A templomosok 9789630993265 [PDF]

A keresztes háborúk korában virágzó katonai rendek között a templomos lovagrend volt a leggazdagabb, a leghatalmasabb és

122 54 12MB

Hungarian Pages [596] Year 2018

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Térképek jegyzéke
Bevezetés
ELSŐ RÉSZ Zarándokok kb. 1102-1144
1 Skorpióktól nyüzsgő aranymedence
2 Jeruzsálem védelme
3 Az új lovagság
4 Minden jó adomány
MÁSODIK RÉSZ Katonák 1144-1187
5 Lovagi torna Ég és Pokol között
6 A háború malma
7 Az istenverte torony
8 Hatalom és gazdagság
9 Bajok a két országban
10 Aláhulló tűzcseppek
11 Jaj neked, Jeruzsálem!
HARMADIK RÉSZ Bankárok 1189-1260
12 A szerencse hajszolása
13 Sehol nincsenek szegénységben
14 Damietta!
15 Gyűlölködés és ellenségeskedés
16 Bontsd ki zászlónk, és emeld magasba!
NEGYEDIK RÉSZ Eretnekek 1260-1314
17 Gombóc a torokban
18 A város mindjárt elesik
19 Az ördög sugallatára
20 Eretnek istentelenség
21 Isten majd megbosszulja halálunkat
Epilógus A Szent Grál
Függelék
1. Függelék Fontosabb szereplők
2. Függelék Pápák, 1099-1334
3. Függelék Jeruzsálemi királyok és királynők
4. Függelék A templomos rend mesterei
Bibliográfia
Képmelléklet
Név- és tárgymutató
Papiere empfehlen

A templomosok
 9789630993265 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

Dan Jones

A templomosok Isten szent harcosainak felemelkedése és bukása

A templomosok Dan Jones történész, televíziós műsorvezető és díjnyertes újságíró. Az olyan nagy sikerű könyvek szerzője, mint a Summer of Blood, The Plantagenets, The Hollow Crown és a Magna Carta. Ő írta és vezette a Nagy brit várak titkai című sorozatot. Surrey-ben él.

Georginának  

Térképek jegyzéke 1. Európa és a Szentföld, 1119 körül 2. A Szentföld, 1119 körül 3. Saewulf utazása, 1102 körül 4. A templomosok nyugat-európai birtokai a második keresztes hadjárat idején, 1147 körül 5. A második keresztes hadjárat, 1148–1149 6. Templomos erődítmények a latin Keleten 7. Szaladin hódításai, 1190 8. Damietta és az ötödik keresztes hadjárat 9. A mongolok és a mamelukok, kb. 1260–1291

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Máté 10:34

Bevezetés A templomosok szent harcosok voltak. A hit emberei, a kard emberei, zarándokok és katonák, nincstelenek és bankárok. Vörös kereszttel díszített öltözetük Krisztus kiontott vérét jelképezte az emberiségért, egyúttal azt is, amit ők maguk áldoztak készségesen az Úr szolgálatában. Bár a Templomos Lovagrend csak egy volt azon nagyszámú szerzetesrend közül, amely a 11. és a 14. század között a középkori Európában és a Szentföldön szaporodott el, ők örvendtek a legnagyobb ismertségnek, mint ahogy a legtöbb vita is körülöttük alakult ki. Rendjük a keresztes hadjáratok eredményeként látott napvilágot, azon háborúk nyomán, amelyeket a középkori egyház ösztönzött, és amelyek mindenekelőtt – bár korántsem kizárólag – Palesztina, Szíria, Kis-Ázsia, Egyiptom, Északnyugat-Afrika, valamint DélSpanyolország muszlim uralkodói ellen folytak. Ily módon a Földközi-tenger medencéjének nagy részében és azon túl is lehetett találkozni a keresztesekkel: harcoltak a Közel-Kelet csatamezőin, de ott voltak Európa városaiban és falvaiban is, ahol nagy kiterjedésű gazdaságokat irányítottak, amelyek jövedelméből katonai vállalkozásaik költségeit fedezték. „A Templom szegény lovagjai”, vagy ritkábban a „Jézus Krisztus és a jeruzsálemi Templom szegény katonái” elnevezés helyett alkalmazott „templomos” kifejezés a rend megalapításának helyére, a kereszténység legszentebb városának Templom-hegyére utalt. Jelenlétük csaknem mindenütt érezhető volt. A templomosok még életükben félig-meddig legendás alakokká, népszerű történetek, művészi alkotások, balladák és történetek szereplőivé emelkedtek. A keresztes hadjáratok szellemi tartományának részeivé váltak – eme helyzetüket mind a mai napig megőrizték. A templomos rendet 1119-ben a tisztaság (szüzesség), engedelmesség és szegénység elve alapján, ennek őrzése miatt

hívták életre – a szegénységre a mester (és a rend) hivatalos pecsétje is felhívta a figyelmet, amely két fegyveres lovagot ábrázolt, ahogy megosztoznak egy lovon annak nyergében –,ám csakhamar gazdaggá és befolyásossá vált. A magas rangú templomos tisztségviselők a Szentföldön és Nyugaton is királyokat és hercegeket, királynőket és grófnőket, pátriárkákat és pápákat tudhattak a barátaik (és ellenségeik) között. A rend segített különféle háborúk anyagi forrásainak előteremtésében, pénzt kölcsönzött királyok váltságdíjának kifizetéséhez, alvállalkozóként intézte a királyi kormányzatok pénzügyeit, adót szedett, várakat épített, városokat igazgatott, hadakat állított fel, vitás kereskedelmi ügyekbe avatkozott be, magánháborút folytatott más rendek ellen, politikai gyilkosságokat hajtott végre, és még a királycsinálásban is közreműködött. A templomosok tehát a szerény kezdetet követően a késő középkor egyik leghatalmasabb, legbefolyásosabb szervezetévé nőtték ki magukat. Azonban – és ez talán meglepő is lehet – a templáriusok a széles néptömegek körében is igen nagy népszerűségnek örvendtek. Sokak számára nem az elérhetetlen magasságokban álló előkelőségek tagjait, hanem a helyi hősöket testesítették meg. A rend Európaszerte föllelhető rendházaiban élő, nem harcoló testvéreinek imádságai ugyanolyan jelentőséggel estek latba, mint a templomos lovagok és fegyverhordozóik harcmezőkön hozott áldozatai: mindkettő a lehető legnagyobb fontossággal bírt minden, a lelki üdvözülést kereső keresztény hívő számára. A templomosok gazdagságának egy része az istenfélő nemességtől származott, ám legalább annyi került hozzájuk a köznép férfiainak és asszonyainak csekélyke adományaiból, akik abból a kevésből adtak, amijük volt – egyikük egy zekét, másikuk a kerti ágyás terményeit engedte át a helyi testvéreknek, hogy azzal is segítse a rend Keleten folyó hadivállalkozásait. Természetesen ellenfelek is akadtak. Ezek úgy vélték, hogy a rend megmagyarázhatatlanul rejtőzködő magatartást tanúsít, és a kereszténység állítólagosan békés alapelveit veszélyezteti. Időnként

megesett, hogy a templomosok heves támadások kereszttüzébe kerültek, mindenekelőtt a kivételezett jogállásukat gyanakvó szemmel néző írástudók és szerzetesek részéről, akik kifogásolták, hogy pápai védelmet élveznek, és fölmentést kaptak a többi szerzetesrendre kötelező szabályok és adók alól. A rend keresztapjának tekinthető Clairvaux-i Bernát „az új lovagság” képviselőiként üdvözölte a templáriusokat, ám egy évszázaddal később egy tudós francia szerzetes már „az új szörnyetegekként” ítélte el őket. Mindamellett a rend 14. század eleji, tömeges letartóztatásokkal és üldözéssel, kínvallatással, kirakatperekkel, máglyán való csoportos elégetésekkel járó hirtelen föloszlatása az egész keresztény világot megdöbbentette. Néhány esztendő leforgása alatt a rendet ellehetetlenítették, megszüntették és eltörölték a föld színéről, tagjait pedig kitervelt módon összeállított, fölháborodást, ellenszenvet és undort kiváltó vádak garmadájával illették. A vég oly hirtelen és oly erőszakos módon következett be, hogy az csak még fényesebbé tette a templomosok legendáját. Így még ma, 700 esztendővel a föloszlatásuk után is, csodálattal, rögeszmés vonzódással és követendő példaként tekintünk rájuk. Tehát akkor kik is voltak valójában a templomosok? A kérdésre nem olyan könnyű a válasz. Rengeteg regényben, televíziós műsorban és filmben találkozhattunk velük, amelyekben mint vitéz daliák, mártírok, zsiványok, hetvenkedő szájhősök, áldozatok, bűnözők, fajtalankodók, eretnekek, elvetemült felforgatók, a Szent Grál őrzői, Krisztus titkos vérvonalának védelmezői és valamiféle globális összeesküvés időutazó követei jelentek meg. A „népszerű történelmen” belül létezik egy szűk, de annál lelkesebb „háziipari részleg”, amely a „templomosok misztériumait” tárja az érdeklődők elé, korokon túli összeesküvők szerepében tüntetve föl őket, akik a kereszténység szégyenletes titkait próbálják elrejteni, valamint azt a látszatot keltik, hogy a középkori rend mind a mai napig tevékeny, és a világot a fellegek mögül manipulálja. Alkalomadtán ez persze

nagyon szórakoztató lehet, ám a templáriusokhoz valójában nem sok köze van. Jelen könyv arra törekszik, hogy a templomosok igaz történetét, és nem a róluk szóló, megszépített legendákat mondja el. Célom nem annyira az, hogy a templomos mitológia egzotikus témáit leleplezzem, vagy egyáltalán tárgyaljam, hanem inkább megmutassam, hogy a valóságban véghez vitt tetteik még különösebbek voltak, mint a bukásuk óta körülöttük keringő lovagregények, féligazságok vagy vuduhistóriák. Azt is hiszem, hogy a templomos történet témái a mai napig visszhangra találnak. E könyv a Palesztinában, Szíriában és Egyiptomban látszólag vég nélkül zajló háborúról szól, amelyben a szunnita és síita harcosok csaptak össze a nyugatról betörő keresztény támadókkal; egy „globálissá” nőtt, az adófizetés alól felmentett szervezetről, amely oly gazdaggá vált, hogy hatalom tekintetében nem egy uralkodót is túlszárnyalt; a nemzetközi pénzügyek és a geopolitika összefüggéséről; a propaganda és a mítoszteremtés hatalmáról; erőszakról, hűtlenségről, árulásról és kapzsiságról. A Plantagenet-ház Angliájáról szóló könyvem olvasói nem fognak meglepődni azon, hogy e munkám is elbeszélő történelem. A templomosok történetét meséli el alapításuktól a föloszlatásukig, végigkísérve a rend változásait, térnyerését a Közel-Keleten és Európában, valamint részvételüket a keresztény seregek és az iszlám erői között a középkor során dúló háborúkban. A szöveget részletes jegyzetanyaggal láttam el, hasonlóképpen bibliográfiával, amely eredeti forrásmunkák és tudományos értekezések széles körét ajánlja az olvasók figyelmébe, mindamellett nem tértem el máskor is követett célomtól, tudniillik attól, hogy olyan könyvet írjak, amely szórakoztatva tanít és információkkal lát el. Annak érdekében, hogy könnyedebben vezethessem át olvasóimat két teljes évszázadon keresztül, kezdve a rend csaknem észrevétlen megalakulásától a látványos megsemmisüléséig, a könyvet négy részre osztottam fel. Az első, a Zarándokok a templomos rend 12. század eleji születését meséli el, amikor az első

keresztes hadjáratot követő zavaros idők Jeruzsálemében egy magának értelmes célt kereső francia lovag, bizonyos Payens-i Hugó és – amint a későbbiekben állították – nyolc társa életre hívott egy vallásos keresztény lovagokat tömörítő rendet. A szűk körű társaság eredeti célja szerint egy állandó testőrcsapatot kívánt létrehozni, amely a Krisztus nyomában a Szentföld veszélyes útjain járó nyugati zarándokoknak nyújtott volna védelmet. Részben egy önkéntes betegápolókból álló csoport példáját követték, amely 1080 táján kórházat alapított Jeruzsálemben, és amely Szentjános Lovagrend vagy ispotályosok néven vált ismertté. Azt követően, hogy megkapták a jeruzsálemi keresztény királyjóváhagyását és a római pápa áldását, a templomosok gyors ütemben szervezett intézménnyé fejlődtek, majd terjeszkedni kezdtek. Miután a Szent Város Templom-hegyén (vagy ahogy a muszlimok nevezték: alHaram as-Saríf) fekvő al-Aksza mecsetben berendezték a központjukat, követeket menesztettek Európába, hogy új tagokat toborozzanak és anyagi forrásokat gyűjtsenek, miközben neves támogatókra is szert tettek. Szellemi vezetőjükké Clairvaux-i Bernát vált, aki regulájuk, rendtartásuk megszerkesztésében is közreműködött, továbbá korai segítőik közé tartoztak a kor leghíresebb keresztes vitézei, mint például Fulkó, Anjou grófja, a Plantagenet-ház ősatyja, aki – némi templomos támogatással – elfoglalta a jeruzsálemi királyi trónt. A templáriusok néhány évtized leforgása alatt kinőtték a korai formát, a kilenc nincstelen lovag alkotta csoportot, amelynek tagjai még a helyüket keresték a világban: nagyratörő szervezetté váltak, világosan megfogalmazott célokkal és a megvalósításukhoz szükséges eszközökkel. E könyv második része, a Katonák, azt kíséri végig, hogyan változtak a templomosok országúti mentőcsapatból a keresztes hadjáratok első soraiban küzdő elit katonai alakulattá. Megismerteti az olvasót a rend által a második keresztes háborúban játszott vezető szereppel, amikor nem maroknyi zarándokcsoportot, hanem egy egész, a francia király vezényelte hadsereget kalauzoltak át KisÁzsia hegységein, épségben eljuttatva a katonákat a Szentföldre,

megsegítve bajbajutott mesterüket, majd a frontvonalban küzdve a keresztesekkel megpróbálkoztak az iszlám világ egyik legnagyobb városának, Damaszkusznak a bevételével. Ettől kezdve a templáriusok központi helyet foglaltak el a keresztény keresztes államok (a Jeruzsálemi Királyság, a Tripoliszi Grófság és az Antiókhiai Fejedelemség) politikai és katonai történelmében. A második részben figyelemmel kísérhetjük továbbá azt is, hogyan építették ki erődítményhálózatukat, dolgozták ki katonai szabályaikat, és hogyan sajátították el a feladataik elvégzéséhez szükséges intézményi szakértelmet. Itt találkozhatunk a keresztes háborúk történetének néhány legkülönösebb alakjával: az istenfélő, de a szerencsével hadilábon álló VII. Lajos francia királlyal; a büszkeségében akár öngyilkosságra is vetemedő Rideforti Gérard (Gérard de Ridefort) templomos mesterrel, aki az 1187-ben vívott, apokaliptikus hattíni ütközetben Isten seregének egyik vezéreként küzdött; IV. Balduinnal, Jeruzsálem bélpoklos (leprás) uralkodójával és a valaha élt leghíresebb muszlim szultánnal, Szaladinnal, aki személyes ügyének tekintette, hogy a kereszteseket letörölje a térképről, és ugyancsak személyesen felügyelte több száz templomos lovag kivégzését egyetlen nap leforgása alatt. A harmadik rész a Bankárok címet viseli, és azt veszi górcső alá, hogyan nőtt a templomos rend nyugati adományokból fönntartott keresztes segédcsapatból egy olyan szervezetté, amely a katonai erőt és képességet az egész keresztény világban szétszórt birtokok, uradalmak és a hozzá tartozó személyzet bonyolult hálózatával társította, ily módon összekötve a keresztény Nyugatot a keleti háborús övezettel egy olyan időszakban, amikor a keresztes hadjáratok ügye iránti lelkesedés apadni látszott. Miután a templomosokat mint harcoló alakulatot Szaladin kis híján megsemmisítette, az 1190-es években a rendet sikerült újjáépíteni, mégpedig egy kiváló, kellőképpen erőszakos és igen nagy hírű angol király, Oroszlánszívű Richárd segítségével, akinek a templáriusok vezető tisztségviselőibe vetett bizalma és reménye sugalmazta azt az irányt, amelyet a rend a 13. században majd

követni fog. A királyi pártfogást élvezve – melynek gyakorlatát csakhamar a nemesek és a városi hatóságok is követték – a templomosok tovább gyarapították földbirtokaikat, kibővítették ingatlanportfóliójukat, és igen jövedelmező adókedvezményekhez jutottak. Ily módon káprázatos gazdagságra és a pénzügyi műveletekben való jártasságra tettek szert, majd elérkezett az idő, amikor pápák és királyok bízták meg őket könyvviteli feladatokkal, értékek, kincsek megőrzésével, háborúk, valamint válságok idején pénzügyi segélyakciók megszervezésével. Mindez hosszú időn át zajlott, így a harmadik részben még mindig az iszlám ellen folyó háborúban nyakig benne levő templomosokkal találkozhatunk. A Nílus-deltában fekvő Damietta városa ellen indított két nagy erejű támadás alapjait a templomosok pénzügyi know-how-ja teremtette meg. Mindkettő káoszba fulladt, amelynek során a rend lovagjai és fegyvernökei a megáradt Nílus kórokkal teli mocsaraiban elkeseredett utóvédharcokat vívtak. Ahogy a templomosok is ráébredtek, a háború anyagi fedezetének az előteremtése és megszervezése jóval könnyebb feladatnak bizonyult, mint a hosszúra nyúlt hadjáratok megvívása idegen terepen, a helyi körülményeket sokkal jobban ismerő ellenséggel szemben. A harmadik rész bemutatja, hogy miként vállaltak a templomosok egyre nagyobb felelősséget a keresztes államok biztonságáért, mely tevékenységük közben a 13. század néhány legemlékezetesebb alakjával kerültek kapcsolatba, közöttük a szentté avatott francia királlyal, IX. Lajossal, akivel kiváló viszonyt ápoltak, valamint II. Hohenstaufen Frigyessel, a fellengzős stílust kedvelő, szabadgondolkozású német-római császárral, aki – miután jeruzsálemi királlyá nyilvánította magát – sietve háborút indított azok ellen, akiknek a város védelme volt a feladata. Ez idő tájt a templomosoknak Frigyes akkor megjelenő pártfogoltjaival, a Német Lovagrenddel kellett versenyezniük, amely egyike volt a templáriusokkal párhuzamosan (vagy esetenként az ő mintájukra) megalakuló számos katonai rendnek. Közéjük tartozott a bélpoklosok ápolására alakult Szent Lázár egyházi lovagrend, a

Spanyolországban életre hívott Calatrava-, Santiago- és Alcántararend, a baltikumi pogányok ellen küzdő Livóniai Kardtestvérek rendje, valamint az ispotályosok, akikkel a templomosok kezdettől fogva együtt éltek és együtt vívták meg a legnagyobb ütközeteiket. A katonai rendeknek a Szentföldön betöltött mind nagyobb jelentősége és mind színesebb változatossága a különböző csoportok közötti összeütközésekhez vezetett, és a templomosok az egyes rivális itáliai kereskedőtársaságok és haszonleső bárók között folyó háborúskodásba is belekeveredtek. Kihatását tekintve mindez oly mértékben megrendítette a keresztes államok politikai alapjait, hogy amikor az 1260-as években újabb veszedelem támadt, a templomosok – keresztény hitsorsosaikhoz hasonlóan – tehetetlennek bizonyultak vele szemben. Az Eretnekek címet viselő negyedik rész a templomosok megsemmisítésének első lépéseit veszi szemügyre az 1260-as esztendőkig, amikor a testvérek Keleten a keresztesek minden idők legveszélyesebb ellenségeivel, a Dzsingisz kán utódai vezette mongol seregekkel és a mamelukok néven ismert muszlim ragszolgaharcosok kasztjával viaskodtak. Az utóbbiaktól elszenvedett vereség minden korábbinál több bírálatot zúdított a rend fejére, mivel bőséges anyagi forrásaik, valamint a tény, hogy igencsak közük volt az iszlám ellen vívott háborúk vagyoni fedezetéhez, olyan fegyverré váltak, amelyet ekkor ellenük fordítottak. A rendre nehezedő nyomással egyidejűleg a politikai támadással szemben is mind védtelenebbekké váltak. Ez 1307-ben váratlanul és brutális erővel sújtott le rájuk, mégpedig a vallásos, de gátlástalan francia király, IV. Fülöp által indított átfogó offenzíva formájában. Az összes franciaországi templomost október 13-án, pénteken vették őrizetbe: mindez egy teljesen önérdek által vezérelt művelet kezdetét jelezte, mely a rend feloszlatását és javainak a megszerzését célozta. Hol a kompromittált V. Kelemen pápa segítő közreműködését élvező, hol annak ellenkezésébe ütköző IV. Fülöp és miniszterei az egész keresztény világban totális háborút indítva

vetették rá magukat a templomosok birtokaira, olyan módszereket használva, amelyeket korábban már más érzékeny célpontok – többek között a franciaországi zsidó lakosság – ellen is bevetettek. Noha Franciaország hagyományosan azon országnak számított, ahonnan a templomosok a legtöbb támogatást kapták, Fülöp fontos küldetésének tekintette, hogy a rend tagjait bíróság elé állítsa, kínvallatásnak vesse alá és halálba küldje őket, kezdve a legfőbb vezetővel, az utolsó templomos mesterrel, Molay-i Jakabbal, akit 1314-ben vetettek máglyára Párizsban, és aki utolsó szavaival azt ígérte, hogy Isten bosszút fog állni a rendért. Fülöp motivációinak, hogy a templomosokra a bírói vizsgálat és a személyes indíttatású kegyetlenség kettős bunkójával sújtson le, vajmi kevés köze volt a tagoknak akár az iszlám ellen folytatott háború csataterein, akár Franciaországban – ahol életvitelük leginkább a szerzetesekéhez hasonlított – tanúsított valós magatartásához vagy jelleméhez. Fülöp cselekedeteinek rugóit politikai céljai, valamint végletes, kegyetlen és részvét nélküli kóros személyisége mozgatták, és épp akkor csapott le a rendre, amikor azt a szokásosnál is érzékenyebben érte a támadás meg a rágalom, és amikor a keresztes háború iránti érdeklődés – ha nem is hunyt ki teljesen – de legalábbis nagymértékben lecsökkent. Molay-i Jakab halála a templomosoknak mint szervezetnek a végét jelezte, csaknem kétszáz évvel a jeruzsálembeli szerény kezdetek után. Ám legendájuk ekkor épp csak kialakulóban volt még. E könyv epilógusa összefoglalja a templomosoknak az utókor képzeletében megtett utazását, és nyomon követi a folyamatot, amelynek eredményeképpen a rend a romantikus regények szférájába emelkedett, sőt föl is támadt hamvaiból. Egyjeles tudós fölvetette, hogy a templomosokról írt elbeszélő történelem „félrevezető, mert azt föltételezi, hogy a rend fölemelkedett, majd lehanyatlott, a bírálók hangja egyre erősebbé vált, és hogy bizonyos események későbbi események elindítói voltak”.{1} Ez igaz is, meg nem is. Nyilvánvalóan őrült vállalkozás volna, ha valaki időrendi sorrendben próbálná részletesen

ismertetni annak a két évszázadnak a történetét, mialatt a rend tevékenyen működött a Jeruzsálemi Királyságban, az Ibériaifélszigeten, Franciaországban, Angliában, Itáliában, Lengyelországban, Németországban, Magyarországon, Cipruson és egyebütt. Annak a több ezer, teljes jogú vagy társult templomosként élt férfinak és nőnek minden tapasztalatát nyilvánvalóan képtelenség a legemlékezetesebb cselekedeteiket számba vevő beszámolóban összegezni. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a Templom szegény lovagjainak a rendje megszületett, virágzott és megszűnt, és eme folyamat egy meghatározott korban játszódott le, amelyben az idő a szokásos módon haladt előre. E történet a keresztes háborúk tágabb dimenzióit tárja elénk, kapcsolatot teremt a különböző hadszínterek, hasonlóképpen férfiak és nők tucatnyi nemzedéke között. Az ilyen történetet általában inkább téma szerinti csoportosításban szokás kibontani, amely előadásmód eltérhet a tárgyától, vagy akár unalmassá is válhat. Választásom, hogy e történetet hagyományos módon, mint történetet adom elő, nem okvetlenül jár együtt a becsületességtől a romlottságig, a hübrisztől a pusztulásig tartó morális utazással, hiszen ez a gondolkodásmód már legalább a 17. századtól kezdve rátelepedett a templomosokkal foglalkozó művek hosszú sorára.{2} Egyszerűen hiszek abban, hogy egy templomosokról szóló beszámoló előadható kronológiai sorrendben, és így kedvében járhatunk azon olvasóknak, akik a megtörtént eseményeket szép sorjában szeretik követni. Remélem, hogy ekképpen eljárva nem merültem túlságosan mélyre a teleológiában, és nem tüntettem föl hamis színben azoknak az embereknek az életét, tapasztalatait és élményeit, akik mellkasukon a vörös kereszttel éltek, küzdöttek és mentek a halálba. Továbbá azt is remélem, hogy e munka ösztönözni fogja az olvasókat arra, hogy fölfedezzék a katonai rendekről és jelesül a templomosokról szóló, nagy kiterjedésű tudományos irodalmat olyan kiváló tudósoktól, mint Malcolm Barber, Helen Nicholson, Alan Forey, Joachim Burgtorf, Alain Demurger, Jonathan Riley-Smitth, Judi Upton-Ward, Anthony Luttrel, Jonathan Phillips,

Norman Housley, Jochen Schenk, Paul Crawford, Peter Edbury, Anne Gilmour-Bryson és még sokan mások, akiknek munkáiból a legmélyebb tisztelettel és hálával merítettem. A templomosok fekete-fehér zászló alatt indultak harcba, és lovaglás közben megesett, hogy zsoltárt énekeltek, mert ebből merítettek erőt. Helyénvalónak látszik, hogy történetüket e sorok fölidézésével kezdjük: „Ne nékünk, ó Uram, ne nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, állhatatos szeretetedért és hűségedért.” [Zsolt 115:1] Reméljük, hogy az Olvasó élvezni fogja az utazást.

ELSŐ RÉSZ

  Zarándokok   kb. 1102–1144

  Kérlek titeket, harcoljatok lelketek üdvösségéért! I. Balduin jeruzsálemi király

1   Skorpióktól nyüzsgő aranymedence   A templomból kilépő zarándokokat a Jaffára rátelepedő, kellemetlen őszi reggel fogadta. Azonnal magával sodorta őket a tömeg, amely tülekedve rohant a tenger irányába, ahonnan félelmetes hangzavar hallatszott: a sziklákon darabokra törő hajóbordák, árbócok recsegése-ropogása meg az életükért küzdő férfiak és nők a süvítő szél és a tenger vad hullámainak morajlásától alig-alig hallatszó kétségbeesett kiáltozása. A heves vihar, amelynek már az előző napon is érezni lehetett az előszelét, kegyetlenül lecsapott az éjszaka, és a kikötőváros meredek partja mentén horgonyzó mintegy harminc hajót a hatalmas hullámhegyek kényük-kedvük szerint dobálták ide-oda. A legnagyobbakat a szélvész letépte a horgonyukról, nekicsapta az éles szikláknak, majd a homokzátonyon – a szemtanút idézve – mindegyiket „apró darabokra törte szét”.{3} A partra érkezők tehetetlenül bámulták, amint a hullámok a matrózokat és az utasokat a fedélzetről a tengerbe sodorták. Közülük sokan a széttört árbócokba meg egyéb roncsdarabokba kapaszkodva próbáltak a felszínen maradni, de csak kevesen jártak sikerrel. „E kapaszkodók némelyikét a saját hajóik leszakadó darabjai szabdalták széjjel – írta a szemtanú. – Többen, akik tudtak úszni, a hullámokra bízták magukat, de sokuk oda is veszett.”{4} Közben a háborgó víz mind több holttestet sodort a partra. A halottak száma végül több ezerre rúgott, a vihar mindössze hét hajónak kegyelmezett meg. „Ennél nagyobb szerencsétlenséget soha ember még nem látott” – jegyezte föl a zarándok. Mindez 1102. október 13-án, hétfőn történt.

A zarándok, akinek e beszámolót köszönhetjük, egy Saewulf{5} nevezetű angol volt, aki több hónapon át utazott, miután július 13án az olasz csizma sarkán fekvő Apulia Monopoli városában az általa hora egyptiacának nevezett napon hajóra szállt, holott e dátumot asztrológiai szempontból már a fáraók kora óta mindenfajta vállalkozás megkezdése szempontjából baljósnak tartottak.{6} És a hiedelem az ő esetében is beigazolódott. Saewulf egy ízben, amikor Angliából a Földközi-tenger keleti medencéjébe utazott, már hajótörést szenvedett, de abból szerencsésen megmenekült. Útja Korfun, Kefalónián és Korinthoszon keresztül vezetett, majd a szárazföldön, Théba érintésével az Égei-tengerig, végül onnan délkeletnek fordulva a Kükládokon és a Dodekanészosz szigeteken át Rodoszba hajózott. További többnapos tengeri utazás után jutott el a ciprusi Paphosz kikötőjébe, ahonnan pontosan tizenhárom hétig tartó, mintegy 3220 kilométeres hosszú út megtétele után érkezett meg Jaffába, a jeruzsálemi keresztény királyság legnagyobb kikötőjébe. Csupán néhány órával a pusztító vihar előtt tették ki a partra egy csónakkal. A tengeri úttal járó számtalan megpróbáltatás és veszedelem ellenére, Saewulf keleti utazása során nagyszerű dolgokat látott és tapasztalt, főként amikor társaival együtt néhány naponként partra szállva szállást kerestek az általa csak görögöknek nevezett szigetlakóknál. Beleshetett az androszi selyemszövő műhelyekbe, és meglátogathatta a helyet, ahol egykor a régi rodoszi kolosszus állt. Eljutott a csodálatos, félkör alakú színházáról híres ősi Myra városába, és a föníciaiak révén alapított Finike szelektől ostromolt, a szüntelenül háborgó tenger miatt a helyiek által csak „hatvan evezősnek” nevezett kereskedelmi kikötőjébe. Fohászkodott Szent Miklós sírjánál, Cipruson pedig Szent Péter nyomában járhatott. Az igazi élmény azonban néhány lépéssel távolabb köszöntött rá. Amint ugyanis elcsitult a vihar, a világ legnagyszerűbb városa, a délkeletre fekvő Jeruzsálem felé vette útját, hogy ott az egész emberiség megváltója, Isten fia, Jézus Krisztus sírjánál imádkozhasson.

A Saewulfhoz hasonló, magát jámborul csupán „gyarló és bűnös” halandónak tekintő keresztény számára a jeruzsálemi látogatás a világ középpontjába tett megváltó utazásnak számított.{7} Az Úristen Ezékiel ótestamentumi prófétának így szólt: „Ez Jeruzsálem, a pogányok közibe helyheztettem őt”, és eme kijelentést nem pusztán valamiféle szókép gyanánt értelmezték.{8} A kor európai térképei a Szent Várost a világ szíveként ábrázolták, amelyet körülvesz az emberiség összes – mind keresztény, mind pogány – királysága.{9} E földrajzi tény kozmológiai tény is volt egyben. Jeruzsálemet olyan helyként értelmezték, ahol az égi dolgok megnyilvánultak, manifesztálódtak, az imádság ereje pedig az ereklyék és a szent helyek jelenléte következtében megsokszorozódott. És e helyet nemcsak látni, de átélni és egyben átérezni is lehetett: a látogató személyesen tapasztalhatta meg a Bibliában szereplő szent események megannyi részletét, kezdve az ótestamentumi királyok cselekedeteitől Krisztus életéig, valamint kínszenvedésének és kereszthalálának történetéig. A Jaffából érkező Saewulf a vastag városfalon átvezető, megerősített Dávid-kapun át lépett be Jeruzsálembe, amelyet a Heródes által emelt erődítmény romjaira épített, nagy méretű citadella védett – ő volt az, aki a Biblia szerint elrendelte, hogy Betlehemben minden két év alatti elsőszülöttet gyilkoljanak meg, ekként próbálta meg elveszejteni a Gyermek Jézust. A városon átsétálva megcsodálhatta a település északkeleti felét uraló Templom-hegyet, rajta a csillogó kupolájú, a keresztények által Az Úr Temploma (Templum Domini) néven tisztelt Sziklamecsetet (Szikladómot). A szomszédságában emelkedett a 7. században épített, majd a Krisztus-hívők által Jeruzsálem keresztény királya, a Boulogne-ból származó gazdag nemesember, I. Balduin palotájává átalakított al-Aksza mecset nagy kiterjedésű, alacsony, szögletes épületegyüttese, a tetején ugyancsak kupolával. A Templom-hegy mögött, Jeruzsálem keleti városfalának másik oldalán egy temető terült el, mögötte a Getszemáni-kerttel, ahol Jézus a tanítványaival imádkozott, és ahol Júdás elárulta őt azon az

éjszakán, amikor elfogták. Nem messze onnan emelkedett az Olajfák hegye, ahol Jézus több héten át tanított, és végül ez lett mennybemenetelének színhelye is. Saewulf naplójából tudjuk, ő is fölment az Olajfák hegyére, hogy onnan tekintsen le Jeruzsálem városára, azt vizsgálva, hogy a város falai és határai milyen mértékben terjedtek ki a rómaiak uralma idején.

Minden helyek legszentebbike és minden keresztény zarándok igazi úti célja Jeruzsálem városán belül feküdt. Ez a Szent Sír temploma volt, amely Saewulf jellemzése szerint „minden más szentélynél híresebb és nevezetesebb, és ez így helyes és méltó, hiszen a mi megváltó Jézus Krisztusunkról az egész világban elhangzott próféciák és jóslatok mind itt teljesedtek be”.{10} Ez egymáshoz kapcsolódó kápolnákból, belső udvarokból álló, kétszintes épületegyüttes volt, amelyek közül több is a passió fontosabb eseményeinek állított emléket, és sokukat a szó szoros értelmében azok helyszínének tartottak. Saewulf föl is sorolta őket: a börtöncella, amelybe elárulása után Krisztust zárták; a hely, ahol a kereszt egy darabját megtalálták; az oszlop, amelyhez Krisztust odakötözték, amikor a római katonák megostorozták, valamint „az a hely, ahol bíborszínű köntöst adtak rá, és töviskoszorúval megkoronázták”; a Kálvária, „ahol Ábrahám pátriárka oltárt emelt, és Istennek engedelmeskedve fel akarta áldozni iát [Izsákot]”, és ahol Krisztust keresztre feszítették – itt Saewulf megvizsgálta a lyukat, amelyben a kereszt állt, meg a megrepedt sziklát, amelyről Máté evangéliuma számol be.{11} A templomban egy-egy Mária Magdolnának, Szent János apostolnak, Szűz Máriának, valamint Szent Jakabnak szentelt kápolna állt. De a legfontosabb és a leginkább lenyűgöző hely a szentély nyugati végében kialakított rotunda volt, amely magát a Szent Sírt, Krisztus nyughelyét rejtette. Ez volt az a sziklasír, ahová kereszthalála után és föltámadása előtt Jézust eltemették. A síremléket körös-körül állandóan égő olajlámpások világították meg, és márványtáblákkal kövezték ki, nyugodt és kellemes illatú hellyel várva az áhítatba merülő imádkozókat.{12} A keresztények számára az egész világon és a teljes történelemben semmi sem volt szentebb e nyughelynél. Ahogy Saewulf emlékiratának első sorában írta: „Útban voltam Jeruzsálembe, hogy ott az Úr sírjánál imádkozzam.” A Szent Sír előtt állni azt jelentette, hogy valaki fejet hajtott a kereszténység bölcsője

előtt, és ezért a Saewulfhoz hasonló zarándokok még az életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A zarándoklat a korai 12. századi keresztények életében – meg még csaknem egy évezreden át – igen fontos szerepet töltött be. A hívők hihetetlen távolságokat utaztak be, hogy valamely szent síremlékét vagy a keresztények számára fontos események színhelyét meglátogassák. Tették ezt a lelkük üdvéért, vagy azért, hogy beteg testük gyógyulásához isteni segítséget kapjanak, vagy bűneikért vezekelve bocsánatot nyerjenek. Sokan gondolták úgy, hogy ha egy szent síremlékénél, szentélyénél imádkoznak, avval elnyerhetik az illető szent segedelmét a túlvilági életbe való utazásnál. Mindannyian úgy hitték, hogy Isten szeretettel tekint le a zarándokokra, és az a férfi vagy nő, aki szívében alázattal és híven elvándorol a világ közepébe, bizton elnyerheti az Úr kegyelmét. Ám Saewulf veszélyes utazása nem csupán lelki, hanem a kor valóságában tett e világi utazás is volt. Jóllehet a keresztény zarándokok már a 4. századtól ellátogattak Jeruzsálembe, a térség nem a vendégszeretetéről volt híres. A város és környéke korábban, hétszáz esztendő nagy részében római császárok, perzsa királyok, Omajjád kalifák, valamint bejnek (vagy emírnek) titulált szeldzsuk uralkodók hatalma alatt állt. A 7. századtól kezdődően, amikor egy arab hadsereg kiszakította a várost a Bizánci Birodalom és a bizánci kereszténység fennhatósága alól, Jeruzsálem egészen a 11. század végéig muszlim kézen maradt. Az iszlám hívők számára, Mekka és Medina után ez számított a világ harmadik szent városának, hiszen ott állt az al-Aksza mecset (al-maszdzsid al-aksza, ’a legtávolabbi mecset’), vagyis az a hely, ahová a Korán szerint Mohamed „éjszakai utazása” során megérkezett, amikor Gábriel arkangyal Mekkából a Templom-hegyre röpítette, hogy azután együtt emelkedjenek föl az égbe.{13} Azonban a későbbiek során a körülmények nagymértékben módosultak. Saewulf utazása előtt három évvel olyan drámai események zajlottak le a városban és végig Palesztina meg Szíria part menti területein, amelyek gyökeres változást idéztek elő a

zarándoklat természetét és vonzerejét illetően a latin Nyugatról érkező férfiak és nők szempontjából. 1096 és 1099 között ugyanis szűnni nem akaró, véres háború pusztított a vidéken, amelynek eredményeképpen a Szentföld nagyobb részét az első keresztes hadjáratként ismertté vált összecsapás haderői vették birtokukba. Harcias zarándokkatonák több nagyobb hadivállalkozást is indítottak Nyugat-Európából a gyakran „Outremer”-ként, vagyis ’Tengerentúl’-ként emlegetett Szentföldre. E zarándokokat a keresztény szerzők összefoglaló néven „latinok”-nak vagy „frankok”-nak, a muszlim szövegek „Ifranj”-nak nevezték el.{14} Alexiosz Komnénosz bizánci császár katonai segítséget kérő fölhívásának engedelmeskedve – amelynek hatását II. Orbán pápa lelkesítő prédikációkkal igyekezett fokozni –,e férfiak és asszonyok először Konstantinápolyba utaztak, majd onnan tovább a levantei parton nyomultak előre, hogy szembeszálljanak a területet birtokukban tartó muszlimokkal. Orbán avval a csábító ígérettel kecsegtette a keresztes hadjáratban részt vevőket, hogy a bűneikért az Egyház által kirótt büntetéseket elengedik – tehát elméletileg egyetlen utazással egy egész élet minden bűne alól föloldozást nyerhettek. Az első időkben e fölfegyverzett zarándokok tömege legföljebb fegyelmezetlen, erőszakos csordának volt nevezhető, amelyet a francia paphoz, Remete Péterhez hasonló uszító szónokok vezettek, aki őrült rajongásba hajszolta a követőit, ugyanakkor képtelen volt ellátásukról gondoskodni, vagy agresszív megnyilvánulásaikat megfékezni. A keresztesek egymást követő hullámai különféle nációjú – Franciaországból, Normandiából, Angliából, Flandriából, Bajorországból, Lombardiából és Szicíliából származó – nemesemberek vezetésével indultak útnak, akiket valóban az az igaz meggyőződés vezetett, hogy keresztényi kötelességük a szent helyek fölszabadítása a muszlim uralom alól, és akiket az a tudat is sarkallt, hogy Jeruzsálemet és környező területeit politikai és katonai szempontból is felosztották maguk között az iszlám világ különböző, egymással ellenséges csoportjai.

A köztük feszülő ellentétek politikai, dinasztikus és felekezeti jellegűek voltak. Az egyik oldalon álltak az eredetileg KözépÁzsiából származó szeldzsukok, akik egy Kis-Ázsiától a Hindukus hegységig terjedő birodalmat építettek ki maguknak, összevegyítve benne a török és a perzsa kultúrát, vallási szempontból pedig a Bagdadban székelő abbászida kalifának, a szunnita iszlám egyházi vezetőjének a fennhatóságát ismerték el. Az 1092-es esztendőt megelőző húsz éven át a szeldzsuk birodalmat I. Máliksáh irányította, ám birodalmát a halálát követően az egymással torzsalkodó négy fia osztotta föl egymás között. A szeldzsukoké mellett terült el az egyiptomi központú Fátimida Kalifátus hátországa, amelynek vezetői Mohamed leányától, Fátimától származtatták magukat. A 10. század közepétől a Fátimidák uralkodtak Észak-Afrika legnagyobb része, Szíria, Palesztina, a Hidzsáz, de még Szicília fölött is – ezek mindannyian a Kairóban székelő síita kalifához voltak hűségesek. De a 11. század végén a Fátimidák birodalma ugyancsak fölbomlott, és területéből meg befolyásából veszítve már csak az egyiptomi központi területekre korlátozódott. A szeldzsukok és a Fátimidák között feszülő felekezeti és politikai vetélkedés következtében, hasonlóképpen a Szeldzsuk Birodalomhoz, az iszlám világot ezen időszakban kivételesen súlyos széthúzás osztotta meg. Ahogyan egyik krónikásuk fogalmazott: a különféle uralkodók „mind hadilábon álltak egymással”.{15} Így történhetett, hogy az első keresztes hadjárat keresztény katonái egy sor elképesztő győzelmet arattak. Jeruzsálem 1099. július 15-én – egy nagyszerű és vakmerő haditett eredményeképpen – elesett, amit rablás, fosztogatás meg a város zsidó és muszlim lakosainak szégyenteljes és gyalázatos fölkoncolása követett: lefejezett holttesteik halmokban álltak az utcákon, sokuk fölhasított gyomorral, mert a keresztény hódítók így szedték ki áldozataikból azokat az aranyérméket, amelyeket lenyelve próbáltak megmenteni a fosztogató martalócok elől.{16} A jeruzsálemi görög ortodox papokat addig kínozták, amíg föl nem fedték legféltettebb relikviáik

rejtekhelyét, mint például a Szent Kereszt – amelyen Krisztus kiszenvedett – fájából megmaradt darabot, amelyet egy aranyból készült, kereszt alakú ereklyetartóban őriztek. A keresztesek sorra foglalták el a fontosabb északi városokat, Edesszát és Antiókhiát, a kisebbek közül Alexandrettát, Betlehemet, Haifát, Tiberiast és a stratégiai szempontból igen fontos kikötővárost, Jaffát. Más part menti városok – Arszuf, Akkon, Kaiszareia és Aszkalon – muszlim kézben maradtak; ezekben adóval váltották meg a békés nyugalmat, ám végül a hódítók későbbi nemzedékeinek prédájává váltak. A Földközi-tenger mentén egy sor, újonnan alakult keresztény állam követte egymást: az északon fekvő Edesszai Grófságot, illetve az Antiókhiai Fejedelemséget délről a Tripoliszi Grófság és a Jeruzsálemi Királyság határolta, utóbbi elméletileg az egész térséget feudális függőségben szerette volna tartani – ám ez mindvégig csak jóval lazább kötelék maradt. Tekintve érkezésük sajátos, példa nélkül álló körülményeit: az otthonuktól való távolságot és a mostoha éghajlati körülmények között folytatott hadviselés rendkívül kimerítő voltát, a keresztényeknek e területek fölött megszerzett hatalmát korántsem lehetett szilárdnak és tartósnak tekinteni. Saewulf jeruzsálemi zarándoklatával egy időben nyugatról érkező csapatok, hajók és egyházi emberek segítettek megnövelni a keresztes hadjáratok első jeruzsálemi királya, I. Balduin uralma alá tartozó területeket. De számuk nem volt kellőképpen magas, és mind kívülről, mind – a Nyugat különböző, egymással csak bajosan együttműködő szegleteiből érkező keresztesek megosztottsága okán – belülről is számos ellenség fenyegette őket. Így aztán Saewulf 1102 nyarán egy új, kicsiny, alkalomadtán ostrom alá vett, ám támadó kedvű keleti keresztény királyságban találta magát, amelynek puszta léte az őt megalakító fanatikusok hite szerint annak bizonyítékául szolgált, hogy Isten „áldásának és kegyelmének bőségével áraszt el bennünket”. Nem meglepő, hogy az elüldözött muszlimok mindezt másként gondolták. Új szomszédaikban nem is láttak mást, mint „a szerencsétlenség

korának” teremtményeit, akiket „Isten ellenségei” szabadítottak rájuk.{17}

A következő fél évben Saewulf a Szent Város és környékének minden talpalatnyi helyét tüzetesen átkutatta és földerítette, majd összevetette a látottakat a Szentírásból nyert ismereteivel meg a Jeruzsálemről szóló korábbi beszámolókkal, közöttük a 8. században alkotó, Szent Bédaként (Beda Venerabilis) ismert angol szerzetes és hittudós írásával. Megcsodálta Az Úr Templomát és a Szent Sír templomát, az Olajfák hegyét, valamint a Getszemáni-kertet. Fölkereste a Szent Kereszt-kolostort, ahol a látogatók a nagy oltár alá benézve, egy fehér márványláda kis ablakán keresztül megpillanthatták a fatönköt, amelyből Jézus keresztje készült. E csodálatos élmények teljesen lenyűgözték. Az Úr Templomáról megjegyezte, hogy „magassága túlszárnyalta a környező dombokét, és szépség, hírnév dolgában minden egyéb ház és építmény eltörpült mellette”.{18} Megbámulta a pompás szobrokat és a város nagyszerű erődítéseit. A láttottakban a Szentírás elevenedett meg a szeme előtt: a hely, ahol Péter a sánta embert meggyógyította, és ahol Jézus „szamárháton bevonult Jeruzsálembe, miközben a gyerekek így énekeltek: Hozsánna a Dávid fiának! ”.{19} Mindazonáltal Saewulf a Jeruzsálem körül vezető zarándokutakat többször is veszélyesnek és kockázatosnak találta. A Jaffából induló út különösen fárasztónak bizonyult: e hosszú, kimerítő utazást egy „igen nehezen járható hegyi ösvényen” kellett megtenni.{20} A keresztes királyságban uralkodó általános bizonytalanságot mindenütt meg lehetett tapasztalni. A Saewulf által „szaracénok”nak nevezett, barlangokban meghúzódó muszlim hordák bárhonnan fölbukkanhattak, és rátörhettek a zarándokokra, akik emiatt úgy hitték, támadóik „éjjel-nappal ébren voltak, folyton azt lesve, kire támadhatnak”. Saewulfnak és társainak nemegyszer tűntek fel a hol előttük, hol mögöttük felbukkanó félelmetes alakok, akik

távolabbról fenyegették őket, mielőtt köddé váltak volna. Útjukat rettegéstől eltelve folytatták, nem feledve egy pillanatig sem, hogy aki elfárad és lemarad a többiektől, azt könnyen utolérheti a végzete. Körülöttük mindenütt holttestek rothadtak a forróságban. Néhány az úton feküdt, néhány közvetlenül mellette, sokat „vadállatok marcangoltak széjjel” (az afgán róka, a sakál meg a leopárd mind honos volt a palesztin hegyekben). E keresztényeket az útitársaik sorsukra hagyták anélkül, hogy megpróbálták volna illő módon eltemetni őket, hiszen a napégette talajban ez lehetetlenség lett volna. „Föld alig van itt, a sziklákat meg nagyon nehéz elmozdítani – írta Saewulf. – De még ha akadna is megfelelő talaj, vajon ki volna olyan balga, hogy felebarátaitól lemaradva, egyedül fogjon hozzá sírt ásni? Hiszen bárki, aki így cselekedne, nem keresztény testvére, hanem saját maga sírját ásná meg.”{21} Jeruzsálemtől tíz kilométerre, délre meglátogatta Betlehemet, amely „romjaiban hevert”, kivéve a Szűz Mária-kolostor terjedelmes épületét, ahol láthatta „a jászolt, mely előtt az ökör és a szamár állt” Jézus születésekor, valamint a márványasztalt is, amelyen a Szent Szűz a napkeleti bölcsekkel vacsorázott.{22} Még délebbre terült el „a szaracénok által ugyancsak elpusztított” Hebron, amely „Ábrahám, Izsák és Jákob szent pátriárkák”, illetve „Ádám, az elsőnek teremtett ember” temetkezési helyeként volt nevezetes.{23} Keleten megszemlélte a Holt-tengert, „amelyben a Jordán vize fehérebb, mint a többi víz és hasonlatos a tejhez”.{24} Északon, háromnapnyi lovaglás után megérkezett Názáretbe, majd meglátogatta a Galileaitengert, valamint Tiberias városát, ahol Jézus több csodát tett, többek között megvendégelt ötezer férfit. A szent helyek e szertelen bősége rendkívül nagy hatással volt Saewulfra, aki mindegyikről pontos nyilvántartást vezetett, és még a különösen népszerű kegyhelyek látogatásakor érzett „balzsamok és drága fűszerek illatáról” is megemlékezett.{25} Ám mindeközben egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy jámbor utazása veszélyekkel teli vidékeken át vezetett. Úton-útfélen templomok és

városok romjaiba ütközött. A kolostorokban testvérek tucatjait gyászolták, akiket hitük miatt kaszaboltak le. A régi meg az újabb időkben megesett szörnyűségek keveredtek egymással. Ott volt a hely, amelyet hosszú idővel azelőtt Szent Péter könnyeivel öntözött, miután megtagadta Jézust; ott meg egy templom, amelyet a hívők hagytak el „a pogányoktól” való félelmükben, akik a Jordán folyó távoli partjainál gyűltek össze, „Arábiában, amely ország különösen ellenséges a keresztényekkel szemben, és Isten minden hívét gyűlöli”.{26} Azonban mindezek ellenére 1103 tavaszán Saewulfnak sikerült igen messzire eljutnia, és teljes mértékben megvalósítania a zarándoklatával kapcsolatban megfogalmazott minden célját. „Jeruzsálemben és a közeli városokban a lehető legtöbb megszentelt helyre ellátogattam, és áhítatosan imádkoztam bennük” – írta. Jaffába visszatérve helyet keresett valamelyik nyugatra induló hajón. De még ekkor sem érezhette magát biztonságban, ugyanis a Ciprus felé eső vizeket ellenséges hajók uralták, mind a Fátimidák egyiptomi területeiről érkeztek, hiszen az uralkodóháznak elegendő part menti város volt a birtokában, amelyekre támaszkodhattak, ahol a bárkák élelmet és vizet vehettek föl. Támadástól tartva, egyetlen hosszabb útra induló keresztény hajó sem merészkedett távolabb a partoktól. Május 17-én Saewulf behajózott azon három dromonnak nevezett gálya egyikére, amelyek együtt indultak el a part mentén észak felé, meg-megállva a baráti kikötőkben, az ellenségeseket pedig olyan gyorsan elkerülték, amennyire az uralkodó széljárás meg az evezősök erőnléte engedte. Körülbelül 120 km megtétele után, amint a dromonok Akkonhoz közeledtek, huszonhat arab hadihajó tűnt föl a távolban. Mint kiderült, fátimida hajók közeledtek, mire hatalmas pánik tört ki a dromonokon. Saewulf látta, amint az övét kísérő másik két hajó evezősei a keresztény Kaiszareia város felé véve az irányt kétségbeesett lapátolásba kezdtek. Az ő hajója viszont kelepcébe került: az ellenség nyíllövésnyi távolságra körbefogta, és harsány örömujjongással várta, hogy kézre keríthesse a zsákmányt. A

zarándokok fegyvert ragadtak, és védekező állást foglaltak el a fedélzeten. „Embereink – írta Saewulf – fölkészültek, hogy meghaljanak Krisztusért.”{27} Szerencsére az ellenállásra való elszántságot látva a fátimida kapitány visszahőkölt, és gondolkodóba esett. Jó órányi mérlegelés után arra jutott, hogy biztosan találnak majd könnyebb célpontot is, ezért fölhagyott támadási szándékával, és mélyebb vizekre hajózott. Saewulf társaival együtt pedig hálát adott az Úrnak, és útjukat folytatva nyolc nap múlva Ciprusba értek, ahonnan a kis-ázsiai partok mentén nagyjából ugyanazt az útvonalat követték visszafelé, amelyen korábban a zarándok Szentföldre érkezett. Végül északnak kanyarodtak, hogy a Dardanellákon át a szent relikviákban – melyek imádságra és magasztalásra vártak – dúskáló nagyvárosba, Konstantinápolyba érkezzenek. Az egész hajóút alatt kalózok háborgatták és viharok gyötörték őket. Otthona biztonságából az életre szóló utazására visszatekintve Saewulf megállapíthatta, hogy mindvégig egyedül Isten kegyelme óvta meg őt. Saewulf csupán egy volt azon sok ezer zarándok közül, akik az első keresztes hadjáratot követően a Szentföldre utaztak. Szinte az egész keresztény világból jöttek: az első évtizedeit élő, még fiatal és sebezhető jeruzsálemi keresztény királyságról szóló beszámolók Portugáliából, Flandriából, Németországból, Oroszországból, sőt még Izlandból érkező zarándokok tollából is fönnmaradtak. Mivel a Szentföld valójában háborús övezetnek számított, sokan félelmetes helynek találták. A krónikaíró Chartres-i Foucher 1101-ben följegyezte, hogy a Jeruzsálembe látogató zarándokok „félelemtől eltelve jöttek… az ellenséges kalózok között, elhajózva a szaracénok kikötői mellett, követve az Úr által mutatott utat”.{28} A Dániel Hégumenoszként ismert orosz író körülbelül 1106 és 1108 között utazott el Kijevből a zarándoklatra. Ő is beszámolt a Jaffa és Jeruzsálem közötti, borzalmakban bővelkedő útról, ahol „szaracénok vetik rá magukat az utazókra, és felkoncolják őket”, és a rengeteg,

„pogányok által lerombolt” szent hely miatt is sajnálkozott. A Tiberias-tóhoz vezető útja során igyekezett elkerülni a „kegyetlen pogányokat, akik a folyók gázlóinál támadnak rá az utazókra”, meg a vidéken „nagy számban” kószáló oroszlánokat. A Tábor-hegytől Názáretbe vezető magas, keskeny ösvényen haladva végig az életéért imádkozott, mert figyelmeztették, hogy a helybéli falusiak „leöldösik e vad hegyek között utazókat”.{29} Szerencsésen megjárta az utat, és Kijevbe a Krisztus sírjából való relikviával – egy kis kődarabbal – a tarsolyában tért haza, amelyet az ottani őr tört le alattomban, és neki ajándékozta. A zarándokok bizonyos mértékig minden korban tartottak az útonállóktól és a rablóktól. Ám az új keresztes államokban és körülöttük élő muszlimok ellenséges viselkedése több volt annál, mint amit a helyzettel való egyszerű visszaélésnek nevezhetnénk. Ugyanis mindazon veszteségeket, amelyeket népük a frankok 1096ban történő megjelenése óta elszenvedett, szégyenteljesnek, megbotránkoztatónak – az iszlám világban uralkodó széthúzás és viszályok miatt kinyilvánított isteni elégedetlenség jelének –,egyben az igazhitűeket a betolakodók elleni fegyveres harcra buzdító fölszólításnak tekintették. „A frankok földjéről tengernyi sereg jött, nyomultak, egyik a másik után” – írta 1109 előtt a szíriai költő, Ibn al-Hajját. „A sokistenhívők feje, mint a gyümölcs, immáron beérett, ne késsetek hát learatni és leszüretelni őket!”{30} Más szerzők, mint például a tisztán látó és bölcs Ali ibn Táhir asz-Szulami az egész iszlám világ – törökök és arabok, szunniták és síiták – összefogására szólított föl, hogy együttműködve elindítsák a szent háborút, a dzsihádot, és „mindazt visszavegyék, amit [a frankok] elraboltak a muszlimok országából, és így állítsák helyre az iszlám vallás becsületét”.{31} A Szulami által remélt dzsihádista ellentámadás azonban nem következett be – legalábbis nem a keresztény királyság megalapítását követő években. A továbbra is fönnálló éles ellentétek és viszálykodások lehetetlenné tették a komoly, hatékony és lankadatlan erővel folyó föllépést, mellyel válaszolhattak volna a

területfoglalásra. Nagypolitikai megfontolásokból meg az egymással háborúskodó fejedelmekre való tekintettel a frankok mindenképpen Jeruzsálemben akartak maradni. Ugyanakkor azon keresztények számára, akik minden vagyonukat, sőt még az életüket is kockára tették, hogy több ezer mérföldet utazva elzarándokoljanak a keleti szent helyekre, a Jeruzsálemi Királyság olyan tartomány volt, ahol az elragadtatás meg a rettenet kéz a kézben járt, és mindkettőt akár egyetlen nap leforgása alatt is meg lehetett tapasztalni. Jeruzsálem – a Tórából idéző muszlim szerző szerint – „skorpióktól nyüzsgő aranymedence” volt.{32} E veszélyek leküzdésére irányuló akarat csak növelte a zarándoklat vonzerejét, hiszen úgy vélték, hogy a nehézségek meg a szenvedés föltétlenül szükséges a lélek megváltásához és a bűnök bocsánatához, amelyre minden zarándok törekedett. Ám volt egy észszerű határ, amelyen túl már nem lehetett elviselni az utak mentén felhalmozódó, elmetszett torkú, szétmarcangolt holttestek számát. Amint a keresztes hadjáratban részt vevő keresztények gyökeret eresztettek e világ közepén fekvő új királyságban, nyilvánvalóvá vált, hogy védelemre van szükségük. És ezzel elkezdődik a templomosok története.

2   Jeruzsálem védelme   A Templomos Lovagrendet 1119-ben alapították Jeruzsálemben, hivatalosan valamikor 1120. január 14-e és szeptember 13-a között vált elfogadottá.{33} Igazság szerint, erről jószerivel senki sem szerzett tudomást. A templomosokat nem valamiféle széles körű igény hívta életre, mint ahogyan megalakulásuk sem volt a születőfélben levő keresztes államok és a nyugati kereszténység vallási hatóságai által közösen kigondolt, előrelátó terv része. A korból fönnmaradt – akár keresztény, akár muszlim – krónikák egyike sem fordított figyelmet a rend kezdeti tevékenységére, hiszen a templomosok eredetének történetét csak többnemzedéknyi idő elteltével írták meg, és már a rend akkori állapotához idomítva. {34} Persze ebben semmi meglepő sincs, hiszen az 1120-as esztendőben Jeruzsálem uralkodóihoz és lakosaihoz hasonlóan a szentföldi történetírók és pletykafészkek figyelmét sokkal fontosabb dolgok kötötték le. A Szentföldet kormányzó keresztesek idegen betolakodóknak számítottak, akik megpróbálták a szunnita meg síita muszlimokból, zsidókból, görög és szír ortodox keresztényekből, szamaritánusokból, valamint az Európa minden részéből érkezett, szegény betelepülőkből álló kevert lakosságot az uralmuk alá vonni. Ez egy nyelv, vallás, kultúra meg a lojalitás mértéke által megosztott társadalom volt, amelyben mindenki igyekezett valahogyan megtalálni a helyét egy olyan környezetben, amely olykor természetes módon ellenségesnek mutatkozott a letelepedéssel szemben. 1113-ban és 1114-ben Szíriát és Palesztinát heves földrengések rázták meg, egész városokat tüntettek el a föld

színéről, és rengeteg embert temettek a romok alá. Jóformán minden tavasz egérinvázióval meg sáskajárással köszöntött be. A sáskarajok ellepték a szőlősöket és a mezőket, elpusztították a termést, lerágták a fák kérgét. Időnként furcsa, vérvörös szín festette be a holdat meg az eget. Ezek a jelenségek természetesen mély benyomást tettek a babonás telepesekre. Úgy tűnt, mintha ez a föld ki akarta volna vetni magából, az ég pedig a hódítás miatt büntetni akarta volna őket.{35} A keresztesek békéje és biztonsága legalább annyira fontos tényező volt, mint a természeti csapások és baljós előjelek. Az alatt a húsz év alatt, amióta a frankok bevették Jeruzsálemet, és megalapították négy keresztes államukat, mindvégig harcolni kényszerültek, hogy megvessék a lábukat a tengerparti sávon. Ebben jelentős eredményeket értek el, hiszen sikerült Akkon, Bejrút és Tripolisz városát elfoglalniuk, részben a keresztény Nyugatról rendszeresen érkező seregeknek köszönhetően (mint amilyen a norvég király, Sigurd által vezetett hadjárat is volt, aki 1110-ben segített Balduin királynak elfoglalni Szidónt). Ám e jelentős területi hódítások sem tudták a perzselő napsütésben izzó levantei tengerpart mindennapjainak valóságát megváltoztatni, amelyben a kiszámíthatatlanság és az erőszak uralkodott. 1118-ban meghalt Balduin, Jeruzsálem első királya. Három hétre rá követte őt a sírba Arnulf jeruzsálemi pátriárka, a királyság vezető egyházi személyisége. E két férfiú helyére II. Balduin néven az edesszai gróf, egy tapasztalt keresztes lovag, valamint az északfranciaországi előkelő családból származó, belevaló pap, Picquigny Gormond lépett. Mindkettő nagyszerű személyiség volt, ám a hatalomváltás hírére Kelet-Szíriából a szeldzsukok, Egyiptomból a Fátimidák egyidejű támadásokat indítottak, ezzel pedig az összetűzések, a háborúskodás újabb szakaszát nyitva meg. A királyság védelme rengeteg katonát és magas szintű harci szellemet követelt, így a frank seregek folyamatosan túlzott igénybevételnek voltak kitéve. A krónikás Chartres-i Foucher „valóságos csodának” tartotta, hogy „a sokezernyi [ellenség] között még mindig élünk”.{36}

1119-ben a dolgok, két különösen súlyos esemény következtében, még a korábbinál is rosszabbra fordultak. Az első március 29-én, nagyszombat napján, a Szent Sír templomában megesett égi tűz csodáját követően történt. Ezen az évenként ismétlődő szertartáson a Krisztus sírja melletti olajmécses húsvét előestéjén magától meggyulladt, és az ennek megtekintésére összegyűlt hívő férfiak és nők a gyertyáikat meg lámpásaikat e szent lánggal gyújtották meg. 1119-ben, igen szerencsétlen módon, a csoda végbemenetele után hétszáz önkívületi állapotban lévő zarándok viharzott ki a templomból, és rohant a sivatagon keresztül a Jordán folyó felé, hogy megfürödjön benne, és hálát adjon Istennek. A folyó Jeruzsálem keleti falától 32 kilométerre húzódott, és a zarándokok óhaja végül sohasem teljesült. Aacheni Albert történetíró följegyezte, hogy amint a dombokról leértek egy folyó menti „elhagyatott helyre”, egyszeriben „Türoszból és Aszkalonból [két, még mindig muszlim kézen levő városból] való fölfegyverzett, nekivadult, bősz szaracénok” ugrottak elő. Rávetették magukat a „jószerivel fegyvertelen” és „a soknapos utazástól meg a Jézus nevében tartott böjtöléstől elgyöngült” zarándokokra. Küzdelemről szó sem lehetett, hiszen „az elvetemült mészárosok üldözőbe vették őket, háromszázat kardélre hánytak, hatvanat pedig foglyul ejtettek közülük” – írta Albert.{37} Amint II. Balduin hírét vette a gaztettnek, csapatokat menesztett, hogy bosszút álljanak, ám ezek későn érkeztek. A támadók már biztonságban visszavonultak erődítményükbe, számba véve foglyaikat és örvendezve a rajtaütésben szerzett zsákmány fölött. Alig két hónap múltán, északról még szörnyűbb hírek érkeztek. Ugyanebben az évben, június 28-án az északnyugat szíriai Szarmedánál az igen nagy létszámú, Antiókhiában állomásozó keresztény sereg csapott össze az Artukid-uralkodóházból való részeges, de fölöttébb veszélyesnek mondott és a szomszédos Aleppót uraló hadvezér, Ilgázi{38} erőivel. Egy szemtanú beszámolója szerint az ütközetet hatalmas porfelhőben vívták: „a förgeteg…,

akárcsak a fazekas korongján forgó óriási korsó mind följebb és följebb emelkedett, s mintha kénes tűz pusztítana benne”. A keresztényeket százszámra mészárolták le. Vezérüknek, Salernói Rogernek „egy lovag az orra közepén át döfte az agyába a kardját”, és azon nyomban kiadta lelkét. Körülötte az egész síkságon holttestek meg nyíllal sűrűn teletűzdelt, sündisznóra emlékeztető, az utolsókat vonagló lovak hevertek szanaszét.{39} „A lovasságot megsemmisítették, a gyalogságot fölkoncolták, a csatlósokat meg a szolgákat mind foglyul ejtették” – írta elismerően az arab krónikás, Ibn al-Adím.{40} És evvel még nem volt vége. Az ütközet után több száz keresztény foglyot kötöztek össze a nyakuknál fogva, és hajtották őket előre az égető forróságban, az eléjük kitett vizes hordó látványával fokozva kínjaikat, amelyből nem ihattak. Sokukat agyba-főbe verték, másokat megnyúztak, némelyeket halálra köveztek, és voltak, akiknek fejét vették.{41} Chartres-i Foucher becslése szerint mindösszesen 7000 keresztény esett el, míg Ilgázi emberei közül csupán húsz.{42} Elképzelhető, hogy Foucher eltúlozta a számokat, ám e demoralizáló vereséget a frankok utóbb csak a „vérmezei csataként”{43} emlegették. A szarmedai csatavesztés nem csupán az antiókhiai keresztények, hanem általában a frankok emlékezetében gyászos és borzalmas eseményként maradt fönn. Ugyanakkor ebből pattant ki az az eszme, amely később a templomos ideológia középpontjában foglalja el a maga helyét. A küzdelmet követően kétségbeesett intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy Antiókhiában elkerüljék a további veszteségeket. Ilgázi ugyanis közvetlen támadásra készült a város ellen. Az antiókhiai magas rangú hivatalnok, Kancellár Valter, a krónikaíró megállapítása szerint – aki csaknem biztos, hogy jelen volt, és fogságba esett a vérmezei csatában – „a frank polgárok csaknem teljes hadereje odaveszett”. Sürgős fegyveres támogatásért folyamodtak tehát a Jeruzsálemi Királysághoz, ám annak megérkezéséhez nyilván időre volt szükség. E légüres térbe toppant be a Valencei Bernát nevezetű antiókhiai latin pátriárka.{44} Bernát egyike volt az összes keresztes állam

legmagasabb rangú egyházi embereinek. A pátriárkai tisztséget 1100 óta töltötte be, amikor az Antiókhiát elfoglaló nyugati megszállók elkergették a görög pátriárkát, és a Római Egyház hagyományait követő emberüket ültették a helyére. Ez idő alatt sokszor segített a keresztény seregek harcra való lelki fölkészítésében: prédikációkat tartott a katonáknak, és meggyóntatta azokat, akik a csata közben megsebesültek. Ám ekkor nem csupán lelkeket, hanem a városát kellett megmentenie. „Természetszerűen minden a papokra hárult” – szögezte le Kancellár Valter, és ez nem puszta retorika volt.{45} Amikor Ilgázi szemlét tartott a csapatai fölött, Antiókhiában a pátriárka vette át a legfőbb katonai parancsnokságot. Éjszakai kijárási tilalmat rendelt el, és kihirdette, hogy a városban a frankokon kívül senki sem hordhat fegyvert. Majd megbizonyosodott arról, hogy az antiókhiai védművek minden tornyában „szerzetesek és papok strázsálnak”, akiket arra alkalmas világi keresztények segítenek. Bernát arról is rendelkezett, hogy „a keresztények védelme és biztonsága érdekében” állandóan zsolozsmázzanak, ő pedig mindeközben „szünet nélkül… éjjel-nappal, katonák módjára fölfegyverzett papjai és lovagjai kíséretében járta és ellenőrizte a város kapuit, bástyáit és tornyait, meg a falait”.{46} Mindez inkább egy katonafejedelem parancsaira, semmint egy egyházi ember védelmi intézkedéseire vallott. Ráadásul meglepően sikeresnek bizonyultak, hiszen Ilgázi, látva, hogy a milyen erős a város védelme, fölhagyott a támadás tervével. Az ellenségeskedésekben beállott szünetet kihasználva II. Balduin rendbe szedte a csapatait, és kézbe vette a hadjárat irányítását. Antiókhia megmenekült. Kancellár Valter szavaival élve: „a papság a katonai szolgálatot lelkiekben és testiekben is bölcsen és nagy elszántsággal látta el, és Isten erejével távol tartotta a várostól az ellenséget”.{47} És ez csak ízelítő volt a következőkből.

Az elképzelés, mely szerint papok nem csupán imakönyvvel, hanem kezükben halált osztó fegyverekkel is harcba szállhatnak, aligha számított újnak. Arról a feszültségről tanúskodott, amely már vagy ezer éve jelen volt a keresztény eszmében, amint a Krisztus életének példája által sugallt pacifizmus összeütközött a keresztény retorika és szent szövegek nyelvében megnyilatkozó harcias gondolkodásmóddal.{48} Továbbá természetes módon következett az egész keresztes mozgalom alapjául szolgáló eszmékből. A keresztény vallás látszólag a békében gyökerezett. Jézus arra intette tanítványait, hogy még a legsúlyosabb provokáció esetén is kerüljék az erőszakot, és a Getszemáni-kertben történt elfogatásakor fölszólította őket, hogy tegyék vissza hüvelyébe a kardjukat, mondván: „a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök”.{49} De a Krisztus halálát közvetlenül követő évtizedekben Szent Pál arra buzdította az efézusbelieket, hogy öltözzenek föl „az igazságnak mellvasába”, vegyék föl „az idvesség sisakját” és „a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde”.{50} Pál szerint a harc nem annyira fizikai, mint inkább lelki, ám a keresztény ideológia közvetlenül a háború nyelvéből táplálkozott. A keresztény létnek a gonosz ellen folytatott kozmikus, lelki harcként való fölfogása a klasszikus világ számos kiemelkedő keresztény gondolkodójának – többek között Szent Ambrusnak és Hippói Szent Ágostonnak – a világképét is meghatározta. És ez talán nem is volt meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a kereszténység fölemelkedésének első évszázadaiban milyen sokszor kellett a hívőknek testi erőszakot eltűrniük vagy elkövetniük, akár a rómaiak amfiteátrumaiban, akár a vértanúhalál kínjai során. Nem kétség, a mártíromság önmagában csodálatra méltó dologgá, a szentté válás szükséges előföltételévé vált. Az első keresztes hadjárat idején a keresztény háború fogalmát nem csupán metaforikus értelemben használták. Az európai keresztény társadalmak egy harcos kaszt – a lovagok – köré szerveződtek, és alkalomszerűen az egyházi személyek is mind nagyobb részt vállaltak a háborúskodásban, nem elégedtek meg

immáron a lélek küzdelmeiben való részvétellel. I. Rudolf, würzburgi püspök 908-ban a magyarok elleni harcban vesztette életét. Röviddel az első keresztes háború előtt összeállított, abingdoni krónika néven ismert angol munka beszámol arról, hogyan parancsnokolt az abingdoni apát egy lovagokból álló csapatnak.{51} Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy a szent háború gyakorlata általánosan elfogadottá vált volna: a 9. században Miklós pápa egyértelműen leszögezte, a papok számára az önvédelem aztjelenti, hogy Krisztus példáját követve oda kell tartaniuk a másik orcájukat is, a bizánci hercegnő és történetíró, Anna Komnéné pedig írásaiban több helyen is ellenszenvének adott hangot azon elgondolással kapcsolatban, hogy keresztény papok emberek megnyomorításában vagy megölésében bármilyen részt is vállaljanak.{52} Ám a Szíriában és Palesztinában dúló gyilkos háborúban a keresztények fegyverhasználatára vonatkozó bármiféle korlátozás mindinkább kivihetetlennek bizonyult. Először is a keresztesek mozgalmának létrejöttében fontos szerepet játszott a világi harcosok által a lelki jutalomért vívott keresztény szent háború eszméjének széles körű elfogadottsága. Ezen ideát több pápa is az első keresztes hadjáratban testet öltött keresztény erőszak gyakorlati filozófiájává munkálta ki. A muszlimok ellen Keleten harcba szálló nem egyházi emberekről úgy beszéltek, mint akik „Krisztus lovagságához” (militiae Christi) csatlakoztak és fölvették az „evangéliumi lovagságot” (evangelicam militiam).{53} Innen aztán már viszonylag gyorsan eljutottak azon érvelés megfogalmazásáig, amely szerint, ha harcoló férfiak szentté válhatnak, akkor az is elképzelhető, hogy szent emberek harcoljanak. És valóban: tekintettel a fegyveres erőknél az 1120-as években a keresztes államokban tapasztalható létszámhiányra, el kellett fogadni, hogy – ha a szükség úgy kívánja – papok is fegyvert ragadhassanak a dorgálás veszélye nélkül, amint azt Bernát pátriárka tette Antiókhiában. Több hónap elteltével, a Jeruzsálemi Királyság egyházi és világi vezetői részvételével tartott nagyszabású

gyűlésen első ízben intézményesítették a fölfegyverzett egyházi személyek fogalmát. A II. Balduin király és a jeruzsálemi latin pátriárka, Gormond védőszárnyai alatt megtartott nábluszi tanácsot 1120. január 16-án hívták egybe. Ezen sokan vettek részt a legmagasabb rangú szentföldi egyházi méltóságok közül, egyebek mellett a kaiszareiai érsek, Názáret, Betlehem és Ramla püspökei, valamint – ahogy később kiderült, fontos személyiségekként – a jeruzsálemi Szent Sír és Az Úr Templomának házfőnöke. A Palesztina közepén emelkedő két hegy között elterülő völgyben fekvő, bőven termő olajligeteiről nevezetes Nábluszba összehívott tanácskozás célja az volt, hogy olyan „kánonokat”, zsinati törvényeket foglaljanak írásba, amelyek segítségével a királyságot megfelelően, Istennek tetsző módon tudják kormányozni.{54} A nábluszi tanácskozáson végül huszonöt kánont fogadtak el, amelyek első része a hatáskörök világi és egyházi hatóságok közötti megosztására vonatkozott, legnagyobb részük pedig a szexualitás kérdéseit tárgyalta.{55} Határozatban ítélték el a házasságtörés, a szodómia, a bigámia, a kerítés, a prostitúció, a lopás és a muszlimokkal való nemi kapcsolat bűnét, és a rájuk kiszabott büntetés a vezekléstől és száműzetéstől a kasztrálásig és orrlevágásig terjedt. A zsinati törvények között akadt egy, amely alapvető fontossággal bír majd a templomos lovagok eredetére és történetére nézve. Ez a 20. kánon volt, amelynek első sora egyszerűen azt nyilvánította ki, hogy „ha valamely pap önvédelmi okból fegyvert ragad, nem követ el bűnt”. A második sorból az derül ki, hogy e szabályt csupán ideiglenes intézkedésnek tekintették, és a szent szolgálat hadi mesterségre való fölcserélése kizárólag kényszer hatására engedhető meg (a lovagok közé vagy világi társasághoz szegődő, ezért tonzúrájuktól állandó jelleggel megváló papi személyekre a pátriárka vagy a király szabhatott ki büntetést). Mindazonáltal az 1120-as esztendő első hónapjaiban uralkodó körülményeket tekintve a zsinat igen nagy jelentőséggel bírt. Hiszen a Nábluszban egybegyűlt előkelőségek nem csupán a Szentföld

erkölcsei fölött őrködő törvényeket dolgozták ki. Egy forradalmi gondolat magját is elhintették, amely nem sok idő múltán azon elképzeléssé – és ténnyé – érik majd be, miszerint a fegyverben álló egyházi személyek a keresztes államok védelmének központi tényezőivé válhatnak. „II. Balduin uralkodásának kezdetén – írta a 12. század végén a Szíriai Mihály nevezetű egyházi ember – egy francia érkezett Rómából Jeruzsálembe, hogy ott imádkozzon.”{56} E franciát Payens-i Hugónak (Hugues de Payns) hívták. Valamikor 1070 előtt látta meg a napvilágot, minden bizonnyal a Troyes város melletti Payns nevű faluban, Párizstól körülbelül 145 kilométerre délkeletre, Champagne grófságban. Életének első szakaszáról keveset tudunk, leszámítva azt, hogy kellően magas rangú volt ahhoz, hogy Franciaországban a helyi nemesek részére kiállított oklevelek aláírásánál tanúskodjék. Ha Szíriai Mihály nem téved, akkor az 1120 januárjában egybegyűlt nábluszi tanácskozás idején Payens-i Hugó nagyjából Balduin királyságának kezdete óta – vagyis mintegy húsz hónapja – tartózkodott a Szentföldön. Ez kellően hosszú idő volt ahhoz, hogy meglátogassa a szent helyeket, fölmérje a térségben fenyegető veszélyeket, és – nyilvánvalóan – elhatározza, hogy nem menekül haza a Földközi-tenger keleti medencéjének kalózoktól hemzsegő vizein, hanem hátralévő éveinek jelentős részét inkább a jeruzsálemi frank közösségben tölti el. Először úgy számított, hogy a királyi seregben fog szolgálni, majd a küzdelmes katonaélet után visszavonulva szerzetesnek áll.{57} Hugó nem egyedül jutott erre a döntésre. Ez idő szerint más lovagi rangú férfiak is időztek Jeruzsálemben, akik a mindenféle nemzetiségű és származású látogató meg idegen jövevény gyülekezőhelyén, a Szent Sír fölé emelt templomnál kezdtek csoportosulni.{58} Ám ezek nem csupán egyszerű találkozások voltak. Úgy néz ki, hogy a nábluszi tanácskozást megelőző néhány hónapban egy

maroknyi Jeruzsálemben tartózkodó lovag (későbbi források kezdeti számukat kilenc és harminc közé teszik) olyasféle laza szövetségbe, testvériségbe tömörült, mint amilyenek az előző évszázadban abból a célból jöttek létre Nyugaton, hogy a templomokat és szent helyeket megvédjék a zsiványoktól.{59} Engedelmességi fogadalmat tettek Gérard-nak, a Szent Sír temploma perjelének, akinek pártfogásától és vendégszeretetétől függött a napi megélhetésük.{60} A szó szoros értelmében nem számítottak az egyházi emberek közé, inkább jó erőben lévő, harcra kész zarándokkatonák voltak, akik elhatározták, hogy keresztes vitézként tett vállalásukon túl vezeklést, szegénységet, engedelmességet és a kötelességük mindenkori teljesítését megfogadva, csaknem szerzetesi életet fognak élni. 1120 januárjának elején e vallásos érzelmű katonákról az a kép alakult ki, hogy adottságaikat és képességeiket nem hasznosítják kellőképpen. Egy későbbi szerző úgy jellemezte Payens-i Hugó és társai ez időben átélt mindennapjait, mint akik a Szent Sír szomszédságában tehetetlenül „ivászattal, lakmározással, időpocsékolással meg semmittevéssel”{61} ütik el napjaikat. Ha mindez tényleg így történt, akkor valóban a tehetség megbotránkoztató elfecsérléséről beszélhetünk. Ekkor már üzemelt a városban a Benedek-rendi szerzetesek beteg és sebesült zarándokokat ápoló rendjének a Jeruzsálemi Szent János Kórházaként ismert ispotálya. Ez a rend – az ispotályosok – 1113-ban kapott hivatalos pápai elismerést, és tevékenységét a Szent Sírtól nem messze fejtette ki. Tagjai ekkor még nem voltak katonák (csak a későbbiekben váltak azzá), ám Jeruzsálemben nemzedékek óta kifejtett tevékenységük nagy megbecsülésnek örvendett. Minden bizonnyal úgy látszott, hogy még egy – fölfegyverzett kísérők alkotta – rend sokat le tudna venni az ispotályosok vállára nehezedő teherből, és nagyban javíthatná a térségbe érkező sok ezer zarándok életkörülményeit. Körülbelül a nábluszi tanáccsal egy időben az a döntés született, hogy megszüntetik e jámbor lovagok csoportjának a Szent Sírtól

való függését, önállóságot adnak nekik, meg lehetőséget, hogy élelemmel és ruházattal lássák el magukat, továbbá hogy papokhoz forduljanak, akik imavezetőként a nap megfelelő óráiban közös ájtatosságot tartanak nekik, valamint lakhatási lehetőséget biztosítanak számukra Jeruzsálem valamelyik központi helyén. A király hozzá fog járulni létfenntartási költségeikhez, de fő feladatuk ellátása egyaránt fontos lesz az uralkodónak, a pátriárkának és minden Szentföldre látogató kereszténynek. Ők fognak ugyanis felelni, ahogy az 1137-ben kiállított oklevél fogalmaz, „Jeruzsálem védelméért és a zarándokok oltalmazásáért”.{62} Az életüket csak a fegyverforgatásnak és az imádkozásnak szentelő templomos közösség félig testőr, félig (fogadalmuk szerint) szegény – pauper – tagjai immáron megtalálták létük célját.

Jeruzsálem keleti felében évezredek óta templomok álltak. A szentélyek első, hatalmas együttesét a mesés gazdagságú, bölcs és világias ótestamentumi uralkodó, Salamon király emeltette, aki atyja, Dávid király halálát követően uralkodott Izrael törzsei fölött. Salamon templomának építéséről a Királyok könyve részletesen beszámol. Az Úr háza „drágakövekből” épült, szépen faragott olajmeg cédrusfa deszkákból, amelyeket finom arannyal vontak be, és számtalan oszlop tartotta; a ház belső része rejtette a szentek szentjét, azon helyet, ahol Isten neve „lakozik”, és ahol a Frigyládát – benne a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblával – tartották.{63} II. Nabukodonozor babilóniai király Kr. e. 586-ban leromboltatta Salamon templomát, és ez alkalommal a Frigyláda is elveszett. Néhány évtized elteltével azonban a szentély újra állt. A második templomot a fogságból Kr. e. 520-ban Jeruzsálembe hazatérő zsidók építették föl, majd fél évezred múlva Nagy Heródes uralkodása alatt nagymértékben kibővítették. Az épület a Templom-hegyen – egy természet alkotta domb vastag sziklaalapzatán – emelkedett, és áldozatok bemutatására, imádkozásra, istentiszteletre,

kereskedésre, gyógyításra és szórakozásra szolgált. Építése Kr. e. 10 körül fejeződött be, és Jézus tanítása idején a zsidó élet központja volt Jeruzsálemben. Akárcsak Salamon eredeti templomát, a másodikat is egy idegen hatalom dühe rombolta le: Kr. u. 70-ben a Titus római császár elleni zsidó felkelés leverése alkalmával feldúlták és fölégették. Hatvanöt évvel később a romjait is eltakarították, és helyükre pogány szobrokat állítottak. Abban az időben amikor Payens-i Hugó megalakította a maga rendjét Jeruzsálemben, a Templom-hegy ismét új külsőt öltött, de most nem a zsidók vagy a keresztények, hanem az Omajjádok nagy hatalmú szunnita kalifátusa jóvoltából, amelynek seregei a 7. század végén, néhány évtizeddel Mohamed halála után elfoglalták a várost. Ekkor két különleges épület uralta Jeruzsálem városképét. A Szikladóm kilométerekre ellátszó, hatalmas aranykupolája tűzgömbként csillogott („csodálatos látvány, amint a nap sugarai visszaverődnek a kupoláról” – írta egy muszlim utazó és földrajztudós a 10. században).{64} A templom-hegyi épületegyüttes ellenkező végén egy másik impozáns építmény, a valamivel korábban (az 1030-as években) átalakított al-Aksza mecset emelkedett. Ezt az Arábián kívül található mecsetek közül a legfontosabbnak és a legszebbnek, még a damaszkuszi nagymecsetnél is pompásabbnak tartották. Az al-Akszát a fénykorában meglátogató perzsa utazó a látottakról a következőket írta:   Kétszáznyolcvan márványoszlop, amelyek a kőből faragott boltozatokat tartják, és az oszlopoknak mind a pillérfejezete, mind a törzse faragással díszített… a mecset padozatát mindenütt ólomszegecsekkel összeerősített színes márvánnyal rakták ki… Tetején hatalmas, zománccal futtatott kupola gömbölyödik.{65}

  Körülötte a világtól visszavonult, jámbor, istenfélő férfiak éltek, akik a vallásos életnek szentelték magukat: a krónikás Ibn al-Athír följegyzése szerint az első keresztes háború idején a mecsetet

„imámok, ulémák, igaz emberek és aszkéták látogatták, olyan muszlimok, akik örökre búcsút mondtak szülőföldjüknek, hogy e magasztos helyen szentekhez méltó életet éljenek”.{66} A keresztesek uralma alatt mind a Szikladómot, mind az al-Aksza mecsetet megfosztották iszlám vallásban betöltött szerepétől: a dómból keresztény templom lett, a mecsetet pedig a jeruzsálemi király palotájává alakították át. A Szikladómot a keresztények „Az Úr Templomának” nevezték át, az al-Akszát pedig – a történelmi helyszín iránti tiszteletből – Salamon templomával azonosították. A hely vonzerejét a lelki életre vágyók számára a muszlim-keresztény hatalomváltás a legkevésbé sem befolyásolta, hiszen Payens-i Hugó és kevés számú követője itt kapott szálláslehetőséget a rend megalapítását követően, 1120-ban. Az Ernoulként ismert szerző szerint ez volt a király „legpompásabb” rezidenciája a városban.{67} A 12. századi érsek és krónikaíró, Türoszi Vilmos kifejtette, hogy „mivel… Az Úr Temploma szomszédságában, a király palotájában élnek, ezért úgy nevezik őket, hogy a Templom lovagságának testvérei”.{68} A lovagok – szálláshelyük ellenére – bizonyára nem éltek fényes körülmények között. A legelső években, amikor a Szent Sír-templom jóindulatára voltak utalva, adományokból tartották fönn magukat, egyebek mellett az ispotályosok alamizsnájából, akik a megmaradt ételből juttattak nekik.{69} Hivatalos elismerésük és a templom-hegyi szállás az anyagi körülményeikben nem sok változást hozott. A walesi udvaronc és krónikás, Walter Map híradása szerint Payens-i Hugó és emberei ott „szerény öltözetben és szűkös táplálékon” éltek, Hugó pedig az összes „birtokában levő eszközt, meggyőzést és imádságot” fölhasználta, hogy rávegyen „minden fegyverforgató zarándokot arra, hogy szenteljék egész életüket az Úr szolgálatának ezen a helyen, vagy legalább egy időre kötelezzék el magukat”.{70} II. Balduin és Gormond pátriárka néhány Jeruzsálem melletti falu adójövedelmét a rendelkezésükre bocsátotta, hogy „el tudják látni magukat élelemmel és ruhával”, ám a templomosok fönnállásuk első évtizedének jelentős részében inkább ínséget szenvedtek, és a

maroknyi testvér másoktól levetett gúnyákban járt, amelyeknek nem sok közük volt a később bevezetett, jellegzetes öltözékükhöz.{71} Valójában a lakhatási körülményeiket sem lehetett irigylésre méltónak nevezni. A krónikás Chartres-i Foucher az új célra átalakított al-Aksza mecset alapszerkezetét „terjedelmesnek és pompásnak” nevezte. Ám a tetejét fedő ólomlemezeket még I. Balduin király leszedettette és eladta, és a pótlásra azóta sem tettek kísérletet. „Szegénységünk miatt nem tudtuk abban az állapotban fönntartani, amelyben találtuk” – írta Foucher.{72} Jeruzsálem 1099es – keresztények általi – bevételekor ez a hely azok közé tartozott, ahol a legtöbb muszlim asszonyt és gyermeket kaszabolták le, vérük patakokban folyt a termeken át. Ám ekkor már – ahogyan a kevéssel Payens-i Hugó emberei beköltözése után odalátogató zarándok fogalmazott – „a Jeruzsálemet védő új lovagok szálláshelye” volt.{73} Ha ezek az új lovagok sikeresen akarták Jeruzsálem területeit, keresztény lakosait és zarándokait megvédeni a megszámlálhatatlan, rájuk leselkedő ellenségtől, akkor mind létszámban, mind a készleteiket tekintve, mind pedig gazdagságban gyarapodniuk kellett. Ahhoz, hogy vagyoni helyzetüket megszilárdíthassák, Payens-i Hugó lovagjainak közvetlen környezetükön túl kellett kecsegtető lehetőségek után nézniük, mindenekelőtt abban a világban, amelyik a Szentföldre küldte őket. Ezért tehát közvetlenül a pápához fordultak.

3   Az új lovagság   Jeruzsálem eleste előtt valamelyik szentestén a burgundiai Fontaines-ből származó hétéves fiúgyerek álmot látott. Alvás közben I megpillantotta a Szűzanyát, karjában a Kis Jézussal, aki mintha épp abban a pillanatban, a szeme láttára született volna meg. Bernát (vagy ahogyan később ismerték: Clairvaux-i Bernát, vagy röviden csak Szent Bernát) felnőttéveire kora egyik legjelentősebb egyházi férfiújává nőtte ki magát: a szerzetesi reform harcosa, nagy hírű tudós, dagályos stílusban fogalmazott levelek fáradhatatlan szerzője, nagy hatású hitszónok, valamint a templomos lovagok korai pártfogója és alapító atyja volt.{74} Az általa elindított vallási ébredés a 12. század első felében a nyugati Egyház új fejlődési irányát jelölte ki. 1126-ban, amikor Payens-i Hugó Franciaországba indult, Bernát harminchat esztendős volt. Tizenkét éven át irányította apátként a champagne-i grófságban található Clairvaux-ban (Világos völgy) az általa újonnan alapított kolostort. A rendház az Aude folyó által öntözött, egy szőlőhegy meg egy szántóval borított kisebb domb között elterülő, ingoványos réten épült. Többtucatnyi fehér csuhába öltözött barát élt itt Bernát vezetésével szigorú és puritán szerzetesi regula szerint. A ciszterci rendet 1098-ban hívták életre, amikor a nagy hírű bencés rend szerzeteseinek egy csoportja a Dijon környéki Cîteaux-ban új kolostort alapított, hogy a vallásos élet tisztább formáit kövesse. A ciszterci rend legfontosabb szabályai egyszerűek voltak: aszkézis, nehéz testi munka és a civilizációtól elzárt élet. Tagjai élesen és hangsúlyozottan különböztek a bencés kolostorok feketébe öltözött barátaitól, akik szerettek nagyokat enni, a testi

munkát inkább liturgikus énekléssel helyettesítették, és díszes kápolnáikat művészi tárgyakkal, régiségekkel zsúfolták tele. Ezzel szemben a Bernát gondjaira bízott cisztercita barátok életét az engedelmesség, az imádkozás, a tanulmányok, a szigorú puritánság, valamint az apátság malmaiban, szántóföldjein és halastavainál végzett szakadatlan, kemény munka határozta meg. „Íme, egy hely, amely fölöttébb kedves a szemnek, amely erőt önt az ellankadt lélekbe, fölvidítja a sajgó szívet, és áhítatra buzdít mindenkit, aki az Urat keresi” – írta egy clairvaux-i látogató a 12. században.{75} Ugyanakkor ez egy tudatosan kialakított, javakban szűkölködő, az ott élőket próbára tevő környezet volt, hiszen a szegényes táplálkozással együtt járó testi megpróbáltatások – az akkori fölfogás szerint – elősegítették a lélek fejlődését, és közelebb vitték az egyént Istenhez. És Bernát pontosan ezt a célt tűzte ki maga elé. És még sokan mások rajta kívül, hiszen a ciszterciek nem egyedüliként próbáltak a szerzetesi rendszerbe új életet lehelni. A 12. század a középkori keresztény megújulásnak egyik legtermékenyebb szakasza volt. A szerzetesi életforma ekkor hatalmas népszerűségnek örvendett, és az Egyház korai időszaka óta nem látott sokszínűség jellemezte. „Ó, hogy Isten kegyelméből a szerzetesek mily hatalmas tömegének örvendhetünk napjainkban! – lelkendezett egy apát az 1130-as években. – Immáron csaknem egész Galliát [ti. Franciaországot] benépesítették, és megtöltötték a városokat, kastélyokat meg a várakat.”{76} Ez a puszta retorikánál több volt: becslések szerint a 11. század közepe és a 12. század közepe között az Európa különböző részein található rendházak száma ezer százalékkal növekedett.{77} A szerzetesi élet eme látványos fölvirágzása magával hozta az új életformák iránti érdeklődés növekedését, amelyek legtöbbike a szegénységet, az engedelmességet és az elmélkedést állította középpontjába. A ciszterciek mellett a 11. század végén és a 12. század elején több rend is alakult, mint például a Szent Brunó által 1084-ben életre hívott, szemlélődő, remete szerzetesrend, a karthauziak; a Limoges mellett 1100 körül létrejött, rendkívül

szigorú regulát követő és szegénységet hirdető grandmont-i rend; az 1109-ben apátságot alapító Tironi Szent Bernát példáját követő, szürke csuhás, szigorúan vezeklő tironi kongregáció; a Szent Norbert által 1120 táján létesített premontrei kanonokrend, amelynek tagjai „reguláris kanonokként” nyújtottak lelkipásztori szolgálatot a közönséges híveknek, és ezeken kívül még sok más, hosszabb-rövidebb ideig fönnálló, egyéb szerzetesrend született. Számos régebbi és újabb kongregáció gondoskodott női rendházak létesítéséről, amelyekben az apácák az illető rend reguláját követték; a nők közül is egyre többen szegődtek el remetének, és egész életüket a világtól távol eső cellákba zárva töltötték. Mindez lehetőséget adott a hívőknek arra, hogy vallási igényeiket egy-egy rend keretein belül fogalmazzák meg, fejezzék ki, és az élet minden területét szabályozó regulát kövessenek, amely megmondja, hogyan öltözködjenek, hol töltsék a napjaikat, mit egyenek, és még azt is, hogy miként beszéljenek. Valamikor 1126 októberében Clairvaux-i Bernát levelet kapott II. Balduin jeruzsálemi királytól.{78} Az uralkodó ebben arról számolt be, hogy a bizonytalan helyzetű keleti országokban új vallási csoport alakult, amelynek tagjait „az Úr arra lelkesíti”, hogy védelmezzék meg a keresztesek országát.{79} Ezek – írta Balduin – a fratres Templarii, vagyis a Templom testvérei, akik minden másnál jobban vágynak arra, hogy állapotukban megerősítést, valamint az életüket szabályozó rendtartást nyerjenek. Ennek érdekében két emberét készül elküldeni, hogy azok „a pápánál elérjék rendjük megerősítését”. A király kifejezte abbéli reményét, hogy Őszentsége segít pénzhez és támogatáshoz juttatni őket, így azok birtokában a templomosok hatékonyabban tudnak majd harcolni „a hit ellenségei” ellen.{80} Balduin arra kérte Bernátot, támogassa e tervet oly módon, hogy a templomosok megsegítésére ösztökéli Európa világi uralkodóit, és érje el a pápánál, hogy hivatalosan is ismerje el a rendet. Valószínű, hogy Balduin egész Európában a lehető legjobb helyen kopogtatott segítségért. Bernát ugyanis igazi reformer volt, nagy

hatású gondolkodó, ezenkívül olyasvalaki, aki megértette, hogy életük során miért keresnek az emberek új hivatást, új feladatot maguknak. És ami még fontosabb, ismerte a módját annak, hogyan lehet az e világi nagyságoktól szívességet kicsikarni. Hosszú pályafutása alatt számtalan, szóvirágoktól burjánzó, latin nyelven fogalmazott, gyakran tengeri kígyó hosszúságú levélben hízelgett, könyörgött, fenyegetett és korholt mindenkit pápáktól, királyoktól, érsekektől és apátoktól kezdve egészen a szökött novíciusokig, elhivatottságukban kételkedő apácanövendékekig. Olyan nagy jelentőségű ügyekben is szót emelt, mint a nemzetek közötti háború vagy a pápai skizma, ám az elesettek és a szegények ügyét is fölkarolta. Egy II. Ince pápához intézett levelében, amelyet néhány szegény ciszterci szerzetes érdekében írt, Bernát bocsánatot kért a Szentatyától, hogy fontos tevékenységei közben zavarja, majd ezt követően kioktatja arról, hogy mi az egyházfő feladata: „Ha Ön hűséggel viseltet az Apostoli Szentszék hagyományai iránt, nem hagyhatja figyelmen kívül a szegények panaszait.”{81} Más alkalommal egy Zsófia nevű ifjú szűznek írt terjedelmes levelet, amelyben lelkére köti, hogy mindenképpen őrizze meg ártatlanságát, és arra buzdítja, hasonlítsa össze magát más asszonyokkal, akik kicsapongó életet éltek, és a pompát, cicomát lelkük tisztasága fölé helyezték: „ezek bíborban és finom kelmékben parádéznak, ám lelkük cafatokká foszlott. Testük ékszerektől csillog, de életük csúf hiúságtól szennyes.”{82} Bernát az ékesszólás mestere és a hatalmasok barátja volt – ez pedig kortól függetlenül mindig hatékony párosításnak számít. Ám Bernát nem csupán az általa megfogalmazott kérések eredményességének köszönhetően vált olyan keresett támogatóvá. Sok hasonlóság mutatkozott ugyanis a még alakulóban lévő templomos eszménykép és a ciszterci mozgalom között, amelyben Bernát ifjúkora óta forgott. Mindkettő olyan spirituális szervezet volt, amely elvetve a földi hívságokat legfontosabb tulajdonságának a szegénységet és az engedelmességet tekintette, és az Úr szolgálatában végzett nehéz testi munka gyakorlására buzdított. És

első tagjai révén a templomos rend szoros kapcsolatokat ápolt Champagne-nyal, Franciaország azon vidékével, ahol a clairvaux-i apátság munkálkodott, és ahol Bernát felnőttéletének legnagyobb részét töltötte. Így aztán Balduin király segítséget kérő levelét 1126-ban – csakúgy, mint a következő év tavaszán a király által kilátásba helyezett küldöttek Európába érkező csoportját – kedvezően fogadta.{83} Közöttük volt a templomos rend első mestere, Payens-i Hugó is.

Payens-i Hugót azzal az egyértelmű feladattal küldték nyugatra, hogy támogatást szerezzen a keleti királyság számára. Nem egyedül indult útnak. Tulajdonképpen egyike volt az 1127 és 1129 között Európába látogató prominens szentföldi követeknek, akik – különkülön utakon, ám mégis összehangoltan – mindannyian azon munkálkodtak, hogy a latin kereszténység két része közötti kapcsolatokat erősítsék. Ilyen követ volt az uralkodó várkapitánya, Bures-i Vilmos, aki tető alá hozta Fulkó, Anjou grófja és II. Balduin király legidősebb leánya, Melisenda közötti házasságot. E frigy azzal kecsegtetett, hogy Fulkó a fiú utód nélküli uralkodó örökébe lép majd a trónon. Anjou grófja, a negyven év körül járó, istenfélő, ugyanakkor kemény és határozott, a keleti ügyekben járatos, harcedzett keresztes vitéz és gazdag özvegyember tökéletes választás volt a királyi címre. Úgy tudni, hogy Jeruzsálemben saját – bizonyára nem csekély – költségén száz lovagot tartott hadrendben. Az 1120-as években a tengerentúlon való tartózkodása alkalmával lehetősége nyílt találkozni az első templomosok közül néhánnyal, és azóta szerény, de hasznos „harminc Anjou grófságbeli font” évi járandóságban részesítette őket.{84} Azonban a megállapodás érvényre juttatása – melynek értelmében II. Balduin örökösévé lép elő – kényes politikai műveletnek bizonyult. Fulkó ugyanis arra kényszerült volna, hogy

birtokait fiára hagyva vagy ezer mérföldet utazzon azért, hogy egy korábban soha nem látott hölggyel találkozzon, feleségül vegye, majd a keresztény világ egyik legnehezebb katonai tisztségét magára vállalja. Annak érdekében, hogy az ügyletet vonzóbbá tegye, Vilmos néhány valóban pompás ajándékot vitt magával, többek között egy darabot a Szent Keresztből és egy míves díszítésű kardot, amelyeket a Fulkó birtokai közepén emelkedő Le Mans-i katedrálisban adott át.{85} Payens-i Hugónál nem voltak ilyen lenyűgöző ajándékok, holott feladata legalább annyira sürgető, viszont sokkal nehezebb volt. Míg Vilmos egyetlen embert igyekezett megnyerni a korona viselésére, Hugó azt a megbízást kapta, hogy hívők százait győzze meg arról: önként mondjanak le javaikról és talán az életükről is egy sokkal távolabbi és bizonytalan jutalom reményében. Hugó katonai toborzó körúton volt, és egyetlen célt követett. Odaát, a Jeruzsálemi Királyságban II. Balduin nagy támadásra készült Damaszkusz ellen, azzal a szándékkal, hogy az 1125 végén elkezdődött portyázó hadviselés korszakát lezárva valódi hódító háborúba kezdjen. Abban reménykedett, hogy a nagyvárost – a szunnita kalifátus hajdani székhelyét – egyszer s mindenkorra sikerül urától, Togtekin türk atabégtől{86} elfoglalnia.{87} Balduin úgy számított, hogy Damaszkusz elfoglalásához – Türoszi Vilmos szavait idézve – „a királyság egész katonai erejét” be kell vetnie.{88} Előre látta, hogy milyen nagy szükség lesz a nyugatról érkező erősítésre, ezért Hugó legfőbb feladatául azt kapta, hogy minél több lovagot és harcedzett parancsnokot verbuváljon, akik majd részt vesznek a készülő hadjáratban. Hugónak e fontos küldetésre való kijelölésében meghatározó tényező volt a templomosok rendjében betöltött mesteri tisztsége. Jóllehet a rend ekkor még fiatalnak számított, de már olyan elit katonai alakulatként tartották számon, amely a keresztes államok érdekeit szolgálja. A későbbi esztendőkben megrögzült állítás, miszerint a rend első kilenc évében mindössze kilenc tag szolgált, romantikus és számmisztikailag tetszetős, ám hamis volt.{89} Európai

útjára Hugót legkevesebb öt templomos testvér – Godefroy de SaintOmer, Roland, Payen de Montdidier, Geoffroy Bisol és Archambault de Saint-Amand – kísérte el.{90} A küldöttség kétségkívül nagy figyelmet keltett, hiszen Északnyugat-Európa néhány leghatalmasabb személyisége is fogadta. Az 1127 októbere és 1129 tavasza közötti időben Payens-i Hugó társaival egymás után két flandriai, illetve a blois-i gróffal találkozott, fölkereste Anjou grófját, Fulkót, aki ígéretet tett arra, hogy segíteni fogja a Damaszkusz ellen indítandó hadjáratot, sőt I. Henrik angol királynál, Normandia hercegénél is tiszteletét tette, akitől engedélyt kért arra, hogy a La Manche csatorna túloldalán is gyűjthessen adományokat. A találkozóról az Angolszász krónika is megemlékezett: „A templomos lovag, Hugó Jeruzsálemből elment a királyhoz Normandiába, és a király nagy tisztelettel fogadta, és sok arannyal meg ezüsttel ajándékozta meg, azután Angliába küldte, ahol minden jámbor ember szívesen látta.” A találkozót a krónikás határozottan sikeresnek ítélte. Amint írta, Hugónak „mindenki adott pénzt, Skóciában is; és így az ő révén sok gazdagság – mind aranyban meg ezüstben – jutott el Jeruzsálembe”.{91} A küldöttségnek sok embert – „többet, mint bármikor az első keresztes hadjárat óta”{92} – sikerült rávennie arra, hogy utazzanak keletre, és harcoljanak. Ez bizony szép teljesítmény volt. 1127 és 1129 között Payens-i Hugó és templomos testvérei valójában saját keresztes hadjáratot hirdettek.{93} Nem rendelkeztek ugyan a pápa hivatalos támogatásával, és a kortársak sem emlékeztek meg arról, hogy a kereszt felvételével egybekötött tömeggyűléseket tartottak volna, mint amilyenek az első keresztes hadjáratot jellemezték, ám e harcosok toborzását szolgáló közvetlen fölhívás rendkívül sikeresnek bizonyult. Ezt Damaszkuszban is hasonlóan ítélték meg, amikor II. Balduin 1129-ben végre támadásba lendült. Az arab krónikás, Ibn al-Kalániszí becslése szerint a keresztény sereg létszáma a tengerentúlról érkezett erősítésnek köszönhetően több tízezer főt tett ki.{94}

A Damaszkusz ellen támadó sereg fölállítását szolgáló tevékenységével párhuzamosan Payens-i Hugó a templomos rend hatáskörének kiterjesztésére, gazdagságának és állományának növelésére is törekedett. Családi és társadalmi kapcsolatait fölhasználva leginkább szűkebb hazájának, Champagne-nak a környékén földadományokat, birtokjövedelmeket, úrbéri tartozások behajtására való jogosultságot, aranyat, ezüstöt és – talán minden másnál többet érő – személyes szolgálatra tett ígéreteket gyűjtött össze. Többtucatnyi volt azoknak a száma, akik megfogadták, hogy a Szentföldre utazva egy időre vagy egész életükre belépnek a rendbe. 1127 októberében a templomosok a Champagne nyugati felében fekvő Barbonne-ban házat, csűrt és egy kaszálót kaptak. Nagyjából ugyanebben az időben flandriai örökösödési illetékekből származó jövedelemmel is gyarapodtak. 1128 tavaszán, amikor Hugó Anjouban tartózkodott, hogy jelen legyen, amikor Fulkó gróf fölveszi a keresztet, a templomosok a szomszédos Poitou grófságban jutottak földbirtokhoz. Adományok még a távoli, Párizstól északra fekvő Noyon templomából és a Pireneusoktól egynapi lovaglásra eső Toulouse-ból is érkeztek. Itt jegyezzük meg, hogy Hugó ekkor még próbálkozott azzal, hogy fiatal, egyre izmosodó rendjét egy nyugati filiáléval is kibővítse. A katonai ügyek Keleten kötötték le, ám legfőbb törekvése egy patrónusokból, tőkéből és személyes érdekekből összeálló hálózat kiépítésére irányult, amelynek segítségével áthidalhatja azt a 3220 kilométeres távolságot, amely a közép-franciaországi gazdag uradalmakat a Szíria és Palesztina veszélyekkel teli síkságaitól és hegyeitől elválasztja.{95} Hugó utazásának másik célja nem gazdag adományok révén és nem a katonai segítség kilátásba helyezésével válhatott valóra. Amint II. Balduin király 1126-ban írt leveléből kiderült, a templomosok leghőbb vágya az volt, hogy a pápa hivatalosan erősítse meg rendjük törvényességét, és életüket szabályozó, hivatalos regulával lássa el őket. 1129 januárjában nagyszabású zsinat gyűlt egybe a champagne-i Troyes városában – vagyis alig

nyolcvan kilométerre északnyugatra az Aude folyó mentén fekvő aszketikus ciszterci kolostortól, amelyben Clairvaux-i Bernát imádkozott, és egyre növekvő érdeklődéssel figyelte honfitársai lendületes és szorgos tevékenységét.

A troyes-i zsinat első ülésére hivatalosan 1129. január 13-án, szombaton került sor, amelyen barátok, kollégák gyűltek össze elsősorban Franciaország északkeleti feléből. A champagne-i gróf székhelye, Troyes fontos kereskedelmi központnak számított, amelynek városképét két nagy vallási épület uralta: a román stílusú Szent Péter és Szent Pál-katedrális, valamint a Szent Ágoston reguláját követő saint-loup-i apátság. Korábban a városban élt a híres keresztes vitéz, Champagne grófja, Hugó, aki a clairvaux-i apátság alapításához szükséges földterületet adományozta. Ez ugyanaz a Hugó volt, aki mint Payens-i Hugó korábbi hűbérura (és valószínűleg egyben rokona) 1125-ben lemondott a címéről, és csatlakozott a Templomos Lovagrendhez Jeruzsálemben (Clairvaux-i Bernát eme tett idején dicsérően írt róla: „te grófból egyszerű katonává, gazdag emberből pedig szegénnyé lettél”).{96} Amikor a zsinat 1129-ben összeült, Hugó a Szentföldön maradt, de a templomosok mestere és a clairvaux-i apát az ő kapcsolatai és gazdagsága révén talált egymásra. A zsinaton II. Honoriusz pápát képviselő pápai legátus, Máté, Albano püspöke elnökölt. Rajta kívül még húsz más egyházi férfiú volt jelen: két érsek, tizenegy püspök és hét apát. Mindannyian Champagne-ból vagy a szomszédos Burgundiából érkeztek, hasonlóan a két szintén jelen lévő nemeshez, Tibold champagne-i grófhoz és Vilmoshoz, Nevers grófjához.{97} A legtöbb apát a ciszterciekhez tartozott. A tanácskozások két főszereplője Payens-i Hugó és Clairvaux-i Bernát volt. Hugó hivatalos elismerést és a szerzetesrendekéhez hasonló szabályzatot sürgetett a templomosok számára. A zsinati

jegyzőkönyvet vezető, Jean Michel nevezetű írnok ismertette a követett eljárást: „a káptalan gyűlésében meghallgattuk a […] Mestert, Payens-i Hugó testvért; és képességeink szerint megítélve, dicsértük, amit jónak és hasznosnak találtunk, elvetettük, amit helytelennek véltünk”.{98} Másként fogalmazva: itt egy szerkesztőbizottsági ülésről volt szó, melynek résztvevői meghallgatták, megvitatták és módosították mindama eljárásokat, módszereket, amelyeket a lovagok fönnállásuk első kilenc évében tevékenységük során követtek Jeruzsálemben. A zsinat befejeztével Jean Michel egy 69 pontból álló, latin nyelven megfogalmazott viselkedési kódexet – az Első (vagy Latin) regulát – állított össze. Ez részletezte, hogy milyen módon választják ki és fogadják be a rendbe a lovagokat, hogyan kell imádkozniuk, milyen ünnepnapokat kell megtartaniuk, milyen öltözetet viseljenek, mit egyenek, igyanak, hol aludjanak, hogyan viselkedjenek nyilvánosság előtt, kikkel érintkezhetnek és kikkel nem.{99} „E szerzetesrendben kivirágzott és új életre kapott a lovagi rend – áll a szabályzatban, amely mindenkiről dicsérőleg szól, aki csatlakozik a templomosokhoz és Istennek ajánlja lelkét – üdvözülésünkért, valamint az igaz hit terjesztéséért.” Az eszme – miszerint a templomosok a lovagság új formáját testesítik meg, amely nem a gyöngéket tartja rettegésben, hanem a gonosz megsemmisítésére kötelezi el magát – egy volt azok közül, amelyeket Clairvaux-i Bernát fogalmazott meg a troyes-i zsinat idején, és amelyet a következő évek során még részletesen ki fog fejteni. A szabályzat magán viselte személyes hitének jellemző bélyegét, miszerint a lovagságot új életre lehet és kell is kelteni, kereszténnyé lehet tenni, meg lehet szabadítani földi hívságától, és olyan életpályává lehet emelni, amelyet a méltóság, a kötelesség, valamint az isteni elhivatottság fénye ragyog be. A szabályzat azon gyakorlati kérdések kifejtésével kezdődött, hogy miként egyeztethető egymással össze a szerzetesek imádságnak szentelt és a nyeregben ülő katona mozgalmas, viszontagságokkal teli élete. Tudomásul véve, hogy a lovagok idejük

legnagyobb részét őrjáraton vagy a harcmezőn töltik, a szabályzat lehetővé tette a testvéreknek, hogy minden elmulasztott szentmisét bizonyos számú Miatyánkkal (vagy Pater noster) váltsanak ki. A napi elmulasztott első kötelező imaóráért, a matutinumért tizenhárom, az esti vesperásért kilenc, a kánon szerint horae canonicaeként ismert napközbeni imádságokért hét-hét Miatyánkot kellett elmondani. A kolostorokban naponta megtartott imaórák ezen leegyszerűsített változatát úgy alakították ki, hogy a nem iskolázott világiak is teljesíthessék az előírásokat. A Miatyánkot mindenki, még az írniolvasni nem tudó franciaországi paraszt is ismerte, így a szent zsolozsmának, a kereszténység legismertebb imájának egyszerű ismétlésre történő lecsupaszításával a keresztesek minden rendű és rangú, elkötelezett, tehetséges ember, és nem csupán a tehetősek és iskolázottak előtt nyitották meg rendjük kapuit. A szabályzat két világosan elkülönülő lovagi kategóriát ismert: azokat, akik „lemondva saját akaratukról” egész életükre elkötelezték magukat, illetve azokat, akik csak időlegesen csatlakoztak, és „meghatározott időre” vállalták a harcot. Ez utóbbiak minimális vallási képzést követően minden nehézség nélkül eleget tehettek a rend vallással kapcsolatos követelményeinek. A lovagi sztereotípiára adott válasz hatása nyomon követhető a troyes-i zsinat anyagában. A szabályzatban fontos szerep jutott az egyszerűségnek és az egyenlőségnek. A templomos lovagoknak tiszta fehér ruházatot kellett viselniük,{100} „amely a tisztaságot és a teljes szüzességet” jelképezi.{101} A fekete vagy barna színű viseletet az alacsonyabb rangú templomos fegyverhordozóknak és apródoknak, istállófiúknak írták elő – ezek a rend fölesküdött, de nem lovagi rangú és annak megfelelően kiképzett tagjai voltak. Mindez igen messze esett a 12. századi harcosok jellegzetes viseletétől, akik rangjukat színes öltözékkel, pompás kelmékkel és mindenféle díszes kiegészítőkkel adták a világ tudtára. A különbözőség kihangsúlyozása érdekében a hagyományos lovagság számos kellékét kifejezetten száműzték. „Az öltözet nélkülözzön minden cicomát, és ne szolgáljon a gőg, a kevélység fitogtatására –

olvasható a szabályzatban –,és ha valamely testvér dölyfössége vagy fennhéjázása okán úgy véli, hogy neki finomabb öltözet jár, akkor kapja meg a legrosszabbat.” Szőrmét tilos volt viselni. A Keleten uralkodó időjárás szélsőségei ellen vászoninggel és gyapjútakaróval védekezhettek a testvérek, ám minden külső dísz el- és megvetendőnek számított. Különösen szigorú tiltás vonatkozott a divatos lábbelikre, amelyek a 12. század első felében feltűnően rikítóak voltak. „Megtiltjuk a csőrös cipő és a cipőfűző viselését, és egyetlen testvér sem hordhat ilyet […], mivel nyilvánvaló és közismert, hogy e förtelmes dolgok a pogányokhoz tartoznak.” A lovag semmiféle díszes tokot nem húzhatott a lándzsájára. E szigor a lovas katona minden fölszerelésére kiterjedt: „a legszigorúbban megtiltjuk, hogy bármely testvérünk a kantárját, kengyelét vagy sarkantyúját bármiféle arany- vagy ezüstdíszítéssel ékesítse”. Napi ételadagját minden lovag egyszerű vászon- vagy gyapjúiszákban tarthatta, és a ruhaellátásért felelős tisztviselő („szállásmester, gazdászati vagy gazdasági tiszt”), a drapier ellenőrizte, hogy a testvérek rendszeresen megnyiratkoztak-e, szakállukat, bajuszukat rendben tartották, és azt is, „hogy testükön semmiféle túlzásba ne essenek”.{102} A templomos rendházakban zajló életet a lehetőségek szerint a ciszterci kolostorokéhoz igazították. A közös étkezések csaknem teljes csöndben folytak, miközben a Bibliából olvastak föl részleteket. A szabályzat megengedte, hogy a szerzeteseknek az asztali étkezés közben különböző kérések megfogalmazására szolgáló, kifinomult jelbeszédét a templomos újoncok ne ismerhessék, ehelyett „csendesen és mindenki külön-külön, alázattal és tisztelettel kérje azt, amire szüksége van az asztalnál”. A testvérek ételből, borból egyenlő adagokat kaptak, a maradékot a szegények között osztották szét. Az egyházi naptárban szereplő, nem kevés böjti nap megtartása kötelező volt, ám a harcolók engedményekben részesültek: hetente háromszor, kedden, csütörtökön és szombaton húsételt szolgáltak föl nekik. Ha ezt a rendszert a kötelező éves böjti napok megtartása fölborította, a böjti

időszak végeztével az elmaradt táplálékot megnövelt adagokkal pótolták. Senki sem tagadta, hogy a templomosok mestersége a halál volt. „E fölfegyverzett lovagi alakulat a kereszt ellenségeit bűnbeesés nélkül megölheti” – mondta ki a szabályzat, tökéletesen összefoglalva a több évszázados keresztény experimentális filozófia tanulságát, amely szerint a „hitetlen pogányok” és „Szűz Mária fia ellenségeinek” a megölése Istennek tetsző és nem kárhozatra juttató cselekedet. Más tekintetben a templomosoknak jámbor, önmegtartóztató életet kellett élniük. A lovagok csak három lovat tarthattak, ezeket istállófiú gondozta, akit „a testvér nem verhetett”. Az egész keresztény világban a katonák kedvelt szórakozásának számító solymászat, hasonlóképpen a kutyákkal űzött vadászat, tilos volt. A templomosok kizárólag a Szentföldön honos, hegyi oroszlánokat ölhették meg. Még a vadászok társaságát is kerülniük kellett, mert „úgy illő, hogy minden vallásos ember feltűnés nélkül, szerényen járjon-keljen, anélkül hogy túl sokat nevetgélne vagy beszélne”. Tilos volt a nők társasága is, amelyet a szabályzat ekként gúnyolt ki:   Veszélyes dolog, mert a vén Sátán ezáltal térítette el az embert a paradicsomba vezető egyenes ösvényről […] a szüzesség virága soha ne hervadjon el közöttetek […]. És ezen okból senki közületek ne merészeljen megcsókolni egyetlen asszonyt sem, legyen az özvegy, ifjú leány, édesanya, nővér, nagynéni vagy bárki más […]. Krisztus lovagjainak mindenáron kerülniük kell a nők ölelését, amely oly sok férfi vesztét okozta.

  Jóllehet nős férfiak is beléphettek a rendbe, a fehér köpenyt nem viselhették, és feleségük nem látogathatta meg őket a templomos rendházakban. Mintha csak számoltak volna a szüzesség kihangsúlyozásából eredő természetes következményekkel, további utasításokkal látták

el azokat a lovagokat, akik feladatuk végzése közben valamely fogadó szobáját osztották meg egymással. „A ház, amelyben megszállnak és alszanak, lehetőség szerint ne maradjon éjszakára világítás nélkül, nehogy gonosz erők erkölcstelenségbe taszítsák őket, amelytől Isten óvja őket.” Végül pedig, a rendet a mester irányította egy tanácskozó testületre támaszkodva, amely „azon testvérekből áll össze, akikről a mester tudja, hogy bölcs és hasznos tanáccsal szolgálnak”. A mester parancsainak való engedelmesség megkérdőjelezhetetlen volt, és ha az utasítások elhangzottak, azokat úgy kellett végrehajtani, „mintha maga Krisztus adta volna ki őket”. A mester hatáskörébe tartozott, hogy a rendbe lépő újoncokat vizsgálatnak vesse alá, majd befogadja, a lovakat és fegyvereket szétossza a testvérek között, a vétkezőket vagy a regula ellen vétőket megbüntesse, és a szabályzat betartását a megítélése szerint alkalmas módon biztosítsa. Az évek múlásával a templomosok rendtartása igen terjedelmes és bonyolult szabályozási elvekkel bővült, így alkalmazkodva a rend növekedéséhez és az időközben bekövetkezett változásokhoz. Ám az 1129 januárjában a pápai legátus irányításával megalkotott Első regulával (szabályzattal) Payens-i Hugó elérte európai utazásának egyik fő célját: születőfélben levő szervezetének struktúrát, illetve a tagok életét szabályozó magatartási kódexet adott. Következő feladata az volt, hogy a templomos lovagoknak hírnevet szerezzen, és magukat a testvéreket győzze meg arról, hogy Isten munkáját végzik. Körülbelül az idő tájt, amikor Payens-i Hugó a troyes-i zsinaton időzött, egy magát „Bűnös Hugónak” (Hugó Peccator) nevező férfiú levelet írt „Krisztus katonáinak a jeruzsálemi Templomban”.{103} Kiléte bizonytalan, ám kecsegtető (és elfogadható) feltételezés, ha magával Payens-i Hugóval azonosítjuk. Ami bizonyos: nagyjából ugyanolyan érdeklődést mutatott a templomos mozgalom

föllendítése iránt. Levele nélkülözi a hozzáértést, ám szenvedélyes hangvételű. Bibliai utalásainak egy része elferdített, sok belőlük pedig egyszerű kitaláció. Mindazonáltal Bűnös Hugó a hallgatóságát egy egyszerű feladat végrehajtására, a Jézus Krisztusért vívott küzdelem folytatására és a győzelem megszerzésére kérlelte. Az ördög – mutatott rá – folytonosan azon munkálkodik, hogy az embereket a jó cselekedetektől eltérítse. A templomosok kötelessége, hogy küzdjenek a Sátán ármánykodásai ellen, tartsák meg a rendbe vetett hitüket, amelybe beléptek, és ne vegyenek tudomást a világban mindenütt rájuk leselkedő kísértésekről. Tartózkodjanak tehát „a részegeskedéstől, paráználkodástól, veszekedéstől, rágalmazástól”. Az írás szerzőjét leginkább az keserítette el, hogy a templomosok harci szelleme feladataik nehézségein megtörni látszott. „Tartsatok ki, és szálljatok szembe az ellenséggel: az oroszlánnal meg a kígyóval – szólította fel őket. – Viseljétek türelemmel, amit Isten nektek rendelt!” A templomos lovag ne hosszan fennmaradó hírnevet igyekezzen szerezni magának, hanem szolgálja a rendet. Hozzávetőleg ugyanebben az időben egyjóval hosszabb röpirat is föltűnt, amely ugyancsak a rendhez szólt közvetlenül, rámutatott a világban elfoglalt különleges helyzetére, valamint küldetésének az isteni gondviselésből eredő fontosságára. Ez esetben a szerzőség vitathatatlan és nagyra becsült, hiszen alkotója maga Clairvaux-i Bernát volt. A Templom Lovagjainak ajánlott könyv az új lovagság dicséretéről (Liber ad milites templi de laude novae militia, amelyet manapság csak szokásosan De laudeként emlegetnek) valamikor a rend alapítása és 1136 közötti időben íródott. A tartalma arra enged következtetni, hogy Bernát a Troyes-ban 1129-ben összeülő zsinattal egy időben látott munkához. A könyvet egyenesen Payens-i Hugónak címezte – „Hugónak, Krisztus lovagjának” –,akiről Bernát azt írja, hogy „nem egyszer, hanem kétszer, sőt háromszor kért, hogy buzdító beszédet írjak neki és bajtársainak”.{104}

„A lovagság új formája megszületésének terjed a híre manapság a földön – kezdi írását –,[…] amely egyszerre kétfelé áll szüntelen harcban; részben a hús és vér, részben a gonoszság magasságban lakozó szellemei ellenében.”{105} Az Úr nevében harcolni és meghalni a legnagyobb áldozatnak számított. Bernát hangsúlyozta, hogy milyen óriási a különbség egy ember megölése – a homicidium – és a malecidium –, vagyis magának a gonosznak az elpusztítása között, amelyet Isten üdvös cselekedetnek tekint. E leleményes teológiai megkülönböztetéssel fölfegyverezve a templomos lovagok a legnemesebb feladatot is magukra vállalhatják, vagyis nem csupán a zarándokok testőreinek szerepét tölthetik be, de magát a Szentföld védelmét is elláthatják. „Vágjatok neki, ó, lovagok – írja Bernát –,bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit.” Ahogy a templomosok regulája szidalmazta a világi lovagok hagyományosan viselt cifraságait, ugyanúgy tett a De laude is, amely a ciszterci értékeket képviselte. Hosszú sörény, földíszített páncélzat, befestett pajzsok és nyergek, aranyos sarkantyúk, lebegő ingek, hosszú ruhaujjak, kockajáték, sakk, solymászat és a különféle – jokulátorok, bárdok meg varázslók társaságában űzött – szórakozások: mindezt megvető szavakkal vágja sutba. „Lovagi jelvények ezek vagy inkább asszonyi cifraságok?”{106} Ehelyett Bernát az új, aszketikus, istenfélő templomos lovag életét dicsőítette, aki fegyelmezett és tiszta, orcája napégette és portól maszatos, ezenfelül gyakorlatias, életrevaló, az egyenlőség híve, illedelmes beszédű és szorgalmas. E férfiak kizárólag azért éltek, hogy lekaszabolják a hitetleneket, és kipusztítsák „az Úr városából a rosszat akarókat”.{107} Noha életük nyugodt, ha viszont harcra kerül a sor, akkor oroszlánként küzdenek. „Lelküket hittel, testüket vassal oltalmazzák; vassal, nem pedig arannyal, hogy fegyveresek legyenek s ne díszvitézek”, erős és gyors, nem pedig színpompás és feldíszített lovakon törnek előre, hiszen „inkább az elrettentésre, mint a csodálatkeltésre törekszenek”. Így aztán – írja Bernát –,az új lovagokat Jeruzsálem megmentőinek lehet tekinteni, a régi,

judeabeli makkabeusok szellemével átitatott seregnek, amelyik szembeszállt a túlerőben levő ellenséggel, hogy a Szent Várost fölszabadítsa az idegen uralom alól. „Az Úrtól lett ez […] Isten ilyen szolgákat választ ki magának.” Ez a templomosok tulajdonságait és céljait zengő hálaének a De laude első négy fejezetét teszi ki. A fönnmaradó kilenc pedig a Szentföld azon helyeit bemutató afféle idegenvezető, amelyek védelmére a templomosok összeszövetkeztek. A leírás magával a – „gyöngyök helyett fegyverekkel” díszített – templommal kezdődik, majd Betlehem, Názáret, az Olajfák hegye, a Jordán folyó, a Szent Sír, valamint a Jeruzsálemtől egynapi járóföldre fekvő, népszerű zarándokhelynek számító Betfagé és Betánia nevű falu rövid bemutatásával folytatódik. Maga Bernát sohasem járt Jeruzsálemben – neki a clairvaux-i apátság jelentette mindennemű spiritualitás központját –,ezért a Szentföld bemutatásakor az utazóktól és zarándokoktól származó részletekre támaszkodott. Minden fejezet valójában egy rövid imádság.{108} Ha fennhangon olvassák fel, vagy a vonatkozó szent helyen fejből citálják, a hallgatóság biztosan ihletet, bátorítást és mélyreható ismeretet meríthetett belőlük. Erre a feladatra a betlehemi úton vonuló zarándokokat kísérő templomos lovag mind gyakorlati, mind lelki szempontból is alkalmas lett volna. A megfelelő tudós kifejezésekkel magyarázta volna el minden szent hely jelentőségét az oltalmára bízott utazóknak. És ha netán titokban az ellenség csapdájától tartott volna, erőt meríthetett Bernátnak a városról mondott szavaiból, amelyek szerint az „a kenyér háza, ahol az égből alászállva először jelent meg [Krisztus,] az Élő Kenyér, miután a Szűztől megszületett”.{109} Názáretben az éppen elcsüggedt templomos Bernát egy másik aforizmájával önthetett lelket magába, mely arról szól, hogy ő most pontosan azon a helyen jár, ahol „a Betlehemben született Istengyermek felnevelkedett, mintegy a virágból fejlődő gyümölcsként”.{110} Payens-i Hugó arra kérte Bernátot, hogy írjon „buzdító beszédet”, amellyel lelket önt a háború első soraiban küzdő embereibe, hiszen –

az apát szavaival – „nem kis segítségetekre lesz, ha írásommal úgy lelkesítelek benneteket, miként fegyverrel nem tehetem”.{111} Senki nem elmélkedett többet a szerzetesi és a lovagi szerepeknek a templomosok esetében tapasztalható különös összeolvadásáról, mint ő, és senki nem volt alkalmasabb arra, hogy az újonnan alakult, nagy hatású rend eszméjének lényegét szavakba öntse. De a templomosok nem csak Bernátot foglalkoztatták ilyen komolyan, távol a Szentföldtől egy másik hatalmasság is azon töprengett, hogy miként nyújthatna segítséget az új rendnek. Ez Alfonz volt, Aragónia királya, aki az iszlám elleni küzdelem első vonalában harcolt – nem a Szentföldön a szeldzsukokkal és a Fátimidákkal, hanem DélSpanyolországban hadakozott a mórokkal a reconquistaként ismert háborúban.

4   Minden jó adomány   Aragónia királya, I. (Harcos) Alfonz, miután Fraga városánál tábort vert 1134 júliusában, megparancsolta szolgáinak, hogy szerezzenek neki ereklyéket, amelyekből már tekintélyes gyűjteményt mondhatott magáénak. Hosszú és eseménydús pályafutása során, a hatvanegy éves uralkodó jó néhány darabkára tett szert Szűz Mária, számos apostol, egy-két korai keresztény vértanú és egyéb szent testéből, illetve személyes tárgyaikból, amelyek mindegyikét aranyvagy ezüstlemezzel fedett, drágakövekkel ékesített kis elefántcsont kazettákban őrizte. Mindezek közül a legtöbbre becsült ereklyéje az állítólag Krisztus keresztjéből való, feszület formájában kifaragott fadarab volt, amelyet egy ékkövekkel díszített, tömör aranyládikóban tartott. Ezt Alfonz a Santiago de Compostela-i zarándoklata során egy leóni kolostorból lopta el.{112} Az ereklyéket Alfonz szokása szerint mindig maga mellett tartotta. A szentektől fönnmaradt csontszilánkoktól a legmozgalmasabb időkben sem szakadt el, márpedig felnőttéletének java részét a csatamezőn töltötte: nagy sikerrel és ellenfelei között nemigen válogatva harcolt mind az országával határos keresztény fejedelmek, mind az Ibériai-félsziget déli részének nagyobbik felét bitorló muszlimok ellen. Ezen idő alatt a relikviák jobbára málhás szekerein utaztak, a hordozható kápolnaként szolgáló sátorral egyetemben. Most pedig a papok elővették az ereklyéket, és e fölbecsülhetetlen értékű fa-, csont- és bőrdarabkák előtt Alfonz ünnepélyes esküt tett. Fraga városa a Cinca folyó mentén feküdt. Igazi határvidék volt ez, ahol a keresztény Európa farkasszemet nézett al-Andalusszal,

vagyis azon muszlim államokkal, amelyek Dél-Spanyolország oroszlánrészét a 8. század óta – amikor az Omajjád Kalifátus seregei átkeltek a Gibraltári-szoroson – megszállva tartották. A keresztények és a muszlimok nemzedékeken keresztül éltek egymás mellett a határaikat állandóan változtató, többnemzetiségű, heterogén királyságok és emírségek keretein belül, amelyek hol békésen viszonyultak egymáshoz, hol gyilkos háborúkat vívtak. Azonban a 10. század végétől a vallási ellentétek fölerősödtek a félszigeten, és a különböző királyságok között folyó küzdelmek mindinkább vallási jelleget öltöttek, és az északi keresztény uralkodók közös feladatuknak tekintették, hogy az iszlám erőket Észak-Afrika irányába szorítsák vissza. E törekvésük 1101-ben II. Paszkál pápától apostoli áldást kapott, aki megtiltotta a spanyol keresztényeknek, hogy a Keleten vívott szent háborúhoz csatlakozzanak, arra buzdítva őket, hogy „maradjatok országotokban, és minden erőtökkel harcoljatok a moabiták meg a mórok ellen”.{113} E parancsot az 1123-ban tartott első lateráni zsinaton újfent megerősítették, és a mórok ellen folytatott háborút Spanyolországban a szentföldivel egyenrangú és fontosságú feladatnak nyilvánították. Ekkor merült föl először a via de Hispania, a „spanyol útvonal” lehetősége, vagyis hogy a keresztények a felszabadított spanyol kikötőkből hajón, sőt Észak-Afrikán és Egyiptomon keresztül a szárazföldön is eljuthatnának Jeruzsálembe. Az al-Andalusz megsemmisítését célzó hadakozás ekként hivatalosan is egy sokkal nagyobb méretű háború második hadszínterévé vált, amelynek végső célja a Szentföld elfoglalása volt. {114} Alfonz e koncepció lelkes hívéül szegődött. Fraga ekkor muszlim kézen volt. Lakosai közvetítők útján arra kérték Alfonzt, hagyjon föl az ostrommal, ők megadják magukat, csak engedje őket békében elvonulni. Alfonz közben figyelmeztetést kapott: ha nem egyezik bele a fragaiak kérésébe, népes muszlim felmentő sereg érkezésére számíthat, amely megsemmisíti haderejét. Ám ez csak fölajzotta a király harci kedvét. Istent és szentjeit tanúként hívva kijelentette, hogy ezek után senki sem

számíthat tőle kegyelemre. „Úgy tervezte, hogy beveszi a várost, és az összes muszlim nemest megöli” – írta egy keresztény krónikás. „Asszonyaikat és gyermekeiket foglyul, […] javaikat zsákmányul akarta ejteni.”{115} Az 1134. július 17-e, kedd reggelén a Cinca folyó mentén fölbukkanó kétszáz, súlyos teherrel megrakott teve láttán Alfonz minden bizonnyal erősen gondolkodóba esett. A nagy termetű, nehézkesen mozgó teherhordó állatok ugyanis a murciai és valenciai emír, a „vitéz harcos”, a keresztények által inkább Abengeniaként ismert Jahja ibn Ganija népes hadseregéhez tartoztak.{116} Ehhez más regionális muszlim erődítményekből – Córdoba, Lérida – való erők is csatlakoztak, azon az igen jelentős számú és mennyiségű harcoson, illetve fölszerelésen kívül, amelyek a Marrákes központú nyugati iszlám világ valódi centrumának számító Almorádok észak-afrikai birodalmából érkeztek. Az Almoravidák egzotikus és veszélyes ellenfélnek számítottak: katonai vezetőik szüntelenül az orrot-szájat eltakaró sivatagi fátyol mögé rejtőztek, amelyből csupán a szemük látszott ki. Az egyik becslés szerint tízezer harcost küldtek Fragába. Még ha e számot túlzásnak tekintjük is, Alfonzzal szemben kétségtelenül igen jelentős haderő sorakozott fel.{117} A városfalakhoz közeledő tevekaravánt a lakosoknak szánt utánpótlással rakták meg. Alfonz arra utasította rokonát, Bernátot, Laon grófját, hogy lendüljön támadásba, és minél több zsákmányt szerezzen. Bernát azonban tétovázott, és óvatosabb stratégiát javasolt, mire Alfonz dühbe gurult, és unokafivérét gyávasággal vádolta meg. Ez végzetes hibának bizonyult. Amikor az aragóniaiak elindultak, hogy a muszlimok karavánját megtámadják, a tevék meg a kísérő katonák irányt változtattak és elinaltak. Az őket üldöző keresztényeket viszont csapda várta. Ibn Ganija seregének négy oszlopban vonuló többi része ugyanis előretört, bekerítette őket, és „lándzsákkal, nyilakkal, kövekkel, meg egyéb lövedékekkel rájuk támadt”.{118} Ezzel egyidejűleg a városkapun kitóduló lakosok, „férfiak és nők, fiatalok és öregek” Alfonz hátrahagyott tábora ellen indítottak rohamot. A férfiak

legyilkolták a nem harcoló keresztényeket, miközben a nők általános fosztogatásba kezdtek, és mindent kihordtak a sátrakból: élelmiszert, fölszerelést, fegyvert, de még az ostromgépet is elvitték. {119} És ami a legsúlyosabb megaláztatásnak számított, a muszlim harácsolók teljesen kiürítették Alfonz kápolnáját, és miután megkaparintották az aranyládikóját, a szent sátrat „földig rombolták”.{120} A csata fejvesztett menekülésbe torkollott. Számos érseket, püspököt kaszaboltak le, Aragónia legkiválóbb lovagjaival és a sereg legtöbb vezérével egyetemben. Jóformán Alfonz összes szolgáját rabságba ejtették, és hétszáz fős testőrségének minden katonáját lemészárolták. Több évtizedes hadakozása alatt, amelynek során Bayonne-tól Granadáig vívott csatákat és vezetett ostromokat, Alfonz sohasem szenvedett ehhez hasonló, megsemmisítő vereséget. Vitézül verekedett és vagdalkozott a csatamező szélén, ám minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, míg végül kisebb csapatnyi lovag társaságában kényszerült menteni a bőrét. Előbb nyugatnak, Zaragoza felé vették az irányt, majd a Pireneusok előhegyei felé fordulva megérkeztek San Juan de la Peña román stílusban épült, csodálatos szépségű kolostorába, ahol Alfonz atyja aludta örök álmát. A harcias király végső nyughelyét kereste. Alfonz 1134. szeptember 7-én, pénteken távozott az élők sorából, minden bizonnyal a Fragánál szerzett sebeibe halt bele, jóllehet mind a keresztény, mind a muszlim krónikások szerint a bánat ölte meg. Halálával az Ibériai-félsziget keresztény visszafoglalására indított háború egyik legvitézebb és legfélelmetesebb harcosa távozott el. Ám ha a sors elszólított is egy jeles hadvezért, gondoskodott arról, hogy újabb harcosok lépjenek a nyomába, akik a háborúskodás egész irányát meg fogják változtatni. Alfonz úgy halt meg, ahogyan élt, erős lelkű, puritán emberként, akinek minden figyelmét a háborúskodás kötötte le. Ahogy az egy olyan férfiútól várható volt, aki minden éjjel a pajzsára dőlt le aludni, és aki úgy tartotta, hogy „jobb, ha a harcos férfiak, és nem nők között tölti idejét”, így soha nem született gyereke.{121} Három

évvel halála előtt írt végrendeletében legfőbb örököséül három jeruzsálemi székhelyű rendet, a Szent Sír kanonokjait, az Ispotályos Lovagrendet és a templomosokat jelölte meg, amelyeket testamentumában úgy jellemzett, mint „Az Úr Temploma, annak lovagjaival, akik arra törekednek, hogy a kereszténység nevét védelmezzék”.{122} E három rendet illetően a következőket nyilatkozta:   Örökül hagyom […] egész királyságomat, hasonlóképpen abbéli birtokaimat, országom népei, egyházi és világi személyek, püspökök, apátok, kanonokok, szerzetesek, főurak, lovagok, polgárok, parasztok, kereskedők, előkelő és közrendű, gazdag és szegény férfiak és asszonyok, valamint zsidók és szaracénok fölötti uralmamat és jogaimat.

  Pontosan öt esztendővel azután, hogy a troyes-i zsinat hivatalos rendtartást szerkesztett számukra, a templomosok egy egész királyság egyharmad részét kapták meg örökség gyanánt: igazi meglepetés, amely jövőbeni sorsukat is nagyban meghatározta. Legelőször is azzal járt, hogy a következő két évszázadra bevonta a templomosokat a reconquistába. Azután pedig megmutatta, hogy milyen nagylelkűséggel viseltetik egész Európa a keresztesek és a keresztes hadjáratok iránt, amely nélkül a katonai szerzetesrendek egész koncepciója összeomlott volna. Payens-i Hugó abban a tudatban tért vissza Jeruzsálembe, hogy immáron megalapozta újonnan alapított rendjének jó hírnevét. Ám franciaországi és angliai pártfogóinak tett ígérete ellenére, lovagjaival nem kezdett azonnal kiterjedt hadműveletekbe. A templomosok részvétele a Damaszkusz ellen 1129-ben indított támadásban – amelyet toborzó körútján Hugó nagy hírveréssel harangozott be – nem sok jóval kecsegtetett. Az egyik keresztény beszámoló szerint a keresztény sereg „fölöttébb óvatlanul […] és minden katonai fegyelmet semmibe véve”{123} viselkedett. A Balduin

vezette had ősszel vonult föl a város ellen, ám balga módon megosztották erőiket, és végül kelepcébe estek, majd a rájuk törő rettenetes időjárás szétszórta a katonákat, és a város védői a zuhogó esőben és sűrű ködben levágták őket. Az esetről Nyugaton megsemmisítő ítélet hangzott el: az Angolszász krónika szerzője szerint az új és dicsőséges keresztes hadjáratra rávett újoncokat „hitvány módon rászedték”.{124} Amint tudni lehet, az elkövetkező tíz év során a templomosok mindössze két jelentősebb hadműveletben vettek részt. 1137-ben tizennyolc lovag volt a tripoliszi grófságbeli Homszhoz közel fekvő, ostromlott Montferrand várában az Anjou Fulkóval együtt körbezárt erők között (ekkor már az 1131-ben elhalálozott II. Balduin helyére lépett Fulkó viselte a jeruzsálemi király címét). Két esztendő múltán egy újabb szégyenteljes csatározásra került sor, ez alkalommal a Jeruzsálemi Királyságban, Hebron mellett. Több templomos is csatlakozott egy keresztény sereghez, amely egy népes, „elvetemült rablókból és zsiványokból” összeverődött bandára csapott le; az elhirtelenkedett támadás kapkodó vagdalkozássá fajult, végül általános zűrzavarba fulladt, amelyből a keresztények a sziklákkal teleszórt, úttalan síkságon át igyekeztek kimenekülni, ám útközben rengetegen odavesztek. „Sokakkal kard végzett, másokat a szakadékokba vetettek” – olvashatjuk Türoszi Vilmosnál.{125} A kezdeti időszakban a rend egyáltalán nem vett részt efféle műveletekben, a templomosokat ekkor a várvédelem fontos feladatára tartották a legalkalmasabbnak. 1136-ban az Antiókhiához közel húzódó Amanosz-hegység veszélyes hágóit óvó erődök védelmével bízták meg őket. Ezzel rendkívül súlyos stratégiai felelősség hárult rájuk, hiszen e hágóknak kulcsszerep jutott Szíria és Kis-Ázsia közötti összeköttetés biztosításában, és a fölöttük gyakorolt ellenőrzés létfontosságú volt az Edesszai Grófság, illetve az Antiókhiai Fejedelemség, hasonlóképpen a szárazföldi úton Jeruzsálembe igyekvő zarándokok biztonsága szempontjából. 1136. május 24-én Payens-i Hugó elhalálozott. Távozásának körülményeiről egyetlen korabeli krónikás sem emlékezett meg, az

időpontot is csak azért ismerjük, mert a következő években hivatalosan megemlékeztek róla. De talán jelentősebb ama tény, hogy az általa életre hívott rend az eseményt mindenfajta válságos helyzet nélkül élte túl. A Troyes-ban megfogalmazott regula nem szólt az új mester kijelölésének módjáról, ám a későbbi kiegészítések világossá tették, hogy ez a Keletről és Nyugatról egybehívott, legmagasabb rangú templomos vezetők alkotta káptalanban megtartott választás útján történik majd meg. Hugó utódjául egy Poitouból való, éles eszű nemesembert, az új jeruzsálemi királlyal, Fulkóval szoros kapcsolatokat fönntartó, Burgundiai Róbertként is ismert Craoni Róbertet (Robert de Craon) jelölték ki. Türoszi Vilmos szerint Róbert „a fegyvert vitézül forgató, mind testében, mind természetében kiváló lovag” volt.{126} Hugó halálakor Róbert a rend sénéchaljának tisztét töltötte be, ami a királyi udvarokban széles körű adminisztratív hatáskörrel fölruházott udvarmesteri rangnak felelt meg. Róbert a rend odaadó, lelkes tagjának számított, aki jegyesét faképnél hagyva 1125-ben érkezett harcolni a Szentföldre. Csakúgy, mint Hugó, ő is rendszeresen ingázott Jeruzsálem és a Nyugat között, és mesterként idejének nagy részét arra fordította, hogy gazdag dél-franciaországi pártfogóktól adományokat gyűjtsön, és Aragóniában közreműködjön az I. Alfonz végakarata körül folyó jogi természetű viták elrendezésében.{127} Különösen jelentős sikereket ért el a római pápai udvar és a rend közötti kapcsolatok kiépítésében. 1139. március 29-én, Craoni Róbert egyik franciaországi és itáliai tartózkodása idején II. Ince pápa a templomosokhoz szóló bullát (vagyis egy ólompecséttel – latinul bullával – ellátott, hivatalos pápai ügyiratot) bocsátott ki. Minden pápai bullához hasonlóan, ezt is a szöveg első szavaiból képzett „címmel” tartják nyilván: Omne Datum Optimum (Minden jó adomány), amely idézet Jakab apostol leveléből.{128} Az Omne Datum Optimum egy sor rendkívüli privilégiumot biztosított a templomosoknak. A pápa méltatta azokat, akik csatlakoztak a rendhez, hogy „a harag gyermekeiből” olyan igaz

szóra hallgató férfiakká változzanak, akik fölhagytak a világi hívságokkal és lemondtak személyes javaikról.{129} Ezután megerősítette a templomosokat azon jogukban, hogy „mindenkor viselhessék mellkasukon az életet adó keresztet” – azon jelképet, amely a rend tagjainak fehér köpenyét díszítve oly nevezetessé vált. II. Ince templomosoknak nyújtott támogatása nem ok nélkül történt. 1130 és 1138 között éppen egy veszélyes politikai válságból való kilábolásban segédkezett neki Clairvaux-i Bernát: a pápaságban ugyanis egyházszakadás következett be, és Bernát II. Anaklét ellenpápával szemben Incét támogatta. Amikor tehát a skizma ügye Ince javára dőlt el, minden oka megvolt rá, hogy lelki ajándékokkal halmozza el a templomos rendet. Ám még erre való tekintettel is rendkívül kivételesnek számított az Omne Datum Optimum. A bulla a templomosokat „végig az elkövetkező időkre a Szentszék védelme és gyámsága alá helyezte”. Craoni Róbert és utódai a pápán kívül senkinek sem tartoztak felelősséggel: az egész keresztény világban minden félreértést kizáróan teljes függetlenséget és mentességet élveztek a királyok, bárók és püspökök hatalma alól, és a szokásaikba való, „bármely egyházi vagy világi személy” által történő beavatkozás határozottan tiltva volt. A Troyes-ban megszerkesztett regula érvényét megerősítették, és a templomosokat „az egyetemes keresztény Egyház védelmezőivé, valamint Krisztus ellenségeinek támadóivá” nyilvánították, amely fölhatalmazás így valójában minden tevékenységükre kiterjedt. A templomosoknak biztosították azt a jogot, hogy a tagjaik közül választott mester irányítsa őket, és fölmentést kaptak a hívők által az Egyháznak nyújtott járandóság, a tized megfizetése alól, miközben ők maguk szedhettek dézsmát a birtokaikon élőktől. E jövedelmet saját hasznukra és kizárólagos céljaikra fordíthatták. Maguk választhatták papjaikat, akik gondoskodtak „a szentségek kiszolgálásáról és a szentmise megtartásáról”, miközben nem voltak alárendelve a helyi püspöknek, és építhettek oratóriumokat – saját kápolnákat – a templomosok házaiban, ahová a testvéreket eltemethették. A templomos papok a mesterüknek tartoztak

felelősséggel, ami rendkívül sajátos helyzetet eredményezett, tekintve, hogy őt – jóllehet a regula betartására fölesküdött – nem szentelték szükségképpen pappá. Mindezen kedvezmények által a templomosok irigylésre méltó privilégiumok birtokába jutottak. Ehhez képest az ispotályosok, akik lelkipásztori és betegápolói hivatásuk mellett körülbelül 1120-tól kezdve vállaltak katonai feladatokat, csak 1153-ban kapták meg a pápa által megerősített szabályzatukat, noha ők is nagy igyekezettel építették ki Európában a szentföldi küldetésüket támogató vagyoni és pártfogói hálózatukat. A templomosoknak további hatékony védelmet biztosított a kilátásba helyezett legsúlyosabb pápai büntetés: bárkire, aki veszélyeztette a rendet, kiközösítés várt, amely lehetetlenné tette, hogy „Urunk, Jézus Krisztus legszentebb testét és vérét magához vegye”, valamint arra kárhoztatott, hogy az utolsó ítéletnél igen „súlyos büntetetést szenvedjen el”. Ez rendkívül komoly fenyegetésnek számított, hiszen a régi egyházi szövegek szerint a hitetlenekre és az engedetlenekre a végítélet napján súlyos büntetések várnak: egyebek mellett szurokkal meg kénkővel teli hatalmas gödörben égetik el, a szemöldöküknél fogva lángtenger fölé függesztik őket, gyomrukat pedig tekergő-vonagló férgek tömege rágja át.{130} A templomosoknak a pápasággal fönntartott kiváló kapcsolatai a 12. század közepén túl is fönnmaradtak. II. Celesztin fél évig foglalta el csupán a pápai trónt: II. Ince 1143 őszén bekövetkező halálától a következő esztendő márciusáig, amikor is távozott az élők sorából. 1144. január 9-én bocsátotta ki a Milites Templi (A Templom lovagjai) kezdetű bullát, amely minden, a rendhez csatlakozó lovagnak bűnbocsánatot és garantált keresztény temetést ígért. A templomosok arra is engedélyt kaptak, hogy évente egyszer megnyithassák az egyházi tilalom – interdictum{131} – alá helyezett templomok kapuját, ott szentmisét tartsanak, és adományokat gyűjtsenek. Végül Clairvaux-i Bernát pártfogolja, a hivatalát 1145 februárjától 1153 júliusáig betöltő – ciszterci apátból pápává avanzsált – III. Jenő kiadta a harmadik, Militia Dei (Isten lovagsága)

néven ismert bullát, amely újfent megerősítette a templomosok azon jogát, hogy papjaikat maguk válasszák meg, valamint saját oratóriumokat építhessenek, amelyekben anélkül hallgathatnak misét, hogy ki legyenek téve „a templomba járás alkalmával” adódó veszélyeknek, miszerint „férfiak közé keverednek és nőkkel találkoznak”.{132} Az ekképpen megszerkesztett szövegből úgy látszik, mintha III. Jenő le akarta volna venni a templomosok válláról annak terhét, hogy nők és szutykos szegények közé keveredjenek. Ám emögött inkább sokat érő pénzügyi kiváltságot kell keresnünk: a templomosok kápolnái tizedet szedhettek, és akkor is temethettek fizetség ellenében, ha a halott más egyházi személy illetősége alá tartozott. Ráadásul a begyűjtött összegből semmit sem kellett a helyi püspöknek, érseknek vagy apátnak juttatniuk. E látszólag nem igazán jelentősnek tűnő privilégium tette lehetővé számukra, hogy az idők folyamán hatalmas vagyont halmozzanak föl.

A templomosoknak a különböző ügyiratok, oklevelek hitelesítésére szolgáló pecsétje az egy lovat megülő két testvért ábrázoló viaszkorong volt, amely a szegénység iránti, esküvel megerősített elkötelezettségükre emlékeztetett. Ám furcsamód épp a nélkülöző életmód választása tette gazdaggá a templomosokat. A szentföldi zarándokok védelmére tett fogadalmuknak, hasonlóképpen az Isten által támogatott erőszakról vallott filozófiájuknak, valamint a személyesen gyakorolt szigorú erényességüknek köszönhetően magas helyekről részesültek pártfogásban. És a hatalmasok példáját követve az alacsonyabb rangú keresztény férfiak és nők is rengeteg földbirtokot, ingatlant, épületet, feudális járadékot, illetve személyes javakat hagytak örökül a templomosok részére. A leglelkesebb, életerős, fegyverbíró férfiak beléphettek a rendbe, fogadalmat tehettek, majd Keletre utazva lovagként harcolva szállhattak szembe az iszlám erőkkel, vagy más minőségben

segíthették a rend tevékenységét, mint nem harcoló káplán, fegyverhordozó, szolga, vagy sötét öltözetet viselő, fölesküdött testvér. Ám a Jaffát Jeruzsálemmel összekötő utakon a nyeregben töltött napok nem tűnhettek mindenki számára vonzónak vagy éppen lehetségesnek. Így aztán sokan adományok fölajánlásával csatlakoztak a rendhez. Ez lehetett olyan csekélység, mint akár egy kosár tűzifa, régi köpeny, kard, páncéling, vagy olyan fényűző, mint egy egész uradalom, templom, esetleg nagyobb pénzösszeg. Ez utóbbiakat gyakran azok adták, akiknek személyesen nem állt módjukban a szent háborúhoz csatlakozni. 1133–1134-ben Lauretta, az északi Pireneusokban, Carcassonne és Narbonne között fekvő douzens-beli asszony földbirtokot, feudális jogokat és bérlői munkáját ajánlotta föl a templáriusoknak, „akik vitézül védik a hitet a fenyegető szaracénok ellen, mert ők minduntalan Isten törvényének és az azt szolgáló hívők megsemmisítésén munkálkodnak”.{133} Egy reimsi templomos rendi szentélyből való halotti anyakönyv, amelyet néhány évtizeddel később kezdtek el vezetni, lajstromozta az összes adományozó ajándékát, valamint az időpontot, amikor a testvérek megemlékeztek róluk. Ez – példának okáért – a következő formában történt: „Thierry Strabo unokahúga, Sibylla: ő a szőlőjének harmadát a templomra hagyta”, vagy: „Baldwin Ovis, akinek évfordulós gyászmiséjére felesége, Pontia asszony a templomnak egy árusítóbódét adományozott a ruhapiacon”.{134} A nagylelkű Nyugat által a keleti hadműveletek támogatására juttatott adományokat – pénzt, lovakat, ruhákat, fegyvereket – együttesen, latin kifejezéssel, a templomosok responsiójának nevezték. A templomos rendházak mindegyikében keletkezett haszon harmadát egyenesen a hadszíntérre küldték, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Az adományok java négy térségből származott: a Loire-tól északra fekvő francia langue d’oïl, vagyis oïl nyelvjárású területekről, a dél-franciaországi Provence környéki langue d’oc, okszitán nyelvet

beszélő grófságokból, Angliából, valamint Spanyolországból. A kapott ingatlanok és egyéb ajándékok kezelése, illetve a jövedelmek Szentföldre történő átirányításának megszervezése céljából NyugatEurópát egy-egy magas rangú tisztviselő által irányított régiókra osztották föl. A kisebb földajándékokat nagy gazdaságokba vonták össze, amelyek irányítását a klastromi mintára létrehozott preceptóriumok vagy kommendatúrák{135} látták el. A földet azután – attól függően, hogy hol volt földrajzilag – haszonbérletbe adták, megművelték vagy legelőnek használták. A jövedelem egy részét a gazdaság fönntartására fordították, a haszon a rend vagyonát gyarapította. Sok ilyen preceptóriumot nehezen lehetett volna megkülönböztetni egy szabályos ciszterci rendháztól, ezekben maroknyi fegyverhordozó (sergeant) tartózkodott, akiknek az alantas munkákat végző szolgák segítettek. Számos rendházban nőket – és nem csak szolgálókat – is lehetett találni: előfordult, hogy férj és feleség társult tagként együtt lépett be a rendbe, a templomosok életét akarták megízlelni anélkül, hogy szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek volna. Olykor az is megesett, hogy nagyon gazdag asszonyokat preceptornak tettek meg, és rájuk bízták azon rendházak vezetését, amelyeknek adományt juttattak – ám korántsem biztos, hogy valóban betöltötték a tisztet, vagy férfi helyetteseket neveztek ki, hiszen a templomos rendtartás a kísértés kivédése érdekében szigorúan megkövetelte a nemek különválasztását. Különösen a spanyol királyságokban található templomos rendházak hajlottak a szabályok föllazítására, és megengedték, hogy a nők társult tagként, de akár közönséges nővérként is csatlakozhassanak a rendhez, talán azért is, mert ott sokkal szabadabban rendelkezhettek a saját tulajdonukkal.{136} A legtöbb kolostortól eltérően, a templomos rendházakat áttekinthető fölépítésű, regionális irányítású struktúrának alárendelt szervezet fogta össze. Az 1120-as évek végén Rigaud-i Hugó (Hugues de Rigaud) felelt a Provence-ból, Aragóniából és Toulouse-ból érkező adományok begyűjtéséért. Ő a pénzügyi

tevékenységre utaló „procurator” címet viselte.{137} A korai „procuratorok” közé tartozott még Angliában Hugh of Argentein (latinul Hugonis de Argentein) és a rend észak-franciaországi tevékenységért felelős Montdidier-i Payen (Payen de Montdidier). Az előkelőségeknek nem kellett minden esetben közvetlenül részt venniük a szent háborúban ahhoz, hogy a templomosok patronálásából fakadó előnyökből részesüljenek. Az 1130-as években a rend jelentős haszonra tett szert Angliában, kihasználva az „anarchia korának” nevezett véres polgárháborús időszakot, amelybe a királyság I. Henrik 1135-ben bekövetkezett halála után süllyedt. Henrik törvényes fiúörökös nélkül hunyt el, és Matild leánya az utódlás biztosítása érdekében háborút indított unokatestvére, Blois-i István ellen. Mindkét oldalnak jó oka volt arra, hogy támogassa a templáriusokat. Matild férje ugyanis Gottfried Plantagenet, Anjou grófja volt, Fulkó jeruzsálemi király idősebb fia, míg István szűkebb pátriája, a blois-i grófság nem esett messze Champagne-tól, a templomosok ideológiai és toborzó központjától. István atyja az első keresztes hadjárat egyik hőseként szerzett hírnevet magának, felesége, Matilda, pedig boulogne-i grófnő, I. Balduin unokahúga volt. I. István és Matild nyíltan versengett a rend legbőkezűbb jótevője címért. Cserébe politikai támogatásban, hasonlóképpen lelki üdvük biztosításában reménykedtek, hiszen a templomosok megígérték, hogy jó sorsukért és halhatatlan lelkükért imádkozni fognak. Payens-i Hugó 1128-ban tett angliai körútja idején a rend a Holborn negyedhez közeli ’Old’ Temple-ként ismert házban telepedett meg.{138} Az anarchia korának éveiben csak úgy özönlöttek a királyi ajándékok: egyebek mellett földek és ingatlanok Bedfordshire-ben, Lincolshire-ben és Berkshire-ben, valamint Sussexben. István felesége 1137-ben a templomosoknak adományozta az essexbeli gazdag és kedvező fekvésű cressingi uradalmat (ma: Cressing Temple), amelyet István később a közeli Withamban elterülő birtokkal toldott meg.{139} Idővel ez az adomány egy gazdag és pezsgő gazdasági tevékenységet folytató

latifundiummá fog kifejlődni, ahol a bérlő családok tucatjai művelik a földet, dolgoznak az egymás mellett sorakozó szerzetesi házakban, konyhákban és mezőgazdasági épületekben, szorgos munkájukkal megtöltik a 13. században épült, a mai napig álló, két nagy méretű magtárat: a Wheat Barnt és a Barley Barnt. A La Manche csatorna túloldalán nagyjából hasonló folyamat játszódott le. A templomosok a birtokok nagy kiterjedésű hálózatát teremtették meg Champagne-ban, Blois-ban, Bretagne-ban, Aquitániában, Toulouse-ban és Provence-ban, helyi jelenlétüket preceptóriumok alapításával erősítették meg. Templomos rendházak tucatjai nőttek ki a földből a Genovai-öböltől az Atlantióceán partján fekvő Portugál Királyságig, amely autoproklamált királya, I. (Hódító) Alfonz uralma alatt lerázta magáról az iszlám igát, és keresztény kézbe került. Az 1140-es években Alfonz megtisztította a muszlimoktól a Tajo alsó folyását, és végül Lisszabont is elfoglalta, ahol a folyó az Atlanti-óceánba ömlik. Alfonz már 1128-ban a templomosok testvérének (confrater) nevezte magát. {140} Számos remek erődítményt adott templomos kézbe, közöttük a soure-i és almourali várat, és 1147 áprilisában kiadott oklevelében úgy rendelkezett, hogy a santarémi várkastélya körzetébe tartozó összes templom jövedelmét a templomosok tulajdonába bocsássák, hogy azt ,,a lovagok és utódaik örökjogon bírják és élvezhessék, és sem egyházi, sem világi személy ne tarthasson rá igényt”.{141} A templomosok bevonása ezen új királyság ügyeibe biztonságot és tekintélyt hozott számukra, egyben a nemrégiben szerzett ország betelepítésének és a helyőrségek fölállításának a célszerű megoldását is jelentette.

A templomosok gazdagsága minden ilyen terjeszkedéssel, minden adománnyal tovább gyarapodott, lehetőségeik a szent háború folytatására fokozatosan javultak, hírnevük egyre szélesebb körben terjedt el. Talán ő maga sem gondolta volna, de Harcos Alfonz, Aragónia királya valami olyasminek a kezdeményezőjeként lépett föl, amely a keresztes háború egész addigi irányát megváltoztatta.

A muszlimok elleni harcnak szentelt élete során, Alfonzot sokat foglalkoztatta egy katonai rend létrehozásának kérdése. Két ízben is megpróbálkozott a saját szervezetének fölállításával: 1122-ben megalapította a Belchitei Közösséget (vagy Testvériséget), amely nevét a Zaragozától 32 kilométer távolságban fekvő, egyúttal központjául is szolgáló, határ menti várról kapta. A fegyverüket és vitézségüket Belchitében fölajánló lovagok – akik adómentességet élveztek, és a muszlimoktól szerzett bárminemű zsákmányt megtarthattak – olthatatlan és engesztelhetetlen gyűlöletet fogadtak „a pogányok” iránt, valamint azt is, hogy soha nem kötnek velük békét.{142} Hat év múltán Alfonz egy újabb rendet alapított a Monreal del Campo nevű, semmiből fölépített, teljesen új városban, amelyet pontosan ugyanolyan szabadsággal és jövedelmekkel ruházott föl, mint amelyeket a templomosoknak biztosított. Azonban sem a belchitei, sem a Monreal del Campó-i rend nem tudott gyökeret verni. Nem kértek és nem is kaptak a templomosokéhoz hasonló pápai privilégiumokat, és működési területük soha nem terjedt túl a közvetlen határvidéken, amelyek őrzését rájuk bízták. Mindamellett jelentősnek mondható, hogy Alfonz az iszlám ellenséggel folytatott saját csatározásait igyekezett a Jeruzsálemi Királyságban zajló küzdelemből átvett elemekkel sikeresebbé tenni. Az Ibériai-félszigeten folytatott hadakozás az 1130-as évekre egy valódi keresztes háború politikai és spirituális jelentőségére tett szert. Így természetes volt, hogy szervezetét is a keresztes hadjáratokéhoz igazítsa.

Tény és való, hogy az 1130-as és 1140-es években a templomosok nagy számban özönlöttek Spanyolországba. Aragónia soha nem lett az övék, mert Alfonz különleges végrendeletét megtámadták, és a nyomában kialakult utódlási válság megoldására hagyományos politikai megoldást alkalmaztak. Röviden, ám nem egykönnyen érthetően: Alfonz testvérét, a bencés szerzetes Ramirót kivették az egyházi rendből, és hozzáadták az aquitániai herceg húgát; a házasságból született leányt még gyermekként IV. Rajmund Berengár barcelonai grófhoz adták nőül; Ramiro visszavonult a kolostorba, Rajmund Berengár pedig átvette az Aragónia fölötti uralmat a királyságot a saját területeivel egyesítve. Mindennek ellenére a rend, Alfonz utolsó végakarata alapján igen szép haszonra tett szert. Az 1143-ban IV. Rajmund Berengár és Craoni Róbert között megszületett végső megállapodás részeként, a templomosok busás jövedelemhez, valamint hat fontos vár felügyeletéhez jutottak hozzá, az ezekhez tartozó földbirtokokkal együtt. Közöttük számos, igen gazdag uradalom akadt, amelyek a templomos igazgatás alatt még virágzóbbakká váltak. A napsütötte domb tetején büszkén magasodó, Zaragoza 11. századbeli arab urai által épített és a templomosoknak átengedett monzóni erődítményt új gazdái védőfalakkal, tornyokkal, istállókkal és hadiszállásokkal bővítették ki. Ez a határt védő erődítmények – Mongay, Chalamera, Barbará, Remolins és Belichte – egyike volt, amelyeket ekkor a templomosok kezébe adtak, hogy fenntartsák, ellássák védőkkel és karbantartsák őket. Mivel mindez rengeteg pénzt kívánt, az aragóniai templomosoknak ebből is bőkezűen juttattak. A királyság uralkodói jövedelmeiből tíz százalékra kaptak ígéretet, amelynek készpénzben kifejezett értéke ezer solidusra (régi, ám értékes érme) rúgott, ez részben a zaragozai polgárok befizetéseiből, részben az aragóniai királyok által kivetett adókból, valamint a hitetlenek elleni harc során általuk szerzett bármilyen zsákmány értékének egyötödéhez való jussukból folyt be. Mindez ugyan nem ért föl a királyság egyharmadával, ám mégis igen tekintélyes vagyont tett ki, jóval többet, mint amelyben az

ispotályosok részesültek, akiket kisemmiztek a végakaratban meghatározott részükből, és – a Szent Sír Kanonokrendhez hasonlóan – csupán kisebb földbirtokokkal kárpótolták őket.{143} A várakat és a jövedelmeket magától értetődően nem csupán azért adták a templomos rendnek, hogy a gazdagságukat növeljék. A határvédő várak fenntartásának kötelme azzal járt, hogy a templomosok immár közvetlenül is az ibériai keresztes háború résztvevőivé váltak. A templomosoknak az aragóniai várakhoz fűződő jogait megerősítő, Rajmund Berengár nevében kiállított oklevél tisztázta, hogy a templomos rend javakkal és hatalommal történő fölruházása azt a célt szolgálta, hogy „a mennyei hadsereg erejével fölruházott katonai alakulatot hozzanak létre a spanyolországbeli nyugati egyház védelmére, hogy az megsemmisítse, legyőzze és kiűzze a mórok nemzetségét […] a keleti egyházat védelmező jeruzsálemi Salamon-templom lovagjai példájára”.{144} Nagyon is elképzelhető, hogy a mindvégig agyafúrt Alfonznak pontosan ez volt a szándéka. A templáriusok csillaga ekkor az egész latin nyugaton emelkedőben volt, vagyonuk exponenciálisan növekedett. Vezetőik a politikában nagy ügyességről tettek tanúbizonyságot, Angliától Jeruzsálemig megszerezték maguknak a keresztény királyok támogatását, és sikerült három különböző pápa kegyeibe is beférkőzniük, mint ahogyan olyan különböző vérmérsékletű férfiakat is a rend pártfogói közé állítaniuk, mint I. Alfonz aragóniai király vagy Clairvaux-i Bernát. Piramisszerű hierarchiaként megszervezett rendházaikat területi elöljárók irányították, akik fölött a jeruzsálemi mester állt. Ha kellett, jogaikért határozottan síkra szálltak. Még három évtized sem telt el azóta, hogy az első templomos mester a nábluszi tanácshoz folyamodott, azt kérve, hogy hivatalosan ismerje el éppen összeverődött csapatát, valamilyen szállást és némi kegyes adományt adjon neki, hogy mindennapi életüket valahogyan fönntarthassák. Az 1140-es évek végére viszont a templomosok híre már az egész keresztény világot bejárta.

Ám a hírnév egyedül nem volt elég. Végül is a templomosok rendje szent lovagokból állt. Harcoló férfiak voltak: katonák, akiknek egyedüli létjogosultságát a védelmezés vagy a támadás adta. És 1147-ben elérkezett számukra a gyilkolás ideje. Fél évszázaddal a Szentföld ellen indított első támadás után a Római Egyház egy másik, nagy erejű és kombinált keleti irányú katonai támadás előkészítésén munkálkodott. Ez a második keresztes hadjáratként vonult be a történelembe, és ebben a templomosoknak már központi szerep jutott.

MÁSODIK RÉSZ

  Katonák   1144–1187

  A frankok közül ők voltak a legvitézebb harcosok. Ibn al-Athír

5   Lovagi torna Ég és Pokol között   Imád ad-Dín Zangi az aknákat szemrevételezte, amelyeket árkászai ástak Edessza északi várfala alatt, és elégedetten nyilatkozott a látottakról.{145} Emberei már a negyedik hete dolgoztak, ekkor az alagút „a föld gyomráig ért”, agyagfalait erős fagerendák tartották, kijáratát pedig a „mangonel” néven ismert ostromgépek védelmezték a város csekély számú védőjétől – foltozóvargák, pékmesterek, boltosok meg papok gyülevész hadától –,akik a sűrűn hulló súlyos kövek elől torlaszok mögött kerestek menedéket. A kőfalak mentén nyilak záporoztak: egy muszlim krónikás szerint a levegőeget oly sok nyíl szelte át, hogy még a madarak is elriadtak. {146}

Zanginak nehéz volt a kedvére tenni. Moszul és Aleppó atabégje hatvanéves korában még mindig jó kiállású férfiúnak számított sötét, napbarnított bőrével, őszes hajával és szúrós tekintetével. Egyik csodálója „a világ legmerészebb férfijának” nevezte; egy másik az íj kezelésében tanúsított különleges tehetségét méltatta, amelyet hosszú órákon át tartó vadászattal tökéletesített, a gazellától kezdve a hiénáig minden célpontra nyilazott.{147} Ám azt még bámulói is elismerték, hogy gonosz természetű, elvetemült ember volt, aki katonai sikereit egész életében kegyetlen és gyilkos hírnevének köszönhette. Zangi, ha úgy adódott, igen leleményesnek bizonyult az erőszak alkalmazásában, legyen szó akár ellenfeleiről, alárendeltjeiről vagy bizalmasairól. A saját katonáit is minden további nélkül keresztre feszíttette, ha kiléptek a sorból és letaposták a termést. Ha alvezérei fölbosszantották, velük is rövid úton végzett: száműzte őket, gyerekeiket meg kasztrálta. Amikor

egyik feleségére megneheztelt, azon nyomban elvált tőle, majd egy istállóépületbe vonszolta, ahol a lovászok megerőszakolták, miközben ő figyelemmel követte a jelenetet.{148} Türoszi Vilmos „rendkívül gonosz embernek és a keresztények ördögi kegyetlenségű üldözőjének” nevezte, „egy szörnyetegnek, aki úgy irtózott a keresztényektől, mint a pestistől”.{149} Egyszóval, Zangi volt az iszlám és keresztények közötti konfliktus egész hadszínterének leginkább rettegett katonai vezetője. Még szerencsésnek mondhatták magukat az árkászai, hogy sikerült egyenes vonalban ásniuk. Miután megvizsgálta az aknát, Zangi kijelentette, hogy nincs kifogásolnivalója, majd fölment a felszínre, és gratulált az utasítására váró mérnököknek. „Gyújtsátok föl a támasztógerendákat – mondta nekik. – A lángok majd bevégzik a munkát.” Edesszát a keresztény Kelet valóságos ékszereként tartották számon. A grófság a legészakabbra fekvő keresztes állam volt, a várost pedig a legelső célpontok között foglalták el az első keresztes hadjáratban. A frank hatalom előretolt állásaként messze bent a szárazföld belsejében, az Eufrátesztől egynapi járóföldre feküdt, mélyen benyúlva az amúgy szeldzsukok uralta területbe. A város lakosságát görög és örmény keresztényekből, meg a viszonylag csekély számú frank uralkodóréteg tagjaiból formálódott kozmopolita keverék adta, akiknek házait, boltjait és fölékesített templomait „vastag falak vették körül, és magas tornyok védelmezték”.{150} Edessza rangját nagyban emelte, hogy többtucatnyi egyéb értékes vallási ereklye mellett a város őrizte Szent (Hitetlen) Tamás sírját és Szent Júdás Taddeus kegyhelyét. Az már nem vált annyira a város javára, hogy II. Joscelin gróf kormányozta, egy alacsony termetű, köpcös férfi, akinek napbarnított arcát a tekintélyes orrán és kidülledő szemén kívül még himlőhelyek is csúfították. Joscelin a hadimesterségben nem szerzett magának különösebb hírnevet, sikereit inkább a boroshordók és a nők körében aratta. Mindezek ellenére, ha a gróf a

városban tartózkodik, Zangi minden bizonnyal békén hagyta volna Edesszát. Ám 1144. december 23-án Joscelin zsoldosai nagy részének kíséretében az Eufrátesztől többnapi járóföldre, nyugatra fekvő turbesszeli várába látogatott. A kőből épített, erős védőfalak, amelyekre távollétében a város védelmét bízta, most recsegtekropogtak Zangi seregének támadásai alatt. A városfal sebezhető része alá ásott, jól megépített akna ellen igen nehezen lehetett védekezni. Az aknaásás mesterségét perzsiai szakemberek űzték, akik minden csínját-bínját ismerték annak, hogy miként lehet az erős kőfalakat romba dönteni.{151} Amikor Zangi emberei fölgyújtották a gerendákat, a zsiradékkel, kátránnyal és kénnel bekent állványzat egy csapásra összeroskadt, és az alagút beomlott.{152} Ennek következtében fölötte, a városkapu mellett magasodó Óratorony nagy része elvesztette alapzatát. A köveket összetartó habarcs nem bírta a terhelést, és az egész épület összedőlt. Széles, mintegy százkönyöknyi (45 méternyi) nyílás keletkezett, és a törmeléken át benyomuló Zangi és katonái a város lakosságát kardélre hányták. A betolakodók elsősorban inkább a frankokat, és nem az örményeket, gyilkolták le, de amúgy nem nagyon válogattak áldozataik között. „Sem életkor, sem rang, sem nembéli hovatartozás nem számított” – írta Türoszi Vilmos.{153} A város kifosztásának első napján hatezer férfit, nőt és gyermeket mészároltak le. Mindenki pánikba esett, Edessza lakói fejvesztve menekültek a város közepén emelkedő fellegvár irányába. Ám ez csak növelte a halottak számát, hiszen az életüket menteni igyekvő emberek több tucat társukat taposták halálra. A város igazgatásával megbízott edesszai érseket, Hugót bárddal hasították darabokra. Zangi katonái keresztülviharzottak a város utcáin, karácsony ünnepét „fosztogatással, gyilkolással, nők megerőszakolásával és a zsákmány begyűjtésével” töltve, amíg csak „annyi pénzzel, ingósággal, háziállattal, prédával és foglyokkal meg nem rakták magukat, amennyi megörvendeztette őket és szívüknek boldogságot szerzett”.{154} Állítólag tízezer gyermeket ejtettek foglyul, hogy

rabszolgának adják el őket.{155} Végül, december 26-án vezérük véget vetett a terrornak: megparancsolta embereinek, hogy lássanak hozzá a védművek helyreállításának, ő pedig szedte a sátorfáját. A latin Kelet négy városának egyike, Isten frankok iránt táplált szeretetének büszke záloga újra muszlim kézre került. A döbbenetes hír az egész keresztény világban futótűzként terjedt el. A templomosok párizsi rendházának munkálatai 1147-ben már nagyban folytak a városfal északkeleti részének külső felén húzódó, ingoványos földbirtokon, amelynek helyén ma a Le Marais-nak nevezett elegáns negyed terül el. A területet az istenfélő VII. Lajos francia királytól kapta a rend. Sok nemes alattvalójához hasonlóan Lajos is nagyra becsülte a templomosokat, és rendszeresen adományokban részesítette őket: 1143–1444-ben például a párizsi pénzváltók fizette bérleti díjakból befolyt jövedelmet engedte át nekik.{156} Idővel a templomos lovagok révén felhúzott párizsi Maison du Temple a nyugati világ egyik legnagyobb városi erődítményévé nőtte ki magát, amelynek négy fiáléval díszített, égbe szökő impozáns tornya a rend gazdagságát és katonai vitézségét hirdette. Ám 1147-ben a Temple eme fejlődésének még csak a kezdetén tartott. Ekkor fejezték be a Szajna és mellékfolyói által öntözött mocsarak lecsapolását, hogy a területet lakhatóvá tegyék. Maradt még tennivaló elég. Húsvétkor 130 templomos lovag – köztük Breteuil-i Everard, Teodorik Waleran és Balduin Calderon – gyűlt össze a városban, ahhoz a seregnyi, nagy tekintélyű keresztes vitézhez tartoztak, akik azért jöttek, hogy jelenlétükkel fejezzék ki támogatásukat az Edessza harminc hónappal korábbi eleste utáni készülődés iránt.{157} Első pillantásra kitűntek a tömegből: önmagában már a fehér köpenyük is eléggé szembeötlő volt, ráadásul ezt ekkor már egy vörös kereszt is ékesítette. Legalább ugyanannyi, szürkésbarna-drapp ruházatban feszítő fegyverhordozó, valamint szolgák sokasága kísérte őket. Olyan benyomást keltettek, mintha egy magánhadsereg érkezett

volna a városba, méghozzá olyan népes had, amilyet csak Európa legnagyobb nemes urai tudnak kiállítani. A második keresztes hadjárat középpontjában két híres férfiú állt, akik egyúttal a párizsi eseményeket is irányították: a korábbi ciszterci szerzetes és Clairvaux-i Bernát barátja, III. Jenő pápa, valamint VII. Lajos francia király, akinek buzgó vallásossága olyannyira meghatározta egész uralkodását, hogy felesége, a déli származású, intelligens Aquitániai Eleonóra olykor arra gondolt, nem is királyhoz, hanem egy szerzeteshez ment nőül. Jenő pápa legfőbb spirituális vezetői minőségében tett felhívást egy új keresztes hadjárat megindítására, Lajos király pedig a hadvezér szerepére vállalkozott. A Párizsban egymás oldalán megjelenő pápa és francia király látványa a szemlélődőkre mély benyomást tett. A keresztes vitéz és történetíró szerzetes, Deuil-i Odo (Eudes, vagy Odon de Deuil), aki a Saint-Denis apátsági templomban látta őket húsvétkor (amikor a pápa megáldotta „Az Úr mindennél és minden gyöngynél becsesebb Szent Keresztjeként” hívott aranyozott és drágakövekkel kirakott, hatalmas feszületet), „kétszeres csodának” nevezte, hogy „zarándokként láthatta a királyt és az apostoli atyát”.{158} A keresztes mozgalomhoz sok nyugati nemesember is csatlakozott, akár hosszú távra elkötelezett parancsnokként, akár meghatározott idejű szolgálatra jelentkező katonaként. De mindeddig nem akadt még olyan uralkodó, aki otthagyta volna királyságát az Úr szolgálatáért – Sigurdot, Norvégia uralkodóját nem számítva, aki 1107-ben Jeruzsálembe hajózott. Ám negyven év elteltével mindez megváltozott. Mi több, nem csak Lajos vállalkozott a keresztes hadjáratra: ígérete Európa második legjelentősebb uralkodóját, III. Konrádot, a németek királyát{159} is az ügy mellé állította. Az a tény, hogy Nyugat-Európa két legfőbb uralkodója úgy határozott, harcolni fog a Szentföldön, jól mutatta a keresztesek iránt tanúsított elkötelezettségüket. Döntésük jóval több volt a kedvező válasznál Jenő pápa 1145 decemberében kiadott (majd 1146 márciusában ismét), fegyverbe szólító Quantum Praedecessores

(Elődeink milyen sokat) kezdetű bullájára. A széles néptömegeknek szánt levelében Jenő pápa az „előkelőségeket és nemesembereket” arra buzdította, hogy készüljenek föl a háborúra, és „igyekezzenek szembeszállni a hitetlenek sokaságával, akik örvendeznek a fölöttünk aratott győzelemnek, és keljenek a keleti egyház védelmére”. Rendeleteit Clairvaux-i Bernát nagy ügybuzgalommal továbbította. A megöregedett, szikárrá aszott és a csaknem állandó éhezéssé fajuló böjtöléshez való ragaszkodása miatt sokat betegeskedő Bernát szüntelenül járta a nyugati királyságokat, az új háborús erőfeszítések támogatására lelkesítve azok uralkodóit. Csaknem háromesztendőnyi fáradságos munkájába került, ám az 1147 húsvétját követő hetekben az edesszai események megtorlásáért szervezett hadjárat végül indulásra készen állt. A húsvétot Párizsban ünneplő templomosok minden bizonnyal június 11-én, Lajos király seregének hátramaradt részével indultak útnak a saint-denis-i gótikus apátsági templomban tartott drámai ceremónia után. Ennek során a király az aranylemezekkel kirakott nagy oltárnál álló pápához sétált, letérdelt előtte, hogy megcsókolja az apátság szent patrónusának relikviáját tartalmazó ezüst ereklyetartót, majd a Szentatya áldásával együtt megkapja zarándokerszényét. A távozó király búcsúztatására összegyűlt tömeg könnyekre fakadt és imákat mormolt, a reakció teljesen érthető volt, hiszen Nyugaton már fél évszázad óta nem tapasztaltak efféle buzgalmat a keresztes háború iránt. Azonban még a legelőkelőbb méltóságok vezérelte népes sereg sem biztosíthatta a sikert, főleg ha a feladat egy több ezer kilométeres szárazföldi meneteléssel kezdődött. Ahogy Lajos erői kelet felé haladtak, lassanként mind világosabbá vált, hogy az, amit lelkesen hadnak kiáltottak ki, voltaképpen nem egyéb, mint egy istenfélő, de amúgy fegyelmezetlen csőcselék. Ha nincsenek ott a templomosok, több mint valószínű, hogy soha nem látták volna meg Szíria földjét.

Jenő pápának a kereszt fölvételére buzdító Quantum Praedecessores kezdetű bulláját 1146 és 1147 folyamán végig rajongó néptömegek előtt hirdették ki a nyugati kereszténység minden országában. Ebben igazolta a nem keresztények elleni támadást a Közel-Keleten, Ibériában és (a mozgalom kiterjesztéseként) a Balti-tenger mentén. A szöveg meglepő hasonlatosságokat mutatott mind a templomosok rendtartásával, mind Clairvaux-i Bernát De laude című írásával. A formálisan VII. Lajoshoz intézett oklevél közvetlenül utalt az első keresztes hadjáratra, és arról biztosította a hallgatóságot, hogy „a nemesség és a becsületesség erőteljes jelképének fogják tekinteni, ha az atyáitok erőfeszítései által elért eredményeket elszántan megvédelmezitek”. Jenő azonban azt is hangsúlyozta, hogy azok, akik fölvették a keresztet, és elindultak, hogy „az Úrért harcoljanak”, „ne törődjenek sem a drága ruhákkal, sem a díszes megjelenéssel, sem a kutyákkal meg a sólymokkal és egyéb olyan dolgokkal, amelyek mind a kéjvágyjelei”. Továbbá, „azok, akik ilyen szent feladatra vállalkoznak, ne áhítozzanak színes ruhákra meg hermelinköpenyre, aranyozott vagy ezüstözött fegyverekre”.{160} A hitbuzgó keresztényeket másfél esztendőn keresztül hajszolták a hadjáratba, mindamellett figyelmeztették őket, hogy kerüljék a feltűnést, és inkább szegény, ágrólszakadt zarándokként gyalogoljanak a Jeruzsálemi Királyság felé, a büszkeségtől megfosztott szívvel, és a díszektől lecsupaszított kantárral. Tekintettel III. Jenő ciszterci szerzetesi múltjára, az ezzel kapcsolatos vélekedését előre meg lehetett jósolni. Mindamellett nem tudhatta és nem is képzelhette, hogy a második keresztes hadjáratban részt vevő keresztény katonái végül mennyire hasonlatosakká válnak majd a templomosokhoz. Noha a hívők serege jókedvvel és bizakodással telve vágott neki a kalandnak, az útközben szerzett tapasztalatok egykettőre lehűtötték a lelkesedésüket. Az első keresztesek útvonalát követve mind VII. Lajos, mind III. Konrád a szárazföldi utat választotta, hogy eljusson Edesszába. Bulgárián, majd Görögországon vágtak keresztül, megpihentek a Bizánci Birodalom fővárosában, Konstantinápolyban,

amely lakói és mások vélménye szerint is a világ legnagyobb metropolisza volt. Úgy tervezték, hogy onnan Kis-Ázsia ellenséges szeldzsuk területei felé veszik az irányt, mielőtt hajón vagy gyalogszerrel végül megérkeznek az antiókhiai keresztes fejedelemségbe. Mások – többek között Flandriából és Angliából való nemesemberek – hajón indultak Levantébe, meg-megállva a Földközi-tenger nyugati kikötőiben, és útközben harcba bocsátkozva az al-andaluszi muszlimokkal. Ez a csapat I. Alfonz portugál király mellett később részt vett Lisszabon 1147-ben történt bevételében is. A francia és a német király abbéli döntésében, hogy a szárazföldi utat választották, romantikus és gyakorlati megfontolások egyaránt szerepet játszottak: az első hadjárat kereszteseinek nyomában akartak járni, a hajózás különben is sokba került. Választásuk azonban utóbb végzetesnek bizonyult. Az esetleges feszültségek elkerülése érdekében a két király nem egy időben indult útnak. Konrád május végén hagyta háta mögött Nürnberget, és először Konstantinápolyt vette célba. A bajok már kezdetben útitársául szegődtek. Mindez talán elkerülhetetlen is volt, hiszen igen népes sereget vezetett, amelynek hozzávetőleg 35 ezer katonáját nagy tömegű zarándok is kísérte.{161} Ennyi ember élelmezése szerfelett nehéz feladatnak bizonyult. A rend fenntartása pedig, amikor például olyan idegenekbe ütköztek, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól – még annál is nehezebbnek. A görög területeken keresztülvágva Konrád keresztesei a városokban, piacokon, de néha még kolostorok környékén is heves összetűzésekbe keveredtek. Amikor szeptemberben a Konstantinápolytól nyugatra fekvő Choiribacchoiban vertek tábort, egy hirtelen jött áradás komoly pusztítást okozott a soraikban. Konstantinápoly falai alá érve pedig a napnál is világosabbá vált, hogy I. Manuél Komnénosz bizánci császár nem szívesen látja őket. Ötven esztendővel azelőtt az első keresztes hadjárat seregei Manuél nagyapjának, I. Alexiosz Komnénosz segélykérésére érkeztek ide, aki azért könyörgött a latin Nyugatnak, hogy a szeldzsukok ellen vívott háborújában nyújtson neki segítő kezet. Ez

alkalommal viszont szó sem volt hasonló kérésről. A bizánci császár most inkább amiatt bosszankodott, hogy a latin keresztesek Szíriában további területeket hódítanak el, esetleg éppen Antiókhia körül, amelyet törvényesen a saját birodalma részének tekintett. Legfőbb törekvése minden bizonnyal az lehetett, hogy (még az illendőség határain belül) a lehető leghamarabb a Boszporusz másik partján, Kis-Ázsiában tudja a német királyt a fékezhetetlen seregével együtt, és többé ne is halljon felőlük. Kívánságának első fele teljesült is, a második azonban nem. A német had átkelt a Boszporuszon, a katonák ekkor különváltak a zarándokoktól, és október közepén külön-külön utakon indultak el Antiókhia irányába. Ám a november beköszöntével már mindannyian – éhesen, betegen, véresen – újra Konstantinápolyban és a város környékén találták magukat. Bizánc hatalma a Dorülaion városa körül elterülő, magasan fekvő, száraz síkságon ért véget, itt kezdődött az ellenséges szeldzsukok birodalma. Ahogy a keresztesek megpróbáltak átkelni ezen a területen, fürge lovaikon könnyűfegyverzetű, halálos pontoságú nyilaikat a nyeregből kilövő harcosok támadtak rájuk. Türoszi Vilmos a következőképpen írta le e félelmetes ellenség villámgyors támadását:   A törökök nagy tömege indított támadást; már messziről és anélkül, hogy megálltak volna, nyílzáport zúdítottak a seregre, nyílvesszőikkel a távolból küldve a halálba vagy megsebezve az állatokat meg lovasaikat. És amikor a keresztények üldözőbe vették őket, lovaikra fölpattanva eliszkoltak, és így megmenekültek ellenfelük kardjaitól.{162}

  A hadjárat második, francia hulláma 1147. október 4-én, csupán napokkal a németek távozása után érkezett meg Konstantinápolyba. A franciák Konrád seregénél valamelyest melegebb fogadtatásban részesültek, ez leginkább a diplomáciai missziót teljesítő és e célból előreküldött francia templomos mester, Barres-i Everard (Everard des Barres) erőfeszítéseinek volt betudható. Konstantinápoly kapui

megnyíltak Lajos király és magas rangú csatlósai előtt, akiket ünnepélyes ceremóniával köszöntöttek a falakon belül. Egy krónikás szavait idézve „az összes nemesember és előkelőség, egyháziak és világiak egyaránt összegyűltek, hogy fogadják és kellő tisztelettel üdvözöljék a királyt”.{163} A látványos pompa mögött azonban kölcsönös gyanakvás lappangott. A görögök visszataszítónak találták a nyugatról érkezett barbárokat, míg a frankok megvetették vendéglátóik gerinctelen alázatosságát. A francia keresztes hadjáratról írt színes, részletekben bővelkedő beszámolójában Deuil-i Odo úgy ítélte meg, hogy „amikor [a görögök] félnek valamitől, túlzott megalázkodásuk miatt megvetést érdemelnek, de amikor fölényben érzik magukat, pökhendien és igen erőszakosan viselkednek az alávetettekkel szemben”. Később még erősebben fogalmaz: „Konstantinápoly gazdagságában fennhéjázó, cselekedeteiben alattomos, hitében pedig romlott.”{164}

VII. Lajos mindent elkövetett annak érdekében, hogy a több tízezernyi, a templomosok katonai kiképzésében nem részesült követőjét szikrányi fegyelemre szoktassa. Azonban akárcsak Konrádnak, neki is szomorúan kellett ráébrednie, hogy e feladat meghaladja az erejét. Képessége a parancsai érvényesítésére a királyságán kívül nagymértékben lecsökkent. Leszámítva a népes had magját adó személyi őrségét, Lajos vezetői hatalmát csak a tanácsadás, tájékoztatás és a nemesurak befolyásolása révén tudta gyakorolni.{165} A kisebb bűntetteket, verekedéseket csaknem lehetetlen volt megelőzni. „A király gyakran fülük, kezük és lábuk levágásával büntette a vétkeseket, ám az egész sereg ostobaságának nem tudott gátat vetni” – panaszolta Deuil-i Odo. Lajos emberei Konstantinápoly környékén összerúgták a port a helyiekkel, elégették értékes olajfáikat „vagy azért, mert tűzifára volt szükségük, vagy pusztán dölyfből, netán a részegeket jellemző tébolyból”.{166} Mindkét félnek érdekében állt, hogy a francia keresztesek mihamarabb továbbálljanak Edessza felé. Ám amint Kis-Ázsián keresztül útnak indultak a szeldzsukok területe felé, fegyelmezetlenségük még borzasztóbb következményekkel járt. A Nikomédeiát Epheszosszal összekötő tengeri út első szakaszát megtéve, 1148 januárjában a szárazföld belseje felé fordultak, és a déli parton fekvő Attaliát vették célba. Az odavezető út vad és barátságtalan vidéken vezetett keresztül, ahol mindenfelé a tavaly ősszel elesett német katonák temetetlen holttestei hevertek. Többnapi menetelés után, január 8-án a Kadmusz-hegység nehéz felföldi terepére érkeztek. „Átkozott egy hegység – írta Deuil-i Odo –,meredek, tele sziklával”, amelyet az állatokból, szekerekből, gyalogos meg lovas katonákból álló málhaoszlopnak „egy egekig magasodó gerincen keresztül kellett megmásznia. Lent pedig, a mély völgyben kanyargó patak olyan volt, mintha egyenesen a pokolba vezetne.”{167} Föntről kőtömbök hullottak alá. Amikor a legyengült és folyton éhező málhás lovak rossz helyre léptek, több száz métert

zuhanva teljesen összezúzták magukat a mélyben, magukkal sodorva a halálba mindenkit, akibe csak beleütköztek. És hogy még reménytelenebb legyen a helyzet, a menet előtt török lovasok tűntek föl. A regimentjének hegyláncon való biztonságos átvezetése meghaladta VII. Lajos hadvezéri képességeit. Végzetes módon hagyta, hogy serege három csoportba váljon szét, és így keljen át a Kadmusz-hegységen, értékes előnyt adva így az ellenségnek. Lajos utóvédje a hegy lábánál berendezett táborban maradt, miközben az előhad útnak indult. Parancsuk szerint, miután följutottak a csúcs közelébe, meg kellett állniuk, hogy ott töltsék az éjszakát, ám az előörs vezetői nem tartották be a parancsot, megmászták a csúcsot, majd a másik oldalon leereszkedtek, hogy egy alacsonyabban fekvő helyen üssenek tábort. A sereg többi része által nem látható, rosszul védett és hosszan kígyózó, sátrakkal, élelemmel és más fontos felszereléssel megrakott málhaoszlopnak – nyomában a zarándokokkal, szolgákkal és egyéb kísérőkkel – teljesen magára hagyatva kellett átvergődnie a hegységen. A menet csak lassan, és az idő nagy részében, védtelenül haladt előre, és így kedvező alkalmat kínált a franciákat árnyékként követő törököknek a támadásra: rájuk is rontottak, és lemészárolták a fegyvertelen őröket. A későbbiekben Deuil-i Odo följegyezte, hogy milyen ijedelem lett úrrá rajta, amikor a törökök „rátörtek, és összevissza vagdalták a védtelen embereket, akik menekülni próbáltak, vagy holtan estek össze. A sikolyuk az egekig hatolt.” A segélykiáltásokat lent is hallani lehetett, és Lajos a hátvédből felmentő csapattá alakult emberei élén sietett, hogy segítséget nyújtson a bajbajutottaknak. A kialakuló csata nem kecsegtetett sok reménnyel, maga a király is kis híján odaveszett. Csak úgy tudott megmenekülni a török támadók elől, hogy fölmászott egy fagyökerekkel behálózott sziklatömbre, és kardjával addig hadakozott a támadóival, amíg azok bele nem fáradtak az üldözésébe, és ellovagoltak. Csupán az éj beállta után kereshette meg a katonáit, akiket „az éjszaka csendjében, a terepet jól ismerő

vezető nélkül”{168} talált meg. A franciák jelentős veszteségeket szenvedtek, ám még nagyobb volt a büszkeségükön esett sérelem. Miután egy héten át kavarogtak az ellenséges területen, kis híján úgy jártak, mint a németek. A damaszkuszi történetíró Ibn alKalániszí följegyezte, hogy Szíriában „a [frankok] veszteségeiről és a soraikban végzett pusztításról szóló friss jelentések egészen az 542es esztendő végéig folyamatosan érkeztek” – ami a keresztény naptárban 1148 tavasza utolsó napjainak felel meg.{169} Valaminek változni kellett, különben a teljes megsemmisülés várt rájuk. A Lajossal együtt menetelő templomosok, akik a Keleten folyó harcok mindennapi valóságához sokkal jobban hozzá voltak szokva a bajtársaiknál, kétséget kizáróan szerencsésen úszták meg a Kadmusz-hegyen történt vérengzést. Miközben a kifosztott málhaoszlop és az odaveszett, létfontosságú élelmiszerkészletek hiányában a sereg és a lovak nagy része éhezni kényszerült, a templomosok ellátmányában nem esett kár. Míg a katonák zöme hajlott az engedetlenségre és a pánikra, a templomosok menet közben is igyekeztek segíteni a többieken, hogy átvészeljék valahogy a törökök támadását. És ami talán a legfontosabb volt: a templomosok csapatát a király bizalmát élvező francia kommendátor, Barres-i Everard vezette. Everard-nak a királyra gyakorolt befolyása, valamint lovagjai vitathatatlan fölénye a sereg megmaradt részével szemben, az egész hadjárat menetét megváltoztatta. Lajos király valami egészen megdöbbentő dologra határozta el magát: az egész katonai vállalkozás tényleges parancsnoki feladatait átadta a templárius lovagoknak, lehetővé téve, hogy átszervezzék a sereget, irányítsák a katonák kiképzését, és kidolgozzák a követendő taktikát. Ezenfelül pedig megengedte, és ez mindenek között a legkülönösebbnek számított, hogy a népes kíséretből a legszegényebb zarándoktól a legvitézebb lovagokig ideiglenesen mindenkit bevegyenek a rendjükbe. A templomosok tehát immár nem csupán kisszámú hivatásos alakulatként tevékenykedtek a francia hadseregen belül,

hanem egy csapásra annak irányítóivá váltak, és (legalábbis néhány hétre) minden alárendeltjüket testvérükké fogadták. Deuil-i Odo följegyezte, hogy a király el volt ragadtatva a templomosok rátermettségétől, valamint attól, hogy mintaképként szolgálnak a többieknek, és azt kívánta, hogy szellemiségük a had egészét áthassa, mert „még ha éhezés lankasztja is őket, az egységes szellem erőt ad majd nekik”. Lajosnak ezzel nem csupán a sereg hangulatát sikerült megfordítania – Odo részletesen beszámol arról is, hogy a templomosok milyen módon igyekeztek kiragadni a kereszteseket a Kadmusz-hegyi vérfürdő okozta elkeseredésből:   Közösen megállapodtak abban, hogy eme veszélyes időszakban mindegyikük testvéri viszonyt ápol a templáriusokkal, és mind a gazdagok, mind a szegények esküvel fogadják, hogy nem futnak el a harcmezőről, és mindenben engedelmeskedni fognak a templáriusok által föléjük rendelt lovagoknak.{170}

  A főparancsnoksággal egy Gilbert nevezetű templomost bíztak meg. Az egyszerű francia lovagokat ötvenfős csoportokba szervezték, mindegyik élére egy-egy Gilbert alá rendelt templomost neveztek ki. Ez az új parancsnokság haladéktalanul nekifogott, hogy a sereget a török elleni harcra kiképezze. A templomos lovagoknak és fegyverhordozóknak a regulájukban kifejezetten előírt, legfontosabb kötelessége az engedelmesség volt. „Midőn a mester, vagy az, akit ő megbízott, bármiféle utasítást ad, azt haladéktalanul végre kell hajtani, és úgy, mintha személyesen Krisztus parancsolta volna – áll a rendtartásban. – A testvérek nem harcolhatnak és nem pihenhetnek saját akaratuk szerint, hanem csak a mester parancsainak megfelelően, akinek mindannyian engedelmességgel tartoznak.”{171} A harcrend megtartása – ahogy mindig is – a kívánatos katonai magatartás alapelve volt, ám a Kadmusz-hegységben kitört pánik során a kiosztott utasításokat egyszerűen nem vették figyelembe, és a katonák a saját döntésük szerint vagy harcolni kezdtek, vagy kereket oldottak. Ezen

változtatni kellett. Testvéri esküt fogadva a templomosoknak, Lajos minden zarándok katonája tudomásul vette, hogy kötelessége engedelmeskedni Gilbert-nek és helyetteseinek, akik megmondják, mikor kell szilárdan helytállni, és mikor lehet menedéket keresni. Így jóval nagyobb hatalom került a templomosok kezébe, mint amilyet VII. Lajos valaha is képes volt elérni a serege fölött, és ennek hatását azonnal érezni lehetett. A keresztesek a törökök harcmodorából, illetve az ellenük való védekezési módszerből is gyors kiképzésben részesültek. A lovas íjászok serege életveszélyes, ám kiszámítható ellenfél volt: stratégiájukat évezredeken át nagy sikerrel tökéletesítették, és előszeretettel alkalmazták a lesből való rajtaütést, amelyet Deuil-i Odónak élőben is volt alkalma megtapasztalni, ahogy arról megdöbbentő részletességgel számolt be később. A kerek sisakos, az övükről csüngő, tollas nyilakkal teli tegezekkel fölszerelt lovasok hirtelen az ellenség előtt teremtek, és már támadtak is.{172} Az utolsó pillanatban pedig megrántották lovuk gyeplőjét, megfordultak, és elvágtattak. Visszavonulás közben azonban még egy utolsó nyílzáport zúdítottak a rémült, vérző és megzavarodott ellenségre. E rohamokat több hullámban hajtották végre: miután a lovasok eltűntek a halálos rajtaütés után, lovat váltottak, és újra támadásba lendültek. Elképesztő ügyességről tettek tanúbizonyságot: egy kézzel vagy anélkül irányították 350-400 kilós, kiválóan idomított paripáikat, vágta közben ajzották föl súlyos fegyverüket, és a ló nyaka, feje vagy lágyéka fölött, netán mellette lőtték ki halálos pontossággal a nyílvesszőiket.{173} Kis létszámú, mozgékony csapatokban harcoltak, egymás után érkeztek a csata helyszínére, és ezzel állandó nyomás alatt tartották az ellenséget. Amikor közelharcra került sor, a lovasok az íjat átvetették a hátukra, és kardjukkal meg lándzsáikkal hadakoztak, jóllehet ez veszélyes művelet volt a nyugati frankokkal szemben, akik a törököknél jóval nehezebb páncélt viseltek, és a kézitusa fortélyait is jobban ismerték.

A törökök vitathatatlanul félelmetes és kegyetlen ellenfélnek bizonyultak, akik örömüket lelték abban, ha pánikot és rémületet kelthettek az ellenség soraiban. Legyőzhetetlennek azonban semmiképpen sem voltak nevezhetők, ahogy azt a templomos Gilbert és parancsnokai újsütetű bajtársaiknak tanították. Ha csapdába is esnek, a lényeg a fegyelem fönntartása legyen, amíg meg nem szervezik az ellentámadást. Deuil-i Odo ekképpen idézte föl a templáriusok stratégiáját:   Embereinknek parancsba adták, hogy mindaddig el kell viselniük az ellenség támadásait, amíg más utasítást nem kapnak; ha pedig visszavonulót fújnak, akkor haladéktalanul húzódjanak hátra. […] Miután ezt megtanulták, a menetelés szabályait is el kellett sajátítaniuk, tehát azt, hogy az elöl haladók ne futkossanak hátra, az oldalt menetelő őrök pedig ne bontsák meg a csatarendet. […] Azokat, akik természeti adottságaiknál fogva vagy a véletlen folytán gyalogosként szolgáltak, a menet végére osztották be, hogy az ellenség nyilaira a saját fegyvereikkel válaszoljanak.{174}

  Ez persze nem számított nagy taktikai újításnak. Ám az a tény, hogy a legismertebb alakzatokat és a tisztek parancsainak való engedelmességet tanítani kellett Lajos seregének, mintha az csupa zöldfülű újoncból állna, akik most ismerkednek a hadászat alapelemeivel, jól szemlélteti, hogy a keresztesek milyen szánalmasan fölkészületlenül indultak csatába.{175} Mindennek ellenére, egy kis szervezettséggel és az új parancsnokokkal az élen, a keresztes seregnek sikerült a leereszkedni a hegység gerincéről, és katonái végre megkönnyebbülhettek a sík vidék láttán. Egy 1146 táján született, a férfiakat a király seregébe csalogató győzelmi ének az Edessza fölszabadítására indított hadivállalkozást lelkes hangon magasztalta, azt hirdetve, hogy „Isten lovagi tornát rendezett Ég és a Pokol között” (Deus ad un turnei enpris).{176} Az ádáz összecsapások tovább folytatódtak, amikor az újjászervezett keresztes had a Kis-Ázsia déli tengerpartján fekvő Attalia felé

nyomult. Még csaknem kéthétnyi járóföldre voltak a kikötővárostól, de a törökök rajtatütései szüntelenül gyötörték őket. Az első igazi próbatételre akkor került sor, amikor a sereg egy lápos területen próbált átkelni, amelyet két, egymástól mintegy másfél kilométerre húzódó, sáros, iszamós partú folyó öntözött. Már az elsőn való átkelés is igen sok vesződséggel járt: a nélkülözéstől legyöngült lovak közül néhányan elmerültek az ingoványban, és kézi erővel kellett kirángatni őket, és ez az éhségtől ugyancsak elerőtlenedett emberek számára megerőltető feladatnak bizonyult. A második folyóhoz vezető út két magas sziklaszirt között húzódott, amely eszményi hely volt az orvlövészek számára: bármelyik szirtről kényelmesen lehetett lövöldözni az odalent lassan vonuló keresztes hadra. A sereg új vezetése azonban résen volt, és észlelte a veszélyt. Lovagokat küldött föl, hogy a törökökkel versenyt futva szállják meg a sziklaormokat. A kereszteseknek és ellenségeiknek egy-egy magaslatot sikerült elfoglalniuk. Rövid ideig tartó patthelyzet állt be, melynek során a hetykeségüket kihívóan fitogtató törökök igyekeztek megfélemlíteni ellenfeleiket. Deuil-i Odo beszámolója szerint: „csomókat tépdestek ki a hajukból, és a földre szórták, amellyel – ahogy később megtudtuk – azt akarták a tudtunkra adni, hogy erről a helyről, bármivel fenyegetnénk is őket, tapodtat se mozdulnak”.{177} Ez alkalommal azonban a keresztesek nem a félelemkeltéshez, hanem kardjaikhoz folyamodtak. Miután a két kőszirt között elzárták az utat, gyalogosrohamot indítottak a török állások ellen. A túlerő végül diadalmaskodott, és a törökök menekülni kezdtek a magaslatról nyomukban a keresztény üldözőikkel. Amint leértek az ingoványos részhez, mindegyiküket lekaszabolták. Deuil-i Odo mindezt örvendezve szemlélte, és megjegyezte, hogy a hitetlenek „a tisztátalan természetükhöz jól illő helyen lelték halálukat és találták meg sírjukat”.{178} A győzelem sokat javított a sereg harci szellemén, és végül ilyen hangulatban érték el 1148. január 20-án Attalia városát. A mostoha körülmények továbbra sem enyhültek, az utakat az elhullott lovak tetemei szegélyezték, amelyeket vagy otthagytak elrothadni, vagy

csontjaikról még levagdosták a megmaradt húst. Ahogy fogyatkozott a teherhordó állatok száma, úgy kényszerültek az emberek hátrahagyni a málhákat, sátrakat és fegyvereket, amelyeket már nem bírtak tovább a hátukon cipelni. Amikor a sereg megállt, és Attalia mellett tábort vert, soraikban betegség ütötte föl a fejét, amelynek terjedését minden bizonnyal az elégtelen táplálkozás miatt legyöngült állapotuk is siettetett. Ráadásul a város lelkiismeretlen, gátlástalan lakói a létfontosságú élelmet uzsoraáron kínálták az embereknek. Ezzel egy időben hóval, viharral beköszöntött a tél, és az öt hétig dühöngő ellenszél lehetetlenné tette, hogy a keresztesek hajón hagyják el a várost. De ekkor legalább már a sereg megfelelően volt kiképezve, alkalmasan arra is, hogy megvédje magát; Attalia falain kívül három – a táboruk ellen intézett – török támadást vertek vissza, közülük az egyikben álruhába bújt templomosok vegyültek a többi lovag közé, hogy megfutamítsák az ellenséget. Ők egyébként úgy döntöttek, hogy inkább maguk éheznek, hogy harci ménjeiket életben tartsák, és az áldozatuk meghozta gyümölcsét: a keresztény lovagok nagyszámú, nyilvánvalóan jól táplált lovának látványa meggyőzte a törököket arról, hogy a kereszteseknek sikerült megújítaniuk a készleteiket, így egész egyszerűen visszavonultak. Csodálatos módon a tavasz beköszöntével a keresztesek még mindig életben voltak, miután sikerült épségben megbirkózniuk a kegyetlenül fáradságos menetelés viszontagságaival. A Szíriába vezető út gyalogosan további negyven napig tartott, vita is támadt akörül, hogy ahelyett, hogy továbbra is az elődök nyomában járnának, vajon nem volna-e észszerűbb a drágább, de rövidebb tengeri utazást választani Antiókhiába? Az attaliai tengerészekkel és hajótulajdonosokkal folytatott hosszú egyezkedés és kimerítő tárgyalások után – akik elcsigázott vendégeiket az utolsó ezüstérméiktől is meg akarták fosztani –,Lajos végül az első hajókkal tengerre szállt. Seregének rendje fölbomlott, sok katonájának sikerült kihajóznia, a többiek viszont gyalogosan igyekeztek továbbvonulni. Deuil-i Odo szerint olyanok is akadtak, akik

egyszerűen föladták a fogadalmukat, hogy eljussanak a Jeruzsálemi Királyságba, és egy török csapat legyengült foglyaiként elfogadták a fölajánlott alamizsnát meg a biztonságos visszaút lehetőségét KisÁzsián keresztül. A templomosok ugyanúgy ínséget szenvedtek, mint a királyi sereg többi része. Ám az általuk tanúsított önfegyelem, megfontoltság, találékonyság és az ügy iránti elkötelezettség nélkül a francia király keresztes hada soha nem jutott volna messzebb Konstantinápoly falainál. Március elején tehát úgy állt a helyzet, hogy Lajos király megérkezett Antiókhiába, és nekifogott, hogy előkészítse Edessza megmentését célzó terve következő szakaszát. A templomosoknak ebben is kiemelkedő szerep jutott.

6   A háború malma   Amikor VII. Lajos az Orontész folyó torkolatában fekvő Szent Simeon kikötőjében végre megérkezett a Szentföldre, rá kellett eszmélnie, hogy anyagilag tönkrement.{179} Eltekintve a kiontott vértől és a büszkeségén ejtett számos sérelemtől, a király Párizsból Antiókhiába tett hosszú útjának pénzügyi költségei kimerítették a dicső zarándoklatra szánt keretét. Katonáit alaposan megkopasztották a konstantinápolyi meg attaliai görögök, akik nyomorúságos állapotukat kihasználva minden általuk kínált portékáért az eredeti ár többszörösét kérték el. Az az elképzelés, hogy ilyen helyzetből indítsanak támadássorozatot a muszlim fennhatóság alatt álló városok ellen, egyszerűen meghaladta a király anyagi erejét. Szerencséjére ott volt Lajos mellett Barres-i Everard, aki mintegy személyes ügyének érezte, hogy istápolja a keresztes hadjárat francia seregét. A király tehát hozzá fordult segítségért. Terve szerint egy nagy összegű kölcsönhöz szeretett volna hozzájutni, és abban reménykedett, hogy Everard majd elintézi az ügyletet. Már nem számított titoknak, hogy a szegénységi fogadalmat tett templomosok időközben nagyon is megtollasodtak. Jól ismerték a latin Kelet országait és népét, így abban a helyzetben voltak, hogy minden nehézség nélkül tudtak pénzhez jutni, akár saját forrásaikból, akár úgy, hogy másokat nyertek meg ügyük támogatásának. És ami talán a legfontosabb: mivel fölesküdtek a zarándokok védelmére, az adott körülmények között ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy a királyuknak nyújtanak anyagi segítséget. Everard 1148. május 10-én Antiókhiában hagyva Lajost a délre fekvő Akkonba utazott, hogy pénzt szerezzen.

Részben a templomosok saját forrásaiból, részben a birtokaikra fölvett kölcsönből szép summát sikerült előteremtenie. Később az év folyamán Lajos levelet írt a régenseinek, akikre távollétében Franciaország kormányzását hagyta, és arra kérte őket, hogy gyűjtsenek össze harmincezer párizsi fontot (livre parisis) és kétezer ezüstmárkát, hogy visszafizethesse adósságát a templomosoknak.{180} Ez az összeg a francia korona éves jövedelmének felét, vagy még annál is többet tett ki.{181} Az egyik régenséhez, Suger saint-denis-i apáthoz intézett levelében Lajos arról számolt be, hogy szentföldi utazását semmiképpen sem tudta volna véghez vinni a Templomos Lovagrend testvéreitől minden területen kapott támogatás nélkül, továbbá hogy a rend kis híján csődbe juttatta magát, csakhogy őt kisegíthesse.{182} Föltételezve, hogy ennek volt némi igazságmagva, és Lajos nem pusztán retorikai fogásnak szánta, hogy ezzel is kedvező színben tüntesse föl a templomosokat, úgy látszik, a rend igen messzire ment annak érdekében, hogy a francia királyt kimentse nehéz helyzetéből, és hogy az akadozó keresztes hadjáratnak új lendületet adjon. Nem Lajos volt az egyetlen nyugati keresztes uralkodó, aki 1148 tavaszán a templomosoknál keresett segítséget. III. Konrád a Konstantinápolyban és környékén elszenvedett megszégyenítő kalandok után ugyancsak a szíriai tengerpart mentén vonult végig. Ezt követően Akkonba hajózott, onnan pedig szárazföldön Jeruzsálembe indult, ahol a templomosok al-Aksza mecsetből átalakított, impozáns főhadiszállásán vendégeskedett. Konrád ottléte idején a mecsetet már teljes egészében a templomosoknak engedték át, ám királyi pompájából semmit sem veszített. Az egyik krónikás Jeruzsálem „leggazdagabb” épületének nevezte.{183} Terjedelmes, fényűző, négyszögletes épület volt, tetején kupolával, homlokzatát magas, széles boltíves kapuk uralták, amelyek mögött az előcsarnok húzódott. Az épület körül – amelyet az odalátogató keresztények Salamon király palotájaként tiszteltek, hiszen a legendás és gazdag ótestamentumi király lakhelyével azonosnak tekintették – új, ez időben különböző készültségi

állapotban lévő melléképületek sorakoztak: a nyugati oldalon egy csarnok és egy kolostor, a keletin pedig műhelyek.{184} Az oldalt álló kisebb mecsetet kápolnává alakították át – ezt az előkelő származású szíriai költő és diplomata, Uszáma ibn Munkidz is megemlített –,és készen álltak a tervek egy impozáns templom fölépítésére is, amely a rend egyre növekvő tekintélyét volt hivatott reprezentálni. A nagy műveltségű, tudós Ibn Munkidz, aki kilencvenhárom esztendőt élt meg, és páratlan rálátása volt a keresztes háborúk viharos első évszázadára, a templomosokat a vallási különbségek ellenére barátjainak tekintette. Följegyezte, hogy valahányszor ellátogatott az al-Aksza mecsetbe, a templomosok minden alkalommal kiürítették kápolnájukat, hogy Mekka felé fordulva imádkozhasson. Az is igaz, hogy e tényről egy hosszabb anekdota keretében emlékezett meg, amely a többi frank ostobaságát, faragatlanságát és durvaságát mutatta be – képtelen volt ugyanis a nem templomos keresztényekről bármit is írni anélkül, hogy ne vágjon a fejükhöz olyan szidalmakat, mint „Allah rútítsa el őket!”, „Allah hagyja őket cserben!, „Allah átka legyen rajta!”, vagy „a Mindenható Isten hatalmasabb, mint a hitetlenek”.{185} Az épületegyüttes alatt, a Templom-hegy teraszába beépítve istállók hosszan elnyúló sora húzódott. Ezeket a hagyomány szerint állítólag még maga Salamon építtette – jóllehet minden jel arra utal, hogy Heródes uralkodásának, vagyis Krisztus születésének az idejéből származtak. Az egyik szerző úgy tudja, hogy kétezer ló és ezerötszáz teve fért el bennük, míg egy másik, könnyen lelkesedő látogató az istállók befogadóképességét több mint tízezer állatra becsülte. Konrád húsvétkor érkezett meg Jeruzsálembe. Féltestvére Ottó, Freising püspöke beszámolójában azt írta, hogy „a papság és a nép hangos ünneplése között” lépett be a városba, ahol „mély tisztelettel fogadták”. A német király iránti megbecsülésük jeléül a templomosok lehetővé tették, hogy útitársa, a városba érkezésük után nem sokkal elhunyt Bogeni Frigyest (Friedrich von Bogen) a

templom fala melletti saját temetőjükben helyezzék végső nyugalomra. Jeruzsálemben Konrád idejének legnagyobb részét a templáriusok társaságában töltötte. Freisingi Ottó beszámolója szerint végiglátogatta a nevezetességeket, és „minden szent helyet fölkeresett”.{186} A templomosok bizonyára melegen ajánlották figyelmébe szolgálataikat. Hiszen annak ellenére, hogy a testvérek időközben harci alakulattá fejlődtek, lényegében még mindig annak a szervezetnek a tagjai voltak, amely a zarándokokat kalauzolta és védelmezte. A szent helyeken való imádkozás és tisztelgés közben Konrád már az elkövetkező északi háború terveit forgatta a fejében. Jeruzsálemnek ekkor III. Balduin személyében új királya volt, aki atyja, I. Fulkó 1143-ban bekövetkezett halála után lépett a trónra. A tizenhat esztendős, pallérozott és fesztelen arisztokrata viselkedésű Balduin három éven át anyjával, Melisendával együttesen uralkodott, és alig várta már, hogy egy nagyobb hadivállalkozást vezethessen. Freisingi Ottó szavaival élve, a német uralkodó, az ifjú király, a város latin pátriárkája „és a templomos lovagok egyetértésre jutottak abban, hogy a következő év júliusa körül hadat indítanak Szíriába, hogy bevegyék Damaszkuszt”.{187}

Damaszkusz minden kétséget kizáróan a muszlim világ egyik ékkövének, egyben Dél-Szíria legjelentősebb városának számított. Az al-Makdisziként ismert arab földrajztudós „a világ egyik menyasszonyaként” jellemezte, egy olyan városként, amelyet „patakok szabdalnak át, és [gyümölcs]fák öveznek körös-körül”, és amelyet az egész iszlám világ legcsodálatosabb mecsetje ékesít. A 7. században alapított nagy Omajjád mecset hatalmas, gazdagon díszített épület volt, melynek falait márvány és aranyozott mozaikok borították, építése pedig a hagyomány szerint „tizennyolc öszvérrakomány aranyat” emésztett föl. Az igazhitűek Mekka,

Medina és Jeruzsálem után a világ negyedik legszentebb helyeként tisztelték: annyira tiszta volt, hogy pók soha nem szőtt hálót a sarkaiban.{188} Noha a mecset körül terjedelmes agyagvár húzódott, ami egyben Damaszkusz védelmi központjául is szolgált, a város falai viszonylag gyöngék és alacsonyak voltak. A várost minden oldalról több mérföld kiterjedésű gyümölcsös övezte. Kis parcellákra osztott, sűrű gyümölcsfaerdők voltak ezek, amelyekben csak a közöttük húzódó keskeny ösvényeken lehetett közlekedni. Ezek kétségtelenül kellemetlen, ám korántsem leküzdhetetlen akadályok voltak. Első pillantásra tehát Damaszkusz könnyű prédának látszott a keresztény hódítók számára. A város bevétele legalább egy Akkon – mi több – Jeruzsálem fölötti győzelemmel ért volna föl. Ám Damaszkuszt mégsem lehetett Edesszával összevetni, amelynek eleste siettette a második keresztes hadjárat meghirdetését. A város nevét nem említi Jenő pápa Quantum Praedecessores kezdetű bullája, és szerte a nyugati országokban tartott prédikációiban Clairvaux-i Bernát sem sürgette fölszabadítását. Meglehet, hogy védőműveit főképpen gyümölcsfák és nem aláaknázható, zömök várfalak alkották, ám ennek ellenére mégsem ígérkezett olyan könnyű célpontnak, mint elsőnek tűnt. Ez valamivel korábban, 1129-ben is bebizonyosodott, amikor II. Balduinnak nem sikerült bevennie a települést, kudarcát pedig a Nyugat megdöbbenéssel és fölháborodással fogadta. Mi több, kormányzója, Muín ad-Dín Unur 1148-ban a Jeruzsálemi Királyság egyik szövetségeseként harcolt a közös ellenség és agresszív hódító Zangi ellen. A második keresztes hadjárat célpontjának Edesszáról Damaszkuszra történt áthelyezése merész és kétségtelenül hirtelen változás volt, amelyben a templomosok is szerepet játszottak. Az Edessza 1144-ben történt eleste óta eltelt három és fél év alatt sok minden megváltozott. Először is, Zangi időközben eltávozott az élők sorából. A kiöregedett zsarnokot 1146 szeptemberében egy földühödött szolga ölte meg, amikor részegségtől ájultan feküdt ágyában, majd keserves kínok között hagyta kiszenvedni.{189} Két fia

lépett a helyére, akik közül a fiatalabb, Núr ad-Dín, ha lehet, még apjánál is vérszomjasabbnak bizonyult. Aleppó új kormányzójaként, Núr ad-Dín szilárdan elhatározta magában, hogy kését továbbra is rettenthetetlenül az Edesszai grófságbeli keresztények nyakán tartja, hatalmát pedig déli irányban, a szomszédos Antiókhiai Fejedelemség területére is kiterjeszti. Krónikájában Ibn al-Athír úgy jellemzi a keresztesek város körüli megjelenésekor harmincadik életévét taposó Núr ad-Dínt, mint aki „termetre magas, napbarnított. Szakállt csak állán viselt, homloka széles volt. Jó kiállású férfi volt, vonzó tekintettel. Uralma igen nagy területre terjedt ki […] jó kormányzásának és igazságosságának a híre az egész világot bejárta.”{190} Neve annyit tett, hogy a Hit (adDín) Fényessége (Núr). E bemutatás jóval kedvezőbb színben tüntette föl tárgyát, mint amivel a keresztesek egyetértettek volna. Núr ad-Dín uralma alatt Edesszának még egy rettenetes vérfürdőt kellett elszenvednie, válaszul elűzött vezetője, II. Joscelin gróf kudarcot szenvedett fölszabadítási kísérletére. A város védőműveit lerombolták, a még megmaradt keresztény lakosságát vagy leöldösték, vagy rabszolgává tették. Ekkor a keresztesek már nem sok lelket tudtak volna megmenteni. A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1147-ben Núr ad-Dín aláásta a szövetséget, amelyre Damaszkusz ura, Unur törekedett a keresztényekkel, mégpedig úgy, hogy saját maga lépett egyezségre vele. Núr ad-Dín feleségül vette Unur leányát, miután Aleppó és Damaszkusz urai mind erősebb egységfrontot alkottak a frankok ellen. Így azután 1148 tavaszán jóval észszerűbbnek látszott megkísérelni egy veszélyes szövetkezés fölbomlasztását, mint folytatni egy vesztésre álló ügyet Edesszában. Egy másik lehetőség volt a Jaffától 48 kilométerre délre fekvő, Fátimidák uralta kikötőváros, Aszkalon bevételével próbálkozni, ám mivel ez nem szerepelt a második keresztes hadjárat eredeti céljai között, az ostromot elvetették.{191} Keresztelő Szent János ünnepén, 1148. június 24-én, egy csütörtöki napon az Akkonhoz közeli Palmareában gyűlt össze a

latin kelet csaknem minden, valamit is számító szereplője. Természetesen Konrád, Lajos és a tizennyolc esztendős Balduin király is megjelent, ez utóbbi anyja, a vele együtt uralkodó Melisenda társaságában. A Keletről és Nyugatról érkező nemes méltóságok sokaságához egyházfejedelmek impozáns kísérete – többek között a jeruzsálemi pátriárka, két érsek, valamint egy pápai legátus – csatlakozott. E magas rangú személyiségek mellett és immáron a keresztes királyságok vezető döntéshozói között foglaltak helyet az ispotályosok és a templomosok mesterei, Le Puy-i Rajmund és Craoni Róbert. A gyakran „akkoni gyűlésként” is emlegetett találkozó céljául azt tűzték ki, hogy a küszöbönálló katonai művelet célját illetően megállapodásrajussanak. Türoszi Vilmos följegyzése szerint a damaszkuszi ügyben komoly vita bontakozott ki: „a különböző csoportok különböző véleményeket hangoztattak, és érveket sorakozattak föl pró és kontra”.{192} De ha hihetünk Freisingi Ottó beszámolójának, ezt az egész ügyet már előzően eldöntötték. Miután Lajos belátta, hogy a dolog kényes természetű, a vita egyedüli tárgya az maradt, hogy „hol és mikor tartanak szemlét a sereg fölött”.{193} Mindenki nagyon derűlátónak mutatkozott. Ibn al-Kalániszí megfogalmazása szerint „gonosz szívük annyira bizakodott a város elfoglalásában, hogy már elkezdték tervezni a birtokok meg a kerületek fölosztását”. Ám Damaszkusz bevétele korántsem bizonyult olyan egyszerűnek.

Ibn Dzsubair, a spanyolföldi muszlim utazó, aki a 12. század vége felé látogatott Damaszkuszba, páratlan szépségűnek festett le a várost: „Kelet paradicsoma […] illatozó virágoskertek lehelnek életet a lélekbe […] kertjei úgy veszik körbe, mint fényudvara a Holdat […] zöld oázisa addig terjed, ameddig a szem ellát, és négy oldala közül bármelyiket nézi is az ember, érett gyümölcsei szinte vonzzák

tekintetét.”{194} De amikor 1148. július 24-én szombaton a keresztes had egyesített csapatai elkezdtek maguknak utat vágni a termékeny gyümölcsfaövezetben, nem igazán találták hívogatónak. Türoszi Vilmos leírta, ahogyan a három keresztény király seregei óvatosan, feszült várakozással és szorongató félelemmel telve közeledtek Damaszkuszhoz, gyakran libasorban haladva a város határában elterülő gyümölcsösök szűk csapásain. Ezek az ösvények „ahhoz eléggé szélesek voltak, hogy a csőszök meg a kertészek gyümölccsel megrakott teherhordó állataikat rajtuk a városba vezessék”, ám egy fegyverekkel terhelt, harci felszereléseket vontató, nyomában ökrök meg tevék húzta, hosszú málhaoszloppal vonuló, népes hadseregnek teljesen alkalmatlan és veszélyes útvonalnak bizonyultak. A város fák mögött meglapuló védői előelőugrottak, hogy rátámadjanak az ösvényen haladó katonákra, vagy a gyümölcsöst a birtokháborítóktól védő őrtornyok tetejéről lődöztek rájuk. „Eme előnyös állásokból folyamatosan záporoztak a nyilak meg egyéb lövedékek” – folytatta a krónikaíró. Az agyagfalak kémlelőnyílásain át lándzsások fürkészték a támadókat, várva az alkalmas pillanatra, amikor oldalról az ellenségre hajíthatják fegyverüket. A kereszteseket előrehaladás közben „azonnali halál” fenyegette – jegyezte meg Vilmos; „minden oldalról egyaránt veszély leselkedett rájuk”.{195} E csapdák ellenére, pusztán a létszámot és az eltökéltséget tekintve az előny a keresztények oldalán volt. Csapást törtek maguknak a kerteken át, lerombolva az útjukba emelt falakat és akadályokat. Áthatoltak a fás kertek sűrűjén, és végül kiértek a Barada folyó partjához, amely a városfalak tövében áramlott. A folyóparton, ahol a városkapuk védelmére hajítógépeket állítottak és íjászokat sorakoztattak föl, egy küldöttség gyűlt egybe. Ám Konrád német lovasságának dühödt támadása az ellenség eme első vonalát egyhamar szétszórta: a lovagok lovukról leugorva, kardjukkal vagdalkozva törtek előre. Az összecsapásban maga a király is nagy sikerrel küzdött: állítólag olyan vadul rontott rá egy török lovagra, hogy a fejét, a bal vállát, a karját törzsének egy

részével együtt egyetlen csapással vágta le. Rövidesen a Damaszkusz nyugati külvárosain át vezető folyót a keresztesek teljesen hatalmukba kerítették, majd elkezdték beásni magukat, és a gyümölcsöskert kivágott fáiból torlaszokat emeltek. „A háború malma – jegyezte meg a damaszkuszi krónikás, Ibn al-Kalániszí – nem szűnt meg őrölni.”{196} A keresztes sereg annyira bízott a gyors győzelemben, hogy nem vitt magával ostromgépeket, és élelmiszerből is csupán néhány napra elegendőt. Úgy gondolták, hogy a kertekből elorzott gyümölcsön meg a folyóból való vízen elélhetnek, és hogy a város bevételéhez amúgy is legföljebb két hétre lesz szükségük. Nem számítottak arra, hogy a muszlimok milyen elkeseredetten fognak védekezni, ahogyan arra sem, hogy amint a város falai alá érkeznek, a keresztes táborban máris a várost felmentő sereg érkezéséről szóló hírek kezdenek majd el szállingózni. Ugyanis „nagyszámú íjász érkezett lovon” a Bejrúttól keletre húzódó Bekaa-völgy felől, hogy az ostromlókat folyamatosan zaklassák-gyötörjék, és mindeközben a városbeli védők oly sebességgel bombázták a frankok állásait, mint amikor „a sólymok lecsapnak a hegyi fogolymadarakra”.{197} Ami ezután történt, arról később még évekig vitatkozni fognak. Július 27-én, kedden az őrtornyokból kémlelő megfigyelők azt észlelték, hogy a keresztes táborban hirtelen furcsa csönd állt be. Ha néha fölbukkant egy-egy lovas vagy gyalogos katona, arra lándzsákat meg nyilakat zúdítottak, de inkább úgy látszott, hogy szünet állt be az ostromban. „Mindenki azt gondolta – írja alKalániszí –,hogy valami fortélyban mesterkednek, valamiféle hadicselt készítenek elő.” Ami azt illeti, ebben nem tévedett. Az ostromot vezénylő három király tanácskozása eredményeként egy igen merész és vitatható elhatározásra jutott. Váratlanul – és sokak szerint elképesztő módon – úgy döntöttek, hogy fölhagynak a város nyugati felén folytatott ostrommal, és a délkeleti oldalán vonulnak új állásokba, ahol a kémek szerint a gyümölcsöskertek keskenyebbek, a falak gyöngébbek voltak, így a győzelem is közelebbinek ígérkezett. Úgy

látszik, hogy a több, népes felmentő sereg érkezéséről szóló híresztelések hallatán a frankok vezérei annyira megrémültek, hogy a gyors diadal érdekében hajlandónak mutatkoztak egy hirtelen jött stratégiamódosítást megkockáztatni.{198} A nehezen megszerzett állásaikat tehát föladták, és az egész sereg a keleti oldalra vonult. Mint később kiderült, ez katasztrofális lépésnek bizonyult. Jóllehet, Damaszkusz ostrománál személyesen nem volt jelen, Türoszi Vilmos igen sok ott szolgált katonával beszélt utólag, és az eseményekről sötét kép ábrázolódott ki.{199} A sereg kivonása széles körben zúgolódást keltett, és ez az események hatására még tovább erősödött. Az új állásokhoz megérkezve a frankok megállapíthatták, hogy a védelem nagyon is erős, és szó sem lehet könnyű győzelemről. Igaz, gyümölcsösök ezen az oldalon valóban nem voltak, ami a gyakorlatban azzal járt, hogy az ostromlók most éhen maradtak. A város nyugati oldalára való visszatérésre többé nem volt lehetőség, mert a védők, látva a frankok eltávozását, azon nyomban hatalmas sziklákból és farönkökből torlaszokat emeltek, amelyek védelmét íjászokra bízták. A keresztények tehát a megkezdett feladatban semmilyen előrehaladást nem tudtak elérni, hiszen a sikeres ostrom folytatásához a seregnek nem állt rendelkezésére elegendő élelmiszer, és immár a visszaút is el volt zárva. A felmentő seregek érkezésének esélye pedig óráról órára növekedett. A frankoknak tehát sikerült sok év óta a legkedvezőbb katonai pozíciójukat balga módon föladni. Az egybegyűlt hadvezérek az indulatos és az árulással való vádaskodásoktól sem mentes vita során megállapították, hogy egyetlen lehetséges stratégia maradt: ha fölszedik a sátorfájukat és hazamennek. A visszavonulás csaknem elviselhetetlenül megszégyenítő volt. Ezek az emberek több ezer mérföldet utaztak, betegséggel, éhezéssel, hajótöréssel, ellenség által állított csapdával, szegénységgel mit sem törődve, abban a reményben, hogy az első hadjárat kereszteseinek nyomdokában haladva egy sor nagyszerű győzelmet aratnak majd az Úr nevében. Ám végül a második keresztes háborúból semmi más nem lett, mint egy négy napig tartó

vagdalkozás a csapdákban bővelkedő gyümölcsöskerten át, néhány külön-külön megvívott közelharccal és a szégyenteljes visszavonulással. „Embereink – állapította meg Türoszi Vilmos – dicsőség nélkül tértek haza.”{200} A templomosok igen sok energiát fektettek a második keresztes háborúba. Keresztülvezették VII. Lajost Kis-Ázsián, és hadjáratát hatalmas kölcsönökkel segítették. Támogatták III. Konrádot, védőszárnyaik alá vették, és értékes katonai tanácsokkal látták el. Craoni Róbert az ispotályosok mesterével együtt amellett érvelt, hogy Edessza helyett inkább Damaszkusz ellen indítsanak támadást. Mindezért elenyésző jutalom volt osztályrészük. A frank királyok Damaszkusz után rövid ideig egy Aszkalon elleni támadást mérlegeltek, de ez a terv később füstbe ment. Konrád 1148 szeptemberében távozott a Szentföldről. Lajos hét hónappal tovább maradt, hogy a húsvétot Jeruzsálemben ünnepelje meg, mielőtt áprilisban hazautazott volna Franciaországba. Ekkor indult meg újból a bűnbakkeresés. A frank krónikások véleménye megegyezett abban, hogy uraik nem bukhattak volna ekkorát, ha valamilyen módon nem árulják el őket. Elfogadott ténynek számított, hogy valaki szabotálta a hadjáratot. III. Konrád is ekképpen magyarázta a katasztrófát, noha az árulás vádjának a forrását pontosan nem tudta megnevezni. Többeket is meggyanúsítottak: az egyik közszájon forgó név a keresztes Thierry flamand grófé volt, akiről az a hír járta, hogy ő maga ácsingózott Damaszkusz urának a címére, féltékenységet támasztva hasonszőrű társai között. Ennek következtében azután az egész vállalkozást szándékosan megbuktatták, csak hogy őt ellehetetlenítsék. Mások azt állították, hogy egy Tiberiasi Elinandusz névre hallgató keleti főurat hamis pénzben kifizetett nagy összeggel vesztegettek meg, hogy vegye rá fölötteseit a taktika megváltoztatására. Még Balduin királyt és anyját is gyanúba keverték, hiszen az emberek magyarázatot kerestek egy olyan

szánalmas katonai bohózatra, amit egyébként csak valamely szeszélyes istenség haragjának lehetett betudni. Hasonlóképpen a templomosokat is gyanúba fogták. A pápai udvarban követként tevékenykedő angol polémista és hivatalnok Salisburyi János megvádolta a rendet az összeomlásban játszott szerepe miatt, noha azt nem igazán tudta megmondani, hogy mi volt a bűne. Nem támogatta a templomosokat, és előjogaikat az Egyházra nézve határozottan veszélyesnek ítélte. Figyelemmel követte a III. Jenő pápa udvarában szárnyra kapott pletykákat, ahol annyi mindent beszéltek, és a rend is gyakran szóba került. Az bizonyossággal nem állítható, hogy mindez egyszerű rágalomnál több lett volna. A templomosok ugyanolyan nagy igyekezettel és odaadással végezték a dolgukat, mint amennyit bárki az észszerűség határain belül követelhetett volna tőlük. Céljuk a zarándokok védelme volt. A kíséret biztosításában, védelmezésében, kiképzésében, finanszírozásában, tanácsokkal való támogatásában, valamint a második keresztes hadjárat során folytatott harcokban játszott szerepük a kötelességteljesítés lehető legmagasabb szintű megnyilvánulását jelentette. Életüket tették kockára, és csaknem csődbe juttatták magukat azért, hogy a keresztes hadak erőfeszítéseit támogassák, amelyeket vezéreik nemegyszer hanyagul, figyelmetlenül, sőt öngyilkos módon irányítottak. Éppen ezért a hadjárat kudarcáért őket hibáztatni bizonyos értelemben mérhetetlenül hálátlan dolog volt. Ám ez ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a templáriusok ez időben milyen szorosan kötődtek a Szentföld sorsához, hasonlóképpen, hogy milyen fontos szerepetjátszottak az ottani keresztény települések védelmében. Három évtized leforgása alatt nevük csaknem Isten királyságának a szinonimájává vált, amelyet az iszlám Közel-Kelet térségéből kanyarítottak ki. Később ez lesz legnagyobb dicsőségük és egyben legszörnyűbb átkuk is.

7   Az istenverte torony   A lerombolt, kihalt Gáza városában csönd uralkodott. Pedig valamikor a Közel-Kelet legszebb városai közé tartozott. A Szíriából Palesztinán át Egyiptomba vezető part menti úton fekvő valamikori város élénk piaca révén gazdagodott meg, ezenkívül pedig mecsetei, templomai és márványból épített, masszív, szellős házai tettek híressé.{201} Ám 1149-ben csupán természetes kútjai és víztárolói jelezték, hogy itt korábban olyan hely volt, ahol különböző vallású emberek éltek jólétben. A háború végigsöpört elegáns utcáin, és úgy tűnt, egyszer s mindenkorra elnéptelenítette a települést. „Most romokban áll – jegyezte föl Türoszi Vilmos –,és egy lélek sem lakja.”{202} Üres, romos épületei megerősítették a városban született egyik legkitűnőbb költőjének, Abu Isak al-Gázinak a szavait: „A múlt tovaszállt. […] Csak az a pillanat a tiéd, amelyben élsz.”{203} Azonban 1149–1150 telén Gázában mozgolódás támadt. Ásók törték a földet, hogy új alapokat készítsenek, kőfaragók új erődítésekhez való kőtömböket faragtak. A város – vagy legalábbis egy jelentős része – újra éledezni kezdett. Az elpusztított település központjában emelkedő dombon egy új, „falának és tornyainak köszönhetően figyelemre méltó” vár építési munkálatai folytak. Itt nem csupán egy város újjászületéséről volt szó. Az építkezés a keresztes királyság távoli, déli részén megvalósuló új és agresszív katonai stratégia részét képezte, amelynek középpontjában a templomosok álltak. És amint az új erődítmény elkészül, az őrzői és haszonélvezői majd a testvérek lesznek. Ez a tél nehéz és bizonytalan időszaknak számított a templomos rend lovagjai számára. Craoni Róbert 1149. január 13-án elhunyt, és

helyére a franciaországi testvérek mesterét, Barres-i Everard-t választották meg, aki oly buzgón szolgálta VII. Lajost a másodi keresztes hadjárat kudarca idején. Everard-t tapasztalt pénzügyi szakértőként és ügyes diplomataként ismerték, ám szíve mindig Franciaországhoz húzta. Craoni Róberthez hasonlóan ő is hasznosabbnak tartotta, ha a templáriusokat európai támogatóik mellett képviseli, mintha főfoglalkozású katonaként szolgálna Jeruzsálemben. Nem utolsósorban a miatt a hatalmas összegű hitel miatt gondolta így, amelyet a rend a francia koronának juttatott. Everard tehát visszatért Párizsba, amikor a király hajói 1149 tavaszán vitorlát bontottak. A rend vezetésével egy középkorú lovagot, Montbard-i Andrást (André de Montbard) bízta meg, aki már legalább 1130-tól a templáriusok szolgálatában állt. András egy nyolcgyermekes burgundiai nemesi család egyik fia volt, két testvére Cîteaux-ban ciszterci szerzetesként szolgált.{204} Clairvaux-i Bernátnak volt (jóllehet néhány évvel fiatalabb) nagybátyja, akit levélben rendszeresen tájékoztatott a templomosoknak az Úr földjén elért sikereiről, illetve viszontagságairól. Egy helyütt András a saját munkáját egy hangyáéhoz hasonlította, ám szerénysége mögött jelentős katonai tehetség rejtőzött.{205} A rendben töltött ideje alatt a sénéchal tisztére emelkedett, és ebben a minőségében ő viselte a legfőbb felelősséget a templáriusok confanon bauçant nevezetű, egyszerű fekete-fehér zászlójáért. Ezt a csatamezőn egy másik tiszt, a marsall – maréchal – tartotta a magasban, hogy a templomosok köré gyűlve küzdjenek. Mindaddig fönt kellett lengenie, ameddig egyetlen lovag is életben volt a csatamezőn.{206} Montbard-i András alaposan kiismerte magát a latin Keleten zajló politikai fejleményekben, amelyekről otthoni barátait szorgalmasan tájékoztatta. Sajnálatos módon, amint Everard mester Párizsba utazott, Montbard-i András utána küldött levélben számos testvére haláláról számolt be, akik egy véráztatta fekete-fehér zászló védelmében estek el.

Június 29-én egy, az Antiókhia melletti Inabnál vívott szerencsétlen kimenetelű ütközetben Núr ad-Dín aleppói atabég megsemmisítő vereséget mért Rajmund antiókhiai herceg seregére. Rajmundot finoman szólva ellentmondásos személyiségnek ismerték. Amióta Poitiers-ből Antiókhiába utazott, hogy annak kilencéves örökösnőjét feleségül véve a hercegség fölötti uralmat megszerezze, összerúgta a port a szicíliai királlyal, a bizánci császárral és az antiókhiai pátriárkával. Állítólag VII. Lajost is mélyen megsértette, amikor feleségével, Aquitániai Eleonórával szemben (akiben éppenséggel unokahúgát tisztelhette) túlzott mértékű lovagiasságot tanúsított. Az inabi csata pontot tett Rajmund változatos pályájának a végére: miután a harcmezőn fogságba esett, fejét vették, amelyet azután Núr ad-Dín győzelmi emlékként elküldött a szunnita kalifának Bagdadba. A további veszteségeket a Jeruzsálemi Királyságnak kellett megakadályoznia. Balduin és anyja, Melisenda fölkérte a templomosokat, segítsenek meggátolni, hogy Núr ad-Dín serege – kihasználva Rajmund halála miatti válságot – fölvonuljon Antiókhia ellen. A templomosok százhúsz lovaggal és hozzávetőleg ezer „jól fölfegyverezett fegyvernökkel és apróddal” haladéktalanul csatlakoztak a király hadához. Azután sietősen északnak vették az irányt – írta Montbard-i András –, és a hadjárat költségeinek fedezésére útközben hétezer akkoni és ezer jeruzsálemi besantot{207} vettek föl.{208} Antiókhiába érve, ott azonnal lekötötték őket az Ikonionból (ma Konya, Törökországban), meg Hvárezmből (Perzsia) érkező muszlim katonák. Kétségbeesett helyzetükben gyors utánpótlásra és erősítésre volt szükségük. „Azért írunk neked, hogy minden késlekedés nélkül sürgősen térj vissza” – olvasható Andrásnak Everard-hoz írt levelében:   Soha nem lesz alaposabb okod a visszatérésre, és jöveteled soha nem lesz üdvösebb Istennek, hasznosabb házunknak, valamint Jeruzsálem földjének. […] Seregünkből sokan meghaltak, ezért is

kívánjuk, hogy térj vissza hozzánk mindazon testvérekkel és fegyverhordozókkal együtt, akik szerinted alkalmasak lesznek a feladatra. Akármilyen gyorsan érkezel is meg, nem hiszem, hogy bennünket még életben találsz, de siess és jöjj; ez a mi kívánságunk, a mi üzenetünk, a mi kérésünk. […] Tiszteletre méltó atyánk, adj el mindent, amit csak tudsz, és te magad hozd el az árát, hogy legyen miből élnünk. Isten veled!

  Montbard-i András levele sötét képet fest az Antiókhiában kialakult katonai helyzetről, miközben a frankok megpróbáltak Núr ad-Dín heves támadásainak ellenállni. Egyúttal a templomosoknak a Jeruzsálemi Királyságban folytatott valós életének több oldalát is szemléletesen összefoglalta. Rájuk várt a feladat, hogy sürgős választ adjanak és katonai segítséget küldjenek a három megmaradt keresztes állam – Jeruzsálem, Tripolisz és Antiókhia – bármely részébe, amelyet az ellenség megtámadott. A templomosoknak e sokrétű feladatra való tekintettel juttattak egyre több várat, erődítményt, amelyekből a latin uralom alatt álló területeket hatékonyabban tudták ellenőrizni. Egy ilyennek az építése folyt ez idő tájt a gázai magaslaton. „Amikor építése teljesen és minden részletében befejeződött – írta Türoszi Vilmos – közmegegyezéssel a templomos lovagok gondjaira bízták, hogy a vár környékével egyetemben örök időkig ők birtokolják. E megbízatásnak a testvérek, akik bátor és vitéz harcosok, hűségesen és bölcsen eleget tesznek.”{209} Ez Türoszi Vilmostól elismerő dicséret volt. A Jeruzsálemben 1130 körül született latin tudós és második nemzedékbeli keresztes, aki a templomosok palotájától látótávolságra fekvő, Szent Sír temploma mellett működő székesegyházi iskolát látogatta, tanulmányait Párizsban és Bolognában, Európa két legjobb egyetemén fejezte be, mielőtt visszatért volna Keletre, hogy egyházi pályára lépjen. Előbb a főesperesi, majd végül a türoszi érseki címig vitte, amelynél rangban csupán az antiókhiai pátriárka állt magasabban. Királyok barátja, hírek hordozója és sajátjogán jelentős politikai szereplő

volt, aki több epikus történetet is írt, egyebek mellett egy, az iszlám történetét Mohamed próféta korától földolgozó munkát. A keleti keresztények terjedelmes krónikájának megírásához 1170-től kezdett hozzá, címe Historia rerum in partibus transmarinis gestarum (A tengerentúl viselt dolgok története). A mű címe sejteti, hogy az európai udvarok és egyetemek pallérozott közönségének szánta. Vilmos osztozott a többi nyugati egyházi személynek a katonai rendek egész koncepciójával szembeni bizalmatlanságában. A templomosokkal szemben különösen gyanakvó volt, és krónikájában ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy indítékaikkal kapcsolatban ne adjon kételkedésének hangot. Ám Gáza esetében a tények magukért beszéltek: alighogy beköltöztek a várba, a templomosok máris oly erővel verték vissza a Fátimidák támadását, hogy azok fölhagytak a további kísérletezéssel. A Jeruzsálemi Királyság déli peremvidékén ez az erődítmény adta az első vonalbeli védekezés legfőbb létesítményét: a latin befolyás előretolt bástyájának számított, amin túl csak ellenséges vidék terült el. A rend tisztában volt azzal, hogy milyen feladat hárult rá Gázában, és azt példásan el is végezte.

Az új gázai kastély nem kilátónak épült. Rendeltetése szerint a keresztény befolyás déli irányba való kiterjesztésének sajátos politikáját kellett szolgálnia. Gáza a latin területek délnyugati részének a végén feküdt, Jaffától, Jeruzsálemtől – és ami a legfontosabb volt – az alaposan megerősített, Fátimidákhoz továbbra is hűséges Aszkalontól délre. Ez utóbbi előretolt állás volt a széljárta tengerparti út mentén, ahonnan támadásokat lehetett indítani a keresztény területre; egyúttal védőbástyaként is szolgált a jeruzsálemi királyok esetleg Egyiptomot célzó előrenyomulásának az elhárítására. Aszkalon esetleges bevétele nagyobb biztonságot ígért, valamint lehetővé tette volna a Sínai-félsziget felé irányuló keresztény befolyás megerősítését. A város ellen indítandó támadás a második keresztes hadjárat seregeiben mind Damaszkusz ostroma

előtt, mind az ott elszenvedett fiaskót követően szóba került, ám elvetették. Ugyanakkor egyre erősebb formát öltött az az elképzelés, miszerint Aszkalon bevehető, és be is kell venni. Három egész esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ifjú III. Balduin király az elgondolást valóra váltsa. Közben ugyanis az anyjával folytatott hatalmi harc kötötte le erejét, aki semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy lemondjon az uralomról, melyet fia kiskorúsága idején gyakorolt. Ám az új erődítmény elkészültével az Aszkalon ellen indítandó támadás terve mindinkább beérni látszott. A templomosok gázai jelenléte elszigetelte Aszkalont Egyiptomtól, így a tengerparti út is veszélyessé, sőt használhatatlanná vált a fátimida csapatok számára. A kairói síita kalifa kizárólag tengeri úton tudott erősítést küldeni a városba, ami komoly hátránnyal járt, tekintve, hogy a városnak védett kikötője nem, csupán egy olyan homokos partja volt, amely a szélcsendes időt leszámítva körülményessé tette a partra szállást.{210} A gázai erődítménnyel bezárult egy másfél évtizeden át épülő, kör alakú várrendszer Aszkalon körül. Az Aszkalontól keletre elterülő síkságon, a várostól 40 kilométerre emelkedett a közepes nagyságú, 1136-ban befejezett erőd, Bethgibelin, amelyet az ispotályos lovagok kaptak meg.{211} Ettől nem messze északra két másik erődítmény is állt, Ibelin és Blanchegarde, melyek a királyság déli határvidékét védelmezték. Egyenként és együttesen, mind a frankok erejének kőbe faragott megtestesülései voltak, jelezve a keresztények azon törekvését, hogy Aszkalont lassan, de szorosan bekerítve megfojtsák.

1153. január 25-én a kereszt jelével ellátott zászlót lobogtatott a szél Aszkalon tornyokkal megerősített falai előtt, amelyek óriási sarló alakban védelmezték a katonákkal teli tengerparti város szárazföld felé eső oldalát. A zászló a 23 esztendős III. Balduin király és harcrakész keresztény seregének az érkezésétjelezte, amelynek

katonái égre-földre esküdöztek, hogy olyan nagy kárt tesznek a város védőiben, hogy abban nem lesz köszönet.{212} A hadsereg nagyszámú hercegből, főúrból, magas rangú egyházi méltóságból és tapasztalt katonákból álló fővezérsége szemrevételezte az előttük magasodó impozáns erődítményt. Közben a katonák kör alakban tábort vertek, amelynek körleteibe egy-egy parancsnok harcosai kvártélyozták be magukat. E vérszomjas tömeggel együtt nagyszámú templomos is érkezett. A város nehezen bevehető célpontnak ígérkezett. A szőlővel, gyümölcsfákkal beültetett, homokos talajú medencében épült település falait napközben a téli nap sugarai fürdették, míg éjszaka üveggel fedett olajlámpások pislákoltak rajtuk, amelyek fényében az éber őrök minden, a négy megerősített kapuhoz közelítő személyt szemügyre vehettek. Közülük a jeruzsáleminek nevezett legszélesebb kapu az ellenségriasztó építészeti megoldásaival kifejezően szemléltette Aszkalon lakóinak harcias lelkületét: magas tornyok tekintettek alá a kapuerődre, amelyben több kisebb, belső kapu oltalmazta a főbejárathoz vezető, kanyargós folyosót. A királyi sereghez csatlakozott templáriusokat ekkor már egy új, a rend megalakulása óta a negyedik mester irányította, miután Barres-i Everard valamikor 1152 áprilisa után lemondott tisztségéről, mert a katonaélet helyett a nyugalmas kolostori szemlélődést választotta az öregedő Clairvaux-i Bernát közelében. Ez időben Bernát már nagyon legyöngült állapotban volt: egy-két tányér híg ételen kívül már semmit sem tudott megemészteni, a két lába pedig annyira meg volt duzzadva, hogy néhanapján már fölülni sem tudott, hogy írhasson, nemhogy menjen. Egy nyári napon, 1153. augusztus 20-án távozott az árnyékvilágból: „elcsigázott testben ép lélekkel” – ahogyan fogalmazott. Everard még negyedszázadig éldegélt az apátság békés csöndjében, és azt is megérte, hogy a templomosok patrónusát 1144-ben szentté avassák.{213} Tramelay-i Bernát (Bernard de Tramelay) – aki mint oly sok más korai templomos Burgundiából, Dyon mellől származott – nem számított tapasztalt vezetőnek; amikor templomosait január végén

magával hozta Aszkalonba, még alig egy éve töltötte be a mesteri tisztséget. Ám a tapasztalat hiányát bátorsággal és harciassággal pótolta, és ő fogja majd a templomos testvéreket a rend megalapítása óta legvakmerőbb katonai vállalkozásukban vezetni. Aszkalon ostroma ugyanis 1153. január 25-én megkezdődött. Ez volt az a döntő ütközet, amelynek eredményeképpen a fátimida város keresztény kezekbe került. „Fáradságos és csaknem megvalósíthatatlan fegyvertény” volt – írta Türoszi Vilmos. Csaknem, de nem egészen. Az ostrom az első két hónapban csak lassan és minden meggyőző eredmény nélkül folyt. Aszkalon védői pontosan kétszer annyian voltak, mint a frankok, ráadásul alapos kiképzésben részesültek. Raktáraik telve voltak, ők maguk pedig készen álltak a végsőkig kitartani, hiszen – Türoszi Vilmos szavait idézve – „asszonyaikért meg gyermekeikért, és – ami még fontosabb – magáért a szabadságért küzdöttek”.{214} Ellenállni ugyan ellenálltak, támadást azonban nem indíthattak. A tornyokban meg a bástyafalakon figyelő őrök azt hihették, hogy nem is III. Balduin táborát, hanem egy másik, élettel teli várost látnak, amelyet erős védelemmel láttak el egy esetleges fölmentő sereg ellen, és amelyet olyan otthonosan berendeztek, hogy még saját piaca is volt. A tengerpartot nézve még kevésbé volt biztató a látvány: az Aszkalonhoz vezető vízi utat egy tizenöt gályából álló kisebb flotta zárta el Szidóni Gérard parancsnoksága alatt. Napirenden voltak ugyan a város körüli csatározások hol az egyik, hol a másik oldalon, de az egész ostromot inkább patthelyzetként lehetett jellemezni. Ám húsvét táján – amely abban az esztendőben április 18-ára esett – a dolgok kezdtek a keresztesek javára fordulni. A tavasz beköszöntével az Európából idevezető tengeri útvonalak könnyebben hajózhatóvá váltak, és zarándokok tömegei érkeztek egymás után, hogy Jeruzsálembe látogassanak. Ez ugyan nem háborúzni kész, fölfegyverzett keresztes hadsereg volt, ám a jámbor keresztények meg a hajók jelenléte mégis jelentős segítségnek számított pontosan akkor, amikor katonai erősítésre volt szükség.

Tudomást szerezve a zarándokok érkezéséről, III. Balduin parancsba adta, hogy a királyság földjére lépők közül senki sem távozhat onnan, és azok, akik csatlakoznak az Aszkalont ostromló sereghez, fizetségben fognak részesülni egy „Isten előtt ilyen kedves” vállalkozásban való közreműködésükért. A király még tovább ment, és a kikötőibe befutó összes hajót erővel lefoglalta, és az Aszkalon körüli vizekre irányította. A keresztények létszáma és ereje napról napra növekedett. „Nagy volt az öröm a táborban, a győzelembe vetett hit pedig határtalan – olvasható Türoszi Vilmosnál. – Az ellenségnél pedig épp ellenkezőleg, az elkeseredés meg az aggodalom nőttön-nőtt.” A Balduin király utasításainak megfelelően délre hajózó tengerészek arra számítottak, hogy esetleg egy tengeri blokádban kell részt venniük. Ehelyett megérkezésükkor a hajóikat partra vontatták, az árbócokat ledöntötték, a hajótesteket pedig egészen a vázig lecsupaszították. Mindeme kárukért csinos összeg ütötte a markukat, a faanyagot meg munkások vették át, hogy ostromgépeket építsenek. Ezek között voltak kőhajító gépek, mozgatható fedezékek az árkászok védelmére, akik a vastag várfalakat tartó töltéseket igyekeztek aláásni. Különösen egy fegyver fogja majd Aszkalon sorsát a következő három évtizedre meghatározni. Egy hatalmas, várfalmagasságú, hosszú gerendákból összerakott szerkezet, amely harcra alkalmas vízszintes padozatot tartott, és az egészet egy tűzbiztossá tett vesszőfonatú keretre kifeszített, állatbőrökkel fedett tető takarta. Mindez arra szolgált, hogy a frank lovagok a lőréses oromzat magasságába följutva ezen az emelvényen állva küzdjenek meg életre-halálra a védőkkel. Az ostromharc jellegzetesen európai küzdési mód volt, és az Aszkalonnál épített szerkezet nyilvánvalóan igen magas színvonalat képviselt. Építésének híre egészen Damaszkuszig eljutott, ahol Ibn al-Kalániszí fölháborodással vegyes csodálattal írt róla. A frankok Aszkalont „igen nagy nyomorúságra juttatták – mondja –,amikor ostromlására fölépítették azt az istenverte tornyot ama népes sereg közepén (Isten mentse meg a várost az ő gonoszságuktól)”.{215}

A Tramelay-i Bernát mester által vezetett templomosok alaposan megfigyelték, hogyan épül az ostromtorony. Amikor készen állt, és a városfal egy, hosszas mérlegelés után kiválasztott pontjához vontatták, a templomosok a közelében helyezkedtek el, mivel a szerkezet magasan a talajszínt fölött vívott heves napi küzdelmek kitüntetett színhelyévé vált.{216} Miközben Balduin hajítógépei kővel bombázták a városfalakat, a támadók a magas ostromtorony tetején kézitusával igyekeztek a város védőinek az ellenállását megtörni, és nyílzáport zúdítottak az utcákon pánikszerűen menekülő polgárokra. Közben kinn a tengeren, a kedvező déli széllel hetven egyiptomi gálya érkezett, és számbeli fölényét kihasználva egykettőre szétszórta Szidóni Gérard tengerzárat alkotó hajóit. Ám ez csak egy mellékes epizód volt ahhoz képest, ami a szárazföld felé néző városfalakon történt. Augusztus közepén Aszkalon ostroma már a hatodik hónapja tartott. A városban a harci szellem a mélypontjára süllyedt. Mindaddig, amíg Balduin serege használni tudta az ostromtornyot, fölényben voltak a védőkkel szemben. A tenger felől érkező segítség ugyan számított valamit, ám a várost csak a szárazföldről támadó seregek visszaverésével lehetett volna fölmenteni. A vezető polgárok tanácskozást tartottak, és elhatározták, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a tornyot tönkre tegyék. Ennek egyedüli módját abban látták, ha tűzzel támadják meg, és az elégeti a gerendavázat védő vastag állatbőrréteget. Aszkalon lakosait tehát – férfiakat és nőket vegyesen – arra utasították, hogy „száraz fát és egyéb, tűzrakásra alkalmas anyagot” gyűjtsenek – írta Türoszi Vilmos. „Úgy látszott, csak ebben reménykedhettek.” A torony lerombolására kigondolt terv végrehajtását augusztus 15-én, szombaton éjszaka kezdték meg. Minden éghető anyagot, amit összegyűjtöttek, a toronyhoz közeli helyre vitték, és átdobálták a falon. A városfal meg az ostromtorony közötti résben lassanként egy egész máglyát sikerült építeniük. Amikor már eléggé magasnak találták, a tetejére szurkot meg olajat öntöttek, majd égő gyújtót dobtak rá, és a máglya föllobbant.

A szél, amelynek segítségével a gályák a levantei partok mentén fölhajóztak, mindaddig a tenger irányából fújt Aszkalon felé. Éjszaka azonban hirtelen megfordult, és keleti irányból, a keresztény seregek felől kezdett hevesen fújni. Aszkalon lakosait ez szörnyű katasztrófaként sújtotta. Az erős légmozgás fölszította a lángokat Balduin tornyának aljában, és a tűznyelvek föl-fölcsapva a városfalat kezdték el mind hevesebben nyaldosni, fölizzítva a frank kőhajító gépek által amúgy is megrongált fal szerkezetét. Vasárnap a hajnal közeledtével az ostromtorony még mindig állt – a fal azonban már nem bírta tovább. A forró kövek recsegtekropogtak, és amikor az első hajnali fény fölragyogott az ostromlók mögül, a fal nagy része összeomlott. A kövek fülsértő robajjal hullottak alá, mindkét oldalon fölébresztve álmukból az embereket, akik sietve fegyverükhöz kaptak. Eközben egy másik morajlásra is figyelmesek lettek. A leomló kövek éktelen zajjal hullottak alá az ostromtorony tövébe, megrepesztve a vízszintes tartóelemül szolgáló hajóárbócokat, mire azok széthasadtak, a félelmetes torony pedig váratlanul megingott, és kis híján levetette magáról a rajta tartózkodó őröket. Eldőlni azonban nem akart. Az Aszkalonba vezető út viszont immáron nyitva állt. Tramelay-i Bernát és templárius testvérei vagy a toronyhoz közel eső helyen sátoroztak, vagy a kora hajnali órákban voltak éberebbek keresztény bajtársaiknál – vagy mindkét föltételezés igaz. Mindenesetre amint meghallották az ostromtorony aljába hulló kövek robaját, máris harcra készen, teljes fegyverzetben rohantak a falon támadt rés irányába. Emberei élén maga Bernát állt. „A frankok (Isten átka sújtson le rájuk!) háborúban minden nemzet közül a legelővigyázatosabbak” – írta Uszáma ibn Munkidz, aki négy hónapon át vett részt a keresztény portyázók ellen a nagy ostromot közvetlenül megelőző években folytatott Aszkalon környéki csatározásokban.{217} Ezen a napon azonban a templomosokra mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy óvatosak. Amint a beomlott fal környékén eloszlott a porfelhő, az ostromtorony mellett vagy negyven lovag tört előre átvágva a

törmeléken, és a város belseje felé vették az irányt. Ezután – jegyezte föl Ibn al-Kalániszí – „berontottak a városba, és mindkét oldalról igen sokan odavesztek”.{218} Vajon mi késztette Tramelay-i Bernátot, hogy olyan parancsot adjon, miszerint csak az ő saját katonái induljanak rohamra az Aszkalon falában támadt rés bevételére? Valószínűleg arra számított, hogy támogatást kap majd a sereg többi, hátrább lévő részétől is. Az viszont bizonyos, hogy életének ez volt az utolsó döntése. Bent a városban, amely fél év óta állta az ostromlók rohamát, a templomosok túlerőben levő, mindenre elszánt harcosokkal találták magukat szemben. A polgárok magukhoz ragadták fegyvereiket, és fölkészültek a küzdelemre. Mások gerendákat cipeltek a falon esett réshez, hogy torlaszt emeljenek, ezzel a templáriusok csapdába kerültek. Még ha lett is volna egérút, regulájuk tiltotta, hogy elhagyják a harcteret. Sorsuk megpecsételődött. Az ellenséges városban körülzártan, minden visszavonulási vagy menekülési lehetőség nélkül maradt templomosokat mind egy szálig lemészárolták. Egyiküket sem hagyták életben, hogy váltságdíjat kérhessenek érte, még a mesterüket sem. Ez az eljárás ilyen nagyra értékelt foglyok esetében szokatlannak számított, és jól tanúsította a templomosok félelmetes hírnevét ellenségei körében, valamint a polgárokban a féléve tartó ostrom alatt fölgyülemlett rettegést és elkeseredettséget. Semennyi pénz vagy hadizsákmány nem ért föl a legkiválóbb negyven keresztény katona életével, akik bajtársaik segítségét nélkülözve belesétáltak a kelepcébe. Az aszkaloni polgárok és a keresztes lovagok között lezajlott harcról nem maradt fenn részletes följegyzés, ám az tudható, hogy a küzdelem végeztével egyetlen templomos sem maradt életben. Még egy hétig tartó csatározásba került, amíg Aszkalon lakosait sikerült visszaszorítani a torlasszal befoltozott rés védelmétől és rávették őket, hogy adják keresztény kézre városukat és kérjenek békét. Végül augusztus 22-én III. Balduin zászlaját kitűzték a város legmagasabb tornyára. De az ár, amit fizetni kellett érte, igen magas

volt: a végső ütközetet úgy vívták, hogy közben a negyven lemészárolt templomos holtteste kötélen lógott alá a városfalról.

Tramelay-i Bernátot helyettese, a jámbor és pallérozott sénéchal, Montbard-i András követte a mesteri tisztségben, amelyet 1156-ig töltött be. Noha negyven testvér elvesztése a rend harcértéke szempontjából súlyos veszteségnek számított, a templomosok szervezetét ez sem rendítette meg véglegesen. Új tagok toborzására – az egyre bővülő európai hálózat révén – bármikor lehetőség nyílott, elsősorban a templomosok hagyományos központjának számító Burgundiában, Champagne-ban és Poitouban. Továbbra is ők birtokolták a gázai erődítményt, és fontos katonai szerep jutott nekik a Jeruzsálemi Királyság biztonságpolitikájának megvalósításában is. A távoli északon még mindig a templomos lovagok adták az őrségét azoknak a váraknak, amelyek az Amanoszhegység hágóit vigyázták. Ám az Aszkalon ostroma miatt sokakban fölébredt ellenséges hangulat jól példázta a templomosok iránt mind nagyobb mértékben megnyilatkozó vegyes érzelmeket. Türoszi Vilmos például maró gúnnyal fejezte ki megvetését, a legaljasabb és leggonoszabb indítékokat tulajdonítva az öngyilkos vállalkozást elrendelő Bernátnak. Ugyanis a hadakozásban követendő keresztény szokás szerint a zsákmány a zsákmányszerzőt illette. Ezért – folytatta érvelését – amikor lehetőség kínálkozott arra, hogy elsőként ejtsenek prédát Aszkalonban, a templáriusok úgy döntöttek, hogy ők lesznek az egyedül behatoló zsákmányolók, a győzelem minden jutalmát saját maguknak tartva meg. „Kapzsiságukban nem voltak hajlandóak osztozni bajtársaikkal a zsákmányon – írta –, ezért megérdemelten lelték halálukat.”{219} Vajon hihetünk-e neki? Vilmos utólag fogalmazta meg véleményét, amikor már amúgy is mély gyanakvással szemlélte a rend függetlenségét, hasonlóképpen ama tényt is, hogy ha úgy adódott, figyelmen kívül hagyták a királyi parancsokat. A Jeruzsálemi Királyság történetéről szóló terjedelmes és részletes

munkájában ugyanakkor hosszasan és dicsérettel szólt arról, hogy a rend milyen hősiesen védelmezte Gázát, és számos más epizódot is viszonylag kiegyensúlyozottan örökített meg. Nyilvánvaló, hogy az általa fölhasznált források azt az általános vélekedést tükrözték, mely szerint Tramelay-i Bernát Aszkalonnál tanúsított magatartását jobb esetben meggondolatlannak, rosszabb esetben egyszerűen haszonlesőnek lehetett minősíteni. Mivel más szerző nem tárgyalta ilyen mélységben az eseményeket, Türoszi Vilmos véleménye nehezen megkérdőjelezhető. Bernát szívének titkait örökre magába zárta, midőn tetemét kilógatták annak a városnak az omladozó falán, amelybe lovagjait magával vitte. De vajon tényleg azt hitte, hogy mindössze negyven emberével az egész várost beveheti? A Jeruzsálemi Királyság katonai erejének meghatározó részét 1154-ben továbbra is a templomosok adták. Aszkalontól eltekintve a harctéri fegyelmet is fönntartották, hiszen rendtartásuk kifejezetten előírta, hogy a parancsokat maradéktalanul végre kell hajtani, valamint a vértanúság mindenképpen kívánatosabb a meghátrálásnál és a menekülésnél. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy jóllehet a saját parancsnoki struktúrán belül feltétlen engedelmesség érvényesült és szigorú fegyelem uralkodott, ez már nem volt okvetlenül igaz, ha másokkal együtt harcoltak. A templomosok kizárólag Istennek, a mesternek és a pápának tartoztak engedelmességgel. Királyok vagy pátriárkák semmiféle hivatalos parancsnoki hatalommal nem bírtak fölöttük, és bár szolgálataikra igényt tartottak, amelynek ők készséggel eleget is tettek, végső soron a templomosok semmiféle felügyelet alá nem tartoztak. A kereszténység eszméjét és Krisztus becsületét védelmezték, ám hogy ezt gyakorlatilag hogyan cselekedték, az a saját hajlamuktól és megítélésüktől függött.{220} Ezért aztán az esetek többségében rendkívül mozgékony és nagy hatékonyságú harci elitegységként ténykedtek. Időnként azonban előfordult, hogy függetlenségüknek köszönhetően veszélyessé váltak, és a világi

uralkodók, akikkel a harcmezőn kellett osztozniuk, legalább annyiszor keverték gyanúba, mint ahányszor csodálták őket.

8   Hatalom és gazdagság   A vezír fia ugyan elmenekült Egyiptomból, de ellenségei még utána is azon dolgoztak, hogy valahogy eltegyék őt láb alól. Egy pénteki napon, 1154. május 29-én a korai órákban hagyta maga mögött Kairót szűk családjával, megmaradt kevés híveikkel meg annyi kinccsel, amennyit csak magukkal bírtak a királyi palotából vinni. Így haladtak át a város Győzelmi kapujának masszív, megerősített, négyszögletes tornyai alatt. Az ókori Petra városa közelében sietve haladó kis karavánnak a következő héten folytonosan el kellett szenvednie a nomád arab törzsekből való, íjjal meg karddal fölfegyverzett harcosok zaklatását, akik üldözőbe vették őket a Vádi Músza, azaz Mózes völgye nevű várost szegélyező, homokkal borított dombok között. Észak felé, Damaszkuszba igyekeztek, hogy Núr ad-Dín mellett menedéket és oltalmat leljenek, ám az esély, hogy ép bőrrel meg is érkeznek, meglehetősen kevésnek látszott. A támadások ugyanis a nap minden órájában újrakezdődtek.{221} A vezír fiának, Naszr ad-Dínnek és apjának, Abbásznak nyomós oka volt a menekülésre, Kairóban ugyanis valóságos vérfürdőt rendeztek. Napokkal azelőtt a két férfi sikeres összeesküvést szőtt a fátimida kalifa, az-Záfir megölésére bosszúból azért, mert el akarta mozdítani tisztségéből Abbászt. Ám a támadás következtében a kalifa testvérei közül is többen erőszakos halált haltak, hasonlóképpen a királyi udvartartás egyik tiszttartója, legalább egy szolga, valamint jelentős számú egyiptomi katona. Ez nem az első gyilkosság volt, amit Abbász és Naszr ad-Dín elkövetett, ám mindenképpen a leglátványosabb. A kalifa halála idején Abbász vezírként, vagyis főminiszterként szolgált, ami az

ország legmagasabb politikai tisztségének számított, és amelyhez elődje meggyilkolása révén jutott hozzá. Eközben Naszr ad-Dín a kalifa legbensőbb barátja, bizalmasa, sőt a pletykák szerint szeretője lett. A kalifa e felette tetszetős külsejű fiatalember társaságában töltötte minden idejét, napközben a palotában mulatozva, éjszakánként pedig álöltözetben a város utcáin csatangolva.{222} Meggyilkolását azért tervelték ki, hogy az apa nagyobb hatalomhoz juthasson, valamint hogy a mindinkább szodomita hírében álló fiú renoméját helyreállítsák. Végül a kitűzött célok egyike sem teljesült. A kalifát éjjel Naszr ad-Dínnek a kairói kardpiac mellett álló házába csalták, darabokra szabdalták, majd egy kútba vetették. Másnap a kalifa palotáját vérrel mosták le, ám ez még a Fátimidák szerénynek nem mondható mértéke szerint is túl soknak bizonyult. Az-Záfir volt a dinasztia legfőbb spirituális és politikai vezetője, akinek a világ összes iszmáilita síita muszlim hívője hűséggel tartozott: az a férfiú, akit – a krónikás Türoszi Vilmos szavait idézve – „az egyiptomiak legfőbb istenségként tisztelnek és szeretnek”.{223} Halála zendülést robbantott ki Kairó utcáin, és arra késztette Felső-Egyiptom kormányzóját, Talai ibn Ruzzikot, hogy a városba siessen, és kihirdesse a katonai hatalomátvételt. Ahelyett tehát, hogy átvették volna a kalifátus irányítását, Abbász és Naszr – hogy bőrét mentse – menekülni kényszerült. Abbásznak nemigen volt ínyére, hogy ily módon távozzon Kairóból. Először is horoszkópja arra figyelmeztette, hogy pénteki napon ne hagyja el a várost. Félelme nem is bizonyult alaptalannak, hiszen június 7-én, miután kíséretével túljutott az al-Muvailih városánál levő sivatagi előretolt álláson, és ekképpen (legalábbis pillanatnyilag) megszabadult arab üldözőitől, egy csapatnyi keresztény kelepcéjében találta magát. A templomosok és társaik számára Naszr ad-Dín és Abbász karavánjának a látványa kétségkívül igen csábító lehetett. Uszáma ibn Munkidz, a művelt szíriai tollforgató a vérfürdő idején a vezír vendégeként éppen Kairóban tartózkodott, és ezért arra kényszerült, hogy a gyilkosokkal együtt meneküljön. Naszr ad-Dín

társaságában lovagolt, és utóbb beszámolt arról, hogy karavánjukkal szépszámú ló, teve, rabszolga, feleségek, valamint a palotából rabolt kincs utazott. Naszr ad-Dín paripája pompásan fel volt szerszámozva, értékes, bélelt nyeregtakaróját csaknem 500 gramm súlyú aranyfonallal hímezték ki.{224} Tehát a karavánnal nem pusztán fontos muszlim személyiségek utaztak, hanem egyben könnyű préda és gazdag zsákmány is kínálkozott, ezért a keresztény őrjárat nagy kedvvel csapott le rájuk. A konfliktust Uszáma ibn Munkidz jelentős csataként írja le, ám valószínűbb, hogy inkább csak afféle kisebb összecsapás lehetett. Mindenesetre néhány egyiptomit levágtak, másokat foglyul ejtettek és megszabadítottak kincseiktől meg asszonyaiktól. Ajárőröző – jól szervezett, alaposan kiképzett és irgalmatlan – templomosok félelmetes ellenfélnek bizonyultak. Akiknek sikerült a rajtaütésből elmenekülniük, azok a dombok közé vették be magukat, váltólovaikat szabadjára engedve futni hagyták, ami bölcs választásnak bizonyult. Mikor a porfelhő elült, Abbász egy másik iával, Huszám al-Mulkkal együtt holtan feküdt a földön. Naszr adDínt valószínűleg Gázába, a legközelebbi templomos várba vitték fogolyként. A család végzete tehát gyorsan és keservesen teljesedett be. Eközben az új vezír Kairóban a legyilkolt kalifa maradványait fölkutattatta, és tisztes temetésben részesítette.{225} Naszr ad-Dín összecsapása a templáriusokkal olyan világra szóló szenzációt keltett, hogy még Angliába is beszéltek róla, ahol a maró tollú udvari krónikás, Walter Map élénk képet festett a fiatalember botrányos kalandjairól.{226} Map – akárcsak Türoszi Vilmos – különös figyelmet tanúsított a templomosok iránt. Mindketten ugyanazt a történetet hallották és jegyezték föl: miután a templomosok csapdájába, majd fogságába esett, Naszr ad-Dín egyáltalán nem neheztelt fogvatartóira, hanem megpróbált jó benyomást kelteni bennük. Mialatt a rabság kenyerét ette, állítólag áttért a frank hitre, kérve, hogy „újjászülethessen Krisztusban”, és állandóan nógatva őrzőit, tanítanák meg a nyugati ábécére és a keresztény hit sarkalatos igazságaira.{227}

A két legtájékozottabb iszlám krónikaíró egyike sem tesz említést föltételezett áttéréséről, és Walter Map beszámolója a mese egy olyan nyilvánvalóan kiszínezett, tanító célzatú és romantikus változatát adja, amelyről nehezen állapítható meg, van-e egyáltalán tényeken alapuló rész benne. Mindazonáltal a történet alapváltozata, amely az 1150-es évek vége felé jutott el Európába, úgy szólt, hogy amikor Naszr ad-Dínt a templomos börtönbe zárták, azon igyekezett, hogy hite elhagyásával mentse az életét. Balszerencséjére, mint sok esetben máskor is, elszámította magát. A templomosok ugyanis nem foglalkoztak hittérítéssel. Igaz, Isten katonáiként szolgáltak, de céljuk nem az volt, hogy ellenségeiket Krisztus karjaiba vezessék, hanem hogy legyőzzék és megöljék őket. Saját soraikban is megvetették azokat, akik azzal a gondolattal kacérkodtak, hogy – bármilyen kényszer hatására is – elhagyják hitüket. A „Német Roger”-ként (Roger the German) ismert templomost, aki a Gáza körüli harcok során esett fogságba, muszlim fogvatartói arra kényszerítették, hogy fölemelt ujjal mondja föl a shahadát, az iszlám tanúságtételt, mely szerint: „Nincs más isten az Egyetlen Igaz Istenen kívül és Mohamed az Isten küldötte.” Szabadon bocsátását követően Rogert kizárták a rendből.{228} A hit elhagyása és az eskü megszegése nem tartozott a templomosok által nagyra tartott dolgok közé. Mi több, a templomosok gyakorlatias magatartást tanúsítottak. Küldetésük magasztos, a világ, amelyben ezt végrehajtották, aljas volt. Az általuk vívott hosszú küzdelem során Naszr ad-Dínben nem annyira egy megmentett lelket, inkább egy kézre kerítendő ellenséget és sok pénzt érő foglyot láttak. A térségben élő és tevékenykedő egyiptomi Fátimidák politikáját jól ismerték, és Naszr ad-Dín fogvatartói egyhamar ráébredtek arra, hogy sokan vannak Kairóban, akik szívesen elszámoltatnák a muszlim vezetőt, a bosszú reményében pedig szép összeget is kínálnának érte. Ez a tény a templomosok szemében minden másnál fontosabbnak bizonyult. Ezért, miután „hosszú időn át” fogva tartották Naszr ad-Dínt, tárgyalásokat kezdeményeztek, hogy kiszolgáltassák ellenségeinek.{229} Sikerült is megállapodniuk

hatvanezer aranyban, és Ibn Ruzzik emberei hamarosan érte jöttek, hogy béklyóba verve és ketrecbe zárva, teveháton, a sivatagon át magukkal vigyék bűntettei színhelyére. A krónikás Ibn al-Athír úgy tudja, Naszr ad-Dín az egész Kairóba vezető úton során mély hallgatásba burkolózott. Csak akkor nyitotta szóra a száját, amikor megpillantotta maga előtt a város kapuját, hogy egy hányattatásait tükröző rövid versikét elszavaljon: „Igen, valamikor itt éltünk, / ám a sors viszontagságai és a balvégzet leszámolt velünk.”{230} Walter Map azt írta, hogy Naszr ad-Dín kitartóan ragaszkodott újonnan fölfedezett keresztény hitéhez, és végül úgy fejezte be e világi pályáját, hogy egy oszlophoz kötözve halálra nyilazták. Map olyan szerzőként ismert, akinek a tolla lépést tartott élénk képzelőtehetségével, és e történet előadásakor szándékosan visszhangozta Szent Edmund vértanú, valamint Szent Sebestyén élettörténetének epizódjait. Más szerzők egybehangzóan állítják, hogy Naszr ad-Dín a városi csőcselék kezei közé került, akik – miután testét összevissza hasogatták – a kairói Zuweila-kapu hatalmas kerek kőtornyába állított keresztről lógatták alá. „A népek fogukkal a szó szoros értelmében darabokra szaggatták” – írta Türoszi Vilmos.{231} Bárhogyan végezte is, nagyon kevesen bánkódtak miatta.

Az 1150-es évek közepén a templomosok gyors ütemben és nagy területen terjeszkedtek a Szentföld latin keresztény államaiban. Viszonylag kicsi haderővel rendelkeztek, talán vagy ezer lovag tartózkodott a három megmaradt keresztes állam földjén, noha számuk ennek sokszorosára rúgott, ha belevesszük a fegyverhordozókat meg a szükség esetén fölfogadott szíriai lovasokból – a turkopolokból – álló kiegészítő csapatokat. Márpedig ilyen esetek mindig adódtak. A korabeli levelekben és krónikákban itt-ott utalásokat lehet találni a templomosok tevékenységére: egy fegyveres támadás emitt, egy összetűzés amott, ütközetben elesett

vagy az ellenség börtöneiben sínylődő harcosok, a királyi seregeknek hadjáratok idejére kölcsönzött csapatok, vagy éppen foglyok ejtése pénzszerzés céljából, amivel a rend soron levő feladatainak végrehajtását finanszírozták. Igen jellemző az a levél, amelyet 1157-ben IV. Adorján pápának írtak. A néhány lovag – közöttük a mester, Blancfort-i Bernát (Bertrand de Blanquefort) – fogságba esése fölött bánkódó passzus után az írás hangot vált, és derűs hangnemben számol be a támadásról, amelyet a templomosok egy muszlim esküvő vendégserege ellen intéztek. Amint a pápát büszkén tájékoztatták, kétszázharminc „pogány” igyekezett menteni az irháját, biztosítva a Szentatyát arról, hogy valamennyiüket foglyul ejtették vagy „karddal levágták”. A korántsem indokolt erőszak ellenére (vagy talán éppen amiatt) a levél nyitósorai a templomosokat az új makkabeusokként üdvözölte, akik védelmezik a hitetlenek uralma alatt élő vagy általuk üldözött embereket.{232} A katonai műveletek központja – a mester, az ő helyettese a sénéchal, marsall, kincstárnok, illetve a ruházatért felelős személy székhelye – továbbra is a jeruzsálemi Templom maradt, amelyet a 12. század közepére a rend teljes mértékben a magáénak tudhatott. Pompáját és nagyságát a magát „minden szerzetesek ganajaként” jellemző Teoderik (Theoderic), a vakmerő német zarándok érzékeltette, aki 1169 és 1174 között látogatta meg a Szentföldet. Utazásáról szóló beszámolójában az általa Salamon palotájaként tisztelt templomos főhadiszállást részletesen lefestette, és írása az egyik leginkább életszerű pillanatfelvételt adja az épületről:   Hosszúkás, akár egy templom, oszlopok támasztják alá, a szentély végét pedig kerek tető fedi. Ez is nagy méretű és kör alakú, akárcsak egy templomnál. Ez meg a környező épületek is a templárius katonák tulajdonában vannak, itt találhatóak szállásaik. A bennük raktározott fegyverekkel, ruhával meg élelemmel mindig készen állnak arra, hogy vigyázzák és megvédjék a tartományt. Alant a Salamon király építtette istállók sorakoznak. Ezek nincsenek messze a palotától, és kialakításuk meglehetősen bonyolult. […] Az épület

egyik végétől a másikig való távolságát egyetlen nyíllövéssel sem széltében, sem hosszában nemigen lehetne átlőni. A fönti területen házak, lakások meg mindenféle melléképületek sorakoznak, közöttük sétányokkal, parkokkal, tanácskozótermekkel, oszlopcsarnokokkal és szépen megépített ciszternákban tárolt vízkészlettel. Alant mosdóhelyiségek, raktárak, gabona- meg tűzifatárolók és egyéb gazdasági raktárépületek állnak egymás mellett. A nyugati oldalon a templáriusok egy olyan új házat építettek, melynek a magassága, hossza, szélessége, az összes pincéi, refektóriumai, lépcsői, a tetőzete, minden egyes része merőben elüt az errefelé megszokottól. Hiszen a teteje is oly magas, hogy ha el kellene mondanom, hogy mennyire, a hallgatóságom egy szavam se hinné. […] A külső udvar szélibe egy igen szép kivitelezésű, pompás, új templomot építtettek.{233}

  A rendet illetően nem egyedül a Templom vívta ki Teoderik csodálatát utazásának ideje alatt.   Nehezen tudná akárki is fölmérni, mennyi gazdagságuk meg hatalmuk van a templáriusoknak. Hiszen csaknem minden várost meg falvat, amelyek valamikor oly sűrűn sorakoztak Júdeában, és amelyeket a rómaiak mind elpusztítottak, ők meg az ispotályosok elfoglalták, és mindenhová várakat építettek, bennük pedig őrséget helyeztek el. És ez mind csak tetézi ama tömérdek fekvőjószágot, amelyet más országokban birtokolnak.{234}

  A Szentföldre érkező zarándokok legelőször is a Jaffától Jeruzsálembe vezető út mentén sorakozó templomos várakat pillantották meg. Közöttük a két legnagyobb az 1130-as évek elején, I. Fulkó uralkodása alatt a jeruzsálemi pátriárka és a polgárok által épített, majd nem sokkal később a templomosoknak átadott Arnald vár, amely egy olyan helyen emelkedett, ahol a hegyek közé belépő út összeszűkül; valamint a Latrunnak is nevezett Le toron des Chevaliers, amely ugyancsak egy hágót vigyázott. Az európai utazóknak azon nyomban föltűnt, hogy ezek nagyon elütöttek az

általuk otthon ismert erődítményektől, ahol egy motte-nak, azaz magaslatnak nevezett mesterséges dombon épített központi tornyot általában olyan fallal vettek körül, amelyen belül helyezték el a melléképületeket. Keleten viszont a templomosok inkább erősen védett, bekerített udvarokat építettek, és a mindennapos használatra szánt helyiségeket – ebédlőket, kápolnákat, káptalantermeket és hálóhelyiségeket – közvetlenül a falakba építették. Ezek a vastag és funkcionális, kör alakú falak tehát egy olyan udvart kerítettek körül, amely egyben kerengő és gyakorlótér is volt.{235} A Szent Várostól keletre, a Jordán folyóhoz vezető út mentén kisebb templomos előőrsöket lehetett találni, azon a környéken, ahol Jézus is megkeresztelkedett, és ahova épp ezért nagyszámú zarándok érkezett egész évben, hogy megfürödjenek és fohászkodjanak. Ezen az országúton különösen figyelemre méltó volt egy kicsiny, ám feltűnő, minden oldalán kevesebb mint tíz méter magas, Maldoim vagy a „Vörös ciszterna” néven ismert torony.{236} Bármerre mentek is a zarándokok, a templomosok követték őket. Ahol a rend épített valamit, ott gyakran kőbe vésett, könnyen fölismerhető jelképpel: egy háromszögletű pajzsra gravírozott, annak felső felét kettészelő fordított T-vel jelölték meg tulajdonukat.{237} Az így megjelölt erődítményekkel és őrtornyokkal bárhol lehetett találkozni a Jeruzsálemi Királyság, a Tripoliszi Grófság és az Antiókhiai Fejedelemség országútjai mentén. Haifa és Akkon kikötője, akárcsak Jaffa, kedvelt partra szálló helynek számított a zarándokok körében. A templomosoknak Akkonban, közel a tengerparthoz volt egy házuk, amelyet Teodorik „nagyon nagynak és szépnek” tartott. Mivel Akkon jóval nagyobb kiterjedésű és a tengerparton kedvezőbb fekvésű volt, mint Jaffa, e kikötő vált a templomosok legfontosabb utánpótlási bázisává, ahova az emberekkel, fölszereléssel és pénzzel érkező hajók Európa különböző kikötőiből befutottak.{238} A városfalakon kívül templomos várakat a különösen veszélyes helyeken lehetett még találni. Ott, ahol a part menti út Haifa alatt keskeny átjáróvá szűkült,

és ahol a haramiák nagy kedvvel támadtak az utasokra. A rend ezért egy homokkő gerincen őrtornyot emelt, amit a hegyszoroson kanyargó útra való utalásképpen Le Destroit-nak (Districtum) neveztek el. Beljebb a szárazföldön, Jeruzsálem, Tiberias, Akkon és Beiszan közötti utak találkozásánál levő stratégiai ponton egy nagyobb erődítmény, a La Fève (vagy al-Fule) állt. Ez bonyolult építésű és utánpótlással kellően ellátott előretolt állás volt: Teodorik megjegyezte, hogy egy természetes tó mellett épült, ahonnan a vizet vízikerékkel emelték föl.{239}

Az 1172 körül átvett La Fève a 12. században épített egyik legnagyobb erődítménynek számított. Katonák és lovak százait tudta könnyűszerrel befogadni 90×120 méteres terjedelmével, így ideális helyszínnek bizonyult a csapatok harc előtti gyülekezésére, valamint a keresztes fennhatóság alatt álló négy legjelentősebb városba vezető utak ellenőrzésére. Az egyik arab szerző az 1180-as években La Fève-et „a legjobb, a legerősebb várnak” nevezte, amely „telis-tele van katonával, munícióval, és mindennel a legjobban van ellátva”.{240} Hasonlóképpen nagyra tartották a hatalmas költséggel fölépített Le Chastellet nevű erődítményt is, amely a Jordán felső folyása mellett és a Galileai-tenger fölött helyezkedett el. Az arab uralkodók sanda szemmel figyelték az őket bekerítéssel fenyegető várat, ugyanis kőtömbökből emelt falai több mint hat méter vastagok voltak.{241} A templomosoknak a Tripoliszi Grófság tengerpart menti, kicsiny, Tortosza nevű településén (ma Tartúsz), a part és a városfal tőszomszédságában volt a legerősebb erődítményük a világon. Építésére Vilmos tripoliszi püspök kérte föl a rendet annak érdekében, hogy védekezni lehessen Núr ad-Dín aleppói atabég pusztító betörései ellen. Noha a várat a 13. század elején egy földrengés megrongálta, így is lenyűgöző építmény maradt a kettős faláról kiemelkedő, tizenegy tornyával koronát idéző erődítmény. Tortosza városával együtt a templomosok a közeli apró Arvád szigetére is jogot nyertek. Szárazföldjén kissé beljebb állt a fenyegetően magasodó, masszív, Szafita (Castel Blanc) nevű erőd, amely nagyjából ugyanabban az időben, az 1150-es évek elején került a rend tulajdonába. Mivel Edessza elesett a második keresztes háború előtt, visszafoglalni pedig nem sikerült, a keresztesek legészakibb birtokai a rendszeres támadásoknak ugyancsak kitett Antiókhiában voltak. Legfőbb tevékenységük itt az Amanosz-hegység megfigyelése volt. A bagraszi, darbszaki és a La Roche de Roussel-i hegyi tornyokból a lőréseken kilesve ellenőrizték a gyalogos forgalmat, biztosítva, hogy

a jó szándékú látogatók háborítatlanul jussanak át a hegyeken, a gyanús alakok pedig ne tehessék meg ugyanezt. E várakból és tornyokból álló hálózat a latin államoknak mind az északi, mind a déli hátországát védelmezte, és igyekezett bizonyos mértékű biztonságot nyújtani a legérzékenyebb pontok között közlekedőknek. Az erődök legénységét több száz lovagból álló elit alakulat szolgáltatta, tevékenységüket pedig még ennél is nagyobb számú fegyvernök, kiegészítő alakulat, zsoldos, szolga és rabszolga segítette. Ezek mindegyikének ellátását végső soron az európai templomos házak egyre terebélyesedő infrastruktúrája biztosította, amelynek révén az 1170-es évekre a Templomos Lovagrend globális szervezetté vált.

Mindeközben a templomosok Aragóniában, León területén, valamint Kasztíliában, Navarrában és Portugáliában azon munkálkodtak, hogy a szent háború nélkülözhetetlen résztvevőivé váljanak. Az Ibériai-félszigeten való tartózkodásuk az 1150-es évek végére már három évtizedes múltra tekintett vissza, és a reconquistát vezető uralkodók által nekik juttatott várak, illetve ingatlanok széles hálózatát mondhatták magukénak. Leglelkesebb támogatójuk a térségben I. (Hódító) Alfonz, Portugália királya volt, aki fiatalemberként a templomosok testvérének nyilvánította magát, azt sugalmazva, hogy valamikor hivatalosan is a rend társult tagjának mondhatta magát. Alfonz adományokban bőkezűnek bizonyult. A templomosok első portugáliai vára egy terjedelmes erődítmény volt Soure községben, amelyet a becsvágyó uralkodó már 1128-ban, a rend fönnállásának első évtizedében nekik ajándékozott. A rend kis idő múlva bővítési munkálatokba fogott. Az 1140-es esztendőkben Alfonz déli irányban nyomult előre, a Tajo folyó medencéjében elterülő muszlim területeket igyekezett visszafoglalni. A helyi templomosok 1144-ben segítséget nyújtottak neki a korábban római település, Santarém megtámadásához, amelyet a 8. század óta a muszlimok uraltak.

Alfonz ennek véget vetett, fölszabadította a várost, muszlim lakosait pedig elüldözte. Santarém elfoglalásában nyújtott támogatásukért cserébe a templáriusok megkapták az újonnan kereszténnyé lett város összes templomának a jövedelmét. Később még a santaréminél is nagyobb diadalt arattak. Három év múlva, 1147 júliusa és októbere között egy Angliából, Skóciából, Frízföldről, Normadiából és Flandriából összeállt több mint százötven hajóból álló flottával megerősített portugál sereg támadta meg és ostromolta tizenhét héten át Lisszabont. A támadók faltörő kosokkal, ostromtornyokkal és kőhajító gépekkel lerombolták a városfalakat, majd több napon át valóságos ámokfutást rendeztek a város utcáin, végül – megszegve ígéretüket, mely szerint életben hagyják őket – mind egy szálig lemészárolták a fellegvár védőit. Lisszabon elfoglalása világra szóló hőstett volt Alfonz részéről. Egy évtizeden belül sikerült neki Portugáliát a királyság rangjára emelni. Hogy bebizonyítsa, milyen jó keresztény, Lisszabonban püspökséget alapított, és ennek rendelte alá a santarémi templomokat is, amelyeket korábban a templomosoknak adományozott. Ez az intézkedés korántsem volt olyan csekély jelentőségű, mint amilyennek látszott, ezért kárpótlásul az új király a cerai erődöt, valamint a majdan regionális főhadiszállássá váló Tomar város alapítási jogátjuttatta a portugáliai templomosoknak. Az adományozások sora pedig a 13. században tovább folytatódott. A rend Aragóniában is szépen gyarapodott. IV. Rajmund Berengár, Alfonz lehetséges utóda 1143 táján megállapodásra jutott a templáriusokkal a királyság harmadára tartott jogigényük föladása fejében járó kompenzációról. Továbbra is a rend tulajdonában maradt számos erős vár, amelyek közül a legnevezetesebb talán a muszlimok által, a Cinca folyó melletti domb tetején épített, csaknem ostrombiztosnak tartott Monzón erődítménye volt, amelyet a templomosok addig bővítettek, mígnem bármely szentföldi erőddel felvehette a versenyt. Ez idő tájt a rend Rajmund seregében harcolt, az ő által megjelölt városok ellen folytatva az ostromot, aminek fejében bőséges jutalomban részesült. Az

aragóniai határ mentén zajló keresztes háború ugyanúgy együttes erőfeszítést kívánt meg a templomosoktól és a királyoktól, mint a hírneves keleti előretolt állások esetében. Azonban a többi spanyol királyságra nézve ez az összefogás nem volt teljesen igaz. Kasztíliában a templomosokat félreállították, még mielőtt igazán megvethették volna a lábukat. Calatrava várát ugyan néhány éven át a magukénak mondhatták, ám 1158-ban az erődítmény visszakerült a korona tulajdonába. Kasztília uralkodói ekkor saját katonai erőiket részesítették előnyben, ezért is hívta életre 1163-ban Fiterói Rajmund (Raimundo de Fitero) ciszterci szerzetes a Calatrava-rendet. Három évre rá alakult meg Leónban a Pereirói San Julián rendként is ismert Alcántara-rend, és nagyjából ugyanebben az időben hozták létre a Santiago-rendet is, amelynek tagjai a nyugati világban található egyik legszentebb helyet, a galiciai Santiago de Compostela-i székesegyházat fölkereső zarándokok védelmét tűzte ki céljának. E rendek nagymértékben függtek azoktól a királyságoktól, amelyek létrehozták őket, és soha nem lépték át azt a határt, hogy a templomosokhoz vagy az ispotályosokhoz hasonlóan valódi nemzeteken átívelő szervezetté váljanak. Ugyanakkor arra szolgáltattak tanúbizonyságot, hogy a katonai rendek soha nem látott népszerűségnek örvendtek minden olyan térségben, amelyek a keresztes háborúkkal valamilyen kapcsolatban álltak.

9   Bajok a két országban   A malrik jeruzsálemi király harcias uralkodó hírében állt. Ráadásul beszéd közben dadogott, ami mindenféle kellemes társalgást lehetetlenné tett. Mértékletes étrendje dacára annyira meghízott, hogy zsírtól földuzzadt mellizmai, mint valami öregasszony lógó emlői csüngtek alá.{242}  Udvaroncaival nemigen tudta magát megkedveltetni, mivel azok úgy tartották, nem eléggé közlékeny, és a pletykát is megveti, ám a paráználkodás ellen folytatott jámbor küzdelmében is minduntalan csatát veszített, hiszen ágyát férjes és hajadon nőkkel egyformán megosztotta. De Amalrik leginkább Jeruzsálem kormányzásának rettenetes nehézségeivel küszködött, vagyis azzal, hogy miként tartsa egyben az egymástól távol eső keleti keresztény területeket ellenségeinek egyre inkább állandósuló támadásaival szemben. Ők ugyanis a térségben hatalomra jutott Núr ad-Dín vezetése alatt egyre inkább erőre kaptak. Az Egyiptomból és Szíriából támadó ellenségg mind nagyobb kölcsönös bizalmat táplált a másik muszlim fél irányába, így lassanként egymásra találtak és a közös célt is kijelölték. Ez többfrontos küzdelmet kívánt meg a keresztényektől. Amalrik király értette a dolgát: az egyik muszlim szerző csodálta „bátorságát és csavaros eszét, amilyenhez hasonlóval a frankok még nem találkoztak, mióta Szíriában megjelentek”.{243}  Ám az alatt az évtized alatt, míg Jeruzsálemet kormányozta, királysága egyre ingatagabb lábakon állt, minek következtében időnként nemcsak Szíria és Egyiptom muszlim uralkodóival, hanem saját alattvalóival is nyílt konfliktusba került.

Királlyá koronázásakor, 1163. február 18-án Amalrik huszonhét esztendős volt. Testvérbátyja, III. Balduin egy héttel korábban halt meg, miután harminchárom évesen az őt már több hónapja gyötrő láz és vérhas végül győzedelmeskedett fölötte. Türoszi Vilmos szerint azonban meggyilkolták: egy Barak nevű szíriai keresztény orvost hibáztatott, akinek gyógyító pirulái valójában mérgezettek voltak. A király halála után folytatott kísérletek a föltevést igazolni látszottak, hiszen a kenyérrel beadott pasztilláktól a kutyák is kimúltak. Bármi lehetett is az ok, a király Bejrútban kilehelte lelkét, ahonnan ünnepélyes menetben hozták haza Jeruzsálembe, hogy ott eltemessék. Mind Balduin temetését, mind Amalrik megkoronázását a Szent Sír templomában tartották. A királyváltás zavart keltett a Szentföld báróinak a köreiben. Balduin néhány évvel korábban vette feleségül a tizenhárom éves Courtenay-i Ágnest. Halálakor még csak tizenhét éves volt és gyermektelen, tehát Amalrik trónra lépését illetően sok vita nem lehetett. Ennek ellenére a királyság főnemesei közül többen nem voltak meggyőződve a tisztség betöltésére való alkalmasságáról. Amikor az új uralkodó hét héttel a megkoronázása után írt levelében azzal dicsekedett VII. Lajos királynak, hogy trónra lépése nyugodt körülmények között és erős támogatás mellett ment végbe, nagyvonalúan elsiklott a korántsem egyértelmű fogadtatás fölött, amelyben néhány főnemes részesítette.{244} Közelebb állt az igazsághoz, amikor elismerte, hogy újonnan örökölt királyságát komoly veszélyek fenyegetik, és hogy „Keleten a kereszténység módfelett meggyengült, és a szokásosnál sokkal nagyobb nyomás nehezedik rá”.{245} Az előző nyáron pusztító földrengések több várat és egyéb épületet megrongáltak Antiókhiában, most meg Núr ad-Dín seregei azzal fenyegettek, hogy mindent elpusztítanak, amit a természeti csapás megkímélt. Châtilloni Rajnald antiókhiai herceget – az egyik leghatározottabb és legerélyesebb nemesembert, aki valaha is a keleti latin államokba érkezett, és hercegségét igencsak kemény kézzel irányította – foglyul ejtették, és ez idő szerint Núr ad-Dín tömlöcében raboskodott. Északon a keresztények befolyása

leáldozóban volt, miközben Núr ad-Dín mind nagyobb hatalomra tett szert. A félelmetes atabég egyre közelebb került végső stratégiai céljának megvalósításához, azaz Szíriának a sajátjogara alatt történő egyesítéséhez, hogy azután Egyiptomot is uralma alá hajthassa vagy úgy, hogy lázadást szít a kairói Fátimidák ellen, vagy egyszerűen erőszakkal elfoglalja. Az 1140-es és 1150-es években Núr ad-Dín folyamatosan növelte befolyását Aleppó környékén, valamint a szomszédos városokban és államokban. Testvére halálát követően 1149-ben magának követelte Moszul hűbéruraságát, 1154-ben pedig elkergette Damaszkusz urát. Nem sokkal később, 1164-re a valaha az Edesszai Grófsághoz tartozó összes terület az ő ellenőrzése alá került. A keresztesek Szentföldre érkezése óta első ízben történt meg, hogy Szíriát sikerült egyesíteni, miközben a Fátimidák Egyiptoma a szakadék szélére jutott. Kairó már Aszkalon 1153-ban történt bevétele óta adót fizetett a jeruzsálemi királyoknak, és a dinasztikus öröklés szabályozatlan volta következtében az országot ifjú és gyöngekezű kalifák sora kormányozta. Megérett tehát a helyzet arra, hogy Egyiptom a hódítók kezére jusson. Egyiptom és Szíria egyesítésének gondolata a keresztények számára ijesztőnek, Núr ad-Dín számára csábítónak tűnt. A két ország összekapcsolásával ugyanis északon, délen és keleten is közös ellenség fenyegette volna a körülzárt part menti keresztény területeket. A szunnita szeldzsuk törökök és a síita fátimida egyiptomiak évtizedek óta tartó szembenállása elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a keresztesek képesek legyenek királyságukat megalapítani és fenntartani. Nyilvánvaló volt tehát, hogy minden jeruzsálemi királynak – Amalrikot is ideértve – kötelessége biztosítani, hogy a két muszlim hatalom között továbbra se jöjjön létre egyetértés. 1163-ban a keleti háborúkban megedződött veterán, Blancfort-i Bernát volt a templomosok mestere. A hatodik templomos mesterként választották meg 1156-ban Montbard-i András halálát követően, és több alkalommal is súlyos személyes áldozatok árán

nyújtott katonai segítséget III. Balduinnak. Például 1157 júniusában, amikor egy szégyenteljes katonai vereség következtében az antiókhiai Bánjásznál fogságba esett. Ebben az akcióban, amelynek során lépre akarták csalni az ellenséget, végül Balduin volt kénytelen a harctérről megfutamodni, és számos frank előkelőség – mások mellett a király tábornagya, Saint-Amand-i Odo, a nagy hatalmú Ibelini Hugó és maga Bernát is – hadifogságba esett. Türoszi Vilmos „vallásos és istenfélő emberként” jellemezte Bernátot.{246}  Már önmagában az, hogy Núr ad-Dín tömlöcét túlélte, azt sugallja, hogy harcokban megedződött férfiú volt. A Bánjásznál elszenvedett vereség után Bernátot egy dicstelen és szégyenteljes menetben hurcolták Damaszkuszba: a lovagokat kettesével egy-egy tevéhez kötötték, a tevéket pedig egy-egy összegöngyölt zászlóval és a megölt harcosok hajuknál fogva lándzsára tűzött skalpjaival díszítették. A Bernáthoz hasonló, legmagasabb rangú foglyoknak megengedték, hogy páncélingben és sisakban, egy lovon egyedül lovagoljanak, de a megalázó, összetekert lobogót nekik is vinniük kellett.{247}  Bernát 1159-ig sínylődött damaszkuszi fogságában, tehát amikor Amalrikot jeruzsálemi királlyá koronázták, már csaknem négy éve élvezte szabadságát. Késznek mutatkozott rá, hogy a Templomos Lovagrendet a jeruzsálemi korona szolgálatába állítsa, ugyanakkor attól nagyon is tartózkodott, hogy embereit elsőként küldje egy olyan nagyobb sereg ellen, amelynek legyőzésére semmi esély sem volt. Valójában a templomosok első összeütközése az ellenség csapataival meglepően sikeresnek bizonyult. 1163 őszén a keresztények arról értesültek, hogy Núr ad-Dín a tripoliszi grófságbeli Bukaia-völgyben pihenteti katonáit. Valószínűleg két, nyugatról szentföldi zarándoklatra érkezett főúr, az angouléme-i gróf testvére, Martel Gottfried és Hugó lusignani gróf sugalmazására azt tervezték, hogy csapdát állítanak nekik. Mindketten magas rangú főurak voltak, akik Blancfort-i Bernáttal valószínűleg már érkezésükkor kapcsolatba kerültek. Az pedig bizton állítható, hogy ősszel már ismeretséget kötöttek a tripoliszi

templomosokkal is, hiszen amikor Núr ad-Dínt Bukaiánál megtámadták, Gottfried és Hugó harctéri parancsnoknak egy nagy hírnévnek örvendő és magas rangú templomos lovagot, Gilbert de Lacyt választottak. Az ekkor valószínűleg az ötvenes éveit taposó Gilbert abban az évben a templomosok preceptoraként, vagyis térségi parancsnokaként tevékenykedett a tripoliszi grófságban. Felnőttéveinek jó részét Angliában töltötte, ahol igyekezett eligazodni az utókor által anarchia korának nevezett zavaros polgárháborús idők politikai útvesztőiben. Ő maga I. Henrik leánya és kijelölt utóda, Matild oldalára állt annak unokatestvére, István király ellen vívott elkeseredett utódlási harcban. A korabeli Gesta Stephani (István cselekedetei) krónika „éles eszűnek és ravasznak” nevezte, hozzátéve, hogy minden haditevékenységét „az óvatosság és az alaposság”{248} jellemezte. Gilbert templomosokkal való kapcsolata hosszú időre nyúlt vissza. Az anarchia korának idején a rendnek egy Guitingben fekvő uradalmat, egy nagy értékű, termékeny területet adományozott a Gloucester és Oxford között hullámzó, alacsony, zöldellő dombok között. Amikor az ellenségeskedések befejeződtek, és Matild fiát II. Henrik néven királlyá koronázták, Gilbert úgy látta, hogy politikai pályafutása véget ért. Fia javára 1158-ban lemondott birtokairól, és belépett a rendbe. Magas rangú újoncnak számított: nemesember, vitéz harcos és jólelkű keresztény volt, aki fölkészült arra, hogy lemondva a kényelmes otthoni életről a keresztény hívők seregét vezesse. Két év múlva Párizsban járt azon templomos küldöttség tagjaként, amelyik kezességet vállalt az új angol király és VII. Lajos francia uralkodó között létrejött békéért (az angol Plantagenet királyok nagy kiterjedésű szárazföldi birtokai szűnni nem akaró viták tárgyát képezték a francia uralkodókkal). Ám egy aktív katona csak egyetlen helyen érezhette magát igazán elemében, ezért Gilbert 1162 táján a Szentföldre utazott, hogy átvegye a tripoliszi templomosok fölötti parancsnokságot, és történetünk időpontjában

tehát éppen Núr ad-Dín seregének állította a csapdát Bukaia völgyében. A rajtaütés az ellenség harcosait teljesen váratlanul érte. „Rengeteg katonája esett fogságba, és még többen vesztek oda kard éle alatt – írta Türoszi Vilmos. – Hogy életét mentse, a nagy zűrzavart kihasználva, elmenekült. Minden poggyászát, de még kardját is veszendőben hagyta. […] A keresztények azonban, zsákmánnyal és rengeteg gazdagsággal megrakodva, győzedelmesen tértek meg otthonukba.”{249}  Türoszi Vilmos győzelemittas beszámolója nyilvánvalóvá teszi a rajtaütés sikerét, ami valójában nem okozott jelentősebb veszteséget Núr ad-Dínnek. Következő alkalommal, 1164-ben, délen a templomosok egy másik, muszlimok elleni közvetlen támadásban is részt vettek. Amint Amalrikot megkoronázták, máris tervezni kezdte az Egyiptom ellen indítandó hadjáratokat, és első támadását a koronázást követő néhány hónap elteltével végre is hajtotta. Akárcsak a muszlim vezér, ő is fölismerte a Fátimidák helyzetének gyöngeségét, és úgy számított, előnyére fordíthatja az ádáz hatalmi harcot, amely a Savar nevezetű vezír és egy zabolátlan természetű, pocakos, szürke hályogtól szenvedő kurd tábornok, Sírkúh között folyt Kairóban. Utóbbi Núr ad-Dín megbízásából próbált lázadást szítani az egyiptomi kormányzat megdöntésére. Amalrik tisztában volt vele, milyen gazdag ország Egyiptom, és ha terve sikerül, nem csak bőséges zsákmányhoz, hanem jelentős területekhez is juthat, amelyekkel majd a koronát lojálisan szolgáló nemesembereket is módjában lesz megjutalmazni. Azt is jól látta, hogy Aszkalon és Gáza környékének biztonsága is javulhat azáltal, ha a keresztes királyok a Nílus-deltában délebbre fekvő part menti városokra – Damiettára, Rosettára és Alexandriára – igényt támasztanak. Pontosan tudta, hogy mindegyik lehetőség a Földközi-tenger többi részével fönntartott kereskedelmi kapcsolatain is jelentősen javíthatnának. {250}

Ez év júliusában a templáriusok csatlakoztak Amalrik Egyiptom ellen indított második hadjáratához. A király a Nílus deltatorkolata

melletti ősi Bilbeisz városát vette célba, és az ott tartózkodó Sírkúh ellen indított ostromot. Miután több hónapon át elhúzódó harc eredményeképpen sikerrel járt, erőfeszítéseinek fejében Amalrik pénzt követelt Savartól, ám októberben végül minden érdemleges területi hódítás nélkül volt kénytelen visszavonulni. Balszerencséjére amíg ő seregével délen háborúzott, Núr ad-Dín kapott az alkalmon, és északon indított támadást ellene. Amint Amalrik elindult Egyiptom felé, Núr ad-Dín mélyen benyomult Antiókhiába, és augusztus 10-én egy III. Rajmund, Tripolisz grófja és III. Bohemond (Boemund), Antiókhia hercege által vezetett igen nagy számú haddal vívott Artánál ütközetet. A keresztény sereg állítólag tizenkétezer gyalogosból és hatszáz lovagból – köztük hatvan templomosból – állt, ám ez alkalommal Núr ad-Dín mellé szegődött a hadiszerencse. Tönkreverte a keresztények hadát, rengeteg lovagot ölt meg, az összes parancsnokot foglyul ejtette, majd Antiókhia ellen indult, és bevette a nagy fontosságú tengerparti Bánjász városát. Amalrik tehát alapos leckét kapott. A keresztények választhattak: vagy Egyiptomot támadják, vagy saját területeiket védik északon Núr ad-Dín betörése ellen, hiszen a két feladattal együtt nem tudtak megbirkózni. Blancfort-i Bernát ezt világosan látta. Csakúgy, mint elődei, leveleket írt és küldötteket menesztett VII. Lajos francia királyhoz abban reménykedve, hogy esetleg rá tudja venni egy újabb keresztes hadjárat vezetésére. Októberben és novemberben a mester két levelében is vázolta a Szentföldön egyidejűleg folytatott kétfrontos hadviselés súlyos hátrányait. A templomosok Artánál hatvan lovagot, ennél is több fegyverhordozót, valamint nagyszámú turkopolt, vagyis könnyűfegyverzetű szír zsoldost veszítettek, bár ez utóbbiakat csupán létszámtölteléknek fogadták föl. Vagyis az emberveszteség igen jelentős volt, és ennek pótlása nagy összegekbe került. Mindössze hét templomosnak sikerült megmenekülnie. „Legkegyelmesebb királyom, Antiókhia és Jeruzsálem két országában annyi a baj és szerencsétlenség, hogy elősorolni sem tudom” – írta első levelében Bernát. Egy hónap elteltével egy

újabban arról panaszkodott, hogy mennyi istencsapást hozott Núr ad-Dín a vidékre, amíg ő Egyiptomban volt elfoglalva. „Jóllehet Amalrik, hál’ Istennek igazán nagy és nemes király – írta Bernát –,ám még ő sem tud négyszeres sereget kiállítani, hogy Antiókhiát, Tripoliszt, Jeruzsálemet meg Babilont [ti. Egyiptomot] is védelmezze […] de Núr ad-Dín, ha úgy tartja kedve, mind a négy ellen egy időben indíthat támadást.”{251}  Bernát nagyon is jól értette, hogy a számoknak milyen fontos szerep jut a keleti hadviselésben, hisz a győzelem elsősorban a seregek létszámán múlott. Núr ad-Dín katonákban bővelkedett, a frankok pedig – az esetek többségében – ebből hiányt szenvedtek. Itt mutatkoztak meg tehát az első jelei a király elvárásai és a túlterhelt katonai szervezet teljesítőképessége között feszülő ellentétnek. Leveleit Bernát azzal zárta, hogy személyes küldöncöt fog hozzá meneszteni, aki majd élőszóban előadja azt, amit írásban nem közölhet. E küldött, Walter Brisebarre „becsületes és Isten dolgaiban körültekintően eljáró, ezen eseményekben a kezdetektől végig részt vevő” férfiú volt. Vajon ezzel azt akarta burkoltan a király értésére adni, hogy küldöttétől a valós, és nem a leveleiben kiszínezett igazságot fogja megismerni? Ezt nem tudhatjuk. Az azonban 1164 őszén bizonyossá vált, hogy miközben a templomosok késznek mutatkoztak Amalrikot támogatni, mesterük kételyeket táplált a tartós hadisikereket illetőn, ameddig VII. Lajos ül a francia királyi trónon.

Következő év, azaz 1166 januárjában Amalrik ismét kivonult Aszkalonból, és Egyiptom felé vette útját. Ez alkalommal a latin sereg azt a feladatot kapta, hogy megálljt parancsoljon a Kairóra támadó Sírkúhnak, aki a Fátimidákat szerette volna elűzni a városból. Amalrik Savar kérésére vonult délnek, aki a siker fejében hatalmas összegű jutalmat helyezett kilátásba. Azt ígérte ugyanis, hogy a keresztények támogatásáért cserébe négyszázezer dinárt hajlandó a jeruzsálemi királynak fizetni, ami súlyra 1700 kiló

színaranynak felelt meg. Ez esetben tehát, amikor a stratégiai kényszerűség összekapcsolódott a csengő aranyak ígéretével, Amalrik és katonái késznek mutatkoztak a sivatagi menet nehézségeit leküzdeni, méghozzá olyan sűrű homokviharokon keresztül, hogy nem volt mit tenni, csak a lóról leszállva és a földre lapulva kivárni, míg a szemet vakító, bőrt égető homokförgeteg kidühöngi magát.{252}  Még azt a tényt is könnyelműen figyelmen kívül hagyták, hogy Egyiptom életét az állandósult belső káosz jellemezte, vagyis korántsem volt abban a helyzetben, hogy a vezír által kilátásba helyezett mesés összeget kifizethesse. A templomosok ismét a király oldalán lovagoltak, jóllehet ez alkalommal némileg feszültebb hangulatban, mivel az előző évben Amalrik egy dührohama során tizenkét testvért bitófára küldött. Ebben az évben csatlakozott a rendhez egy magas rangú, a királyhoz közel álló nemes úr, bizonyos Nábluszi Fülöp (Philippe de Naplouse), {253} miután felesége elhunyt, és Transzjordániában jelentős nagyságú földbirtokokat adományozott a templomosoknak. A francia nevén Oultrejourdainnek is nevezett terület fölöttébb bizonytalan hovatartozású térség volt Egyiptom határai mentén, amelynek birtoklásáért Amalrik és Núr ad-Dín versengett egymással. {254}   Egy ilyen jelentős kiterjedésű, a királyság békétlen sarkában található tulajdon átruházásához királyi jóváhagyás szükségeltetett. Ezt Amalrik meg is adta, ám a következő pillanatban már megbánta tettét. Fülöp egyik fölajánlott adománya egy megerősített sivatagi barlang volt. Amalrik külön parancsba adta a templáriusoknak, hogy ezt mindenáron meg kell védeniük, ám a rendtől csaknem azon nyomban elragadták Sírkúh emberei. Türoszi Vilmos az epizódról följegyzett ellenséges hangú és rövidre szabott beszámolójában árulást gyanított. Vilmos Amalrikkal szoros személyes kapcsolatot ápolt (ő volt a fia nevelője), ezért a tőle szerzett információk alapján írta meg, és az uralkodó szája íze szerint ferdítette beszámolóit. Ez alapján egy muszlim csapat megtámadta a barlangot, a király azonban annak rendje és módja szerint „egy kellő erővel rendelkező

lovagkülönítményt” küldött le a Jordán folyón, hogy verjék vissza őket. Ám ezek még érkezésük előtt úgy értesültek, hogy a templomosok megadták magukat. „A megbotránkozott és feldühödött […] király elrendelte, hogy a megadásért felelős tizenkét templomost akasztófán végezzék ki.”{255} A templáriusok ennek ellenére támogatták az 1167. évi hadjáratot, és a királyi sereggel együtt lovagoltak. Március 18-án Kairótól valamelyest délre, al-Bebein mellett került sor a végeredményében döntetlen ütközetre. Amalrik keresztény lovagjai egy csapatnyi „fabatkát sem érő, anyámasszony katonája egyiptomi” támogatásával (akiket Türoszi Vilmos „nyűgnek és nem segítségnek” nevezett) sorakoztak föl Sírkúh jóval nagyobb létszámú csapataival szemben, amelyekben a nehéz lovasság több ezer főt számlált.{256}  A csata hatalmas káoszba fulladt, és mindkét oldal jelentős veszteséget szenvedett. Amalrik azonban nem adta föl. Északnyugat felé, a Nílus-delta irányába vonult Sírkúh után és ostrom alá vette a híres tengerparti várost, Alexandriát. A tenger felől vesztegzár alá fogta, a szárazföldről pedig kőhajító gépekkel bombázta. Az ostrommal csak akkor hagyott föl, amikor Sírkúh békéért folyamodott, és beleegyezett abba, hogy kivonul Egyiptomból, Kairóban továbbra is Savar marad a vezír, Alexandriát pedig keresztény helyőrség fölvigyázza. Rövid távon ez meglehetősen szép sikernek látszott. Ám egy év elteltével a béke összeomlott, tovább mérgezve a király és a templomosok közötti kapcsolatot.

Geoffroy Foucher templárius lovag és jeruzsálemi preceptor 1164ben indult Párizsból keletre, és hamarosan Akkonban ért partot. Egy veterán katona húszéves szolgálattal a háta mögött, aki sokat utazott Európában és a latin államokban egyaránt, és közeli viszonyban volt VII. Lajos francia királlyal. Az uralkodónak szánt szívessége jeléül Geoffroy a Szentföldre való visszaérkezése utáni

első néhány hónapot azzal töltötte, hogy körbelovagolta a zarándokhelyeket, és gyűrűjével mindegyiket megérintette. Azután a gyűrűt visszaküldte ajándékul a királynak Párizsba, több levéllel egyetemben, amelyekben a Jeruzsálemi Királyságot sújtó katonai vereségek fölött siránkozott, mind több katonáért és anyagi forrásért könyörögve. Három évre rá, 1167-ben Geoffroy az Egyiptomot támadó hadsereggel lovagolt keresztül a sivatagon. Amalrik király őt választotta vezető követéül, akit azért küldött Savarhoz, hogy biztos ígéretet csikarjon ki tőle arra vonatkozóan, hogy fizetni fog a keresztények beavatkozásáért cserébe. Geoffroy a Jeruzsálemi Királyságban született Kaiszareiai Hugóval együtt lovagolt be Kairóba, és mindketten bőséges palotabeli tapasztalatok birtokosának mondhatták magukat. A fátimida Egyiptom vezíreként Savar egy körülbelül tizenhat éves fiatalember, al-Ádid kalifa alatt szolgált, akinek igencsak viharos gyermekkor jutott osztályrészül. Atyját Naszr ad-Dín és Abbász gyilkolta meg; bátyja, al-Fáiz csak rövid ideig, még gyermekként bekövetkezett haláláig uralkodott. Al-Ádid 1160-ban, tizenegy éves kora körül lett kalifa, de a hatalmat az ő nevében Savar gyakorolta. Úgy tűnt, hogy ez megfelel a kalifának, aki az egyik keresztény történetíró szerint „barátnői társaságában feslett életet élt”, és állítólag az év minden napján más-más szerető kényeztette. Al-Ádidot népe mindennek ellenére tisztelettel övezte, azt gondolván róla, hogy a Nílus áradását előidéző szent erő birtokában van.{257} A latinok nagyon is tudatában voltak a kalifa presztízsének, és a Fátimidákkal folytatott tárgyalásaik során nem csupán a vezírtől, hanem a gazdájától is igyekeztek engedményeket és biztosítékokat kicsikarni. Geoffroy Foucher-t és Kaiszareiai Hugót ennek okán küldték Kairóba, hogy ott találkozzanak al-Ádiddal, és érjék el, hogy ő személyesen garantálja Savar ígéreteinek a betartását. Azt az utasítást kapták, hogy csak a kalifa adott szavát és kézszorítását fogadják el. Megbízatásuk során különleges élményben is volt részük

a Fátimida Kalifátus legbensőbb berkeiben, ahol csak nagyon kevés férfinak és csupán maroknyi kereszténynek volt szerencséje valaha is megfordulni. Geoffroy és Hugó a belső szentélybe vivő útjuk közben olyan pompát csodálhattak meg, amely „a maga nemében páratlannak és a mi világunkban ismeretlennek” számított.{258}  Úgy léptek be a palotaegyüttesbe – mesélte utóbb Türoszi Vilmosnak –,hogy szűk, sötét, mindkét oldalukon karddal fölfegyverzett testőrök tucatjai által szegélyezett folyósokon kellett áthaladniuk. Minden ajtót nagyszámú őrség vigyázott, amelynek tagjai lelkesen üdvözölték az elvonuló vezírt. Az élen haladó főeunuch vezetésével, csodálattal telve mentek keresztül a sétányokkal, márványoszlopokkal, gyöngyöző halastavakkal övezett széles udvarokon, ahol egzotikus madarak trilláztak. Végül elérkeztek a kalifa lakószobájába, amelyet gyöngyökkel hímzett függönyök ékesítettek. Bámulva nézték, amint Savar az aranytrónus előtt háromszor a földre vetette magát, és megcsókolta a jóvágású, ritka szakállú fiatalember lábát, miközben a jelenetet oldalról titkos tanácsosok és eunuchok figyelték. A magát mindeme hajlongás, csúszás-mászás közepette furcsán érző templomos preceptor, vörös keresztel díszített fehér köpenyében a kalifát semmiféle térdhajlítással nem tisztelte meg. Éppen ellenkezőleg. Miközben Hugó a síita világ vezetőjéhez beszélt, ő úgy vizsgálódott, mint ha a kaiszareiai bazár egyik minden hájjal megkent árusa lett volna. Keresztülnézve az eunuchokon meg a hajbókoló tisztviselőkön, Hugó erőszakosan, szóról szóra elismételtette al-Ádiddal az Amalrik király és Savar között létrejött megállapodás pontjait, majd arra kérte, hogy jelképesen pecsételjék meg egy kesztyű nélküli kézfogással. A kalifa lakájai a döbbenettől tátott szájjal figyeltél a jelenetet, ám al-Ádid teljesítette kötelességét, és Geoffroy-t meg Hugót útjára bocsátotta. A fátimida uralkodó és a keresztény államok között egy olyan meghitt szertartás keretében jött létre egy politikai és katonai egyezmény, amilyenen az ifjú kalifa életében még soha nem vett részt. Érvényessége jórészt a kalifa és egy templomos kézfogásán

nyugodott. De vajon a kalifa állni fogja szavát? És – ami legalább olyan fontos volt – vajon a jeruzsálemi király is? A templomosok odaadó, személyes részvétele az egyezmény megszületésében és gázabeli birtokaik bizonyára szerepet játszottak abban, hogy a következő évben a királlyal való kapcsolatuk újabb mélypontra jutott. Amalrik 1168 októberében anélkül, hogy legközelebbi bizalmasait figyelmeztette volna, felmondta a Savarral kötött egyezményt, „szemlét tartott királysága hadai fölött, és útnak indult Egyiptom felé”.{259}  Gyors ostrommal bevette Bilbeiszt, lemészárolta a polgári lakosságot, majd egyenesen Kairó felé vette az irányt, és megérkezvén tábort ütött a városkapuk előtt, arra várva, hogy megjelenik a vezír, és az elvonulás fejében bőkezű ajánlatot tesz. Az ajánlat meg is érkezett, ez alkalommal kétmillió aranypénz formájában, ami hatalmas összeg volt. Amalrik visszavonta seregét, és tartotta a markát, lesve, mikor kezd már hullani bele az aranyeső. Mint kiderült, végzetes hibát követett el. Ha Blancfort-i Bernát vagy Geoffroy Foucher jelen van, talán figyelmeztették volna Amalrikot, ne bízzon vakon a vezírben, és kétszer is gondolja meg, mielőtt a kalifával kötött egyezséget sutba dobja. Ám ez alkalommal senki sem kért tőlük tanácsot. Úgy határoztak, nem vesznek rész ebben a meggondolatlan, őrült vállalkozásban, amely érvénytelenítette az általuk jóhiszeműen kötött megállapodást. Határozottan elutasították, hogy csatlakozzanak az invázióhoz, ami a királynak címzett súlyos sértés volt, és amelyre bizonyára csak hosszas mérlegelés és sok imádság után szánták el magukat. Miközben a jeruzsálemi király nyugodtan üldögélt, és várta váltságdíjaranyainak az első részletét, Savar megkereste korábbi ellenfelét, Núr ad-Dínt, és segítségét kérte a pénzsóvár frankok elűzéséhez. Sírkúh – akit rendben el is küldtek Kairóba – útközben népes sereget gyűjtött maga köré. Sikerült neki a mezőn táborozó Amalrikot megkerülve Kairó alá jutnia, és ott olyan nagyszámú hadat sorakoztatott föl, hogy a keresztények nem is gondolhattak

arra, hogy megfutamítsák. 1169. január 2-án Amalric végre belátta, nem maradt más választása, mint hogy fölszedje a sátorfáját, és visszatérjen Jeruzsálembe. Nem kapta meg a kétmillió aranyat. Nem foglalta el Kairót. Csupán egy Nílus-deltában fekvő város polgári lakosságát mészárolta le, néhány hétig tétlenül üldögélt, majd hazavonult. És mindez csak a bajok kezdete volt. Miután Amalrik elhagyta Egyiptomot, Sírkúh rászánta magát régóta melengetett tervének a végrehajtására, és baráti beszélgetésre hívta Savart a Kairó melletti sátrába. A találkozásra megjelölt időben elment, hogy sétáljon egyet a vízparton. Amikor a kedélyes beszélgetésre számító Savar megérkezett, Sírkúh emberei fogadták, hogy végezzenek vele. Tüstént rárontottak, földre teperték, tőrrel többször is belé döftek, majd fejét vették. A sétájáról visszaérkező Sírkúh megüzente a kalifának, hogy látogatást kíván tenni nála Kairóban. Bevonulása után magát nyilvánította új vezírnek. Egyiptom alig több, mint egy lenyakazáshoz szükséges idő alatt Núr ad-Dín kezébe került. A szunnita Szíriához történő csatolásához már nem kellett sokat várni, és a fényűző kairói palotájukból több mint 250 éven át kormányzó fátimida kalifák napjai egykettőre leáldoznak. A templomosok legszörnyűbb félelmei beteljesedtek: a bekerítés fenyegette őket egy egyesült és vérszemet kapott ellenség részéről. Nagyon úgy látszott, hogy Blancfort-i Bernát és a preceptor Geoffroy Foucher Franciaországba küldött leveleinek baljóslatai beteljesednek. Az iszlám újjáéledő erői élére hónapokon belül egy Núr ad-Dínnél is veszélyesebb, Sírkúhnál körmönfontabb és Zanginál vérengzőbb vezér került. Ez az ember a frankoknak általában, a templomosoknak pedig különösen sok bajt fog majd okozni, többet, mint amit a hét évtizedes megszállás alatt bármikor el kellett szenvedniük. Csodálói „az egyik nagy hőst” látták benne, aki „lélekben hatalmas, vitézségben rettenthetetlen és szilárdan kitartó, akit semmi sem riaszthat vissza”.{260} Akiknek pedig el kellett viselniük ádáz dühét, azoknak „Isten haragjának pálcája” volt, akit

azért küldött, hogy „tönkretegye és elpusztítsa a megátalkodottakat”.{261} Úgy hívták, hogy Szaladin.

10   Aláhulló tűzcseppek   A Szaladin tovavonuló népes serege nyomában kerekedett sűrű porfelhő a legverőfényesebb reggeli napsütést is alkonyi szürkületté változtatta volna. „Olykor a föld nyögött lovas hadának patái alatt – írta az őrá rajongással tekintő titkára, Imád ad-Dín –,és az egek áhítattal szívták magukba a porszemcséket.” Teljes menetsebességgel haladva ez valóban lenyűgöző látvány lehetett: tizenkétezer vitéz lovas katona vágtázott a legalább háromszor annyi önkéntes élén. Szaladin szövetségesei azzal dicsekedtek egymás között, hogy amikor a jeruzsálemi (általuk „mocsoknak”, „az emberiség söpredékének” tekintett) frankok a sereg közeledtének a hírét veszik, minden ízükben remegni kezdenek, és azt kívánják, hogy „bárcsak sohasem jöttek volna a világra”.{262} A Kairó elestét követő évtizedben Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb, egy karizmatikus, a politikai életben járatos, elszántan nagyratörő és rendkívül magabiztos katonaember vált az iszlám világ legkiemelkedőbb vezetőjévé, egyben a Szaladin apja után Ajjúbidák néven ismert szultánok dinasztiájának a megalapítójává. Szaladin már Sírkúh egyiptomi hadjáratai során vezető parancsnokká nőtte ki magát, de nem pusztán azért, mert az öregember unokaöccse volt. Sikereit korántsem csak születésének köszönhette, és nem is kellett sok idő ahhoz, hogy nagybátyja eredményeit túlszárnyalja. A város kapitulációját követő évben Sírkúh torokmandulája mentén – a túlzott húsfogyasztásnak köszönhetően – súlyos tályog keletkezett. 1169. március 22-én a betegség hirtelen végzett vele, így Szaladin magához ragadhatta a hatalmat.{263}  A várost azon nyomban a fátimida al-Ádid síita kalifa oldaláról a bagdadi szunnita abbászida

kalifa oldalára állította, majd hadjáratot indított azzal a céllal, hogy minden Egyiptomban, Szíriában és Mezopotámiában található, jelentősebb iszlám területet személyes hatalma alá vonjon. Szaladin becsvágya természetes módon rengeteg ellenséget szerzett neki, közöttük Núr ad-Dínt is, aki Sírkúh Egyiptomban végrehajtott államcsínyét anyagilag támogatta, és aki magát nem holmi jöttment, fölkapaszkodott kurdnak tekintette, hanem azon férfiúnak, aki arra rendeltetett, hogy Szíriát és Egyiptomot együtt kormányozza. Szaladinnak azonban más volt az elképzelése. Eredményes katonai vezetésének, kitartó háborúskodásának, erős személyiségének és egy jó adag szerencsének köszönhetően 1169 és 1177 között hatalmát sikerült Egyiptom határain túlra is kiterjeszteni. Ezzel egy időben az aleppói, damaszkuszi és moszuli muszlim uralkodók félelmét is fölkeltette, mivel al-Ádid 1171-ben bekövetkezett halálával a Fátimida Kalifátus formailag megszűnt létezni. Szaladin tehát hozzáfoghatott, hogy a szunnita uralmat személyes irányításával egész Egyiptomra kiterjessze. Sem orvul, sem összeesküvéssel, sem a harcmezőn nem sikerült meggyilkolni. Amikor a térségbeli főhatalomért folytatott harcban legfőbb vetélytársa, Núr ad-Dín 1174-ben elhalálozott, Szaladin sietett azon melegében magához ragadni örökségét. Először is bevonult Damaszkuszba, és egykettőre félreállította mindazokat, akik Núr ad-Dín tizenegy éves fiának a hatalomra jutását támogatták. Az ifjút eltávolította a városból, majd – hogy magának valamiféle látszat legitimitást biztosítson – feleségül vette Núr adDín özvegyét. Miután megerősítette Damaszkuszt, a következő esztendőben hadat indított Núr ad-Dín északon meghúzódó családtagjai és hívei ellen, majd egy döntő csatában aratott győzelmét követően magáénak tudhatta Homsz és Hamá városát. A bagdadi abbászida kalifa címére tett tiszteletnyilvánítások kifizetődőnek bizonyultak, hiszen mind fennebb ragyogó hírneve és hódításai elismeréséül 1175-ben megkapta az Egyiptom és Szíria szultánja címet. Az 1170-es évek végén további támadásokkal zaklatta Núr ad-Dín rokonait és korábbi szövetségeseit. Aleppót

sikerült is elfoglalnia 1182-ben, Moszul azonban kisiklott a markából. Összességében azonban az 1180-as évek kezdetére Szaladin vitathatatlanul az iszlám Levantét uraló hadvezérré vált. Szaladin magát, mint a hit igaz védelmezőjét tüntette föl, akinek a dzsihád iránti elkötelezettsége mindenki másét túlszárnyalta. Erre alapozta hataloméhségét is. Nemcsak bőkezű, kegyes és (viszonylag) emberséges uralkodónak, hanem az emberek és indítékaik végtelenül igazságos burájának is láttatta magát, kinek jelleme és cselekedetei egyaránt mély benyomást tettek környezetére. Közeli híveinek, mint Ibn Saddádnak és Imád ad-Dínnek, akik részletes beszámolókban örökítették meg Szaladin életét és cselekedeteit, csak ritkán kellett megnyomniuk az írótollukat, vagy megerőltetniük képzelőtehetségüket, hogy urukról dicshimnuszokat zenghessenek. Leginkább Szaladin arra irányuló határtalan vágyát dicsőítették, hogy a Jeruzsálemet bitorló, Tripolisz és Antiókhia területét uralmuk alatt tartó gyalázatos frankokkal szemtől szembe kerülve tönkreverje őket. Ibn Saddád a következőképpen írt róla:   A dzsihád iránt táplált szeretete és szenvedélye szívét és egész lényét teljes mértékben hatalmába kerítette, olyannyira, hogy semmi másról nem tudott beszélni, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy hogyan lehet azt véghez vinni, meg hogy mennyi embere van ehhez, és csak azokat kedvelte, akik ugyanerről beszéltek, és ösztökélték végrehajtását.{264}

  Ez bizony több volt egyszerű vallásos érzületnél. Szaladin egész pályafutását végig az az ösztönös megérzés majd gyakorlati felismerés vezérelte, hogy a törékeny iszlám világ egységesítésének (és az efölött való személyes hatalmának megszilárdításának) egyetlen módja, ha a szent háború zászlaja alatt a muszlim hittársait egységbe tömöríti a hitetlenek ellen. Szaladin leplezetlen hódítói becsvágya és zabolátlan keresztényellenes érzelmei tehát a latin királyság ellen indítandó

háborúra ragadtatták őt és birodalmát. Az egyetlen igazi meglepetésnek csak az számított, hogy egy teljes évtized nagyobbik fele kellett ahhoz, hogy az első lépésre rászánja magát. De amikor ez megtörtént, a templomosok az elsők között sorakoztak föl ellene.

Miután Szaladin 1169-ben magához ragadta a hatalmat Egyiptomban, a templomosok és a jeruzsálemi király közötti kapcsolat több szempontól is súlyosan terhelt volt. Blancfort-i Bernát ebben az évben hunyt el, és a rend generális káptalanja a keleti születésű, nagy katonai múlttal rendelkező, nem utolsósorban pedig Amalrik udvarával szoros kapcsolatot ápoló Nábluszi Fülöpöt választotta mesterré. Elképzelhető, hogy Fülöpöt a király óhajának megfelelően kényszerítették a templomosokra, ám az is lehetséges, hogy éppen azzal a szándékkal választották meg, hogyjavítsák a koronához fűződő kapcsolataikat. Akárhogyan történt is, rövid távon sikeres választásnak bizonyult, és a templomosok Fülöp parancsnoksága alatt egy (nem sok haszonnal járó) királyi offenzívában részt vállalva visszatértek Egyiptomba. Ám Fülöpnek a korona iránt tanúsított lojalitása felülmúlta a rendhez fűződő elkötelezettségét, és 1171-ben lemondott tisztségéről, hogy királyi deputációt vezessen I. Mánuel Komnénosz bizánci császár konstantinápolyi udvarába. Az utazás nem tartott sokáig, de közben Fülöp elhalálozott. Posztját egy másik, nyilvánvalóan Amalrikhoz lojális lovag, SaintAmand-i Odo (Odo de Saint-Amand) vette át, aki korábban Jeruzsálem tábornagyaként (vagyis az uralkodó katonai parancsnokságának magas rangú tisztjeként) már teljesített királyi szolgálatot. Odo megválasztásától feltehetően azt várták, hogy a templomos rend alkalmazkodjék a király politikai irányvonalához, ám ez alkalommal az elvárás nem igazán teljesedett be. Vezetőként ugyanis Odo tevékenysége inkább agresszív, indulatos vérmérsékletre vallott, és csakhamar nagyobbra becsülte a rend függetlenségét annál, mint hogy Amalrikot bábként szolgálja.

Odo mesteri hivatalának első válságában szerepet játszott egy aszaszinnak nevezett kisebb titokzatos síita szekta, amelynek tagjai a nyíltszíni gyilkosság látványos műfajában tüntették ki magukat. Központjukat a perzsiai Alamút várában rendezték be, ám az 1130-as évektől kezdve kisebb területeket Szíriában is birtokba vettek, a Tripoliszi Grófság és az Antiókhiai Fejedelemség között húzódó Noszairi-hegységben pedig jó néhány erődöt is elfoglaltak. Amalrik uralkodása idején Türoszi Vilmos 60 ezerre tette számukat, váraikat a környező falvakban behajtott adókból tartották fönn. Nevüket minden bizonnyal a hasis iránti szenvedélyük nyomán kapták, amely kábítószerrel a Perzsiától Palesztináig végrehajtott terrortámadásaikra felkészülve éltek. „Ha valamely fejedelem e népség gyűlöletét vagy bizalmatlanságát kivívja, vezetőjük egy vagy több követőjének tőrt nyom a kezébe – tudósít Türoszi Vilmos. – Az ekképpen kijelölt szektatagok azon nyomban dolgukra sietnek, mit sem törődve tettük következményeivel, vagy azzal, hogy vajon sikerül-e majd elmenekülniük.”{265}  A német krónikás, Paderborni Olivér későbbi időből származó beszámolója szerint úgy hallotta, hogy „az aszaszinoknak meg vezetőjüknek, a Hegyi Öregnek az volt a szokása, hogy kést hajítanak a keresztényekbe, hogy elvegyék azoknak az életét, akik a kereszténység ügyét szolgálják”.{266}  A valóságban az aszaszinok sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottak a többi muszlim vezető iránt, ezért is kereste velük Amalrik a békés megegyezést a közös szíriai és egyiptomi szunnita ellenséggel szemben. Ennek érdekében a Hegyi Öreg 1173-ban küldöttet menesztett Amalrik udvarába. A követ Abdallah névre hallgatott, és – Türoszi Vilmos erősen célzatos beszámolója szerint – „bölcs és ékesen szóló, tapasztalt tárgyaló, és gazdája tanainak alapos ismerője volt”.{267}  Abdallah ékesszólása azonban nem igazán nyerte el a templomosok tetszését, mivel az egyik általa javasolt ügylet a templomosok egyik fontos jövedelemforrását zárta volna el. Közeli szomszédok lévén, az aszaszinok és a templomosok jól ismerték egymást. Utóbbiaknak erős váruk volt Tortoszánál, igen

közel a Noszairi-hegységhez, amelyben több aszaszin erőd is emelkedett. A legközelebbi, a La Coible (Khawabi) a templomosok területétől alig valamivel több mint 8 kilométerre feküdt. Ez önmagában még nem jelentett halálos veszélyt, hiszen az aszaszinok általában nemigen támadták a rendet, tekintve, hogy a templomos lovagok természetüknél fogva pótolhatók voltak, és az egyes testvéreket a rend egészénél jóval érdektelenebbeknek tekintették. {268}   Nyugalmukat a templomosoknak évenként fizetett, hozzávetőleg kétezer bizánci arannyal váltották meg. Türoszi Vilmos tudomása szerint e megállapodás eltörlése Abdallah tárgyalási listáján fontos helyet foglalt el, és Amalrik a határ biztonsága érdekében hajlandónak is mutatkozott a kérésnek eleget tenni. A király tehát egyezséget ajánlott, és fegyveres kísérettel, valamint menlevéllel ellátva visszaküldte a hegyek közé az aszaszint, hogy urával a megállapodás pontjait végső formába öntsék. Az ezt követő eseményeket Türoszi Vilmos a következőképpen jegyezte föl. „A király által mellé adott vezetővel és kísérettel Abdallah már átjutott Tripoliszon, és közel járt ahhoz, hogy saját területére lépjen” – írta. De amint a hegyek közé ért volna, csapdába került. A fél szeméről könnyen fölismerhető Mesnil-i Valter (Walter de Mesnil) néhány más, templomos öltözetet viselő, meg nem nevezett társával „kivont karddal rátámadtak a csapatra, és megölték a követet”.{269} E gyalázatos árulás hírét Amalrik magából kikelve fogadta. Összehívta báróit, és felbőszülten előadta nekik, hogy „a királyi hatalmat, amint látszik, semmibe vették, és a keresztény vallás jóhiszeműségébe és megbízhatóságába vetett hitet meg nem érdemelt gyalázat sújtotta”.{270}  Két bárót – akiket Türoszi Vilmos, a krónikás Mamedunci Saher (Saher de Mamedunc) és Turout-i Godechaux (Godechaux de Turout) néven említ – el is küldött, hogy „e szentségtörő gyalázatért a templomosok mesterétől […] a királynak és az egész királyságnak elégtételt követeljenek”. Amalrik azt akarta, hogy Mesnil-i Valter félszemű fejét tálon hozzák elébe.

Odo sajnálatra méltó módon nem mutatkozott hajlandónak az együttműködésre. Azt bizonygatta, hogy belső fegyelmi ügyről van szó, és valószínűleg az 1140-es években kibocsátott pápai bullákra hivatkozott, amelyek a rendet kivették a király joghatósága alól, leszögezve, hogy egyedül a pápának tartoznak felelősséggel. Odo közölte, büntetést ró ki Valterre, és Rómába küldi, hogy ott ítélkezzenek fölötte. „Megtiltotta mindenkinek, még a pápa embereinek is, hogy bárki erőszakra ragadtassa magát a testvérrel szemben” – írta Vilmos megjegyezve, hogy a mester „egyéb, az őt hatalmában tartó fennhéjázó dölyf által diktált megjegyzéseket is tett”. Ezek minden bizonnyal elég szaftos, szabad szájú megnyilatkozások lehettek, ám Vilmos – aki krónikáját különben igyekezett minél több színes anekdotával élénkíteni – úgy ítélte meg, hogy nem a nagyközönség fülének valók. A várakozások tehát, amelyek szerint Odóból könnyen befolyásolható mester lesz, az Abdallah-üggyel szertefoszlottak. Amalrik azonban végül elfogatta Mesnil-i Valtert. Két lovagot küldött Szidónba, hogy szembesítse őket a mesterrel, Ők elérték, hogy az ott tartott Valtert kiadják a templomos házból, majd láncra verve Türoszba kísérték, hogy az ottani tömlöcbe vetve senyvedjen. Ám ez volt a legtöbb, amit Amalrik megtenni merészelt. Valahogyan sikerült megfékeznie magát, és nem alkalmazott a rend egészével szemben erélyesebb intézkedéseket, amely önmérsékletet Türoszi Vilmos fölöttébb meglepőnek talált.{271}  A felek közötti ellentétek azonban csendben tovább izzottak. A templomosok elkötelezetten védelmezték a latin államokat, ám ezt a saját elgondolásuknak megfelelően cselekedték, féltékenyen őrizve a királytól való büszke önállóságukat. A Nyugati Egyház 1179-ben Rómában megtartott, harmadik lateráni néven ismert egyetemes zsinata alkalmával kísérlet történt arra, hogy ha a katonain és a diplomáciain nem is, legalább vallási területen korlátozzák a katonai rendek függetlenségét a hivatalos hatalomtól és felügyelettől. Lehetséges, ám nem bizonyítható, hogy e törekvés mögött maga Türoszi Vilmos állt, aki mint Türosz érseke

és a keleti államok képviselője vett részt a tanácskozáson. Az igazság az volt, hogy a templomosok és az ispotályosok egyre fontosabb szerepet vállaltak magukra, amely tevékenységüket indokolatlanul senki sem akarta akadályozni. Ez az 1180-as években, a Szaladin támasztotta veszély növekedésével mindenki számára világossá vált – mint ahogy az is, hogy az egyszerű túlélésért folytatott küzdelem jelentősége messze túlnő a belső ellentéteken.

1177 decemberében egy hírnök tántorgott Jeruzsálemtől északra, az Aleppó melletti Harim várába igyekezvén. „Megcsonkított és agyongyötört” volt, elgyengült testét vér borította, és alig pislákolt benne élet, de kezében fontos küldeményt szorongatott: egy minden hívő keresztényhez szóló nyílt levelet, amelyben a néhány héttel korábbi, a Ramla és Ibelin között található Montgisard (Tell aszSzáfíja) nevű helyen lezajlott események voltak leírva. A levél Raymond-tól, a jeruzsálemi ispotály helyettes mesterétől származott, amely egészségügyi intézmény elérte teljesítőképességének határait. Ez önmagába véve is nagy baj volt. A jeruzsálemi ispotály – a templomos központhoz hasonlóan – egy palotában kapott helyet: a közvetlenül a Szent Sír templomával szemben álló épületben tizenegy kórterem és ezerkétezer közötti betegágy állt a betegek és a sebesültek rendelkezésére.{272}  Az ispotály túlterhelése lehetetlen állapotokat idézett elő – és levelében Raymond éppen erről számolt be. Egy templomosokkal és ispotályosokkal is megerősített keresztény had csapott össze Szaladin seregével. Az áldozatok száma mindkét oldalon ezrekre rúgott, a túlélők között rengeteg volt a súlyos sebesült, testi sebeiket az ispotályos testvérek, míg a lelkieket a hívők fohászai gyógyították. „Csodálatosak az Úr munkái – írta az ispotályos Raymond. – Áldott, aki nem rendül meg miattuk.”{273} Itt került sor az első jelentősebb fegyveres összecsapásra Szaladin és a keresztény harcosok között. Az ütközet időzítése nem volt

véletlen. A Jeruzsálemi Királyság helyzetét meggyöngítette Amalrik király 1174-ben bekövetkezett hirtelen halála, amelyet a Bánjász ostromakor elkapott vérhas okozott. A megrázkódtatást nagyban súlyosbította az utódlása körül kialakult helyzet: fia, a tizenhárom esztendős IV. Balduin leprában szenvedett – e borzalmas, pusztító betegség gyermekkorában végtagzsibbadással kezdődött, majd egyre súlyosabb fájdalommal, arcának hátborzongató eltorzulásával, vaksággal, valamint hosszú időszakokon át tartó teljes tehetetlenséggel járt. A bélpoklosság viszonylag gyakori sorscsapásnak számított a latin királyságban. Annyira elterjedt, hogy a Jeruzsálem falain kívül fekvő leprakórházat az 1140-es években Szent Lázár Lovagrenddé alakították. Tagjai – az ispotályosokhoz és a templomosokhoz hasonlóan – katonai feladatokat is elláttak. Ám a bélpoklosok csak a tüneteiket enyhítő, palliatív kezelést kaphattak, hiszen az évek alatt a baktérium megbénítja a beteg végtagjait, és a másodlagos fertőzések következtében a kéz- és lábujjak, illetve az arc részei leválnak, a sérülések pedig az egész testen elterjednek, és a szemben, valamint a légzőrendszerben jóvátehetetlen károsodást okoznak. E kórnál az egyetlen bizonytalansági tényező csupán a halál bekövetkeztének az időpontja. Szaladin három esztendőn keresztül figyelte, hogyan sikerül a bélpoklos IV. Balduinnak megszilárdítania hatalmát a királyság fölött, miközben ő maga szíriai és egyiptomi szultáni trónján megerősítve helyzetét Aleppóban és Moszulban intézett támadást Núr ad-Dín és hívei ellen. Végül 1177-ben már készen állt arra, hogy a keresztes államok erejét próbára tegye. A nyár végén népes hadat gyűjtött össze Egyiptomban, amelynek élén betört a frankok területére, Aszkalonnál kikerült egy, a feltartóztatására összesereglett, kisebb keresztény erőt, és nagy sietve közeledett Jeruzsálem felé, fölperzselve az útjába kerülő házakat, falvakat. A beteg, és személyes vezetésre aligha alkalmas Balduin király támogatására egy sor magas rangú keresztény főúr gyűlt egybe, közöttük Antiókhia korábbi hercege, a harcias Châtilloni Rajnald,

akiben a másfél évtizedes aleppói fogság csak még jobban fölkorbácsolta a csillapíthatatlan vágyat, hogy az iszlám katonái ellen harcoljon. Egy hónappal korábban, 1177 novemberében Rajnald a király megbízásából, Saint-Amand-i Odóval együtt maga köré gyűjtött nyolcvan templárius lovagot, és azzal a feladattal indultak el Gázából, hogy Szaladin népes seregét üldözőbe véve bármi áron kikergessék őket a királyságból, és szorítsák vissza csapataikat Egyiptomba. A harci alakulatban vágtató templomosok igazán lenyűgöző látványt nyújtottak. Eredeti, latin nyelven írt regulájuk ekkor mát tucatnyi új, franciául fogalmazott cikkellyel bővült, amelyek nem annyira a vallásos rutinnal, mint inkább a szíriai és palesztin hegyi hágókban vívott ádáz küzdelmek megpróbáltatásaival kapcsolatos kérdéseket tárgyalták. Ebben pontosan meghatározták a templomos rend felépítését, élén a mesterrel,{274} akit tevékenységében több tiszt támogat. Elsőként a parancsnokhelyettes sénéchal, őt követte a marsall (maréchal), aki akkor jutott vezető szerephez, amikor a templáriusok a harcmezőn lovagoltak. A három legfontosabb tisztség után rangban az egyes városokért vagy tartományokért felelős regionális parancsnokok: kommendátorok (commandeur) vagy preceptorok következtek. A turcopolier toborozta a szír könnyűlovasság katonáit, akiket a hadjáratokban zsoldos segédcsapatokként használtak. A drapier egyfajta gazdasági tisztként tevékenykedve afölött őrködött, hogy a lovagok és a fegyverhordozók kellőképpen el legyenek látva fegyverrel, páncéllal, egyenruhával, ágyneművel, sátorozáshoz szükséges felszereléssel, és minden egyéb, a hadiszolgálatban szükséges dologgal. A fegyelmet minden másnál fontosabbnak tartották. A lovagok fekete-fehér zászlójuk mögött lovagoltak, és rendtartásuk szigorúan megszabta, milyen viselkedést kell tanúsítaniuk tábori körülmények között, a harcmezőn oszlopban lovagolva, vagy támadás közben. A templomosokat kötötte fogadalmuk, amelynek értelmében

engedelmességgel tartoztak Istennek, a regulának, valamint katonai elöljáróiknak. Például a marsall kifejezett parancsa nélkül tilos volt lovaikat fölmálházni vagy fölnyergelni. Ilyen parancs hallatán a testvéreknek a „De par Dieu!”, vagyis „Isten nevében!” formulával szapora igenlő választ kellett adniuk, mielőtt sietve nekiláttak a feladat elvégzésének. Menet közben a lovagok oszlopban lovagoltak, miközben az apródok lándzsáikat hordozva masíroztak előttük. Az éjszakai menetelések során az egész oszlop csaknem teljes csöndben haladt előre, de még a nappali órákban is csak a legszükségesebb megbeszéléseket engedélyezték. Az oszlopban kijelölt helyét senkinek sem volt ajánlatos elhagynia. Harc közben az alakzatot semmilyen körülmények között sem lehetett fölbontani, csak akkor, ha valamely testvérnek kellett segítséget nyújtani, akinek élete közvetlen veszélyben forgott. A testvérek némán, mindenre elszántan lovagoltak, és csak akkor törték meg a csendet, amikor a rohamra hívó kürt szava fölharsant: ekkor a 115. zsoltár 1. versét énekelve együtt indultak a csatába:{275}   Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért!{276}   Veszély esetén szétszóródni vagy menekülni szégyennek, gyalázatnak számított. Ha valamelyik testvér erre vetemedett, elvették tőle lovát, és gyalog kellett visszamennie a táborba. Ez különösen megalázó büntetés volt egy lovagnak, hiszen harcosi mivoltának pont a lényege rejlett lovaglóművészetében és a nyeregben tanúsított ügyességében. Még egy magatehetetlenségig megcsonkított lovag is csak parancsnoka kifejezett engedélyével hagyhatta el századát. A harcmezőről kizárólag akkor lehetett visszavonulni, ha a sereg, amelyben a templáriusok küzdöttek, vereséget szenvedett.

A templomosok különös értékét az adta meg a jeruzsálemi királyok által összekürtölt bármely seregben, hogy a legutolsó emberig helytálltak. Ezért is biztosított nekik a néhai Amalrik oly nagy mozgásteret annak ellenére, hogy a rend mind hatalmával, mind politikájával szembeszegült. És ez volt az oka annak is, hogy Amalrik fia, a bélpoklos IV. Balduin király és Châtilloni Rajnald nyolcvan gázai templomost vitt magával Montgisard hegyéhez, amikor 1177 telén Szaladin seregét arrafelé látták föltűnni. A 13. századi tudós és történetíró, Abu Sáma beszámolójából ítélve Szaladin hadai nem számítottak a frankok részéről erős ellenállásra. A szultán megengedte katonáinak, hogy a környéken szétkalandozva fosztogassák a falvakat, ahelyett hogy egyben tartotta volna őket. „A szerencse nem állt melléjük” – jegyezte meg elkeseredetten Abu Sáma, és nem tévedett.{277}  A latin sereg, amely előtt a legszentebb ereklye, a Szent Kereszt egy darabját vitték, váratlanul előbukkant, és a már jól bevált taktikát alkalmazva győzte le a muszlimokat. A páncélos vitézek csatarendbe fejlődtek. a lovasok pedig meglepetésszerűen rátörtek az ellenségre. Ez kellő lendülettel végrehajtva igen ijesztő látványt nyújtott, és a muszlim seregek általában képtelennek bizonyultak hatékonyan védekezni ellene. A frank lovagok az ellenség létszámánál jóval alatta maradtak, ám így is ádáz dühvel rontottak rá Szaladin embereire. Beszámolójában Abu Sáma a frankok rohamát költői eszközökkel nagyította föl: „fürgén, mint a farkasok, csaholva, mint a kutyák, […] tömegestől csaptak le, mint izzó lángcsóva”.{278} Tökéletesen választották meg a pillanatot, kivárva, amíg Szaladin a közelében lévő csapatokat megpróbálta taktikailag átrendezni, és a nagy fejetlenséget kihasználva lecsaptak.{279} A küzdelem azonban így sem volt egyszerű. Szaladin unokaöccse, a bátor emír és nemes parancsnok, Takí ad-Dín „kardjával és lándzsájával” hősiesen küzdött, de körülötte emberei százával hullottak. „Számos merész tisztje szenvedett mártíromságot – írta Abu Sáma –,és eltávozott, hogy megízlelje az örök otthon örömeit.”{280}

Szaladin a mamelukok alkotta, elit személyi testőrsége gyűrűjében küzdött: e katonák – akiket az ázsiai sztyeppéken gyűjtöttek össze, és gyermekkoruktól fogva katonának nevelték őket – mellvértjük fölött a szultán harci öltözékével megegyező sárga selyemköpenyt viseltek. „Mindig uruk köré tömörültek, egyesült akarattal azért küzdve, hogy minden bajtól megóvják, és amíg csak volt bennük élet, nem tágítottak mellőle” – jegyezte föl Türoszi Vilmos.{281}  Ezek a harcosok – a templomosokhoz hasonlóan – életüket annak szentelték, hogy a legkiválóbb katonai kiképzésben részesüljenek és harc közben ne kíméljék magukat, és még a megsemmisítő vereség fenyegetését látva se hagyják el a csatateret. „Gyakorta megesik, hogy míg a sereg többi része futással menti életét, csaknem mindegyik mameluk a harcmezőn leli halálát” – írta Türoszi Vilmos.{282} Montgisard-nál rengeteg mamelukot mészároltak le. A gyorsabb menekülés érdekében a vértjeiktől és fegyvereiktől megszabaduló menekülőket mérföldeken át üldözték egy iszamós, nehezen járható, ingoványos területen át, amelyet „Seregélyes mocsár”-nak hívtak. A harc elcsitultával a frank zsákmányvadászok vagy száz értékes mellvértet gyűjtöttek össze a csata színhelyén. Szaladin a haláltól ugyan megmenekült, ám a szégyentől nem, és csak nagy nehézségek árán jutott vissza egyiptomi állomáshelyére. Miközben ő meghúzta magát a téli időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva, katonái az odaveszett bajtársaik meg az otthagyott étel-ital miatt keseregtek, karavánjait pedig a Kairóba vezető úton beduinok rabolták ki. Ez volt az egyik legsúlyosabb katonai vereség, amelyet Szaladin valaha is elszenvedett, és ez éveken át kísértette: olyan megaláztatás, amely bosszúért kiáltott.{283} A montgisard-i ütközetben harcoló nyolcvan gázai templomos osztozott a véres diadal dicsőségében, amelyet az ispotályosok mestere „a megszámlálhatatlan sokaságú szaracén hordák fölött aratott szerencsés győzelemnek” nevezett.{284}  Nem sokan tudtak arról, hogy a győzelmet némi fortélyos ravaszsággal is elősegítették. Szaladin unokaöccsének, Takí ad-Dínnek két fia is részt vett a

küzdelemben. Egyiküknek, az Ahmad nevű „igen jóvágású fiatalembernek” – akinek csak éppen akkor nőtt ki teljesen a szakálla – sikerült egy latin lovagot lenyilaznia, ám kis idő múltán, az ellenség sorai ellen indított második rohamban elesett.{285}  A másik története, akit Abu Sáma „Sáhinsáh”-nak nevezett, ettől jóval színesebb. A csata előtt, még Damaszkuszban megkörnyékezte egy titkon a templomosoknak dolgozó ügynök, akinek sikerült Sáhinsáhot meggyőznie arról, hogy amennyiben hűséget fogad Balduinnak, akkor a király kinevezi uralkodónak nagybátyja kairói palotájába. Az ügy egyértelmű valószínűtlensége ellenére, hogy tudniillik a király képes volna Szaladint elűzni Egyiptomból, sőt még az utódlását is a maga szája íze szerint irányítani, az összeesküvés szálait tovább fonták, és a damaszkuszi ügynök hamis papírokkal látta el a rászedett fiatalembert, amelyek – úgymond – majd átsegítik a keresztény oldalra. Miután Sáhinsáh beleegyezett a személyes találkozóba, egy kerti ösvényen „elhagyatott helyre” vezették, ahol a templomosok kezére adták, akik aztán láncra verve rabságba vetették. Több mint hét esztendeig sínylődött a rend fogságában, míg végül csereként használták keresztény foglyok Szaladin tömlöceiből való kiváltására. Minden, széles körben ismert katonai tehetségük mellett a templomosok a hadviselés során bonyolult hírszerzési eljárásokat is alkalmaztak. 1177-ben mindkettővel éltek, hogy visszatartsák Szaladint, aki első komolyabb kísérletét tette a Frank Királyság megtámadására. Szíria és Egyiptom szultánja azonban nem az az ember volt, aki a vereséget egykönnyen tudomásul veszi.

A Jordán folyón túl emelkedő dombon, a Hule-tó és a Tiberias-tó között, a Jákob gázlója nevezetű helyen egy új vár volt épülőben. A helyét 1178 októberében a jeruzsálemi király parancsára jelölték ki, majd a következő fél évben lerakták alapjait, és „bámulatos

vastagságú és kellő magasságú” falak kezdtek kinőni a földből.{286} Az erődítmény elhelyezkedése egyszerre volt stratégiai és isteni eredetű, hiszen itt történt, hogy az ótestamentumi pátriárka, Jákob megállt, hogy népét két seregre ossza, azután üzent bosszúálló bátyjának, Ézsaunak, majd tusakodott Isten angyalával, aki kificamította csípőjének forgócsontját.{287} A muszlimok a Siralmak gázlójának nevezték, és legalább annyira tiszteletben tartották, mint a keresztények. Múltbéli értéke mellett gyakorlati szempontból is nagy jelentőséggel bírt, hiszen ez a gázló az Akkonból Damaszkuszba vezető országút fontos átkelőhelye, egyben az Egyiptomot Mezopotámiával összekötő, Via Marisként ismert, jóval hosszabb karavánút része volt. Végső soron pedig a távol-keleti Kína és Marokkó közötti, globális kereskedelmi főútvonal kritikus központi szakaszát alkotta. A Jákob gázlóját igen veszélyes helyként ismerték, amelyet állandóan fenyegettek a Zebulon-völgy fölött emelkedő hegyek közti búvóhelyükről támadó, az utazókat kifosztó zsiványok és útonállók. Épp ezért az utat katonai kíséret nélkül gyakorlatilag nem lehetett használni. Az újonnan emelt erődítmény állandó helyőrsége viszont védelmet nyújtott a keresztény Palesztinán áthaladó zarándokoknak és kereskedőknek. Ezenkívül az alig egynapi járóföldre eső Damaszkusz felől érkező lehetséges támadások ellen is biztonságot ígért – amire Szaladinnak az előző esztendőben végrehajtott betörését tekintve, igen nagy szükség mutatkozott. A Jákob gázlójánál épített erődítmény a király és a Templomos Lovagrend közös vállalkozása volt. 1178–79 telén a kőművesek szorgosan rakták a falakat, miközben a frank katonák az utakat meg a dombokat védelmezték a rablóktól, rajtuk ütések során lehetőség szerint minél többet leöldösve. Áprilisra a vár már biztatóan növekedett: az alapok háromnegyedét kiásták, a körkörös falat öt kapuval és egy toronnyal együtt már fölhúzták, és egy kemence, meg egy ciszterna is elkészült. A munkások szorgalmasan lapátoltak, kapáltak, tologatták ide-oda talicskáikat a kő-, mész- meg kavicshalmok között.{288}  Mivel IV. Balduinnak a királyság más

részében akadt dolga, visszatért Jeruzsálembe, és a félig elkészült erődítményt azzal adta át Saint-Amand-i Odónak és a templomos lovagoknak, hogy védjék meg, fejezzék be, majd alakítsák és rendezzék be a maguk igényeik szerint. Sok teendő volt még hátra: tervbe vették még egy külső fal, a várárok, és a két udvart összekötő kapuk megépítését. A helyőrség lovagjaival és fegyverhordozóival több száz munkás élt együtt: kőművesek, építőmesterek, kardkészítő mesterek, fegyverkovácsok, valamint a segédmunkát végző muszlim foglyok.{289}  Az erődítmény körül hozzávetőleg ezerötszáz ember táborozott. A rend a környező területekre kiterjedő adószedő jogának birtokában volt képes e hatalmas méretű vállalkozást finanszírozni, amely az építkezésen túl a befejezett vár védelmét is magában foglalta. Jóllehet szerkezetileg még nem állt készen, de ennek érdekében már igen sokat fáradoztak, úgyhogy lassanként már meg tudott felelni rendeltetésének.{290} Pár hétre azután, hogy kitűzték a várra a fekete-fehér zászlót, a még nem teljesen kész védműnek kemény próbát kellett kiállnia. A várépítés nyilvánvalóan nem maradhatott titokban Szaladin előtt, aki jogosan tekintette az erődítményt a térségbeli keresztény Akkon és muszlim Damaszkusz között fönnálló hatalmi egyensúly megváltoztatására irányuló provokatív kísérletnek, valamint a vallási konvenciók durva megsértésének, hiszen a hitetlenek olyan területen építkeztek, amelyet minden hívő muszlim szentnek tartott. Csaknem rögtön azután, hogy Balduin király és kísérete elhagyta Jákob gázlóját, Szaladin sereget vezényelt Bányászba – vagyis a várhoz feltűnő közelségbe –,és Ibn al-Athír lakonikus megfogalmazása szerint „egy ideig ott időzött, és be-betört a frankok területére”.{291} Ibn al-Athír arról is hallott, hogy a szultán hatvanezer dinárt ajánlott föl az erődítmény békés lerombolása fejében, ám ajánlata durva visszautasításra talált.{292} Ezek után az 1179. május 27-ére eső Szentháromság-vasárnapot megelőző napokban Szaladin arra készült, hogy erőszakkal kényszeríti a templomosokat a vár elhagyására.

Türoszi Vilmos beszámolója szerint Szaladin seregével az erőd falai alá vonult, és „folyamatosan sűrű nyílzáport zúdított a védőkre, és ismételt támadásokkal zaklatta őket”.{293}  Ám ezt csak afféle erőpróbának szánta, amelynek néhány napon belül vége is szakadt. Ekkor ugyanis egy Mareuil-i Renier nevezetű templomos lovagnak egy, a még befejezetlen, porlepte bástyafal mögül kilőtt nyíllal sikerült halálosan megsebesítenie Szaladin egyik legmagasabb rangú emírjét. Ekkor Szaladin elvonult, ám nem maradt hosszú ideig távol. Balduin tanácsosai fölismervén, hogy nem hagyhatják a végtelenségig Odóra meg a templomosaira az építési terület védelmét, Tiberiason keresztül sietve csapatokat vezényeltek vissza a gázlóhoz. A Bányászt övező területen áthaladva mindenütt a szultán serege által fölperzselt falvakból fölszálló füstöt láthatták: gyors cselekvésre volt tehát szükség. Június 9-én a király lovassága elszakadt az őket kísérő gyalogosoktól. A sereg többi része előtt haladó lovasok szemben találták magukat Szaladin egyik fosztogató különítményével, és a rá következő összecsapásban föléjük kerekedtek. A latin lovagok több mérföldön keresztül üldözték a csapatuktól elmaradt zsákmányolókat, ám rövid időn belül magával Szaladinnal futottak össze, aki egy jóval népesebb sereget vezetett. És ekkor a szerencse kereke megfordult: rövid ideig tartó ellenállási kísérlet után most a latinok eredtek futásnak, hogy bőrüket mentsék. Sokan a hegyek között szóródtak széjjel, mások a közeli Beaufort várában kerestek menedéket. A sereget vezető IV. Balduint személyi testőrsége biztonságos helyre menekítette, ám mintegy 270 keresztény lovas fogságba esett. És a templomosok legnagyobb szerencsétlenségére közöttük volt mesterük, Saint-Amand-i Odo is. Odo már korábban is megismerte a börtönéletet, amikor még Núr ad-Dín idejében Blancfort-i Bernáttal együtt volt lakat alatt. Türoszi Vilmos őt különös megvetésével sújtotta, és szándékosan kiforgatva Jób könyvét, „álnok, gonosz dölyfös, fennhéjázó emberként” jellemezte, „akinek orrában a düh lehelete van”.{294}  Anélkül, hogy

kitért volna Odo hibáinak a részletezésére, Vilmos őt hibáztatta a megfutamodásért, és azt állította, hogy „sokan írták az ő számlájára a vereséget és e katasztrófa soha nem múló szégyenét”.{295}  Valójában aligha lehetett mindenért Odót tenni felelőssé. Ibn alAthír följegyezte, hogy a Jákob gázlójánál mások mellett „a király után a legmagasabb rangú frankot”, Ibelini Baliant, valamint Galileai Hugót, Tiberias urát, az ispotályosok mesterét „és más egyéb hírhedt lovagokat és despotákat” is fogságba ejtettek. A foglyokat, amint Szaladin elvonult a harcmezőről, Bányászba vitték, ahol ettől a naptól kezdve közülük sokan hosszú időt töltöttek nyomorúságban, várva, hogy kiváltsák őket. Saint-Amand-i Odo ekkor szippanthatott utoljára a szabadság levegőjéből. „Egy éven belül egy nyomorúságos tömlöc rabjaként halt meg anélkül, hogy bárki is meggyászolta volna” – jegyezte föl Türoszi Vilmos. A perzsa tudós, Imád ad-Dín még kevesebb rokonszenvet tanúsított iránta: „a templáriusok mestere a börtöncellából a poklok tömlöcébe szállt alá”.{296}  A rend utóbb egy fogságban tartott muszlim vezetőért cserébe kikérte Odo tetemét. A templomosok nyolcadik mestere tehát szomorú sorsra jutott. Imád ad-Dín följegyezte, mit mondott Szaladin először, amikor megtudta, hogy a Jákob gázlójánál várat építenek. Maguk a szavak inkább tűnnek irodalmi fikciónak, mint pontosan idézett beszédnek, ám igen szemléletesen jellemzik a háborúzó hadúr gyakorlatias hozzáállását:   Azoknak, akik elmondták neki, hogy a vár amint befejezik, vigyázni fogja a muszlim határ gyönge pontjait, és így a biztonságos közlekedést szerfölött megnehezíti, így válaszolt: „Hagyjuk, csak hadd végezzék be, azután majd odavonulunk, és az egészet földig romboljuk, úgy, hogy még nyoma sem marad.”{297}

  1179 nyarának végén pontosan ennek a végrehajtásához fogott hozzá.

Szaladin serege augusztus 24-én, pénteken érkezett meg Bányászból, az ostromhoz szükséges felszerelésekkel együtt. Hoztak magukkal a várat súlyos kövekkel bombázó hajítógépeket, gerendák készítésére alkalmas farönköket, elegendő szőlővenyigét, amelyből az ostromgépek személyzetét a várból kilőtt nyilaktól védő pajzsot készíthettek.{298}  A kellékek közül a létrák, az ásó alkalmatosságok és a gyújtogatáshoz készen tartott tűz sem hiányoztak. Mivel Szaladin tisztában volt azzal, hogy az erősítés egykettőre megérkezhet, úgy tervezte, hogy az ostrom egy hétnél tovább nem tarthat. Délután öt órakor kezdték meg a nagy erejű támadást az egyik fő várfal mellett emelkedő barbakán (vagyis a várkapu védelmére szolgáló torony) ellen. A hivatásos katonákhoz nagyszámú, gyülevész sereg csatlakozott az izgalmas élmény, a zsákmány, a dzsihád dicsősége, vagy mind a három reményében. Ahogyan Ibn al-Athír följegyezte:   Az ütközet ádáz és kegyetlen volt. Egy, a közönséges kísérők közül való, rongyos ingbe bújt támadónak sikerült magát a kapuvédő torony tetejére fölküzdeni. Csapatnyi társa mászott fürgén a nyomában. Őket követték a seregbeli katonák, akik aztán hatalmukba kerítették a barbakánt.{299}

  Ekkorra már besötétedett, és az elfoglalt tornyot védő muszlim őrség fölkészült az esetleges ellentámadásra. A várkapuknál őrtüzeket gyújtottak, hogy senki ne tudjon észrevétlenül bejutni. A vár belsejébe szorított templomosok úgy határoztak, hogy a több mint hét méter magas falak védelmében próbálnak meg kitartani, amíg a felmentő csapatok megérkeznek. Sem élelemben, sem fegyverekben nem szenvedtek hiányt, így szükség esetén több héten át is kitarthattak. Berendezkedtek tehát a kivárásra, miközben az ostromgépek kőlövedékei hatalmas robajjal csapódtak be körülöttük. Ehhez kis idő múlva egy másik – ugyancsak félelemkeltő – nesz társult: az aleppói árkászok ásói keltette zaj, akik

alagutat kezdtek vájni az egyetlen nagy vártorony alá, hogy az beomoljon. Kétnapi munka árán sikerült is nekik a föld alatt egy körülbelül húsz méter hosszú és 2,5 méter széles alagutat kiásniuk, amit elegendőnek tartottak a torony leomlasztásához. Hozzákezdtek tehát a támfák felgyújtásához, ám semmi sem történt: a hatalmas torony továbbra is rendületlenül állt a helyén. Hétfő hajnalban Szaladin minden szabad emberét az aknába vezényelte, hogy eloltsák a tüzet: minden aknába öntött vödör vízért egy dinár járt. Kedden üzenet érkezett, mely szerint a felmentő sereg elindult. A kutyaszorítóba került templomosoknak már csak néhány napot kellett várniuk ahhoz, hogy az ostromlókat elűzzék a vár alól. Szaladin is jól tudta, hogy sürgeti az idő, ezért az árkászokat visszaküldte a kiégett aknába, hogy nagy sietve tovább ássanak. Még két napon át dolgoztak, szélesítve, mélyítve az alagutat a torony alatt. Szerda éjjel ismét tüzet gyújtottak benne, ez alkalommal olyan földmozgást idézve elő, amelyet a torony fala már nem bírt el. Amint csütörtök reggel a nap fölkelt, a fal egy része beomlott, amit kívül féktelen örömujjongás kísért.{300} A muszlimok föllelkesülten tódultak befelé. Balduin felmentő serege ekkor még mindig több órányi távolságban volt, és ami eddig egyszerű türelemjátéknak látszott, az most az utolsó összecsapássá változott át. A beomlott fal mögött a templomosok fából meg egymásra rakott sátrakból torlaszokat emeltek. Amint a torony összeomlott, tűzforró légáram tört be a vár belsejébe mindent és mindenkit megperzselve, és sok helyütt olyan tüzet okozva, ami az egész erődítményben hatalmas pánikot keltett.{301}  Szaladin harcosai benyomultak, és a legtöbb értékesnek ítélt keresztényt foglyul ejtették, azonban a muszlim hitehagyottakat, meg a zsoldos íjászokat kegyetlenül lemészárolták. Híven regulájuk szelleméhez, a templomosok nem adták magukat önként ellenségeik kezére. Szaladin kancellárja, al-Kádi al-Fádil (alQadi al-Fadil) a bagdadi szunnita kalifának írt, túlcirkalmazott stílusban fogalmazott levélben számolt be a lángban álló erőd romjai

között vívott öngyilkos küzdelemről. Írásában az összeomló toronyból aláhulló „tűzcseppekről” szólt, és szabad folyást engedett az általa látott borzalmak megjelenítésének:   A sötétség bíbor árnyait hirtelen gránátalmaszín váltotta föl. […] Olybá tűnt, mintha a hajnal elűzte volna az éj sötétjét, és az égbolton a kelet és a nyugat színeitől elütő tüzek fényei villantak föl. […] Az izzó, perzselő légáram követ és embert egyaránt fölfalt, és a katasztrófa baljós siráma sikoltott föl, „Hozzád szólok, szomszéd! Hallgass ide!” […] És a hitetlenek azt kiáltozták, „Valóban, rettenetes dolog történt velünk!”.{302}

  Ám al-Fádil levelét nem csupán költői hevület dagasztja. A templomos parancsnok utolsó pillanatait is följegyezte, amikor a lángokban álló lőréses oromzatot elfoglalták a benyomulók:   Az erődítmény parancsnoka tanúja volt a vár lerombolásának, valamint a barátait és bajtársait sújtó szerencsétlenségnek. Amikor őt is elérték a lángnyelvek, minden félelem nélkül egy tűztől izzó nyílásba vetette bele magát. És amint teste lassan elégett, máris egy másik tüzes kemencében [ti. a pokolban] találta magát.

  Augusztus 30-án, egy csütörtöki délutánon vették birtokba a muszlimok a Jákob gázlója menti erődítményt. Romjai körül mindenütt nyilak, hadi szerszámok, és halottak kicsavart helyzetben fekvő tetemei hevertek, néhányan karddal fölhasított fejjel vagy lemetszett végtagokkal. A támadásból megmenekült lovakat meg öszvéreket a győztesek összeterelték, és – akárcsak a fegyvertárból származó ezer páncélinget – magukkal vitték. Sok holttestet temetetlenül hagytak elrohadni. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy másokat balga módon a ciszternába vetettek, ezzel járványt idézve elő, amely rövidesen a szultán seregét is elérte. Miután az erődítményből minden mozdíthatót elvittek, Szaladin valóra váltotta korábban tett borzalmas ígéretét. Egészen októberig a

térségben tartózkodott, amikor is „romba döntötte, és a földdel egyenlővé tette az erődítményt”.{303} A montgisard-i vereségért tehát alaposan megfizettek. Az egyik korabeli muszlim szerző a Jákob gázlója menti erődítményt „a szerencsétlenség fészkének” nevezte el.{304}  A költő an-Nasv ibn Nafadha (al-Nashw ibn Nafadha) pedig e diadalittas sorokkal ujjongott:   A frankok megsemmisítése bíz nem sokat késett, Most már csak a keresztjeiket kell porrá zúznunk. Ha haláluk órája nem lett volna ily közeli, Akkor nem építették volna meg a Siralmak Házát.{305}   Valamiféle okot keresve, aminek a vereséget tulajdoníthatná, Türoszi Vilmos a latinok általános bűnösségét nevezte meg. Az összeomlás leírását egy zsoltárokból vett idézettel zárta: „Az Isten pedig eltávozék tőlük” – írta kétségbeesetten.{306} És egy ideig úgy látszott, igazat beszél.

11   Jaj neked, Jeruzsálem!   A Szentföldön ezután évekig látszatnyugalom uralkodott. A Mongisard-nál és a Jákob gázlójánál történteket követően mind Szaladinnak, mind a frankoknak időre volt szükségük ahhoz, hogy talpra álljanak, összeszedjék magukat és erőt gyűjtsenek. 1180 tavaszán kétéves fegyverszünetet kötöttek, amely lehetővé tette a szultán számára, hogy hatalmának megerősítésére összpontosítson Aleppóban és Moszulban, a frankoknak pedig, hogy a IV. Balduin egyre gyorsabban romló egészségi állapota miatt előállt vezetőválsággal foglalkozzanak. Mint a keresztes államok minden más fontos ügyében, a templomosoknak ebben is fontos szerep jutott. Először is azzal az örökösen visszatérő és fontos feladattal kellett megbirkózniuk, amit a forráshiányos Kelet számára a Nyugaton összegyűjtendő támogatás jelentett. Annak a nemzetközi infrastruktúrának köszönhetően, amely a katonai szerzetesrendek hasznothozó nyugati tulajdonait kötötte össze a Tengerentúlon küzdő harci egységeikkel, mindez magától értetődően amolyan csatornaként is szolgált a kereszténység két fele között zajló pénzügyek és diplomáciai kapcsolatok számára. Így 1180-ban templomos küldöttséget menesztettek III. Sándor pápához Rómába azzal a szándékkal, hogy nyomást gyakoroljon egy újabb keresztes hadjárat kihirdetése érdekében. Sándor nem tartozott a katonai szerzetesrendek különösöbben lelkes hívei közé. A megelőző évben azon a lateráni zsinaton elnökölt, amely határozataiban kifejezetten megdorgálta a templomosokat és az ispotályosokat amiatt, hogy semmibe veszik a püspökök hatalmát, és saját használatukra szedik

be az egyházi tizedet. Azonban az 1180-ban Rómába utazó testvéreknek ennek ellenére sikerült meggyőzniük őt arról, hogy igen nagy szükségben szenvednek és nehézségekkel kell szembenézniük.{307}  A pápa beleegyezett abba, hogy egy újabb keresztes háború ügye mellé áll, amelyet az akkori idők egy vagy több kiemelkedő uralkodója fog majd vezetni. Ezzel egyidejűleg a templomos küldöttség katonai segítséget sürgető üzenetet küldött az idős II. Henrik angol, és az újonnan trónra lépett ifjú francia királynak. A testvérek európai tartózkodásuk ideje alatt értesültek arról, hogy a hatvanéves VII. Lajos gutaütés következtében elhalálozott, és koronáját a tizenöt éves fiára hagyta, aki később II. Fülöp Ágost néven vált ismertté.{308}  Az átmeneti időszak nehézségei közepette a király figyelme nyilvánvalóan nem a Szentföldre irányult, vagyis a harmadik nagy keresztes hadjáratnak még nem érkezett el az ideje. Noha a Rómában járt templomos küldöttségnek végül nem sikerült elérnie, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak, a rend nem tétlenkedett beletörődve a fennálló helyzetbe. Jeruzsálemben a saját vezetőségében hajtott végre jelentős változtatást. Tekintve, hogy Saint-Amand-i Odo tömlöcben sínylődött, a rend tényleges vezető híján maradt. Robert Fraisnel ugyan viselte a „nagypreceptori” rangot, ám Odo életében nem lehetett mesterré választani.{309}  Amikor aztán 1180-ban Odo a börtönben elhalálozott és a tisztség megüresedett, a templomosok generális káptalanja úgy döntött, hogy sem Robert Fraisnelt, sem más Keleten tevékenykedő testvérüket nem választotta meg új mesterükké. Ehelyett az idősebb, tapasztalt lovagra, Torrojai Arnoldra (Arnold de Torroja) esett a választásuk, aki hosszú pályafutásának jelentős részében Aragóniában vezette Krisztus seregét. Arnold 1167-től Spanyolország és Provence mestereként jelentős sikereket ért el a támogatások megszerzése és a rend vagyonának gyarapítása terén, még a kereszténység e nehéz helyzetben lévő térségében is.{310}  Parancsnoki tevékenységén túl is nagy hírnévre tett szert, hiszen egy katalóniai katonaembert in absentia arra kiválasztani, hogy a

Jeruzsálemben, Antiókhiában, Tripoliszban vagy bárhol másutt állomásozó lovagokat irányítsa, azt mutatta, hogy vezetői tehetsége iránt rendkívüli bizalmat tanúsítottak. E választás továbbá arra is utalt, hogy a rend tisztán látta annak fontosságát, miszerint érdemes hasznot húznia nemzetközi szervezetként játszott szerepéből. Tekintettel az Odo vezetése idején a korona és a rend között fönnálló, súrlódásokkal terhelt viszonyra, Arnold megválasztása reményteljes próbálkozásnak ígérkezett arra nézve, hogy a templomosok visszatérjenek eredeti feladataikhoz, és távol tarthassák magukat a belpolitikába viszályoktól. Az új mesternek több mint egy esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy megérkezzen Keletre, és új megbízatását átvegye, ennek megtörténte után azonban máris átrendezte a rend felső vezetését. Robert Fraisnelt elmozdította nagypreceptori tisztségéből, és helyére a valószínűleg Aragóniából való Gilbert Erailt nevezte ki.{311}  Arnold egyik első küldetéseként vállalta, hogy az ispotályosok sokat tapasztalt és megfontolt mesterével, Moulins-i Roger-val (Roger de Moulins) karöltve közvetít az antiókhiai herceg és a pátriárka közötti vitában. A frankok egymással perlekedő csoportjai közötti nézeteltérések elsimítása kétségkívül fáradságos feladatnak bizonyult, ám Arnold bizonyára sejtette, hogy ez semmiség az előtte álló kihívásokhoz képest.{312} Amint 1182-ben az ideiglenes béke véget ért, újabb adokkapokkal terhelt összecsapás-sorozat kezdődött. Elsősorban a két legfontosabb kereskedelmi útvonalon történtek incidensek. A cél egyrészt a Transzjordániát átszelő, Egyiptomot és Damaszkuszt összekötő karavánutak, másrészt a Galileához közeli, Via Maris körül fekvő vitatott terület fölötti ellenőrzés megszerzése volt. A keresztény területek és birtokok elleni támadásait Szaladin a szent háború (dzsihád) nevében indította, melynek alapját az önmagáról kialakított kép – ő, mint a „hitetlenek ostora” – jelentette. A Kairó, Damaszkusz, Moszul és Aleppó fölötti uralomra támasztott igénye is erre a vízióra támaszkodott. Akadtak frank urak, akik e szterotípiát örömmel tették magukévá, és belementek a játékba. A legkihívóbbak

közé tartozott Châtilloni Rajnald, aki lemondott az antiókhiai hercegi címről, és a keresztény államok egyik meghatározó személyiségeként Kerak ura lett. Majd 1183-ban egy hajórajjal zsákmányszerző körútra indult a Vörös-tenger keleti partja mentén fekvő, Arábia legszentebb tartományának tekintett Hidzsázba. Közben azt híresztelte: Mekkát és Medinát akarja elfoglalni, hogy Mohamed tetemét megszerezze. Ezt a provokatív viselkedést a szultán soha nem tudta neki megbocsátani. Uralkodásának első éveiben Szaladin a hatalmának ellenszegülő muszlimokkal jóval több csatát vívott, mint a keresztényekkel. Ez a helyzet 1182-ben kezdett megváltozni.{313}  Amint a békeidőszak hivatalosan is lejárt, két, egymást követő nyáron két ízben is támadást intézett a keresztény területek ellen. Seregével átkelt a Jordán folyón, majd a Galileai-tengertől délre fekvő frank vidéken vonult keresztül, és a tenger felől próbálta meg Bejrútot megostromolni, sikertelenül. A következő nyáron megint csak a keresztényeket fenyegette. Kiűzésére népes latin sereget toboroztak Lusignani Guido vezérlete alatt, aki Balduin húgát, Szibillát vette el feleségül, és egyre nagyobb hatalomra tett szert a királyságban. Guido a La Fève erőd környékén nem akart folyamatosan a muszlimokkal csatázni, ezért kitért az ütközet elől, kimerítve ezzel Szaladin türelmét és élelmiszerkészletét, majd rákényszerítette őt a visszavonulásra. Ez bölcs taktikának bizonyult, amelyet azonban ellenfelei – közöttük Tripolisz nagy hatalmú grófja, III. Rajmund – arra használt föl, hogy a gyávaság bélyegét süsse rá. Eme bírálat az elevenébe talált. Ám az 1183-as esztendő legviharosabb időszakában, miközben Szaladin seregei a frank felségterület határán álltak, Balduin pedig a teljes cselekvőképtelenség állapotába süllyedt, a keresztényeknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Lusignani Guido sértett büszkesége fölött sopánkodjanak. Balduinnak bélpoklossága miatt nem lehetett gyermeke, és a Jeruzsálemi Királyság következő uralkodójára vonatkozó döntés már igen sürgetőnek bizonyult. A helyzet mérlegelése után a király örököséül egy másik Balduint,

Szibilla húgának kisgyermekét nevezte meg, kinek apja, Montferrati Vilmos Aszkalonnál esett el 1177-ben, még mielőtt a sarja világra jött volna. Így hát 1183. november 20-án a gyermeket egy Türoszi Vilmos által megörökített, kissé nevetséges jelenet során a Szent Sírtemplomban társkirállyá koronázták. A Szentföld bárói hűséget esküdtek az ötéves V. Balduinnak, ám – amint Vilmos megjegyezte – közülük sokan nehezményezték, hogy noha a királyság élén immáron két uralkodó is állt, a helyzet nem oldódott meg, „mivel feladata ellátására mindkettő alkalmatlannak bizonyult, egyikük a betegsége, másikuk éretlen kora miatt, így a koronázás teljesen fölösleges volt”.{314} Ezért az öröklés kérdésének rendezése nem sokkal segítette elő a jeruzsálemi politikai helyzet stabilizálását. Mi több, inkább elmélyítette a királyság két legnagyobb hatalmú nemese közötti feszültségeket. Az egyik oldalon az ifjú uralkodó mostohaapja, Lusignani Guido, a másikon Rajmund, Tripolisz grófja nézett farkasszemet egymással, aki több ízben is szolgált régensként, felügyelte V. Balduin koronázási ceremóniáját, és arra számított, hogy majd kiélvezheti a rangjához méltó primátust. A két főúr egymás iránt táplált kölcsönös gyűlölete egy amúgy is nehéz időszakban újabb törést okozott a frank politikában, és pusztító következményekkel járt a királyságra nézve, amelynek védelmét pedig mindketten feladatuknak tekintették. 1185 májusában mindössze huszonnégy esztendősen elhunyt a megvakult, ágyhoz kötött, sokat szenvedésen átesett IV. Balduin. Miután eltemették atyja mellé a Szent Sír-templomban, a hétéves V. Balduin egyedüli uralkodóvá lépett elő. Ez persze semmit sem oldott meg, legkevésbé Guido és a kiskorú király mellé régensnek kinevezett Rajmund közötti elmérgesedett vetélkedést. Az ifjú trónöröklése, aki képtelen volt egy kardot fölemelni, még kevésbé dühödten forgatni, a Templomos Lovagrendre is közvetlen hatással volt. 1184-ben, amikor a leprás IV. Balduin már a sír szélén állt, és a királyi hatalom öröklésének kérdése egyre súlyosbodó válságot idézett elő, egy nyugati küldetés formájában újfent igénybe

vették Torrojai Arnold diplomáciai ügyességét. Ez alkalommal arra szerették volna rávenni valamely nagy nyugati királyság a feladatra alkalmas, felnőttkorú uralkodóját, hogyjöjjön Keletre, és megválasztása után vállalja a jeruzsálemi korona viselését. Maga a templomos mester utazott Európába Heraclius jeruzsálemi pátriárka és Moulins-i Roger ispotályos mester kíséretében. Az volt a szándékuk, hogy könyörögve kérik az uralkodókat, segítsenek megelőzni Keleten a katasztrófát, és azzal tegyenek tanúságot vérbeli keresztény királyi mivoltukról, hogy a legnagyobb szükségben is Krisztus városa és lakói segítségére sietnek. Azonban az 1180-as templomos követségnek sem az angliai II. Henriket, sem a franciaországi II. Fülöpöt nem sikerült rávennie arra, hogy a királyság segítségére siessen. A küldetés fiaskóval végződött. Mindkét király érdekei sokkal előrébb valónak számítottak a saját birodalmukban, mint hogy vállalni merték volna azt a kockázatot, hogy koronájukat (akárcsak ideiglenesen is) félretegyék. Rokonszenvvel fogadták a fölkérést, ám egyikük sem tett eleget neki, amiért később nagy árat kellett fizetniük. Torrojai Arnold viszont még a királyi udvarokig sem jutott el, mivel a több mint 1600 kilométer hosszú, fáradságos tengeri és szárazföldi utazás közben a mester elhalálozott. A rend tehát arra kényszerült, hogy négy éven belül immár harmadjára is vezetőt keressen. Választásuk sorsdöntőnek bizonyult. Az Arnold helyére lépő, a rendben újnak számító nyakas katonaember, Rideforti Gérard hatalmas energiával vetette bele magát a Szentföldet dúló harcokba és zűrzavarba. Ám mindeközben ő maga együtt a templomos testvéreivel és az egész Jeruzsálemi Királysággal megállíthatatlanul rohantak a legborzalmasabb végzet felé.

Rideforti Gérard Flandriából, vagy Északnyugat-Franciaországból érkezett 1175-ben a Szentföldre. Beszélt arabul, és a világi szolgálat legmagasabb tisztségeiben szerzett tapasztalatot, hiszen szolgált III. Rajmund, a tripoliszi gróf mellett, és királyi marsallá is kinevezték.

A rendhez való csatlakozása azonban pusztán egy ingerült sértettségi rohamnak volt köszönhető, miután egy vitás házassági ügylet miatt kibékíthetetlenül összeveszett Rajmunddal. A történet szerint 1179-ben a gróf megígérte, hogy Gérard-t összeboronálja egyik vazallusának, Botrun urának a soron következő, kiházasításra váró leányával. Ám amikor az ifjú örökösnő megérett a frigyre, Rajmond hitszegő módon elállt az ígéretétől, és a lány kezét egy Plebanus nevezetű pisai kereskedőnek adta oda, aki hajlandónak mutatkozott az ifjú hölgyért a testsúlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizetni. Gérard-t igencsak sértette az árulás, úgy érezte, hogy a becsületébe gázoltak. Az egész helyzetet tovább mérgezte a tény, hogy a kereszténység francia nyelvű területein az itáliaikat általános megvetéssel sújtották. Gérard tehát dühtől tajtékozva hagyta el Rajmund udvarát. Balduin király szolgálatába lépett, majd a betegségéből felgyógyulva belépett a templomos rendbe. Elképzelhető, hogy valamilyen komoly nyavalyában szenvedett, és szent esküvéssel megfogadta, csatlakozik a rendhez, ha az Úr hagyja felépülni. Ami biztos, a templomos életet kedvére valónak találta, és miután magára öltötte a fehér köpenyt, gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1183-ban már sénéchalként szolgált.{315}  Jelöltsége a mesteri rangra a parancsnok helyetteseként magától értetődő volt, amikor Torrojai Arnold 1184-ben távozott az élők sorából, ám a rend élére való felemelkedése végül számos vitát váltott ki. Gérard – a túlságosan merész és igen gyakran elhamarkodott politikai akciók iránti fogékonyságának köszönhetően – megválasztásának pillanatától megosztotta a rendet. Az egyik szerző „boldog embernek” nevezte, áldott és dicső katonának, aki életét a Krisztus nevében végrehajtott haditetteknek szentelte. Ebből a szempontból meghatározó jellemvonásának a lovagi büszkeséget lehet nevezni, valamint azon tulajdonságát, hogy semmilyen helyzetben nem hátrált meg, még akkor sem, amikor már az élete forgott kockán.{316} Mások azonban nem egy különleges egyéniségű, oroszlánszívű hőst, hanem indulatos természetű, lobbanékony méregzsákot láttak

benne, aki másokat is felbátorított, és így belesodorta őket a vakmerő kalandjaiba, sok kiváló harcos halálát okozva ezzel.{317}  Nem könnyű megítélni, hogy melyik jellemzés illett jobban Gérardra. Az bizonyos, hogy távol állt tőle a Blancfort-i Bernát-féle konzervatív katonai politikára jellemző ösztönös óvatosság. Ugyanígy Torrojai Arnold diplomáciai tapintata is hiányzott belőle. Heves vérmérséklete saját magának és a rendnek is igen sok kellemetlenséget okozott. Másfelől nézve viszont, nehéz idők jártak akkoriban, és nem volt könnyű a rendet irányítani. Az 1180-as években a mennyországba vezető út el volt zárva a gyávák elől. V. Balduin 1186. augusztus végén hunyt el Akkonban. Mindössze nyolc esztendőt élt, és egyedüli királyként alig több mint egy éven át uralkodott. A gyermek holttestét a templomosok kísérték vissza Jeruzsálembe. A Szent Sír-templomban, királyi nagybátyja és nagyatyja melletti kicsiny sírban helyezték örök nyugalomra, fényűző koporsóját pompás faragások díszítették: akantuszvirágok, illetve Krisztus képmása, amit angyalok és elpusztult madárfiókák vettek körül.{318}  A gyermek nyughelyének szépsége azonban nem feledtetheti a tényt, hogy halála súlyos utódlási válságot idézett elő a királyságban. Amikor V. Balduint királlyá koronázták, megállapodás született arról is, hogy halála esetén Jeruzsálem következő uralkodóját a nyugati keresztény világ legelőkelőbb vezetőiből – a pápából, az angol és a francia királyból, valamint a Szent Római Birodalom császárából – álló tanács fogja kijelölni. Anjou Fulkó sikeres megválasztása okán döntöttek e fennkölt elv leendő alkalmazása mellett. Elméletben sok minden szólt emellett annak dacára, hogy a tanács egyik tagja sem tartotta célszerűnek, hogy elfoglalja majd a megüresedett trónt. Az utódlás születés és családi előjog alapján történő megoldása egy bélpoklossal és egy gyermekkirállyal áldotta meg az országot, és egyik sem segítette elő a Föld legszentebb királyságának megóvását. Sajnos 1186 augusztusában, amikor Balduin elhalálozott, föladták a választás elvét, így ehelyett

kíméletlen harc indult a hatalomért, amelyet Rideforti Gérard tett lehetővé, és javarészt maga irányított a háttérből. Ajeruzsálemi régensséget több éven keresztül Rajmund, Tripolisz grófja és Lusignani Guido is magának követelte. Balduin halála alkalmat kínált Szibillának és Guidónak, hogy a vetélkedést egyszer s mindenkorra eldöntsék, amelyhez Gérard személyében egy készséges és számukra kivételesen jó helyzetben lévő szövetségesre leltek. A templomosok mestere ugyanis nem felejtette el és nem is bocsátotta meg Rajmund grófnak az ellene elkövetett árulást, amikor jog szerinti feleségét egy fazék aranyért más kérőnek engedte át. Ráadásul meghatározó szerepet játszott a jeruzsálemi király koronázásához elengedhetetlen kellékek hozzáférhetőségének biztosításában. Tehát ahelyett, hogy hónapokat vártak volna arra, hogy a nemzetközi hatalmasságok kiizzadják a döntésüket, Guido és Gérard úgy határozott, hogy támogatja Szibilla igényét apja trónjára, eképpen tolva félre riválisának, Izabella húgának a követelését. Rávették Heraclius jeruzsálemi pátriárkát, hogy végezze el a koronázási szertartást, még mielőtt bárki megállíthatná őket. Az ellenlábasainak szóló engedményként megígérték, hogy Szibilla elválik Guidótól, és a maga választotta férjhez fog hozzámenni. Egy ilyen gyorsan és vakmerően végrehajtott lépéshez persze gyakorlati segítség is szükségeltetett, hiszen az egész akció sikere azon múlott, hogy vajon Szibilla meg tudja-e szerezni a koronázáshoz szükséges szent kellékeket. A királyi ékszereket és a jeruzsálemi királyi jelvényeket rejtő kincstár ugyanis csak három különböző kulcs egyidejű alkalmazásával tárult fel. Ezek közül egyet-egyet a jeruzsálemi pátriárka és Moulins-i Roger ispotályos mester őrzött, míg a harmadik a templomosok mesterének birtokában volt. Mind Gérard, mind Heraclius pátriárka támogatta Szibillának a korona megszerzésére irányuló erőfeszítését, ám Moulins-i Roger egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Gérard arra a következtetésre jutott, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha személyesen győzi meg őt.

Ezért 1186. november 11-én, miközben a kapukat bezáratta, hogy ellenségeik ne léphessenek be a városba, emberei élén Gérard fölkereste az ispotályos mestert annak jeruzsálemi szállásán, és terjedelmes szónoklatban szólította föl a kulcs átadására, és arra kérte, hogy nyugodjon bele az elkerülhetetlen hatalomátvételbe. Roger azonban nemet mondott. Végül csak a kettőjük közötti fizikai konfrontáció után egyezett bele az ispotályos mester a kulcs átengedésébe, amelyet dühében kidobott az udvarra ahelyett, hogy udvariasan átnyújtotta volna. Ezek után már semmi sem állt a koronázás útjába. Rideforti Gérard-nak, aki szó szerint előteremtette a koronát a kincstárból, kitüntetett hely jutott a ceremónián, örömét nehezen is tudta palástolni. Amikor a királyság jelképét Szibilla fejére helyezték, Gérard az oltár közelében állt – ám lélekben még ennél is szorosabban támogatta Szibilla fondorlatos szándékait. A koronázást követően az új királynét megkérdezték, hogy kit fog maga mellé választani királynak a megosztó, viszálykeltő Lusignani Guido helyébe, akitől az előzetes tervek szerint rövid időn belül el kellett válnia. A Szent Sír-templomban összegyűlt sokaság mély megdöbbenésére Szibilla erre válaszul odahívta Guidót, maga elé térdeltette, és egy másik koronát helyezett a fejére. Az oldalán álló Rideforti Gérard is rátette kezét Guido koronájára, és segített megigazítani. Eközben megelégedéssel hallgatta a suttogást, miszerint „ez a korona ugyancsak ért annyit, mint a Botron-féle házasság” – a menyasszonyra céloztak, akit Rajmund elvett tőle. Így vált a templomos mester királycsinálóvá. Hamarosan az udvar héjái között találta meg a helyét, ahol szünet nélkül az agresszió, mint amolyan kormányzati vezérelv, szükségességét hangoztatta, amely egyaránt irányul az iszlám erői és a belső ellenség ellen. Ám e kombináció végül halálosnak bizonyult. A názáreti őrség katonái 1187. április 30-ának éjjelén Szaladin felfegyverzett felderítőire lettek figyelmesek, akik a város mellett ellovagolva a néhány mérfölddel távolabbi, északnyugatra fekvő Szephoria (Szaffúrijja) felé igyekeztek. A hatalmas kőtömbökből

emelt várával és egy római amfiteátrum maradványaival rendelkező települést a keresztény véderők gyülekezési pontjaként volt kijelölve. Ezeket a katonákat már az új király toborozta, hogy Szaladin egyre nagyobb erejű betöréseit visszaverjék. A latinok birtokain átvonuló, az útjukba eső földek terméseit fölperzselő muszlim seregek megjelenése mind gyakoribbá vált, és a szaracénok ez alkalommal is jóval a Jordánon túl húzódó keresztény vidék belsején masíroztak keresztül. Guidónak és Szibillának az előző év augusztusában, igencsak vitatott körülmények között lezajló trónra lépésének indokaként azon érv szolgált, hogy a hatalomátvétel eredményeképpen erősödni fog a latin királyság biztonsága. Ám most ennek pontosan az ellenkezője történt. Az Amalrik király halála utáni években a frank hatalom lesújtó módon meggyengült. Ez, illetve a királyságban uralkodó zavaros állapotok, bármely – az országra szemet vető – uralkodót fölbátorítottak volna. Szaladin vakmerő betörései azonban a frankokkal szembeni személyes attitűdjének átalakulását is tükrözték. Az 1180-as évek elején beérte azzal, hogy időnként bebenyomult valamely vitatott hovatartozású területre. 1186-tól viszont megváltozott a látásmódja, és a keleti latinokban már nem csupán egyszerű vetélytársat látott, akikkel állandóan viaskodni kell, hanem a puszta létét is fenyegető ellenséget, amelyet el kell tüntetni a föld színéről. Katonai pályafutása során Szaladin egy olyan fanatikus álarcát öltötte magára, aki gondosan igyekezett megtisztítani a világot a gonosztól, és akinek a szent háború volt a mindene. 1185-ben elérkezett az ideje annak, hogy a lehető legkomolyabban kezdjen cselekedni e retorika szerint. Ebben az évben ugyanis a szultánt igen súlyos betegség gyűrte le, „életéről lemondtak, és annak is elterjedt a híre, hogy már meghalt” – jegyezte föl életrajzírója és tanácsosa, Ibn Saddád.{319}  Úgy látszik azonban, sikeres fölépülését követően ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy bármi áron kiirtsa a föld színéről ellenségeit. A következő években, 1186 végén és 1187 elején polgárháborúvá kezdett fajulni Guido, jeruzsálemi király és vetélytársa, III. Rajmund,

tripoloszi gróf hívei közötti ellenségeskedés. Tripolisz grófja – Guido mohó hataloméhsége miatti dühében – azt a tervet eszelte ki, hogy az uralkodói kettőst egy saját maga választotta párra – Toroni Onfroi-jal és feleségével (aki egyben Szibilla testvére is volt), Izabellával – cseréli le. Ráadásul annak érdekében, hogy magát ezen államcsíny tervezése közben biztonságban tudja, Rajmund egy provokatív, csaknem esztelen lépésre szánta el magát: személyesen fegyverszünetet kötött Szaladinnal, ezzel pedig megengedte neki, hogy a felségterületén felderítő tevékenységet folytasson. Szaladin hétezer fős csapata tehát e megállapodás értelmében vonulhatott el Názáret mellett 1187 áprilisának utolsó napján. A sereget a hűséges és tapasztalt török emír, a Gökböriként (azaz „Kék Farkas”-ként) is ismert Muzaffar ad-Dín vezette. A vén harcos Szaladin megbízható fiával és várható trónörökösével, al-Afdallal közösen látta el a parancsnoki teendőket. Történetesen április 30-án este Rideforti Gérard egy küldöttség tagjaként igen közel járt Názárethez. A deputáció Jeruzsálemből északnak, Tiberiasba tartott azzal a céllal, hogy Rajmund és a király között valamilyen megállapodást hozzon tető alá. A templomos mester már korábban is fegyveres leszámolást sürgetett a szakadár gróffal szemben, Guido azonban ezt ellenezte, és úgy tervezte, hogy május elején Tiberiasban béketárgyalásba kezdenek. Gérard tehát Moulins-i Roger és Józsiás türoszi érsek, illetve saját kíséretének társaságában éppen a városba tartott. Azt tervezték, hogy útközben, a La Fève templárius erődjében még a nagy hatalmú Ibelini Baliánnal is kiegészítik a soraikat, majd együttesen Tiberiasba lovagolnak, hogy ott megpróbálják Rajmundot békésen a józan ész útjára terelni. Amikor azonban Rideforti Gérard tudomására jutott, hogy Rajmund megengedte Szaladin embereinek, hogy szabadon kalandozzanak a földjein, a mesteren a legharciasabb ösztönök lettek úrrá. Názáret nem tartozott Rajmund felségjoga alá, így a megkötött fegyverszünet nem vonatkozhatott a város lakosságára. Gérard – a templomosok vezetésére szóló megbízatását radikálisan értelmezve – úgy döntött, hogy a grófság területének védelme is az ő

kötelessége.{320}  Küldöncöt menesztett tehát a legközelebb eső templomos helyőrségbe, Kakunba azzal a paranccsal, hogy nyolcvan lovag sietve csatlakozzon hozzá. Moulins-i Roger csak vonakodva követte a példáját, és tíz ispotályost állított ki csupán, ám a létszám a király társaságában tartózkodó további negyven lovaggal bővült. A csapat ahelyett, hogy folytatta volna útját La Fève és Tiberias felé, Názáretnek vette az irányt, hogy a szultán embereinek hollétét felderítve távozásra kényszerítsék őket. Száznegyven lovag (az eredeti csapat meg az erősítés) már tekintélyes erőnek számított – figyelembe véve, hogy milyen sietséggel toborozták össze őket –,ám mindenképpen eltörpült Szaladin vezéreinek hétezer katonája mellett. Május elsejének reggelén a hatalmas különbség még szembetűnőbbé vált, amikor a templomosok a Názárettől nem messze eredő Cresson-forrás melletti erdős részen{321} rábukkantak al-Afdal seregére. Ekkor Gérard mellett lovagolt a templomosok csaknem teljes vezérkara: a mester helyettese, Alnetói Urs (Urs of Alneto), a korábbi nagypreceptor Robert Fraisnel, aki ekkor már a templomosok marsallja volt, valamint a köztiszteletben álló Maillyi Jakab (James de Maillé). A helyzetet Moulins-i Roger-val együtt mérlegelve mindannyian arra jutottak, hogy az egyetlen helyes döntés, ha feltűnés nélkül visszavonulnak. Mindannyian így vélekedtek egy ember kivételével: Rideforti Gérard egészen másként látta. „Gérard tetterős, határozott, ugyanakkor indulatos és meggondolatlan lovag volt.” Így jellemezte a német krónikás, Paderborni Olivér a templomos mestert, amikor beszámolt a Cresson-forrásnál tanúsított magatartásáról.{322} Még ha figyelembe veszi a meglepetésszerű támadás előnyét, akkor is nyilvánvaló oktalanság volt azt feltételezni, hogy néhány száz harcos küzdelme ezrekkel szemben bármilyen más eredményhez vezethet, mint a teljes megsemmisülés. Gérard azonban amellett kardoskodott, hogy keresztényi kötelességük megütközni az ellenséggel, és „Krisztus örökségét védelmezni”.{323} Vonakodásuk miatt az ispotályosok

mesterét és Maillyi Jakabot is kipellengérezte, gúnyolódva gyávának nevezte.{324} A történteket jóval később leíró angol krónikás, Coggeshalli Ralf (Ralph of Coggeshall) Gérard szájába terjedelmes, szóvirágokkal tűzdelt beszédet adott. Ebben magasztalta a templomosok „haszontalan és mulandó dolgok” iránt tanúsított megvetését, és amellett érvelt, hogy ők az igazi letéteményesei a makkabeusok örökségének, akik „az egyházért, a törvényért és a Keresztre Feszített örökségéért” küzdöttek.{325} Másként fogalmazva: a fehér köpenyüket díszítő vörös kereszt megkövetelte, hogy szembeszegüljenek a muszlimokkal, és harcoljanak. Csaknem bizonyos, hogy Coggeshalli Ralf e szavakat a képzeletéből hívta elő, ám mégis pontosan érzékeltette Gérard szélsőséges hozzáállását a 12. századi lovagság követelményeihez, valamint általánosságban a rend idealizált gondolkodásmódját. Minden vörös keresztet viselő lovag fölesküdött arra, hogy élete végéig a rendet szolgálja, engedelmeskedik a mesternek, valamint hogy „Istentől nyert erejével és hatalmával segít meghódítani Jeruzsálem szent földjét”.{326} A Cressonnál összegyűlt templomosok mindegyikének volt már egy olyan pillanat az életében, amikor arra a kérdésre, hogy vajon készen áll eme dolgok megtételére, ekképpen válaszolt: „Igen, uram. Isten engem úgy segéljen!” Most, íme, elérkezett az ideje ígéretük beváltásának. Amikor mesterük arra utasította őket, hogy támadják meg az övékénél talán hússzor is nagyobb sereget, nem volt választásuk, engedelmeskedniük kellett. A lovagok keresztet vetettek, és egyemberként kiáltották: „Krisztus az életünk, és a halál a jutalmunk!” Majd őrült sebességgel al-Afdal és a serege felé vágtattak.{327} Amikor Clairvaux-i Bernát az 1120-as években megírta a maga manifesztumát az új lovagság dicséretéről, arra kérte a templomosokat, hogy a halálos veszéllyel szembenézve a következőket mondják magukban: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrért halunk meg.”{328}  Azt is mondta nekik, hogy ha Krisztus nevében önként mennek a halálba, akkor egész biztos,

hogy elnyerik az üdvösséget. Magától értetődik, hogy Bernát a Szentföldtől több ezer kilométernyi távolságra elmélkedett minderről, és dicsőítette a soha meg nem tapasztalt vértanúságot. Ehhez képest egészen más helyzetben találta magát az a kilencven templomos lovag, akiket kiparancsoltak a várukból, és egy minden esély nélküli rohamra vezényeltek azzal, hogy küzdjék le a félelmüket, és hajtsák végre a feladatot. Ők pedig ekként cselekedtek. Mindegyikük a lova véknyába vágta a sarkantyúját, és így a Cressonnál vívott ütközet hírneve hosszú ideig fönnmaradt a keresztesekről szóló történelemben. A rideg valóság viszont az volt, hogy a szaracénokat megtámadó 140 lovagból – a templomosok között voltak olyanok is, akik csak belesodródtak ebbe az őrültségbe – mindössze maroknyian maradtak életben. A rohamra parancsot adó Rideforti Gérard súlyosan megsebesült a csatában, ám végül három bajtársa kíséretében sikerült elhagynia a harcmezőt. Ötven vagy hatvan lovag az ütközetben esett el, a többit pedig – Szaladin nagy örömére – börtön és rabszolgasors várta. Moulins-i Roger-nak, az ispotályosok mesterének, aki csak vonakodva csatlakozott a vállalkozáshoz, akárcsak a templomos marsallnak, Robert Fraisnelnek és (föltehetőleg) a mester helyettesének, Ursnak a fejét vették.{329} A lovagok halálba vezető útja nem volt könnyű: a krónikás Ibn al-Athír megfogalmazása szerint „olyan csata volt, amelybe bele lehetett őszülni”.{330} Mindazonáltal – ahogyan Coggeshalli Ralf írta – „a kegyetlen halál csaknem mindegyiküket utolérte”.{331} A templomosok és társaik a vértanúság dicsőségét keresték, és rátaláltak. Ugyanígy járt az ispotályosok mestere számos testvérével együtt, valamint az a nagyszámú názáreti lakos, akik a lovagokat követték tisztes távolból a zsákmány reményében, ám végül a muszlim lovasok lecsaptak rájuk, amint hazafelé menekültek. Talán a meggondolatlan, felelőtlen roham iránti kegyeletből a Cressonnál elhunytak hősies helytállása emlékére rövid időn belül számos legenda született. Maillyi Jakab halála valóságos keresztény

népmesévé magasztosult, amelyben ő a vértanúságot hősiesen és boldog derűvel vállaló, eszményi keresztes vitéz példájaként jelent meg. Az egyik korabeli krónika szerzője szerint Jakab – amikor már csaknem minden bajtársa elesett – egyedül maradt a harcmezőn, „az ellenséges harcosoktól körülfogták és minden emberi segítségtől elzárták, és amikor látta, hogy minden irányból ezrek meg ezrek törnek rá, elhatározásában megacélozva, hősiesen vállalta a küzdelmet: egy mindenki ellen”.{332}  E történet úgy szól, hogy Jakab ellenségeit oly mértékben lenyűgözte a templomosok bátor helytállása, hogy kérlelték, tegye le a fegyvereit és adja meg magát, hogy megkímélhessék az életét. Azonban ő nem hallgatott rájuk, és folytatta a harcot, míg „végül a lándzsáktól, kövektől, dárdáktól inkább szétroncsolva, mint legyőzve földre rogyott, és boldog szívvel, a mártírok koronájával a fején fölemelkedett a mennyekbe”. Később azt is híresztelték, hogy Jakab fehér paripája és köpenye arról győzte meg Szaladin harcosait, hogy „a keresztények védelmezője, a fényes páncélzatú” Szent György jelent meg előttük, ezért örömük nem ismert határt, amikor végre lekaszabolhatták. Az embert megölhették, ám a legendát nem. Miután kihűlt, megmerevedett, és a természet erői átvették az uralmat fölötte, Jakab teteme szent ereklyévé vált. Sokan homokot szórtak földi maradványaira, majd a fejükre hintették abban a reményben, hogy ezáltal a holt ember minden erénye beléjük száll. Valaki a nemi szervét metszette le, „és biztonságban őrizte, hogy majd gyereket nemzzen vele, hiszen ha még halott is, a szent férfiú hímtagja – ha ilyesmi egyáltalán lehetséges – olyan örökösnek adhat életet, akiben az övéhez hasonló virtus fog majd buzogni”.{333} Szaladin katonái a Maillyi Jakab teteméből származó szent amulettek értékének a többszörösét zsákmányolták el a lemészárolt bajtársaitól. Rideforti Gérard levélben tájékoztatta a pápát a Cressonnál elszenvedett fájdalmas vereségről, és azt is elpanaszolta, hogy „az emberveszteség mellett lovakban és fegyverekben is súlyos károkat szenvedtek”, továbbá arról is értesítette a Szentatyát, hogy „a gonosz és hitetlen fajzat mind nagyobb hévvel […], még a

szokásosnál is nagyobb erővel és romlott céljait követve támadja a királyságot”.{334}  Ama tényt viszont elhallgatta, hogy amikor Szaladin hada elvonult, katonái több tucat templomos fejét emelték magasba a lándzsájuk hegyére tűzve.

A cressoni vereség után alig két hónappal, 1187. június 27-én, pénteken Szaladin a Galileai-tengertől néhány kilométerre délre ismét átkelt a Jordánon. Ez alkalommal harmincezer főből álló sereget vezetett, amelynek nagyjából a felét lovasok alkották. Több héten át tartózkodtak ashtarai gyülekezőhelyükön, ahol gyakorlatoztak, és áttekintették az alkalmazandó harctéri taktikát. Ez már nem fölfedező hadjáratnak indult: igazi invázióra készültek, a már régóta ígért csapásra, amely a jeruzsálemi keresztény királyság eltörlését tűzte ki céljául. Mivel a szultán nem rejtette véka alá a szándékát, Guidónak volt ideje összegyűjteni erőit. A cressoni csata után minden, Keleten élő, katonáskodásra alkalmas keresztény férfit arra szólított föl, hogy ragadjon fegyvert, és a királyság védelme érdekében csatlakozzon hozzá. Ez volt az arrière, az általános mozgósítás, amelynek kihirdetése a keresztény állam létét fenyegető veszélyt jelezte. A várakból csaknem teljesen kivonták a helyőrségeket, hogy „egyetlen fegyverbíró férfi se maradjon a városokban, falvakban és a várakban”.{335}  A katonai rendeket az összes elérhető világi lovaggal együtt fegyverbe hívták. A gyalogsági erők kiegészítésére és a harcedzett könnyűlovasság biztosítására több ezer zsoldost fogadtak föl. Ennek költségeit abból a „talált pénzből” fedezték, amelyet II. Henrik fizetett az Egyháznak, így vezekelt Becket Tamás érsek – a canterburyi katedrálisban 1170 decemberében történt – meggyilkolásában játszott szerepéért. A templomosok őrizetére bízott összeget eredetileg egy új keresztes hadjárat támogatására fordították volna, de ők – a vészhelyzetre való tekintettel – úgy határoztak, hogy a pénzt most használják fel. Az egyik krónikás

arról számolt be, hogy Rideforti Gérard, aki az elszenvedett vereségért mindenáron szeretett volna visszavágni, készséggel ajánlotta fel az összeget, hogy azt „a szaracénok elleni küzdelemre, meg annak a gyalázatnak és az okozott kárnak a megbosszulására fordítsák, amelyet neki okoztak”.{336}  Mindent összevéve Guido serege minden bizonnyal legkevesebb húszezer főre rúgott, ebből ezerkétszázat tettek ki a lovagok, közöttük több száznyi fehér köpenyes templáriussal. Ez a szám a rend keresztes államokban található elit haderejének talán a harmadát tehette ki. A csapatok a szephoriai megerősített támaszponton gyülekeztek, ahol élelmiszerés vízellátásuk biztonsága tudatában nyugodtan készülhettek a támadásra. „Hatalmas had gyűlt egybe, annyian voltak, mint a sivatag homokja, megszámlálhatatlanul sokan” – írta Imád ad-Dín, Szaladin kancellárja.{337}  A Szent Keresztet is előkészítették, amelyet az ekkora méretű sereg előtt hordoztak a szokások szerint, hogy szükség esetén ezzel biztosítsák Krisztus védelmét. Imád ad-Dín vélekedése szerint a frankok nagyon is jól tudták, hogy a végítélet szörnyűségeihez hasonló háború fenyegeti őket – „az iszlám minden ereje az összes hitetlennel szemben” –, és a krónikás bizony nem tévedett.{338}  A cressoni csatavesztés után a király és III. Rajmund, Tripolisz grófja között törékeny béke jött létre, ám ebben a kérdésben Guido haditanácsának a tagjai korántsem voltak egységesek, hiszen közülük többen (beleértve a templomos mestert is) továbbra is megbízhatatlan hitszegőnek tartották Rajmundot. Amikor ismertté vált, hogy Szaladin átkelt a folyón, a haditanácson belül lappangó személyes ellentétek és a háború kérdésében képviselt eltérő álláspontok is hamar felszínre kerültek. Guido ösztönös reakciója, amikor farkasszemet nézett az ellenséges haderővel, a halogatás, az időhúzás és az ellenfél kifárasztása volt anélkül, hogy megütközött volna vele, főkként akkor, ha a csata bizonytalan kimenetelével kellett számolnia. Annak ellenére, hogy a keresztény királyság történetének egyik legnagyobb seregét toborozta össze, 1187 júliusában is e stratégia

felé hajlott. Szaladin kétségtelenül erős hadat állított ki, egységesnek azonban korántsem volt mondható. Bár az is igaz, hogy „harcosai amennyire különböztek honukat, szokásaikat, nevüket illetően, annyira egységesek voltak azon elhatározásukban, hogy a Szentföldet feldúlják” – írta az egyik korabeli frank szerző.{339}  A Guido által alkalmazott taktika abból állt, hogy mindaddig elkerüli a Szaladinnal való összecsapást, amíg annak szövetsége össze nem omlik, hadserege pedig szétzilálódik. Szaladin meg épp azt akarta elérni, hogy ellenfele föladja a kivárás stratégiáját. Ez amúgy is olyan válfaja volt a hadviselésnek, amely nem igazán nyerte el a tetszését számos, a király környezetéhez tartozó főúrnak. Régens korában kigúnyolták amiatt, hogy nem állt ki Szaladinnal, amikor az 1183-ban betört Jeruzsálembe, ezért most fogékonynak tűnt egy olyan tanács megfogadására, amely akkori megszégyenítéséért elégtétellel kecsegtetett. 1187. július 2-án hajnalban Szaladin seregével Tiberias ellen indult, és ostrom alá vette a várost. A lakosoknak sem kedvük, sem erejük nem volt a védekezéshez, így otthonaikat csakhamar kifosztották és fölégették. A helyőrség kitartott, de baj itt is akadt: Rajmund felesége, Eschiva ugyanis a várban rekedt, ezért fönnállt annak a veszélye, hogy Szaladin foglyul ejti. Azt persze nem tartották valószínűnek, hogy rosszul bánnának vele, ám a váltságdíját vélhetően igen magasra emelnék, és már a puszta tény, hogy fogságba esett, is igen nagy szégyen lenne. Rajmund javára legyen mondva, városa és felesége iránt érzett aggodalmát félretéve arra biztatta a királyt, hogy szilárdan tartson ki, és ne hagyja magát a Szaladin szabta feltételekkel csatába kényszeríteni. Ragaszkodott álláspontjához, miszerint észszerűbb, ha váltságdíjat fizetnek a hitveséért, minthogy a sereg a muszlimok csapdájába essen. Ám Rideforti Gérard-ban ugyanaz az ádáz harci hév lángolt, mint ami nyolc héttel korábban Cressonnál is fűtötte. Az ispotályosok új mesterével, Aspi Armengaud-val (Armengaud d’Asp) karöltve tehát ennek pontosan az ellenkezőjétjavasolta.{340} Az egyik

francia forrás indulatos beszédet adott Gérard szájába, amelyben méltatlankodva kérdezte, vajon az uralkodó tényleg arra hajlik, hogy egy hitszegő tanácsaira hallgasson, majd rámutatott arra, hogy a király becsülete az előrenyomuláson múlik.{341} Figyelembe véve Gérard korábban is kinyilvánított bosszúszomját és a szélsőséges vélekedések iránti fogékonyságát, ez hihetőnek tűnik. E stratégiai tanács azonban végzetesen rossznak bizonyult. Guid harapófogóba került: egy bizonytalan kimenetelű ütközet és egy vér nélküli, ám szégyenletes vereség lehetősége közé, így a templomos mester javaslatát fogadta meg, és a támadás mellett döntött, ekként belesétálva a felállított kelepcébe. Ahogyan utóbb maga Szaladin fogalmazott, „a hitetlenség sötét éjszakájában hirtelen hajnalodni látszott”.{342} Július 3-a reggelén a templomos lovagok Guido király népes serege utóvédjeként lovagoltak, amint a had Szephoriából kivonulva a régi római országúton haladt előre keleti irányban Tiberias felé. „Igazi meleg, rekkenő nyári nap volt” – írta Ibn al-Athír, és a fegyveresek nehezen vonszolták magukat előre a sivatagban.{343}  A templomos testvéreknek már bőséges tapasztalatuk volt a hasonló körülmények között megvívott harcban, ám szomjazni ők is szomjaztak, és akárcsak Guido seregének többi része, maguk is természetes forrásokból pótolták apadó vízkészletüket. A sereg délben Turan városánál állt meg, ahol kutat találtak, noha arra nemigen volt alkalmas, hogy húszezer ember, meg a lovaik és málhás állataik szomját oltsa. Előttük száraz pusztaság terült el, ahová Szaladin már jó előre kiküldte a katonáit, hogy az összes föllelhető kutat és forrást temessék be. Saját seregét a hátországból látta el ivóvízzel, amelyet tevekaravánok szállítottak a Galileaitenger partjaitól. Erősen elszánta magát arra, hogy ezt az utat elzárja a keresztesek elől. Ekkor derült hát ki, hogy Rideforti Gérard miféle esztelen tanáccsal szolgált. Turant elhagyva ugyanis a seregnek olyan területen kellett áthaladnia, ahol a katonák minden egyes lepergő órával egyre jobban legyöngültek a kiszáradástól. De ha már e

stratégia mellett határozta el magát, Guido nem akart változtatni a szándékán. A hátvédben haladó templomosok, Gérard és helyettese, Terricus – aki egyben a rend sénéchalja is volt – vezetésével követték a Tiberias felé tartó sereget. Lovaglás közben azonban a templomosok már nem ültek tétlenül, és időnként visszavisszaverték a Szaladin főseregéből kiküldött, egyre többször támadásra vetemedő, portyázó csapatokat. Közben a fősereg megváltoztatta útirányát, és Kafr Sabt felé fordult, majd megállt, hogy bevárja a latinokat. Azon történetek szerint, amelyeket a templomos testvérek a későbbi hónapokban-években meséltek el, ekkor már gyötrő aggodalom telepedett rá Guido katonáira. Úgy szólt a legenda, hogy előrehaladásuk közben a király kamarása felnézett a forró nyári égboltra. Egy sast vett észre, amint a had fölött vitorlázott, és karmai között egy számszeríjat tartott hét nyíllal (a hét halálos bűn jelképeként), „miközben félelmetes hangon azt rikácsolta: »Jaj neked, Jeruzsálem!«”{344}  Elöl pedig Szaladin várt rájuk. Amint Guido serege maga mögött hagyta Turant, a szultán unokaöccsei, Takí ad-Dín és Muzaffar ad-Dín nagy sietve bevették a várost, elvágva ezzel mind a visszavonulás, mind a vízutánpótlás egyetlen megmaradt útját. Ekképpen a támadók – Szaladin szavait idézve – „menekülni már nem menekülhettek, és maradni sem maradhattak”.{345}  A sziklás, védtelen és csontszáraz fennsík felé reménytelenül vonuló, a feldúlt és kifárasztott keresztény sereget tehát minden oldalról bekerítették. Egész nap igen lassú menetben, nehézkesen haladtak előre, majd végül megálltak, és egy ivóvíz nélküli éjszakának elébe nézve tábort vertek, amelyhez az ellenség oly közel merészkedett, hogy a sötétben hallották, amint beszéltek hozzájuk. „Ha egy macska szökött volna meg a keresztény seregből, a szaracénok egész biztosan nyakon csípik” – olvashatjuk egy jól értesült forrásban.{346}  A keresztények igen nyomorúságos éjszakát töltöttek a csillagos ég alatt, miközben a fejük fölött csak úgy röpködtek az Allahu Akbar (Allah a legnagyobb) meg a lá iláha illa Allah (Nincs más isten, csak Allah) kiáltások. Északkeleten

emelkedett a „Hattín szarvai”-ként ismert természeti képződmény, amely egy kialudt vulkán sziklás ikerhalmai. Alatta egy falu terült el, mellette pedig forrás csobogott, ám az odavezető utat eltorlaszolták. A frankoknak nem maradt más választásuk, mint hogy feküdjenek a sötétben, és csöndben szenvedjenek. A hajnalban fölocsúdó szomjas frankok – támadásra számítva – magukra aggatták a fegyvereiket. A kegyetlen és ravasz Szaladin azonban nem vetett véget a szenvedéseiknek, és hagyta őket továbbvánszorogni Hattín szarvai felé, majd arra utasította embereit, hogy gyújtsák föl a sivatagi cserjét. Füstfelhő töltötte meg a levegőeget, kaparta-marta a frankok kiszáradt torkát, és – Szaladin reményei szerint – megízleltette velük a pokolban rájuk váró gyötrelmeket. Amikor végül az egész síkságra sűrű, maró füst borult, parancsot adott íjászainak, hogy álljanak csatasorba. Ezután fölajzották az íjukat, és lőttek. A nyílvesszők pedig „sáskarajként” hasították át a levegőt, csak úgy hullottak a megsebzett gyalogosok és a lovak. Az alig látó, a forróságtól szenvedő, fáradt, legyöngült és ellenséges tűznek kitett frank sereg fegyelme kezdett fölbomlani. Mindenképpen támadást kellett indítani, ezért – egy akkoni kereskedő levele szerint, akinek fülébe jutottak a csatáról kiszivárgó hírek – Guido a templomosokhoz fordult, és fölszólította őket, hogy vezessék a sanyargatóik ellen indítandó rohamot. „Parancsot adott a mesternek és a templomos lovagoknak, hogy kezdjék meg a rohamot. […] A templomosok oroszlánként vetették rá magukat az ellenségre, egy részüket a halálba küldve, a többieket pedig megfutamítva.”{347} Terricus, a templomos mester helyettese az előörsöt vezénylő Rajmund, tripoliszi gróf oldalán küzdött. Csatlakozott hozzájuk Szidóni Rajnald, az utóvéd parancsnoka, valamint II. Balian, Ibelin ura. A négy lovag együttesen rohamozta meg Szaladin seregének Takí ad-Dín vezette szárnyát. Ám ahelyett, hogy a helyükön maradva vették volna föl a harcot a keresztény támadókkal, Takí adDín emberei, amint a lovasok feléjük vágtattak, vezérük parancsát

végrehajtva egyszerűen rést nyitottak, és hagyták, hogy azok sértetlenül hatoljanak át a muszlimok sorain. Amikor ez megtörtént, a gyalogosok újból összezártak, elvágva így a visszavezető utat. Ily módon négyet a legmagasabb rangú keresztény parancsnokok közül elszigeteltek a sereg többi részétől, akiket vezetniük kellett volna. Mivel nemigen maradt egyéb választásuk, megsarkantyúzták a lovaikat, és továbbvágtattak. Az ütközet után néhány nappal a nyugati templomos testvéreknek írt nyílt levelében Terricus szükségét érezte elmagyarázni, hogy „nekünk magunknak is csak súlyos nehézségek árán sikerült elmenekülnünk a gyászos harcmezőről”.{348} Bár a mögöttük hagyott, szomjúság gyötörte, kimerült és elcsigázott seregen ekkor már a teljes csüggedés vett erőt, az ellenség még nem győzte le őket. „Megértették, hogy csak akkor menekülhetnek meg a halálból, ha bátran szembenéznek vele” – írta Ibn al-Athír:   Ezért aztán több rohamot indítottak, amellyel kis híján sikerült a muszlimokat – nagy számuk dacára – állásaikból kivetni. […] Persze a támadás meg a visszavonulás közben a frankok igen nagy veszteségeket szenvedtek. […] A muszlimok meg bekerítették őket úgy, ahogyan a kör fogja körül a középpontját.{349}

  Az ütközet délután sem szünetelt, a rettentő forróság ellenére még ekkor is ádáz küzdelem folyt a csatatéren. Maga Szaladin számolt be félelmetes költői képekben emberei kíméletlenségéről, amellyel a frankokra rontottak rá:   A lándzsák hegyét a szívüknek szegezték. […] Kardok ezrei a májukat célozták. […] A lovak patái porfelhőbe vonták őket; a tüzes nyilak záporesőként hullottak rájuk, ordításuk összekeveredett a lovak szilaj nyerítésével, miközben mellettük a szablyák fényes pengéje villódzott.{350}

 

A frank sereg végül összeomlott. Ibn Saddád beszámolója szerint, „amint egy csoportnyi katona menekülésre fogta a dolgot, muszlim hőseink azonnal a nyomukba eredtek. Senki sem maradt életben közülük”.{351}  Guido király lovagjaival felkészült a végső küzdelemre. A királynak néhány lovag – közöttük valószínűleg Rideforti Gérard és templomosai – társaságában sikerült felhágniuk Hattín szarvaira, ahol egy vas- és bronzkori erőd romjai csekély védelmet nyújtottak. Felérve a domb tetejére a szomjazó, elcsigázott emberek rettentő kínokat élhettek át, miközben a Galileai-tenger alant elterülő, széles, de számukra elérhetetlen víztükrét nézték. Miután nagy sietve védhetővé tették a helyet, fölverték Guido király élénkpiros színű királyi sátrát. Ebben az akkoni püspök kapott helyet, meg az az egyetlen tárgy, amelytől a latinok a megmenekülésüket remélték: az ékkövekkel kirakott kazetta, benne a Szent Kereszt egy darabja, amelyen Krisztus kínhalált halt. Ezt bármi áron meg kellett védeniük. Szaladin a parancsnoki állásából figyelte, amint a keresztények fölverik Guido sátrát, és felkészülnek arra, hogy megóvják az ellenségtől királyukat és a szent ereklyét. Ott állt az oldalán a fia, alAfdal, aki később beszámolt Ibn al-Athírnak ezekről a feszült pillanatokról. A szultán jól tudta, hogy a frankok lovassága az utolsó leheletéig küzdeni fog. A keresztények sarokba voltak szorítva, és fölkészültek a muszlim sereg azon egységének – Szaladin mamelukokból álló testőrségének – támadására, amely a fenyegető vereséget többnyire győzelemmé tudta változtatni. A szultán – fia elmondása szerint – „sápadt volt, és bánat gyötörte”.{352} A még ifjú és kevésbé tapasztalt al-Afdal nem értette atyja izgatottságát. Mivel a Guido sátrától induló keresztény rohamokat sorozatosan visszaverték, örömmel kiáltotta: „Megvertük őket!” „Apám megdorgált – mesélte utóbb. – Azt mondta: »Maradj nyugton! Amíg a sátor áll, addig nem teljes a vereségük.«” Ám miközben e szavakat kiejtette a száján, két embere már látta, amint Guido piros sátrát ledöntik. A király fogságba, a Szent Kereszt pedig a muszlimok birtokába került. A csata befejeződött. „A szultán

leszállva a lováról földre borult, hogy a mindenható istennek hálát adjon, majd örömében elsírta magát.”{353}

Amikor Ibn al-Athír egy év múltán odalátogatott, Hattín véráztatta harcmezejét két emlékmű jelezte: a Szaladin utasításai szerint emelt, Qubbat al-Nasr (a Győzelem kupolája), valamint a szerteszét heverő, húsától megfosztott emberi csontok, amelyek halmokba rakva beborították az egész síkságot. A szultán azzal dicsekedett, hogy a vezényletével megvívott csatában negyvenezer embert mészároltak le.{354} A hattíni ütközet túlélői ki voltak szolgáltatva Szaladin kényekedvének: rangjuktól függően vagy kivégezték, vagy bebörtönözték őket. Sokukat eladták rabszolgának. Ibn Saddád hallott egy örvendező muszlim harcosról, aki sátorkötélre fűzve harminc keresztény katonát vihetett magával.{355}  A damaszkuszi rabszolgapiacon az árak a túlkínálat miatt a mélybe zuhantak. Ám akadtak olyan foglyok is, akik többet értek a nyilvános licitáláson megszerezhető néhány bizantinusnál. Rideforti Gérard több száz templomossal és ispotályos lovaggal együtt élve keveredett ki a harcmezőről, így Guido király, Châtilloni Rajnald, illetve annak mostohafia, Toroni Onfroi és sok más keresztény társaságában vehettek részt az előkelő foglyok számára rendezett, szomorú látványt nyújtó fölvonuláson. Az itáliai ispotályos mesternek, Archumbaldnak küldött, hírekről beszámoló levél szerzője arról panaszkodik, hogy „a legértékesebb harcosok közül” több mint ezret „ejtettek foglyul és öltek meg, és végül alig több mint kétszáz lovagnak vagy gyalogosnak sikerült elmenekülnie”.{356} Július 4-én este Guido királyt és Châtilloni Rajnaldot a szultán elé vitték, aki uralkodói sátra pompás előterében ült. Szaladin vigasztalta az eltikkadt, legyőzött és rémült királyt, és egy kupajeges juleppel (rózsavíz) kínálta meg, hogy szomját oltsa. Ez az uralkodók közötti szívélyesség és vendégszeretet megnyilvánulása volt, amely

az arab hagyományoknak megfelelően egyben azt is jelezte, hogy a király immár biztonságban tudhatja magát, hiszen Szaladin védelme alatt áll. Amikor azonban Guido a kupát Rajnaldnak nyújtotta át, Szaladin modort váltott, és tolmácsa segítségével az antiókhiai korábbi hercegének értésére adta, hogy őt nem kínálta meg, így még ne higgye azt, hogy ő is oltalom alá került. A két férfit ezután enni küldték a szállásukra, majd visszahozták őket a szultán elé. A sátorban leültetett Guido arra kényszerült, hogy tanúja legyen a Rajnald és Szaladin között lejátszódó jelenetnek. A szultán ugyanis korábban esküvel fogadta meg, hogy bosszút áll rajta egy muszlim karaván ellen intézett támadásért, meg az 1183-ban Hidzsázban végrehajtott kalózakcióért. Szaladin hosszú beszédben ostorozta Antiókhia korábbi hercegét hitetlensége, szószegése és arcátlansága miatt, majd becsmérelte és a szemére hányta vétségeit. Tudomására adta, hogy csak úgy mentheti meg az életét, ha áttér az iszlám hitre – tisztában volt vele, hogy Rajnald vissza fogja utasítani az ajánlatát. Amikor aztán a színjáték véget ért, a szultán fölállt, és handzsárját kirántva a viharvert vén harcos nyaka felé sújtott. A fejét akarta venni, ám fölindultságában elvétette, így az egyik karját vágta le vállból. Az összeroskadt Rajnaldot a berohanó szolgák rángatták ki a sátorból, hogy végezzenek vele.{357}  Szaladin tekintetét Guidóra vetve megnyugtatta, hogy ő biztonságban érezheti magát. A halálra rémült királyba azonban nem sikerült túl sok bizalmat öntenie. Rajnald végzete Szaladin személyes bosszújának következménye volt: egy halálos fogadalom beteljesítése és az évek óta táplált gyűlölet következménye. A templomosokkal való bánásmódját azonban már hideg politikai és katonai számítás diktálta. A hattíni csatában a rend lovagjai – hasonlóan az ispotályosokhoz – különösen kitüntették magukat, amiről több muszlim megfigyelő is beszámolt. Ezért Szaladin mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a jövőben újból felbukkanjanak a csatatéren. „A frankok közül ők voltak a legvitézebb harcosok” – jegyezte föl Ibn al-Athír, és a szent háború iránti lelkes elkötelezettségük a latin államok védelmének

megingathatlan oszlopát jelentette.{358}  Ahogy a Jákob gázlójánál emelt templomos erődítményt is eltörölte a föld színéről, a szultán most a foglyaival is végezni akart, egyszer s mindenkorra eldöntve a helyzetet. Imád ad-Dín beszámolója szerint Szaladin meg akarta „tisztítani az országot e két tisztátalan rendtől, amelyek számára semmilyen hasznot nem hajtottak, viszont az ellenségeskedést soha nem fogják föladni, és rabszolgaként is hasznavehetetlenek. Egyikük is, másikuk is a hitetlenek legelvetemültebb fajtái közé tartozik.”{359} Minden muszlimnak, aki templomos vagy ispotályos lovagot vitt a szultán elé, ötvendináros bőséges jutalom ütötte a markát. „Megparancsolta, hogy mindegyiküknek vágják le a fejét, és örökre száműzzék őket az élők világából” – írta Imád ad-Dín.{360} Az ítélet végrehajtására Szaladin vallási kíséretéhez intéztek fölhívást. Önkénteseket toboroztak misztikusok, szúfik, jogtudósok, írástudók és aszkéták közül, akik életük során soha nem hajtottak végre effélét. „Mindegyikük kérte, hogy hadd lehessen ő, aki kivégez egy-egy foglyot, és ingujját fölgyűrve, máris kihúzta hüvelyéből a kardját” –jegyezte föl Imád ad-Dín. Szaladin katonái és emírjei fölsorakoztak a szultán mögött, hogy végignézzék a groteszk orgiát, amelynek során a templomos és ispotályos testvéreknek egymás után a fejét vették. A gyorsan és ügyesen lesújtó műkedvelőket tapssal jutalmazták. „Másokat, akik képtelenek voltak a feladatra, ki kellett cserélni” – írta Imád ad-Dín. Mindeközben Szaladin mosollyal az arcán ült a trónján. Vigyora éles kontrasztban állt az életüket lemészárolt birkaként bevégző keresztény testvérek csüggedt, komor tekintetével. „Egyetlen templomos sem maradt életben” – írta Szaladin a hattíni győzelméről beszámoló diadalittas levelében. Állítása azonban nem felelt meg teljesen a valóságnak. Néhány évvel később ugyanis Akkonban fölbukkant egy templárius lovag, aki azt állította, nemcsak hogy megmenekült a hattíni csatatérről, de még a Szent Keresztet is magával vitte, és biztonságos helyen elásta, csak időközben elfeledte, hogy hova.{361}  Mindeközben Rideforti Gérard

megmenekült a kontár szúfi mészárosok szablyájától. Egy ideig a damaszkuszi tömlöcben őrizték, majd igen magas váltságdíj ellenében kiadták a rendnek. Szabadulásáig Terricus vezette a templáriusokat. Megvonva a nyári események mérlegét megállapította, hogy a Cresson-forrásnál és Hattín szarvainál összesen 291 lovagot veszítettek, ez hatalmas méretű veszteségnek számított a templomosok keleten állomásozó csapatai létszámát tekintve. Ám ez még mindig csupán a töredéke volt annak a sok ezer főt kitevő, a lovagokkal együtt halálba menő katonának, akik mindannyian a mester vértanúság iránti vágyának az áldozatává váltak, amely rajta kívül mindenki mást elpusztított. Hattín szégyenletes katonai vereség volt, szellemi összeomlás, amely a jeruzsálemi latin királyság végének kezdetétjelentette. Amikor Guido király a kereszténység tengerparti erődítményeiből és városaiból az összes fegyverbíró férfit kivezényelte, és a hattíni pokolba küldte, a királyság végzetes módon védtelen maradt a gyors támadással szemben, amelyet Szaladin nem is késlekedett megindítani. A Hattín utáni három hónap alatt emberei, akár az apró hangyák, ellepték a frankok területeit. Gyors egymásutánban lerohanták Tiberiast és Akkont, Szidónt és Bejrútot, Haifát és Kaiszareiát. Názáret, Betlehem és még többtucatnyi város is elesett, mindössze a legnagyobb szárazföldi erősdítmények közül tartott ki néhány. Jeruzsálem kikötőjét, Jaffát elfoglalták. Az 1150-es években heves harcok árán bevett Aszkalon – akárcsak Daron és Lüdda – szeptemberben veszett oda. Őszre a Jeruzsálemi Királyság minden fontos vára Türosz és Jeruzsálem kivételével odalett. Szeptember 20án Szaladin a Szent Város alá érkezett, hogy bevégezze, amit elkezdett. Jeruzsálem ekkor már nem volt abban a helyzetben, hogy falait megvédje. A kevés számú kereskedőből, valamint minden tizenhat évét betöltött, és a jobb védekezés miatt ösztönzésképpen lovaggá ütött fiatalból álló gyöngécske helyőrséget Ibelini Balian vezette, amely az ellenállás embertelen feladatára teljes mértékben alkalmatlannak bizonyult. Szaladin fölállította ostromgépeit,

árkászai késlekedés nélkül munkához láttak, és kilenc borzalmas nap elteltével (amely idő alatt a város asszonyai sírtak-ríttak, és vezeklésül bűneikért leborotválták gyermekeik fejét) sikerült a falat áttörniük. Ibelini Balian békéért folyamodott, és szeptember 30-án a város szabályosan megadta magát azzal a feltétellel, hogy Jeruzsálem átvétele békésen, atrocitások nélkül fog végbemenni, a keresztény polgárok pedig negyvennapos amnesztiában részesülnek, amelynek idején megválthatják a szabadságukat, és így nem kerülnek rabszolgasorba. Szaladin október 2-án pénteken, Mohamed „éjszakai utazásának” évfordulóján vonult be Jeruzsálembe, amikor a próféta Gábriel arkangyallal együtt a keresztények által Templom-hegynek nevezett helyen álló Szikladómba érkezett. Szaladin azon nyomban felküldte embereit az aranyos kupolához, hogy döntsék le az oda kitűzött keresztet, majd – Terricus testvérnek egy Angliába küldött levele szerint – két napon át vonszolták végig a város körül, szertartásosan ütlegelve, hogy a város minden lakója láthassa. Ezután a templomosok főhadiszállására, az al-Aksza mecsethez vonultak. „A szentély tele volt disznókkal és mocsokkal – elevenítette fel a történeteket Imád ad-Dín –, és mindenütt a hitetlenek – e kárhozott, bűnben fetrengő, csalárd fajzat – idejéből származó építmények pöffeszkedtek.”{362}  A szultán csapatai nekiláttak, hogy megtisztítsák a mecsetet: lerombolták a templáriusok idejében emelt falakat és épületeket, majd az egész alAkszát a tetejétől a talapzatáig rózsavízzel mosták le. Október 9-én, pénteken a Templom-hegyről négy irányban zengett az imádság. A prédikációt a damaszkuszi imám, Ibn az-Zaki tartotta, Szaladin haditetteit magasztalta, és a dzsihád folytatására szólította föl a muszlimokat. A főhadiszállásukról kiűzött ötven templomosnak megengedték, hogy Jeruzsálemet elhagyva olyan helyre kísérjék a keresztény menekülteket, ahol biztonságos, új otthonra lelhetnek. Legtöbben a Tripoliszi Grófság felé vették útjukat, ott ugyanis a tengerparti Türosz városa a latin ellenállás bástyájának számított. A testvérek

huszonöt-huszonöt fős elő- és utóvédre oszlottak, és így kísérték a megviselt és zilált polgárokat észak felé. A menet minden egyes lépéssel távolabb került Krisztus kínszenvedésének helyszínétől, és mind beljebb és beljebb jutott a veszélyekkel teli ellenséges vidéken. {363}   Mindez szánalmas ellentéte volt annak, amit a templomos rend képviselt. Hatvannyolc esztendő telt el azóta, hogy Payens-i Hugó és lovagtársai összegyűltek a Szent Sír körül, hogy egy új rendet hívjanak életre, amely védelmezni fogja a Szent Várost, és őrködik a keresztény zarándokok biztonsága fölött. Szaladinnak kevesebb mint tizenöt hét kellett ahhoz, hogy tagjait lemészárolja, mesterét börtönbe zárja, váraikat megszállja, a szent helyeket pedig – amelyek védelmére fölesküdtek – elfoglalja. Majd mindent, amiért a rend annyit küzdött, porrá zúzzon. Nehezen lehetett más következtetésre jutni, mint arra: az Úr magára hagyta katonáit.

HARMADIK RÉSZ

  Bankárok   1189–1260

  Vonuljatok hát harcba könnyen, vagy nehezen! Harcoljatok saját testetekkel és javaitokkal Allah Útján! Korán IX, 41 idézi Ibn Vászil{364}

12   A szerencse hajszolása   A templomos rend nemzetközi főhadiszállása, amely korábban a pompás jeruzsálemi palotában székelt, most egy sátor volt a Toronhegyen más sátraktól körülvéve, amelyek a keresztény Szentföld kiválóságainak szállásaként szolgáltak.{365} Akárcsak a szerény kezdetek idején, a templomosok újfent földönfutóvá váltak: több tucat várukat elveszítették, több száz testvérük a halál fia lett, feladatuknak pedig már nem tudtak zavartalanul eleget tenni. A testvérek mélyen büszkék voltak azon tulajdonságukra, hogy nem csupán képesek voltak elviselni a megalázó nélkülözéseket, de keresték is a hasonló helyzeteket.{366} 1187 és 1189 között mind megaláztatásból, mind nehézségekből bőven kijutott nekik. Nyilvánvaló összeomlásuk tényét nemigen lehetett tagadni: a Toronhegyen levő magaslati helyzetükből ráláthattak az alattuk elterülő Akkon városára, amely nap mint nap arra emlékeztette őket, hogy mi mindent vesztettek el. Akkon háztetői alatt műhelyek, lakóházak, templomok, megerősített tornyok és kereskedelmi épületek sorakoztak szorosan egymás mellett a középen elhelyezkedő fellegvárat körbevéve, amelyet délről és nyugatról a tenger, a szárazföld felől pedig erős fal határolt, e mögött pedig homokos síkság terült el. A város a Szentföld egyik legnagyobb kikötőjének számított: ezen a partszakaszon ez volt a legfontosabb kereskedelmi kikötőhely. Mindez elkápráztatta Ibn Dzsubajr spanyolországi muszlim szerzőt és utazót, és arra ihlette, hogy a Koránból idézzen, amikor a következőket írta: „Akkon a szíriai frank városok legfőbbike [és] »a tengeren megannyi hegyként magasodó hajók« kirakodóhelye.”

Noha Ibn Dzsubajr a szeméttől és ürüléktől bűzlő utcákat visszataszítónak találta, és fölpanaszolta, hogy a régi mecseteket keresztény templomokká alakították át, lelkesedésében odáig ment, hogy azt állítsa: „pompájában Konstantinápollyal vetekedik”.{367} 1184 őszén, Ibn Dzsubajr látogatásának idején, és még a hattíni csetepaté bekövetkezte előtt, ez a pompás város a Tengerentúl egyik legfontosabb keresztény erődjének számított. Ám 1189 őszén már az iszlám seregeinek megszállását nyögte jóformán minden más, a Galileai-tenger alatt fekvő, korábban keresztény városhoz hasonlóan – Tripolisz és a bevehetetlen szigeti erődítmény, Türosz kivételével. A templomi harangok kongása helyett a pénteki imádság hallatszott, és a muszlim őrök gyanakodva lestek ki az akkoni várfalak fölé emelkedő tornyokból. Volt is, mire figyelniük, hiszen 1189 nyarán keresztény seregek kezdtek gyülekezni a városfal mellett azzal a világos céllal, hogy visszafoglalják. A Toron-hegyen sátorozó templomos testvérek között volt Rideforti Gérard is. Hattín után csaknem egy évig a damaszkuszi börtöncellájában sínylődött, mígnem 1189 júniusában, a Szaladin és Guido király közt létrejött megállapodás értelmében szabadon engedték. Maga a király Aszkalon átadása fejében szabadulhatott, és kísérőül tíz lovagot is kiválaszthatott magának. Ezek között szerepelt egyik testvére, Lusignani Aimery, valamint a templomos mester, Rideforti Gérard. Utóbbi szabadságának magas árat szabtak: a rendnek föl kellett adnia a gázai várát. Az, hogy ekként cselekedtek, jól mutatja, hogy a becsületnek a katonai stratégiánál is nagyobb fontosságot tulajdonítottak, hiszen míg a mestert lehetett volna mással helyettesíteni, Gázát nem. A döntés következményeként pedig egy drága pénzen kiépített, az Egyiptom és a palesztinai partszakasz közötti útvonalakat felügyelő katonai csomópont muszlim kézre került: az ár tehát borsosnak volt mondható. De ami megtörtént, az megtörtént, és Gérard kiszabadult. Visszakerülve a hatalomba leváltotta tisztségéből a helyettesítő vezetőt, Terricust, aki ezután csaknem tíz évre eltűnt a rend

központi hierarchiájából, talán azért is, mert úgy gondolta, hogy a hattíni tragédia túlélésével és az azt követő ügyek elrendezésében való részvételével az ő feladata véget ért. Gérard viszont egy pillanatig sem késlekedett, hogy visszatérjen szokásos vezetési stílusához, a bármi áron való ellenségeskedéshez. Rengeteg minden dühítette. A Toron-hegyről az elfoglalt Akkonra letekintve láthatta a templomosoknak a város délnyugati részében emelkedő pompás palotáját, amely ekkor már Szaladin jogtudós barátjának, Issza elHakkarinak az otthona volt. A veszteség elviselhetetlennek tűnt számára. Akkonban mind az ispotályosok, mind a templáriusok – a Szentföldön betöltött rangjukhoz illően – értékes ingatlanokat mondhattak a magukénak. Az ispotályosok háza a városban állt, míg a templomosoké a belső kikötőben horgonyzó hajókat óvó, L alakú védőgát mellett épült a Földközi-tengerbe benyúló kisebb földnyelvre. A német zarándok, Teodorik följegyzése szerint a ház „igen nagy és tetszetős” volt, amely megállapítással talán az erős kőfalakban kialakított, széles román kori boltívekre utalt.{368}  Előnyös helyzetének köszönhetően – a legforgalmasabb üzleti negyedben állt –,Keleten ez volt a rend legfontosabb kereskedelmi központja. A templomosok Akkonban folytatott üzleti tevékenységét egy magas rangú sergeant, a hajójavító műhelyt irányító kommendátor (vagy preceptor) felügyelte, aki a Nyugatról a latin államokba érkező áruk, hadianyag és munkaerő szállításának rendben történő lebonyolításáért is felelt.{369} A templomos palota pincéjéből csaknem 400 méter hosszan alagutak vezettek át a pisai negyed alatt a város Láncos udvar (a kikötőt védő láncról elnevezett negyedben álló „royal Court of the Chain”) néven ismert vámházáig. Ebben klerikusok ültek a pokróccal letakart kőpadokon, akik tollukat arannyal ékesített ébenfa tintatartóba mártogatva könyvelték el a bevételeket.{370} Ezen előkelő iroda biztonságos megközelíthetősége érdekében a rend bonyolult föld alatti aknarendszert építtetett, amely egy ponton párhuzamos alagutakra vált szét, ezek forgalmát a sziklába vájt

őrszobájából egy fegyvernöki rangú (sergeant) testvér felügyelte a fémrács mögül.{371} A palota főépületétől északra fekvő Montmusard nevű külvárosban két további templomos tulajdon is állt: az úgynevezett „Templomos negyed” és két terjedelmes istállóépület. Mindent összevetve, az akkoni templomos vagyon sokkal jelentősebb volt a Jeruzsálemben lévő ingatlanoknál. És ebben az időben mindezt az ellenség birtokolta. Amit a törvénytudós Issza el-Hakkari csak akart, mindent megkapott: „házakat, tanyákat, földeket […] terményt és egyéb javakat”.{372} Irányítása alatt a palotát két – kihívóan a város fölé magasodó – zömök toronnyal bővítették, ezt Rideforti Gérard és a Toron-hegyen ragadt bajtársai nyilvánvaló provokációként értékeltek.{373} 1189 októberének első hetében a templáriusok már öt hete táboroztak Akkon szomszédságában. Persze Gérard-nak szerepe volt abban, hogy odavonultak. Miután a börtöncellából kikerülve tanúja lehetett a keresztény királyság hajótörésének, máris sürgetni kezdte a királyt, hogy határozza el magát a döntő ütközetre, és vegyen elégtételt Szaladinon. A hattíni ütközetben majd a Jeruzsálemben elszenvedett vereség, illetve a Szent Kereszt elvesztése tettekre sarkallta a nyugati keresztény királyságokat, és már elterjedt annak a híre, hogy az angol és a francia király, illetve Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes, a Szent Római Birodalom császára és sok más hírneves nemesember nagy keresztes hadjáratra készül – 1096 óta a legnagyobbra. Gérard a társaságában levő Lusignani Aimeryvel, Guido király testvérével együtt azt bizonygatta, hogy igen szégyenteljes dolog volna, ha mindezen uralkodók megérkezve a Szentföldre azt látnák, hogy Jeruzsálem királya csak ül a babérjain, miközben országát tönkretették. „Sokkal jobb volna, ha azt látnák, hogy valamelyik várost ostrom alá veszi az uralkodó” – érvelt a két férfiú.{374}  Guidót mindig érzékenyen érintette, ha becsületében érezte megtámadva magát, ezért a beleegyezését adta a támadásra. Választása Akkonra esett, és az Antiókhia meg Türosz körüli frank területek megmaradt részeiből kiegészített királyi sereg végül

1189. augusztus 29-én a város alá érkezett. A hadhoz eredetileg hatszáz lovag – közöttük kisebb templárius csapat – csatlakozott, ám időközben a létszám jelentősen megnövekedett. Augusztus utolsó napján több Pisából érkező, katonákkal teli hajó kötött ki a várostól délre, akik a tengerparton vertek tábort. Tíz nap elteltével újabb hajók érkeztek, fedélzetükön többezernyi dán meg fríz keresztessel, akiket a híres flamand király és Észak-Európa egyik legnagyobbra tartott és legfélelmetesebb hírű hadvezére, Avesnes-i Jakab vezényelt. Szeptember végén Türoszból érkezett meg ezer lovag és húszezer gyalogos élén a Guido ellenségének számító pisai nemesember, Montferrati Konrád, aki az uralkodó helyett mást szeretett volna a királyi trónon látni. Tehát – eltekintve a személyes civakodásoktól – igen jelentős számú frank haderő gyűlt egybe, amely képes volt arra, hogy Akkont egyrészt a tenger felől elzárja, másrészt a szárazföldön részlegesen körbekerítse. Válaszul Szaladin is jókora sereggel vonult Akkon alá. Mivel a keresztény erők bekerítették a várost, az ő katonái egy szélesebb félkörben tették ugyanezt, ő maga pedig a Tell al-Ajjadija (Tell al-’Ayyadiya) nevű dombon ütötte föl a főhadiszállását. A két sereg szeptember első heteitől kezdve időnként össze-összetűzött egymással: Szaladin emberei azon igyekeztek, hogy fönntartsák az Akkonba vezető utánpótlási vonalakat a latin blokád gyöngébb pontjain keresztül, illetve az ellátmánnyal megrakodva érkező keresztényeknek állítottak csapdát, míg Guido katonái azon fáradoztak, hogy sakkban tartsák őket. Ezek alig számítottak többnek afféle bemelegítő gyakorlatoknál, ám a csatározásokban részt vevők száma egyre növekedett, és mindenki nagyon jól tudta, hogy Akkon igazi ostroma egyre inkább közeledik. Ez pedig – kimenetelétől függően – vagy megfékezi Szaladin előrenyomulását a keresztény Szentföldön, vagy újabb fejezetet nyit a latin államok hanyatlását és elfeledését megörökítő szomorú történetben. Október 3-án este a frank vezérek úgy határoztak, hogy megkezdik az első hadműveletet Szaladin mindjobban gyarapodó serege ellen. Ibn al-Athír krónikája szerint Guido király fölismerte,

hogy bár a szultán népes hadat vezetett Akkon alá, legjobb csapatainak jó része nagy kiterjedésű birtokainak más fontos területein állomásozott szétszórtan: egyesek északon, Antiókhiában, mások az egyiptomi Alexandria és Damietta kikötőit védelmezték, ismét mások a keresztény Türosz városát felügyelték, hogy minden onnan induló esetleges támadást visszaverjenek. Az időpont alkalmasnak mutatkozott tehát az Akkon körül összegyűlt had megtámadására, hogy ily módon elvágják a városfalak mögé zárt muszlimok utánpótlását. A nagyarányú offenzíva kezdetét Guido másnapra tűzte ki. Október 4-én reggel a Toron-hegy lábánál egybegyűlt keresztény sereg „mint a föld színén mászó sáskahad” lépésben haladt át a síkságon Szaladinnak a Tell al-Ajjadija dombon elterülő állásai felé. Az íjjal, számszeríjjal fölfegyverzett könnyűgyalogság „a lovaikkal, fegyvereikkel és különböző jelvényeikkel pompás látványt nyújtó fősereg előtt haladt”.{375}  Mögötte sorakoztak fel az elit lovas egységek: a királyi gárda, az ispotályosok Aspi Armengaud és a templomosok Rideforti Gérard mester vezetésével. Az akkoni síkság homokjában lassan, ám annál eltökéltebben haladó testvérek csapatának élén az újonnan kinevezett marsall, Geoffrey Morin emelte magasba a fekete-fehér zászlót.{376} Geoffrey-t – aki korábban a türoszi templomos ház kommendátoraként szolgált – kevéssel Gérard mester szabadulása előtt nevezték ki új tisztségére.{377} A templomos regulában lefektetett szabályoknak megfelelően, Geoffrey öt-tíz fehér köpenyes lovag kíséretében lovagolt; egyikük a tartalék zászlót vitte arra az esetre, ha a marsallé csata közben megsérülne vagy elszakadna.{378} Gérard után ő volt a harcmezőn a legfontosabb templomos személy, és az egész rend e két férfiú köré csoportosult. A fekete-fehér csak egy volt az akkoni síkságon – Szaladin hadának figyelő tekintetétől kísérve – vonuló népes keresztény sereg fölött lebegő zászlók közül. Amikor a keresztények már elég közel értek ahhoz, hogy megtámadhassák a muszlim tábort, a fekete-fehér zászló az élre került, és adott jelre a gyalogság megállt.

Soraik kettéváltak, és az így támadt résen át tört előre a nehézlovasság egyetlen tömegként rohamozva meg az ellenséget. A Szaladin főhadiszállását védő csapatok a fergetegként támadó lovasok elől meghátráltak, és nyitva hagyták az uralkodói sátorhoz vezető utat. Szaladin is a katonáival tartott, a frankok pedig azon melegében rárontottak a védtelenül hagyott állásokra, szétszabdalták a sátorköteleket, minden mozdíthatót elragadtak, és mindenkit, aki az útjukba állt, leöldöstek. Ekkor esett el Jeruzsálem muszlim kormányzója, Halíl al-Hakkari (Khalil al-Hakkari), valamint egy ismert költő és tudós, Ibn Ravaha.{379} Az ütközetről szóló egyik beszámoló szerint a Nyugatról érkezett lovag, Bar grófja, rövid időre még Szaladin sátrát is bevette, bár nyilvánvalóan nem rombolta le. {380}

„A Templom lovagjai, akiknek híresség dolgában senki sem járhatott a nyomában, és akik az öldöklés mesterei voltak, már minden ellenséges vonalon áttörtek” – jegyezte föl egy támadókkal azonosuló keresztény krónikás. „Ha a többiek […] sietve utánuk nyomulnak, és hasonló lelkesedéssel üldözik az ellenséget, e napon nagy győzelmet arathattak volna a városon, és megnyerhették volna a háborút. Ám a templomosok túl messzire mentek szerencséjük hajszolásában, és túlságosan elragadtatták magukat.”{381}  A bátorság – Rideforti Gérard vezetése alatt nem először – átadta helyét a vakmerőségnek. Ahogy Szaladin serege némiképp visszavonult, a templomosok meg a velük tartó többi lovag összeszedték a hátrahagyott zsákmányt, ám eközben egyikőjük sem vette észre Akkon egyik őrizetlenül hagyott kapuján kitóduló fegyveres polgárok sokaságát, akik a csatateret megkerülve csatlakoztak a szultán seregének a táborból korábban hátrahúzódó részéhez. Ezek aztán együtt nyomultak előre komótosan ahhoz a helyhez, ahol a fekete-fehér zászló a templomosok jelenlétét jelezte. Odaérve figyelmeztetés nélkül támadtak. Amikor hátranéztek, a templomosok észrevették, hogy máris elvágták őket a sereg többi részétől, amely éppen Szaladin hadának

jobbszárnyát szorongatta. Vagyis e helyzetben minden oldalról támadás fenyegette őket anélkül, hogy frank bajtársaikkal valamilyen kapcsolatot teremthettek volna. Megpróbálták visszaverekedni magukat a csatamezőre, ám ez lehetetlennek tűnt. Bekerítették őket. Egyetlen lehetőségük maradt: betömörülni a fekete-fehér zászló alá, és küzdeni. Az egyik krónikás buzdító beszédet adott Rideforti Gérard szájába, aki ekkor már fölmérte, hogy micsoda hatalmas veszedelembe vitte ismét a bajtársait: „Amikor a lovagok sürgették, hogy meneküljön már el, és ne kelljen ott pusztulnia, azt válaszolta: »Soha! Ez a templomosok örök szégyene és gyalázata lenne. Hiszen azt mondanák majd az emberek, megfutamodtam, hogy a bőrömet mentsem, a lovagjaimat meg hagytam lemészárolni!«”{382}  Mindez persze csak irodalmi fikció, ám jól szemlélteti, hogy a mester elvből utasította vissza a meghátrálást a veszélyek elől. Ez az elv hajtotta neki egy hétezres seregnek a Cresson-forrásnál, és ez űzte át a fojtogató füstben a Hattín szarvai alatt elterülő, véráztatta bozótoson. Mindkét katasztrófát sikerült túlélnie, ám az akkoni síkságon már faképnél hagyta a szerencse. Kardpengék villogtak, lándzsák röpködtek, lovak rogytak össze, a kavarodásban harcosok terültek el holtan a földön: Gérard lovagjai nem bírtak a túlerővel. „Isten kardjai minden oldalról lesújtottak rájuk, és senki közülük nem menekülhetett – tudósít Ibn al-Athír. – A legtöbbjüket felkoncolták, a többieket foglyul ejtették. Közöttük volt a templomos mester is, akit Szaladdin korábban már elfogott, majd szabadon engedett.”{383}  Ez alkalommal viszont szó sem lehetett börtönről, váltságdíjról meg kegyelemről: Gérard mestert minden teketória nélkül kivégezték a harcmezőn. „A többiekkel együtt holtan esett össze” – írta az Itinerarium Peregrinorum néven ismert krónika keresztény szerzője.{384}  Mögötte, kissé távolabb, a templomos helytállás büszke jelképe, a fekete-fehér zászló lengett ide-oda az ellenség által körülzárt védelmezői fölött. Végül a zászló az őt tartó Geoffrey Morin élettelen testével együtt a földre hanyatlott.

1189. október 4. egy újabb borzalmas nap volt a Szentföld latin harcosai számára. Miközben a templomosok csak úgy hullottak a muszlimok gyűrűjében, a sereg többi része pánikszerűen szertefutott. Megvadult állatok nyargalásztak összevissza, a katonák fejüket vesztve rohantak. „Miután megfutamították az ellenséget, végül ők maradtak alul, és maguk is menekülni kényszerültek” – jegyezte meg fölháborodva egy keresztény krónikás.{385}  A Toronhegy bevételét csak a Guido király testvére, Lusignani Geoffroy által megszervezett, mindenre elszánt utóvéd tudta megakadályozni. A több órán át tartó ádáz küzdelem után az ütközetnek végül a kimerültség vetett véget. A frankok ismét vereséget szenvedtek, mintegy ezerötszáz harcost veszítettek, és sokan közülük a sebektől olyannyira eltorzult külsővel vonszolták vissza magukat a táborba, hogy még a barátaik sem ismertek rájuk. Szaladin katonái összegyűjtötték, majd a közeli folyókba vetették elesett bajtársaik holttestét, és amint ezek rothadni kezdtek, a víz dögletes bűzt árasztott. Mindazok, akik Akkon városfalai alatt életben maradtak, jól tudták, hogy elhúzódó és kegyetlen ostromra számíthatnak. Az ígért erősítés nem érkezhetett meg elég gyorsan, hogy kisegítse a Szentföld körülzárt védelmezőinek, meg a szétesett, dicstelen, vezető nélkül maradt templomos lovagoknak a maradékát, akik most a Toron-hegyről kémlelték valamikori palotájukat, és azon tűnődtek, vajon látják-e még valaha is a zászlójukat fölötte lobogni.

Egy borzalmas sebekkel borított tengerész vánszorgott keresztül az Akkon falain kívül letáborozott katonák tömegén, hogy elmesélje szomorú történetét. 1191. június 11-e volt, és a pórul járt hajóst a megelőző négy napon egy idegen betolakodókból álló csapat tartotta fogságban, és kínzásnak vetette alá, miután egy tengeri csatát követően kihalászták a habokból, társait meg hagyták, hogy reménytelenül csapkodjanak körös-körül a vízben.{386}  A szerencsétlen ember jobban járt volna, ha vízbe fullad: bár életben

hagyták, de kegyetlenül megcsonkították, majd az akkoni polgárokhoz küldték, hogy mutassa meg nekik, mi történik azokkal, akik Isten seregével szembeszegülnek. Bizonyos értelemben a tengerész csupán egy újabb áldozata volt Akkon ostromának, amely 1191 júniusában már a huszonkettedik hónapja folyt. A szárazföldön és tengeren vívott heves összecsapások, a hiányos táplálkozás meg a betegségek több száz embert ragadtak el. Ugyanakkor egy nagyobb, közeledő esemény félelmetes jelképeként is szolgált. Szörnyű sérüléseit azért kellett elszenvednie, hogy hírül adja egy új és félelmetes szereplő érkezését. E jövevény „bölcs és hadakozásban jártas volt, érkezése pedig megrémítette és elborzasztotta a muszlimok szívét” – írta Ibn Saddád.{387}  Dédapja, I. Fulkó mint jeruzsálemi király, ő maga pedig mint Anglia királya uralkodott, és nemzedéke egyik legvitézebb harcosaként, valamint a templomosok támogatójaként tartották számon. Magas termetű, arányos testalkatú és karizmatikus férfiú volt, feltűnést keltő arany-vörös hajjal, és a karja mintha csak a kardforgatásra termett volna. Ez a férfi Oroszlánszívű Richárd néven vonult be a történelembe. A tavasz folyamán jeles férfiak érkeztek Akkonba, közöttük II. Fülöp Ágost francia király, aki legfőbb nemesei és több ezer lelkes zarándok kíséretében, hat nagy hajóval kötött ki április 20-án, és arra késztette Szaladin életrajzíróját és ügyeinek intézőjét, Ibn Saddádot, hogy elismerje: „kiváló ember és tiszteletben álló vezető volt, akinek az egész hadsereg egy emberként engedelmeskedett”. {388}   Az utolsók között érkező Richárd csak több hét múltán követte vetélytársát. Ám késéséért az angol király a személyiségének puszta erejével bőségesen kárpótolta a harcolókat. Ibn Saddád őt még jobban kitüntette a dicséreteivel, úgy fogalmazott, hogy „nagy bátorságú és rendkívüli akaraterejű harcosnak ismerték. Sok tapasztalatra tett szert a harcmezőn, és a csatákban rettenthetetlennek mutatkozott”. Ehhez még azt is hozzátette, hogy bár a keresztesek „a királyi tekintélyt nézve a francia király alatt

állónak” tartották, Richárd „gazdagabb, hadiügyesség és bátorság dolgában nálánál nevezetesebb volt”.{389} Richárd 1187-ben még hercegként vette föl a keresztet, amikor – nemzedéke legtöbb ifjú lovagjához hasonlóan – fölháborodva hallgatta a hattíni katasztrófáról beszámoló híreket. A Nyugaton uralkodó zavaros helyzet miatt – amelyet atyjával, a haldokló II. Henrikkel folytatott elmérgesedett vita csak tovább súlyosbított – Richárdnak négy esztendejébe került, hogy eleget tegyen esküjének, miszerint Keletre utazik, hogy felszabadítsa Jeruzsálemet.{390} Azonban a hosszúra nyúlt előkészületek eredményeként végül egy igen látványos keresztes had állt föl. A százötven hajóból álló flotta Portsmouthból indult útnak, és Lisszabon, Szicília, valamint Ciprus érintésével 3200 kilométert tett meg; Richárd Dél-Itáliában csatlakozott hozzá. A keresztesek útját véres tivornyának lehetne nevezni: Lisszabont kifosztották, Szicíliát lerohanták, majd elfoglalták Ciprust. Richárd parancsot adott a bizánci kormányzó, Komnénosz Izsák elfogására, akit ezüstbilincsbe vertek, mivel vette magának a bátorságot ahhoz, hogy ellenezze az angolok partra szállását. Mindez nem volt valami kegyes cselekedet, ám megerősítette Richárdnak, mint erőskezű, határozott katonai parancsnoknak a hírnevét – ebből III. Balduin halála óta a Szentföldön igen nagy hiány mutatkozott. Az angol király hajókkal, pénzzel, lóval, fegyverrel, élelemmel és katonákkal érkezett Akkonba. Ám legfőképpen a keresztény világ reményeinek hordozóját látták benne. Richárd érkezése nagymértékű javulást hozott a templomosok harci szellemében, valamint létszámában is. Az 1189. október 4-ét követő hónapok rendkívül nyomasztóak voltak. Magas rangú testvérekből Keleten akkora szükség mutatkozott, hogy a rend generális káptalanja egyszerűen nem tudott, vagy nem is akart alkalmas jelöltet választani Rideforti Gérard mester helyére. Néhány hónapon át a rendet az iratokban egyszerűen „W”-ként jelölt testvér, egy káplán, a rendhez tartozó egyik pap irányította, aki a fegyverhordozókhoz hasonlóan fekete ruhát viselt a jellegzetes

előírásos kesztyűvel, ami a fogalmat tett testvérek privilégiumának számított.{391} „W” minden bizonnyal jámbor és művelt testvér volt, de nem katona. 1190-ben két ideiglenes helyettesítő érkezett nyugatról, két magas rangú testvér, akik egy rövid ideig „W” helyére lépve együttesen irányították a rendet. Egyikük, Amio de Ays, a családi szálakkal Provence-hoz kötődő burgundiai értelmiségi a mesterhelyettesi tisztséget (sénéchal) töltötte be. Amio korábban, az 1160-as évek végén, Amalrik király uralkodása idején már járt a Tengerentúlon, ám nem telepedett le ott, hanem inkább Párizsban, a pénzügyekben jobban érdekelt franciaországi templomosok részére végzett ügyletek lebonyolításával erősítette a hírnevét. Ebben olyan sikeresnek bizonyult, hogy a nyugat mesterévé nevezték ki, amely cím a Szentföldön kívül a legmagasabb rangnak számított. Ám lelke mélyén Amio egyáltalán nem hasonlított a Jeruzsálemi Királyságban élő testvéreihez. Párizsban legfőképpen a földbirtokok hálózatának igazgatásával foglalkozott, templomokkal és apátságokkal különböző földbirtok- és egyéb ingatlanügyleteket bonyolított le, és az irányítása alá tartozó templomos házakban fölügyelte a vallási szertartások előírásos lefolyását. Kedvenc vesszőparipája – az általa aláírt és lepecsételt iratok tanúsága szerint – az „örök béke” óhaja volt. E közhelyes, eredetinek nem nevezhető életcél egy olyan országban, ahol a templomosok elsősorban a vallásnak szentelték az életüket és csak másodsorban a fegyvereknek, elegendőnek bizonyult egy igen sikeres karrier fölépítéséhez. A Szentföldön igen nagy hiány volt az Amio-féle, bármi áron békét akaró pacifistákból, viszont igény sem mutatkozott rájuk. Szerencsére 1190-ben Amióhoz csatlakozott Gilbert Erail, a korábbi mester, Torrojai Arnold bizalmasa, aki alatt rövid időn át a rend preceptoraként (kommendátoraként) szolgált. 1184 óta Gilbert a spanyolországi és provence-i templomos mester tisztségét töltötte be. Az Ibériai-félszigeten még mindig dúlt a háború: a 12. század közepén egy Észak-Afrikában és Dél-Spanyolországban végbement iszlám forradalom következményeként az Almoravida-dinasztia

helyére a keménykezű és szélsőségesen intoleráns szunnita Almohádok kerültek, akiknek vezetői kalifának nyilvánították magukat, és a félszigeten előretörő keresztények visszaszorítására törekedtek. Abban az évben, amikor Gilbert-t spanyolországi és provence-i mesternek nevezték ki, a templomosok Tomarban fekvő portugáliai székhelyéhez közeli Santarém várát elkeseredetten ostromolták a muszlimok. A portugál erők visszaverték az Almohádok rohamozó seregét, és mérgezett nyíllal megölték Abú Jakúb Júszuf kalifát. Az efféle éles konfliktusok kirobbanása azt mutatta, hogy Gilbert korántsem idegenkedett annyira a viszálykodástól meg a vérontástól, mint elmélkedő és békebarát társa, így alkalmasnak bizonyult a Keleten rájuk váró feladatokra. 1190-ben Gilbert-t újfent preceptorrá választották, így Amióval karöltve még egy eseménydús esztendőn át pásztorolta a rendet. A templomosok harcoló alakulatát Szaladin ugyan szétzúzta, de Amio és Gilbert érkezése azt bizonyította, hogy a rend a Szentföldön képes csaknem halálos csapásokból is viszonylag rövid időn belül föltámadni. Amikor 1191 májusában Amio leköszönt a tisztségéből és visszautazott Párizsba, helyét Roric de La Courtine foglalta el. A változás nem egyből következett be: Richárd csak néhány hét múlva, június 8-án szállt partra Akkonban kirobbanó harci lendülettel, és ez a templomosok részéről is teljes erőbedobást kívánt. Amio tehát jól járt, hogy még a harcok kitörése előtt távozott. Richárd keresztes seregét az angol királyi meg a francia – normandiai, anjoui és aquitániai – birtokairól hozta magával, és a had megtervezésénél, összeállításánál a toborzók nagyvonalúságról tettek tanúbizonyságot. A király csaknem kétszáz hajóra duzzadt flottával, hatalmas magánhadsereggel, számos nagyhatalmú és tapasztalt nemes támogatóval, valamint egy nagy halom – politikai tisztségek áruba bocsátásából, uradalmak és egyéb ingatlanok angliai eladásából származó – arannyal érkezett Akkonba. Emellett rutinos és kipróbált katonai tanácsadókkal szállt partra, akiket élete harminchárom esztendeje során megismert, és megbízott bennük.

Életének több mint a felét ugyanis hadakozással töltötte Poitouban, amelyet Richárd először tizenöt éves grófként kormányzott. Az egyik ilyen tanácsadó Sabléi Róbert (Robert de Sablé) Richárd egyik legfontosabb feudális hűbérese és szövetségese volt. Róbert nagy kiterjedésű területeket birtokolt a Plantagenetek családi fészke, Le Mans körül, és 1190 tavaszán, illetve nyarán kiemelkedő szerepet vállalt a teendőkből, amikor Richárd Anjouban a keresztes hadjáratot készítette elő.{392}  Egyike volt az uralkodó három admirálisának, és amellett, hogy a királyi flotta egyikjelentős hadosztályát irányította, követként is szolgált, mialatt a sereg Szicíliában telelt. Ugyanakkor egy hivatalos bizottság tagjaként is tevékenykedett, amely az útközben elhalálozott keresztesek javait osztotta szét. Richárd korlátlan bizalommal viseltetett iránta. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek Akkonba, Richárd utasította, esküdjön föl templomos lovagnak, minekutána a rend Sabléi Róbertet azon melegében újsütetű mesterévé választotta. Nem Richárd volt az első király, aki azzal járt a templomosok kedvébe, hogy ő választott számukra mestert: Barres-i Everard-t VII. Lajos király megbízható szolgájaként ismerték, ám mind Nábluszi Fülöp, mind Saint-Amand-i Odo valójában Amalrik király kreatúrájának számított. Ám eddig még egyetlen Szentföldre látogató uralkodó sem ültetett senkit ilyen határozott és látványos módon a mesteri székbe. A katonai rendek vezetésének beolvasztása a saját parancsnoki struktúrájába Richárd keresztes háborús stratégiájának fontos elemét képezte. Az angol király az angliai ispotály házfőnöke, Nábluszi Garnier személyében új ispotályos mestert is hozott magával, és vele érkezett az ispotály 1192-ben kinevezett kincstárnoka, Robert Anglicanus is.{393}  Ez a politika mind a Jeruzsálemi Királyságra, mind a templomosokra nézve hosszan tartó következményekkel járt. Egy hónapon át gyilkos kőzápor zúdult Akkon falaira. Az Oroszlánszívű Richárd és Fülöp Ágost vezette hatalmas keresztes

sereg a legújabb típusú, óriási kőhajító ostromgépekkel szórta meg a város tornyait és erődítményeit. Ebből négyet Richárd, kettőt a flandriai gróf, egyet pedig a burgundiai herceg mondhatott a magáénak. Fülöp Ágost különösen leleményes ostromfegyvereket vonultatott föl, közöttük a Malvoisine (Rossz szomszéd) névvel illetett óriási katapultot, valamint számos mozgatható szerkezetet, amelyekre – a fal mellé tolva – a harcosok fölhághattak, hogy a várfalakon kézitusát vívjanak. Maga Fülöp a városhoz közeli, fából épített fedezékben ülve célozgatta számszeríjával a magasban előtünedező védőket, és igyekezett kikerülni a felé kilőtt tüzes nyilakat. A templomosok – akárcsak az ispotályosok – a saját nagy teljesítményű hajítógépükkel lődöztek, illetve a keresztesekhez csatlakozott, közönséges zarándokok adományaiból egy újabb, „Isten kőhajítója” névre keresztelt ostromgépet állítottak föl. A föld alatt az árkászok ástak alagutat az akkoni tornyok alapzata alá, miközben a „nehéztüzérség” a levegőből zúdította kőbombáit az ostromlott városlakókra. Akkonban a harci szellem egy ideje már ugyancsak lelohadt, és a június folyamán meg júliusban megállás nélkül zajló bombázás következtében mélypontra süllyedt. „A védők harci kedve ugyancsak megcsappant, amikor a halállal kellett szembenézniük” – írta Ibn Saddád.{394} Szaladin csapatai továbbra is a Tell al-Ajjadija domb körül táboroztak, és a halálra rémült lakosokkal dobjelek révén tartották a kapcsolatot, illetve a nyakukra erősített üzenetekkel úszókat küldtek hozzájuk a hajók között. Ám legtöbbjüket így is mély kétségbeesés gyötörte. A keresztes had állománya megközelítőleg 25 ezer főt számlált, állásaikat árkok meg földerődítmények védelmében alakították ki. Amikor Szaladin katonái rátámadtak a latinokra, akkor íjjal, karddal, tőrrel, lándzsával, kétélű baltával meg vashegyű karóval fölfegyverkezett férfiak – és nők – verték őket vissza.{395}  Mind Richárd, mind Fülöp Ágost megbetegedett (valószínűleg skorbutban), amelynek következtében hajuk és körmük kihullott, ám Richárdot a betegség nem törte meg, és

továbbra is megkövetelte, hogy egy saroglyán mindennap kivigyék a sátrából, hogy íjpuskájával lődözhessen a falakon cirkáló védőkre. Július első hetére Akkon lakosai gyakorlatilag már föladták a küzdelmet. A falakat a támadók több helyen is lerontották, a védők élelemkészletei a végétjárták, és attól tartottak, ha a várost beveszik egy rohammal, mindannyiukat lemészárolják. Ezért békéért folyamodtak. A tárgyalásokon a latin felet egy bizottság képviselte, amelyben az új ispotályos mester, Richárd útitársa, Nábluszi Garnier is rész vett. Szaladin minden békekötéssel szembeni ellenkezése dacára megállapodtak a megadás föltételeiben. Ezek szerint a város föladja magát, 200 ezer aranydinár jóvátételt fizet, több mint 1500 keresztény foglyot szabadon bocsát, és visszaszolgáltatják a Hattínnál elveszített Szent Keresztet. A szultán vonakodva, de elfogadta a kikötéseket, és július 12-én Akkon kapui végre megnyíltak a keresztesek előtt, akik betódultak, és délben az eseményeket figyelemmel követő Ibn Saddád már elkeseredve láthatta, hogy a város tetői fölött „a hitetlenek zászlói lobognak”. {396}   Richárd a citadellában ütötte föl a hadiszállását, míg Fülöp Ágost a kíséretével együtt a templomosoknak visszajuttatott, a dokkok szomszédságában emelkedő pompás ház vendégszeretetét élvezte. A rend palotájának – még a korábbi tulajdonos, Issza elHakkari idején emelt – új tornyára fölhúzták a francia királyi zászlót. A fekete-fehér lobogónak tehát még nem jött el az ideje. A pusztaságban töltött négy esztendő után, a templomosok viszont mégis újból otthonra leltek. És máris volt egy új céljuk. Akkon ostromával Fülöp Ágost keresztes hadjárata véget ért, hiszen úgy ítélte meg, hogy a fogadalmának eleget tett, és visszaindult Párizsba, megpróbált minél távolabb kerülni Oroszlánszívűtől, aki a hadjárat alatt többször is becsmérelte, ezenfölül azt a megállapodásukat is megszegte, miszerint nőül veszi Fülöp húgát. A francia király egyik legmagasabb rangú nemese, Flandria grófja elesett Akonnál, és örökségének leggazdagabb részét Fülöp a korona részére követelte. Richárd

király számára, vele ellentétben, csak most kezdődött az igazi kaland. Népes serege élén a part mentén délnek kezdett vonulni, azzal a szándékkal, hogy Akkon és Aszkalon között a lehető legtöbb kikötőt és települést – Haifát, Le Destroit-t, Kaiszareiát, Arszufot és Jaffát – visszafoglalja, s majd csak ezután fordul a beljebb fekvő területek és Jeruzsálem felé. A hosszabb ideig tartó gyalogos hadjárat azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy fölbomlik a fegyelem, leginkább a több tízezernyi ember ellátási nehézségei, meg Szaladin fürge könnyűlovasainak biztosra vehető támadásai miatt. A második keresztes hadjárat alkalmával a Kis-Ázsián való gyötrelmes átvonulás tapasztalatai azt mutatták, hogy a menet közbeni biztonság és a fegyelem fönntartásában a katonai rendekre meghatározó feladat hárul, ezért föl is kérték őket arra, hogy 1191 nyarán, kora őszén ilyen értelemben is szolgálják a katonai akciót. Nem maradt tehát a templomosoknak idejük arra, hogy kifújják magukat, és örvendezzenek az újjászületésük fölött. Augusztus 20án, kedden Richárd hozzávetőleg 2600 muszlim foglyot végeztetett ki minden teketória nélkül az akkoni síkságon arra hivatkozva, hogy Szaladin, megszegte az ígéretét, amikor nem szolgáltatta vissza a Szent Keresztet, és nem fizetett ki 100 ezer dinárt a város megadásakor megszabott összegből. Két nap múlva a keresztes had tábort bontott, és útnak indult. A hosszan elnyúló, népes menetoszlop lassan kígyózott délnek, jobb oldalán a part mentén hajózó flotta gályáitól kísérve. A templáriusok a menet végén poroszkáltak éberen figyelve és őrködve, amint távolról követték Richárd szekéren hordozott, óriási sárkánnyal ékesített hadizászlaját.{397}  Az volt a feladatuk, hogy visszaverjék a hegyekből rájuk rontó csapatokat, amelyek alkalomadtán oly nagy erőkkel támadtak, hogy az egész oszlopot megállásra kényszerítették. Napközben a forróságtól szenvedtek, miközben az Akkonnál kegyetlenül lemészárolt rokonokat és barátokat megbosszulni igyekvő muszlim lovasok nyilait kerülgették. Az éjszaka sötétjében a földön fekve hallgatták a

keresztesek zarándokénekeit, miközben igyekeztek kivédeni a táborba bemászó óriási tarantellapókok ármádiájának támadásait, amelyek fájdalmas csípéssel büntettek mindenkit, aki nem bizonyult eléggé ébernek, hogy elzavarja őket. Lassan-lassan, szinte vánszorogva haladtak dél felé. A muszlim helyőrség kiürítette az útjukba eső városokat, előtte mindent leromboltak, amire csak az idejükből futotta. Augusztus 27-én a keresztesek elhagyták Haifát, majd szeptember 1-jén kivonultak Kaiszareiából. Két napra rá heves támadást hárítottak el, amely alatt a hátulról rájuk törő muszlimok a lándzsáikkal meg nyilaikkal a templomosok számtalan lovát elpusztították. Miután a támadókat visszaverték, a leölt állatokat halomba rakták, és „az egyszerű emberek népes tömegben gyűltek össze, majd nagy tülekedés tört ki közöttük, hogy húst vásárolhassanak maguknak, ami pedig nem volt olcsó”. A lökdösődés aztán verekedéssé fajult, hogy az áhított lóhúshoz hozzájussanak. „Az ízét nem mártás, hanem az éhség adta meg […], egyszerűen fönséges volt” – jegyezte meg ironikusan egy szemtanú.{398} Szeptember 5-én a sereg megérkezett az arszui erdőhöz, ez volt az utolsó jellegzetes természeti képződmény a Jaffa felé vezető úton. Megkönnyebbülve látták, hogy a hírekkel ellentétben az ellenség nem borította lángba az erdőséget így akadályozva meg a továbbhaladásukat. Amint átértek rajta, tábort ütöttek, és Richárd úgy döntött, hogy tárgyalásba kezd Szaladinnal. A szultán ennek lebonyolítását a testvérére, a keresztesek által Szafadinként ismert al-Ádilra bízta, arra utasítva őt, hogy – egy lovas csapat közeli érkezésében bízva erősítés gyanánt – addig húzza-halassza az alkudozásokat, amíg csak lehet. A fagyos légkörben folytatott egyezkedéseknek hamarosan vége szakadt, mivel al-Ádil gőgösen visszautasította Richárdnak az 1187-től elveszített összes keresztény terület visszaadására irányuló követelését. Mindeközben a keresztény felderítők jelentették, hogy nem messze nagy erejű ellenséges sereg állt csatarendbe előttük. „Ármádiájuk, amelynek

száma fölbecsülhetetlenül sok volt, körös-körül az egész vidéket ellepte” – jegyezte föl az egyik szerző.{399} Szeptember 7-én Richárd hajnali ébresztőt rendelt el seregének, és megparancsolta, hogy vegyék föl a fegyverzetüket, és álljanak készen az azonnali támadásra. Ezután tizenkét svadronra osztotta föl a keresztes hadat, ezeket arányosan öt zászlóaljba rendezte, és úgy állította őket harcrendbe, hogy egyik szárnyuk a tengerig ért. A Sabléi Róbert vezényelte templomosok, a menetben elfoglalt korábbi helyüket fölcserélve most az első sorba kerültek, míg az ispotályosok a hátvédet alkották. E stratégiával azt akarták elérni, hogy ne akadjanak el, megállás nélkül haladjanak előre, ahogyan azt az Akkonból való indulásuk óta tették. Abban reménykedtek, hogy alakzatukat megtartva, menet közben tudnak majd harcolni, míg csak el nem érik az előttük emelkedő magaslatokat, ahol megerősített táborhelyet alakíthatnak majd ki. E taktikajó adag önbizalomra, és mindenekfölött fegyelmezettségre épült, ezért is állították a templomosokat a menet élére. Kilenc óra körül egy csapatnyi, Szaladin birodalmának különböző részeiből való muszlim rontott rá a keresztesekre: kerek pajzzsal, íjjal fölfegyverzett beduinok, gyalogos afrikai feketék, mögöttük török lovasság, amely trombiták, harsonák, kürtök, lóták, kereplők, cintányérok és harsány csatakiáltások fülsiketítő hangzavara mellett, őrült vágtában tört előre. Az egész sereglet mögül, Szaladin személyi testőrsége irányából pedig folyamatos dobszó hallatszott. {400}

A szultán katonái nem az élen haladó templomosokat, hanem a keresztes sereg oldalát, és különösen a hátvédet alkotó ispotályosokat támadták. Sűrű nyílzápor védelmében, kardjukkal vagdalkozva és a husángjaikkal hadonászva zúdultak rá a keresztények vonalaira. Richárd parancsa egyértelmű volt: az egész sereg rendíthetetlenül tartson ki, és verje vissza a támadások hullámait, várjon az előre megbeszélt hat kürtszóra, amelynek hallatán a lovasság majd rohamra indul. Ám a rekkenő hőségtől meg a folyamatos támadásoktól feltüzelt ispotályosoknál a fegyelem

fölbomlott, és időnek előtte indultak rohamra. Ez akár katasztrófát is okozhatott volna, azonban Richárdnak meg a többi frank parancsnoknak sikerült a rendet az eredeti terv szerint elinduló lovasrohamig fönntartani. Amint a kürtök fölharsantak, a keresztes had kettévált, és a keletkezett nyílásból elővágtattak a lovasok. Az időzítés tökéletesen sikerült, három rohammal sikerült Szaladin seregének mindkét szárnyát szétzilálni és hatalmas zűrzavart kelteni. Az elkeseredett és dühös szultán kényszerűen visszavonult, és azzal vigasztalta magát, hogy jó néhány foglyot lenyakaztatott. Az arszufi ütközetben tehát Richárd fényes győzelmet aratott. A templomosok is teljesítették kitűzött feladatukat: nem hagyták, hogy a támadók hatalmas nyomásának kitett sereg rendje fölbomoljon. A csata végeztével a király szomorú megtiszteltetésben részesítette őket: szíriai turkopolok védelmében templomos és ispotályos testvérekből álló küldöttség lovagolt vissza a legádázabb harcok helyszínére, hogy Avesnes-i Jakab holttestét megkeressék. A hírneves flamand lovagnak és nemesembernek az ütközet során nyoma veszett, és tartani lehetett tőle, hogy már nincs az élők sorában. A templáriusok ez alkalommal is teljesítették a rájuk bízott feladatot, és addig kutattak a csatatéren, amíg rá nem akadtak – mint ahogy elmondták – a tizenöt lefejezett muszlim harcos tetemétől övezett élettelen Jakabra, akinek „arcát olyannyira beborította az alvadt vér, hogy addig nem ismertek rá, amíg meg nem mosdatták”. A testvérek a hős merev testét a táborba vitték, ahol keserves sírás-rívás és gyász közepette, teljes katonai tiszteletadás mellett hantolták el.{401} Ha Szaladin és tábornokai korábban alábecsülték Richárdot, akkor Akkon ostroma és az arszufi ütközet meggyőzték őket arról, hogy változtatni kell a véleményükön. Amint a keresztesek lankadatlanul és akadály nélkül nyomultak előre délnek Jaffa irányába, Szaladin utasította Aszkalon muszlim lakosságát, hogy rombolják le a város védőműveit, a házakat, boltokat, a magtárakat perzseljék föl, szedjék össze a holmijaikat, és hagyják el a lakóhelyüket. Jobbnak látta, ha a népes part menti várost saját maga

rombolja le, minthogy az Akkon sorsára jutva a keresztények támaszpontjaként szolgáljon, amelyből kiindulva veszélyeztethetik az egyiptomi hajózást, és támadásokat kezdeményezhetnek a Kairóba vezető utak ellen. Az Aszkalont védő, onnan kivont csapatokat átcsoportosították: „a muszlim had erejét Jeruzsálem védelmére tartogatták” – írta Ibn Saddád.{402} Október közepén a keresztesek serege elérte Jaffát. A templomosok révén felügyelt tenger menti menetelés igen sikeres volt, ugyanis közben jó néhány parton fekvő várost visszafoglaltak, és a harci szellemüket megacélozó győzelmet is arattak anélkül, hogy súlyos veszteségeket szenvedtek volna el. Ekkor mindkét oldal figyelme Jeruzsálem felé fordult. A Richárd és Szaladin között, a szultán testvére, al-Ádil közvetítésével folyó diplomáciai üzenetváltásokban mind a két fél a város szent jellegét hangsúlyozta. Richárd biztosította a szultánt arról, hogy Jeruzsálem visszavétele érdekében a keresztények az utolsó emberig harcolni fognak, miközben sejtetni engedte, hogy a Szent Kereszt időközbeni visszaszolgáltatása esetleg meglágyíthatná a szívét. Szaladin azzal vágott vissza, hogy emlékeztette tárgyalópartnerét: a Templomhegy és a Szikladóm volt az a hely, ahol Mohamed angyalokkal találkozott. Azt is elárulta, hogy legszívesebben megsemmisítené a keresztet, ami Istennek tetsző cselekedet volna, ám egy ideig még megőrzi, hátha hasznát veszi ajövőben. A kérdés rendezésében a legtávolabbi pont, ameddig eljutottak egy különleges ajánlat volt, amelynek értelmében a Jordán folyó nyugati partján fekvő összes keresztény települést a templomosok és az ispotályosok felügyeletére bízták volna egy Jeruzsálemben létrehozott közös királyság főhatalma alatt, amelyet al-Ádil és Richárd húga, Johanna frigye pecsételt volna meg. Ez az előrelátó, ám idő előtt született javaslat Johanna fölháborodott visszautasításán bukott meg: nem kívánt házasságra lépni egy muszlimmal, mint ahogy al-Ádil is kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a keresztény vallásra térjen át. {403}

Alighogy lezajlott e magasröptű, ám haszontalan üzenetváltás, Richárd és a harmadik keresztes hadjárat harcosai már Jeruzsálem közelében jártak. Decemberben a zarándokokból és katonákból összeállt népes had abban a reményben vágott neki a Jaffából a szárazföld belseje felé vezető útnak, hogy megostromolhatják a várost, és megcsodálhatják a Szent Sírt, „mert leírhatatlan vágyat éreztek, hogy megpillanthassák Jeruzsálem városát, és bevégezhessék zarándoklatukat”.{404}  A menetet ítéletidő állította meg: a vad szélviharban és záporozó esőben elpusztultak a málhás állatok, berozsdásodtak a fegyverek, és tönkrement a romlandó élelmiszer. Végül a ramlai országúton egészen Bajt Núbáig jutottak el, ahonnan Jeruzsálem sziluettje már csábítóan sejlett föl a távolban. Ahogy Richárd és csapatai közeledtek a célhoz, a király tanácsadói lehűtötték azon reményeket, hogy rögtön bele is vágnak a Szentföld legerősebben védett városának ostromába, amelynek megtartásáért Szaladin – amint azt világossá tette – az utolsó csepp véréig küzdeni fog. Az egyik keresztény krónika szerint a templomosok és az ispotályosok a leghatározottabban ellenezték Richárd előtt, hogy Jeruzsálem lerohanásával próbálkozzanak, azzal érvelve, hogy nincsenek elegen az ostromhoz, főleg ha közben még a felmentő sereg ellen is föl kell venniük a harcot, és még ha sikerrel is járnának, hódításukat úgysem tudnák megtartani. Valójában Richárd egy zarándoksereget vezényelt, akiknek leghőbb vágyuk a Szent Sír meglátogatása volt, ami után már indultak is volna haza nyugatra, mert ott közülük sokan oltalom nélküli családot, birtokot, üzletet hagytak hátra. Hacsak a közöttük levő férfiak nem csatlakoznak tömegesen a katonai rendekhez – ami igen valószínűtlen föltételezés –, nem lehet tőlük elvárni, hogy várhatóan egész életüket Jeruzsálem meg a Jordántól nyugatra fekvő összes többi visszafoglalt város megtartásának fáradságos és küzdelmes feladatának szenteljék. Célszerűbb volna – bizonygatták – Aszkalon újjáépítésének realistább tervére összpontosítani.

Némi fontolgatás után Richárd igent mondott, és seregét visszafordítva a part felé indult. A változásról szóló bejelentést heves tiltakozás fogadta, ám Richárd elhatározása véglegesnek bizonyult. Egyre többet gondolt Angliára meg az Észak- és Nyugat Franciaországban fekvő, hatalmas, nemrégiben örökölt birtokaira. 1192 húsvétja táján otthoni hírek sora érkezett arról, hogy királyságát az ármánykodó János öccsével szövetkező Fülöp Ágost fenyegeti. Ráadásul a királyt vissza-visszatérő betegség is gyötörte, és egyre inkább belesüllyedt a latin államok körüli politizálás mocsarába. Húsvét elmúltával Richárd belekeveredett a pisai főúr, Montferrati Konrád erőszakos végzetébe, akinek Szibilla királynő 1190-ben bekövetkezett halála után sikerült Lusignani Guidót félreállítania. Konrádot Jeruzsálem névleges királyává választották, ám 1192. április 28-án, mindössze három kurta nappal azután, hogy a koronát hivatalosan elfogadta, Akkonban meggyilkolták az aszaszinok. Richárd nem azért jött Keletre, hogy efféle ügyekkel foglalkozzon. Júniusban jóváhagyott még egy támadást Jeruzsálem ellen, ám – akárcsak korábban – Bajt Núbához érve a templomosok meg az ispotályosok ismét meggyőzték, hogy őrültség volna továbbmenni. Az Egyiptom elleni támadás füstbe ment terve után Richárd 1192. szeptember 2-án hároméves fegyverszünetben állapodott meg Szaladinnal, amely a területi követeléseket a status quo alapján befagyasztotta, a keresztény zarándokoknak pedig biztosította, hogy a jeruzsálemi Szent Sírnál zavartalanul imádkozhassanak. Öt és fél hétre rá, október 9-én, Richárd Akkonban hajóra szállt, és elindult hazafelé. Amikor a gálya kifutott a kikötőből, az utasok szeme előtt a templomosok palotájának magasba emelkedő tornyai lassan a messzeségbe vesztek. A látványra a király társaságában lévők közül többeknek is biztosan összeszorult a szívük. Az egyik beszámoló szerint Richárd inkognitóban – templomos öltözékben és a rend testőreinek védelmében – próbált visszatérni Angliába.{405}  Ha valóban így történt, akkor ebben semmi meglepő sincs, hiszen a Templom

lovagjai egész addigi útján mellette voltak. És szándékuk szerint végig vele is akartak maradni.

Richárd útja hazafelé csaknem olyan eseménydúsra sikeredett, mint maga a keresztes hadjárat. Keleti tartózkodása alatt számos veszélyes ellenfelet szerzett magának, közöttük V. Lipót osztrák herceget, akit az Akkon eleste utáni zsákmány elosztásánál megsértett és megalázott. A fehér templomos köpeny nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Oroszlánszívűt megmentse Lipót bosszújától, amikor több héttel Akkonból való távozása után a Földközi-tengeren hajótörést szenvedett. Richárd csaknem másfél évet töltött Lipót hűbérura, VI. Henrik német-római császár túszaként a triefelsi vár börtönében, aki szabadon bocsátása fejében százezer márkát (más források szerint hatezer vödör ezüstöt) követelt és kapott, amely összeg nagyjából egy keresztes hadjárat teljes költségeit fedezte volna. Mindez semmit sem von le Oroszlánszívű Richárd azon érdeméből, hogy a Tengerentúl frankjai neki köszönhették megmenekülésüket. A Szentföldre újonnan trónra lépett királyként érkezett, akinek még minden téren bizonyítani kellett a rátermettségét, majd élő legendaként távozott onnan: nem kevesen gyűlölték, mások tisztelték, ám mindenki tartott tőle. Neve hamarosan a keresztények azon törekvésével vált eggyé, hogy Jeruzsálemet csaknem bármi áron vissza kell szerezni. A muszlim anyák még halála után ötven évvel is azzal fenyegették rakoncátlan gyermekeiket, hogy: „Hallgass! Vagy mindjárt eljön érted Angliai Richárd király!”{406} Az élete végéhez közeledő Szaladint meghökkentette ellenfele lovagiassága és katonai hozzáértése, éspedig nem ok nélkül. Minden durvasága, kíméletlensége mellett Richárdot olyan vezérnek ismerték, aki föllelkesítette és tűzbe hozta az embereit, aki sokra tartotta a katonai szakértelmet, a vallásos buzgóságot meg a fegyelmet, és ismerte a módját, hogy e tulajdonságokat miként

hasznosíthatja a legjobban. Mindennek hatása a templomosokra is közvetlenül kisugárzott. Richárdnak ama gyakorlati döntése, hogy a katonai rendeket bevonta a közvetlen parancsnoki tevékenységbe, hozzájárult a győzelmeihez. Törekvése, hogy a templomosokra olyan feladatok végrehajtását bízza, amelyek megvalósításáért eredetileg létrehozták a rendet, hasonlóképpen a hajlandósága, hogy figyelembe veszi a tanácsaikat, visszaállította a lovagok Rideforti Gérard hebehurgya és katasztrofális irányítása idején megrendült biztonságérzetét és büszkeségét. Sabléi Róbert egy esztendővel Richárd távozása után, 1193-ban hunyt el, ám kinevezése föltétlenül sikernek számított, hiszen a válság idején is célokat tűzött ki, és fönntartotta a fegyelmet. Ez Angliában legalább olyan sokat nyomott a latban, mint a Tengerentúlon, hiszen a rend továbbra is élvezte a korona támogatását. És volt még egy nagyon jól érzékelhető része annak a folyamatnak, ahogyan Richárd a templomosok területeként szolgáló világot megváltoztatta. A király utolsó, Szentföldön töltött évében, pártfogoltjával, Sabléi Róberttel rövid életű megállapodást kötött, amelynek hosszú távra szóló és csaknem beláthatatlan következményei lehettek volna a rendre nézve. Ennek tárgya Ciprus szigete volt, amelyet Richárd 1191-ben, nem sokkal Akkonba való érkezése előtt foglalt el Komnénosz Izsák bizánci kormányzótól. Miután bevette a szigetet, azt valahogyan kormányoznia is kellett. Ekkor az az ötlete támadt, hogy Ciprust eladja a templáriusoknak. 1191-ben ez valóban jó gondolatnak tűnt: Szaladin hódítása következtében a rend tucatnyi várát, őrtornyát veszítette el, és állandó központ nélkül maradt; a döntésre jogosult férfiú, Róbert mester Richárd pártfogását élvezte, a rend pedig – bár létszámában megfogyatkozott – egyre gyarapodó nyugati birtokainak köszönhetően pénzben nem szenvedett hiányt. Így aztán meg is egyeztek a százezer aranydináros vételárban. A templomosok ebből előlegként negyvenezret kifizettek, és Rajnald Bochart vezetésével húsz lovagot küldtek száz egyéb harcos kíséretében, hogy a sziget

közepén fekvő legnagyobb város, Nicosia fellegvárából kormányozzák Ciprust. Bochart azonban úgy találta, hogy a ciprusi lakosságot nem lehet irányítani. Az egyik krónika följegyzése szerint a sziget lakosai „képtelenek voltak a templomosok által rájuk mért méltatlanságokat elviselni”. E mögött minden bizonnyal az állt, hogy a rend magas adókat akart kivetni, hogy az angol királynak még járó hatvanezer dinár valahogy összegyűljön. Akármint állt is a dolog, 1192 áprilisában, miközben Richárd Szaladinnal és al-Ádillal Jeruzsálem sorsáról tárgyalt, hatalmas lázadás tört ki Cipruson. Nicosia várát ostrom alá fogták, és épp húsvét vasárnapján a templomosoknak lovasrohammal kellett kitörniük, amelynek során vér patakzott az utcákon, és a Pedieosz folyóba csorgott.{407}  Ezután a sziget síkságain és a hegyekben folytattak kegyetlen és igen véres büntető hadjáratot. Bochart és templomosai túlbecsülték az erejüket, és végül kudarcot szenvedtek. Richárdot ezek után meggyőzték arról, hogy Ciprus helyzetének rendezésére más módot kell találni. Bochart abban látta a megoldást, hogy a szigetet Lusignani Guidónak adja át. Cserébe azt kérte tőle, hogy kárpótolja veszteségeikért a templomosokat, és vállalja át fönnmaradó adósságukat. Szibilla halálát, majd trónja elvesztését követően Guido élete félresiklott. Miután egy érdekcsoportok között dúló, elmérgesedett konfliktusban Montferrati Konráddal szemben alulmaradt, kedvére valónak találta, hogy hátat fordíthat a latin szárazföldnek. Guido Richárddal együtt érkezett Ciprusra, amikor az elfoglalta a szigetet, és késznek mutatkozott arra, hogy Richárd nyugati birodalmának hűbérbirtokaként irányítsa. Mindenki számára alkalmas megoldásnak látszott, hogy őt ültessék a templomosok helyére. Így Guido ismét király lett, Richárd pedig megszabadult egy szigettől, amelyet ugyan meghódított, ám kormányozni nem tudott, a templomos rend pedig nagy értékű, jövedelemtermelő birtokokat tarthatott meg magának anélkül, hogy a kormányzás súlyos felelősségét vállalnia kellett volna.

13   Sehol nincsenek szegénységben   Geoffrey Fitz Stephen új könyve nagyszerűen nézett ki. Csaknem száz pergamen lapból állt, amelyeket London egyik legkiválóbb könyvkötője vágott óvatosan körül és illesztett össze, miután gyöngéden két puha bőrrel bevont bükkfa tábla közé fűzte. A bőrt különösen csodálatos díszek – oroszlánok, gémek, madártestű és kígyófarkú mesebeli sárkányok, apró virágok és tekervényes rajzolatú levelek – ékesítették. Közöttük ült keresztbe tett lábbal, fején koronával és kezében hárfával a bibliai Dávid király. A könyvet fémkapcsok zárták le, és gerince aljából kis pergamenfül lógott ki, amelynél fogva Fitz Stephen könnyedén levehette a polcról, hogy klerikusi kézírással, szép egyenes sorokba rótt betűit tanulmányozza. Amint egymás után átböngészte a sorokat, a rövidített latin textusból egy virágzó üzleti vállalkozás szívet melengető képe rajzolódott ki, amelynek legfőbb vezetői tisztségét Fitz Stephen töltötte be. E korántsem vaskos kötet, amely afféle magáncélra készült Domesday Book-ként{408} a földbirtokok nyilvántartását tartalmazta, elképzelhetetlenül nagy értéket képviselt. A legapróbb részletekig számba vette a templomosok birtokait Angliában, ahol Fitz Stephen viselte a rend mestere címét.{409}  A könyv oldalain átnézhette a felügyelete alá tartozó, nagy értékű tételek fölsorolását: urasági kastélyok és gazdaságok, juhtelepek és vízimalmok, templomok, piacok, erdők és vásárok, hosszan elnyúló birtokok és félreeső falvak, ahol több tucat ember dolgozott jobbágyként, akik aratás idején a kis földjük után a rendnek munkajáradékkal tartoztak. Mindeme javakat több mint fél évszázadon át gyűjtötték

össze kegyes adományokból és sikeres üzleti tranzakciók révén. Az érdekeltségeik szétszórva helyezkedtek el Anglia-szerte, kezdve a Cornwall délnyugati sarkában fekvő Connertontól a távoli északkeleten, a Tees folyó torkolatában megbúvó Linthorpe-ig, ahol másfél évszázaddal korábban vikingek szálltak partra hosszú hadihajóikkal, a drakkarokkal. E két legtávolabbi pont között csaknem minden grófságban lehetett templomos birtokot találni. Ezek között akadt néhány igen pompás, mint például az essexi Cressingben fekvő nagy kiterjedésű uradalom, vagy a Bruerban (Lincolnshire) található gazdag preceptória, ahol a nagy, körhajós templomot tetszetős épületegyüttes övezte. Más ingatlanok bérlőknek kiadott közönséges városi lakóházak vagy átlagos szántóföldek voltak. E birtokok jelentette hatalom a tételek különbözőségében rejlett, az egészet tekintve pedig igazán nagyszerű és jól jövedelmező birodalomként üzemelt. Amellett, hogy betöltötte az angliai templomosok mesterének tisztét, Fitz Stephen a legmagasabb körökbe tartozó, kiváló kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata is volt, aki püspököket és apátokat, hercegeket és királyokat számíthatott a barátai közé. Rendbeli tisztségét hozzávetőleg 1180-tól, II. Henrik uralkodásának végétől viselte, és a rend angliai provinciája az ő több mint egy évtizedig tartó irányítása alatt vált komoly és jelentős tényezővé. A királyságban már két nemzedéken keresztül álltak fenn a templomos rendházak, amelyekben a testvérek jótevőik és a Keleten harcoló társaikért imádkoztak és dolgoztak. Fitz Stephen vezetése alatt azonban az angol templomosok megerősítették különleges státusukat, mint afféle kiváltságos rend, amelynek szolgálatait a királyi hatalom nélkülözhetetlennek tartotta. A Templom lovagjai csaknem Payens-i Hugó 1120-as években tett látogatása óta vettek részt valamilyen módon a királyság fontos ügyeiben. Az anarchia koraként számon tartott polgárháború alatt mindkét szemben álló fél kereste a templomosok pártfogását. 1153ban, amikor a koronát a leendő II. Henriknek ítélő megállapodással véget vetettek az anarchia korának, az aláírásnál hivatalos tanúként

egy Oto nevezetű templomos lovag (minden bizonnyal a mester) is megjelent. Henrik regnálása idején a templomosok tagjait foglalkoztatták a királyi udvarban, ahol diplomáciai feladatokat láttak el: e szerepben ugyanis – a rend nemzetek fölötti jellegéből adódóan – bizonyos fokú semlegességet és kölcsönös elfogadottságot élveztek. Amikor például Henrik bonyolult házassági ügyletet ütött nyélbe egyik leánya és VII. Lajos francia király fia között, három templomos lovag intézte a gyermekmenyasszony hozományának részét képező várak átadását. 1164-ben, amikor Henrik összeveszett az erőszakos természetű canterburyi érsekkel, Becket Tamással, az akkori angol templomos mester, Hastingsi Richárd közvetített kettejük között. Amikor Henrik dühös kifakadásának következtében 1170 decemberében Becketet a canterburyi székesegyház oltára előtt meggyilkolták, és a királynak vezeklésül nagy összegű büntetést kellett fizetnie, ezt a templomosoknál helyezte letétbe, és a rend a pénzt keletre küldte, hogy a hattíni hadjáratot támogassák belőle. Alamizsnásának – vagyis a szegényeknek szánt királyi adományok szétosztása fölött őrködő hivatalnokának – Henrik egy templomost, Roger testvért tett meg. Példáját bárói – egyebek mellett William Marshal – is követték, aki ugyancsak egy testvért nevezett ki alamizsnásául, majd 1219-ben a halálos ágyán templomos fogadalmat tett.{410}  Az angliai templomos mesterek – Hastingsi Richárdhoz és Geoffrey Fitz Stephenhez hasonlóan – jómódú családokból származtak, akiknek fiai általában a királyi udvarban láttak el különféle szolgálatokat. Az uralkodó számára végzett tevékenység révén a rend a közélet szem előtt lévő és megbízható tényezőjévé vált. Fitz Stephen a rendet a fényűző londoni központból igazgatta, melynek pompája az angol templomosok által élvezett megbecsülést, illetve az ennek köszönhetően fölhalmozott gazdagságot is jelképezte. Eredetileg a londoni City vastag fallal körülvett, négyzetmérföldnyi területétől északnyugatra elterülő külvárosban, Holbornban található „Old” Temple-ben telepedtek meg. 1161-ben ezt az értékes ingatlant eladták a lincolni püspöknek,

és a templomosok központi rendháza mintegy fél mérfölddel délebbre költözött, ahol a testvérek a Fleet Street egyik divatos helyén fölépítették a „New” Temple-et. Itt közel kerültek a Temze forgalmas vízi útjához, amely a Cityből való vagy a Citybe tartó utazás leggyorsabb módját kínálta. Ami a szárazföldi megközelítést illeti, a New Temple közvetlenül azon főút mentén állt, amely a City kereskedelmi központját kötötte össze Westminsterrel, ahol a palota az égbe nyúló apátsággal egyetemben a királyhoz és a valláshoz kapcsolódó ügyek intézésének központja volt. Fitz Stephen elődje nagy méretű rendházat építtetett, különféle termekkel az ott élő testvérek számára, amelyhez istállók, temető és gyümölcsös is tartozott. Az egészet földből-kőből emelt fal övezte, és az ingatlan közepén egy caeni kőből rakott, körhajós templom állt – ezt a Normandiában bányászott mészkövet egész Észak-Európában a legkiválóbb építőanyagnak tartották, amelyhez pénzért csak hozzá lehetjutni. Így aztán a New Temple templom kör alakú hajója szinte ragyogott a napfényben. Építészeti szempontból egyszerre felelt meg a vallásos áhítat és a célszerűség szempontjainak: alakja szándékosan a jeruzsálemi Szent Sír-templomot idézte, emlékeztetőül a templomosok keresztes missziójára, valamint – némi burkolt dicsekvő célzásként – a rend gazdagságára és nemzetközi szerepére. Ezenfölül a többi szentéllyel összevetve is megállta a helyét. Ugyanis amikor a rend tagjai a New Temple-beli kerek templomukat építették, az ispotályosok hasonlóképpen egy kerek szentélyt emeltek a London északnyugati felében fekvő clerkenwelli központjukban.{411} 1185-öt sikeres esztendőként tartották számon az új székhelyükön berendezkedő templomosok. Először is, Fitz Stephen ekkor fogott neki a templomos javak összeírásának: megbízottai egymás után küldözgették jelentéseiket az ország minden részében elvégzett szorgalmas vizsgálódásaikról New Temple-be, hogy azután alapos rostálást, válogatást követően belekerüljenek a mester szépen díszített nyilvántartási könyvébe. Ráadásul még a jeruzsálemi pátriárka, Heraclius is ekkor látogatott Angliába.{412}

Heracliusnak – mint a világ egyik legmagasabb rangú egyházi méltósága – már pusztán a londoni jelenléte is valóságos csodaszámba ment. Jóllehet még az ő meggyőzőképessége sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy II. Henriket a jeruzsálemi trón elfoglalására rávegye, mindazonáltal Heraclius a New Temple-beli kerek templom fölszentelésével hatékonyan közreműködött a rend angliai ágának fölvirágoztatásában. A megtiszteltetés csak akkor lehetett volna még ennél is nagyobb, ha maga a pápa jön el Rómából, hogy áldását adja. Végül pedig II. Henrik 1185-ben kezdte szinte kincstárként kezelni a New Temple-t, amikor bizalmával – akárcsak egy bankot – a rendet tüntette ki. Pénzt, ékszert, értékes csecsebecséket helyezett letétbe a Fleet Streeten mintegy páncélszekrénynek használva a rend központját, amely e szerepkörében kiegészítette a hozzá közel fekvő királyi erődítményeket, mint például a néhány mérföldnyire keletre magasodó londoni Towert. A templomosok építményeinek biztonsága kedvező benyomást tett Henrikre, aki bizonyára azt is nagyra értékelte, hogy a rend Anglia csaknem mindegyik grófságában, valamint Európa fontosabb országaiban is jelen volt. II. Henrik egész uralkodása alatt kiemelt figyelmet szentelt a kormányzás központosításának, és akaratát, valamint pénzügyi politikáját a királyi seriffek – főispánok – országa legtávolabbi zugaiban is érvényre juttatták. Döntése, melynek értelmében a templomos rendet nevezte ki bankjának, arra enged következtetni, hogy lehetőséget látott bennük, mint egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező testületben, amely segíthet neki küldetése megvalósításában. 1188-ban, miután eljutott hozzá a hattíni események híre, Henrik megbízta a templomosokat, hogy segítsenek a Szaladin-tizednek nevezett dézsma begyűjtésében: ez az adó az új keresztes hadjárat támogatását célzó rendkívüli alapok előteremtését szolgálta. Az üggyel teljes mértékben azonosuló, és az egész Angliára kiterjedő infrastruktúrával rendelkező templomosok a legjobb helyzetben voltak ahhoz, hogy ezt a pénzt összegyűjtsék, ezért Henrik a

feladattal őket bízta meg. Fitz Stephen az egyik lelkiismeretlen testvért, Ogerstani Gilbert megfegyelmezni kényszerült, akit azon kaptak rajta, hogy a saját hasznára csapolta meg a begyűjtött adót, áthágva ezzel a szigorú templomos szabályokat, amelyek szerint a testvéreknek semmiféle személyes vagyonuk nem lehetett. Ettől a kis incidenstől eltekintve a közreműködésüket minden bizonnyal sikeresnek ítélték, hiszen ahogy múltak az évek, és Henrik koronája az utódaira szállt, a templomosoknak elismerésből és királyi kegyből mind több és több jutott. II. Henrik fia, Oroszlánszívű Richárd jelentős szerepet játszott abban, hogy a templomosok, mint katonai testület újjáéledhetett a Szentföldön. Ám saját királyságában is sokat tett a rendért: a trónra kerülése és az Akkonba való elutazása között eltelt néhány rövid hónap alatt Richárd okleveleket bocsátott ki, melyek elismerték, szentesítették és hivatalosan szavatolták a templáriusok Angliában és Walesben fekvő birtokainak tulajdonjogait, és mentességet adott nekik az angliai földbirtokosokra kirótt összes királyi adó megfizetése alól. De nem csupán a helyi közösségekre kivetett, a törvényesség és a rend fönntartását, vagy az utak és hidak javítását, illetve a királyi várak helyőrségének ellátását biztosító szokásos adók lerovása alól kaptak fölmentést, hanem még egy (háromnegyed fonttal vagy 160 pennyvel egyenértékű) ezüstmárka elnevezésű (mark of silver) külön juttatásban is részesültek, amelyet minden angliai seriff köteles volt évente fizetni a rendnek.{413}  Az uralkodó olyan nagyra becsülte őket, hogy késznek mutatkozott arra, hogy a templomosoknak csaknem teljes mentességet biztosítson a kormányzással, valamint az adózással kapcsolatos szokásos terhek alól. Miután németországi fogságából visszatért Angliába, Richárd uralkodásának legnagyobb részét azzal töltötte, hogy a normandiai, anjoui és aquitániai birtokaiért hadakozott Fülöp Ágosttal. 1199-ben váratlanul és megrendítő módon érte utol a halál, mikor is a limousini Châlus-Chabrol vár ostrománál egy számszeríjból kilőtt nyíl megsebezte, majd vérmérgezést kapott. Ám a templomosok és

az angol királyok közötti jó viszony Richárd balszerencsés és általános megvetésnek örvendő öccse és utóda, János király alatt sem romlott meg. A templáriusok ugyanis azon kevés nagy hatalmú csoportok közé tartoztak, amelyeket János nem sértett meg vagy idegenített el magától. Gyakran kölcsönzött tőlük pénzt, és számos nagy ünnepet – többek között a húsvétot – a New Temple-ben töltötte. Több mint öt esztendőn át élvezte a templomosok támogatását, amikor épp a pápával perlekedett és Anglia egyházi tilalom alá került, és amikor 1215 júniusában János rákényszerült a szabadságjogokat garantáló híres oklevél, a Magna Charta aláírására. Az angliai rend mestere, Eymeric testvér a hivatalos tanúk között szerepelt, és a nevét illő módon a charta lepecsételését tanúsító érsekek, püspökök és apátok mögött, illetve a világi főurak neve előtt tüntették föl.{414} A Plantagenet királyok és a Templom lovagjai között fönnálló szívélyes viszonyt nem mindenki szemlélte elragadtatással. Geoffrey Fitz Stephen kortársa, a II. Henrik udvarához tartozó krónikaíró, bizonyos Walter Map De Nugis Curialium (Az udvaroncok haszontalanságáról) című, terjedelmes munkájának több oldalát a templomosok bemutatásának szentelte. Map ismerte a templomos rend Payens-i Hugó által kezdeményezett megalakulását, akit kelletlen elismeréssel olyan férfiként jellemzett, mint aki „nem gyáva”, „az igazságért lelkesen küzdő” lovag, aki szervezetének „önmegtartóztatást és józanságot” írt elő.{415}  Map nem tagadta, hogy „királyok és fejedelmek ráébredtek arra, hogy a templomos rend magasztos célt követ, életvitele pedig tiszteletre méltó”, és azt is elismerte, hogy a templomosok „pápák és pátriárkák támogatásával […] a kereszténység védelmezőiként” mély megbecsülést szereztek maguknak, és „mérhetetlen gazdagsággal […] halmozták el őket”.{416}  Ám továbbra is kételyeket táplált irántuk. Mégpedig azért, mert miközben állandóan úton volt a királyi udvarral Angliában, Normandia, Maine és Poitou tartományokban, mindenütt templomos birtokokat, épülő és szépülő templomos rendházakat láthatott.

„Jeruzsálemen kívül sehol nincsenek szegénységben” – jegyezte föl Map. Meglehet, arra gondolt, hogy a templomos tisztségviselők mindenütt jelen voltak: a Plantagenet-birtokokon éppúgy, mint az aquitániai meg a normandiai hercegségekben a tartományi kommendátorok révén, akiknek a befolyása fölöslegessé tette a különböző birtokok között húzódó képzeletbeli határokat. II. Henrik egész életében azért harcolt, hogy a hagyományosan ellenséges Gascogne-t, Anjout és Bretagne-t – amelyek mindegyike más és más kormányzási hagyományokkal és történelmi kötöttségekkel rendelkezett – uralma alá hajtsa, márpedig e három tartományt most egyetlen templomos mester (az aquitániai) igazgatta, aki minden látszólagos ellentmondás vagy nehézség nélkül sáfárkodott az erőforrásokkal: alamizsnát gyűjtött, beszedte a bérleti díjakat és a magánadókat.{417} De Mapnek személyes okai is lehettek a bizalmatlanságra. A herefordshire-i Garwayben – nem messze a walesi határ mellett fekvő születési helyétől– található nagy templomos rendház a Szent Sír-templomot utánzó, kerek hajóval épült, és az egész komplexum fönntartásául kétezer angol holdnyi bőven termő, a walesi határ mentén elterülő földbirtok szolgált.{418} Ez valóban messze esett az ideális ciszterci stílusú szegénységtől, amely mellett a rend kezdetben elkötelezte magát. Map az új lovagság ama belső ellentmondása miatt is berzenkedett, amely szerint a rendhez csatlakozó férfiak „azért ragadnak kardot, hogy a kereszténységet oltalmazzák, holott Péternek tilos volt Krisztus védelmére kelnie”. Valójában egész egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Jeruzsálem szent városát gyilkos lovagok védelmezzék. „Péter így megtanulta, hogy békét türelemmel kell teremteni: de hogy ezeknek [a templomosoknak] vajon ki tanította, hogy az erőt erőszakkal bírják le, azt nem tudom”. {419}

E véleményében Map nem maradt egyedül. Kortársa, a római pápai udvarban diplomáciai szolgálatot teljesítő Salisburyi János hasonlóképpen gondolkodott erről, miszerint a templomosok létének alapelve – a vallási fogadalommal fölesküdött harcos

koncepciója – ellentétben áll a vallás szellemével. János kárhoztatta azt a tényt, hogy a templomosok nem tartoztak a helyi püspökök megfelelő hatalma alá, és azzal gyanúsította őket, hogy förtelmes bűnben élnek: „amikor késő éjjel egybegyűlnek odújukban, minekutána egész nap az erényről prédikáltak, balga módon éjszakai erőlködésben rázzák a csípőjüket” – írta.{420} A nagy műveltségű, poitoui cisztercita apát, Stellai Izsák a templomosokban szintén a ciszterci ideál megcsúfolását látta. Míg Clairvaux-i Szent Bernát az „új lovagságként” köszöntötte a templomosokat, addig Izsák különvéleményt jelentett be, és „új borzalomnak” bélyegezte őket.{421} A templáriusok szerencséjére, e nézetet sem a pápa, sem a rendet támogató és szolgálatait igénybe vevő jelentős nyugati uralkodók egyike sem osztotta. A hatalmat gyakorlók nézete szerint a rend tagjai a hadi vitézséget szellemi kiválósággal és széles nemzetközi kapcsolatok kiépítésével párosították. Ezért aztán a templomosok III. Sándor 1159-ben történt megválasztását követően minden pápa belső köreiben jelen voltak, és a Szentatyát magánszférájában kamarásként szolgálták. III. Sándor a pénzügyeinek intézésére egy Bernardo és egy Francone nevezetű templomost alkalmazott annak a pénzügyi szakértelemnek az elismeréseképpen, amely a rendet híresé tette.{422} Franciaországban és ennek vazallus államaiban a templomosok a királyi hatalomhoz ugyanolyan közel – ha nem közelebb – álltak. Keleten a francia uralkodó és a templomos vezetők közötti közvetlen kapcsolatok hosszú időre, egészen a második keresztes hadjáratig nyúltak vissza. A 12. század végére e viszony tovább mélyült, és a párizsi városfalakon kívül emelkedő Maison du Temple masszív épületegyüttesében megtelepedett testvérek az Ile de la Citén fekvő királyi palota gyakori látogatói voltak. 1202-ben a párizsi Templeban lakó testvért, bizonyos Haimard-t nevezték ki a korona kincstárnokának, amely rendelkezés mindkét fél számára előnyökkel járt. A templomosok már egy olyan hagyomány születésekor hatalmas tekintélyhez és politikai befolyáshoz jutottak,

amelynek kibontakozása több mint egy évszázadig fog majd tartani. Európán belül Franciaországban alakult ki a legmodernebb könyvelési rendszer, amely a király összes bevételeit és kiadásait egyetlen könyvsorozatban összesítette, ekképpen a szomszédos országokban sehol nem látható szinten tette lehetővé a gondos ellenőrzést és vagyonkezelést.{423}  A francia királynak a templomosok iránt táplált nagymértékű bizalmát az alattvalói is osztották. A férfiak és nők szerte az országban igénybe vették a templáriusok szakértelmét, ha kölcsönfölvételről, vagyontárgyak, oklevelek, szerződések és testamentumok megőrzéséről volt szó, illetve ha nagy távolságra kellett eljuttatni egy-egy összeget. Ahogy a rend egyre híresebbé, megbecsültebbé és mind a királynak, mind az országnak egyre hasznosabbá vált, úgy gyarapodtak a javai, ám ez senkinek nem okozott meglepetést. A földközi-tengeri Marseille kikötőjében nagy hasznot hozó dokkot építettek, ahol a templomosok hajói 1216-tól kedvezményes feltételekkel, vámmentesen és korlátozás nélkül juthattak kikötőhelyhez. Ezek a hajók látták el keleti testvéreiket lóval, fegyverrel, pénzzel és minden egyéb szükséges dologgal, de a Szentföldre igyekvő zarándokok meg kereskedők szállításából is hasznot húztak. A marseille-i templomosok azért kínálhatták ezen értékes szolgáltatásukat, mert a rend úgy döntött: ahelyett, hogy a földközi-tengeri szállítmányozást hagyományosan uraló velencei, genovai vagy egyéb itáliai tengerészvárosok hajósgazdáihoz fordulna, inkább maga szereli föl és üzemelteti vízi járműveit. A templomos birtokokkal és rendházakkal mindenütt lehetett találkozni Normandia északi részétől egészen a Pireneusokig. Különösen gyakoriak voltak ezek a hagyományos központjukban, Champagne-ban, ahol az egymást követő grófok rendkívül nagy szabadságot engedtek a testvéreknek érdekeltségeik kiépítésében. Feljogosították őket mindennemű tulajdon és cím birtoklására a teljeskörű földesúri jogokat kivéve. A forgalmas kereskedővárosokban – mint például Provins-ben – a templomosok több házat is a magukénak mondhattak, és a helyi vállalkozásokra –

mészárszékekre vagy a bőrfeldolgozó cserzőműhelyekre – súlyos adókat vetettek ki. A gyapjúkészítés és -szövés területén is szereztek maguknak részesedést, díjat szedtek a malom- és kemencehasználatért, valamint a halászati jogértjáró összeg is őket illette; a borosgazdáknak szőlőskertet adtak bérbe, és a városközpontban még néhány gyümölcsárusító bódét is fönntartottak. A saját kezelésben levő földjeiken szőlőt és gabonát termeltek.{424}  A rend egész Franciaország területén szedett bérleti díjakat és vámilletékeket, és a saját földjeiken megérett gyümölcs révén is haszonhoz jutott. Ekkor már igen jelentős feudális uraknak számítottak, akiknek földjein ezerszámra éltek férfiak és nők a szolgalét különböző formáiban, vagy úgy, hogy a régi szokásnak megfelelően évente bizonyos számú napot kötelező le kellett dolgozniuk, vagy a bérleti díj fejében meghatározott számú, illetve mennyiségű marhát, baromfit, terményt, tojást szolgáltattak be. Az egész keresztény Nyugaton hasonló állapotok uralkodtak. Itáliában a templáriusok gyors iramban egészen Szicíliáig terjesztették ki jelenlétüket: Messinában és végig az egész szigeten jelentős preceptóriákkal rendelkeztek. Aragóniában – ahol hosszú történetük egészen I. Alfonz uralmáig nyúlt vissza – a rendnek a fényűző udvarházak, szőlőskertek és olajfaligetek mellett nagyszámú lakó- és kereskedelmi ingatlan volt a birtokában. Az Észak-Aragóniában fekvő huescai templomos rendház számadáskönyve megőrizte azokat az ügyleteket, amelyek révén a templomosok gyümölcs- és szőlőskerteket, boltokat és lakóházakat vásároltak. Gyakran jutottak kegyes adományokhoz, és ezek alkalmanként a keresztény bűnbánók akár minden meglévő vagyontárgyát felölelték, akik kijelentették, hogy „a pokol kínjaitól való félelmükben adományoznak, mert a paradicsombéli gyönyörökben szeretnének részesülni”.{425}  A testvérek rendszeresen fohászkodtak az örökségüket rájuk hagyók lelki üdvéért, és minél gazdagabb volt az adomány, annál több volt az imádság.

Akárcsak Franciaországban és Angliában, a spanyol királyságokban a megszerzett földdel és egyéb tulajdonnal a rend politikai jelentősége is növekedett. Aragóniában e folyamat 1213ban érte el csúcspontját, amikor az új király, I. Jakab – miután atyja, II. Péter csatában elesett – ötéves korában trónra került. Az ifjú Jakabot előbb a pápa gondjaira bízták, aki azonban egyhamar a spanyolországi és provence-i templomos mestert, Montredoni Vilmost nevezte ki nevelőjéül. Jakabot – távol az apja életét követelő véres viszálykodástól – négy éven át biztonságban őrizték Monzón bevehetetlen templomos várába zárva: e dombtetőn emelkedő, vörös kőkockákból épített falakkal-tornyokkal védett, preceptóriát is magában rejtő masszív erődítményrendszer inkább valamiféle magáncélú városhoz hasonlított. Amikor betöltötte kilencedik életévét, Jakabot Zaragozában fokozatosan bevezették a kormányzás titkaiba, majd a templomosok – eleresztve a kezét – visszaengedték a nagyvilágba. Az ifjú király nem volt különösebben elragadtatva a templomosok felügyelete alatt töltött időszaktól, hiszen önéletrajzában azt írta, hogy amíg ő a rend várában tartózkodott, atyja földjeit „zsidóknak meg szaracénoknak” adták zálogba, akik igen rosszul sáfárkodtak velük. Fölidézte, hogy kilencévesen már nem akarta, hogy „továbbra is Monzónban tartsák, és nagyon szeretett volna már távozni onnan”.{426}  A rend azonban rendkívül fontos feladatot hajtott végre, hiszen nem egyébről volt szó, mint hogy egy uralkodó és egy királyság sorsát helyezték a kezükbe, és az a tény, hogy a későbbiek során Jakab a reconquista egyik legeredményesebb királyává lett, a templomosok társaságában töltött, egyéniségét alakító éveknek volt köszönhető. I. Jakab felnőttként is szoros kapcsolatot tartott fönn a renddel, jóllehet az Angliában és Franciaországban tapasztalható nyílt kedvezéssel nem kényeztette őket. Hatvanhárom esztendeig tartó uralkodásának legnagyobb részét az Almohádok elleni küzdelem töltötte ki, és a király a nyugati hadszíntér egyik legkiemelkedőbb keresztes vezérének bizonyult, aki hadjáratai során nagyban támaszkodott mind a templomosokra, mind az ispotályosokra. 1229

és 1235 között a templomosok buzdítására és jelentős katonai segítségével elfoglalta Mallorca, Menorca és Ibiza szigetét AbuJahja félig független Almohád uralkodótól: a hatalmas hadászati vállalkozást, amelyben mindkét oldalról több ezer harcos vett részt, elhúzódó várostromok súlyosbították. Mallorca invázióját a templáriusok körülbelül száz lovaggal, számos szállítóhajóval és rengeteg stratégiai tanáccsal támogatták, amelynek fejében rész kaptak a hódításban segédkező számos csoport között szétosztott sziget területéből – jóllehet ez nem tette ki az 1143-ban, I. Alfonz, aragóniai király akaratának végrehajtásakor végül nekik odaígért rész egyötödét sem, amit most katonai hozzájárulásukkal szereztek vissza. Mindazonáltal az aragóniai templomosok továbbra is támogatták a királyt keresztény hódító háborújában, és amikor Jakab Valencia ellen indult, seregében egy kommendátor vezénylete alatt húsz templomos lovag szolgált. 1238-ban a király kiebrudalta a mórokat Valenciából, majd hozzáfogott a környező területek visszaszerzéséhez, hogy ott a fennhatósága alatt új királyságot létesítsen. A templomosokat megfelelő jutalomban részesítette (városi házat, kerteket és szántókat kaptak), noha ez megint alatta maradt az egyötödös küszöbértéknek,{427}  amelyre úgy vélték, joggal számíthatnak. Valencia meghódítása ugyanakkor felemás áldást jelentett a rend számára, hiszen a város 1244-ben történt bevételével Aragónia végleges határvonalat húzott a keresztény és az iszlám erők közé, csökkentve ezáltal a templomosok királyságbeli missziójának fontosságát. Bár néhány fontos erődítmény továbbra is a rend birtokában maradt, jelentőségük – a 12. századi csúcsponthoz viszonyítva – mindinkább csökkenni látszott. Ennek ellenére jelenlétük Aragóniában továbbra is sokkal inkább volt látható, mint másutt a spanyol királyságokban, például Kasztíliában és Leónban, ahol a kisebb, helyi katonai rendeket részesítették előnyben a nemzetek fölötti óriásokkal szemben, amelyek nevüket a jeruzsálemi Templomról és ispotályról kapták – ahová a vagyonuk is vándorolt.

A kereszténység számos uralkodója és hatalmassága között, akik a templáriusokat nagyra becsülték, igénybe vették szolgálataikat és immunisak maradtak a fullánkjukat nyújtogató késő 12. századi udvari szerzők és fennhéjázó apátok mérges csípéseivel szemben, kevés akadt, aki olyan erőteljesen támogatta volna őket, mint III. Ince pápa. A Lotario dei Conte di Segni néven napvilágot látott Incét negyvenedik születésnapja előtt, 1198. január 8-án választották meg pápának, és rendkívüli személyiségének minden energiájával egészen 1216-ban bekövetkezett haláláig uralta az egyházat. Kiemelkedő egyházi újító volt, és azon uralkodók ostora, akik – mint János angol király – a Szentszék autoritását nem tartották föltétlenül tiszteletben, egyúttal az Egyház Keleten folytatott harcos missziójának lelkes támogatója. A keresztények nagy megkönnyebbülésére 1193. március 3-án hajnalban, két hétig tartó „epeláz” következtében elhunyt Szaladin. Ötvenöt vagy ötvenhat esztendőt élt, és bámulatos pályafutása alatt teljes mértékben fölforgatta Szíria és Egyiptom politikai viszonyait, megalapította saját Ajjúbbida-dinasztiáját, és évszázadokon át fennmaradó legendát teremtett. Szaladin életrajzírója, Ibn Saddád azt jegyezte le, hogy „a világot oly mértékben elborította a veszteség érzete, amit egyedül csak Isten volt képes megérteni”.{428} Ezen érzés III. Incét teljesen elkerülte. Szaladin mindenki másnál több kárt okozott a keresztes mozgalomnak, és úgy távozott a másvilágra, hogy Jeruzsálemet fojtogató szorítása egy pillanatra sem enyhült, nem szolgáltatta vissza a Szent Kereszt becses ereklyéjét sem, amelyet azelőtt a Szent Sírnál őriztek, és valamikor a latin Egyház büszkeségének számított. Ince 1202–1204-ben elindította a negyedik keresztes hadjáratot, amely – kihasználva a szultán halála miatt az Ajjúbbidák körében bekövetkezett fölfordulást – Egyiptom felől akart Jeruzsálem ellen támadást intézni. Szaladin korábban regionális hűbérbirtokokra osztotta föl birodalmát, amelyeket rokonai kormányoztak: Szaladin legidősebb fia, al-Afdal a

Damaszkusz körüli területek fölött uralkodott; második fia, al-Azíz Uthman Egyiptomot tartotta hatalmában, míg a harmadik fiú, azZáhir Gázi Aleppót és Észak-Szíriát ellenőrizte. A szultán fivére, alÁdil a transzjordániai Kerakban székelt. Szaladin halálakor e hatalommegosztás hosszú éveken át tartó küzdelmet indított el a főhatalom megszerzéséért. Kihasználva az Ajjúbbidák birodalmában uralkodó átmeneti zűrzavart a negyedik keresztes hadjárat vezetői igyekeztek magukhoz ragadni a kezdeményezést. Ince szerencsétlenségére ez igencsak balul ütött ki, hiszen a Szentföldre induló európai sereg és a velencei hajóhad végül Konstantinápoly felé vette az útját, amelyet irgalmat nem ismerő mohósággal, könyörtelenül kifosztottak, majd a bizánci görög császár, III. Alexiosz Angelosz helyére a flandriai gróf személyében latin uralkodót ültettek, aki I. Baldvin néven foglalta el a császári trónt. E kellemetlen kudarc ellenére Incét továbbra is szenvedélyesen foglalkoztatta a keleti latin keresztények sorsa, és továbbra sem adta föl elképzelését, mely szerint még vissza lehet foglalni Jeruzsálemet. A keleti templomosokra úgy tekintett, mint akik a Szentföld első védelmi vonalát alkotják, a nyugati testvéreket pedig – a korabeli uralkodó osztállyal együtt – felbecsülhetetlen értékű vagyonkezelőknek és diplomatáknak tartotta. III. Ince odaadó buzgalommal támogatta és védelmezte a rendet. Adószedőként templomos testvéreket alkalmazott, újabb és újabb kiváltságokat biztosított a rendnek, és pápai bulláiban ismételten megerősítette a rend általa már évtizedek óta élvezett általános jellegű védelmét. A katonai rendek tagjait „szilárd jellemű és megfontolt férfiakként” jellemezte, és az tanácsolta a szerencsétlenül induló negyedik keresztes hadjárat érdekében prédikáló papoknak, hogy mindig álljon mellettük egy templomos vagy ispotályos testvér.{429}  Pápasága idején többször is megújította a templomosok tizedszedési jogát, hasonlóképpen a más egyházi személyek által kivetett tized alóli mentességüket. Azon jogukban is megerősítette őket, hogy saját templomokat építhessenek, a többi

kereszténynek pedig megtiltotta, hogy a testvéreknek bajt, javaikban kárt okozzanak, és arra buzdította a rendet, alaposan vizsgálják meg újoncaikat, nehogy a templomosok kollektív erkölcsi vértezetén repedés támadjon (Hattínt követően sürgető szükség mutatkozott új tagok iránt, amely már a toborzás terén minőségromlással fenyegetett). Az ügybe beavatkozva megsemmisítette az 1194-ben Sabléi Róbert mester helyére lépő spanyol Gilbert Erail ellen hozott kiközösítési ítéletet, és mindenkit egyházi átokkal fenyegetett, aki veszi a bátorságot, és nem engedelmeskedik a templomosok parancsainak. Mindez együtt a rend kiváltságainak és hatalmának jelentős mértékű megerősítését eredményezte, amely természetesen nem maradt észrevétlen. A templomosok jól szemléltették Incének az ecclesia militansról, a küzdő egyházról alkotott elképzelését: mindig ott voltak, ahol a Krisztus ellenségeivel szemben vívott harchoz hozzáértő, tapasztalt katonákra mutatkozott igény. A maga részéről pedig a pápa legalább olyan jó pártfogónak bizonyult, mint bármelyik világi uralkodó, aki valamilyen célra és meghatározott ideig igénybe vette a rendet. Amikor III. Ince 1216-ban elhunyt, a templáriusok erősebbek, gazdagabbak voltak, és jobb kapcsolatokkal rendelkeztek, mint történelmük során bármikor. Való igaz, hogy tagjaik és bajtársaik többsége több ezer mérföld távolságra élt a szíriai és egyiptomi muszlimok ellen – a keleti testvérek részvételével – már csaknem egy évszázada viselt háború frontvonalától, és bizony Európában is csak elenyészően kevés volt azoknak a száma, akik az Almohádok ellen küzdöttek katonaként. Kevesen mondhatták el tehát magukról, hogy úgy élnek, ahogyan azt annak idején Payens-i Hugó és Clairvaux-i Szent Bernát elképzelte. Mindamellett valamilyen módon – akár finanszírozóként, akár tevékeny harcosként – mindegyikük részt vett a keresztes háborúkban. Miközben a templomosok katonai tevékenységük körét bankárkodással, jószágigazgatással és nemzetközi diplomáciával bővítették, a rend ritkán játszott olyan központi szerepet a keresztes mozgalomban, mint az Ince halálát közvetlenül követő években. Szaladin

távozásával a Tengerentúlon a dolgok ismét mozgásba lendültek, és kirajzolódtak az Egyiptomra meg a Nílus-delta kereskedővárosaira fókuszáló ötödik keresztes hadjárat tervei. Nagyszabású vállalkozás körvonalazódott, amelyben az egész kereszténység területéről összegyűjtött sereget és katonai eszközöket az ellenséges területen, vízi és szárazföldi hadműveletek kombinálásával fogják majd bevetni. Mindehhez csak nagy adag buzgalom, hozzáértés és pénz szükségeltetett. És vajon ki lett volna alkalmasabb arra, hogy nekilásson a tervezésnek, a stratégia megvalósításának és végül a nagyszerű és új kaland sikeres véghezvitelének, mint a templomosok?

14   Damietta!   Északi szél söpört végig a parton, miközben a hajók hosszú sora kifutott a kikötőből a csendes vizű öbölbe, amelynek mólója egy hatalmas, újonnan épült templomos vár árnyékában húzódott. Az építésénél segédkező zarándokokról elnevezett Château Pèlerin – vagyis a Zarándokvár vagy Zarándokok kastélya – ugyanolyan monumentális volt, mint a megelőző 120 évben a keresztények által a Szentföldön emelt erődítmények bármelyike. Egy sziklás földnyelven magasodott, amely Haifától nem messze nyúlt a tengerbe, megközelítőleg félúton Jaffa és a keresztény Jeruzsálemi Királyság fővárosául szolgáló Akkon között. Tíz kilométerrel távolabb sötétlett a Tábor-hegy, amelyet a szaracénok Szaladin fivérének, al-Ádilnak a vezetésével nem sokkal korábban vettek be, majd katonai támaszponttal erősítettek meg. Château Pèlerint részben a Tábor-hegyre adott válaszként építették, és feladatának tökéletesen megfelelt. A legkorszerűbb várépítészet példájaként emlegetett Château Pèlerin a közeli Le Destroit elavult erősségét helyettesítette, amelyet évtizedekkel korábban a part menti keskeny útnak a rablótámadásoknak kitett pontján építettek. A jobbára csak egy zömök őrtorony alkotta Le Destroit-val ellentétben, Château Pèlerin egy több ezer katona kvártélyozására alkalmas robusztus kaszárnya, illetve a templomos hajókat fogadó kikötő volt. Tervezésekor ügyeltek arra, hogy egy katonai parancsnoki központ minden kellékével rendelkezzen és az a lehető legkorszerűbbnek számítson: a szárazföld felőli bejáratot mély árok védte, a hatalmas kőtömbökkel erősített belső védműveket a régi föníciai falak

fölhasználásával alakították ki; a kerek templom közelében épített ebédlő egyidejűleg négyezer katonát fogadott be, és a belső lépcsőket elég szélesre építették ahhoz, hogy egy lovag – ha úgy tartotta kedve – körbesétálhasson a lován.{430} Jókora tömlöcöket is építettek hozzá a hadifoglyok, a templomosok ellenségei meg a megátalkodott testvérek számára, akik szembeszegültek a rend egyre részletesebben kidolgozott regulájával. (A Château Pèlerinben láncra vert testvérekről fönnmaradt dokumentumok különböző vétségekről számolnak be kezdve a dulakodástól meg a világi öltözet viselésétől egészen a tiltott éjszakai simogatásig.){431} A vár látványos bizonyítéka volt a Szaladinnal való, fájdalmas kimenetelű összeütközés utáni újjáépítésnek, elnevezése pedig arra emlékeztetett, hogy a harcoló erők legfontosabb alkotóelemét kétségtelenül a templomosok adják, hiszen utánpótlásukat és támogatóikat a jámbor zarándokok látszólag végtelen soraiból merítették. Fölépítése annyi pénzbe került, hogy „mindenki csak ámuldozott, hogy vajon honnan jöhetett a roppant nagy összeg” – jegyezte föl egy keresztény szerző.{432} A kikötőből 1218 májusának végén kifutó hajók egyikének fedélzetén utazott Chartres-i Vilmos (Guillaume de Chartres), akit Gilbert Erail 1200-ban, majd Le Plessiez-i Fülöp (Philippe de Plessiez) 1209-ben bekövetkező halála után választottak a templomosok mesterévé. Vele együtt utazott Montaigui Guerin (Garin de Montaigu) ispotályos mester, valamint mindkét rend marsallja. Jóformán az egész, Keleten levő központi templomos rendet mozgósították, mindössze kevés számú várnagyot és kereskedelmi meg hajózási tevékenységet közvetlenül felügyelő tisztviselőt hagytak hátra Akkonban. A katonai rendek együtt utaztak a latin kelet egész hadigépezetével. Fegyverekkel, vértekkel megrakott gályák követték a személyszállító hajókat, amelyek Flandriából, Ausztriából és Magyarországról a Szentföldre érkezett kereszteseket, illetve magas rangú egyházi méltóságokat – többek között a jeruzsálemi pátriárkát, valamint az akkoni, nicosiai és betlehemi püspököt vittek

magukkal. Velük utazott az új jeruzsálemi király, Brienne-i János is, egy Champagne-ból való nemesember, aki a keleti királyságot gyermekkorú leánya, II. Izabella királynő nevében igazgatta.{433} Több száz közönséges zarándok is hajóra szállt, sokan már igen hosszú utat hagytak maguk mögött, hiszen brémai vagy kölni otthonukból indultak el, hogy az égbolton csodálatos jelenségként föltűnő keresztek hatására keresztes fogadalmat tegyenek. A III. Ince pápa által 1213-ban meghirdetett ötödik keresztes hadjárat megragadta az istenfélő északi keresztények szívét, és most azok, akik fogadalmat tettek és nekivágtak a Szentföldnek, immár útjuk végéhez, a támadás célpontjául kiszemelt városhoz, a Nílus deltájában fekvő Damiettához közeledtek.

Csaknem pontosan ugyanakkor, amikor a sereg 1218 májusában kihajózott Château Pèlerinből, egy másik keresztes hajóhad is vitorlát bontott, és indult el az ellenkező irányból a Nílus felé: miután elhagyta Portugália atlanti partját, megkerülte Algarve tartományt, végül a Gibraltári-szoroson át a Földközi-tenger nyugodtabb és melegebb vizeire érkezett. A flottát körülbelül nyolcvan kogge – tölgyfából készült, magas, széles, egyetlen négyszögletes vitorlával fölszerelt vízi jármű – alkotta.{434} E hajók egyikén utazott Montaigui Péter (Pedro de Montaigu), egy befolyásos keresztes családból való, sokat szolgált testvér, aki a ranglétrán fokozatosan emelkedve előbb Spanyolország és Provence templomos mestere, majd megkapta a Szentföldön kívül a legmagasabb rangnak számító, az egész nyugati rész mestere címet. A Château Pèlerint épp elhagyó Montaigui Guerin a testvére volt.{435} Montaigui Péter a délnyugat-franciaországi Auvegne-ben látta meg a napvilágot, és annak ellenére, hogy életpályáját nem Keleten, hanem Európában futotta be, nem kevés háborúskodásban volt része. 1212. július 16-án részt vett a Las Navas de Tolosa nevezetű fennsíkon vívott csatában, amelynek során az aragóniai, kasztíliai és

navarrai spanyol királyságok egyesült seregei intéztek támadást a Muhammad an-Nászír (Muhammad al-Nasir) almohád kalifa vezette hatalmas észak-afrikai hadsereg ellen. A 13. század fordulóján a muszlimok egyre nagyobb szerencsével küzdöttek azokban a Dél-Spanyolországban vívott harcokban, amelyek révén az Almohádok igyekeztek visszafoglalni a folyamatosan támadó keresztény királyságok által elhódított területeket. Az 1195-ben lezajlott alarcosi csatában al-Manszúr (alMansur) almohád kalifa fényes győzelmet aratott VIII. Alfonz kasztíliai király serege fölött. A harcmezőről elmenekült keresztények a vereség következtében számos erődöt és várost elveszítettek. Az ütközetben részt vevő újonc spanyol katonai rendek számára a kudarc súlyos csapástjelentett: a Santiago-rend a mesterével együtt tizenkilenc lovagot, míg a Calatrava-rend két várat és ismeretlen számú embert veszített.{436} A kudarc okozta csorbát nem lehetett egykönnyen kiköszörülni, sem a balsiker szégyenét lemosni. A katonai rendek vezetésével zajló hosszas lobbizás eredményeképpen 1209-ben sikerült III. Incét meggyőzni arról, hogy az Almohádok elleni küzdelmet teljes érvényű keresztes háborúnak nyilvánítsa, ezzel lehetővé téve, hogy a benne részt vevő harcosok föloldozást kaphassanak bűneik alól. E keresztes háború legfényesebb diadala a Las Navas de Tolosa-i ütközet volt, amelyben Kasztília, Navarra, Portugália és Aragónia királyai mellett a templomos, a Santiago- és a Calatrava-rend lovagjai, valamint a Franciaországból Dél-Spanyolországba érkezett önkéntesek is harcba szálltak, akik kifejezetten az Almohádok elleni küzdelem miatt jöttek a Córdoba és Granada közötti térségbe. Az összecsapásban a templomosok az utóvédben csatáztak, és Montaigui Péter szemtanúja lehetett a mészárlásnak, amely azt követően zajlott le, hogy a keresztesek benyomultak a muszlim katonák sorai közé, és menekülésre késztették az al-Manszúr helyére 1199-ben lépő Muhammad an-Nászírt, akit összeláncolt afrikai fekete rabszolgákból álló testőrsége sem tudott megvédeni a mindent elsöprő lovasrohamokkal szemben. Az ütközet után a

kasztíliai uralkodó lelkendezve adta hírül a világnak, hogy a keresztények mindössze huszonöt vagy harminc katonát veszítettek, miközben százezer muszlimot küldtek a másvilágra.{437} A valóságban a keresztények – közülük is elsősorban a katonai rendek – súlyos veszteségeket szenvedtek. Elesett a portugál templomos mester, és a Santiago-rendé is a harcmezőn maradt. A diadal azonban hatalmasat lendített a harci szellemen, és azt a benyomást erősítette, hogy lám, a Jóisten ismét rámosolyog a keresztényekre. Most pedig, hat év elteltével, Montaigui Péter hajója egy másik győzelem színhelyétől intett búcsút. A láthatáron lassan a messze távolba tűntek a Lisszabontól 64 kilométerre fekvő Alcácer do Sal-i (al-Kaszr – al-Qasr) erőd romjai, amelyet a portugál keresztények és Frízföldről meg a Rajna vidékéről érkezett keresztesek egyesült erői az előző ősszel vettek ostrom alá, majd romboltak le kőhajító gépeikkel a két hónapig tartó szakadatlan bombázás során. A nagy erejű támadás nyomására Alcácer muszlim védői 1217 októberében föladták az erődítményt: a küszöbönálló győzelmet az éjszakai égbolton megjelenő Szent Kereszt adta hírül. A diadal kivívásában oroszlánrész jutott a spanyol templomosoknak, akik mesterük, Pedro Alvítiz vezetésével nagy számban érkeztek a csata helyszínére, hogy részt vegyenek az ostromban.{438} „A szaracénokat az isteni erő segedelmével sikerült legyőzni – írta az egyik krónikás; – egyik királyuk elesett, és vele együtt nagyon sokakat öltek meg vagy vetettek fogságba.”{439} A nyugati keresztesek pontosan az ilyen sikerek megismétlődését remélték, amint az egyiptomi partok felé hajóztak.

„Damietta!” – írta Paderborni Olivér német pap és történetbúvár, aki Köln melletti otthonát hagyta el, hogy részt vegyen az ötödik keresztes hadjáratban, „hírneves a királyságok között, a legnevezetesebb a büszke Babilonban, tengerek úrnője”.{440}

A város gazdag volt, virágzó és nyüzsgő: a lelkendező dicsőítés minden betűjét messzemenően kiérdemelte. Nyugati felét a Nílus deltavidéke számos folyóágának egyik legszélesebbje szegélyezte, amelyben a sós víz a több száz mérföldnyire magasodó etiópiai hegyvidékről érkező friss folyóvízzel keveredett, és a sekély tócsákban éhes krokodilok sütkéreztek.{441} Keleti oldalán a hosszan elnyúló, sós és sekély vizű, halban gazdag Manzala- (Mansallah) tó terült el. A bőséges vízellátásnak hála, a várost termékeny földek és falvak övezték, és lakói egész évben dúskáltak a Nílus árterületéről származó terményekben.{442} Mindazonáltal Damietta több volt egy folyó menti mezőgazdasági központnál, hiszen a térség fontos kikötőjének szerepét is betöltötte, amelyet a virágzó itáliai városállamok – Genova és Velence – kereskedői előszeretettel látogattak, és Levante tengerparti településeivel is élénk forgalmat bonyolított le. Kedvező széllel egy hajó kevesebb mint egy hét alatt Akkonból Damiettába vitorlázhatott. A városból a délebbre fekvő, dúsgazdag Kairót is könnyen meg lehetett közelíteni. Damiettában rendszeresen kikötöttek a Földközi-tenger déli partjai mentén közlekedő kereskedőhajók, és egyúttal azon nyugati kereskedők hagyományos központjának is számított, akik itt találkozhattak az Indiából és Kínából érkező, tevéiken, szekereiken egzotikus selymeket, fűszereket, sót, aranyat, fát, olajat, orvosságot és rabszolgákat szállító karavánokkal.{443} A delta túloldalán fekvő Alexandriához hasonlóan, Damietta is csábító célpontnak számított, amelyet a megelőző ötszáz évben monoton rendszerességgel támadtak a keleti Mediterráneumban fölemelkedő és lehanyatló különféle hatalmak. Az 1218-ban Damietta mellett gyülekező, Angliából, Flandriából, Nyugat-Franciaországból, a német fejedelemségekből, Ausztriából, Magyarországból és még sok más helyről érkezett keresztények szemében mindezen gazdagság igen csábító lehetett. De ugyanígy hatott rájuk Egyiptom spirituális varázsa is. Damiettának Krisztus életében ugyan nem sok hely jutott, de mégiscsak Egyiptom egyik kapuja volt, azon országé, amelyből a zsidók kivonultak, hogy aztán

a pusztában vándoroljanak, ahol Mózes később megkapta a Tízparancsolatot, ahol Szűz Mária egy szent forrásban kimosta a Kis Jézus ruháit (a forrás a zarándokút nevezetes helyének számított, a keresztény hívők vízkereszt ünnepén itt egy ezüstfenyőkkel benőtt kertben gyűltek össze, hogy megmosakodjanak). Ám az 1218-ban összesereglett keresztesek a várost mindezeken túl azért tartották fontosnak, mert a Jeruzsálem visszafoglalásához vezető út első állomásának számított. III. Ince pápa az ötödik keresztes hadjáratot 1213-ban hirdette meg, ám 1216. július 16-án eltávozott az árnyékvilágba, befejezve ezzel lendületes és kezdeményező szellemű földi helytartóságát, amelynek évei alatt három keresztes háborút is elindított, számos uralkodót kiátkozott, és helyreállította Róma hatalmát. A hívására összegyűlt sereg indulását már nem érhette meg, de misszióját utódja, III. Honoriusz folytatta. A megválasztásakor ötvenes évei közepén járó, római születésű, pallérozott Honoriusz erély és határozottság dolgában korántsem versenyezhetett Incével, ám a keresztes háború iránti elkötelezettségének rögvest bizonyságát adta azzal, hogy annak támogatására háromévi pápai jövedelmét ajánlotta fel, és a hadjárat vezéreivel – II. András magyar királlyal, VI. Lipót ausztriai herceggel, a jeruzsálemi pátriárkával, a templomosok és az ispotályosok mesterével, valamint Brienne-i János címzetes jeruzsálemi királlyal – élénk levelezést folytatott.{444} Angol király nem vett részt a hadműveletben, hiszen János a polgárháború során, 1216-ban elhunyt egyetlen fiúörököst hagyva maga után. A francia Fülöp Ágostot pedig mintha a föld nyelte volna el. Ám Honoriusz fáradhatatlanul ostromolta pártfogoltját, II. (Hohenstaufen) Frigyes német királyt, akinek gyermekkorában a gyámja volt. Fölszólította, hogy népes seregével vonuljon délre, és kapcsolódjon bele a háborúba. A pápa azt is elrendelte, hogy a kereszténység minden városában minden hó első péntekén imádságos körmenetet tartsanak azért, hogy „a hívők fohászkodás közben alázatosan leborulva közbenjárhassanak a keresztesek érdekéken”.{445}

Honoriusz egyvalamitől tartózkodott: a katonai stratégiába nem avatkozott be. Úgy vélte, e feladat az uralkodókra és egyéb hatalmasságokra tartozik, akik a hadivállalkozás élére álltak. Részben ezért történhetett meg, hogy az eredetileg Jeruzsálem keresztény uralom alá való visszahelyezéséért indított hadjárat végül a Nílus torkolatában, a Szent Várostól 320 kilométerre fekvő kereskedelmi központ ellen fordult. A Jeruzsálem helyett Damietta megtámadásáról határozó döntés az Akkonban (valamikor 1217 októberében) tartott haditanácson született meg az összes keleti és nyugati keresztes vezér részvételével. Honoriusz pápához írt levelében, Chartres-i Vilmos templomos mester kifejtette, hogy Jeruzsálemet mindaddig nem lehet bevenni, amíg a szaracénokat meg nem gátolják abban, hogy biztosítani tudják a palesztinai seregük ellátását déli irányból, továbbá Egyiptom muszlim uralkodójának – aki ez idő szerint Szaladin unokaöccse, al-Kámil volt – erejét meg nem törik.{446} A tény, hogy lám, akadt egy újabb szultán, aki ellen háborúzni lehetett, azt mutatta, hogy az Ajjúbida-dinasztia világa folyamatos változáson ment keresztül. A Szaladin halálát követő két évtizedben a kormányzati hatalom előbb konszolidálódott, majd a viszonyok újfent szétzilálódtak. 1201-ben Szaladin fivére, al-Ádil (Szafadin) – letörve unakaöccsei ellenállását – Egyiptom és Szíria szultánjaként sikerrel biztosította be az uralmát. 1218-ban, halálához közeledve azonban birodalma ismét a darabjaira hullott szét – ez alkalommal saját fiai között. Ekképpen Kairóban a keresztesek által Meledinként ismert al-Kámil jutott hatalomra, egyben ő lett a szultáni és a családfői cím várományosa is, al-Muazzam (más néven Coradin) Damaszkuszban regnált, míg a harmadik testvér, al-Asraf Aleppót és Észak-Szíriát kormányozta. Damietta jelentette az első olyan helyszínt, ahol a keresztesek próbára akarták tenni az ellenség új szervezeti struktúrájának erejét. Brienne-i János véleménye szerint „az egyiptomi királyság lerohanásával a Szentföldet könnyebben meg lehet szabadítani a hitetlenek uralmától”.{447} Úgy látszik, a templomos mester e

stratégia mellett tört lándzsát – az is lehetséges, hogy az akkoni tanácskozáson is ezt forszírozta. A templomosok jelentős szerepet vállaltak a hadjárat megtervezésében, és a csapatok kifizetésére szánt összegek előteremtésével járultak hozzá a vállalkozáshoz, amelyeket a párizsi Temple révén Haimard kincstárnok, rendbéli testvér irányításával vettek föl kölcsönként. Érthető volt tehát, ha a küszöbönálló katonai hadműveletet kritikus szemmel nézték.

A keleti meg nyugati irányból közeledő hajók 1218 kora nyarán Damietta felé tartottak. Amikor a Château Pèlerinből érkezők május 30-án elérték az egyiptomi partokat, a német és fríz flotta – amellyel Montaigui Péter is érkezett – már megkezdte a kikötést. A keresztesek a folyó torkolatától kissé följebb hídfőt létesítettek, és elkezdték fölmérni a város védműveit. Mint bármely nagy értékű ékszert, Damiettát is erősen védték: háromszoros, tornyokkal erősített fal övezte, amelyek mindegyike szélesebbnek látszott az előzőnél. A város körül huszonnyolc, falakba épített torony magasodott, a falak között vizesárkok növelték a biztonságot. A városfal nyugati oldalán, a folyó közepéből sziget emelkedett ki, rajta újabb toronnyal, amelyhez a városlakók hatalmas láncokat erősítettek: ezt veszély esetén fölemelték, így meg tudták akadályozni, hogy bármilyen hajó bejusson az egyetlen járható vízi útra.{448} A városon belül a védők minden elképzelhető eszközzel föl voltak szerelve, hogy mindenkinek, aki arra a merészségre vetemedik, hogy szembeszáll velük, ellássák a baját, elégessék, vagy épp karóba húzzák. Egyik legfélelmetesebb fegyverük a görögtűz volt, ez a ragadós, naftaalapú gyúlékony gyanta, amelyet csövekből permetezték szét, vagy becsapódáskor széttörő agyagedényben – mint valami gránátot – hajítottak az ellenségre. Eloltani csaknem lehetetlen volt. E veszedelmes és nagy hatású fegyverrel a víz felől támadó katonákat bizony könnyen vissza lehetett verni. Mindent összevéve, Damietta védelmi eszközei minden hadi leleménnyel fölvették a versenyt, amelyekkel korában

a keresztes hadsereg már találkozott, ráadásul – hogy az ostromlók dolgát még inkább nehezítse – al-Kámil időről időre támadó csapatokat is kiküldhetett Kairóból. A város bevételéhez tehát alapos tervezés, szigorú fegyelem és katonai szakértelem szükségeltetett – annál is inkább, mert az első próbálkozásokat a nyári hőségben kellett megkezdeni, amikor a napi hőmérséklet túllépte a 44 fokot is árnyékban. A keresztesek első feladata a táborverés után a folyó közepén fekvő sziget elfoglalása volt, hiszen anélkül a város bevehetetlennek tűnt. Miután Brienne-i Jánost hivatalosan is megválasztották vezérnek, a tőlük megszokott lelkesedéssel láttak neki a teendőknek. Először is, több napig tartó munkával a kőhajító ostromgépnek építettek gátat. A kőlövedékek fedezete alatt a legbátrabb és leginkább magabiztos katonák osztagai, hajóikat létrákkal meg fából épített előbástyával fölszerelve, igyekeztek a láncos torony közelébe jutni, és a falait megmászni. Paderborni Olivér szerint efféle támadóhajókat az osztrákok, frízek, németek szereltek föl, és legalább egyet-egyet a templomosok meg az ispotályosok is bevetettek. Azonban egyik gálya sem járt szerencsével. Az ispotályosok létrája széttört, hasonlóképpen járt az ausztriai herceg hajóján levő is, a rajtuk lévő harcosok bepotyogtak a vízbe, és megfulladtak: „testükben sérültek, hogy elősegítsék lelkük üdvét”. A német és a fríz hajó lehorgonyzott a folyóban, és fedélzeti ostromgépével próbálta megszórni a tornyot kővel, ám a viszonzásul rájuk dobott görögtűzben megégve, „kívül-belül nyilakkal átlyuggatva” menekültek vissza a támaszpontjukra.{449} A harc közben a templomosok egy védőpárkánnyal ellátott, páncélozott gályán egészen a torony alá eveztek. „Nem sok kárt tettek benne” – jegyezte föl Paderborni Olivér.{450} Akárcsak német meg ispotályos bajtársaik, ők is kényszerűen fölhagytak az ostrommal. Ostromgépeikkel a keresztesek továbbra is bombázták a tornyot, hogy a várossal való kapcsolatát mindjobban meggyengítsék. Mindeközben a parton Paderborni Olivér személyes irányításával nekiálltak, hogy két egymáshoz erősített hajóból valamiféle

ostromjárművet építsenek, amelyet négy árbóccal, elforgatható alkalmi híddal, valamint állatbőrökből készített, tűzbiztos tetővel szereltek föl. E furcsa járműből – miután lehorgonyozták – újabb kísérletbe kezdtek, hogy bevegyék a tornyot. A lánctorony védői meg az úszó erődnek nevezhető alkalmatosságon érkezett katonák között ádáz öldöklés kezdődött. A küzdelmet a parton könyörgő papok hangos fohászkodása kísérte, akik legszentebb ereklyéjük – az állítólag a Szaladin által Hattínnál elragadott Szent Keresztrelikviából való kisebb facsonk köré – gyűltek össze.{451} A katapultok heves bombázása és a görögtűz bevetése ellenére hosszú ideig egyik fél sem tudott fölényt kiharcolni magának. De végül egy augusztus 25-e délutánján végrehajtott, különösen heves támadással a kereszteseknek sikerült az emelvényükről leugorva a torony egyik alacsonyabban fekvő kapujánál tüzet gyújtaniuk. A torony magasabb részeit csakhamar füst borította be, és lángnyelvek kezdték nyaldosni, mire a kétségbeesett védők belátták, hogy helyzetük reménytelenre fordult. Hogy a rájuk váró pokoltól megmeneküljenek, közülük sokan a szűk ablakokon kimászva a vízbe vetették magukat, és megfulladtak. Száztizenkét védő megadta magát az osztrák hercegnek. „Embereink hálát adtak Istennek” – írta a jelen levő Vitry Jakab akkoni püspök.{452} Damietta bevételének első szakasza ezzel véget ért. Kevéssel később – az augusztus utolsó heteiben zajló véres küzdelmekben – a templomos rend tizennegyedik mestere, Chartres-i Vilmos, több más kiválósággal együtt – köztük János angol király törvénytelen fattyával – életét vesztette. „Damiettánál több, Krisztusért mártíromságot szenvedett lélek, Krisztus több hitvallója szabadult meg az emberi gyötrelmektől” – panaszolta el Paderborni Olivér.{453} Helyére a templomosok a rend nyugati részének mesterét, Montaigui Pétert választották, aki Portugáliából, Alcácer ostromából érkezett Egyiptomba. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen Pétert bölcs, tapasztalt és ítéleteiben megfontolt emberként ismerték. Azért is keltett figyelmet a rend tagjainak választása, mert első alkalommal fordult elő, hogy a templomos és az ispotályos

mester valódi testvérek voltak. Mindkét rend előkelő születésű, francia anyanyelvű családok hálózatára épült, ám kevés dolog szemléltette oly egyértelműen tagságuk alapvetően arisztokratikus jellegét, mint a Montaigu fivérek majdhogynem egyidejű kinevezése.

Jóllehet a nílusi tornyot viszonylag rövid idő alatt bevették, Damietta védműveinek elfoglalása jóval keményebb diónak ígérkezett. A büszke városfalakon zavartalanul lengedezett az Ajjúbidák sáfránysárga zászlaja, és hosszú hónapokat teltek el a hajítógépek eredménytelen lődözéseivel, meg a keresztények táborára időnként rárontó védőkkel való csatározással. Ám a támadóknak örömteli percekben is volt részük, amikor például augusztus 31-én hozzájuk is elért al-Ádil halálhíre. „Gonoszságban, betegségben vénségre jutva – írta Paderborni Olivér –, végül végső nyughelyére, a poklokra szállt alá.”{454} A valóságban ez az esemény nem sok változást hozott, hiszen a vezéri pálcát az erőtől duzzadó, ifjú szultán, al-Kámil vette át, és Damietta továbbra is szilárdan tartotta magát. Az ötödik keresztes hadjáratban részt vevő templomosokra a tél közeledtével ugyanolyan sanyarú sors várt, mint a sereg többi részére. A körülmények mind rosszabbra és rosszabbra fordultak. Az elégtelen táplálkozás következtében skorbutjárvány tört ki. Az emberek megduzzadt lábukat húzva, fekélyes, vérző foghúsukat fájlalva vánszorogtak a tábor körül. Több keresztes, aki úgy gondolta, hogy az otthonától való egy évnyi távolléttel hiánytalanul eleget tett a fogadalmának, elindult hazafelé. Sokan érkeztek a helyükbe, ám nem mindegyikük bizonyult hasznavehető katonának. A parancsnoki munkát különösen meggyöngítette az ötvenhárom éves, befolyásos, ám erősen megosztó albanói bíboros-püspöknek, Honoriusz pápa legátusának, Pelagiusnak a fölbukkanása, aki magát – képességeit némileg túlbecsülve – nem csupán a lelkek istápolójának, hanem hadászati szakértőnek is képzelte. Október végének egyik hajnalán nagyobb csapat ütött rajta a templomosok táborán, és a kibontakozó lovascsatában több mint ötszáz harcos esett el. A következő hónapban a táborhelyen háromnapos vihar söpört végig, megárasztotta a folyót, elmosta a sátrakat, és több lehorgonyzott hajót darabokra tört. Amikor december elejére valamelyest megnyugodott a helyzet, a szigeten

levő elfoglalt toronyból újrakezdték a támadásokat. Paderborni Olivér félelemmel gondolt vissza az egyik ilyen összecsapásra: a templomosok hajóját az áramlat túl közel sodorta a Damiettát védő torlaszhoz, a védők kövekkel meg görögtűzzel kezdték bombázni, majd hirtelen előbukkanó, könnyű hajók vették körül. A muszlim katonák megcsáklyázták a templomos gályát, majd fölmásztak a magas hajótesten, és a fedélzeten közelharc vette kezdetét. „Már jó ideje folyt a küzdelem, amikor a hajó léket kapott (talán az ellenség, vagy a mi embereink lékelték meg, nem tudni), és az egyiptomiakkal meg a keresztényekkel együtt a mélybe süllyedt, de úgy, hogy az árbóc vége alig látszott ki a folyóból” – írta Olivér. Ezután a Nílusba fulladt templomosokat az ótestamentumi hőshöz, Sámsonhoz hasonlította. „E mártírok többeket vittek magukkal a vizek mélyére, mint amennyit karddal meg tudtak volna ölni.”{455} A harcok egész télen majd tavasszal is folytatódtak, de Damietta hármas fala továbbra is rendületlenül állt. A templáriusok feketefehér zászlóját az egész környékről látni lehetett, tucatnyi más – egyebek mellett a Teuton Lovagrendként ismert, a templomosok szervezetének és tevékenységének mintáját követő német katonai rend lobogója – társaságában. A Teuton Lovagrend Akkonban, az ispotályosok német fiókszervezeteként alakult meg az 1190–1191-es nagy ostrom idején. Abban az időben a harcokban megsebesült német katonáknak nyújtottak orvosi ellátást a hajóikról leszerelt vitorlákból készített sátrak védelmében. Az ispotályosokhoz hasonlóan a Német Lovagrend is csakhamar hadászati szerepre vállalkozott, és a 13. század első évtizedeiben már a keresztes mozgalom harmadik legjelentősebb katonai rendjévé fejlődött.{456} 1219 nyarán ajobb ítélőképességű megfigyelők már láthatták, hogy az ötödik keresztes hadjárat lassanként eldönthetetlen patthelyzetbe fullad. A vezetésen belül állandósultak a torzsalkodások, és az a vélemény alakult ki, hogy csak a II. Hohenstaufen Frigyes vezetésével érkező erős had vívhatja ki a keresztények számára a győzelmet. És bár erre már többször is ígéretet tett a pápának, Frigyes csak nem érkezett meg. Úgy látszott

– írta Paderborni Olivér, hogy Damietta egyedül „Isten hatalma révén” juthat a keresztények kezére.{457} Azon a nyáron különös férfiú jelent meg Damietta városa előtt, azt állítva magáról, hogy éppen ő ezen isteni közbenjárás közvetítője. Giovanni di Pietro di Bernardone egy umbriai kereskedő fia volt, akinek – miután egy igehirdetőtől megtudta, hogyan buzdította követőit Krisztus, hogy menjenek ki Isten népe közé, és teremtsék meg a Mennyei királyságot – istenjelenésben volt része. Szent Máté evangéliuma szerint Jézus ekképpen intette apostolait:   Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt a ti erszényetekbe, se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálczát; mert méltó a munkás az ő táplálékára. A mely városba vagy faluba pedig bementek, tudakozzátok meg, ki abban méltó; és ott maradjatok, a míg tovább mehettek.{458}

  E szavakat a fiatalember szó szerint értelmezte, és új névvel – Assisi{459} Ferenc – a szegénységet választotta eldobva magától polgári neveltetése minden ékességét, és durva, szürke csuhában vándorló koldusként és hitszónokként járta az országot. Elutasított mindenféle személyes tulajdont, szórakozást, ehelyett mezítláb járta az itáliai hegyeket, és mindenkit arra intett, aki meghallgatta, hogy bánja meg bűneit, mert így elkerülheti Isten haragját. Idővel követőkre tett szert, és 1209-ben e közösségből létrehozta a Kisebb Testvérek (Ordo Fratrum Minorum), későbbi nevén a ferencesek rendjét. A testvérek nagyon egyszerű regulát követtek, amelyet Ferenc az evangélium néhány verse alapján fogalmazott meg. Akárcsak a templomosok, Assisi és követői is engedelmességet, szüzességet és szegénységet fogadtak. Ám ezzel vége is volt a hasonlóságnak, hiszen Ferenc megjelenése Damiettában, 1219-ben éppen arra emlékeztetett mindenkit, hogy az ott harcoló testvérek

milyen messzire eltávolodtak az alapítóik által megálmodott életmódtól. Pontosan egy évszázad telt el azóta, hogy Payens-i Hugó létrehozta a Jeruzsálemi Salamon templomáról elnevezett Krisztus szegény lovagjainak rendjét. E száz év leforgása alatt a templomosok a zarándokutak szegény, a zarándoktársak étel- és ruhaadományaitól függő pásztoraiból egy határokon átívelő, magukat ingatlanügyletekkel fenntartó, félkatonai szervezetté változtak át. Assisi Ferenc persze korántsem volt olyan naiv, mint amilyennek kinézett, hiszen elérte például, hogy III. Ince pápa áldását adja a rendjére. Magatartása, egész helyzete mindazonáltal éles ellentétben állt a magas rangú templomos tisztviselőkével. Míg Ferenc a világban szabadon, mezítláb közlekedő koldusként jártkelt, ők az európai királyi udvarokkal jó kapcsolatot ápoló, jelentős politikai szereplők voltak, gazdag birtokokkal rendelkező főurak, mely földek Skóciától Szicíliáig terjedtek. Ugyanakkor kiváló katonák, akiknek módjuk adódott arra, hogy háborús övezetekben szárazföldi és tengeri támaszpontokat alakítsanak ki, végül pedig a kereszténység legjelentősebb királyságainak hivatali gépezetében tevékenykedő pénzügyi szakértőkként is szerephez jutottak. Míg Ferenc új rendjét pusztán a keskeny vállára vetett szürke gyapjúcsuhájában irányította, ajkán az apostolok igéjével, addig Montaigui Péter a templomosok regulája értelmében négy harci ménre, négy igásállatra, káplánból, írnokból, szolgából, fegyverhordozóból, patkolókovácsból, szaracén tolmácsból, turkopolból meg szakácsból, háromfős testőrségből álló személyi kíséretre, értékei őrzésére szolgáló pénzes szekrényre, valamint ha meglátogatta bármelyik templomos palotát, akkor külön szobára tarthatott igényt.{460} A templomosok az egész keresztény világban nagy megbecsülésnek örvendtek, és igen sokra tartották őket, ám szigorú és megalkuvást nem ismerő aszkétáknak többé már nem lehetett őket nevezni.

Damiettába érkezve Ferenc azonnal tárgyalóként lépett föl. Kisétált a keresztény táborból, és jelentkezett a közeli egyiptomi támaszponton. Kérte, vezessék al-Kámil elé, hogy az új szultánt meggyőzhesse vallásának téves voltáról. Az akkoni püspök és krónikás, Vitry Jakab tudósítása szerint Ferenc „néhány napon át prédikált a szaracénoknak, ám nem sok eredménnyel”.{461} A szultán udvariasan elhárította arra vonatkozó ajánlatát, hogy a tűzön átsétálva – tűzpróbával – bizonyítsa be neki Isten kegyelmének nagyságát, és a furcsa, bogaras fiatalembert visszaküldte az övéihez. Ferencet csupán az mentette meg a lenyakazástól – amelynek az évek során sok templomos testvér áldozatául esett –,hogy al-Kámilt jókedvében találta. Mivel sem az ellenséggel szembeni frontális támadás, sem egy jámbor szerzetes könyörgései nem tudták Damiettát bevenni, a keresztes seregnek nem maradt más lehetősége, mint kivárni, hogy a város helyőrsége kifogyjon az élelemből. Ez csak 1219 szeptemberében, másfél évvel az ostrom kezdete után következett be. A Paderborni Olivérhez eljutott hírek szerint a városban súlyos éhínség tört ki, amelyet pusztító betegségek kísértek.{462} Al-Kámil követei révén békét ajánlott, amely szerint a keresztények a Damietta alóli elvonulás fejében „az egész Jeruzsálemi Királyságot” megkapják, a transzjordániai Kerak és Montréal várát kivéve, amelyek az Egyiptomot Damaszkusszal összekötő főút mentén feküdtek.{463} Sok megfáradt – különösen francia, német és angol – keresztes ezt nagyon jó megállapodásnak tartotta, hiszen eredetileg is Jeruzsálemet akarták visszaszerezni. Ám a pápai követ, Pelagius vezette csoport amellett kardoskodott, hogy Damiettát bármi áron be kell venni, hiszen mivel Jeruzsálem muszlim megszállói a Szent Város erődítményeit úgyis lerombolták, nem fogják tudni megtartani, és ha a keresztények most meghátrálnak, akkor minden bizonnyal csapdába esnek, és végül minden eredmény nélkül kell távozniuk. A Montaigu fivérek is ezen álláspontra helyezkedtek, és rövidtávon úgy is látszott, hogy igazuk van. A keresztes vezérek

között dúló acsarkodó viták ellenére az ostromot folytatták, és 1219 novemberére a város védői az összeomlás szélére kerültek. November 5-én a falakat létrákkal támadó hadművelet sikeresnek bizonyult, ám a városba benyomuló kereszteseket iszonyú látvány fogadta: „az utcákat az éhínségben meg a járványban elpusztult emberek tetemei borították”.{464} Vitry Jakab arról számolt be, hogy „a levegőt megfertőző bűzt a katonák nem tudták elviselni”.{465} A házakat, boltokat az ostromlók megszabadították az aranytól, ezüsttől, selyemtől, meg a rabszolgáktól, miközben a papok az utcákat járták, és túlélő gyermekek után kutattak, akik közül ötszázat erőszakkal meg is kereszteltek. Damietta elestét követően al-Kámil visszavonult a Nílus mentén, és hagyta, hogy a keresztesek kitombolják magukat. November 23án a sereg elfoglalta a közeli Tanisz megerősített városát, miközben a templomosok a part menti Burlosz kifosztására indultak. Paderborni Olivér tudósítása szerint a két napig tartó menetelés után „temérdek hadizsákmánnyal tértek vissza – körülbelül száz tevét, ugyanannyi foglyot, lovakat, öszvéreket, ökröket és szamarakat meg kecskéket, ruhákat, és sok bútort hoztak magukkal”, ám az úton a templáriusok lovai igen kimerültek, és sok állat a kiszáradás következtében elpusztult.{466} Amikor visszaértek, az új Német Lovagrend tagjai elébük lovagoltak. A két rend közötti különbözőség a katonai képességeket tekintve ez alkalommal erősen kiütközött: a teuton lovagok íjászok meg íjpuskások nélkül indultak útnak, és amikor egy muszlim csapat lesből rájuk támadt, a preceptorukat, marsalljukat és számos más bajtársukat foglyul ejtették. 1220 közepén a templomosok már több mint két éve állomásoztak Damietta körül, szerves részét alkotva a keresztes hadnak. Amióta III. Ince pápa meghirdette az ötödik keresztes háborút, a templomos testvérek segédkeztek a huszadnak nevezett pápai adó beszedésében, hiszen az ispotályosokkal meg a helyi papokkal együtt ültek azokban a bizottságokban, amelyek a keresztény világ országaiban a begyűjtött pénz elszámolását végezték. Ezt azután

területenként úgy osztották szét, hogy a keresztes háborúhoz való csatlakozást minél több hívő számára tegyék lehetővé.{467} A Honoriusz pápa által a bíborosnak június 24-én írt levél jól szemlélteti, hogy a templáriusok meg az ispotályosok milyen mélyen beépültek a pénzügyi tranzakciókkal kapcsolatos ügyeket intéző hálózatba. A Szentatya gondot fordított arra, hogy a háborús erőfeszítések támogatása céljából a frontvonalba küldött keresztes adó ne Rómán keresztül érkezzen Egyiptomba, hogy ily módon kivédhessék a korrupcióra vagy a hűtlen kezelésre vonatkozó esetleges sugalmazásokat. E nemes cél megvalósításához persze a pénzmozgások decentralizált módja, hasonlóképpen a keresztes háborúban részt vevő országok mindegyikében jelen levő megbízható, jámbor férfiak, meg annak a gyakorlati kivitelezhetősége szükségeltetett, hogy nagy mennyiségű készpénzt és egyéb értéket tudjanak egyik helyről a másikra eljuttatni. Erre pedig a templomosok, az ispotályosok és az új Német Lovagrend tagjai bizonyultak a leginkább alkalmasnak. Levelében Honoriusz megerősítette, hogy a katonai rendek valóban képesek voltak nagyobb összegek mozgatására. Ezután felsorolt néhányat a templomosok által legutóbb végrehajtott, Európából Damiettába irányuló tranzakciókból: ötezer aranymárka kifizetve közvetlenül a pápai kamarából; az Angliában gyűjtött 13 ezer márka, mely összeg szállítását négy – Hugh of Saint-George, John of Novill, Gerald of Soturririo, valamint „az Angles faluból való Roger, az angol” nevezetű – templomos végezte; 1711, Magyarországon összegyűlt márka, amelyet a magyar ispotályosokkal közösen juttattak a rendeltetési helyére; egy másik ötezer márkás összeg, amelyet Angliában szedtek be, és a párizsi templomosok kincstárnoka, Haimard testvér gondoskodott az eljuttatásáról; hatezer uncia, Franciaországban gyűjtött arany, amelyet ugyancsak Haimard párizsi szervezetén keresztül küldtek el; egy igen nagy súlyú – több mint 25 ezer aranyérmét és különböző pénznemekből álló, ötezer fontnyi ezüstöt kitevő – pénzszállítmány Spanyolországból és Portugáliából.

Ezek bizony jelentős pénzmozgások voltak, amelyek egyúttal a pápának a templomosok feddhetetlenségébe és szakértelmébe vetett bizalmát is igazolták. „Tekintve, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az adót és más pénzeket elsősorban a templomos és ispotályos testvérek révén küldjünk, más közvetítőink nincsenek, akikben vélhetően nagyobb bizalmunk lehetne” – írta Honoriusz (mindamellett arra kérve Pelagiust, hogy legyen résen, és azonnal értesítse őt, amint az Egyiptomba érkezett küldeményekben valamiféle hiányosságot észlelne).{468} Az ötödik keresztes hadjárat idején másoknak írt leveleiben a szentatya hasonló véleményének adott hangot, arra intve levelezőpartnereit, hogy ne hallgassanak a rendekkel szemben megfogalmazott, kifogásolható magatartásra vagy korrupcióra vonatkozó vádaskodásokra, hiszen „ha a templáriusok meg az ispotályosok nem költenének naponta a fegyverhordozóikra, íjpuskásaikra meg a többi nélkülözhetetlen harcosra, […] akkor bizony a sereg semmiképp nem tudna továbbra is Damiettában maradni”.{469} A templomosok meghatározó fontosságú szerepet játszottak tehát a keresztes háború finanszírozásában és az újonnan elfoglalt Damietta védelmében, ám a rend tagjainak és anyagi forrásaiknak Egyiptomban történt összevonása másutt egyre több nehézséget okozott, mindenekelőtt Château Pèlerinben, amely ellen 1220 nyarának végén al-Kámil fivére, al-Muazzam damaszkuszi szultán csapatai támadást intéztek. Az 1160-as évekhez hasonlóan a templomosok most sem tudtak egyidejűleg sikeresen harcolni Palesztinában és Egyiptomban.{470} Az 1220 szeptemberében Akkonba visszautazó Montaigui Péter a veszélyes, de már ismerős helyzetről levélben számolt be Nicolas barátjának, a távoli Pireneusokban fekvő Elne város püspökének. Al-Muazzam nagyon nekibátorodott írta elkeseredve:   Látván, hogy Akkon és Türosz városokban nincs elegendő lovag és katona, aki vele szembeszálljon, folytonosan komoly károkat okozott titkon és nyíltan is ezeknek a helyeknek; emellett gyakorta

a mi, Zarándokoknak [vagyis Château Pèlerinnek] nevezett táborunk szomszédságában ütötte föl hadiszállását, mindennemű bajokat zúdítva ránk; valamint Kaiszareia várát is megostromolta és lerontotta, noha Akkonban nagyszámú zarándok tartózkodott.{471}

  Damiettában a helyzet – amelyet Montaigui Péter nagy figyelemmel követett – mind zavarosabbá vált, és a követendő stratégiát illetően a keresztes vezérek között egyre mélyebb nézeteltérés tört felszínre. Péter kifejtette, hogy följebb a Nílus mentén al-Kámil népes hadat gyűjtött össze, amelyről a várost elfoglalók a saját kárukra nem akartak tudomást venni:   A Krisztus seregének ügyét előmozdítani törekvő pápai követ és a papok újra meg újra, nagy buzgalommal ösztökélték az embereket a hitetlenek elleni támadásra, ám a sereg vezérei – mind a tengeren túli tartományokból, mind a víz innenső oldaláról származók – úgy vélték, hogy a sereg ereje nem elegendő a mondott városok és erősségek védelmére, […] így e tervet elvetették.

  Mindeközben az egyiptomi partok mentén szaracén hajók cirkáltak. A készletek kiapadóban voltak. A keleti hírszerzők aztjelentették, hogy al-Kámil és al-Muazzam fivére, a veszedelmes al-Asraf megerősítette hatalmát. Így Akkon, Antiókhia, Tripolisz vagy Egyiptom közül egykettőre szemet vethet valamelyikre, vagy akár többre is. Ha ez megtörténne, gondolta át a templomos mester, akkor mindegyikük „a legnagyobb veszélybe kerülne, és ha bármelyik várunk ellen ostromot indítana, semmiképpen sem bírnánk elűzni onnan”.{472} 1221-ben Montaigui Péter visszatért Egyiptomba. Már ott tartózkodott, amikor júniusban al-Kámil újabb békeajánlatot nyújtott át a keresztényeknek, nagyjából ugyanazon föltételek mellett, mint a két évvel korábban indítványozott fegyverszünet esetében. Mivel a palesztinai ügyek veszélyes állásáról a saját szemével győződhetett meg, a templomos mester az ajánlat elfogadását sürgette, ám álláspontjával alulmaradt. Pelagius,

Brienne-i János és mások úgy határoztak, elérkezett a pillanat, hogy most már tényleg az egyiptomi had ellen vonuljanak. Mivel Montaigui Pétert leszavazták, beleegyezett, hogy támogatja a vakmerő tervet, amely szerint a Nílus mentén fölfelé haladva kényszerítik összecsapásra az egyiptomiakat. Ez merész kezdeményezés lehetett volna, csak éppen vészesen megkésett. Az előző évben a keresztesek mindvégig tétováztak e tekintetben, ezalatt al-Kámil térségbeli szövetségeseivel csapdát állított. Most már csak bele kellett sétálni. Montaigui Péter utóbb az angliai templomos preceptornak, Alan Martelnek írt levelében számolt be az al-Kámil serege elleni katasztrofális menetelésről.{473} A keresztény sereg 1221. június 29én hagyta maga mögött a Damietta melletti sátorvárosát, és gályák kíséretében elindult a folyó mentén fölfelé. Al-Kámil előttük lévő serege táborát otthagyva többször is visszavonult, és kitért az ütközet elől. Ez túl szépnek látszott ahhoz, hogy igaz legyen. A keresztesek gyors iramban törtek előre, az utóvédet alkotó templomosok meg végigfosztogatták az útba eső falvakat, és számszeríjaikkal a fölbukkanó muszlimokra vadásztak. A krónikás Ibn al-Atthír megjegyezte, hogy „a keresztesek meg mindenki más is meg volt győződve róla, hogy most aztán tényleg el fogják foglalni Egyiptomot”.{474} Ám többekben kételyek támadtak. Brienne-i János amiatt aggódott, hogy túlságosan mélyen hatolnak be az ismeretlen területre, és e véleményt sokan mások is osztották. Montaigui szerint hozzávetőleg tízezer ember hagyta ott engedély nélkül a sereget, és tűnt el a semmiben. A keresztesek mögött az al-Kámil szíriai testvérei által erősítésként küldött csapatok nyomultak előre a folyón és a szárazföldön. És ami tovább súlyosbította a helyzetet: a Nílus áradni kezdett. A több mint kétéves ott-tartózkodásuk ellenére a keresztes had nem ismerte ki a folyót tápláló, természetes és ember alkotta csatornák bonyolult hálózatának működését. Hasonlóképpen nem tudatosították a Nílus vizének változó, évszakhoz kötött ritmusát, amely nyaranta gyors áradásnak indult, és általában ki is öntött,

viszont az ő rövid ottlétük idején csak gyöngén áradt. Al-Kámil persze alaposan ismerte a folyó természetét, és amint a keresztesek július végére mind veszélyesebb területre merészkedtek, katonáival meg hajóival továbbra is követte őket, eltorlaszolva a folyót és lezárva a Damiettába vezető visszautat. Augusztus 10-én a keresztesek megálltak a manszúrai megerősített táborral szemben, ahol a Nílus széles damiettai ága kettévált, és a másik taniszi ágként hömpölygött tovább (a Manzalató melletti taniszi várat a folyószakasz neve után keresztelték el). Ekkor hirtelen a két folyóág V alakú területén találták magukat, közrefogva a víztől. Így teljesen bekerítették őket, hiszen a folyót mögöttük eltorlaszolták, és a muszlim csapatok a két folyóág között fekvő térségben foglalták el az állásaikat. Két hét múlva a Nílus kiáradt, és elmosta a keresztesek málhás karavánjának nagy részét. „Krisztus seregének málhás lovai, fölszerelése, a nyeregtáskák, szekerek és jóformán minden nélkülözhetetlen ellátmányuk a posványba veszett” – panaszolta el Montaigui Péter. Ez már önmagában is elég nagy baj volt, ám al-Kámil ekkor látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy kijátssza ütőkártyáját. A Nílus kiáradt vizének szabályozására a helyi parasztok csatornákat, kanálisokat ástak. A szultán elrendelte, hogy a zsilipkapukat úgy állítsák be, hogy a keresztesek állásait minél nagyobb mennyiségű víz árassza el, így aztán a katonák lába alatt a föld iszapos sártengerré változott, és megakadályozta őket a továbbhaladásban. Még a templomosok sem tudták megfékezni az óriási pánikot, amely a mély, iszamós, marasztaló mocsárból kikecmeregni próbáló rémült emberek között ütött ki. A keresztesek úgyjártak, „mint a hálóba terelt halak” – írta Montaigui Péter. Szó sem lehetett arról, hogy továbbmenjenek. Augusztus 28-án Pelagius belátta, nincs más választásuk: meg kell adniuk magukat. A szultánnak a korábbi tárgyalások során tanúsított nagylelkűsége most egyszerre semmivé foszlott. Brienne-i Jánost a sátrához rendelte, és udvarias formában, ám határozottan a jeruzsálemi király értésére adta, hogy minden embere éhen fog

pusztulni, ha a latinok nem fogadják el az új békefeltételeket, melyek szerint Damiettát meg a taniszi erődöt átadják, az ÉszakEgyiptomot megszállva tartó csapatok pedig kivonulnak. Az Akkonban, illetve Türoszban rabszolgaságba vetett muszlimokat fölszabadítják. E békeszerződés nyolc évig marad érvényben. Vagyis a szultán föltétlen megadást követelt. János pedig – más választása nem lévén – beleegyezett. Montaigui Péter mindezt persze hallotta, és nagyon jól is értette: ő is ama küldöttség tagja volt, amelyiket Damiettába menesztettek, hogy a megalázó hírekről beszámoljon. A vereséget első hallásra megdöbbenéssel vették tudomásul. Aztán lázadás tört ki, melynek során házakat romboltak le, majd Damietta megszállói elkeseredetten kezdtek készülni arra, hogy elhagyják a várost. Följebb a folyó mentén a sártól szennyes, bőrig ázott és kiéhezett sereg elindult visszafelé. A lassú és gyötrelmekkel teli visszavonulás alatt csupán az mentette meg őket az éhhaláltól, hogy al-Kámil, a totális győzelmet arató vezér nagylelkűen beleegyezett abba, hogy két hétre elegendő kenyérrel lássa el az Egyiptomból az elpusztított Jeruzsálemi Királyság felé tartó kereszteseket. A megadási megállapodás értelmében Brienne-i János és Pelagius rövid időre tisztes körülmények között letöltendő fogságot vállalt. Ennek leteltével legyőzötten és kimerülve indultak vissza Akkonba. „Állj mellénk szerencsétlenségünkben – kérte levelében Montaigui Péter angliai templomos testvérét, Alan Martelt, akinek a történtekről minden borzalmas részlettel együtt beszámolt. – És segíts rajtunk, ahogyan csak tudsz.” Az ötödik keresztes hadjárat váratlanul bekövetkező, szégyenletes kudarca mindegyik résztvevőjére rossz fény vetett. Ismét hatalmas összegeket költöttek az ellenség hadállásainak megtámadására anélkül, hogy valódi eredményt értek volna el. Jeruzsálem továbbra is a muszlimok birtokában maradt. A keresztény szerzők a siralmas végkifejletet a már megszokott homályos magyarázatokkal mentegették: Montaigui Péter szerint „az Egyiptom földjén ránk szakadt szerencsétlenségeket bűneink

miatt érdemeltük ki”.{475} Az érthető módon mélységesen megdöbbent Honoriusz pápa elsősorban II. Hohenstaufen Frigyest hibáztatta, akit 1220-ban abban a biztos meggyőződésében koronázott német-római császárrá, hogy a kitüntetést Frigyes oly módon viszonozza, hogy végül csatlakozik a keresztes hadhoz. Ehelyett Frigyes húzta-halasztotta, végül kitért kötelezettségének teljesítése alól, és figyelmét inkább – a leghatalmasabb nyugati uralkodóként – a címével járó, bonyolult politikai ügyekre összpontosította. Sok esztendőnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy megérkezzen Keletre. Ám amikor végül megjelent, ez a templomosokra nézve drámai következményekkel járt.

15   Gyűlölködés és ellenségeskedés   Montaigui Péter a földre vetette magát, és megcsókolta a császár térdét. A körülötte álló katonák és városlakók ujjongva nézték a jelenetet. 1228 szeptemberét írták, és Akkon szinte egész lakossága kitódult, hogy tanúja legyen a leghatalmasabb nyugati uralkodó, II. Hohenstaufen Frigyes keletre érkezésének, akit hetven gálya és több ezer katona kísért.{476} Az esemény alkalmából még az egyiptomi szultán is ajándékokat küldött az előkelő látogatónak: aranyat, ezüstöt, selymet és ékszereket, valamint egy egész falkányi ritka állatot, egyebek mellett több tevét, elefántot, medvét és majmot. Az évek során számos jeles vendég látogatott a Szentföldre, ám illusztrisabb aligha akadt közöttük Frigyesnél, a német-római császárnál, aki oly tekintéllyel és szellemi presztízzsel dicsekedhetett, hogy bámulói a világ csodájának – stupor mundi – nevezték el. Első pillantásra azonban ebből nem sok látszott rajta. Középtermetű, kopaszodó férfiú volt, pirospozsgás orcával és gyönge látással. A tagbaszakadt és életerős császár mindössze a férfiasság kétségbevonhatatlan jelének tekintett dús szakállat nélkülözte. Még kevéssel harmincnegyedik születésnapja előtt sem volt neki, amikor 1228 szeptemberében megérkezett Akkonba. Egész élete során királyként regnált: kétesztendős korában örökölte meg Szicília uralkodójának címét, huszonegy évesen a németek királya lett, majd 1220-ban, huszonhat évesen a pápa jelenlétében németrómai császárrá koronázták. Most pedig még egy országgal kívánta bővíteni a birodalmát, hiszen azért hajózott Ciprus érintésével Akkonba, hogy a Jeruzsálemi Királyságot magának követelje, és

keresztes háborút indítson a Szent Várost birtokában tartó szultán ellen. A különböző címek gyűjtögetése Frigyes vesszőparipájának számított, és a Jeruzsálemi Királyság koronájához házasság révén jutott hozzá. 1225-ben nőül vette Brienne-i János tizenhárom éves leányát, Izabellát, Jeruzsálem jog szerinti királynőjét, és a házassági szerződés értelmében Frigyesre szállt a leány apjának azon joga, hogy a latin királyság címzetes királyaként uralkodjon. Három év elteltével Izabella fiúgyermeknek adott életet, aki a Konrád nevet kapta. A szerencsétlen leányzó gyermekágyi lázban azonmód elhunyt, váratlan, előre nem látható helyzetbe hozva Frigyest is, akire így egy csecsemő maradt, mégpedig a latin királyság örököse. 1228-as évi keresztes hadjáratával így kettős célt igyekezett megvalósítani: Jeruzsálem vissza- és a korona megszerzését. Elméletileg a királyság Konrádé volt, ám Frigyes az efféle alakiságokon aligha akadt fönn. Határozott szándékában állt, hogy megszerzi magának a Szentföld következő keresztény királya címét, és jaj annak, aki útjába áll. Ami fizikai alkatából hiányzott, azt egyéniségének erejével bőségesen kárpótolta. Az egyik, őt jól ismerő szerző elismerte, hogy:   Leleményes, ravasz, pénzsóvár, kegyetlen, rosszindulatú, állandóan zsörtölődő ember volt. Ugyanakkor, midőn fölfedte jó és nemes tulajdonságait, esetenként igen érdemes férfiúnak bizonyult, vigasztalónak, szellemdúsnak, elbűvölőnek és szorgalmasnak. Tudott olvasni, írni, énekelni, és zenét, dalokat is szerzett. […] Ezenkívül számos különböző nyelven beszélt. […] Ha jámbor katolikusként él, és szereti Istent, […] kevés hozzá hasonlót lehetett volna találni.{477}

  Az istentelenség vádja csak egy volt azok közül, amelyik egész életén át végigkísérte, mert úgy tartották róla, hogy a királyi színfalak mögött minden valláson csak gúnyolódik, míg a nyilvánosság előtt a szokásos keresztény csatlósokon kívül a szicíliai muszlimok közül kiválasztott, furcsa kinézetű szolgákkal vette körül

magát. E kíváncsi és csapongó szellem egyik jellemző tulajdonsága a szkepticizmus volt, amely szellem a tudományos fölfedezésekben éppúgy örömét lelte, mint a művészi élvezetekben, valamint a különféle sportok nyújtotta izgalomban, különösen a madarakkal való vadászatban, amely területen a legfőbb tekintélynek tartotta magát a földön. Ilyen volt tehát a férfi, akinek térdét a földig hajló Montaigui Péter megcsókolta. Ám a templomos mester meghajlása korántsem a császár műveltségének szólt. Inkább az óvatos politikai alkalmazkodást kifejező jelnek kell tekinteni a templomos rend és a Keletre érkező legújabb keresztes hadjárat vezére között. Bármelyek lehettek is Frigyes indítékai, ő számított a legtekintélyesebb látogatónak Oroszlánszívű Richárd harminc évvel korábbi ittléte óta. A katonai rendek kötelességüknek tartották, hogy a lehető legjobb együttműködési feltételeket alakítsák ki vele, és ígéret tettek arra, hogy megőrzik a békét Frigyes és Bejrút ura, a nagy hatalmú Ibelini János között, aki a császár érkezését igen nagy gyanakvással fogadta. Mind a templomosok, mind a császár balszerencséjére, Montaigui Péter térdhajtása nem volt egyéb színlelésnél, ugyanis néhány hét elteltével a kapcsolat az erőszakig fajult. Frigyesnek az akkoni mesterükkel történt találkozásáig a szentföldi templomosokkal nem sok dolga akadt, ám mind személyiségében, mind politikájában igen sok kedvezőtlen előjel mutatkozott rájuk nézve. Először is nehezen lehetett nem tudomásul venni ama tényt, hogy Frigyes a szíve mélyén a keresztes háború ügye iránt – talán nem is ok nélkül – nem sok lelkesedést mutatott. A Szent Római Birodalom hatalmas és sokrétű politikai örökségének kezelése ugyanis nem sok módot hagyott a keleti ügyekben való mélyebb elmerülésre, és az a viszonylag felületes tapasztalat, amit a Hohenstaufen-uralkodóház addig a keleti háborúk kapcsán szerzett, nem sok jóval kecsegtetett. Ugyanis Frigyes nagyapja, I. Barbarossa Frigyes Kis-Ázsiában vízbe fulladt, amikor a harmadik keresztes háborúba vonult az embereivel; apjának, VI. Henrik császárnak a részvétele pedig csupán arra az emlékezetes esetre szorítkozott,

amikor az Akkonból hazafelé tartó Oroszlánszívű Richárdot túszként tartotta fogva. A császár százezer márka váltságdíjat kért az angoloktól Richárd szabadon bocsátásáért, és a kolosszális összeg java részét a szicíliai királyság meghódítására fordította.{478} De II. Frigyes uralkodása is számos okot szolgáltatott a bizalmatlanságra. A templomosok és az ispotályosok már hosszú ideje jelen voltak Szicília szigetén, azonban Frigyes kiskorúsága alatt kiszorította őket az újonnan alakult Német Lovagrend, amely agresszív módon arra törekedett, hogy elsőbbséget szerezzen a nagyobb múltra visszatekintő lovagtársaik rovására. Ezt többen veszélyként érzékelték, és számos szicíliai lovag Keletre utazott, hogy a templomos rendhez csatlakozzon, kifejezetten abból a célból, hogy ott védelmet találjon a császár haragja elől.{479} Frigyes egyik legfőbb tanácsadója az igen jó képességű politikus, az emberei által nagy tisztelettel körülvett Salzai Hermann volt. Frigyes az ő befolyásának engedve a Német Lovagrendet fölmentette minden szicíliai exportjuk és importjuk után járó vám kifizetése alól, és hivatalosan is eleget tett arra irányuló kérésüknek, hogy a templomosokéhoz és ispotályosokéhoz hasonló „kiváltságokkal, vámkedvezményekkel és jogokkal” élhessenek. 1221-ben Frigyes eredményesen folyamodott III. Honoriusz pápához annak érdekében, hogy a német testvéreket mentesítse az egyházi adó fizetése és az egyházi felügyelet alól. És amikor II. Izabellát nőül véve 1225-ben jeruzsálemi királlyá vált, újonnan szerzett címét arra használta fel, hogy a Német Lovagrendet keleten minden világi hatalom hatálya alól kivonja.{480} Mindez óhatatlanul a templomosok helyzetét is befolyásolta, akiknek sikeres működési modelljük a nyugati királyok legmagasabb pártfogására, valamint a rend különleges jogállására épült. Végül pedig nem szabad elfeledkezni Frigyes közismert megbízhatatlanságáról. Két ízben is fogadalmat tett, hogy keresztes háborúba indul: először 1215-ben, amikor német királlyá választották, majd 1220-ban ismét, amikor császárrá koronázták. Több mint egy évtizedig tartott, míg végül elhatározta magát, hogy a

Szentföldre utazik, és még ekkor is, betegségére hivatkozva, egy teljes esztendőt késett. Ekkor a pápai türelem már elfogyott, és paradox módon, amikor Frigyes 1228 szeptemberében keresztes vezérként végre Akkonba érkezett, magán érezhette a pápaság bősz dühét. E változás legfőbb okát az új pápa trónra lépésében kell keresni. III. Honoriusz 1227 márciusában szenderült jobblétre, és az időskorú, ám heves vérmérsékletű olasz IX. Gergely foglalta el a helyét. A bogaras, ám agyafúrt Gergely egykettőre haragra gerjedt, és dühe pápaságának évei alatt nem kímélte sem a párizsi eretnek diákokat, sem a baltikumi pogányokat, de még a macskákat sem, melyeket a Sátán megtestesülésének tartott. Annak érdekében, hogy egész Európában gyökerestül kiirtsa az eretnekséget, felállította az inkvizíciót, és szigorú intézkedéseket hozott a zsidók üldözésére elrendelve a Talmud tömeges és nyilvános elégetését. Mielőtt azonban sort kerített volna a macskákra, eretnekekre és a zsidókra, Gergely a német-római császárnak szentelte a figyelmét. Pápaként első figyelemre méltó intézkedése Frigyes kiátkozása volt, amellyel az állandó halogatás miatt sújtotta. Határozatát a pápai bullában hirdette ki, azért ostorozta a császárt, mert az „sutba dobta minden Isten iránti félelmét, nem adózott tisztelettel Jézus Krisztusnak, az Egyház korholását pedig semmibe vette”, továbbá Gergely kikelt az ellen az ember ellen, aki „magára hagyta a keresztények hadát, a Szentföldet a hitetlenek kényének kiszolgáltatta, semmibe vette Krisztus népének önfeláldozását, és a saját, valamint a kereszténység gyalázatára, hagyta magát királyságának közönséges élvei által elcsábítani”.{481} A kiközösítést tartalmazó bulla nem sokkal a császár után érkezett meg Akkonba, és éppúgy ellehetetlenítette a Frigyes meg a templomosok között kialakuló jóhiszeműségnek még a látszatát is, amint a császárnak azon szokása is nehezítette a helyzetet, hogy az igazságtalan pápa ellen rendre heves kirohanásokat intézett. Ennek következtében a rend – alig néhány héttel a Montaigui Péter színpadias térdcsókja után – igen rossz viszonyba került a leghatalmasabb nyugati

uralkodóval, aki a hatodik keresztes hadjárat néven ismertté vált katonai vállalkozás élére állt. Az ellenségeskedés akkor fordult még komolyabbra, amikor a császár november 15-én úgy határozott, hogy délre vonul Akkon városából Jaffa felé, hogy az egyiptomi szultánnal tárgyalásokat kezdhessen. Az Ajjúbidák birodalmában kaotikussá vált a helyzet, miután Damaszkusz ura, al-Muazzam 1227. november 12-én vérhasban meghalt, és helyére a húszesztendős fia, an-Nászír lépett. {482} A politikai helyzet konszolidálását a jó családi légkörnél többre becsülő al-Kámil megpróbálta elkergetni unokaöccsét, hogy magának szerezze meg a hatalmat Damaszkuszban. A zavarosban megpróbált halászni egy harmadik családtag, Dzsazíra (ÉszakMezopotámia) ura, al-Asraf is, aminek következtében az egyiptomi és szíriai Ajjúbida Birodalomra a belső nyugtalanság időszaka köszöntött be. Megérezve a kínálkozó alkalmat, Frigyes úgy vélte, hogy a viszálykodást kihasználva lehetősége nyílik néhány korábban elvesztett keresztény terület visszaszerzésére. Elegendő létszámú sereg hiányában az Ajjúbidák ellen indítandó általános hadjárat nem jöhetett szóba. Ám a latin államok részéről mutatott egység ahhoz elegendőnek ígérkezett, hogy al-Kámilból engedményeket csikarjanak ki, esetleg még Jeruzsálem visszaadását is elérjék. Szicíliai tapasztalatai birtokában, ahol a muszlim és a keresztény kultúra keveredett egymással, Frigyes minden korábbi, Nyugatról jött keresztes vezérnél jobban ismerte a muszlim világ sajátosságait és szokásait, olyannyira, hogy kellemetlenkedő pletykák is terjengtek „abbeli kedvteléséről, hogy szaracén módra éljen”, beleértve „a táncoló, éneklő és zsonglőrködő leányok” iránt táplált gyöngéjét. Személyes passzióit félretéve bízott benne, hogy a némi erőfitogtatást követő béketárgyalás gyümölcsöző stratégiának bizonyulhat.{483} A templáriusok és az ispotályosok másként ítélték meg a helyzetet. A maró kritikájáról és erélyességéről ismert jeruzsálemi pátriárkát, Lausanne-i Geroldot szövetségesként tudták a hátuk

mögött, így nem csatlakoztak Frigyes seregéhez. Azzal érveltek, hogy nagy szégyennek éreznék, ha az egyházból épp most kiátkozott férfiú mellé kellene szegődniük. Gergely pápa erről egyértelműen nyilatkozott: „Úgy rendeljük, hogy mindenki szigorúan tartsa magát távol tőle.” Montaigui Péter és az ispotályosok új mestere, Bertrand de Thessy{484} úgy határoztak, hogy kötelességüknek az utolsó betűig eleget tesznek. Beleegyeztek abba, hogy követik ugyan a hadat, ám csupán egynapi járás távolságból – ez elég volt ahhoz, hogy mindenki előtt igazolja, kötelességükhöz híven jelen vannak, ám gyakorlatilag a jelenlétük teljesen haszontalannak bizonyult. Frigyes viszont nem az az ember volt, aki hagyja, hogy így kijátsszák. Az afölött érzett csalódottságában, hogy kívánságát nem teljesítették, célba vette a templomosok Akkontól délre található, part menti erős várát, a Château Pèlerint. Az erődítmény a templomosok egyik legmutatósabb, legnagyobb értékű tengerentúli tulajdona volt, és oly fontos a rend számára, hogy az ötödik keresztes háború során a mester és számos testvér Damiettából egyenesen oda sietett, hogy megvédje al-Muzzam támadásától.{485} Kedvező helyen feküdt, épp az Akkont Jaffával összekötő országút mellett. Frigyes azzal a kéréssel állt meg a vár előtt, hogy bocsássák az ő és a katonái rendelkezésére – ezalatt csaknem bizonyosan azt kellett érteni, hogy a Német Lovagrendnek akarta átadni. A konfliktus azonban hamar elmozdult a holtpontról. Jóllehet Frigyes igencsak haragudott a templáriusokra, ám értékes idő és megfelelő eszközök híján nem engedhette meg magának, hogy ostromot indítson egy olyan erőd ellen, amelyet keresztény zarándokok építettek a lehető legnagyobb katonai hozzáértéssel. Az egyik krónikás véleménye szerint már maga a puszta gondolat is „főbenjáró árulásnak” számított.{486} A Château Pèlerinben tartózkodó templomosok eltorlaszolták a kapubejáratot a császár katonái elől, és türelmesen kivárták, amíg odébbállnak. Frigyes visszatáncolt, ám az akaratával való nyílt szembeszegülés megemészthetetlen dühöt hagyott benne. Utóbb a templomosok azt bizonygatták, hogy hitszegés történt, és „meg akarták ölni őket”,

míg Frigyes beépített embereinek értesülése szerint épp a templomosok tervezték azt, hogy mindenekelőtt ők végeznek a császárral. A helyzet a következő hónapokban sem javult: a telet Jaffában töltő Frigyes egyre sürgette al-Kámilt, hogy egy olyan megállapodást írjon alá, amely lehetővé tenné, hogy Jeruzsálem városának kapui újból megnyíljanak a keresztény hívők előtt. A császár erőszakosnak erőszakos volt, ám bolond nem, pontosan föl tudta mérni az Ajjúbida-dinasztia helyzetét. Al-Kámilnak ekkor a Damaszkusz birtoklása miatt kitört családi perpatvar okozta a legnagyobb fejfájást, ezért arra jutott, hogy a keresztényekkel kötendő béke jelentős előnyt biztosíthat számára. Ami meg Frigyest illeti, ő a természetéből adódóan szerette elkápráztatni azokat, akiket erre érdemesnek talált, és az iszlám kultúrához fűződő kötődése – „a császár teljesen úgy élt és úgy öltözött, mint valami szaracén”, kesergett Gerold pátriárka – hozzásegítette ahhoz, hogy Jeruzsálem 1187-ben történt eleste óta minden korábbinál kedvezőbb föltételekkel kössön békét.{487} 1229. február 18-án al-Kámil hivatalosan is beleegyezett abba, hogy a Szent Várost és a Szent Sírt – tízéves fegyverszünet fejében – keresztény igazgatás veszi át. A városban keresztények és muszlimok egyaránt tartózkodhattak, ezenfölül a keresztényeket Betlehem, Názáret, Szidón, Jaffa és Akkon törvényes urainak ismerték el. A több mint négy évtizeden át szétszakított keresztes királyságot így részben sikerült visszaállítani. Ismét magában foglalta a Jaffától Bejrútig terjedő egész partszakaszt, és területe a szárazföld irányában helyenként egészen a Jordán folyóig ért. Jeruzsálemben lehetőség nyílott bizonyos újjáépítési munkálatokra, ám a két fél más és más álláspontra helyezkedett azzal kapcsolatban, hogy vajon ez a védművek újjáépítésére vonatkozott-e, amelyeket az Ajjúbidák egy évtizeddel korábban romboltak le, hogy a város védelmet lehetetlenné tegyék arra az esetre, ha egy keresztény seregnek sikerülne valamikor visszafoglalnia a szent települést. Ez korántsem jelentette Szaladin örökségének teljes érvénytelenítését,

de az 1099-ben, az első keresztes hadjárat idején történt világraszóló tettek megismétlését sem. Ennek ellenére a megállapodás bámulatos teljesítménynek számított, amit Frigyes az unokaöccsének, a Plantagenet-házból való III. Henrik angol királynak írt levelében nagy hűhóval kürtölt világgá. „Eme néhány nap alatt jobbára a csodának és nem a puszta eltökéltségnek köszönhetően egy olyan ügyben született végzés, […] amit a világ számos hadvezérének és uralkodójának […] eleddig nem sikerült erővel megvalósítania” – olvasható a levélben.{488} A német költő és keresztes vitéz, Freidank azon tűnődött, hogy: „Vajon mire vágyhatnának erősebben a bűnösök, mint a Szent Sír meg a Szent Kereszt?”{489} Krisztus sok követője beleegyezően bólintott volna erre. Még ha a Szent Kereszt nem is tért vissza a helyére – valószínűleg Damaszkuszban tűnhetett el –,a Szent Város újból keresztény uralom alá került. Ám a templomosokat mindez nem hatotta meg. Jeruzsálemben a keresztények a Szent Sírt tartották a legszentebb helynek, hiszen e csodálatos templomban feküdt a vastag márványlap alatt Krisztus sírja, amely előtt minden Szentföldre látogató zarándok alázattal és hódolattal borult le. Jeruzsálem visszaszerzése nyilvánvalóan büszkeségre adott okot, ám e fejlemény természetesen – a keleti Mediterráneum több jelentősebb városához hasonlóan – üzleti hasznot is hozott a keresztény kereskedőknek. Azonban mindenekfölött a Szent Sír számított a legtöbbet. A templomosok számára volt még egy igen fontos hely, mégpedig a Salamon templomának nevezett épület, amelyben rendjük megalakult, majd 1119 és 1187 között hajlékot kapott. A Templom volt az ő igazi otthonuk, amelyből elűzték őket. Visszaszerzése a rend önértékelése szempontjából óriási, mindent meghatározó jelentőséggel bírt, ám tárgyalásai során Frigyes ezt figyelmen kívül hagyta. „A frankok átvették Jeruzsálemet, ami miatt a muszlimok rendkívüli módon fölháborodtak, és gyalázatnak tartották. Olyan rettenetes erőtlenséget éreztek, és olyan fájdalommal töltötte el őket, amelyet leírni sem lehet” – zúgolódott a krónikaíró Ibn al-

Athír a Frigyes és al-Kámil közötti megállapodásról beszámolva.{490} Igazság szerint a várost nem engedték át teljesen a keresztény hitetleneknek, hiszen a Templom-hegy kívül maradt az egyezségen. A muszlimok számára Mekka és Medina után ez volt az iszlám legszentebb helye, az al-Haram as-Saríf, amelyen ott állt az al-Aksza mecset meg a Szikladóm. Amikor Szaladin elfoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a templomosok által a mecset köré emelt melléképületeket, az egész építményt rózsavízzel tisztította meg, majd visszaállította a Korán-idézeteket, és „páratlan szépségű márvány- és aranyozott mozaikokkal” díszítette, „tetszetős olvasóállványokat készíttetett, rajtuk díszes Korán-példányokkal”. {491} Az al-Aksza visszaszolgáltatása a tisztátalan keresztényeknek megbocsáthatatlan bűn lett volna, ezért is mondta ki a Frigyes és alKámil között létrejött békemegállapodás egyik legfontosabb pontja: a mecset a muszlimoké marad, hogy a zarándokok nyugodt körülmények között és bármiféle fizetség nélkül imádkozhassanak. A templomosok tehát nem építhették újjá régi szállásukat, a rendnek be kellett érnie egy kevésbé szent hellyel. A szerződés értelmében a templomosok érdekeit másutt sem vették igazán figyelembe. A Jeruzsálemet Jaffával összekötő út mentén fekvő néhány tulajdonukat ugyan újra birtokba vehették, hogy ellenőrizhessék a tengertől a városba vezető közvetlen és biztonságos út forgalmát, de egyébként – Gerold pátriárka szavaival élve – „egy talpalatnyi földet sem kaptak vissza”.{492} A tripoliszi hercegségben található két nagyobb várukat, Château Blanc-t és Tortoszát „meglévő állapotukban” kellett hagyni, vagyis sem fölújításuk, sem kibővítésük nem jöhetett szóba.{493} Ezzel szemben Salzai Hermann Német Lovagrendje a megállapodás értelmében folytathatta saját nagy méretű várának, a Montfort-nak az építését az Akkon melletti hegyekben, amelyhez a német testvérek 1227-ben fogtak hozzá. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Frigyes nem szándékosan alakította úgy a megállapodást, hogy elbánjon a templáriusokkal. Jeruzsálem elveszítése mindenképpen súlyos csapásnak számított,

amit valahogyan elfogadhatóvá kellett tenni a szultán számára. Ám a szerződés pontjai között épp elég olyan kikötés volt, amely miatt a rend sértve érezhette magát, egyben alapos okot szolgáltatott a föltételezésre, hogy a császár által tető alá hozott fegyverszünet korántsem minden keleti frank érdekeit, hanem inkább koronája megőrzését, valamint kereskedelmi érdekeinek védelmét szolgálta, amelyek alapját a Szicília és Jeruzsálem között fönnálló, kedvező kereskedési föltételek képezték.{494} Frigyes 1229. március 17-én a Szent Sír templomában imádkozott, és annak ellenére, hogy a pápa kiátkozta, az oltárról elvette Jeruzsálem koronáját, majd a saját fejére helyezte. Miután Frigyes elhagyta a templomot, Salzai Hermann megvédte pártfogója magatartását a gyülekezet előtt, emlékeztetve őket arra, hogy a császár korábban valódi történelmi tettet hajtott végre. „Szinte lehetetlen leírni, hogy milyen öröm öntötte el az embereket” – emlékezett vissza utóbb.{495} Azt nyilvánvalóan nem mondhatta, hogy mennyire örültek a templomosok, hiszen örömről szó sem lehetett. Az erősen császárellenes krónikaíró, Novarai Fülöp beszámolója szerint ahelyett, hogy mindenki bálványozná, „a császár mostanára már Akkon egész népe körében népszerűtlenné vált, [és] kiváltképpen a templomosok tápláltak iránta mély ellenszenvet”.{496} Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy ez a gyűlölködés nyílt felkeléssé mérgesedjen. A földühödött és minden vesztenivaló híján maradt templomosok erőiket Akkonban vonták össze, ahol – Gerold pátriárka kíséretében – arra készültek, hogy szembeszálljanak Frigyessel, aki ilyen szégyenletes békekötésre vetemedett. Jóllehet az 1229-es megállapodásról azt föltételezték, hogy tíz évre enyhíteni fogja a feszültséget a szentföldi keresztények és muszlimok között, akadt egy szarvashibája. Lényegében ugyanis a császár és a szultán között létrejött egyezmény volt, amelyet inkább személyes megállapodásként, mint olyasvalamiként lehetett értelmezni, ami az ő hitükön lévő összes uralkodóra és nemesre kötelező érvénnyel bírt. Nem volt titok, hogy mind Frigyes, mind alKámil csak ideiglenesen tartózkodott Palesztinában, amelyet

mindketten elhagyni készültek. Noha nemrég koronázták királlyá, Frigyesnek németországi és itáliai ügyeivel is törődnie kellett, alKámilra pedig kairói teendői vártak. És bár a szultán beleegyezett a fegyverszünetbe, semmi jel nem utalt arra, hogy rokonai ezt ölbe tett kézzel nézik majd, és összeborulnak keresztény szomszédaikkal. A megállapodást megkötők nélkül ez a béke fabatkát sem ért. Annak érdekében, hogy erre fölhívják a figyelmet, a pátriárka és a templomosok sereget kezdtek gyűjteni azzal a szándékkal, hogy előbb Damaszkusz, majd Jeruzsálem ellen indulnak, amelyet hivatalosan a pápa nevében akartak maguknak követelni. Az ötlet nyilvánvalóan puszta képtelenség volt, amelyet nem annyira jól átgondolt katonai stratégia, mint inkább gyűlölködés és bizalmatlanság szült, ám ekkor már a személyes ellenségeskedés is teret kapott, és ezt egykönnyen nem lehetett megszüntetni. A pátriárka erőszakos és csalárd antikrisztusként ítélte el a császárt, azt bizonygatva, hogy „a lábujjától a feje búbjáig szikrányi józan ész sem szorult belé”.{497} Erre a császár persze haragra gerjedt. A kevéssel 1229 húsvétja előtt Akkonba érkezett Frigyes fölszólította a pátriárkát, hogy állítsa le a templomosok hadikészülődését, és szerelje le az általa felállított sereget. Ám Gerold közölte a császárral, hogy kiközösítettek utasításait nem hajtja végre. Válaszul a földühödött császár megparancsolta az akkoni kikiáltóknak, hogy hívják össze a város népét, mert beszélni akar hozzájuk. Ezután előadta mondandóját. „Beszélt hozzájuk, és elmondta, amit akart, beszéde során sokat panaszkodott a templomosokra” – írta Novarai Fülöp.{498} A pátriárka beszámolója szerint Frigyes még tovább ment:   Nagy panaszkodásba kezdett ellenünk hamis vádak tömegét szórva fejünkre. Azután a Templom tiszteletre méltó mestere ellen fordult, és haszontalan beszédekkel igyekezett nyilvánosan hírnevét beszennyezni, azon iparkodott, hogy saját, már mindenki számára látható ballépései miatt másra hárítsa a felelősséget, majd

hozzátette, azzal a szándékkal tartunk sereget fegyverben, hogy neki bajt okozzunk.

  Frigyes utasította a templáriusokat, hagyják el Akkont, majd a tudtukra adta, a kapukhoz nyílpuskásokat rendel, hogy a várost elhagyó testvérek ne térhessenek vissza. „Ezután a templomokat és egyéb magas épületeket számszeríjászokkal erősítette meg, főképpen a templomosoktól hozzánk vezető út mentén – panaszolta Gerold. – És abban mindenki biztos lehet, hogy a szaracénok ellen ennyi gyűlölködést és ellenségeskedést soha nem mutatott.”{499} Ígéretéhez híven, Frigyes megtöltötte katonáival Akkont, és hogy dühét kitöltse valakin, néhány barátot végigkorbácsoltatott az utcákon. A templomos házat ostrom alá fogták, a császári katonák körülzárták a pátriárka palotáját, és öt napon át Akkonban háborús állapotok uralkodtak. Frigyes már ki volt közösítve, de ráadásként a pátriárka mindenkit egyházi átokkal fenyegetett meg, aki „tanácsaival vagy szolgálataival az egyház, a templomosok, a Szentföld többi szerzetese vagy a zarándokok ellen a császárt segíti”. {500}

Frigyesnek ekkor két választása maradt, vagy fokozza a feszültséget, vagy meghátrál. Az utóbbi mellett döntött. A Szicíliából érkezett hírek szerint az ottani bajok már kezdték az Akkonban megtapasztalt nehézségeit is túlszárnyalni. Szentföldi feladata Jeruzsálem visszaszerzése volt. Elérkezett az idő, hogy hazatérjen. Amilyen gyorsan csak lehetett, nekifogott a visszatéréshez szükséges előkészületeknek. Az akkoni fegyvertárakból minden mozdítható hadieszközt kivett, és amit nem tudott hajóra rakni, azt megsemmisítette, nehogy a templomosok kezébe jutva, saját céljaikra használják fel azokat. A helyőrséget császári katonák látták el, a Német Lovagrend pedig a lassan épülő-növekvő montfort-i erődjéből felügyelte a várost. Frigyes megbízottakat – baillis – nevezett ki a Jeruzsálemi és a Ciprusi Királyság kormányzására – utóbbira látogatása idején szintén megpróbált jogot formálni. Előkelő nyugati kapcsolatainak írt leveleiben az eseményeket a

maga előnyére magyarázta. Majd 1229. május 1-jén lesietett az akkoni kikötőbe, és hajóra szállva útnak indult Itália felé. Ahogy a városon áthaladt – írta Novarai Fülöp, aki örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy az által gyűlölt császárra kígyótbékát kiáltson, „a mészárosok meg az utcán tartózkodó öregemberek, akiket a düh hajtott, mellette futottak, és belekkel meg húsdarabokkal hajigálták meg”.{501} II. Hohenstaufen Frigyesnek, akinek a térdére a Szentföldre való érkezésekor csókok záporoztak, válláról fityegő állati belsőségekkel kellett távoznia onnan. Bizony dicstelen búcsú volt. Lehet, hogy II. Frigyes keresztes hadjárata haragot, neheztelést keltett a keresztes vitézek soraiban, és az is lehet, hogy hosszan tartó megosztottságot hagyott maga után a császár hívei, illetve a nemes Ibelin család vezette főuri tömörülés és a templomosok között, ám a szultánnal kötött megállapodás eredményeként a latin államokra az általános biztonság időszaka köszöntött, amely jóval túlélte a császár távozását. A keresztény területeknek a harmadik keresztes hadjárattal kezdődő visszaszerzése a császár rövid látogatása alatt jelentős előrelépést ért el. A Szaladin által három évtizeddel korábban előidézett, a latin államok létét fenyegető veszély ekkor már hosszú ideje tovatűnt. A levantei part hosszú sávja a délre fekvő Jaffától kezdődően ismét a frankok kezére került – a keresztény birtokok egymást követő, hosszú sorával egyetemben, amelyek Akkonon és Türoszon át egészen a tripoliszi grófságbeli Tortoszáig és Margatig húzódtak. Az ezen túl fekvő Antiókhiai Fejedelemség – noha a 12. századi legnagyobb kiterjedéséhez képest már jóval kisebbre zsugorodva – még mindig életképes politikai egységnek számított, míg Ciprust a Lusignan-házból való uralkodók kormányozták Frigyes azon próbálkozásai dacára, hogy félreállítsa őket, és magának kaparintsa meg a szigetet.

Az 1230-as évek végén külországi keresztesek újabb hullámai érkeztek a Szentföldre Richárdnak, Cornwall grófjának, III. Henrik angol király fivérének és Tibold (I. Theobald) champagne-i grófnak, navarrai költőnek és királynak a vezetésével.{502} Ezen – összefoglaló nevén bárók keresztes hadjárataként emlegetett – vállalkozások a Frigyes által megvalósított területgyarapodásokat kiindulópontul használva szereztek vissza korábbi keresztény birtokokat, többek között északon Beaufort, Belvoir, Szafed és Tiberias, délen pedig Aszkalon várait. Elősegítették továbbá, hogy a keresztények több hatalomhoz jussanak Jeruzsálemben: 1241-ben korlátozták a muszlimok bejutását a városba, és Krisztus hívei ismét látogathatták a Templom-hegyet, amely lehetőség három éven át, a fosztogató hvárezmi törökök 1244 augusztusában történt megjelenéséig állt nyitva előttük. Ez igazán csodálatra méltó vívmánynak számított, amelyről büszkeséggel eltelve számolt be a templomos hadvezetőségről az angliai preceptornak küldött hírt adó levél:   Mindazon szent helyek, ahol az Úr nevét ötvenhat éven át nem hívhatták segítségül, íme, visszakerültek, megtisztíttattak és – dicsőség legyen Istennek! – most itt mindennap szentmisét celebrálnak. E szent helyek most már látogathatók, és mindenki számára biztonságosak.{503}

  Ha másban nem is, Hohenstaufen Frigyes e tekintetben – az 1187ben lezajlott hattíni ütközet óta életbe léptetett – minden más intézkedésnél kedvezőbb rendezés alapjait teremtette meg. Mindennek árnyoldalaként, Frigyes szűnni nem akaró belharcokat hagyott maga után. Kétségkívül sok várat és területet hódítottak vissza, ám a latin államok egészét tekintve nem lehetett beszélni következetes és átgondolt vezetésről. A Hohenstaufenuralkodóház ugyan magának követelte Jeruzsálem koronáját, ám sem Frigyesnek, sem Konrád fiának nem állt szándékában, hogy személyesen gyakorolja hatalmát. Elkeseredett viszálykodás állította szembe a császárt és az egyiptomi Ajjúbida-dinasztiából származó

szultánnal folytatott politikáját támogató, illetve erőszakos befolyásszerzését ellenző erőket, akik inkább valamelyik Egyiptomellenes damaszkuszi szultánnal léptek volna szövetségre. A megosztott katonai rendek is ezen erővonalak mentén sorakoztak föl, az ispotályosok a császári, a templomosok pedig az ellenoldal támogatóiként. Más időkben e megosztottság kedvező alkalmat kínált volna az Ajjúbidáknak a támadásra, ám az 1230–1240 közötti esztendőkben őket magukat is a pozíciókért folytatott hatalmi harcok, viszálykodások állították szembe egymással. Területét tekintve a szaracén birodalom még mindig hatalmas volt, hiszen Egyiptomtól, a Vörös-tenger partjától a Hidzsázban fekvő szent városokig, Mekkáig és Medináig, míg északon végig a Jordán völgyén, Palesztinán és Szírián keresztül egészen Dzsazíráig terjedt. Ám a valóságban e roppant térségnek csak elenyésző része állt valamiféle kormányzás alatt. Kairó és Damaszkusz gyakran feszült egymásnak, és a keresztények között kerestek szövetségest maguknak, a befogadásuk mellett döntve ahelyett, hogy erőiket egyesítve kiűzték volna őket. Szaladin után egyetlen szultán sem mutatkozott képesnek arra, hogy személyiségének erejével vagy jelenlétével e területeket valódi egységbe forrassza. Következésképpen – legalábbis egy időre – valamiféle bonyolult egyensúlyi helyzet jött létre a két vallási csoport között, amelyek mindegyikében nagyjából egyforma zűrzavar uralkodott. Ami a templomosokat illeti, számukra Frigyes szentföldi ténykedése csak bajt meg nehézséget okozott. Azon döntésükben semmi új nem volt, hogy a világi királlyal szemben saját politikájukat követték, vagy hogy a latin nemességen belül gyakran kirobbanó heves vitákban állást foglaltak. Elvégre a templáriusok az 1160-as években Amalrikkal is nemegyszer szembefordultak, a 13. század első éveiben pedig az antiókhiai utódlásról folyó vitába is belekeveredtek. Az is igaz viszont, hogy korábban soha nem háborúztak tevőlegesen a nyugati koronás király ellen. Ezt meg is bánták. Egy nemzetek fölötti rendnek számolnia kellett volna azzal,

hogy a kereszténység egyik részén elkövetett sérelmekért a másik részén alkalomadtán fizetni kell. Szicíliába visszaérve a császár szigorúan föllépett az ottani templomosok ellen, „ingó és ingatlan vagyonukat elragadva, és kifosztva őket” – ahogyan egy későbbi iratban olvasható.{504} Frigyesnek megvolt a magához való esze. Pontosan tudta, hogyan bánhat el leginkább a templomosokkal: ha anyagi hátterüket gyengíti meg. Röviddel a császár távozását követően, 1230-ben vagy 1232-ben elhunyt Montaigui Péter. Új mestert választottak Périgord-i Armand (Armand de Peragors) személyében, akinek a családja a franciaországi Dordogne régióból származott, de ő a rendben befutott karrierje során Szicília és Calabria preceptorává emelkedett. Hűen a hosszú múltba visszanyúló hagyományhoz, a templomosok ezúttal is – a rend korábbi mesterének vezetése alatt lezajlott nehéz időszak után – kompromisszumos jelöltet választottak (illetve fogadtak el) utódjául. Ez esetben a kibékülés nem ment könnyen: az elkobzott templomos birtokok visszaszolgáltatásának megtagadását kifogásoló pápai panaszra adott válaszában a császár azzal érvelt, hogy teljes mértékben jog szerintjárt el, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megegyezésre jussanak. A Hohenstaufen-ház befolyási övezetén kívül a rend továbbra is fejlődött, sőt az 1230-as években és az 1240-es esztendők elején – nem utolsósorban kereskedelmi tevékenységének eredményeként – szépen gyarapodott. Hajórajuk békeidőben oda-vissza járta a Földközi-tengert, és zarándokokat szállított a szent helyekre. A templomosok nagy számban voltakjelen az Akkonba és Jaffába induló zarándokok kedvelt kiindulási pontjául szolgáló Marseilleben, ahol 1216-ban engedélyt kaptak arra, hogy az árukat és zarándokokat szállító hajóik a város kikötőjét illeték fizetése nélkül használják. 1233-ban – talán a keresztény zarándokok jeruzsálemi látogatását újra lehetővé tevő változásokat követő üzleti föllendülés hatására – a marseille-i városi elöljáróság a föltételeket felülvizsgálta, és a templomosok, valamint az ispotályosok hajózási

tevékenységét a magánkereskedelem védelmében egy évre megtiltotta. Ám a templomosok nyugati ingatlanbirodalma által biztosított, látszólag kiapadhatatlan készletekből származó áru, munkaerő meg ellátmány továbbra is ömlött Marseille-ből, Barcelonából, Pisából, Genovából és Velencéből. E korszakban a templomosok banktevékenysége is gyors ütemben fejlődött. Az 1240-es évekre a rend már az egész keresztény világ leghatalmasabb és leggazdagabb embereinek nyújtott különböző pénzügyi szolgáltatásokat. Angliában és Franciaországban becses diplomáciai iratok biztonságos megőrzését vállalták, okleveleket archiváltak, és a kormánytisztviselők távollétében őrizték a hivatalos pecséteket. Különösen értékes királyi kincsek megóvására is vállalkoztak, emellett – Franciaország esetében – a királyi jövedelmek letéti intézményeként is működtek.{505} A templomos rendházak számos különleges szolgáltatást is nyújtottak: ott folyósították az uralkodók által a háborús szövetségeseiknek megígért járadékot, és részvételt vállaltak olyan megállapodásokban, amelyek megkötésében a szembenállók mellett a kölcsönösen elfogadott és respektált harmadik fél szerepét töltötték be.{506} Kezességet vállaltak adósságért, meghitelezték és kiváltottak túszokat és hadifoglyokat, és hatalmas összegű kölcsönöket is tudtak nyújtani, mint amilyenhez 1240-ben II. Balduin konstantinápolyi császár jutott hozzá a Szent Keresztből származó, saját tulajdonú faereklye fejében. Nagy hatékonysággal léptek föl és tevékenykedtek a polgárháború sújtotta országokban: a 13. század első évtizedeinek Angliájában seregnyi magas rangú templomos tartózkodott János király udvarában, aki csaknem egész uralkodását háborúskodással vagy azzal töltötte, hogy kényszeredetten egyezkedett saját alattvalóival. A templomosok azon kevesek közé tartoztak, akiket János nem háborgatott, viszonzásul ők a pártjára álltak, amikor III. Ince pápa az uralkodót átokkal sújtotta, és igyekeztek úgy megvédeni pozícióikat, mint a király legfontosabb hitelezői, egyben János bőkezűségének kedvezményezettjei.{507} Amikor az 1230-as évekre János fia, III.

Henrik nagykorúvá vált, a rendnek vele is sikerült a szívélyes kapcsolatot fönntartani. Természetes módon, az értékeiket a templomosoknál letétbe helyező, tőlük pénzt kölcsönző királyokat és császárokat a magasabb rangú alattvalóik is elkezdték utánozni. Királyi hűbéruraikhoz hasonlóan a nemesek, lovagok és gazdag városi polgárok is fölmérték annak nyilvánvaló előnyeit, hogy féltett vagyonukat a templomos házakban helyezzék el, amelyek nem csupán fizikai biztonságot, hanem vallási intézményként is védelmet nyújtottak, hiszen azokat nem lehetett anélkül kirabolni, hogy az elkövetőt az Egyház haragja, majd a túlvilágon az örök kárhozat ne sújtsa. Akadtak olyanok, akik mindenüket a templáriusok gondjaira bízták, mielőtt zarándokútra vagy keresztes háborúba indultak volna, a testvéreket a javakkal kapcsolatos tennivalókra vonatkozó utasításokkal látták el arra az esetre, ha nem térnének vissza. A templomosok ismert gazdagságát és messze földre szétágazó kapcsolatait mások pénzmozgással kapcsolatban vették igénybe: több száz vagy éppen több ezer márkát hagytak valamely város templomos rendházában, amelyet azután egy másik országban, sőt másik földrészen kaptak kézhez. 1240-ben IX. Gergely pápa ezen ügyletnek egy igen bonyolult változatát vette igénybe, amikor fölkérte a francia templáriusokat, hogy segítsenek adóssága visszafizetésében: mivel a Skóciában, Írországban és Angliában beszedett pápai jövedelmeket a párizsi templomos házon keresztül továbbították, a pápa hitelezői hitellevelüket a párizsi testvéreknek bemutatva kézhez kapták a hátralékos összegeket, amelyekkel nekik a szentatya Rómából tartozott. Kasztíliai Blanka, az 1226-ban trónra lépett IX. Lajos francia király anyja az összes magánjellegű pénzügyeit a templomosokkal intéztette, beleértve az általa Maubuissonban alapított és finanszírozott apátság építési munkálataival kapcsolatos, több ezer livre-re rugó kifizetések ellenőrzését is. Mások mellett IX. Lajos fivére, Alfonz, poitiers-i gróf személyes pénzgazdálkodása ugyancsak a templomosokra maradt, és az 1240-es évektől divatba jött, sőt megszokottá vált, hogy a

nyugati keresztény országok nemesemberei és nemesasszonyai ugyanígy járnak el. Ekképpen a 13. század közepének közeledtével a keresztesek a szervezettség rendkívül magas fokára jutottak el. A Szentföldön egyre inkább önállósodott katonai entitássá váltak, és nagyszámú vár birtokosaként a nekik leginkább megfelelő politikát folytatták, még akkor is, ha az a legmagasabb világi hatalmak akaratával és érdekeivel szembement. Nyugaton, ahol a spanyol félszigetet leszámítva a templomos testvérek napi szinten nem végeztek semmiféle harcászati műveletet, ezért életmódjuk alig különbözött bármelyik rend szerzeteseinek életétől, élénk üzleti tevékenységet folytattak. A rend által eredetileg a keresztes háborúhoz kapcsolódó feladatok finanszírozására kifejlesztett infrastruktúrát ekkor már sok egyéb célra is fölhasználták. A valóságban a templomos rend már sokkal több volt egy harcoló szervezetnél, hiszen igazi nemzetközi bankhálózattá nőtte ki magát, amelynek szolgáltatásait ugyanolyan szívesen vettek igénybe a Jeruzsálembe biztonsággal eljutni kívánó zarándokok, mint azok a királyok, királynők és nemesek, akik pénzügyeik rendben tartására teljes körű pénzügyi szolgáltatást kerestek: biztonságban akarták tudni az értékeiket, és szükség esetén kölcsönhöz akartakjutni. Mindent összevetve, Krisztus szegény lovagjai, akik nevüket ajeruzsálemi Salamon temploma után kapták, immár nem a Templomban laktak, és nincstelenségük miatt sem kellett sajnálni őket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a templáriusok felhagytak volna a keresztes háborúkban betöltött küldetésük teljesítésével. Távolról sem. Az egyetlen dolog, amelyről a keresztesek soha nem tettek le, az a szentföldi keresztényekhez és sorsukhoz fűződő szoros kapcsolatuk fönntartása volt, és bár az 1230-as meg a korai 1240-es évek viszonylag zavartalan, békés időszaknak számítottak, a keresztes haditevékenység utolsó föllobbanására már nem kellett sokat várni. Noha az ellenség időközben számos szempontból fejlődött, a testvérek legfőbb

küldetése mit sem változott: bármi áron megvédeni a Jeruzsálemi Királyságot.

16   Bontsd ki zászlónk, és emeld magasba!   Az Ibn Vászil néven ismert szíriai tudós és történetíró 1244-ben Kairó felé tartva Jeruzsálemen is áthaladt. A várost ekkor még a keresztények birtokolták, és Vászil igen elkeseredett a látottakon. Bár a muszlimok beléphettek Jeruzsálembe és felmehettek a Templom-hegyre, az al-Haram as-Sarífba, ám mindenütt a szentségtörés látványa fogadta őket. A Szikladómban keresztény papok az Atya, Fiú és a Szentlélek – vagyis a Szentháromság – nevét kántálva celebráltak misét: ezt pedig a muszlimok többistenhitűségként értelmezték. És amit még kimondani is szörnyűségnek számított: azon a sziklán, amelyről éjszakai utazása során Mohamed az égbe emelkedett, borospalackok hevertek. Magát az al-Akszát is megszentségtelenítették, és harangokat aggattak föl rá.{508} Ibn Vászil már régóta kételyekkel eltelve tekintett az al-Kámil és II. Frigyes között 1229-ben létrejött megállapodásra. Már bejelentését követően prédikált ellene a damaszkuszi nagymecsetben, amelynek során azon kesergett, hogy „mostantól a Jeruzsálembe vezető utat elzárták az istenfélő látogatók előtt!”, és „szégyent kiáltott a muszlim uralkodókra”. És most, hogy saját szemével látta a tizenöt éves frank uralom következményeit, csak még jobban kétségbeesett. A jeruzsálemi rendezés egyértelműen a keresztesek javát szolgálta. De vajon mit adott az iszlámnak? Al-Kámilnak már nem maradt lehetősége, hogy e kérdéseken elmélkedjen. A szultán 1238-ban eltávozott az élők sorából, és halálát a szokásos hatalmi harcok követték. Két év elteltével al-

Kámil fiának, asz-Szálih Ajjúbnak (vagy egyszerűen asz-Szálih) sikerült átvennie atyja örökségét és címét, ezzel némi elméleti fennhatóságot szerezve hataloméhes rokonai fölött. Trónusára azonban sokan ácsingóztak. Különösen lázadozó nagybátyja, Damaszkusz ura, asz-Szálih Iszmáíl tört rengeteg borsot az orra alá, aki szövetségre lépve a jeruzsálemi királyságbeli frankokkal, megerősítette őket a Szent Város fölött gyakorolt jogaikban, és különböző várakat engedett át nekik, többek között a Jordán mentén, nem sokkal a Galileai-tenger fölött fekvő Szafedet, amelynek nagystílű újjáépítésére a templomosok vállalkoztak. AszSzálih számára ez több volt politikai célszerűségnél, és úgy értékelte, hogy nagybátyja átlépte az alkalmazkodás és a föltétel nélküli szövetség között húzódó vonalat. És ő, mint az új szultán, nem ülhet többé ölbe tett kézzel, ebbe már nem nyugodhat bele. Lehet, hogy nagybátyja immár szövetségeseinek tudhatta a frankokat, de asz-Szálih ezúttal valami sokkal jelentősebb és veszélyesebb vállalkozásba fogott. Mezopotámiában és Szíria északi részén ekkortájt egy új népcsoportjutott mind nagyobb hatalomhoz: a Perzsiából és Közép-Ázsiából származó, szunnita vallású hvárezmi törökök, akiket a mongol hódítók űztek el hazájukból, és akik ez idő tájt nyugat felé nyomulva kerestek maguknak új területet, ahol letelepedhetnek. Rettenthetetlen harcosok és kiváló lovasok voltak, ugyanakkor kiszámíthatatlanok, akikkel rendkívül nehezen lehetett együttműködni, ám a harcmezőn nem ismertek kegyelmet. AszSzálih katonai szövetségre lépett velük, és 1244-ben már készen is állt arra, hogy ekként megerősödve damaszkuszi nagybátyja és az álnok jeruzsálemi keresztények ellen induljon. Július 11-én, alig néhány hónappal Ibn Vászil látogatását követően a hvárezmiek rátörtek a Szent Városra. A Jeruzsálemet nekik juttató megállapodás értelmében a frankok nem építhették újjá a falakat, így a támadók könnyűszerrel belovagolhattak a városba. Még könnyebbnek bizonyult végezni a keresztény vezetőkkel meg a lakossággal, és a hvárezmiek ámokfutást rendeztek: a papoknak fejét vették, a templomokban menedéket

kereső zarándokoknak kiontották a belét, Az Úr Templomát meg a Szent Sírt ékesítő márványdíszítéseket darabokra törték, a frank királyok sírjait földúlták, a városból kitóduló, a puszta életüket menteni próbáló menekülők tömegeit pedig világgá kergették. A katonai rendek megpróbálták a Jaffa felé induló jeruzsálemieket védelmükben venni, ám ezek túlságosan is sokan voltak. Az ispotályos Newcastle-i Gerald a következőképpen számolt be arról, hogy végül miként teljesedett be a zsiványoktól meg a hvárezmi lovasoktól megtámadott városlakók sorsa:   Az őket minden oldalról bekerítő ellenség […] karddal, íjjal, kövekkel meg más fegyverekkel rontott rájuk, és hozzávetőleg hétezer férfit és nőt kaszabolt le, vágott darabokra, […] olyan mészárlást végezve közöttük, hogy a keresztények vére […] patakokban folyt le a hegyoldalon.

  A városban pedig – írta Gerald – „ahogy a birkáknak, úgy metszették el az apácák meg az agg, magatehetetlen férfiak torkát”. {509} Jeruzsálemet teljesen feldúlták, és körülbelül egy hónapon át garázdálkodtak a környező vidéken, mielőtt tömegestül Gázába indultak volna, hogy asz-Szálih seregéhez csatlakozva fölkészüljenek a következő támadásra. Most, hogy Jeruzsálem ismét elveszett, és az újonnan fölbukkant ellenség szabadon randalírozott a területeiken, a keresztényeknek nem maradt egyéb választása, minthogy fölvegyék a harcot. Damaszkuszi szövetségeseik segítségét igénybe véve sikerült mintegy tízezer harcosból álló sereget toborozniuk, és felkészültek az összecsapásra. Október 17-én a keresztény–damaszkuszi had a Gázához közeli La Forbie (al-Harbijja – al-Harbiyya) nevű falu mellett ütközött meg a hvárezmi–egyiptomi sereggel. Az egyik túlélő szerint a keresztények hősiesen – „mint Isten bajnokai” – küzdöttek. Egy egész álló napig állták a jóval nagyobb létszámú ellenség rohamait, ám a következő reggelre a damaszkuszi szövetségeseknek inába szállt a bátorsága.

{510}

Megfutamodtak a harcmezőről, és a magára maradt latin sereget az immáron sokszoros túlerő egyszerűen megsemmisítette. A templáriusok a La Forbie-i ütközetben minden használható emberüket bevetették, akik több száz ispotályos és teuton lovaggal{511} vállvetve küzdöttek. Az ütközetben részt vett 350 templomos lovagból mindössze 36 menekült meg élve. Mesterük, Périgord-i Armand eltűnt, és soha nem látták többé. Az ispotályos mestert, Châteauneufi Vilmost (Guillaume de Chateauneuf) Kairóba hurcolták, ahol hat éven át raboskodott. A türoszi érsek – több más magas rangú egyházi személyhez hasonlóan – halálosan megsebesült. A kiemelkedő vezérek egyikét, Valter, brienne-i grófot Jaffába hurcolták, és egy ideig a várfalon keresztre feszítve kínozták (de nem ölték meg). A latin sereg túlélő közvitézeit rabszolgának adták el. Az ostromgépek kezelői és a gyalogos katonák „kiszámíthatatlan mészárlás” áldozataivá váltak.{512} Mint katonai csapás, La Forbie csaknem Hattínnal ért föl. A jeruzsálemi pátriárka, Nantes-i Róbert – aki részt vett az ütközetben, de sikerült Aszkalonba menekülnie – végsőkig elkeseredett a látottakon. „Miután a csatában mindent elveszítettünk, már semmi nincs, ami megvigasztalhatna bennünket – szomorkodott abban a levélben, amelyet valamennyi vezető egyházi embernek elküldött Anglia és a Szentföld között, aki csak az eszébe jutott. – Ha nem kapunk segítséget, az ország egyhamar végső romlásra jut.”{513} Nantes-i Róbert úgy ítélte meg, hogy a La Forbie-nál elszenvedett csatavesztés az egész kereszténység veresége volt. Ám ezt nem mindenki látta így. Biztonságos, az apuliai régióban fekvő foggiabeli tornyából kitekintő II. Frigyes német-római császár, Jeruzsálem távol levő királya az ütközet kimenetelére sajátos magyarázattal szolgált, egy templomosok által irányított csoportot hibáztatott, amely figyelmen kívül hagyta azon utasításokat, miszerint Egyiptommal meg kell őrizni a békét. A csatáról – amelyet szerinte soha nem kellett volna megvívni – megvető hangnemben írt

levelében kikelt „a templomosoknak a helybéli főurak gyengesége által táplált fennhéjázó vallási büszkeség ellen”.{514} Frigyesnek mi sem volt könnyebb, mint dühét a biztonságos Foggiából a templomosokra zúdítani, annál is inkább, mivel meg sem fordult a fejében, hogy maga menjen vissza helyreállítani a Jeruzsálemi Királyságot. Végül egy olyan férfiú sietett a keresztes államok segítségére, aki a templomos rendhez sokkal kedvezőbben viszonyult.

1244 decemberének derekán IX. Lajos a halálos ágyán feküdt. A harmincesztendős, viaszsápadt, csont és bőr király a szó szoros értelmében sorvadozott. Vérhasban szenvedett, abban a komisz, szörnyű fájdalmakkal járó kórban, amely a legszívósabb katona beleit is bármikor kikezdhette, hogy aztán egyhamar a sírba taszítsa. Lajos kisebb-nagyobb megszakításokkal már két éve betegeskedett, amióta egy angolok ellen vezetett hadjárata során elkapta a kórt, ám a mostani roham végzetesnek látszott. Anyja, Kasztíliai Blanka Pontoise-ba sietett a betegágyához, hogy a királyi kápolna legszentebb ereklyéivel megérintse fia ujjait. Az uralkodói rendeletnek engedelmeskedve az egész francia királyság a felgyógyulásáért könyörgött, ám eredményt még ez sem hozott. Úgy tűnt, hogy a király karácsonyra kiszenved, és a vele azonos nevű, egyévesnél is fiatalabb fia lép a helyére. Az órák múlásával a királyon egyre inkább erőt vett a kór, ágya mellett két udvarhölgy vigyázta a mozdulatlan testet, azt lesve, hogy mikor szűnik meg lélegezni. Úgy látszott, hogy elérkezett az utolsó pillanat, és egyikük már a lehunyt szemére kezdte húzni az uralkodói takarót. De vajon tényleg meghalt? A másik udvarhölgy az ágy túloldalán úgy vélte, hogy nem. A király néma volt és eszméletlen, és láthatóan nem lélegzett, ám a hölgy azt bizonygatta, hogy a király lelke még a testében lakozik, és nem hagyta fölhúzni a fejére a takarót. A két ápoló heves szóváltásba elegyedett, mígnem az alattuk fekvő Lajos

király fölnyitotta a szemét, szóra nyitotta száját, és azt kérte tőlük, hogy hozzanak neki egy jeruzsálemi keresztet.{515} IX. Lajost 1226-ban, tizenkét éves korában koronázták Franciaország királyává. Országlásának legnagyobb részét a királyi hatalom visszaállítására fordította Franciaország azon területein, amelyek a 12. században angol uralom alatt álltak, megújította a törvényeket, és az uralkodói pompát olyan szintre emelte, amelyet az egész középkor folyamán csak nagy ritkán sikerült utolérni. Lajost feltűnő arccal áldotta meg a természet, vékony, egyenes orral, kiálló pofacsonttal, és ő maga is gondot fordított rá, hogy méltósággal teli megjelenését minden körülmények között kihangsúlyozza, akár udvari öltözékének színes pompájában mutatkozott, akár mint keresztes vitézként jelent meg, olcsó mókusprémmel ékesített, diszkrét árnyalatú, sötét selyemruháját öltve fel. Számos épületet emeltetett, nagy műgyűjtő és a művészetek jeles patrónusa volt, aki után legkiemelkedőbb alkotásként a párizsi Sainte-Chapelle maradt fönn, ez a filigrán, gyönyörű faragású kápolna, támasztópillérek és festett színesüveg táblák együtteséből létrehozott pompás gótikus mestermű, amely 1244-ben már befejezéséhez közeledett. Építését azért határozta el, hogy benne őrizzék Krisztus töviskoszorúját, amelyet 1238-ban vásárolt meg a konstantinápolyi latin császártól.{516} Lajos a Szent Kereszt egy darabját is magáénak tudhatta, hasonlóképpen a szent szivacsot, amelyből Jézus a keresztre feszítésekor ecetet ivott, valamint a lándzsa vashegyét, amelyet a római katona az oldalába döfött. Ám egy kimagasló keresztény uralkodót nem csupán az általa emelt épületek, a csillogó pompa és a fölhalmozott ereklyék tették naggyá. Lajos gyógyulása saját személyének szóló csoda volt, amely meggyőzte őt, felnőtt királyként az a küldetése, hogy nagyatyja, II. Fülöp Ágost és dédatyja, VII. Lajos nyomdokaiba lépjen. Ott fogja tehát hagyni Franciaországot, hogy keresztes hadjáratot vezessen a Szentföldre. A párizsi templomosok közeli kapcsolatot ápoltak a francia királlyal, és az uralkodónak a halálos ágyon történt újjáéledése

közvetlen és mély hatást gyakorolt a rendre. Első feladatként az hárult rájuk, hogy segítsenek az uralkodónak előteremteni a nagy kalandhoz szükséges pénzt. Már negyven év is eltelt azóta, hogy a francia királyok a kincstárral kapcsolatos pénzügyi műveleteket a párizsi Cité-szigeten álló fejedelmi palotájukból a templomosok mintegy másföld kilométerre északra található fényűző központjába helyezték át. Amióta a telket VII. Lajos nekik adományozta, a párizsi Temple-on nagyarányú fölújítási munkálatokat végeztek, így arra is alkalmassá vált, hogy királyi látogatókat fogadjon, ahogyan ez például III. Henrik angol uralkodó 1265-ben tett párizsi vizitje alkalmával is történt.{517} Abban az időben, amikor IX. Lajos a kereszt fölvétele mellett döntött, a kincstárosi feladatokat egy bizonyos Gilles testvér töltötte be, és őt bízták meg azzal, hogy a francia egyház által az ingó javakra kivetett, súlyos – a megszokott huszadról tizedre emelt, vagyis megduplázott – keresztes adó révén befolyó pénzt kezelje.{518} A templáriusok feleltek azért is, hogy amikor a király megérkezik a Szentföldre, elegendő készpénz álljon a rendelkezésére.{519} Lajos a csapatai szállítására hajókat kívánt fölszereltetni a Marseille-től nyugatra fekvő új, rendelésre épített Aigues-Mortes kikötőjében, és a háborús ellátás minél jobb megszervezése érdekében az akkoni templomos rendház preceptoraként e területen fölbecsülhetetlen tapasztalatokat szerzett Vichiers-i Rajnald (Renaud de Vichiers) franciaországi preceptorhoz fordult segítségért. 1246-ban Rajnaldot a legmagasabb rangú francia ispotályos, André Polin perjel társaságában Genovába és Marseille-be küldték, ahol a két férfiú hajókat bérelt a király serege számára, és közvetlenül az uralkodónak tett jelentést.{520} Amikor azután Lajos végre vitorlát bontott, majd 1248 szeptemberének derekán a ciprusi Limasszolban partra szállt, a keleti előkelőségek közül elsőként Sonnaci Vilmos (Guillaume de Sonnac) templomos mester üdvözölte. E veterán keresztes nem sokkal korábban utazott Akkonba, hogy a rend vezetését átvegye. Pályája java részét az angolok kormányozta, ám végső soron a francia korona alá tartozó Aquitániában töltötte.

Ciprus Lajos keresztes hadjáratának amolyan előretolt támaszpontja lett: egy gabona- és borkészletekkel, illetve munícióval feltöltött katonai raktár. Röviddel ottani partra szállása után már a döntés is megszületett az új keresztes háború célpontjáról: ismét Damiettát jelölték ki, azt a várost, ahol az ötödik hadjárat rövid ideig tartó győzelmet aratott, majd szégyenteljes visszavonulásra kényszerült – a szárazföldön és vízen vívott ádáz küzdelmek színhelyét. E rossz emlékű esetet nem igazán lehetett követésre méltónak vagy csábítónak nevezni, ám az azóta eltelt negyedszázad, a keresztes vezérek új nemzedékének megjelenése, valamint Lajos túlcsorduló önbizalma többet nyomott a latban, mint egy nem is olyan régen megesett történelmi precedens. Az egyiptomi szultán eléggé sebezhető ellenfélnek látszott. A La Forbienál 1246-ban aratott elsöprő győzelme dacára szakított hvárezmi szövetségeseivel, és a következő évben kikergette őket Jeruzsálemből. Rokonsága továbbra sem szűnt meg áskálódni ellene, és Kairóban nyughatatlan emírek veszélyeztették a hatalmát, akikkel szemben a mamelukok néven ismert, igen fegyelmezett, ám egyre nehezebben kordában tartható rabszolgatestőrökből felállított erős magánhadsereget szervezett. Mindennek tetejébe asz-Szálih súlyos betegségben is szenvedett: sorvadás (vagyis tüdővész) kínozta, amely elvette életerejét, így megakadályozta abban, hogy a hatalmat szilárdan kézben tartsa. Lajos és hadserege 1249. május 13-án kitűnő hangulatban 1800 hajóval indult el Egyiptom felé, „amelyek megannyi szélben duzzadó vitorlái miatt úgy tűnt, mintha az egész tenger, ameddig csak a szem ellát, kelmével lett volna beborítva”.{521} A hajókon Sonnaci Vilmos mester és a marsallá kinevezett Vichiers-i Rajnald parancsnokság alatt templomosok népes csoportja is Damiettába utazott. Az utat számos veszedelem tette változatossá. A francia arisztokrata krónikás, Jean de Joinville, akinek Lajosról írt életrajza a király hírnevét volt hivatott öregbíteni, arról számolt be, hogy az egyiptomi partoknál borzalmas időjárás tört rájuk, amely a flotta csaknem harmadát eltérítette az útirányától. De más bonyodalmak

is fenyegették Lajos elképzeléseit, aki pedig nagyon készült az összecsapásra. A Damietta bevételét célzó terve nem maradt titokban, és amikor a keresztesek hajói 1249. június 5-én horgonyt vetettek, Joinville és társai asz-Szálih a parttól nem messze fölsorakozott, trombitákkal és kürtökkel éktelen zajt csapó katonáival találták szemben magukat. Maga a szultán is föltűnt közöttük, tetőtől talpig ragyogó, napfényként csillogó aranyvértezetbe öltözve.{522} A keresztesek korántsem rémültek meg. Úgy tervezték, a vízből indítanak nagy erejű támadást, amibe legott bele is fogtak. Nem törődve a parton tomboló hangzavarral, a király és emberei a sekély merülésű hajókról a tengerbe ugrottak, maguk után húzva nyerítő paripáikat, és a mellig érő vízben az ellenség felé gázoltak. A veterán Brienne-i Valter (akit a La Forbie-nál történt fogságba esése után kiváltottak) olyan gályán érkezett, amelyre kívül is, belül is arany mezőbe talpas vörös keresztet festettek. A Szent Kereszt elmaradhatatlan darabkáját Cháteauroux-i Odo, tusculumi bíboros és pápai legátus őrizte. A franciák oriflamme nevű zászlaját a homokba tűzték ki, mellé került a partra szálló templomosok feketefehér lobogója. Így aztán az érkezők is kellőképpen elrettentő látványt nyújtottak. A parton néhány órán keresztül ádáz csata dúlt. A keresztesek rendezett sorokban özönlöttek a partra, és körülbelül ötszáz muszlimot – köztük négy emírt – egyhamar a másvilágra küldtek.{523} IX. Lajos mindenáron sikert akart elérni. A szultánnak a nyílt küzdelemmel szemben az óvatosságot előnyben részesítő parancsnoka, Fakr ad-Dín (Fakhr al-Din) visszavonta harcosait, ekként lehetővé téve, hogy a francia király ellenállás nélkül fejezze be a partra szállást. Még nagyobb meglepetésre Damietta kiürítését is elrendelte. Az ötödik keresztes hadjáratban a város egy évig állta az ostromot, 1249-ben a helyőrség egyetlen napon belül kivonult átengedve Damiettát a keresztényeknek, ám amit csak lehetett, fölégettek, mielőtt a folyó mentén Kairó védelmére siettek volna. A keresztények ezt az isteni Gondviselésnek tulajdonították. Pedig a

visszavonulás mögött katonai megfontolás is meghúzódott. A történelmi előzmények ott lebegtek mindkét fél szeme előtt, ám a Lajos számára föltett kérdés fölöttébb egyszerűen hangzott: vajon van-e mersze újra fölvezényelni egy sereget a Nílus mentén? Amíg ezt mérlegelte, asz-Szálih emberei szemlét tartottak Manszúrában, ott ahol a Nílus damiettai ágából kivált a taniszi, vagyis szakasztott azon a helyen, ahol Pelagius bíboros és Brienne-i János az ötödik keresztes háború alkalmával a kiáradt folyó ingoványába süllyedt. Eközben a muszlim csapatok a Nílus alsó folyásánál rá-rátörtek a Damiettában meg környékén elszállásolt latin sereg katonáira. A szultán minden levágott keresztény fejért tíz bizantinust ajánlott föl. A keresztesek táborát hónapokon keresztül zargatták ily módon anélkül, hogy ez érdemleges eredményt hozott volna. A nyár lassanként tovaszállt, a Nílus apadni kezdett, Lajos pedig ezalatt mindvégig Damiettában időzött, ahol mecseteket alakított át templommá, és igencsak ügyelt arra, nehogy véletlenül ráharapjon a szultán által kivetett csalira. Novemberben a patthelyzetnek vége szakadt. A Nílus vize leapadt, a fullasztó nyári hőségnek vége lett. Ha Lajos egyáltalán folytatni akarta az Egyiptom elfoglalását célzó hadjáratát, akkor elérkezett az idő; és egyetlen kérdésként csupán az maradt, hogy hova mérjen csapást. A haditanácsban előbb azt fontolgatták, hogy a part mentén nyugatra vonulnak, és megtámadják Alexandriát, ám e tervet Lajos harminchárom éves, harcias természetű fivére, Róbert, Artois grófja tanácsára végül elvetették. Ebből egyenesen következett, hogy a Nílus mentén való előrehatolást megkockáztatva Kairót kell megostromolni. „Ha valaki egy kígyóval akar végezni, először vágja le a fejét” – érvelt Róbert pontot téve a vitára.{524} Már minden bizonnyal megszületett a Damiettából való indulásról szóló döntés, amikor november 23-án a szultán elhunyt. Halálhírét egy ideig titkolták, és ez épp elegendőnek bizonyult Fakr ad-Dínnek arra, hogy magához ragadja a hatalmat, és a Lajos által tervezett előrenyomulásra adandó egyiptomi választ megszervezze.

E kiváló tehetséggel megáldott hadvezérnek minden oka megvolt azt föltételezni, hogy képes lesz megálljt parancsolni a Kairó felé nyomuló csapatoknak, tekintettel a rendelkezésére álló népes hadra, amelynek ütőképességét a szultán bahrijja néven ismert, mintegy ezerfőnyi rabszolgából kiállított mameluk serege csak tovább növelte. A templáriusokhoz hasonlóan a bahrijja (folyó menti) is kezdeti működési helyéről kapta a nevét: a Kairó közepén fekvő nílusi szigetről. És ugyancsak hasonlóan a templáriusokhoz, a mamelukokat is rettenthetetlen harcosként ismerték, akik bármilyen vesztes csatából képesek voltak föltámadni. Rövid időn belül lehetőségük is nyílt rá, hogy képességeiket megcsillogtassák. A keresztények a templomosok alkotta előőrsöt követve lassan meneteltek délnek a Nílus keleti partja mentén. Azt, hogy a testvérek mit gondoltak a katonai vállalkozásról, nehéz volna megmondani. Sonnaci Vilmost már a hadjárat kezdetén megbüntették azért, mert titkos béketárgyalásokba kezdett az egyiptomiakkal, ami arra enged következtetni, hogy a templáriusok inkább hajlottak az óvatosságra, mint az általuk kísért, lelkes francia keresztesek. Az angol kommendátornak Damietta elestéről beszámoló levelében Vilmos csak nagy vonalakban tett említést arról, hogy miként mérlegelte Lajos, vajon Egyiptom mely része ellen kezdeményezzenek támadást, és mindezt anélkül, hogy a terv érdembeli részleteire valamelyest kitért volna.{525} Ha a mester kételyekkel is küzdött, azokat megtartotta magának. Ám az ösztönösen óvatos Vilmos és a király héjatermészetű testvére, Artois grófja között egyre inkább nőtt a feszültség. A hadjárat előrehaladtával azonban a két férfiú közti összekülönbözések tragikus következményeket vetítettek előre. December folyamán a keresztesek komótosan vonultak a Nílus mentén, ezért aztán Lajos serege csak karácsonykor érkezett meg a taniszi folyóág túlpartján fekvő Manszúra alá. Az ötödik keresztes háború idején ez még csupán katonai tábor volt, ám a közben eltelt harminc esztendő alatt településsé fejlődött, amely pontosan a Kairó

felé menetelő sereg útjában állt. Tehát vagy be kellett venni, vagy le kellett rombolni. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, tekintettel arra, hogy a folyó másik oldalán a teljes haderejét fölvonultató egyiptomi sereg sorakozott föl harcra készen. Ádáz küzdelem kezdődött a taniszi ág birtoklásáért, amely februárig elhúzódott. Míg Lajos mérnökei pontonhíd építésén fáradoztak, Fakr ad-Dín katonái katapultjaik segítségével kövekkel szórták meg, és görögtüzet röpítettek a keresztényekre, hatalmas pánikot és fájdalmas veszteségeket okozva. A muszlimok éjszakai tűzbombáinak látványa Jean de Joinville-t rettegéssel töltötte el. „A zaj mennydörgéshez hasonlított, és úgy tűnt, mintha hatalmas tűzsárkány röpülne keresztül az égbolton – írta –,lángjával olyan erős fény bocsátott ki, hogy táborunkat nappali ragyogásban láthattuk.”{526} Minden alkalommal, amikor a muszlimok görögtűzzel támadtak, Lajos a földre vetette magát, és bő könnyeket ontva könyörgött Jézus Krisztushoz, hogy óvja meg a népét. Ez megindítóan áhítatos látvány lehetett, ám a folyón továbbra sem sikerült átkelni. A kereszteseknek egészen nagyböjt kezdetéig kellett várniuk, amíg át tudtak jutni a másik oldalra. 1250 februárja elején egy beduin jelent meg a keresztény táborban, aki fölajánlotta, hogy ötszáz kemény bizantinusért cserébe megmutatja a helyet, ahol lóháton át lehet gázolni a taniszi folyóágon. Ez önmagában véve is igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett, hiszen a vértbe öltözött lovagok a folyón való átkeléskor különösen sebezhetővé váltak (a mameluk harcosok külön gyakorolták, hogyan szabadulhatnak meg gyorsan, fejjel lefelé úszva a páncélingüktől, ha leesnének a lovukról – ami bizony nem volt könnyű művelet). Ám más lehetőség nem igazán kínálkozott leszámítva a visszavonulást, amelyhez Lajos semmiképpen sem járult volna hozzá. Így azután február 8-án, húshagyókedden a király kiválasztotta seregéből a legjobb lovasokat – egész lovasságának mintegy harmadát –,és még hajnal előtt elindult velük a beduin által megmutatott gázlóig.

Félhomályban átkelni a folyón úgy, hogy a túlpartra érve rögtön készen álljanak az ellenség táborának megtámadására, bizony nem kevés lovaglótudást és kurázsit kívánt. Lajos megkérte testvérét, Artois grófját, hogy vigye át a folyón a lovasok egy részét, de valójában mégsem ő vezette az átkelést, hiszen fekete-fehér zászlójukat magasba emelve a templomosok haladtak az élen. Ahogyan az előző nyáron az egyiptomiak hírt kaptak Lajos Damiettába való érkezéséről, ugyanúgy azon tervéről is tudomást szereztek, hogy a taniszi folyóágon készül átkelni. Amint a keresztesek kigázoltak a vízből, máris észrevette őket egy körülbelül háromszáz fős muszlim felderítőegység. Ha azonnal támadnak, talán még ahhoz is elegen lettek volna, hogy megzavarják, vagy akár meg is állítsák az átkelést, ám ehelyett csak figyelemmel kísérték, amint a keresztesek átgázolnak a folyón, majd lovaikat megsarkantyúzva elvágtatnak Manszúra irányába. A vízből kikecmergő keresztény lovagokkal találkozó egyiptomi csapat tehát ismét csak szétszóródott. Lajos lovagjai akkor cselekedtek volna bölcsen, ha kivárnak, harci alakzatba rendeződnek, majd együtt nagy erejű támadást indítanak. Szerencsétlen módon, a pillanat feszültsége Róbert felé döntötte el a helyzetet: ahelyett, hogy az eredeti tervhez ragaszkodott volna, Artois grófja azonnali támadást vezényelt a város ellen. A harci fegyelemről meg az óvatosságról megfeledkezve embereit nagy sebesen a visszavonuló muszlim felderítőalakulat nyomába küldte. Ezzel tehát, nagyon is időnek előtte, megkezdődött a manszúrai ütközet. Sonnaci Vilmos és a templomos rend marsallja, Vichiers-i Rajnald kiáltásaikkal igyekeztek visszatartani a keresztényeket. Jean de Joinville tudósítása szerint ezeket a gróf egyszerűen elengedte a füle mellett, korábbi nevelője pedig, Foucault de Melle, aki a kantárszárát tartotta, vagy teljesen süket volt, vagy annak tettette magát. Az egykori nevelő feladata volt a Róbert által kiadott utasítások továbbítása, és a templomosok döbbenten hallották,

amint „torkaszakadtából azt kiáltozta, hogy »Előre, előre!«”{527} És mindannyian követték is a parancsot. Az angol történetíró, Matthew Paris szerint a gróf elhatározása, hogy a maradék sereg élén előre vágtat, puszta kérkedés volt. „Az volt a szándéka, hogy egyedül érje el a diadalt, és úgy, hogy bárkivel is meg kellene osztoznia a győzelmen, […] mert büszke volt és pöffeszkedő.”{528} A krónikás elfogult lehetett, ám értesülései megbízható forrásból származtak, egyenesen az első vonalból: az angol királyi udvarnak küldött jelentésekből. Paris úgy tudja, hogy Sonnaci Vilmos és Artois-i Róbert Manszúra városa előtt hosszas eszmecserét folytatott, amelynek során a templáriusok mestere mindent elkövetett, hogy észhez térítse a grófot, aki azonban csökönyösen megtagadta, hogy hallgasson a tanácsaira. Vilmost „bölcs és megfontolt, a hadviselésben sok ismerettel és jártassággal bíró férfiúként” jellemző Paris terjedelmes szózatot ad a mester szájába, melynek során Vilmos elismerő szavakkal illette Artois-i Róbert kivételes bátorságát, ugyanakkor arra figyelmeztette, hogy a meglepetés révén szerzett előnyüket már teljesen elveszítették. Ha úgy rontanak rá Manszúrára, hogy nem várják be a királyt és a vele érkező sereget – figyelmeztetett Vilmos –,akkor hanyatt-homlok fognak a saját „pusztulásukba és végromlásukba” rohanni.{529} E kérésre Róbert – Paris előadása szerint – éktelen dühvel válaszolt. „Régi árulásuk” miatt szidalmazta a templomosokat, azokat a katonai parancsokat átkozta, amelyekkel szándékosan akadályozzák keresztes bajtársai harci cselekedeteit, és mindezt azért, hogy az elhúzódó háborúból minél több haszonra tehessenek szert, majd azt is kijelentette, hogy „közeleg minden pogányság végórája, mint ahogy a keresztény vallás örökkévaló fölmagasztalása is, amelyet eme templomos légből kapott és megtévesztő érvekkel igyekszik megakadályozni”.{530} És legsúlyosabb vádként Hohenstaufen Frigyes német-római császár templomosokkal vívott küzdelmét hozta fel, mint álnokságuk leginkább terhelő bizonyítékát.

Nem tudhatjuk, hogy e heves szóváltásból mi történt meg valójában, és mi az, ami Matthew Paris termékeny képzeletéből pattant ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a vita Róbert javára dőlt el. Paris és Jean de Joinville beszámolója megegyezik abban, hogy Artois-i Róbert az őt követő templomosokat öngyilkos támadásba hajszolta bele. A kemény szavakat ugyanis tettek követték, és amint Róbert csapatai, a sereg első része rohamra indult, a templomosok úgy döntöttek, hogy nem maradt más tisztességes választásuk, minthogy utánuk vágtatnak. „Bontsd ki zászlónk, és emeld magasba! – kiáltotta Sonnaci Vilmos a Matthew Paris által ránk hagyott változatban. – Gyerünk, induljunk a csatába, mert a mai napon együtt próbáljuk ki, hogy mit hoz a hadiszerencse, és mit a leselkedő halál.”{531} A keresztesek Manszúra ellen azon melegében elhatározott és elhamarkodottan indított rohama kiszámítható és előre látható vérfürdőbe fulladt. A menekülő muszlimokat üldöző, a szűk sikátorokba beviharzó támadók egyhamar az őket körbefogó, túlerőben lévő muszlimok kelepcéjébe estek. Az öldöklésben részt vevő Jean de Joinville közvetlen szemtanúként számolt be a szörnyű vagdalkozásról, amelyben látott valakit, akinek olyan szerencsétlenül metszették le az orrát, hogy a szájába lógott; egy másik harcos vállából, akár a bor a csapra vert hordóból, sugárban ömlött a vér. Az utcai harcokban csaknem hatszáz lovag, közülük 280 templomos testvér lelte halálát. Sonnaci Vilmos életben maradt, ám egyik szeme odaveszett. Egyedül az vigasztalta, hogy sorsát Artois grófja sem kerülte el, aki fejvesztett menekülése közben lovát a folyóba hajszolta, de kiesett a nyeregből, és a vértje súlya alatt elmerült. Amikor holttestét a víz kivetette, zsákmány reményében átkutatták. A páncél fölött viselt köpenye utóbb, hadizsákmányként kiállítva, a szultán csatába induló harcosait lelkesítette.{532} Testvére után a király is átkelt a folyón, s bár a legrosszabbtól megmenekült, katonái alighogy tábort vertek a folyó déli partján, csaknem naphosszat védekezni kényszerültek. Eközben az áldozatok száma óráról órára növekedett. Sonnaci Vilmos közvetlenül a csata

lezajlását követően Jean de Joinville segítségére sietett, és ketten szétszórtak egy muszlim csapatot, amelyik sátrakat próbált ellopni a király táborából. Három nap múlva már ismét harcolt. Ugyanis február 11-én Fakr ad-Dín emberei megtámadták a keresztesek állásait, és a mamelukok görögtüzet zúdítottak rájuk. Vilmos a húshagyókeddi harcokból megmaradt maroknyi templomost vezényelte: ő maga és emberei a kapott sebektől legyengülten, holtfáradtan és kellő fölszerelés, fegyverzet híján próbáltak megbirkózni a körülöttük dühöngő káosszal. Az ütközetet követő mészárlásról Jean de Joinville számolt be. A mester emberei védelmére a zsákmányolt ostromgépekből torlaszokat emelt, ám ezek legalább annyit ártottak, mint amennyit segítettek. „A szaracénok görögtűzzel szórták meg őket – írta Joinville –,majd látva, hogy csak igen kevesen állnak velük szemben, nem várták meg, amíg a torlaszok elégnek, hanem nagy erővel a templomosokra rontottak, és igen rövid időn belül legyűrték őket.” Az arcvonal mögött Joinville „egy mezőt látott, amelyet annyi nyílhegy, hajítódárda, nyílvessző meg egyéb fegyver borított, hogy a föld nem is látszott alattuk”. Vilmos mester miután február 8-án egyik szemére megvakult, most a másikat is elveszítette, és végül belehalt a sérüléseibe.{533} A Manszúra alá vonuló keresztes hadra ugyanúgy döntő csapást mértek, mint harminc évvel korábban. Noha IX. Lajos több mint egy hónapon át tartani tudta a pozícióját, április elejére már nyilvánvalóvá vált, ha tovább marad, az a gyors és teljes megsemmisüléshez vezet. Kairóba új szultán, Túránsáh érkezett, hogy apja helyére lépjen, és annak ellenére, hogy udvarát a mamelukok különböző csoportjai között folyó viszálykodás megosztotta, az új uralkodónak nem állt érdekében, hogy a körbezárt keresztényekkel méltányos békét kössön. A város körüli táj a pusztítás, az éhínség és az emberi szenvedés képét mutatta. A Tanisz vizében fölpuffadt holttestek úszkáltak, helyenként teljesen eltorlaszolva a folyó medrét. A Níluson hemzsegtek a muszlim gályák, amelyek elzárták a Damiettából

érkező lehetséges utánpótlás és az oda vezető menekülőút vonalát. Az egész sereg élelmiszerhiánytól szenvedett. A felcsereknek rengeteg munkát adott, hogy a katonák szájából kivágják a skorbuttól rothadó ínyhúst, hogy egyáltalán enni tudjanak. Magát Lajost is olyan súlyos krónikus vérhas kínozta, hogy alsóneműjébe lyukat kellett vágni. Az egyetlen lehetőségként a visszavonulás maradt. Ez április 5-én, kedden kezdődött el hatalmas fölfordulás közepette, mert az emberek tülekedve igyekeztek följutni a Níluson várakozó hajók valamelyikébe, vagy elkeseredésükben megpróbálták átvonszolni magukat az ingoványon, csak hogy kijussanak végre abból az átkozott táborból. Akiknek sikerült elmenekülniük, hátratekintve az éjszakai tüzek villódzó fényében még láthatták, amint a táborba betóduló muszlim katonák mindenkit ledöftek, aki túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy az ágyából kimásszon, és a bőrét mentse. A templomosok néhány túlélője a fekete-fehér zászlót magasba emelve kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy Lajos sergének maradékát visszaterelje Damiettába, ám ez reménytelen próbálkozásnak bizonyult. A rendetlen, szétzilált keresztes had katonáit hajónként, csapatonként öldösték le, senki emberfiának nem kegyelmeztek, hacsak nem tudta elhitetni, hogy értékes fogoly (Jean de Joinville is csak némi szerencsével maradt életben, amikor hajója megfeneklett a Nílus egyik homokzátonyán; a gályából kiugrott, és amikor elfogták, azt állította magáról, hogy a király unokafivére). Amikor vagy tíz mérföldnyire Damiettától a menekülő keresztesek utolsó csoportjaival is végeztek, már csak három templomos maradt életben. Dzsamál ad-Dín ibn Jahja ibn Matrúh arab költő utóbb írt egy kereszteseket és királyukat ostorozó, ünnepi dalt:   Fennhéjázva jöttetek hódítani keletre, mert elhittétek, hogy hadra hívó dobpergésünk nem egyéb szélfuvallatnál. […] És balgaságtok olyan helyre csalt titeket, honnan szemetek hiába keres, már nem

talál kiutat, […] ötvenezer harcosotokból végül egy se maradt, aki ne volna halott, sebesült vagy fogoly.{534}

  A keresztény világba lassan átszivárgó híreket mindenütt mély szomorúsággal eltelve fogadták. „A franciákat – írta Matthew Paris – egyre emésztőbb lelki bánat sorvasztotta, és a királyuk sem tudta megvigasztalni őket.”{535} De hogyan is adhatott volna vigasztalást, amikor – az egyiptomi kalandjára elkísérő francia nemesség színe-javával egyetemben – Franciaország királya, IX. Lajos fogságba esett. Ekkor már azok kényének-kedvének volt kiszolgáltatva, akiknek legyőzésére Keletre sietett. Túránsáh szultán Damietta visszaszolgáltatását, és megközelítőleg négyszázezer livres tournois-nak, vagyis kétévnyi királyi jövedelemnek megfelelő nyolcszázezer arany bizantinus váltságdíj megfizetését követelte. Ebben annak a több ezer további hadifogolynak a szabadsága is benne foglaltatott volna, akiknek még nem metszették el a torkát. A tárgyalások azonban 1250. május 2-án megrekedtek, amikor a szultánt egy mameluk puccsban meggyilkolták: Túránsáhra handzsárokkal törtek rá, majd egy égő toronyba vonszolták, végül a Nílusba vetették. Miután a holttestét kihalászták – biztos, ami biztos – kitépték a szívét. Ekkor az egész iszlám világ vezetését megrendítő fölkelés vette kezdetét, amelynek végeztével a bahrijja mamelukok – véget vetve az Ajjúbidák nyolc évtizedig tartó uralmának – szinte korlátlan hatalomhoz jutottak Egyiptomban. Ám ami a keresztesek számára sokkal nyomasztóbb volt, Lajos királyt, egy másik fivérével, Alfonz poitiers-i gróffal együtt továbbra is fogságban tartották. A váltságdíjat tehát továbbra is kellett fizetni a szabadulásuk fejében. Május 6-án, pénteken Lajost a táborába küldték, hogy a váltságdíjának első részletét kitevő négyszázezer bizantinust, vagyis kétszázezer livres tournois-t számba vegye. Alfonzot – miként a keresztesek által a város föladásakor kényszerűen Damiettában hagyott nagy mennyiségű fegyvert és élelmiszerkészletet –

biztosítékul visszatartották. A pénz átadásáig senkit nem engedtek szabadon, és a király sem hagyhatta el a Nílus deltáját. A király váltságdíja szép summát tett ki, és a kétszázezer livre kimérése a király által Egyiptomba hozott érmékből álló pénztartalékból kis híján két napot vett igénybe. Május 8-a, vasárnap estére 170 ezer livre-t sikerült összegyűjteni, ám ekkor a kincstár kiürült. Vagyis a királynak még harmincezer livre-re volt szüksége. Heves vita kezdődött arról, hogy vajon honnan lehetne előteremteni legkönnyebben a hiányzó összeget. A király mellett tartózkodó Jean de Joinville állítása szerint, ő azt tanácsolta, hogy a harmincezer livre-t a kevés életben maradt templomostól vegyék kölcsön. Közülük a legmagasabb rangú túlélő Ostricourt-i István (Étienne d>Ostricourt vagy Étienne d>Autricourt,) preceptor, valamint Lajos régi híve és minden bajban való segítője, Vichiers-i Rajnald marsall volt. Ha valakik ki tudták segíteni a sürgető pénzzavarban, azok a templáriusok voltak. Ám a testvérek – amint Joinville fölfigyelt rá – a pénzkezelési szabályzatukat igen szigorúan betartották. Ostricourt-i István a kérést először visszautasította, mondván, a rend integritása múlik azon, hogy mindenki, aki pénzt helyezett letétbe náluk, tudja, hogy a testvérek kezébe helyezett vagyona biztonságban van. Eme összegeket a templomosok eskü alatt fogadták be, a szavukat adták, hogy a pénzt elhelyező személyen kívül senki másnak nem adják ki. És az előírásokat még ebben az esetben sem hághatják át.{536} Ostricourt-i István még a legnehezebb körülmények között is nagy gonddal és buzgalommal igyekezett a templomosok üzleti tevékenységének szabályait betartani. Ám túl segítőkésznek sem volt nevezhető. Lajos szerencséjére Vichiers-i Rajnald sokkal leleményesebbnek bizonyult. Ő volt az, aki 1246-ban, a hadjárat kezdetén a király részére hajókat bérelt Marseille-ben, az uralkodó közvetlen környezetében utazott Ciprusról Egyiptomba, a húshagyókedden vívott véres ütközetben pedig a csata kellős közepén forgolódott, és most talán úgy érezte, személyesen is többet

kell tennie annak érdekében, hogy segítsen Lajosnak – méltósága foszlányait mentve – kijutni Damiettából.{537} A marsall azzal vágott vissza a mesternek, hogy való igaz, a templomosok nem adhatják ki a kezükből ügyfeleik javait „anélkül, hogy ne vétnének az esküjük ellen, és így megszegjék adott szavukat”, ám ha a király emberei erőszakkal vennék el a pénzt, akkor a templomosok jóvátételt követelhetnének, miután az uralkodó és környezete visszatért Akkonba. Jean de Joinville, aki pontosan értette, hogy miről beszél a marsall, a királyához fordulva megkérdezte tőle, hajlandó-e felmenni a templomosok gályájára, és erőszakkal elragadni a harmincezer livre-t. Válaszul a király beleegyezően bólintott. Erre Rajnalddal a templomosok kincstárába mentek, ahol a következő, Jean de Joinville krónikájában megörökített kis komédia játszódott le:   Megpillantva a kincsesládát, amelynek kulcsát nem akarták odaadni, arra készültem, hogy a király nevében egy ékkel kifeszítem. Mire a marsall látva, hogy komolyan beszélek, megparancsolta, hogy adják oda nekem a kulcsokat. Akkor kinyitottam a ládát, kivettem belőle a hiányzó összeget, és elvittem a királynak, aki látásomnak igen megörült. Így tehát az egész kétszázezer livre már hiánytalanul a birtokunkban volt.{538}

  Lajos tehát elhagyhatta Damiettát, méghozzá annak jóvoltából, aki a leginkább segített neki abban, hogy eljusson a városba. Föltételezhetően nem sajgó szívvel távozott.

IX. Lajos 1250. május 13-án megviselten, ám nem legyőzve érkezett meg Akkonba. A Nílus mentén elveszítette az egyik testvérét, a csatát és bizonyos mértékig a királyi méltóságát. Az elfogásakor viselt, hermelinprémmel szegélyezett, aranycsatos, bíbor köpenye Damaszkuszba került, ahol egy ajjúbida emír

parádézott benne a nyilvánosság előtt.{539} De a király még mindig életben volt, és égető vágya, hogy Jeruzsálemért harcoljon, továbbra is ugyanúgy lobogott benne, mint azon a hat évvel korábbi napon, amikor kigyógyult kis híján végzetes dizentériájából. Lajos csaknem négy évig maradt még Akkonban, ezalatt a Damiettánál fogságba esett katonái kiszabadításán, valamint a Jeruzsálemi Királyság kormányzásának felügyeletén fáradozott az ügyhöz méltó buzgalommal és szigorúsággal. II. Frigyes 1250. december 13-án halt meg vérhasban, és egy pompás vörös szarkofágban helyezték örök nyugalomra a palermói katedrálisban. Uralkodásának legnagyobb részét a pápával és itáliai ellenségeivel vívott hosszú és elképesztő bonyodalmakkal teli háborúskodással töltötte, ám ott ért el sikert, ahol az első keresztes háború óta mindenki más kudarcot vallott: visszaszerezte Jeruzsálem városát a keresztények számára. Úgy távozott a másvilágra, hogy életében folyamatosan vétkezett az Egyház ellen, amiért négy ízben is kiközösítették, és sok pap arra a következtetésre jutott vele kapcsolatban, hogy magával a megtestesült ördöggel állnak szemben. Birtokainak puszta nagysága folytán viszályait, háborúit számos helyszínre exportálta, így a Szicíliában kezdődött érdekkonfliktusok Ciprusra és a latin államokra is átterjedtek. Háborúit fia és utódja, Konrád örökölte, aki tovább folytatta a Hohenstaufen-ház pápaság elleni küzdelmét, ám a keleti latin államokra atyjánál kevesebb figyelmet fordított. A trónra kerülésének éve (1250) és 1254-ben bekövetkezett halála között egyszer sem látogatott el a Szentföldre, ahogyan fia és örököse, Konradin sem, akit 1268-ban, tizenhat éves korában ellensége, I. Anjou Károly lefejeztetett véget vetve ezzel a Hohenstaufendinasztia uralkodásának. Így aztán 1250-ben a Jeruzsálemi Királyság a távol levő uralkodóval igen sebezhetőnek tűnt, ezért a Damiettából odaérkező IX. Lajost kitörő öröm fogadta. A francia király elrendelte a Szentföld legfontosabb erődítményeinek igen kívánatos fölújítását, és fedezetet nyújtott a Szidónban, Akkonban, Kaiszareiában és

Jaffában álló part menti várak megerősítésére. Jeruzsálem városának a visszaadását ugyan nem tudta elintézni, de a legyengült keresztes államok vezetését kézbe vette, és megfelelő anyagi hátteret biztosított számukra akkor, amikor erre a legnagyobb szükségük volt. Akkonba érkezésekor Lajos egyik legelső intézkedéseként támogatta Vichiers-i Rajnald megválasztását a templomos mesteri tisztségre, amely előléptetést nehezen lehetett volna ellenezni, tekintettel a szolgálataira, a csatákra, amelyekben harcolt, illetve a puszta tényre, hogy a rend tagsága La Forbie-nál és Manszúránál elszenvedett kettős vereség következtében igencsak megfogyatkozott. Kapcsolatuk a továbbiakban is szoros maradt, és a király és a mester közötti barátság nagyon is eleven bizonyítékaként 1251-ben Lajos negyedik gyermeke, Péter a templomosok Château Pèlerin erődítményében látta meg a napvilágot. Lajos bátor, elszánt hitvese, Margit végig elkísérte a férjét az egész hadjáratban, csak amikor a király elkezdte balvégzetű menetelését a Nílus mentén, akkor maradt Damiettában, hogy egy másik fiúgyermeknek – János Trisztánnak – adjon életet. Fizikai állóképesség tekintetében ugyanolyan keresztes vitéznek bizonyult, mint házastársa. A templomosok részéről különleges jóindulatnak számított, amikor megengedték valakinek – legyen az a valaki akár királynő is –,hogy egyik leghíresebb (és csak férfiak számára fönntartott) várukban gyermeket hozzon a világra. És hogy a szabálytalanságot megkoronázzák, Rajnald elvállalta a kis herceg keresztapaságát, kifejezetten megszegve ama templomos regulát, amely kimondta: „Mostantól fogva minden testvérnek megtiltjuk, hogy gyermeket keresztvíz alá tartson, közülük senki se szégyellje a keresztapaságot visszautasítani, […] hiszen e szégyen több dicsőséget hoz, mint bűnt.”{540} Vichiers-i Rajnald nem a szabályokhoz mereven ragaszkodó, hanem gyakorlatias férfiú volt, ahogyan ezt a IX. Lajoshoz fűződő kapcsolata is jól mutatta. Az alkalmanként előforduló nézeteltérések

ellenére, amikor az uralkodót fölingerelte, hogy a mester a királyi politikával szemben a rend érdekeit kívánta érvényesíteni, kevés olyan gyümölcsöző kapcsolatot találni egy nyugati keresztes és egy templomos mester között, mint amilyen az övék volt. A királya mellett Tengerentúlon tartózkodó Jean de Joinville a korona és a Templom – akár a harctéren, akár másutt megvalósuló – együttműködésének számos példáját őrizte meg. Ez nyilvánvalóan a helyzet nagymértékű javulását jelentette a Hohenstaufen Frigyes kori állapotokhoz viszonyítva, amikor a rend meg a császár többet harcolt egymás, mint a közös ellenség ellen. Lajos azonban nem maradhatott örökké. Távollétében anyja, Kasztíliai Blanka régensként uralkodott, ám 1252 novemberében elhunyt, és hatalmas űrt hagyott maga mögött a francia politikai életben, amelyet betölteni csak maga a király tudott. Miután meghallgatta a Jeruzsálemi Királyság főurainak tanácsait, és három teljes napon át siratta anyját, elhagyta Akkont, és 1254 áprilisában hazahajózott. A keresztes háborúban töltött hat esztendő alatt Lajos életében mély változások következtek be, és Franciaországba visszatérve szigorú, önmegtartóztató és jámbor életmódot folytatott, amelynek eredményeképpen utóbb szentté avatták. Bár ezt senki sem tudhatta az ő korában, de Lajos volt az utolsó nagy keresztes király. Uralkodására minden francia fejedelem példaként tekintett, hiszen ragyogóan szép példáját nyújtotta a korokon átívelő keresztény királyságnak. Egyúttal regnálása a francia királyság és a templomos rend közötti kapcsolatok csúcspontját is jelentette. Lajos távozását követően a Szentföld védelmét a keleten küzdő harcosok és a katonai rendek látták el a nyugati keresztény világ uralkodóitól kapott, igen szűken mért segítség mellett. És bár a templomos rend továbbra is biztosította igen kelendő pénzügyi szolgáltatásait a gazdagoknak és a hatalmasoknak, vagyonuk lassanként zsugorodni, hírnevük pedig fakulni kezdett, ahogyan a szentföldi latin államok is egyre kisebbre olvadtak az évek során, amelyeket oly hősiesen védelmeztek. Ez legalább annyira az időkjele, mint Lajos távozásának következménye

volt. Ugyanis, miután a francia király 1254-ben eltűnt a horizont mögött, a dolgok egyszer s mindenkorra megváltoztak. A magatartásformákban, az európai politikában és a keleti birodalomépítésben bekövetkezett átalakulások már az egész mediterrán világban érzékeltették hatásukat. A templáriusok pontosan e változások kellős közepében fogják találni magukat, s miközben elkeseredett utóvédharcot folytatnak a széteső keresztes mozgalommal a hátuk mögött, nyugaton a gyanú egyre sötétebb árnyéka vetül majd rájuk. A 13. század utolsó évtizedeiben a templomosoknak két halálos ellensége is támadt, és mindkettő az elpusztításukra törekedett. Az egyik ellenség a mamelukok voltak, akik hatalmukat a Nílus partjairól a levantei muszlim területekre akarták kiterjeszteni, hogy valóra váltsák a célt, amelyet még Szaladinnak sem sikerült elérnie: a keresztények keleti jelenlétének teljes és gyökeres megszüntetését. A másik ellenség Szent Lajos unokája, IV. Fülöp francia király személyében lépett fel a történelem színpadára.

NEGYEDIK RÉSZ

  Eretnekek   1260–1314

  Principium fini solet impar sepe uidere (A vég gyakran nem ér föl a kezdettel) Középkori közmondás{541}

17   Gombóc a torokban   Al-Malik az-Záhir Rukn ad-Dín Bajbarsz Bundukdári magas termetű, sötét bőrű férfiú volt, valószínűtlenül kék szempárral, ám az egyiket feltűnő fehér pettyek tarkították. Mondhatni, félelmetes látványt nyújtott. Kegyetlen volt, mint Zangi, számító és ravasz, mint Núr adDín, és karizmatikus, mint Szaladin, Bajbarsz személyi tikára, Ibn Abd az-Záhir azt írta róla, hogy „merészség dolgában még soha senki sem múlta fölül”.{542} Alattvalói „Hódító Atyaként” és „Egyiptomi Oroszlánként” tisztelték. A történelem az egyszerű Bajbarsz néven ismeri. 1260 és 1277 között Bajbarsz a Földközi-tenger keleti medencéjében elterülő, az Ajjúbida Birodalom romjain az asz-Szálih halála utáni évtizedben újjászülető szunnita birodalmat kormányozta. E mameluk állam alapját egy irgalmat nem ismerő és félelmetesen hatékony háborús gépezet adta. Szultánként Bajbarsz egy negyvenezer fős, alapos kiképzésben részesült rabszolgakatonákból álló könnyűlovasságra, melynek tagjai nyeregből lőttek a görögtűz égőfolyadékával átitatott nyilaikkal, valamint a legújabb és az elérhető legnagyobb teljesítményű ostromgépeket használó állandó hadseregre támaszkodhatott. E harcosokból álló kaszt vezéreként Bajbarsznak sikerült magát és utódait Szíria és Egyiptom abszolút uraivá emelnie, amely teljesítmény néha még a saját népét is elképesztette. „Megdöbbenve tapasztalták a bahrijják szigorát, valamint a többiekkel szemben alkalmazott elnyomó, kegyetlen és zsarnoki módszereit” – írta Abd az-Záhir.{543} Arról is beszámolt, hogy a szultán adócsökkentésekkel és iskolaépítésekkel is kedvébe járt az egyiptomiaknak, tudósokkal

vette körül magát, akiket „miután ünnepi költeményeket szavaltak, díszes palásttal jutalmazott meg”. Mindennek ellenére Bajbarsz sikerei a nyers és kendőzetlen erőszakon nyugodtak. Az 1220 körül a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppék gyermekeként született Bajbarsz a kipcsak török népességhez tartozott, és tizennégy éves kora táján adtak el rabszolgának, hogy aztán Egyiptomban katonának neveljék. Az elit bahrijja tagja lett, azé a mameluk alakulaté, amely vezető szerepet töltött be asz-Szálih szultán udvarában, és a manszúrai ütközetben győzelmet aratott IX. Lajos serege fölött. Néhány hónappal később részt vett asz-Szálih fiának és utódjának, Túránsáhnak a meggyilkolásában. Az árulás miatt Egyiptomból száműzött Bajbarsz Szíriában kötött ki, ahol a széthulló birtokaik fölött egymással marakodó ajjúbida emírek zsoldjában harcolt. 1259-ben visszatért Egyiptomba, hogy a rivális mamelukhoz, Kutuzhoz csatlakozzon, aki – miután magához ragadta a hatalmat Kairóban – szultánként uralkodott. Kutuz eredetileg a Bajbarsszal és a bahrijjával szemben álló hatalmi csoportosuláshoz tartozott, ám ekkor mindkét félnek érdekében állt a béke, mivel egy kelet felől támadó, még félelmetesebb ellenség – a mongolok – ellen kellett összefogniuk. A mongolok nevének hallatán, már a 13. század első éveitől kezdve, az egész világon rémület vett erőt. Történetük akkor kezdődött, amikor egy árvaságra jutott hadúr, Temüdzsin egyesítette az északkelet-ázsiai sztyeppe nomád törzseit, és sorra támadást indított a környező régiók dinasztiái ellen. A kezdeti sikerek után Temüdzsin fölvette a hozzávetőleg ’Nagy uralkodó’ jelentésű Dzsingisz kán nevet. Ő és utódai a világtörténelem legnagyobb birodalmát hozták létre, amely a kelet-kínai-tengertől Lengyelországig terjedt, népek millióit egyesítette egy sok szempontból felvilágosult és toleráns, ám a totális háború elvén nyugvó kormányzás alatt. Dzsingisz halála után hódításait fiai és unokái folytatták. 1259-ben a birodalmat négy hatalmas részre – kánságra – osztották: keleten a Kínát és Mongóliát magában foglaló, Jüan-dinasztia uralta területre, a közép-ázsia- és a transzoxániabeli

Csagatáj Kánságra, északnyugaton, a Szibériától Kelet-Európáig terjedő Arany Hordára, valamint a Perzsia helyén létrejött Ilkánida Birodalomra (máshol: Ilkánok Birodalma vagy Ilhánida Birodalom). Ami az összes mongol kánban közös volt, az a hódítási módszerük: tömeges mészárlások, az ellenálló lakosság teljes kiirtása, megsemmisítése, és minden ellenfelüktől a föltétel nélküli behódolás megkövetelése. Harcosaik kiváló lovasok voltak, hadmérnökeik nagyszerűen értettek ahhoz, hogyan döntsenek romba városokat és különféle erődítményeket. De mindezen túl, legfőbb erősségük azon képességükben rejlett, hogy békés lakosok megtámadásával pánikot és rettegést keltettek, és ezzel olyan hírnevet szereztek maguknak, hogy már érkezésük előtt tudta mindenki: bárkivel, aki velük szembeszállni merészel, a legnagyobb kegyetlenséggel bánnak el. 1244-ben a jeruzsálemi pátriárka a mongolokat „ismeretlen népnek” nevezte, akik „mindenkit – akár keresztény, akár hitetlen – egyformán gyötörnek”.{544} Már egy ideje elterjedt a hír, hogy a mongolok a Szentföld ellen készülődnek. 1260-ban a négy éve elhunyt Vichiers-i Rajnald helyére a rend mesterévé választott Berard Tamás (Thomas Bérard) a mongol előretörésre figyelmeztető, kétségbeesett leveleket küldött Akkonból Angliába és Franciaországba. A következőkről számolt be III. Henrik angol királynak és Amadeus testvérnek, az angol templomos mesternek:   A megszámlálhatatlan hadként előrenyomuló tatárok már jóformán egészen Akkonig elfoglalták és feldúlták a Szentföldet, […] a kereszténység Isten erős kezének védelme nélkül nem állhat ellen nekik, […] hacsak gyors segítség nem érkezik, a világra hamarosan rettenetes pusztulás vár, amitől az Úr mentsen meg minket!{545}

  Erre és az ehhez hasonló baljós figyelmeztetésekre igen különböző válaszok érkeztek. Nyugaton akadtak olyanok, akik kifejezetten örültek a mongolok érkezésének, mivel a szaracén veszélytől való megszabadítókat látták bennük. Széles körben

elterjedt keresztény próféciák már régóta megjósolták egy nagy király érkezését keletről, aki segít majd Krisztus dicsőségét helyreállítani a földön. Európában sokan vélték úgy, hogy az ott tatároknak nevezett mongolokra illik ez a jövendölés.{546} Az 1249 és 1250 közötti, Damietta ellen folytatott hadjáratot megelőzően IX. Lajost igencsak foglalkoztatta a gondolat, hogy a pogány kánokat keresztény hitre téríti, majd velük összefogva kényszeríti az egyiptomi és damaszkuszi szultánokat a behódolásra. Ez nem számított teljesen légből kapott elképzelésnek, hiszen a mongolok kifejezetten nyitottnak mutatkoztak a vallási áttérésre, és gyakran megesett, hogy fölvették a meghódított ország vallását. A Perzsiától nyugat felé, a Szentföld irányába terjeszkedő Ilkánida Birodalom uralkodójának, Hülegü kánnak a felesége egy nesztoriánus keresztény asszony volt, és a kán 1162-ben hasonló szövetség gondolatát vetette föl, amelyről Franciaországba küldött leveleiben igyekezett VII. Lajos véleményét kifürkészni.{547} Hülegü a francia királynak úgy mutatkozott be, mint „az álnok szaracénok rettenthetetlen pusztítója, a keresztény vallás barátja és támogatója, ellenségeinek könyörtelen ellensége és barátainak hűséges barátja”. {548} Az álomszövetség soha nem vált valósággá, ám néhány nyugati uralkodó képzeletében továbbra is csábító lehetőségként élt, míg az Ajjúbidák és mameluk utódaik a fenyegető megsemmisülést látták benne. A mongolok közvetlenül, noha nem szándékosan, hozzájárultak Bajbarsz hatalomra kerüléséhez, mivel ő vezető – utóbb központivá nagyított – szerepet játszott a mameluk és a mongol sereg között 1260-ban vívott súlyos ütközetben. Hülegü az 1250-es évek végén egész Perzsiát végigpusztította. 1258-ban egy mongol sereg kifosztotta Bagdadot, az abbászida kalifát egy szőnyegbe csavarva lovaikkal agyontiporták. A város híres könyvtárát is elpusztították: állítólag a Tigris vizét a belehányt könyvek tintája feketére festette. Ezt Kairóban és Damaszkuszban eposzi méretű szerencsétlenségként fogták föl, amely az iszlám Közép-Kelet puszta létét fenyegette már. {549} Két év elteltével a mongol horda átkelt az Eufráteszen, és Hülegü

seregei nagyszerűen elszórakoztatták maguka Észak-Szíriában, ahol elfoglalták és földúlták Aleppót. Úgy látszott, nem lehet őket megállítani. Az elkeseredett és a teljes megsemmisüléstől rettegő Bajbarsz és Kutuz egyiptomi szultán hatalmas sereggel keresztülvágott Palesztinán, hogy lezárják előttük az utat. A feladat olyannyira sürgető volt, hogy a Jeruzsálemi Királyság latinjai, megengedték a hadnak, hogy zavartalanul áthaladjanak a területükön. VI. Bohemond (Boemund), Antiókhia hercege és Tripolisz grófja – elhitetve magával, hogy a mongolok a kisebbik rosszat jelentik – más taktikát választott, és aktívan támogatta őket. Ebben egy másik északi keresztény uralkodó, Hetum kilikiai király (egyben apósa) személyében is támogatóra talált. A mamelukok 1260. szeptember 3-án a galileai Ajn Dzsálútnál (Góliát-forrás) mérték össze erejüket a mongolokkal, és csodával határos győzelmet arattak, megmentve ezzel a muszlim Szíriát a leigázástól. „A mongolokat fölmorzsolták, kardélre hányták vagy foglyul ejtették” – jegyezte föl Siháb ad-Dín an-Nuvairi (Al-Nuwayri) egyiptomi írástudó.{550} A rettegett hadvezér, Kituka is ottmaradt a csatatéren. Az alkalmakat mindig árgus szemmel leső Bajbarsz e hihetetlen diadal kivívásában játszott szerepének tudatában visszatért Egyiptomba, és vette magának a bátorságot, hogy a hazafelé vezető úton hidegvérrel meggyilkolja Kutuzt. Immár másodjára fordult elő, hogy Bajbarsz részt vett egy szultán megölésében, de eltökélte magában, hogy harmadik eset már semmiképp nem lesz. A szultáni címet magának követelve a lerombolt Bagdad helyett Kairó központtal egy új Abbászida Kalifátust hozott létre, melynek élére egy bábkalifát állított, majd több grandiózus építési terv, valamint egy nagyszabású újrafegyverkezési program megvalósításába fogott bele. Ettől kezdve Bajbarsz két párhuzamos célt követett. Egyiptom és Szíria iszlám népeinek egyesítését tűzte ki maga elé, melynek eredményeként egy nagy erejű, kitűnően képzett, szigorúan kordában tartott, az esetleg visszatérő mongoloknak ellenállni képes hadseregre támaszkodó, egységes mameluk állam jöhet létre. Másik

célként a latin keresztények Palesztinából és Szíriából való kiűzését jelölte meg. A frankok megsemmisítése részben vallási kötelességnek, részben gyakorlati szükségnek számított. Bár tény, hogy ekkoriban a nyugatiak keresztes háborúk iránti étvágya másfél évszázadnyi folyamatos és rengeteg pénzt fölemésztő sikertelenség után alábbhagyni látszott. A keresztes buzgalom ehelyett inkább az otthonukhoz közelebbi eretnekek és hitetlenek ellen fordult. Ugyan az Almohádok elleni, Dél-Spanyolországban vívott küzdelem folytatódott, ám az Európában zajló vallási indíttatású háborúskodás ekkor már a dél-franciaországi kathar eretnekeket, a balkáni pogányokat, az észak-európai szlávokat, skandinávokat, livóniaiakat és lengyeleket is célba vette. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a keleti frankok egyre szánalmasabb társaság benyomását keltették. 1260-ban Jeruzsálem királya, II. Hohenstaufen Frigyes unokája, Konradin mindössze nyolcesztendős volt, és a 3200 kilométer távolságban fekvő Bajorországban tartózkodott. Távollétében aligha lehetett politikai vezetésről vagy komolyabb fegyveres erőről beszélni, leszámítva a templomosokat, az ispotályosokat, valamint a Német Lovagrendet, amelyek csaknem mindegyik fontosabb előretolt hadállás helyőrségét adták, és ők ellenőrizték a még mindig latin uralom alatt álló, ám egyre fogyatkozó területeket is. Akkonban és Türoszban heves viszálykodás dúlt az ispotályosok, illetve templomosok támogatását élvező genovai és velencei kereskedők között, kártékony szakadást idézve elő a frankok világában.{551} Ám mindaddig, amíg a keresztények olyan tengerparti városokat birtokoltak, mint Jaffa, Kaiszareia, Akkon és Türosz, potenciális veszélyt jelentettek. És mindaddig, amíg fönnállt az esélye annak, hogy támogatást kapnak egy újonnan érkező, a szent háborúval önmagának dicsőséget szerezni kívánó keresztes királytól, addig fönnállt egy keresztes–mongol megállapodás félelmetes forgatókönyvének a lehetősége.{552} Uralkodásának kezdetén Bajbarsz meglehetősen mérsékelt hangnemet ütött meg a frankokkal szemben, fenyegette őket a

hadaival, ám ugyanakkor a fegyverszünetre is nyitottnak mutatta magát, miközben egyes főurakkal kikötési lehetőségekről állapodott meg olyan kereskedelmi kikötővárosokban, mint Jaffa. Az efféle alkalmi megállapodások létrejöttét megnehezítette a templáriusok és az ispotályosok attitűdje. Mindkét rend – érdekellentéteik dacára – kifogásolta a Bajbarsszal folytatandó egyezkedéseket, mégpedig azért, mert akkor rákényszerült volna nagyszámú muszlim rabszolgája – képzett szakmunkások voltak, ezért igen értékes foglyoknak számítottak – szabadon bocsátására.{553} A szultán – egyre makacsabb hajthatatlansága jeleként – 1260-ban parancsot adott arra, hogy égessék porig a názáreti Szent Szűz templomát. Majd közvetlen támadást is intézett a templomosok ellen, amikor aláaknázott és lerombolt egy megerősített malmot az Akkonból kiinduló védelmi vonalba tartozó Dokban. Bajbarsz viszont csak 1265 februárjában lendült igazán támadásba. Ekkor bevonult a Jeruzsálemi Királyság területére, és meglepve a lakosokat rárontott Kaiszareiára, elfoglalta a várost, majd öt új ostromgépével szétbombázta a fellegvárat. A védekezésre képtelen helyőrség március 5-én a tengeren hagyta el a várost, és biztonságot keresve Akkonba menekült. Bajbarsz megbízta mérnökeit, rombolják földig a város védműveit, hogy azokat a visszafoglalással próbálkozó keresztény sereg semmire se tudja használni a jövőben. A IX. Lajos által gránittal megerősített, és így áttörhetetlennek hitt Kaiszareia példáján okulva a közeli Haifa helyőrsége sietve megadta magát, és elhajózott. A várak sorában ekkor Château Pèlerin következett. Bajbarsz ekkor még nem állt készen a templomos erődítmény megostromlására, ám figyelmeztetésképpen célba vett néhány környékbeli települést. Azután Arszufot bombázta több héten keresztül. III. Hugó ciprusi király, a Jeruzsálemi Királyság névleges régense erőtlen kísérletet tett a város fölmentésére, ám bátortalan és kevés harcossal végrehajtott vállalkozása eredménytelenül végződött: április 30-án Arszuf elesett, és – Kaiszareiához meg Haifához hasonlóan – a támadók lerombolták.

Bajbarsz ezután visszatért Kairóba, a következő tavasz és nyár viszont már ismét keresztény területeken találta. Ezúttal a Tripoliszi Grófságot szemelte ki magának, útközben egy sor kisebb várat is elfoglalt, és rettegésben tartotta az Akkon, Türosz és Szidón környéki parasztokat. Sereget küldött északra, Hetum kilikiai király ellen, és szigorúan megbüntette a mongoloknak Ajn Dzsálútnál nyújtott támogatása miatt: városait fölperzselte, és negyvenezer foglyot ejtett. Ekkor Bajbarsz a Szafed várában tartózkodó templomosokat tüntette ki figyelmével. Miközben egyik serege észak felé vonult, hogy Hetum királyon bosszút álljon, maga Bajbarsz 1266júniusában a templomos erőd alá vonult. Szafedet a templáriusok ugyanolyan masszívra építették, mint Château Pèlerint. Az egyik kortárs véleménye szerint az ötven méter magas tornyok, a nyolcvan templomos lovag és fegyverhordozó, ötven turkopol, valamint háromszáz íjpuskás által védett vár „megközelíthetetlen és bevehetetlen” volt.{554} Építését 1240-ben határozták el, és puszta léte a Szentföld védelme iránti felelősség megváltozásáról tanúskodott. Szafed a keresztény Akkon és a muszlim Damaszkusz között állt félúton, és a határvidék igen érzékeny, ám rengeteg hasznot hozó sávja fölött őrködött, ahol számos, a keresztény zarándokok által látogatott helyszín sorakozott, mint például az, ahol Józsefet eladták a testvérei, vagy ahol Jézus megszaporította a kenyeret és a halat, valamint több apostol és Mária Magdolna születési helye. Egy ott álló kisebb várat még Szaladin rontott le, és eredetileg Tibold champagne-i gróf, navarrai király tervezte az újjáépítését az 1239-ben vezetett keresztes hadjárata során. Ám Tibold minden ígérete ellenére a vár rekonstrukciójára kilátásba helyezett hétezer márkányi összegből végül nem lett semmi, a terv megvalósítását a templomosokra bízták. Így aztán a húsz évig tartó – „az egész keresztény területnek […] hasznos és szükséges, a hitetlenekre nézve pedig […] káros” – építkezés, valamint az előretolt állás védőkkel és kiszolgálószemélyzettel való ellátásának tetemes költségeit a rend

állta.{555} Az egyiptomi krónikás, Ibn Furát, aki csodálatos életrajzot írt Bajbarszról, Szafedet „gombócnak nevezte Szíria torkában és a lélegzetvétel útjában álló akadálynak az iszlám mellkasában”.{556} A kiváló elhelyezkedésű és megerősített falú Szafedet „jó harcosok, testvérek és fegyvernökök” vigyázták. A vár alá érkezve Bajbarsz ajándékot küldött a helyőrségnek annakjeleként, hogyjóhiszeműen fog eljárni velük, ha az erődítményt ellenállás nélkül föladják. Június 21-én ajándékait látványos módon utasították vissza: a védekezésre használt katapultokkal hajították le őket a vár falairól. A vérig sértett Bajbarsz megesküdött Mohamedre, hogy a védőket egytől egyig kardélre hányja. Ezután a Türoszi Templomosként{557} ismert történetíró szerint „ostromgépeit fölkészítette, majd támadást indított a vár ellen”.{558} Katonái hozzáláttak az aknák helyének kiásásához, illetve kövekkel meg görögtűzzel szórták meg a falakat. Mindez semmi eredménnyel nem járt, és a július közepére egyre dühösebbé váló szultán több tucat emírjét zárta egy időre börtönbe azért, mert nem a kellő elszántsággal próbálták meg bevenni a várat. Ezután a muszlimok kettőzött erővel támadtak, ennek következtében július 20-án sikerült elfoglalniuk a szafedi barbakánt – vagyis a vár külső felén emelkedő kapuvédő tornyot –,ám még e soványka eredmény is igen súlyos áldozatot követelt a mameluk seregtől. „A szultán attól tartott, csak [túlságosan nagy] emberveszteség árán tudja majd [Szafedet] hatalmába keríteni” – mutatott rá a Türoszi Templomos. Ezért Bajbarsz leállította az ostromot, és egy másik tervvel rukkolt elő.{559} Egyik templomos várban nem csupán a rend tagjai tartózkodtak, így Szafedben is a fehér köpenyes lovagtestvérek és a feketébe öltözött fegyverhordozók csak a bent lévők kisebbségét tették ki. Rajtuk kívül nagyszámú szolgaszemélyzet, zsoldos számszeríjászok, a szír turkopol könnyűlovasság tagjai és a környező városokból, falvakból Bajbarsz közeledtének hírére odamenekült polgári lakosok voltak a falak mögött. Vagyis igen vegyes társaságról lehetett beszélni, így a szultán azt főzte ki, hogy igyekszik kihasználni a

köztük levő potenciális nézeteltéréseket, vagyis azt a minden időben érvényes stratégiát tette magáévá, hogy nem a falak, hanem a harci szellem ellen kell támadást indítani. Miután meggyőződött róla, hogy Szafedet mindenféle fölmentő seregtől és erősítéstől elvágták, megbízta a kikiáltókat, hogy a vártól hallótávolságban elhelyezkedve hirdessék ki, hogy minden szíriainak szabad elvonulást biztosít – amely ajánlat a turkopolok és a zsoldosok széles körében kedvező fogadtatásra talált. A szultán a viszály magvát akarta elhinteni a várban, és törekvése sikerrel járt. A bent lévők közül sokan csakhamar dezertáltak, és – tekintve, hogy a kapuvédő torony még mindig muszlim kézen volt – a templomosok „módfelett meggyöngültek” és „a széthúzás uralkodott el közöttük”.{560} A várban a testvérek tanácskozást hívtak össze. Rövid mérlegelést követően úgy határoztak, kiküldik a Leó testvérként ismert Cazalier Leót (Leon Cazalier), aki értett Bajbarsz török anyanyelvén, hogy kérje ugyanazon jogok biztosítását a keresztény frankok számára is, mint amit a szíriaiaknak ajánlott. A szultán udvariasan végighallgatta a kérést, majd kitérő választ adott. Később magánbeszélgetésre félrevonta Leó testvért, melynek során közölte vele, hogy a templomosok az ajándékai visszautasításával halálosan megsértették, így elhatározta, hogy ezért a helyőrség minden tagja halállal fog fizetni, beleértve Leó testvért is, aki a leggyötrelmesebb kínok között fog elpusztulni, hacsak egy – külön a bajtársainak szóló – üzenettel nem tér vissza a várba. A legyengült, megrémült és Bajbarsz kegyetlenségét megismerni semmiképpen sem akaró Leó testvér tehát visszasietett templomos testvéreihez egy csomó hazugsággal a tarsolyában. „Visszament a várba, és elmondta nekik, hogy a szultán mindőjüknek szabad elvonulást biztosít, és erre saját maga meg is esküszik a szemük előtt” – írta a Türoszi Templomos.{561} Leó testvér tehát mindannyiukat a halálukba küldte. Másnap reggel Bajbarsz kiállt Szafed vára elé, és kihirdette, hogy ha a templáriusok leteszik a fegyvert, átadják a várat, akkor biztonságban a frank keresztények számára immáron az egyetlen

veszélytelen tengerparti helynek számító Akkonba kísérik őket. Az ajánlatot a templomosok elfogadták, és a testvérek kíséretükkel együtt megtették az úti előkészületeket. A templomosok balszerencséjére Bajbarsz nem Bajbarsz volt. A szultán kiválasztotta az egyik hozzá leginkább hasonlító emírjét, fejedelmi ruhába öltöztette, és a várhoz küldte, hogy a hamis ügyletet megkösse. Aki a szultánt látásból ismerte, leleplezhette volna a különbözőséget, ha észreveszi az élénkkék színű, feltűnő fehér pettyekkel tarkított szem hiányát, ám föntről, a várfal tetejéről letekintő templomosokat könnyen be lehetett csapni. Július 24-én beszüntették a harcot, és megnyíltak Szafed kapui, melyeken kitódultak a védők: a templomos lovagok meg a fegyverhordozók több mint ezer bent lévő emberrel egyetemben, akik csaknem két hónapon át menedéket találtak a falak mögött. Kíséretükkel elindultak Akkon felé, ám alig tettek meg fél mérföldet, amikor egy kis dombnál, amelyet a templomosok vesztőhelyként használtak, megállították és körbefogták őket. Ezután egyenként mindannyiuk fejét vették. Indokul az szolgált, hogy több templomos is magával hozta a várból a fegyverét, valamint az, hogy keresztény szíriaiaknak öltöztetve muszlimokat akartak kicsempészni. Ez vagy igaz volt, vagy nem. Mindenesetre, bármilyen szabad elvonulást biztosító ígéretet is kaptak a templomosok, az eléggé bizonytalan volt ahhoz, hogy be kelljen tartani. Barbajsz igen leleményesnek és végtelenül kegyetlennek bizonyult. A Szafedből kivonult 1500 fogoly közül kettő kivételével mindenkit kivégeztetett, majd a holttesteket halomba hordták, kis falat emelve köréjük, hogy az utókor számára megőrizzék a csont- és koponyagyűjteményt. Leó testvér életét meghagyták, őt a szultán elé kísérték, ahol kapott egy pohár kancatejet, majd hitét megtagadva muszlimmá lett. Egy másik, találomra kiválasztott keresztényt Akkonba küldtek, hogy a hírekről beszámoljon, és lefesse ottani keresztény testvéreinek, mi vár rájuk. Kaiszareiától, Arszuftól és Haifától eltérően Szafedet nem rombolták le: Bajbarsz muszlim helyőrséggel

töltötte fel, és az erődítményt a galileai mamelukok hatalmi központjává tette.

Szafed elvesztése a templáriusokat hatalmas csapásként érte. A folyamatosan fogyó és gyengülő keresztes államokban még számos erődítményt mondhattak magukénak, ám közülük csak igen keveset lehetett Szafedhez mérni, amelyet Bajbarsznak sikerült kevesebb mint két hónap alatt elfoglalnia. Nehéz volt tehát a helyzetet derűlátóan szemlélni. Az ispotályosok beijedt követséget menesztettek Bajbarszhoz, és könyörögtek neki, hagyjon meg néhányat a legerősebb váraik közül, Margatot meg a Tripoliszi Grófságban fekvő Krak de Chevaliers-t. Bajbarsz beleegyezett egy tízéves fegyverszüneti megállapodásba, de csak azzal a föltétellel, hogy az ispotályosok átengedik neki a környező területeken begyűjtött adójövedelmeket. Nem sokkal Szafed eleste után egy Ricaut Bonomel nevezetű templomos lovag egyik költeményében keserű szavakkal ecsetelte a rend veszteségei fölött érzett fájdalmát, érzéseit nem mindennapos őszinteséggel örökítve meg. Szidalmazta a pápát, mert a keresztet fölvevő nyugati keresztényeknek megengedte, hogy Szicíliában a Hohenstaufen-ház ellen harcoljanak ahelyett, hogy arra buzdította volna őket, fogadalmuknak eleget téve inkább Bajbarsz szultánnal szálljanak szembe Akkonban. Majd azt is fölvetette, hogy talán Krisztus már nem viseli szívén a keresztesek sorsát. „Harag és bánat költözött szívembe” – írta, majd így folytatta:   Ezért immáron a legszívesebben megölném magam, vagy letenném a keresztet, amelyet az Örökkévaló iránti tiszteletből vettem volt föl, akit keresztre feszítettek. Hiszen sem a kereszt, sem a hit nem nyújt nekem már oltalmat az álnok török ellen, Isten átka legyen rajtuk! Éppen ellenkezőleg, ahogy mindenki láthatja, Isten a mi kárunkra akarja őket támogatni. […] Minthogy Isten, ki korában éberen őrködött, most alszik, Mohamed pedig minden erejével

iparkodik, és arra buzdítja [Bajbarszt], hogy ő is hasonlóképpen cselekedjék.{562}

  Szembeszökő, hogy Bonomel a mamelukok iránti gyűlöletének hasonló fordulatokkal adott hangot, mint amilyeneket a muszlimok használtak a frankok ábrázolására. Az „Isten átka legyen rajtuk!” az évtizedek során megszámlálhatatlanul sok muszlim költő, krónikás, ügyeket intéző meg írástudó ajkát és tollát hagyta el. Valójában a mamelukok és a templomosok számos ponton hasonlóságot mutattak egymással, és éppen a másik fél kiválósága miatt izzott a gyűlölet közöttük. Mindkét kasztot elit harcosok alkották, akik a Közel-Keleten idegennek számítottak. A templáriusok maguk választották ki testvéreiket, akik vallásos elhivatottságuknak engedelmeskedve Franciaországból, Spanyolországból és Angliából érkeztek a Tengerentúlra; a mamelukokat pedig erőszakkal hajtották rabszolgaságba, és hurcolták el a sztyeppékről Egyiptomba. Noha a szüzességet fogadó templomosokkal ellentétben a mamelukoknak lehettek utódaik, a társadalmi csoportjukban elfoglalt státuszuk nem öröklődött, és az egyének jóléte vagy életben maradása jóval kevésbé számított fontosnak, mint a szervezet léte. A mamelukok igen büszkék voltak kivételes harci képességeikre, azok közül is legfőképpen a lovaglóművészetükre. Ahogyan a templomos rendtartás részben a harctéri stratégia alapelemeit is rögzítő katonai kézikönyvként is szolgált, ugyanúgy létezett egy terjedelmes mameluk furuszijja-irodalom, vagyis azoknak a technikáknak, edzőgyakorlatoknak és életvitelnek a leírása, amelyet egy igazán képzett mameluk lovasnak el kellett sajátítania. Mindkét csoport tagjainak pontosan kidolgozott beavatási szertartáson kellett átesnie: kiképzésük befejeztével a mamelukok ünnepi nadrágot kaptak, hasonlóan az arra érdemes nyugati harcosokhoz, akik lovagi övet vehettek föl.{563} Végül pedig mindkét kaszt igen nagyra becsülte a vértanúságot. Hivatásuk lényegét éppen az adta, hogy hajlandóak voltak Isten és a szent háború szolgálatában feláldozni az életüket.

A lényeges különbség közöttük pedig az volt, hogy a templáriusok nem váltak állammá. Kezdetben a királyi testőrséget adó mamelukok egy idő múltán az egész államgépezetet irányították Kairótól Damaszkuszig, döntöttek a saját hadműveleteikről, és megszabták a politikai irányvonalat. A Kairóban székelő abbászida kalifa ekkor már csupán a szultán bábjaként tevékenykedett, a katonai elit a teljes hatalmat magához ragadta. Ezzel szemben a templomosok az ispotályosokkal és a Német Lovagrenddel együtt viselték a tengerentúli keresztény latin államok védelmének egyre súlyosabb terheit: helyőrséget adtak a várakban, harcoltak az ütközetekben, súlyos veszteségeket szenvedtek el, és nyugati rendházaik meg birtokaik bevételéből finanszírozták a háborús erőfeszítéseket. És ez mind nehezebb feladatnak bizonyult. Egy újabb keresztes hadjárat támogatásának lehetséges forrásai elapadtak, a Hohenstaufen-dinasztia távolban székelő királya, illetve a kormányzás hiánya szembeállította egymással a keleti nemesurakat, az adóval terhelhető területek folyamatos zsugorodása következtében pedig a várak és városok védelme mind nehezebbé vált. Rajtuk állt a latin államok biztonsága, ám alapjában véve a katonai rendek az átpolitizálódott pápaság alá besorolt és a nyugati kereszténység nagypolitikai játékai által gúzsba kötött szolgák maradtak. Egy bizonyos pontig – a király tetszésétől vagy nemtetszésétől függetlenül – volt lehetőségük saját politika kialakítására, saját szövetségek megkötésére, amelyek utólag azonban már sérülékenynek bizonyulhattak, amint erre IV. Kelemen pápa 1265-ben írt levelében fölhívta Berard Tamás mester figyelmét. A templomosok marsallja, Sissyi István (Stephan de Sissy) viselkedésével kapcsolatos vita arra sarkallta Kelement, hogy megértesse Tamással a dolgok természetes rendjét: „ha az egyház csak egy kis időre is leveszi oltalmazó kezét rólad, […] akkor semmiképpen sem tudsz majd ellenállni a prelátusok támadásainak meg a fejedelmek erejének”.{564} A rend gazdag volt, független és magabiztos, ám igazából nem autonóm. Európa északi, távoli

felében, a Baltikumban a Német Lovagrend ez idő tájt – a Hohenstaufen-ház támogatásával – Poroszország és Észtország között saját államot kezdett kikanyarítani magának. Ehhez hasonló templomos állam nem jött létre, és soha nem is fog létrejönni.

1268-ban Bajbarsz ismét támadást intézett a területileg immár igencsak megfogyatkozott latin királyság ellen. Tavasszal kivonult Egyiptomból, és ostrom alá vette Jaffát, amely március 17-én elesett. A szultán úgy tette emlékezetessé bevonulását a Jeruzsálemi Királyság kikötővárosába, hogy elkobozta az ott élők féltve őrzött ereklyéjét, Szent György fejét. A város ostroma a már megszokott képpel zárult: a keresztények sietve beugráltak a hajóikba, amelyek azután szétszóródva igyekeztek elvitorlázni a biztonságosabb északi kikötők irányába. Ezekből néhányat – amelyek értékét nemigen lehetett eléggé fölbecsülni – még a sajátjuknak mondhattak. Jaffa elfoglalását követően Akkon alatt – a templomosok part menti erősségén, Château Pèlerinen kívül – semmi nem maradt a keresztények kezén. Miután ismét úgy döntött, hogy Château Pèlerin még várhat a sorára, Bajbarsz egy másik templárius erődítményre, Beaufort várára vetett szemet, amely a tripoliszi grófságbeli Türosztól keletre, egy sziklás magaslaton épült kettős védelmi gyűrű mögé. A templomosok 1260-ban vették át Beaufort-t, amikor is kibővítették a védőfalait. Rendes körülmények között könnyűszerrel meg tudták volna tartani, azonban 1268 tavasza meglehetősen csüggedt állapotban és igen megfogyatkozott létszámban találta őket. Alig két héttel Bajbarsz megjelenése után a templomosok máris békéért folyamodtak, rabságra adták magukat, azzal a kikötéssel, hogy a környező falvakból bemenekült asszonyokat és gyermekeket engedik szabadon és biztonságban elvonulni Türoszba. Bajbarsz ezt a feltételt elfogadta, majd saját embereit helyezte a várba, lerontotta a templomosok által emelt új falakat, végül tovább folytatta útját

észak felé, hogy megtámadja Antiókhiában VI. Bohemondot, aki volt olyan balga, hogy szövetségre lépjen a mongolokkal. Ekkor már az is elegendő volt, hogy a szultán csak elvonuljon valamely város vagy erődítmény alatt, és a lakosok máris rohantak elé kegyelemért könyörögni. Beaufort eleste hallatán a tortoszai meg a Château Blanc-i templomosok küldötteket menesztettek hozzá, akik arra kérték a mamelukokat, hogy kíméljék meg váraikat az ostrom pusztításától. Bajbarsz ebbe beleegyezett, azzal a föltétellel, hogy harc nélkül átengedik neki az Antiókhiában fekvő, part menti Dzsabala települést és erődöt. A szultánnal folyó alkudozásokat Tortosza preceptora, Mathieu Sauvage vezette, aki a megelőző három évben a lehető legszívélyesebb – jóllehet a lekenyerezésen és a behódoláson alapuló – viszonyt alakította ki Bajbarsszal. Sauvage átadta a város templomosokra eső részét, és az ispotályosok – akikkel a rend osztozott Dzsabalán – sietett követni a példát.{565} Az ellenállás mind erőtlenebbé vált. Május elején Bajbarsz Antiókhia népes városa alatt termett, és ostrom alá vette. Az uralkodó, VI. Bohemond ekkor éppen Tripoliszban tartózkodott, és a vezető nélkül maradt városlakókat csupán az érdekelte, hogy miként tudják menteni az életüket. „[A polgárok] a maradék kevéske védelmet is feladták” – állapította meg a Türoszi Templomos. Ám kegyelmet még így sem nyerhettek. „A város elfoglalásakor a benne tartózkodók közül több mint 17 ezer ártatlant fölkoncoltak, és több mint százezer embert – egyháziakat és világiakat egyaránt –,férfiakat, nőket és gyermekeket foglyul ejtettek.”{566} A számok persze túlzóak, ám a groteszk kegyetlenség ténye korántsem. Antiókhia kapuit bezárták, és a mamelukok gyilkos tombolást rendeztek az utcákon, mindenkit fogságba vetettek, akit nem mészároltak le, és annyi zsákmányt harácsoltak össze, hogy két nap kellett hozzá, hogy végére járjanak az osztozkodásnak. A fellegvárban meggyújtott tűz átterjedt a környező épületekre, és a keleti kereszténység egyik nagy városa – az első Szíriában, amelyet a

legelső hadjárat keresztesei 1098-ban megrohamoztak – kietlen romhalmazzá vált. Mivel Bajbarsz támadása VI. Bohemondot Tripoliszban találta, így egyik címét távollétében veszítette el. Antiókhia nélkül ugyanis többé már szó sem lehetett fejedelemségről, és a térséget vigyázó várak fölöslegessé váltak. Közülük több is a templáriusok kezén volt, akik jobb híján kénytelenek voltak kiüríteni. A rend az 1130-as évektől őrizte a Kis-Ázsiát Északnyugat-Szíriával összekötő Amanosz-hegység hágóit. Most viszont, több mint egy évszázad elteltével csöndben, feltűnés nélkül föladták állásaikat, és a Roche de Roussel-i meg gasztuni (Bagrasz) váraikból zokszó nélkül vonultak ki. Utóbbit Imád ad-Dín emlékezetes szavakkal úgy írta le, mint amely „egy megközelíthetetlen csúcson emelkedik, […] ködbe burkolózik, egybefolyik a felhőkkel, és mintha a Napról meg a Holdról csüngene alá, […] és bárki vágyna is a közelébe jutni, képtelennek bizonyul rá; eddig bárki emelte rá a pillantását, a látványát nem viselhette el”.{567} Bajbarsz azonban, aki minden harc nélkül vette be az erősséget, nem tartozott ezek közé. A kulcsokat egy Belini Gins (Gins de Belin) nevezetű testvér adta át neki, aki saját kezdeményezésére lovagolt ki, hogy békét kössön a szultánnal, miközben a rend tagjai épp a vacsoraasztalnál ültek. Ezután már semmi remény nem maradt. A testvérek oly sebességgel hagyták ott Gasztunt, hogy még a fölszerelésük megsemmisítéséről is elfeledkeztek, ami pedig a szabályzat súlyos megsértésének számított, és amiért utóbb a parancsnokot Akkonban megbüntették. Miután Berard Tamás mester tanácskozást tartott a vezető tisztviselőkkel, a dezertálókra egy év és egy napnyi vezeklésre szóló szigorú büntetést szabott ki, miközben megfosztották őket a ruháiktól, és ételüket a padlón, a kutyák társaságában kellett elfogyasztaniuk. Az esetet írásba foglalták, és a templomosok hivatalos regulájának legalább egy kiadásába bevették, mégpedig azért, mert a büntetést rendkívül enyhének gondolták.{568}

1268-ban Bajbarsz bevette az Antiókhiai Fejedelemséget és a Jeruzsálemi Királyság palesztinai birtokait. Csupán a Tripoliszi Grófság, meg a tengeren nem messze fekvő ciprusi keresztény királyság maradt talpon. A keleti latinok a teljes megsemmisülés szélén tántorogtak. A Nyugatról érkező segítség nélkül egy újabb, erőteljes mameluk támadást már képtelenek lettek volna visszaverni. Azonban a legtöbb nyugati fejedelem szívében a keresztes háború iránti kedv lángja már épphogy csak pislákolt. A francia poéta, Rutebeuf egyik művében honfitársait ostorozta, amiért nem törődnek Jeruzsálem sorsával. A La Complainte d’Outremer (A Tengerentúl panasza) a korabeli hősök hiányán kesereg, akik az első keresztes háború lovagjai nyomába léphetnének. „Engedik inkább a beduinokat / A Szentföldön uralkodni / Mit hanyagságból hagytunk elveszni; […] Másunnan a tarsusiak jönnek; […] / Mindent földdel egyenlővé tesznek. / Senki sem marad itt, ki védené… / E világ immár véget ér.”{569} A véget két kisebb nyugati beavatkozás késleltette. IX. Lajos második vállalkozására soha nem került sor; helyette a francia király Tuniszt támadta meg Észak-Afrikában, ahol is 1270-ben végül vastagbélgyulladás végzett vele. Az első, Tengerentúlra indított akciót I. Jakab aragóniai király két törvénytelen fia vezette. 1269 októberében abban a reményben szálltak partra Akkonban, hogy a mongolokkal intéznek majd együttes támadást Bajbarsz ellen, ám a mameluk sereggel szembeni első összecsapásban kíméletlenül elbántak velük. A második hadivállalkozás résztvevői, akiknek élén III. Henrik angol király Lord Eduárd néven ismert legidősebb fia és örököse állt, 1271-ben kötöttek ki a Szentföldön, majd Jeruzsálem irányában, a katonai rendek támogatásával indítottak néhány kisebb támadást, de a következő esztendőben – pár sikerrel megvívott csetepaté után – fölhagytak a hadakozással. Eduárd egyetlen tartósnak mondható eredménye egy tíz esztendőre szóló békeszerződés volt, amely Akkon meg a néhány megmaradt part

menti vár megtartását szolgálta, addig is, amíg nem sikerül egyjóval népesebb keresztes hadat felállítani, vagy a keleti latinok annyira össze nem szedik magukat, hogy önállóan is képesek legyenek a védekezésre. Egyik lehetőség sem látszott túl valószínűnek. E rövid ideig tartó, zavaros időben Bajbarsz további sikereket aratott: 1270 áprilisában elfoglalta az ispotályosok impozáns erődítményét, a Krak des Chevaliers-t, majd 1271 júniusában a Német Lovagrend Montfort nevű, büszke várát. Az Eduárd által kialkudott békét Montfort eleste után tizenegy hónappal, 1272 áprilisában hagytákjóvá, amely végre valahára lezárta Bajbarsznak a frank területek ellen vezetett, irgalmat nem ismerő támadássorozatát. A szultán ezt követően még öt esztendeig élt, majd 1277. június 1-jén tisztázatlan okokból – talán mérgezésben – meghalt. Uralkodása szinte mindent megváltoztatott a Szentföldön. Gyötrelmes, kegyetlen idők voltak ezek minden frank, de leginkább a templomosok számára, akik sok emberüket veszítették el néhány legerősebb várukkal egyetemben, és a rettenthetetlen vitéz harcosokként szerzett hírnevük is alaposan megkopott. A mamelukok rohamával szemben ugyanolyan tehetetlennek bizonyultak, mint ispotályos vagy teuton bajtársaik – ez az erőtlenség pedig egyre kellemetlenebb következményekkel járt, amint az emberek elkezdték a Tengerentúl hanyatlásának és pusztulásának okait kutatni. Berard Tamás 1273-ban elhunyt, és helyére a rend szicíliai preceptorát, Beaujeu-i Vilmost (Guillaume de Beaujeu) választották a templomosok élére. Vilmos elhalasztotta keleti utazását, hogy részt vehessen a X. Gergely pápa által összehívott második lyoni zsinatként ismert, nagyszabású ökumenikus tanácskozáson, amelyen különböző terveket vitattak meg a Bajbarsz hódításaira adandó nyugati válasszal kapcsolatosan. A zsinat 1274 nyarán zajlott, ezután Vilmos már Akkonba utazhatott, ahonnan beszámolt első benyomásairól. 1275. október 2-án levelet írt Eduárdnak, aki I. Eduárd néven követte atyját Anglia trónján.

„Az országot és lakosait csaknem teljességgel vigasztalhatatlannak találtuk” – tudatta vele Vilmos, majd így folytatta:   A templomosok házára sebezhetőbb és leromlottabb állapotban leltünk, mint bármikor annak előtte; az élelemben hiányt szenvednek, rengeteg a kiadás, bevétel pedig csaknem semmi, […] a testvéreket a hatalmas szultán csaknem minden javaiktól megfosztotta. És a tengeren túlról érkezett jövedelmek a fönntartásunkhoz nem elegendőek; tömérdek kiadásunk van, hiszen a Szentföld védelmére és a még megmaradt várak megerősítésére nagyon sokat kell fordítanunk. Attól tartunk, mindez odavezet majd, hogy nem tudunk feladatunknak megfelelni, és összetört szívvel el kell hagynunk a Szentföldet. Ennek okán és egy ilyen kudarc elkerülése érdekében kérjük felségedet, találjon valamiféle alkalmatos ellenszert, hogy ne érhessen minket gáncs, ha esetleg valami jóvátehetetlen történne. {570}

  Bár Beaujeu-i Vilmos mester nem sejthette, de egy könyörgő levélnél többet írt az angolok királyának. Valójában jóslatot küldött neki.

18   A város mindjárt elesik   Amikor Beaujeu-i Vilmos meghallotta a szaracén dobok hangját, oly nagy sietséggel távozott, hogy még a páncélját is alig maradt ideje magára kapkodni. A mester ekkor a templomosok montmusard-i házában tartózkodott, amely Akkon északi, a régi várostól távolabb, de még a külső kettős városfalon belül elterülő nagy külvárosában feküdt. A dobpergés a Szent Antal-kapu irányából, a keleti oldalról hallatszott, amely városrész védelme rendesen az ispotályosokra hárult.{571} A zaj eléggé hangos és túl közeli volt ahhoz, hogy Vilmos rögtön tudja: a legrosszabb következett be. Hat hétig és egy napig tartó folyamatos bombázás után, 1291. május 18-án a mameluk seregnek végül sikerült benyomulnia Akkonba. Ha nem tudják azon nyomban visszaverni őket, elkezdődnek az utcai harcok, és akkor már csupán a számbeli egyenlőtlenség miatt is, de a keresztények mindenképpen alulmaradnak. A mamelukok haderejét ugyanis több százezer főre becsülték, így hozzávetőleg tízszer annyian voltak, mint Akkon védői. A dokkoknál megkezdték a nők és gyermekek kimenekítését, bár a háborgó tenger megnehezítette a hajók kijutását a kikötőből. A városban maradók közül senki sem számíthatott kegyelemre. Az ostromló sereget az 1290-ben szultánná lett al-Asraf Halíl vezérelte. Beaujeu-i Vilmosnak nem sokkal korábban írt levelében minden szerénység híján, ámbár nem egészen valótlanul úgy mutatkozott be, mint:   A Szultánok Szultánja, a Királyok Királya, minden Urak legfőbb Ura, […] a Hatalmas, a Félelmetes, a rebellisek Ostora, a frankok és a

tatárok és az örmények Réme, a hitetlenek várainak Elragadója, a két tenger Uralkodója, a két zarándokhely Őre.{572}

  E férfiú nehéztüzérsége ostromgépeinek a „Dühöngő” és a „Diadal” nevet adta. A megbocsátás és a kegyelem nem tartozott legjellemzőbb tulajdonságai közé. Amint Beaujeu-i Vilmos a tettek mezejére lépett, annyi fegyverbíró férfit gyűjtött maga köré, amennyit csak tudott. Az akkoni templomosok többsége a dokkok mellett, az óvárosban emelkedő várban tartózkodott, de Montmusard-ban is volt Vilmos mellett tíz vagy tizenkét testvér, a két lovagból, egy fegyvernökből, turkopolból, apródból, valamint néhány gyalogos katonából álló személyi testőrségével együtt. Ez bizony nem volt egy sereg, de ezzel kellett megelégednie. E kis osztag vágtatott végig Montmusard utcáin a Szent Antal-kapu irányába, útközben csatlakozott hozzájuk Villiers-i János (Jean de Villiers) nagyjából ugyanolyan létszámú és összetételű csapatával.{573} Éppen időben érkeztek a kapuhoz, hogy a szemtanúi legyenek, amint a mameluk katonák betódulnak a falakon ütött résen, és belevetik magukat a küzdelembe. A Türoszi Templomos így írt:   Úgy látszott, mintha egy kőfalba ütköztek volna. Az ellenséges katonák oly gyorsan és oly nagy számban lőtték ki rájuk a görögtüzet, hogy a sűrű füstben az emberek alig láthatták egymást. A füstölő nyilakkal tüzelő íjászok oly megszámlálhatatlanul röpítették ki tollas nyílvesszőiket, hogy harcosainkat és lovaikat sebek sokasága borította.{574}

  Az egyik gyalogosan harcoló angol apródot, aki alól kilőtték a lovát, egy égő lövedék telibe találta, fölgyújtotta a köpenyét, majd a lángok az orcájára és egész testére átterjedtek, „mintha egy lángoló szurokkal megtöltött üst lett volna”. A mamelukok pajzsfallal védték a csatasorukat, amögül dárdákat hajítottak, nyilakkal és gyújtó bombákkal tüzeltek, közben lassan nyomultak előre. A templomosok

és az ispotályosok több órán keresztül intéztek rohamokat a pajzsfal ellen, ám a záporozó lövedékek mindannyiszor meghátrálásra késztették őket. A délelőtt közepe táján a harci szellem lanyhulni látszott. Miközben a mameluk katonák pajzsaik védelmében kitartóan, lépésről lépésre nyomakodtak előre, mögöttük mind több és több támadó sorakozott föl. Beaujeu-i Vilmos lovon harcolt az emberei között, jobb kezében lándzsát szegezett előre. Amint bal karját fölemelte, talán ezzel adva jelet egy újabb támadásra az ellenség sorai ellen, a kapu irányából elhajított dárda pontosan a bal hónaljában találta el, épp ott, ahol könnyű páncéljának részei között rés tátongott. „A hajítódárda tenyérnyi mélységben hatolt be a testébe” – írta a Türoszi Templomos, aki Vilmos szűkebb környezetének tagjaként követte a csata lefolyását. A dárda becsapódásának ereje nem ütötte ki Vilmost a nyeregből, de tudta, hogy halálos sebet kapott. Megfordította lovát, hogy elhagyja a csata helyszínét. Kísérete – a fekete-fehér zászlót vivő fegyvernökkel együtt – megszokásból a nyomába eredt. Az ütközetben részt vevő itáliai keresztes csapat ebből arra következtetett, hogy a templomosokon csüggedés vett erőt. „Az Isten szerelmére, uram, ne menjen el, hiszen a város mindjárt elesik!” – kiáltották. Tisztában lévén a tömeges pánik veszélyével, Vilmos visszakiáltott olyan hangosan, amennyire csak bírt: „Uraim, nem tudok mit tenni, hiszen a végemet járom; nézzék e sebet itten!” Ezzel odamutatott a dárdára, amely még mindig a hónaljából meredezett ki. Ám ahogy fölemelte a karját, hogy megmutassa sebét, utolérte a végzete. A mester leejtette lándzsáját, feje előrebukott, és kezdett lecsúszni a lováról. Szolgái azonnal odaugrottak, hogy gyengéden lesegítsék, majd egy elhányt pajzsra fektetve valamelyik biztonságos házba vitték, és lefektették, hogy sebét megvizsgálják. A mellvért szíjait sikerült elmetszeniük, ám a vállánál nem tudták levenni a páncélt, ezért így félig levetkőztetve takaróra fektették, és

a tengerpartra vitték, hogy hajón kimenekíthessék a városból. Eközben mögöttük Akkon városfalaira kitűzték a szultán zászlóit. A tengerparton már elzárták a menekülés útját. A hatalmas hullámok visszariasztották Vilmos társait, akik immáron hason fekvő, hallgatag mesterükkel a város délnyugati felében emelkedő templomos központhoz siettek, és egy oldalkapun belépve a nagy lótrágyahalmokkal teli istállóudvaron át a főépületbe vitték. Vilmos mester a nap hátralevő részét ott töltötte, teljes csendben feküdt az ágyán. Estefelé kintről lármát hallott, és kézmozdulatokkal kérdezte a kísérőitől, hogy mi történt. „Mondták neki, hogy kint még folyik a harc – emlékezett vissza a Türoszi Templomos –,mire utasította őket, hogy hagyják őt békén.”

Beaujeu-i Vilmos még aznap este elhunyt. Akkon elesett. A mamelukok a fal három pontján nyomultak be a városba, végigcsörtetettek az utcákon, és kedvük szerint mészárolták le azt, aki eléjük került. A Türoszi Templomos látta, amint apácák meg nemesasszonyok menekültek a dokkok felé, utóbbiak közül többen is állapotosan, vagy csecsemőjüket a keblükre szorítva. Akiknek nem sikerült egérutat nyerniük, azokat a támadók elválasztották a gyermekeiktől, és vagy fogságba, vagy a lovaik patái alá vetették őket. Az újszülötteket kizsigerelték vagy agyonzúzták a kövezeten. A város kiürítése eközben folytatódott a viharos tengeren, ahol genovai evezőshajók szállították a polgárokat a part mentén várakozó nagyobb gályákhoz, amelyek azután Ciprus felé indultak. A sziget uralkodója, III. Hugó is a királyságába menekült számos magas rangú nyugati személlyel egyetemben, akik közül a jeruzsálemi pátriárka, Hanape-i Miklós pórul járt, amikor egy tömött hajóra próbált följutni, és megcsúszva a vízbe esett. Egy csapatnyi templomos, a veterán preceptor, Gaudin Tibold (Thibaud Gaudin) vezetésével Szidónba távozott, ahol egy templárius várban elrejtőzve Tiboldot a rend új mesterévé választották. Azok, akik

egyetlen hajóra sem fértek föl, a város egyetlen biztonságos helye, a templomos erődítmény felé igyekeztek, e tengerparton magasodó büszke várba, melynek tornyait szamár nagyságú, aranyozott oroszlánok vigyázták. Mesterük halála után az akkoni templomosok Sevrey-i Péter marsall parancsnoklása alá kerültek, aki annyi akkonit fogadott be a templomos központba, ahány csak befért a falak közé, majd bezáratta a kapukat. Több nap eltelte után al-Asraf küldöttet menesztett a templomosokhoz, és fölajánlotta, hogy a nem harcoló személyeknek a városból való kivonuláshoz kíséretet biztosít. Sevrey-i Péter elfogadta az ajánlatot, de amint a kíséretre kijelölt katonákat bebocsátották az erődítménybe, a négyszász tagú fegyelmezetlen lovascsapat még azelőtt elkezdte bántalmazni az asszonyokat meg a gyermekeket, mielőtt azok a kapuhoz értek volna.{575} A marsall ezt nem nézhette tétlenül. Elrendelte, hogy újból zárják be a vár kapuit, ekképpen csapdába ejtve a négyszáz muszlimot. Ekkor harc kezdődött az udvaron. Most az egyszer a keresztények voltak előnyösebb helyzetben, és foglyaikat csaknem az utolsó szálig levágták, majd fejüket vették. A Türoszi Templomos beszámolója szerint „egy sem úszta meg élve közülük”. Ez nem felelt meg teljesen az igazságnak: al-Asraf egyik embere utóbb arról számolt be, hogy egy órán keresztül küzdöttek, majd kilencedmagával sikerült az erődítmény egyik tengerre néző tornyába menekülnie, ahonnan a tengerbe vetették magukat. „Közülük néhányan elpusztultak, néhányan megrokkantak, de páran közülük megmenekültek egy időre” – jegyezte föl.{576} Ádáz és könyörtelen küzdelem tombolt odabent, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mert mindenki nagyon jól tudta: itt már nem Akkonért folyik a végső küzdelem, hanem a keresztes államok utolsó napjait élik. A csata végeztével Sevrey-i Péter újabb üzenetet kapott a szultántól. Ebben az állt, hogy tisztában van vele, az emberei maguknak keresték a bajt, és arra kérte a marsallt, hogy jöjjön ki vele tárgyalni. Péternek rettenetesen nehéz döntést kellett hoznia.

Ha kimegy az erődítményből, saját magát és embereit kiszolgáltatja a szultán kényének-kedvének. Ha viszont marad, a helyzet kilátástalansága mit sem változik, hiszen semmi remény sincs erősítés, vagy fölmentő csapatok érkezésére. Mindenki, aki csak tudta, már elhagyta Akkont. Akik nem mentek el, magukra maradtak. Péter még mindig reménykedett abban, hogy megmentheti a nála védelmet kereső városlakók életét, ezért néhány templárius testvérből álló küldöttség élén az ellenséges tábor felé indult, ám alighogy odaértek, azon nyomban lenyakazták őket. Ezután a mameluk hadmérnökök elkezdtek alagutat ásni, hogy az erődítmény egyik tornyát ledöntsék. Három nap elteltével, május 28-án, hétfőn a torony leomlott, és a csapatok benyomultak. A templomos vár elfoglalásával Akkon kapitulációja beteljesedett.

A negyvenhét év körüli burgundi lovag, Molay-i Jakab (Jacques de Molay) Akkon elestekor éppen a ciprusi Nicosiában tartózkodott. Hasonlóan a többi szentföldi templáriushoz, akit nem kaszaboltak le az utcákat elözönlő mamelukok, közvetlenül a halálra rémült túlélőktől szerzett tudomást a város elfoglalásának szörnyű következményeiről.{577} A legtöbb akkoni menekültet szállító hajó Ciprusban tette partra az utasait. Őket nemsokára mások is követték, akik a levantei partok utolsó településeiről érkeztek a szigetre. Az új templomos mester, Gaudin Tibold megválasztása után csaknem azonnal otthagyva a szidóni erődöt, segítségkeresés ürügyén Ciprusra távozott. A többi testvér sem várt sokáig arra, hogy megtudja, vajon sikerrel járt-e a mesterük, hanem július 14-én maguk is hátat fordítottak a városnak. Az Akkontól északra fekvő Szidónt a belovagoló mamelukok csaknem teljesen néptelenül találták; Bejrútot is nagyjából ebben az időben hagyták sorsára a lakosai. Augusztus elejére a keresztények kezén mindössze két templomos vár maradt, ám egymagukban ezek sem tudták sokáig tartani magukat. Augusztus 3-án Tortosza megadta magát, és tizenegy napra rá Château Pèlerin helyőrsége is

fölhagyott az ellenállással. „Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem képesek megvédeni az erődöt – mutatott rá a Türoszi Templomos –, ezért kiürítették, és Ciprus szigetére távoztak, miközben a szaracénok befejezhették az ország elpusztítását. […] Minden elveszett, olyannyira, hogy ezután a keresztények többé már egy pálmalevélnyi földet sem mondhattak a magukénak Szíriában.”{578} Mindez Molay-i Jakab kudarcokban és csalódásokban amúgy is bővelkedő templomosi pályafutásának egyik legkeserűbb élménye lehetett. Jakab egész életére a rend szolgájának szegődött, miután 1265-ben, a húszas évei elején a legmagasabb rangú franciaországi templomos, Aimery de la Roche által vezetett és az angol templomos mester részvételével zajló fényes ünnepség keretében csatlakozott hozzájuk.{579} A rend szokásos toborzási eljárása szerint a fiatal és tetterős újoncokat a Szentföldre küldték, míg az idősebb, gyengébb fizikai állapotban lévő tagok Nyugaton maradtak. Jakabbal is pontosan ez történt, valamikor az 1270-es évek végén érkezett meg Keletre.{580} Partra szállása idején Bajbarsz éppen halálos csapást mért a latin államokra, habár mindez az I. Eduárd által kialkudott tízéves fegyverszünet időszaka alatt történt. Jakab utóbb úgy emlékezett vissza, hogy e fegyvernyugvást nehezen viselte, és „morgolódott” a mesterére, igencsak neheztelve rá, amiért hajlandónak mutatkozott békét kötni az Egyház ellenségével. Csak később tudatosodott benne, hogy „az említett mester nem cselekedhetett másképpen”.{581} Mint a többi hasonló korú fiatal katona, Jakab is azért lépett be a templomos rendbe, hogy harcoljon, és nem azért, hogy ölbe tett kézzel szemlélje, amint a keresztény Szentföldet elorozzák tőlük. Ám pontosan ezt kellett tennie, miután egy újabb keresztes hadjárat terve kudarcot vallott, és al-Asraf bevégezte azt, amit Bajbarsz elkezdett. 1291-ben Molay-i Jakab életében a rövid ideig hivatalban levő Gaudin Tibold halálával nagy változás következett be.{582} Helyére egész bizonyosan csak kevesen pályáztak. Egy négy napig tartó, gyors és ügyesen lebonyolított (a későbbiek során sokat bírált)

választási küzdelem zárultával Jakabnak sikerült elérnie, hogy az ellenlábas jelölttel, Piraud-i Hugóval szemben ő nyerje el a tisztséget. Utóbb azt beszélték, mindezt annak hangoztatásával tudta véghez vinni, hogy valójában semmi kedvet nem érez a mesteri poszthoz, és a választás lebonyolításában csupán mint pártatlan és ideiglenes vezető kíván közreműködni, majd később ezt a pozícióját használta föl arra, hogy a teljes jogú tisztségért lobbizzon. Jakab értett hozzá, hogyan lehet a rend szabályzatát a maga javára fordítani és rendtartását befolyásolni. És persze ahhoz is értett, hogy ellenségeket szerezzen magának: a Türoszi Templomos, akinek a renddel fönnálló kapcsolata munkaadójának, Beaujeu-i Vilmosnak a halálával megszűnt, pénzsóvárnak és „mértéktelenül zsugorinak” bélyegezte.{583} Ennyit hát a választásról. Mindenesetre igen terhes időben kellett átvennie a parancsnokságot. A rend építménye megingott, várait elveszítette, és elűzetett arról a földről, amelynek védelmére annak idején megalakult. De Molay-i Jakab e káoszban is lehetőséget vélt fölfedezni. Nekifogott, hogy a rend tagságát újjászervezze, így akart felkészülni a keresztes mozgalom szerinte mindenképpen bekövetkező föltámadására. Ám nemigen remélhette, hogy e feladat megvalósítását Ciprusból előmozdíthatja, ezért röviddel megválasztását követően hosszabb utazásra indult Nyugatra, melynek során végiglátogatta a királyi udvarokat, hogy fölélessze a lelkesedést a Szentföld felszabadítására indítandó új vállalkozás iránt.

Akkon elvesztésének megrendítő híre augusztus elején ért el Párizsba. Az első beszámoló Villiers-i János ispotályos mester nevéhez fűződik, aki egy franciaországi testvérhez írt szomorú levélben elevenítette fel e „szerencsétlen és siralmas vereséget”.{584} A Szentföldről érkező rossz hírek nem számítottak ritkaságnak, ez azonban igen súlyos csapásnak minősült. Az „igen lesújtó és

döbbenetes” értesülés hallatán IV. Miklós pápa elrendelte, hogy az egész keresztény világban hívják össze az egyházmegyei tanácsokat, majd tudassák Rómával, milyen megoldásokatjavasolnak a veszteségek visszaszerzésére.{585} A zsinatok egybehívásáról rendelkező leveleiben Miklós pápa világos, egyértelmű cselekvési terv elkészítésére szólított föl, külön javaslatokkal egy új keresztes hadjárat finanszírozására valamint földrajzi céljára nézve. E gyűléseket egy néhány évvel korábban fölvetett gondolat irányába igyekezett terelni, nevezetesen hogy a katonai rendeket Jeruzsálem visszafoglalására és végleges megtartására alkalmas, egységes szervezetbe kellene tömöríteni. A rendek összevonásának eszméje nem számított újdonságnak. Már 1247-ben, a második lyoni tanácskozáson, vagyis azon az egyetemes zsinaton is fölmerült, amely a Bajbarsz hódításaira adandó válaszlépéseket volt hivatott megvitatni. A templomosok, ispotályosok és a Német Lovagrend, valamint az ezek mintájára megalakított többi rend összevonását célzó javaslat a spanyol uralkodók vétóján bukott el, akik nem mutattak semmiféle hajlandóságot arra, hogy megváljanak helyi szervezeteiktől (mint amilyen a kasztíliai Calatrava- vagy a leóni Alcántara-rend volt). Ennek ellenére 1292-ben az ötlet ismét napirendre került. Az ok pedig – Miklós pápa szavaival élve – nem volt más, miszerint mind a „jeles férfiak”, mind „a nép hangja” összevonást és reformokat sürgetett.{586} Akár megfelelt ez az igazságnak, akár nem, annyi bizonyos, hogy a templomosokat és az ispotályosokat érzékenyen érintette a kritika egy olyan időszakban, amelyben a mamelukoktól elszenvedett katasztrofális vereségekre egyszerű magyarázattal kellett szolgálni. Ugyanis már a Hohenstaufen Frigyes német-római császárral az 1220-as években történt összeütközés óta meghatározó szerepetjátszottak a szentföldi politikában. Állást foglaltak az akkoni kereskedelem irányításáért 1258-tól 1272-ig folyó ádáz küzdelemben, amely a genovai és velencei kalmárok között zajlott, mégpedig a velenceiek mellé állva, miközben az ispotályosok a

genovaiakat támogatták. Mindkét rend részt vett a város körül, meg a kikötőn kívüli vizeken vívott harcokban, amelyek több száz áldozatot követeltek, amikor a keresztes államok amúgy is emberhiányban szenvedtek. Amikor e viszály híre elterjedt, legalább egy krónikás „az ispotályosok és a templomosok között feszülő ellentétnek” tudta be e „sajnálatos szerencsétlenséget”.{587} A templáriusok a Tripoliszi Grófságban folyó elkeseredett küzdelembe is beleártották magukat, és a Gibelet családot támogatva 1275-ben úgy döntöttek, megakadályozzák VI. Bohemond tizennégy éves fiának, VII. Bohemondnak a békés trónra lépését. Tripolisz (ahol a feldühödött gróf a földdel tette egyenlővé a templomosok rendházát), Szidón és Tortosza között több ostromra és összecsapásra is sor került. Cipruson pedig, ahol a templomosoknak Limasszolban katonai parancsnokságuk, Nicosiában amolyan második központjuk volt, szintén sikerült magukra haragítaniuk a vendéglátójukat.{588} 1278-ban a ciprusi III. Hugó és IX. Lajos testvére, I. Anjou Károly között vetélkedés indult Jeruzsálem trónjáért. A templáriusok ez utóbbit támogatták, kiváltva ezzel Hugó bősz haragját, aki bosszúból leromboltatta a rend limasszoli házát, és oly mértékig zaklatta a testvéreket, hogy végül a pápa dorgálásban részesítette.{589} Jóllehet az Akkonban elesetteket a mártíroknak kijáró tiszteletben részesítették, a túlélők nem úszhatták meg a gyávaság vádját, ezt a Nápolyi Taddeo mesterhez hasonló krónikások vágtak a fejükhöz.{590} Mindez avval járt, hogy a hazautazni készülő Molay-i Jakab olyan világba tért vissza, amelyben a keresztes háború iránti lelkesedés lángja ugyan fennen lobogott, ám a templáriusok a nyílt bírálat kereszttüzében álltak. IV. Miklós pápa reformot sürgető felszólítására többek között Ramon Lull ferences szerzetes válaszolt. A barát az Akkon elestét megelőző három évtized nagyobb részét azzal töltötte, hogy mallorcai otthonától távol a hitetleneket igyekezett megtéríteni, és eközben azon elmélkedett, vajon mi lenne a legjobb módja a keresztényi szemlélet megújításának a Közel-Keleten. Egy

vándorprédikátorhoz korántsem meglepő módon gondolatait a nevelésre, oktatásra és a térítésre összpontosította. Négy világszínvonalú kollégium fölállítását javasolta a pápának, amelyekben bátor, elszánt és kétnyelvű misszionáriusokat képeznének ki arra, hogy miként világosíthatnák föl a zsidókat, mongolokat, görögöket és az arabokat hitük romlott voltáról, és hogyan győzhetnék meg őket Krisztus követésének Róma által jóváhagyott helyes útjáról. Amint arra Ramon is szívesen hivatkozott, Krisztus úgyszintén a két kard politikáját hirdette. A következő évtizedben kifejtett gondolatai hatására harcosabb álláspontot vett föl, és arra a következtetésre jutott, hogy „a hitetlenek ellen mind prédikálással, mind fegyverrel küzdeni kell”.{591} Bár ő maga nem számított harcosnak, Ramon Lullnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy miként kell egy keresztes hadat fölállítani. „A pápa Őszentségének és a kardinálisoknak ki kellene választaniuk egyetlen nemes rendet, amelyet lovagrendnek neveznének” – írta, majd így folytatta:   E rend vezetője egyszerre lenne mester és a harcosok királya […] és ha ez kivitelezhető, akkor őt kell jeruzsálemi királlyá megválasztani. […] Ezen feltételek figyelembevételével e harcos egy király fia lenne, mind a reá bízott tisztség méltóságából következően, mind pedig annak okán, hogy így az összes [egyházi] lovagrend készségesebben vetné alá magát parancsainak. […] Továbbá: a pápa őszentsége […] rendeletileg kinyilvánítaná, hogy ezt az egyetlen rendet [vagy] lovagságot, s ebben nem lenne kivétel, a templárius, az ispotályos, a teuton, illetve az összes többi rend egyesítéséből kellene fölállítani, tekintet nélkül arra, hogy hol vannak, és kik alkotják.

  Ramon cseppet sem kételkedett tervének hatékonyságában – és bármit hajlandó lett volna feltenni arra, hogy maga a Jóisten is ekként látja a dolgokat. „Ha valaki mindezzel szembeszállna – írta –,azt sem hívőnek, sem istenfélőnek nem lehetne tartani, és akkor gondolnia kellene az utolsó ítéletre, amikor Jézus Krisztus Urunk

majd imigyen szól: »És most pedig menjetek az örök tűzbe, ti átkozottak!«”{592}

Szerencsére Molay-i Jakab, egy ideig el tudta kerülni, hogy az összevonás kérdése nagyobb figyelmet kapjon. 1292 áprilisában IV. Miklós jobblétre szenderült, és az utódja megválasztásával megbízott bíborosi kollégium munkáját csillapíthatatlan gyűlölködés tette lehetetlenné. Csaknem két év kellett hozzá, hogy a hetvenkilenc esztendős szicíliai remete, Morronei Péter (Pietro del Morrone) személyében egy teljességgel alkalmatlan jelöltet állítsanak, akit akarata ellenére V. Celesztin néven pápává koronáztak. (Celesztin volt az utolsó egyházfő, akit konklávé nélkül választottak meg: e testület egybehívott tagjai döntésük meghozataláig nem oszolhattak föl.) Pápasága négy hónapig tartó komédiának bizonyult, míg végül 1294 decemberében Celesztin lemondott és elmenekült.{593} Molay-i Jakab épp Rómában tartózkodott, így mindezt végignézhette, ahogy annak is szemtanúja volt, ahogy szenteste az olasz bíborost, az erőszakos prókátort, Benedetto Caetanit VIII. Bonifác néven pápává választják. A mester római útja a templomosok keleti újjászervezésére irányuló programjának első állomása volt. Utóbb úgy számolt be a találkozóról, hogy Bonifác kezdetben érdeklődött a rendek összevonása iránt, ám később kételyeinek adott hangot. „A pápa több alkalommal is beszélt erről – emlékezett vissza Jakab –,ám mindent mérlegelve, úgy látta, bölcsebb az egész ügyet elfelejteni.”{594} Az 1295-es esztendő első fél évét töltötte Rómában, és látogatása két területen is kézzel fogható eredményt hozott. Egyrészt elkerülte a mindenre kiterjedő, radikális átszervezést, másrészt sikerült megfelelő adókedvezményt kapnia a nyugati és keleti templomos birtokok között folytatott árucserére. Júniusban kibocsátott pápai bullájában Bonifác a templomosokat „Krisztus rettenthetetlen harcosaiként” dicsőítette, és arra kérte őket, hogy

„állandó figyelemmel őrizzék a ciprusi királyságot”, ennek érdekében „ugyanazon jogokat és kiváltságokat” biztosította számukra, mint amilyeneket a Szentföldön élveztek.{595} Ezenkívül Bonifác utasította I. Eduárd angol királyt, hogy engedélyezze a Ciprusba irányuló exportszállítmányok szabad áthaladását az angol kikötőkön, illetve a ciprusi templomosokat fölmentette az egyháznak járó ajándékozási kötelezettség alól, mondván, hogy amúgy is túl szűkös források fölött rendelkeznek.{596} II. Anjou Károly nápolyi király erősen támogatta a katonai rendek egyesítését célzó törekvést, amelynek révén vissza lehetne foglalni Jeruzsálemet – hiszen arra mint címzetes király, igényt tartott. Ügyét azonban nem erőltette, és hozzájárult az országában található templárius birtokokról Ciprusba szállított exportáruk vámjának elengedéséhez. 1295 második felében Molay-i Jakab Angliát és Franciaországot kereste föl. Ottani tartózkodása idején nem kevés diplomáciai érzékre volt szüksége. Ugyanis mind a canterburyi, mind a reimsi egyházi tanács arra a következtetésre jutott, hogy a Szentföld visszafoglalását illető költségek oroszlánrészét a katonai rendeknek kell viselniük, méghozzá azon az alapon, hogy a hibájukat nekik kell helyrehozniuk. Egy másik angliai tanács kedvezően ítélte meg a rendek összevonásának kérdését, amelyet majd I. Eduárd vezérlete alá kellene rendelni, hiszen az uralmon lévők közül ő volt az egyedüli király, aki személyesen vett részt keresztes háborúban.{597} Jakab helyzete a templomosok szempontjából a toborzás és támogatás központjának számító Franciaországban még kényesebb volt, amikor mind a francia uralkodónál, mind a Pireneusokon túli déli vetélytársánál, II. Jakab aragóniai királynál támogatásért folyamodott. Az ügy mögött nem akármilyen történelmi háttér húzódott, ugyanis tíz évvel korábban a francia király lerohanta Aragóniát, majd rávette a francia IV. Márton pápát, hogy hadjáratát minősítse keresztes háborúnak. Az akkori aragón uralkodó, III. Péter a templomosok támogatásáért folyamodott, arra kérve őket, hogy csatlakozzanak a királyi sereghez, és gályáikat fölvonultatva védjék

meg a partot a francia hajóktól. Ekképpen az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az aragóniai templomosok a francia katonák és keresztesek ellen szálltak harcba.{598} Az év vége felé Molay-i Jakab visszaindult Ciprusra. Utazása nem hozott látványos eredményeket: nem sikerült ugyanis fölkorbácsolnia a keresztes háború iránti lelkesedést, és a katonai rendekkel szemben megnyilvánuló bírálatokat sem tudta elfojtani, és nyilvánvalóan azzal sem tettek túl jó szolgálatot a saját ügyüknek a templomosok, amikor beleártották magukat a Genova és Velence között a Földközi-tenger keleti medencéjében ki-kiújuló összecsapásokba, ugyanakkor sikerült a rendje megszüntetését latolgató hangokat elhallgattatnia, vagy legalábbis az unalmukban szakállukat húzogató papok beszédtémájává redukálnia. Ebben az értelemben az 1291-es évi válságot sikerült átvészelni, és az átrendeződési folyamatot újraindítani. Az évtized vége felé a bizalom már ismét kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy a Szíriában és Palesztinában elveszített területek visszaszerezésének kérdése újra terítékre kerüljön.

A 14. század kezdetén a templomosok csaknem két év alatt visszafoglalták a Szentföld egy részét. Ez mindössze a töredékét tette ki a korábbi területeknek, ám egy ideig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy azt sugallja: többre is van remény. Molay-i Jakab vezetésével a Velencéből rendelt gályákkal lassanként mind jelentősebbre duzzasztották a flottájukat, és készülődtek a tengeren és a szárazföldön egyaránt megvívandó háborúra. 1300. július 20-án a fedélzetükön egy nagy haderejű sereggel a ciprusi Famagustából tizenhat hajóból álló flotta indult útnak az ellenséges partok felé. A mester – II. Henrik ciprusi király, annak testvére, Türoszi Amalrik, valamint Villiers-i Vilmos ispotályos mester társaságában – a flottával utazott. Ez esetben persze nem lehetett egy teljes értékű keresztes ármádiáról beszélni, ám a hajóhad ennek ellenére igen

súlyos károkat okozott, amint a part mentén cirkálva Akkon környékén több települést is megtámadott. Az emberek okkal hihették, hogy újból fölragyog a keresztények szerencsecsillaga. Több ezer mérföldnyire keletre, Gázában az ilkán mongolok vezére ekkor már nagyban készülődött a mamelukok ellen. A mongolok és a ciprusi keresztények között – kölcsönös támogatásról biztosító üzenetekkel a tarsolyukban – rendszeresen ingáztak a követek. Az 1300 nyarán végrehajtott rajtaütéseket követően tervet dolgoztak ki egy Tortoszára összpontosító, összehangolt támadásra, hiszen ott a korábban a templomosok birtokában lévő várat még nem rombolták le. Később az év folyamán hozzávetőleg háromszáz templomos és ispotályos csatlakozott II. Henrik embereihez, akik a Tortoszától néhány mérföldre fekvő, apró Ruad szigetére hajóztak át. Miután partra szálltak, Ruadot megerősítették és előretolt hadállássá alakították át, majd ismét elindultak, hogy a parti erődítményt elfoglalják, és végül Gázában egyesüljenek a hatalmas sereggel. Azonban a mongolok, szerencsétlen módon, nem érkeztek meg időben. A keresztények sikerrel bevették Tortoszát, ám nem bírták megtartani, ezért egy hónap elteltével kényszerűen visszavonultak Ruadra, majd a csapatok zöme visszahajózott Ciprusra. A templáriusok beleegyeztek abba, hogy a kis szigeten marsalljuk, Quincyi Bertalan (Bartholomé de Quincy) vezetésével egy körülbelül százhúsz főnyi lovagból, négyszáz fegyvernökből és ötszáz íjászból álló helyőrséget állomásoztassanak. Az istenítélet mennydörgése ugyan még nem morajlott föl a mameluk királyság egén, de legalább valami elkezdődött. 1302-re ismét minden veszendőbe ment. A Földközi-tenger keleti medencéjében a ruadi helyőrséget mintegy 240 kilométer választotta el Ciprustól, és ezt az utánpótlási útvonalat blokáddal könnyen el lehetett zárni, de még a rossz időjárás is veszélyeztethette. 1301 őszén egy mameluk hajóraj jelent meg a grúziai keresztényből átvedlett muszlim, Szandamur parancsnoksága alatt. Embereivel rátámadt a szigetre, és kis híján

egy éven át ostromolta, mígnem 1302-ben, az ádáz harcok következtében a csaknem ezerről mindössze 280 főre apadt helyőrség békékötésért folyamodott. Sikerült megállapodniuk abban, hogy a templomosok a szigetről való békés elvonulás fejében feladják a várat. Ha akadt volna közöttük Akkont megjárt veterán, az tudta volna, hogy mi vár rájuk. A Türoszi Templomos beszámolója szerint „a szaracénok az összes szíriai gyalogost lenyakazták, amiért korábban olyan heves ellenállást tanúsítottak, […] a templomos testvéreket pedig becstelen módon Babilonba hurcolták”. Rájuk rabszolgasors várt. A templomosokat tehát a szabad elvonulás ígéretével újfent kicsalogatták egy erődítményből, majd rászedték őket. Mindaddig, amíg egy komolyabb katonai vállalkozást nem indíthattak, a rendnek kétségbeejtően kevés reménye maradt arra, hogy Ciprusnál távolabbra is terjeszkedhessen. Molay-i Jakab mesteri megbízatása a kezdetektől fogva küzdelmekkel telt, és hiába tartották napirenden az újabb keresztes hadjárat kérdését, a helyzet a javulás semmi jelét nem mutatta. Így tehát Jakab sem előre, sem hátra nem léphetett: kénytelen volt Cipruson vesztegelni. Ám 1306-ban az új pápa magához rendelte. Először ez sokat ígérőnek tűnt, ám csakhamar kiderült, hogy semmi sincs mögötte. Valójában ez volt az a pillanat, amikor a templomosok egén sötét felhők kezdtek gyülekezni.

19   Az ördög sugallatára   Úgy látszott, mintha 1305. november 15-én az egész keresztény világ Lyonban gyűlt volna össze. Fejedelmek és hercegek, grófok és bíborosok, érsekek és apátok érkeztek: a városban hemzsegtek a méltóságok, meg azok a kíváncsi helybéliek, akik életében legföljebb csak egyszer adatott meg hasonló látvány. Angliából és Aragóniából követek jöttek pompásan csillogó püspöki ruhákban, több száz fontnyi értékű ajándékokkal megpakolva. Franciaország királya két fivérével együtt a népes kísérete élén haladt. Az utcákat különböző nyelveken folytatott beszélgetések zaja töltötte meg. Mindenki a Saint-Just-bazilika felé igyekezett, hogy részt vehessen Bertrand de Got bordeaux-i érsek (a leendő V. Kelemen) pápává koronázási szertartásán. Lyon hosszú idők óta a német-római császár és a francia király uralmának mezsgyéjén lebegett, ám 1305 táján már határozottan a francia befolyás érvényesült. November 15. hűvös reggelén vajmi kevés kétség férhetett hozzá, hogy a város urai közül kinek van több oka az ünneplésre: ugyanis egy Gascogne-ban született és nevelkedett, igen előkelő család sarjának a fejére helyezték a pápai koronát a francia nemesség színe-java jelenlétében, királyuk jóváhagyó tekintete előtt. Ez valóban jelentős eseménynek számított, egyúttal annak is biztos jele volt, hogy Bertrand pápasága alatt a gall befolyás fog érvényesülni. A múltba vesztek azok az idők, amikor a pápáknak félelmükben igazodniuk kellett a Hohenstaufenuralkodók akaratához, vagy fejet hajtottak a befolyásos itáliai arisztokrata dinasztiák érdekei előtt; ekkor Isten már nagyobb

szeretettel mosolygott a liliom és a francia királyi zászló, az oriflamme országára. 1305 novemberében Bertrand ugyan már egy esztendeje betöltötte a negyvenet, de még elég fiatalnak számított egy ilyen magas hivatal betöltéséhez, és elegendő tapasztalattal sem rendelkezett, hiszen a bíborosi méltóságot sem viselte korábban. Politikusnak viszont bizonyára ügyesnek és fogékonynak bizonyulhatott, hiszen Bordeaux-ban, különösebb zökkenő nélkül, sikeres pályát futott be. És ez pedig nem nevezhető kis teljesítménynek. Gascogne-t az angolok kormányozták, ám egy 1259-ben kötött egyezmény értelmében végső soron a francia király fennhatósága alá tartozott. E sajátos viszony számos vitára, feszültségekre, alkalmanként háborúkra adott okot a két királyság között. Érseki minőségében Bertrand hozzászokott ahhoz, hogy egyensúlyoznia kell a nagyhatalmak kívánságai között, miközben mindegyikkel jó viszonyt tartott fönn. Ebben nagy segítségére volt, hogy alapvetően rugalmas természettel áldotta meg a sors. Gascogne szülöttei szűkebb pátriájukon túl igen rossz hírnévnek örvendtek: az általános felfogás pénzsóvárnak, az atyafiságot előnyben részesítőnek tartotta őket, ám Bertrand megcáfolta ezt a leegyszerűsítő sztereotípiát. Fájdalmas bélbetegsége ellenére, amely gyakran kínozta és elvette erejét, megőrizte természetes jellemvonásait, kellemes és megnyerő személyiségét: a jeles férfiakat a talpnyalás látszata nélkül tudta elhalmozni dicséretekkel, és humorérzékét is nagyra tartották.{599} Azonban az ugrás az érseki székből Szent Péter trónusába mindenképpen jelentős fordulatnak számított, és a bíborosi kollégium is csak tizenegy hónapig tartó meddő vita után tudta Bertrand-t elfogadni. A késlekedést az a széles körben elterjedt fölfogás okozta, hogy a francia bíborosok olyan pápát igyekeznek megválasztani, aki majd a saját királyuk kedve szerint cselekszik, és ez meg is felelt a valóságnak. Jóval a pápaválasztás után a konklávéban helyet kapó, magas rangú francia párti kardinális elismerte, hogy Bertrand-ban olyan férfiút látott, akit IV. Fülöp

király emberévé lehetett tenni.{600} Bertrand pápai névválasztása minden bizonnyal kevés kétséget hagyott elkötelezettségét illetően. Azért döntött az V. Kelemen mellett, mert IV. Kelemen példáját kívánta követni, aki Fülöp nagyatyjának, IX. Lajosnak volt közeli barátja és szövetségese. Még a koronázási ünnepség színhelyét is a francia udvar hagyta jóvá.{601} A befolyás a későbbiekben még nyilvánvalóbbá vált, Bertrand ugyanis egész pápaságát az Alpoktól északra töltötte. Mivel tartott a Rómában zajló gyilkos politikai csatározásoktól, úgy vélte, hogy egy újabb keresztes hadjárat elindításának az esélyei sokkal nagyobbak lesznek a francia király vigyázó közelsége mellett. Korántsem meglepő, hogy az új pápának Itáliában igen rossz híre volt. A firenzei bankár és krónikás, Giovanni Villani a Fülöp és Kelemen közötti kapcsolatot úgy írta le, amilyennek az olaszok látták: „te parancsolsz, én meg engedelmeskedem, és ebben nem lesz semmi változás”.{602} A lyoni koronázási szertartást – ahogy illik – pompás körülmények között tartották meg. Gyertyák és tömjénezők füstöltek, latin himnuszok dallamai töltötték be a templomot, amelyben a szertartást a nagyra becsült Napoleone Orsini bíboros felügyelte, aki az új pápa ujjára fölhúzta a halászgyűrűt (a pápai méltóság jelvénye Szent Péter apostolt ábrázolja halászás közben), és megkoronázta a Krisztus földi helytartójának státusát jelképező, smaragddal és zafírral ékesített ezüst tiarával. Az ünnepi ceremónia végeztével az illusztris férfiak kivonultak a templomból, és végigsétáltak Lyon utcáin, hogy a hívők megbámulhassák V. Kelement. A menetben kitüntetett helyen, uralkodóhoz méltó méltósággal vonult a magas termetű, szőke hajú, egyenes tartású Fülöp király, akinek piros orcája a vadászattal eltöltött hosszú órákat idézte – az uralkodók hagyományosan kedvelt szórakozásához ő már csaknem rögeszmésen ragaszkodott. Fülöpöt előnyös megjelenésének köszönhetően a le Bel (Szép) melléknévvel illették. A Türoszi Templomos állítása szerint egy jó kézfejjel a legtöbb férfi fölé emelkedett, csípője olyan széles, lábszára olyan hosszú volt, hogy a

nyeregben ülve úgy látszott, mintha lába a földet érné. Orvosa „jóvágásúnak és jámbornak” nevezte.{603} A kimért, tartózkodó Fülöp a megközelíthetetlen méltóság kisugárzása mögé rejtette el magát, azon kifejezett céllal, hogy alattvalóit királyságának szent jellegére emlékeztesse. Ez idő tájt Lyon korántsem volt jelentős város, ezért a koronázás nem számított gyakori eseménynek. Ahogyan a menet keresztülvonult a püspöki palotához vezető utcákon, az emberek roppant sokasága verődött össze abban a reményben, hogy akár csak egy pillantás erejéig láthassa az új pápát, a francia királyt és az őket körülvevő kiválóságokat. Azonban a régi városfal egyik szakasza nagy robajjal összeomlott a bámészkodók terhe alatt, és a pápai menet elé dőlt, számos kíváncsiskodót maga alá temetve. Kelemen a pápai jelvények birtokában teljes pompában lovagolt a menetben, ám a fal leomlásakor fejjel előre lerepült a lováról. A fejéről leeső tiarája olyan erővel csapódott a földhöz, hogy jó néhány ékkő levált róla, többek között egy súlyos rubin, amely a törmelék közé gurult, majd szőrén-szálán eltűnt.{604} A lova kantárát tartó két herceget, a király fivérét, Valois Károlyt és a hatvanhat esztendős Jánost, Bretagne hercegét az omladék a földre döntötte. Károly súlyosan megsebesült, míg a falhoz közelebb haladó bretagne-i herceg néhány nap múltán belehalt a sérüléseibe. Kelemen egyik testvére sem úszta meg ép bőrrel. A király csak könnyebb zúzódásokat szenvedett. A pápai menet megrendült tagjai végül nagy sietve a püspöki palotába vonultak. Kilenc napra rá újabb zavaró esemény történt: a városban verekedés tört ki a pápa gascogne-i hívei meg a választását ellenző olaszok között. Ezeket az incidenseket sokan rossz jelnek tartották. Az új pápa, aki Fülöp királlyal és Valois Károllyal együtt karácsonyig a városban maradt, azt remélte, hogy koronázásának ünnepi pillanatát kihasználva képes lesz előmozdítani az újabb keresztes hadjárat ügyét. Kelemen erősen munkálkodott azon, hogy megszüntesse az ellenségeskedést Franciaország, Fülöp, Károly meg a régi, landriai és angliai riválisaik között, hogy figyelmüket végre megint kelet felé

fordíthassák. Mind Fülöp, mind Károly igen kedvezően fogadta az elképzeléseit, az egyetlen vitatott pont csak az volt, hogy hol támadjanak. Melyik lenne bölcsebb: Konstantinápolyt választani célpontnak, ahol a latin császárt 1261-ben megfosztották trónjától, vagy inkább délről kellene megtámogatni a mamelukok által fenyegetett Kilikiai Örmény Királyságot? Anélkül, hogy e kérdésre megszületett volna a végső válasz, IV. Fülöp 1305. december 29-én ígéretet tett Kelemennek arra, hogy fölveszi a keresztet, és az új hadjárat élére áll. Egyik föltételül azt szabta, hogy ő dönthesse el, hol és mikor teszi le hivatalos keresztesi fogadalmát. A másik szerint pedig a hadjárattal egyidejűleg mélyreható változtatást kell majd elindítani a katonai rendeknél. A király később azt állította, hogy beszámolt a pápának azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint a templomos rendházakban szabálytalanságok történtek. Mindezek fényében tehát a régi reformterveket föl kell éleszteni, és a templáriusokat meg az ispotályosokat Isten hadseregében szükséges eggyé forrasztani. Ennek élén pedig a francia királyi ház uralkodója fog állni.{605}

1306 nyarának végén a pápától Villareti Fulkó (Foulques de Villaret) ispotályos mesternek és Molay-i Jakabnak címzett levelek érkezte Ciprusra.{606} Bordeaux-ból küldték őket június 6-án, és a benne foglalt utasítások mindkét mestert az izgalom és a balsejtelem vegyes érzetével töltötték el. Készen álltak az új keresztes hadjárat tervei – tudatta velük a pápa –,amelynek célja „az álnok pogányok megsemmisítése” és a Szentföld visszahódítása lesz. Erre való tekintettel, mindenszentek ünnepére (november 1.), vagy két héttel később mindkét mestert a poitiers-i pápai udvarba rendelte. Továbbá két jelentés elkészítésére is fölszólította őket: mi a legjobb tervük a Szentföld visszaszerzésére, és mi az álláspontjuk a két rend összeolvasztásának gondolatával kapcsolatban.

Molay-i Jakab nem tétlenkedett Cipruson. Az 1300 és 1302 között végrehajtott balvégzetű tortoszai meg ruadi összecsapásokban sok emberét elveszítette, és e hadműveletek végeztével a közvetlen parancsnoksága alatt álló templomos állományban alapvető változtatásokat hajtott végre. Az újoncok rendszeres fölvétele a keleti templomos mester tevékenységének mindennapos részét adta, de a létszám ingadozása igen magas volt. A Cipruson állomásozó 118 – francia, angol, német, aragóniai, portugál, olasz, ciprusi, balkáni román és örmény – templomos lovag és fegyvernök többsége a fiatal korosztályból került ki, és jóformán mindegyikük újnak számított a rendben. Csaknem nyolcvan százalékuk Akkon 1291-ben történt eleste után tett fogadalmat.{607} Akkon és Château Pèlerin elvesztésekor a templomosoknak sikerült megmenteniük a kincstárukat értékes archívumukkal együtt – és az előbbi ugyancsak dugig lehetett, ha tellett belőle negyvenezer bizantinus váltságdíj kifizetésére, amikor az előkelő Ibelini Guidót családjával együtt 1302 májusában elrabolták a kalózok. Azonban pénzből soha nem volt elég, és amikor a nyugati templomos preceptorok ellátogattak a mesterhez, állandóan azzal a kéréssel szembesítették őket, hogy ne feledkezzenek meg a responsionesről, vagyis a helyi jövedelmük harmadrészéről, amelyet keletre tartoztak küldeni. A háborúskodás mellett persze sokféle üzleti tevékenységet is folytattak. A templáriusok nyugatról különböző portékákat, eszközöket – egyebek mellett lovakat, málhás jószágot, ruhaszövetet, füstölt húst és sajtot – importáltak. Hajókat tartottak fönn, – mint például az Akkon kiürítésénél 1291-ben igénybe vett Faucon nevű gályát –,amelyeket áruszállításra, a Ciprus menti vizeken való járőrözésre, illetve a mameluk Egyiptommal kereskedni próbáló hajók megállítására használtak. Az itáliai kereskedelmi vállalkozásoknak is kölcsönöztek hajókat, amelyek gyapotot, fűszereket és cukrot szállítottak egyebek mellett Marseille és Barcelona kikötőjébe.{608} Végül pedig mindezek mellett ott volt a legrégebbi feladatuk, a zarándokok védelme és gyámolítása. A

nyilvánvaló veszélyek, valamint a keleti utazást a mamelukok által a zarándokutakra kivetett adók miatt tiltó pápai rendelet ellenére a szent helyeket célzó látogatások továbbra is nagy népszerűségnek örvendtek, és a zarándokok folyamatosan érkeztek Ciprusra. Őket fogadni, istápolni kellett, majd útjuk végén hazaszállítani. Némelyek kifejezetten Ciprusra jöttek, hogy Barnabás apostol sírját meglátogassák, viszont sok derék és bátor vállalkozót kellett elriasztani attól, hogy továbbmenjen, és megkísérelje az átkelést Jeruzsálembe. Mindezen teendők miatti elfoglaltsága ellenére, Molay-i Jakab bizonyára izgatottan vette kézbe a pápa levelét. Az még rendben lett volna, hogy hajókat béreljenek, és további újoncokat toborozzanak, csakhogy a templomosokra más feladatok vártak. Kelemen fölszólításából nyilvánvalóan következett, hogy végre megszületett a politikai akarat egy újabb keresztes hadjárat elindítására. Az írásbeli terv készítésére irányuló kérése arra utalt, hogy már előkészítették a terepet a nagyszabású vállalkozásra. Persze Kelemen meghívása egy tüskét is rejtett magában. Ha ugyanis elindul a keresztes hadjárat, annak ára a rendek régóta fenyegető összeolvadása lesz. Ezért a mesteri minőségében második nyugati útjára készülődő Molay-i Jakab két levél megfogalmazásába fogott bele: az egyik a Szentföld, a másik a templomos rend megmentésére irányuló elképzelést tartalmazta. „Isten nevében, ámen – kezdte első levelét. – Íme, a Templom mesterének a Szentföld ügyében szolgáló tanácsa. Szentatyám, azt kérdezted tőlem, mely volna a leginkább célravezető cselekedet, egy nagyobb vagy egy kisebb hadivállalkozás elindítása.”{609} Ezután kíméletlen őszinteséggel folytatta, és rámutatott a legfontosabb pontra: az egyetlen mód arra, hogy a szaracénoknak súlyos károkat okozzanak, egy igen erős sereg felállítása volna, amely alkalmas az általa csak „mindenre kiterjedő benyomulásnak” hívott hadműveletre: „egy nagy létszámú, minden fegyvernemet magában foglaló katonai expedíció, amely a hitetleneket megsemmisítené, és Krisztus véráztatta földjét visszafoglalná”, amely ármádia „tizenkét-

tizenöt ezer fölfegyverzett lovasból, valamint ötezer gyalogosból állna, […] megjegyzendő, hogy az említett fegyveres lovasokból kétezer nyílpuskával lenne fölszerelve”. E hadat szállítóhajókból álló flotta vinné át, és nyújtana neki támogatást. Az egész sereg Cipruson ütne tábort, ott rendezné a sorait, majd útnak indulna egy bizonyos célpont felé, amelyet nem nevezett meg, „mert azzal előre figyelmeztetné a szaracénokat”. Mindennél fontosabb a sereg túlerejének a biztosítása, érvelt Jakab:   Ha hajlandó vagy megfogadni egy tanácsot a sereg létszámára vonatkozóan, én csak azt tudom elismételni, amit a hírneves, nagy erejű, a katonai dolgokat illetően az ő szektájában bárkinél bölcsebb [Bajbarsz] számos alkalommal emlegetett, nevezetesen, hogy egy harmincezres tatár haddal bármikor fölveszi a harcot, de egy ettől népesebb ármádia elől már visszavonulna. Ezenkívül azt is mondta, hogy ha országába tizenötezer frank lovag törne be, akkor szembeszállna és megküzdene velük, ám ha ennél többen támadnának, meghátrálna, és otthagyná őket a csatamezőn.

  Más helyütt a mester szerénységet színlelt. „Arról nem mondok véleményt, hogy a seregnek hol kellene összegyűlnie, hiszen az a felséges urak illetékességébe tartozik.” Jakab egész egyszerűen tisztában volt azzal, hogy az általa készített jelentés mind IV. Fülöphöz, mind V. Kelemenhez szól, ezért nagyon ügyelt rá, hogy fölhívja a figyelmet ismereteinek és tudásának korlátaira. „Ha te, Szentatyám és a francia király úgy találjátok helyesnek, titkon oly sok hasznos értesülést bocsátok a rendelkezésedre, hogy biztos vagyok benne, megfogadod majd a tanácsom, mivel világosan el fogom magyarázni neked, mi a jó és a rossz [támadási pont].” Továbbá sürgette a pápát, hogy ne várja meg, amíg ő Poitiers-be érkezik, hanem kezdjen bele a rájuk váró feladat előkészítésébe, és arra is kérte, télire szereljenek föl egy tíz gályából álló hajóhadat a szicíliai háborúk hős tengernagya, Lauriai Ruggiero (Ruggiero di

Lauria) fiának, Lauriai Rogeronusnak a parancsnoksága alatt. A flotta segítségével kereskedelmi embargó alá helyezik Egyiptomot, amelyet a pápa a genovaiaknak és a velenceieknek szóló, a muszlimokkal folytatott fegyverkereskedelmét megtiltó rendelete csak tovább fog erősíteni. Levelét Jakab udvariasan és reményekkel eltelve fejezte be. „Kérem a mindenható Istent, legyen hozzád kegyes, hogy képes légy elhatározni, mi lészen a legbölcsebb döntés ezen dolgokban, és segítsen hozzá ahhoz is téged, hogy életed során sikerüljön mindazon szent helyeket visszafoglalni, ahol Jézus Krisztus kegyeskedett az emberi nem megváltásáért világra jönni, majd életét adni.” Molay-i Jakab levelét a Villareti Fulkóéval összevetve egy igen jelentős különbség fedezhető fel a két álláspont között. Míg a templomos mester egyszeri, nagyarányú partraszállási hadműveletetjavasolt a damiettai harcok mintájára, minden reményét a nyomasztó túlerőbe vetve, addig az ispotályos mester két lépcsőben végrehajtandó inváziót javasolt: egy „különleges benyomulást”, amelynek során a gályákon érkező elitcsapat a part menti védelmet tengeri blokáddal támogatott, villámgyors rajtaütésekkel lazítaná föl egy éven át, amit az „általános benyomulás”, vagyis a tömeges invázió követne.{610} A fentiek szerint a keresztes hadjáratban követendő stratégiát illetően igen jelentős eltérés állt fönn a kor katonai vezetői között. Mindkét tervnek megvolt a maga előnye. A Molay-i Jakabé mellett szólt annak egyszerűsége, ugyanakkor már a kezdetektől fogva jóval nagyobb erőfeszítést és anyagi áldozatot kívánt. Ugyanakkor a két terv között fönnálló különbség minden jelentőségét elveszítette volna, ha a pápának szóló második levélnek nincs meg a kívánt hatása. A templárius mester a rendjének védelméhez nagy kedvvel fogott hozzá. Először arra gondolt, hogy az ötletet elhessegeti, mint afféle fondorlatot, amelyet a múltban már oly sokszor megvizsgáltak, és oly sokszor sutba dobtak, hogy már nem is érdemes rá szót vesztegetni. Három pápa is fontolgatta a rendek összevonását – emlékeztetett –,majd mindhárman belátták tévedésüket, és ezzel

kapcsolatban VIII. Bonifác kijelentette, hogy az ügyet „véglegesen lezárták”.{611} Ez valóban így történt, ám Jakab tudta, hogy az effajta érvelés korántsem megdönthetetlen. Öt esztendővel ezelőtt a ferenci szerzetes, Ramon Lull Ciprusra látogatott, és a híres prédikátor és reformer most még a korábbinál is erősebben támogatta az egyesítést, akárcsak a gyújtó szavú francia pamfletíró, Pierre Dubois, aki közeli kapcsolatot ápolt a francia királyi udvarral, és A Szentföld visszaszerzése című röpiratával Lull támogatójául szegődött. Dubois azt bizonygatta, hogy a katonai rendek összevonása már ugyancsak esedékes, hiszen:   E rendek a legnagyobb szükség idején két különálló részként cselekedtek, […] de ha a Szentföldnek bármiféle hasznára kívánnak lenni, akkor – külső megjelenés, rang, szokások és vagyon tekintetében – kívánatos és tanácsos őket egyetlen rendbe összevonni.{612}

  Nem tűnt tehát elegséges argumentumnak az összevonást valamiféle múltbeli cselfogásként föltüntetni, és abban bizakodni, hogy Kelemen majd annyiban hagyja a dolgot. Ezért a mester – pró és kontra – sorra vette az összes érvet. Először is, szögezte le, a dolgok nagyon jól vannak úgy, ahogy vannak. A katonai rendek különállása „kedvező eredményeket” hozott, és a fönnálló helyzetbe belekontárkodni önmagában káros ötletnek ígérkezik, hiszen „az újítások ritkán vagy sosem járnak súlyos veszélyek nélkül”. Ez meglehetősen merész érvelésnek tűnhetett, hiszen az egész Szentföld elvesztését nehezen lehetett volna kedvező fejleményként beállítani. Molay-i Jakab ennek ellenére tovább folytatta a gondolatmenetét. Nem volna becsületes dolog – mutatott rá – valamely rend regulájára fölesküdött testvéreket arra kérni, hogy egyik napról a másikra változzanak meg, és bújjanak más bőrbe. Majd ezután belevágott a legfőbb témájába. A templomosok és az ispotályosok azért lehettek

sikeresek, mert egymás vetélytársaiként tevékenykedtek. Ha összeboronálják őket, az vitákhoz, sőt talán erőszakhoz is vezethet, mivel „az ördög sugallatára perpatvar törhet ki közöttük, melynek során azt vágják majd egymás fejéhez, hogy: »mi többet érünk, mint ti, és több hasznosat tettünk, mint ti«. […] És ha efféle pletykák keringenek körülöttük, az bármikor súlyos skandalumot robbanthat ki.” Ezenkívül minden olyan kísérlet, amely párhuzamos hierarchiák és birtokstruktúrák összeolvasztására törekszik, zavart okoz ezen szervezetek tagjai között, ugyanakkor a rendek külön-külön folytatott karitatív tevékenységét is nehezen lehetne összevonni, ami pedig azzal a valószínű következménnyel járna, hogy a szegényeknek és a rászorulóknak nyújtott segítség kárt szenvedne. A templomosok és az ispotályosok közötti vetélkedés – folytatta Jakab – nem csupán arra adott elégséges indokot, hogy ne sorakoztassák fel tagjaikat egyazon zászló alá, de egyúttal ez volt a rendek sikereinek mozgatórugója is. A versengés ösztökélte őket minél jobb teljesítményre:   Ha a templomosok jelentős számú testvért, lovat és egyéb állatot szállítottak a Tengerentúlra, akkor az ispotályosok addig nem nyugodhattak, ameddig ők is legalább annyival, vagy még többel nem szolgáltak a szent ügynek. […] Ha az egyik egyházi rendben kiváló, harckészségükről és egyéb jó cselekedeteikről messze földön ismert lovagok küzdöttek, akkor a másik rend minden erejével arra törekedett, hogy még jobb lovagokra tegyen szert. […] Ha a két rendet összevonták volna, nem hiszem, hogy ilyen nagy erőfeszítéseket fejtettek volna ki.

  Végül pedig Jakab az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, azzal érvelt, hogy a keresztes hadjáratok során a templomosok és az ispotályosok mindig is a királyi seregek előőrsét, illetve utóvédét alkották, amire egyetlen rend esetében többé már nem lesz lehetőség, ezenkívül „az Úr magasabb és alacsonyabb rendű és rangú zarándokainak” nyújtott gondoskodás kellő színvonala sem lesz fönntartható.

Eme utolsó kitétel homályos és célzatos volt, és Molay-i Jakab ezzel rákanyarodott jelentése utolsó passzusaira, amelyben – tétovázva ugyan, de beismerte, hogy az egyesülés néhány előnnyel is járna. Ez idő szerint az emberek már nemigen tisztelik a szerzetesi életet – mutatott rá, és talán egy egységes és egyedüli rend felállítása változást hozhat e tekintetben. A pénzügyi szempontokat figyelembe véve nyilvánvalóan célszerű volna a két rend által fönntartott házak és várak számának csökkentése, hiszen ez „hatalmas megtakarításokkal járna”. Ezenfelül levele már csupán tiszteletteljes kérést tartalmazott arra nézve, hogy az ötletet – miként a múltban is – vessék el, valamint azon ígéretét, hogy személyesen sokkal többet tud majd a pápának mondani. E célból 1306 októberében a mester megtette a megfelelő előkészületeket a hosszú nyugati útra. Helyetteséül a harmincévnyi tapasztalattal bíró veterán Aymon d’Oiselay-t hagyta hátra, aki 1300-tól a marsalli tisztet töltötte be. Ezt követően Molay-i Jakab elhagyta Ciprust, hogy V. Kelemen udvarába és IV. Fülöp birodalmába induljon, abban bízva, hogy visszatértekor rendjének jövőjét már biztonságban tudhatja, és az újabb keresztes hadjárat terveiről kap is némi fölvilágosítást. Soha nem fogja viszontlátni Ciprust.

Az átkelés hosszúra nyúlt, és a templomos mester több héttel lekéste a pápa által megjelölt időpontot, de ennek nem volt különösebb jelentősége. Kelement ugyanis a bélbaja vette le a lábáról, és ez túlságosan legyöngítette ahhoz, hogy az új évig bárkit is fogadjon. Jakab tehát ráérősen nekiláthatott a teendőinek, miután megérkezett Franciaországba – minden bizonnyal a marseille-i kikötőben szállt partra, ahol a templomosok sok hajója állomásozott, az ottani központjuk pedig a Ciprus és a nyugat között zajló hajóforgalom ügyeit intézte. Úti célja a pápai udvar volt Poitiersban, abban a Clain folyó mentén fekvő, előkelő francia városban, amelynek egyik pompás palotájában díszelgett az angol királyné,

Aquitániai Eleonóra számára épített, „Salle des pas perdus”, vagyis a „nagy várócsarnok” néven ismert tágas fogadóterem. Az odavezető úton elég ideje maradt arra, hogy megismerkedjen a francia királyságban uralkodó állapotokkal. IV. Fülöp uralkodóháza, a Capetingek több mint négy évszázadon át regnáltak Franciaországban. A 13. század folyamán nagymértékben kiterjesztették uralmukat az országban, közvetlen felügyeletük alá vonva a korábban látszólagos függetlenséget élvező főurak vagy az idegen királyok birtokában lévő Normandiát, Anjout, Bretagne-t és Toulouse-t. Egy Párizs körül elterülő, talpalatnyi nemesi birtokból kiindulva a Capetingek sikerrel hajtották jogaruk alá a királyság nyugati, tengermelléki területeinek nagyobb részét, és hatalmuk délen egészen a Pireneusokig, keleten pedig a Rhône folyóig terjedt. A dinasztia Nagy Károlytól, a frank császártól származtatta magát. A messzi régmúltba nyúló történelmük és az újabb lendületes területgyarapodás az uralkodók egymás után következő nemzedékeiben jellegzetes papi önhittséget alakított ki. 1297-ben Fülöpnek sikerült elérnie hírneves nagyatyjának, IX. Lajosnak a szentté avatását, és mivel ő bálványozta Lajost, ezért saját magát is egy valóban különleges királyság minden tekintetben fölülmúlhatatlan keresztény uralkodójának tekintette. Megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy ezt mások is tudomásul vegyék. Fülöp vallásossága nem esett messze a színpadias dagályosságtól, amelyet több alattvalója is mulatságosnak talált. Elég gyorsan úgy ítélték meg, hogy ez nem vet jó fényt rá. 1301-ben a pamiers-i püspök, Bernard Saisset semmirekellő bagolynak titulálta Fülöpöt, amely „a legtetszetősebb madár ugyan, csak az égadta világon semmi haszna nincs, […] mint amilyen a mi francia királyunk, aki semmire se alkalmas, csak arra, hogy alattvalóira nagy szemeket meresszen”. E megállapítás nem csupán esztelen volt, de a valóságnak sem felelt meg, így aztán a püspököt boszorkányság, istenkáromlás, paráználkodás, eretnekség és felségárulás vádjával

bíróság elé juttatta. Fülöpben vajmi kevés emberi melegség lakozott, és az intellektuális érdeklődés sem burjánzott benne túlságosan, viszont számító fanatikusként a vallásgyakorlás saját hasznát szolgáló formájához ragaszkodott, ezenkívül képes volt magát mások legaljasabb szándékairól meggyőzni, és bárkit eltaposott pillanatnyi habozás nélkül, aki az útjában állt. Fülöp nemes haragjának leghírhedtebb példája a VIII. Bonifác elleni, aljas szándéktól vezérelt, gonosz és személyeskedő vendetta volt 1296 és 1301 között. Ez a király azon próbálkozásával kezdődött, hogy a francia egyház által begyűjtött adójövedelmeket katonai célokra magához ragadja, ám csakhamar az abszolút hatalomért folytatott, rosszhiszemű versengéssé fajult (Saisset püspök letartóztatása kapcsán kirobbant dühös vita e kegyetlen háborúskodás egyik ütközete volt csupán). Bonifác egy sor, az Unam sanctam{613} kezdetű bullában tetőző pápai oklevéllel próbálta Fülöpöt megfélemlíteni, amely támadó módon nyilatkoztatta ki az egyház spirituális felsőbbségét, amellett érvelve, hogy a Róma iránti engedelmesség minden ember – a királyokat is beleszámítva – kötelessége. Az oklevél nagyon is egyértelműen szögezte le, hogy „mindenképpen szükséges az üdvözléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának”. {614}

A király válasza világos és kíméletlen volt. 1303 szeptemberében Fülöp bizalmas kancellárja, Nogaret Vilmos (Guillaume de Nogaret) több ezer zsoldos élén a Róma melletti Anagni városába vonult, körbevette a pápai palotát, majd behatolt és bántalmazta Bonifácot. A későbbi legenda úgy tudja, Nogaret Vilmos megütötte a pápát; ez lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, de tény: a pápát több napon át fogva tartották, lakosztályát pedig földúlták. A támadás oly mértékben megviselte, hogy Rómába érkezése után egy hónappal eszét vesztette, és lázas delíriumban elhunyt.{615} Bonifác utódja, XI. Benedek mindössze kilenc hónappal a koronázása után elhalálozott, így végül megnyílt az út a franciák előtt V. Kelemen megválasztásához.

Uralkodása alatt Fülöp nem csupán a papokkal bánt rútul. A kincstár nyomasztó pénzhiánya, amely a királynak Bonifáccal való első torzsalkodásait kiváltotta, a szomszédokkal vívott, állandó háborúskodásból fakadt. Amikor Fülöpöt 1285-ben, tizenhét évesen megkoronázták, egy nagyon súlyos és hiábavaló konfliktust örökölt meg Aragóniával szemben. E jogilag keresztes háborúnak tekintett hadakozás valójában csak a déli területekért folytatott küzdelem volt, amelyet egy franciabarát pápa képtelen módon megszentelt, ám a franciák ennek ellenére végül elveszítettek, miközben rengeteg adósságot halmoztak föl. Az aragóniai háborút az 1290-es évek utóján az öregedő, ám harcias angol királlyal, I. Eduárddal vívott költséges csatározások sorozata követte, amiért az uralkodó a Gascogne-ban fekvő területek birtokosaként nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a francia alattvaló szerepét eljátssza. Noha 1305-re ezt az ügyet sikerült lezárni egy békeszerződéssel, amelynek értelmében Eduárd fia eljegyezte Fülöp leányát, de az ellenségeskedés korszakának befejezését a Flandria ellen indított hadjáratok gátolták. Mindennek tetejébe, Fülöp hitvese, Navarrai Johanna, aki húsz éven keresztül állt mellette, 1305. március végén elhunyt, ezt követően az uralkodót a babona és a gyanakvás kerítette hatalmába, majd arra a következtetésre jutott, hogy Guichard troyes-i püspök varázslattal gyilkolta meg a feleségét, ezért kiüldözte a királyságból.{616} Amikor Jakab, a templomos mester 1306-ban megérkezett Franciaországba, a királyság legsúlyosabb gondját nem Fülöp gyásza, sem a külföldi uralkodók fenyegetése, hanem a pénzhiány jelentette, az ország ugyanis a hatalmas méretű pénzügyi válság következményeit nyögte. Az Anglia meg Flandria ellen folytatott hadakozás költsége csillagászati összegekre rúgott, és a kormányzat a kincstárra nehezedő nyomás kivédésére egy sor kétes taktikához folyamodott. Ezek közül legkárosabbnak a pénzzel való mesterkedés bizonyult. IX. Lajos a pénzverésben fontos változtatásokat foganatosított, amikor 1266-ban kibocsátotta a csaknem színezüst érmét, a gros tournois-t. Ez tizenkét denier-vel, vagyis a királyság

akkoriban használt fizikai pénznemével volt egyenértékű. A gros hivatalos monetáris értéke ekkor volt első ízben stabil, és az érme élvezte az emberek bizalmát. Ám 1295-ben ez a helyzet megváltozott, amikor Fülöp és miniszterei elkezdték leértékelni, hogy fedezzék a király háborús politikájának költségeit.{617} Annak érdekében, hogy a szűkölködő királyi kincstárt feltölthessék, a gros-t 15 denier-re értékelték át, és az érmék ezüsttartalmát is csökkentették. Nyolc év múlva, 1303-ban a gros értékét újfent megváltoztatva 26 és egynegyed denier-ben állapították meg. 1306ban egy gros-ért már 41 és fél denier-t kellett adni, és a kormányzat arra kényszerült, hogy megtiltsa alattvalóinak az érme kivitelét az országból, hogy ekképpen védjék a még forgalomban lévő kevés ezüst mennyiségét. E romboló politika tönkretette a francia fizetőeszközt, gyors és nagy károkat okozó inflációt indított be, és a fizetőeszköz reálértékét több mint háromszáz százalékkal csökkentette. 1306 nyarán Fülöp miniszterei úgy próbálták meg addigi politikájukat megfordítani, hogy nagy összegű érmét vontak ki a forgalomból. Ezt az új kezdeményezést a visszatérés Szent Lajos „jó pénzéhez” hamis jelszavával igyekeztek népszerűsíteni, ám az erős delációs politika még a leértékelési hullámnál is népszerűtlenebbnek bizonyult, mivel azzal járt, hogy az embereknek vissza kellett adniuk a megtakarításaikat a királyi pénzverdékbe, ahol sokkal kevesebb összeget kaptak vissza új érmékben, mint amennyit bevittek. Ezenközben pedig az adósságokat meg az élelmiszerárakat a régi – továbbra is forgalomban lévő – „rossz” pénzben számolták. A megélhetési költségek egy csapásra a duplájára emelkedtek, és december 30-án Párizsban olyan heves – a rettenetes időjárással meg az áradással tovább súlyosbított – lázadás tört ki, hogy a király arra kényszerült, hogy a Temple falai mögött keressen menedéket, amelyet a Cité-szigeten fekvő királyi palotájánál is biztonságosabbnak ítélt. Fülöp pénzügyi politikájának legelső áldozatai Franciaország zsidó lakosságából kerültek ki. Nyugaton a zsidóknak

hagyományosan a keresztény uralkodóik nyújtottak védelmet, akik megengedték nekik, hogy kamatra pénzt kölcsönözzenek, hiszen ez a Római Egyház hívei számára elméletileg tiltott volt. A zsidókat számos világi uralkodó – a súlyos, egyszeri adók kivetésével és fenyegetésekkel kicsikart kölcsönök felvételének kombinálása révén – értékes jövedelemforrásnak tekintette. Az olasz bankoknak a 13. század végén megfigyelhető fölemelkedésével csökkent a zsidóknak a királyok pénzügyeiben játszott szerepe, pontosabban akkor, amikor Európa-szerte veszedelmes antiszemita attitűd kezdett eluralkodni a nép körében, és ez a fejlemény a zsidó közösségekkel szembeni rossz bánásmódot a könnyűszerrel megvalósítható populista politika eszközévé tette. A zsidókat színjátékokban gúnyolták, zaklatta őket a csőcselék, és képtelen koholmányok tárgyai lettek, amelyek gyermekgyilkosként és szexuális szörnyetegekként ábrázolták őket. IV. Fülöp elhitte, és népszerűsítette azt a széles körben elterjedt előítéletet, miszerint a francia zsidók az általuk megszerzett szentostyákat tűzbe teszik és vízbe mártják, késsel szurkálják, hogy ily módon újra keresztre feszítsék Jézust, hiszen a kovásztalan kenyérben ő volt jelen.{618} A pénzügyi megalkuvástól meg a leplezetlen bigottságtól ösztökélt királyok és nemesurak elkezdték elüldözni földjeikről a zsidókat, tulajdonukat pedig elorozták vagy elárverezték. Fülöp Ágost 1182-ben elrendelte, hogy a zsidók hagyják el a Párizs környéki királyi birtokokat. 1240-ben Bretagne-ból üldözték el, míg Fülöp unokafivére, II. Anjou Károly 1289-ben zavarta el őket a földjeiről. I. Eduárd, akinek a minden erejét fölemésztő háborúit kellett finanszírozni az 1288-ban, illetve 1290-ben kibocsátott királyi rendeletével utasította ki a zsidókat Gascogne-ból és Angliából, és nagy örömmel ragadta magához az ily módon ölébe hullott zsidó javakat, birtokokat, üzleteket és lakóházakat. A királyi pénzverdék működéséhez szükséges ezüstutánpótlás biztosítása céljából 1306. június 21-én kibocsátott rendeleteiben Fülöp arra utasította tisztviselőit, hogy nem sokkal később – a rendeletet követően egy hónappal és egy nappal – összehangolt

rajtaütést hajtsanak végre. Július 22-én hozzávetőleg százezer{619} zsidó férfit, nőt és gyermeket tartóztattak le, és zártak börtönbe, vagyonukat és birtokaikat pedig leltárba vették. Tudatták velük, hogy halálbüntetés terhe mellett egy hónapon belül el kell hagyniuk a királyság területét. A zsidók üldözése nem csupán a közvetlenül az uralkodó fennhatósága alá tartozó területekre korlátozódott, ugyanúgy végrehajtották Franciaország egyéb részein is, ahol valamely másik főúr gyakorolt felségjogot a zsidó lakosság fölött. „Minden zsidónak el kell hagynia az én földemet az összes javát maga után hagyva, vagy válasszon magának új istent, és úgy Egy Néppé leszünk.” Így szólt az egyik zsidó szerző által IV. Fülöpnek tulajdonított kivándorlási rendelet szövege, melynek következményeként éhező, testben-lélekben megtört menekültek vonszolták magukat hosszú oszlopokban a Pireneusok, Németalföld vagy éppen a Német-római Birodalom felé. A Nogaret Vilmos által közvetlenül felügyelt zsidóüldözés csak hetekkel azelőtt fejeződött be, hogy Molay-i Jakab kikötött Franciaországban, az eseményekről a mester bizonyára első kézből értesült. E politika önmagában nem volt hatással a templomosokra, vagy azon politikai kérdésekre, amelyek megvitatására francia földre érkezett. A kimenetele azonban már igen. Bár a zsidók elüldözését sikeresen végrehajtották, de ettől nem lett több a fizetőeszköz korábbi értékének visszaállításához szükséges ezüst mennyisége. Fülöp kormányának vészesen kevés választása maradt, ezért elkezdett más tehetős csoportok után szaglászni, amelyekre alkalomadtán le lehet majd csapni. A templomosok e szempontból igencsak szembetűnőnek számítottak. Aragóniai, angliai és ciprusi kincstáraik – a párizsi Temple pincéjéhez hasonlóan – több száz kilónyi ezüstöt őriztek.{620} 1306-ban a Temple még mindig alapvető számviteli szolgáltatásokat végzett a király számára Touri János (Jean de Tour) vezetésével, aki a királynak a napi kifizetések teljesítéséhez hiteleket folyósított. E szolgáltatások a Temple-t igen értékessé, ám egyúttal sebezhetővé is tették.

Fülöpöt ez a nyár ugyancsak buzgó lelkiállapotában találta, és uralkodásának minden korábbi időszakánál erősebben szánta el magát arra, hogy bebizonyítsa, méltán kapta meg a „legkeresztényibb királynak” járó különleges titulust. A zsidók kiűzetése nemcsak hogy célravezetőnek bizonyult, de egyúttal meggyőzően szemléltette az uralkodó minden hamis hittel szemben táplált izzó gyűlöletét is. Az általa bevezetett „jó pénz” financiális politikája pedig félreérthetetlenül nagyatyja, Szent Lajos igazi örököseként tüntette föl. Hozzá fűződő kapcsolatát kihangsúlyozandó, Fülöp oly módon rendeztette át a Saint-Denis apátságbeli királysírokat, hogy végső nyughelye közelebb kerüljön a nagyapjáéhoz. 1307 májusában IV. Fülöp a poitiers-i pápai udvarban tartózkodott, és a vonakodó V. Kelement győzködte, miszerint engedélyezze neki, hogy VIII. Bonifác pápa ellen a nevetséges vádak – eretnekség, szodómia, boszorkányság és gyilkosság – már ismerős egyvelegével posztumusz pert indíthasson.{621} Bonifác hírnevének befeketítése kettős célt szolgált: egyrészt Fülöp ily módon kitölthette haragját az egykori pápán, másrészt ezzel az Úr csodás oltalma alatt álló francia királyság ideáját sulykolhatta a nép fejébe. A fölöttébb kényelmetlen helyzetbe jutott Kelemen alkudozni próbált: hivatalosan az Agnaniban történt incidens minden résztvevőjének (elsősorban Nogaret Vilmosnak) megbocsátást helyezett kilátásba, ha a király lemond arról a szándékáról, hogy háborgassa Bonifác emlékét. Mivel a gyors megállapodásra nem sok esély mutatkozott, május 15-e körül – röviddel Molay-i Jakab megérkezése előtt – Fülöp elhagyta a pápai udvart. Valószínűnek látszik, hogy Nogaret Vilmos és kollégája, IV. Fülöp másik vezető tisztségviselője, Plaisians-i Vilmos hosszabb ideig maradtak a pápánál, így összefuthattak a templomos mesterrel. A találkozás bizonyára fagyos légkörben zajlott, hiszen tudvalevő volt, hogy a francia király a pápával együtt fölvetette a templomos és az ispotályos rend egyesítésének kérdését. A pápai udvarban tartózkodó egyik követ az írta aragóniai urának, hogy „a magukat

makacsul tartó híresztelések szerint a pápának foglalkoznia kell a rendek összevonásával, és ezt szándékában is áll megtenni”.{622} Amikor Jakab Poitiers-ben találkozott Nogaret Vilmossal, a kancellár már elkezdett dolgozni a templomosok ügyén: sorra kérdezte ki a rend elégedetlen tagjait, akiket elcsaptak, vagy dicstelenül távoztak a szervezettől. A készülő iratcsomó rendeltetése egyelőre nem volt világos, legföljebb a szekrényben heverő csontvázakról összeírt jegyzéknek lehetett tekinteni, amit később fölhasználhatnak a templomosok vagy akár a pápa ellen. Bármi volt is az eredeti szándék, az iratok már hemzsegtek a szörnyűségektől. Nogaret Vilmos dossziájának első informátora a languedoci Béziers-ből való züllött életű városi ember, bizonyos Esquin de Floyran volt. 1305-ben egy templáriussal ült a börtönben, aki megszökött a rendből, és Esquin azt állította, hogy az együtt töltött idő alatt a cellatársa igen erkölcstelen cselekedetekről számolt be, amelyek különösen az új lovagok és fegyvernökök beavatási szertartásai alkalmával zajlottak le. E pikáns történetekkel Esquin elhencegett a börtönőreinek is, majd kiszabadulásakor megpróbálta sztoriját a legtöbbet ígérőnek eladni. II. Jakab aragóniai királlyal kezdte, akinél az uralkodó gyóntatója révén nyert kihallgatást, és története fejében ezer livre évjáradékot, valamint háromezer livre készpénzt kért, ha az általa előadottak igaznak találtatnak. Jakab szinte azonnal kipenderítette, ám Esquint nem lehetett elcsüggeszteni: történetét nem sokkal ezután a francia királynak akarta föltálalni. A királyi udvarba érkezve Nogaret Vilmoshoz küldték, aki tisztában volt azzal, hogy milyen értékes lehet minden kósza híresztelést följegyezni, amely ebben a nehéz időszakban a rend ellen fordítható. Esquint kifaggatták, történetét papírra vetették, majd további bizonyítékok után néztek. A franciaországi templomos házakban besúgókat helyeztek el. Így a francia királyi udvarban lassan egy vádakból, mendemondákból, pletykákból és híresztelésekből álló gyűjtemény kezdett testet ölteni. Amikor Molay-i Jakab megérkezett a poitiers-i

pápai udvarba, a rend megfigyelése már két éve tartott. Vilmos ugyan még nem állt készen arra, hogy összegyűjtött bizonyítékait fölhasználja. De mindennek eljön majd a maga ideje.

1307 kora nyarán Jakab elhagyta Poitiers-t, és északra tartott, Párizsba, ahol június 24-én a rend generális káptalanját, vagyis a vezető tisztségviselők általános gyűlését tartották, amelynek legfontosabb napirendi pontja minden bizonnyal az összevonás fenyegető réme volt. A mestert gyakran lehetett látni Hugues de Pairaud társaságában, aki számos fontos hivatalt töltött be – egyebek mellett volt mester Franciaországban és Provence-ban, valamint látogató (visitator: magas rangú ellenőrző tisztség) Angliában és Franciaországban. Jakab némi bizakodással értesült arról, hogy Hugues a Bonifáccal való konfliktus során határozottan Fülöp pártját fogta, valamint hogy a párizsi Temple a királysággal szembeni számos pénzügyi kötelezettségének az ő ellenőrzésével tett eleget, együttműködött a Louvre-ban tevékenykedő királyi könyvelőkkel, és a korona megbízásából fizette a csapatok zsoldját meg az uralkodói juttatásokat Jean de Tour felügyelete alatt. Jakab július vége felé tért vissza a pápai udvarba, és augusztus 4én a mester Poitiers-ből a Vienne megyei Montgauguier-be (mai nevén Maisonneuve) látogatott. Itt több levelet írt az aragóniai és katalóniai tartományi mester választásának ügyében, egyebek mellett II. Jakab királynak is. Szeptember 8-án visszatért Poitiers-be, ahol még mindig az aragóniai mester választása foglalkoztatta, amely tisztséget végül Simon de Lenda nyerte el.{623} A következő néhány napot az vette igénybe, hogy Simont bevezesse az új tisztséggel járó feladatokba, amelynek megkönnyítése érdekében több hosszú levelet is diktált, arra buzdítva az új tartományi mestert, hogy teljesítse híven Isten, a Templom és önmaga iránti szent kötelességét, majd tanácsot adott neki arra nézve, hogy mit csináljon elődjének holmijaival és szolgáival. Nagy sietve Anjou

Blanka aragóniai királynénak is írt egy levelet, amelyben a „körültekintő és megbízható” új mestert a jóindulatába ajánlotta.{624} Jakab tehát a megszokott feladatait látta el, ám mindeközben az az érzés munkált benne, hogy valami nincs rendben.{625} A későbbi állítások szerint egy nyári látogatása alkalmával Fülöp udvarában a király és néhány minisztere előtt a „rendjének több statútumát is elmagyarázta”. A templomosok helytelen viselkedéséről szóló első beszámolók, amelyek Esquin de Floyran révén jutottak el a királyi udvarba, a beavatási szertartásokat érintették. Az újoncokat felkészítették a testvérek fárasztó feladataira és nehéz életére, kifaggatták arról, hogy vajon hajlandóak-e magukat a lovagság embert próbáló mindennapjainak áldozni Keleten, majd megígérték nekik, hogy „megkapják a rendház kenyerét, vizét és szegényes öltözetét, sok fájdalommal és szenvedéssel együtt”.{626} Ezután kézhez vették a fehér vagy fekete köpenyüket, majd a Templom káplánja mondott imát értük, mielőtt a beavatást vezető személy (többnyire a rend egy magas rangú tisztségviselője) az újoncot „fölemelte, szájon csókolta, majd szokás szerint a káplán testvérük is megcsókolta őt”.{627} A csók a feudális viszonyok között bevett szokásnak számított, és ezzel az egyszerű módon fejezték ki a keresztény hit békességét. Ha ez mégis meghökkentette a királyt és minisztereit, arról az első találkozás alkalmával nem szóltak Jakabnak. Mint ahogy a rend testvérei között megjelenő egyéb szexuális jellegű megnyilvánulások miatt sem tettek neki szemrehányást, jóllehet ezeket a regula minden bizonnyal megemlítette. Több cikkely is elítélte a szodómia „undorító, förtelmes” bűnét. A vezeklésről szóló példák egyike három testvér esetét mesélte el, akiket fajtalankodáson kaptak, amiért életfogytiglani börtönre ítélték őket a Château Pèlerinben. {628}

A király végül úgy döntött, hogy egy másik, látszólag kevésbé ártalmas szokás, a szabálytalan gyónás ellen emel kifogást. Jakab beismerte, hogy mesterként alkalomadtán meghallgatta lovagtársai gyónását, akik a még apró vétségek miatt is kiszabható súlyos

penitenciától való félelmükben nem mertek bűneikről beszámolni a káplánnak. Elmagyarázta, hogy gyakran meghallgatta a testvérek gyónását, és bizalmasan föloldozást is adott nekik, miközben eltekintett attól a ténytől, hogy mivel ő maga nem volt fölszentelt pap, nem lehetett spirituális fölhatalmazása arra, hogy ekképp cselekedjen.{629} Nem világos, hogy ezen információt miként és miért adta ki önszántából. A legelfogadhatóbb magyarázat az volna, hogy egyszerűen kelepcébe csalták. Miután elismerte azon szokás létét, hogy a rend újoncait megcsókolják, a mester ezt valószínűleg a templomosok megalkuvást nem ismerő fegyelmi szabályzatának a megvédésével igyekezett ellensúlyozni. Végtére is a rendek összevonása ellen érvelő levelében büszkén dicsőítette a templomosoknál uralkodó hajlíthatatlan szigorúságot. Most pedig talán azt akarta a király előtt bizonygatni, hogy milyen drákói büntetésekkel sújtották az elvetemült testvéreket, ennek érdekében egy némi öngúnnyal fűszerezett, a templomos vezeklés szigorúságát érzékeltetni kívánó anektodát is felidézett – tudniillik oly nagy volt a kérlelhetetlenség, hogy időnként megkönyörült a testvéreken, és ő maga adott nekik föloldozást. Molay-i Jakab talán egy apró vétséget kívánt erényként bemutatni. Ha valóban ez volt a szándéka, akkor hallgatóságát alaposan félreismerte. Hiszen amikor a templomosokról esett szó, IV. Fülöp és miniszterei már nem arra vártak, hogy meggyőzzék őket. Bizonyítékokat akartak gyűjteni. A Fülöppel való találkozás után sem ültek el a templomosok helytelen viselkedéséről szóló pletykák. Sőt augusztus végére már annyira nyugtalanítani kezdték Molay-i Jakabot, hogy tettekre határozta el magát, és a pápához fordult segítségért. Augusztus 24én a francia királynak írt levelében Kelemen előadta, hogy a templomos mester azzal a kéréssel kereste föl személyesen, hogy indítsanak vizsgálatot azon „rágalmak ügyében, amelyekről Őfelsége értesült”. Majd arról is beszámolt, hogy Jakab könyörögve kérte, „tekintse át azokat a cselekményeket, amelyekkel igaztalanul vádolják őket, hogy bűnhődjenek, ha bűnösnek találtatnak, vagy

mentsék föl őket a vádak alól, ha ártatlanok”.{630} A pápa egyetértését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy valóban „sok furcsa és hallatlan dolgot” terjesztenek a rendről. Ezért – tette hozzá Kelemen – saját maga fogja a templomosok reguláját alaposan szemügyre venni. Amint bélbetegségének szeptember 1-től október 15-ig tartó kezelése véget ér, hivatalos vizsgálatot indít, hogy az ügyet egyszer s mindenkorra tisztázza. Mindez egy méltányos kihallgatás esélyét csillogtatta meg, és arra is lehetőséget kínált, hogy a templomosok egy kisebb, önkéntes reformot hajtsanak végre a rendjükben. A pápa betegség miatti távollétét kihasználva Nogaret Vilmos – és vele a francia fél – megragadta a kedvező pillanatot. Szeptember 14én a Pontoise melletti Sainte-Marie királyi apátságban írt, lepecsételt leveleket osztottak szét a királyi tisztviselőknek. Egy hónappal a levelek kézhez vétele után összehangolt akciót kellett a templomos testvérek ellen indítani, méghozzá ugyanolyan hatékonysággal, mint amilyennel a zsidók kiűzését oldották meg. Nyolc nappal később a király személyi gyóntatója, a tetterős dominikánus szerzetes, Párisi Vilmos (Guillaume de Paris), a pápa franciaországi főinkvizítora ugyancsak leveleket küldött szét. Hivatalosan az Egyház szolgálatában állt, ő viselte a legfőbb felelősséget az eretnekség és bármiféle veszélyesnek tartott hit kiirtásáért. Legfőbb elöljárójaként ugyan Kelement tisztelhette, ám a királyi udvartartásban elfoglalt különleges helyzetének köszönhetően – közvetlen bejárása volt Fülöphöz – valójában a király kreatúrájának számított. Szeptember 22-én a királyságban tevékenykedő inkvizítortársainak írt levelében arra intette őket, hogy készüljenek föl a templomosok ellen indítandó átfogó műveletre. A levelek titkosak voltak. Szeptember 30-án egy testvér kilépett a rendből, de három nap múlva folytatódott a mit sem sejtő újoncok fölesketése. Október elején Molay-i Jakab Párizsba utazott, ahol Fülöppel a király sógornőjének, Katalin címzetes konstantinápolyi császárnőnek a temetésén találkozott. A templomos mestert

koporsóvivőnek jelölték ki, tehát semmi sem utalt arra, hogy kiesett volna a király kegyeiből. A szertartást követő nap hajnalán a király főtisztviselői, a bailli k (a király nevében igazságot szolgáltató nemes) és a sénéchalok (a legfőbb törvényszéki bírák) egész Franciaországban akcióba léptek. Az ország minden templomos rendházánál – Normandiától Toulouse-ig – az uralkodó színeit viselő férfiak jelentek meg a kapuk előtt, királyi pecséttel ellátott parancsot tartottak a kezükben, és megadásra szólították föl a bent lévő testvéreket. Házaikat elhagyva királyi őrizetbe kellett vonulniuk. Az ellenük fölhozott vádak megdöbbentően gyalázatosak és leírhatatlanul fölháborítók voltak. „A Templom lovagjainak rendjébe tartozó testvérek báránybőrbe bújt farkasok, a szerzetesrend öltözékében hitvány módon sértegetik vallásos hitünket, és ekképpen újra keresztre feszítik Jézus Krisztus urunkat” – hangzott a királyi levél. A baillik parancsba kapták, hogy „tartsák fogságban őket, amíg az egyházi bíróság színe elé nem kerülnek; addig is le kell foglalni minden ingó és ingatlan vagyonukat, […] míg ügyükben további utasítás nem érkezik”.{631} A hajsza tehát elkezdődött. Ellenállást csak igen kevés helyen fejtettek ki, és a testvérek közül csupán maroknyian próbáltak megszökni. Ehelyett Salamon templomának szegény lovagjai, akik hosszú időkön át híresek voltak a harcmezőkön tanúsított vitézségükről, az őszi hajnal fényében hunyorogva, alázatosan lehajtott fejjel vonultak sorsuk beteljesülése felé. Péntek volt, 1307. október 13-a.

20   Eretnek istentelenség   Mérhetetlen döbbenetünkre és kimondhatatlan iszonyodásunkra, hitelt érdemlő személyek révén újabban olyan megerősített hírek jutottak a fülünkbe, amelyek fölöttébb szörnyű dologról, szánalmas dologról, egy szemlélni és meghallgatni is rettenetes dologról, gyalázatos bűnről, förtelmes gonoszságról, vérlázító cselekedetről, gyűlöletes becstelenségről, egy teljeséggel barbár dologról – ami minden emberiességtől távol esik – szólnak. Amint jelentőségét fölmértük, már éreztük, hogy fájdalmunk miként növekszik bennünk egyre nagyobbra, hiszen nyilvánvalóvá lett: az efféle természetű és horderejű gonosztettek olyannyira súlyosak, hogy valóságos támadással érnek föl az isteni fenség ellen, veszteséget okoznak az igazi hitnek, valamint az egész kereszténységnek, szégyent hoznak az emberiségre: ez a gonosz végzetes megnyilvánulása, egyúttal világra szóló skandalum.{632}

  A király nevében írt levelek szinte izzottak a templomosok aljas gonosztettei által fölkorbácsolt nemes haragtól. A bailliknak, sénéchaloknak küldték őket – tehát lovagi rangban álló nemeseknek, akiknek hatalmukban állt a király nevében letartóztatásokat foganatosítani –,és bennük olyan gyalázatos bűncselekményekről meg furcsa szertartásokról esett szó, amelyeket az új testvérek fölvételekor zajlottak. A vádaskodást a minden egyes új testvérnek adott békecsók váltotta ki, ám ezt a Nogaret Vilmos által irányított királyi propagandagépezet az erkölcsi romlottság tobzódó szertartásává nagyította föl, arra számítva, hogy ezen minden hithű keresztény ember megütközik majd.

„Igen megbízható személyek” beszámolója szerint a rendbe belépő testvéreket arra kényszerítették, hogy háromszor tagadják meg Krisztust, köpjék le a képmását, vetkőzzenek le, és pőrén álljanak a beavatást végző személy előtt, aki azzal szentesítette a rendbe való belépésüket, hogy megcsókolta őket „először a hátgerinc alsó részén, azután a köldökükön, végül pedig a szájukon, a regulájukban előírt profán szertartásnak megfelelően, ám az emberi faj méltóságának a szégyenére”. Miután ily módon beléptek a Templomba, a testvéreknek – fogadalmuknak megfelelően – közösülniük kellett egymással, „és ez volt az oka annak, hogy Isten haragja lesújtott e hitetlen ördögfajzatokra”. Szodómia, eretnekség, Jézus Krisztus képmásának bemocskolása és egy csipetnyi fekete mágia: ezek voltak a szokásos vádak azok ellen, akik eddig IV. Fülöp francia királlyal összekülönböztek. Arra is történt utalás, hogy a templáriusok „bálványáldozatokat mutattak be”, amely vád a vizsgálatok előrehaladtával egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A miniszterek arról értesültek, hogy a testvérek öltözékét összefogó kötelet „megáldották” oly módon, hogy hozzáérintették egy „emberfej formájú, nagy szakállú bálványhoz, amely fejet vidéki káptalanjaikban csókolgatták és imádták”. A letartóztatásokra följogosító levelek tartalma – fölháborodott nyelvezetük ellenére – nagyrészt kimerült az üres fecsegésben meg Fülöp becsületességének hangsúlyozásában (a király úgy jellemezte magát, mint „mi, akit az Úr a királyi méltóság őrtornyába emelt, hogy onnan az egyház hitének privilégiumát óvjuk”). A király állítása szerint, „minél előbbre és minél mélyebbre” jutott a vizsgálódással, „úgy jutottunk minél förtelmesebb borzalmak nyomára, éppen úgy, mint amikor egy falat ledöntenek”. Ám soha nem derült ki, hogy milyen természetűek lehettek eme további borzalmak. Így aztán – noha a király jelezte abbéli szándékát, hogy minden franciaországi templomost törvényszék elé állít, majd bejelentette gyóntatójának, Párisi Vilmosnak, „az eretnek istentelenség inkvizítorának” arra irányuló kötelezettségvállalását, hogy az eljárás élére áll, és ígéretet tett arra, hogy az igazság

kiderítéséig minden templomos vagyontárgyat lefoglal – az elfogatási parancs alapos olvasása után a templomosok sajátos beavatási szertartásának hisztérikusan eltúlzott, sértésekkel és szaftos pletykákkal megtűzdelt beszámolóján kívül voltaképpen semmi sem derült ki. A szeptember 22-én kiküldött második följegyzés már tartalmasabb volt, hiszen különleges utasításokkal látta el a letartóztatásokat végrehajtó baillikat és sénéchalokat.{633} Királyi parancsra a rend javait el kellett kobozniuk, leltárba venniük, illetve megoldani az őrzésüket, majd meg kellett tenniük a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a szőlőskertekben és a mezőkön a szükséges munkálatok zavartalanul folytatódjanak. Ezalatt magukat a testvéreket magánzárkában kell elhelyezni, ahol „gondosan eljárva, ki kell deríteniük a valóságot, szükség esetén kínvallatás alkalmazásával”.

Molay-i Jakab is ott volt az 1307 októbere és novembere között Nogaret Vilmos és Párisi Vilmos utasítására letartóztatott, majd bíróság elé állított több száz testvér között. A király emberei vallatóra fogták Raimbaud de Caron ciprusi preceptort, Hugues de Pairaud franciaországi visitatort, Geoffroy de Charney normandiai preceptort és Touri Jánost, a király bizalmas pénzügyi tanácsadóját, egyúttal a párizsi Temple kincstárnokát. E magas rangú tisztviselők körétől eltekintve a letartóztatottak többsége középkorú és nem hadra fogható templomos volt. A franciaországi testvérek jó része nem tartozott a harcoló állományba, inkább a mezőgazdasági munkálatokat irányították, juh- és sertéstenyésztéssel, asztalosmunkával, vagy éppen borkereskedéssel foglalkoztak.{634} Csupán elenyésző kisebbségük számított a lovagok körébe, hiszen a 14. század kezdetétől számos preceptórium személyzetét kizárólag fegyverhordozók adták: ez volt a helyzet például Champagne, Pikardia, Auvergne, Poitou és Limousin számos vidékén.{635} A

kihallgatottak negyven százalékának életkora ötven év fölött volt. Harmadrészük a rend veteránjai közé tartozott, akik több mint húsz éven át szolgáltak minden panasz nélkül a szodómia és istentelenség e látszólagos melegágyában.{636} Ennek ellenére a király utasítása kínvallatást írt elő, és semmi okunk nincs föltételezni, hogy ne tettek volna eleget a parancsnak. A korabeli módszerek nem dúskáltak az ötletekben, de sokszorosan beváltak: a megvádoltakat éheztették, megfosztották az alvástól, magánzárkába zárták, folyamatosan vallatták, láncra verték, kínpadra vonták, megégették a lábát, valamint népszerű volt a csigahúzás és földre ejtés, amelynek során az áldozatot a hátul összekötött karjánál fogva, a két vállát kificamítva emelték föl. Az egyik templomos, Ponsard de Gisy utóbb arról számolt be, hogy karját olyan szorosan kötötték hátra, hogy körmei alól kiserkent a vér, és oly szűk gödörben kellett állnia, hogy bármely irányban csupán egy lépést tehetett – amely büntetésnél a lefejezés, megégetés vagy a leforrázás sokkal kívánatosabb lett volna.{637} Nyugat-Európában az eretnekekkel való leszámolás az egyházi vezetők és az istenfélő világi uralkodók rögeszméje volt, amióta az eretnekségtől való félelem az 1160-as években először bukkant fel a római egyházban. A 13. század kezdetén III. Ince pápa jóváhagyta az úgynevezett „albigensek elleni keresztes hadjáratot”, vagyis a katharként ismert dél-franciaországi, nonkomformista keresztények tömeges üldözését. Az 1230-as évektől kezdődően az inkvizíció teljes jogú intézménnyé vált, amelyet az egyház szervezett meg és a világi hatóságokkal karöltve működtetett, ezeknek hatalmukban állt a világnézetüket megváltoztatni nem hajlandó eretnekekkel szemben testi fenyítést alkalmazni. Az inkvizíció az eretnekeknek a helyes egyházi tanításhoz való visszatérítését, valamint annak megakadályozását tűzte ki céljául, hogy felfogásukkal másokat megfertőzzenek. Ez gyakorlatilag azon emberek üldözésével járt együtt, akik vagy a hivatalos tantól eltérő nézeteket vallottak, vagy bármilyen egyéb téren eretnekségnek föltüntethető kifogást lehetett emelni ellenük.{638} Akik megvallották eretnekségüket, és

megígérték, hogy megváltoznak, azokra penitenciát róttak, majd visszavették őket az egyházba. Akik viszont nem mutattak hajlandóságot a változásra, azokat gyakran addig gyötörték, amíg meg nem gondolták magukat. IV. Ince pápa egy 1252-ben kiadott rendelkezésében kifejezetten megtiltotta a kínzás alkalmazását az eretnekekkel szemben. Azokat tartották a legrosszabbaknak, akik beismerték bűnüket, ám később visszaestek: e személyeket az inkvizíció átadhatta a világi hatóságoknak a halálbüntetés végrehajtása céljából, ami gyakran azt jelentette, hogy élve elégették őket. A pápai inkvizíció nagy számban alkalmazta inkvizítorként a prédikáló- és koldulórendek – a dömések és a ferencesek – tagjait. A jóváhagyott egyházi tanításokat alaposan ismerő szerzetesek maguk válogathatták meg a kimért testi fenyítéseket, és időnként kifejezetten az erőszak iránti vonzalmukról tettek tanúbizonyságot. 1307-ben nagyon is tisztában voltak azzal, hogy mit cselekednek, amint azzal is, hogy mit szeretnének megtudni. Az inkvizítor tevékenysége abból állt, hogy olyan vallomásokat csikarjon ki, amelyek egybehangzanak a IV. Fülöp leveleiben foglalt vádakkal. Ez nem valamiféle elfogulatlan nyomozómunka, hanem feladat volt, a leírtak igazolása: arra kellett bizonyítékot produkálni, hogy az istentelenség a rend berkeiben pusztító futótűzként terjedt. Mindenekelőtt az eretnekség vádja szorult bizonyításra, hiszen e bűnt az egyháznak kellett kiirtani, viszont a büntetés kirovása a világi hatóságra tartozott. Ha igazolják, hogy mérge már nagyban átjárta a templomosokat, akkor a király a rend fölszámolásának és a vagyon újraelosztásának feladatát átvehette a pápától. A letartóztatások éjszakáján, miután részt vett a konstantinápolyi császárnő temetésén, Molay-i Jakab Párizsban tartózkodott. Még tizenegy nap múltán is ott volt, hiszen 1307. október 24-én, a párizsi Temple-ban vallomást tett az inkvizítorok előtt azon 138 testvér egyikeként, akik két hét leforgása alatt megjelentek ugyanazon a tárgyaláson. Párisi Vilmos, illetve jegyzőinek és tanúinak csapata előtt a templomos mester kezét az evangéliumra helyezve

kijelentette, hogy „az igazat, csakis a teljes igazat mondja magáról és a többiekről e vallással kapcsolatos ügyben”.{639} Negyvenkét éve szolgál a templárius rendben – vallotta Jakab –,miután a Dijon és Lyon között fekvő Beaune-ban Humbert de Pairaud és több más testvér, kiknek nevére már nem emlékszik, fölvette a templomos rendházba. Az inkvizíciós följegyzés szerint Jakab a következőkről számolt be:   Miután megfogadta, hogy a szent rend reguláját és szabályait megtartja, a nyakába köpenyt akasztottak. A már említett beavatást végző testvér behozatott egy – a Megfeszített képével díszített – bronzkeresztet, majd azt mondta és parancsolta, hogy tagadja meg Krisztust, akinek a képmását látja. Ezt akarata ellenére megcselekedte. Ezután a már említett beavató arra utasította, hogy köpje le, de ő a földre köpött. Arra a kérdésre, hogy hányszor, eskü alatt azt vallotta, hogy csupán egyszer, és erre határozottan emlékszik.

  A mester tagadta, hogy testvéreivel valaha is testi kapcsolatot létesített volna, és azt állította, hogy a többi testvér beavatása az övéhez hasonlóan ment végbe, és mesterként is ilyen értelemben rendelkezett. A többi magas rangú, ugyanekkor vallatóra fogott templomos nagyjából hasonló válaszokat adott, olyannyira hasonlókat, hogy az inkvizítorok följegyzései alapján azon benyomás alakulhat ki, miszerint egész egyszerűen egy sajátos vétséglista elfogadtatására törekedtek, amely vétségeket a vádlottak mentő körülményekbe csomagoltak. A normandiai preceptorról, Geoffroy de Charney-ról azt írták, hogy egyszer megtagadta Jézust, és azt állította, nem emlékszik, vajon leköpte-e a képét, hiszen ez „harminchét vagy harmincnyolc évvel azelőtt” történt, és a beavatást sietve bonyolították le. Beismerte, hogy „a beavató mestert köldökön csókolta”, és egy ízben azt hallotta a káptalani gyűlésen, bölcsebb volna a testvéreknek egymással üzekedni, mint „vágyaikat nőkkel kielégíteni”. Azt vallotta, hogy az egyik testvért ugyanúgy fogadta

be a rendbe, mint vele tették, mielőtt ráébredt volna, hogy „a beavatás módja bűnös, szentségtörő és a katolikus vallással ellenkező”.{640} A franciaországi visitator, Hugues de Pairaud november 9-én történt vallatásánál az inkvizítorok különös figyelmet szenteltek a vádlottnak – jóval többet, mint Molay-i Jakab esetében. Míg a mester csaknem egész felnőttkori életét Keleten töltötte, a negyvennégy évi szolgálat miatt veteránnak számító Hugues túlnyomórészt Nyugaton tevékenykedett. A legmagasabb tisztségeket töltötte be Angliában, Franciaországban, valamint Provence-ban, és kiemelkedő szerepetjátszott a francia politikában, hiszen eléggé közel állt a királyhoz, hogy őt támogassa a Bonifáccal történt összeütközés során. Vallomása a lehető legértékesebbnek számított, mivel azt lehetett mondani, hogy a rendbe való fölvétele a templomosok egész franciaországi tevékenységét jellemezte. A visitator tanúságtétele a király inkvizítorait minden más templomos vallomásánál jobban érdekelte. Vallomását Hugues 1263-ban történt beavatásával kezdte. Vallatóinak elmondta, hogy egy ízben megtagadta Krisztust, ám a kereszt leköpését elrendelő parancsot nem hajtotta végre, és a beavatónak csak a szokásos békecsókot adta a szájára. Azután arról számolt be, hogy a többi testvér beavatási szertartása alkalmával az újoncokat „egy bizonyos titkos helyre” vitte, és egy sor visszataszító megnyilvánulásra kényszerítette őket: meg kellett csókolniuk a hátgerincét, a köldökét, háromszor meg kellett tagadniuk Krisztust, majd le kellett köpniük a keresztet. Ezeket minden valószínűség szerint azzal az ígérettel csikarták ki Hugues-ből, hogy megbocsátást nyer, ha elismeri e tetteket, de ki kell jelentenie, hogy megbánta őket. E természetellenes beavatási szertartások leírását a következő állítással egészítették ki: „jóllehet azt parancsolta nekik, hogy tegyék meg, ám nem szíve szerint cselekedte”. Azon beismerését is hasonló cáfolat követte, amely szerint megengedte, hogy egyes testvérek a „természet hevét” más testvéreken levezessék.

Fönntartotta, hogy csak azért tett így, mert „a rend statútumai szerint ez volt szokásban”.{641} Mindeddig Hugues mintaválaszokkal szolgált: pontosan olyan módon adott számot az istentelen cselekedetekről, mint ahogyan azok a király leveleiben szerepeltek, tehát a szodómia és istenkáromlás képét festette le, amelyek a franciaországi rendet a feje tetejére állították. Azonban vallomása felénél, úgy látszik, Hugues elveszítette a fonalat. Először mellébeszélt: arra a kérdésre, hogy vajon a rend többi magas rangú tagja ugyanígy vezette-e le a beavatási szertartást, mint ő, azt válaszolta, hogy „nem tudja, mert azt, ami a káptalanokban történt, a nem jelenlevők előtt semmiképpen sem lehetett fölfedni”. Majd „arra a kérdésre, hogy mit gondol, a szóban forgó rend minden testvérét ilyen módon vették-e föl, azt válaszolta, hogy nem ez a véleménye”. Ám ebből az inkvizítorának elege lett. Nicholas d’Ennezat dominikánus szerzetes, aki Párisi Vilmost képviselte, a kihallgatást későbbre halasztotta, és Hugues-öt kivezették a teremből. Valamit tehettek vele, hogy megváltoztassa az álláspontját, mert amikor a kihallgatás folytatódott még azon a napon, Hugues kijelentette, hogy „éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy minden testvért így és nem másként vettek föl, és ezt azért mondja, hogy előbbi szavait kijavítsa”. Ezután néhány részlettel szolgált a tanúvallomások során fölvetődött másik vádponthoz, méghozzá a bálványimádással kapcsolatban, amelyet sem Molay-i Jakab, sem Geoffroy de Charney nem érintett. Ekkor már bármiről hajlandó volt akármit vallani. Hugues beszámolt egy „négylábú fejről, amelynek két lába az ábrázata alatt, kettő pedig hátul volt”, ez Montpellier-ben állt, és „az ajkaival imádta, nem a szívével, ám azt is csak színlelte”. Ez a „bálvány” inkább valamiféle ereklyetartó lehetett, ékszerekkel díszített, gyakran emberi formájúra alakított ládikó, amelyben – a katolikus tiszteletadás szigorú szabályainak megfelelően – szentek maradványait őrizték. Így ez semmilyen következményt nem vont maga után. Miután kihallgatói kíváncsiságát kielégítette, és megesküdött rá, hogy vallomásába „semminemű hazugságot nem

vett bele, és semmilyen tényt nem hallgatott el, […] mivel tartott a kínvallatástól vagy a börtöntől”, Hugues-öt elvezették. A vallatások 1307 egész őszén, majd az új évben is, mind a párizsi Temple-ban, mind egész Franciaországban folytatódtak. Ennek során kialakult egy minta, amelyet mindenütt követtek. A templomosokat sanyarú körülmények között tartották fogva: láncra verve, kenyéren és vízen. Bizonyos időszakonként megkínozták őket, és mivel ez az eretnekekkel szemben megszokott eljárásnak számított, az inkvizítorok nem is titkolták, hanem a királyi udvarnak küldött jelentéseikben erről őszintén beszámoltak. A letartóztatásokat végző tisztviselőknek az 1307-ben kiadott utasítás erről világosan és egyértelműen rendelkezett:   A személyeket egyénenként elkülönített és biztonságos őrizet alá helyezik, majd még a felhatalmazott kérdezők tevékenységének megkezdése előtt vallatóra fogják őket, és pontosan feltárják az igazságot, szükség esetén kínvallatás alkalmazásával (par gehine, se mestier est).

  Ugyanezen utasítások azzal kapcsolatban is eligazítottak, hogy mit kell tenni a vizsgálat megkezdésekor:   Hozzák tudomásukra, hogy a király és a pápa számos, a rendhez tartozó és igen megbízható tanú által értesült azon vétségekről, valamint a szodómiáról, amelyet különösen a rendbe való belépésük alkalmával követtek el. Megbocsátást kell ígérni nekik, ha megvallják az igazságot, és visszatérnek a szent egyház hitéhez; máskülönben halálra ítélik őket.{642}

  A hatvanesztendős Raimbaud de Caron egyike volt azoknak, akik megpróbáltak ellenállni a velük szemben alkalmazott nyomásnak – mint ciprusi preceptor a korosodó könyvelő-gazdálkodó franciaországi testvéreknél keménykötésűbbnek tartotta magát.{643} Raimbaud-t Párizsban, a Hugues de Pairaud vallatását követő napon hallgatták ki. Kezdetben semmiféle vétséget nem ismert el, végig azt

hangsúlyozta, hogy szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tett, és „ő soha nem tudott vagy hallott semmi rosszat, netán becstelenséget, ami a testvérek fölvételekor vagy máskor a rendben történt volna”. A vallomásáról készített szűkszavú följegyzések szerint ezen egyáltalán nem kielégítő vallomást Nicholas d’Ennezat testvér jelenlétében tette. „Ám ugyanazon a napon, csak kissé később” teljes vallomást tett.{644} Az inkvizítoroknak nyilvánvalóan voltak olyan módszereik a kínzásban, amelyekkel még egy határozottabb és szívósabb keresztes vitézt is meg lehetett törni. Az eset a többiek szempontjából is kevés reményt hagyott, ezért aztán a beismerések most már minden ellenállás nélkül követték egymást. A tizenévesektől a ráncos bőrű öregekig, a legmagasabb rangú tisztviselőktől a legszegényebb földművelőig a templomos testvérek mind a feketébe öltözött vallatóik színe elé járultak, és egymás után ismerték be ugyanazokat az eretnek cselekedeteket: titkos szertartásokon adott tiltott csókok, a feszület leköpése, Krisztus megtagadása, a testvérek között folytatott nemi aktus, bálványimádás. Kínzóiknak csaknem mindegyikük azt mondta, amit azok hallani akartak.{645}

A gyorsaság, amellyel a templáriusokat összefogdosták, majd meggyőzték őket arról, hogy vallomást tegyenek, a hatalmi stratégia meghatározó eleme volt. Azonban a templomosok összegyűjtése nehezebbnek bizonyult, mint a francia zsidóké: az emberek előítéletét nem lehetett oly könnyedén manipulálni egy olyan renddel kapcsolatban, amelyet szoros összefüggésbe hoztak a keresztes mozgalommal, és amely mélyen beágyazódott az ország keresztény társadalmába. Ezért a királynak és a minisztereinek igen gyorsan az ügy végére kellett járnia, méghozzá anélkül, hogy a finomságokkal törődött volna. A templomosokkal egyszer s mindenkorra le kellett számolnia, mielőtt még komoly ellenállás bontakozhatott volna ki.

1307. október 25-én és 26-án, Molay-i Jakab vallomását követően, a mestert és egy sor más magas rangú testvért arra kényszerítettek, hogy ismételjék el bűneiket az erre az alkalomra a párizsi egyetemről meghívott tudósok és hallgatók csoportja előtt, akiknek a véleménye, írásai és más országokkal ápolt kapcsolatai alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy a történteknek a király szerint értelmezett verzióját népszerűsítsék, és fogadtassák el a közvéleménnyel. E művelt közönség előtt Molay-i Jakabnak és magas rangú tisztviselőinek lehetősége adódhatott volna arra, hogy kifejtsék álláspontjukat. Azonban a mester ekkorra már – sajnálatra méltóan – elcsigázott, megtört ember volt, aki úgy ítélte meg, hogy csak oly módon juthat ki a bajból, ha a király követeléseinek a lehető legmesszebbmenőkig eleget tesz. Így tehát vallomását az egyetemi emberek előtt is megismételte, és Franciaország királyát egy mindent látó „fényhozóként” jellemezte. Abba is beleegyezett, hogy a nevében küldött levelekben szólítsák föl a többi templomost, hogy cselekedjenek úgy, mint ő, és tegyenek vallomást. Egyszóval eltolta magától annak a felelsősségét, hogy megvédje a rend jó hírét, és mindezt abban a reményben tette, hogy ha teljesíti fanatikus üldözőinek kívánságát, akkor azok elunják a vele való foglalatosságot, és a következő áldozatra vetik rá magukat. Ha Jakabot több politikai érzékkel áldja meg az ég, akkor fölismerhette volna, hogy Fülöpnek a templomosok reputációját lerombolni kívánó szándékát a többi uralkodó nem osztotta. Amellett, hogy a francia uralkodó szellemi támogatást keresett magának Párizsban, levelet írt II. Jakab aragóniai, valamint az új angol királynak, II. Eduárdnak (nem sokkal atyja, a harcias I. Eduárd 1307 nyarán bekövetkezett halála után foglalta el a trónt), ezekben föltárta előttük az általa tett fölfedezéseket, és sürgette őket, hogy ők is vegyék őrizetbe a fennhatóságuk alá tartozó templomosokat. Azonban mindkét uralkodó részéről a legteljesebb értetlenséggel találkozott. A letartóztatásokra nagyon is realista magyarázattal szolgált II. Jakab genovai levelezője, aki kifejtette, hogy „a pápa és a király azért járt el ily módon, hogy [a templomosok] pénzét

megkaparintsa, továbbá azért is, mert az ispotályosokból meg a templomosokból egyetlen rendet akartak faragni, amely rend vezetőjének az uralkodó az egyik fiát szándékozta és kívánta megtenni”.{646} IV. Fülöp kegyetlen eljárását a pápa zokon vette. V. Kelemen egészsége gyenge lábakon állt, ezért orvosi kezelésben részesült, ám még így sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a király milyen támadást intézett a Templom rendje és a pápaság tekintélye ellen. Azt még helyénvalónak találta, hogy a francia királyt szövetségesként támogatja, de azt már nem, hogy az a látszat alakuljon ki, miszerint Fülöp az orránál fogva vezeti. Három nappal Molay-i Jakab vallomása után Kelemen udvarias, egyben méltatlankodó hangú levelet írt a királynak Poitiers-ből. Előbb csak óvatos léptekkel haladt, méltatta a „csillagként ragyogó” Capetingház királyainak szentekhez mérhető művét, ám egyúttal fölhívta Fülöp figyelmét arra, hogy isteni tulajdonságaikat „bölcsességüknek és engedelmességüknek”, de legfőképpen azon meggyőződésüknek köszönhették, hogy az olyan ügyekben, „melyekben egyházi és szerzetesi rendhez tartozó személyek szenvedhetnek sérelmet, […] azt mind az egyházi bíróságok gondjára kell bízni”.{647} Talán a pápa arra gondolhatott, hogy Fülöp megfeledkezett erről. „Rátetted a kezed a templomos rendhez tartozókra és a javakra, és nem is akárhogyan, hiszen nagy sietséggel börtönbe vetetted őket, mintha mi is tudomással bírnánk az eseményekről.” Kelemen nyilvánvalóvá tette, hogy az is a fülébe jutott, miszerint a testvéreket kínvallatásnak vetették alá: „tovább súlyosbítva azok gyötrelmét, akik börtönbe vettetésük miatt, már amúgy is eleget szenvedtek”. Súlyos csalódás érte – tudatta Fülöppel –,hiszen „Róma minden, a te életedben szolgált püspökénél nagyobb jóindulattal viseltettem irányodban”. Azt is közölte a királlyal, hogy a templomosok ügyében vizsgálatot kíván indítani, hiszen Fülöp anélkül, hogy a legkevésbé is törődött volna a pápával, letartóztatta „az említett személyeket, és rátette kezét a vagyonukra, holott ők és a javaik is a mi és a római

egyház közvetlen joghatósága alá tartoznak”. Az egyházfő kifejezte azon kívánságát, hogy ő veszi őrizetbe, illetve felügyelet alá az összes lefogatott templomost és a vagyont, egyben a kivizsgálás irányítását is magához ragadja. „Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az egyház ezen kertjét az összes szennytől megtisztítsuk, […] hogy az effajta ragálynak nyoma se maradjon, […] már ha egyáltalán beszélhetünk efféle ragályról, amitől Isten óvjon bennünket!” Lehet, hogy a pápát betegség gyötörte, és ő maga is kompromittálódhatott azáltal, hogy nem Rómában, hanem Franciaországban székelt, ám arra már nem mutatott hajlandóságot, hogy annak a francia királynak az ölebévé aljasodjon, aki elhatározta, hogy megcsonkítja az Egyház katonai rendjét csak azért, mert úgy tartotta a kedve.

1307. november 22-én Kelemen minden jelentősebb nyugati keresztény fejedelemnek – egyebek mellett II. Eduárd angol, II. Jakab aragóniai királynak, Kasztília, Portugália, Itália és Ciprus uralkodójának – megküldte a Pastoralis praeeminentiae (Pásztori felsőbbség) kezdetű pápai bullát. Ebben azt fejtegette, hogy az egyház elsőbbséget szerzett a trón fölött. E tétel korántsem számított ismeretlennek mindazok számára, akik a pápák és a francia király között fönnálló kapcsolat alakulását figyelemmel kísérték, ám V. Kelemen tollából ez különleges hangsúlyt kapott. Nem akarta és nem is engedhette meg, hogy a Capeting-ház tönkretegye a templomosokat. A Pastoralis praeeminentiae e szándékának adott hangot. Kelemennek azzal a nehézséggel kellett szembesülnie, hogy utóvédharcot folytatott. Ekkorra már túlságosan sok bizonyíték halmozódott föl, és bármennyire hihetetlennek hangzottak is, ezeket nem lehetett csak úgy egyszerűen félresöpörni. A francia királyt szenvedélyes vadásznak ismerték, aki soha nem hagyott föl a vad hajszolásával. Az a tény, hogy Bonifácot még négy évvel a halála

után sem engedte békében nyugodni, figyelmeztetésként szolgált Kelemennek arra, hogy ne támadja szembe Fülöpöt. A pápa ezért másféle megoldást keresett. Való igaz, hogy a templomosok ügye a szentatya hatáskörébe tartozott, de most szükségét látta kiterjeszteni az egész keresztény világra. Ezért aztán mindazon uralkodókat, akik a pápai bullát kézhez vették, arra szólította föl, hogy – a francia mintát követve – fogjanak hozzá ők is a letartóztatásokhoz. Kelemen a rend föltételezett vétségeit visszhangozta oklevelében, ám óvatosan megjegyezte, hogy minden előítélet nélkül kíván vizsgálódni, és hogy a vallomások akár hamisak is lehetnek, ebben ez esetben az egész ügyet ennek megfelelően kell rendezni.{648} Vagyis Kelemen a tolla segítségével egyszeriben a templomosok ellen folytatott eljárás kellős közepébe lendítette magát. Ezért pedig azzal fizetett, hogy hallgatólagosan Fülöp politikájához csatlakozott, és ettől a pillanattól kezdődően a templomosok üldözése – bármilyen véget érjen is – Dublintól Famagustáig mindenütt beindult. A francia királyt és minisztereit ez bizonyára bosszantotta, de különösképpen nem rázta meg. Ők a templomosok ügyét sietősen, kemény kézzel és a nyilvánosság előtt igyekeztek lezárni, jól tudva, hogy a rend fölszámolására rövid idő áll rendelkezésükre. Kelemen beleavatkozása most azzal járt, hogy a mindenre kiterjedő irányítás kikerült a kezükből. Igaz, hogy eközben a rendet fojtogató szorítás csöppet sem enyhült: 1308. január 7-én minden angliai templomost őrizetbe vettek, majd január 10-én a király tisztviselői a skóciai, írországi és walesi testvéreket is összegyűjtötték. Három napra rá II. Anjou Károly, a nápolyi király is végrehajtotta a pápa rendeletét.{649} Az ügy egy csapásra hatalmasra duzzadt, és a gyors megoldás reménye köddé vált. Alighogy eltelt az új esztendő első két hónapja, a pápa a franciaországi vizsgálódást váratlanul fölfüggesztette. 1307 decemberében lehetővé tették, hogy a legmagasabb rangú párizsi foglyokat bíborosok látogassák meg. A rend vezetői a barátságosabb kihallgatók előtt elkezdték visszavonni korábbi kijelentéseiket.

Karácsony táján Molay-i Jakab vonta vissza a vallomását, azt kockáztatva, hogy visszaeső eretnekként bélyegezik majd meg, ugyanakkor ezzel a lépéssel az összes addig kicsikart templomos vallomást hitelét megkérdőjelezte. 1308. február táján a pápa némi aggodalommal eltelve megállapította, hogy a francia hatóságok által összegyűjtött bizonyítékok voltaképpen használhatatlanok. Jóllehet a templomosok letartóztatására vonatkozó parancsa Franciaországon kívül továbbra sem vesztette érvényét, elrendelte az inkvizítorok tevékenységének fölfüggesztését. A vádak továbbra is súlyosak maradtak, és a testvérek még mindig nem hagyhatták el a cellájukat, ám most végre egy kis levegőhöz jutottak, hogy némiképp összeszedjék magukat, és talán valamilyen ellenállást fejtsenek ki. Fülöp türelmetlenné vált, ezért a miniszterei taktikát változtattak. A király nem kezdhette elölről a templáriusok elleni vizsgálatot, de azzal még megpróbálkozhatott, hogy egész Franciaországot felsorakoztatja maga mögött. Ezt a párizsi egyetemmel kezdte, amelynek tudósai abban a kiváltságban részesülhettek, hogy jelen lehettek a templomosok korai vallomásainál. Február folyamán egy sor kérdést küldtek el az egyetem legkiválóbb magisztereinek arra vonatkozóan, hogy vajon jogában áll-e a királynak az eretnekség ellen a saját országán belül intézkedéseket hozni. Fülöp és miniszterei abban reménykedtek, hogy egy kedvező jogi szakvélemény ráveheti a pápát a kihallgatások folytatására. A tanácskérés viszont messze hangzó siker helyett inkább csak mentegetőző dadogást eredményezett. A tudósok jobbára feszengve próbáltak kibújni a válasz elől, majd március 25-én elküldték a királynak alázatos hangvételű véleményüket, amelyben kifejtették, hogy miközben a „vallás iránt táplált buzgósága” minden bizonnyal dicséretet érdemel, de most talán kissé túllőtt a célon. „Ha vajmi kétség fönnáll a [templomosok] foglalatosságukat illetően – érveltek –,akkor az ügyükben való döntés az egyházra tartozik, amely szerzetesi rendjüket megalapította.” Azon véleményüket is

kifejtették, hogy a rend elkobzott javaiból származó jövedelmet az eredeti szándéknak megfelelően, a Szentföld megmentésére kellene fordítani.{650} A szakvélemény tehát nem sikerült túl kedvezőre, ám a király továbbra sem adta föl. Május 5. és 15. között az ország városai és tartományai képviselőiből álló rendi gyűlést hívott össze Tours-ba, hogy tanáccsal szolgáljon neki. A valóságban inkább arról volt szó, hogy az egybegyűlteknek a király és minisztereinek a templomosok ellen intézett szónoklatait kellett végighallgatniuk. A rendek egyetértettek az uralkodó véleményével, amely szerint a templomosok gonoszak, korruptak és eretnekek voltak, ezért rászolgáltak a halálbüntetésre. A szolgai engedelmesség ezen megnyilvánulásából erőt merítve, Fülöp a pápai udvarba indult, hogy személyesen találkozzon Kelemennel. Igen népes kíséretet vett maga mellé, közöttük fiait, testvérét, Valois Károlyt, püspököket, nemeseket és egész Franciaországból annyi fontosnak látszó méltóságot, ahányat csak Tours-ból magával vihetett. Ez a nagyszámú küldöttség május végén érkezett meg Poitiers-be. Az uralkodó és kísérete széles mosollyal vonult be a városba, ám csakhamar fény derült valódi szándékukra. A pápával és tanácsadóival folytatott megbeszélések során a királyi miniszterek és híveik terjedelmes és egyre hisztérikusabb hangvételű beszédekben ítélték el a templomosokat. Közülük is kitűnt az ügyvéd Plaisians-i Vilmos, aki annak idején, még 1303-ban Nogaret Vilmossal együtt Bonifácot is igen hevesen támadta. Az aragóniai királynak küldött levelek tudósítása szerint Plaisians-i Vilmos május 30-án egy székre felállva a IV. Fülöpben lakozó kegy és jóindulat oly ismerős szólamaival traktálta a pápát és hallgatóságát:   Ez ügyben az isteni gondviselés a francia királyt választotta a maga követeként, aki országának világi dolgaiban Isten helynökeként munkálkodik, és akinél alkalmasabbat e feladatra senki személyében nem lehetne találni. Hiszen ő a legjámborabb, legkeresztényibb,

leggazdagabb és leghatalmasabb fejedelem. Ezért rágalmazói jobban járnak, ha nem is hallatják a hangjukat.

  A királyt a maga cselekedeteiben korántsem a pénzéhség vagy a templomosok gazdagsága iránti vágyakozás, hanem ama fennkölt keresztény cél irányította – mutatott rá Vilmos –,hogy országában megtisztítsa az egyházat a fertőtől. Ugyanígy cselekedne, ha (a hallgatóság soraiban jelen levő) saját fivére vagy fiai is a templomosok közé tartoznának. Mindössze annyit kér a pápától, nyilatkozza ki a rend bűnösségét, hogy azután a testvérek elítélése és megbüntetése dolgában már ő maga járhasson el.{651} Vilmos csavaros eszű fiskális és kiváló szónok volt (még a pápai rezidencián nem szívesen látott Nogaret Vilmos szócsöveként is nagyszerűen helytállt). Ellenfele azonban nem engedett az álláspontjából. Kelemen ugyan tett néhány békülékeny hangvételű észrevételt, méltatta a királyjámborságát és kegyességét, és cáfolta, hogy bármikor is megfordult volna a fejében a feltételezés, hogy Fülöpöt a templáriusok ellen folytatott eljárásában a pénzsóvárság hajtotta volna. Ezen túl azonban egy lépésnyire sem ment. Június 14én Plaisians-i Vilmos ismét tett egy próbát, ezúttal nyomatékosabban. E beszédét egy sor, magának a pápának címzett és alig leplezett fenyegetéssel zárta. Ha Kelemen továbbra is késlekedik, akkor a király maga veszi kézbe az ügyet. Fülöpnek ugyanis minden joga megvan ahhoz, hogy az országában föllépjen az eretnekség ellen, és ha a pápa ebben továbbra is akadályozza, azzal valójában az eretnekeknek nyújt támogatást. Mintha már Kelemen elmozdításának a gondolata is fölmerült volna. Mindennek ellenére a pápa tapodtat sem engedett a meggyőződéséből. Ő és egyedül csakis ő hivatott ítélkezni a templomosok ügyében – érvelt –, a fenyegetések pedig hidegen hagyták. Minden jel arra utalt tehát, hogy sziklaszilárdan kitart álláspontja mellett. Akarata azonban lassanként megtörni látszott.

1308. május 6-án a Pastoralis praeeminentiae című pápai bulla végül Ciprus szigetére is megérkezett. Ehhez a Földközi-tengeren a téli viharok által megnehezített közlekedés miatt kis híján fél esztendőre volt szükség. Időközben a franciaországi templomosok sorsáról szóló hírek már eljutottak a szigeten lakó testvéreikhez. A villámgyorsan végrehajtott letartóztatások, a hamis tanúzás és a furcsa szertartások meglétét bizonygató állítások éppen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ráébredjenek: a sorsukról van szó. Megbízott vezetőjük, Aymon d’Oiselay marsall előkészületeket tett arra a valószínű esetre, ha ellenük is eljárás indulna. A kincstárat és egyéb értékeiket a sziget belsejében fekvő Nicosiából a déli part kikötőjébe, Limasszolba szállították, ahonnan a templomos gályák lassan és titokban kezdték elvinni a testvéreket a szigetről. Amikor május 12-én, hat nappal a pápai bulla megérkezését követően parancsot adtak a rend összes tagjának őrizetbe vételére és javaik elkobzására, talán már a tagság egyharmadának nyoma veszett. A parancsot Lusignani Amalrik, II. Henrik ciprusi király testvére adta ki, aki 1306-ban fölkelést szervezett a királyi hatalom ellen, és – részben templomos segítséggel – Ciprus élethossziglani régensének kiáltotta ki magát. Elméletileg tehát Amalrik a rend szövetségese volt, ám aligha támogathatott egy olyan szervezetet, amelynek mestere istenkáromlást ismert be, és szinte teljes tagsága már lakat alatt ült. Amalrik azonban egy sokkal erőteljesebb testülettel szállt szembe, mint azok, akiket Franciaországban a baillik és a sénéchalok birkák módjára tereltek össze. Először is ezek a férfiak fegyverben álltak. Hajóik voltak. Közülük kerültek ki a sziget legvitézebb harcosai, és várvédőként bármilyen heves ostrommal megbirkóztak. Egyszóval csak akkor lehetett őket letartóztatni, ha azt ők is úgy akarták. Így ahelyett, hogy a nyers erőszakhoz folyamodott volna, Amalrik udvarias kérést intézett hozzájuk, és több napig tartó tárgyalás eredményeként – melynek során Aymon d’Oiselay marsall azt indítványozta, hogy a rend az egyik birtokára visszavonulva

várja be a franciaországi ügy végkimenetelét – végül beleegyeztek az együttműködésbe oly módon, hogy előre meghatározott módon kollektív vallomást tesznek. Május 27-én, kedden 118 testvér érkezett Nicosiába, ahol egy nyilvános beszéd formájában jelentették ki ártatlanságukat. Emlékeztettek keleten teljesített szolgálataikra, felsoroltak néhány általuk megvívott, híresebb ütközetet a mamelukokkal, majd hitet tettek a keresztény ügy iránti abszolút elkötelezettségük mellett. Mindezek után pedig visszavonultak limasszoli rendházukba. Ha úgy gondolták, hogy ezzel az ügy nyugvópontra jutott, bizony csalódniuk kellett. A rá következő éjszaka ugyanis a rangosabb lovagok és egyházi férfiak részvételével Amalrik is tanácskozást tartott, ahol különböző iratokból, amelyek a templomosok ellen folytatott eljárás mibenlétét ismertették, fölolvasott nekik részleteket, majd csapatainak gyülekezést rendelt el azzal a feladattal, hogy fogják el, és állítsák bíróság elé a templomosokat. Június 1-jén Limasszolban tőrbe csalták, letartóztatták és perük megkezdéséig börtönbe vetették őket. Hosszúra nyúló, kínkeserves várakozásnak néztek elébe, ugyanis a ciprusi eljárás megkezdéséig csaknem két esztendőnek kellett eltelnie.

Június végén Poitiers-ben Fülöp miniszterei változtattak a tárgyalások addigi hangnemén. Belátva, hogy Kelemen sem a bosszantására nem reagál, sem a nyílt fenyegetésektől nem retten meg, úgy döntöttek, a vádlottak gondosan kiválogatott csoportját vezetik a színe elé, és rábízzák, hogy alakítsa ki maga a saját véleményét. Merész stratégiát választottak tehát. Az adott helyzetben Kelemen előre sem menekülhetett és vissza sem vonulhatott: a letartóztatásokkal kapcsolatos utasításait már nem vonhatta vissza, és a perek teljes levezénylését sem vállalhatta anélkül, hogy ne tartsák a francia király bábjának. Június 29-én a nagy körültekintéssel kiválasztott templomosok első, hetvenkét tagból álló csoportját a pápai udvarba kísérték, akik az elkövetkező

négy napon át újfent elismételték vétkeiket abban a reményben, hogy megbánást tanúsítva gyors bűnbocsánatot nyernek. Sok esetben a vádlottak bűnei az első vallomásuk óta még színesebbé váltak: néhányuk esetében az a benyomás alakulhatott ki, hogy vétkeiket szándékosan fölnagyították, hogy a pápa minél nagyobb borzalommal eltelve hallgassa azokat. Az egyes eseteket számos mellékes körülménnyel egészítették ki: akadt templomos, aki azt állította, fölvétele alkalmával tettlegesen bántalmazták, vagy karddal fenyegették; mások pontosan lefestették, hogy milyenek voltak a bálványok, amelyeket állításuk szerint imádniuk kellett. Az egyik testvér, Troyes-i István (aki a kezdetektől Nogaret Vilmos besúgójaként szolgált) elmondta, arra kényszerítették, hogy egy Payens-i Hugót ábrázoló, ékszerekkel kirakott fejet imádjon.{652} Július 2-án V. Kelemen már eleget látott-hallott ahhoz, hogy vagy a templomosok bűnösségéről, vagy – ami valószínűbb – arról győződjön meg, hogy annak a látszata nélkül tehet eleget a franciák követeléseinek, hogy azok egyszerűen maguk alá gyűrték. Az előtte vallomást tevő templomosokat személyes föloldozásban részesítette. Ezt követően általánosságban fordult a rendhez. Augusztus 12-én kiadta a Faciens misericordiam (Megadva a megbocsátást) kezdetű bullát, amelyben két párhuzamos vizsgálatról határozott: az egyházmegyei kihallgatásokon a templomosokhoz tartozó testvéreket püspökökből, székesegyházi kanonokokból és dominikánus vagy ferences szerzetesekből álló testületek fogják megvizsgálni; a központi, pápai bizottság pedig magának a templomos rendnek a szerkezetét, fölépítését tanulmányozza majd. Franciaországban ezt Sens tartományban (vagyis valójában ama térség legnagyobb városában, Párizsban) kell végrehajtani, majd párhuzamos vizsgálatok fognak indulni Angliában, Cipruson, Aragóniában, valamint minden olyan országban, ahol a templomosok jelentős számban voltak jelen. Minden esetben 127 cikkelyt tekintenek majd át, hogy általánosságban tanulmányozzák a rend hitelességét és tisztaságát, valamint azt, hogy van-e mód a megmentésére. Miután e vizsgálódások lezárultak, a Lyon mellett,

Franciaország és a Német-római Birodalom határán fekvő Vienneben a tervek szerint 1310. október 1-jén egyetemes zsinatot hívnak össze. Itt az összes egybegyűjtött bizonyítékok alapján meghozzák a végső döntést a rend jövőjéről. A pápa Poitiers elhagyására készült, majd nagy hirtelen az Alpok felé vette útját. Szeretett volna minél messzebb kerülni Párizstól, IV. Fülöptől, Nogaret Vilmostól és mindenkitől, aki hivatalának első harminc hónapját oly kellemetlenné tették. Rómába nem térhetett vissza, hiszen Fülöp a tudtára adta, hogy békés egymás mellett élésük föltételének Kelemen folyamatos franciaországi tartózkodását tekinti. Ezért úgy határozott, Avignonba utazik, amely a francia király birtokainak peremén, de Rómához még eléggé közel feküdt ahhoz, hogy gyorsan és könnyen kapcsolatba léphessen az Örök Várossal. Augusztus elején a poitiers-beli pápai udvartartás kezdett szétszéledni, arra készülődve, hogy december elején új otthonában gyűl majd össze. Így kezdődött el az „avignoni pápák” időszaka, amely város csaknem hetven éven át lesz majd az egyházfők székhelye, s mely évtizedeket keserűen – csak mint valamiféle babiloni fogságként – fogják emlegetni.

21   Isten majd megbosszulja halálunkat   Miközben a pápa a fogság valamilyen formájára készült Avignonban, addig Molay-i Jakab mester, Hugues de Pairaud franciaországi visitator, Raimbaud de Caron ciprusi preceptor, Geoffroy de Charney normandiai preceptor és Gonneville-i Gottfried, Poitou és Aquitánia preceptora egy másik – a szó valódi értelmében vett – fogságban szenvedtek: a Vienne folyó kanyarulatában, Poitiers-től vagy száz kilométerre magasodó, nagy, kerek tornyú chinoni vár falai mögé zárták be őket. Átélt élményeik mindannyiukat megtörték; Molay-i Jakab állítólag egy bíborosnak megmutatta a felső testét beborító, az inkvizítorok ténykedése után megmaradt sebhelyeket, amikor visszavonta első vallomását. Ennek ellenére az ilyen értékes rabok esetében semmit sem bíztak a véletlenre. 1308 februárjában egy ismert templomos könyvelő, Lombardia preceptora, Penne-i Olivér – őrei legnagyobb megrökönyödésére – megszökött házi őrizetéből. Az esetnek semmiképpen sem volt szabad megismétlődnie. A templomos vezetők közül – Chinon viszonylagos közelsége ellenére – egy sem került Poitiers-ba, hogy vallomást tegyen a pápa előtt. A hivatalos magyarázat szerint nem voltak utazásra alkalmas állapotban – és ez akár igaz is lehetett, jóllehet inkább arról volt szó, hogy az előző évjúniusában Kelemen elé vezetett testvéreket alaposan kiválogatták, hogy meg tudják győzni a pápát a bűnösségükről. Természetesen fönnállt a veszélye annak, hogy a rend magas rangú tisztségviselői ebben a gondosan megrendezett színjátékban esetleg zavart okoznak.

Augusztus 14-én, egy nappal a pápa elutazása előtt bíborosokból és királyi miniszterekből álló küldöttséget menesztettek Chinonba. A tagok közé két francia, Bérengar Frédol és Suisyi István, valamint egy olasz kardinális, Landolf Brancacci került be. 17-én érkeztek a várkapu elé, majd az öt templárius fogoly egymás után előadta történetét, miközben szorgos jegyzők örökítették meg az újabb vallomásokat. Ezeket utóbb egy nagy pergamenen összegezték, amelyet eljuttattak Kelemenhez, hogy helyezze el a pápai levéltárban.{653} Elsőként Raimbaud de Caront, az erélyes természetű ciprusi preceptort kérdezték ki. Beismerte, hogy a rendbe történt belépését követően egy alkalommal megtagadta Krisztust, de ezentúl semmiféle vétségről nem volt tudomása. A szodómia mindössze egyetlen előfordulásáról tudott a rend egész történetében, és az a három rajtakapott keleti testvér esete volt, akiket büntetésül életfogytiglan a Château Pèlerinbe zártak; ám ezt az incidenset annyira szokatlannak és visszataszítónak tartották, hogy az elvetemültség végletes példájaként belekerült a rend regulájába. Vallomása után Raimbaud letérdelt a bíborosok elé, és bűnbocsánatért esedezett, amit el is nyert. Föloldozták bűnei alól, így visszanyerte helyét „az egyház hívei és szentségei közösségében”. Négy társára ugyanez az eljárás várt. Geoffroy de Charney normandiai preceptor, aki a rend ruházati ügyeiért felelve – drapier – Cipruson is szolgált, bevallotta, hogy beavatása alkalmával megtagadta a keresztet, a beavató testvért szájon csókolta, meg „a mellkasán is, noha a tisztesség okán, csak a ruháján keresztül”. Ez új elemnek számított, amelyről első vallomása alkalmával nem beszélt. Ő is bűnbocsánatért könyörgött, és föloldoztatott. Gonneville-i Gottfried, aki korábban Molay-i Jakab hírnökeként járta Ciprus és a pápai udvar közti utat, azt vallotta, hogy ugyan visszautasította, hogy megtagadja Krisztust, de megígérte: úgy tesz, mintha megcselekedte volna, hogy beavatói ne kerüljenek bajba. Hugues de Pairaud beismerte, hogy kigúnyolta a feszületet, de hangsúlyozta,

csak fenyegetés hatására cselekedett így. Azt is elmondta, másokat arra kényszerített, hogy a hátán meg a hasán is megcsókolják, valamint hogy a nőkkel való üzekedéssel szemben inkább elnézte, bár – amint hangsúlyozta – soha nem gyakorolta a szodómiát. Korábbi, a Montpellier-ben található furcsa fejről szóló vallomását is megismételte. Mindkét férfiú megbocsátást nyert, és visszafogadták őket az egyház közösségébe. Végül augusztus 20-án Molay-i Jakab is megjelent a színen. Decemberben visszavonta ugyan a vallomását, ám ezúttal – a pápai bűnbocsánat reményében – ismét megváltoztatta az álláspontját. Mindössze egyetlen vádpontban – Krisztus megtagadásában – vallotta magát bűnösnek, ám ezzel ki is elégítette vallatói igényeit. A jegyző az utókor számára följegyezte, hogy a mester „jelenlétünkben elítélte a föntebb említett, valamint egyéb eretnekséget is”, így a társaihoz hasonlóan könyörületes bánásmódban részesült. Később, de még ugyanazon a napon mindegyikük vallomásáról készített összefoglalót fölolvasták az illető előtt az anyanyelvén, aki annak igazságát esküvel bizonyította. Föloldozásuk után mind az öten börtönben maradtak, tekintve, hogy a rendnek mint intézménynek a romlottságát kivizsgáló pápai megbízottak munkája csak később, valamikor még az év folyamán kezdődött el, és a tanúbizonyságokra ők is kíváncsiak lehettek. Ami pedig a magánjellegű bűnökkel kapcsolatos vallomásokat illeti, az eljárást befejezettnek tekintették. A bíborosok összecsomagoltak, és abban a hitben távoztak Chinonból, hogy megmentették a testvéreiket. A pápa által elhatározott, széles körű vizsgálódás lassacskán mozgásba lendült. A püspökök Franciaországban és az egész katolikus világban testületeket kezdtek fölállítani, hogy egyházmegyéjükben tekintsék át a templomosok viselkedését, s ennek eredményeként majd vallomásokhoz jussanak, amelyeket azután föloldozás és vezeklés követhet.

Az a tény, hogy Franciaországban az inkvizíciós eljárásért viselt felelősség a királytól a pápára szállt, semmit sem javított a bűneik megvallására kész testvérek sorsán, mivel a helyi eljárást felügyelő püspökök többségét szoros kapcsolatok fűzték a királyi udvarhoz. Az ellenszegülő templáriusok hosszú börtönévekre számíthattak, és büntetést meleg ruházat nélkül, kenyéren és vízen, bilincsbe verve kellett letölteniük, gyakori vallatásokkal, fenyegetésekkel és végső soron kínzással szembenézve. A kegyetlen bánásmód következtében sok testvér megtébolyodott, sokuknak pedig a hosszú hónapokig tartó magány és a bántalmazások következtében olyannyira összezavarodott az elméje, hogy a vallatások alkalmával nem tudtak válaszolni a kérdésekre.{654} Azoknak, akik erre még képesnek mutatkoztak, egy sor oly módon megszerkesztett kérdést tettek föl, hogy a lehető legtöbb vétséget rájuk tudják bizonyítani. Minden testvérnek nyolcvanhét vagy nyolcvannyolc kérdést szegeztek, akik ezekre vagy beismerő, vagy tagadó választ adtak. A vallomással kapcsolatban minden érdeklődésre számot tartó körülményt följegyeztek, ám egyébként az egész eljárás a bürokratikus terror iskolapéldájának számított. Az előre megfogalmazott, bárgyú és sablonszerű kérdéseket újra és újra nekik szegezték: A testvér vajon a fölvételénél megtagadta Krisztust? A többiek is ekképpen cselekedtek? Ez a későbbiekben is előfordult? Azt tanították nekik, hogy Jézus nem az igaz Isten, vagy netán hamis próféta? Leköpték a feszületet? Vajon ezt rendszeresen megtették? Levizelték a feszületet? Megtaposták és levizelték a feszületet? Mindezt húsvétkor művelték? Megtagadták az egyházi szentségeket? Fölszentelt pap helyett a mesternek gyóntak? Megcsókolták-e illetlen módon valamelyik testvérüket? Melyik testrészén csókolták meg? A hátán? A gyomrán? A hímvesszőjén? Mondták-e nekik, hogy közösülhetnek a testvéreikkel? Maguk is követtek el hasonlót? Volt-e behatolás az ő részükről, vagy a másik fél részéről? Mondta-e neki valaki, hogy ez nem bűn? Imádtak-e bálványokat? A bálványok vajon fejekhez hasonlítottak? Esetleg háromorcájú fejekhez hasonlítottak? Hogyan imádták őket?

„Istennek” szólították őket? „Megváltónak” szólították őket? A többi testvér is ekképpen cselekedett? Mondta nekik valaki, hogy a bálvány majd megmenti őket? Gazdaggá teszi a testvéreket? Termékennyé teszi a földet? Virágba borítja a fákat? És így tovább és így tovább.{655} Végül a testi szenvedések és az eljárás kilátástalan hosszúságának hatására – noha sokukat csak hónapok múltán tudták megtörni – a legtöbb testvér fejet hajtott, és beismerte a bűneit. Az 1310 októberére tervbe vett vienne-i zsinatot végül elhalasztották egy évvel. Az idő a vallatóknak dolgozott, és ezt igyekeztek is minél jobban kihasználni. Az egyéves vagy annál is hosszabb, hidegben, éhkoppon eltöltött tömlöcélet után a legtöbb templomos föladta vagy belepusztult. Az egyik körzetben az 1307ben őrizetbe vett testvérek harmada öt év elteltével már nem volt az élők sorában.{656}

1310 tavaszára a vizsgálóbiztosok, a templomos testvérek és a független tanúk vallomásai alapján – Írországtól Ciprusig – összegyűjtötték a bizonyítékaikat. Ezekből a legtöbb helyen az derült ki, hogy IV. Fülöp miniszterei által kiötlött és a pápa által mindenütt ismertetett vádak megalapozatlanok voltak, és nagyrészt a képzelet birodalmába tartoztak. Ám a rend központjául szolgáló Franciaországban, a kíméletlen eljárások eredménye nyomán csaknem mindenütt egy ördögien romlott, erkölcstelen rend képe bontakozott ki. A francia királyi udvar már 1309 húsvétjától elkezdte haszonbérbe kiadni az elkobzott templomos birtokokat, azt föltételezve, hogy azok soha nem fognak visszakerülni jogos tulajdonosaihoz, ily módon nem csupán az egyes személyek ellen folytatott, hanem a rend egészének romlottságát firtató központi vizsgálat eredményeit is megelőlegezve. Az igazságtalanság nyilvánvaló volt. A templomosok központi vezetésének nem sok reménye maradt az ellenállásra. Molay-i Jakab személy szerint föloldozást nyert

vétkei alól Chinonban, ám hosszan tartó és sok szenvedéssel járó bebörtönzését nem vészelte át következmények nélkül. Miután Párizsban és Chinonban gyötrelmes vallatásokat kellett elszenvednie, újból a francia fővárosba szállították, hogy megjelenjen a pápai vizsgálóbizottság előtt, amely azzal a céllal gyűlt egybe, hogy a rend egészét illetően folytasson nyomozást. 1309. november 26-án, szerdán és november 28-án, pénteken a megtört templomos mestert a régi Sainte Geneviève-apátságba vitték, hogy a nagyobbrészt francia püspökökből és bíborosokból álló bírói testület előtt feleljen a kérdésekre. Ennek elnöke, Gilles Aycelin narbonne-i érsek egyben a királyi tanács tagja is volt. Jakab zavaros, bizonytalan válaszokat adott. Először azt állította, nem elég bölcs, és nem elég tanult ahhoz, hogy megvédje a rendet, így csak annyit jegyezne meg, „fölöttébb meglepőnek” találja, hogy az Egyház tönkre akarja tenni a templomosokat, hiszen harminckét éven át azzal fenyegetőztek, hogy II. Hohenstaufen Frigyest letaszítják a trónjáról, de ennek soha még csak neki sem kezdtek.{657} Amikor korábbi, saját magára nézve terhelő kijelentéseit fölolvasták előtte, ingerült lett, majd keresztet vetve azt mondta, „adná Isten, hogy amit a szaracénok és a tatárok műveltek, azt lehessen ezen ügy gonosztevőivel művelni, mert azok a szaracénok és tatárok vagy leütik a gonosztevők fejét, vagy kettéhasítják őket.” Ekkor Plaisiansi Vilmos, aki odakint meghallotta a mondottakat, bejött a terembe, és a mestert átölelve, arra kérte „ügyeljen rá, hogy ne alacsonyodjon le, és ne tegye tönkre magát értelmetlenül”. A mester ekkor időt kért, hogy végiggondolhassa, mit is mondott, majd a vallomását pár nappal későbbre halasztották. Amikor Jakab 28-án, pénteken ismét megjelent előttük, már nem volt olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon. Arra a kérdésre, hogy vajon kívánja-e megvédeni a rendet, azt válaszolta, hogy ő csupán egy „elszegényedett lovag, aki nem tud latinul”, de úgy értesült, létezik egy levél, amelyben a pápa fönntartotta magának a jogot, hogy az ügyével személyesen ő foglalkozzon. Miután tudomására adták, hogy a mester cselekedetei nem tartoznak a párizsi bizottság

hatáskörébe, hiszen az a rend egészét vizsgálja, Jakab azt felelte, csupán három dolgot tud fölhozni a védelmükre: a rendnek minden vetélytársánál jobb templomai vannak; több alamizsnát osztottak szét; és „nem tud arról, hogy volna olyan rend, […] amelynek tagjai nagyobb elszántsággal lennének készek a halálba menni a keresztény hit védelmében, annak ellenségeivel szemben”. Ezután ismét a Szentföldért folytatott háborúról kezdett összevissza beszélni, belevágott egy lendületes, de semmiképpen sem oda való történetbe IX. Lajos testvéréről, Artois-i Róbertről, aki 1250-ben halálba vezette a templomosokat. Ekkor, miközben a mester még beszélt, Nogaret Vilmos lépett a terembe. Míg Plaisians-i Vilmos viselkedését korábban baráti segítőkészség jellemezte, Nogaret sötét és rosszindulatú tekintettel pillantott körbe. Miután hallotta, hogy történelemről esik szó, elmondta, hogy a saint-denis-i királyi apátságban ő is olvasott olyan krónikákat, amelyekben az állt, hogy a templáriusok hűtlenül behódoltak Szaladin előtt, de a szultán megvetette őket, hiszen úgy tudta, hogy 1187-ben azért veszítették el a hattíni ütközetet, mert „a szodómia bűnétől szenvedtek”.{658} Ennek persze egy tárgyszerű történelmi vitához nem sok köze lehetett. Mindössze azt szemléltette igen világosan, hogy Molay-i Jakab ekkorra már egy zavaros beszédű öregemberré vált, és az alkalmassága, hogy a rendet megmentse a pusztulástól, a nullához közelített, továbbá hogy a bizottságot, jóllehet püspökök álltak az élén, a színfalak mögül valójában a király miniszterei mozgatták. Amikor 1310. március 2-án harmadízben is visszahívták tanúskodni, Molay-i Jakabnak már anekdotázásra sem futotta az erejéből, csupán annyit kért, hogy küldjék a pápa elé, és ott hozzák meg az ítéletét. Miközben a mester zavaros vallomásainak útvesztőjében csetlettbotlott, a templomos rend egyszerű tagjai körében mind erősebb ellenszegülés volt tapasztalható. Franciaország különböző vidékeiről több száz testvér érkezett Párizsba, hogy a testület előtt tanúskodjon. A városban kijárási tilalmat rendeltek el a számukra, és a püspöki házak biztonságos szobáitól a párizsi Temple-ig

különböző helyeken tartották őket őrizetben. Közülük azonban többen, ha korlátozottan is, de rendelkeztek némi szabadsággal, így kapcsolatot tarthattak egymással, és ekként összefogva komoly, erőteljes védelmet kezdtek szervezni. Februárban több mint ötszáz templomos vonult az apátsághoz azzal a szándékkal, hogy a rend védelmében önként tanúskodjanak. Néhányuk vallomását a bizottság tagjai meg is hallgatták, ám csakhamar oly sok testvér érkezett a fővárosba, hogy meg kellett szervezni a hivatalos képviseletüket. Március végén szabadtéri tanácskozást tartottak az apátság területén, és az ott megjelenő több száz templomos a fölhozott vádakat dühösen alaptalannak nyilvánította. A bizottsági tagok azt kérték, jelöljenek ki „meghatalmazottakat”, akik a testvéreket testületileg képviselik majd. Erre a célra négy férfiút – két káplánt és két lovagot – választottak. Az egyik káplán a negyvennégy esztendős, korábban a pápánál a rend érdekében eljáró követ, Bolognai Péter, a másik Provins-i Reginald, orléans-i preceptor volt; a lovagok pedig – Chambonnet-i Vilmos és Sartiges-i Bertrand – igazi veteránnak számítottak. Ők több ízben is panaszt emeltek azon körülmények ellen, amelyek között a testvéreket fogva tartották, megkérdőjelezték az egész per jogi alapjait, és kifogásolták a király minisztereinek tevékenységét, akik egy szigorúan egyházinak tekintendő ügybe avatkoztak bele. Április 7-én Bolognai Péter a küldöttsége élén a kihallgató terembe vonult, és a rend fönnmaradása érdekében indítványt terjesztett elő. Előadásában indulatos szavakkal, félelmet nem ismerő bátorsággal mindent lerombolt, amit a király és emberei 1307. október 13-a óta fölépítettek. A bizottság tagjai által összegyűjtött minden egyes bizonyítékot ki kell dobni – érvelt –,hiszen az önmagukat vádló templomosok „kényszer, erőszak vagy megvesztegetés, rábeszélés, megigézés vagy félelem hatása alatt vallottak”. Azt kérte, hogy ajövőben egyetlen világi személy se lehessen jelen a templomosok kihallgatásánál – és itt kimondatlanul is Nogaret Vilmos és Plaisians-i Vilmos neve lógott

a levegőben –,„se más olyan személy, akitől joggal tarthatnának, […] mivel összességében minden testvér megbénul a félelemtől meg a rémülettől, és így nem meglepő, hogy néhányan hazugságokat beszélnek”. Franciaországon kívül sehol nem találni egyetlen olyan templomos testvért sem – hangsúlyozta Péter –,„aki efféle hazugságokat állítana vagy állított volna”. Akik pedig az igazat akarták vallani, „azok ezért igen megszenvedtek, és most is naponta számtalan kínzást, büntetést, gyötrelmet, nélkülözést, sértést, csapást és viszontagságot kell elszenvedniük, amely nehézségeken csak a lelkiismeretük segíti át őket”.{659} Ezután Péter fölidézte a templomosok alapításának a történetét: ez olyan rend volt, amelynek „kibontakozását az irgalmasság és az igaz testvériség biztosította, […] éspedig mindennemű erkölcstelenség, szenny és bűn nélkül. Nálunk mindig is szigorú szerzetesi rend uralkodott és uralkodik most is, [valamint] a lelki üdvösségünk megszerzésére való erős igyekezet munkál bennünk.” A rendbe való fölvétel során pedig semmiféle nemiséggel kapcsolatos, eltévelyedett vagy istenkáromló szertartás nem történik:   Bárki, aki belép a rendbe, négy elengedhetetlen dolgot – nevezetesen engedelmességet, szüzességet, szegénységet és minden erejével a Szentföld szolgálatát – ígér meg. […] Békecsókkal fogadják be, ezután felölti a kereszttel ékesített ruhát, amely keresztet állandóan a kebelén viseli […] majd elsajátítja a regula előírásait, valamint megtartja a Római Egyháztól és a Szentatyáktól örökölt régi szokásokat.

  Az ellenük fölhozott állítások „épp annyira képtelenek, mint amennyire szemérmetlenek […] tévesek és hamisak voltak”. Akik ezeket hangoztatták, azokat „zabolátlan kapzsiság és a feneketlen féltékenység hajtotta”. Ezen állításokat „hazug és erkölcsrontó személyek” agyalták ki, és csak azért erősítették meg őket a testvérek vallomásai, mert „halálos fenyegetésekkel kényszerítették

őket olyan dolgok bevallására, amelyek lelkiismeretükkel ellenkeztek”. Péter a bizottságokat törvénytelennek nyilvánította, majd fölpanaszolta, hogy testvérei továbbra is az életükért rettegnek, és képtelenek vallomásaikat visszavonni, mert nap mint nap azt hajtogatják nekik, hogy ez esetben visszaeső eretnekként tekintenek rájuk, akikre már semmi jó, csak a máglyatűz szenvedései várnak. „A vallomások visszavonása – állítják – mindenképpen a máglyahalálhoz vezet.” Beszéde elején kilátásba helyezte, hogy a templomosok meg fognak jelenni a vienne-i zsinaton (vagyis az eredetileg 1310 októberére tervezett gyűlésen, ahol ügyükben V. Kelemen mondja majd ki a végső ítéletet), hogy a rend további fönnmaradásának ügyét a pápa elé terjesszék. Ha valóban így tesznek – tekintettel a többi királyságban lefolytatott vizsgálatok eredményeire –,akkor ügyük kedvezőre fordulhat. IV. Fülöpnek sem a templomosok párizsi megjelenése, sem ügyüknek a bizottság előtti szakavatott jogi képviselete nem volt kedvére való. Még inkább dühítette, hogy Kelemen pápa április 4-én – a bizonyítékok maradéktalan összegyűjtése érdekében – egy évvel későbbre, 1311 októberére halasztotta a vienne-i zsinat kezdetét. A templomosok pere egy hajnali, meglepetésszerű és villámgyors rajtaütéssel kezdődött, ám az évek folyamán megpróbáltatásaik véget érni nem akaró kínszenvedéssé váltak. Döntő beavatkozásra volt hát szükség. A kormányzat elkezdte kiválogatni azokat, akik Párizsban tanúvallomást tehetnek. A könnyen hajlítható tagokat idézték a bizottság elé, hogy a szokásos rágalmakat elismételjék, lehetőség szerint minél jobban fölnagyítva a groteszk elemeket: a köldökre adott obszcén csókok most már a végbélnyílásra csúsztak át. A király a párizsi egyetemről egy második jogi szakvéleményt is igyekezett beszerezni, amely megerősíti abbéli hatáskörét, hogy országában megtisztíthatja az Egyházat.{660} Azután ahhoz a taktikához folyamodott, amely mindig jó szolgálatot tett neki: a megfélemlítéshez.

Miközben a pápai bizottság a templomosok fölkészült védelmével birkózott, sok tanúskodásra érkezett testvér ellen még mindig vizsgálat folyt eretnekség és istenkáromlás ügyében. A király mindezt szem előtt tartva a sensi egyházmegyében fekvő, Párizsban illetékes egyházi vizsgálóbizottsághoz fordult, amelynek felügyeletét Marignyi Fülöp érsek, az uralkodó egyik legközelebbi tanácsadójának testvére látta el. Az érsek május második hetében nagy sietve ítéletet hozott ötvennégy templomos ügyében, akiket az ő helyi bizottsága előtt kérdeztek ki, de akik ez idő szerint Párizsban támogatták a rend egészének a védelmét. Az volt a célja, hogy rámutasson azokra az ellentmondásokra, amelyek ezen testvéreknek a püspöki vizsgálat során, illetve a pápai bizottság előtt adott vallomásaik között feszültek, bebizonyítandó, hogy e tanúk valójában visszaeső eretnekek. Gilles Aycelin narbonne-i érsek, a rend ügyében eljáró bizottság elnöke erre, hogy kifejezést adjon a fölháborodásának, nem vett részt a további kihallgatásokon. A testület nélküle folytatta tevékenységét, ám 1310. május 12-én hírnök szakította félbe munkájukat, tudatva velük, hogy az előttük vallomást tett ötvennégy sensi templomost visszaeső eretnekség bűnében vétkesnek találták, ezért késedelem nélkül máglyán fogják elégetni őket. Bolognai Péter és meghatalmazott társainak kétségbeesett erőfeszítései dacára, miszerint jogi kifogást emeljenek az ítélet ellen, most a királyi akarat győzedelmeskedett a szabályos eljárási rend fölött. A király tisztviselői összeterelték az összes sensi templomost, az összekötözött testvéreket szekereken a párizsi utcákon át a város mellett fekvő mezőre vitték, és az ott emelt, több tucat máglyán mindegyiküket elevenen elégették. A király tehát féktelen dühétől elragadtatva a máglyák fölcsapó lángjaival törte meg a templomosok ellenállását. Az ugyancsak sensi Provins-i Reginald nem volt a május 12-én máglyhalált halt templomosok között, de tarthatott tőle, hogy ugyanarra a sorsra jut. Az ellenállás folytatásával tehát a saját halálos ítéletét írhatta alá.

Bolognai Péternek, aki korábban keserűen panaszt emelt a bizottsági tagok előtt a tanúk megfélemlítéséről, most a király megmutatta, hogy milyen az igazi megfélemlítés: a káplán ugyanis egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. A bizottsággal csupán annyit közöltek, hogy megszökött a cellából, ahova éjszakára bezárták. Soha senki nem látta többé. E hitszegéssel sikerült a templomosok jogi védelmét fölszámolni, és a rend egyszerű tagjainak ellenállását meggyengíteni. Heteken belül leállt a rendet megvédeni szándékozó önkéntesek jelentkezése, miközben az untig hallott vallomásokat hangoztató tanúk újra megszólaltak, és elismételték mindazt, ami annak idején az eseményeket elindította. A kihallgatások még hónapokon át folytatódtak, mialatt a bizottsági tagok igyekeztek bizonyítékot találni arra, hogy a rend lényegéből fakadóan eretnek volt. Ezzel azonban alig tettek hozzá valamit a tűzhaláltól menekvést kereső, megrémült emberek fantáziálása alapján korábban összehordott bizonyítékokhoz. Ám a vallomások egyhamar terhelővé váltak. 1311. július 5-én a bizottság tagjait Pontoise-ba rendelték kihallgatásra, IV. Fülöp elé. Ő elrendelte, hogy fejezzék be a tevékenységüket, ugyanis már elegendő dokumentum állt a rendelkezésükre. Az írásos anyagot V. Kelemennek továbbították, hogy az októberben sorra kerülő vienne-i zsinaton majd alaposan áttekintse.

A templáriusok ellen Franciaországon kívül folytatott bűnvádi eljárás az egyes uralkodók pillanatnyi elfoglaltságától és jellemétől függően nagymértékben eltért egymástól. Ez sehol nem volt annyira nyilvánvaló, mint Angliában, ahol II. Eduárd 1307 júliusában – tehát éppen három hónappal a franciaországi tömeges letartóztatások előtt – foglalta el a trónt. A rend ellen fölhozott vádakra adott első reakciójául a gúnyt választotta. Ez nagyon is összhangban volt a személyiségével: alkalmanként helyesen ítélte meg a dolgokat, ám politikai ügyekben gyakran igencsak ostobának mutatkozott. A trónra lépésekor huszonhárom esztendős angol király IV. Fülöp

leányát, Izabellát jegyezte el, ezért többen bizonyára némi diszkréciót tanácsoltak volna az ügyben, ám a templomosok őrizetbe vételéről tudomást szerezve Eduárd azonnal levelet írt az aragóniai, navarrai, kasztíliai, portugál és nápolyi királynak. Ezekben kifejtette, hogy az állításokat teljes mértékben képtelenségnek tartja, és igen óvatosnak kell lenniük, hogy mit higgyenek el belőlük. Csak vonakodva tett eleget a Pastoralis praeeminentiae bullában foglaltaknak, és amikor 1308januárjában 144 angol templomost (közülük mindössze tizenöt lovagot) letartóztattak, az őrizetbe vételeket foganatosító főispánok figyelmeztetést kaptak, hogy ne „mocskos és bűzös” börtönökbe zárják őket.{661} Az angol mester, Guillaume de la More számára például kényelmes szobákat, napi járadékot és több szolgát biztosítottak Canterbury-ben, és a városban is kedvére sétálgathatott. Még abban a hónapban Eduárd Franciaországba utazott, hogy Fülöp leányát nőül vegye, ám még visszatérte után sem mutatott nagyobb hajlandóságot arra, hogy belefogjon az apósa által annyira óhajtott üldöztetésbe. Eduárd templomosokkal szembeni magatartását végül kisszerű önös érdekei változtatták meg. Jóllehet 1308januárjában, Boulogneban feleségül vette Franciaországi Izabellát, de nejével nem sokat törődött. Sokkal nagyobb érdeklődést mutatott egy nálánál idősebb, bizonyos Piers Gaveston nevezetű, ifjúkori barátja iránt. Az angol politikai osztály szemében a király és Gaveston fölöttébb visszataszító párt formált, és májusban egy angol püspökökből meg nemesekből verbuválódott szövetkezés arra kényszerítette az uralkodót, hogy kegyencét – visszatérése esetén kiátkozás terhe mellett – Írországba száműzze. Ettől kezdve Eduárd életében minden más eltörpült amellett, hogy miként hozhatná haza biztonságban Gavestont. Így aztán V. Kelemen támogatása – akinek hatalmában állt kegyencének fölfüggesztett kiközösítését föloldani – hirtelenjében fontossá vált, és Eduárdnak a templomosokkal szemben követett politikája ennek megfelelően változott. Novemberben elrendelte az összes angliai templomos újbóli

letartóztatását, akik mindaddig viszonylagos szabadságot élvezhettek. A művelet elérte az óhajtott célt, 1309 tavaszán Gaveston kiközösítését föloldották, és júniusban már – Eduárd báróinak elégedetlenségére – újra élvezhette az otthon melegét. Eduárd szeptemberben két pápai inkvizítort engedett be az országába, akik elkezdték a templomosok törvénysértő cselekedeteinek vizsgálatát. Azonban a rendnek korántsem kellett olyan viharos időket átélnie, mint Franciaországban. Ez részben annak tulajdonítható, hogy az inkvizíció egész koncepciója az angolok számára idegen volt, hiszen jogrendszerük az esküdtbíróságok előtt tett, nem pedig az elgyötört, megkínzott tanúkból kihúzott vallomásokra épült. A kínvallatást nem alkalmazták széles körben, és azon kevés esetben, amikor a templáriusok elleni vizsgálat során ehhez akartak folyamodni, a próbálkozás a legtöbb esetben nem hozott eredményt. A vizsgálatok három főbb helyen – Londonban, Lincolnban és Yorkban – folytak, és a pápai delegátusok előtt megjelent csaknem mindegyik testvér, és az eléjük tett hosszú bűnlajstrom minden pontját tagadta. Amit a legtöbbjükből ki tudtak csikarni, az a téveszme volt, hogy amikor egy testvért a regula megsértése miatt megkorbácsoltak, a mester fenyítést követő megbocsátását szent föloldozásnak, és nem a fegyelmi ügy lezárását jelző megnyilvánulásnak tartották. Ez pedig valóban jelentéktelen semmiségnek számított. A templomosok elleni vizsgálatok 1311 nyaráig folytatódtak, amely idő alatt a Franciaországból érkezett inkvizítorok levelekben adtak hangot a kudarcuknak, és azon tépelődtek, vajon el tudják-e érni, hogy kivételesen átszállíthassák az összes rabot a francia Ponthieu tartományba (amelyet II. Eduárd IV. Fülöp iránt tanúsított hűbéri hűségének köszönhetően birtokolt), és ott alaposan kivallathassák őket. Végül e terv kútba esett. Rövid időre izgalom lett úrrá a vallatókon, amikor két elfogott szökevényt meggyőztek arról, hogy úgy vághatják ki magukat a bajból, ha elismerik, hogy beavatásuk alkalmával megtagadták Krisztust, ám végül ez sem

hozott meggyőző eredményt. A vizsgálat azzal zárult, hogy a legtöbb testvért kolostorba küldték, hogy ott a kisebb vétségekért bűnbánatot gyakoroljanak, másokat pedig egyszerűen különböző szerzetesrendekbe vettek föl. Csupán a két legmagasabb rangú gyanúsítottra várt súlyosabb büntetés, az is inkább a titulusuk, semmint a tetteik miatt. Az angliai mestert, Guillaume de la More-t a londoni Towerba zárták, ahol 1312-ben – mindvégig a pápai föloldozásban reménykedve – elhunyt. Imbert Blanke (Humbert Blanc) auvergne-i preceptort – akinek úgy sikerült kereket oldania a franciaországi letartóztatás elől, hogy 1307-ben átszökött a La Manche csatornán – ugyancsak börtönbe vetették. Minden bizonnyal fogságban hunyt el valamikor 1314 után. Egyikük sem ismert be semmiféle gaztettet. II. Eduárd tíz éven át rendelkezett a templomosok földjeivel, az annak idején Geoffrey Fitz Stephen által oly szorgalmasan lajstromozott jövedelmekkel a királyi pénzes láda tartalmát gyarapította, mígnem 1324-ben át nem kerültek az ispotályosok birtokába. A templomos rend tehát csöndben, minden föltűnés nélkül szenvedett ki Angliában. Más királyságokban az ellenük folytatott eljárás a helyi viszonyoknak megfelelően változott. Írországban az inkvizítorok inkább közönnyel eltelve végezték a dolgukat, minden alaposság nélkül, csak felületesen kérdezték ki a vádlottakat, és 1312-ben úgy helyezték nyugállományba a testvéreket, hogy még csak egy másik rendbe sem kellett belépniük. A spanyol félszigeten a templomosok sokkal inkább harcoló katonai rendnek számítottak, mint Franciaországban vagy Angliában, amely tényező letartóztatásukkor igen fontos szerepet játszott. II. Jakab király legalább annyira kételkedőnek mutatkozott a vádakat illetően, mint Eduárd, és kezdetben – hozzá hasonlóan – ő sem mutatott különösebb hajlandóságot, hogy föllépjen ellenük. A franciaországi letartóztatásokat megelőző öt esztendőben Jakab ugyanis kézzelfoghatóan segítette a rendet, hogy a másik, valenciai királyságában kiépíthesse a földbirtokhálózatát.{662} Ám az Aragóniában megalapozott katonai erejük egyhamar tönkretételük

valódi okává vált. Tudniillik amint Franciaországban elkezdődtek a letartóztatások, az aragóniai templomosok fölkészültek az ellentámadásra: készleteket halmoztak föl, javaikat a könnyebb mozgathatóság érdekében arannyá váltották át, váraikat megerősítették. Jakab eredendően nem viszonyult a rendhez ellenségesen, ám az a lehetőség, hogy királyi hatalmával erődítmények szegüljenek szembe, elfogadhatatlan volt számára. A beköszöntő új évben, 1308-ban lefogatta a helyi mestert, majd elkezdte ostrom alá venni a templomos várakat. Az egyik elkeseredett testvér elátkozta II. Jakabot a háládatlansága miatt, szemére hányva, hogy a templáriusok hányszor áldozták föl életüket az aragóniai királyságért. Jakab azonban ügyet sem vetett az efféle bírálatokra. Kisebbfajta polgárháború vette kezdetét, amikor a királyi csapatok Miravetben, Monzónban, Ascóban és több más helyen megostromolták az eredetileg a mórok elleni szent háború céljaira épített templomos erődítményeket. A királynak több hónapjába tellett, hogy kiéheztesse az utolsó várak védőit is: a hatalmas monzóni erőd (amelyben annak idején Jakab nagyatyja templomos felügyelet mellett nevelkedett) és Chalamera csak 1309 júliusában adta meg magát. Foglyokat ejtettek, néhányukat meg is kínozták, ám ez Aragóniában ugyanolyan hatástalannak bizonyult, mint Angliában. Egyetlen aragóniai templomos sem ismert el semmiféle bűnt vagy gonosztettet, 1312-ben a rend ellen folytatott eljárást egy árva kicsikart vallomás nélkül zárták le.{663} A testvéreket életjáradékkal bocsátották el, hogy szerzetesként valamelyik klastromba vonuljanak vissza, birtokaikat pedig a király az ispotályosok és egy új, a calatravai mintájára – a valenciai Montesában – alakult katonai rend között osztotta föl. A templomosok szervezete lassan az emlékek ködébe veszett. Kasztíliában és Leónban a templomosok ellen folytatott vizsgálat 1310-ben ártatlannak nyilvánította őket. Mallorcán sem sikerült komolyabb vagy botrányos esetre fényt deríteni. A különböző itáliai városállamokban a templomosok elleni eljárásokat csupán múló

figyelem kísérte. Noha akadt néhány testvér, aki elismerte a szokásos tévelygéseket kezdve a feszület megtaposásától a szodómiáig és a bálványimádásig, ez viszonylag csekély visszhangot váltott ki. Itália északnyugati térségeiben a vizsgálóbiztosok megtiltották a kínvallatást, és tevőlegesen is igyekeztek foglyaik ártatlanságát bizonyítani.{664} Szicíliában a hatóságok nagyfokú érdektelenséget tanúsítottak a testvérek üldöztetése iránt, és bár letartóztatások meg perek előfordultak, ezek semmiféle izgalmas eredménnyel nem jártak: csak csekély számú testvér akadt fönn a hálón, ám ők is anélkül, hogy bármelyikük élete veszélyben forgott volna.{665} Németországban hasonló volt a helyzet: az egyes uralkodók csak korlátozott mértékben és különösebb lelkesedés nélkül léptek föl a rend tagjaival szemben. Minél távolabb utazott valaki északkelet felé a keresztény világban, annál kevesebb templomossal találkozhatott. A német fejedelemségeket jobbára a Teuton Lovagrend uralta. A templomosok ellen folytatott németországi eljárás egyetlen újdonságát a mühleni rendház apácái szolgáltatták. A klastromot 1272 óta hivatalosan a templomos rend birtokolta és kormányozta, mégpedig a wormsi püspökkel kötött megállapodás eredményeképpen, akit valószínűleg ama tény befolyásolt, hogy a Német Lovagrend a frontvonaltól távol eső monostoraiba szerzetesnőket fogadott be. Amikor a templomosokat fölszámolták, a mühleni apácákat kényszerűen az ispotályosok alá rendelték, amit ők ellenkezéssel fogadtak, és panaszt emeltek a velük szemben alkalmazott bánásmód miatt.{666} Ciprus szigetén a templomosok – Aragóniához hasonlóan – valódi katonai erőt és állítólagos spirituális fenyegetést jelentettek. 1307 nyarának eleje óta a sziget több településén tartották őket fogva. Csaknem három esztendő telt el, mire 1310. május 5-én megkezdődtek a kihallgatások.{667} Ekkorra az eredetileg letartóztatott 118 templáriusból már csupán 76 maradt életben és bizonyult alkalmasnak a vizsgálóbiztosok kérdéseinek megválaszolására. Ezeknek több mint a fele lovag volt – tehát sokkal

nagyobb volt az arányuk itt, mint nyugaton, ahol csupán a testvérek egytizede viselt lovagi rangot. Az állítások minden pontját egyemberként mindannyian határozottan tagadták. Azt viszont nem, hogy az újoncokat a fölvételükkor makulátlan békecsókkal üdvözölték. Megerősítették, hogy a templomos rendtartás szerint a káptalani tanácskozások titkosak voltak, amelyekbe kívülállók nem nyerhettek betekintést. A vizsgálat kiszélesítése érdekében ötven nem templomos tanú, közöttük a sziget néhány kiemelkedő személyiségének – mint amilyen a királyi sénéchal (máshol: ciprusi bailli) Ibelini Fülöp, vagy Montfort-i Rupen, Bejrút címzetes uralkodója, továbbá bejrúti püspök és két apát – vallomását is meghallgatták. E férfiak ellenezték a mély politikai megosztottságot II. Henrik és testvére, Amalrik között, aki letaszította trónjáról és Örményországba száműzte a királyt. Mindannyian esküvel erősítették meg a templomosok feddhetetlenségét és jellemességét. Többen is elmondták, hogy látták a templomosokat, amint éppen áldoztak, vagy nagy mennyiségű alamizsnát osztottak szét a szegények között: „kenyeret, húst, alkalmanként pénzt, és ezt minden héten (megcselekedték)”.{668} A testvérek hírnevéről szóló tanúvallomások nem is lehettek volna ennél előnyösebbek. Áthatotta őket a templomosok iránt érzett büszkeség és az irányukban megnyilvánuló jóindulat, hiszen a rend – minden fogyatékossága ellenére – az iszlám elleni háború frontvonalában nagy megbecsülésnek örvendett. Az egyik tanú, Jean de Norris limasszoli kincstárnok és páfoszi kanonok arról számolt be, hogy a ciprusiak között élt egy közkeletű mondás, miszerint: „Akár igazad van, akár nincs, templomosként foglak védelmezni téged.”{669}

A vienne-i zsinat 1311 októberében ült össze, és ítéletét 1312. március 22-én hirdették ki. Sokan az egész keresztény világból összegyűlt magas rangú egyházi személyek közül – egyebek mellett

négy pátriárka, húsz bíboros és nagyszámú érsek, valamint püspök – kételkedtek a templomosok ellen fölhozott vádakat illetően, és követelték a védelem meghallgatását. Ez önmagában még nem lett volna észszerűtlen, ám e fölháborító kívánság teljesítése ellen hatott a francia király közeli jelenléte, aki a harminc kilométerre fekvő Lyonban sereget gyűjtött össze, miközben levelekkel ostromolta a pápát, követelte a templomos rend eltörlését és helyette egy új rend életre hívását, amely folytathatná a hitetlenek elleni harcot. Az üzenet világos volt, és V. Kelemennek választania kellett: vagy VIII. Bonifác sorsára jut, vagy magáévá teszi az igazságot, amely igazából azóta nyomta a vállát, hogy a pápai tiarával 1305-ben megkoronázták. Francia pápa lévén a végén úgyis csak a francia király parancsát fogja végrehajtani. A templomosokra vonatkozó határozatot a Vox in excelso (Hang a magasból) kezdetű pápai bulla summázta. Az ótestamentumi idézetekbe foglalt szövegben Kelemen az alapítás idejétől kezdve összegezte a templomosok ügyét. Kiemelte, hogy az Egyházban milyen tisztelet és megbecsülés övezte a rendet, ám „maga Jézus Krisztus ellenére […] beleestek a keresztény hittől való elpártolás istentelen bűnébe, a bálványimádás förtelmes gazságába, a szodomiták és különböző eretnekségek halálos vétkébe”. A pápa hízelgett IV. Fülöpnek, „oly kedves fiunknak Krisztusban”, akinek „nem állt szándékában, hogy a templomosok birtokaiból bármit is magának követeljen vagy kisajátítson, […] ő az igaz hitért égett, őseinek jól látható nyomdokaiba lépve és csillapíthatatlan lelkesedéssel”. Ezután megismételte a vétségek és kegyeletsértések sorát, azon állításban összefoglalva, hogy „a mester, a preceptorok, a rend többi testvére valamint maga a rend is elkövette ezeket és mellettük más egyéb bűnöket is”, amelyekről az inkvizítorok által egybegyűjtött, számtalan vallomás bizonyságot szolgáltatott. Kelemen külön említést tett Molay-i Jakab, Hugues de Pairaud, Raimbaud de Caron és társaik Chinonban tett tanúvallomásairól, hozzátéve, hogy ők föloldozást nyertek. Ezután bejelentette végső határozatát:

  E vallomások nagyon is kétessé tették a rendet. […] A romlottság meg a gyanakvás gyűlöletessé változtatta Isten szentegyháza, prelátusai, a királyok és más fejedelmek, valamint általában a katolikus hívők előtt. Azt is hihetjük, hogy ettől fogva minden feltételezés szerint nem akad majd jóhiszemű ember, aki belépni kívánna a rendbe, ezért hát mind az Isten szentegyháza, mind a szentföldi kötelezettségek számára fölöslegessé válik.

  A templomosok nem kaptak esélyt, hogy megvédjék magukat Vienne-ben, és jóllehet képzeletszülte hírek szóltak arról, hogy a város környékén kétezer testvér vár arra, hogy bemehessen az ülésterembe, végül semmi ilyesmire nem került sor. Védtelenek és jobbára látatlanok maradtak azon gyülekezet számára, amely a sorsukról döntött. A pápa a Vox in excelso kezdetű bullájában ügyesen vágta ki magát ezen égbekiáltó igazságtalanságokból, és úgy érvelt, hogy amíg döntését az ellenérvek meghallgatásával késleltetné, aközben a templomosok javai teljesen tönkremennének, és hasznosságuk a keresztes vállalkozásban is kérdésessé válna. Vagyis a húzás-halasztásból semmi jó nem származna.   Ezen okból, sajgó szívvel […] a szent gyülekezet jóváhagyásával a templomosok rendjét, reguláját, öltözetét és elnevezését megtámadhatatlan és örök érvényű dekrétumunkkal eltöröljük, és szigorúan megtiltjuk, hogy ettől kezdve bárki is belépjen a rendbe, magához vegye vagy viselje annak öltözetét, vagy merészeljen templomosként viselkedni. Ha bárki másként cselekszik, azonnali kiközösítésnek teszi ki magát.{670}

  Amint az írnok befejezte munkáját és a pápai pecsét is rékerült az oklevélre, a 192 évig fönnálló templomos rend megszűnt létezni. Az egyetlen apró győzelemnek az számított – ha egyáltalán annak lehetett nevezni –,hogy birtokai nem IV. Fülöpre szálltak, hanem a pápa a „saját és az apostoli szék rendelkezésére” tartotta fönn. Továbbá egy szó sem esett a katonai rendek összevonásáról. 1312-

ben olyan döntés született, hogy a templomosok vagyonát a keleti tevékenységük támogatására az ispotályosok kapják meg. Ám ez csak részben számított jó hírnek az ispotályosok számára. Ugyanis míg elméletben 3200 kilométeren át húzódó, hatalmas birtoktestekhez jutottak, az égből pottyant ajándékokkal kapcsolatos követeléseik érvényesítéséhez vezető jogi huzavona több mint egy évtizeden át megkötötte a kezüket. A spanyol félszigeten elterülő templomos birtokokat a világi uralkodók, az ispotályosok, valamint az aragóniai Montesában székelő új katonai rend között osztották szét. A párizsi templomos kincstár ezüstkészlete minden valószínűség szerint a király pénzverdéibe vándorolt, viszont a földekből csak keveset sikerült megszereznie, és sem magának, sem a fiainak nem tudta biztosítani az egyesített katonai rendet vezénylő keresztes uralkodó szerepét. Győzelme szigorúan személyes volt: egy olyan szervezet fölött aratott diadalt, amelyről sikerült elhitetnie magával, hogy minden ízében átjárta a titkolózás, az eretnekség, az erkölcstelenség, a paráznaság, az istenkáromlás, az érzékiség és a gonoszság fertője. A templomos birtokok fölosztását követően több száz fogoly szorult rehabilitációra vagy elszállásolásra. A bűnüket nem bánó megátalkodottakat egész életükre börtönbe zárták, ám szép számmal akadtak olyanok, akik föltételezett vétkeiket elismerték, és bűnbocsánatot nyertek. Őket más szerzetesrendekbe küldték, ahol az avignoni pápai udvar járadékot biztosított számukra. Ottani életük jobbára alig különbözött a templomos rendházakban töltött mindennapjaiktól. Az olyan vidékeken, ahol a templáriusok korábban tényleges katonai feladatokat láttak el, új külsőben folytathatták tevékenységüket. Portugáliában 1319-ben megalapították az új Krisztus-rendet, amelynek a volt templomos birtokokból is jutott, és ez lehetővé tette, hogy az új uniformisba bújtatott templomos katonák továbbra is a korábbi templomos erődítményekben maradjanak, és részt vegyenek a mórok elleni szent háborúban.

Néhány elkóborolt templomost egyáltalán nem érintett a rend föloszlatása. Sudheimi Ludolf német krónikás 1340-ben találkozott két vándorló öregemberrel Palesztinában, akik azt állították, hogy Akkon 1291-es elestekor kerültek mameluk fogságba templomosokként.{671} A muszlim világban a rend megszüntetése korántsem váltott ki akkora ünneplést, mintha mindez Szaladinnak sikerült volna, és a Hattín utáni lefejezésparádéjával tünteti el végképp a föld színéről a templomosokat. Ekkor a testvéreket már egy teljes nemzedéket felölelő ideje nem lehetett látni a Szentföldön. Valójában már jóval korábban eltörölték őket. Minden vitézi hírnevük ellenére a templomosok feltűnően keveset küzdöttek ez ellen. Ám néhányukat nem lehetett kifizetni azzal, hogy új öltözékbe bújtatták őket, hogy aztán a feledés homályába merüljenek. 1310-ben Molay-i Jakabot, Hugues de Pairaud-t, Geoffroy de Charney-t és Gonneville-i Gottfriedet Chinonból a Párizs és Rouen között félúton, a Szajnától északra fekvő Gisors hatalmas erődítményébe szállították át (Raimbaud de Caron valószínűleg a chinoni börtönben hunyt el). Az utolsó megjelenései egyikének alkalmával a rend bűneit vizsgáló bizottság tagjai előtt, Jakab patetikus módon a pápa kegyelmébe ajánlotta magát, ám taktikája, amelyhez a megpróbáltatásai során mindvégig ragaszkodott, végül semmilyen eredménnyel nem járt. És a kudarcnak ez a sorozata azután is folytatódott, hogy a rendet föloszlatták. 1313 decemberében Kelemen figyelme egy utolsó pillanatra a mester és három, még életben levő társa felé fordult. A testvérek abban reménykedtek, hogy személyesen hozzá folyamodhatnak majd segítségért, ám Kelemennek ekkor már nyilvánvalóan elege lett a templomosokból. Ezért maga helyett egy bíborosokból álló testületet bízott meg azzal, hogy vizsgálja meg a négy templomos ügyét. Novelli Arnold, Auch-i Arnold és Fréauville-i Miklós fogja tehát viselni a felelősséget az utolsó tanúvallomások összegyűjtéséért, és az ítélet meghozataláért.

1314. március 18-án nagy sokaság gyűlt össze a párizsi NotreDame székesegyház mellett fölállított emelvény körül, hogy végignézze, amint ezen idős férfiakat – akik valamikor a világ leghíresebb katonai rendjét vezényelték – elítélik a szervezet összeomlásában játszott szerepük miatt. A tömegben föltűnt Marignyi Fülöp sensi érsek alakja is, akinek a püspöki bizottsága korábban ötvennégy templomost küldött halálba. A három, széles karimájú kalapot viselő bíboros megvizsgálta a vádlottak esetét, és kihirdette, hogy milyen büntetést szabtak ki rájuk. A saint-denis-i szerzetes krónikájának a folytatója, bizonyos Nangis-i Vilmos, följegyezte, hogy e bizonyos napon szemtanúja volt, amint Molay-i Jakabot és társait kihallgatták. Röviden kikérdezték őket, és mind a négyen fönntartották vallomásukat. Bűneikért föloldozást nyertek ugyan, de példás és szigorú penitenciát mértek ki számukra. „Súlyos, életük végéig tartó börtönbüntetésre ítélték őket” – jegyezte föl a krónikás.{672} Molay-i Jakabnak, aki addig már hat és fél esztendőt töltött bezárva, ez túl sok volt. A pápai vizsgálatot végzők által tartott egyik kihallgatása alkalmával fölidézte fiatalkori emlékét, amikor a Szentföldre vezényelték, hogy a szaracénok ellen harcoljon, és földühödött az akkori mesterre, Beaujeu-i Vilmosra, akinek minden törekvése arra irányult, hogy a békét megőrizze. Az akkori csalódottsága miatt rátelepedett kudarcérzés azóta is gyötörte. Valójában Jakab egész pályafutása csalódások sorozatából állt, amelynek csúcspontját az a per jelentette, ahol olyan cselekedetek bevallására kényszerült, amelyek besározták a nevét, lelki üdvösségét veszélyeztették, a rendet pedig – amelynek áldozta magát – romlásba döntötték. Most meg azt hozták a tudomására, hogy hátralévő napjait kővel körülzárt magányban fogja lepergetni, és élete az esküszegők csúfos bukásával ér majd véget. Az őt figyelő hallgatóság megdöbbenésére, úgy döntött, szóra nyitja száját. Miközben az egyik bíboros a tömeget okította, Jakab félbeszakította, és ártatlanságát kezdte hangoztatni. Geoffroy de Charney csatlakozott hozzá, tiltakozva az igazságtalanság ellen,

amelytől mindketten szenvedtek. Szidalmazták a bíborost meg a sensi érseket, „és mindennemű tisztelettől eltekintve, elkezdtek mindent tagadni, amit korábban bevallottak”.{673} A Jakab és Geoffroy de Charney mögött álló Hugues de Pairaud és Gonneville-i Gottfried megőrizte nyugalmát. Mindegyikük tudta, hogy valójában mi történik. A csöndben maradók elfogadták a bebörtönzést kimondó ítéletet. Akik viszont szót emeltek, azokra visszaeső eretnekként tűzhalál várt. A sokaság döbbenten figyelt. Egy előre elrendezett látványosság váratlan és nem kívánt fordulatot vett. Molay-i Jakab továbbra is dühösen bizonygatta ártatlanságát, mígnem egy őr odalépett hozzá, „és úgy szájon teremtette [a mestert], hogy többet nem bírt szólni, majd a hajánál fogva berángatták a kápolnába”.{674} Bármi lett is volna a rendes eljárás menete, a dolog félbeszakadt. Geoffroy de Charneyt Molay-i Jakabbal együtt elvezették. Úgy gondolták, hogy mindkettőjüket bezárva tartják, „míg esetüket a következő napon majd alaposabban meg nem tárgyalhatják”. Ám a Notre-Dame székesegyháznál lezajlott jelenetek híre gyorsan elterjedt a városban, és néhány óra elteltével IV. Fülöp fülébe is eljutott. A király türelmének a végére ért. „Tárgyalt a tanácsadóival – írta a krónikás –,és anélkül, hogy a papságot értesítette volna, arra a megfontolt döntésre jutott, hogy a két templomost tűzhalállal kell sújtani.”{675} Március 18-án az est leszálltával a templomos mestert és a normandiai preceptort egy kis hajóval a Szajnának az Île-des-Javiaux nevű, a királyi palota kertjétől nem messze eső szigetére szállították, ahol már készen állt a két füstölgő máglya. A Türoszi Templomos egy kereskedőtől értesült minderről, aki márciusban Párizsban tartózkodott, és a saját szemével látta, hogy mi történt a szigeten. „A mester könyörgött nekik, hogy hadd mondja el az imádságait, amelyeket Istenhez intézett – írta. – Ezután hagyták, hogy testüket a végrehajtó akarat megkötözze.”{676} Egy másik francia krónikaíró versben örökítette meg a két templomos utolsó perceit. Szenvtelen jelenetben írta le, hogy az

alsóruháira vetkőztetett Molay-i Jakab nem remegett, és egyáltalán semmi jelét nem adta a félelmének. Miután a máglyához kötözték, azt kérte, hogy imádkozhasson. Majd hozzátette: „Isten tudja, hogy ki tévedett és ki követett el bűnt. Hamarosan a balszerencse sújt majd le azokra, akik helytelenül ítéltek el minket: Isten majd megbosszulja a halálunkat.” Ezután kijelentette: kész meghalni. A lángokat fölszították, az égő fa ropogott, és Molay-i Jakab hamarosan kiszenvedett. „Oly szelíden ragadta el a halál – írta a költő –, hogy mindenki csak csodálkozott.”{677} Minden, ami Krisztus szegény lovagjaiból álló templomos rend utolsó mestere után maradt, nem volt más, mint az átok, amely halála pillanatában hagyta el az ajkát.

Hugues de Pairaud és Gonneville-i Gottfried sok évvel a párizsi erőszakos események után hunyt el a börtönben. Geoffroy de Charney-t ugyancsak elégették március 18-án, és különböző hírek szóltak arról, hogy csontjait Molay-i Jakab maradványaival együtt ereklyeként megmentették, mint ahogy arról is, hogy mindenük a lángok martalékává vált, és a hamvakat végül szétszórták. A templomos mester reménye, mely szerint Isten majd megbosszulja halálukat, akár pusztán égbe kiáltott kívánság is maradhatott volna, ám az átok megfogant. A két férfiú, aki a legtöbbet tette a templomos rend elpusztítása érdekében – IV. Fülöp francia király és V. Kelemen pápa – egy év leforgása alatt a másvilágra költözött. Kelemen mindig is betegeskedett, és végül hosszan tartó emésztési zavarok végeztek vele. A csupán negyvenhat esztendős Fülöpöt 1314-ben, egy vadászat alkalmával végzetes szélhűdés érte, és elődje, IX. (Szent) Lajos mellé helyezték végső nyugovóra SaintDenis-ben. De vajon nyert-e valamelyikőjük is valamit a templomosok tönkretételéből? Az valószínűleg igaz lehetett, hogy 1306-ban a templomos és az ispotályos rend megújulásra szorult, és megért az egyesülésre. Akkon elestét követően elveszítették rendeltetésüket,

és két évtizeden át csak az új keresztes hadjárat reménye tartotta őket életben, miközben keleten – másokhoz hasonlóan – elutasították a mongolok megjelenése és a mameluk hódítások nyomán kíméletlen módon kialakult új realitások tudomásul vételét. Ebben az értelemben Kelemen –jóllehet ügyetlenül és rengeteg szükségtelen rombolás révén – csak közreműködött a keresztény erőforrások átcsoportosításában. Ezenfelül a tevékenysége során nem mutatott föl semmi érdemlegeset. Dante Alighieri 1320-ban fejezte be Isteni színjátékát, s ebben az olvasók Kelement a pokolban találják, akire az a sors vár, hogy fejjel lefelé lógva pörkölődjön. Dante szerint Kelemen „egy törvényt nem néző pásztor”, ki nyugatról jön, a tisztségét megvásárolta, és megegyezett a francia királlyal.{678} Fülöp mindeközben – mint ahogy egész uralkodása alatt – folyamatosan ridegnek, kegyetlennek és kibékíthetetlenül ellenségesnek mutatkozott minden olyan egyénnel vagy csoporttal szemben, akiről vagy amelyről azt föltételezte, hogy személye vagy az önmagáról kialakított „legkeresztényibb király” képe iránt tiszteletlenséget tanúsít. Halála előtt nem sokkal moralizáló paranoiáját saját családjára is rázúdította. Azon a híresztelésen földühödve, miszerint a két menye a Tour de Nesle nevű part menti őrtoronyban házasságtörő viszonyt folytat egy-egy normandiai lovaggal, mindannyiukat – a harmadik fia feleségével együtt, aki állítólag tudott a dologról – letartóztatta. A lovagokat megkínozták, kivallatták, majd az uralkodó a nyilvános vesztőhelyen kegyetlenül kivégeztette, menyeit pedig életük végéig börtönbe záratta. A Tour de Nesle-botrányból semmi jó nem származott Fülöpre nézve. A módszerek csaknem azonosnak bizonyultak Bonifác pápa, a francia zsidók és a templomosok üldöztetése során alkalmazottakkal, melyeknek közös nevezője a király új jövedelemforrások iránti igénye volt azon kívánsággal párosulva, hogy hatalmát királyságának új részeire is kiterjessze, illetve azzal a rendkívüli tulajdonsággal kiegészülve, hogy képes volt mindenkire, aki az útját keresztezte, rásütni a legvisszataszítóbb erkölcsi

eltévelyedés bélyegét. Fülöp – még a kor mércéjével mérve is – erőszakos, álszent embernek számított, és a legjobb, ami a magatartásáról elmondható, hogy számos áldozatának a templomosok csupán egyetlen csoportját képezték. 1307 októbere és 1314 márciusa között a templomos rendet teljes egészében felszámolták. Vagyonukat zár alá vették. Javaikat elkobozták, hírnevüket besározták. Tagjait tömlöcbe vetették, megkínozták, megölték, másokat rendházaikból elüldözték és megalázták. Akik mindezt túlélték, nagy valószínűséggek börtönben haltak meg, vagy megszokott környezetükből kiszakították, és más kolostorokba küldték át, néhány elenyésző esetben pedig beléphettek az új katonai rendek kötelékébe. Mindazon színes legendák ellenére, miszerint a rend titkos társaságba tömörülve vészelte át a csapást, amint beköszöntött a 14. század harmadik évtizede, a rend mindenfajta értelemben megszűnt létezni. A központi templomos irattárat, amely a kincstáruk után a legértékesebbnek számított Keleten, Cipruson őrizték meg, ahol előbb az ispotályosok birtokába került, majd a későbbiek során nyoma veszett. Minden bizonnyal a 16. században, amikor a sziget a törökök kezére jutott. A templomosok hamvai a francia királyságban találtak örök nyugalomra, ott, ahol annak idején oly sok mindent tettek a rend megerősítése érdelében. Az utánuk maradt emlékeket a muszlim ellenségeik tüntették el, akik ellen először ragadtak fegyvert egyesült erővel. „A frankok közül ők voltak a legvitézebb harcosok” – jellemezte őket Ibn al-Athír moszuli krónikás, aki még a fénykorukból ismerte őket. A legvégén viszont már egyszerűen képtelenek voltak küzdeni.

A keresztes hadjáratok, amelyekben a templomosok korábban vezető szerepet játszottak, a rend eltűnésével sem értek véget. A szent háború eszméje mély gyökeret vert Európa vallásos népeinek fejében, s ha gyakorlatilag lehetetlenné vált is olyan had felállítása, mint amilyen 1096 és 1250 között vonult Jeruzsálem, Damaszkusz és

Damietta ellen, a Szentföld visszafoglalásának álma tovább élt. Ugyancsak tovább élt a Római Egyház azon hajlandósága, hogy úgy nyerje el a világi uralkodók jóindulatát, hogy megadja nekik a keresztes hadjárat státusát a határaikon vívott háborúkkal, meg Európa peremvidékein a különböző „pogány” népek ellen indított támadásokkal kapcsolatban. Spanyolországban a 14. és 15. században is folytatódott a reconquista, miközben jelentős számú muszlim maradt jogilag a kasztíliai királyság hűbéresének számító, ám a valóságban nagyon is önálló, büszke muszlim országban, a Granadai Emírségben Ha Kasztília ereje megroppant, vagy amikor éppen hadilábon állt a szomszédos Aragóniával vagy Portugáliával, Granada felől általában az erőszak föllángolására lehetett számítani. Ezért aztán a calatravai és a katonai Santiago-rend továbbra is ellátta a keresztény és muszlim területek határán található várak és hegyi hágók őrzését. A Granadai Emírséget csak azután sikerült megdönteni, hogy V. Aragóniai Ferdinánd király 1497-ben házasságra lépett Izabella kasztíliai királynővel, és így – egyesítve két nagy királyságukat – közös erővel léphettek föl a Naszrida uralkodó, XII. Mohamed ellen. A két „legkatolikusabb uralkodó” lépésről lépésre foglalta el az emirátust, majd 1492 januárjában Mohamedet kiűzték a fővárosban emelkedő Alhambra palotából, ahová soha többé nem tért vissza. Spanyolországon határain túl tervek sokasága állt készen a szentföldi keresztény uralom visszaállítására, ám ezek megmaradtak olyan emberek hagymázas elképzeléseinek, akik bővelkedtek ugyan ötletekben, ám tapasztalatokban annál kevésbé, és akik még életükben nem láttak mamelukot. 1318-ban IV. Fülöp fia, V. Fülöp egy nemesek által vezetett hadivállalkozást tervezett a Tengerentúlra, unokafivére, Clermont-i Lajos vezénylete alatt. Utóbbit „minden hadra fogható fegyveres kapitányának és főkormányzójának” nevezték ki, és a katonákat „úgy bocsátották útjukra, mint a Szentföld megsegítésére indítandó általános szárazföldi vagy tengeri támadást megelőző sereget”.{679} Néhány esztendővel később a velencei földrajztudós, Marino Sanudo

Torsello vaskos könyvet ajándékozott XXII. János pápának Szíria és Egyiptom partjainak részletes tengerészeti és szárazföldi térképeivel. E munkával azon bonyolult elképzelését kívánta alátámasztani, hogy a Nílus-deltát nagy kiterjedésű blokáddal zárnák le, majd tengeri és szárazföldi támadást indítanának Genovából, Velencéből, Kréta, Rodosz és Ciprus szigetéről, valamint Örményországból érkező vitézekkel, ám csupán a hadművelet első szakaszában megvalósítandó tengeri zárlathoz ötezer lovagra lett volna szükség.{680} Mondani sem kell, hogy ebből a keresztes hadjáratból soha sem lett semmi. Az idő előrehaladtával a középkorban a keresztes gondolat zászlóvivői új célpontokat találtak maguknak. Az 1330-as és 1340-es években a velenceiek, a ciprusiak és az ispotályosok több ízben is tengeri szövetséget kötöttek, hogy együttesen intézzenek támadást különböző földközi-tengeri török kikötők ellen. 1362 és 1369 között I. Péter ciprusi király toborzó körutakat szervezett Európában, hogy keresztes csapatokat állítson föl. A zsúfolt hajókat később muszlim városok kirablására – többek között a török partok mentén fekvő Adália és Korükosz, a Nílus-deltában levő Alexandria és Rosetta, valamint a mameluk birodalombeli Szidón, Bejrút, Tortosza és Latakia –, illetve több esetben rövid ideig tartó elfoglalásukra vetette be. Amikor 1378-ban bekövetkezett a nyugati egyházszakadás, és Avignonban, illetve Rómában is megválasztottak egy-egy rivális pápát, mindkét fél igyekezett uralkodókat és nemeseket a saját oldalára állítani, az ellenlábasokkal szemben indított háborút pedig keresztes hadjáratnak nyilvánították. A csehországbeli vallási vezető, Husz János hívei ellen 1420 és 1431 között vezetett hadműveleteket ugyancsak keresztes háborúként kezelték. Északkelet-Európa a keresztény hadviselés egy másik, egyre terjedelmesebb színterévé vált, ahol a feladatok javarészét a Német Lovagrend végezte el. 1309-ben, Marienburgban rendezték be a hivatalos parancsnokságukat, amely a csaknem független és hatalmas – Észak-Lengyelország és Livónia között több száz

mérföldnyi területen húzódó – Poroszország közepén feküdt. Látszólagos céljuk a pogányok megtérítése volt, és házi lovagkrónikásuk, Marburgi Wigand (Wigand von Marburg) munkája bővelkedik a reisékről – a helyi ellenségekkel szemben vívott mini keresztes hadjáratokról – szóló történetekben. Egy jellegzetes, 1344ből származó bejegyzés azt örökíti meg, hogy az akkori mester, Ludolk König szövetségre lépett Vilmos holland gróffal, és együtt „törtek be Litvániába, amelyet két napon át pusztítottak, s eközben hatalmas károkat okoztak, mert a földjei igen termékenyek voltak. De a hó- meg a jégolvadás következtében megindult áradás végül arra kényszerítette őket, hogy kivonuljanak.”{681} E történet nagyjából az egész 14. századot jellemezte. Azonban nem sokkal később a rend szerencsecsillaga lehanyatlott. A hittérítésben és a hódításban túlságosan is sikeres német lovagok végül kifogytak a pogány ellenségekből, ezért keresztény szomszédaikkal kezdtek viszálykodni. Poroszország Európa egyik nagy, modern államává emelkedett, de a fejlődés eme fokán már nem a teuton lovagoknak jutott a meghatározó szerep, hiszen a 16. század elejére a Németrómai Birodalomnak már csak egy töredékét uralták. A rendet hivatalosan 1809-ben Napóleon Bonaparte oszlatta föl, és napjainkban már csupán kisebb szerzetesrendként funkcionál, amelynek katolikus papjai és apácái a különböző országokban élő német kivándoroltaknak nyújtanak segítséget – vagyis hanyatlásuk következtében csaknem a megalakulásukat jellemző, eredeti állapotukhoz tértek vissza, amely még Akkon 1191-ben megvívott első ostroma idején történt. A templomos javakból meggazdagodott ispotályosok – jóllehet sok nehézséggel kellett megküzdeniük, hiszen az egész vagyonra igényt tartottak – ellentétben templomos bajtársaikkal, végül is megmaradtak. A rend sikeres átmentésének titka Rodosz elfoglalásában rejlett. A terjedelmes sziget a Dodekanészosz szigetcsoport déli végén fekszik, és igen jó hajó-összeköttetése volt Konstantinápollyal, Ciprussal, Bejrúttal, valamint Alexandriával. A szigetet a megerősített kikötővárosból kormányozták, és ehhez még

egy közeli, Kószt és Léroszt is magában foglaló kisebb szigetláncot is megszereztek maguknak. A rend több mint két évszázadon át itt maradt, és kivette részét az Égei-tengeren zajló forgalmas kereskedelmi tevékenységből, de alkalomadtán a Kis-Ázsia nyugati partján fekvő Szmürnához hasonló török kikötőket támadó olasz kalandorokhoz is csatlakozott. A 15. századra azonban Rodosznak is igencsak megnőtt az ázsiója, és az ispotályosok maguk is védekezésre szorultak a tenger felől érkező támadókkal szemben. Ezek közül először a mamelukok szorongatták meg őket az 1440-es években, majd egy új muszlim szuperhatalom, az Oszmán Birodalom katonái jelentek meg a partoknál – ez, több más korábbi birodalomhoz hasonlóan, a Fekete-tengertől délre fekvő törzsi területeken növekedett naggyá, félresöpörte a mamelukokat, majd végül Konstantinápolyt, Kis-Ázsiát, Görögországot, Szerbiát, Macedóniát, Boszniát, Magyarországot, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot is az igája alá hajtotta. Az ispotályosok rodoszi tartózkodásának 1522-ben áldozott le, amikor Nagy Szulejmán oszmán-török szultán állítólag több mint négyszáz hajóból álló flottáján érkező százezres seregével a rodoszi ispotályosokat behódolásra kényszerítette. Csodálatos módon az ispotályosok ezt is átvészelték, és 1530-ban II. Károly spanyol király új központtal ajándékozta meg őket Málta szigetén, ahonnan 1798–1799-ben Napóleon űzte el a rendet. Az ispotályosok a mai napig tevékenyek: a Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend (vagy röviden a Máltai Lovagrend) római központú katolikus rend – a nemzetközi jog saját himnusszal, zászlóval, útlevéllel és haderővel bíró, szuverén testületként ismeri el. A rend egyéb változatai a mai napig léteznek több országban is, például Finnországban, Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Hollandiában, Svédországban és Svájcban. A nagy-britanniai ispotályos mozgalmat a 19. században újjászervezték: 1888-ban a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek Viktória királynő királyi oklevelet adományozott. Jelenleg ez egy keresztény, ám túlnyomórészt protestáns rend,

amely az angol koronának van alárendelve. Tagjaik érdemeik alapján csatlakozhatnak, és a rend által végzett jótékonysági tevékenység támogatására esketik föl őket. Alá tartozik egyebek mellett az önkéntes elsősegélyt nyújtó „St John Ambulance” elnevezésű szervezet. 1530-ban a németalföldi tudós, Erasmus Consultatio de bello Turcis infirendo (A török elleni háborúról) címmel latin nyelvű röpiratot jelentetett meg. Amint ebben kifejtette, Nagy Szulejmán hadai hatalmas területeket hajt uralma alá a Balkánon, Magyarországon, Bulgáriában és Romániában. A megelőző esztendőben Bécset ostromolták, és az új iszlám birodalom megállíthatatlanul nyomul előre nyugat felé. A fölvilágosult, humanista tudós e helyzetet mutatta be, és több kérdésre is rávilágított. Megvetette a nép körében uralkodó vakbuzgóságot, és arra figyelmeztetett, hogy:   Midőn a tudatlan tömeg a föntebb említett törökökről hallanak, azon nyomban felbőszül és vérszomjassá válik, és kutyának, valamint a keresztény név ellenségeinek bélyegzi őket. […] Azzal nem is törődnek, vajon igazságos-e a háború ügye, és vajon célszerűe fegyvert ragadni, holott az csak felbőszíti, és még inkább elvetemültté teszi az ellenséget.{682}

  Egyúttal fölidézte a korai reformáció időszakát, amely azt sugallta, hogy „amit keresztények keresztényekkel szemben elkövetnek, az kegyetlenebb”, mint megannyi, muszlimok által elkövetett szörnyűség. Persze Erasmus egyáltalán nem volt pacifista, ugyanúgy kigúnyolta „azokat [akik] szerint a háborúzás a keresztényeknek szigorúan tilos, […] e vélekedés olyannyira képtelenség, hogy cáfolatot sem kíván. […] Én azt tanítom, hogy soha nem szabad a háborúhoz folyamodni, csak mint legutolsó eszközhöz, ha már minden más csődöt mondott.” A törökök nyilvánvalóan veszélyt jelentenek – mutatott rá –,majd ezután hosszas fejtegetésbe

bocsátkozott a háború filozófiai igazolásáról, a korábbi évszázadok keresztes hadműveleteit megmérgező korrupcióról, valamint azon végső meggyőződéséről, miszerint az iszlám és a Nyugat közötti megbékéléshez vezető legrövidebb út az, ha a hitetleneket Jézus Krisztus ösvényére terelik. Írása közepén Erasmus csaknem mellékes körülményként említette meg a keresztény harcos elveszett eszményét, akit e zavaros és terhes időkben oly nagyon hiányoltak. Ez testesítette meg a keresztes lovag idealizált típusát, akihez a 16. századi emberek csak legszebb álmaikban mérhették magukat. Olyan katonákként jellemezte őket, „akikről Szent Bernát ír, és nem tudja róluk eldönteni, vajon szerzetesként vagy katonaként tisztelje-e őket, oly nagy volt erkölcsi feddhetetlenségük és harci vitézségük”.{683} A templomosok már hosszú ideje letűntek a színről. De amíg a keresztes háború folytatódott, állandó helyük maradt az emberek képzeletében.

Epilógus   A Szent Grál   A német költő, Wolfram von Eschenbach 1200 és 1210 között Parszifál címen írt egy verses regényt. A több tízezer sorra rúgó elbeszélői munka az Európa-szerte évtizedeken keresztül hatalmas népszerűségnek örvendő Artúr király legendáiból merített. E történetek az arisztokratikus hallgatóságot szerelemről, lovagi hőstettekről, valaminek a kereséséről, árulásról, varázslatról és viadalokról szóló történetekkel szórakoztatták. Eschenbach egy Hermann nevezetű türingiai tartománygróf szolgálatában állt, ám idővel művének olvasótábora és hatása is óriásira növekedett. A verses regénynek több mint nyolcvan kézzel írt lapja maradt ránk a középkorból. A Parszifálban a névadó ifjú hős megjelenik Artúr király udvarában, ahol azon nyomban összetűzésbe kerül a „vörös lovaggal”, akit párbajban megöl. Ezután továbbáll, hogy kitanulja a lovagi mesterséget, majd a Szent Grál keresésére indul. Ez az út valóságos kutatás egy titokzatos, életet adó kő után, ugyanakkor spirituális utazás is, amelynek célja az Istennel való találkozás és megvilágosodás. A Grált eredetileg a Halászkirály őrizte egy titokzatos kastélyban, aki a combján levő sebtől szüntelenül szenved: isteni büntetésként kapta ártatlanságának elvesztése miatt (egy hölgy szerelméért vetekedett, és párbajban embert ölt). Parszifál találkozik a Halászkirállyal, majd más kalandokba keveredik. Végül megvív egy lovaggal, akiről kiderül, hogy a saját testvére, majd megtudja, hogy ő lett az új király, akinek feladata a Grál védelmezése, és ezzel véget is ér a történet.

Az Eschenbach által költött Parszifál nem teljesen eredeti mű. Korábbi szerzők – mint a krónikás, Monmouthi Gottfried és a költő, Chrétien de Troyes – már megalkották az általa ábrázolt világot, és a cselekmény nagyobb részét is kidolgozták. Eschenbach lényegében korszerűsítette a szöveget, kibővítette a szereplők által átélt kalandok sorát, és a történeteket kiszínezte, mert úgy vélte, hogy olvasói (meg hallgatói, hiszen sokan a nemesurak termeiben fölolvasott költeményeket hallgatták) ígyjobban fogják kedvelni. Az egyik elem, amellyel kibővítette a költeményt, egy templeisének („grállovag”) nevezett katonai rend volt, amelynek szüzességet fogadott tagjai a „templomukban” segítették őrizni a Halászkirálynak a Szent Grált. E férfiak nem egyeztek meg a templomosokkal: jelképükként nem a jeruzsálemi kereszt, hanem a galamb szolgált, és amint tudni lehet, sem kidolgozott regulával, sem rendtartással nem bírtak. Ennek ellenére, a hasonlóság igencsak szembeszökő volt, és a történet időtállónak bizonyult. A templomosok ekkor váltak első ízben egy keresztes katonai csapatból a titokzatos Szent Grál védelmezőivé.{684} Az, hogy az írók és költők elkezdték beemelni a templomosok alakját a kitalált regényes történetek világába, már az ő idejükben sem számított meglepőnek. A 13. század első évtizedében a rendet ugyanis jól ismerték. Noha Eschenbach hazájában, Németországban nem telepedtek meg nagyobb számban, bárki, aki csak egy kicsit is érdeklődött a Szentföld iránt, egészen bizonyosan hallott a templomosok hőstetteiről. Háborúztak Szaladinnal, kiemelkedő szerepetjátszottak Oroszlánszívű Richárd keresztes hadjáratában, több tucat szentföldi vár védelmét látták el, részt vettek a reconquistában, Európa legtöbb királyi udvarában jelen voltak, birtokaik, uradalmaik behálózták szinte az egész keresztény világot, és nagy hatalmú ellenségeket is szereztek maguknak. Nem kellett tehát sok hozzá, hogy irodalmi alakokká váljanak. A rend bizonyos értelemben mindig is két – a valós és a képzelt – szférában létezett. A templomosok eszméje a kezdetektől fogva nem e világból való volt. Amikor Clairvaux-i Bernát az 1130-as években

megalkotta a templomosok első nemzedékét magasztaló De laudét, korántsem tényszerű beszámolót rögzített Payens-i Hugóról és társairól. Magasan szárnyaló nyelvezetével, a lovagok eszményített erkölcsi jellemével, valamint a Szentföld bibliai literalizmus eszközeivel való ábrázolásával Bernát a templomosok valós világán a saját álmait építette föl, amelyeknek szereplői olyan férfiak voltak, akik kardjukat vitéz módon forgatták, de úgy éltek, mint a ciszterci rendházak szerzetesei. A templomosokról a bukásuk előtt író krónikások is a saját céljaiknak megfelelően ábrázolták a rendet. Muszlim részről akadtak olyanok, akik csodálattal adóztak a templáriusok katonai vitézségének, és a testvéreket a sokat átkozott frankok között még a legkisebb rossznak tartották. Uszáma ibn Munkidz a rendet széles látókörűnek, világias gondolkodásúnak és lovagiasnak ábrázolta, megjegyezve, hogy lehetővé tették neki, hogy a napi imádságait egyik jeruzsálemi templomukban mondja el. Ám alig egy évtized múltán, amikor Szaladin parancsot adott a Hattínnál foglyul ejtett összes templomos és ispotályos kivégzésére, Imád ad-Dín már „két tisztátalan rendként” jellemezte őket, „akiknek tevékenysége haszontalan, akik soha nem hagynak föl az ellenségeskedéssel, és akik rabszolgaként sem érnek semmit. Egyikük is, másikuk is a hitetlenek legrosszabb fajtájából valók”. Ibn Munkidz beszámolójában azt a célt követte, hogy a becsületet és a lovagiasságot a háború nyomorúsága fölé emelje, Imád ad-Dín pedig győzedelmes szultánként igyekezett lefesteni Szaladint, aki diadalt aratott az iszlám ellenségei fölött. A templomosok tehát csupán eszközök voltak az eltérő célok megvalósításában. E tekintetben a 12. és 13. századi keresztény szerzők sem voltak kevésbé megosztottak, és mindegyik Clairvaux-i Bernátra jutott egy Türoszi Vilmos, akinek a jeruzsálemi királyságról I. Amalrik és családja uralkodása alatt készített, nagy hatású beszámolója világos képet rajzolt a templomosok történetéről. Vilmos úgy vélte, hogy a templáriusok eredete egy teljesen jogos, helyénvaló és nemes elgondolásra vezethető vissza, ám az idők során a gazdagság

megrontotta őket. Alapanyagát ezen elméletnek megfelelően válogatta meg: túlságosan kihangsúlyozta a rend kezdeteire jellemző szegénységet, hogy ily módon fölnagyíthassa későbbi ballépéseit, mint például az Aszkalonnál 1153-ban végrehajtott katasztrofális kimenetelű támadást, vagy az aszaszin követ húsz évvel később történt meggyilkolását. Az Itinerarium Peregrinorum (talán templomos) szerzője egy mártírokból álló rendet örökített meg, melynek történetét vitézi tettekkel fűszerezte, mint amilyen például a Cresson-forrásnál megölt Maillyi Jakab históriája, aki csodatevőként kapott egy hagyományosnak mondható, ám igen inspiráló irodalmi utóéletet. A Türoszi Templomos (aki csaknem bizonyosan nem tartozott a templomoshoz) valahol középen foglal helyet. Mély és személyes ragaszkodás fűzte Beaujeu-i Vilmoshoz, akinek Akkon elestekor bekövetkezett haláláról hősi eposzba illő sorokkal emlékezett meg, miközben Molay-i Jakabot fölfuvalkodott, ostoba férfiúnak tartotta, és az 1307-ben Párizsban történt borzalmas kivégzéséről megvetéssel határos érdektelenséggel számolt be. Akár így, akár úgy, a templomosok már jóval azelőtt az írók és mesemondók látókörébe kerültek – mégpedig a realista ábrázolásmódtól az egzotikusig terjedően –, hogy IV. Fülöp parancsára fölszámolta volna őket. A rend 13. században épült cressaci templomában látható egy támadásba lendülő templomosokat megörökítő rajz, amely a testvéreket a muszlim sereg ellen küzdő hős vitézekként mutatja be. Matthew Paris körülbelül ugyanezen időben született művében, a Chronica Majorában egy békésebb hangulatú vázlat maradt ránk a híres fekete-fehér zászló árnyékában lovagoló, egyetlen jószágon ülő két testvérről. Templomosokkal találkozhatunk továbbá a Raoul de Cambrai című históriás énekben, a többszerzős Rózsaregényben: az 1275 körül befejezett, udvari szerelem témájáról írt, álomvilágban játszódó költeményben, valamint a 13. század végén keletkezett verses regényben, a Sone de Nansai-ban, amelyben egy írországi templomos segít abban, hogy egy norvég harcos és egy szerelmében

csalódott királynő egymásra találjon. A templomosok csak ritka esetekben – mint például a Parszifálban és a Sone-ban – játszottak a szokásostól eltérő szerepet: általában ők voltak a szigorú és feddhetetlen dalia típusának a megtestesítői, vagy pedig a hősöket meg gonosztevőket befogadó szervezet, akiket a szerzők oly módon távolították el a cselekmény fősodrából, hogy egyszerűen beléptették őket a Szentföldön harcoló rendbe. A templomosok már fönnállásuk idején is sokkal jobban vonzották a regények szerzőinek érdeklődését, mint az ispotályosok vagy a Német Lovagrend. A templomosok vetélytársai a harcmezőn és a rendházban betöltött valós szerepükben jóval túlélték őket, viszont az emberek képzeletében, a köztudatban semmilyen nyomot nem hagytak maguk után. Akár a középkorban, akár manapság nézzük, sem a Német Lovagrend, sem a Livóniai Kardtestvérek nem jutottak túl sok szerephez az epikus költészetben (és még kevésbé a hollywoodi filmekben). Egyedül a templomosok emelkedtek el a valóság szilárd talajáról, föl egészen a mitológia szférájáig, és így állandó helyet kaptak a népi hiedelemben. Az igazság kedvéért le kell szögeznünk, hogy a templomosok sok mindenben különböztek a többi nemzetközi katonai rendtől. Egyedül ők voltak azok, akik a kezdetektől fogva együtt kezelték a lovagi mivoltot a vallási elhivatottsággal, tehát nem kórházi ápolóként vagy segítőként tevékenykedtek, akik némi idő után egy katonai jellegű részleget is szerveztek maguk köré. Ez olyan tulajdonságokkal ruházta föl őket, amelyekjól beleillettek a középkori verses regényekbe, ugyanis pontosan megfeleltek az igazi lovagról alkotott archetípusnak: erőteljes, ám szűzies, kemény, de tiszta szívű, könyörtelen, ám istenfélő. Ők testesítették meg azt az ideált, amelyhez az Artúr-legenda minden lovagja szeretett volna felnőni. Ám ez csupán a történet egyik vetülete, hiszen a templáriusok tartós népszerűségének másik fő oka a bukásuk módjában is keresendő. Fél évszázaddal Molay-i Jakab tűzhalála után a firenzei poéta és mesemondó, Giovanni Boccaccio írt egy De Casibus Vivorum

Illustrium címen ismert, nagy emberek életéről szóló könyvet, amely a szerencse kerekének szeszélyes forgását volt hivatott szemléltetni. A középkorban ez irodalmi közhelynek számított, olyan metaforának, amely azt sugallta, hogy az élet folytonos mozgásban és változásban van, amelyben a győzedelmes pillanatokat a kétségbeesés követi (és vice versa). Boccaccio életrajzainak alakjai I. Xerxésztől és Nagy Sándortól egészen Artúr királyig terjedtek; a munka hatalmas sikert aratott Európa-szerte, és a maga korában jóval nagyobb ismertségnek örvendett, mint a Dekameron. A De Casibus olyan sikeresnek bizonyult, hogy a francia író, Laurent de Premierfait és az angol John Lydgate lemásolta, lefordította, majd kibővítette, utóbbi még ki is színezte, és számos épületes történetet adott hozzá. Az 1409-ben Berry hercegének átnyújtott, gyönyörű, illuminált francia kiadásban egy igen életszerű (ámbár történelmi szempontból problémás) kép Molay-i Jakab és három társa máglyahalálát ábrázolja, amelyet IV. Fülöp szemlél elégedetten.{685} A könyv Jakab életéről is részletes beszámol. Eszerint halála és a rend bukása isteni bosszú következménye volt: a rend gazdagsága és társadalmi helyzetének súlya fordított arányban növekedett a vallásosságával, mígnem tagjai a bűneikért elnyerték végső büntetésüket. E magyarázat ugyancsak elkendőzte az igazságot, de költői formában megnyerően hangzott, és egy jó adag természetes igazságosság is rejlett benne. Igazán tetszetős és egyszerű magyarázattal szolgált, amelyben a templomosok közös sorsa ugyanazon erkölcsi hiányosságokon fordult meg, mint amilyeneket Türoszi Vilmos tulajdonított nekik: a kapzsiságon és a kevélységen. A templomosok története a köztudatban azóta is ilyen értelemben él tovább. Boccacciótól Sir Walter Scottig – aki az 1820ban megjelent Ivanhoe című regényében teremtette meg az erőszakos, kéjvágyó, hatalommániás templomos gazember, Sir Brian de Bois-Guilbert alakját; vagy éppen Ridley Scottig, aki 2005-ben készült filmjében, a Mennyei királyságban Rideforti Gérard alakját brutális zsiványként mutatta be – írók nemzedékei leltek gazdag

nyersanyagra abban a hasadékban, amely a templomos ideál és a való élet között húzódott. A legújabb, Assassin’s Creed című videójátékban (és filmben) a templomosok ugyancsak az elegánsabb, nemesebb érzületű aszaszinok időutazó szervezetének alantas és kegyetlen ellenségeiként jelennek meg. A félszemű Mesnil-i Valter szelleme tehát tovább él. Az elmúlt kétszáz évben a templomosok az excentrikus ötletek, az összeesküvés-elméletek meg a fantasztikus történetek gyártóinak is gazdag alapanyagot szolgáltattak. A templomosokkal kapcsolatos viruló iparág a „mi lett volna, ha?”-szerű történetek kiagyalásával házal, amelyek többsége azon hamis föltételezésből indul ki, hogy egy ilyen gazdag és nagy hatalmú rendet nem lehetett csak úgy egyszerűen megszüntetni és föloszlatni. Alternatív történeteket ötöltek ki, melyek szerint a rendnek valamiféle különös utóélete lett volna. Vajon a templomosok egy kisebb csoportja el tudott menekülni a franciaországi üldözések elől? Sikerült nekik rejtett kincsükkel kihajózni La Rochelle-ből? Ha igen, akkor a kincsesládájuk vajon magában rejtette-e a Torinói leplet vagy a Frigyládát? Esetleg valahol másutt tömörültek új és titkos társaságba? Vajon még mindig jelen vannak, és világunkat a felhők mögül kormányozzák? Internetkapcsolat és némi képzelőerő birtokában könnyen rátalálhatunk azokra az elméletekre, melyeket e spekulatív alapzatra építették föl, beleértve azon föltevést is, miszerint a templomosok lettek volna a valódi, konkrét Szent Grál őrzői – legyen az egy kézzel fogható edény, vagy valamilyen ősi igazság metaforája –,és hogy ezen igazságőrző szerepüket a katharoktól (a dél-franciaországi eretnekek összefoglaló elnevezése, akiket a 13. században addig üldöztek, míg végül ki nem irtották őket) örökölték volna, ami végső soron a bukásukat okozta. A The Holy Blood And The Holy Grail című, első ízben 1982-ben megjelent népszerű pszeudohistória azt a gondolatot sugallta és népszerűsítette, hogy a templomosok kapcsolatban álltak a Sioni Rendház (Sion-rend) nevezetű testülettel, amelyet a Jézus

Krisztustól és Mária Magdolnától származó királyi vérvonal titkának őrzésére alapítottak. Dan Brown 2003-ban piacra dobott bestsellere, A Da Vinci-kód – amelyből később sikeres mozifilm is készült – nagyjából hasonló gondolatokat vetett föl hamis komolysággal tálalva az elméletet, ami nagyban hozzájárult a regény sikeréhez, ugyanakkor magukra hagyta az olvasókat annak kiderítésében, hogy vajon a szerző föltételezéseinek volt-e valami reális alapja (sokan arrajutottak, hogy igen). Umberto Eco 1988-ban közzétett, ugyancsak a balga hiszékenységet meglovagoló A Foucault-inga című regényében három író kigondol egy módszert – a Tervet –,amelynek segítségével az egész világtörténelmet össze lehet foglalni egy óriási összeesküvés-elméletben. Ebben szerepelnek a templomosok cellái is, és a rend tagjai arra várnak, hogy mikor állhatnak végre bosszút a francia király révén rájuk zúdított csapásokért. Eco regénye – jóllehet ravaszkásan posztmodern, nyilvánvalóan szatirikus, és kíméletlen gúnyt űz azokból, akik a templomosokat egy világuralomért folyó, hatalmas méretű cselszövés középpontjába helyezik – nagyban hozzájárult a rend körül a köztudatban kialakult titokzatosság elmélyítéséhez. Vajon mi történne, ha csupán tíz százaléka igaz volna ennek az egésznek? Sajnos, egyetlen százaléka sem az. Noha az állítólagos bizonyítékok töredékeit gyakran igen ügyesen beleillesztik a krónikák arra alkalmas hézagaiba, hogy azok „bizonyságul” szolgáljanak a templomosokkal kapcsolatos történelemhamisításokra, rá kell mutatnunk, hogy a templomosok túlélésére vonatkozó elmélet csaknem minden részletét kitalált történetből kölcsönözték, vagy egyszerűen maguk koholták. Az effajta jelenség egyedülálló a katonai rendek történetében, bár a világtörténelemben inkább általánosnak mondható. A túlélő templomosok egyik föltételezett rejtekhelyét, az ÚjSkóciában fekvő Oak Islandet a rend elveszett kincstárának egyik lehetséges helyszíneként emlegették. Olyan hírek is elterjedtek, amelyek szerint a sziget őrzi a Shakespeare-kéziratok valódi szerzőjének titkát, Mária Antoinette ékszereit, valamint egy Francis

Bacon által vezetett titkos rózsakeresztes társaság elrejtett archívumát. Mondanunk sem kell, hogy mindeddig semmilyen templomos kincset nem fedeztek fel ott. Az összeesküvés-elméletnél érdekesebb a templomosok megújulásának jelensége, amely komolyabb mértékben az angliai és franciaországi szabadkőműves-mozgalom föllépésével kapott lendületet. A szabadkőműves-páholyok, akárcsak a különböző rejtettjelképeket, szertartásokat és kézfogást használó, egymást segítő titkos társaságok, a 18. század elején tudatosan törekedtek arra, hogy múltba nyúló gyökereiket hangsúlyozzák. Prominens skóciai, franciaországi és németországi szabadkőművesek a templomosok történetével kötötték össze a mozgalmukat, kiemelve a Salamon templomában élt 12. századi keresztesekkel való kapcsolatukat, továbbá az őket jellemző nemesség, bölcsesség, valamint a beavatottak sajátjának tekinthető vallásos tudás folytonosságát sugalmazva, ami sokakat vonzott, még ha nem is volt igaz. A mai napig sokan tagjai a szabadkőműves-társaságoknak, míg mások különböző, törvényesen működő nemesi rendekhez csatlakoztak, mint például az ispotályosok, ideértve a máltai lovagokat is, akiknek a történelmi templomos rendhez fűződő közvetett kapcsolataikról már szóltunk. Mások magának az újjáéledt templomos rend tagjainak mondják magukat. Ezeknek sora a közösségi médián keresztül egymással kapcsolatot tartó keresztény szellemű, békés emberi jogi aktivistáktól a sokkal ellenszenvesebb szervezetekig terjed, amelyek egyenlőségjelet tesznek a templomosok szentföldi tevékenysége, illetve a kereszténység és az iszlám között Európában és Amerikában ma is zajló jelenkori összeütközés között. A norvég fasiszta és terrorista, Anders Behring Breivik, aki 2011-ben Oslóban, majd Utøyában bombával és lőfegyverrel végrehajtott támadás során 77 embert gyilkolt meg és több mint háromszázat megsebesített, az újjáélesztett nemzetközi templomos sejthez tartozónak mondta magát, amelyet kilencen

alapítottak Londonban, ám világszerte már több tucat „lovagból” és laikus követőből álló tagja volt. A Breivik által a régi templomosokkal kreált közösség azt mutatja, hogy örökségük a mai világban nem mindig a jót szolgálja. 2014. április 2-án a The New York Times tudósított Enrique Plancart mexikói drogbáró haláláról, aki egy bérelt házban bujkált Quertaro államban.{686} Az utcán sétáló Plancarttal tengerészgyalogosok végeztek. Halálát mind Mexikóban, mind az Egyesült Államokban bizonyos megelégedéssel adták hírül, mert Plancart az egyik legmagasabb rangú tagja volt a hírhedt Los Caballeros Templarios – templomos lovagok – nevezetű kartellnek. A Los Caballeros Templariost 2011 márciusában, a nyugatmexikói Michoacánban alapították. Tagjait egy sor, főként a kábítószerüzlettel kapcsolatos erőszakos bűncselekményért – egyebek mellett gyilkosságért, kábítószer-kereskedelemért és zsarolásért – tartották felelősnek, ám ők igyekeztek tevékenységüknek egy magasabb rendű célt adni, mégpedig oly módon, hogy egyfajta szigorú keresztény fanatizmust házasítottak össze a populista baloldali politikával: e stratégiát az 1980-as években a Pablo Escobar-féle hírhedt medellíni kartell alakította ki sikeresen. Ez esetben a Los Caballeros Templarios az eredeti templomosok példáját tekintették mintának. Nem sokkal megalakulásuk után A templomos lovagok szabályzata címmel kiadtak egy középkori rendtartás ihlette, huszonkét oldalas füzetet. „Legfőbb feladatunk a Michoacán területén élő lakosok védelme” – olvasható rögtön a szöveg elején. A szabályzat megköveteli a felvételi eljárást, amelyet egy bizottság felügyel, az esküvel erősített fogadalmat, amelynek megszegése halállal sújtható, valamint minden tag számára kötelezővé teszi, hogy küzdjön a rossz ellen, mint amilyen a materializmus, az igazságtalanság, a zsarnokság, „az erkölcsi értékek fölbomlása, valamint a mai társadalmat uraló, destruktív elemek”. „A templomos az úriember mintaképe” – jelenti ki a szöveg, majd fölszólítja a tagokat, hogy „kerüljék az erőszakot, a másokat zavaró,

megbotránkoztató részegeskedést, az erkölcstelenséget, a gyávaságot, a hazugságot és a gonosz szándékok érvényesülését”, továbbá „a pénzért végrehajtott emberrablást”, hasonlóképpen a kábító- „vagy egyéb tudatmódosító szerek” használatát. Az egyedüli utalás arra, hogy a szabályzat nem valamiféle szigorú 12. századi szerzetesrendet kíván újjáéleszteni, azon utasítás, miszerint a „halált okozó erőszak alkalmazásához fölhatalmazás szükséges”, mint ahogy azok a gyakori emlékeztetők is kijózanítóak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az elkövetett hibák és a szervezet, illetve a tagtársak iránt tanúsított tiszteletlenség azonnali kivégzéssel torolható meg. Megeshet, hogy egy szép napon egy kevésbé elnéző állam erős karja majd föloszlatja a Los Caballeros Templariost, és talán ezen szervezet tagjai is átkozódva lehelik ki a lelküket. Ez, ha más nem is, megfelelő történelmi párhuzam lenne. De bármilyen sors várjon is rájuk, nem ők lesznek az utolsók, akik tisztelettel adóztak a Payens-i Hugó által 1119-ben Jeruzsálemben alapított rendnek. A templomosok legendája egy ideig még fönn fog maradni, hogy az elkövetkező nemzedékeket elszórakoztassa, illetve ihletet adjon, és nem kis fejtörést okozzon. Talán ez az ő igazi örökségük.

Függelék

1. Függelék   Fontosabb szereplők Al-Ádid: Egyiptom utolsó fátimida kalifája, aki hajlandó volt megkötni a Jeruzsálemi Királysággal a templomosok által kialkudott békét. 1171-ben bekövetkezett halála után a Szaladin uralta Egyiptom az Abbászida bagdadi kalifátusnak esküdött hűséget. Al-Ádil: Szaladin fivére és utódja, aki 1200-tól 1218-ig kormányozta Egyiptomot és Szíriát. Szafadinként is emlegették. Al-Afdal: Szaladin fia és tábornoka. A Cresson-forrásnál ő volt a csapatok parancsnoka, majd atyja elhunyta után rövid ideig Damaszkuszt kormányozta. Al-Asraf Halíl: Mameluk szultán, aki Akkon 1291-ben történt sikeres ostromával bevégezte a keresztes államok fölszámolását. Al-Kámil: Egyiptomi szultán, al-Ádil fia. 1218-tól 1238-ig uralkodott, sikerült elérnie, hogy az ötödik keresztes hadjárat kudarcba fulladjon, de utóbb egy II. Hohenstaufen Frigyessel 1229-ben megkötött egyezmény értelmében Jeruzsálemet átengedte a keresztényeknek. Asz-Szálih: Ajjúbida szultán, aki 1240-től 1249-ig uralkodott, és IX. Lajos Damietta ellen vezetett keresztes hadjárata során halt meg. Uralma alatt erősödtek meg a bahrijja mamelukok, akik közül Bajbarsz is származott. I. Alfonz, aragóniai király: A „Harcos” ragadványnevű uralkodó a reconquista – a Spanyolhonban zajló, muszlimok elleni háborúk, vagyis az Ibériai-félsziget felszabadítása – keresztény hőse volt, és

1134-ben hunyt el. Országának harmadrészét a templomosokra hagyta. I. Amalrik, jeruzsálemi király: III. Balduin testvére. Uralkodása idején (1163–1174) igyekezett érvényt szerezni a keresztények érdekeinek Jeruzsálemtől délre, ezért lerohanta Egyiptomot. A politikájának ellenszegülő templomosokkal hűvös viszonyt ápolt. II. Balduin, jeruzsálemi király: 1118 és 1131 között uralkodó keresztes király. Ő adományozta a templomosoknak az otthonukul szolgáló al-Aksza mecsetet a Templom-hegyen. III. Balduin, jeruzsálemi király: 1143-tól 1163-ig uralkodott. Az Imád ad-Dín Zangi és Núr ad-Dín ellen folytatott harcában a második keresztes hadjárat seregei támogatták. IV. Balduin, jeruzsálemi király: Bélpoklosságban (leprában) szenvedő gyermekkirály, 1174 és 1185 között tartó uralkodása alatt a latin államok sokat szenvedtek Szaladin támadásaitól. Bajbarsz: Könyörtelen és kiemelkedő tehetségű mameluk szultán, aki 1260 és 1277 között nagyszámú templomos tulajdont rombolt le, és 1263-ban lemészárolta a Szafed várában tartózkodó templomosokat. Bernát, antiókhiai pátriárka: Antiókhia első latin püspöke, az első keresztes hadjárat után, 1100-ban iktatták be. Harcos pap, aki 1119-ben megszervezte városa védelmét Ilgázi erői ellen. Bernát, Clairvaux-i (Szent Bernát): Befolyásos apát, egyházi író és reformer, aki Clairvaux-ban megalapította a ciszterci apátságot, és nagymértékben befolyásolta a templomosok első, latin nyelvű reguláját. 1153-ban hunyt el. Bernát, Tramelay-i: A templomosok negyedik mestere, aki Aszkalonnál az általa vezetett öngyilkos roham során vesztette életét 1153-ban.

Bernát, Blancfort-i: A templomosok hatodik mestere, aki 1156 és 1169 között állt a rend élén. A Núr ad-Dín ellen folytatott háborúk veteránjaként két évet töltött hadifogságban, majd 1168-ban összetűzésbe került I. Amalrikkal annak egyiptomi politikája miatt. I. Eduárd, angol király: 1272-ben Akkonba ment, és tíz évre szóló békét kötött Bajbarsszal. Az ekkor még csak Lord Eduárdként ismert fiatal férfi Angliába való visszatérése után elfoglalta a királyi trónt, és 1307-ig uralkodott. Eleonóra, Aquitániai: VII. Lajos hitvese, aki a második keresztes hadjárattal együtt érkezett a Szentföldre. Everard, Barres-i: 1149-től 1152-ig a templomosok mestereként és VII. Lajos francia király legfontosabb szövetségeseként segítette a második keresztes hadjárat pénzügyi hátterének megteremtését, majd tisztségéről lemondva egy ciszterci rendházba vonult vissza. Ferenc, Assisi (Szent Ferenc): Itáliai hittérítő és prédikátor, a minorita, más néven ferences rend alapítója. Az ötödik keresztes hadjárat alatt látogatást tett Egyiptomban, ahol megpróbálta alKámil szultánt a keresztény hitre téríteni. Frigyes, II. Hohenstaufen: Német-római császár, szicíliai és német király, hatalmát 1225-től 1228-ig a Jeruzsálemi Királyságra is kiterjesztette. Kiváló szellemi képességű, kozmopolita, ám szerfölött harcias uralkodó. Hosszúra nyúlt regnálása alatt számos alkalommal vitába keveredett a pápai hatalommal, így többször is egyházi átokkal sújtották. Az 1228–1229-ben tett szentföldi látogatása során összetűzésbe került a templomosokkal, viszont al-Kámillal békét kötött, amelynek értelmében Jeruzsálem a keresztesek kezére került. 1250-ben hunyt el. I. Fulkó, jeruzsálemi király: V. Fulkót, Anjou grófját mások mellett Payens-i Hugó vette rá, hogy hagyja ott franciaországi birtokait,

és foglalja el a királyi trónt Jeruzsálemben. Feleségével, Melisendával együtt 1131-től 1143-ig uralkodott. A templomosok korai pártfogója. II. Fülöp Ágost, francia király: VII. Lajos fia, 1180-tól egészen az 1223-ban bekövetkezett haláláig kormányozta Franciaországot. A harmadik keresztes hadjárat francia seregeinek vezéreként összekülönbözött Oroszlánszívű Richárddal, majd Akkon 1191ben bekövetkezett elestét követően elhagyta a Szentföldet. IV. Fülöp, francia király: IX. Lajos unokája, 1295-ben foglalta el a francia királyi trónt. Mélyen vallásos, hidegfejű és agresszív uralkodó volt, aki megtámadta VIII. Bonifác pápát, elüldözte a franciaországi zsidókat, és parancsot adott a templáriusok tömeges letartóztatására, majd perbe fogására. 1314-ben halt meg. Geoffroy de Charney: Normandia templomos preceptora, Molay-i Jakab szövetségese, akit 1314-ben visszaeső eretnekként máglyán elégettek. Geoffrey Fitz Stephen: Az angliai templomosok mestere, aki 1185ben a rend minden ottani tulajdonáról részletes leltárt készített. Gérard, Rideforti: A templomosok tizedik mestere. Erősen politikai beállítottságú, meggondolatlan, vakmerő és harcias volt. 1189ben ő vitte bele a templomosokat a Cresson-forrásnál, a Hattín szarvainál és az Akkon ostrománál elszenvedett katasztrofális vereségbe, ahol végül elfogták és megölték. Guido, Lusignani: Szibilla férje és a Jeruzsálemi Királyság társuralkodója, aki vitatott módon nyerte el címét. 1187-ben, a hattíni ütközet után mint a keresztény sereg vezére fogságba esett. 1192-ben elveszítette (mást választottak helyette) Jeruzsálem trónját, a Ciprusi Királysággal kárpótolták, amelyet 1192-től 1194-ig kormányzott.

Hegyi Öreg: A Masziaf körüli hegységben tanyát vert aszaszin szekta titokzatos vezére. Igazi neve Rasíd ad-Dín Szinan (Rashid al-Din Sinan). Egyezségre akart jutni a jeruzsálemi keresztény királysággal, ám ezt a templomosok megakadályozták. III. Honoriusz pápa: III. Ince utódaként segített az ötödik keresztes hadjárat terveinek elkészítésében. Igénybe vette a katonai rendek, közöttük a templomosok közreműködését abban, hogy a hithű keresztényektől összegyűjtött pénz az iszlámmal folytatott háború frontvonalába jusson el. Hugues de Pairaud: Magas rangú nyugati templomos, a rend angliai, majd franciaországi mestere. Azon elöljárók közé tartozott, akiket a chinoni várba zártak, és végül föloldozást nyertek. Hugó, Payens-i: A templomos rend megalapítója és első mestere. Champagne-ban, Troyes közelében született, és 1136-ban hunyt el. Hülegü: 1256 és 1265 között a perzsiai Ilkánida Birodalom mongol uralkodója. Keresztény uralkodókkal – többek között IX. Lajos francia királlyal – folytatott levelezésének célja a szövetségesek keresése volt Bajbarsz és a mamelukok ellen. Ibn al-Athír: 1160-ban született egy moszuli család fiaként, muszlim krónikaíró. 1233-ban bekövetkezett haláláig részletesen följegyezte a frankok és muszlimok közötti kapcsolatokban bekövetkezett változásokat. Ilgázi: Az Artukid-dinasztiából (vagy Artuklu) való uralkodó, aki 1119-ben, a „vérmezei csatában” tönkrevert egy keresztény sereget, és ezzel „ösztönözte” a templomos rend megalakítását. Imád ad-Dín Zangi: Aleppó török kormányzója, aki 1127 és 1146 között uralmát kiterjesztve elfoglalta a keresztes Edessza városát, elindítva ezzel a második keresztes hadjáratot.

II. Ince, pápa: 1130-tól 1143-ig foglalta el a pápai trónt. A templomosok számára ő bocsátotta ki a hivatalos elismerésüket jelentő, Omne Datum Optimum kezdetű bullát, amely egyúttal följogosította a rendet az összes hadizsákmány megtartására. III. Ince, pápa: A középkori Egyház kimagasló alakja, akinek pápasága 1198-tól 1216-ig tartott. Elindította a negyedik keresztes hadjáratot, amelynek során kifosztották Konstantinápolyt, és előkészületeket tett az ötödik keresztes háború megkezdésére, amelyet viszont már nem érhetett meg. I. Jakab, aragóniai király: Aragónia trónját 1213-ban, gyermekkorában örökölte meg, neveltetését a Monzón várbeli templomosokra bízták. A reconquista hőseként, templomos támogatással foglalta el Mallorcát és Valenciát. 1276-ban halt meg. II. Jakab, aragóniai király: 1291-től 1327-ig uralkodott, ő irányította az aragóniai templomosok fölszámolását. Jakab, Maillyi: 1187-ben, Cressonnál megölt templomos lovag. Tetemét csodákkal hozták kapcsolatba, hősies halálának emlékét számos történet őrizte meg. Jakab, Molay-i: Az utolsó, 1291-ben megválasztott templomos mester. Védelmezte a rendet az ispotályosokkal való összeolvadást célzó törekvésekkel szemben. Már 1307-től IV. Fülöp francia király és V. Kelemen pápa célkeresztjébe került: börtönbe vetették, megkínozták, majd 1314-ben, Párizsban máglyán megégették. János, Brienne-i: Felesége, Mária, majd utána leánya, Izabella jogán 1210-től 1225-ig volt Jeruzsálem uralkodója. Tisztségétől megvált, amikor a leánya férjhez ment II. Hohenstaufen Frigyeshez, és a konstantinápolyi latin császári trónnal jutalmazták meg. 1237ben halt meg.

V. Kelemen pápa: Bertrand de Got, gascogne-i érsek, akit 1305-ben, Lyonban koronáztak pápává. Az egyházat Franciaországból kormányozta, a pápaság székhelyét Avignonba helyezte át. Képtelennek bizonyult arra, hogy a francia király Molay-i Jakab és a templáriusok ellen indított támadásával szembeszálljon. 1314-ben halt meg. III. Konrád, német király: Jeruzsálemben a második keresztes hadjárat német seregének vezéreként Konrád együttműködött a templomosokkal, és ő irányította az 1148-ban Damaszkusz ellen indított sikertelen támadást. VII. Lajos, francia király: 1137 és 1180 között uralkodott. A második keresztes hadjárat francia seregeinek a vezére. A korai templomosoknak sokat segítő patrónus. IX. Lajos, francia király: Fülöp Ágost unokája. 1226 és 1270 között irányította Franciaországot, és két keresztes hadjáratot is vezetett: 1248-ben a Damietta elleni nagyszabású ostromot, illetve a kudarccal végződő tuniszi kalandot. Híres volt hitbuzgósága, valamint nagyszabású egyházi építkezései miatt. 1270-ben hunyt el, és 1297-ben szentté avatták. Matthew Paris: St. Albansből való 13. századi szerzetes, akinek a III. Henrik angol király udvarában összegyűjtött forrásokon alapuló, életszerű krónikájában sok információ olvasható a templomosokról. Melisenda, jeruzsálemi királynő: II. Balduin jeruzsálemi király leánya. 1131-től 1143-ig férjével, I. Fulkóval, majd ezután – annak 1153-ban történt nagykorúvá válásáig – fiával, III. Balduinnal uralkodott együtt. Naszr ad-Dín: Abbász egyiptomi vezír fia, aki a fátimida kalifa 1154ben történt meggyilkolását követően elmenekült Kairóból. A gázai templomosok ejtették fogságba.

Núr ad-Dín: Imád ad-Dín Zangi fia, Aleppó uralkodója. Hatalmát 1146 és 1174 között Szíria területének legnagyobb részére kiterjesztette. A hitbuzgó királyt Türoszi Vilmos „a keresztény név és vallás lankadatlan üldözőjeként” jellemezte. Olivér, Paderborni: Német pap, később bíboros, az ötödik keresztes hadjárattal érkezett Damiettába, ahol ostromgépek tervezésében vett részt, és részletes beszámolót írt a háborúról. 1227-ben halt meg. Pelagius: Albano püspöke, illetve 1219-ben, az ötödik keresztes háborúba küldött pápai legátus. Részben ő volt a felelős azért, hogy nem fogadták el az al-Kámil által fölajánlott békét, hanem a Nílus mentén masírozva megtámadták Manszúrát. Péter, Montaigui: 1219 és 1231 között a templomosok mestere, és II. Hohenstaufen Frigyes makacs ellenfele. Raimbaud de Caron: Ciprus templomos preceptora, 1307-ben letartóztatták Franciaországban, és Molay-i Jakabbal, valamint másokkal együtt Chinon várának börtönébe vetették. Rajnald, Vichiers-i: Templomos mester, aki IX. Lajos francia királlyal szoros együttműködésben dolgozott az első keresztes háború megszervezésén, majd veresége után segített a váltságdíj kifizetésében. A rendet 1250-től 1256-ig irányította. I. Richárd, Oroszlánszívű: 1189 és 1199 között Anglia királya. 1191ben népes keresztes sereggel indult, hogy fölszabadítsa Akkont, és visszaszerezze a Szaladin által elragadott keresztény területeket. Angliába való visszatérése közben elfogták, és 1192től 1194-ig Németországban raboskodott. Róbert, Sabléi: A templáriusok tizenegyedik mestere. I. Richárd lelkes támogatójaként azon fáradozott, hogy a rend és az angol keresztes király között fönnálló kapcsolatokat szorosabbra fűzze. Saewulf: Valószínűleg angol keresztény zarándok, aki az első keresztes háború után, kb. 1101–1103-ban zarándokolt

Jeruzsálembe. Savar: Fátimida egyiptomi vezír, aki annak – 1169-ben egy államcsínyben bekövetkezett – meggyilkolásáig al-Ádid kalifa szolgálatában állt. Sírkúh: Núr ad-Dín szolgálatában álló kurd tábornok. I. Amalrik jeruzsálemi király ellenfele és Szaladin nagybátyja volt, akinek 1169-ben bekövetkezett halála után átvette Egyiptom parancsnokságát. Szaladin: 1175-től egészen 1193-ban bekövetkezett haláláig Egyiptom és Szíria kurd szultánja és az Ajjúbida-dinasztia megalapítója. Győzelmet aratott az 1187-ben megvívott hattíni ütközetben, és később, ám még ugyanabban az évben Jeruzsálemet iszlám uralom alá vetette. Szibilla, jeruzsálemi királynő: I. Amalrik leánya, Lusignani Guidóval kötött házassága végzetes módon megosztotta Jeruzsálem keresztény nemeseit. 1186-tól egészen 1190-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Terricus: 1187 és 1189 között a templomosok preceptora, akinek sikerült a hattíni csatamezőről megmenekülnie, majd utána a rend újjászervezésében tevékenykedett. Türoszi Vilmos: Krónikaíró, tudós, királyok pártfogoltja, a História rerum in partibus transmarinis gestarum (A tengerentúli viselt dolgok története) című munkája a 12. századi Jeruzsálemi Királyság történetének egyik legfontosabb krónikája. A templomosokkal szemben eredendő gyanakvással viseltetett. Vilmos, Beaujeu-i: A templomosok huszonegyedik mestere, aki Akkon ostrománál (1291), a város kiürítése során lelte halálát. Vilmos, Chartres-i: 1210-től 1219-ig a templomosok mestere. Egyiptomban az ötödik keresztes háborúban vesztette életét.

Vilmos, Nogaret (Guillaume de Nogaret): IV. Fülöp francia király legfőbb tanácsadója, kancellárja és a francia templomosok ellen 1307-ben indított támadások szellemi atyja. Vilmos, Párisi: Dominikánus szerzetes, IV. Fülöp francia király személyes gyóntatója, aki 1307-től 1308-ig az inkvizíció élén a templomos eretnekségek elleni vizsgálatot vezette. Vilmos, Plaisians-i: A francia uralkodó szolgálatában álló jogtudós, aki a templomos rend megszüntetését követelte, és felügyelte a templomos testvérek föltételezett vétségei kiderítésére indított bírósági vizsgálatokat.

2. Függelék   Pápák, 1099–1334 Az ellenpápák nem szerepelnek a jegyzékben   II. Paszkál

1099–1118

II. Geláz

1118–1119

II. Kallixtusz

1119–1124

II. Honoriusz

1124–1130

II. Ince

1130–1143

II. Celesztin

1143–1144

II. Luciusz

1144–1145

III. Jenő

1145–1153

IV. Anasztáz

1153–1154

IV. Adorján

1154–1159

III. Sándor

1159–1181

III. Luciusz

1181–1185

III. Orbán

1185–1187

VIII. Gergely

1187

III. Kelemen

1187–1191

III. Celesztin

1191–1198

III. Ince

1198–1216

III. Honoriusz 1216–1227 IX. Gergely

1227–1241

IV. Celesztin

1241

IV. Ince

1243–1254

IV. Sándor

1254–1261

IV. Orbán

1261–1264

IV. Kelemen

1265–1268

X. Gergely

1271–1276

V. Ince

1276

V. Adorján

1276

XXI. János

1276–1277

III. Miklós

1277–1280

IV. Márton

1281–1285

IV. Honoriusz

1285–1287

IV. Miklós

1288–1292

V. Celesztin

1294

VIII. Bonifác

1294–1303

XI. Benedek

1303–1304

V. Kelemen

1305–1314

XXII. János

1316–1334

3. Függelék   Jeruzsálemi királyok és királynők Gottfried, Boulloni{687}

1099–1100

I. Balduin

1100–1118

II. Balduin

1118–1131

Fulkó és Melisenda

1131–1143

III. Balduin és Melisend

1143–1153

III. Balduin

1153–1163

I. Amalrik

1163–1174

IV. Balduin

1174–1183

IV. Balduin és V. Balduin

1183–1185

V. Balduin

1185–1186

Szibilla és Lusignani Guido

1186–1190

Lusignani Guido

1190–1192

I. Izabella és Montferrati Konrád

1192

I. Izabella és Champagne-i Henrik

1192–1197

I. Izabella és II. Amalrik

1197–1205

I. Mária

1205–1210

I. Mária és Brienne-i János

1210–1212

II. Izabella és Brienne-i János

1212–1225

II. Izabella és II. Hohenstaufen Frigyes 1225–1228 II. Konrád{688}

1228–1254

III. Konrád (vagy Konradin)

1254–1268

I. Hugó

1268–1284

II. János

1284–1285

II. Henrik{689}

1285–1324

4. Függelék   A templomos rend mesterei   Hugó, Payens-i (Hugues de Payens)

1119–1136

Róbert, Craoni (Robert de Craon){690}

1136–1149

Everard, Barres-i (Everard de Barres)

1149–1152

Bernát, Tremelay-i (Bernd de Trémélai)

1153

András, Montbard-i (André de Montbard)

1153–1156

Bernát, Blancfort-i (Bertrand de Blanquefort) 1156–1169 Fülöp, Nábluszi (Pilippe de Milly)

1169–1171

Odo, Saint-Amand-i (Odo de Saint-Amand)

1171–1179

Arnold, Torrojai (Arnold de Torroja)

1180–1184

Gérard, Rideforti (Gérard de Ridefort)

1185–1189

Róbert, Sabléi (Robert de Sablé)

1191–1193

Gilbert Erail

1194–1200

Fülöp, Le Plessiez-i (Philippe de Plessiez)

1201–1209

Vilmos, Chartres-i (Guillaume de Chartres)

1210–1219

Péter, Montaigui (Pedro de Montaigu)

1219–1231

Armadn, Périgord-i (Armand de Peragors)

1232–1244

Richárd, Bures-i (Richard de Bures

1245–1247

Vilmos, Sonnaci (Guillaume de Sonnac)

1247–1250

Rajnald, Vichiers-i (Renaud de Vichiers)

1250–1256

Tamás, Berard (Thomas Berard)

1256–1273

Vilmos, Beaujeu-i (Guillaume de Beaujeu)

1273–1291

Tibold, Gaudin (Thibaud Gaudin)

1291–1292

Molay-i Jakab (Jacques de Molay)

1292–1314{691}

Bibliográfia Elsődleges források   Ailes, Marianne ford.: The History of the Holy War. Ambroise’s Estoire de la Guerre Sainte. Woodbridge, Boydell Press, 2003. Babcock, E. A. – Krey, A. C. ford.: A History of Deeds Done Beyond the Sea: By William, Archbishop ofTyre. I–II. köt. New York, Columbia University Press, 1943. Baird, J. L. – Baglivi, G. – Kane, J. R. szerk. és ford.: The Chronicle of Salimbene de Adam. Binghamton, Medieval and Renaissance Texts and Studies, 1986. Barber, Malcolm – Bate, Keith ford.: Letters from the East: Crusaders, Pilgrims and Settlers in the 12th–13th Centuries. Farnham, Ashgate, 2013. Barber, Malcolm – Bate, Keith szerk. és ford.: The Templars: Selected Sources. Manchester, Manchester University Press, 2002. Bédier, Joseph – Aubry, Pierre szerk.: Les Chansons de Croisade avec leurs mélodies. Paris, H. Champion, 1909. Berry, V. G. szerk. és ford.: Odo of Deuil: De Profectione Ludovici VII in Orientem. New York, W. W. Norton, 1948. Bettenson, Henry szerk.: Documents of the Christian Church. Második kiadás. Oxford, Oxford University Press, 1963. Bird J. – Peters, E. – Powell, J. M. szerk.: Crusade and Christendom: Annotated Documents in Translation from Innocent III to the Fall of Acre, 1187–1291. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2013. Brandt, W. I. szerk. és ford.: Pierre Dubois: The Recovery of the Holy Land. New York, Columbia University Press, 1956. Broadhurst, R. J. C. ford.: The Travels of Ibn Jubayr: Being the Chronicles of a Mediaeval Spanish Moor Concerning His Journey to the Egypt of Saladin, the Holy Cities of Arabia, Baghdad the City of the Caliphs, The

Latin Kingdom of Jerusalem, and the Norman Kingdom of Sicily. London, Jonathan Cape, 1952. Brownlow, M. A. – Rev. Canon szerk. és ford.: Saewulf, 1102, 1103 A.D. London, Palestine Pilgrims’ Text Society, 1892. Carrière, Victor szerk.: Histoire et Cartulaire des Templiers de Provins, avec une introduction sur les débuts du Temple en France. Paris, E. Champion, 1919. Chibnall, Marjorie szerk. és ford.: The Ecclesiastical History of Orderic Vitalis. I–VI. köt. Oxford Medieval Texts. Oxford, Oxford University Press, 1969–1978. –––––––– The Historia Pontificalis of John of Salisbury. Oxford Medieval Texts. Oxford, Oxford University Press, 1986. Cobb, Paul M. ford.: Usama ibn Munqidh: The Book of Contemplation: Islam and the Crusades. London, Penguin, 2008. Collection des dcuments inédits sur l’histoire de France. III. köt. Paris, Imprimerie Royal, 1835. Collins, Basil szerk. és Alta’I, M. H., rev.: Al-Muqaddasi: The Best Divisions for the Knowledge of the Regions (Reading, 2001) 141. Reading, Garnet Publishing, 2001. Crawford, Paul F. szerk.: The „Templar of Tyre”. Part III of the Deeds of the Cypriots. Aldershot, Ashgate, 2003. d’Albon, Marquis szerk.: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119– 1150. Recueil des chartes et des bulles relatives à l’Ordre du Temple. Paris, H. Champion, 1913. David, Charles Wendell ford. – Phillips, Jonathan szerk.: The Conquest of Lisbon: De Expugnatione Lyxbonensi. Második kiadás. New York, Columbia University Press, 2001. Delisle, Léopold szerk.: Recueils des historiens des Gaules et de la France. I–XXIV. köt. Paris, Imprimerie Nationale, 1878–1904. Digard, Georges – Faucon, Maurice – Thomas, Antoine – Fawtier, Robert szerk.: Les Registres de Boniface VIII: recueil des bulles de ce pape. Paris, E. Thorin, 1881. Dostourian, A. E. ford.: Armenia and the Crusades: Tenth to Twelfth Centuries: The Chronicle of Matthew of Edessa. Lanham, Maryland,

National Association for Armenian Studies and Research, 1993. Dubois, Pierre: The Recovery of the Holy Land. (Szerk. és ford. W. I. Brandt.) New York, Columbia University Press, 1956. Edbury, Peter szerk. és ford.: The Conquest of Jerusalem and the Third Crusade: Sources in Translation. Farnham, Ashgate, 1998. Edgington, Susan B. szerk.: Albert of Aachen. Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Oxford, Clarendon Press, 2007. Edgington, Susan B. – Asbridge, Thomas S. szerk. és ford.: Walter the Chancellor’s The Antiochene Wars: A Translation and Commentary. Aldershot, Routledge, 2006. Elliott, J. K. szerk. és ford.: The Apocryphal New Testament: A Collection of Apocryphal Christian Literature in an English Translation. Oxford, Oxford University Press, 1993. Fink, Harold S. szerk. – Ryan, Frances R. ford.: Fulcher of Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem 1095–1127. Knoxville, University of Tennessee Press, 1969. Finke, H. szerk.: Papsttum und Untergang des Templerordens. I–II. köt. Berlin, Munster, 1907. Gabrieli, Francesco szerk.:, Costello, E. J. ford. Arab Historians of the Crusades. London, Routledge, 1969. Gargallo Moya – Antonio, Iranzo – Muñío, Maria Teresa – Sánchez Usón, Maria José szerk.: Cartulario del Temple de Huesca. Zaragoza, Anubar, 1985. Garmonsway, G. N. szerk. és ford. The Anglo-Saxon Chronicle. London, J. M. Dent, 1972. Gavigan, J. J. ford. The Capture of Damietta by Oliver of Paderborn. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1948. Géraud, H. szerk.: Chronique latine de Guillaume deNangis de 1113 à 1300. Paris, Chez Jules Renouard, 1843. Gibb, H. A. R.: The Damascus Chronicle of the Crusades: Extracted and Translated from the Chronicle of Ibn Al-Qalanisi. London, Luzac, 1932. Reprint, New York, Dover, 2000. Giles, J. A. szerk.: Chronicles of the Crusades: Being Contemporary Narratives of the Crusade of Richard Coeur de Lion, by Richard of

Devizes and Geoffrey de Vinsauf; and of the Crusade of Saint Louis, by Lord John de Joinville. London – New York, Henry G. Bohn, 1892. Giles, J. A.: Matthew Paris’s English History: From the Year 1235 to 1273. I. köt. London, H. G. Bohn, 1852. Giles, J. A. szerk. és ford.: Roger of Wendover’s Flowers of History. I–II. köt. London, H. G. Bohn, 1849. Greenia, Conrad ford. Bernard of Clairvaux: In Praise of the New Knighthood. Javított kiadás. Collegeville, Minnesota, Cistercian Publications, 2000. Hagenmeyer, Heinrich szerk.: Fulcher of Chartres: Historia Hierosolymitana 1095–1127. Heidelberg, Carl Winters, 1913. Hill, Rosalind szerk.: Gesta Francorum: The Deeds of the Franks and the Other Pilgrims to Jerusalem. Oxford Medieval Texts. Oxford, Oxford University Press, 1979. Holden, A. J. – Gregory, S. – Crouch, D. szerk. és ford.: History of William Marshal. I–III. köt. Anglo-Norman Text Society, 2002–2006. Hoogeweg, H. szerk.: Die Schriften des kölner Domscholasters, späteren Bischofs von Paderborn und Kardinal-Bischofs von S. Sabina Oliverus. Tübingen, Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart 202, 1894. Housley, N. szerk.: Documents on the Later Crusades. Basingstoke, Macmillan, 1996. Huillard-Bréholles, Jean-Louis-Alphonse: Historia Diplomatica Friderici Secundi. III. köt. Paris, Plon Brothers, 1852. James, B. S. ford.: The Letters of St Bernard of Clairvaux. London, Burns Oates, 1953. James, M. R. szerk. – Brooke, C. N. L. ford.: Walter Map: De Nugis Curialium, Courtiers’ Trifles. Oxford Medieval Texts. Oxford, Oxford University Press, 1983. Jordan, E. szerk.: Les Registres de Clément IV (1265–1268): recueil des bulles de ce pape. Paris, Thorin & Fils, 1893. La Monte, John L. – Hubert, Merton Jerome szerk. és ford.: The Wars of Frederick II Against the Ibelins in Syria and Cyprus by Philip De Novare. New York, Columbia University Press, 1936.

Langlois, Ernest szerk.: Registres de Nicholas IV: recueil des bulles de ce pape. Paris, E. Thorin, 1886–1891. Le Strange, Guy szerk. és ford.: Diary of a Journey through Syria and Palestine. By Nâsir-i-Khusrau, in 1047 A.D. London, Palestine Pilgrims’ Text Society, 1893. Lees, Beatrice A. szerk.: Records of the Templars in England in the Twelfth Century: The Inquest of 1185 with Illustrative Charters and Documents. Oxford, Published for the British Academy by Humphrey Milford, Oxford University Press, 1935. Lipskey, Glenn Edward ford.: The Chronicle of Alfonso the Emperor: A Translation of the Chronica Adefonsi Imperatoris, with Study and Notes. Evanston, h. n., 1972. Lizerand, G. szerk.: Dossier de l’affaire des Templiers. Paris, Champion, 1923. Lock, Peter szerk és ford.: Marino Sanudo Torsello: The Book of the Secrets of the Faithful of the Cross. Farnham, Ashgate, 2011. Luard, Henry Richards szerk.: Annales Monastici. I–V. köt. London, Longman, Green, 1864–1869. –––––––– Matthaei Parisiensis: Monachi Santi Albani, Chronica Majora. I– VI. köt. London, Longman, 1872–1883. Luchaire, Achille: Études sur les Actes de Louis VII. Paris, A. Picard, 1885. Lyons, Ursula – Lyons, M. C.: Ayyubids, Mamlukes and Crusaders: Selections from the Ta ri kh al-duwal wa’l-Mulu k. I–II. köt. Cambridge, Heffer, 1971. Mardam Bek, H.: Diwan. Damascus, h. n., 1958. Mas Latrie, Louis, comte de szerk.: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier. Paris, Renouard, 1871. Matarasso, Pauline M. ford.: The Cistercian World: Monastic Writings of the Twelfth Century. London, Penguin, 1993. Mierow, Charles Christopher ford.: The Deeds of Frederick Barbarossa by Otto of Freising and His Continuator, Rahewin. New York, Columbia University Press, 2004.

Migne, Jacques Paul szerk.: Patrologia Latina: Patrologiae Cursus Completus. Series Latina. Paris, h. n., 1844–1864. Morgan, M. R.: La Continuation de Guillaume de Tyr (1184–1197). Paris, P. Geuthner, 1982. Muhanna, E. szerk. és ford.: The Ultimate Ambition in the Arts of Erudition. New York, Penguin, 2016. Nicholson, Helen J.: The Chronicle of the Third Crusade: The Itinerarium Peregrinorum et Gesta Regis Ricardi. Farnham, Ashgate, 1997. O’Callaghan, Joseph F.: A History of Medieval Spain. Ithaca – New York – London, Cornell University Press, 1975. Peters, Edward szerk.: The First Crusade: The Chronicle of Fulcher of Chartres and Other Source Materials. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1971. –––––––– Christian Society and the Crusades 1198–1229: Sources in Translation including the Capture of Damietta by Oliver of Paderborn. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1948. Potthast, August szerk.: Regesta Pontificum Romanorum. I–II. köt. Berlin, Rudolf de Decker, 1873–1875. Recueil des historiens des croisades. Paris, Imprimerie Nationale, 1841– 1906. Regestum Clementis Papae V. Rome, Typographia Vaticana, 1885. Richards, D. S. ford.: The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from al Kamil fi’l Ta’rikh. I–III. köt. Aldershot, Routledge, 2006–2008. –––––––– The Rare and Excellent History of Saladin by Baha al-Din Ibn Shaddad. Farnham, Ashgate, 2002. Rodenburg, C. szerk.: Monumenta Germaniae Historica, Epistolae I. Berlin, Weidemanns, 1883. Roehricht, Reinhold szerk.: Regesta Regni Hierosolymitani, 1097–1291. Oeniponti, Libraria Academica Wagneriana, 1893. Rymer, Thomas: Foedera, Conventiones, Litterae et Cujuscunque Generis Acta Publica inter Reges Angliae. I. köt. The Hague, Joannem Neaulme, 1744. Schottmüller K.: Der Untergang des Templer-Ordens. Berlin, h. n., 1887.

Sepet, Marius Cyrille Alphonse: John of Joinville: The Life of St. Louis, King of France. New York, P. J. Kennedy, 1902. Sève, Roger – Chagny-Sève, Anne-Marie szerk.: Le Procès des Templiers d’Auvergne (1309–1311): Edition de l’Interrogatoire de Juin 1309. Paris, Editions du Comité des Travaux Historique et Scientifiques, 1987. Sewell, Richard Clarke: Gesta Stephani, Regis Anglorum et Ducis Normannorum. London, Sumptibus Societatis, 1846. Sewter, E. R. A. ford. – Peter Frankopan: The Alexiad. London, Penguin, 2009. Smith, Damian J. – Buffery, Helena szerk.: The Book of Deeds of James I of Aragón: A Translation of the Medieval Catalan Llibre dels Fets. Farnham, Ashgate, 2003. Stevenson, Joseph szerk.: Ralph of Coggeshall: Chronicon Anglicanum. London, Longman, 1875. Tanner. Norman P. szerk. és ford.: Decrees of the Ecumenical Councils. I–II. köt. London, 1990. Tyerman, Christopher: Chronicles of the First Crusade. London, Penguin, 2012. Upton-Ward, Judith M ford.: The Catalan Rule of the Templars. Woodbridge, Boydell Press, 2003. –––––––– The Rule of the Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights Templar. Woodbridge, Boydell Press, 1992. Wilkinson, John – Hill, Joyce – Ryan, W. F. szerk.: Jerusalem Pilgrimage, 1099–1185. London, Hakluyt Society, 1988.     Másodlagos források   Abel, P. F.: Géographie de la Palestine. Paris, Gabalda, 1938. Addison, Charles G.: History of the Knights Templar. New York, AMS Press, 1978. Allen, S. J. – Amt, Emilie: The Crusades: A Reader. Toronto, University of Toronto Press, 2010.

Asbridge, Thomas: The Crusades: The War for the Holy Land. London, Simon & Schuster, 2010. Balard, M. szerk.: Autour de la première croisade: actes du colloque de la „Society for the Study of the Crusades and the Latin East”. ClermontFerrand, France, 22–25 June 1995. Paris, Publications de la Sorbonne, 1996. Barber, Malcolm: Crusaders and Heretics: Twelfth to Fourteenth Centuries. Farnham, Ashgate, 1995. –––––––– The Crusader States. New Haven – London, Yale University Press, 2012. –––––––– The New Knighthood: A History of the Order of the Temple. Cambridge, Cambridge University Press, 1994. –––––––– The Trial of the Templars. Második kiadás. Cambridge, Cambridge University Press, 2006. Barber, Malcolm szerk.: The Military Orders I: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Aldershot, Variorum, 1994. Bartlett, Robert: England Under the Norman and Angevin Kings: 1075– 1225. Oxford, Oxford University Press, 2000. Baudin, Arnaud – Brunel, Ghislain – Dohrmann, Nicolas: The Knights Templar: From the Days of Jerusalem to the Commanderies of Champagne. Paris, h. n., 2012. Bellomo, Elena: The Templar Order in North-West Italy (1142–c. 1330). Leiden–Boston, Brill, 2008. Best, Nicholas: The Knights Templar. London, Weidenfeld & Nicolson, 1997. Boas, Adrian J.: Archaeology of the Military Orders: A Survey of the Urban Centres, Rural Settlements and Castles of the Military Orders in the Latin East (c. 1120–1291). Abingdon, Routledge, 2006. Boas, Adrian J. szerk.: The Crusader World. Abingdon – New York, Routledge, 2016. Bom, Myra Miranda: Women in the Military Orders of the Crusades. New York, Palgrave Macmillan, 2012. Bouquet, M. szerk.: Recueil des historiens des Gaules et de la France. XV. köt. Paris, Victor Palme, 1878.

Brighton, Simon: In Search of the Knights Templar: A Guide to the Sites of Britain. London, Weidenfeld & Nicolson, 2006. Buc, Philippe: Holy War, Martyrdom, and Terror: Christianity, Violence and the West. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2015. Bulst-Thiele, Marie Louise: Sacrae Domus Militiae Templi Hierosolymitani Magistri: Untersuchungen zur Geschichte des Templerordens 1118/19–1314. Gottingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1974. Burgtorf, Jochen: The Central Convent of Hospitallers and Templars: History, Organization and Personnel (1099/1120–1310). Leiden–Boston, Brill, 2008. Burgtorf, Jochen – Crawford, Paul F. – Nicholson, Helen J. szerk.: The Debate on the Trial of the Templars (1307–1314). Farnham, Ashgate, 2010. Buttigieg, Emanuel – Phillips, Simon szerk.: Islands and Military Orders, c. 1291–c. 1798. Farnham, Ashgate, 2013. Catlos, Brian A.: Muslims of Medieval Latin Christendom, c. 1050–1614. Cambridge, Cambridge University Press, 2014. Cobb, Paul M.: The Race for Paradise: An Islamic History of the Crusades. Oxford, Oxford University Press, 2014. Conedera, Sam Zeno: Ecclesiastical Knights: The Military Orders in Castile, 1150–1330. New York, Fordham University Press, 2015. Constable, Giles: The Reformation of the Twelfth Century. Cambridge, Cambridge University Press, 1996. Delisle, Léopold: Mémoire sur les opérations financières des Templiers. Paris, h. n., 1889. Demurger, Alain: The Last Templar: The Tragedy of Jacques de Molay, Last Grand Master of the Temple. London, Profile Books, 2004. Dollin du Fresnel, Monique: Clément V (1264–1314): Le pape gascon et les Templiers. Bordeaux, Editions Sud-Ouest, 2009. Duby, Georges: The Three Orders: Feudal Society Imagined. Translated by Arthur Goldhammer. Chicago, University of Chicago Press, 1980.

Edbury, Peter W. szerk.: The Military Orders, Volume 5: Politics and Power. Farnham, Ashgate, 2012. Ellenblum, Ronnie: Crusader Castles and Modern Histories. Cambridge, Cambridge University Press, 2007. Evans, G. R.: Bernard of Clairvaux. New York – Oxford, Oxford University Press, 2000. Faith, Juliet: The Knights Templar in Somerset. Stroud, History Press, 2009. Ferguson, Robert: The Knights Templar and Scotland. Stroud, History Press, 2010. Forey, Alan: Military Orders and Crusades. Aldershot, Variorum, 1994. –––––––– The Military Orders: From The Twelfth to the Fourteenth Centuries. Basingstoke, Macmillan, 1992. –––––––– The Templars in the Corona de Aragón. Oxford, Oxford University Press, 1973. France, John – Zajac, W. G.: The Crusades and Their Sources: Essays Presented to Bernard Hamilton. Aldershot, Ashgate, 1998. Frankopan, Peter: The First Crusade: The Call from the East. Cambridge, Belknap Press of Harvard University Press, 2012. –––––––– The Silk Roads: A New History of the World. London, Bloomsbury, 2015. Gervers, Michael szerk.: The Second Crusade and the Cistercians. New York, St. Martin’s Press, 1992. Gilmour-Bryson, Anne: The Trial of the Templars in Cyprus: A Complete English Edition. Leiden, Brill, 1998. Glasse, Cyril: The New Encyclopedia of Islam. Negyedik kiadás. London, Rowman & Littlefield, 2013. Griffith-Jones, Robin: The Knights Templar. Stroud, History Press, 2014. Grishin, A. A.: The Knights Templar Absolution: The Chinon Parchment and The History of the Poor Knights of Christ. London, Knights Templar Vault, 2013. Haag, Michael: The Templars: History & Myth. London, Profile Books, 2008.

Hill, George Francis: A History of Cyprus, Volume II: The Frankish Period, 1192–1432. Cambridge, Cambridge University Press, 1948. Hillenbrand, Carole: The Crusades: Islamic Perspectives. Edinburgh, Edinburgh University Press, 1999. Holloway, Diane: The Knights Templar in Yorkshire. Stroud, History Press, 2008. Holt, P. M.: The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517. London – New York, Longman, 1986. Hopper, Vincent Foster: Medieval Number Symbolism. Its Sources, Meaning and Influence on Thought and Expression. New York, Columbia University Press, 1938. Housley, N. szerk.: Knighthoods of Christ: Essays on the History of the Crusades and the Knights Templar, Presented to Malcolm Barber. Aldershot, Ashgate, 2007. Howarth, Stephen: Knights Templar. New York, Marboro Books, 1982. Hunyadi Zsolt – Lászlovszky János szerk.: The Crusades and the Military Orders: Expanding the Frontiers of Medieval Latin Christianity. Budapest, Central European University Press, 2001. Hyland, Ann: The Medieval War Horse: From Byzantium to the Crusades. London, Grange, 1994. Irwin, R.: The Middle East in the Middle Ages: The Early Mamluk Sultanate, 1250–1382. Carbondale, Southern Illinois University Press, 1986. Jordan, William Chester: The French Monarchy and the Jews: From Philip Augustus to the Last Capetians. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1989. –––––––– Louis IX and the Challenge of the Crusade. Princeton, Princeton University Press, 1979. Kedar, Benjamin Z. The Franks in the Levant, 11th to 14th Centuries. Aldershot, Variorum, 1993. –––––––– The Horns of Hattin. Jerusalem–London, Yad Izhak BenZvi/Israel Exploration Society & Variorum, 1992. Kennedy, Hugh: Crusader Castles. Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

Khowaiter, Abdul-Aziz: Baibars the First: His Endeavours and Achievements. London, Green Mountain Press, 1978. Labarge, Margaret Wade: Saint Louis: The Life of Louis IX of France. London, Eyre & Spottiswoode, 1968. Laiou, Angeliki E. szerk.: The Crusades from the Perspective of Byzantium and the Muslim World. Washington, Dumbarton Oaks, 2001. Le Goff, Jacques: Saint Louis. Notre Dame, University of Notre Dame Press, 2009. Lord, Evelyn: The Knights Templar in Britain. Abingdon, Routledge, 2004. Lower, Michael: The Barons’ Crusade: A Call to Arms and its Consequences. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2005. Mallia-Milanes, Victor szerk.: The Military Orders, Volume 3: History and Heritage. Aldershot, Ashgate, 2008. Mayer, L. A.: Saracenic Heraldry. Oxford, Oxford University Press, 1933. Menache, Sophia: Clement V. Cambridge, Cambridge University Press, 1998. Moore, R. I.: The War on Heresy: Faith and Power in Medieval Europe. London, Profile, 2012. Mylod, E. J. – Perry, Guy – Smith, Thomas W. – Vandeburie, Jan: The Fifth Crusade in Context: The Crusading Movement in the Early Thirteenth Century. London – New York, Routledge, 2017. Nicholson, Helen: Templars, Hospitallers, and Teutonic Knights: Images of the Military Orders, 1128–1291. Leicester University Press, 1993. –––––––– The Knights Templar: A New History. Stroud, History Press, 2001. –––––––– The Knights Templar on Trial: The Trial of the Templars in the British Isles, 1308–1311. Stroud, History Press, 2009. Nicholson, Helen szerk.: The Military Orders: Welfare and Warfare. Farnham, Ashgate, 1998. –––––––– On the Margins of Crusading: The Military Orders, the Papacy and the Christian World. Farnham, Ashgate, 2011.

O’Callaghan, Joseph F.: Reconquest and Crusade in Medieval Spain. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2002. Perry, Guy: John of Brienne: King of Jerusalem, Emperor of Constantinople, c. 1175–1237. Cambridge, Cambridge University Press, 2013. Phillips, Jonathan: Defenders of the Holy Land: Relations between the Latin East and the West, 1119–1187. Oxford, Oxford University Press, 1996. –––––––– The Second Crusade: Extending the Frontiers of Christendom. New Haven – London, Yale University Press, 2007. Phillips, Jonathan – Hoch, Martin szerk.: The Second Crusade: Scope and Consequences. Manchester, Manchester University Press, 2001. Piquet, Jules: Des Banquiers au moyen âge: les Templiers. Étude de leurs opérations financières. Paris, Hachette, 1939. Powell, James M.: Anatomy of a Crusade, 1213–1221. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1986. Pryor, John H. szerk.: Logistics of Warfare in the Age of the Crusades: Proceedings of a Workshop Held at the Centre for Medieval Studies, University of Sydney. Aldershot, Ashgate, 2006. Read, Piers Paul: The Templars. London, Weidenfeld & Nicolson, 1999. Reilly, Bernard F.: The Contest of Christian and Muslim Spain, 1031–1157. Oxford, Blackwell, 1992. Riley-Smith, Louise – Jonathan, Louise: The Crusades: Idea and Reality, 1095–1274. London, Edward Arnold, 1981. Russell, Frederick H.: The Just War in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1975. Sadeque, S. F.: Baybars I of Egypt. Karachi, Oxford University Press, 1956. Sargent-Baur, Barbara Nelson szerk.: Journeys Towards God: Pilgrimage and Crusade. Kalamazoo, Medieval Institute Publications, Western Michigan University, 1992. Schein, Sylvia: Fideles Crucis: The Papacy, The West and the Recovery of the Holy Land, 1274–1314. Oxford, Oxford University Press, 1991. Schenk, Jochen: Templar Families: Landowning Families and the Order of the Temple in France, c. 1120–1307. Cambridge, Cambridge

University Press, 2012. Segal, J. B.: Edessa: „The Blessed City”. Oxford, Oxford University Press, 1970. Sharon, M. szerk.: Studies in Islamic History and Civilization in Honour of Professor David Ayalon. Jerusalem, Cana, 1986. Smail, R. C.: Crusading Warfare, 1097–1193. Második kiadás. Cambridge, Cambridge University Press, 1995. Smith, Katherine Allen: War and the Making of Medieval Monastic Culture. Woodbridge, Boydell Press, 2011. Stalls, Clay: Possessing the Land: Aragón’s Expansion into Islam’s Ebro Frontier under Alfonso the Battler, 1104–1134. Leiden, Brill, 1995. Thorau, Peter – Holt, P. M. ford.: The Lion of Egypt: Sultan Baybars I and the Near East in the Thirteenth Century. London – New York, Longman, 1992. Tobin, Stephen: The Cistercians: Monks and Monasteries of Europe. London, Herbert Press, 1995. Tolan, John V.: Saint Francis and the Sultan: The Curious History of a Christian–Muslim Encounter. Oxford, Oxford University Press, 2009. Tyerman, Christopher: God’s War: A New History of the Crusades. London, Penguin, 2006. Upton-Ward, Judith M. szerk.: The Military Orders: Volume 4, On Land and by Sea. Aldershot, Ashgate, 2008. Van Cleve, Thomas Curtis: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, Immutator Mundi. Oxford, Clarendon Press, 1972. Woodacre, Elena: Queens Regnant of Navarre: Succession, Politics and Partnership, 1274–1512. New York, Palgrave Macmillan, 2013.     Tanulmányok, cikkek   Amitai-Preiss, Reuven: Mamluk Perceptions of the Mongol–Frankish Rapprochement. Mediterranean History Review, 7. (1992). Barber, Malcolm: The Origins of the Order of the Temple. Studia Monastica, 12. (1970).

–––––––– The Social Context of the Templars. Transactions of the Royal Historical Society, ötödik évfolyam, 34. (1984). Brown, Elizabeth A. R.: The Prince Is Father of the King: The Character and Childhood of Philip the Fair of France. Medieval Studies, 49. (1987) 1. sz. Brundage, James A.: The Crusader’s Wife Revisited. Studia Gratiana, 14. (1967). Cassidy-Welch, Megan: „O, Damietta!”: War, Memory and Crusade in Thirteenth-Century Egypt. Journal of Medieval History, 40. (2014) 3. sz. Constable, Giles: The Second Crusade as Seen By Contemporaries. Traditio, 9. (1953). Ferris, Eleanor: The Financial Relations of the Knights Templars to the English Crown. American Historical Review, 8. (1902). Fletcher, R. A.: Reconquest and Crusade in Spain c. 1050–1150. Transactions of the Royal Historical Society, ötödik évfolyam, 37. (1987). Forey, Alan: The Emergence of the Military Order in the Twelfth Century. Journal of Ecclesiastical History, 36. (1985) 2. sz. –––––––– The Failure of the Siege of Damascus in 1148. Journal of Medieval History, 10. (1984) 1. sz. –––––––– Letters of the Last Two Templar Masters. Nottingham Medieval Studies, 45 (2001). –––––––– Were the Templars Guilty, Even if They Were Not Heretics or Apostates? Viator, 42. (2011) 2. sz. Frale, Barbara: The Chinon Chart: Papal Absolution to the Last Templar, Master Jacques de Molay. Journal of Medieval History, 30. (2004) 2. sz. Franceschi, Francesco – Bernabei, Robert – Malfertheiner, Peter – Gasbarrini, Giovannia: The Diet of Templar Knights: Their Secret to Longevity? Digestive and Liver Disease, 46. (2014) 7. sz. Gilmour-Bryson, Anne: Sodomy and the Knights Templar. Journal of the History of Sexuality, 7. (1996) 2. sz.

Hamilton, Bernard: Knowing the Enemy: Western Understanding of Islam at the Time of the Crusades. Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain and Ireland, 7. (1997) 3. sz. –––––––– Our Lady of Saidnaiya: An Orthodox Shrine Revered by Muslims and Knights Templar at the Time of the Crusades. Studies in Church History, 36. (2000) Harari, Yuval: The Military Role of the Frankish Turcopoles: A Reassessment. Mediterranean Historical Review, 12. (1997). Jackson, Peter: The Crisis in the Holy Land in 1260. English Historical Review, 95. (1980). –––––––– The Crusades of 1239–41 and Their Aftermath. Bulletin of the School of Oriental and African Studies, University of London, 50. (1987) 1. sz. Jacoby, Zehava: The Tomb of Baldwin V, King of Jerusalem (1185– 1186), and the Workshop of the Temple Area. Gesta, 18. (1979) 2. sz. Joserand, Philippe: The Templars in France: Between History, Heritage, and Memory. Mirabilia, Electronic Journal of Antiquity and Middle Ages, 21. (2015). Kedar, Benjamin Z.: On the Origins of the Earliest Laws of Frankish Jerusalem: The Canons of the Council of Nablus, 1120. Speculum, 74. (1999). Khamisy, Rabei G.: The Templar Estates in the Territory of Acre. Ordines Militares, 18. (2013). Lee, John S.: Landowners and Landscapes: The Knights Templar and Their Successors at Temple Hirst, Yorkshire. Local Historian, 41. (2011). Lotan, Shlomo: The Battle of La Forbie and Its Aftermath – Reexamination of the Military Orders’ Involvement in the Latin Kingdom ofJerusalem in the Mid-Thirteenth Century. Ordines Militares, 12. (2012). Lourie, Elena: The Confraternity of Belchite, the Ribat, and the Templars. Viator, Mediaeval and Renaissance Studies, 13. (1982).

–––––––– The Will of Alfonso I, „El Batallador”, King of Aragón and Navarre: A Reassessment. Speculum, 50. (1975) 3. sz. Mayer, Hans Eberhard: The Concordat of Nablus. Journal of Ecclesiastical History, 33. (1982) 4. sz. Mechoulan, Stéphane: The Expulsion of the Jews from France in 1306: A Modern Fiscal Analysis. Journal of European Economic History, 33. (2006) 3. sz. Meyvaert, Paul: An Unknown Letter of Hulagu, Il-Khan of Persia, to King Louis IX of France. Viator, 11. (1980). Nicolle, David C.: The Reality of Mamluk Warfare: Weapons, Armour and Tactics. Al-Masaq, 7. (1994). O’Banion, Patrick J.: What Has Iberia to Do with Jerusalem? Crusade and the Spanish Route to the Holy Land in the Twelfth Century. Journal of Medieval History, 34. (2008) 4. sz. Pringle, Denys: The Templars in Acre c. 1150–1291. Bulletin for the Council for British Research in the Levant, 2. (2007). Prutz, Hans: Ein Zeitgenössisches Gedicht über die Belagerung Accons. Forschungen zur Deutschen Geschichte, 21. (1881). Pryor, John H.: Two Excitationes for the Third Crusade: The Letters of Brother Thierry of the Temple. Mediterranean Historical Review, 25. (2010). Rother, Joachim: Embracing Death, Celebrating Life: Reflections on the Concept of Martyrdom in the Order of the Knights Templar. Ordines Militares, 19. (2014). Sayous, André-E.: Les Mandats de Saint Louis sur son trésor et le mouvement international des capitaux pendant la Septième Croisade (1248–1254). Revue Historique, 167. (1931). Sivan, Emmanuel: La Genèse de la contre-croisade: un traité damasquin du début du XIIe siècle. Journal asiatique, 254. (1966). Slavin, Philip: Landed Estates of the Knights Templar in England and Wales and Their Management in the Early Fourteenth Century. Journal of Historical Geography, 42. (2013). Smail, R. C.: Crusaders’ Castles of the Twelfth Century. The Cambridge Historical Journal, 10. (1952).

Smith, Thomas W.: Between Two Kings: Pope Honorius III and the Seizure of the Kingdom ofJerusalem by Frederick II in 1225. Journal of Medieval History, 41. (2015). Sneddon, Jonathan: Warrior Bishops in the Middle Ages. Medieval Warfare, 3. (2013) 2. sz. Telfer, Alison: Locating the First Knights Templar Church. London Archaeologist, 10. (2002) 1. sz. Tsurtsumia, Mamuka: Commemorations of Crusaders in Manuscripts of the Monastery of the Holy Cross in Jerusalem. Journal of Medieval History, 38. (2012). Warren, F. M.: The Battle of Fraga and Larchamp in Orderic Vitalis. Modern Philology, 11. (1914).     Kiadatlan   Crawford, Paul: An Institution in Crisis: The Military Orders, 1291–1310. PhD diss., University of Wisconsin-Madison, 1998. Peixoto, M. J.: Templar Communities in Medieval Champagne: Local Perspectives on a Global Organization. PhD-ert., New York University, 2013.

Képmelléklet

Jeruzsálem térképe, 1200 körül; Alamy.  

Angyalok zarándoköltözetben; British Library.  

Krisztus sírja, Szent Sír-templom; Getty Images.  

Az al-Aksza mecset; Andrew Shiva/Wikipedia commons.  

Clairvaux-i Szent Bernát; Jasatrow/Wikimedia commons.  

Templomos freskó Cressacból; Getty Images.  

Az ispotályosok, a templomosok és a francia királyok harci zászlaja; Library of Corpus Christi College, Cambridge.  

Monzón vára, Aragónia; Wikimedia commons.  

Harcoló szíriai lovas katonák, freskó Pernes-les-Fontaines-ből; Wikimedia commons.  

VII. Lajos és Aquitániai Eleonóra; ecelan/Wikimedia commons.  

Szaladin – 16. századi olasz festő, Cristofano dell’Altissimo portréja; Wikimedia commons.  

A hattíni ütközet; British Library.  

I. Richárd sírja a fontevraud-i apátságban (Anjou); Wikimedia commons.  

Oroszlánszívű Richárd és Fülöp Ágost Akkonban, 1191; Getty Images.  

Cressing Temple, Essex; Robert Edwards/Wikimedia commons.  

Giotto di Bondone, Szent Ferenc a szultán előtt, Felső templom, Szent Ferenc-bazilika, Assisi; Wikimedia commons.  

II. Hohenstaufen Frigyes és al-Kámil, ajjúbida szultán; Alamy.  

Templomos alagutak Akkon alatt; Shutterstock.  

IX. Lajos Damiettába indul, illumináció a Vie et miracles de Saint Louis című műből; Wikimedia commons.  

Hűlegű kán; Getty Images.  

Horezmi török hadsereg; Library of Corpus Christi College, Cambridge.  

A Baptistère de Saint Louis néven ismert, Mohammed ibn az-Zain által készített 14. századi réz mosdótál részlete; Wikimedia commons.  

IV. Fülöp francia király a gyermekeivel; Alamy.  

V. Kelemen pápa; Getty Images.  

A párizsi Temple, 1795 körül; Wikimedia commons.  

Sakkozó templomosok, a X. Alfonz kasztíliai uralkodó számára készített Libro de los Juegosból (Játékok könyve); Wikimedia commons.  

A templomosok letartóztatása a Les grandes chroniques de France című műből való 14. századi miniatúrán; British Library.  

A templomosok megégetése és IV. Fülöp halála; British Library.  

Név- és tárgymutató A, Á   Abbász Abd az-Záhir Abdallah Abengenia (Jahja ibn Ganija) Abingdoni krónika Abu Isak al-Gázi Abu-Jahja Abú Jakúb Júszuf Abu Sáma IV. Adorján pápa Ágnes, Courtenay-i Ahmad (Takí ad-Dín unokafivére) Aimery de La Roche Aimery, Lusignani Ajjúbida-dinasztia/szultánok Birodalom zászló Akkon akkoni gyűlés Beaujeu-i Vilmos Akkonról és II. Hohenstaufen Frigyes és IX. Lajos keresztes hadjárata és a mameluk hódítás templomos birtokok ostroma al-Ádid al-Ádil al-Afdal

al-Andalusz (dél-spanyolországi muszlim államok) al-Asraf Halíl, szultán al-Azíz Uthman ad-Dín, Imád al-Fádil, al-Kádi (al-Qadi al-Fadil) al-Fáiz al-Kámil (Meledin) békeszerződések a keresztényekkel al-Manszúr, kalifa al-Makdiszi al-Muazzam (Coradin) Alan Martel alarcosi csata Albert, Aacheni albigensek elleni keresztes hadjárat Aleppó Alexandria I. Alexiosz, Komnénosz, bizánci császár III. Alexiosz, Angelosz, bizánci császár I. Alfonz (Harcos), aragóniai király I. Alfonz, (Hódító), portugál király Alfonz, poitiers-i gróf Almohádok Almoravidák Alvítiz, Pedro Amadeus testvér I. Amalrik, jeruzsálemi király és az aszaszinok és Mesnil-i Valter halála Amalrik, Lusignani Amalrik, Türoszi Amanosz-hegység Amio de Ays

an-Nászír II. András, magyar király András, Montbard-i Anglia az anarchia kora az angliai templomosok üldözése az „Old” Temple megalapítása a Templomos Lovagrend angliai birtokai a templomosok Angliában a zsidók kiűzése és az inkvizíció Angolszász krónika Anna Komnéné Antiókhia Bajbarsz elfoglalja és a második keresztes háború és a „vérmezei csata” Antiókhiai Fejedelemség antiszemitizmus Aragónia templomosok üldözése Arany Horda Archumbald (vagy Archimbald) ispotályos mester Armand, Périgord-i Armengaud, Aspi Arnaud Novelli Arnold, Auch-i Arnold, Torrojai Arnulf, jeruzsálemi pátriárka arszufi ütközet artai ütközet Artukid-uralkodóház Artúr-legenda asz-Szálih Ajjúb

asz-Szálih Iszmáíl asz-Szulami, Ali ibn Táhir Aszkalon ostroma aszaszinok „Assassins Creed” videójáték Assisi Ferenc Attalia avignoni pápaság az-Záfir, kalifa az-Záhir Gázi Aycelin, Gilles Aymon d’Oiselay     B   Bajbarsz Balduin Calderon I. Balduin, jeruzsálemi király II. Balduin, jeruzsálemi király és a templomosok támogatása III. Balduin, jeruzsálemi király halála IV. Balduin, jeruzsálemi király halála V. Balduin, jeruzsálemi király Balian, Ibelini bankügyek az olasz bankok fölemelkedése Bánjász bárók keresztes hadjárata Beaufort vára Becket Tamás

Beda Venerabilis (Szent Béda) Belchitei Közösség bélpoklosság (lepra) XI. Benedek pápa bencés rendi szerzetesek Bernát, Blancfort-i Bernát, Clairvaux-i (Szent Bernát) De laude és a troyes-i zsinat és a második keresztes hadjárat és a pápaság és a templomosok pápai támogatása halála Bertrand de Got lásd V. Kelemen pápa Bertrand de Thessy Bernát, Laon grófja Bernát, Tremelay-i Bernát, Valencei, pátriárka Bertalan, Quincyi Bertrand, Sartiges-i Bethgibelin erőd Betlehem Bilbeisz Bizánci Birodalom lásd még az egyes császároknál Blanchegarde vár Blanka, Kasztíliai Blanka, Anjou, aragóniai királyné Blois-i grófság Boccaccio, Giovanni De Casibus Vivorum Illustrium III. Bohemond, Antiókhia hercege VI. Bohemond, Antiókhia hercege VII. Bohemond, Antiókhia hercege

VIII. Bonifác pápa Brancacci, Landolf Breivik, Anders Behring Brisebarre, Walter Brown, Dan Bukaia-völgy Burlosz „Bűnös Hugó”     C   Caballeros Templarios, Los Calatrava-rend Castel Blanc (Szafita) II. Celesztin pápa Milites Templi V. Celesztin pápa Châlus-Chabrol vár champagne-i grófság Château Pèlerin Chinon, vár Ciprus a templomosok irattára a templomosok üldözése IX. Lajos Molay-i Jakab ciszterci rend, szerzetesek clairvaux-i apátság cressaci templom Cressing Temple, Essex Cresson-forrás    

D   Da Vinci-kód, A (Brown) Damaszkusz hadjárat nagy Omajjád mecset ostroma, bevétele Damietta béketárgyalás, -ajánlatok és az ötödik keresztes hadjárat és IX. Lajos keresztes hadjárata Dániel Hégumenosz Dante Alighieri Isteni színjáték De Casibus Vivorum Illustrium (Boccaccio) dominikánusok (dömések) Dubois, Pierre Dzsabala Dzsamál ad-Dín dzsihád Szaladin elkötelezettsége Dzsingisz kán     E   Eco, Umberto Edessza eleste és a második keresztes hadjárat Edesszai Grófság I. Eduárd, angol király II. Eduárd, angol király egyházszakadás, nyugati

Egyiptom Naszr ad-Dín menekülése Kairóból és Amalrik és Núr ad-Dín Szaladin uralomra jutása lásd még Bajbarsz; Damietta; Fátimida Kalifátus Eleonóra, Aquitániai Elinandusz, Tiberiasi első keresztes hadjárat Erasmus eretnekek Ernoul Eschenbach, Wolfram von Parszifál Escobar, Pablo Esquin de Floyran Everard, Barres-i Everard, Breteuil-i Ezékiel, ószövetségi próféta     F   Fakr ad-Dín Fátimida Kalifátus/Fátimidák Fitz Stephen, Geoffrey Foucault-inga, A (Eco) Fraga Franciaország Franciaország, templomosok helytelen viselkedés miatt emelt vádak letartóztatások, vallatások és perbefogások vienne-i zsinat kivégzésük máglyahalállal pápai közbeavatkozás

az ellenük indított bűnvádi eljárás kínvallatásuk lásd még IV. Fülöp, francia király ferencesek Frigyes, Bogeni (Friedrich von Bogen) I. Frigyes, Barbarossa II. Frigyes, Hohenstaufen és Jeruzsálem halála hatodik keresztes hadjárat és békekötés kiközösítése Frédol, Bérengar Foucher, Chartres-i I. Fulkó, Anjou grófja, jeruzsálemi király Fulkó, Villareti II. Fülöp, francia király (Fülöp Ágost) IV. Fülöp, francia király a francia templomosok üldözése a Tour de Nesle-i botrány az uralkodóház a zsidók kiűzése és a templomos rend föloszlatása és VIII. Bonifác pápa és V. Kelemen pápa háború Aragóniával jelleme megjelenése pénzügyi válság vadászat alkalmával bekövetkezett halála V. Fülöp, francia király Fülöp, Ibelini Fülöp, Marignyi, sensi érsek Fülöp, Nábluszi Fülöp, Novarai

Fülöp, Le Plessiez-i     G   Garnier, Nábluszi Gascogne Gaveston, Piers Gáza templomos erődítmények Genova Geoffrey Morin Geoffroy de Charney Geoffroy Foucher Geoffroy, Lusignani Gerald, Newcastle-i Gerald of Soturririo Gérard, Szidóni Gérard, Rideforti és a Cresson-forrásnál vívott ütközet és Akkon ostroma elfogása és bebörtönzése IX. Gergely pápa X. Gergely pápa Gerold, Lausanne-i, jeruzsálemi pátriárka Gilbert de Lacy Gilbert Erail Gilbert, Ogerstani Gilles Aycelin, narbonne-i érsek Gilles testvér Gins, Belini Godechaux, Turout-i Gormond, Picquigny Gottfried, Gonneville-i

Gottfried Martel Gottfried, Monmouth-i Granada Guerin, Montaigui Guichard, troyes-i püspök Guido, Ibelini Guido, Lusignani, jeruzsálemi király és Akkon ostroma és Ciprus hadserege Szaladin fogságában Guillaume de la More     H   Haifa Haimard testvér Halíl al-Hakkari Hamá harmadik keresztes hadjárat harmadik lateráni zsinat hatodik keresztes hadjárat Hattín Hebron Hegyi Öreg I. Henrik, angol király II. Henrik, angol király III. Henrik, angol király II. Henrik, ciprusi király VI. Henrik, német-római császár Heraclius jeruzsálemi pátriárka Hermann, Salzai, a Német Lovagrend mestere Heródes, Nagy

Hetum, örmény király Holy Blood And The Holy Grail, The Homsz II. Honoriusz pápa III. Honoriusz pápa Hugh of Argentein Hugh of Saint-George Hugó, Champagne grófja III. Hugó, ciprusi király Hugó, edesszai érsek Hugó, Galileai Hugó, Ibelini Hugó, lusignani gróf Hugó, Kaiszareiai Hugó, Payens-i európai körútja és a troyes-i zsinat halála Hugó, Rigaud-i Hugues de Pairaud Hülegü kán Husz János hvárezmi törökök     I   Ibelin vára Ibn al-Adím Ibn al-Athír Ibn al-Hajját Ibn al-Kalániszí Ibn az-Zaki Ibn Dzsubair

Ibn Furát ibn Munkidz, Uszáma ibn Nafadha, an-Nasv Ibn Ravaha (Ibn Rawaha) ibn Ruzzik, Talai Ibn Saddád (Ibn Shaddad) Ibn Vászil Ilgázi Ilkán (Ilhán) Birodalom Imád ad-Dín Imbert Blanke inabi csata II. Ince pápa , Omne Datum Optimum III. Ince pápa IV. Ince pápa inkvizíció Írország ispotályosok és a templomos rend föloszlatása és Bajbarsz Angliában és II. Hohenstaufen Frigyes tervezett egyesülés a templomosokkal Issza el-Hakkari István, Blois-i, angol király István, Ostricourt-i (Étienne d’Ostricourt) István, Sissyi István, Suisyi István, Troyes-i I. Izabella,jeruzsálemi királynő II. Izabella, jeruzsálemi királynő Izabella, IV. Fülöp francia király leánya I. Izabella, kasztíliai királynő

Izsák, Komnénosz Ivanhoe (Scott)     J   Jaffa hatodik keresztes hadjárat Jahja ibn Ganija (Yahja ibn-Ghaniya) I. Jakab, aragóniai király II. Jakab, aragóniai király Jakab, Avesnes-i Jakab, Maillyi Jakab, Molay-i és a templomos rend V. Kelemen által javasolt reformja és a templomosok helytelen viselkedésével kapcsolatos vádak letartóztatása, vallatása, vallomása elítélése kivégzése utóélete Jakab, Vitryi Jákob gázlója János, angol király János, Bretagne hercege János, Brienne-i, jeruzsálemi király János, Ibelini, Bejrút ura János, Salisburyi János, Touri (Jean de Tour) János, Villiers-i XXII. János pápa Jean de Joinville Jean de Norris III. Jenő pápa Quantum Praedecessores

Jeruzsálem a templomos rend megalakulása al-Aksza mecset első keresztes hadjárat és Damietta harmadik keresztes hadjárat II. Hohenstaufen Frigyes Ibn Vászil beszámolója III. Konrád látogatása lerohanják a hvárezmi törökök megállapodás a hatodik keresztes hadjáratról Olajfák hegye Szaladin elfoglalja Szent Kereszt-kolostor Szent Sír-templom Szikladóm Templom-hegy zarándoklatok lásd még ispotályosok Jeruzsálemi Királyság Jeruzsálemi Szent János Lovagrend Jézus Krisztus Johanna, Navarrai Johanna, Oroszlánszívű Richárd húga John of Novill II. Joscelin gróf Józsiás, türoszi érsek     K   Kadmusz-hegység Kaiszareia Kairó lásd Egyiptom

Kancellár Valter, krónikaíró Kasztília és León katharok I. Károly, Anjou, nápolyi király II. Károly, Anjou, nápolyi király I. Károly, Nagy, frank császár II. Károly, spanyol király Károly, Valois IV. Kelemen pápa V. Kelemen pápa a templomosok megreformálására vonatkozó javaslat a templomosok üldözése és az avignoni pápaság és Molay-i Jakab és a templomos lovagrend föloszlatása megkoronázása halála keresztes államok/királyság lásd még Antiókhiai Fejedelemség, Edesszai Grófság, Jeruzsálemi Királyság, Tripoliszi Grófság keresztes hadjáratok lásd első keresztes hadjárat, második keresztes hadjárat, harmadik keresztes hadjárat, negyedik keresztes hadjárat, ötödik keresztes hadjárat, hatodik keresztes hadjárat kommendatúrák lásd preceptóriumok Konrád, Hohenstaufen Konrád, Montferrati III. Konrád, német király Konradin, Hohenstaufen Konstantinápoly König, Ludolk Kutuz, egyiptomi szultán    

L   La Fève (erőd) La Forbie, ütközet Lajos, Clermont-i VII. Lajos, francia király és az akkoni zsinat halála és Geoffroy Foucher IX. Lajos, francia király (Szent Lajos) betegsége és a mongolok és IV. Fülöp felesége és gyermekei születése fogságba esése és kiváltása keresztes hadsereg pénzreform Las Navas de Tolosa, ütközet latin államok, lásd keresztes államok Laurent de Premierfait Le Chastellet (templomos erődítmény) Leó, Cazalier (Leon Cazalier, Leó testvér) V. Lipót, osztrák herceg VI. Lipót, osztrák herceg Lisszabon Livóniai Kardtestvérek London Ludolf, Sudheimi Lull, Ramon Lydgate, John Lyon V. Kelemen pápa koronázása második lyoni zsinat  

  M   Magna Charta Magyarország I. Máliksáh szultán Mallorca Málta máltai lovagok mamelukok Akkon bevétele és a mongol seregek és a templomosok lásd még Bajbarsz Manszúra I. Manuél, Komnénosz, bizánci császár Map, Walter Marseille Marshal, William IV. Márton pápa második keresztes hadjárat párizsi események és Edessza eleste a francia sereg a német sereg Damaszkusz ostroma Matild, német-római császárné Matilda, boulogne-i grófnő Máté, Albano püspöke Mathieu Sauvage Melisenda, jeruzsálemi királynő Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) Mexikó lásd Caballeros Templarios, Los Michel, Jean

Mihály, Szíriai Miklós, Fréauville-i Miklós, Hanape-i, jeruzsálemi pátriárka I. Miklós pápa IV. Miklós pápa montgisard-i ütközet mongolok Monreal del Campo Monzón (templomos vár) mórok Moszul Mohamed próféta XII. Mohamed, naszrida uralkodó Muhammad an-Nászír Muzaffar ad-Dín     N   nábluszi tanács Napóleon, Bonaparte Naszr ad-Dín Názáret negyedik keresztes hadjárat „Német Roger” Német (Teuton) Lovagrend Montfort vára javaslat a rendek összevonására Németország a templomosok üldözése Nicholas d’Ennezat nők adományaik a templomosoknak mühleni apácák

templomos rendházakban és a templomos regula Núr ad-Dín     O, Ö   Odo, Châteauroux-i Odo, Deuil-i (Eudes vagy Odon de Deuil) Odo, Saint-Amand-i Olivér, Paderborni Olivér, Penne-i Omajjádok (szunnita kalifátus) Onfroi, Toroni II. Orbán pápa Orsini, Napoleone Oszmán Birodalom összeesküvés-elméletek ötödik keresztes hadjárat Ottó, Freisingi     P   pápai bullák Paris, Matthew párizsi egyetem Parszifál (Von Eschenbach) II. Paszkál pápa Payen de Montdidier Pelagius, albanói püspök III. Péter, aragóniai király Péter, Bolognai I. Péter, ciprusi király

Péter, Remete Péter, Montaigui és II. Hohenstaufen Frigyes halála ötödik keresztes hadjárat Péter, Sevrey-i Plancart, Enrique Plantagenet, Gottfried Ponsard de Gisy Portugália Krisztus-rend preceptóriumok preceptorok lásd templomosoknál Poroszország     R   Raimbaud de Caron Ralf, Coggeshalli (Ralph of Coggeshall) IV. Rajmund Berengár Rajmund, antiókhiai herceg Rajmund, Fiterói Rajmund, Le Puy-i III. Rajmund, Tripolisz grófja reconquista (rekonkviszta) Reginald, Provins-i Renier, Mareuil-i Rajnald Bochart Rajnald, Châtilloni Rajnald, Szidóni Rajnald, Vichiers-i Raoul de Cambrai Ricaut Bonomel

Richárd, Cornwall grófja Richárd, Hastingsi Richárd, Oroszlánszívű Robert Anglicanus Róbert, Artois grófja Róbert, Craoni (Burgundi Róbert) Robert Fraisnel Róbert, Nantes-i, jeruzsálemi pátriárka Róbert, Sabléi Rodosz Roger, Moulins-i Roric de La Courtine Rosetta Rózsaregény Ruad I. Rudolf, würzburgi püspök Ruggiero, Lauriai (Ruggiero di Lauria) Rupen, Montfort-i Rutebeuf, francia költő     S   Saewulf jeruzsálemi zarándoklata Saher, Mamedunci (Saher of Mamedunc) Sáhinsáh saint-denis-i apátság Saisset, Bernard, pamiers-i püspök Salamon temploma Salernói Roger III. Sándor pápa Santarém Santiago de Compostela Santiago-rend

Savar vezír Scott, Ridley Scott, Sir Walter Ivanhoe „Seregélyes mocsár” Sigurd, norvég király Siháb ad-Dín An-Nuvari Simon de Lenda Sírkúh, kurd tábornok halála Skócia Sone de Nansai Spanyolország spanyol királyságok al-Andalusz a templomos rend föloszlatása katonai rendek a templomosok üldözése reconquista Suger, saint-denis-i apát     Sz   szabadkőművesség Szafed, templomos erődítmény Szafita (Castel Blanc) Szaladin Akkon ostroma arszui ütközet és a harmadik keresztes hadjárat és a Jákob gázlója és Jeruzsálem dzsihád iránti elkötelezettsége

Guido király fogságba ejtése halála hattíni ütközet hódításai montgisard-i ütközet Tiberias ostroma Szandamur Szarmeda vérmezei csata szeldzsukok Szent Ágoston, Hippói Szent Ambrus Szent Béda (Beda Venerabilis) Szent Bernát, Tironi Szent Grál lásd Jeruzsálem alatt Szent János Lovagrend lásd ispotályosok Szent Lázár Lovagrend Szent Pál Szent Sír-templom Szephoria (Szaffúrijja) szerzetesi reform Szibilla, jeruzsálemi királyné Szicília Szulejmán, Nagy, oszmán szultán     T   Tábor-hegy Taddeo, Nápolyi Tamás, Berard Tanisz

Takí ad-Dín templomosok katonai fegyelem és Clairvaux-i Bernát De laudéja öltözködés, egyenruha és a nábluszi tanács a rend föloszlatása élelem, étkezések rendházak jövedelem földbirtokok, ingatlanok mitológia nem harcoló testvérek a rend keletkezése és megalapítása és a pápaság javaslatok a rend megújítására preceptóriumok preceptorok (regionális parancsnokok) vallási regulák gazdagságuk és hatalmuk regulájuk mint adóbeszedők és a nők lásd még Franciaország, templomosok Tengerentúl (Outremer) Teoderik, német zarándok Teodorik Waleran Terricus Tibold, champagne-i gróf Tibold, Gaudin Thierry, flamand gróf Tiberias városa ostroma Titus, római császár

Togtekin, türk atabég Toron-hegy Torsello, Marino Sanudo Tortosza Transzjordánia Tripolisz város Bukaia-völgy templomos várak Tripoliszi Grófság Troyes, Chrétien de troyes-i zsinat Turan Túránsáh szultán Türosz Türoszi Templomos Türoszi Vilmos, lásd Vilmos, Türoszi     U   Unur, Muín ad-Dín Urs, Alnetói (Urs of Alneto)     V   Valencia Velence Valter, Brienne-i, gróf Valter, Mesnil-i via de Hispania Via Maris vienne-i zsinat Viktória királynő

Villani, Giovanni Vilmos, Beaujeu-i Vilmos, Bures-i Vilmos, Chambonnet-i (Guillaume de Chambonnet) Vilmos, Chartres-i Vilmos, Châteauneufi Vilmos, Nevers grófja Vilmos, Montferrati Vilmos, Montredoni Vilmos, Nangis-i Vilmos, Nogaret (Guillaume de Nogaret) Vilmos, Párisi Vilmos, Plaisians-i Vilmos, Sonnaci Vilmos, tripoliszi püspök Vilmos, Türoszi Amalrik egyiptomi hadjáratáról az aszaszinokról III. Balduin haláláról Blancfort-i Bernátról Edessza elfoglalásáról Gázáról Jákob gázlójáról a mamelukokról Naszr ad-Dínről Saint-Amand-i Odóról Craoni Róbertről a második keresztes hadjáratról Aszkalon ostromáról Damaszkusz ostromáról a harmadik lateráni zsinatról Mesnil-i Valterről Vilmos, Villiers-i  

  W   Wales Wigand, Marburgi (Wigand von Marburg)     Z, Zs   Zangi, Imád ad-Dín zarándoklat zsidók mint bankárok Jeruzsálemben üldözésük

{1}

 Nicholson, H.: The Knights Templar: A New History (Stroud, 2001), 1. o.  Jól áttekinthető összefoglalását lásd in: Barber, M.: The New Knighthood: A History of the Order of the Temple (Cambridge, 1994), 315–18. o. {3}   Bronslow ford.: Saewulf (1102, 1103 AD) (London, 1892) A Saewulf zarándoklatát megörökítő memoár másik fordítását lásd: Wilkinson, J. szerk.: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185 (London, 1988), 94–116. o. {4}  Uo. 7. o. {5}  A Szentföldről készített latin nyelvű beszámolójában Saewulf nem nevezi meg a születési helyét, és életéről a zarándoknaplójában foglaltakon kívül jóformán semmit sem tudunk. Ennek ellenére észszerű a föltételezés, miszerint hazája Anglia volt, hiszen sokat merített a nortthumbriai Szent Béda (Beda Venerabilis) munkáiból, és beszámolójának egyetlen középkori példánya Canterbury 16. századi érsekének, Mattthew Parkernek a könyvtárába került. {6}  Uo. 31. o. és „Introduction” vi. o. {7}  Uo. 31. o. {8}  Ezékiel 5:5. {9}   Jól példázza ezt az angliai Hereford városának katedrálisában őrzött Mappa Mundi. Ez az 1300 táján készült térkép tökéletesen illusztrálja Saewulf korának világról alkotott fölfogását és benne Jeruzsálem központi helyét. Az akkori útikönyvek tájékoztatása szerint a látogatók a világ közepét a „Kálvária-hegytől tizenhárom lépésnyire, nyugatra” találhatták meg. {10}  Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 101. o. {11}  Uo. 102. o. {12}   Tudjuk meg Dániel Hégumenosz (Daniil Palomnik, Даниил Паломник) orosz zarándoktól, akinek Saewulf után néhány esztendővel tett jeruzsálemi utazásáról részletes beszámoló maradt ránk: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 128. o. {13}   Korán 17:1 „Legyen Dicső Ő, ki elvezette az Ő szolgálóját éjjel a Sérthetetlen Szentélyből (Mekkában) a Távoli Szentélybe (az al-Aksza mecsetbe, Jeruzsálemben), melynek környéket mi megáldottuk, hogy láttassuk véle a Mi bizonyságainkat. Lám! Ő a Meghallgató, a Látó.” http://mek.oszk.hu/06500/06534/06534.pdf {14}  Ezt a kifejezést használta például Ali ibn Táhir asz-Szulami damaszkuszi tudós a Kitab al-Dzsihád (A dzsihád könyve) című munkájában. Lásd: Hillenbrand, C.: The Crusades: Islamic Perspectives (Edinburgh, 1999), 71. o. A Kitab al-Dzsihádból részletek olvashatók francia fordításban, Sivan, E. cikkében: La genèse de la contre-Croisade: un traité damasquin du début du XIIe siècle, Journal asiatique, 254 (1966), angolul pedig a következő címen: http://www.arts.cornell.edu/prh3/447/texts/Sulami.html {15}  Richards, D. S. szerk.: The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from alKamil fi’l Ta’rikh (Aldershot, 2006), 22. o. {2}

{16}

 Chartres-i Foucher beszámolója szerint. Peters, E. szerk.: The First Crusade: The Chronicle of Fulcher of Chartres and Other Source Materials (Philadelphia, 1971), 77. o. {17}  Bouillon Gottfried és mások levele a pápához, 1099 szeptemberéből in: Peters, E.: The Chronicle of Fulcher of Chartres and Other Source Materials, 234. o.; Hillenbrand, C.: The Crusades: Islamic Perspectives; Jirkimish, the Seljuq lord of Mosul, idézi Cobb, P. M., The Race for Paradise: An Islamic History of the Crusades (Oxford, 2014), 107. o. {18}  Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 104. o. {19}  Uo. 105. o. {20}  Uo. 100. o. A Dániel Hégumenoszként ismert zarándok a Jaffából Jeruzsálembe vezető utat „megerőltetőnek és félelmetesnek” írta le. Uo. 126. o. {21}  Uo. 100–1. o. {22}  Uo. 109. o. {23}  Uo. 110. o. {24}  Uo. 112. o. {25}  Uo. 110. o. {26}  Uo. 109. o. {27}  Uo. 112–13. o. {28}  Ryan, F. R. ford. – Fink, H. S. szerk.: Fulcher of Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem 1095–1127 (Knoxville, 1969), 149. o. {29}  Wilkinson, J. szerk.: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 126., 134., 156., 162–3. o. {30}  Ibn al-Khayyat: Diwan, Mardam Bek, H. (Damascus, 1958), idézi: Hillenbrand, C.: The Crusades: Islamic Perspectives, 70–1. o. {31}  Ali ibn Tahira al-Sulami: Kitab al-Jihad, f. 189 b, angolra fordította Christie, N., http://www.arts.cornell.edu/prh3/447/texts/Sulami.html {32}   Collins, B. ford. – Alta’I, M. H. rev.: Al-Muqaddasi: The Best Divisions for the Knowledge of the Regions (Reading, 2001), 141. o. {33}  E datálást Luttrel, A. javasolja, és meg is indokolja in: The Earliest Templars. In: Balard, M. szerk.: Autour de la première croisade (Paris, 1995), 195–6. o.; lásd még: Barber, M.: The New Knighthood: A History of the Order of the Temple (Cambridge, 1994), 8–9. o. {34}  A négy szerző, akinek műveiből a templomosok történetének legelső időszakára vonatkozó tényeket és anekdotákat merítjük, az 1180-as évek elején élő Türoszi Vilmos, Szíriai Mihály (1190-es évek), Walter Map (1181 és 1193 között), valamint egy beszámoló Ernoul/Kincstárnok Bernard történeti munkájából (1232). Paradox módon valójában e legkésőbbi beszámoló állhat legközelebb az eseményekhez, mivel az általa hivatkozott szerző egy 1129 előtt keletkezett forrással kapcsolatban fejti ki véleményét; lásd: Luttrel: The Earliest Templars, 194. o. Ugyanakkor ezek egyike sem egykorú a rend alapításával, és Türoszi Vilmos a templomosok egyszerű származását minden bizonnyal eltúlozza, hogy annál inkább szembetűnő legyen későbbi meggazdagodásuk, amelyet a krónikás egyértelműen elítélt.

{35}

  Ryan–Fink: Fulcher of Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem 1095–1127, 208., 210., 218., 220–1. o. {36}  Uo. 150. o. {37}   Edington, S. B.: Albert of Aachen, Historia lerosolimitana: History of the Journey to Jerusalem (Oxford, 2007), 881. o. Aacheni Albert nem volt szemtanúja a Jeruzsálemi Királyságban történt eseményeknek, terjedelmes és igen részletes beszámolóját a keresztes hadjáratokban részt vett veteránok beszámolói alapján gyűjtötte össze Németországban. {38}  Az Artukidok egy szunnita török törzsből való dinasztia volt, amelyet az Artuk bej nevezetű, I. Máliksáh szultán hadvezéreként tevékenykedő katonaember alapított. Artuk leszármazottai Észak-Mezopotámiában, Észak-Szíriában és KeletAnatóliában egy önálló területet hasítottak ki maguknak. {39}   Edgington, S. B. – Asbridge, T. S. szerk. és ford.: Walter the Chancellor’s „The Antiochene Wars”: a translation and commentary (Aldershot, 2006), 88. o.; Asbridge, T.: The Crusades: The War for the Holy Land (London, 2010), 164–7. o. {40}  Gabrieli, F. szerk. – Costello, E. J. ford.: Arab Historians of the Crusades (London, 1969), 37–8. o. {41}  Edgington, S. B. – Asbridge, T. S.: Walter the Chancellor’s „The Antiochene Wars”, 132–5. o. {42}   Ryan–Fink: Fulcher of Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem 1095–1127, 227. o. {43}  Meglehet ez szándékos utalás volt arra a Bibliában szereplő mezőre, ahova az idegeneket temették, és amelyet a jeruzsálemi vének vettek meg az Iskarióti Júdás öngyilkossága előtt visszaadott harminc ezüstpénzen. (Máté 27:6–8) {44}   Erre, valamint Bernát személyiségére és pályafutására nézve bővebben lásd: Edgington, S. B. – Asbridge, T. S.: Walter the Chancellor’s „The Antiochene Wars”, 34– 42. o. {45}   Edgington, S. B. – Asbridge, T. S.: Walter the Chancellor’s „The Antiochene Wars”, 138. o. {46}  Uo. 139. o. {47}  Uo. 140. o. {48}   A szent háborúval kapcsolatos keresztény eszméket tárgyaló irodalom igen terjedelmes – ezeket foglalja tömören össze Smith, K. A.: War and the Making os Mediaeval Monastic Culture (Woodbridge, 2011), különösen 71–111. o. {49}  Máté 26:52. {50}  Az efézusbeliekhez 6:14–17. {51}  Sneddon, J.: Warrior Bishops int he Middle Ages. Medieval Warfare, 3. (2013), 7. o. {52}   Dennis, G. T.: Defenders of the Christian People: Holy War in Byzantium. In: Laiou, A. E. szerk.: The Crusades from the Perspective of Byzantium and the Muslim

World (Washington, 2001), 31–3. o. Lásd például Sewter, E. R. A. ford. – Frankopan, P. rev.: Anna Komnene: The Alexiad (London, 2009), 39., 279. o. {53}  Ivo, chartres-i püspök 1114-ben ekként írta le Hugó champagne-i grófot. Migne, J. P. szerk.: Patrologia Latina: Patrologus Cursus Completus. Series Latina (Paris, 1844– 64), CLXII, 251–3. o. A szövegkörnyezetet lásd: Nicholson: The Knights Templar, 22. o. {54}   Náblusznak (Nabalusz) egy jeruzsálemi muszlim arab által megörökített korabeli leírását lásd: Collins, B. – Alta’I, M. H.: Al-Muqaddasi: The Best Divisions Fort he Knowledge of the Regions (Reading, 2001), 146. o. {55}  Ezek latinul a következő helyen olvashatók: Kedar, B. Z.: On the Origins of the Earliest Laws of Frankish Jerusalem: The Canons of the Council of Nablus, 1120. Speculum, 74. (1999). A nábluszi tanácskozás politikai vonatkozásaival kapcsolatban lásd: Mayer. H. E.: The Concordat of Nablus. Journal of Ecclesiastical History, 33. (1982), 531–43. o. {56}  A templomos rend kezdeteiről szóló négy legfontosabb beszámoló – beleértve a Mihály krónikájából vett ezen részletet is – leginkább használható forrása: Barber, M. – Bate, K. szerk. és ford.: The Templars: Selected Sources (Manchester, 2002), 25– 31. o. {57}  Szíriai Mihály szerint. Barber, M. – Bate, K.: The Templars: Selected Sources, 27. o. {58}   Ernoul/Kincstárnok Bernard szerint 1232-ben. Barber, M. – Bate, K.: The Templars: Selected Sources, 30. o. {59}  Forey, A.: The Emergence of the Military Order in the Twelfth Century. Journal of Ecclesiastical History, 36. (1985), 175–95. o. {60}  A számukat Türoszi Vilmos kilencre, Szíriai Mihály harmincra teszi. {61}  de Mas Latrie, L. szerk.: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier (Paris, 1871), 7–9. o. {62}  d’Albon, Marquis szerk.: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119–1150. Recueil des chartes et des bulles relatives à l’Ordre du Temple (Paris, 1913), 99. o. {63}  1Királyok könyve 6–8. {64}   Collins–Alta’I: Al-Muqaddasi: The Best Divisions For the Knowledge of the Regions, 143. o. A 691-ben elkészült Szikladómot Abd al-Malik Ommajád kalifa építtette arra a helyre, ahol a föltételezések szerint az első templomnak a szentek szentjét tartó alapköve feküdt. {65}   Le Strange, G. szerk. és ford.: Diary of a Journey through Syria and Palestine. By Nâsir-i-K’ husrau, in 1047 A.D. (London, 1888), I., 30. o. {66}  Richards, D. G.: Chronicle of Ibn al-Athir I., 21. o. {67}  Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 31. o. {68}  Uo. 26. o. {69}  Luttrel: The Earliest Templars, 198., 202. o.

{70}

 James, M. R. szerk. és ford. – Brooke, C. N. L. – Mynors, R. A. B. rev.: Walter Map: De Nugis Curialium, Courtier’s Trifles (Oxford, 1983), 54–5. o. {71}  Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 26. o. {72}   Ryan–Fink: Fulcher of Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem 1095–1127, 118. o. {73}  Az 1128 és 1137 között írt, úgynevezett Work on Geography. Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 200. o. {74}   Bernát életének jól áttekinthető összefoglalását lásd: Evans, G. R.: Bernard of Clairvaux (Oxford – New York, 2000), 5–21. o. {75}   Matarasso, P.: The Cistercian World: Monastic Writing of the Twelfth Century (London, 1993), 287–92. o. {76}   Az e mondatokat író Pettrus Venerabilis bencés apát volt, aki – Clairvaux-i Bernáthoz hasonlóan – királyokat és hercegeket számolhatott a barátai közé. Ő is elmélyülten foglalkozott a szerzetesség 12. században tapasztalható változó természetével. E fordítást lásd in: Constable, G.: The Reformation of the Twelfth Century (Cambridge, 1996), 45. o. {77}  Uo. 47. o. {78}   A levelet közli: d’Albon, Marquis: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119– 1150, 1; A szerzőséget és a datálást illetően Barber javaslatát követem in: The New Knighthood, 337. o. 29. lj. {79}  d’Albon, Marquis: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119–1150, 1. o. {80}  Uo. Balduin a pápához küldendő két embert is megnevezte: André és Godemar (Gondemare). {81}  James, B. S. ford.: The Letters of St Bernard of Clairvaux (London, 1953), 357. o. {82}  Uo. 175–6. o. {83}  A datálást illetően lásd Barber: The New Knighthood, 12. o. {84}  Chibnall, M.: The Ecclesiastical History of Orderic Vitalis VI (Oxford, 1978), 310–11. o. {85}  Phillips, J.: Defenders of the Holy Land: Relations between the Latin East and the West, 1119–1187 (Oxford, 1996), 26. o. Fulkó nevezetes fiát, Geoffrey Plantagenet-t a SaintJulien-katedrálisban temették el. {86}  A szétszabdalt Szeldzsuk Birodalomban több – párhuzamos politikai és katonai – tisztség is létezett. A szultán a királynak felelt meg. Az alatta álló emír egy adott várost vagy területi egységet kormányzott. Az atabég egyfajta régens volt, aki az uralkodásra – fiatal kora vagy gyöngesége miatt – alkalmatlan emír helyett vitte a helyi ügyeket. {87}  Uo. 23. o. {88}   Babcock, E. A. – Krey, A. C.: A History of Deeds Done Beyond the Sea: By William, archbishop of Tyre II. (New York, 1943), 27. o. {89}  Uo. I., 524. o.

{90}

  Az 1129-ben megtartott ttroyes-i zsinaton Hugó társaiként ezen öt személyt nevezték meg. Lásd Phillips: Defenders of the Holy Land, 36. o. {91}  Garmonsway, G. N. ford. és szerk.: The Anglo-Saxon Chronicle (London, új kiadás, 1972), 259. o. {92}   Ezt Türoszi Vilmos is megerősítette: „meggyőző szavai hatására sok nemesemberből összeálló csapat” határozta el magát az utazásra. Babcock– Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 40. o. {93}   Erre vonatkozóan lásd: Phillips, J.: Hugh of Payns and the 1129 Damascus Crusade. In: Barber, M. szerk.: The Military Orders I: Fighting for the Faith and Caring for the Sick (Aldershot, 1994), 141–17. o. {94}  Gibb, H. A. R.: The Damascus Chronicle of the Crusades: Extracted and Translated from the Chronicle of Ibn Al-Qalanisi (Első kiadás, London, 1932. Reprint, New York, 2000), 195. o. {95}  Peixoto, M. J.: Templar Communities in Medieval Champagne: Local Perspectives on a Global Organization. (PhD-dolgozat, New York University, 2013), 137. o. {96}  James: The Letters of St Bernard of Clairvaux, 65. o. {97}  Az egyedüli, nem közvetlenül a környékről való egyházi személy Máté legátus, valamint Beauvais, Orléans és Laon püspökei voltak. Peixoto: Templar Communities. 140. o. Blois-i Tibold, Champagne grófja a fönt említett Hugó gróf unokafivére és utódja volt. {98}  Upton-Ward, J. M. ford. és szerk.: The Rule of The Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights Templar (Woodbridge, 1992), 19. o. {99}  Uo. 19–38. o. {100}   A fehér öltözet egyértelműen mutatja a cisztercieknek a templomos szabályzatra gyakorolt hatását. A híres vörös kereszt csak később, 1139-ben került a ruházatra. {101}   Uo. 24. o.; a korábbi öltözetre vonatkozóan lásd: Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea I., 524–7. o. {102}   Ennek ellenére a templomosok előnyben részesítették a napi divatnak megfelelő, különböző stílusú haj- és szakállviseletet: némely ábrázoláson teljes szakállal, vagy épp hosszú, hullámos hajjal láthatjuk őket. A 13. századból való följegyzésében Vitry Jakab borotvált fejű templomosokról tesz említést. {103}  A fordítást lásd: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources 54–9. o. (Magyarul: Az első és második keresztes háború korának forgásai. Szent István Társulat, Budapest, 1999., ford.: Veszprémy László, 167. o.) {104}  Greenia, M. C. ford. – Barber, M. W. bev.: Bernard of Clairvaux: In Praise of the New Knighthood (Cistercian Publications, Collegeville MN, 2000) 31. o. (Magyarul: Az első és második keresztes háború korának forrásai, 167. o.) {105}  Uo. 33. o. (Magyarul: i. m. 168–169. o.) {106}  Uo. 37–8., 46. o. (Magyarul: i. m. 173. o.)

{107}

 Uo. 40. o. (Magyarul: i. m. 175. o., majd: 180–181. o.)  Evans: Bernard of Clairvaux, 30. o. {109}   Greenia–Barber: Bernard of Clairvaux: In Praise of the New Knighthood, 53. o. (Magyarul: i. m. 186. o.) {110}  Uo. 55. o. (Magyarul: i. m. 187. o.) {111}  Uo. 31. o. (Magyarul: i. m. 167–8. o.) {112}  Alfonso el Battalador ereklyéinek leírása a Cronica Adefonsiban olvasható, ennek angol fordítását lásd: Lipskey, G. E. szerk. és ford.: The Chronicle of Alfonso the Emperor: A Translation of the Chronica Adefonsi Imperatoris, with Study and Notes (Evanston, 1972), valamint http://libro.uca.edu/lipskey/chronicle.htm. A Szent Kereszt e darabkáját Alfonz a Sahagún melletti San Facundo y San Primitivokolostorból orozta el. {113}   Lásd: O’Banion, P. J.: What has Iberia to do with Jerusalem? Crusade and the Spanish Route to the Holy Land in the Twelfth Century. Journal of Medieval History, 34. (2008), 383–4. o. {114}  Uo. 387. o. {115}  Lipskey: The Chronicle of Alfonso the Emperor, 81. o. {116}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir, 323. o. {117}  Chibnall: The Ecclesiastical History of Orderic Vitalis VI., 411. o. {118}  Lipskey: The Chronicle of Alfonso the Emperor 1., 81–2. o. {119}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir I., 323. o. {120}  Lipskey: The Chronicle of Alfonso the Emperor, 82. o. {121}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir I., 323. o. {122}   Alfonz végakaratát lásd: d’Albon, Marquis: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119–1150, 30. o. Angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 161–3. o. {123}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 40–1. o. {124}  Garmonsway: The Anglo-Saxon Chronicle, 259. o. {125}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 103–5. o. {126}  Uo. 104. o. {127}   Lásd: Burgtorf, J.: The Central Convent of Hospitallers and Templars: History, Organization and Personnel (1099/1120–1310) (Leiden–Boston, 2008), 644–5. o. {128}   „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jakab 1:17) {129}   Az Omne Datum Optimum angol fordítását lásd: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 59–64. o. {130}   Elliott, J. K.: The Apocryphal New Testament: A Collection of Apocryphal Christian Literature in an English Translation (Oxford, 1993) passim. {108}

{131}

 Az interdictum a gyógyító büntetések közé tartozik, amely misetilalommal jár, és akkor alkalmazták, ha a helyi uralkodó összekülönbözött Rómával; kizárólag a pápa vagy közvetlen képviselői oldhatják föl. {132}  A Milites Templi és Militia Dei angol fordítását lásd: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 64–6. o. {133}   Gérard, P. G. – Magnou-Nortier, E. szerk.: Le cartulaire des Templiers de Douzens. In: Collection des documents inédits sur l’histoire de France III. (Paris, 1965), 50–1. o. Fordítása in: Joserand, P.: The Templars in France: Between History, Heritage and Memory. In: Mirabilia: Electronic Journal of Antiquity and Middle Ages, 21. (2015), 452. o. {134}   Nyomtatásban és fordításban in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 134–60. o. {135}   A preceptórium vagy kommendatúra, akárcsak az ezeket irányító tisztviselőkre alkalmazott preceptor, illetve kommendátor kifejezés egymással fölcserélhetően használható. A preceptórium olyan adminisztratív egység, amelyet a tartományok fognak össze. Illetve a Templomos Lovagrend alárendeltebb közösségét vagy ennek házát és birtokát jelenti. {136}  Nicholson, H.: The Knights Templar: A New History (Stroud, 2001), 132–4. o. {137}  Barber: The New Knighthood, 20. o. {138}  Lees, B. A.: Records of the Templars in England in the Twelfth Century: The Inquest of 1185 with Illustrative Charters and Documents (Oxford, 1935), xxxviii–xxxix. o. {139}  Uo. 1. o. Lásd még: Brighton, S.: In Search of the Knights Templar: A Guide to the Sites of Britain (London, 2006), 86–9. o. {140}   Lásd a David, C. W. ford.: The Conquest of Lisbon: De Expugnatione Lyxbonensi (Második kiadás, New York, 2001) című munka előszavát, xiv–xv. o. {141}   Nyomtatásban és fordításban in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 132. o. {142}   Lourie, E.: The Confraternity of Belchite, the Ribat, and the Temple. Viator. Medieval and Renaissance Studies, 13. (1982), 159–76. o. {143}   Forey, A.: The Military Orders: From the Twelfth to the Fourteenth Centuries (Basingstoke, 1992) 23–4; Forey A: The Templars in the Corona de Aragón (Oxford, 1973), 20–5. o. {144}   Nyomtatásban és fordításban in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 95–7. o. {145}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 267. o. {146}  Uo. 266. o.; Babcock–Krey: A History of eeds Done Beyond the Sea II., 142. o. {147}   Richards: Chromicle of Ibn al-Athir I., 382–3. o.; Cobb, P. M. ford.: Usama ibn Munqidh: The Book of Contemplation: Islam and the Crusades (London, 2008), 202–3. o. {148}  Hillenbrand, C.: Abominable Acts: The Career of Zengi. In: Phillips, J. – Hoch, M. szerk.: The Second Crusade: Scope and Consequences (Manchester, 2001), 120–5. o.

{149}

 Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 85., 407. o.   Uo. 141. o. Edessza vegyes összetételű keresztény lakosságára vonatkozóan lásd: Segal, J. B.: Edessa: „The Blessed City” (Oxford, 1970), 238–42. o. {151}  Hillenbrand: The Crusades: Islamic Perspectives, 531–532. o. {152}  Segal: Edessa, 243–4. {153}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 143. o. {154}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 268. o. {155}  Segal: Edessa, 246. o. {156}  Joserand: The Templars in France, 452. o. {157}  d’Albon, Marquis: Cartulaire général de l’Ordre du Temple, 1119–1150, 280. o. {158}  Erre vonatkozóan lásd: Phillips, J.: The Second Crusade: Extending the Frontiers of Christendom (New Haven – London, 2007), 122–3. o. {159}   A rómaiak királyaként is ismert Konrádot a Német Királyság félig önálló államainak nemesei és hercegei választották meg. {160}   A Quantum Praedecessores angol fordítását lásd: Riley-Smith, L. – J. S. C.: The Crusades: Idea and Reality 1095–1274 (London, 1981), 57–9. o. {161}  A kortársak becslései szerint a számuk csaknem egymillió, illetve a hihetőbb ötvenezer fő között ingadozott, a katonákat és a nem harcoló zarándokokat együttvéve. A sereg létszámára vonatkozóan lásd: Phillips: The Second Crusade, 168– 9. o. {162}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 171. o. {163}   Berry, V. G. ford. és szerk.: Odo of Deuil: De Profectione Ludovici VII in Orientem (New York, 1948), 58–9. o. {164}  Uo. 58–9., 87. o. {165}  Erre vonatkozóan, lásd: France, J.: Logistics and the Second Crusade. In: Pryor, J. H. szerk.: Logistics of Warfare in the Age of the Crusades: Proceedings of a Workshop Held at the Centre for Medieval Studies, University of Sydney (Aldershot, 2006), 82. o. {166}  Berry: Odo of Deuil, 66–7. o. {167}   A Kadmusz-hegységben történt katasztrófa hátborzongató részletekkel teli leírását lásd: Berry: Odo of Deuil, 102–23. o.; lásd még: Phillips: The Second Crusade, 199–201. o. {168}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 177. o. {169}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 281. o. {170}  Berry: Odo of Deuil, 124–5. o. {171}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 29. o. {172}   A törökök taktikájára vonatkozóan lásd: Hillenbrand: The Crusades: Islamic Perspectives, 512–15. o. Türoszi Vilmos ugyanerről számol be, Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 171. o. {173}   A lovas íjászok kiképzéséről, taktikájáról és lovaglóművészetéről szóló összefoglalást lásd: Hyland, A.: The Medieval War Horse: From Byzantium to the {150}

Crusades (London, 1994), 118–19. o. {174}  Berry: Odo of Deuil, 124–5. o. {175}  Berry: Odo of Deuil című munkájában olvasható megállapítás (124. o. 6. jegyzet): „E parancsok alapfokot jelentő mivolta a seregben korábban uralkodó fejetlenséget nagyon is nyilvánvalóvá teszi.” {176}   Franciául: Bédier, J. – Aubry, P.: Les Chansons de croisade avec leurs mélodies (Paris, 1909), 8–11. o. {177}  Berry: Odo of Deuil, 127. o. {178}  Uo. {179}   Szent Simeon kikötőjét – a mai Samandag Törökországban – Freisingi Ottó adta meg Lajos partraszállási helyeként. Mierow, C. C. ford. – Emery, R.: The Deeds of Frederick Barbarossa by Otto of Freising and His Continuator, Rahewin (New York, 2004), 101. o. {180}  Angliában a márka pénzérmeként sosem volt forgalomban, csupán elszámolási egységként létezett. 19. századi források szerint a normann hódítást (1066) követően egy font sterling kétharmad részével, tehát ez esetben 1333,33 livre parisisszel volt egyenlő. {181}  Barber: The New Knighthood, 67–8. o. {182}  Luchaire, A.: Études sur les actes de Louis VII (Paris, 1885), 174. o. {183}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 9. o. {184}   A Templom-hegy építészetét tárgyaló tanulmány olvasható in: Boas, A. J.: Archaeology of the Military Orders: A Survey of the Urban Centres, Rural Settlements and Castles of the Military Orders in the Latin East (c. 1120–1291) (Abingdon, 2006), 19–28. o. {185}  Cobb: Usama ibn Munqidh 147. o.; e részlet valamivel hosszabb változatát lásd: Gabrieli–Costello: Arab Historians of the Crusades, 79–80. o. (Magyarul lásd: U. Ibn Munqidz: Intelmek könyve. Corvina, Budapest, 2006.) {186}  Mierow–Emery: The Deeds of Frederick Barbarossa, 102. o. {187}  Uo. 102. o. {188}   Collins–Alta’I: Al-Muqaddasi: The Best Divisions For the Knowledge of the Regions, 133–6. o.; Broadhurst, R. J. C. ford.: The Travels of Ibn Jubayr (London, 1952), 272. o. {189}   Ibn al-Athír beszámolója szerint apja jelen volt Zangi halálánál: azért könyörgött, hogy minél gyorsabban távozhasson az e világi életből. Richards: Chronicle of Ibn al-Athir I., 382. o. {190}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 222. o. {191}   A Damaszkuszra támadó keresztesek céljainak kimerítő és imponáló átértékelését lásd: Hoch, M.: The Choices of Damascus as the Objective of the Second Crusade: A Re-evaluation. In: Balard, M. szerk.: Autour de la première croisade (Paris, 1996), 359–69. o. {192}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 186. o. {193}  Mierow–Emery: The Deeds of Frederick Barbarossa, 102. o.

{194}

 Broadhurst: The Travels of Ibn Jubayr, 271–2. o.  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 188. o. {196}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 284. o. {197}  Uo. 285. o. {198}   A Damaszkusz ostrománál alkalmazott frank stratégiáról folytatott vitával kapcsolatban lásd: Phillips: The Second Crusade, 221–7. o. {199}  Babcock–Krey: A Histtory ofDeeds Done Beyond the Sea II., 192. o. {200}  Uo. 195. o. {201}   Gázáról elismerően szól al-Makdiszi: „egy nagy kiterjedésű város az Egyiptomba vezető főút mentén, […] egy szép mecset található benne”. Collins– Alta’I: Al-Muqaddasi: The Best Divisions For the Knowledge of the Regions, 146. o. {202}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 202. o. {203}   al-Gázi 1129/30-ban hunyt el, verstöredékeit a krónikaíró Ibn al-Athír őrizte meg; Richards: Chronicle of Ibn al-Athir I., 285. o. {204}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 481–2. o. {205}  András hangyával való rokonságára vonatkozóan lásd Clairvaux-i Bernát neki címzett válaszát in: James: The Letters of St Bernard of Clairvaux, 479. o. {206}   Táborozáskor a fekete-fehér zászló a sénéchal tartózkodási helyét jelölte. Az ütközetek alkalmával nem ő, hanem jobbára a marsall vitte és tartotta magasba a zászlót, amelynek védelmét is ő szervezte meg. Upton-Ward, J. M. (ford. és szerk.), The Rule of The Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights Templar (Woodbridge, 1992) 44., 59–60. o. {207}   A besant nagy értékű – az arab dinár és a görög hyperpyron mintájára vert – aranypénz volt a keresztes királyságban. {208}  E levelet modern angol fordításban lásd in: Barber, M. – Bate, K.: Letters from the East: Crusaders, Pilgrims and Settlers in the 12th–13th Centuries (Farnham, 2013), 47– 8. o.; a francia eredetit pedig in: Bouquet, M. szerk.: Recueil des historiens des Gaules et de la France XV (Paris, 1878), 540–1. o. {209}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 203. o. {210}  Uo. 219. o. {211}   Bethgibelinre és a térségben található többi erődítményre vonatkozóan lásd: Kennedy, H.: Crusader Castles (Cambridge, 1994), 30–2. o., valamint Smail, R. C.: Crusaders’ Castles of the Twelfth Century. The Cambridge Historical Journal, 10. (1952), 140. o. {212}  Az Aszkalon ostromáról szóló egyetlen, részletes beszámoló Türoszi Vilmostól maradt fönn. Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II, 217–34. o. {213}  James: The Letters of St Bernard of Clairvaux, 519., 521. o. {214}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 221. o. {215}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 315. o. {195}

{216}

 Amint ez kiderül az aszkaloni városfal áttörésekor – amikor a torony is ledőlt – elfoglalt helyzetükből. Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 227. o. {217}  Cobb: Usama ibn Munqidh, 25. o. {218}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 227. o. {219}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 227. o. {220}   A Jeruzsálemben országló világi uralkodók tevékenységének stratégiai vonatkozásaival kapcsolatban lásd: Smail, R. C.: Crusading Warfare 1097–1193 (Második kiadás, Cambridge, 1995), 103–4. o. {221}   Naszr ad-Dín Kairóból történő meneküléséről szóló, valamint az azt siettető rendkívüli körülményeket bemutató részletes szemtanúi beszámolót lásd: Cobb: Usama ibn Munqidh, 26–36. o., valamint Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 67–8. o. {222}  Ez az állítás Richardstól származik: Chronicle of Ibn al-Athir II., 67. o. {223}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 251. o. {224}   Cobb: Usama ibn Munqidh, 37–8. o. Uszáma a nyeregre megkülönböztetett figyelmet fordított, hiszen valójában az övé volt. {225}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 68. o. {226}  James-Brooke-Mynors: Walter Map: De Nugis Curialium, Courtier’s Trifles, 62–7. o. {227}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 253. o. {228}  Upton-Ward, The Rule of The Templars, 147–8. o. {229}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 253. o. {230}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 69. o. {231}  Babcock-Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 253. o. {232}  Delisle, L. szerk.: Recueil des historiens des Gaules et de la France XV (Paris, 1808), 681–2. o. {233}  Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 293–4. o. {234}  Uo. 303. o. {235}   Boas: Archaeology of the Military Orders, 106., 111., 112. o.; Kennedy: Crusader Castles, 31., 55. o. {236}  Boas: Archaeology of the Military Orders, 111–12. o. {237}  Uo. 188. o. {238}  Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 310. o. {239}  Uo. 312. o. {240}  Kennedy: Crusader Castles, 56. o. {241}  Uo. 57. o. {242}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 300. o. {243}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 172. o. {244}   Türoszi Vimos följegyezte, hogy „Balduin halála sok viszályra adott okot a királyság főurai között, akik különféleképpen értékelték a király személyében történt változást. A helyzet kis híján komoly veszekedéssé fajult, amely a szakadás

veszélyét is magában hordozta”. Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 295. o. {245}  Barber–Bate: Letters from the East, 53. o. {246}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 300. o. {247}  Gibb: The Damascus Chronicle of the Crusades, 336–7. o. {248}  Sewell, R. C. szerk. és ford.: Gesta Stephani, Regis Anglorum et Ducis Normannorum (London, 1846), 38. o. {249}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 306. o. {250}  Barber, M.: The Crusadeer States (New Haven – London, 2012), 241. o. {251}  Barber–Bate: Letters from the East, 61. o. {252}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 317. o. {253}  Nábluszi Fülöp a rend egyik későbbi mestere volt, aki a tisztséget 1169 és 1171 között töltötte be. {254}  Uo. 312. o. {255}  Uo. 312. o. {256}  Uo. 330. o. {257}  Nicholson, H. J.: The Chronicle of the Third Crusade: The Itinerarium Peregrinorum et Gesta Regis Ricardi (Farnham, 1997), 28. o. {258}   Az idézetet és a palota ezt követő leírását lásd in: Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 319–21. o. {259}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 351. o. {260}  Richards, D. S. ford.: The Rare and Excellent History of Saladin (Farnham, 2002), 26. o. {261}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 23. o. {262}  Gabrieli–Costello: Arab Historians of the Crusades, 146–7. o. {263}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 45. o. {264}  Uo. 28. o. {265}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 391. o. {266}   Bird, J., – Peters, E. – Powell, J. M. szerk.: Crusade and Christendom: Annotated Documents in Translation from Innocent III to the Fall of Acre, 1187–1291 (Philadelphia, 2013), 189. o. {267}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 392. o. {268}  Barber: The New Knighthood, 103. o. {269}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 392–3. o. {270}  Uo. 393. o. {271}  Uo. 394. o. {272}   A jeruzsálemi ispotály elhelyezkedésére vonatkozóan lásd: Pringle, D.: The Layout of the Jerusalem Hospital in the Twelfth Century: Further Thoughts and Suggestions. In: Upton-Ward: The Rule of The Templars, 91–110. o.

{273}

 Barber–Bate: Letters from the East, 72. o.   A templomosok legfőbb mesterének jelölésére gyakorta használatos „nagymester” kifejezést (szembeállítva a regionális mesterekkel) Keleten általában nem használták, és ilyen hivatalos cím sem létezett. Lásd Burgtorf, J.: The Central Convent of Hospitallers and Templars: History, Organisation and Personnel (1099/1120– 1310) (Leiden/Boston, 2008) 182. o. {275}  Lásd: Kedar, B. Z.: The Tractatus de locis et statu sancte terre ierosolimitane. In: France, K. – Zajac, W. G. szerk.: The Crusades and their Sources: Essays Presented to Bernard Hamilton (Aldershot, 1998). {276}  Károli Gáspár fordítása. {277}  Abu Shama: The Book of the Two Gardens. In: Recueil des historiens des croisades: Historiens orientaux Tome IV (Paris, 1898), 185. o. {278}  Uo. 185. o. {279}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 54. o. {280}  Abu Shama: The Book of the Two Gardens, 185. o. {281}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 431. o. {282}  Uo. 431. o. {283}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 54. o. {284}  Barber–Bate: Letters from the East, 73. o. {285}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 253. o. {286}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 437. o. {287}  Teremtés könyve 32:10–32. {288}  Ellenblum, R.: Crusader Castles and Modern Histories (Cambridge, 2007), 264. o. {289}  Uo. 273., Abu Shama: The Book of the Two Gardens, 208. o. {290}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 444. o. {291}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 264. o. {292} Uo. 266. o. {293}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 440. o. {294}   Uo. 443. o., Jób könyvéből (27:3–4) idézve: „Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban; Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!” {295}  Uo. 443. o. {296}   Imad al-Din, in: Recueil des historiens des croisades: Historiens orientaux Tome IV (Paris, 1898), 200. o. {297}  Uo. 194. o. {298}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 265. o. {299}  Uo. 265. o. {300}  Imad al-Din 205. o.; Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 266. o. {301}  Imad al-Din 205. o. {274}

{302}

 Uo. 206–207. o.  A 21. század elején a történész és régész Ronnie Ellenbaum ásatásokat végzett a helyszínen, és föltárt „legalább egy várvédő tetemét […] in situ, a várfalon keletkezett repedéssel szemben”. Ellenblum, R.: Crusader Castles and Modern Histories, (Cambridge, 2007), 273. o. {304}  Imad al-Din 203. o. {305}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 266. o. {306}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 444. o. {307}   A harmadik lateráni zsinat kánonjai angol fordításban a következő címen érhetők el: http://www.papalencyclicals.net/Councils/ecum11.htm. {308}  Phillips: Defenders of the Holy Land, 246–7. o. {309}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 279. o. {310}   Lásd pl. Gargallo, Moya, A. szerk.: Cartulario del Temple de Huesca (Zaragoza, 1985), 44., 58. o. {311}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 543. o. {312}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 455–6. o. {313}  Uralkodása során – 1186-ig – a szultán mindössze tizenegy hónapon át harcolt aktívan a frankok csapatai ellen, miközben a muszlimokkal szemben indított hadjáratokra csaknem három esztendőt fordított. Asbridge: The Crusades, 335. o. {314}  Babcock–Krey: A History of Deeds Done Beyond the Sea II., 502. o. {315}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 539–40. o. Lásd még: Barber, M.: The Reputation of Gerard of Ridefort. In: Upton-Ward, J.: The Military Orders: Volume 4, On Land and by Sea (Aldershot, 2008), 116–17. o. {316}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 79. o. {317}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 161–2. o. {318}   A sír leírását – amelyből mára csupán néhány kőfaragvány töredéke maradt fönn – lásd: Jacoby, Z.: The Tomb of Baldwin V, King of Jerusalem (1185–1186), and the Workshop of the Temple Area. Gesta, 18. (1979), 3–14. o. {319}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 68. o. {320}   Rideforti Gérard-nak a Cresson-forrás melletti ténykedésének ezen interpretációját illetően lásd: Tyerman, C.: God’s War: A New History of the Crusades (London, 2006), 367. o. {321}  A mai ’Ain Gozeh. Lásd Abel, P. F.: Géographie de la Palestine I. (Paris, 1938), 445. o. {322}  Hoogeweg, H.: Die Schriften des Kölner Domscholasters (Stuttgart, 1894), 142. o. {323}  Barber–Bate: Letters from the East, 76. o. {324}   Türoszi Vilmos munkájának folytatója szerint. Edbury, P. W.: The Conquest of Jerusalem and the Third Crusade (Farnham, 1998), 32. o. {325}  Stevenson, J.: Ralph of Coggeshall: Chronicon Anglicanum (London, 1875), 212. o. {303}

{326}

 A templomos rend regulájának 659., 675. és 676. pontja. Upton-Ward: The Rule of The Templars, 170–1. o. {327}  Lásd I. Frigyes levelét in: Barber–Bate: Letters from the East, 76. o. Ez nagyjából megegyezik a templomosok Coggeshalli Ralfnál olvasható válaszával: „Akár élünk, akár halunk, Krisztus nevében mindig győzni fogunk!” Stevenson: Ralph of Coggeshall, 212. o. {328}   Bernát a Pálnak a rómabeliekhez írt leveléből idéz: 14:8. Greenia– Barber: Bernard of Clairvaux: In Praise of the New Knighthood, 34. o. A templomosoknak a vértanúsághoz való viszonyáról lásd: Rother, J.: Embracing Death, Celebrating Life: Reflections on the Concept of Martyrdom in the Order of the Knights Templar. Ordines Militares, 19. (2014). {329}   Bizonytalannak látszik, hogy mi lett Urs sorsa Cressonnál, ám minden valószínűség szerint megölték. A prozopográfiai evidencia összefoglalását lásd: Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 666. o. Ami Moulins-i Roger sorsát illeti, Türoszi Vilmos munkájának folytatója szerint lefejezték. Edbury: The Conquest of Jerusalem, 32. o. {330}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 319. o. {331}  Stevenson: Ralph of Coggeshall, 212. o. {332}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 25–6. o. {333}  Uo. 26. o. {334}   Gérard pápához írt levelének kivonatát angol fordításban lásd: Edbury: The Conquest of Jerusalem, 33. o. {335}  Stevenson: Ralph of Coggeshall, 218. o. {336}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 457. o. {337}  Abu Shama: The Book of the Two Gardens, 264. o. {338}  Uo. 263. o. {339}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 31. o. {340}   Levél I. Frigyeshez, Barber–Bate: Letters from the East, 77. o.; de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 460–1. o. {341}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 461. o. {342}  Melville, C. P. – Lyons, M. C.: Saladin’s Hattin Letter. In: Kedar, B. Z. szerk.: The Horns of Hattin (Jerusalem, 1992), 210–11. o. {343}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 321. o. {344}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 32. o. {345}  Melville–Lyons: Saladin’s Hattin Letter, 211. o. {346}  Az Eraclesben, amelynek a fordítását lásd in: Edbury: The Conquest of Jerusalem, 159. o. {347}  Barber–Bate: Letters from the East, 82. o. {348}  Uo. 78. o. {349}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 322. o.

{350}

 Melville–Lyons: Saladin’s Hattin Letter, 211. o.  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 74. o. {352}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 323. o. {353}  Uo. 323. o. {354}  Melville–Lyons: Saladin’s Hattin Letter, 211–212. o. {355}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 74. o. {356}  Levél az itáliai ispotályosok mesterének, angol fordításban lásd in: Edbury: The Conquest of Jerusalem, 161. o. {357}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 75. o. {358}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 324. o. {359}  Idézi Abu Shama: The Book of the Two Gardens, 277. o. {360}  Uo. 278. o. {361}  E történetet Türoszi Vilmos munkájának folytatója örökítette meg: Edbury: The Conquest of Jerusalem, 47. o. {362}  Idézi Abu Shama: The Book of the Two Gardens, 333. o. {363}  Edbury: The Conquest of Jerusalem, 64–5. o. {364}  Gabrieli–Costello: Arab Historians of the Crusades, 288. o. {365}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 81. o.; Ailes ford.: The History of the Holy War: Ambroise’s Estoire de la guerre sainte (Woodbridge, 2003), 73. o. {366}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 169. o. {367}  Broadhurst: The Travels of Ibn Jubayr, 318. o.; Ibn Dzsubajr a Korán al-Rahman szúrájából idéz: 55:24. {368}   Teodorik in: Wilkinson: Jerusalem Pilgrimage 1099–1185, 310. o.; lásd még Ladislaus Mayrnak a templomosok romos házáról 1752-ben készült vázlatát, amelynek reprodukciója Boas: Archaeology of the Military Orders című munkája 30. oldalán látható. {369}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 49. o. {370}  Broadhurst: The Travels of Ibn Jubayr, 317. o. {371}  Boas: Archaeology of the Military Orders, 29. o. {372}  Imad al-Din, 296. o. {373}   Gérard akkor sem vigasztalódott volna meg igazán, ha azt látja, hogy az ispotályosok házát a benne lévő lakásokkal, templommal és kórteremmel egyetemben, Szaladin iskolává alakította át. {374}  Edbury: The Conquest of Jerusalem, 80. o. {375}  Nicholson, Chronicle of the Third Crusade, 7. o. {376}   Egy korabeli költemény szerint, amelyet Prutz, H. adott közzé in: Ein Zeitgenössisches Gedicht über die Belagerung Accons. Forschungen zur Deutschen Geschichte, 21. (1881), 478. o. {351}

{377}

 Geoffrey Morin életrajzi összefoglalóját lásd in: Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 534–5. o. {378}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 59–60. o. {379}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 367. o.; Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 102. o. {380}  Úgy látszik, ez az értelmezés mindegyik forrással összeegyeztethető: Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 367. o.; Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 102. o. és Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 79. o. {381}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 78–9. o. {382}  Uo. 79. o. {383}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 368. o. {384}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 79. o. {385}  Uo. 80. o. {386}  Ez talán magyarázatot ad a két időpont közti résre: a nagy hajó ellen intézett támadás, amelyet a források többsége június 7-re tesz, valamint a Szaladin elleni roham között, amely Ibn Saddád és az Itinerarium Pregrinorum szerzője egyetértő véleménye szerint június 11-én történt. Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 151. o.; Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 199. o. Ibn Saddád egészen bizonyosan téved, amikor a tengeri csata időpontját június 11-re teszi. {387}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 150. o. {388}  Uo. 145. o. {389}  Uo. 146. o. {390}   II. Henrik 1189. július 6-án nyomorúságosan és elhagyatva távozott az élők sorából, hiszen mindkét fia föllázadt ellene. {391}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 79–80. o. {392}  Barber: The New Knighthood, 119. o. {393}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 523–7. o. {394}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 158. o. {395}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 209. o. {396}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 162. o. {397}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 237. o.; vö. Asbridge: The Crusades, 461. o. {398}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 245. o. {399}  Uo. 245. o. {400}   Az arszufi ütközet szemtanúja és résztvevője, Ibn Saddád az eseményekről kevésbé fellengzős és kevésbé szokványos elbeszélésben számol be, mint az Itinerarium Peregrinorum szerzője. Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 174– 6. o. {401}  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 258. o. {402}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 178. o.

{403}

 Uo. 186–8. o.  Nicholson: Chronicle of the Third Crusade, 278. o. {405}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 296–7. o. {406}  Joinville-i János tudósítása szerint. Giles, J. A. szerk.: Chronicles of the Crusades: Being Contemporary Narratives of the Crusade of Richard Coeur de Lion, by Richard of Devizes and Geoffrey de Vinsauf; and of the Crusade of Saint Louis, by Lord John de Joinville (London – New York, 1892), 495. o. {407}   A templomosok rövid ciprusi kalandjának tömör összefoglalását lásd: Hill, G. F.: A History of Cyprus II: The Frankish Period, 1192–1432 (Cambridge, 1948), 34–8. o.; illetve egy alaposabb és újabb keletű tanulmány: Edbury, P.: The Templars in Cyprus. In: Barber: Fighting for the Faith, 189–95. o. {408}   Hódító Vilmos utasítására húsz évvel a normann hódítás után, 1086-ban elkészült Domesday Book (Ítéletnapi könyv) Anglia és Wales birtokainak, valamint lakosságának összeírását tartalmazta. {409}   E könyvet jelenleg a UK National Archives Kew-ban őrzik (E.164/16), angolra fordított szövege tájékoztató bevezetéssel a következő munkában olvasható: Lees: Records of the Templars in England in the Twelfth Century, 139–41. o. {410}  Holden, A. J. – Gregory, S. – Crouch, D. szerk. és ford.: History of William Marshal (London, 2002–6) II., 419–21. o. {411}  Gervers, M.: Pro defensione Terre Sancte: the Development and Exploitation of the Hospitallers’ Landed Estate in Essex. In: Barber: Fighting for the Faith, 5. o. {412}  Ez volt az a követség, amely 1184-ben indult útnak Jeruzsálemből, és amelynek során Torrojai Arnold mester elhalálozott. {413}  Lees: Records of the Templars in England in the Twelfth Century, 139–40. o. {414}   Az 1215. évi Magna Charta legújabb kiadását és angol fordítását lásd: http://magnacarta.cmp.uea.ac.uk/ {415}  James–Brooke–Mynors: Walter Map: De Nugis Curialium, Courtier’s Trifles, 54–5. o. {416}  Uo. 60–1. o. {417}  Borchardt, K.: The Military–Religious Orders in the Crusader West. In: Boas, A. J. szerk.: The Crusader World (London – New York, 2016), 111–128. o. {418}   I. Richárdnak a templomosokat jogaikban megerősítő intézkedéseit illetően lásd: Lees, Records of the Templars in England in the Twelfth Century, 142. o. {419}  James–Brooke–Mynors: Walter Map: De Nugis Curialium, Courtier’s Trifles, 60–1. o. {420}   Salisburyi János templomosokkal kapcsolatos álláspontját, valamint Polycraticus című műve angol fordítását illetően lásd: Barber: The New Knighthood, 59–61. o. (Magyarul: John of Salisbury: Policraticus. Atlantisz, Budapest, 1999.) {421}  Uo. 61. o. {422}  Bellomo, E.: The Templar Order in North-West Italy (1142–c. 1330) (Boston–Leiden, 2008 ), 34–5. o. A pápa a többi jelentős katonai rend – az ispotályosok és a Német Lovagrend – segítségét is igénybe vette. {404}

{423}

 De la Torre, I.: The London and Paris Temples: A Comparative Analysis of their Financial Services for the Kings during the Thirteenth Century. In: Upton-Ward: The Military Orders: Volume 4, 122. o. {424}  Barber: The New Knighthood, 262–3. o. {425}  Gargallo Moya: Cartulario del Temple de Huesca, 85., 87., 94. o. {426}   Smith, D. J. – Buffery, H. szerk.: The Book of Deeds of James I of Aragón: A Translation of the Medieval Catalan Llibre dels Fets (Farnham, 2003), 26–8. o. {427}  Forey: The Templars in the Corona de Aragón, 34–5. o. {428}  Richards: Rare and Excellent History of Saladin, 240–5. o. {429}   Lásd a Post miserabile kezdetű pápai bulla angol fordítását in: Bird–Peters– Powell: Crusade and Christendom, 28–37. o. {430}   A Château Pèlerint gyakran ’Atlit néven is emlegetik. A maradványairól elkészített újabb tanulmányok részleteit lásd in: Kennedy: Crusader Castles, 124–7. o.; Boas: Archaeology of the Military Orders, 32–8. o. {431}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 155–6., 153–4., 148. o. {432}   Hagyományosan – és minden bizonnyal tévesen – Vitry Jakab akkoni püspöknek tulajdonított levél, amelynek angol fordítása Barber–Bate: Letters from the East című művének 110. oldalán olvasható. {433}  János meglehetősen tekervényes úton jutott el a királyságig: I. Amalrik egyik unokáját, Jeruzsálemi Máriát vette el feleségül, aki 1212-ben elhunyt, nem sokkal azután, hogy Izabellát világra hozta, a régensi címet így Jánosra hagyva. {434}  A hajók típusát Vitry Jakab határozta meg. Lefordított levelét lásd in: Barber– Bate: Letters from the East, 112. o. {435}   Két másik, Cipruson élő Montaigu fivér is magas egyházi méltóságra emelkedett. Montaigui Eustorgius Nicosia érseki, míg Montaigui Fulkó Limasszol püspöki méltóságát töltötte be. {436}  Conedera, S. Z.: Ecclesiastical Knights: The Military Orders in Castile, 1150–1330 (New York, 2015), 87. o. {437}  O’Callaghan, J. F.: A History of Medieval Spain (Ithaca–London, 1975), 243–9. o. {438}   Alcácer do Sal ostromára vonatkozóan lásd: O’Callaghan, J. F.: Reconquest and Crusade in Medieval Spain (Philadelphia, 2002), 78–80. o. {439}   A hivatkozások Paderborni Olivér Damietta bevétele című krónikájának J. J. Gavigan által 1948-ban készített angol fordításából valók, amelynek leginkább hozzáférhető kiadása: Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 158–225. o. Ezen idézet uo., 165–6. o. {440}  Uo. 187. o. {441}  Uo. 194. o. {442}   Murray, A. V.: The place of Egypt in the Military Strategy of the Crusades, 1099–1221. In: Mylod, E. J. – Perry, G. – Smith, T. W. – Vandeburie, J. szerk.: The

Fifth Crusade in Context: The Crusading Movement in the Early Thirteenth Century (London – New York, 2017), 13–131. o. {443}   A 12. század végén egy adózási kézikönyvet összeállító arab vámtisztviselő fölsorolta az egyiptomi kikötőkön keresztüláramló áruféleségeket, megjegyezve, hogy Damietta különösen nagy forgalmat bonyolított le baromfiból, gabonából és timsóból, amely a nyugati keresztény világban a textilgyártás elengedhetetlen kellékének számított. Egyiptom volt a lelőhelye az ókori fáraók sírjaiból elrabolt egzotikus kincseknek is: a világ azon kevés helyei közét tartozott, ahol az arany és a drágakövek mellett a patikaszer-kereskedők az egyes középkori gyógyszerek értékes összetevőjeként használatos múmiaporhoz is hozzájuthattak. Lásd Abulafia, D.: The Great Sea: A Human History of the Mediterranean (London, 2011), 297. o. {444}   Honoriusznak a keresztes háborúban játszott szerepéről, illetve annak a III. Ince pápáétól való különbözéségéről lásd: Smith, T. W.: The Role of Pope Honorius III in the Fifth Crusade. In: Mylod–Perry– Smith– Vandeburie: The Fifth Crusade in Context, 15–26. o. {445}   A levelet idézi Claverie, P. V.: „Totius populi Christiani negotium” The crusading conception of Pope Honorius III, 1216–21. In: Mylod–Perry –Smith– Vandeburie: The Fifth Crusade in Context, 34. o. {446}  Delisle, L szerk.: Recueil des historiens des Gaules et de la France XIX (Paris, 1880), 640. o. {447}   Brienne-i János levele II. Hohenstaufen Frigyeshez in: Mylod–Perry–Smith– Vandeburie: The Fifth Crusade in Context, 43–5. o. {448}   Erről több krónikás is beszámolt, közöttük Ibn al-Athír, aki a következőket írta: „E torony meg a láncok híján senki sem tudta volna az ellenséges hajókat megakadályozni abban, hogy Egyiptom bármelyik – közeli vagy távoli – részére eljussanak.” Richards: Chronicle of Ibn al-Athir III., 176. o. {449}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 168–9. o. {450}  Uo. 168–9. o. {451}  A relikvia eredetét Vitry Jakab adta meg: Barber–Bate: Letters from the East, 112. o. {452}  Uo. 114. o. {453}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 173. o. {454}  Uo. 173. o. {455}  Uo. 175. o. {456}  A rend történetébe való bevezetésként lásd: Arnold, U.: Eight Hundred Years of the Teutonic Order. In: Barber: Fighting for the Faith, 223–35. o. {457}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 182. o. {458}  Máté 10:8–11. {459}  Assisi a szülővárosa volt, és a ’kis francia’ jelentésű Francesco nevet állítólag az apjától kapta gyermekkorában.

{460}

 Upton-Ward: The Rule of The Templars, 40–1. o.   A nyomtatott és angolra fordított levelet lásd: Barber–Bate: Letters from the East, 123. o. Assisi Ferenc és al-Kámil találkozása a keresztény vallásos művészetet évszázadokon át megihlette, erről lásd: Tolan, J. V.: Saint Francis and the Sultan: The Curious History of a Christian–Muslim Encounter (Oxford, 2009). {462}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 184. o. {463}  Uo. 185. o. {464}  Uo. 187. o. {465}  Barber–Bate: Letters from the East, 120. o. {466}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 200. o. {467}  Powell, J. M.: Anatomy of a Crusade, 1213–1221 (Philadelphia, 1986), 92–3. o. {468}   A levél szövege olvasható in: Rodenburg, C. szerk.: Monumenta Germaniae Historica, Epistolae I. (Berlin, 1883), 89–91. o., vagy angol fordításban in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 203–7. o. {469}   Honoriusz november 24-én kelt levele a szicíliai prelátusokhoz, a fordítását lásd in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 230–2. o. {470}  Barber: The New Knighthood, 129. o. {471}  E levél Wendoveri Roger angol krónikásnál maradt fönn. Giles, J. A. szerk. és ford.: Roger of Wendover’s Flowers of History II. (London, 1844), 433–5. o. {472}  Uo. 433–5. o. {473}  Uo. 436–9. o., valamint a következő műben lefordítva: Barber–Bate: Letters from the East, 123–5. o. {474}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir III., 180. o. {475}  Barber–Bate: Letters from the East, 124. o. {476}  Giles: Roger of Wendover’s Flowers of History II., 511. o.; La Monte, J. R. – Hubert, M. J. szerk. és ford.: The Wars of Frederick II Against The Ibelins in Syria and Cyprus by Philip De Novare (New York, 1936), 88. o. {477}  Baird, J. L. – Baglivi, G. – Kane, J. R. szerk. és ford.: The Chronicle of Salimbene de Adam (Binghamton, 1986). {478}   Franke, D. P.: Crusade, Empire and the Process of War in Staufen Germany, 1180–1220. In: Boas: The Crusader World, 132. o. {479}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 437. o. {480}  Arnold, U.: Eight Hundred Years of the Teutonic Order. In: Barber: Fighting for the Faith, 225. o. {481}  Giles: Roger of Wendover’s Flowers of History II., 502. o. {482}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir III., 285. o. {483}  Frigyes világi örömök iránti vonzalmával kapcsolatban lásd Lausanne-i Gerold pátriárka IX. Gergelyhez intézett levelét angol fordításban in: Barber–Bate: Letters from the East, 127–33. o. {484}  Montaigui Guerin 1228. március elseje előtt hunyt el Szidónban. {461}

{485}

 Az erőd „castiel del Temple” – vagyis a „Templom vára” elnevezésre, valamint az itt említett epizódra vonatkozóan lásd: de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 462. o. {486}  de Mas Latrie: Chronique d’Ernoul et de Bernard le Trésorier, 462. o. {487}  Barber–Bate: Letters from the East, 129. o. {488}  Giles: Roger of Wendover’s Flowers of History II., 522–4. o., újabb kiadásban lásd in: Allen, S. J. – Amt, E.: The Crusades: A Reader (Toronto, 2010), 287–90. o. {489}  Idézi Van Cleve, T. C.: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, Immutator Mundi (Oxford, 1972), 220. o. {490}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir III., 293. o. {491}  Richards: Chronicle of Ibn al-Athir II., 334. o. {492}  Barber–Bate: Letters from the East, 129. o. {493}  Huillard-Bréholles, J. L. A.: Historia diplomatica Friderici Secundi III. (Paris, 1852), 89. o. {494}  Jackson, P.: The Crusades of 1239–41 and Their Aftermath. Bulletin of the School of Oriental and African Studies, University of London, 50. (1987). {495}  Barber–Bate: Letters from the East, 126–7. o. {496}  La Monte–Hubert: The Wars of Frederick II., 89. o. {497}  Huillard-Bréholles, J. L. A.: Historia diplomatica Friderici Secundi III (Paris, 1852), 135–40., és angol fordításban: Peters, E. szerk.: Christian Society and the Crusades 1198–1229: Sources in Translation including the Capture of Damietta by Oliver of Paderborn (Philadelphia, 1948), 165–70. o. {498}  La Monte–Hubert: The Wars of Frederick II., 91. o. {499}  Peters: Christian Society and the Crusades 1198–1229, 168. o. {500}  Uo. 169. o. {501}  La Monte–Hubert: The Wars of Frederick II., 91. o. {502}  Ezen újabb keresztes műveleteket tárgyaló legújabb tanulmány: Lower, M.: The Barons’ Crusade: A Call to Arms and its Consequences (Philadelphia, 2005). {503}   A levelet Matthew Paris őrizte meg; lásd: Luard, H. R.: Matthaei Parisiensis, Monachi Sancti Albani Chronica Majora IV (London, 1876), 288–91. o., vagy angol fordítását in: Barber–Bate: Letters from the East, 140–2. o. {504}   Luard: Matthaei Parisiensis, Monachi Sancti Albani Chronica majora III., 535. o., angol fordításban lásd in: Giles, J. A. ford.: Matthew Paris’s English History: From the Year 1235 to 1273 I. (London, 1852), 168–9. o. {505}  Minderre még ma is részletekben és anekdotákban gazdag forrásként szolgál: Delisle, L.: Mémoire sur les opérations financières des Templiers (Paris, 1889), amelyből a továbbiakban sokat merítettünk. Lásd még: Piquet, J.: Des banquiers au Moyen Age: les Templiers. Etude de leurs opérations financières (Paris, 1939). Könnyen hozzáférhető (francia nyelvű) rövid összefoglaló: http://www.templiers.net/leopold-delisle

{506}

 Ez történt az angol János király és a francia II. Fülöp Ágost között a 13. század elején vívott háború során: János La Rochelle körül összegyűlt szövetségesei nem bíztak abban, hogy a király kifizeti nekik a háborúban tanúsított hűségük fejében ígért pénzt. Az ügyet oly módon intézték el, hogy a kérdéses összeget a templomosok La Rochelle-i házában helyezték letétbe, hogy annak szétosztásáról ők gondoskodjanak. Uralkodása alatt János király nagy összegű készpénzkölcsönöket is vett föl a templáriusoktól, amelyek fedezetét a kölcsönnel egyenlő értékű aranykincs képezte. Valójában a koronaékszereit zálogosította el. {507}  Lásd: Webster, P.: The Military Orders at the Court of King John. In: Edbury, P. W. szerk.: The Military Orders: Volume 5, Politics and Power (Farnham, 2012), 209–19. o. {508}  Lyons, U. – Lyons, M. C. ford. – Riley-Smith, J. S. C. bev.:, Ayyubids, Mamlukes and Crusaders: Selections from Tarikh al-duwal wa’l-Muluk II (Cambridge, 1971), 1–2. o. {509}  Giles: Matthew Paris’s English History I., 497–500. o. {510}  A jeruzsálemi pátriárka in: Barber–Bate: Letters from the East, 140–2. o. {511}   Az elesettek száma a különböző becslések szerint: 312 in: Morgan, M.R.: La continuation de Guillaume de Tyr (1184–1197) (Paris, 1982), 564. o.; 296 Hohenstaufen Frigyes szerint in: Giles: Matthew Paris’s English History I., 491–2. o.; 296 a jeruzsálemi pátriárka szerint, amely Matthew Parisnél is fönnmaradt, és legutóbb nyomtatásban is közreadta: Barber–Bate: Letters from the East, 140–2. o. {512}  A jeruzsálemi pátriárka, Barber–Bate: Letters from the East, 140–2. o. {513}  Uo. 140–2. o. {514}  II. Hohenstaufen Frigyes Richárdhoz, Cornwall grófjához intézett levele, angol fordítását lásd in: Giles: Matthew Paris’s English History I., 491–2. o. {515}   IX. Lajos keresztes hadjáratának legéletszerűbb leírása (amelyből ez az anekdota is való): Jean de Joinville: Vie de Saint Louis című munkája. Számos angol fordítása olvasható, én a következőt használtam: Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives. Magyarul lásd: Jean de Joinville: Szent Lajos élete és bölcs mondásai. Közzéteszi: Csernus Sándor. In: A középkori francia történeti irodalom remekei. Balassi, Budapest, 2015. {516}  Le Goff, J.: Saint Louis (Notre Dame, 2009), 94–101. o. {517}  Barber: The New Knighthood 267. o. {518}   A középkori Európa adózási rendszerében központi szerepet játszó ingó javakat a legszorosabb értelemben kell venni. Minden olyan ingóságot beleértettek, amelyet fizikailag egyik helyről a másikra el lehetett szállítani, tehát idetartozott az élelmiszer, a bútorzat és a szövetáru, az épületek és a föld viszont nem. {519}   Sayous, A.: Les Mandats de Saint Louis sur son trésor et le mouvement international des capitaux pendant la Septième Croisade (1248–1254). Revue Historique, 167. (1931), 255. o. {520}  Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 126. o.

{521}

 Giles. Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 388. o.  Uo. 389. o. {523}  Jean Sarrasin, Franciaország kamarásának június 23-án kelt levele Damiettából in: Beer, J. M. A.: The Letter of John Sarrasin, Crusader. In. Sargent-Baur, B. N. szerk.: Journeys Towards God: Pilgrimage and Crusade (Kalamazoo, 1992), 136–45. o. {524}  Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 400. o. {525}  E levelet lásd (latinul): Luard: Matthaei Parisiensis, monachi Sancti Albani Chronica majora VI., 162. o. {526}  Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 407. o. {527}  Uo. 410. o. {528}  Giles: Matthew Paris’s English History II., 367. o. {529}  Uo. 368. o. {530}  Uo. 369. o. {531}  Uo. 369. o. {532}  Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 423. o. {533}  Uo. 425–6. o. {534}  Följegyezte Ibn Vászil. In: The Dissipator of Anxieties Concerning the History of the Ayyubids. Egy rövid részlet az itt idézett verssel együtt a következő helyen olvasható: Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 361. o. {535}  Giles: Matthew Paris’s English History II., 374. o. {536}  Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 455. o. {537}   Rajnald pályafutására vonatkozó referenciákat illetően lásd: Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 636–40. o. {538}  Giles: Chronicles of the Crusades: Contemporary Narratives, 455–6. o. (Vö.: Jean de Joinville: Szent Lajos élete és bölcs mondásai, ford.: Csernus S. és Tóth A., Balassi, Budapest, 2015., 145. o.) {539}   Abu Sáma szerint, aki Damaszkuszban látta a köpenyt viselet közben. Fordítását lásd: Holt, P. M.: The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517 (London – New York, 1986), 83. o. {540}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 36. o. {541}  Chibnall: The Ecclesiastical History of Orderic Vitalis VI., 314–15. o. Cf Gawain and the Green Knight, line 499, „The forme to the finishment foldez ful selden.” {542}  Sadeque, S. F.: Baybars I of Egypt (Karachi, 1956), 92–4. o. {543}  Az idézet az-Záhir krónikástársától, Siháb ad-Dín an-Nuvairitól való. Muhanna, E. szerk. és ford.: Shihab Al-Din Al-Nuwayri, The Ultimate Ambition in the Arts of Erudition (New York, 2016), 253–4. o. {544}  Giles: Matthew Paris’s English History I., 523. o. {545}   A levél a burtoni apátság évkönyveiben maradt fönn. Luard, H. R. szerk.: Annales Monastici (London, 1864), 491–5. o. {522}

{546}

 „János pap” 13. században elterjedt legendája egy nesztoriánus hitű, egzotikus királyról szólt, akinek a szaracénok elleni háborúba való belépése rövid időn belül várható. {547}   Lásd: Amitai-Preiss, R.: Mamluk Perceptions of the Mongol–Frankish rapprochement. Mediterranean History Review, 7. (1992), 50–65. o. {548}  Kiadta: Meyvaert, P.: An Unknown Letter of Hulagu, Il-Khan of Persia, to King Louis IX of France. Viator, 11. (1980), 252–9. o. {549}   A katasztrófa méretére vonatkozóan lásd: Jackson, P.: The Crisis in the Holy Land in 1260. English Historical Review, 95. (1980), 481–513. o. {550}  Muhanna: Shihab Al-Din Al-Nuwayri, 251. o. {551}   Az Akkonban, valamint a környékbeli területeken és vizeken vívott, úgynevezett Szent Szabaszi háború 1256 és 1270 között tizennégy éven át tartott. {552}   Erre vonatkozóan lásd: Amitai, R.: The Early Mamluks and the end of the crusader presence in Syria (1250–1291). In: Boas, A. J. szerk.: The Crusader World, 337. o. {553}   Lásd: Thorau, P. – Holt, P. M. ford.: The Lion of Egypt: Sultan Baybars I and the Near East in the Thirteenth Century (London–New York, 1992), 144. o. {554}   A Szafed építéséről szóló, De Constructione Castri Saphet címmel ismert híres latin szöveg angol fordításban Kennedy: Crusader Castles című munkájának 190–8. oldalán olvasható. {555}  De Constructione Castri Saphet, in: Kennedy: Crusader Castles, 197. o. {556}  Lyons–Lyons–Riley-Smith: Ayyubids, Mamlukes and Crusaders, 89. o. {557}   A Türoszi Templomosnak nevezett történetíró, akinek krónikája értékes és tárgyát kedvező színben föltüntető beszámolóval szolgál a rend keleti tevékenységének utolsó éveiről, nem fölesküdött testvér, hanem a rend szolgálatában álló írástudó volt. {558}  Crawford, P. F. szerk.: The „Templar of Tyre”, Part III of the Deeds of the Cypriots (Aldershot, 2003), 50. o. {559}  Uo. 50. o. {560}  Uo. 50. o. {561}  Uo. 50. o.; jóllehet a történészek vitatják e beszámolót, amelyet egyéb források nem erősítenek meg; elképzelhető, hogy magát Leó testvért is rászedték. Lásd: Thorau–Holt: The Lion of Egypt, 170. o. {562}  Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 232–4. o. {563}   Hillenbrand: The Crusades: Islamic Perspectives, 437. o. Összehasonlításképpen lásd: Bennett, M.: La Règle du Temple as a Military Manual, or How to Deliver a Cavalry Charge. In: Upton-Ward: The Rule of The Templars, 175–88. o. {564}  A levelet lásd in: Jordan, E. szerk.: Les Registres de Clément IV (1265–1268) (Paris, 1893), 326–7. o., e fordítást pedig in: Barber, M.: The Trial of the Templars (Második kiadás, Cambridge, 2006), 17. o.

{565}

 Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 593–4. o.  Crawford: The „Templar of Tyre”, 59. o. {567}  A fordítást lásd in: Upton-Ward, J.: The Surrender of Gaston and the Rule of the Templars. In: Barber: Fighting for the Faith, 181. o. {568}  Lásd: Upton-Ward, J.: The Catalan Rule of the Templars (Woodbridge, 2003), 81–7. o. {569}  Bird–Peters–Powell: Crusade and Christendom, 361. o. {570}  Giles: Matthew Paris’s English History II., 389–93. o. {571}   Akkon és Montmusard jól használható térképét lásd: Boas: Archaeology of the Military Orders, 30. o. {572}  A Türoszi Templomos saját szemével látta e levelet, amelyet Beaujeu-i Vilmos részére arabról fordított le franciára. Crawford: The „Templar of Tyre” 104. o.; a „két tenger” a Földközi- és a Vörös-tenger; a „két zarándokhely” pedig Mekka és Medina. {573}  Akkon védműrendszerében nehéz a kapuk pontos helyét meghatározni, ám a szemtanú Türoszi Templomos beszámolójából az látszik, hogy a Szent Antal-kapu a belső falhoz tartozott, és Akkon óvárosát kötötte össze Montmusard-ral, tehát nem az egész várost övező, kettős fal részét képezte. {574}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 111. o. {575}   Little, D. P.: The Fall of Akka in 1291: the Muslim version. In: Sharon, M. szerk.: Studies in Islamic History and Civilisation in Honour of Professor David Ayalon (Jerusalem, 1986), 175. o. {576}  Uo. 176. o. {577}  Molay-i Jakab pályafutása fontosabb eseményeit szemléletesen foglalja össze: Barber, M.: James of Molay, the last Grand Master of the Order of the Temple. Studia Monastica, 14. (1972), 91–124. o., amely tanulmány a következő kötetben is olvasható: Barber, M.. Crusaders and Heretics, Twelfth to Fourteenth Centuries (Farnham, 1995). {578}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 119. o. {579}   Molay-i Jakab 1307 őszén zajló perében tett vallomása szerint. Lizerand, G. szerk.: Dossier de l’affaire des Templiers (Paris, 1923), 35. o. {580}   A Keleten tartózkodó templomosok életkorára vonatkozóan lásd: Forey, A.: Towards a Profile of the Templars in the Early Fourteenth Century. In: Barber: Fighting for the Faith, 196–204. és különösen 198. o. {581}  Lizerand: Dossier de l’affaire des Templiers, 169–71. o. {582}   Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 665. o. Forey, A.: Letters of the Last Two Templar Masters. Nottingham Medieval Studies, 45. (2001), 155. o. {583}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 179. o. {584}  Barber–Bate: Letters from the East, 165. o. {566}

{585}

 Langlois, E. szerk.: Registres de Nicholas IV: recueil des bulles de ce pape II (Paris, 1891), 903. o. Lásd még: Schein, S.: Fideles Crucis: The Papacy, The West and The Recovery of the Holy Land 1274–1314 (Oxford, 1991), 74–76. o. {586}  Langlois: Registres de Nicholas IV., 903. o. {587}  Luard, H. R. szerk.: Annales Monastici III. (London, 1866), 366. o. {588}   Limmasolra és Nicosiára vonatkozóan lásd: Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 133–6. o. {589}   Potthast, A. szerk.: Regesta Pontificum Romanorum II. (Berlin, 1875), 1791. o. Megemlítendő, hogy a feddést kibocsátó IV. Márton pápa – francia nemzetiségű lévén – ugyancsak Károlyt támogatta Hugóval szemben a jeruzsálemi trónra. {590}   Nicholson, H.: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights: Images of the Military Orders, 1128–1291 (Leicester, 1993), 126. o. {591}  Housley, N.: Documents on the Later Crusades (Basingstoke, 1996), 36. o. {592}  Uo. 37. o. {593}   Celesztin szeretett volna visszavonulni és remeteként élni újra a hegyekben, ám ebbéli törekvésében megakadályozták. Attól tartottak, hogy az új pápát, VIII. Bonifác ellenlábasai esetleg ellenpápaként fogják felhasználni. Ezért a remeteség helyett az utóda börtönbe vetette, ahol még a celláját sem választhatta meg. Végül 1296-ban hunyt el. {594}  Lizerand: Dossier de l’affaire des Templiers, 4–5. o. {595}  Digard, G. szerk.: Les registres de Boniface VIII: recueil des bulles de ce pape (Paris, 1881), 169–70. o. {596}  Barber: James of Molay, the last Grand Master, 94–5. o. {597}  Schein: Fideles Crucis, 135–8. o. {598}  Forey: The Templars in the Corona de Aragón, 137. o. {599}  Menache, S.: Clement V (Cambridge, 1998), 32–3. o. {600}  Uo. 18. o., Napoleone Orsini egy 1314-ben írt leveléből idézve. {601}  Uo. 17. o. {602}  Uo. 19. o. {603}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 164. o. {604}   Kelemen koronázására vonatkozóan lásd: Dollin Du Fresnel, M.: Clément V (1264–1314) Le Pape gascon et les Templiers (Bordeaux, 2009), 13–14. o. {605}  Schein: Fideles Crucis, 182., 197–8. o. {606}  A ránk maradt levél Villareti Fulkónak szól, ám nincs okunk föltételezni, hogy a Molay-i Jakabnak küldött párja ettől érdemben eltérne. Regestum Clementis Papae V (Rome, 1885), 190–1. o. {607}  Forey, A.: Towards a Profile of the Templars in the Early Fourteenth Century. In: Barber: Fighting for the Faith, 198. o. {608}  Demurger, A.: The Last Templar: The Tragedy of Jacques de Molay, Last Grand Master of the Temple (London, 2004), 117–18. o.

{609}

  Az eredeti levelet lásd in: Baluze, E. – Mollat, G. szerk.: Vitae Paparum Avenionensium III. (Paris, Letouzey/Ané: 1921), 145–9. o. Angol fordítása a következő helyen olvasható: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 105–9. o. {610}  Angol fordításban in: Housley: Documents on the Later Crusades, 40–7. o. {611}   Molay-i Jakabnak a rendek összevonásával szembeni ellenállásáról lásd: Lizerand: Dossier de l’affaire des Templiers, 2–15. o. és angol fordításban in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 234–8. o. {612}   Brandt, W. I. szerk. – Pierre Dubois ford.: The Recovery of the Holy Land (New York, 1956), 81. o. {613}   A bulla kezdő szavai után – „Egy szent, katolikus és apostoli egyházban…” – kapta az elnevezését. {614}   Bettenson, H.: Documents of the Christian Church, 159–61. o. (Magyarul lásd: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, szerk.: Sz. Jónás Ilona, Osiris, Budapest, 1999, 339–341. o.) {615}  A legendát, miszerint a pápa úgy halt volna meg, hogy előtte lerágta volna a két kezét, holttestének 1605-ban történt exhumálásakor megcáfolták. {616}  Woodacre, E.: Queens Regnant of Navarre: Succession, Politics and Partnership, 1274– 1512 (New York, 2013), 37–8. o. {617}   A gros devalválására irányuló politikai akaratot fokozta az érmék kibocsátásához szükséges ezüst súlyos hiánya. Mechoulan, S.: The Expulsion of the Jews from France in 1306: A Modern Fiscal Analysis. Journal of European Economic History, 33. (2006), 555–84. o.; de la Torre, I.: The Monetary Fluctuations in Philip IV’s kingdom of France and Their Relevance to the Arrests of the Templars. In: Burgtorf, J. –Crawford, P. F. – Nicholson, H. szerk.: The Debate on the Trial of the Templars (1307–1314) (Farnham, 2010), 57–68. o. {618}   A zsidók 1306. évi kiűzésének hátteréről lásd: Jordan, W. C.: The French Monarchy and the Jews: From Philip Augustus to the Last Capetians (Philadelphia, 1989), 178–99. o. {619}   A franciaországi zsidók magas száma (amelyet Jordan, W. C.: The French Monarchy and the Jews: From Philip Augustus to the Last Capetians – Philadelphia, 1989, 203–204. o. – című művében 40 ezer és 140 ezer közöttire becsült) a más országokból való kiűzetésükből adódott. Az európai zsidók ugyanis a francia királyi birtokokon kerestek menedéket. {620}  de la Torre, I.: The Monetary Fluctuations, 66. o. {621}  Ama csekélység, hogy Bonifác már három esztendeje elhunyt, nem számított akadálynak. Egy pápai tetemet korában legalább már egy alkalommal bepereltek, amikor 897-ben Formózusz (Formosus) pápát exhumálták, holttestét hamis tanúzásért felelősségre vonták, majd bűnösnek találták. Pápaságát, intézkedéseit és szenteléseit érvénytelennek nyilvánították, mintha csak törölték volna a nyilvántartásból.

{622}

 A fordítást lásd in: Demurger: The Last Templar: The Tragedy of Jacques de Molay, 163. o. {623}  Forey: Letters of the Last Two Templar Masters, 166–7. o. {624}  Uo. 170. o. {625}   A Türoszi Templomos krónikájában találni egy különös és problematikus történetet, amely azt sugallja, hogy a király és a Temple közötti viszály forrása egy hatalmas összegű, Jean de Tour által a királynak nyújtott kölcsön volt, amelyet Molay-i Jakab feltételezhetően nem hagyott jóvá. E beszámoló szerint Molay-i Jakab menesztette a kincstárnokot, és később az uralkodó kérésére sem volt hajlandó visszavenni, tűzbe vetette a pápa közvetítésével érkezett királyi levelet. Csak kevés történész ad hitelt e történetnek, amely inkább a Jakab ellen szóló előítéletes, tájékozatlanságon alapuló és meghamisított mendemondának tűnik, és éles ellentétben áll a Türoszi Templomos Akkon 1291-ben történt elestéről adott nagyszerű, szemtanúként lejegyzett beszámolójával. Crawford, P. (szerk.): The „Templar of Tyre”, Part III of the Deeds of the Cypriots (Aldershot, 2003), 179–180. o. {626}  Upton-Ward: The Rule of The Templars, 172. o. {627}  Uo. 172. o. {628}  Uo. 112., 148. o. {629}   Plaisians-i Vilmos ezen állítást tartalmazó levelét lásd in: Finke, H.: Papsttum und Untergang des Templerordens II. (Berlin, 1907), 143. o. {630}  Demurger: The Last Templar: The Tragedy of Jacques de Molay, 171. o. {631}  Az eredeti szöveget lásd in: Lizerand: Dossier de l’affaire des Templiers, 16–25. o.; angol fordítását pedig in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 244–7. o. {632}  Lizerand: Dossier de L’affaire des Templiers, 16–25. o.; angol fordítása in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 244–7. o. {633}  Lizerand: Dossier de L’affaire des Templiers, 24–9. o.; angol fordítása in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 247–8. o. {634}  Barber: The Trial of the Templars, 69. o. {635}   Schenk, J.: Aspects of Non-Noble Family Involvement in the Order of the Temple. In: Upton-Ward, J. szerk.: The Military Orders: Volume 4, On Land and by Sea (Aldershot, 2008), 157. o. {636}  Forey, A.: Towards a Profile of the Templars in the Early Fourteenth Century. In: Barber: Fighting for the Faith, 197–8. o. {637}   Egy 1309-ben tett tanúvallomás szerint. Michelet, J.: Procès des Templiers I. (Paris, 1841), 36–9. o.; angol fordítását lásd in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 289–92. o. {638}   Moore, R. I.: The War on Heresy: Faith and Power in Medieval Europe (London, 2012), 6. o. {639}   Közli: Michelet: Procès des Templiers II.; angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 247–8.

{640}

 Michelet: Procès des Templiers II., 295–6. o.; angol fordítása in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 251–2. o. {641}  Michelet: Procès des Templiers II., 361–3. o.; angol fordítása in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 247–8. o. {642}  Lásd: Dossier de l’affaire des Templiers, 24–9. o.; angol fordítása in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 251–2. o. {643}  Életrajzának nevezetesebb eseményeit lásd in: Burgtorf: The Central Convent of Hospitallers and Templars, 625–8. o. {644}  Michelet: Procès des Templiers II., 374–5. o. {645}   Az 1307–1308-ban kihallgatottak életkorára és foglalkozására vonatkozóan lásd: Barber: The Trial of the Templars, 73. o. {646}   Finke: Papsttum und Untergang des Templerordens II., 51. o.; angol fordítása in: Barber: The Trial of the Templars, 85. o. {647}  Angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 249–50. o. {648}  Az Eduárd angol királynak eljuttatott bulla szövegét lásd in: Rymer, T.: Foedera, conventiones, litterae et cujuscunque generis acta publica inter reges Angliae 1. (The Hague, 1744), pt 4, 99–100. o. {649}  Schottmüller, K.: Der Untergang des Templer-Ordens (Berlin, 1887), 656. o. {650}  Lizerand: Dossier de l’affaire des Templiers, 62–71. o. és angolul in: Barber– Bate: The Templars: Selected Sources, 260–3. o. {651}  Szó szerint idézve az aragóniai királyhoz írt egyik levélből in: Finke: Papsttum und Untergang des Templerordens IL, 140–50. o., angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 263–72. o. {652}   Barber: The Trial of the Templars; Finke: Papsttum und Untergang des Templerordens II., 334–7. o. alapján. Barber fölveti, hogy Payens-i Hugó feje valójában a fejet rejtő ereklyetartó lehetett, noha a Troyes-i István vallomásának primitív hangneméből kiindulva enyhe túlzásnak tűnik bármiféle értelmet belemagyarázni. {653}  Ezt a vatikáni levéltárban hosszú időn át eltűntnek hitt, úgynevezett „chinoni pergament” 2001-ben fedezte föl Barbara Frale. 2007-ben nyolcszáz fakszimilét készítettek belőle, amelyek magánkézbe, illetve a világ különböző könyvtáraiba kerültek. Processus contra Templarios (Vatican City, 2007). {654}  Barber: The Trial of the Templars, 135. o. {655}  A helyi vizsgálatokról készített legtöbb följegyzés elsikkadt, ám az auvergne-i Clermont-ban – ahol 1309 nyarán mindössze egy hét leforgása alatt hatvankilenc templomost fogtak vallatóra – a jegyzékek megmaradtak. Lásd: Sève, R. – ChagnySève, A. M. szerk.: Le Procès des Templiers d’Auvergne (1309–1311): édition de l’interrogatoire de juin 1309 (Paris, 1987). {656}   Krämer, T.: Terror, Torture and the Truth: The Testimonies of the Templars Revisited. In: Burgtorf–Crawford–Nicholson: The Debate on the Trial of the Templars, 83. o.

{657}

 Michelet: Procès des Templiers I., 32–5. o.; angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 286–9. o. {658}  Michelet: Procès des Templiers I., 42–5. o.; angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 292–5. o. {659}  Michelet: Procès des Templiers I., 87–8. o.; angol fordítása in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 296–301. o. {660}  Barber: The Trial of the Templars, 172. o. {661}   Hamilton, J. S.: King Edward II of England and the Templars. In: Burgtorf– Crawford–Nicholson: The Debate on the Trial of the Templars, 217. o. {662}   Ramos, L.: The Extinction of the Order of the Temple in the Kingdom of Valencia and Early Montesa 1307–30: A Case of Transition from Universalist to Territorialized Military Orders. In: Burgtorf–Crawford–Nicholson: The Debate on the Trial of the Templars, 203–5. o. {663}  Barber: The Trial of the Templars, 229–37. o.; lásd még: Forey: The Templars in the Corona de Aragón, 356–64. o. {664}  Bellomo, E.: The Templar Order in North-Western Italy: A General Picture. In: Mallia-Milanes, V.: The Military Orders: Vol. 3, History and Heritage (Aldershot, 2008), 105. o.; Gilmour-Bryson A.: A Look Through The Keyhole: Templars in Italy from the Trial Testimony. In: Uo. 123–30. o. {665}   Toomaspoeg, K.: The Templars and their Trial in Sicily. In: Burgtorf– Crawford–Nicholson: The Debate on the Trial of the Templars, 281. o. {666}  Nicholson, H.: The Knights Templar (Stroud, 2001), 130–1. o. {667}   Az időpontra, valamint arra a megoldatlan kérdésre vonatkozóan, hogy Cipruson vajon két per volt-e, lásd: Gilmour-Bryson A.: The Trial of the Templars in Cyprus: A Complete English Edition (Leiden, 1998), 24–30. o. {668}  Gilmour-Bryson: The Trial of the Templars in Cyprus, 428. o. {669}  Gilmour-Bryson: The Trial of the Templars in Cyprus, 407. o. {670}  A pápai bulla angol szövegét lásd in: Barber–Bate: The Templars: Selected Sources, 309–18. o. {671}  Barber: The New Knighthood, 1. o. {672}   „Adjudicati sunt muro et carceri perpetuo retrudendi”; Géraud, H. szerk.: Chronique latine de Guillaume de Nangis de 1113 à 1300 (Paris, 1843), 402. o. {673}  Uo. 403. o. {674}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 180. o. {675}  Géraud, H.: Chronique latine de Guillaume de Nangis, 403. o. {676}  Crawford: The „Templar of Tyre”, 180. o. {677}  „Seingnors, dit il, sachiez, sans tère, Que tous celz qui nous sont contrère, Por nous en aront à souffrir, En ceste foy veil-je mourir”; Buchon, J. A. szerk.: Chronique métrique de Godefroy de Paris (Paris, 1827), 220. o. {678}  Dante: Pokol XIX, 83–7. (fordította: Nádasdy Ádám).

{679}

 Housley: Documents on the Later Crusades, 51. o.  A teljes tervet angol fordításban lásd in: Lock, P. szerk. és ford.: Marino Sanudo Torsello: The Book of the Secrets of the Faithful of the Cross (Farnham, 2011). {681}  Housley: Documents on the Later Crusades, 55. o. {682}  Uo. 178. o. {683}  Uo. 180. o. {684}   A Szent Grál – jóllehet sok esetben tekintik az utolsó vacsoráról származó, valós fizikai tárgynak – valójában a késő középkori Artúr király mondaköréből származó lelemény, mégpedig Chrétien de Troyes 1180-as években alkotott Perceval, avagy a Szent Grál története című műve nyomán. {685}  Az eredetit a londoni British Library őrzi, BL Royal 14 E V f.492v. {686}   Villegas, P.: Mexico: Police Kill a Gang Leader in The New York Times (2014. április 2.) {687}  Soha nem koronázták meg; a „Szent Sír Védelmezője” címet használta. {688}   A hatalmat 1243-ig II. Hohenstaufen Frigyes, később további régensek gyakorolták. {689}  1291-től csak címzetes. {690}  Vagy más néven Burgundi Róbert. {691}   A halála időpontja. A templomos rendet az 1311-ben megtarott vienne-i zsinaton oszlatták föl. {680}