az illető állít. Kétségtelen, hogy ebben benne volt a korabeli tudományos elit is – hiszen Tesla nemegyszer olyasmiket állított, amikkel vérig sértette a tudományos élet neves képviselőit. Például amikor kimondta, hogy eddig a Földön az elektromosságot egyedül ő ismerte meg teljes valójában, máris rengeteg tudóst és mérnököt fordított maga ellen. Pedig könnyen lehet – gondoljunk csak az energiát nem igénylő autómotorra –, hogy igazat mondott... Van itt még valami más is. Nikola Tesla olyan találmányokon is dolgozott, amelyeket, ha akkor nem is, de később annál inkább kihasználhattak a haditechnikában! Például a rádióval irányított torpedó, vagy számos másfajta szerkezet. És ő ezekkel már a huszadik század elején, a két világháborút jóval megelőzően is foglalkozott! Nem csoda különben, hogy – mint alább lesz róla szó – a katonák élénk figyelemmel kísérték munkásságát egészen élete végéig... Dolgozott ő a halálsugáron is, amelyet később a részecsketudósok és a lézer megalkotói fejlesztettek tovább. Figyelemmel kísérte az infrafegyver bevetését is, vagyis olyan hanghullámtartományokat vetett volna be ellenséges hadseregek ellen, amellyel a katonákat a távolból meg lehet ölni. Ő volt az úttörője annak a fegyvernek, amelyet aztán közel száz évvel később meg is alkottak és be is vetettek,

többek között Afganisztánban és Irakban: a bomba, amely az ellenség elektromos és elektronikus berendezéseit bénítja meg vagy pusztítja el. Az is érdekelte, hogyan lehetne elektromágneses hullámokkal hatni az emberi agyra. Egyesek úgy vélik, és nem alaptalanul, hogy Tesla kutatásainak egy részét az amerikai hadiipar finanszírozta titokban, és voltak is eredmények, amelyekről érthető módon soha nem hoztak nyilvánosságra semmit. Idetartozik az a kísérletsorozat, amit ma a legnagyobb titokban HAARP fedőnéven folytatnak Alaszkában. Gigantikus rádióantennák épültek a lakatlan területeken – a szakemberek nem is tagadják, hogy Teslának a maga idejében sok köze volt ehhez. Ma persze nagyobb lendülettel folynak a további kísérletek: 180 hatalmas rádióadó épült fel 15 hektáron, ahol 3,6 millió wattos adók dolgoznak, de a jövőben nem kizárt a 100 millió wattos adók építése sem. A HAARP adórendszerét hivatalosan az ionoszféra kutatására szánták, de köztudott, hogy a hadsereg áll mögötte, és jóval többről van itt szó. Egyfelől a rádióhullámok révén távoli területek embereinek agyára próbálnak hatni, ugyanakkor könnyen lehet, hogy a lemerült atom-tengeralattjárókkal tartanák a kapcsolatot, valamint földtomográf, vagyis „földbe látó” készülékek kipróbálása zajlik ott évek óta. Más változatban az időjárási hadviselés újabb állomásához érkeztek a tudósok: a földi ionoszféra felmelegítésével időjárás-változásokat idézhetnek elő az ellenséges országban. A HAARP antennái olykor szélsőségesen alacsony frekvenciájú hullámokat (ELF) sugároznak, amelyek az embereknél rosszullétet, dekoncentrációt, depressziót válthatnak ki. Az ELF-hullámok azonfelül hatást gyakorolhatnak az agyra is – mi több, a hullámok parancsokat vihetnek az idegen agyakba! Ezért jelentette ki

róla egy tudós, hogy ez nem más, mint egy mentális bomba. Nos, száz évvel ezelőtt egy ilyen hullám hatásait éppenséggel Tesla írta le elsőnek. Ez nem lehet véletlen. Ma már az sem titok – kiderült, amikor az amerikai kormány kénytelen volt előtárni az erről szóló bizonyítékokat –, hogy Nikola Teslát gyakorlatilag állandóan figyelték. Mióta csak létezett az FBI, azóta ügynökök jártak a feltaláló nyomában és szaglásztak intenzíven. Például az egyik feladatuk az volt, hogy nap mint nap megszerezzék azokat a papírszalvétákat, amelyek ebéd közben ott voltak a tudós asztalán – Tesla ugyanis evés közben is dolgozott, jegyzetelt, jobb híján ezekre a szalvétákra írt számokat, szavakat... Ezek is mind az FBIhoz kerültek. Az egyre furcsábban viselkedő, az emberektől mindinkább elforduló Tesla 1940-ben mutatkozott utoljára nyilvánosan. Később már senkivel sem beszélt. Talán várta is a halált? Galambjai voltak az egyetlenek, akiknek még kinyílott. Aztán 1943 egyik januári napján holtan találták a szállodai szobájában. Soha nem hozták nyilvánosságra, mi okozta a halálát. Nem kell okvetlenül valamiféle bűntényre gyanakodnunk, hiszen a férfi ekkor nyolcvanhét éves volt. Mint azt később szemtanúk elmondták, az FBI azonnal lecsapott. Senkit sem engedtek a halott közelébe. Több doboz és bőrönd iratot és tárgyat vittek ki a szobájából, ezek között a szállodai személyzet szerint számos tervrajz volt. Az FBI szóvivője később azt magyarázta: azért vitték el a holmikat, nehogy mások, idegenek kezébe kerüljenek... állítólag a szovjetek már kerülgették Teslát és vagyonokat ígértek neki egyik-másik, a hadiiparban jól hasznosítható találmányáért. Hogy aztán ebből mennyi igaz, soha nem derült ki. Mint ahogy másra sem derült fény. A parafeltaláló Nikola

Tesla élete gyakorlatilag a titkok tárháza volt – és maradt máig.

5. Világít a föld Nem véletlenül következik ez a fejezet éppen a Tesláról szóló rész után. Az ember, aki Teslához hasonló felfedezést tett, éppen olyan rejtélyes volt, mint ő. És neki is számos titka maradt megfejtetlenül. Náthán B. Stubblefield minden bizonnyal az első ember volt, aki a vezeték nélküli telefonálást megvalósította – a nevét mégsem találjuk a felfedezők között, a tudomány máig adós azzal, hogy méltóképpen emlékezzen meg róla. A Kentucky államban élt férfi ugyanis autodidakta volt, soha nem tanult a megfelelő iskolákban, nem volt semmilyen diplomája, és így természetesen tudományos fokozata sem. Neki csak a fejében volt sokkal több, mint sok akadémikusnak... Egy jó nevű jogász családjában látta meg a napvilágot Murrayben (Kentucky), 1860-ban. Elég hamar, 21 évesen megnősült. Mint egyszerű farmer éldegélt, túrta a földet, de hamarosan – valamilyen számára is érthetetlen és ismeretlen okból – az elektromosság kezdte vonzani. Arról álmodott, hogy e téren nagy felfedezéseket fog tenni. Hogy mi indította el őt ezen a számára ismeretlen úton, nem tudjuk. Könnyen lehet, neki is volt valamilyen „sugallata”, vagy valamiféle „jövőből érkező hangok” instruálták? Valakik valahol nagyon belenézhettek Náthán tudatába, és ott megsejtették a zseniális tudóst? A fiatalember a birtokon elhanyagolta a földet, inkább furcsa fekete dobozokat eszkábált, amelyekből – a környékbeliek érthető döbbenetére – hangok törtek elő.

Vagyis Stubblefield úr, a farmer valamiféle telefont konstruált! Szerkezetet, amellyel a hangokat átvihette egyik helyről a másikra. 1892-ben úgymond „hivatalosan”, azaz tanúk előtt végezte el egyik kísérletét. Meghívta rá a városka összes lakóját, akik hosszú sorokban áramlottak ki a farmer házához. Stubblefield a nevezetes fekete dobozt egyik barátja, Rainey T. Wells kezébe adta, és elküldte a háztól jó messzire. Wells később így emlékezett: „Mentem a dobozzal a kezemben, amikor meghallottam Náthán hangját a dobozból: »Helló, Rainey!« Azt mondtam magamban: Ez a fickó át akar engem verni. Itt valahol vezetékeknek kell lenniük” – hisz a vezetékes telefont akkor már ismerték. De sehol sem volt vezeték, emlékezett Wells. Tehát legalább kilenc évvel azelőtt, hogy Guglielmo Marconi feltalálta a vezeték nélküli hírközlést, vagyis a rádiót, Stubblefield, a farmer már meg is építette a vezeték nélküli készüléket, amely kétségtelenül, tanúk előtt működött is. Stubblefield annyiban messze túlszárnyalta Marconi teljesítményét, hogy az ő telefonjával nemcsak a levegőn, de a földön keresztül is lehetett beszélni! Vagyis, ha úgy akarta, akkor a rádióhullámok a földben terjedtek. Stubblefield később büszkén írta naplójába: amire Marconi képes a levegőben, arra ő csaknem tíz éve képes a levegőben és a földben is! „Mert az én jelhordozó közegem mindenütt megtalálható.” Vagyis a földön át telefonált, és mint tudjuk, föld van mindenhol éppen elég. A Murray State College területén van egy kőobeliszk, annak emlékére, hogy Stubblefield itt tartotta meg első nyilvános bemutatóját. 1902. január l-jén a városi bíróság épülete elé egész tömeg gyűlt. Az emberek többsége ugyan nem értette, miről is lesz szó, de azt hallották, hogy a különc farmer tart valami érdekes bemutatót... A feltaláló és fia

egymástól 70 méterre letettek a pázsitra egy-egy, kb. 60x60 centiméteres dobozt, és egyikük a közelebbi, másikuk a távolabbi dobozba kezdett beszélni. Minden szavát hallották egymásnak, és akik melléjük gyűltek, azok is hallhatták őket. No és hogyan reagáltak a derék murrayi lakosok? Nem fogják elhinni: füttyökkel és kiabálással! Azt hitték ugyanis, hogy valami trükk van a dologban, a farmer be akarja csapni őket, hát jól kinevették a feltalálót. Aki persze feldühödött, összecsomagolta a dobozait, és fiával együtt otthagyta az embereket. Ám a tömegben volt egy újságíró is, akinek a dolog szöget ütött a fejébe. Az egészet megírta egy vidéki újságnak, a szerkesztőség pedig felvette a kapcsolatot a feltalálóval. Végül sikerült rábeszélni Nathant, hogy rendezzen nekik külön egy bemutatót. A szerkesztőség több tagja kereste fel a férfit a farmján, és bemutatta nekik a „földtelefont”. Fél mérföldre, vagyis kb. 800 méterre a házától kivitt egy dobozt egy fémrúddal, a rudat az újságíró által megjelölt helyen egyszerűen leszúrta a földbe, majd hallották, amint a házból beszél hozzájuk Stubblefield egyik fia, aki a beszélgetés után szájharmonikán eljátszott egy dallamot is – amit nevezhetünk az első „zenei közvetítésnek” a föld telefonon. A feltaláló csak annyit mondott az újságíróknak: telefonja a minden anyagban, így a földben is futó elektromágneses mezőket használja fel az üzenetközvetítésre. Más megközelítésben – mondják így utólag azok, akik próbálják megmagyarázni Stubblefield találmányát – a férfi minden valószínűség szerint egy saját készítésű elektrolitikus földelemet kapcsolt össze a telefonnal. A legtöbben ma azt gyanítják, hogy ennek semmi köze sem volt a földhöz, jóllehet talán még maga Stubblefield is ebben a hitben élt... Ezek a vélemények persze nem igazán hitelesek – számos jel

mutat arra, hogy a két készülék igenis a földön keresztül, és nem a levegőben tartotta a kapcsolatot. A beszélgetés egy időben folyhatott mindkét irányban, vagyis kétirányú folyamatos kapcsolat jött létre a két készülék között. Ehhez nem volt szükség vezetékekre. A telefont egyszerre többen is hallgathatták, elég volt odaállni a mellig érő pulpitushoz – fadobozhoz –, és leakasztani az oda applikált bármelyik fülhallgatót. A hallgatók egyike előtt volt mikrofon is, ő annak tölcsérébe beszélhetett. 1902 májusában már a washingtoni sajtó is beszámolt a kentuckyi farmer sikeres kísérletéről – kiemelve, hogy a kapcsolat vezetékek nélkül jött létre. Készültek akkortájt fényképek is, némelyiket magam is láttam. Az egyiken a negyven év körüli rövid hajú, bajuszos apa áll egy kertben, mellette az egyik készülék, a kép jobb oldalán pedig Bemard nevű fia – tizennégy éves lehet tán –, aki egy nála valamivel magasabb „dobozra” néz merően. Nos, ez a doboz a másik készülék. Így aztán a századelőn Amerikában lassan híre ment Stubblefield találmányának. Már 1902 májusában meghívták őt és telefonját egy philadelphiai bemutatóra – állítólag Nikola Tesla is megjelent ott, és nagyon figyelmesen szemlélte a készüléket. Mivel Stubblefield állítása szerint áramot sem kellett a telefonjába vezetni, mert azt is a földből nyerte – sokan csalást gyanítottak mögötte. Az emberek fogadásokat kötöttek, vajon mikor és hogyan fog lebukni ez a sarlatán, aki, lám, megpróbálja becsapni a jóhiszemű embereket... A nagyvárosi közönség jószerével nem sokban különbözött a murrayi egyszerű emberektől. Más feltalálók mesterséges energiaforrásokat használtak telefonjaikhoz, rádióikhoz: feltöltött telepeket, elemeket, vezetéken bevitt elektromos áramot vagy éppen dinamót.

Tesla már akkor is nagy vihart kavart azzal a bejelentésével, hogy ezután energiát bárhonnan lehet majd meríteni korlátlan mennyiségben, elég lesz, ha a módszer ismeretében az ember bever egy fémrudat a talajba...! Kinevették őt is. Stubblefield hamarosan alkalmat talált arra is, hogy bebizonyítsa: telefonja, bármennyire is a „föld energiájával” működik, használható a vízen is! Washingtonba utazott, és ott tudósok előtt tesztelte találmányát. A kedves akadémikus urak meglehetősen kétségbeestek, látva, hogy mindaz, amit addig tudtak az elektromosságról, igazából messze nem öleli fel az ismereteket. A feltaláló dobozai remekül működtek a földön – de egy hajón is! A Potomac folyón úszó hajóra szereltek fel egyet, a többit a kísérletben résztvevő kutatók kívánsága szerinti pontokon rejtették el a parton, a fák között, nádas szélén, itt-ott. Aztán a hajó elindult, és akármerre haladt, lehetett beszélgetni a parton lévőkkel, sőt azok is szót tudtak váltani egymással, függetlenül attól, hogy ellentétes partokon tartózkodtak éppen a beszélők a sajátos, ember nagyságú dobozaikkal. Kénytelenek voltak bevallani azt is, hogy a beszélgetések hangja rendkívül tiszta volt. Mint minden feltaláló, úgy Stubblefield is folyamatosan attól félt, hogy valaki ellopja a találmányát. Bár sikerült neki szabadalmaztatnia azt az Egyesült Államokban és Kanadában, de a fényes diadal ellenére sem terjedt el. Nem tudta eladni – vagy nem is akarta? Ő maga gyorsan összepakolta holmiját, és visszatért Kentuckyba, a farmra. Akkoriban alakult egy különös üzleti – és talán nem csak üzleti – csoportosulás. A The Wireless Telephone Company of America (amerikai vezeték nélküli telefontársaság), ahol korrekt üzletembereken kívül gyanús spekulánsok, gyors haszonban reménykedő alakok is felbukkantak. Ezek mindent megtettek, hogy megszerezzék Stubblefield

telefonját, és nem válogattak a módszerekben. (Maga a feltaláló „átkozott gazembereknek” nevezte őket és azt állította, hogy a társaság tagjai meglopják a társadalmat, azon élősködnek.) Valószínű, hogy már Washingtonban is megkörnyékezték, vagy talán meg is fenyegették őt, emiatt hagyta ott a fővárost és ment vissza magányos farmjára. Az is fékezte a feltalálót, hogy készülékeit egyelőre csak korlátozott távolságban használhatták. Maximum egy mérföldre, azaz kb. 1600 méterre lehetett velük beszélni, ennél nagyobb távolság esetén a hang elhalkult vagy egyáltalán nem is hallatszott. Ha Stubblefield akkor eladja a találmányát, akkor többé nem foglalkozhat vele – ő viszont nem akarta feladni élete nagy álmát és egyben nagy feladatát. Arról ábrándozott, hogy erősebb energiák révén Földméretűvé bővítheti a hatósugarat! Stubblefield, az iskolát nem járt farmer, előfizetett az összes tudományos folyóiratra, ami csak megjelent akkoriban az USA-ban. Olyan szenvedélyesen érdekelte őt a tudomány, hogy kilenc (!) gyermekének is nagy tudósok neveit adta. Az egyik lányát például Madame Curie-nek nevezte el, így, e két „névvel” – akkoriban a sajtó így emlegette a Nobel-díjas lengyel-francia asszonyt, és ő talán azt hitte, a „Madame” a keresztnév...? De bizony a fiúk között volt Edison, Tesla, Benjámin Franklin, Marconi is. A farmer egy laboratóriumot rendezett be, amely semmiben sem maradt el más efféle intézményektől a felszereltségét, használhatóságát tekintve. Hogy miből élt közben a tizenegy tagú család, ki művelte a földet, arra nézve nincs adatunk. De hogy anyagilag azért valahogyan megállt a lábán, jelzi, hogy még egy iskolát is indított, ahol válogatott tanítványoknak maga adta elő az akkor még forradalmian újnak számító tantárgyat, az elektrotechnikát.

Mindenképpen tudnunk kell, hogy amikor Stubblefield már javában kísérletezett, sőt nyilvános bemutatókat is tartott, későbbi nagy vetélytársai, akik elhomályosították a nevét – mint például Marconi vagy Hertz –, még szinte gyerekek voltak, de mindenképpen jóval őutána léptek a világ elé felfedezéseikkel. Érdekes módon egy idő után ő is oda jutott el gondolatban, ahová Tesla. Azt kezdte mondogatni: miután az emberiség a Földet mint egyetlen nagy antennát használja majd, és a bolygó segítségével bárhonnan bárhová lehet majd telefonálni, akkor egy idő után az egész bolygót antennának használva lehet majd „telefonálni”, jeleket küldeni más bolygókra! Vagyis a Föld maga lesz az interplanetáris, bolygóközi üzenetközvetítés eszköze. Persze, ha valaki ilyesmit mondott száz évvel ezelőtt, senki sem vette komolyan – a leghangosabban a tudósok kacagtak ezeken a „fantazmagóriákon”, „badarságokon”. Mellesleg azon is csodálkoztak – enyhén szólva –, hogy Stubblefield a telefonálást a jövőben afféle emberi-állampolgárijognak tartotta, és láthatóan igyekezett a fejekbe verni azt a gondolatot, hogy a jövőben mindenkinek joga lesz bármikor bárhonnan telefonálni, tartani a kapcsolatot másokkal. Ez is olyan furcsa, sőt kissé tán „őrült” dolog volt számukra. Stubblefield otthoni telefonjait sohasem kapcsolták ki. A rejtélyes energia, amelynek eredetéről ő azt állította, hogy a földből jön, folyamatosan érkezett, és gyakorlatilag kimeríthetetlennek tűnt. Az is volt. A készülékek bármikor készen álltak arra, hogy hangjelzéssel odaszólítsák a beszélőt. Ha valaki a távolabb elhelyezett készülékről beszélni akart valakivel például a farmon, megnyomott egy dudát, a hangjelzés átjött a rendszeren, és a másik készülék közelében lévő partner azt hallva odajött, leakasztotta a hallgatót, és beszélhetett a mikrofonba.

Stubblefield hosszas megfigyelések után arra a belátásra jutott, hogy a természetet áthatja egy úgymond intelligens energia, amely mindenütt jelen van. Teslához hasonlóan azt állította ő is, hogy sikerült ezt az energiát megtalálnia és kivezetnie, például a földből. Ennek az intelligens energiának persze csak nagyon kicsi része az elektromosság – tette hozzá. Minden bizonnyal – akárcsak Tesla esetében – itt is ugyanarról az energiáról lehet szó. A nullponti, vagyis az egész világmindenséget átható erőről. Arról, amit régebben „éternek” neveztek néhányan, és esküdtek rá, hogy a Föld nevű bolygó (is) valósággal úszik ebben az energiatengerben – csak meg kell találni a módját, hogy abba bekapcsolódhassunk és attól kezdve mindig és mindenhol és mindenki számára bármilyen mennyiségben elérhető lesz. Stubblefield különben nem csak beszélt, tett is. Már három évvel a földtelefon bemutatása előtt eljutott oda, hogy elkészíthette az első „földtelepet” vagy elemet. Különben pedig gondoljunk csak bele: a légkör tele van elektromossággal, így nyilvánvaló, hogy a földfelszín felső rétegeibe is behatol ez a szabadon kószáló energia, így az összefüggő szárazföldek egy-egy gigantikus méretű villanytelepként is működhetnek. Bizonyos ásványok előfordulási helyei fölött pedig óriási kondenzátor lehet a föld. Mindenesetre Stubblefield 1898. március 8-án szabadalmaztatott valamit, amit ő földtelepnek nevezett el. Ez egy aránylag kisméretű műszer volt – olyan, mint egy csavar. Egy kb. méteres vasrúd – láttam a fényképeken –, amelyeken felül egy „markolat” látható, nyilván szigetelőanyagból. A vasrúdon „megfelelő módon” (idézet a szabadalmi

leírásból) feltekert rézdrót található. Az irat szerint ez egy „földtelep”, amely a földből áramot vesz fel, és ezt gyakorlatilag fel lehet használni. Ráadásul ez lehet egyen– vagy váltóáram is. A feltaláló később – nem túl szerényen (de talán igaza volt) – azt állította, hogy ezek a „földtelepek” mérföldkövet jelentettek az ő rádiózással kapcsolatos kutatásaiban. Később a kutatók megállapították, hogy egy-egy ilyen szerkezet valóban termel áramot. No persze nem sokat. De kísérletképpen órákat működtettek velük, sőt kisebb motorokat is, és azok gyakorlatilag korlátlan ideig dolgoztak, vagyis Stubblefield bizonyos értelemben feltalálta a „perpetuum mobilét”, az örökmozgót, amely persze nem volt az, hiszen külső energia bevitelével dolgozott, dolgozik. Igaz, hogy ez az energia csekély, de nyilván sokszorozható, azon felül – és ez a fő szempont – nem kerül semmibe. Érdemes ezen elgondolkozni, különösen manapság, amikor az olaj ára az égbe szökik – mi pedig itt állunk a földön, amely tele van energiával, és bármikor kinyerhetnénk azt belőle. Mint már céloztam rá, a feltaláló anyagi ügyei nem voltak fényesek. Nem lehet egyszerre kilenc gyereket nevelni és eltartani őket, a feleséget meg a farmot, amikor a farmnak kéne eltartania a családot. Ehhez persze a családfőnek keményen dolgoznia kellett volna a földön, de erről szó sem volt. Hiszen Náthán Stubblefield gyakorlatilag folyamatosan a találmányaival volt elfoglalva, így múltak az évek, amikor aztán a család nem bírta tovább a nyomort, és ahányan voltak, mindnyájan otthagyták Nathant. Még az a fia is, aki szívvel-lélekkel vett részt a kísérleteiben, és akiről Náthán azt hitte, majd a nyomdokaiba lép. Attól kezdve a férfi egy másik városkában, egy nyomorúságos kis házikóban élt, tökéletes magányban.

Különös életet folytatott akkoriban. Teljesen elvadult, az emberektől távol tartotta magát, senkivel sem érintkezett. Egy magányos nagy telek közepén állt kicsiny háza, amelyet villamos drótok valóságos kerítése vett körül. Ha bárki közeledett, a rejtélyes riasztórendszer körülbelül 800 méter (fél mérföld) távolságból már jelezte neki, hogy betolakodó van a láthatáron. Minden bizonnyal ez a „korai figyelmeztető rendszer” is a földelektromosság útján működött. Ha az általa kijelölt határt valaki átlépte és a föld felszínén mozgott, a házigazda az illetőt a földáramok segítségével észlelte. A férfi attól kezdve teljes titokban dolgozott, és senki sem tudta, mivel foglalatoskodik. Csak sejteni lehet, hogy a földelektromosság izgatta továbbra is. Egyszer bejelentette a szomszédainak: ne csodálkozzanak, mert hamarosan fénybe öltözteti a szomszédos dombokat – és csakugyan, egy éjszaka hirtelen világítani kezdett az egész környék, éjszaka is nappali fényben fürdött minden. De a fénynek nem volt látható forrása, hanem az mintha a talajból áradt volna... Mellesleg ilyen fényben úszott saját háza és annak egész környéke is... Náthán nem sokkal halála előtt, szokásától eltérően mégis beszélgetett egyik szomszédjával. Talán éppen azért, mert érezte, hogy hamarosan véget ér az élete? Azt mondta neki: – Ötven évvel megelőztem koromat. Ami eddig volt, semmi volt. Most tökéletesítettem a találmányomat, amelynél nagyobbról a világ még nem hallott. Amikor meghalt és a szomszédok, valamint a hatóság emberei első ízben hatoltak be a különc ember házába, meglepő dolgokat tapasztaltak. A házból hatalmas, vaskos fémkábelek vezettek ki és tűntek el a földben. Kiderült, hogy elérte, amit senki előtte és utána sem mindmáig: a föld

energiáját fénnyé és hővé alakította. Nem csak a világítást kapta a földből, de a háza fűtését is ezzel oldotta meg. Amikor a behatolók a zárat feltörve megtalálták az ágyában fekvő halott Stubblefieldet – aligha csak a kor vagy valami betegség, inkább a rossz táplálkozás, a kimerültség végzett vele –, a házban nagyon meleg volt. Pedig sehol sem láttak fűtőberendezéseket. Végül találtak két egymással szembefordított, polírozott fémlemezt – köztük valósággal vibrált a levegő a hőségtől. Nem kétséges, hogy a földből nyert áram egy részét a ma is használatos infrafűtésre alkalmazta a feltaláló. Legalább olyan titok, miért hiányzik ma Stubblefield neve a legtöbb lexikonból, mint az, miért nem ismerik el tudományos érdemeit? Az akadémikusok mélyen hallgatnak erről az emberről, aki messze megelőzte korát – olyannyira, hogy még ma sem tudjuk, miképpen jutott a titkok birtokába, és miképpen volt képes ennyire megelőzni minket.

6. Az emlékező víz Ne higgyük , hogy csak száz évvel ezelőtt történtek ilyen fura esetek. Bizony manapság, a huszonegyedik században is akadnak olyan feltalálók, kutatók, akik megelőzik korukat – és érdekes módon a sorsuk ma sem könnyebb, mint régi sorstársaiknak, elődeiknek volt. A japán Maszaru Emoto a huszadik század végén olyasmit fedezett fel, ami – az e könyvben eddig leírt találmányokkal, felfedezésekkel ellentétben – ma is bármikor verifikálható lenne. Ma is bárki egy laboratóriumban ellenőrizhetné mindazt, amit Emoto állít. De miért e feltételes mód? Hát csak azért, mert ezt tudtunkkal még egyetlen tudós sem tette meg – viszont erőteljesen ellenzik Emoto állításait és természetesen őt is sarlatánsággal vádolják... Persze nem kétséges: ahhoz, hogy megértsük és elfogadjuk Emoto felfedezését, át kell hágni egész eddigi gondolkodásunkat. Új alapokra kell állni, és elfogadni azt, hogy a világ sok szempontból nem olyan, mint hittük, hanem ennél sokkal összetettebb, hogy úgy mondjam, „merészebb”, sokrétűbb. És bizony helye van benne annak is, amit transzcendensnek nevezünk – bizony, még az anyag birodalmában is! Mindez persze nem könnyű. A sémák bennünk élnek. Amit az iskolában belénk vertek, azt máig hisszük akkor is, ha ritkán gondolunk rá. A dogmák erősebbek az új gondolatoknál. Sokszor, sokfelé, sokunkban.

CSAK VÍZ? A japán kutató több mint egy évtizeden át foglalkozott azzal, amivel mi naponta találkozunk, és amit meglehetősen hanyagul kezelünk: a vízzel. Nekünk a víz egyfelől, élet- és létszükséglet, másfelől viszont afféle semmiség, amit nem is veszünk komolyan. Ő viszont most már azt állítja: a víz egyfelől információkat képes megőrizni, raktározni – másfelől viszont érzelmeket és tudatállapotokat is rögzíthet! Szinte természetes, hogy nem csak az akadémikusok, de mi magunk is döbbenten állunk a kijelentés előtt. Maszaru Emoto jelenleg folyton úton van, a világot járja, előadásokat tart, 2004 tavaszán megfordult Budapesten is. Nemrégen Liechtensteinben építtetett egy laboratóriumot, hogy Európában is kutathasson. Tíznél több nyelven jelent meg eddig a Messages from Water – szabad fordításban: „Üzenetek a vízből” – című könyve. Emoto szerint az energia: vibráció, vibrálás. A vibrálás pedig nem más, mint maga az élet. Az állítás kapcsolódik valahol Rupert Sheldrake – e könyvben futólag már említett – morfogenetikus mezőkről szóló elméletéhez, vagyis hogy valami módon lehet hatni a vízre, jó vagy rossz események megőrződnek benne, és alkalmas technikával mindez ki is mutatható. A laboratóriumban -5 °C-os hőmérsékleten hópelyheket készítenek, és azokat lefotózzák. No persze, a készítést megelőzi egy és más... Éppen a dolgok lényege. A munka nem lehetett könnyű, egyhuzamban csak 30

percig voltak a kutatók, Emoto és társai a lehűtött laborban. A hókristályokat lefényképezték, majd egy speciális mikroszkóppal 200-500-szorosára nagyították. A -5 °C optimális arra, hogy a vízből kikristályosítsák az anyagot – no és, mint Emoto minden alkalommal megjegyzi, maga a hőmérséklet is vibrálás, egy bizonyos hullámhossz! Emoto bebizonyította, hogy van jó víz és van rossz víz. Nem maga a víz lehet ilyen vagy olyan, hanem az a rossz például, amelyre rossz erők hatottak. A dolog annyira fantasztikus, hogy ön, kedves olvasó, nem fogja azonnal elhinni, ezzel tisztában vagyok. Lássuk hát szépen sorban, mit is állít a japán professzor: Itt már beköszöntenek más, Emoto előtti kutatók munkái is. Például az amerikai biokémikus, dr. Lee H. Lorenzen, aki az 1980-as évek végén bebizonyította, hogy a víz elraktározza a beléje került információkat. Ő például két ritka – egy délamerikai és egy a Kaukázusból származó – gyógynövény levét cseppentette egy bizonyos vízmennyiségbe, majd azt tizenvalahány-szorosan felhígította, hogy igazából a gyógyhatásnak tényleg csak az emléke maradhatott a folyadékban, számottevő hatóanyag már nem – és mégis sikerült ezzel a folyadékkal súlyos betegeket meggyógyítani. Emoto úgy döntött, ő ennél továbbmegy. Sejtette, a világot csak úgy győzheti meg, ha vizuális, tehát látható bizonyítékokat talál arra, miszerint a víz elraktározza az információkat. De hát a vízben nem látni semmit. Ekkor jutott eszébe a hópehely, amely kristályos szerkezetű, és ha valahol, hát abban aztán tényleg látni lehet... valamit. Már ha tényleg van benne valami! Nos, gondoskodott arról, hogy tegyenek információkat a vízbe. Méghozzá nem is csak szigorú információkat, hanem...

érzelmeket! És erre hogyan nyílik lehetőség? Emoto nagyon egyszerű utat választott. A laboratóriumban, mielőtt a kísérleti poharakat betette volna a hűtőbe, egyszerűen leült melléjük, és egyeseknek pozitív szavakat mondogatott, mondhatni beszélt a vízhez – más poharaknak, tartályoknak meg negatív fogalmakat mondott. A pozitívak voltak a szeretet, szerelem, jóság, hála stb. A negatívak: rossz, gyűlölet, harag, de az is megesett, hogy folyamatosan „hülyézte” a vizet. Miután kialakultak a hópelyhek, vagyis a kristályok, döbbenetes dologra derült fény. A jó, a pozitív szavakkal illetett vízből tökéletes alakú, rendkívül pompázó, mintákban bővelkedő kristályok alakultak ki, öröm volt őket nézni (persze több százszoros nagyításban). Viszont a negatív szavak hatására elrontott, törpe, torz, deformált kristályok alakultak ki! Mi több, idővel arra is fény derült, hogy nem kell minden pohár mellett ülni percekig és suttogni vagy hangosan mondogatni az odavaló szót – elég volt azt felírni egy papírra, felsorolni neki, és ráragasztani a pohárra vagy lombikra. Annak is ugyanolyan hatása volt. Nos, ezen már érdemes eltöprengeni. Eddig úgy tudtuk és hittük, hogy a kristályok bizonyos fizikai körülmények között születnek, hideg hatására. Mondjuk, ha eső esne, de közben a hőmérséklet a víz fagyáspontja alá csökken, akkor az esőcseppekből hópelyhek lesznek – mindig egyformán alakulnak ki, két hókristály (pehely) között nem lehet nagyobb különbség. Nos, ez tévedés. Emoto kísérletei bebizonyították, hogy a pozitív jelentéssel kapcsolt vízből hibátlan, míg a negatívval kapcsolt vízből az esetek nagy többségében torzult kristályok

alakulnak ki. Ám a japánnak még ez sem volt elég. Egy napon eszébe jutott, hogy mi történhet akkor, ha nem írott vagy mondott szavakkal üzen a víznek, hanem – zenével? És ekkor nagyon érdekes dolgok következtek. Kiderült, hogy a víz valamilyen módon mintegy tükrözi, visszaadja azt a hangulatot, amit egy-egy konkrét zenedarab beléje sugallt. Vagyis itt már összetettebb dologgal állunk szemben. Az első fokozat volt az, amikor a zeneszerző megteremtette a zenét, amivel valamiféle érzelmeket és hangulatokat sugallt nekünk, zenehallgatóknak. Ez – legalábbis a mesterművek esetében – általában igen jó hatásfokkal sikerülni is szokott. Másra gondolunk például Mendelssohn Nászindulója, vagy a Nabucco Rabszolgák kórusát hallgatva. Az egyik a vidámság, a gondtalanság, az ünnep, a másik a szomorúság, a szinte reménytelen sors, a tragédia megindító dallama – és ezt sorolhatnánk még a klasszikus zeneirodalom számos darabjáig. Nos, Emoto nagy lelkesedést kelt bemutatóin azzal, hogy a szóban forgó zenedarabokat játssza hangfelvételről, miközben mutatja azokat a kristályokat, amelyek az éppen felhangzó dallamok hatására keletkeztek, mondhatni: születtek. A közönség elragadtatottan szemléli, milyen gazdagon díszített, gyönyörű kristályok alakulnak ki azokban a vízmennyiségekben, amelyek a már említett zenedarabokat „hallgatták”, vagyis amelyeknek a laborban, fagyasztás előtt, ezeket a darabokat játszották (mindig több lombikban vagy pohárban, hogy kontrollálható legyen az eredmény). Ugyanakkor a rossz zene más hatást keltett – itt meg kell mondani, hogy elsősorban a mai modern zenére gondol a felfedező, hisz ezekkel kísérletezett. Nos, szóval tény, hogy a víz – végső soron: a Természet! – igen rosszul reagált ezekre a zenei próbálkozásokra. A huszadik század végének és a

huszonegyedik század első felének „komolyzenéje” nem nyerte el a kristályok tetszését, többségükben torz alakzatokat mutattak válaszképpen. A dolog magyarázata feltehetően (de nem bizonyítottan) a harmóniában keresendő. A régi muzsikában a zeneszerzők harmóniára, szép hangzásra, szabályosságra törekedtek, így lett az a zene szép. A víz ezt „honorálja” azzal, hogy „jónak” ismeri el, és e zene hatására éppen olyan szép kristályokat alakít ki, mint amikor a szeretet vagy a jóság szavakat mondogatták neki. Kizárólag logikai alapon levezetve a dolgot oda lyukadunk ki – és ezt támasztja alá a víz információs rendszere és érzelmeket elbíráló képessége is –, hogy minél kevesebb a ritmus és több a dallam, annál szebb a zene, annál jobb érzéseket kelt a hallgatóban – és ez fordítva is igaz, vagyis minél kevesebb a dallam és több a ritmus, annál negatívabbá válik a dolog. Legalábbis a víz szerint.

EGY NÉLKÜLÖZHETETLEN ANYAG A Maszaru Emoto-féle felfedezés mindjárt érthetőbbé válik, ha elgondolkozunk a következményeken: a víz nélkül nincs biológiai élet, legalábbis ezen a bolygón el sem képzelhető. Minden jel szerint így van, így lehetett ez Naprendszerünk többi bolygóján is. Azonkívül a Föld felületének tekintélyes részét is a tengerek alkotják, és a légkörben felhők, pára stb. alakjában, a sarkokon jéggé fagyva stb. is rengeteg víz halmozódott fel. De ami még lényegesebb: az emberi szervezet tekintélyes részét is víz alkotja! A mennyiség az ember fejlődési fokától, korától függ, változik. A legtöbb víz, 96 százalék még a magzati állapotot megelőző szakaszban van a szervezetünkben, a legkevesebb a 65. életév

átlépése után – de ekkor sem csökken 60 százalék alá... A gyerekek szervezetének körülbelül 80 százalékát alkotja a víz, a felnőtteknél ez az arány 70 százalék körül van. Ha 50 százalék alá csökken, az ember életét veszti. Nos, ha ezt is figyelembe vesszük, mindjárt érthetőbbnek, sőt majdhogynem indokoltnak tűnik az egész felfedezés. Hiszen ha a víz ennyire társunk, velünk van, életünket biztosítva, mi több, folyton bennünk van – és azt is tudjuk már, hogy az információkat rögzíti, van egy sajátos emlékezete, ha azt megőrzi – akkor bizony nem csodálkozhatunk azon sem, ha átveszi érzelmeinket. Mert átveszi, és nem csak a jókat! A rossz események is lenyomatot hagynak benne. Ezt Emoto azzal bizonyította, hogy az 1995. januári kobei nagy földrengés idején vizet szerzett a város (amúgy megrongálódott) vízvezetékrendszeréből is. Nos, ez „rossz víznek” bizonyult, csak torz kristályokat lehetett belőle csinálni. A köbei víz tehát tudta vagy érezte, hogy valami nagyon rossz dolog történt mellette, a közelében, és ezt az érzést, ezt a hangulatot rögzítette, magában őrizte, bárhová is vitték le Kobéból. Emoto ezt is a vibrálással kapcsolja össze. Ha egészségesek vagyunk és jókedvünk van, a testünkben vagy a környezetünkben lévő víz átveszi ezt a vibrálást, ezt a pozitív hullámhosszt, és ha ebből a vízből veszünk mintát, akkor mindenféle zene vagy írott-mondott pozitív szavak nélkül is remekszép kristályokat produkál. Ám ha rosszkedvűek, pesszimisták, betegek vagyunk, a közelünkben lévő víz is tudomást szerez erről, a rossz hangulatunkat raktározza, és a belőle készült minták egyértelműen jelzik is a rossz, a negatív, a káros behatásokat.

Visszatérve a köbei földrengésre: a dolog természetesen csak akkor és csakis úgy volt tudományos igényű kutatásnak nevezhető, ha a földrengés után Emoto és társai újra visszamentek Kobéba és vizet vettek valamelyik – bármelyik – vízcsapból. Erre három hónappal a tragikus és sok áldozatot követelő esemény után, 1995 áprilisában került sor, vagyis akkor, amikor a várost már jószerével elárasztotta az egész világból érkező együttérzés és konkrét segítség, és ezt a város lakói is érezték. Ekkor – annak ellenére, hogy köröskörül még romokban hevertek a szerencsétlenül járt házak – a víz kimutatta, hogy minden rendben van, a víz érezte, hogy a város lakói bizakodnak a jövőben. A köbei kristályok ezúttal gyönyörűen szabályosak, szépek lettek.

A VILÁG VIZEI Emoto jártában-keltében, utazásai során természetesen a földgolyó sok táján merített vizet és vitte haza, hogy kísérletezzen velük. Az egyik legrosszabb vize sajnos éppen hazája fővárosának, Tokiónak volt – ebből még fagyasztás révén sem sikerült kristályokat kialakítani! Annyira szennyezett, oly sok vegyi folyamat zajlik le benne, hogy már kísérletezésre is alkalmatlan volt. Mellesleg hasonló volt a helyzet két európai főváros, London és Párizs ivóvizével. De nem volt jobb a helyzet azzal a vízzel sem, amelyet a kutató a két város amúgy tisztának tartott folyójából, a londoni Temzéből és a párizsi Szajnából merített. Arról pedig jobb nem is beszélni, mit isznak a Los Angeles-i emberek...! Ez még talán a tokiói vizet is lekörözte, persze negatív értelemben, káros tartalmak, összetevők

tekintetében. Viszont a japán hegyi forrásokból vett vízből kialakuló kristályok nagyon szépek, „egészségesek”. Hasonlóan szép kristályokat növeszt a fagyasztott víz, ha azt a vallási gyógyhely, Lourdes, igazából gondosan őrzött és tisztán tartott vizéből merítették. Hasonlóan pozitív eredményeket mutatnak az olasz Lago di Maggiore, vagy az új-zélandi Mount Cook Glacier vize. De a legfantasztikusabb – vagyis a legtisztább vízből készült – kristályokat akkor látták meg Emoto és társai, amikor az Antarktisz jege alatt folyó, a felszínre sohasem bukó folyókból sikerült próbafúrásokkal vízmintákat szerezniük. Talán jobb nem is gondolni arra, milyen eredmények születnének a budapesti és általában a magyar vezetékes ivóvíz, és számos tavunk, folyónk vizéből...

FOGALOM ÉS FORMA? Nem szeretném elveszíteni szavahihetőségemet. Bár ami ezután jön, már az eddigieknél is hihetetlenebb lesz, és olyan gondolati tájakra kalauzol minket, ahol igencsak erőlködni kell, hogy higgyünk továbbra is. Én mindenesetre jelzem, hogy elsősorban Maszaru Emoto könyveire, közzétett anyagaira támaszkodom, valamint a róla szóló publikációk, beszámolók, az előadásai alatt elhangzott állítások szolgáltatják e fejezet anyagát. Ha tehát valaki az olvasók közül nem hiszi el, ami alább következik, ne engem hibáztasson. Mivel Emoto úr és kísérletező társai a másfél évtized alatt sok tízezer, fő tót készítettek a kristályokról, és éppen elég sokat kísérleteztek a vízzel, érthető, hogy némely területen

még meglepőbb eredményekhez is jutottak. Mint már említettem, a víz erőteljesen reagál arra, milyen pozitív vagy negatív hatást gyakorolnak rá, mielőtt kristályok képzésére késztetnék a kutatók. Emoto úgy látja, minden csak vibráció kérdése. Hajót sugallunk a víznek, annak is van egy vibrációja, mondjuk: hullámhossza, és az alakítja ki a kristályokat. Ha a vibráció rossz, negatív, a kristályok félresikerülnek – ha a vibráció pozitív, akkor szabályosak, szépek lesznek a mindig hatágú kristályok (erősen emlékeztetnek gyermekkorunk játékára, a kaleidoszkópban látható szabályos alakzatokra). Számtalanszor elismételték és az eredmény mindig ugyanaz volt: a terrorizmus, a halál, az ördög szavakra a kristályok deformálódtak, és ha olyan szavakat vagy neveket mormoltak a kísérleti lombiknak (vagy írtak rájuk), mint Hitler vagy háború vagy gyűlölet, akkor is ugyanolyan lett az eredmény. Gondolhatná valaki, hogy a víz átvette a hang, a beszélő ember hangulatát, lelki érzéseit, és arra reagált. Ha ez így is lenne, akkor sem oldaná meg a problémát, nem magyarázná meg a titkot: tulajdonképpen mi történik...? Ha pozitív szavakat mormolunk vagy írunk: szeretet béke stb., akkor a kristályok épek lesznek. Nos, ami még hihetetlenebb, az most jön: a kristályok mindig pozitívan reagálnak az imádságra is! Mondanom sem kell, ez az a pont, ahol a tudomány elkötelezett gyakorlói és hívei kellemetlen fintort vágnak, és többé hallani sem akarnak az emlékező vízről és felfedezőjéről. Pedig más, szintén tudósok már nemegyszer megállapították – olykor sok ezer fős minta igénybevételével is! –, hogy az a beteg, akiért mások imádkoznak, jobban és gyorsabban gyógyul, mint az, akiért senki sem imádkozik.

Vagyis a tisztán elméletinek tűnő akaratok valahol összegződnek, és képesek fizikai változásokat létrehozni a fizikai világban, vagyis a természetben. Ily módon nem zárható ki, hogy az ima önmagában is fizikai erő, aminthogy az a meditáció és a gondolati erőátvitel egyéb formái. Emoto és csoportja Love Vibrationnek, azaz szeretetvibrációnak nevezik azt, amikor pozitív fogalmak hatására gyönyörű kristályok születnek. És elég kimondani a negatív vezérszavakat (terrozimus, erőszak, halál stb.), hogy a kristályok deformálódjanak. Figyelmébe ajánlom a kíváncsi embereknek (de kutatóknak is...), hogy egy egyszerű hűtőkamra vagy éppen otthoni háztartási hűtő segítségével ők is elvégezhetik ezeket a kísérleteket, és meggyőződhetnek Maszaru Emoto igazáról. Vajon a kutatók miért nem erednek a japán tudós nyomába? Miért nem végzik el ők is ezeket a kísérleteket? Mivel egyfelől nem is bonyolultak, másfelől nincs szükség hozzájuk bonyolult gépekre, berendezésekre, műszerekre (egy nagy felbontású mikroszkóp mindenképpen kell), hát a tartózkodást valami más okozza. Ami elsősorban pszichés természetű akadály. Bizony a Beethoven zenéjét „hallgató” víz megfagyva hihetetlenül szép kristályokat produkál, állítja Emoto, és világ körüli útjain, a bemutató előadásokon meg is mutatja ezek fotóit. A klasszikus zenére született kristályok általában szabályosak, de még szimmetriájukon kívül is van rajtuk valami nagyon szép. Azt persze már a fanatikus hívek képzelőereje mondatja, hogy ha a víz Csajkovszkij Hattyúk tava című művét „hallgatja”, akkor a keletkező kristályok között kicsi balerinákat lehet felismerni... Ez ugyanúgy csak a jóindulatú, de befolyásolt képzelet szüleménye, mint amikor egyesek (persze Ázsiában) azt hitték: ha a víznek

lótuszvirágot mutatnak, akkor a majdani kristályok is a szent szimbólumot formázzák... Az viszont megesett már a sok ezer kísérlet során, hogy amikor egy lombik víznek azt mondták: elefánt, akkor a keletkező kristályokban valamilyen hosszú orrú (?), négylábú lényt véltek felfedezni a kísérletezők. De lehet, hogy ezt csak a fantáziájuk mondatta velük? Ugyanígy, amikor a kísérleti víznek úgymond „megmutattak” egy szép régi fát, a kristályaiban később e fa alakját fedezték fel. Az előbb említettük az imát, és ezzel már-már vallásos területre tereltük az egész kísérletet. Illetve nem mi, hanem Emoto és társai, akik között feltehetően akadnak hívő emberek is. Mindenesetre elvégeztek olyan kísérletet is, amikor a lombik víznek az öt világvallást adták meg. A kereszténység, buddhizmus, hinduizmus, iszlám és judaizmus szavak után a vízben egy ötágú csillaghoz hasonló alakzat bukkant fel, amelynek közepén mintha egy emberi arc lett volna. Emoto fotóin persze mindezt végigkísérhetjük, láthatjuk. Természetesen annak semmi jelentősége sincsen, hogy milyen nyelven mondjuk ki vagy írjuk le a szavakat. Mi több, a távolság sem játszik szerepet! Emoto és társai csináltak ilyen kísérletet is: egy előre meghatározott órában és percben a tokiói laborban előkészítettek egy pohár tiszta vizet a kísérlet céljaira, miközben Emoto éppen Ausztrália túlsó végén, Melbourne-ben tartózkodott. Ott erősen gondolt egy fogalomra, amit gondolatban odaküldött a laborba, és a kristályok azt tükrözték, amit gondolt. Vagyis sem az idő, sem a távolság nem játszik szerepet a folyamatban. Bárhol is legyen az „adó”, a vevő vele egy időben veszi a gondolatait és reagál, az egyszerű víznek (vagy amit mi annak hiszünk, mert

ki tudja, milyen bonyolult dolgok játszódnak le egy pohár vízben?) tehát mindegy, honnan jön a parancs, a kérés.

KÖVETKEZTETÉSEK Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy Brazíliában egy szennyezett tó kitisztítására a hatóságoknak nem volt pénzük. Nosza összefogtak sokan olyan emberek, akik hittek a gondolat erejében. Ha nem megy pénzzel és eszközökkel, akkor majd megy másképpen – gondolták. Megbeszélték egymás között, hogy mindennap ugyanabban az időpontban, egy bizonyos ideig erősen arra gondolnak mindnyájan, hogy a tó tisztuljon meg! Mintegy öntisztításra veszik rá a tavat, csupáncsak a gondolat pszichikus erejével, átküldve hozzá saját akaratukat. És a tó megtisztult! A tudósok kiszálltak a helyszínre, és próbálták megérteni, mi történt. Természetesen a „gondolati ráhatás” elméletét nem fogadták el – holott az szinte a szemük láttára vált valóra, példává, bizonyítékká... A váratlan változás okát hosszan keresték a tóban, de nem találtak semmit. A víz, ami azelőtt tele volt szennyeződéssel, olyan gyorsan tisztult, hogy ennyi idő alatt semmilyen természetes folyamat nem játszódhatott le. Felmerül a kérdés: mennyiben volt természetes a tó tisztulása? Ha az ember nem avatkozik be, akkor vajon megtörtént volna ez a tisztulás? Ha igen, mennyi idő alatt játszódott volna le? Vagy éppen ellenkezőleg, beavatkozás nélkül a tó még tovább szennyeződött volna? A dologból Emoto követői nagyon messzire menő

következtetéseket is levonhatnak, ami már nem csak a vízről szól. Ők úgy gondolják: száz évvel ezelőtt körülbelül másfél milliárd ember élt ezen a földön, ma legalább hat és fél milliárdan vagyunk. Az tehát, hogy mi lesz a Földdel és rajta a természeti körülményekkel, vagyis a mi életfeltételeinkkel, attól is függ, hogy mennyi pozitív életérzés és energia lesz a bolygón. Ha a negatív erők kerülnek túlsúlyba, végünk van. Emoto nyíltan hirdeti: az ember testében lévő víz emlékezik. Megjegyez minden jót és rosszat. Ha másokat gyilkolunk, ha betegségeket terjesztünk, ha rossz ideológiák mellett állunk ki, ha embert ember ellen uszítunk – aktivizálódnak a rossz dolgok bennünk is. Megtámadnak minket a betegségek, a rossz vibráció két marokkal szedi majd áldozatait AIDS, madárinfluenza, malária és más nyavalyák képében, eszközével. Emoto mindezen tanulmányok, kísérletek és eredmények hatására azt a meggyőződését hangoztatja, hogy mindez kikerülhető, az egyes ember és az emberiség túlélhet minden bajt, ha pozitív hozzáállással fog élni ezután. A japán kutató egyszerű tanácsai egyszerű embereknek pedig így szólnak: – Igyunk jó vizet, vagyis olyant, amit előzőleg, gondolati úton valami pozitív dologgal töltöttünk fel. Hallgassunk jó zenét és csak azt. Gondolkozzunk pozitívan. Márpedig ezek nem olyan nagy követelmények, ezeknek bárki megfelelhet.

7. A fizikus, aki megtalálta Istent Először mutassunk be egy nem mindennapi urat, akit bizonyos értelemben nevezhetünk parafeltalálónak is. Ugyan csak gondolati úton kísérletezik, de azok az eredmények, amelyekhez eljutott, eleve kiközösítik őt az elfogadott tudósok közül, az akadémikusok által szabályozott és kordában tartott tudományos közéletből. Gennagyij Ivanovics Sipovról mások mondták: korunk egyik legnagyobb elméje. Ki tudja, talán a jövő Einsteinjét tisztelhetjük benne? Valaha a Moszkvai Egyetem fizikaprofesszora volt – már nem az, mert kirúgták onnan forradalmi és tudományos értelemben felforgatónak minősíthető eszméi (és azok hirdetése) miatt. A fizika egységes elméletét eddig még senkinek sem sikerült megalkotnia, hisszük. A természetben működő négy alapvető hatást emberi elmének még nem sikerült összefognia, és a „minden elméletének” alárendelni. Mígnem jött Sipov, aki állítja, hogy ő ezen már túl van, kigondolta, megcsinálta. Sipov, mint föntebb írtam, egyelőre csak gondolati úton kísérletezik, de amit eddig kitalált az egységes elméletével, azt a gyakorlatban is hasznosítani lehet. Már 1987-ben elkezdődtek a kísérletsorozatok olyan gépek, berendezések irányában, amelyek az ő elméletén alapulnának. Sipov állítólag maga is felügyeli ezeket, de a közvetlen beruházó eleinte a szovjet, majd az orosz kormány volt. Olyan berendezések készülnek, amelyek az új elvek alapján felépítve sokkal többre képesek, mint az eddigiek, mi több, az

alapvető fizikai elveket – pl. az energiamegmaradás törvényét – is sértik. Gyártottak például olyan berendezést – állítólag, tegyük hozzá, hiszen az egykori Szovjetunióban éppen úgy, mint a mai Oroszországban, soha nem lehet tudni semmiről, hogy az éppen igaz-e vagy hamis! –, amely 1 kilowatt bevitele árán 4 kilowatt energiát szolgáltat. De a Sipov-féle elméletek gyakorlati alkalmazásával készültek olyan „ufók” is, amelyek valóban repülésképesek voltak. Be is mutattak egy ilyent Moszkvában az 1980-as évek végén, és az erről készült híradást az egyik országos tévécsatorna is közvetítette. Tehát sem Sipov, sem hívei nem beszélnek a levegőbe, úgy tűnik. A jelek szerint ugyan a tudományos közélet kivetette soraiból Sipovot, de a kormány, amely Moszkvában gyakorta forgat sötét terveket és erőteljesen mellőzi a nyilvánosságot (hogy finoman fogalmazzunk), nagyon is számít a kutatóra. Olyannyira, hogy hírek szerint rábízták a tudományos körökben hírhedett-irigyelt VENT („Kockázatos és Nemhagyományos Technológiák Központja”) vezetését is. Ott általában az orosz hadiipar megrendelésére folytatnak az intézet nevében is jelzett igencsak kockázatos, és a hagyományos tudományos gondolkodástól igen eltérő kísérleteket. De minket elsősorban természetesen Sipov világelmélete érdekel. Sipov abból indul ki, hogy a világ körülöttünk nem olyan, vagy nem csak olyan, amilyennek azt érzékeljük, látjuk, tapintjuk, kiszámítjuk. A minket körülvevő burok – amit „fizikai valóságnak” nevezünk – sem csak olyan, amilyennek látjuk, hisszük. Vagyis Sipov a híres film alkotóihoz hasonlóan valami olyasmit állít, hogy a minket körülvevő Mátrixon túl másféle világok, másféle valóságok is vannak. Márpedig számos erő és hatás létezik a mindenségben,

amelyek ránk is hatnak, bár nem érzékeljük. Sipov azt állítja: van olyan sugárzás, amelynek részecskéi több milliárdszor gyorsabban haladnak, mint a fénysebesség, így azok sebessége gyakorlatilag a „zéró idő” fogalmával azonos, vagyis szinte semmi idő alatt eljutnak a világegyetem egyik részéből annak elképzelhetetlenül távoli más részeibe. Bár ez nekünk hihetetlennek tűnik, már az itteni, földi kísérletek is bizonyították, hogy felgyorsíthatunk részecskéket a fénysebesség fölé. Sipov szerint a világmindenségben sajátos vibráció zajlik, ez az energia megjelenési formája. És mindez több szinten megy végbe. Az 1-es szint lényegében az abszolút SEMMI, az üresség, amelyből viszont majdnem minden születik. Ezt az eddigi földi tudósok hol Istennek, hol Abszolútnak, hol Semminek nevezték, csak abban értettek egyet, hogy ennek megértése meghaladja az emberi elme képességeit. A 2-es afféle „torziós” szint, tele „torziós mezőkkel”, a vibrálás vagy tudat ősi területe. A 3-as szinten kerülünk szembe a VÁKUUM-mal, amit azonban nem úgy kell értenünk, mint ahogyan ezt a kifejezést eddig itt magyarázták, vagyis nem egy tökéletes ürességről van szó, hanem úgy, hogy ebben gyűlnek össze és tartózkodnak olyan részecskék, amelyeket mi még nem ismerünk. A 4-es szint az általunk is ismert plazmaállapot. Az 5-ös egyszerűen a gázállapotot jelenti. A 6-os a folyadék. A 7-es a szilárd testek világa. Mindezek közül az egyik legérdekesebb „szint” persze a

fizikai vákuum, az „üresség” – Sipov szerint persze szó sincs ürességről, az általunk üresnek hitt tér „tele van” olyan „szintekkel”, amelyeket mi még nem ismerünk. Olyan részecskékkel és erőhatásokkal, amelyekről fogalmunk sincsen. Mégis sejtjük már, hogy ez a vákuum tele van energiával, erre utalnak a világban sokfelé folytatott kísérletek a vákuum- vagy nullponti energiával. Szerinte ebben a látszólag üres térben annyi energia lapul, hogy azt mi, emberek egyszerűen fel sem tudjuk fogni. Sipov szerint ennek a térnek egyetlen köbcentiméterében annyi energia van, amennyi elég lenne az egész emberiségnek 10 éven át! „Aki a vákuumra mint üres térre gondol, az elmaradott” – lövöldözi kis nyilait az akadémikusok irányába. Találunk az elmélet magyarázatában egy érdekes félmondatot, amely sok mindent megvilágíthat nekünk – visszamenőleg! Gondoljunk csak az előző fejezetekben emlegetett felfedezőkre. Tesla és mások is gyakorta hivatkoztak arra, hogy energiájukat az „éterből” merítik. Az „éter”, amely már a középkori alkimistáknál és más tudósoknál is felmerült, valami meghatározhatatlan része volt a térnek, a fizikai valóságnak. Nos, Sipov szerint a régi éter az a vákuum, és annyiban igaza volt a régieknek, hogy innen aztán hihetetlen és kimeríthetetlen mennyiségben lehetne energiát meríteni. Ő a maga részéről mindent meg is tesz, hogy behatoljon ebbe a különleges térségbe. Sipov azt állítja, az „üresség” tele van másféle energiákkal, erőkkel, amelyek képesek még a téridő elhajlására is hatni. Számára a vákuum egy szinte élő szövet, amely rengeteg dolgot tartalmaz. Benne zajlanak például a részecskék és antirészecskék keletkezése és pusztulása. Miközben ennek a térségnek sem tömege, sem töltése nincsen – állítja a fizikus.

Az ő felfogásában a vákuum valósággal forr a benne rejlő energiáktól, és egyre újabb és újabb részecskéket hoz létre. Sipov egyenletekben írja le a vákuumot mint struktúrát, ahol szüntelenül zajlik az anyag halála és (újjá)születése. A vákuum ugyanakkor Sipov szerint egy „információs matrica” is. A második szint a Sipov-féle felosztásban a „torziós tér”, ahol szerinte elemi forgatagok működnek, amelyek a téridő információit hordozzák magukban. Vagyis a torziós mezők nem energiát, hanem információkat szállítanak. Ez bizony merész állítás, de hát Sipovról van szó, aki – tudjuk – nem fékezi magát. Ha az embereknek sikerülne uralmuk alá hajtaniok a torziós mezőket, akkor a mindenségben létező összes információ a birtokukba kerülne, és tetszőlegesen irányíthatnák nem csak a jelen, de a múlt és a jövő eseményeit is! A legtöbb folyamat irányítása gyakorlatilag ráfordított energia nélkül zajlana. És itt jön Sipov egyik, majdhogynem mellékesnek tetsző megjegyzése, amely azonban igen fontos lehet és megmagyarázza például az előző fejezetben említett „emlékező vizet” és sok más furcsaságot is, amikre a parafeltalálók, kutatók jöttek rá. Sipov egyenletei bizonyítani látszanak azt a tézist, miszerint a mindenségben működő terek, szintek és a gondolatok egymásra kölcsönösen hatni tudnak. Vagyis ez magyarázná meg azokat a jelenségeket, amelyeknél kísérleti alanyok, „médiumok” a távolból, gondolati úton képesek hatni a tárgyakra, mi több, eseményekre. Ez megmagyarázza, hogyan hajlítják el a kanalakat a távolból nem csak erre képes felnőtt parafenomének, de sokszor véletlenszerűen kiválasztódó, addig ilyesmivel soha nem foglalkozott, akár hét-nyolc éves gyerekek is.

A torziós mezők végtelen mennyiségű információt képesek befogadni. Elfér bennük az összes ember összes gondolata, ötletei, a mentális képek, az emberek tudása, mindene. A torziós mezők segítségével aztán ezek a gondolatok szabadon átsugározódhatnak más agyakba is. Ha úgy vesszük – és úgy vesszük –, akkor Sipov értelmezésében ez a szint felel gyakorlatilag minden parajelenségért, ezen a szinten bonyolódnak le ezek a dolgok. A telepátia, telekinézis (tárgyak gondolati erővel történő mozgatása), a jóslás és más ezekhez hasonló képességek, jelenségek és események éppen e szint segítségével realizálódnak. Sipov szerint a gondolat abban a pillanatban materializálódik, amikor agyunkban megszületett. Itt a gondolat voltaképpen egy önálló létezés, nincs szüksége testre, sem anyagban megvalósuló energiára.

ÉS EZ MÉG NEM MINDEN Sipov számára mindez szinte csak kiindulópont, az elmélet folytatásában jönnek a még „vadabb” állítások. Nem is csoda mellesleg, hogy Sipov, a fizikus, nem fért bele az egyetemi fizikaoktatás kereteibe. Nézetei magukkal ragadták a diákokat, túlságosan is. Az egyetem vezetése nem tűrhette, hogy egy ember ennyire „szakadár gondolatokkal” fertőzze meg a jobb sorsra érdemes, leendő fizikusokat... Nos, szóval Sipov szerint a Világegyetemben mindennek van többé-kevésbé fejlett tudata! Ez természetes, és közvetetten kapcsolódik James Lovelock Gaia-elméletéhez, hiszen abban azt olvashatjuk, hogy a Föld mint bolygó rendelkezik tudattal, hisz valamilyen értelemben a planéta is élőlény. A torziós mező spirálhoz hasonló forgómozgást végezve

halad, és mint már mondtam, Sipov szerint milliárdszor gyorsabban halad, mint a fénysebesség, így az információk igen gyorsan terjednek az Univerzumban, és eljutnak mindenhová. A torziós mező vagy tér terjedési sebessége nem ismert, csak annyit tudunk róla, hogy „nagyon gyors”. Természetesen nem nehéz elképzelni, milyen nagy hasznunkra lenne, ha megtanulnánk kihasználni ezt a teret. Például mint információközlő rendszert! Akármilyen messzire mennének a Földtől az űrhajósok, zéró idő alatt lehetne üzenni nekik, vagyis legyenek ők bármilyen iszonyúan távol is a Földtől, egyidejű beszélgetéseket lehet folytatni, utasításokat adni, híreket kapni stb. És még ez sem elég. Mert túl azon, hogy a világmindenség Sipov szerint egy tudatos lény, de az elméletet továbbfejlesztve a Tudatszintek Elmélete odáig jut, hogy ha több összetevőt megismerünk, akkor már a túlvilági életet is megismerhetjük. Vagyis a Mindenség nemcsak a komor fizikai valóságban rendelkezik tudattal, nemcsak abban hat, hanem a halál utáni életben is! (Most már még kevésbé csodálkozunk, hogy Sipovot kirúgták az orosz közoktatásból, amely gyakorlatilag még most is a hetven éven át szépen begyakorolt szovjet elvek és tananyag szerint működik, mint azt számtalan példa bizonyítja, és nem csak a történelemoktatás terén.) A fizikus állítja: minden lélek, miután megszabadult a test börtönéből – vagyis például egy ember meghalt –, a gondolatok materializálódó mezőjébe, térségébe vándorol el. De az is lehet – lám, Sipov milyen megengedő, gondolom főleg azért, mert a Világmindenség szerkezetéről oly keveset tudunk még –, hogy minden emberi tudat egyszerre létezik az összes vibrációs szinten. Egyszerre sokféle frekvencián élünk, miközben még fogalmunk sincs arról, mennyire

sokrétű a természetünk, mennyire sokféle a létezésünk. Vagyis lehetőségeinknek szikrányi százalékát sem használjuk ki manapság, mert nem is tudunk róla, milyen nagy és széles körű lehetőségeink vannak a létezés millióféle labirintusában. Ez megint elgondolkoztatja azokat, akik találkoztak már olyan „paraprófétákkal”, akik szintén valami hasonlót állítanak. Bár nyilvánvalóan ők is csak a lehetőségek kicsiny részét tapasztalták meg, legalább gondolati (vagy olykor fizikai) úton. Vagyis akik már „jártak odaát”, valamilyen állapotban eljutottak ezekbe a más világokba, még ha csak pillanatokra vagy percekre is. Akik megízlelhették, milyen részegítő, ha egy embernek gigantikus, kozmikus lehetőségei vannak, ha létezhet és hathat olyan világokban is, amelyekről nálunk kevesen tudnak és amelyekben még kevesebben hisznek.

ISTEN ÉS A TALÁLMÁNYOK Minden döbbenetes dolog között, ami a Sipov-féle elméletből számunkra kiderülhet, a legdöbbenetesebb az, ahogyan Sipov eljutott... az Istenhez. A legmagasabb szint – az egyes – szerinte az Abszolút Semmi helye. „Valószínűleg Isten helye” – mondja-hirdeti Gennagyij Ivanovics Sipov egy olyan országban, ahol Isten létezését majd száz éve hatalmi szóval vonják kétségbe. Persze Sipov nem erősködik és nem túl gyakran emlegeti Istent. Ő úgy mondja: azon a szinten van valami, amelyből az egész Világmindenség ered. Egy forrás, amiből az összes anyag származik, és persze minden energia is. „A létezés egészét átható ősi tudat” – mondja és írja, mert

voltaképpen így is meghatározható az, amit mások istennek neveznek. Nevezhetjük Felsőbb Lénynek vagy akár Szuperlénynek, mi több: Szupertudatnak is. Innen persze már csak egyetlen lépésre van szükség, hogy ezt a valakitvalamit elnevezzük Istennek. Sokan hajlamosak úgy értelmezni a dolgot, hogy Sipov eljutott Istenhez, mondhatni „felfedezte” – ahogyan a fejezet címében utaltam is rá. De a „megtalálni Istent” kifejezés sokak számára meg azt jelenti, hogy valaki, aki addig tagadta Isten létét, most rátalált, hozzá megtért, meggyőződött létezéséről. Sipov esetében talán nem ilyen egyszerű a dolog. Azt is mondták rá, hogy „bebizonyította Isten létezését”, ez pedig nem kis dolog egy fizikustól. A legtöbb akadémikustól nem is várnánk el hasonló merészséget, és ők sem tennének ilyent, bizonyára sohasem. Amikor az 1990-es években nemcsak Moszkvában, de az interneten és a világ más részein is terjedni kezdtek Sipov eszméi, gondolatkísérleteinek folyamata bejárta a világot, bizony nem kevesen akadtak, akik úgy vélték: lám, itt a tudományos bizonyítéka Isten létezésének. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy erről van szó. Sipov elméletéből az is kiderül, hogy a gondolatnak nagyobb hatalma van, mint eddig valaha is hittük. Mi több, szerinte egyenesen bebizonyosodik az elmélet révén, hogy a gondolat erősebb az anyagnál! Ami más szavakkal azt jelzi, hogy bármi is készüljön a Mindenségben – vagy egyszerűsítsük le a dolgot: a Földön –, azt előbb mentális terv, vagyis gondolatok előzik meg. Ez különben logikus is, vegyünk például egy házat, amely még nem létezik, de úgy érezzük, szükségünk van rá. Először tehát tudatosodik

bennünk a szükség, aztán megindulnak a gondolatok: milyen legyen...? Még soha, sehol, senki, az ősembertől a huszonegyedik századi szuper felhőkarcolók tervezőjéig nem épített házat úgy, hogy legalább végig ne gondolta volna, milyen legyen, milyen lesz, milyennek kell lennie. A tervezés további útját ismerjük, hogyan kerül ez papírra vagy számítógépbe, hogyan alakulnak ki a részei, hogyan számítják ki mindazt, amit ilyenkor természetesen okvetlenül ki kell számítani. Tehát mindig első az ötletgondolat, a szándék-gondolat, és csak utána jöhet minden más. De honnan származnak a gondolatok? Csak az agyból – vagy valahonnan máshonnan? És az ötletek, vagy például az addig nem létezett, teljesen új és szokatlan találmányok? Sipov szerint kell valahol léteznie egy „adatbanknak”, egy tárolóhelynek, amely talán nem is foglal el fizikai teret az Univerzumban, hiszen azt másképpen is meg lehet oldani. A torziós tér mellesleg erre is lehetőségeket nyújthat. Mi van akkor – teszi fel Sipov a kérdést –, ha abból az adatbankból jönnek a fejünkbe a gondolatok? Ha minden találmány úgy repül át a téren és eljutva valakinek az agyába, a többiről már nem kell senkinek gondoskodnia? Azt megteszi maga a feltaláló? Aki persze az esetek nagy többségében meg van róla győződve, hogy ez neki jutott eszébe, nincs előzménye, ő a feltalálója, a megalkotója, és erre szinte jogosan büszke is. (Tudunk néhány olyan találmányról, amelyeket feltalálójuk „álomban” vagy valamiféle sajátos „elrévülés” közben fedezett fel – itt valóban rajtakapható lenne egy ilyenfajta ötletszármazás.) Ami mellesleg érthető is, hiszen a legtöbb találmányt nem valamiféle logikus gondolkodás és töprengés eredményeképpen szüli meg a feltaláló agya. Amennyire ez

tudható, sokszor csak egyetlen villanás az agyban, és ott az ötlet: ezt ezentúl így vagy úgy kéne tenni, vagy valami olyasmit csinálni, ami eddig nem létezett és ennek lám, ez a módja. A tudományos világ, amint az várható is volt, egyszerűen nem vesz tudomást Sipov elméletéről, egyáltalán, egész tevékenységéről. Az a másik tevékenysége – a hadiipari fejlesztésekre gondolok – persze jobbára titokban zajlik, hát ott nem tudnának belekötni. Valami oka kell legyen, hogy az elméletét sem támadják igazán és lelkesen, ahogyan szokták hasonló esetekben. Vagy azért, mert nem akarnak neki nagy hírverést biztosítani, vagy azért, mert igyekeznek róla tudomást sem venni. Ami nem egyszerű dolog, ugyanis a világ egyes részein és rétegeiben azért nemhogy elismerik őt, de még igen nagyra is tartják. Az Amerikai Életrajzi Intézet besorolta őt a közé az 500 ember közé, akik az elmúlt évszázadban a legtöbbet tették az emberiségért. Megkapta azt az emlékérmet is, amelyét 2 ezer személy kapott, akik valami rendkívüli dolgot tettek bolygónkért, a Földért. Mindez azonban nem változtat azon a helyzeten, hogy a fizikust a tudományos világ nemhogy nem fogadta be, de egyenesen kitaszította soraiból, és továbbra is úgy tesz, mintha Gennagyij Ivanovics Sipov soha nem is létezett volna.

8. Le a fájdalommal! A változatosság kedvéért most nem olyan feltalálóról vagy tudósról lesz szó, akit a hivatalos tudomány botosispánjai üldöznek. Mi több, kettejük forradalmian új elmélete még csak túl nagy vihart sem kavart. Persze ez csak idő kérdése, ugyanis a két szerző csak nemrégen, voltaképpen 2005-ben lépett a nyilvánosság elé. Azonkívül voltak olyan tapintatosak, hogy az elméletet először egy szakmai, méghozzá jó hírű szakmai folyóiratban publikálták. Amúgy szerencséjük volt, hogy ott megjelenhetett. Ugyanis a szakmai folyóiratok, különösen amelyek fizikával, biológiával és az orvostudomány egyes ágaival foglalkoznak, hihetetlenül erős és könyörtelen cenzúra alatt állnak. Nemcsak érthető tudományos szempontok működnek ott, hanem az akadémikus elmék tekintélytisztelete is erős gátja annak, hogy „akárki” közöljön benne „akármit”. A rendszer elsősorban nem, vagy csak részben szolgálja a sarlatánok, szélhámosok kiszűrését – sokkal inkább azért jött létre, hogy megakadályozza a forradalmian új eszmék, találmányok, felismerések közlését és ezzel azok zavarba hozását, akik már évtizedek óta ezekkel ellentétes tanokat oktatnak az egyetemeken és a gyakorlatban. Nem véletlen, hogy pszichológiai tudományos folyóiratok nem közölhetnek szakcikkeket telepátiáról, hipnózisról vagy – horribile dictu, azaz szörnyű még kimondani is – regresszív hipnózisról amelynek során pedig tudományosan bizonyítani is lehet a lélekvándorlást... De nem jelennek meg anyagok arról a fikcióról sem, amit darwini evolúciónak becéznek és

ami manapság már ezer sebből vérzik, dogmává satnyult, amelyre gyakorlatilag nincsenek bizonyítékok. Nos, szóval itt nem ebből az alapállásból indulnak a dolgok. A téma: a fájdalom. A két orvos, aki valami újat tett le az asztalra: Ronald Melzack és John Loeser. A forrás, ahol elméletüket közölték, a Láncét, jelenleg talán a leghíresebb és legtekintélyesebb orvosi szaklap a világon. A két tudós eddig is és már jó régóta a fájdalmat kutatja. Vagyis azzal az érzéssel, jelenséggel foglalkozik, amelyet sokan „csöndes járványnak” is neveznek, és amely az emberiséget már az idők kezdetétől – sajnos nagyon hűségesen, elmaradhatatlanul – kíséri. Egyes ősi társadalmakban a beteg a fájdalmát a sámánra, törzsi varázslóra bízta, aki a beteg testén vágott egy kisebb sebet, mondván: azon át távozhat a fájdalom. Bármilyen paradox is a dolog, ez sokszor segített – persze, afféle placebo hatással, vagyis a beteg érezte, hogy foglalkoznak vele, hogy elindultak a fájdalmat elűző folyamatok, és ettől megkönnyebbülhetett. Az ókori egyiptomiak, a zsidók és görögök nem harcoltak a fájdalom ellen. Olybá vették, mint valamit, amit az istenek küldtek le rájuk. Lehetett az megérdemelt büntetés, lehetett próbatétel. Ők mindenesetre orvosi úton nem avatkoztak bele, a fájdalomcsillapítást nem igazán ismerték – arról nem is szólva, hogy a korabeli „gyógyítás” szinte semmit sem ért, a gyógyított és nem gyógyított betegek feltehetően ugyanolyan arányban pusztultak bele olyan nyavalyákba is, amelyeket ma szinte észre sem veszünk, vagy a legegyszerűbb módokon kikúráljuk. Hippokratész volt az első orvos, aki 400 évvel Krisztus előtt változtatott ezen a vélekedésen. Ő merte mondani, hogy a fájdalom nem pozitív dolog, nem az istenek sajátos

ajándéka – hanem olyasmi, ami szemben áll a test és a lélek harmóniájával, vagyis ami ellen éppen ezért küzdeni kell. Ezzel aztán kezdetét vette az emberiség immár lassan két és fél ezer éve tartó nagy menetelése, komoly küzdelme a fájdalom ellen. Persze igazi előrelépésre csak nemrégen lehetett számítani, amikor a fájdalom mechanizmusát, mondhatni „működését” felderítettük. Most ott tartunk, hogy kezdjük látni, milyen hatalmas feladattal állunk szemben. A tudósok odáig jutottak, hogy a fájdalom egy roppant bonyolult idegi tapasztalat. Sok neurológiai, neurobiológiai és neurokémiai folyamat összhatásával jön létre. Nehéz lenne ezt egysíkú megtapasztalásnak nevezni. Már a régiek is észrevették, hogy ha egy orvos késsel felvágja a bőrünket, az sokkal jobban fáj, mintha egy csata hevében karddal szabdalják ugyanazt a bőrt. Tehát más és más helyzetben másképpen érezzük ugyanazt, a még nagyobb hatás sem kelt akkora fájdalmat, mint adott esetben egy sokkal kisebb. A fájdalom nemcsak fizikai érzés, hanem érzelmi is. A tartós fájdalom nemegyszer vezet depresszióhoz, az egyén pszichikai leépüléséhez, sőt még öngyilkossághoz is. Ugyanakkor különösen művészi képességű embereknek adhat ihletet, impulzust az alkotáshoz. Érdekes különbségek vannak a fájdalom elviselése terén. Zajlottak olyan tudományos kísérletek is, amelyek eredményeit csak szűk körben hozták nyilvánosságra, mert a kutatók nem akartak nagyobb botrányokat. Mert bizony a fájdalomtűrés „fajtaspecifikus”, és ezért esetleg valamiféle rasszista elméletek születésére adna okot. Azon felül nem is teljes, mint arra mindjárt kitérünk. A kísérletek során egyértelműen bebizonyították, hogy a

nők jobban viselik el a fájdalmat, mint a férfiak. Ezen belül a fehér ember tűri azt a legjobban, a feketék és a sárgák már sokkal kisebb fájdalom hatására is összeomlanak. De a fehérek sem egyformák e téren. A legtöbbet állítólag az amerikaiak és az írek bírnak ki, a legalacsonyabb tűrőképesség pedig az olaszokat és általában a zsidókat jellemzik. (Ez a megközelítés azért lehet problémásamért tudomásunk szerint mindössze néhány nemzet fiaira és lányaira terjedt ki a vizsgálat, nem tudható, hogyan reagáltak (volna) a szlávok, a magyarok, az arabok, az amharák, a polinézek stb. De még ez az osztás sem végleges, ez is tovább osztható, például munka szerint. Azok a személyek, akik fizikai munkát végeznek, sokkal kitartóbbak a fájdalom terén, mint az úgynevezett „értelmiségiek”. Más a hozzáállása a civileknek és más a katonáknak. Ezen kívül – mint kiderült – sokat számít az is, hogy valaki milyen kultúrkörben nőtt fel. Ott hogyan tekintettek a fájdalomra, és milyen reakciót várt el a kisebb vagy nagyobb társadalom attól a tagjától, akinek fájdalmat kellett elviselnie? Hiszen számos kultúrában a fájdalom valamilyen beavatáshoz kapcsolódott, így volt és van ez még ma is számos bennszülött törzsnél, elsősorban a dél- és északamerikai indiánoknál. Ott értelemszerűen a mesterségesen keltett fájdalom elviselése volt az ár, amit a beavatás, a titok megismerése, a valahová tartozás elérése miatt kellett fizetnie a jelöltnek. Logikus, hogy sokféle fájdalom van, amely bizonyos kultúrkörökhöz kapcsolódik, és csak annak ismeretében érthető, értelmezhető. Az indiai fakír, aki átszúrja az arcát, nyilván másképpen érzi a fájdalmat, mint egy európai, aki

ugyanazt teszi – hiszen az indiai erre készült sok éven át, oktatták és tanították neki az elviselési technikákat, és tudja, hogy egész környezete hogyan tekint rá, ha ilyesmit tesz. Más, de valahol hasonló az önmagukat korbácsoló szerzetesek, dervisek esete, és más a tűzön járás, vagy akár egy vudu szertartásban a fájdalom elviselése. A buddhisták számára a fájdalom az élet normális és elválaszthatatlan része, amely a születéstől a halálig elkísér minket, így tehát ellene lázadni, bármit is tenni értelmetlen dolog lenne... Majd eltűnik a fájdalom, ha az ember meghalt, és átlép abba a másik, fájdalommentes és jobb világba. A hindu hitet valló a szenvedést, fájdalmat a karma részének tartja. Úgy tudja és hiszi, hogy az előző életeiben elkövetett bűneiért vezekel – a fájdalmas megtisztulás a feltétele annak, hogy majdan visszatérhessen ősi tisztaságához. A test ezen az úton csak akadály. A keresztény ember számára a szenvedés az eredendő bűn következménye, legalábbis ezt hiszi. Hasonlóan a hindukhoz, a keresztény is meg van győződve róla, hogy a fájdalom a megváltás elmaradhatatlan feltétele. A megváltást viszont helyette is elérte Krisztus a kereszten. Ha misztikus módon részt vehet az Ő fájdalmában, akkor az Istenhez vezető úton halad. Az Isten sokszor éppen szenvedéseken keresztül hívja magához az embereket. Ma már kevesen gondolnak arra, hogy egészen a huszadik század elejéig a fájdalom okozása sok esetben rendes orvosi gyógymódnak számított! Elfogadott dolog volt, komoly elmék is hittek benne, hogy bizonyos „betegségeket” fájdalommal, erős fizikai ráhatással gyógyítani lehet... Például az elmebetegeket is verték, gondolván, hogy a nagy fájdalom észre téríti őket. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy

akkoriban az európai elmeklinikákra beutalták a szerencsejáték-függőket, az öngyilkosokat, a homoszexuálisokat, mi több, sok esetben még a más vallásúakat is, mert hogy azok „furcsán viselkedtek”... Erős behatásokat is alkalmaztak az elmúlt századok „gyógyítói”. Az elmebetegeket forgómozgásnak vetették alá, gyakorta addig pörgették őket, míg elvesztették eszméletüket. Azt hitték, ezzel sikerül majd megfordítani hibás gondolkodásukat és ily módon agyuk, szervezetük rendbe jön. Az sem volt ritkaság, hogy a betegeket jeges vízzel öntötték le, itt is a fájdalom gyógyító hatására számítottak. Mondani sem kell – hiába... Mielőtt valaki azt hinné, hogy ezek után beköszöntött a boldog huszadik század és többé efféle veszedelmek nem fenyegették az elmebetegeket, helyesebben pszichológiai, pszichiátriai pácienseket, az persze téved. A „humánus (?) huszadik század” meghozta nekik az elektrosokkot mint „terápiát”, amely – ma már tudjuk – rettenetes roncsolásokat végzett nem csak a beteg agyában, de szellemi képességeiben is. Mindennek ellenére vagy nyolcvan éven át használták, és nem is olyan régen tiltották ki a terápiák közül. Csak mellékesen jegyzem meg: a fájdalom összekapcsolódhatott a szexuális élményekkel, sőt bizonyos egyéneknél, bizonyos esetekben fokozhatta azt. A fájdalom felizgat, és mivel az efféle érzések-érzelmek egyik fő patrónusának egy osztrák orvost, Leopold von SacherMasoch urat tartották, innen kapta nevét a mazochizmus. A doktor javára csak annyit írhatunk: amikor ő az erről szóló könyveivel fellépett, a társadalom java még a „boldogtalan szerelem” kategóriáját becsülte a leginkább, és azt tartotta minden érzések csúcsának. Valamivel korábban élt De Sade márki, aki viszont a másoknak okozott fájdalomból eredő gyönyört énekelte meg – ő adta hát nevét a szadizmusnak.

Mellesleg a szakemberek szerint mindkét deviáció – ha ezek azok – felléphet mindnyájunknál, csak a nagy átlagnál ezek mértéke kicsi, olykor észrevehetetlen, és nem ezek irányítják szexuális életünket. Mindazonáltal léteznek, és nincs okunk arra, hogy megfeledkezzünk róluk vagy elhanyagoljuk őket. A szenvedés és a fájdalom manapság: ipar. Elsősorban a gyógyszergyártók számára, akik számos esetben a velük cinkos orvosok és kutatók révén nem is létező betegségekre gyártanak gyógyszereket – erről a témáról külön könyvet lehetne írni, érdekesebb lenne minden kriminél. Kevesen tudják ugyanis, hogy a gyógyszeripar a huszonegyedik században jobban jövedelmez még az olajnál is, de legfőképpen nem a tényleges, hanem a mesterségesen „feltunningolt” kereslet miatt. A fájdalomcsillapítás, vagy az arra irányuló törekvés éppen olyan idős lehet, mint az emberiség. Az ókorban is léteztek fájdalomcsillapító vagy - megszüntető szerek. Az emberek mindig is készítettek főzeteket vagy kenőcsöket, amelyek használatával az őket gyötrő fájdalom megszűnt. Ez is természetes törekvés volt mindig. Az utolsó fél évszázadban azonban kiderült, hogy a fájdalom egy fontos jelzőeszköze az emberi szervezetnek, a betegségeknek, a rendellenességeknek. Tehát elsősorban nem vagy nemcsak megszüntetni kell, hanem kutatni. Miközben aztán egyesek – nagyon kevesen álltak rá erre a kutatási területre – azt igyekeztek megtudni, mi a fájdalomérzés mechanizmusa az emberi szervezetben, mások nyakra-főre gyártották és gyártják az egyre újabb, egyre „jobb” és „hatékonyabb” fájdalomcsillapító szereket. Ezek egy része – nem tagadható – a kábítószerek kategóriájába tartozik, csak nem mindegyik egyforma fokon hat. A legtöbbjüktől függővé válik a szervezet.

Ipart említettem, és nem túloztam. Mint azt egy leleplező jellegű szakmai tanulmányban olvashatjuk: „Farmakológiai szempontból a fájdalomcsillapító szerek valóságos aranybányát jelentenek.” Ugyanis ezek vásárlására az emberek mindenfelé mesés összegeket áldoznak. Csak az e téren legfejlettebbnek nevezhető Egyesült Államokban az orvosok minden évben 700 millió orvosi szabadnapot írnak ki a betegeknek (ez az amerikai adófizetőknek 60 milliárd dollárjába kerül) –, és ki tudja, hány milliárd kapszula, doboz, levél gyógyszert...? Ezt már senki sem számolja. A huszonegyedik század elején Amerikában és Európában az egyik legfontosabb célnak a fájdalom legyőzését tartják – és nemcsak a gyógyszergyártók, hanem az orvosok is. Számos országban százával működnek a fájdalomellenes tanácsadó központok. Persze, ha régebben ezekben is elsősorban olyan szereket ajánlottak, mint a morfium – később megfordult a dolog és mindenki pánikszerűen félni kezdett ettől a szertől, mert elterjedt róla, hogy függővé tesz. Ez okból aztán betiltották használatát még a hospiciumokban (a „haldoklók házaiban”) is, ami nyilván túlzás volt. De lassan helyükre kerülnek a dolgok. Főleg azért, mert a fejezet elején említett két doktor sok mindenre rájött. Azt már eddig is feszegették sokan, hogy valami okból azok a betegek, akiknek a műtét alatt adtak fájdalomcsillapító szereket (korántsem volt ez mindig így), azok a műtét után gyorsabban, komplikációmentesebben gyógyulnak. Vagyis a beavatkozások alatti fájdalomcsillapítás költségei lényegesen alacsonyabbak, mint a későbbi hosszasabb lábadozásé. Dr. Donald Melzack, az oregoni és a londoni egyetem pszichológusa, valamint dr. John Loeser, a washingtoni egyetem neurológusa és aneszteziológusa is a fájdalom

„természetrajzából” indult ki. Ha egy tűvel megbökjük az ujjúnkat, vagy véletlenül megégetjük azt, egy idegi impulzus keletkezik, amely információvá alakulva szalad „felfelé”, az agy megfelelő részébe, ahol az érzéseket értelmezik. Onnan a jel továbbfut az agy intelligens területeire, ahol az érzett fájdalmat azonnal osztályozzák, lokalizálják és rögzítik. A fájdalom forrása lehet mechanikus, például egy szúrás vagy más sérülés, lehet termikus, vagyis hőmérsékleti, a legtöbbször égés. Lehet elektromos vagy biológiai is. A fájdalomérzés vagy a szervezetből belülről, vagy kívülről érkezik. A fentebb említett információáramlás persze olyan gyorsan játszódik le, hogy azt mérni is alig lehet. A kutatók azért megtették ezt, és a következő eredményekre jutottak: ha megszúrjuk az ujjúnkat, az erről szóló információ csaknem 30 méter/szekundum, azaz másodpercenként 30 méteres sebességgel jut el az agyba. Ami az ember ujjai és az agya közti távolságot figyelembe véve persze sokkal-sokkal rövidebb időt vesz igénybe. Az elhúzódó fájdalomról szóló hír sokkal lassabban, alig 2 méteres másodpercenkénti sebességgel jut el az agyba. A leglassabban a lábfájásról értesül vezérlő szervünk, ez „csak” óránként 464 kilométeres sebességgel halad a szervezet idegpályáin. Melzack és Loeser arra jöttek rá, hogy az idegsejtek rendszere kialakítja a test szellemi képét, afféle térbeli hologramját, amely persze a valóságban nem létezik, csak az agyban – de erre igen nagy szükség van. Amikor ebbe a rendszerbe beérkezik egy fájdalomimpulzus, egy jelzés, akkor a test más részeiről származó információk is csatlakoznak hozzá, és az agy számára modulálják az állapotot, valamint összevetik rögtön a test lelkiállapotát, érzelmeit. Ezt a rendszert a két kutató neuromátrixnak vagy neuro-

matricának nevezte el. A neuromátrix lényegében a fájdalom pillanatában egy modellt hoz létre, amelyben nem csak „földrajzilag” helyezi el a fájdalomérzet kiindulópontját, de a fájdalomérzés modelljét is megalkotja. Ez magyarázza meg az un. fantomfájdalmak jelenségét, vagyis amikor a páciensek a már amputált, nem létező testrészeikben is éreznek fájdalmat. Ugyanis az agy érző kérgeiben megvan az emberi test térképe, minden testrésznek megfelel egy olyan rész, amely érintésre vagy fájdalomra éppen ott, és sohasem másutt reagál. Ezt már régebben kikutatták a tudósok. Viszont ha a test valamelyik része „eltűnik”, mert például orvosilag amputálták, és abból a testrészből többé nem érkeznek impulzusok, információk, az agykéreg elkezdi magát átprogramozni. Vagyis úgy tesz, mintha szeretne ismét gazdálkodni a használatlan területeken. A fantomfájdalmak éppen erről az átalakulásról tanúskodnak. Amiben Melzack és Loeser ellentmondanak az eddigi gyakorlatnak, az áramlat, amelyben szembemennek az orvostudománnyal, az a következő: nem jó, ha az orvosok csillapítják a fájdalmat gyógyszerekkel, mondjuk egy betegség, de főleg egy műtét alatt. A két kutató szerint mást kell tenni: ki kell dolgozni egy módszert, amelynek révén ki lehet törölni az agyból a fájdalom emlékeit! Vagyis össze kell kuszálni azt a rendszert, amelyben az agy rögzíti a fájdalmakat, mondjuk így: a fájdalom nyomait, lenyomatait. Ha sikerül megzavarni a fájdalomról érkező információkat, akkor az orvostudományban valóságos forradalmat végzünk! – állítják ők ketten. Egy bizonyos: mivel Melzack és Loeser a fájdalomcsillapító szerek ellen van, nem lesz könnyű dolguk. A gyógyszeripari maffia – rengeteg napvilágra került csúnya eset miatt

bizonyos esetekben talán ez a szó sem mellőzhető – mindent meg fog tenni azért, hogy az általuk javasolt módszert az orvosok ne fogadják el. Pedig ezzel a jelek szerint egy évezredes fájdalomcsata végére tehetnénk pontot.

9. Az éter lovagja Lengyel létére a korabeli Csehországban, Velehrádban született Franciszek Rychnowski (ejtsd: Francsisek Ruhnovszki), 1850-ben. Akkor persze még senki sem sejtette, beleértve a felnövekvő gyermeket sern, hogy tudós feltaláló lesz belőle, persze olyan, akit bizonyos körökben enyhén szólva nem szívelnek majd, de nagyon híres emberré lesz... Mint a tizenkilencedik század számos zsenije, ő is a bécsi egyetemen tanult, és mint oly sok kortársát, őt is megragadta a kezdődő gépvilág, a fizika tudománya. Hiszen akkoriban szinte kirobbant a gőzgép, a vasút, a folyami gőzhajózás, és nem sokkal később az elektromosság elterjedése, úgymond „igába fogása” is. Nem csoda hát, hogy a fiatalembert mindez szédülten ragadta magával, és alig várta, hogy elérje azt a kort, amikor egyetemre kerülhet. Ez is bekövetkezett, és Rychnowski szinte önkívületben habzsolta a tudást. Amit akkortájt egy mérnöknek meg kellett tanulnia, azt ő mind elsajátította, sőt nyilván többet is, mint azt későbbi életútja bizonyítja. 25 éves korában, 1875-ben fejezte be tanulmányait, és amilyen megszállottan tanult addig, olyan nagy lendülettel kezdett dolgozni is. A szülei a keletlengyel (ma ukrán) Galíciának is nevezett területen éltek, ezért oda tért vissza. A mai Lvivben (amelyet régebben oroszul Lvovnak, németül Lembergnek hívtak) telepedett le és munkához látott. Első megbízása egy sörfőzde modernizálása volt. A feltalálóhajlam azonnal kibukott belőle – fiatal éveiben ugyanis szinte mindegy volt neki, milyen területen kamatoztathatja

képességeit. Ahol valamit tökéletesíteni, újítani, feltalálni kellett, ott Rychnowski addig töprengett, míg a végén csak kitalált valamit. A sörfőzdében például azt, hogy szerinte egyáltalán nem kell annyi fát eltüzelni a nagy katlanok alatt (mert akkor – természetesen – a sörfőzéshez fatüzelésű katlanokat használtak, más nem lévén!), hanem megoldható az olcsóbban is. Egy olyan berendezést készített, amely a tűztérbe csak bizonyos időnként, az alkalmas feltételek megléte esetén adagolta be a tűzifát, így amikor a sörfőzde az átalakítás után újraindult, kiderült, hogy hatszor (!) kevesebb fával is el lehet készíteni ugyanazt a sörmennyiséget. Ez siker volt, aminek abban a még igen lassú világban is híre kelt. Nemsokára a Iwówi új városháza szellőző berendezéseinek megtervezését és elkészítését bízták a fiatal mérnökre, aki a kor szokásainak megfelelően – mint azt egy róla fennmaradt fénykép tanúsítja – jókora bajuszt és még nagyobb szakállt viselt. Néhány héttel később bemutatta tervét a városatyáknak: a leendő városháza épületét át– meg átszőtte egy rejtélyes és kissé ijesztő külsejű csőrendszer. Ami persze a beépítés után eltűnt a falakban. Az atyák némi idegenkedés után végül is elfogadták a tervet, és később ezerszer áldották a fiatal konstruktőr nevét, amikor például a tanácsteremben, ahol akkori szokás szerint a vitatkozó felek órákon keresztül dohányoztak, szivaroztak, pipáztak – a levegő mindig tiszta maradt, és friss fejjel hozhatták meg döntéseiket. Mindennek persze ismét híre ment. Kezdtek sorra érkezni a megrendelések. Hol egy papírgyárat kellett feljavítania – ahol ismét elereszthette feltalálói fantáziáját –, hol egy gróf vidéki kastélyát kellett modernizálnia. S híre hamar elhagyta

Lwówot, meghívták Magyarországra is – a Monarchia területén élők akkoriban útlevél nélkül mozoghattak saját, igen nagy „országukban”, hiszen ez a Bécsből és Budapestről igazgatott birodalom akkoriban Párágától Velencéig, Ukrajnától Bajorországig, Krakkótól Boszniáig húzódott. Rychnowski hol egy magyar várban épített központi fűtést, hol a román királyi család sinaiai várában tette ugyanazt. Jasi-ban (szintén Románia) Rychnowski mérnök úr egy görögkeleti templom átépítésében jeleskedett, majd 1878-ban Franciaországba utazott. Feltalált ugyanis egy fűtőrendszert, amelyet az említett helyeken próbált ki, és amely itt is, ott is, mindenhol nagyon jónak és gazdaságosnak bizonyult. Kevés fával vagy szénnel nagy és tartós hőt biztosított rengeteg helyiségben – ideális megoldás lehet kastélyokban, szállodákban és más, sokhelyiséges intézményekben. A párizsi világkiállításon be is mutatta a rendszert – a zsűri és a szakemberek annyira jónak találták, hogy megkapta érte a világkiállítás egyik aranyérmét. Ez lényegében az egyik fődíjnak számított, ami érthetően nagy publicitást jelentett a feltörekvő fiatal mérnöknek. Kevesen mondhatnak a magukénak ilyen sikert – huszonnyolc éves korukban! Amikor aztán visszatért Galíciába, Lwówba, természetesen ünnepelték és megbecsülték. A helyi tudományos körök is felfigyeltek rá, és persze újabb munkákat kapott. Köztük az általa már ismert új városházán is. Itt most azt a feladatot bízták rá, hogy modern megvilágítással lássa el nemcsak a nagy tanácskozótermet, de az előcsarnokot, a lépcsőket, folyosókat és az épület előtti teret is. Nagy munka – főleg annak, aki nem volt megelégedve az addigi ívlámpákkal, hanem valami egészen másra vágyott. Vegyük figyelembe azt is, hogy akkoriban egy ilyen

munkában a mérnök nem fehér köpenyben, papírralceruzával számolgatva vett részt, dehogy! Neki is oda kellett állnia, ha azt akarta, hogy az általa felfedezett vagy alkalmazott – és így igazából csak általa ismert! – dolgok a helyükre kerüljenek. A vidéki mesterembereknek, akiket alája rendeltek, a legtöbbször fogalmuk sem volt például az elektromosság mibenlétéről, ők csak arra voltak jók, hogy műhelyeikben kisipari módszerekkel elkészítsék a szükséges alkatrészeket, lámpatesteket, csöveket, állványokat, falikarokat, olykor még a vezetékeket is – aztán az összeszerelésben, beépítésben a mérnöknek is részt kellett vennie, különben soha nem lett volna semmi az egészből. Rychnowksi itt végre egyik kedvencével, az elektromossággal foglalkozhatott. Ahhoz, hogy minden a neki tetsző módon működjön majd, az ívlámpákat másképpen készítette el, mint ahogyan azokat addig gyártották. Ezeken is javított valamit, és saját kezűleg épített egy dinamót, amellyel az áramot fejlesztették. Ekkor már 1880-at írtak, és éppen itt történt az a dolog, amely attól kezdve alapjaiban változtatta meg a férfi életét. Egy olyan elektromos jelenséggel találkozott, amely saját bevallása szerint is nagy hatást gyakorolt egész későbbi karrierjére. Rychnowski több könyvet írt később, ezek egyikében olvashatjuk a jelenség leírását. „Midőn a városháza világítását készítettem, igen érdekes fizikai jelenség tanúja lehettem. Nevezetesen észrevettem, hogy a nagy erősségű áram minden hirtelen megszakítása esetén valami furcsa történt. A gépházban állt a dinamó, de annak a fala legalább fél méter volt, tömör kőből. Nos, a fal másik oldalán, a sötétben egy kicsit zöldes, holdfényszerű fény jelent meg.” A mérnök nem tudta, mi az, de roppantul érdekelte és izgatta a dolog. Vajon milyen erő hatol át a félméteres

kőfalon, ráadásul a túloldalon valamilyen rejtélyes és megmagyarázhatatlan fényjelenséget okoz? Ám mielőtt tovább foglalkozhatott volna a dologgal, egy másféle probléma megoldása várt rá. Amivel aztán sikerült alaposan összerúgnia a patkót az orvosokkal – és nemcsak a helyiekkel, hanem szinte az egész Monarchia orvostársadalmával. Orvosbarátai megkérték, hogy mint mérnök, végezzen lehetőleg pontos számításokat a tekintetben, hogy az emberi szív milyen szerepet játszik a vérkeringési rendszerben? Rychnowski alapos ember volt, és mindenekelőtt mérnök, így hát áttanulmányozta az akkoriban elérhető egész szakirodalmat, csinált egy sorozat kísérletet, szorzott és osztott, majd közölte a végeredményt: az emberek erősen felnagyítják a szív szerepét ebben a rendszerben. Szerinte az aortában a nyomás százszor kisebb annál, mint amire szükség lenne ahhoz, hogy a szív a vért eljuttassa a hajszálerekbe, vagyis a rendszer perifériáira. No, több sem kellett a doktoroknak! Mind felhördült. Hiszen ha így lenne, akkor a vér nem jutna el a hajszálerekbe, márpedig mindnyájan tudjuk, akár láthatjuk is, hogy eljut, elég bizonyíték rá, hogy kezünk-lábunk ujjai nem rohadnak le testünkről, nem halnak el, hanem élnek, akárki láthatja! Rychnowskit az efféle érvelés nem ingatta meg. Kijelentette: az ő véleménye szerint a helyes keringést nemcsak a szív „motorja” biztosítja, hanem a vér alkotórészeinek elektromos töltése közti különbségek, vagy a vér és a véredények sejtjeinek különböző vegyi összetétele. Az ilyesmi akkoriban igen merész gondolatnak számított, no és ellenkezett az orvostudomány akkori állásával, mi több, teljesen vad ötletnek tűnt.

A mi részünkre így utólag Rychnowski efféle vélekedése egy remek bizonyíték arra, hogy a későbbi feltaláló független gondolkodású ember volt, aki adott esetben igaza tudatában képes volt szembemenni egy nála sokkal erősebb társadalmi csoporttal és annak véleményével. Ez mindenképpen nagyon pozitív dolog. A feltaláló akkoriban már nem nagyon figyelt az orvosokra, bár „jajveszékelésük” a szívügy miatt szerte hallatszott tán az egész Monarchiában. Rychnowski akkor már egészen mással foglalkozott. Egy elektromágneses hullámokat kibocsátó készüléken dolgozott. Nos, ezek nem mások voltak, mint a rádióhullámok – ahogyan később nevezték őket, és az egész világ úgy tudja még ma is, hogy ezeket Heinrich Hertz német tudós fedezte fel. Viszont a Rychnowski életét kutatók szerint e téren kétségtelenül a lengyelé volt az elsőség, bár ez nem egyértelműen derült ki a későbbiek folyamán. Elég, ha csak összevetjük a dátumokat, és egyéb adatokat. Hertz 1887-ben hirdette ki híres téziseit. Azt állította, hogy felfedezte az elektromágneses hullámokat, és ez igaz is, ő is felfedezte azokat, és kimutatta a fényhullámokkal azonos természetüket. Még ugyanabban az évben leírta a fény elektromos hatását is. Viszont az 1883-as bécsi világkiállításon Rychnowski már egy működő rádióadót mutatott be! „Emittert”, kisugárzót, ahogyan akkoriban nevezték a szerkezetet. (Nem feledhető az analógia azzal, ami tíz évvel később Nikola Teslával esett meg ugyanígy a chicagói világkiállításon.) Attól kezdve botrány botrányt követett. A mérnök addigra már – mindössze harminchárom évesen – előadó lett egy kitűnő műszaki főiskolán, ahol azonban hamarosan összeugrott a konzervatívokkal. A történelem állítólag ismétli önmagát. Ha nem is a nagy, de a kicsi dolgokban

mindenképpen. Itt ismét lejátszódott az, ami már annyiszor. Felbukkant egy zseni, aki szeretné megajándékozni a világot valami naggyal, jóval, hatalmassal, széppel, hasznossal. Igen ám, de nem hagyják, hogy ezt tegye, mert rögtön szembe találja magát a létező állapotokat védelmező fafejűekkel. Akik között mellesleg sokszor egészen híres és megbecsült, mi több, egykori felfedezők, feltalálók is voltak! A tudománytörténet számos ilyen esetet ismer és ismertet. Rychnowski mérnök és tanár úr is így járt, nem is egyszer. A láthatatlan hullámokat emittáló, kiküldő berendezése senkinek sem kellett, mi több, kezdték őt érte gúnyolni. A legtöbben nem is akarták elhinni, hogy léteznek nem látható hullámok, amelyek itt vannak körülöttünk, de mi nem érezzük és semmilyen módon nem tapasztalhatjuk a jelenlétüket... Sarlatánság! – legyintettek bizony még igencsak képzett professzor urak is. Mintha mindez nem lenne elég, még további negatív események is következtek. Ugyanabban az emlékezetes 1883as évben a főiskola új előadója váratlanul kétségbe vonta Newton gravitációs elméletének igazságát! Kijelentette, ő nem ismeri el az égitestek gravitációs erejéről szóló véleményeket, mert neki erről is van saját véleménye. A tudós urak felhördültek, és várták a folytatást. Rychnowski kijelentette: az égitestek csak afféle transzformátorok, amelyek a napenergiát alakítják át. Az előadása, ahol ezzel fellépett a tudósok előtt is, kemény botránnyal zárult. Öt év alatt a fejükre nőtt ez a Rychnowski – állapították meg a tudósok, ősz fejüket csóválva. – Hogy ez miket enged meg magának! Hát végül is ki ő? És mit képzel magáról? Tán egy új Newton lenne, hogy a régit merészeli kritizálni, porba taposni...?

Itt kell megjegyeznünk, hogy fél évszázaddal később egy német tudós, Wilhelm Reich megállapította: a Földön minden jelenleg létező energia forrása a Nap. De ha ezt el is fogadjuk, természetesen csak a Földre vonatkozik, és nem magyarázza meg a Naprendszeren kívüli égitestekben rejlő energiákat – sőt a gravitáció természetét sem. Rychnowski ezen a téren – ismerjük el – tévedett. Nem véletlen, hogy a huszonegyedik század elején is tanácstalanul áll a tudományos világ a gravitáció mint olyan előtt. Erről ma még nagyon-nagyon keveset tudunk. Mérnökünk pedig úgy viselkedett akkoriban, mint akinek az a pár botrány nem is volt elég, lehet persze, hogy viselkedését egy pszichológus jobban meg tudná magyarázni. Sejthetően az történt, hogy a férfit mindinkább feldühítette az a maradi környezet, azok a vaskalaposok, akik nemcsak hogy ott éltek körülötte, de hatalmuknál fogva részben akadályozhatták is az ő előmenetelét. Akik miatt nem tudta megmutatni a világnak, milyen remek dolgokat talált fel. Valószínűleg így történhetett, hogy Hertz megelőzhette őt és elsőnek lépett a nagyvilág elé a rádióhullámok felfedezőjeként. Amikor azzal állt elő, hogy mérései és véleménye szerint a tudomány alaposan túlbecsüli a szén szerepét az energiatermelő folyamatban, megint elszabadult a (tudományos) pokol. A mérnök úr kifejtette: a szén az oxigénnel reagálva kizárólag a katalizátor szerepét tölti be... No, azt kellett volna átélnünk, ami erre következett! Az egész birodalmi tudományos világ kígyót-békát kezdett kiáltani. Ekkor már szembefordultak vele a kutatók, mi több, sokan hangoztatták, hogy Rychnowski voltaképpen nem más, mint egy veszélyes szélhámos, aki a tudomány területén garázdálkodik! Még törvényszegésért is beperelték, és

veszélybe került oktatói állása is. Ugyanis a diákok szülei is felfigyeltek a sorozatos botrányokra és követelni kezdték az illetékesektől, hogy Rychnowskit rúgják ki a műszaki főiskolai tanári állásából. Ha belegondolunk, hogy alig nyolc évvel korábban érkezett Lwówba, mint egy teljesen ismeretlen, kezdő mérnök, és alig öt év telt el azóta, hogy a párizsi világkiállításon első díjat nyert egy találmányával – hát sebesen repült az idő és Rychnowski –, mondjuk ki kereken, sokat tett azért, hogy megutáltassa, sőt meggyűlöltesse magát bizonyos körökben. Az számára sem volt kétséges, hogy karrierjét bármikor derékba törhetik ezek a derék vaskalaposok, akik nem képesek vele együtt szárnyalni, akik oly betegesen ragaszkodnak a régi, megszokott elveikhez. Akik úgy félnek a fénytől, akár a patkányok vagy a csótányok. Akik rögtön menekülnek, ha valahol egy kis fény gyúl. Az, hogy ezt az új fáklyát Rychnowski hozza-e vagy más, voltaképpen mindegy volt. De mert ott és akkor ő hozta el elsőnek, hát ő kapott a fejére, sokat és sokszor. Visszatért közben éterkísérleteihez. Vagyis így nevezte azt a valamit, amit az emlékezetes dinamóleállások idején a városháza vastag fala mögött látott. Jellemző különben a korra, hogy az emberek akkoriban még mindig nem igazán tudták – lám, a tudósok sem! –, hogy voltaképpen honnan származik az áram. A dinamó működött, de a gép a jelek szerint nem győzte meg az embereket eléggé. Maga Rychnowski például meg volt győződve, hogy az elektromos áram egy ismeretlen, könnyen eltűnő anyagból származik, amely a fémvezetékek felszínén mozog! Ezt nevezte ő éternek vagy éteroidnak, és szerinte az anyag a világűrből eredt. Azt is állította, hogy ez az anyag a

kozmoszból napsugárzás formájában érkezik a Földre és a Naprendszer más bolygóira. És nem csupán a fénynek, a melegnek, az elektromosságnak, a mágnesességnek, a vegyi hatásoknak és az összes szerves életnek alapja, de ez okozza a bolygók forgását és azok Nap körüli pályán való haladását is! Nos, talán nem kéne csodálkozni, hogy ez így valóban kicsit megrázó lehetett a be nem avatott akkori embereknek – bár a laikusok könnyebben elsiklanak az effélék fölött. Viszont a tudomány embereinek feje rögtön lilára váltott, amikor Rychnowski eme legújabb „szélhámosságáról” olvastak vagy hallottak valahol. Mondani sem kell, hogy nagy hírverést csaptak a dolog körül. A felfedező váltig állította, hogy ez a kozmikus eredetű valami nem csupán az élettelen, de az élő világon is megtapasztalható, tehát ez valamiféle életerő – akkoriban kedvelt tudományos nyelven, azaz latinul: vis vitalis. Szegény mérnököt az ág is húzza – néhány teozófus és más, korabeli transzcendens lelkületű, és ilyen elveket, tanokat hangoztató „parafenomén” rögtön Rychnowski mellé állt, és kezdték őt dicsérni, mi több, az éteroidot azonosították a keleti vallásokból ismert pranával... Mondani sem kell, hogy ez aztán végleg becsukott Rychnowski előtt minden ajtót, legalábbis a komoly tudomány irányába. Mindenesetre akadtak hívei is, és nem csak a transzcendentális elmék között. Számos laikus és néhány kutató is biztatta a férfit, ne hagyja abba, keresse tovább az éteroid tulajdonságait, győződjön meg annak minden jellegzetességéről. Hát nagy kedvvel kezdett kísérletezni, és ezzel máris egy másik, társadalmi-pszichológiai jellegű problémával találta magát szemközt. Úgy érezte, kutatásait el kell titkolnia! Ahogyan haladt

előre, mindinkább ráébredt – és ezt a folyamatot későbbi könyveiben szorosan nyomon követhetjük –, hogy veszélyes terepen jár. Ki tudja, mi mindenre lehet majd használni az éteroidot? Mi van, ha katonai találmányok sora lehet belőle, azokkal pedig embereket ölnek majd, és az is aggasztotta, nehogy az ellene fordult tudományos világ időnek előtte megtudja a részeredményeket, mert azokból ismét hamis következtetéseket vonnak le, és ezért ismét rajta, a feltalálón csattan majd az ostor. Hát óvatos volt. Közben tényleg jutott valamire! Azt a különös, szinte fényszerű anyagot – amely lám, mégis anyagszerű volt, hisz megfogható, tapintható! – sikerült egy üvegburába gyűjtenie. És ez még nem elég, az anyag egy másik formájában, kicsi zöld gömböcskék képében is előbukkant, amelyeket, ha a feltaláló az ujjai közé vett, ezek a „borsószemek” elporladtak... Évekre bezárkózott a laboratóriumába, csak sejthetjük, az előző találmányaiból szerzett annyi pénzt, hogy ezt a luxust megengedhette magának. Attól kezdve a normális kíváncsiság, a kutatók megismerési vágya mellett az erő, ami őt mozgatta, a sima bosszúvágy is volt. Remélte, hamar felfedezi, amit akart, és akkor majd nagy garral azok szemébe vághatja az igazságot, akik eddig folyton csak akadályozták őt. Így teltek az évek. Rychnowski már csaknem negyvenesztendős lett, amikor úgy érezte, elérte, amit akart. Megvoltak az adatai, a bizonyítékai – ő legalábbis így hitte. Most már ő maga is „pranának” nevezte olykor az éteroidot, és mint könyvéből kiderül, egy nagyon illékony gáznak látta, amely áthatol minden anyagon. De folyékonnyá is változtatható, mi több, kicsiny szilárd golyók formájában is megtapasztalható. Hangsúlyozta, hogy golyó formában le is

fényképezhető. Az éteroid az élő szervezetbe vagy belégzés, vagy sugárzás (napsugárzás) módszerével jut be, azt regenerálja, élteti, növeli biokémiai erejét, és az éppen kezdődő betegségeket eltünteti. „Bátran állíthatjuk, hogy a természet ezen értékes kincse minden élő szervezetre fiatalítóan hat. Merthogy az éteroid hatására a szervezet megszabadul minden toxikus anyagtól, amely a vérben kering, és amelyek fizikai és szellemi satnyaságot okoznak. Az éteroid hozzáértő alkalmazásával általában javítható a látás, a hallás, az emlékezés, a szexuális erő és a szívműködés.” Hát igen, ha ez igaz, akkor Rychnowski felfedezte az emberiség egyik régi álmát-vágyát, a csodaszert, a panaceumot – az örök fiatalság titkát...! 1899-ben tehát egy napon Rychnowski újságírókat hívott – lám, a „médiahátszél” már akkor is sokat jelentett... Bemutatta az uraknak az étergenerátort, vagyis azt a szerkezetet, amely ezt a csodaszert létrehozza, sőt azt bármilyen irányba kisugározhatja. A korabeli sajtóban persze nem sokat találunk erről, már csak azért sem, mert azon a tájon sokáig dúltak a háborúk, és a szovjet uralom évtizedei sem kedveztek a régi, lengyel és német nyelvű sajtótermékek fennmaradásának. Annyit mindenesetre tudunk az akkori jelentésekből, hogy volt egy rejtélyes gép, előtte pedig kábelen lógott egy acélból készült gömb (méretéről nincs adat, feltételezhetően legalább akkora volt, mint egy dinnye). Ez a gömb a készülék bekapcsolása után forogni kezdett. Állítólag a nagyobb hatékonyság kedvéért a gömböt és a szerkezetet egy üvegfallal választották el. A félreértések elkerülése végett közöljük már most: a gömböt nem látható erő forgatta. Az csak úgy lógott, felfüggesztve. Az erő, amely a gömböt forgásra késztette, a

gázból, ebből az „emitterből”, azaz sugárzó egységből („adóból”) jött. Addig a szemlélők nyugodtak voltak, míg úgy értelmezhették a dolgot, hogy a gömböt a gépből eredő erő forgatja, és ez hat az üvegfalon keresztül is. De Rychnowski, mint valami mágus, menet közben egyszer csak elvitte onnan az üvegfalat, és azt egy lábakon álló acéllemezzel helyettesítette. És ez persze még nem volt minden, amit a sajtó tisztelt képviselői megtekinthettek. Rychnowski a nagy bajuszával és szakállával, kopott ruhában ismét megjelent a színen, egy kis asztalkára különféle sóoldatokat helyezett. Az újságírók döbbenten látták, hogy az ismeretlen sugárzás hatására a sók villámgyorsan kristályosodni kezdenek! Ilyesmi a természetben hosszan tartó folyamat, és addig úgy tudták, hogy vegyszerekkel sem lehet jelentősebb mértékben meggyorsítani ezt a folyamatot. Persze mindez csak arra szolgált, hogy az emberek lássák: itt valóban hat valamilyen energia, amely ugyan láthatatlan, de ezen a módon bizonyítható, hogy egyáltalán létezik! A gömböt is forgatja, a sókra is hat – és ki tudja, még mire, kire...? Ma már könnyebb dolgunk van, például arra, hogy összehasonlításokat tegyünk. Néhány mai kutató, köztük olyanok, akik Rychnowski életéről írtak, úgy vélik, amit láttak akkor az újságírók, nem volt más, mint ami manapság a mikrohullámú sütőben zajlik. Legalábbis a jelek arra mutatnak, hogy a készülék mai fogalmaink szerint mikrohullámokat sugárzott ki magából. Igen ám, de akkor az ott álló emberekre is hatással kellett volna lennie – talán még akkor is, ha azok nem éppen a sugár útjában álltak. Vagy a mérnök, ismerve már annak hatásait, gondosan ügyelt rá, hogy az élő szervezetek ne kerüljenek a sugár útjába? Akkor

viszont az elmélet hibás, hiszen – mint maga is írta – az éteroid az űrből érkezik, és mindenkire csupa jó hatást gyakorol. Ha ezt mesterségesen idézik elő, hozzák létre, akkor viszont ilyen erősen, ilyen „vadul” hat...? Nem tudni, végül is a sajtó mit vont le tanulságképpen a kísérletből. Annyi bizonyos, hogy volt ott valamilyen láthatatlan sugárzás, amely okozott legalább kétfajta hatást. De ezzel szerintem az újságírók nem sokra mentek, és bajban lehettek, hogyan is kell majd mindezt tudatni az olvasókkal, és miféle kommentárt fűzzenek hozzá. Alig pár hónappal később egy író látogatta meg Rychnowskit, aki éppen közös városukról, Lwówról írt könyvet. Tanulságosnak tartotta felkeresni a város híres, bár sokak által nem kedvelt lakóját. Leírása szerint az éppen ötvenéves feltaláló öregebbnek látszott a koránál, őszes szakálla volt. És valami titokzatosság sugárzott belőle – vagy ezt csak az írói fantázia látta így? Mindenesetre a látogató szerint Rychnowskiban volt valami Faustból, kicsit középkori mágusra és/vagy alkimistára is emlékeztetett. Mindenképpen „félig tudós, félig őrült” benyomását keltette. A mérnök az írónak is meg akarta mutatni az étercsináló gépet, de az valami okból aznap nem működött! Ez nagy csalódás volt a látogatónak, de csak ennyi. Viszont valóságos dührohamot okozott a feltalálónak. (Micsoda „égés”...!) Meg lehet érteni ezt is, hiszen lett volna egy újabb lehetőség, hogy a média révén minél több emberrel tudassa, milyen nagyszerű dolgot fedezett fel. És itt közbevetem: nem véletlen például, hogy az 1880-as vagy 1890-es években a német Hertz mit sem tudott arról, hogy pár száz kilométerrel távolabb a lengyel – de tegyük hozzá: szintén németes műveltségű – Rychnowski már

felfedezte azokat a hullámokat, amelyeket később ő is felfedezett, és a két felfedezés között az égvilágon semmi összefüggés sem volt. Mert akkoriban a média elsősorban helyi volt, egy-egy város ügyeivel foglalkozott, az országos lapok is bezárkóztak a saját országuk ügyeibe, a nagy nemzetközi kérdések keveseket érdekeltek. Az emberek egészen jól elvoltak itt Európában anélkül, hogy éveken át csak egyetlen sort is olvashattak volna arról, mi is történt mostanában Kínában vagy Dél-Amerikában vagy Afrikában... És ha kaptak is onnan valamilyen hírt, a legfrissebb is három-négy vagy hat vagy tíz hónappal korábbi keltezésű volt. Az újság, mint nevében is rejtezik, elsősorban az újdonságot, a valami újat, még ismeretlent kellett hogy közölje olvasóival. A külföldi vagy más kontinensekről szóló hírek nem lehettek újak a dolgok természetéből kifolyóan, tehát nem voltak érdekesek. Ez a helyzet különben csak a távíró, majd a telefon tömeges alkalmazásával javult, a napilapok pedig úgy igazán a rádió feltalálása és elterjedése után lettek azzá, amik manapság: az előző napi események krónikásává. Így hát nem véletlenül dühöngött Rychnowski – ismét elszalasztott egy alkalmat, hogy legalább saját városa polgáraival megismertesse nagyszerű találmányát, a „fiatalító gépet”. Mert akkor már sokan így kezdték nevezni a rejtélyes szerkezetet. Ő mindenesetre azt állította: az éteroid csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. A feltaláló lázasan kísérletezett, állítólag nemcsak állatokkal és növényekkel, de emberekkel is. Hogy őket honnan szerezte, miképpen vette rá, hogy üljenek a gép elé és tűrjék a... semmit – merthogy látszólag nem történt semmi, míg ott ültek a brummogó gép közelében –, azt nem tudjuk. Még az sem biztos, hogy

másokon kísérletezett-e, és nem saját magán? Amilyen megszállott volt akkor, tőle ez is kitellett volna. Valahonnan vennie kellett azt az állítását, hogy az éteroid regenerálja az emberi szervezetet. A későbbi lengyel szerzők, akik róla írtak tanulmányokat vagy könyveket, kézzel-lábbal tiltakoztak azon állítás ellen, hogy Rychnowski felbérelt embereken kísérletezett volna. Mindazonáltal mi, százvalahány évvel később már nyugodtan állíthatjuk, hogy ha így is lett volna, nincs abban semmi erkölcsileg degradáló. Emberkísérletek ma is folynak, sokszor rosszabb eredményekkel és hatással, mint a mérnök és az éteroid felfedezésének idejében. Volt itt egy érdekes adalék, amellyel a tudomány eddig szintén nem foglalkozott. Rychnowski az akkoriban már erőteljesen fejlődő fényképészetet is alkalmazta találmányához. Fotókliséket, vagyis megvilágítatlan lemezeket helyezett el a gép közelében, persze kellően lezárt térben, ahová fény nem jutott be. A lemezeken előhívás után emberi arcok, magzatok képei és más ábrák jelentek meg! Azt még csak el tudom képzelni, hogy néhány zavaros, könnyen félreismerhető ábrát „magzatfényképeknek” neveztek el, vagy hogy maga a feltaláló ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Az viszont már nehezebben hihető, hogy emberi arcok csak úgy véletlenül, belemagyarázhatóan jelentek volna meg a kliséken. Nyilván történt valami ilyesmi. Mint a parajelenségek körében gyakorta, itt is az történt, hogy a tudomány által mindmáig megmagyarázatlan módon (vigyázat, nem azt írtam, hogy megmagyarázhatatlan, hanem azt, hogy még nincs rá magyarázat!) valamilyen külső behatás érte a zárt térben lévő fotólemezt, ez pedig kiváltotta az emulziós rétegen a reakciót, kép képződött.

Maga a mérnök természetesen ezt is annak bizonyítékául vette, hogy az éteroid kapcsolatban áll a vis vitalisszal, vagyis az életerővel. Ha már fotókról esett szó, jegyezzük meg: az említett író le is fényképezte Rychnowksi műhelyét. Abban a szerencsében volt részem, hogy egymás mellé téve láthattam Rychnowski és az egyik előző fejezetben említett, hasonló kutatásokat végző angol George de la Warr műhelyének fotóit. Ugyan a két ember kutatásai között időben vagy hatvan-hetven év volt, a két műhely meglepően hasonlít egymásra. Amennyire azt egy laikus meg tudja állapítani, hasonló alakú, és talán hasonló célokat szolgáló műszerek láthatók rajta – Rychnowski esetében persze szemlátomást régi típusú, kissé otrombább, míg De la Warr műhelyében modernebb, finomabb, jobb külsejű műszerek voltak. Ami nem is csoda, hiszen mint olvashatták, De la Warr mérnök Angliában az 1940-es, 1950-es években tevékenykedett, míg Rychnowski műhelyét 1899-ben fényképezték le. Az író kitartó volt, még ellátogatott néhányszor a különc, ki tudja, talán elmebeteg (?) mérnökhöz, és így végül láthatta a gépet működés közben is. Itt már bonyolultabb mutatványra került sor. Az említett nagy acélgömb is forgott, ahogyan kell, de Rychnowski több kisebb gömböt is eleresztett körülötte, és azok egyfelől a saját tengelyük, másfelől a nagy gömb körül is forogtak! Ez egy kis „naprendszert” imitált, minden bizonnyal. Állítólag mondta is az írónak, hogy ezzel szimulálja a Naprendszer működését. Hogy ennek mi értelme volt és hogyan kapcsolódott volna az éteroid nevű anyaghoz, sugárzáshoz és hatáshoz, nem tudható ma már. Persze ő, akinek már voltak ilyen kozmikus modelljei – legalábbis elméletben –, most azt állította, hogy ahogyan itt kicsiben látható, úgy van ez az igazi Naprendszerben is.

Áttételesen persze többre gondolt, vagyis azt állította, hogy az általa felfedezett éteroid, mint anyag és mint erő, működteti az egész Világegyetemet! Mielőtt nevetnénk, jusson eszünkbe: lehet, hogy igaza volt! Hiszen ma sem tudjuk, milyen erők hozták mozgásba az Univerzumot, és kevéssé hihető, hogy egy ősrobbanás csak egy irányban ható (a robbanási ponttól el, a szélrózsa minden irányába, egy hatalmas detonáció „kilövi” az akkor még csak forró gázból álló anyagot) ereje később miképpen és főleg miért alakulna át sok milliárd forgómozgássá, miért kezdenének a sűrűsödő anyaggömbök forgómozgásba, és miért állnának kör– vagy ellipszispályákra egymás körül. Erre még a gravitáció sem ad magyarázatot, túl azon, hogy fogalmunk sincs annak mibenlétéről... Arról nem is szólva, hogy amit mai tudósaink „Világmindenségnek” neveznek, az nem más, mint ez az anyaghalmaz, amelyben élünk. Ezt hiszik és hirdetik „Univerzumnak”, amely pedig nyilvánvalóan ennél milliárdszor milliárdszor nagyobb és ugyanilyen – egymástól igen nagy távolságra elhelyezkedő – milliárd és milliárd „Univerzum” lehet még az igazi, a valódi nagy Világmindenségben, mint a miénk. De térjünk vissza a mérnök úrhoz, aki állítólag bizalmasan megvallotta az írónak, hogy az éteroid, tehát ez a láthatatlan sugárzás, ha elfogadnák és elterjesztenék, hihetetlen távlatokat nyitna a hajózás és más iparágak előtt is. Nem részletezte a dolgot, így nem tudható, hogy az éteroid mint kimeríthetetlen energiaforrás, vagy mondjuk egy irányító, hírközlő sugárzás, hullám lett volna az ő értelmezésében? Persze lehet, hogy mondta, de ne feledjük: a tizenkilencedik századi laikus vajon mit érthetett abból, amit az „őrült feltaláló” mondott? Hiszen a mérnök akkor már – akárcsak

az e könyvben tárgyalt többi feltaláló – alaposan megelőzte saját idejét. Olyasmit talált fel, ismert meg, amivel az emberiségnek csak jóval később (vagy akkor sem, tegyük hozzá) kellett volna majd megismerkednie. Mindenesetre megjegyezte: az ország, amelynek hajóflottáját a Rychnowski által épített gépekkel látnák el, uralkodhatna a világtengereken! És bizony a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján a legfőbb stratégiai kérdés a nagyhatalmak számára a tengerek fölötti uralom volt. Anglia akkor már három-négyszáz éve erre tört és el is érte. De ez csak arra ösztönözte a többi hatalmat, elsősorban Franciaországot, Oroszországot és a világpolitikában még jószerével az első lépéseket tévő amerikaiakat, no meg a tengerentúli gyarmatokra törekvő, sőt azokat addigra részben meg is szerző császári Németországot, hogy minél előbb utolérjék, és ha lehet, lekörözzék Nagy-Britanniát. Kis túlzással elmondható: még a közepes méretű, de tengerparttal rendelkező országok is szerettek volna egy nagy hadi– és egy nem kevésbé jelentős kereskedelmi flottát a magukénak tudni, hogy érdekeiket érvényesíthessék a világban, így volt ez „természetes” a légi közlekedést megelőző korszakban. Végül is kezdett terjedni a világban Rychnowski találmányának híre. Előbb csak a helyi sajtó kapta fel, aztán mind távolabb is írtak róla. Persze évekbe telt, míg a hír előbb eljutott Európa különböző szögleteibe is, majd átkelt az Atlanti-óceánon, és végre Amerikában is ébredezni kezdtek azok az üzletemberek, akik előzőleg már befektettek Edisonba, Teslába és másokba. Rájöttek, hogy az európai kutatóknak, feltalálóknak nem is kell olyan sokat fizetni, ők kevesebbel is beérik, miközben szenzációs találmányaik legalább annyit érnek, mint a hazaiaké. Különösen az ragadta

meg a fantáziájukat, amit a mérnök mondott az éteroid hadiipari, ipari és tengeri felhasználhatóságáról. Nem feledkeztek meg közben arról sem, hogy a találmány állítólag a szépészetben, a gyógyászatban is nagy és forradalmi hatást gyakorolhat majd a világra. Így hát összeállt egy társaság – ma azt mondanánk: konzorcium, vagyis befektetni óhajtó üzletemberek szövetsége –, és abban az időben, ne feledjük, az 1900-as évek legelejéről van szó, állítólag gigantikus összeget ajánlott fel a lengyel feltalálónak: 4,5 millió dollárt! Hogy tisztában legyünk ennek mai értékével, az összeget nyugodtan szorozzuk meg százzal. Vagyis legalább 450 millió dollárról volt szó! (Mai magyar pénzben ez majdnem pontosan 1 milliárd, azaz ezermillió forint...) Jó, ha tudjuk: ez több volt, mint amit az amerikai üzleti körök Nikola Teslának ajánlottak akkortájt. Mivel az éteroidból nem lett világra szóló találmány, sem annak energetikai, sem hírközlési, sem gyógyászati alkalmazásáról ma nem hallunk, hát mondani sem kell: a nagy üzletből nem lett semmi. Hogy ezt ki akadályozta meg, nem világos. A lengyel Rychnowski életrajzírói természetesen a melldöngető hazafiságra hivatkoznak, mondván: a mérnök kijelentette, hogy korszakos találmányát nem vihetik külföldre, ő azt a lengyel nép javára szeretné felhasználni... Ez az álláspont abszolút nem praktikus, és mindig csak olyan találmányokkal kapcsolatban halljuk, amelyekből nem lett semmi. Ezen érdemes lenne elgondolkozni. Az igazán nagy találmányok már száz évvel ezelőtt is éppen azért és azzal válhattak naggyá, hogy az egész emberiség tulajdonává lettek, nem pedig egyes, biológiai véletlenszerűségek alapján szerveződött kisebb csoporté, amit olykor nemzetnek neveztek.

Az amerikai ajánlat úgy szólt, hogy Rychnowski vigye magával a prototípust Amerikába, és ott dolgozzon együtt az amerikaiakkal. Erre nem került sor. A másik lehetséges magyarázat szerint a mérnök azért nem adta el találmányát, mert nem adhatta el – ugyanis akkor formálisan nem létezett önálló Lengyelország, több mint száz évvel korábban a lengyeleket három akkori európai nagyhatalom: Poroszország (amelyből később Németország lett), Ausztria és Oroszország osztotta fel maga között. Lwów akkor az Osztrák-Magyar Monarchia területén feküdt, és könnyen lehet, hogy Bécs titkosrendőri vagy egyéb nyomást gyakorolt a feltalálóra: utasítsa el az óceánon túlról érkezett ajánlatot. Azt sem tartom kizártnak, hogy figyeltették őt, nehogy a tilalom ellenére egy éjszaka felpakolja különös szerkezetét, és külföldre szökve mégiscsak eljusson az Államokba. Persze maga Rychnowski az első, a hazafias változatot jelentette be később. Maga írta e szavakat: „Szerintem mindenképpen úgy kell történnie, hogy az az ország lássa elsősorban a találmány hasznát, amelyben az született. Ezért ezt a természeti kincset kész vagyok felajánlani a lengyel államnak.” Ezzel a kör be is zárult, hiszen lengyel állam akkor nem volt (még 1918-ig kellett várni rá), ezt a nagylelkű ajándékot el sem fogadhatta. Mellesleg hadd jegyezzem itt meg csöndesen: ez alighanem már csak sebtapasz lehetett, az ügy lezajlása után. Az amerikaiak ajánlata nem volt érvényes időben a végtelenségig – ha egy bizonyos, pár hónapos határidőig a feltaláló nem jelezte nekik együttműködési szándékát, hát máris továbbléptek és pénzüket más, könnyebben elérhető találmányokba fektették. Ugyanis van itt egy pszichológiai momentum. Minden igazi feltaláló az emberiségre gondol elsősorban, nem csak a

hazájára. Ha ez így működött volna, ahogyan utólag beszélnek a „hazafias” feltalálókról, akkor gyufát a mai napig csak Magyarországon használnának, vasút csak Angliában pöfögne, másutt hírét sem hallották volna, celluloidfilmet csak Amerikában forgatnának és vetítenének, kar-, zseb- és faliórát csak Svájcban használnának az emberek. Ez egy abszurd világ lenne, amilyen szerencsére nincs, éppen azért, mert a feltalálók nem egy földrajzi terület lakosainak, hanem az egész emberiségnek dolgoznak. A másik tényező: mint minden igazi feltaláló, Rychnowski is boldogan utazott volna oda, ahol megvalósítják nagy ötleteit, ahol fogadóképes egy társadalom az ő hajmeresztőén újszerű, minden addigitól eltérő nagy felfedezésére...! így hát arra kell gondolnunk, hogy talán ez a 4,5 millió dolláros ajánlat a valóságban nem is létezett, csak a média találta ki? Vagy maga Rychnowski hangoztatta? Esetleg volt, de a zavaros európai viszonyok és Rychnowski kései reakciója miatt hamar visszavonták? Ami tény: a mérnök úr maradt Lwówban. Vegyék figyelembe, amit tőle idéztem pár bekezdéssel korábban. A feltaláló az éteroidot „természeti kincsnek” nevezte. Vagyis nem olyasmi, amit ő állított elő. A gép volt az ő találmánya, de csak az. Amit viszont általa felfedezett, és amit a gép révén másoknak is megmutathatott, az a természet része volt. Mindenesetre ahogyan múltak az évek, a mérnök egyre többet tudott meg az „éterről” (bocsánat az idézőjelért, amivel kétségbe vonom Rychnowski úr felfedezését, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ilyenféle kozmikus sugárzást, hullámot, anyagot a mai napig nem találtak mások, legalábbis nem bizonyíthatóan). Ugyanakkor ne feledjük,

hogy Rychnowski nem beszélt a levegőbe, nem volt szélhámos. Ma már tudjuk, hogy vele egy időben, meg jóval később mások is eljutottak arra a pontra, ahhoz az energiához, amivel ő kísérletezett. Csakhogy ő éteroidnak nevezte azt, amit mi ma – nagy valószínűséggel – nullponti energiának vagy vákuumenergiának hívunk. Rychnowski abban tért el a többiektől, különösen élete vége felé, hogy elsősorban nem az ismeretlen erő energetikai hatásaira, hanem gyógyító erejére specializálódott, arra összpontosította figyelmét. Akkortájt ugyanis a férfi a sugárzás gyógyító erejével kísérletezett, és nem is eredménytelenül. Hogy aztán a gépében hogyan lett a vákuumenergiából emberekre ható, sőt azokat gyógyító sugárzás, nem tudjuk. Csak annyit, hogy az első világháború előtt a mérnök már mint gyógyító jelent meg a világ előtt. Egy mérnöktársa azzal jelentkezett nála, hogy rettenetes reuma gyötri, mindent kipróbált már, amit a korabeli orvosok ajánlani tudtak, de semmi sem segített. A mérnök leültette kollégáját a gép közelébe, és ráeresztette a sugárzást, gondolom, enyhe formáját. Már egy rövid terápiának is olyan jó hatása volt, hogy erről Rychnowski értesítette az akkori nagy orvostudományi központokat: Stockholmot, Rómát, Szentpétervárt, Berlint és az amerikai Philadelphiát, no és nem hagyta ki a krakkói lengyel akadémiát sem. És láss csodát – a beszámoló lelkes fogadtatásban részesült, mindenfelől gratulációk és kérdések áradtak Lwówba. Ami érthetően „feldobta” a mérnököt. Közben arra is rájött, hogy milyen távolságról és hogyan kell besugározni a betegeket, nehogy bajuk essen (fennállt ennek veszélye, a sugárzás nagy károkat is okozhatott az emberi szervezetben). Tehát előbb besugározta a levegőt egy arra kiképzett

helyiségben, majd a gépet leállította, és akkor bemehettek a gyógyulni vágyók. Ettől kezdve a mérnök úr merész terveket kezdett szövögetni. Mivel látta, hogy a különös sugár nemcsak a reumára hat, hanem sikerrel gyógyíthat cukorbajt, tüdőbajt, vakságot, szifiliszt, sőt meddőséget is – úgy döntött hát, hogy gyógyászati központokat nyit szerte a lengyel területeken, aztán majd másutt is. Hogy miképpen gyógyíthatott egyetlen gép, egyetlen energiafajta ennyi különféle betegséget? Erre is volt kész válasza: ez az „anyag” energetizálja a betegeket, vagyis visszaadja életerejüket, és a szervezetük ekkor sokkal több erővel rendelkezik, tehát legyőzheti a nyavalyákat. Még azt is mondta, hogy a betegek vérét éri a sugárzás, és a vér viszi szét a szervezetben ezt az új erőt. Ez meglehetősen gyanúsan hangzik ma, száz évvel később. Ami viszont még sokkal gyanúsabb: amin akkor senki sem csodálkozott, de ma nagyot nézünk, amikor értesülünk a különös tényről: Rychnowski gépe csak Rychnowski jelenlétében működött! Vajon bebiztosította valamivel, nehogy a távollétében valaki elindítsa, netán ellopja, vagy valamilyen más, „különleges” kapcsolat állt fenn gép és teremtője között? Az bizonyos, hogy sokakban itt merül fel először a lehetőség, a gyanú, hogy Rychnowski szélhámos volt. Ugyanakkor ne feledjük: ez az ember gyakorlatilag az egész életét, harminc-egynéhány éves korától nyolcvanvalahány évesig, vagyis fél évszázadon át ennek a kutatásnak szentelte! Ilyet nem tesz egy szélhámos. És mielőtt túlságosan hamar kimondanánk a vádat, jegyezzük meg halkan: ugyanez volt a helyzet más vákuumenergia felé tapogatózó feltalálókkal is!

A már többször említett De la Warr, de maga Tesla is így dolgozott. A gépeiket segédek, véletlenszerű nézők vagy bárki más nem kapcsolhatta be, csak ők maguk voltak képesek azt elindítani és leállítani. Persze feltételezhetünk valami mást is, de ez már igen messzire vezetne. Igaz, a mai kutatások egy (kis) része is ebbe az irányba mutat. Lehetséges ugyanis olyan összeköttetés a feltaláló és gépe között, amelyet pszichikai jellegűnek nevezhetnénk! „Pszionikus”, mint manapság egyre gyakrabban mondják. Vagyis az emberi agy és a fejlett gépi agy – vezérlőberendezés, szuperérzékeny és agyhullámokra is reagáló számítógép? – összekapcsolódik, és így érthető módon a gép nem működik a feltaláló, a „gazda” távollétében. A közelében is csak akkor, ha a feltaláló agyi energiájával, agyhullámaival maga is arra összpontosít, hogy a gép elinduljon, működjön, tegye a dolgát. De az is valószínű, hogy száz évvel ezelőtt nem nagyon lehetett még ilyen kapcsolat ember és gép között, az ehhez szükséges műszaki eszközök felfedezése és legyártása nélkül. Márpedig akkoriban még a legzseniálisabb felfedező sem lett volna képes számítógépet gyártani otthon a műhelyben, teljesen házilagos, kisipari módon, ezek a szerkezetek ahhoz túlságosan bonyolultak és fejlett ipari hátteret követelnek. Említettem, hogy lehet itt más vezérlő erő: a szimpatikus mágia. Bár ezt nem mondták ki soha, de Hieronymus és más transzkommunikáció-kutatók mindig mintha emellett álltak volna ki. Olyan erőkre hivatkoztak, amelyeket a tudomány nem tud mérni, olyan hatásokra, amelyek szerintük léteztek, csak mások azokat nem tapasztalhatták. Vagyis arról van szó, hogy a szóban forgó néhány feltaláló olyan érzékenységgel rendelkezett, amelynek révén maguk is részévé váltak a rendszernek – így érthető, hogy a gépek csak mintegy rajtuk

keresztül működhettek. Nem világos, hogy miért nem lett semmi az egészségügyi, gyógyító tervekből. Akkor bizonyosan nem, mert mire odáig jutott volna a szervezés, hogy megkezdhetik a gyógyító központok kiépítését, és néhány arisztokrata, tehetős úr (akiknek nevét Rychnowski könyveiben csak kezdőbetűkkel jelölte) összeadja az ehhez szükséges pénzt, addigra a világpolitikai helyzet teljesen megváltozott. Ezenközben ugyanis zajlott a történelem. Kitört a világháború, majd Lengyelország visszanyerte függetlenségét, és létrejött az önálló lengyel állam. 1920-ban, mire rendeződtek a dolgok, Rychnowski 70 éves öregember volt, ráadásul „száznak nézett ki”, mint valaki írta róla. De a munkától egy csöppet sem félt. Amikor Lwów vezetősége kihirdette, hogy szeretnének a városban villamosvonalat kiépíteni, az ehhez szükséges tervezést Rychnowski vállalta magára. Elég sok pénzt kellett fektetni már a tervezésbe is, de meglett a haszna. A vállalkozás igen sikeres lett, és Rychnowski kamatostul kapta vissza a pénzét, így ismét lélegzethez jutott, a független Lengyelországban mindenkitől független kutató maradhatott. Persze ő sem kerülhette el a sorsát. Az új körülmények között – mint mindig és mindenhol – szélhámosok bukkantak fel, akik a zavarosban halásztak, nem is ügyetlenül. Egy ilyen „befektetői” csoport megkörnyékezte az öreg mérnököt is, ígértek neki fűt-fát, találmánya ezerféle hasznosítását. Még arra is hivatkoztak, hogy őket az új lengyel kormány kérte fel a közbenjárásra. Sok pénzt akartak kiszedni a feltalálóból, aki azonban – szerencsére – az utolsó pillanatban ugyan, de átlátott a szitán, és elkergette a szélhámosokat.

De hogy mégis igaza volt, azt bizonyítja, hogy az 1920-as években a közel nyolcvanéves öreg férfi megszerezte az egészségügyi minisztérium engedélyét, és attól kezdve legálisan gyógyíthatott az ismeretlen erővel működő gépével! Erre eddig kevés „parafeltaláló” volt képes, eddig alig valaki jutott el közülük. Élete vége felé a mérnök úr megérhette azt, hogy legalább Lwówban működött egy orvosi rendelő, ahol az ő jelenlétében fogadták a tülekedő, sorban álló, gyógyulni vágyó betegeket, és azok kitehették magukat a rejtélyes szerkezet gyógyító hatásainak. Itt is alakult egy üzleti társaság, amelybe Rychnowski sok habozás után belépett. Azt ígérték neki, tisztes haszonból részesül, és legalább hét lengyel nagyvárosban nyitnak rendelőket. Ehhez képest a korabeli „káefté” tagjait csak az érdekelte, hogyan lehetne minél többet kifacsarni úgy a gépből, mint készítőjéből. (Nem világos, hogyan egyezhetett bele a mérnök abba, hogy gépét sokszorosítsák, vagy akár ő maga építsen hasonlókat sorozatban, ha azok az ő jelenléte nélkül nem működtek volna, vagy erre is volt – talált már – megoldást?) Mindenesetre készített gépeket és átadta őket a társaságnak. De azok a gépeket rosszul használták, sokszor elromlottak, javítani kellett őket. Végül lehullott Rychnowski szeméről a hályog: ezek az emberek azért szövetkeztek csupán, hogy őt megfosszák találmányától. Egyre kisebb részesedést kapott a bevételből, már nem is hallgattak a véleményére, ugyanakkor elvárták tőle, hogy tökéletesítse a gépeket, sőt hogy újabbakat találjon fel. És akkor felmondott ezeknek az újabb szélhámosoknak, visszavonta a korábbi egyezséget, és csak abban az egyetlen

rendelőben gyógyított tovább, ahol eredeti gépe állt, és amely csak vele volt képes működni. Minden bizonnyal maga is beült olykor a sugarakba, ugyanis Rychnowski mérnök úr feltűnően egészséges volt, sohasem betegeskedett (ha idősebbnek is nézett ki a koránál), és nagyon sokáig élt. Hiszen kis híján megérte a második világháborút! Ne feledjük, 1850-ben született, 1900-ban volt ötven, az 1930-as években a kilencvenedikhez közelített. Érdekes egyéb kutatásai is voltak. Már a tizenkilencedik század végén képes volt színes fényképeket előállítani, a dohányzás és az alkohol emberi szervezetre gyakorolt hatását kutatva pedig kimutatta, hogy ezek rákkeltőek, amelyek a sejtek szintjén rombolják a szervezetet. Kár, hogy az akkori orvostársadalom – bár a mérnök tudatta velük eredményeit – nem reagált, nem vette komolyan kutatási eredményeit. Hiába volt zseni, teljes feledés várt rá. Amikor meghalt, senki sem volt mellette, és nem is tudatosult az akkori emberekben, ki távozott közülük. Ma már hiába is keresnénk a nevét a lexikonokban, enciklopédiákban. Úgy járt ő is, mint számos társa, akikről ma semmit vagy nagyon keveset tudunk. Akik ennyire megelőzik korukat, azokat totális értetlenség fogadja és sokszor elkíséri a sírig.

10. Egy misztikus filozófus találmányai Emanuel Swedenborg ismert név mindazok között, akik az emberi szellem fejlődésével valaha is foglalkoztak. Persze érdemes megemlíteni, hogy bár a „hivatalos” tudomány sem tagadja: Swedenborgnak volt egy kis köze a miszticizmushoz, azért ennek még a negyedrészét sem vallják be. Ha voltak érdemei a tudomány terén, akkor főleg és elsősorban arról beszélnek, írnak. A lexikonok szerint Emanuel Swedenborg elsősorban író volt, aki Stockholmban született 1688-ban és Londonban halt meg 1772-ben. Úgy ábrázolják őt, mint aki természettudományos műveket írt, itt-ott meghintve egy kis (ama korban is) divatos miszticizmussal. Naplót is vezetett vízióiról és hallucinációiról, merthogy ezek is voltak neki. Mellesleg azt állította, hogy a körülöttünk látható világot egy láthatatlan, ámde angyalokkal és démonokkal teli világ befolyásolja. Ma már nem nehéz lefejteni minderről a tizennyolcadik század álruháit. Swedenborg nyilván arra célzott, hogy egyfelől bennünk, emberekben, a tudatunkban lapul a jó és rossz, együtt és egyszerre fejtve ki hatását viselkedésünkre, és ezáltal az általunk formált világra. Ugyanakkor lehet olyan érzésünk is, hogy Swedenborg tudott valamit, amiről a kor nyelvezetén szólott csak. Figyelmeztetni akart bennünket arra, hogy párhuzamos világ(ok)ban élünk, és mindenféle hasznos és káros erők létezhetnek abban a másik dimenzióban, másik térben, amelybe ő így vagy úgy olykor átjutott. Talán „amazok” tették számára lehetővé az átjutást?

Könnyen lehet, hogy Emanuel Swedenborg egy világok közti utazó volt, aki ugyan embernek született, mint mi, viszont valamikor elnyerte a lehetőséget, a jogot, a kitüntetést (vagy a büntetést...?), hogy megláthassa a velünk párhuzamos más világokat is... A Neville Drury-féle misztikus lexikonban is megemlítik őt, természetesen. Eszerint ő volt az a tudós, aki látnokká vált. Úgy látszik, mindenki szembeállítja egymással ezt a két dolgot. Látnoknak lenni nem misztikus dolog, egyszerűen arról lehet szó, hogy az ember hirtelen vagy lassan, de valahogyan, ma még ismeretlen módon, paraképességekre tesz szert, amelyekkel azelőtt nem rendelkezett, és amelyek amúgy is, önmagukban is roppant ritkák közöttünk. Attól még lehet – állítom én –, hogy ezek a képességek nem „természetfelettiek”, már csak azért sem, mert a természet „fölött” semmi sem lehet, minden megnyilvánulás annak része. Tehát ha valakinek látnoki képességei lesznek, attól az illető még marad az, ami volt: tudós is adott esetben, vagy közlekedési mérnök, vagy vasúti pályaőr, sportoló, vagy háziasszony, egyszóval bármilyen foglalkozású egyén. Tény, hogy Swedenborg ötvenéves koráig viszonylag „normális” volt – már ha normalitás alatt azt a viselkedést értjük, amit az adott kor társadalma a legtöbbször lát maga körül, és ezért azt fogadja el mintának, követendőnek, és azt is várja el minden tagjától. Igaz, korábban is voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek „furcsává” tették őt. Például azt állította, hogy képes kapcsolatba lépni isteni lényekkel – bármit is jelentsen ez a fogalom. Szellemek és angyalok üzeneteit vette közvetlenül, vagyis saját állítása szerint afféle médium, közvetítő volt a másik, titkokkal teli világ és a mi emberi világunk között. Annyira szuggesztíven írta le állításait, hogy a férfi halálának évében hívei egy

„Swedenborg Egyháza” nevű szervezetet is alapítottak, mely csakugyan egyházként működött. Swedenborg szerencsénkre író is volt a sok egyéb képessége között, így első kézből értesülhetünk arról, amiket átélt. Nagyon meggyőzőnek tetszenek beszámolói a „Menny és pokol” című könyvében. Az embernek olyan érzése támad, hogy valóban átélte mindazt, amit úgymond „látnokként” szenvedett el. Hogy nem beszélt a levegőbe, bizonyítja egy különleges eset. Egyszer a férfi vendégségbe utazott barátaihoz többnapi járóföldre Stockholmtól. A társaság jól szórakozott, amikor estefelé Swedenborg különösen kezdett viselkedni: látomása volt. Azt látta, hogy Stockholm ég! Plasztikusan leírta barátainak, mit lát. Vagyis egy bilokációs jelenség zajlott le, a férfi mintha egyszerre lett volna két helyen egy időben. Vagy „csak” elküldte a lelkét, a tudatát a több száz kilométerre lévő Stockholmba, és az hozta a híreket? Mindenesetre az eseménnyel egyidejűleg látta, mi történik, elmondta, hogy a városban mely negyedekben, melyik utcák házai égnek, és milyen pusztítást végez a nagy tűzvész. Az emberek borzadva hallgatták, és nyilván a különcsége rovására írták volna az egész jelenetet, ha pár nappal később meg nem érkeznek a stockholmi újságok, és ki nem derül, hogy valóban volt tűzvész a fővárosban, mi több, minden pontosan úgy zajlott le, ahogyan az akkor itt tartózkodó férfi látta és elmondta a többieknek.

ASZTRÁLIS KUTATÁSOK A Vízöntő jegyében született férfit rettenetes tudásszomj jellemezte már kora ifjúságától kezdve. Különösen a

szigorúan vett természettudományok terén jeleskedett, de később azokat át– meg átszőtte egyfajta miszticizmussal. Nagyon röviden – csakhogy jellemezzük őt – így lehetne összefoglalni téziseit: A Világegyetemben minden isteni rendben van, jóra és igazságra törekszik. E kettőre van a leginkább szüksége az embernek is: jóra és igazságra. Az isteni rend értelmében a jó és az igazság össze vannak kapcsolva, nem pedig megosztva. Minden intelligencia, bölcsesség e kettőből ered. Sokféle jó van, lelki és természetes. Ami viszont nem jóságos és nem igazságos, az hamis, rossz, vagyis az Isteni Rend ellen való. A jót rosszal, az igazat a hamissal nem lehet összekapcsolni. De minket most természetesen nem ezek a dolgai érdekelnek, bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen típusú embernek minden cselekedete összefügg, legfeljebb időbeli eltérések lehetnek köztük. Ahogyan számos festőnek volt ilyen vagy olyan „korszaka”, amikor kedvenc témákat vagy bizonyos színeket, festékeket vagy más eszközöket alkalmazott, így egy filozófus-írónak és kis híján vallásalapítónak is lehetnek egymástól eltérő életszakaszai. Ezekben a szakaszokban más és más érdekelheti őt. Akadnak sokan, akik úgy vélik, Swedenborg volt az, aki megvetette a mai alapjait az úgynevezett NDE-jelenségnek. Az angol rövidítés (near death experience) halálközeli élményt jelent. Egyesek feltételezik, hogy maga is átélt valami ilyesmit, és ez lett később alapja az általa hirdetett egyes eszméknek. Elképzelhető, hogy „odaát” járt és azt hitte túlvilágnak? Pedig az talán nem is egy vallásos emberek számára „készült” másik világ, hanem egy a lehető legszorosabb természeti törvények szerint létező másik dimenzió volt, ahol szintén élnek, vagy ahol halálunk után mi is élünk? Vagy eleve onnan valók vagyunk és most, csak

most, ideiglenesen ezen a világon élünk, mert onnan nézve ez a miénk a másik dimenzió...? Tény, hogy Leonardo da Vincihez hasonlóan ő is afféle reneszánsz ember volt. Bár ehhez túl későn született, tudása a legtávolabbi területekre is kiterjedt. A lutheránus püspök fia hihetetlenül érzékenyen reagált a világra és mindenre, ami abban történik. Rendkívül gyorsan tanult, nagy műveltséget szerzett olyan (természet) tudományok terén, mint a geológia, az ásványtan, a fémkohászat, de éppenséggel a közgazdaságtan, az állattan és számos más téma is érdekelte. Mindezekről könyveket is írt, később pedig az ezotéria felé fordult. És ismét egy analógia Leonardóval: Swedenborgnak is voltak „lehetetlen” találmányai. Vagyis olyanok, amelyekre az adott korban rajta kívül senki sem gondolt, amire igazából a társadalomnak ott és akkor nem volt szüksége. A nagy olasz művészhez hasonlóan úgy tűnt, mintha Swedenborg is egy időutas lett volna, aki a távoli jövőből jött vissza egy számára primitív korba, és ott próbálta megtalálni a helyét. Az analógia még abban is megnyilvánul, hogy mindketten igen sok ilyen találmányon törték a fejüket. Swedenborg persze – mennyiségileg – soha nem érhetett Leonardo nyomába, de azért nem is sokkal maradt el tőle. (Ne feledjük, utánzási vágyról szó sem lehetett, hiszen Leonardo efféle „huszonegyedik századi” találmányairól az 1700-as években élő emberek mit sem tudtak, a nagy művész naplója és sajátos „műszaki” rajzai akkoriban még ismeretlenek voltak, gyűjtemények mélyén szunnyadtak.) Swedenborg esetében ráadásul a legtöbbször nem is maradtak fenn a rajzok, amelyeket kétségtelenül elkészített – hanem a leveleiben számolt be ilyen terveiről barátainak,

ismerőseinek. Ne feledjük azt sem, hogy a tizennyolcadik század volt a levelezési kultúra egyik csúcsidőszaka – az írniolvasni tudás szélsebesen terjedt a felsőbb és közepes társadalmi osztályokban, és Európa-szerte emberek tízezrei írogattak mindennap leveleket. A postaszolgálat megszervezésével és rohamos fejlődésével pedig lehetőség nyílott arra is, hogy a levelek révén hírt adjanak családjuk, szűkebb lakókörnyezetük, de akár országuk életerői is á távolban élőknek, másrészt az emberek a levelekben fejtették ki nézeteiket, írtak kétségeikről, vitatkoztak, érveltek. A tudósok körében azért is fontos volt a levelezés, mert nem, vagy csak igen kezdeti stádiumban volt a tudományos anyagközlés. Nem voltak tudományos szaklapok, ahol egyegy kutató közzétehette volna felfedezéseit, gyanúit, eszméit, elméleteit. A kutatók hát akkor még egymással levelezve váltottak véleményeket. Swedenborg tehát kitalált például egy olyan hajót, amely egy ideig a felszínen haladt, aztán, ha ellenséges hajók közelébe ért, a nyílásait légmentesen bezárták, a legénysége a hajó belsejéből irányíthatta a járművet, amely lemerült és – idézzük szó szerint -: „a víz alól fejtette ki pusztító tevékenységét az ellenséges hajók között”. Ha már a hajóknál tartunk, kitalálta azt is, hogyan lehet a hajókat rakományukkal együtt megemelni, zsiliprendszerek segítségével. Ezt ma már gyakorolják többfelé a világban, anélkül persze, hogy tudnák: a nagy filozófus fektette le a módszer alapjait. Aztán olyan gőzgép terveit rajzolta meg, amely a vízimalmokat hajtaná nagy szárazság idején. Vagyis amikor nincs elég víz a folyókban, az aszály esetleg hónapokig is eltarthat, éppen akkor, amikor betakarítják a termést és azt meg kéne őrölni. A gőzgépeket a molnárok fűtötték volna, és azok forgatták a kereket víz helyett, így egy-

egy vízimalom egész szerkezete normálisan működött volna akkor is, ha a közelben nincs egy csepp víz sem. Azt aztán végleg kevesen tudják, hogy Swedenborg találta fel a géppisztolyt! Vagyis – ahogyan manapság hivatalosan nevezik – a gépkarabélyt. Persze ennek több „feltalálójáról” tudunk, de minden bizonnyal ő volt az, aki rájött, hogy a több golyót egy „tartályba”, azaz mai szakszóval tárba kell helyezni, ahonnan azok a kellő pillanatban előugranak, egyenesen bele a fegyver elsütőszerkezetébe, hogy aztán onnan sebesen kilőhessek. Még alig száz év kellett hozzá, hogy az első karabélyokat rendszeresítsék egyes hadseregeknél. No és a repülő szerkezetek...? Merthogy Swedenborg életének egy jelentős részében ezzel is foglalkozott. Ez az ember, aki az „Álmok könyvében” leírja, miféle álmok és képzetek gyötörték, roppant érdekes képet adva a különféle tudatállapotokról – más korszakaiban nagyon is ragaszkodott a reális dolgokhoz. Két lábbal állt a földön, és ezért foglalkozott a... repüléssel is. Ez csak látszólagos ellentmondás. Igaz, a tizennyolcadik században az emberek még nem repültek, el sem tudták képzelni, hogy az ember nevű élőlény valaha is a levegőt fogja hasítani. („Ha az Úr azt akarná, hogy repüljünk, szárnyakat növesztett volna nekünk” – mondogatták a primitívebbek, olykor az egyházi szószékről, olykor a tudomány fellegváraiból...) De bizony akadtak olyan emberek, akik ezt nagyon is el tudták képzelni. Mi több, próbálkoztak azzal is, hogy e vágyaknak valamiféle valóságos tápot, alapot adjanak. Swedenborg is közéjük tartozott. Miközben egyfelől azt állította, hogy a lelkek világában már megtörtént az ítélet Napja, és milliárd elkárhozott lélek megbűnhődött, mi több:

hogy ennek ő szemtanúja volt, aközben rajzfüzete fölé hajolva éppen olyan gépeket alkotott – egyelőre csak a fantáziájában, de nagyon valósághűen –, amelyek segítségével az emberek talán hamarosan a levegőbe emelkedhetnek. Ismeretes egy olyan rajza, amely egy kissé elnyújtott gömbszerkezetet ábrázol. Nem tudni bizonyosan, mit jelentenek a rajta látható függőlegesen és vízszintesen átfutó vonalak – mindenképpen vagy valami összetartó rudazatra, vagy talán a fémfelületek szegecselésére utalnak...? Az egyik ilyen rajz körül olvasható latin szöveg kétségtelenné teszi, hogy a feltaláló repülő szerkezetre utalt, azt ábrázolt. Mondjuk ki kereken: ufót rajzolt. Vajon a természetben látott volna ilyent? (Ufók, azaz azonosítatlan repülő szerkezetek a legrégebbi idők óta látogatják a Földet, bizonyítékul szolgálnak erre az ősemberek rajzai, az ókori ábrázolások és történetek, nem is szólva az ilyesmikről a középkorból. Szó sincsen tehát arról, hogy egy-egy idegen civilizáció által készített járművek csak a huszadik század, vagyis a repülés korszakának elején bukkantak volna fel bolygónkon.) Tehát nem zárhatjuk ki azt sem, hogy 1. maga Swedenborg látott egy ufót és rajzán – amely kétségtelenül igen hasonlít ezekhez a ma is szinte nap mint nap valahol a Földön felbukkanó szerkezetekhez – ezt próbálta utánozni; 2. valamelyik barátja, ismerőse vallotta be bizalmasan, hogy látott ilyen szerkezetet, és ez ihlette meg Swedenborg terveit. Mindenesetre a rajzon alul négy „lábat” is látunk. Ami arra utal, hogy a szerkezet az ábrázolás pillanatában a talajon áll,

pihen, és nem repül. Mint kiderült azóta ezerszer is, számos ufó, ha leszáll a földre, ilyen lábakon áll. E lábak nyomait rengetegszer lefényképezték, filmre vették a szerkezetek távozása után. Valami alapja lehetett annak, hogy ő is így ábrázolta az állítólag saját maga által kitalált repülő szerkezetet! De azért gondolkozzunk el itt egy másik dolgon. Ha abban a korban bárki – még a nagy Leonardo is – repülőgépre gondolt, alapvetően ő is, más feltalálók is eleve a szárnyakból indultak ki. Vagyis ha repülés, akkor madár, ha madár, akkor szárnyak. Minden, amit ismertek, és ami repült, az állat vagy rovar volt. De mind szárnyak segítségével repült. Bizony Leonardo is hol csapkodó, hol merev szárnyú gépeket talált ki és rajzolt le, efféle terveken törte a fejét. (Ez sajnos ellene szól annak a feltételezésnek, hogy Leonardo időutazó lett volna, aki a jövőből ment volna vissza a múltba. Ugyanis ha így történik, tudnia kellett volna, hogy csapkodó szárnyú gépek nem készültek, ezek ergonómiai szempontból tökéletesen alkalmatlanok voltak, legalábbis emberi kivitelben. Mert mind tudjuk, látjuk a természetben, a rovar– és állatvilágban pedig éppen ezek a modellek működnek remekül, és a merev szárny az, amelyet a természet nem alkalmaz, csak az ember.) Beszéljünk még egy kicsit Swedenborgról – de már nem mint feltalálóról, hanem misztikusról és parafenoménről. Nem volt ő parafeltaláló olyan értelemben, ahogyan az ebben a könyvben eddig ismertetett emberek voltak azok. Amit ő „feltalált”, azok közül semmilyen mechanikus, gépi szerkezet nem valósult meg. Főleg azért nem, mert ő, nem lévén műszaki ember, nem is törekedett azok fizikai megvalósítására, elkészítésére, bevezetésére a társadalomban. Mint oly sok nagy ember, csak mintegy

mellékesen foglalkozott pár száz dologgal élete során, és ezek egyike volt a repülő szerkezet, a tengeralattjáró, a gépkarabély és a többiek. Az elme egy-egy villanása, amelyet azonban gazdája félt leterhelni effélékkel; mitől sem irtózott jobban Swedenborg, minthogy az igazi, nagy elhivatottsága mellett ilyesmikkel is foglalkozzon komolyabban. Ahogyan Leonardónak a művészet volt az igazi munkája, a szórakozása, a hivatása és a küldetése is, így Swedenborg is a misztikus látnoki prófétaságnak, a filozófiának rendelt alá minden egyebet. Nem hiába nevezték őt „Észak Buddhájának” – elsősorban a hit mint olyan, az Isten és az ember kérdésköre érdekelte. Azonfelül ne feledjük azt sem, hogy ezek az emberek hosszú életet éltek, és egy sokat gondolkodó ember életét a töprengések is több korszakra osztják. Vannak benne olyan időszakok, amikor még ezer más dolog is érdekli és azokra hajlandó időt szakítani. Ezért van az, hogy néha döbbenten értesülünk arról: X. vagy Y, kétségtelenül nagy emberek, az életük egyik-másik szakaszában milyen apró, nevetséges, jelentéktelen dolgokkal foglalkoztak...! Egy nagy művész miért foglalkozik legyezők festésével vagy készít vázlatokat egy ló lábáról, vagy ha a Világmindenség filozófiája izgatja, miért készíti el olyan gépek terveit, amelyek tömeges embergyilkolásra alkalmasak...? (Hadihajók, repülőgépek, ismétlőfegyverek...) A magyarázat az időben rejlik. Senki sem születik művésznek vagy filozófusnak úgy, hogy egész életében, gyermekkortól aggkorig egyazon pályán mozogna, töretlen ívet írna le emberi és művészi pályája, amelyről soha, sehol, a legkisebb mértékben és időre sem tért volna le... Ez szinte lehetetlen. Ez lehetett a magyarázata annak, hogy ez a parafenomén, aki valójában Swedenborg volt, néha látomásszerűen alkotott

ilyen technikatörténeti ritkaságokat is. Lehet, hogy nem állt szándékában megvalósítani őket. Abban bizonyosak lehetünk, hogy minden furcsasága ellenére is elsősorban humanista ember volt, tehát nem akart tömegeket kiirtani. Azért nem harcolt a tervéi megvalósításáért. Talán félt is tőle, hogy ha azok mások, rossz emberek kezébe kerülnek, akkor abból egy újabb nagy szerencsétlenség következhet az emberiségre – mindenesetre valószínű, hogy sok tervrajzát összetépte, és amit ma ismerünk, az efféle tevékenységében csupán a jéghegy csúcsa lehetett. Swedenborg parahaj lámáira különben más bizonyítékok is vannak. 1762. július 17-én Amszterdamban tartózkodott és egy nagyobb társaságban beszélgettek. A hölgyek és urak félelmetes dolgot láttak. Emanuel Swedenborg, a filozófus, akit körükben nagy örömmel és tisztelettel fogadtak – egyszer csak kivonta magát a társalgásból, elhallgatott, maga elé nézett. Mindenkinek az volt a benyomása, hogy ő most valahol távol van... Addig ő volt a társaság középpontja, mindenki minden kérdésről az ő véleményét szerette volna hallani, körülvették és lesték ajkáról a szót. Ekkor azonban nagy csönd lett. Swedenborg csukott szemmel ült a szalon közepén, és hosszú ideig hallgatott. Az emberek akkor már – az ismert előzmények után, amelyekről a gondolkodó Európa már jól tudott – sejtették, hogy valami újabb vizionálás történik, és feszülten várták a végeredményt, a hírt. A filozófus végül is mintha magához tért volna, egy pillanat alatt ismét ott volt közöttük, velük. Barátai és tisztelői nagy ámulatára a következőket mondta: – Kérem, jegyezzék fel a mai dátumot. A hónapot, a napot, de még az órát is. Aztán majd hasonlítsák össze a később érkező hírekkel. Az imént Szentpétervárott meghalt III. Péter cár.

Nem tudjuk, mesélt-e részleteket e halálról, vagy csak a puszta hírt közölte. Alighanem ez utóbbi, mert hiszen ha még azt is elmeséli, hogy kik és milyen indokkal gyilkolták meg az orosz cárt, az esetnek még nagyobb híre megy. Akit különben érdekel a dolog, elolvashatja a szakkönyvekben: Nagy Katalin cárnő utasítására vagy legalábbis szoros egyetértésével annak szeretője, Alekszej Orlov és cinkosai végeztek a cárral, aki különben akkor már úgyis csak névleg ült a trónon, a valóságban megfosztották hatalmától a puccsisták, akik Katalint ültették a trónra – férje helyett... A tudomány erről az esetről sem hajlandó nyilatkozni, immár lassan kétszázötven éve. Mert állást kéne foglalnia, meg kéne magyaráznia, hogy a filozófus honnan tudhatta azon a napon és órában, hogy mi történt az Amszterdamtól több ezer kilométerre lévő orosz birodalmi fővárosban? Itt kétségtelenül – mint a stockholmi tűzvész esetében is – egy olyan érzékeken túlmenő információszerzés esete forog fönn, amelyet a mai tudomány nem hogy nem próbál megmagyarázni, de egyenesen még annak létezését is tagadja! Pedig lám, ott van a tanúk egykori beszámolója mindkét esetben. És nem mondhatjuk azt sem, hogy Emanuel Swedenborg valamiféle ismert szélhámos lett volna, aki jobbra-balra szédítette a jónépet, és végigszélhámoskodta egész Európát (voltak ilyenek bőven, éppen abban az évszázadban is). Swedenborg a maga idejében – ne feledjük – a természettudományok doktora, ismert tudós és elismert szakembere volt számos tudományágban, ahogyan azt a fejezet elején már felsoroltuk. Ha a tudomány elismerné, hogy ami Swedenborggal esett meg, az lehetséges, mi több elismerné, hogy vele csakugyan ez történt, tehát létezik ilyen emberi képesség („természetfölötti”...), akkor sokak szerint összeomlana az

akadémiák intézményrendszere. Merthogy olyan dologra bólintanának rá, amely nem ellenőrizhető, nem ismételhető meg laboratóriumi vagy természetes körülmények között stb. Vagyis a tudomány ismérveinek nem felel meg. De könyörgöm – ezek attól még léteznek! Léteztek régen és ma is megesnek, sőt, ahogyan szaporodik az emberiség, nyilvánvalóan – már csak a matematikai valószínűség elveinek megfelelően is – egyre több paraképességű ember születik és él egyidejűleg a világban. Az, ami régen ritkaságnak számított és ezért nem vették komolyan, egyedi esetnek vélték, az hamarosan majdhogynem „tömeges” jelenség lesz. Kis túlzással szólva a világ lassan „tele lesz” Swedenborgokkal, Leonardókkal, Uri Gellerekkel és másokkal, hogy csak a legismertebb egykori és mai példákat említsem. Mellesleg Swedenborg életében efféle prekogníciós eset, azaz vagy a jövő előrelátása, vagy egyidejű, de nagy távolságban zajló események „látása” igen sok volt, legfeljebb nem ennyire híresek, nem kapcsolódtak történelmi személyekhez. Ma sokan hajlamosak azt állítani, hogy Swedenborg a maga idejében könnyedén legyőzte az idő és a fizikai távolság korlátait. Pedig lehet, hogy ezek a dolgok nem így működnek, inkább a tudatát küldte el bárhová és bármikorra, azaz bármilyen időbe, hogy az ott és akkor szerezze be a szükséges információkat. Persze ekkor meg újabb kérdések tolulnak elő. Vajon mi „indította be” Swedenborgot, hogy tudja, mi történik Szentpéterváron? Úgy értem, ha nem gondolt akkoriban nap mint nap III. Péter cárra, akkor vajon ki tartotta fontosnak őt értesíteni arról, hogy a cárral éppen most történik valami nagyon fontos, mi több, végzetes dolog...? Fel kell tételeznünk, hogy volt (van!) valamilyen központ, amely

szétosztja az információkat, amely-aki dönt arról, hogy ki miről szerezzen tudomást azok között is, akiknek egyáltalán van, vagy lehet ilyen paraképessége. Maga Swedenborg roppant vallásos ember lévén, meg volt győződve, hogy ez a rejtélyes és mindentudó „központ” nem más, mint maga az Isten – de ez még nem jelenti azt, hogy igaza is volt. Csupáncsak azért nevezhette így, mert abban az időben el sem lehetett képzelni valamilyen más, felsőbbrendű, mindenható lényt, aki a világok és élőlények sorsát irányította volna. Manapság viszont tudjuk, hogy Istenen kívül ez a lény vagy lények közössége lehet kozmikus eredetű, és lehet valamilyen iszonyatosan régen létező lénycsoport, amely az egyes Világmindenségekben (egy-egy ősrobbanás anyagában, világában) idővel elhinti az életet, segíti kifejlődni az értelmes életet is. Gyötrő tudat, hogy még mindig nem tudunk választ adni erre a kérdésre. Swedenborg a maga idejében nem sokat töprengett azon, ki, hogyan és miért ruházta fel őt ilyen különleges, ritka képességgel – egyszerűen élt vele, és ha alkalma nyílott rá, demonstrálta is másoknak. Nem hihető, hogy maga tervezte volna ezeket a dolgokat, de az sem, hogy sarlatán módjára csak megrendezte a különleges jeleneteket és kitalálta mindazt, ami azokon elhangzott. Az idő, az események ismerete később minden esetben őt igazolta, méghozzá félelmetes, részletekbe menő pontossággal. Élete utolsó harmadában már nem foglalkozott találmányokkal. Egész figyelme mindinkább a lelki dolgok felé fordult, miszticizmusa még nagyobb lett, és már nem tudott időt szakítani efféle dolgok tervezésére. A teozófia, az ezoterika területén otthonosan mozgott. Nem kétséges, hogy

volt egy vagy több olyan paraképessége, amellyel kapcsolatba tudott lépni a „másvilággal”, vagyis világunknak azzal a másik részével, amelyet a mai szikár tudomány nemlétezőnek hisz, és amelyet jobbára szinte teljesen a vallások sajátítanak ki. Pedig minden bizonnyal arról van szó, hogy a holtak nem múlnak el nyomtalanul, hogy van reinkarnáció, hogy mindnyájan örökké élünk, a világnak – az igazi, nagy világnak! – pedig csak kicsiny és nem is túl jelentős része az, amelyben most élünk, és amelyet az egésznek, félig-meddig már megismertnek hiszünk. Emanuel Swedenborg mellesleg a halála előtt még egyszer, utoljára ismét tanújelét adta félelmetes paraképességeinek: megjósolta saját halálát! Egy angol barátjának levélben megírta (a levél fennmaradt), másokkal pedig szóban közölte, hogy 1772. március 29-én fog meghalni. És így is történt.

11. A halottak megszólalnak Furcsa időket élünk, vallják sokan. Különösen azok, akiket meglep az a szédületes fejlődés, amely körös-körül megnyilvánul. Az élet legtöbb területén egyidejűleg nyomul a technikai haladás és a szokások, valamint az életkörülmények, életfeltételek is rohamosan változnak. Talán nem véletlen, hogy annyi a pszichés torzulás mostanában (nem mintha régebben nem lettek volna fölös számban...). Sok embernek egyszerűen túl sok és túl gyors az, ami történik. Ha belegondolunk, hogy alig több mint fél évszázad alatt mennyi minden változott meg gyökeresen, hát nem csodálhatjuk, hogy a mai 60-70 évesek sokszor csak a fejüket kapkodják a változások láttán, és úgy érzik, nem tudnak már lépést tartani. A minket érdeklő témakörökben is sok minden lezajlott az utóbbi évtizedekben. Itt vannak például a... halottak. Valahogy abban a tudatban éltünk, immár csaknem kétszáz éve, a felvilágosult korban, hogy aki meghalt, az egyszer s mindenkorra távozott ebből a világból. Hogy élesen szétválasztható az élők és a holtak világa, mi több, ezt okvetlenül szét is kell választani. Ami ezzel együtt jár: hogy a holtak részéről semmiféle beavatkozás az élők életébe már nem történhet. Persze az 1850-es évektől kezdve a spiritizmus, korábban és később, és ezzel egy időben mindenféle egyéb kísértethistóriák is velünk tartottak, együtt éltek a már-már felvilágosult (?) emberekkel. És amikor már-már a legtöbben belenyugodtak, hogy a két

világ elválasztódott és ezt befejezett, tudományosan indokolt, sőt szükséges állapotként kezelik – egyszer csak elkezdenek szivárogni mindenféle különös információk. Megerősítetlen hírek terjengenek az emberek között arról, hogy holtak bukkannak fel a tévék képernyőin, hogy csöng a telefon, és egy halott hangját halljuk, vagy éppenséggel magnetofonszalagról beszélnek hozzánk azok, akiket már régen elvesztettünk! És ráadásul nemcsak Mari néni és Bözsike pletykáinak ilyesmit a sarkon, hanem az információ sokszor egészen hihetőnek tetsző mediális forrásokból ered: említik tévében, rádióban, olvashatjuk könyvekben és újságokban is. Hát szinte természetes, hogy egyfelől kíváncsiság, másfelől pedig kétség ébred az emberekben. Vajon tényleg úgy van minden, ahogyan azt annak idején nekünk az iskolákban tanították? Azt sulykolták a fejünkbe az általános iskolában, aztán a középiskolában, aztán az egyetemen és így tovább, hogy csak az anyag létezik, más nem. Vagyis csak a holt anyag szerveződik biológiai anyaggá, az élettelenből lesz az élő, mi több, még az értelmes is. Ez ellen számos logikai és érzelmi kifogást, indokot emelhetünk, de az akadémiai tudomány a maga immár intézményesített gépezetével letöri az ellenállást, még a kétségeknek sem enged teret. Vagyis nem engedi kutatni azt sem, mi van például az emberben, ami több, mint hogy csak anyag lenne? A tudomány korifeusai szerint lélek nem létezik, vagy része a tudatnak, vagy csak képzelgés. A tudomány nem vesz tudomást a halál közeli élményekről, még azok minősítetten érdekes és bizonyító eseteiről sem (például amikor egy ember lelke a klinikai halál pár perces időszakában olyan információkat szerez valahonnan, amelyekhez a műtőasztalon fekvő ember agya semmiképpen sem juthat).

Ilyen világ a holtak világa is. Az akadémikusok szerint, aki egyszer meghalt, az elmúlott, kiment ebből a világból, ami utána marad, az csak és kizárólag anyag, amely ráadásul elporlad, visszatér a természetes körforgásba. Mivel lélek nincs, tehát nem lehetséges a lélekvándorlás, és mivel nincs lélek, a lelkek sehol másutt, semmilyen valós vagy virtuális térben nem maradhatnak meg, nem tartózkodhatnak és semmi további nem történhet velük. Hiszen nem léteznek...! Ezek után majdhogynem természetes emberi viselkedés, ha a tudósok, a magukat „igazinak” tartó, kellően beszűkült, minden újtól rettegő, a világot szélesebb spektrumban szemlélni soha nem akaró „kutatók” nem vesznek tudomást azokról a kutatásokról és eredményekről, amelyeket ezen a téren mutatnak fel egyesek. Ebben a fejezetben nem egy, hanem több személyről lesz szó, akik a holtakkal való kapcsolattartással foglalkoztak, nemcsak érzelmi vagy szellemi síkon, hanem akik ehhez megfelelő műszaki berendezéseket is létrehoztak!

EGY KÜLÖNÖS „PÁPA” Könyvünkben az „időlátó géppel” kapcsolatban szerepelt már a francia teológus, Francois Brune atya. Itt most ismét előlép. Részese lehetett Ernetti atya Vatikán által (is) pénzelt kutatásainak, és mint az olasz pap jó barátja, alaposan be volt avatva azokba a kutatásokba. Miután az „időlátó gépet” az ismert(etett) okokból csöndes, de felsőbb utasításra szétszedték és igyekeztek a dologról többet nem beszélni, Brune atya is más elfoglaltságok után nézett. Nem mintha nem lett volna éppen elég dolga anélkül is. Pap, nyelvész, hittantudós és sok minden egy személyben. A

középiskolában latint, görögöt és filozófiát tanult, majd négy évig a Sorbonne-on is az említett két nyelvet tanulta, csak már sokkal magasabb fokon, ahol diplomát is szerzett e tárgyakból. Később öt évig tanult még a párizsi Katolikus Intézetben, ahol második diplomaként a filozófia és a teológia doktora lett. De még ráhúzott egy évet a híres német egyetemen Tübingenben. Végső soron egy sokszoros tudós került ki az egyetemekről. Francois Brune a teológia, a bibliai görög és a bibliai héber nyelv, az egyiptomi hieroglifikus és az ókori asszír-babiloni nyelvek doktora. Mintha ez nem lenne elég, még tanult egy kicsit a római Bibliai Intézetben is... 1960 óta felszentelt katolikus pap, aminek ugyan az e fejezetben említett kutatásokhoz nem sok köze van, mégis ad némi jelentőséget a dolognak. Nem szokásos a mai világban, hogy egy katolikus tudós, aki ráadásul az egyház tagja is, olyan kísérletekbe fogjon, amelyek – ha csak részben is, de – ütköznek az egyház által hirdetett elvekkel. Ugyanakkor ne képzelje senki, hogy Brune atya bármilyen téren is élesen szemben állt volna Rómával, a Vatikánnal, annak tanaival – dehogy. Ő csak egy olyan kutatási területet választott, amelyet – hangozzék ez bármilyen furcsán is! – össze lehet egyeztetni a keresztény tanokkal. Ő maga legalábbis ezt állítja, és hivatalos helyről sem próbálták őt cáfolni. Igaz, különösebben nem is támogatták. A „transzkommunikáció pápája” elnevezést nyilván papi hivatása és vatikáni kapcsolatai miatt kapta – no és amiatt, amit manapság a paravilágban „transzkommunikáció” alatt értenek. Vagyis valaki olyanról van szó, aki a két világ közti információcserét, kommunikációt képes biztosítani, azt kutatja, amellett tette le a garast. Brune atya abban is különbözik más katolikus papoktól, tudósoktól, hogy feltételek nélkül elismeri a parajelenségek

létét – mi több, számos teológiai-egyházi munkáján kívül erről is írt már könyveket! Mert hát vagy tucatnyi könyvet írt, ezek száma különösen az 1990-es években ugrott meg. Némelyik meglehetősen híres lett a katolikus világban, például a „Hogy az ember Istenné legyen” (1992), vagy a „Krisztus és karma” (1995), „A Vatikán új titka” (2002) és hasonlók. De okvetlenül, és a mi szempontunkból elsődlegesen, meg kell említeni a parajelenségekkel foglalkozó könyveit, amelyekből adataim egy részét is vettem. Ilyen például a Les morts nousparlent („A halottak szólnak hozzánk”, 1993) vagy a Les miracles et outreprodiges („A csodák és más jelenségek”, 2000), és főleg a L'écoute de L'auDela, amit leginkább úgy fordíthatnánk magyarra, hogy „A túlvilágon hallgatózva” (vagy „A túlvilágot hallgatva”) – ez utóbbinak a nem kevésbé híres paratudós, Remy Chauvin egyetemi professzor volt a társszerzője, a mű 2003-ban jelent meg.

AZ ELŐDÖK Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy néhány nagynevű előd már dolgozott ezen a kutatási területen, még mielőtt Brune atya felbukkant volna. Az egyik az 1903-ban Ogyesszában született német filmes és festő, Friedrich Jürgenson volt, a másik, még korábban, a baltikumi Konstantin Raudive. Ez utóbbi a híres Jung professzor tanítványaként kezdett foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Ő az elektrotechnika és elektronika területén tett sokat azért, hogy ezen eszközök és módok segítségével kapcsolatba léphessünk a túlvilággal, vagyis a halottakkal. Érdekességként kell megemlíteni, hogy Raudive maga is megjelent a képernyőkön

a halála után, és ezt a jelenséget sikerült is megörökíteni. Magam is láttam egy ilyen fotót (még fekete-fehér volt a kép, de a tévé is, amelyen regisztrálták felbukkanását), és meg kell mondanom, az égvilágon semmi misztikus, rejtélyes vagy megdöbbentő nem látható. A kép nem sugall semmi ilyesmit, pedig eléggé különös a dolog. Ugyanis úgy tűnik, mintha egy vízből felbukkanó emberi fej lenne. Raudive doktor szemüvege alatt kezdődik a kép, arca alsó része az orrával és szájával mintha víz alatt lenne – de lehet, hogy ez csak a képernyőn felfelé vagy lefelé haladó csík, amely rossz, bizonytalan vagy nem kellő erősségű jelek esetén a vételt jellemzi. Raudive magnetofonszalagra vette fel halottak hangját, később a tévé elterjedésével a televíziós adásokkal is kísérletezett: mindenfelől a halottak hangját és látványát próbálta felvenni. Voltak eredményei is, persze nyilván nem annyi, amennyit ő maga szeretett volna. Ahogyan más parakutatók, ő is azért küzdött, hogy egyértelmű, mindenkit meggyőző bizonyítékokat hozzon létre, teremtsen elő – még egy ilyen „elmosódott”, meglehetősen bizonytalan – kutatási területen is. Bizonyítékokat, amelyekkel aztán meggyőzheti netán az akadémikus tudomány amúgy nehezen meggyőzhető képviselőit is! Mivel az iskolákban és egyetemeken ma sem azt tanítják, hogy létezik másvilág, és akik oda távoztak, azok ide vissza hozzánk-velünk tudnak kommunikálni – tudhatjuk hát, hogy sem Raudive, sem Jürgenson vagy Brune, vagy mások, nem jártak eredménnyel. A tudomány nem állt velük szóba, bizonyítékaikat nem tekintették meg, nem is ellenőrizték, hogy mennyire tudományos módszerekkel dolgoztak és egyáltalán – mit fedeztek fel...?

BRUNE ATYA INDOKOL Egy internetes interjúban aztán Brune atya végleg a világ elé lépett mindazzal, amit már tud. A huszonegyedik században a mindig mosolygós, jókedvű és kétségtelenül őszinte, barátságos érzelmeket sugárzó férfi mindenkit levesz a lábáról. Majdnem kopasz, szemüveges, egyszerűen öltözik, és nem is annyira „feltaláló” mint inkább az ez irányú kutatásokat összefogó, a kutatásokat ellenőrző és népszerűsítő személy. Hihetetlenül nagy tudású ember, aki erre a szerepre nagyon is alkalmas. Az első kérdés, amit minden újságíró fel szokott neki tenni: hogyan egyezteti össze pap mivoltát, egyházszolgai mivoltát azzal, hogy efféle kutatásokat végez. Brune atya a jelek szerint megszokta már, hogy a média ezt tartja a legérdekesebb firtatnivalónak. Válaszából kiderül, hogy nincs itt ellentmondás. A szélesebb értelemben vett spiritizmust – értsd: szellemiséget, lelkiséget – az egyház mindig is természetes dolognak tartotta. Tehát nem a holtakat megidéző, médiumokkal operáló spiritisztákról van szó elsősorban, hanem minden olyan emberi tevékenységről, amely a szellemi létet hangsúlyozza. Ilyesfajta „szellemiség”, szellemi tevékenység például az ima is! Amikor egy keresztény hívő egy szenthez imádkozik és az ő segítségét kéri, akkor tulajdonképpen olyan „személyhez” fordul, aki valaha itt élt a földön, hiszen a szentek egykorvolt emberek, akik valamilyen önfeláldozó magatartás, végtelen jóságuk vagy mártírhaláluk miatt kerülhettek be a szentek közé. Ilyenkor tehát a mélyen hívő katolikus ember egy túlvilági lélekhez fordul, ezzel mintegy el is ismeri – természetesen –, hogy az illető bár itt meghalt, „odaát” mégis tovább létezik, és hatást gyakorolhat ennek a mi fizikai világunknak a sorsára

is. Mellesleg az, hogy a holtakat hagyjuk békén (amire gyakran hivatkoznak az efféle kutatások ellenzői), csak az Ótestamentumban, vagyis a Biblia első részében található. A Újtestamentumban Brune atya vélekedése szerint ennek éppen az ellenkezője fogalmazódik meg, és neki ez is szárnyakat – és egyben az esetleges gáncsoskodások, netán vádak alól felmentést is – adhat. Szent Pálnak a korinthosziakhoz írott első levelében szó van arról, hogyan kell felismerni a lelkeket. Különösen aszerint, melyek azok, amelyek segíthetnek nekünk és melyek azok, amelyektől tartózkodnunk kell. Ha jól értelmezzük az említett levél 12,410 közti szakaszait, akkor az derül ki: a Lélek, aki a túlvilágról ide munkálkodik, bölcsességeket sugall. Még a tudományban is segíthetnek a hasznos lelkek. Annyi bizonyos, hogy azok a lelkek nem egyformák. „Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által, másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint. Egynek hit ugyanazon Lélek által, másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által.” (12,8-9.) És nem vitás, hogy utalás történik a Biblia e helyén arra is, hogy arról a másik világról afféle paraképességek révén is hatást gyakorolhatnak, illetve egyeseket ilyen képességekkel felruházhatnak a „lelkek”, a már halott emberek. „Némelyiknek csodatévő erőknek munkái, némelyiknek meg prófétálás, némelyiknek pedig telkeknek megítélése...” (12,10). Miután Brune atya ily módon a Bibliával is alátámasztotta tevékenységét, jöhettek a következő kérdések. Elmondta, hogy hagyományos okokból – amelyeket inkább a technikatörténetben kell keresni – Németország járt az élen az ilyen kutatásokban. Ott erőteljesen fejlesztették az

elektromágneses technikát, sok jó szakemberük volt és van jelenleg is, nem is szólva arról, hogy ott mindig elég sok pénzt áldoztak mindenféle kutatásra, így ezekre is. Bármilyen meglepő, való igaz, hogy a „halottakkal való beszélgetés” vagy másféle kapcsolatfelvétel egyik sajátos, e világi „hazája” éppen Németország volt. A másik ok ismét csak műszaki. Ahhoz, hogy valaki túlvilági hangokat halljon, azért nem akármilyen felszerelésre van szüksége. E téren furcsa kettősség alakult ki. A német kutatók szentül hiszik, hogy csak elsőrendű felszereléssel lehet messzire jutni ezen a téren. Mások viszont meg vannak győződve – és bizonyítani is tudják –, hogy akár boltban kapható egyszerű felszereléssel, tévékkel, magnókkal, telefonokkal is elérhető a siker. Mindkét oldalnak vannak meggyőző példái. Brune atya az utóbbiakhoz hajlik, amikor kijelenti: „Elég egy egyszerű magnetofon egy külső mikrofonnal, amely már nem veszi fel a magnetofon működésének belső zajait.” A túlvilági hangfelvétel technikája az atya szerint szintén nagyon egyszerű. A legjobb persze, ha egyedül vagyunk, amikor kísérletet teszünk, mert más személyek jelenléte zavaró lehet, mozgás, beszéd stb. nem igazán kell oda. Tehát egyedül vagyunk, bekapcsoljuk a magnót, és annyit mondunk a mikrofonba: – Van itt valaki a túlvilágról, aki valamilyen hírt szeretne közölni? Utána körülbelül két percig hagyjuk – néma csöndben, persze –, hogy a magnó forogjon (hogy mindez működik-e digitális felvevőkkel, arról még nincsenek hírek, ez utóbbi elég friss felfedezés). Két perc után leállítjuk a magnót, visszatekerjük a szalagot és meghallgatjuk, felvett-e valamit?

Vagyis arról van szó, hogy ha történik ilyenkor hangfelvétel „odaátról”, akkor azt felvétel közben mi nem halljuk. Ez egyszer csak ott lesz a szalagon. Ami újabb akadályt gördít azok elé, akik bár jóindulatúan, de szkeptikusan kezdik vizsgálni a dolgot. Nem értik, hogyan kerülhet olyan hanganyag egy hangszalagra, amely el sem hangzott? Vagyis nem jutott át a mikrofonon, amely aztán a megfelelő berendezések révén azt hanggá alakította volna és úgy vitte volna a szalagra.

KÍSÉRLETEK „Nem fantomdolgokról, nem kitalált eseményekről van szó” – ismételte Brune atya nem is egyszer, és ezt az állítását többször leírta könyveiben is. Nem valami szélhámosság az egész, de nem is eleve kudarcra ítélt dolog. Lesznek kísérletezők, akik százszor egymás után elvégzik a fenti kísérletet, és egyetlenegyszer sem fognak visszahallani a szalagról semmiféle üzenetet, se túlvilági hangokat, se e világit. Legfeljebb olyan, akaratlanul is a mikrofonba jutott zajokat, amelyeket saját ottlétük keltett, míg kivárták az ominózus két percet. Ami már célzottnak tűnik: lehet egy eleve kiválasztott személlyel is „beszélgetni”, vagyis eleve bemondani a „térbe”', mikor bekapcsoljuk a magnót, hogy most vele, és csak vele szeretnénk társalogni, illetve kifejezetten az ő üzenetére várunk. Ami nagyon érdekes: a szalagokon csakugyan elhangzanak üzenetek. Lehet persze, hogy ez már többször megesett velünk is az évek során, de a véletlenül (?) szalagra került üzenet nem volt ám se véletlen, se valamilyen műszaki hiba

eredménye. Üresen forgott a szalag, és valaki „odaátról” megragadta az alkalmat, hogy közöljön velünk vagy mással egy üzenetet. De mi vagy nem is értettük a szavakat, vagy idegen nyelven volt, vagy – a legtöbbször – azt hittük, egyszerű zaj csupán, és letöröltük sebesen, hogy rávehessünk például valamilyen zenedarabot. Meg kell jegyezni: ezek az üzenetek rövidek. A legtöbbször nagyon rövidek, különösen ahhoz képest, hogy mi, még ittlévők milyen sokat szeretnénk megtudni arról a másvilágról, ahol az üzenetet küldő már tartózkodik. Brune atya kísérletei és értesülései szerint a legtöbb üzenet mindösszesen 5-8 szóból áll csupán! Nem lehet hát azt mondani, hogy amazok odaát beszédkényszeresek lennének, akik alig várják már – sokszor oly régóta –, hogy végre egyszer kinyithassák a szájukat és mondhassák, mondhassák mindazt, ami felgyülemlett bennük... Már csak azért sem, mert az időnek odaát egészen más jelentése lehet – vagy egyszerűen nem is létezik –, ezért ilyen szempontokat nem kell figyelembe vennünk. Tény tehát, hogy olyanok ezek az üzenetek, akár az emailek, vagy a régebben még létező táviratok szövegei: lakonikusak, tömörek, informatívak. Csak a legszükségesebb információkat közlik. Brune atya szerint olyan ez, mint amikor családtagunk vagy ismerősünk elutazott valahová messzire, ahonnan nem tud, vagy nem akar hosszú leveleket írni, úgy érzi, csak a legszükségesebbet kell elküldenie, például azt, hogy „megérkeztem, jól vagyok” és hasonlók. Hasonlóan lehet üzeneteket kapni „odaátról” az egyszerű, boltokban is kapható, otthon használatos rádiókészülékek segítségével. Ennél annyi a különbség a magnetofonhoz képest, hogy míg ott egy már szalagra mondott üzenetet hallunk, itt „élőben”, vagyis az adással egy időben valósul

meg a vétel, ahogyan az már a rádióhullámok révén lenni szokott. A követendő módszer: állítsuk be a rádiót egy olyan hullámhosszra, amelyen nincs adás. Ilyent elég sokat találunk minden hullámhossztartományban, hiszen a rádióadók nem sugároznak minden hullámhosszon, vagy ha igen, azok az adók tőlünk földrajzilag messze vannak, túl messze, így tehát ezeken az üres, „siket” hullámhosszokon hagyjuk a rádiót, és hallgassuk. Ha szerencsénk van, elkapunk valakit, aki éppen mond valamit. Ha még nagyobb szerencsénk van, az illető éppen nekünk üzen – mintha odaát tudná, hogy mi most hallgatózunk, üzenetet várunk. És nem zárható ki, hogy tudja is! Elképzelhető, hogy a másvilágon várakozó, idejüket töltő „lelkek” pontosan tudják, hogy mi történik most a földön a szeretteikkel, az őket érdeklő, egykor számukra oly fontos személyekkel, azok életében – mint egy üvegfal mögött ugyan, tehát úgy, hogy abba konkrétan beavatkozni nem tudnak – most is részt vesznek...? Mi több, ugyanez tapasztalható a televíziókészülékek esetében is! Értelemszerűen itt nem annyira hangok, mint inkább képek jöhetnek a másik világból. Ilyen képes üzeneteket régebben sikerült néha lefényképezni a képernyőről, de ez ma már elavult, ósdi módszer. A videotechnika fejlődésével bárki megteheti, hogy tévéjét egy üres csatornára állítja, ahol nincs adás, ahol semmilyen csatorna műsora nem látható. Csak az ismert „mákos”, fehérfekete pontok ezreinek nyüzsgése tapasztalható, értékelhető kép és hang nincs az ilyen csatornákon. De aki komolyan szeretne üzeneteket venni odaátról, és azt pozitív esetben később másoknak bizonyítani is akarja – vegye mindezt videóra vagy lemezre. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy lesz egy többórás „semmi-gyűjteménye”, vagyis órákon, napokon át nem történik semmi. De ha mégis befut egy üzenet, az meg

lesz örökítve, és mindenkinek megmutatható lesz. Ajánlatos már előtte feljegyezni, hogy hol, milyen készülékkel, milyen csatornán történik a megfigyelés, és persze annak pontos idejét is! Azt is mondják, akik már csináltak ilyesmit, hogy a „havas” képernyőn sokáig nem látni semmit, később azonban mintha felbukkannának rajta alakok. Az akadémikusok nyilván azt mondják erre, hogy az emberi szem fárad, és úgy küzd a vizuális monotónia ellen, hogy nem is létező képeket gyárt... Nyilván ilyesmi is történik, de éppen ezért jó a videofelvétel: ha később mások is látják, amit mi láttunk, akkor már vitathatatlan, hogy a képernyőn valakik felbukkantak. És állítólag gyakorta felbukkannak. Homályosak a képek, de mozognak ott alakok, akikben rég meghalt ismerőseinket, barátainkat, családtagjainkat ismerhetjük fel. Vagy sem – mert számunkra ismeretlen emberek jelennek meg, akikkel nem tudunk mit kezdeni. De valaki másnak talán fontos lehet, valaki más felismerheti köztük szeretteit – mindenképpen tegyük hát el a videofelvételeket. Az is megesik, hogy egy közismert és nemrégen elhunyt személy bukkan fel a képernyőn. A legismertebb ilyen esetre 1985-ben került sor. Akkoriban halt meg a nagyon népszerű színésznő, Romy Schneider. Egy ismert túlvilágkutató, a francia Aix-La-Chapelle-ben élő német Klaus Schreiber egy nap magnetofonja hangszalagján üzenetet kapott a színésznőtől, hogy hamarosan meg fog jelenni a tévében is. És két nappal később Schreibernek sikerült felvennie, amint Romy arca megjelenik a képernyőn. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a színésznő valamilyen tévéműsorból került oda, gyorsan jegyezzük meg: olyan csatornán történt a dolog, ahol nem sugároztak műsort sem akkor, sem máskor, és nem egy másik csatornáról „csörgött át” egy részlet a színésznő

valamelyik, éppen ott vetített filmjéből. Nagyon is felismerhető volt ugyanis a „Larsen-effektus”. Ez nem a parajelenségek kutatóinak szakszava, ellenkezőleg, a nagyon is földhözragadt technikusok nevezik így, amikor a „havas” képernyőn különféle alakzatok bukkannak fel, legtöbbször foltok, amelyek elektronikus jelenségek és fizikailag nagyon jól megmagyarázhatóak. Azt viszont még egyetlen technikus sem látta, hogy a „Larsen-foltokból” egyszer csak valaki arca, alakja lesz és aztán az úgy „él” tovább a képernyőn, néhány másodpercig vagy több tíz másodpercen keresztül.

MI HÍR ODAÁT? Brune atya szerint ezek a technikai jelenségek egyben paranormális dolgokat is jeleznek, azoknak részei, nemegyszer feltételei. Jó hír, hogy nem kell már spiritiszta médiumnak lenni ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessünk a halottakkal. Mi több, nem kell asztalt táncoltatni sem (e sorok írója egyszer vett részt asztaltáncoltatáson, amit le is írt Parajelenségek könyve, 1997, újrakiadás 2006, című művében). Mindenféle előképzettség nélkül bárki, akinek van magnója, tévéje, rádiója, megkísérelheti, és a siker reményében lefolytathatja az efféle kísérleteket. Csak arra kell ügyelni, hogy a felvételeken megörökítse a tapasztalt hangot és/vagy látványt. Ugyanakkor Brune atya szerint két dolgot nem szabad elfelejteni, ha már a médiumokról esett szó. Az egyik: akik sokáig foglalkoznak efféle kísérletekkel és gondolataik gyakorta járnak a téma körül – hogy vajon mi történik odaát, üzennek-e a halottak stb. –, azokban szinte automatikusan

kifejlődik egyfajta mediális tulajdonság. Vagyis a két világ közti közvetítőkké válhatnak, éppen a fent vázolt okok miatt. A másik, amit nem szabad elfelejteni: azért az sem véletlen, hogy az előző századokban a halottak gyakorta valamilyen médiumon keresztül üzentek az e világra. Éppen azért, mert úgy közvetlenül nem vagy csak nagyon nehezen, körülményesen tudtak kapcsolatot teremteni az itteniekkel. Sejthetően igen nagy akadályok létezhetnek a két világ között. Szinte az lenne a furcsa, ha alig vagy egyáltalán nem is lenne elválasztó korlát, fal, határ a két világ között. Akkor halottaink továbbra is beleszólhatnának az életünkbe, folyton „átkiabálnának” nekünk, kifejeznék aggódásukat, kiáltanák tanácsaikat vagy egyenesen parancsaikat – a még élők élete ily módon egyszerűen elviselhetetlenné válna... Brune atya is megerősítette, hogy állítólag – de csak állítólag – a túlvilágon a holt lelkek, vagyis az egykori, itt élő földi emberek folytatásai, továbbélő részei igen erőteljesen forszírozzák a transzkommunikációt. Sőt állítólag ők sugalmazzák egyes itteni feltalálóknak azokat a módokat, szerkezeteket, amelyekkel felvehető a kapcsolat a halottakkal. Néha úgy tűnik – sugallta az atya –, mintha a túlvilágra szakadt emberekbe még rengeteg mondanivaló szorult volna, amit életükben nem tudtak elmondani, de most mindenképpen szeretnék azokat közölni velünk. A következő kérdés, amely mindnyájunkban felmerülhet – és persze fel is merül –, az, hogy a halottak mi célból akarnak velünk kommunikálni? Minek nekik a kapcsolat azzal a világgal, amelyet egyszer már itt hagytak? És ezen az sem változtat, hogy á halottak túlnyomó többsége nem a saját akaratából távozott, nem akkor és sokszor nem is úgy, amikor és ahogyan szeretett volna. Vajon csupáncsak azért akarnak velünk még beszélni, mert továbbra is folyamatosan

tartani akarják a kapcsolatot? Francois Brune szerint a halottak egyik elsődleges célja: meggyőzni minket arról, hogy van síron túli élet, van tehát egy másik létformája azoknak a lényeknek, akik előzőleg emberként éltek ezen a bolygón. A másik céljuk – szerinte – az, hogy segítsenek megtalálni az élet célját. Az ókori egyiptomiakhoz hasonlóan, vallja az atya, és azt sugallja nekünk, igaz, minden bizonyíték nélkül, hogy ugyanezt célozzák a halottak is, hogy egész földi életünk célja: felkészülni a halálra, a síron túli életre, a másvilági létezésre. Ami rokonszenves Brune atya véleményében, az egy krisztusi hitvallás: vagyis hogy szeressük felebarátainkat, azaz mindenkit, beleértve ellenségeinket is. Szeressünk minden élőt, sőt tán a „halott” világot is – mondjuk a Föld nevű bolygót, de az Univerzumot is –, mert a szeretet az egyetlen pozitív hajtóerő, amelyért érdemes élni, amellyel érdemes élni. Persze, mint az egyház fiai általában, az atya ezt is némileg túlzásba viszi, amikor nyíltan kijelenti: egyetlen dolgunk e földön a felkészülés a síron túli életre, aminek előfeltétele, hogy itt és most, ebben az életünkben mondjunk le a kellemes és örömteli dolgokról, minden időnket és energiánkat áldozzuk a „szeretet művészete” elsajátítására. Ami ugyan nagyon szépen hangzik, de nem hiszem, hogy most vagy a távoli jövőben valaha is egyetlen célja lehet egy dinamikus társadalomnak! Elképzelhető, hogy él majd a Földön és a Naprendszerben tíz-húsz milliárd ember, akiket nem fognak izgatni a világmindenség titkai, akik nem kutatnak, nem szeretnek, nem dolgoznak, nem szórakoznak, vagyis szinte alig élnek – hanem csak egyetlen dologra összpontosítanak, aminek eredményét ebben az életükben meg sem láthatják? Hogy olyasmire törekednének majd valaha is, ami teljesen bizonytalan?

Hacsak... Hacsak nem kapnak egyértelmű jeleket „odaátról” arra nézve, hogy végül is mi folyik itt? Miféle tragikus játszmába kényszerítettek bennünket? Már most, a huszonegyedik század kezdetén biztosnak látszik, hogy az emberi élet nem olyan, ahogyan azt évezredeken keresztül tanította például a keresztény vallás (és sok más vallás is), de olyan sem, amilyennek a tudomány festette le számunkra. Mert bizony immár gyakorlatilag tudományos bizonyítékai vannak annak, hogy létezik reinkarnáció (regresszív hipnózis és számtalan, adatszerűén bizonyított „előző élet”), ha pedig ez így van, akkor van lélek (bármi is legyen az), amely vándorol át a tereken és az időkön. Már ez önmagában két vállra fekteti a vallást és a tudományt egyszerre! És nem ez az egyetlen elgondolkoztató tény vagy éppenséggel bizonyíték. Ha pedig még ráadásul igaz az is, amit a transzkommunikáció hívei állítanak, és olykor bizonyítani látszanak, akkor már tulajdonképpen nincs is miről beszélni azokkal – milliószámra vannak, és mind egyetemet végzett, tudományos titulussal rendelkező materialista tudósember –, akik szerint csak az anyag létezik és maximum az „szerveződik”, csak úgy magától és véletlenszerűen értelmes anyaggá, azaz értelemmé...

AKCIÓK ÉS REAKCIÓK Amiről Brune atyát ritkán kérdezik, vagy ha kérdezik is, nyilván kitérő válaszokat ad – az a Vatikán hivatalos reakciója ezekkel a kísérletekkel kapcsolatban. Mint azt láttuk már Ernetti atya „chronovizora” esetében is – az egyház egy bizonyos szintig vagy fokig vagy határig

határozottan támogatja ezeket a kísérleteket, ha azokat az ő megbízható emberei, gyakran egyházi laboratóriumokban végzik el. Viszont ha a kísérletek nyugtalanító határokat, úgy értem: a Vatikánt, a pápát, a katolikus egyházat, a kereszténység fő ideológusait nyugtalanító határokat kezdenek feszegetni, akkor azonnal leállítják őket. Legjobb tudomásunk szerint a 2000-es évek elejéig ez nem történt meg Francois Brune kísérleteivel, de abban bizonyosak lehetünk: ha az egyház a legkisebb fenyegetettséget érzékeli ezen a téren, hatalmi szóval ezeknek is véget vet. Mert lássuk csak, miért lehet éppenséggel nyugtalanító mindaz, amit Brune atya mond? Odáig nincs semmi baj, hogy a halottak lelkei elmentek a túlvilágra. Az egyház és a Biblia is ezt állítják egybehangzóan. Aki meghal, annak lelke isteni ítélőszék elé kerül, és attól függően, milyen életet élt itt a földön, három útja van: a pokol, a mennyország vagy a tisztítótűz – ez a harmadik afféle „vigaszág”, ahonnan még be lehet jutni a döntőbe, hogy sportnyelven szóljunk. Vagyis a tisztítótűzből még van esély a mennyországra, a pokolból viszont már nincs. A bajok akkor kezdődnek (majd), ha ezek a halottak olyasmiket fognak üzenni, ami ellenkezik az egyházi tanítással. Ha például kiderül az üzenetekből, hogy van körforgás, akik egyszer meghaltak, azok most nem ülnek a nagy semmiben odaát az örökkévalóságig, hanem ez csak egy átmeneti, köztes állapot számukra, ami után ismét belekerülnek a nagy körforgásba, és újjászületnek itt a Földön vagy a kozmosz valamelyik másik pontján, érző, értelmes, vagy nem érző és nem értelmes lényként... Ez fejre állíthatja az egyház és általában a keresztény egyházak tanait, de ütközik majd számos más vallás dogmáival is.

De most térjünk vissza a technikai részletekhez, hogy aztán ismét elkanyarodhassunk a dolog filozófiai és egyéb jelentősége felé. Először is, Brune atya a kérdésre, hogy ha ezeket a túlvilági hangokat sikerült már felvenni hangszalagra, akkor vajon megvizsgálták-e őket fonetikai laboratóriumokban, az atya igenlően válaszolt, szerinte ilyen audiolaborokban több kontinensen és több ízben vizsgálták e regisztrált hangokat. Például Németországban, Olaszországban és a 2000-es évek elején a brazíliai Rio de Janeiróban. Az eredmény: a vizsgált hangok – legtöbbször, mint már volt róla szó, alig pár szó, rövid mondatok – kétségkívül emberektől erednek, de... És itt jön a „de”. A szakértők szerint ugyanis ezek a hangok egyrészt olyan emberek hangjára emlékeztetnek, akiknek kivágták a gégefőjét. Azonkívül ezek a beszédek igen gyorsak, a normál emberi beszédnél sokkal gyorsabbak. Sajnos gyakori, hogy olyan sebesen hangzanak el, hogy a gyakorlatlan felvevő még azt sem hiszi, hogy ez emberi hang volt – egyetlen nagy alapzajnak hiszi és letörli... Minden ilyen zajt szét kell bontani, le kell lassítani, és nemegyszer éppen akkor – és csak akkor, csak úgy – válik érthető beszéddé, szöveggé. Az üzenet gyakran fémes hangzású is. És kanyarodjunk vissza a filozófiához: Brune mint a „transzkommunikáció pápája” és egyben roppant művelt ember, nagyon is tisztában kell legyen az általam is vázolt veszélyekkel. Talán ezért nyilatkozza a médiának, hogy nem tudjuk, kik üzennek odaátról. Azt sugallja, hogy akiknek az üzeneteit halljuk, talán nem is a szeretteink, akik szavára, véleményére annyira vágyunk – hanem valamiféle rossz lelkek, valamilyen megátalkodott valakik, akik csak kiadják magukat szeretteinknek, és az ő nevükben üzengetnek nekünk. Ezt arra alapozza, hogy állítólag megesik: az

üzenetek odaátról nemegyszer segélykérések, káromkodások, sírás – vagyis egyik sem pozitív dolog, hanem éppen olyasmik, amiktől az itteniek szomorúak lesznek, tehetetlen dühöt éreznek – és ez pszichés ferdülésekhez, rossz lelkiállapotokhoz is vezethet. Brune atya nem győz figyelmeztetni, hogy a holtakkal való beszélgetésekre, ottani üzenetek vételére csak az adja a fejét, akinek acélból vannak az idegei, akit nem ráznak meg ezek a szörnyűségek. Ha van bennünk egyfajta, majdhogynem egészséges cinizmus, akkor kénytelenek vagyunk arra gondolni: Brune atya az egyház oldaláról így akarja előre és eleve bebiztosítani a dolgot! Ha ugyanis kiderülne, hogy mégis van túlvilági élet és lélekvándorlás, még mindig mondhatja: ezt csak azok az ottani rossz lelkek, elkárhozottak, vagyis afféle „ördögök” sugallják ide át nekünk, a valóság egészen más! És majd fennen hirdeti az egyház öröknek hitt tanait, dogmáit arról, hogy mindenki csak egyszer él, és utána elnyeri méltó büntetését vagy jutalmát „odaát”. Ettől persze az igazság még lehet valami egészen más. Nemcsak az, amit a papok prédikálnak, és nemcsak az, amit mi most feltételezünk a lélekvándorlásos öröklétről, az örök körforgásról – hanem valami olyan meglepő, amit soha még egyetlen emberi agy sem tételezett fel! A legtöbb újságíró utolsó kérdése általában az szokott lenni: nem tételezi-e fel Brune atya, hogy ez az egész ügy egyetlen nagy csalás? Misztifikáció, szélhámosság...? Az atya ilyenkor határozottan rázza a fejét: – Szerintem ez lehetetlen. A kísérletekben részt vevő személyeket alaposan megfigyelték és megvizsgálták, a felhasznált technikai eszközöket szintén hozzáértő és becsületes szakértők vizsgálták meg. A transzkommunikáció

– tény! A fejezetet egy idézettel zárjuk. Francois Brune már említett Les morts nous parlent („A halottak szólnak hozzánk”, 1993) című könyvében így ír: „Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy korunk olyan forradalom küszöbén áll, amelyhez fogható nem volt az emberiség egész szellemi fejlődéstörténetében. Ha kinyitjuk szemünket, látnunk kell az alapvető felfedezést: az örökkévalóság létezik, és akik a túlvilágon élnek, kommunikálnak velünk.”

12. Esőcsinálók Természetesen nem azokról a ma is használatos vegyitechnikai módszerekről lesz szó, amelyekkel a huszadik század végén próbálkozott a tudomány – tegyük hozzá mindjárt, hogy nem nagy sikerrel. Ha ezek a találmányok az 1980-as, 1990-es években valóban használhatók és kellően hatékonyak lettek volna, akkor manapság már széliében alkalmaznák őket, bizonyos, aszállyal katasztrófaszerűen sújtott vidékeken, még akkor is, ha az alkalmazásuk ára túl magas összeget tenne ki. De nem hallunk róla, hogy bármelyik kontinensen akár ritkán, de rendszeresen bevetettek volna efféle modern eszközöket. Képzelhetjük, mennyivel szorultabb helyzetben voltak a tizenkilencedik század második felében, de még a huszadik század elején is például az amerikai farmerek. Többségükben szegény emberek voltak, akiknek egyetlen vagyonát a föld jelentette. Földből volt elég, nagyon olcsón hozzájuthattak a vevők, ezek az emberek pedig bíztak a tudásukban és erejükben. Ha a természet nem szól közbe, milliónyi farmer boldogult volna minden baj nélkül – ahogyan boldogultak is más korszakokban, szerencsésebb égtájakon.

JEWELL TITKAI Amerikai Egyesült Államok, Texas állam, 1891. A hosszan tartó szárazság azzal fenyegette a farmereket, hogy elveszítik mindenüket, ezért a kormány segítségét kérték. Az, első

pillantásra különös módon, a hadsereghez fordult intézkedésért. Talán nem is véletlenül, ugyanis akkor már folytak olyan kísérletek, hogy tüzérségi tűzzel kényszerítsék ki a felhőkből a drága nedűt: az esőt. A midlandi kísérletet az USA mezőgazdasági minisztériuma és a Kongresszus (a parlament) pénzelte. A dolog akkor ugyan nem járt nagyobb sikerrel. Egy haszna azonban volt: sokan elkezdtek töprengeni, miképpen lehetne mesterségesen esőt előidézni? A legtöbben persze soha nem jutottak semmire, még diplomás szakemberek is kénytelenek voltak feladni hosszabb-rövidebb idő elteltével. Az ügy, amelyről annak idején sokat írt az ottani sajtó, megmozgatta néhány olyan ember fantáziáját is, akik nem a hagyományos útvonalakat járták – mármint szellemi téren. Közéjük tartozott egy bizonyos C. B. Jewell, aki azt megelőzően a kansasi Goodlandben élt. Őt ma már teljesen elfelejtette a technikatörténet, pedig rászolgált volna a megemlékezésre. Az Engineeríng News című folyóirat 1895. februári számában írták le találmányát. Persze abból, amit ott olvashattunk róla, igazából senki sem tudhatott meg semmit. És nem véletlenül: mint a feltalálók általában, Jewell úr is attól tartott, valaki lemásolja, ellopja és nélküle hasznosítja találmányát. Ezért annak lényegét féltékenyen titokban tartotta. Persze lehet, hogy erre más oka is volt...? Ugyanis nem az említett lapból, hanem más forrásokból tudjuk: valamiféle paraképességnek is birtokában volt az említett Jewell, aki mellesleg azelőtt a vasúti csomagszállításban dolgozott. Egyszerűen a postavagonban ült egész nap, és szortírozta a küldeményeket. Minden megállóban kiadta az abba a városba küldött csomagokat és leveleket az ottani vasúti postásoknak. Ezt sok éven át végezte, mígnem egy napon neki is szöget ütött a fejébe a szárazság. Más

feltalálókkal ellentétben ő gyakran a saját szemével is látta, milyen pusztító lehet az aszály, hiszen átrobogott az USA tájain hol a keleti parttól a nyugatiig, hol meg vissza, a Csendes-óceántól az Atlantiig. Jewell csak annyit árult el találmányáról, hogy egyfajta gázt kell feljuttatni a felhőkbe. Hogy ez egy gáz-e vagy bizonyos gázok bizonyos arányú keveréke, a feltaláló nem nyilatkozott. Az említett folyóiratnak, miután rákérdeztek találmánya lényegére, azt válaszolta: az ő gáza olyasmit juttat a felhőbe, ami ott hiányzik ahhoz, hogy az esőzés meginduljon... No, ettől aztán senki sem lett okosabb, különösen nem 1895-ben, amikor a felhők összetételéről és általában a légkörről, az atmoszferikus folyamatokról és jelenségekről sokkal kevesebbet tudtak, mint manapság. Jewell „laboratóriuma” egy kiszuperált vasúti fedett tehervagon volt. A nyolckerekes szerkezet fotóján még látni az egykori tulajdonos, a „Chicago-Rock Island and Pacific R. Company” vasúttársaság betűjeleit. A kívülállók, akik tudták, hogy ez egy mozgó labor és egyben „esőcsináló gépezet”, csak annyit láttak: a szerkezet egyik felmagasított végén kétoldalt három-három cső meredt az égre. Olyanok voltak, mintha Jewell ágyúkat szegezett volna a felhőkre – lehet, hogy tényleg így is volt... A kocsiban belül mind a hat cső tartályokhoz csatlakozott, amelyekben az a bizonyos, meg nem nevezett gáz volt. A kocsi másik végén polcokon sorakoztak a vegyszerek, nyilván azok, amelyekből a szóban forgó gáz készült. A polc fölött volt egy áram telep és egy nagy, katlanszerű tartály, amelyben ismeretlen összetételű folyadék volt. A vagon tetejére később még egy hatalmas víztartályt is szereltek, amely mindig tele volt – erről Mr. Jewell nagyon is gondoskodott. A víz tehát fontos eleme lehetett a gázfejlesztésnek.

A kocsiban volt Jewell lakása is – egy ágy és egy íróasztal, néhány tisztálkodóeszköz. Ott élt és mindig úgy utazott, hogy ha valahol várták, mint esőcsinálót, egyszerűen rákapcsoltatta magát egy arrafelé induló vonatra. Útközben válaszolt a levelekre, amelyeket farmerektől kapott, miután híres esőcsináló lett belőle. Útiterveket készített magának, hogy mikor hová megy, ott mennyi időt tölt... esőcsinálással. Folyamatosan úton volt, előszeretettel fogadta el a vasúttársaságok meghívásait. Azok rendelték és fizették őt, hogy kedvében járjanak a vidéki farmereknek. Mondhatnánk tehát azt is, hogy Jewell úr már szponzorokkal dolgozott. Volt annyira óvatos, hogy a szükséges vegyszereket mindmind más és más gyárban rendelte meg, főleg Chicagóban és környékén. Egyik gyárban sem tudták, hogy kitől mit rendelt még Mr. Jewell, így senki sem jöhetett rá a rejtélyes gáz összetételére. Az esőcsinálónak volt egy segédje is, de annak fogalmas sem volt a dolgokról, csak utasításokat teljesített. Később, amikor az üzlet beindult – és ez éppen az említett 1895 körül volt –, Jewellnek már három ilyen kocsija volt! Ami arra is utal, hogy az egy kocsiban fejleszthető gáz nem bizonyult elégségesnek egy nagyobb eső „megidézéséhez”, ezért kellett neki több rakomány gáz és a hozzávaló készletek. Az Engineering News későbbi számaiban figyelemmel kísérhetjük Jewell útjait és sajátos karrierjét. Egyetlen évben 66 alkalommal vetette be szerkezetét, és minden alkalommal sikerült esőt csinálnia! Ezen belül csak négy alkalommal esett meg, hogy rajta kívül álló okok – erős szél – miatt az eső vagy nem volt olyan intenzív, mint várták, vagy nem pontosan ott esett le, ahol kellett volna az elvárások és a megrendelés szerint. A korabeli számítások szerint Jewell több mint 90 százalékos sikerrel alkalmazta rejtélyes gépezetét. Ő maga különben mindig azt állította: nem esőt

csinál, hanem megteremti a feltételeket a természetnek, hogy az csináljon esőt... Persze, a hálás farmerek nem mentek bele efféle vitákba, nekik elég volt, hogy jött Jewell és nem sokkal később megeredt az eső. A fejezetrész címe nem ok nélkül lett „Jewell titkai”, többes számban. Az egyik titok az általa használt gáz összetétele volt, nem vitás. De volt ott még valami. Valami, ami ma is nagyon elgondolkoztató: hogyan hívta oda Jewell a felhőket...? Ugyanis tudjuk néhány korabeli beszámolóból (némelyik olvasó leírta vagy elmondta később a sajtónak is, mit tapasztalt, innen tudható), hogy amikor az „esőcsináló Mr. Jewell” megérkezett a helyszínre, ahol esőt rendeltek tőle, az égen nem volt egy bárányfelhő sem. Márpedig ha nincs felhő, akkor ő ugyan feljuttathat a levegőbe akármilyen gázt, attól a kis mennyiségtől nem áll össze egy hatalmas felhő, amely aztán esőt szórna a tájra. Először az esőcsinálónak is meg kellett várnia, míg jött néhány felhő, és nem is kicsik. Márpedig ahol forró aszály uralkodik, ott – éppen azért van ilyen idő – ritkák a felhők. De ahová Jewell megérkezett, oda hamarosan megjöttek a felhők is! Még mielőtt szerkezetét beindította volna. Az egyik 1893-as beszámoló szerint például Jewellt a helybeli farmerek és a helyi közigazgatás hívta meg. A sajátos vagonok és a rejtélyes feltaláló délután két óra körül érkeztek a helyi vasútállomásra, ahol a Jewell-féle esőcsináló vagonokat egy mellékvágányra tolatták. A helybeliek csapatostul gyűltek oda, de a híres feltalálót nem látták. Néhányan belestek az egyik vagonba és azt mondták: ül bent egy férfi teljesen mozdulatlanul és néz maga elé. Ma már nem kétséges: Jewell koncentrált vagy meditált... A lényeg az, hogy valamire nagyon erősen összpontosított. Az

események és folyamatok fényében nem kétséges: azt AKARTA, hogy jöjjenek a felhők! Hiszen azok nélkül nem tud esőt produkálni. A helybeliek későbbi tanúsága szerint roppant hőség volt, a levegő nagyon száraz, semmi nedvesség. Ami az egészben paradolog, az voltaképpen a felhőelőhívás volt. Hogy ezt Jewell hogyan érte el, sohasem derült ki. Minden gyanúnk arra irányul, hogy erős akarattal és koncentrációval vonzotta a felhőket oda, ahol azok már az „ágyúi” hatókörébe értek. Tehát az említett esetben délután kettő körül kezdett összpontosítani, délután 5 órakor felbukkantak az első felhők és kilenckor – tehát a művelet kezdetétől számított hetedik óra elteltével – esni kezdett az eső. A feltaláló akkor már nem is hagyta abba: ez csak az előpróba volt, de másnap délelőtt ismét arra kényszerítette a felhőket, hogy adjanak esőt – ezúttal egyhüvelyknyi, vagyis legalább 3,5 centiméter, tehát 35 milliméteres esőt produkált – ez megmentette az egész vidéket az éhenhalástól, a sorscsapástól. Nem csoda, hogy Jewellt hősként ünnepelték... volna. Mert mire a farmerek örömünnepet ültek volna, a rejtélyes feltaláló régen úton volt egy másik, szintén aszályos vidék felé, ahol megint csak úgy várták őt, mint a Messiást. És nem vártak hiába.

EGY „ELMEBAJOS” FELTALÁLÓ A cím ezúttal sem véletlenül sikeredett így. Charles Hatfieldet a maga idejében az Egyesült Államok időjárási hivatala (körülbelül a mai meteorológiai intézetnek felelne meg) vezetői nyilvánosan „őrültnek”, „elmebetegnek” nevezték. Persze mondtak rá egyebeket is, ezek közül még a

legenyhébbnek számítottak a „szélhámos” és a „sarlatán”... 1875-ben született, és kezdetben varrógépeket adott el mint utazó ügynök. A huszadik század elején szintén nagy szárazság köszöntött az Egyesült Államok nyugati területeire, és az aszály két éven át tartott. Hatfield saját állítása szerint hét éven keresztül autodidakta módon tanult meteorológiát és mindenhol azt mondta: nagyon ért hozzá. Feljegyezték róla, hogy már gyermekként is érdekelte, mi lehet a felhőkben. Egyszer – még Kaliforniában laktak – épített a kertjükben egy emelvényt, körülbelül hat méter magasat, és arra tett egy fakádat. Akkor ott is szárazság volt, az egész államban hetek óta nem esett eső. Hogy mivel töltötte fel a kádat a gyerek, sohasem derült ki a kívülállók számára, és hogy annak a valaminek a gőzei-gázai tényleg fölmentek-e az égbe, csak sejthető – de aznap a városka fölött összegyűltek a felhők, és jó nagy mennyiségű eső zuhogott. Mellesleg aznap az egész állam területén ez volt az egyetlen eső... Legenda csupán? Lehet, hogy valóban utólag gyártott „story” volt ez is. Ám Hatfield életében voltak tények is, amelyek nagyobb súllyal esnek a latba. A gyermekkori álom megvalósult. A varrógépügynök addig kísérletezett, míg rájött, milyen gázkeveréket kell a felhőkbe küldeni, hogy azok ott esőt váltsanak ki. A férfi vándorolt mindenfelé, hirdette magát és sajátos szolgáltatását. „Rendelésre esőt csinálok”, mi több, saját állítása szerint képes volt kicsi, közepes vagy nagy esőt „készíteni”, ahogyan a megrendelők kívánták. Olyan esőt is tudott csinálni, amely valóságos viharral kevert felhőszakadást okozott – az ilyesmi hosszú hónapokra megoldotta egy-egy vidék csapadékgondjait... Később már

nem is kellett hirdetnie, hiszen a századelőn nagy híre támadt, mindenki ismerte a nevét, és a megrendelők keresték őt. Végigjárta néhányszor az egész nyugati partot a mexikói határtól fel Alaszkáig. A leghíresebb esete 1916-ban volt. A megrendelő ezúttal San Diego városi tanácsa volt. Hosszan tartó esőt rendeltek tőle, és Hatfield teljesítette is kérésüket – két héten keresztül összesen 38 hüvelyknyi (kb. 133 centiméter, vagyis majdnem másfél méter!) eső esett a környéken, megteltek a ciszternák, és remek volt a mezőgazdasági termés, kivirultak a kertek, a narancsés citromültetvények megmenekültek a pusztulástól. Ezt a rekordot mellesleg a mai napig sem sikerült megdönteni semmilyen modern eszközzel, módszerrel, géppel. Igaz, a nagy siker kis híján Hatfield életébe került – ugyanis a második héten már annyi volt a jóból, hogy a folyók kiléptek medrükből és árvizeket okoztak, mire a feldühödött farmerek meg akarták lincselni a túl sikeres esőcsinálót, alig tudta elmenteni onnan az irháját... Nem kétséges – mondják ma, az indulatok lecsillapultával a szakemberek –, hogy Hatfield volt a korszak legsikeresebb esőcsinálója, és volt valamilyen titkos módszere, a csak általa ismert gázkeveréken túlmenően. De hogy mi volt az, arra ma már senki sem tud válaszolni. Nem kizárható, hogy Jewellhez hasonlóan neki is volt olyan paraképessége, amellyel egyrészt felhőket tudott vonzani maga fölé, másfelől talán e képesség révén tudta, melyik felhő milyen gázkeveréket kíván ahhoz, hogy kicsi, közepes vagy nagy esőt produkálhasson. A tevékenysége mellesleg úgy nézett ki, hogy ahová meghívták, ott a város szélén fatörzsekből felépítette a gyermekkori torony mását, nagy kádakba töltött vízbe dobott egy rejtélyes anyagkeveréket, amely nyilván valamilyen láthatatlan, a levegőnél könnyebb gázt alkotott, amely

felszállt a magasba. Hogy miért volt szükség ehhez toronyra, csak sejthető: Hatfield ezt nyilván elintézhette volna 5-6 méterrel alacsonyabban, talajszinten is. Alighanem ezzel akarta megelőzni, hogy a szó szoros értelmében belelássanak titkaiba. Vagyis hogy a mindig ott tébláboló bámészkodók – hiszen az esőcsinálók általában közönség előtt dolgoztak! – ne tudhassák meg, mit és hogyan kever a kádak vizébe. Hatméteres magasság a sík terepen már elég volt ahhoz, hogy lentről senki se láthassa, mit is csinál ő ott a kád mellett, vagy benne. Karrierje igazából 1904-ben indult, amikor az aszállyal sújtott Los Angeles kereskedelmi kamarája 50 dollárt ajánlott neki – szép pénz volt ez akkoriban! –, hogy csináljon esőt. Szabályos szerződést kötöttek a feltalálóval, aki kötelezte magát, hogy ezen összeg fejében a szükséges előkészületek (toronyépítés, kádfelrakás, gázkeverés stb.) után nem előbb mint három órával és nem később, mint öt nappal – esőt produkál, amelynek méretét is meghatározták. Az eső a negyedik napon jött, majdnem 40 milliméternyi esett, és Charles Hatfield egy csapásra híres ember lett. Nemcsak az 50 dollár csúszott a zsebébe, hanem attól kezdve előadásokra hívták, amelyeket amerikai szokás szerint természetesen pénzért tartott, és lelkes hívek kisebb-nagyobb összegű csekkeket küldtek ajándékba. 1905 augusztusában Yukon városával szerződött. Itt már nagyban ment a játék: 210 ezer dollárt ígértek neki, ha elégséges mennyiségű esőt idéz elő a környéken, ahol az aszály miatt csőd fenyegette az egész gazdasági életet. Addigra az is elterjedt Hatfieldről, hogy voltaképpen „varázsló”, akinek természetfeletti képességei vannak. Az eme képességéről szóló történetek visszatükröződtek a korabeli médiában is, amely akkoriban még kizárólag a

nyomtatott sajtót jelentette. Néhány beszámoló szerint látták Charles Hatfieldet, amint állt egy hegyen, feltartott karokkal, mintha imádkozna vagy könyörögne valakihez odafent – a derék vallásos amerikaiak természetesen el sem tudták képzelni, hogy az a valaki ne Isten lenne... Pedig ha igaz is volt mindez, könnyen lehet, hogy Hatfield más okból ácsorgóit a hegycsúcsokon. Ma már ismert, hogy léteztek és léteznek emberek, akik mintha szerves egységet képeznének a Földdel vagy annak légkörével. Vannak, akik úgy érzik a földet (és nagybetűsen is: a Földet, vagyis az egész bolygót), mintha az is testük része lenne. Vagy inkább valahol a szellemvilágban keresendő az ok, a kapcsolódás? Ugyanígy lehetséges, hogy vannak emberek, akik érzik a meteorológiai folyamatokat. Nemcsak a változásokat, hanem igenis az éppen zajló közeli vagy távoli folyamatokat. Ők azok, akik előre jelzik a nagy viharokat – már akkor, amikor még ki sem alakultak és nem jelenhettek meg a műholdas felvételeken. Érzik a levegő páratartalmát, a leendő szelek erősségét és irányát, a közelgő időjárás-változásokat, a csapadékot. Amikor az esőcsináló megérkezett Yukonba, feljegyezték, hogy a hőség és aszály ellenére az emberek egy része már esernyővel a kezében és kalucsnikkal a lábukon jöttek ki fogadására – meg voltak győződve ugyanis, hogy Hatfield azonmód, amint városuk területére teszi a lábát, csak egyet int és máris zuhogni fog az eső. Hogy ebben a paraképességeken túlmenően nagy adag egzakt tudomány – kémia és meteorológia – is van, arról nem volt tudomásuk. Az 1910-es évek első felében Amerikában egyetlen államot: Kaliforniát sújtotta leginkább a szárazság. Los Angeles és más városok egész léte attól függött, hogy a közeli víztározókba jut-e elég esővíz? De a folyók vízgyűjtő területein sem esett az eső, gyakorlatilag már évek óta. 1912-

ben a polgárok egy része hajlandó volt esőcsinálót hívni – nem érdekelte őket, hogy a tudomány vagy nem a tudomány emberei csinálnak esőt, csak legyen már víz! Sajnos, a városi tanács tagjainak többsége hallgatott a tudomány embereire, akik állították, hogy az esőcsinálás babona, nem is létezik, annak a néhánynak, akinek sikerült mégis, csupán szerencséjük volt... így aztán éveken át tartott a huzavona, miközben Hatfield, akinek a legtöbb esélye volt erre a sajátos „munkára”, másutt dolgozott és nagyon jó hatásfokkal csinálta az esőket. Végre a „tudományos lobbi” is megtört, és a városi tanács meghívhatta Hatfieldet – a ciszternák már kiürültek, a város legnagyobb víztározójában már alig egy hónapra való ivóvíz maradt. Ekkor persze már maguk a városi tanácsosok látogattak el Hatfieldhez. Az lenne a feladat – adták elő –, hogy azt a nagy mesterséges víztározót kéne megtölteni, de teljesen, és akkor a városnak ismét pár évre elegendő vize lenne. Hatfield közölte, hogy ennek semmi akadálya, képes lesz a feladatot végrehajtani. Még adott egy tarifaajánlatot (!) is. Vagy minden hüvelyk vízért, amivel megemeli a tározó vízszintjét, fizetnek neki ezer dollárt, vagy megszámítja kedvezményesen: tízezer dollárt kér azért, hogy megtöltse az egész – sokmillió literes – tározót! Végül is 1915 decemberében egyelőre csak szóbeli, de nem írásos szerződést kötöttek a tízezer dolláros változatra. San Diegótól hatvan mérföldre keletre Hatfield munkatársai elkezdték építeni a hatméteres fatornyot a káddal... Amikor készen voltak, megérkezett a „maestro”, és az általa hozott, leplombált tartályokat felvontatták a kád mellé, az emelvényre. Majd Hatfield maga is felmászott oda. Vajon eszébe jutott-e gyermekkora, az első, a kertjükben emelt hatméteres torony...?

Némi révült összpontosítás után Hatfield mester 24 órán keresztül állt és ült a kád mellett, sorban engedte bele a tartályok tartalmát – rajta kívül senki sem tudhatta, melyikben mi van és azokat mikor, milyen sorrendben és főleg milyen arányban keveri bele a kádba. A gázok felszálltak, egyre csak szálltak a magasba. A szél belebelekapott ebbe a gázba, és a bámészkodók felé is vitte – azok meg kényesen húzták az orrukat, mert bizony az ismeretlen keverék istentelenül büdös volt. Hogy Hatfield jól koncentrált, annak bizonyítékát másnap látták meg a környék lakói: San Diego fölött hatalmas esőfelhők jelentek meg. Hamarosan esni kezdett az eső, aztán esett, esett... eleinte mindenki örült, de az eső nem akart elállni. Talán az esőcsináláshoz szükség lett volna még egy képességre, amivel Hatfield a jelek szerint nem rendelkezett? Nem tudta, hogyan kell elállítani, ha végre jól beindult? A környék folyói megteltek, a víztározó is tele lett, sőt az áradat még nőtt, lassan hidakat, vasutakat sodort el, itt-ott áttörte a gátakat, 50 ember veszett oda az áradatban. Alig csitult el mindez, hat nappal később megint eleredt az eső, pedig Hatfield akkor már nem tevékenykedett. Úgy látszik – vagy úgy értékelték néhányan –, hogy miután az esőcsináló beavatkozott a természetes folyamatokba, akár a varázsló inasa, valamit nem jól csinált, és most a természet nem hagyja abba az esőzést. Talán mondani sem kell, hogy ezek után a város nem fizette ki az előre kialkudott 10 ezer dollárt, amiben volt némi jogi furfang is. Az egyik: hiszen nem kötöttek írásbeli, csak szóbeli szerződést, de a legfontosabb furfang sajnos az volt: ha a városi tanács kifizeti ezt az összeget, ezzel a törvény előtt is magára vállalja a felelősséget az árvízért, az odaveszett 50 helyi lakosért, a lerombolt hidakért és utakért, tönkrement

gazdaságokért. Ezzel bevallották volna, hogy ők okozták a katasztrófát, Hatfield pedig csak egy „alvállalkozó” volt, aki a megrendelést teljesítette. Végül még a saját költségeit sem térítették meg. Az esőcsináló nem hagyta annyiban a dolgot, hanem beperelte a várost. A por végigjárt minden instanciát, és a legvégén – 22 évvel később, 1938-ban – Kalifornia Legfelsőbb Bírósága kimondta: az esőt nem Charles Hatfield, hanem... Isten okozta! A város ügyvédei azzal érveltek, hogy igen, esett az eső, méghozzá több is, mint kéne, de Hatfield nem tudja bebizonyítani, hogy erre az ő tevékenysége nyomán került sor. Ha bebizonyítja, fizetnek neki akár utólag is – somolyogtak. Tudván, hogy az esőcsinálás olyan folyamat, amelynek csak az eredménye bizonyítható (sikerült vagy sem), de azt, hogy a folyamat egy ember tevékenysége nyomán indult be és zajlott le, a dolgok természetéből következően nem lehet bebizonyítani. Persze nem kellett félteni az esőcsináló „varázslót” sem. A különös eset és az azt követő per minden tárgyalása csak fokozta hírnevét. Akkor már széltében beszéltek parafenomén-képességeiről, amelyek állítólag nem csak az esőcsinálásra terjedtek ki. Hatfield úgymond érzékelte, mi történik körülötte a térben. No nemcsak egy szobányi légtérben, hanem akár több száz kilométerre tőle is! Ez megint csak azt a gyanúnkat erősíti, hogy születéstől volt valamilyen meteorológiai érzéke, képessége, amely már gyermekkorában arra ösztökélte, foglalkozzon ezzel a tudománnyal, és hogy az esőcsinálás legyen a szakmája. A mai napig vannak, akik azt állítják, hogy Hatfield nem is használt semmilyen gázt! A tornyok tetején, a kádakban csak

tiszta víz volt és a hókuszpókusz, hogy a vízbe öntögetett valamit, csupáncsak a közönségnek szólt. Valójában az esőcsinálás nem látható, pararésze hozta létre az esőt... Igen, sokak véleménye szerint Hatfield nem gázokkal, hanem paraképességei révén vonzotta oda a felhőket és csinálta az esőket, amelyek olykor túl jól sikerültek, olyannyira, hogy nem is tudta őket leállítani... Ha ez így volt, akkor még mindig vannak előttünk rejtélyes dolgok a paratudományok és a meteorológia közös területén is. Jó lenne tudni, hogyan is volt valójában, de Hatfield erről haláláig nem nyilatkozott. Ami persze érthető is. Az 1929-1933-as nagy gazdasági válság idején az USA nyugati államait ismét nagy aszály sújtotta. A szárazság évekig tartott. Charles Hatfield azzal a javaslattal fordult az Egyesült Államok kormányához, hogy bízzák meg őt esőcsinálással a szóban forgó területeken. De állítólag maga Roosevelt elnök utasította el az ajánlatot – nyilván a időjárási hivatal buzgó munkatársai informálták az elnököt arról, hogy Hatfield egy elmebeteg és/vagy veszélyes szélhámos, aki még a végén nevetségessé teszi a vele szerződő kormányt is... Hatfield 1958-ban halt meg, és soha nem lebbentette fel a fátylat a titkairól. Nem mondta el, milyen módon „hívta oda” a felhőket, és persze az általa használt (vagy nem is használt...?) gázok összetételéről sem nyilatkozott soha, senkinek. Márpedig éppen ez a gyanús, hiszen ha tisztán tudományos, kémiai úton idézte volna elő az esőket, akkor már csak hiúságból is, mint egy „esőcsináló gáz” feltalálója bevonulhatott volna a tudománytörténetbe. Hogy ezt nem tette meg, erősíti gyanúnkat, miszerint annak a gáznak nem is volt semmi szerepe az esőcsinálásban, hanem a folyamat teljes mértékben paramódokon ment végbe.

ÉS MIT MOND A TUDOMÁNY? Kezdetben – mondjuk, bő kétszáz évvel ezelőtt – a már létező akadémiák vaskalapos tudósai (érdekes, már akkor is azok voltak, mintha ezek az intézmények eleve az ilyen maradi szemléletű kutatók kedvéért jöttek volna létre!) még azt is tagadták, hogy az embernek valaha is bármilyen befolyása lehet az időjárásra. Minden tevékenységet, ami ezzel kapcsolatos, olybá vettek akkor és később is, hogy az nem más, mint varázslás. És mint tudjuk, sem akkor, sem később, sem ma nem adja áldását a tudomány arra, aminek hatásmechanizmusát nem ismeri. Egyszerűbben fogalmazva: amiről nem tudja, micsoda, azt vagy meg akarja ismerni, vagy ab ovo elveti. Sajnos, a parajelenségekkel és - képességekkel kapcsolatosan eddig szinte mindenhol és mindig az elvetés volt a hivatalos álláspont. Annyira abszurdnak tartották a titulusos kutatók azt, hogy létezhetnek a tudomány által nem értett, megmagyarázatlan erők, hatások a természetben, hogy azokkal nemhogy ők maguk nem foglalkoznak, de intézményesen tiltják is a velük való mélyebb foglalatosságot! Nagyon kevés kivételről tudunk – ezek azonban egytől egyig arra világítottak rá, hogy igenis „van valami bennük”, azaz a tudománynak igenis kutatnia kéne őket. Mégsem teszik. Nos, a huszonegyedik század elejére annyiban változott a helyzet, hogy olykor fölméréseket készített a Meteorológiai Világszervezet (WMO) a „nem hagyományos meteorológiai intervenciókról”. Ezeket a jelentéseket vagy titkosították, vagy eleve ki sem adták – mindenesetre nem forognak

közkézen, és még a szervezethez tartozó intézmények, maguk a meteorológusok sem tudnak róla. Mit értenek ők „nem hagyományos intervenciókon”, azaz közbelépéseken? Nevével ellentétben éppenséggel a leghagyományosabbat: a varázslók által elért esőcsinálást... A legnagyobb titkokban mérték fel a kutatók négy kontinensen (Dél-Amerika, Afrika, Ázsia és Ausztrália), hogy a törzsi varázslók és más, e körhöz köthető személyek milyen gyakorisággal, milyen módszerekkel, milyen hatásfokkal képesek esőt „indukálni” a maguk lakókörzetében? Az eredmény nyilván pozitív volt, vagyis elég nagy számban találtak olyan „varázslókat”, paraképességű személyeket, akik az említett négy földrészen nemegyszer képesek voltak esőt csinálni. Erre egyetlen bizonyítékunk van: hogy ezeket a felméréseket, jelentéseket, vizsgálatokat sohasem publikálták! Az egészségügyi világszervezettel ellentétben, amely időről időre közli a népi gyógyászat, a hagyományos nem vegyi alapú gyógyítás, a varázslók, sámánok stb. gyógyítási eredményeit, mi több, azokat időről időre a modern orvostudomány és a modern gyógyítók figyelmébe ajánlja (és amely ajánlásokról ennek ellenére a legtöbb orvos mit sem tud...), a meteorológiai világszervezet ez irányú kutatásai tudtommal soha sehol nem láttak napvilágot. Amit az esőcsinálók a huszadik század vége és a huszonegyedik század eleje eredményeiről tudunk, azt jobbára néprajzosok, antropológusok és más kutatók szokták kideríteni és közölni. Ezek a mellékes körülmények azonban mit sem vonnak le abból a tényből, hogy az emberiség az idők hajnalától kezdve máig folyamatosan igyekszik befolyásolni az időjárást. Az ausztrál bennszülött törzsi varázsló természetesen a maga mágikus eszközeivel igyekszik hatni a felhőkre. Afrikában vannak közismert esőcsinálók, akiket ugyan a hivatalos,

egyetemeken nevelkedett államigazgatási szakemberek nem vesznek figyelembe és igyekeznek nemcsak hogy tudomást nem venni róluk, de eltitkolni a művelt külföld előtt még a létezésüket is – ám azok makacsul léteznek és dolgoznak. Tudjuk, hogy nyugat-afrikai, hagyományosan száraz területeken, de még inkább a Szahel övezetben, vagyis a Szahara déli szegélyén, ahol évekig nem esik eső és ezért a sivatag folyamatosan „nyomul” le dél felé – kiterjedt esőcsináló kultúra van. Számos törzsben, közösségben él egyegy esőcsináló, akit nemegyszer más vidékekre, sőt más országokba is elhívnak, hogy végezzék dolgukat, használják paraképességüket. Egy apró közbevetés: ha ezek az emberek nem lennének képesek esőt csinálni, ha soha nem jártak volna sikerrel – nem is léteznének! Mint esőcsinálók, nem léteznének. Hiszen ki járna utánuk más vidékekről, ki könyörögne nekik, utaztatná őket több száz vagy ezer kilométerre, ha előzőleg nem bizonyosodott volna be: csakugyan hatékonyak...? Ami az egyéb, modern tudományos, műszaki-kémiai jellegű esőcsináló módszereket illeti: szintén a WMO – ezúttal nyilvános és szerte reklámozott – felméréséből tudjuk: az évezred fordulóján legkevesebb 25 országban folynak tudományos programok az időjárás megváltoztatása érdekében. Ezek között olyan, egymástól nagyon különbözők is találhatók, mint az Egyesült Államok és Malajzia, a Délafrikai Köztársaság vagy Kína. Az egész voltaképpen még az 1940-es években vette kezdetét, amikor egy bizonyos Vincent Schafer nevű amerikai tudós rájött arra, hogy szárazjéggel (kristályos szén-dioxiddal) és ezüst-jodiddal a felhőkben esőcseppeket hozhat létre. Akkoriban azonban ez a módszer nem szerzett sok hívet még a tudomány emberei között sem Egy másik módszert az 1980-as évek végén a Dél-afrikai

Köztársaságban G. Mathers fedezett fel. Nevezett kutatónak feltűnt, hogy a papírgyárak kéményeiből égbe szökő füst milyen gyakran idéz elő esőt. Igen, a papírgyárak környékén, a kéményekből kimenő füst szélvonalában fekvő területeken ritkábban panaszkodtak szárazságra. Kiderült, hogy a távozó égéstermékek között rengeteg higroszkopikus sókristályocska volt (van), ezek valósággal vonzották a felhőkben lévő vízpárát, és így a leendő vízcseppek kezdeményei lehettek. Erre felépítettek a kutatók egy technológiát, és ma sokszor úgy csinálnak esőt a szárazabb területeken, hogy repülőgépekről billiószámra szórják a felhőkbe ezeket a részecskéket. Még ennél is komolyabb ötlettel állt elő a 2000-es évek elején egy skót professzor, Stephen Salter, aki találmányát szabadalmaztatta is. Ez jókora, több tíz méteres csövekből és turbinákból áll, amelyeket a nyílt tengerre telepítenek. Röviden: valami olyasmiről van szó, hogy a gyakori tengeri szelek mozgatják a szerkezetet, amely mintegy felszívja a tengervizet, és 21-30 méter magasságba löki a porlasztott folyadékot, amelyhez egy-egy automata szerkezet közben sókristályokat adagol. Innentől kezdve a folyamat ugyanaz, mint a fentebbi, korábbi technológiánál: a kristályok idővel esőcseppeket hoznak létre, és a felhőkből megindul(hat) az esőzés. Az emberek nem lennének azok, akik, ha nem próbálták volna meg az időjárás-változtatást felhasználni... katonai célokra is! 1977-ben az ENSZ közgyűlése meg is tiltotta olyan környezetellenes technikák bevetését, amelyek katonai célok érdekében módosítanák az időjárást. Minderre nem véletlenül került sor éppen akkor – nem sokkal korábban derült fény az Egyesült Államok hadseregének vietnami tetteire. Ahol is többek között mesterségesen idéztek elő

esőket, hogy a csapadék hosszabb időre járhatatlanná tegye az úgynevezett Ho Si Minh-ösvényt – azt az útvonalat, amelyen a kommunista Észak-Vietnam éveken keresztül hadianyaggal látta el a délen harcoló Amerika- és demokráciaellenes kommunista partizánokat. Amerikai kutatók a harmadik évezred elején gyakorta hangoztatták: még néhány évtized, és gyakorlatilag bárhol a Földön képesek lesznek formálni az időjárást. Arra azonban ritkán gondolnak, hogy a beavatkozások mivel járhatnak, ha az egyik helyen megváltoztatják azt – például száraz helyen sok esőt, a gyakori esős vidékeken pedig időszakos szárazságokat okoznak – felborulhat az, amit természetes egyensúlynak, normális időjárási rendnek nevezünk. Márpedig ez a rend több százmillió éve kialakult ezen a bolygón, a mesterséges befolyásolása, a folyamatokba történő „illetéktelen” és sokszor nyilván szakszerűtlen beavatkozás csak ronthat a globális időjárási helyzeten, viszonyokon. Ezekhez a nagyszabású – és tegyük hozzá: feltehetően veszélyes – tervekhez képest egy-egy törzsi varázsló, vagy parafenomén tevékenysége nem nagyon változtathat, szerencsére. Az a tény pedig, hogy a paraképességű személy nem alkalmaz műszaki eszközöket, nem vet be „vegyi fegyvereket” a földi természet ellen, csak ez utóbbi javára szólhat. Akkor is, ha a para-esőcsinálók hatékonysága nem ér, nem érhet föl a vegyszerekével.

AZ „IMOLAI VARÁZSLÓ” A BÍRÓSÁG ELŐTT 2004-ben, 95 éves korában bekövetkezett haláláig az itáliai Imolában élt Pier-Luigi Ighina. Fiatal korában még a rádió feltalálójának tartott Guglielmo Marconi munkatársa volt

(Marconit azóta több országban ki is törölték a rádió feltalálóinak névsorából, az Egyesült Államokban hivatalosan vissza is vonták az ő nevére annak idején kiállított szabadalmat, mondván: bebizonyosodott, hogy nem ő volt az igazi feltaláló). Ighina nagyon is beleillett azon felfedezők soraiba, akikről könyvünk első fejezetei szóltak. Egész életében „gyanús dolgokkal” foglalkozott. Valami rejtélyes gépezetekkel, amelyek felhasználásáról senki sem tudott semmit. Imolái háza közelében például emelt egy olyan építményt, amely szerinte a közelebbről meg nem határozott „kozmikus energia” befogására szolgált. Ezt hallván persze óhatatlanul a Stubblefield vagy Tesla kísérleteire és eredményeire gondolunk. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Ighina is feltehetően a „nullponti energia” vagy más néven vákuumenergia kicsatolásában volt érdekelt, arra törekedett. És az sem zárható ki, hogy néhány nagy elődjéhez hasonlatosan ő is rájött, hogyan lehet ezt az energiát hasznosítani! Fejezetünkbe azért került be ez a tudós, mert élete vége felé minden fórumon, ahol csak megszólalt, véleményt nyilvánított, azt állította, hogy a kozmoszból kinyert energia segítségével képes megváltoztatni az időjárást, konkrétan: vele-általa tud esőt csinálni. Hogy igazából miféle energiáról van szó, Ighina általában nem részletezte. Házában egy komplett labort rendezett be, ám oda rajta kívül soha senki nem léphetett be. A háza melletti dombon emelt konstrukció meglehetősen különös látványt nyújtott. Hét magas árbocból állott, mindegyiknek a tetején egy háromszög alakú fém valamivel, ami afféle legyezőre emlékeztetett. Ezeket ő szárnyaknak nevezte, és a napfény színképének egyes színeire festette, ami szerinte lényeges befolyással bírt az

ismeretlen sugárzás raktározása szempontjából... Az ily módon összegyűjtött energiát Ighina többek között arra használta fel, hogy bőséges esőket csináljon! Tény, hogy az Imola környékén élők sohasem panaszkodhattak szárazságra, bár őszintén szólva talán senki sem akadt arrafelé, aki elhitte volna, amit Ighina mondogatott: hogy ezeket az esőket javarészt éppen neki köszönhetik. Bolondnak, vagy jobb esetben különc, magának való öregúrnak tartották a hosszú életű férfit, aki még halála előtt nem sokkal – mint arról az általam látott színes fotók is tanúskodnak –, ha öregesen is, de jól nézett ki, aránylag jól tartotta magát. Állítólag élete utolsó napjáig folytatta kísérleteit, és a laboratóriumában esett össze, úgy távozott az élők közül. Azt hiszem, egy igazi kutató elme számára ezt nevezik „szép halálnak”, amennyiben a halál mint negatív jelenség, egyáltalán megnevezhető esztétikai jelzőkkel. Mindenesetre Pier-Luigi Ighina élete utolsó szakaszában a neve összefonódott az esőcsinálással, és ez nem volt sem véletlen, sem oktalan. A népszerű média (más szakszóval a bulvár) „Esőistennek” nevezte el a férfit már az 1980-as években, amikor egy nagy esemény miatt jókora hírverést csaptak körülötte. Az öreg parakutató nyilvános fogadást kötött a RAI MN (a legnagyobb olasz állami tévécsatorna) meteorológusával, dr. Bernaccával. Ighina kijelentette a tévékamerák előtt, hogy bármikor, még a legszárazabb napon is képes esőt csinálni – bárhol Itáliában! Vagyis akár egy „Rendelésre esőt csinálok” szövegű hirdetést is feladhatott volna. Nem árt, ha tudjuk, hogy Imola Bologna és Faenza között van, vagyis azon az útvonalon, amely Bolognából Cesenán

keresztül Riminibe és San Marinóba vezet. Légvonalban csaknem háromszáz kilométerre Rómától lakott hát a parafenomén. Dr. Bernacca természetesen Rómát választotta helyszínnek. Mivel Ighina volt olyan nagylelkű, és a hely kiválasztásán kívül a dátumot is vetélytársára bízta, hát nyilvánvaló, hogy a meteorológia doktora igyekezett egy olyan napot választani, amikor szerinte bizonyosan nem lehet eső. És mivel elég volt egy nappal korábban megnevezni a napot, hát Bernacca kivárt. Az egész média előtt folyt le az ügy, az újságírók ezerszer kérdezték úgy a tudós meteorológust, mint az imolai „Esőistent”, hogy szerintük milyen esélyekkel indulnak a sajátos harcba, vagyis a fogadást ki fogja megnyerni? Az imolai különc bizonyos volt a dolgában, és elejtett megjegyzéseiből arra következtethettek az olvasók, rádióhallgatók, tévénézők, hogy Ighina bízik a maga szerkezetében. A férfi nem titkolta különösebben, hogy az általa gyűjtött „kozmikus energia” segítségével bármikor és bárhol esőt tud provokálni. De hogy hogyan csinálja ezt, arról persze nem szólt. Az újságírók, tévériporterek is éppen eleget töprengtek azon, hogy ha Imola körzetében sikerül is összegyűjtenie a szükséges energiát, amivel egy adott időpontban megváltoztathatja az időjárást – akkor azt az energiát hogyan küldi el, hogyan irányítja oda, ahol a fogadás értelmében az esőnek zuhognia kell –, vagyis hogyan jut el az energia Rómába...? Dr. Bernacca is biztos volt a dolgában, hiszen – mint a tudósok általában – nem hitt az efféle „misztikus” dolgokban. Véleménye szerint Ighina blöffölt, és abban reménykedett, hogy a jelzett időben amúgy is lenne eső, akkor aztán majd verheti a mellét, hogy ő győzött, és képes irányítani a természeti erőket. Abban sem hitt a jeles „dottore”, mellesleg csakugyan a meteorológiai tudományok doktori fokozatú

ismerője, hogy Ighinának valamiféle energiagyűjtő szerkezetek állnak rendelkezésére, amivel befolyásolhatja az időjárást.

FOGADÁS ÉS VÁD Ighina és Bernacca doktor párviadalára feszült figyelemmel várt a nagy ország az északi hegyektől Szicília legdélibb csücskéig. Már előre tudható volt, hogy a helyszín Róma lesz, ahol persze Bernacca is lakott. De melyik napot választja a meteorológus? Ighina nagyon is „fair play” viselkedett, amikor úgy a hely, mint az időpont kiválasztását átengedte ellenfelének. Természetesen biztos lehetett benne: a doktor olyan napot fog választani, amikor Róma száz kilométeres körzetében nem látni majd egyetlen bárányfelhőt sem – hogy annál biztosabb lehessen a győzelemben. Mindez azonban nem izgatta Ighinát. Magabiztosan állt ki a harcra, és várta a dátumot. Ha már azt ígérte, hogy bárhol és bármikor képes esőt csinálni, hát nem számított, milyen napot választ ellenfele. Bernacca végül is egy olyan vasárnapot választott, amikor a földi és a műholdas időjárási adatok abszolút biztosan eső nélküli, száraz napot jósoltak az Örök Város, Róma számára. Azon a vasárnap reggelen az ég csakugyan teljesen tiszta volt, és a prognózisok szerint esőre nem kellett számítani. Mivel Bernacca előző este értesítette Ighinát, hogy a másnapot választja, erről természetesen beszámolt az összes tévéhíradó, a vasárnap is megjelenő bulvárlapok, még az un. „komoly média” sem kerülte a témát. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. Ki győz...? Ilyenkor az emberek többsége természetesen a kisebbnek,

a (látszólag) gyengébbnek, a védtelenebbnek, az esélytelenebbnek szurkol. Annak, aki egy intézményrendszerrel áll szemben, mint afféle partizán. A nagyközönség szimpátiája sohasem a sherwoodi erdő arisztokrata tulajdonosáé, hanem mindig is a rabló Robin Hoodé, nem Gessler idegen helytartóé, hanem Teli Vilmosé – a sort sokáig folytathatnánk. Az olasz közemberek szemében Pier-Luigi Ighina volt a partizán, a magányos harcos, aki most majd az ő nevükben is borsot törhet – remélték – a mindenféle hivatalos intézményt, a tudományos akadémiát, az állami televíziót stb. képviselő dr. Bernaccával szemben. Nézzük tehát azt a napot – meteorológiai szempontból. Kora reggel minden jel arra utalt, hogy a doktor lesz a nyerő. Továbbra sem bukkantak fel felhők. Dr. Bernacca vidáman nyilatkozta az őt lépten-nyomon követő rádióriportereknek, hogy voltaképpen már olybá vehetik: megnyerte a fogadást, hisz lám, eső nincs és nem is lesz... Ebéd után, kora délután jelent meg az első felhő Róma egén, aztán egyszer csak sűrűsödni kezdtek a felhők, és késő délután akkora eső zúdult a városra, amelyhez foghatót évek óta nem láttak... Talán mondani sem kell, hogy a „dottore” szerint mindez véletlen volt, amihez Ighinának semmi köze sem volt és nem is lehetett. Ezt a véleményt támogatta a média egy része is. Hiszen Imola oly messze van. Másról tehát nem is lehet szó, minthogy Ighina úrnak kivételes szerencséje volt – ennyi, és nem több. De persze mindez hozott némi hírnevet a hetvenvalahány éves parakutatónak. Ám ennél sokkal érdekesebb volt az a másik eset, amikor nem háromszáz kilométerrel távolabb, hanem a saját kerítése mentén okozott pusztító esőt, és amiből később bírósági ügy is lett.

Nem sokkal az iménti eset után Ighina összeveszett kis birtoka melletti szomszédjával. A másik telek tulajdonosa ugyanis egy lóversenypályát működtetett azon a pár hektáron. Hogy mi volt az ellentét oka, nem tudni, mindenesetre a lóversenyt üzemeltető vállalkozás és egyben a pálya tulajdonosa nem hagyta magát befolyásolni a „bolond öregtől”. Mire Ighina a szó egy sajátos értelmében „megátkozta” a lóversenypályát. Vagyis közölte a tulajdonossal: most majd „elintézi ott fent” – és ekkor az égre mutatott, persze korántsem valamilyen isten, inkább a kozmikus energiákra célozhatott! –, hogy a legközelebbi vasárnapon ne tarthassák meg a szokásos lóversenyt. A szomszéd és munkatársai persze csak vállat vontak erre, nem vették őt komolyan, talán még a háta mögött jelentőségteljesen kis köröket is rajzolgattak a homlokukra, mutatva: az öreg tényleg megbolondult már. De később már nem nevettek, mert a „bolond” be is tartotta a szavát. Azon a vasárnapon három órára hirdették az első futamot, amelyre az egész környékről elég sokan érkeztek, és néhány tévécsatorna is kiküldte közvetítőkocsiját. A közönség feszültsége nőttön-nőtt. Az időjárás-jelentés Imola fölött arra a napra szélcsöndes, tiszta időt és napsütést jósolt. Eleinte senki sem figyelt fel arra, hogy jönnek a felhők... És pontban tizenöt óra nulla-nulla perckor, amikor elindultak volna a lovak, már óda-álltak a starthoz, és az izgalom a tetőfokára hágott, hiszen a legtöbben nagyobb összegekkel fogadtak – váratlanul rettenetes eső zuhant Imolára. Azt beszélték, ilyen dühödt, haragos, hosszan tartó és oly sok vizet a talajra zúdító esőt már régen láttak arrafelé. Más volt ez, mint azok a szokásos esők, amelyek a szép környéket nedvesen tartották (és amelyek egy tekintélyes részét Pier-Luigi Ighina magának

tulajdonította). Ez az eső igen nagy erővel verte a földet, és azonnal alámosta a lóversenypályát – a tulajdonos kénytelen volt bejelenteni, hogy az aznapi versenyeket nem tartják meg. Mondani sem kell, a média erről is hírt adott a nagyközönségnek. De az ügynek olyan folytatása lett, amire senki, talán még maga Ighina sem számított: a lóversenypályát üzemeltető cég az ügyészségen vádat emelt a parafenomén kutató ellen! Méghozzá az volt a vád, hogy PierLuigi Ighina „komoly kárt okozott a cégnek” azzal, hogy megakadályozta a vasárnapi futamok lebonyolítását. A dolog jót tett Ighina „imázsának” és talán még örült is a vádnak. Remélte, bírósági tárgyalás lesz a dologból, és akkor valami módon bebizonyíthatja, hogy igenis ő okozta az esőt. Ha pedig bizonyítást rendelnek el, akár meg is ismételheti a dolgot. Mindenesetre akkoriban pár év leforgása alatt ez volt a második olyan eset, amikor eső ott és akkor lett, méghozzá nem is kicsi, ahol és amikor Ighina akarta, mi több: ezt előre be is jelentette! Ez már aligha lehetett véletlen. Vagy egy blöffölő embernek ilyen hihetetlen szerencséje lenne...? Végső soron azzal vádolták őt – kezdetben –, hogy bűntényt követett el, a lóversenypálya üzemeltetőit elütötte jogos hasznuktól, akik így bizonyos összeggel károsodtak Ighina úr tevékenysége miatt. A bíróságon azonban mindössze egyetlen meghallgatást tartottak, még a per előtt, vagyis peren kívül – ott dőlt el, hogy egyáltalán pörre lehet-e vinni ezt az ügyet, vagy a bíróság ezt nem vállalja. És nem vállalta! „Bizonyítékok híján” elutasították a lóversenypályások vádját. És ezzel a bírák, talán öntudatlanul, talán tudatosan, az intézményes tudományt védelmezték (ismét). Hiszen ha teret engednek a pörnek, az fog történni, amiben Ighina

reménykedett: lehetőséget kap a bizonyításra. Akkor pedig ország-világ előtt bebizonyosodhat – mind a két ismertetett esetben –, hogy Pier-Luigi Ighina képes esőt csinálni bárhol és bármikor, akár rendelésre is! A harmadik ilyen esetet már korántsem lehetett volna véletlennek tulajdonítani. Arról nem is szólva, hogy mivel ez egy bírósági per bizonyítási eljárásának keretében zajlott volna le, szakértők jelenlétében, és azok véleményével megtámogatva – az egész paravilág, a közvélemény és sok kétkedő is azonnal bizonyítottnak látta volna a... vádat. Nos, éppen ez a dologban a sajátos „poén”: ha Ighinának sikerül bizonyítania, hogy képes rendelésre esőt csinálni bárhol bármikor, akkor önmaga ellen vallott volna! Ő maga segített volna bebizonyítani a lóversenypályások igazát, vagyis hogy ő okozhatta a vasárnapi futamok elmaradását. A bíróság ilyen helyzetben nem tehetett volna mást, mint elítéli az öreg tudóst, vagy jelentős pénzbüntetésre – mondjuk, az okozott kár megtérítése, plusz a perköltségek kifizetése! –, vagy ha erre nem képes, kénytelen lett volna bevonulni a börtönbe. Mindkét esetben óriási port vert volna fel a dolog, a bíróság egészségtelen tömeges érdeklődés középpontjába került volna, ráadásul félni kellett-lehetett a média piszkálódásaitól. Maga Ighina roppant csalódott volt, amikor kihirdették, hogy „bizonyíthatatlanság okán” nem lesz per. Azt mondta: – Rettenetesen sajnálom a dolgot. Ha tárgyalásra került volna sor, az ügyész kénytelen lett volna tudósok szakvéleményét kérni, és csak akkor ítélhettek volna el engem, ha az ő véleményük megerősíti az elméletemet. Az „imolai varázsló”, ahogyan szintén nevezték, különleges szerkezetekkel is foglalkozott. Hogy ezeknek volt-e bármi

közük az esőcsináláshoz, senki sem tudja. De sokkal valószínűbb, hogy ezek ahhoz a rejtélyes „kozmikus energiához” tartozó berendezések voltak, amelyekkel fizikaikémiai laborjában foglalatoskodott. Igaz, élete vége felé, a 2000-es évek elején mintha kissé megnyílott volna az 1909ben született tudós. Láttam néhány felvételt arról, hogy újságíróknak megmutat néhány ilyen szerkezetet, igaz, nem beszélt arról, mire használja őket. Az egyik egy televíziós szobaantennához hasonlított. Miután Ighina meghalt, senkinek sem volt arról fogalma, mire szolgálnak az árbocok, a különleges alakú és formájú gépek, szerkezetek. Az „Esőisten” legtöbb titkát magával vitte, át abba a másik világba, amelyből – legalábbis eddig – még nem szólt hozzánk semmilyen módon.

A „FELHŐTÖRŐ ÁGYÚ” Amit most előrebocsátok, azon a kedves olvasó egy pillanatig sem fog csodálkozni, sem megütközni. A találmány, amelyről alább szó lesz, nincs elismerve semmilyen tudományos fórum, intézmény által! Egyszerűen csak annyi tudható róla, hogy (mindezek ellenére) működik. Wilhelm Reich osztrák tudós ötletéről van szó. Reich pszichológus volt, aki annak idején még magánál a nagy Freudnál tanult (bár annak nagysága, itt nem részletezhető okok: utólagos, hamisításokra utaló felfedezések miatt mostanában erősen megkopni látszik...), azt állította, hogy van egy általános energia, amely mindent mozgat, beleértve még az időjárást, sőt az emberi pszichét is. Ezt a rejtélyes erőt ő orgonnak nevezte el. Azt állította, hogy bizonyos műszerekkel is mérhető az orgon jelenléte a természetben.

„Természetesen” körbemosolyogta őt a tudományos világ – mit sem segített az a tény, hogy maga is tudós ember lett volna. Az akadémikus, vagyis a merev, vaskalapos, maradi tudomány-és világszemlélet emberei azonnal és habozás nélkül kiközösítik maguk közül mindazokat, akik a parajelenségek mellé állnak, akik bármilyen, létező tudományos dogma ellen lázadnak, azt kritizálni merészelik. Reich is így járt hát. A kutató a tengerparti homok révén fedezte fel az orgont. Úgy vélte, a homokból valamilyen sugárzás árad. Épített hát egy szerkezetet, amelyet kitéve a homokra összegyűjthette ezt az energiát. A Reich-féle „orgonakkumulátor” egy telefonfülkére .emlékeztetett, amit a strand homokján felejtettek. Reich mindenesetre azt állította: aki az ő „akkumulátorában” üldögél bizonyos ideig, az feltöltődik orgonenergiával. Ő maga rákos egerekkel kísérletezett, és megállapította: ha azok naponta fél órát töltenek az orgonakkumulátorban (= gyűjtőben), tovább élnek, mint a kontrollcsoport egerei, amelyek természetesen nem részesültek ebben a terápiában. Reich nagy reményeket fűzött ismeretségéhez Eisteinnel. A nagy tudósnak 1941-ben be is mutatta találmányát, de Albert Einstein, bár kezdetben érdeklődött a dolog iránt, végső soron nem segített még abban sem, hogy Reich valamiképpen a világ közvéleménye elé tárhassa felfedezését. Ennek ellenére Reich nekilátott az orgonaakkumulátorok tömeggyártásának – persze, tegyük hozzá, akkor már az Egyesült Államokban élt, ahol semmiféle háborús megszorítás, nyersanyag-korlátozás vagy más katonaipolitikai megszorítás nem volt érvényben. Azt mondják, akik használták a berendezést, csakugyan jobban érezték magukat egy idő után – persze nem zárhatjuk ki a placeboeffektust

sem. Vagyis az illetők már attól (és csak attól?) jobban lettek, hogy tudták: ők most valamilyen gyógyító folyamatban vesznek részt. Az amerikai FDA, vagyis az élelmiszerek és gyógyszerek minőségét felügyelő, mellesleg ott igen szigorú hivatal, belekötött a dologba. 1950-ben betiltották az orgonakkumulátorok kereskedelmi terjesztését, mivelhogy az „csaló szerkezet”, tehát szélhámosság minősítését kapták. Reichet ez sem kedvetlenítette el. Eszébe jutott: mi lenne, ha az orgonnak a radioaktivitásra gyakorolt hatását vizsgálná? Szerzett egy milligramm rádiumot, és 1951. január 5-én betette egyik akkumulátorába. A szerkezet nemhogy nem semlegesítette a rádium sugárzását, ellenkezőleg, gyorsította annak növekedését. A kísérletet hamar meg kellett szakítani, mielőtt még az emberi egészségre, sőt életre veszélyes mértékig duzzadna. Ez az „apróság” – amelyről a tudományos világ sem akkor, sem azóta nem vett tudomást – egyvalamit mindenképpen bizonyít: hogy volt ott valamilyen hatás! Ha az orgon- – vagy nevezzük bárhogyan – energia nem létezne, akkor az nem is gyakorolhatott volna semmilyen hatást a rádiumra. Ez logikus – nekünk. Nem így az akadémiáknak. A dolog állítólag így is rossz hatással volt, Reich és asszisztensei évekig betegeskedtek a kísérlet után. A pszichológus ezek után törvényszerűen arra a belátásra jutott, hogy az orgon-radio-aktivitás igen veszélyes dolog. Ezért most az ellenkező oldalról közelített a problémához – ne feledjük, akkoriban mondhatni „tömegesen” zajlottak már az amerikai és szovjet nyílt légköri kísérleti atomrobbantások. Reich tehát egy olyan szerkezetet tervezett, amely kiszűri a légkörből az így létrejött gyilkos keveréket, így keletkezett az orgonágyú prototípusa, amit aztán a média később „felhőtörőnek” (cloud-buster) is

nevezett. Azt kell mondanunk, hogy Reich mintegy mellékesen felfedezett egy esőcsinálási módszert. Ő ugyan nem ezt célozta, arra gondolt, az „ágyúval” azért idéz elő esőt, hogy a légköri káros anyagokat az esőcseppek milliárdjai lehozzák a földre. Az orgonágyúval képes volt a kis szemerkélő esőtől a nagy felhőszakadásig bármilyen fokozatú csapadékot előállítani. Az orgonágyú pontos tervrajzai sohasem kerültek nyilvánosságra, legalábbis nem tudni erről. Reich persze, mint egy monomániás őrült – más kifejezéssel élve: célratörő tudós! –, meg volt győződve, hogy minden légköri csapadékot az orgon koncentrációja okoz, de az ellenkezőjéhez: az aszályhoz is van köze. Arra törekedett hát, hogy a légkörben lévő orgon mennyiségét ellenőrizze, szabályozza, uralja. 1953 júliusában az amerikai sajtó megírta, hogy túl vannak az időjárás első sikeres irányítási próbáin. A szerkezet fotója is megjelent itt-ott. Az orgonágyú leginkább a szovjetek második világháborús sorozat-rakétavetőjére, a hírhedt „Katyusára” emlékeztetett. Ennek hat csöve meredt az ég felé. Egy Maine állambeli vidéken akkor már hat hete nem esett egy csepp eső sem, a farmerek már attól tartottak, oda lesz az évi termésük. Miután Reich működésbe hozta „ágyúját”, hamarosan nagy eső szakadt a vidékre. Reich – akárcsak később az olasz Ighina – több száz kilométer távolságban is képes volt a szerkezettel esőt csinálni. Maine államból például New Yorkban és végig a keleti parton okoztak esőket akkor, amikor ott már igen nagy volt a szárazság. Pár órával az orgonágyú működtetése után az említett vidéken valóságos felhőszakadások törtek ki sorban egymás után. Leginkább a meteorológusok

csodálkoztak – nem értették, honnan kerültek elő azok a felhők, amelyek addig sehol sem voltak? Egy évvel később már kiterjedtebb területen folytatta akcióit Reich, és a média ismét nem győzött álmélkodni, hogy mindig éppen ott lett eső, ahol Reich akarta, illetve rendelésre esőt csinált. Texasban és néhány más, akkoriban már jó ideje aszályos vidéken olyan esőket produkált az 1950es években, hogy a sivatagban kinőtt a prérifű, amihez fogható eseményre a legöregebb ottani emberek sem emlékeztek. És itt beköszönt az ügybe a politika. Reich valaha marxista volt, de élete második felében harcos antikommunistává lett. Folyton attól félt, hogy az oroszok ellopják a találmányát. Ő maga sohasem tudta meg, de valószínűleg tényleg ez történt. Ugyanis 1955-től kezdve Moszkvában május elsején mindig remek idő uralkodott, sütött a nap, felhő sehol – pedig ott máskor, előtte és utána is sokszor nagyon rossz idő volt. Még az is megesett, hogy hó esett. A Szovjetunió más városaiban gyakran rossz volt az idő azon a napon, de Moszkvában sohasem. Külföldi tudósítók megfigyelték, hogy május elseje előtt egy nappal nagy teherautók furcsa „katyusákat” hordoztak szerte a városban. Látszólag nem történt semmi, de az égre irányított ágyúcsövek hatására hamarosan zuhogni kezdett az eső. Az oroszok ravasz fogással már előző napon „megfejték” a felhőket, kiszívták belőlük az összes esőt, csapadékot – aztán másnapra a felhők el is tűntek, és ragyogó napsütés öntötte el a Vörös teret, ahol előbb Sztálin, aztán Hruscsov és más vezetők integettek nagy kegyesen az előttük elvonuló rabszolgák százezreinek. Bizonyos értelemben Reich a találmánya áldozata lett.

Mondhatnánk úgy is, hogy áttételesen a találmányáért áldozta az életét. Többször beperelték csalásért, a fentebb leírt sikeres esőcsináló kísérletei ellenére is tagadták az orgon létezését és így persze az orgonelven alapuló, működő szerkezeteket is egyszerűen csalásnak minősítették. Az egyik ilyen alkalommal megsértette a bíróságot, mire cellába záratták – 1957-ben a lewisburghi szövetségi börtön egyik cellájában érte a szívroham. Ha kint van szabadlábon, azonnal jön érte a mentő, börtönviszonyok között sokkal tovább tartott, így hát a feltaláló meghalt, mire segíthettek volna rajta. Könyveit elégették, jegyzeteit lefoglalta az FBI (más források szerint a CIA), elzárta a világ elől, és ezek a jegyzetek még ma is ott lapulnak valamelyik páncélszekrényben.

Utószó és remény A kedves olvasó most aztán „intenzív adagot” kapott mindabból, amit a hozzá nem értő emberek „misztikusnak”, vagy még rosszabb kifejezéssel „természetfölöttinek” tartanak. Olvashattak rejtélyes vagy egyenesen rejtőzködő életet élő régi és nem is olyan régi feltalálókról, időlátó gépekről és olyan jelenségekről, amelyekkel eddig aligha találkoztak. Holtak beszélnek hozzánk a „túloldalról”, megvan a hangjuk magnószalagon, látjuk őket felbukkanni a tévék képernyőin, szól(hat)nak hozzánk akár a rádiókészülékekből is. Lehet, hamarosan azt halljuk majd, hogy SMS-eket küldenek mobiltelefonunkra, vagy éppenséggel felhívnak minket a másvilágról. Mindezekből, és más, itt most helyhiány miatt nem ismertetett események, folyamatok, képességek, kísérletek és feltalálók-felfedezők történetéből csak azt vonhatjuk le tanulságul: a világ messze nem olyan egyszerű, amilyennek sokan hiszik. Roppant bonyolult és éppenséggel nem nagyon igazodik azokhoz az elvekhez, amelyeket először a francia felvilágosodás neves tudósai határoztak meg a tizennyolcadik században. Mellesleg az akkor elharapózott materialista szemlélet, amit Kelet-Európában még sajnos a szovjet uralom fél évszázadon át erősített – azt eredményezte, hogy ma már nehezen hisszük el a nem materialista dolgokat. Akkor sem, ha azokra számtalan bizonyíték van. Mindnyájunkat megfertőzött az a szemlélet, hogy csak az anyag van, semmi szellemi, lelki nincsen. Csak a megfoghatót tekintjük valóban létezőnek, a még homályos területekre

nem szívesen merészkedünk. Fokozottan ez a helyzet a modern tudomány embereivel, akik pánikszerűen, sokszor szinte hisztérikusan tagadják mindazon jelenségek és folyamatok létezését, amelyekről pedig vagy nap mint nap meggyőződhetnek maguk is, vagy egészen minimális fáradsággal, energiabefektetéssel meggyőződhetnének akár laboratóriumi körülmények között is. Nem kétséges: eljön az idő – és talán már nincs is olyan messze –, amikor egyre több tudós elme fordítja figyelmét azokra a jelenségekre, amelyeket eddig nemlétezőnek tekintettek. Márpedig valljuk be: nem lehet semmit „természetfölöttinek” nevezni csak azért, mert látszólag nem alkalmazkodik az általunk előzőleg megállapított rendhez, szabályok gyűjteményéhez. Nem okos dolog azt hinni, hogy a világ összes törvényszerűségét jól ismerjük már, ezért a keretek, amelyeket felállítottunk, alkalmasak az EGÉSZ megismerésére. Minden újabb információ újabb kérdéseket szül, de nem ez az igazi baj – ez eddig természetes folyamat. Minden új információ feszegeti a meglévő határokat, és egy idő után magasabb szintre emeli nemcsak a tudásunkat, hanem a tudatunkat és a mindenségről alkotott ismereteink rendszerét is. Vagyis egyre több információ a minket körülvevő anyagi – és nem csak anyagi – világról azt eredményezi majd, hogy egy idő után a tudományos világ is kénytelen lesz foglalkozni olyan témákkal, amelyektől most idegenkedik. Nem kedveli őket elsősorban tudományideológiai okokból (például mert arra utalnak, hogy nem csak anyag van, különösen az emberben, hanem akad ott még valami több is). Az emberek ennél többet érdemelnek – annyit mindenképpen, hogy végre az arra hivatottak, azaz a tudósok elkezdjék rendszeresen és módszeresen kutatni azokat a témákat is, amelyekről ez a kis

könyv szólt. Reméljük, erre már nem kell sokáig várnunk.