A templomosok titka 9630928728 [PDF]

Zitiervorschau

Stephen Howarth

A templomosok titka

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ • 1986

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: THE KNIGHTS TEMPLAR. COLLINS, LONDON 1982. © STEPHEN HOWARTH, 1982. A kötetet PÁLVÖLGYI ENDRE fordította A sorozatot SZUHAY-HAVAS ERVIN szerkeszti Szakértő: ENGEL PÁL ISBN 963 09 2872 8 © Hungarian translation by Pálvölgyi Endre, 1986 (4224)

TARTALOM A TITOKZATOS TEMPLOMOSOK BEVEZETÉS Porból lettél, porrá leszel Párizs, 1314. március 18. 1. RÉSZ AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT ÉS A TEMPLOMOS REND SZÜLETÉSE 1095-1118 A szentéletű katonák 2. RÉSZ A TEMPLOMOS REND EURÓPÁBAN 1128-1153 Idegenek és zarándokok Franciaország, 1128 Hugues Európa és a Szentföld, 1128-1136 Omne datum optimum Franciaország és a Szentföld, 1139-1153. 3. RÉSZ A TENGERENTÚLI KIRÁLYSÁG: OUTREMER, 1131-1303 Az élő vizek A Szentföld, 1131-1168 Az eszményi szaracén Egyiptom és a Szentföld, 1169-1187 Hattin Szarvai Szentföld, 1187 Az Oroszlánszívű Ciprus és a Szentföld, 1189-1193 Az ördög csábítása Európa, Bizánc és a Szentföld, 1193-1213 Zarándokvár Szentföld, 1218-1244 Holt vizek Egyiptom és a Szentföld, 1248-1291 4. RÉSZ A TEMPLOMOS REND EURÓPÁBAN, 1153-1303 A keresztes hadjáratok gazdasági támaszai Franciaország, Anglia és Spanyolország, 1153-1303 5. RÉSZ ÖSSZEESKÜVÉS – TÖMLÖC 1303-1307 Szép Fülöp Franciaország és Spanyolország, 1303-1306

Az álnokság szertartása Franciaország, 1307 6. RÉSZ A PEREK 1307-1314 Ártatlan eretnekek Franciaország, 1307. október 14-1310. április 7. Áldozat az ördögnek Franciaország, 1310. április 7-1314. november 29.

A TITOKZATOS TEMPLOMOSOK Csaknem hétszáz esztendeje annak, hogy V. Kelemen pápa feloszlatta Salamon Templomának lovagrendjét. Történetüket azóta sokszor elbeszélték már, és bizonyára ezután is elmondják még jó néhányszor, hiszen olyan história ez, amelyből nem hiányoznak a romantikus elemek. Különös korszakban, egzotikus tájakon játszódik, szereplőit a legmagasztosabb eszmények, egyszersmind a legalantasabb ösztönök irányították, mindezeken felül tele van titokzatos mozzanatokkal. A templomosokat körüllengő titkok nagy része a tudatlanságnak és azoknak a szerzőknek tulajdonítható, akik az ismert tényeket önkényesen módosították, kitaláltakkal helyettesítették, és feltevéseket tálaltak fel történelmi köntösbe burkolva. A kiválasztottak titkos társasága, elitista gyülekezete – tulajdonképpen ilyen volt a templomos rend – mindenkor különleges vonzerőt gyakorolt a kívülállók gondolkodására; elképzelhettek róluk bármit, amit csak akartak, nem kellett attól tartaniok, hogy megcáfolják őket. Helyénvaló ez a regényekben, a történetírásban viszont a legjobb esetben is csak időfecsérlés, a legrosszabban pedig nyilvánvaló csalás. Minthogy azonban a templomosok történelmi, nem pedig mitikus alakok voltak, folytonosan új tények és adatok kerülnek róluk napvilágra, amelyek a rejtélyekből és a bizonytalanságból mind többet oszlatnak el, ha nem is mindent. És ahogy a levéltárak és könyvtárak poros zugaiból apránként egyre több értesülés bukkan elő, úgy válik mind érthetőbbé a templomosok motivációja – e különös férfiaké, akik egyszerre voltak lovagok és szerzetesek. Magának a történetnek rendkívülisége azonban ettől nemhogy csökkenne, inkább nő. Egy emberöltő telt el azóta, hogy az utolsó angol nyelvű

összefoglalás napvilágot látott a templomosok történetéről. Ez a könyv, amelyet most kezében tart az olvasó, szándékosan rövidre fogott ugyan, de a megszabott terjedelem korlátain belül a lehető legpontosabb képet igyekszik adni ennek az előzmények nélkül álló testvériségnek a keletkezéséről, működéséről és hirtelen pusztulásáról, eközben pedig nem feledkezik meg a középkor e két évszázada alatt bekövetkezett társadalmi változásokról sem. Ha a templomosokkal foglalkozó kutatások a jövőben is folytatódnak, könnyen előfordulhat, hogy a következő nemzedék kideríti: tévedés volt, amit én igaznak tartottam. Tekintsék hát ezt a könyvet a templomosokra vonatkozó ismeretek jelenlegi helyzetéről összeállított ideiglenes kutatási beszámolónak. A templomos rend története annyira bonyolult, olykor pedig annyira homályos, hogy nehéz volna két olyan történészt találni, aki minden részletkérdésben egyetért. Könyvem megírásához szükséges vizsgálódásaim során mélységes tisztelet támadt bennem Thomas Fuller iránt, aki 1639-ben közzétette The Historie of the Holy Warre (A szent háború története) című művét; ebben egy helyütt csüggedten a következőket írta: „Megvallom, vegyészi képességeimet meghaladta, hogy a szerzők ellentmondásait eredményesen elegyítsem.” Ami engem illet, igyekeztem a lehető legnagyobb mértékben közös nevezőre jutni a témával foglalkozó szerzőkkel és tudósokkal. A felhasznált irodalomból kiderül, milyen sokkal vagyok adósuk, és milyen nagy hálával tartozom valamennyiüknek. „Most pedig – amint Szent Bernát írta De laude novae militiae (Az új hadsereg dicsérete) című művében – olvasóim dolga, hogy ítélkezzenek felettem, hiszen az úgyis lehetetlen, hogy mindenkinek tetszésére találjon, amit cselekedtem.” Remélem, az olvasók arra a megállapításra jutnak, hogy ezt az érdekes történetet az igazságnak megfelelően írtam meg, ez volt ugyanis, amire leginkább törekedtem. S. H.

BEVEZETÉS Porból lettél, porrá leszel Párizs, 1314. március 18. „Így mentek, komolyan szóltak mindenről, de – Istent kivéve – nem reménykedtek semmiben.” (A TESTVÉREK) A város hangulata pillanatonként változott, határozatlan volt. Az emberek az utcákat járva, a fogadókban vagy nagyobb biztonságot nyújtó otthonaikban csendesen, de feszült érdeklődéssel találgatták, milyen eseményeket hoz majd ez a délután. Itt-ott a király erényeit magasztaló hangok hallatszottak, és csak kevesen szálltak velük vitába. Elég lett volna ugyanis egyetlen meggondolatlan szó, máris felségárulásnak tekintik. Fülöp jóképű férfi volt, azt mondták róla, olyan szép, mint egy szobor, gondolatait azonban senki sem ismerte. Nagyapját, IX. Lajost Szent Lajosnak nevezték, és a neki kijáró tiszteletből és hódolatból rá is háramlott valami, de amikor alattvalói Fülöpre gondoltak, a tiszteletbe félelem vegyült. A király ugyanis vasmarokkal tartotta féken a francia népet, és abban a korban, amelyben az utazás lassú volt, a hírközlés pedig primitív, az ő besúgói ott voltak mindenütt, és rendkívül hatékonyan dolgoztak. Titkos ügynökeivel elraboltatta a pápát, és Franciaországban fekete mágiával vádolta meg; helyette másik egyházfőt választottak, aki nem Rómában, hanem Avignonban trónolt. Mindössze nyolc esztendeje – az emlékek még elevenen éltek – Franciaországban a király parancsára egyetlen éjszaka leforgása alatt börtönbe vetettek minden zsidót. Fülöp barátnak rideg, ellenségnek félelmetes és engesztelhetetlen volt. De a párizsiak egy dologban biztosak lehettek: ezen a márciusi

délutánon, amely már nem volt téli, de még tavaszi sem, eldőlt egy háború sorsa – azé a háborúé, amelynek ütközetei hét éven át tartó kínzásokból, bírósági tárgyalásokból és cselszövésekből álltak. A zsidók bebörtönzése és kiűzése annak idején csupán egy nagyobb színjáték főpróbája volt. A 14. század kezdetén Franciaországban csak egyetlen csoport létezett, amelynek hatalma vetekedett a királyéval: Jézus Krisztus szegény harcostársainak, Salamon Temploma lovagjainak rendje. A templomosok, akik fehér köpenyüket a vértanúság vörös keresztjével díszítették, csaknem két évszázadon át a kereszténység legnagyszerűbb eszményeit testesítették meg. Ők alkották az első harcoló rendet, a magukat Krisztusnak és a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmának szentelő lovagokból álló harcos szerzetesek testvériségét. A rendet 1118-ban alapították Jeruzsálemben (vagy talán 1119-ben, a pontos dátum bizonytalan). Esküt tettek Isten nevére, hogy megvédelmezik a szent helyeket, megoltalmazván a zarándokokat hosszú útjuk során. A Szentföldön mindenfelé harcoltak Krisztusért; Szent Lajos, Fülöp nagyapja vezetésével küzdöttek az eretnekek ellen francia földön és a szaracénok ellen a mediterrán világ déli és keleti vidékein; Spanyolországban pedig lassan, de biztosan kiszorították a mórokat, és visszaadták az országot a kereszténységnek. Az ő rendházaik és váraik voltak az akkor ismert legerősebb és legbiztonságosabb épületek; az ő hadseregük az egyetlen fegyelmezett, szervezett harci alakulat a nyugati világban. A templomos lovagok gyakran tevékenykedtek Fülöp bizalmas követeiként is, a rend kincstárnoka szedte be a francia királyi jövedelmeket és ő felügyelt rá, hogy be is szedjék az adókat. Egyszer még az is megtörtént, hogy Fülöp – a fellázadt tömeg elől menekülve – három napig a templomos lovagok párizsi rendházában, a Temple-ben kapott menedéket. A király emlékezete azonban, ha úgy tartotta a kedve, nagyon hézagos is tudott lenni. Pontosan tizenöt hónappal a zsidók

bebörtönzése után, ismét csak egyetlen éjszaka leforgása alatt minden Franciaországban tartózkodó templomost összefogatott. A templomos lovagokat, a keresztény lovagság színe-virágát egyenként és együttesen visszataszító bűncselekményekkel vádolták: Fülöp eretnekeknek, istenkáromlóknak, uzsorásoknak, árulóknak, szodomitáknak és bálványimádóknak bélyegezte őket. A tömeges letartóztatásra 1307-ben került sor, a bírósági tárgyalások hét esztendeig húzódtak. Végül azonban mégis úgy látszott, hogy a nagy pör a végéhez közeledik. Éppen 1313 karácsonya előtt a pápa, V. Kelemen utasított három francia bíborost, hogy menjenek Párizsba, és járjanak el ott az ő nevében: hallgassák meg a templomos rend legfőbb tisztségviselőinek végső vallomását. Arnold Novelli, a citeaux-i apátság egykori szerzetese, Nicolas de Fréanville, a király egykori gyóntatója és egyik tanácsadója, valamint Arnold de Farges, a pápa unokaöccse volt ez a három kardinális. Kelemen hírhedt volt nepotizmusáról, rokonpártolásáról. 1314 márciusára minden készen állt, és 18-án reggel az ácsok a Notre Dame mellett szorgoskodtak. A dóm sötét árnyékában hátborzongató díszlet épült a délutáni véres színjátékra: magas emelvény a vérpad számára, mellette még magasabb pulpitus. A közelben néhány kordé várakozott, megrakva rőzsével és vékony faágakkal. Délben a sziget, Szent Lajos szigete, csöndes, a színpadkép üres volt, de a városban mindenfelé nyugtalanság érződött a levegőben. Szinte hihetetlennek tetszett, hogy a Templom lovagjai bűnösek lehetnek azokban a bűntettekben, amelyekkel a király vádolta őket. Isten a tudója, a király eléggé kemény szívű és bosszúálló ahhoz, hogy bármilyen eszközt felhasználjon céljai elérésére; és csak Isten tudhatja, milyen terveket forgat most a fejében. Igaz viszont, hogy miniszterei a hit védelmezőjeként éltették, és az ő érdeme volt, hogy francia pápát választottak. És a templomosok végül is vallottak, erről mindenki tudott ilyen vagy olyan forrásból, és ezen a délutánon

maguk is hallhatják majd a vallomást a templomos rend nagymesterének, Jacques de Molay-nak ajkairól. Kevéssel dél után a nézők első csoportjai átgyalogoltak a hidakon a szigetre, óvatosan tekintgetve a vesztőhely körül felsorakozott őrségre. Egyre többen és többen érkeztek, amíg a kis sziget egészen megtelt, és az őröknek kellett visszaszorítaniuk az embereket, hogy szabaddá tegyék az átjárást. A tömeg némán ácsorgott a fogvacogtató hidegben. Végül méltóságteljes menet élén megérkezett a három bíboros, valamint Sens érseke és néhány püspök, alacsonyabb rangú egyházi személyek sokaságának kíséretében. Valamennyien elfoglalták ülőhelyeiket, hatalmuk tudatában, amelyről ornátusuk tanúskodott. Az egyházi férfiak és Párizs polgárai farkasszemet néztek egymással. Az egyik csoport ült, nyugodtan, öntudatosan, a másik állt, fáradtan, fázósan, bizalmatlanul és gyanakodva. Ekkor szinte érezhető borzongás futott végig a tömegen. Közeledett a második menet: előtte és mögötte őrök lépkedtek, közöttük négy rongyos, szakállas alak, elgyötört testükön láncok csörögtek: Hugues de Pairaud, a rend kincstárnoka és a franciaországi rendtartomány (perjelség) felügyelője. Godefroy de Gonneville, Aquitania (Guyenne) preceptora, Godefroy de Charney, Normandia preceptora és Jacques de Molay, a templomos rend nagymestere. De Molay hét évvel azelőtt a pápa parancsára érkezett Párizsba, hatvan lovag kíséretében. Akik akkoriban látták őt, most alig ismertek rá. A megdöbbenés és a szánalom moraja hullámzott végig a párizsiakon, miközben azt kérdezgették egymástól: ugyanazok a szent lovagok lennének, akikre emlékeznek? De harsányabbak voltak azok az elszigetelt hangok, amelyek gúnyolódva rikoltozták: „Árulók, eretnekek, bálványimádók!” Azután ezeket is elhallgattatta a figyelő tömegre ránehezedő nyomasztó csend. A foglyok lassan és kínosan, láncaikat cipelve mászták meg a vesztőhely lépcsőjét, majd megálltak egymás mellett odafent. Egy prédikátor, a pápai küldöttség szóvivője felsietett a szószékre, és

beszélni kezdett. Először a pápa buzgalmáról szólt, amelyet az egyházat bemocskoló eretnekek ellenében kifejtett. Emlékeztette hallgatóságát a király pártatlanságára, sőt önzetlenségére, majd hozzáfogott a bűncselekmények és vétkek gyászos lajstromának felsorolásához. Amint végzett a rettentő lajstrom felolvasásával, a vesztőhely mellé munkások négy cölöpöt állítottak, és körülöttük rőzsét halmoztak fel. Ha a foglyok netán visszavonják vallomásukat, ebből megtudhatták, mi lesz az ára. Hugues de Pairaud és Godefroy de Gonneville fásultan hallgattak, figyelvén a tűzifa növekvő halmait. Godefroy de Charney olyan egyenesen állt, ahogy csak tudott láncainak súlya alatt. Egyedül de Molay vetett megvető pillantásokat a bíborosokra és szóvivőjükre. A prédikátor szónoklata végre csúcspontjához érkezett. A foglyok – jelentette ki – beismerték eretnek mivoltukat. Bemocskolták a keresztet, megszegték szent fogadalmukat; ahelyett, hogy Krisztusért harcoltak volna, az Antikrisztus érdekében működtek, mindenféle elképzelhető, visszataszító és körmönfont módon. De a pápa könyörületessége végtelen, és ha a bűnösök megerősítik beismerő vallomásukat, a Szentatya ismét visszafogadja őket az egyházba, Fülöp pedig, az ő szolgája hozzájárul, hogy a lovagokat örökös fogságban tartsák, földi létük hátralevő idejére. Ha azonban tagadják eretnek voltukat – fejezte be a prédikátor –, akkor csupán egyetlen méltó büntetés vár rájuk. Azzal a máglyákra mutatott. Amikor a foglyokat felszólították a nyilvános beismerésre, minden tekintet a vesztőhelyre irányult. De Pairaud és de Gonneville bűnösnek vallotta magát, de olyan csendesen beszéltek, hogy alig lehetett hallani. Ezután Godefroy de Charney és Jacques de Molay lépett előre a vérpad szélére, és de Molay így szólt: – Úgy helyes – mondotta hogy ezen a szörnyűséges napon, életem utolsó perceiben, leleplezzem a hazugságoknak ezt az egész fertőjét, és diadalra juttassam az igazságot. Ezért hát kijelentem az égiek és a földiek előtt, még ha örökös gyalázat lesz is osztályrészem ezért, hogy

elkövettem valamennyi bűn közül a legnagyobbat. Mindenki előrehajolt, hogy jobban hallja; a bíborosok zavartan, meglepődve néztek egymásra: ez több volt egyszerű megerősítésnél, amit vártak. – Az én bűnöm pediglen az, hogy beismertem ama vádakat, melyeket annyi rosszindulattal hoztak fel az ellen a rend ellen, amely – az igazság most arra kényszerít, hogy kijelentsem – ártatlan. Megtettem a beismerő vallomást, amelyet tőlem követeltek, de csak azért, hogy megmeneküljek a kínzásoktól és a szenvedéstől, s hogy könyörületre bírjam azokat, akik szenvedést okoztak nekem. Tudom, milyen kínszenvedést kell elszenvednie azoknak, akiknek van bátorságuk visszavonni az efféle vallomásokat. Ám az elém táruló rettentő látvány és a rám váró szörnyűségek sem bírhatnak rá, hogy előző hazugságomat most újabbal tetézzem. Ebben a kétségbeejtő helyzetben önként mondok le az életről, amely már túlságosan gyűlöletessé vált számomra. Mi hasznom lenne a hátralévő siralmas napokból, ha csak hazugságok árán vásárolhatom meg azokat? A tömeg hangosan kiáltozva közelebb nyomult a vesztőhelyhez, de az őrök előttük termettek, hogy visszaszorítsák őket. A bíborosok riadtan és zavarodottan talpra ugrottak. A porkoláb és emberei erős kézzel megragadták a toprongyos, lesoványodott foglyokat, és levonszolták őket a vérpad lépcsőin. Ismét menetté alakultak: a foglyok és a papok, az őrség gyűrűjében, átfurakodtak a kiáltozó tömegen, át a hídon, vissza a városba. A király nyomban készen állt a válasszal: égessék meg őket. Az eretnekek elégetését csak a pápa hagyhatta jóvá, megbízottainak erre nem volt joguk. A pápa azonban távol volt, Avignonban, és Fülöp egyáltalán nem tekintette magát a pápa szolgájának, épp ellenkezőleg, a pápa csupán bábu volt a király kezében. A bíborosok szégyenkezve elvonultak. De Chernay-t és de Molay-t még aznap este vissza vitték a Szajnához. Mindenütt hatalmas tömeg állt, amerre elhaladtak. Szemlátomást egész Párizs eljött, hogy tanúja legyen a

lángoló finálénak. A Szajna egyik szigetén, közel a Notre Dame-hoz, sebtében két máglyát raktak. A foglyokat, miközben ők fennhangon hirdették ártatlanságukat és az egész rend ártatlanságát, a cölöpökhöz kötözték. Semmi sem tántorította el őket: sem barátaik kérlelése, sem a király embereinek fenyegetései. Csupán azt kérték, végezzenek velük minél gyorsabban. A király emberei azonban a végsőkig küzdöttek, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük: mielőtt a fát lángra lobbantották volna, parazsat szórtak a férfiak köré. A nézők ezreinek szeme láttára lassan, elevenen perzselődtek – mégis állhatatosan kitartottak, az égre kiáltva az igaztalanságot, világgá sikoltva ártatlanságukat, átkozva a királyt és a pápát, az ördög eszközeit. Fülöp érzéketlenül szemlélte a két eltorzult testet, miközben a bűzös füst kavarogni kezdett körülötte. Hallgatta, hogyan árasztják rá gyűlöletüket, miképpen bizonygatják fennhangon Krisztus és az igazság iránti szeretetüket. Tovább figyelte őket, arca mint a kő, kifejezéstelen maradt, amikor meggyújtották a fát, és felcsaptak a lángok. Addig maradt ott, amíg mindenki eltávozott, az éjszaka leszállt Párizsra, és nem maradt ott semmi más, csak a füstölgő, pattogó szénkupac. Csak ekkor távozott, visszatért palotájába, talán hogy aludjék. A szigetre vezető hidakon őrök álltak. Ha Fülöp aludt is, mások ébren voltak. Azon az éjszakán néhány szerzetes leosont a folyóhoz, és átúszott a szigetre. Ott, a sötétség leple alatt feltúrták a hamut és a faszenet, majd visszaúsztak. Fogaik között magukkal vitték Normandia preceptorának és az utolsó nagymesternek füsttől kesernyés csontjait.

1. RÉSZ AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT ÉS A TEMPLOMOS REND SZÜLETÉSE 1095-1118 A szentéletű katonák „Isten mellett tusakodtok?” (JÓB XIII, 8.) 1095 novemberének utolsó hetében új korszak kezdődött Európában: a keresztes háborúk kora. 1088. évi megválasztása óta II. Orbán hét éven át türelmesen munkálkodott a nyugati kereszténység újraegyesítésén. Ehhez nemcsak türelemre, hanem tapintatra is szükség volt, mivel VII. Gergely – Orbán közvetlen elődei közül a leghíresebb – újra meg újra igényt támasztott a világi (hűbérúri) hatalomra valamennyi keresztény uralkodó felett, és a fejedelmek közül emiatt sokkal szembekerült. Orbán örökségét nem tette könnyebbé vetélytársának, Guibert ellenpápának a fellépése, aki Rómában uralkodott, és akit az elhunyt Gergely ellenségei törvénytelenül választottak meg. Guibert befolyása azonban korlátozott volt, és Orbán diplomatikus türelemmel, gondos szervezéssel, következetes józansággal lassanként csaknem valamennyi nyugati keresztény hűségét elnyerte. Miután megszerezte a hívek engedelmességét, hozzáfogott, hogy ki is használja. A nyugati kereszténység évszázadok óta elzártan élt forrásától, Jeruzsálem szent városától. Az Úr 638. esztendejében egy mohamedán sereg elfoglalta a várost, és azóta is az iszlám fennhatósága alatt állt. Ezenfelül az ortodox keresztények nem a pápát, hanem a Konstantinápolyban székelő bizánci császárt tekintették vallási vezetőjüknek, de már Jeruzsálem meghódítása

előtt is felütötték fejüket olyan, az ortodoxiával szemben álló, különféle eretnek szekták, amelyek nem ismerték el uruknak sem a pápát, sem a császárt. Közülük a legfontosabbak a nesztoriánusok, a jakobiták és a koptok voltak. A nesztoriánusok, akiknek központja Szíriában volt, és akiknek hittérítői Indiába, sőt Kínába is eljutottak, különválasztották egymástól Krisztus isteni és emberi természetét. A jakobiták és a koptok viszont olyan nagy hangsúlyt helyeztek a Megváltó isteni természetére, hogy gyakorlatilag tagadták emberi voltát. A jakobiták és a koptok egyaránt az 5. században keletkezett eretnek szektától, a monofizitáktól származtak. A legfőbb különbség az volt közöttük, hogy a jakobitáknak – akárcsak a nesztoriánusoknak – Szíriában volt a székhelyük, a koptoknak viszont Egyiptomban. Voltak mások is: manicheusok, gnosztikusok, örmények, és ha a keleti egyházat, az eretnek csoportokat és a mohamedánokat is számításba vesszük, a Földközi-tenger keleti medencéjében gyakorlatilag nem volt olyan terület, ahol a pápa igényt tarthatott volna a főhatalomra. A keleti keresztények ezt a helyzetet minden tekintetben kielégítőnek találták. Az ortodoxok világi oltalmazója a bizánci császár volt, számukra ő jelképezte a keresztény egységet. Jeruzsálem elfoglalása után ők is, az eretnekek is – némi meglepetéssel – tapasztalták, hogy a „hitetlen” mohamedán uralkodók méltányosak és igazságosak. Az adóterheket könnyebbnek találták, mint a keresztény uralom alatt, Mohamed próféta törvénye értelmében pedig a „könyv népei” – a keresztények és a zsidók – szabadon gyakorolhatták vallásukat. Három és fél évszázadon át, az időnként kirobbant háborúskodások és kölcsönös zaklatások ellenére, a különböző vallású emberek elviselhető modus vivendit alakítottak ki. Ekkor azonban a bizánci császárság erősödni kezdett, a császári seregek meghódították Dalmáciát, Dél-Itáliát, Szíriát, sőt a szentföldi

Caesareát is. Ezek a fejlemények Európában a legtöbb ember számára nem sokat jelentettek. Az életet az évszakok szabályozták, és a nagy tömegek számára ez kíméletlen és szüntelen küzdelemmel járt. Az 1000. év körül a szolgaság még létezett. A szabad parasztok sorsa alig volt jobb, mint a szolgáké, és még a gazdagok is, akiknek vagyonát nem pénz alkotta, hanem csak kizárólag természeti javak, olyan körülmények között éltek, hogy azt mi embertelennek, kegyetlennek és veszélyekkel telinek éreznénk. A települések igen kicsinyek voltak, rengeteg erdők választották el őket egymástól, az utazás nehéz, veszedelmes és rendkívül lassú volt. Az emberek rendszerint abban a faluban élték le egész életüket, ahol megszülettek, és ott is haltak meg. Életüket három jelentősebb tényező határozta meg: az élelemszerzés szükséglete, ezt az erdőben megölt állatok húsával és zsírjával, vagy a földből kezdetleges, kevéssé hatékony módszerekkel nyert terményekkel elégítették ki; a helyi földesúr iránti kötelezettségeik, végül a lelki üdvösségük iránt érzett aggodalom. Az ezredforduló előtt a kereszténység sokak számára a bűntudat vallása volt, a keresztény Isten pedig haragvó és rettegett úr. Akadtak olyanok is, mint Szent Ágoston, aki megértette a krisztusi szeretet szépségét, de az Úr 1000. évében az egyszerű, oktalan többség azt várta, hogy Krisztus akár a következő percben leszáll a mennyből, hogy bosszút álljon e bűnben élő világon. Amikor azonban a millennium minden végzetes esemény nélkül elmúlt, a 11. század lassanként némi megkönnyebbülést hozott. A század első felében a társadalom szervezete szabályozottabbá vált, kevésbé alapult a tudatlanságon, az ösztönösségen és a megalkuváson, mint addig. Az egyházi emberek és a kolostorok lakói Cluny 910. évi alapításától kezdve igyekeztek függetleníteni magukat a világi beavatkozástól, és a 11. századi hűbéri társadalom végül tudomásul vette három különböző, egymástól jól elkülönülő társadalmi rend létezését: a parasztságét, a nemességét és a klérusét.

1050 táján az alapvető szükségletek közül legalább egyet már ki lehetett elégíteni: mindenki – vagy majdnem mindenki – jóllakhatott. A béke azonban még mindig elképzelhetetlen állapot volt. A több élelem több embert is jelentett, és amíg a parasztok dolgoztak, a papok imádkoztak, addig a lovagok és a nemesemberek egymással viaskodtak. Miután belépett a férfikorba és a lovagok sorába, a lovag egyetlen elismert kötelessége a harc volt. Elvben ez a fegyvertelen lakosság védelmét, megoltalmazását szolgálta volna az ellenséges idegen harcosok ellen. De a gyakorlatban, mivel az ellenség betörése nem volt mindennapos esemény, ez voltaképpen annyit jelentett, hogy a feudális lovasok megvívtak mindenkivel, akit kardvégre kaphattak. A lovag csak a harchoz értett, lépten-nyomon arra tanították, hogy mindenki mást nála alacsonyabb rangúnak tekintsen. Fegyverei, páncélja és lova szemlátomást a közönséges emberek fölé emelte. Szakképzettségének működési térre volt szüksége, és bár a vadászat utánozhatta az ütközetet körülményeit, ez akkor is csak utánzat volt, valódi ellenfelekre volt szükség. Másfelől az elsőszülöttségi örökösödés (a primogenitura) fokozatos terjedése nemzedékről nemzedékre szaporította a 11. századi nemesség föld nélküli, állandóan pénztelen ifjabb fiainak számát, akiknek egyetlen mesterségük volt: a harc. Az egyház igyekezett fenntartani némi rendet, ezért meghirdette az „Isten békéjét”, amely védettséget nyújtott a parasztoknak, a papságnak és a szent helyeknek a támadásoktól, illetve „Isten fegyverszünetét”, amely megtiltott mindenféle harcot az egyházi ünnepeken és nagyböjt idején. Sajnos nem mindenki volt hajlandó menetrend szerint verekedni, ezért a béke elmélete áldozatul esett az erőszakos gyakorlatnak. Minden osztályból sok ember akadt, aki úgy talált kiutat az őt szorongató életmódból, hogy zarándok lett, és felkereste az öt nagy keresztény kegyhelyközpont egyikét (Szent Jakabét Compostelában,

Szent Mihályét Monte Garganóban, Rómát, Jeruzsálemet és Konstantinápolyt), vagy akár többet is. E helyek bármelyikére elutazni bizonyára hónapokig tartott, valamennyi végiglátogatása pedig több évig. Részben ez volt az oka, hogy a gonosztevőket gyakran hosszú zarándoklatra ítélték. A bűncselekmény elkövetője ezzel nemcsak meglakolt vétkeiért, hanem ezen felül az a közösség, amelyik elítélte őt, hosszabb időre meg is szabadult tőle, sőt annak is megvolt az esélye, hogy soha többé nem tér vissza élve. A zarándoklatokra, akár önkéntesek voltak, akár kényszerűek, az egyház áldását adta, és bátorította őket. De ezenkívül két kínos problémára is emlékeztettek. Az első: Konstantinápoly azért volt szent város, mert ez az összes európai városnál tízszer népesebb metropolis adott otthont a Krisztus szenvedéseivel kapcsolatos fontosabb ereklyéknek: a töviskoszorúnak, valamint annak a kendőnek, amelyről azt állították, hogy Krisztus arcának lenyomata látható rajta. Bizonyára sok pápa álmodozott arról a napról, amelyen ezek az ereklyék Rómába kerülnek, mivel az a tény, hogy Konstantinápolyban őrizték őket, felhívta a figyelmet a keleti és a nyugati egyház közötti ellentétre. A 11. század közepén a kettejük közötti vita a szokásosnál is jobban elmérgesedett, Róma és Konstantinápoly kölcsönösen egyházi átokkal sújtotta egymást. A második probléma túlmutatott Bizáncon. Ha a keresztény zarándokok megérkeztek Jeruzsálembe, csak a mohamedánoknak fizetett illeték ellenében kereshették fel a szent kegyhelyeket. Az országok közötti utazás a 11. században – a korábbiakhoz képest – könnyű vállalkozás volt. 1088-ban, amikor II. Orbán pápát megválasztották, már 450 éve az iszlám uralkodott Jeruzsálemben. Azok a nyugati keresztények, akiknek az Úr városa fontos volt, csak azért tűrték fölötte az idegen uralmat, mivel semmit sem tehettek ellene. De amikor az évszázad a végéhez közeledett, úgy látszott, valamit mégis lehetne tenni, és Orbán készen állt rá, hogy nyilvánosságra hozza tervét.

Az a nézet, amely szerint Jeruzsálem kizárólag a keresztényeket illeti, nem volt új. 614-ben a várost a perzsa hadsereg vette birtokba, és csak tizenöt év múlva űzte ki őket I. Hérakleiosz bizánci császár. A 10. század második felében két másik bizánci uralkodó – 964-ben Niképhorosz Phókasz, 974-ben Tzimiszkész János – igyekezett megismételni Hérakleiosz teljesítményét. Mindketten hangzatos jelszavakat hangoztattak: „Ti, akik a sivatag homokjában éltek, reszkessetek! – jelentette ki Niképhorosz. – Mekka ellen indulok harcosaim élén, akiknek sokasága olyan, akár az éjszakai sötétség. Elfoglalom ezt a várost, hogy trónust emeljek ott Istennek. Ezután Jeruzsálem ellen fordulok, meghódítom Keletet és Nyugatot, és mindenütt felállítom a kereszt jelét.” Tzimiszkész János pedig tíz esztendővel később imigyen szólott: „Óhajtásunk az, hogy megszabadítsuk a Szent Sírt a mohamedánok gyalázatosságaitól.” De noha mindketten jelentős sikereket vívtak ki – főként Niképhorosz volt kiváló hadvezér –, a végső célt egyikük sem érte el, Jeruzsálem a mohamedánoké maradt. Alig ötven esztendővel később, 1018-ban a nyugati kereszténység is hozzálátott, hogy megtornáztassa izmait: francia és spanyol nemesurak és kalandorok egyesítették erejüket Hispániában a mohamedánok ellen. Az összecsapások hamarosan szent háborúvá duzzadtak, a katonákat délre csábította az új földek reménye és a pápai bűnbocsánat ígérete. A spanyolországi háborúskodás az egész 11. században folytatódott. Az évszázad végére a keresztény seregek még mindig nem jutottak túl az aragóniai Huesca és Barbastro városán – mintegy 80 kilométerre a mai francia határtól. Ez ugyan nem volt sok, de arra elég, hogy a további előnyomulás lehetségesnek tűnjék, továbbá azt is bebizonyította, hogy a mohamedánok nem legyőzhetetlenek. 1075ben VII. Gergely pápa már arról álmodozott, hogy pápai hatalmát kiterjeszti Nyugatra és Keletre egyaránt. Képzeletében új Róma tornyosult, amely a hit révén uralma alá hajtja az egész világot,

Konstantinápoly visszatér az akolba, Jeruzsálem ismét kereszténnyé lesz, és akkor valamennyi keresztény uralkodó fejet hajt Róma püspöke előtt. Gergely mégsem pályázott a világ diktátorának szerepére. Nem törekedett politikai uralomra, mindenkor elismerte, hogy ez a királyok és főembereik dolga. Szilárdan hitte viszont, hogy a vallásnak kell irányítania minden ember életét, a keresztény egység pedig megvalósítható, nem csupán vágyálom. Hite tökéletesen őszinte volt, ezt még ellenségei is elismerték. Amikor azonban 1085ben meghalt, már nagyon sok ellenséget szerzett, mivel nézeteinek szenvedélyessége és őszintesége rossz politikussá tette. A Szentszéknek talán szerencséje volt, hogy Gergelyt a gyenge és jelentéktelen III. Viktor követte. Viktor pápasága mindössze két esztendeig tartott – 1087 szeptemberében meghalt –, de így is időt adott rá, hogy a Gergely meg nem alkuvó magatartása által kiváltott indulatok és ellenérzések legalább részben csillapodjanak. Gergely ellenfelei még így is saját „pápájukat” támogatták, Viktor utódának ezért számos problémával kellett szembenéznie. 1087 telén még nem ült össze a konklávé, II. Orbánt csak 1088 márciusában választották meg. Eleinte nem is gondolhatott rá, hogy megpróbálja valóra váltani Gergely álmait, figyelmét előbb a nyugati kereszténységnek kellett szentelnie, amelyet még mindig megosztott a viharzó visszahatás Gergelynek arra az igényére, hogy a pápai fennhatóságot mindenkire kiterjessze. Orbánnak, Gergelyhez hasonlóan, nagyra törő tervei voltak, de ezzel a hasonlóság véget is ért. Orbán elmélkedő és türelmes természetű volt, céljait nem lelki kényszerrel, hanem meggyőződéssel kívánta elérni. Magas, jóképű, udvarias és szelíd férfi volt, bár szigorú is tudott lenni, és – a maga módján – hajthatatlan. Megadta a tiszteletet másoknak, és nem követelte meg a rajongást, a hódolatot, ezért azután – ilyen az emberi természet – végül sokan rajongtak érte, behódoltak neki, és mindenki tisztelte. Születési ideje bizonytalan, talán 1042 körülre tehető. A Châtillon-

sur-Marne-ba való de Lagery nemesi családból származott, és Saint Brunóban nevelkedett. Miután igen fiatalon elnyerte a reimsi székesegyház főesperesi tisztét, belépett a clunyi kolostorba. Abban az időben ez volt a nyugati világ egyik legnagyobb kolostora, amely támogatta és ösztönözte a szent kegyhelyek felé irányuló zarándoklatokat, és állhatatosan ellenzett minden világi beavatkozást a vallási életbe. E két sajátság maradandó hatást tett Orbánra, és 1095-ben mindkettő drámai módon jutott kifejezésre. Az első eseményre márciusban, az észak-itáliai Piacenzában került sor. Pontosan hét évvel megválasztása után ez volt az első nagy zsinat, amelyet Orbán összehívott. A halogatás a tapasztalt nehézségek súlyát bizonyítja; az pedig, hogy mégis megtette ezt a lépést, arról tanúskodik, hogy ekkor már erősnek érezte magát: ezen a zsinaton ugyanis ő és az egybegyűlt egyházi személyek szabályszerűen kiátkozták az ellenpápát és minden követőjét. A kereszténységen belül folyó vetélkedéstől és a bekövetkezett szakadástól függetlenül, Guibert megválasztását egykor IV. Henrik német császár, Gergely pápa legádázabb ellensége támogatta. Márpedig egyetlen clunyi sem tűrhette az ilyen beavatkozást tovább, mint ameddig szükséges. A piacenzai zsinat idején rakták le az alapját Orbán második nagy tettének. Az, amit most tenni készült, legalább kétszáz éven át közvetlen hatással volt az emberek millióinak életére. A zsinatra Keletről is érkeztek küldöttek: Alexiosz Komnénosz bizánci császár képviselői. Orbán első pápai cselekedete a császár feloldozása volt az egyházi átok alól, amellyel Gergely sújtotta; immár az egész kereszténység élvezhette kettejük jó viszonyának előnyeit. Egy évtizeddel korábban, 1085-ben Alexiosz háborút indított a szeldzsuk törökök ellen. A vállalkozás aránylag jól haladt, de lassan. Ahhoz, hogy a kelet-római seregek sikert érjenek el, több támogatásra lett volna szükségük. Ezért a császár követei megindítóan ecsetelték azokat a veszedelmeket és nehézségeket,

amelyekkel a keresztényeknek Keleten szembe kell nézniök, és a keresztény egységre hivatkozva segítséget kértek a Nyugattól. Orbán és Alexiosz egyházi és államférfiúi képességek tekintetében kiegészítették egymást. Mindketten tisztában voltak a másik képességeivel, és mindketten felismerték az együttműködés értékét. Elsősorban Orbán várhatott közvetlen gyakorlati előnyöket a katonai segítségtől: béke vagy részleges béke mosolyoghat Európára, ha ahelyett, hogy igyekezne megzabolázni a hadakozó nyugati lovagokat, erőteljesen bátorítja és – eltávolítja őket. Ahelyett, hogy a Nyugatot marcangolják, harcolhatnak Keleten a Nyugatért, a kereszténység egységéért, lelki üdvösségükért, egyúttal minden esélyük meglesz rá, hogy anyagi haszonhoz jussanak. Nagyszerű elgondolás! A piacenzai zsinat után, 1095 nyarán a pápának Franciaországba kellett mennie; elhatározta, hogy ott, saját szülőföldjén fontos felhívást intéz a hívőkhöz. Augusztus eleje és október vége között beutazta Franciaország déli és nyugati vidékeit. Valence-ból Le Puy-be ment, onnan pedig tovább Avignonba és Saint-Gilles-be, majd északra Lyonba és Burgundiába. Közben Le Puy-ben bejelentette, hogy újabb nagy zsinatot hív össze a Massif Central hegyei között Clermont-ba; a zsinat november elején kezdődik. Ahogy előrehaladt körútján, különös hírek terjedtek el. Az emberek aurora borealist (északi fényt), hullócsillagokat, sőt üstökösöket láttak. Még senki sem tudta pontosan, mi történik majd a zsinaton, de ezen a nyáron a várakozás izgalma nőttön-nőtt francia földön. Október utolsó hetében Orbán ismét felkereste Clunyt, hogy még egyszer találkozzék az idős Hugo apáttal – 1049 óta volt clunyi apát –, és a clunyi zarándokoktól újabb információkat szerezzen a Szentföldről. Majd imádkozott Szent Maiolus, a legszentebb életű clunyi apát sírjánál, végül Clermont-ba érkezett, ahol november 18-án megkezdődött a zsinat. Orbán pápának bizonyára volt dramaturgiai érzéke. Az első kilenc

napon a háromszáz egyházi személy különféle ügyeket vitatott meg, és hivatalos döntéseket hozott róluk. Átokkal sújtotta a szimóniát (az egyházi tisztségek árusítását), a papok házasságkötését és az egyházi javak bitorlását világi személyek részéről. Megújították és kiterjesztették Isten békéjét, a csúcspont pedig az volt, amikor I. Fülöp királyt kiátkozták Anjou grófnőjével kötött törvénytelen házasságáért. Orbán csak a legutolsó napon, november 28-án, kedden lépett a színre. Ekkorra olyan sokaság gyűlt össze Clermont-ban, hogy nem jutott mindenkinek fedél a feje fölé. A zsinat ezért a székesegyházból áttelepült a város keleti szélén álló Notre-Dame-du-Pont templomba. A templom körül nagy, nyílt térség volt, a Champet, itt gyűlt össze a tömeg. A tömegben ott tolongott egy Róbert nevű szerzetes is, aki néhány évvel később, apátja buzdítására, leírta, mit látott és hallott Clermont-ban ezen az őszi napon. Emlékezetből írt, ezért Orbán beszédéről szóló beszámolója valószínűleg nem egészen pontos, de a lényeget tekintve megegyezik a másik három egykorú leírással. Amint mondja, a pápa „lebilincselő ékesszólással” fordult a tömeghez. Közölte, hogy szavai nemcsak a jelenlevőkhöz szólnak, nemcsak Franciaországhoz, hanem a nyugati világ valamennyi keresztény nemzetéhez. Beszélt az ő különleges, szent kötelességükről, és arról a szörnyű veszedelemről, amely fivéreiket és nővéreiket Keleten fenyegeti. A szaracénok magatartását ecsetelő leírásának az volt a célja, hogy még a legcinikusabb ember ellenszenvét és haragját is felkorbácsolja: – Ledöntik és meggyalázzák oltárainkat, körülmetélik a keresztényeket, és a körülmetéltek vérét az oltárokra vagy a szenteltvíztartókba öntik. Ha elfognak egy keresztényt, felhasítják a gyomrát, beleit karóhoz kötik, majd lándzsával döfködik, és addig kergetik, amíg ő maga tépi ki saját zsigereit, és holtan zuhan a földre. Még többet is mondott hasonló hangnemben, rámutatva, hogy

nem elszigetelt esetekről van szó. Keleten, Jeruzsálemtől Bizáncig mindenütt ilyen rémségek történnek, és láthatóan senki sem törődik velük. Nagy Károlyt állította példaként hallgatósága elé, kérve őket: emlékezzenek őseik erényeire. Idézte Krisztus szavait: – És aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet. Arra kérte az embereket, tegyék félre viszályaikat, mert Jeruzsálem királyi és szent városa megszabadításért kiált. – Keljetek hát útra – kiáltotta – a Szent Sírhoz, és ragadjátok ki ezt a földet ama gyűlöletes népnek a karmaiból! Alig hangzottak el szavai, amikor a tömeg egy emberként kiáltozni kezdte: – Isten így akarja! Isten így akarja! Róbert beszámolójából kiderül, hogy még magát a pápát is meglepte e reakció hevessége és egyöntetűsége. De igazi szónok lévén, nyomban kihasználta a hatást. Hogyan válaszolhattak volna ilyen sokan egy emberként, hacsak nem azért, mert a Szentlélek volt jelen mindnyájuk szívében? Felszólította tehát mindazokat, akik hajlandók felvenni a keresztet, lépjenek elő azonnal, és tegyék meg. Fürge észjárásával azonban azt is megsejtette, hogy a nekivadult népi lelkesedésből baj is lehet, ezért sietve felhívta a figyelmet: csak épkézláb, egészséges férfiak jelentkezzenek önként. Az öregek és a gyengék türtőztessék magukat, nők nem mehetnek el férjeik vagy testvéreik nélkül, a papok kérjenek engedélyt püspökeiktől, a világiak pedig kérjék papjaik áldását. E korlátozások ellenére szavainak sokkal nagyobb volt a hatásuk, mint ahogyan a pápa várta volna. Szövetből készült keresztek állottak készenlétben, hogy felvarrják őket az önkéntesek ruhájára, de napnyugta előtt már az egész készletet felhasználták. Úgy látszott, a beszéd kinyilatkoztatásként hatott, híre futótűzként járta be

Frankhont, az emberek mindenütt jelentkeztek a harcra. Orbán felhívásának sikere kiváló példa arra, milyen hatása lehet a Véletlenek egybeesésének a világtörténelemre. Minden tényező egybevágott: az emberek hangulata, életkörülményeik, szükségleteik és vallásos meggyőződésük. Orbán volt a katalizátor. Ezen a késő őszi délutánon megváltozott a történelem menete. Az első fellángolás után azonban nyilvánvaló lett, hogy komoly szervezőmunkára is szükség lesz. A hadsereg indulását 1096. augusztus 15-re, a betakarítás utánra tűzték ki. Sokan azonban annyira nekibuzdultak, hogy addig sem akartak várni. A lovagoknak és a nagyuraknak, akik felöltötték a keresztet, még várniuk kellett, hogy elrendezzék ügyeiket, a föld nélküli, tudatlan szegényeknek viszont a kilenc hónappal későbbi időpont oly távolinak tetszett, mint a halál – vagy még annál is távolabbinak, hiszen a halál ebben a bizonytalan világban bármelyik pillanatban elragadhatta az embert. Márpedig ha meghalnak, a zarándoklat és vele együtt az üdvözülés végleg veszendőbe megy. Ezért azután, amikor egy remeteköpönyegbe öltözött férfi utazgatni kezdett Európában, egy szamár hátáról hirdetve a keresztes hadjáratot, azonnali cselekvésre szólítva fel, sok ezer követőre talált. Megszámlálhatatlan európai paraszt, akiket a nemzedékeken át végzett fáradságos munka megtört, ösztönösen megérezte, hogy ha a szabadság és a bőség egyáltalán létezhet ezen a világon, akkor az bizonyára csak más országban lehet, márpedig Jeruzsálem – ezt mindenki tudta – a tejjelmézzel folyó Kánaánban épült. Az embereknek nem hiányzott más, mint egy vezér, és ezt Remete Péterben találták meg. Egyik követője – azon kevesek egyike, akik nem voltak írástudatlanok – így írt Péterről: „Akármit cselekedett vagy bármit mondott, úgy látszott, mintha az szinte isteni dolog lenne.” Ez nem meglepő; ha valaki szabadságot ígér, és ígéretét elhiszik, azt, aki ígéri, úgyszólván imádják. Péter ráadásul szerzetes volt, sőt szamárháton közlekedett, mint Krisztus; igaz, hogy írástudó híve, Guibert de

Nogent megállapítása szerint a szamárhoz jobban hasonlított, csak éppen rosszabb-volt a szaga. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – ebben az alacsony, csúf, bűzös álmodozóban szinte Messiásukat látták mindazok, akik új élet után áhítoztak. Sóvárogva követték, akár a gyermekek. Péternek bizonyára igen erős volt a hite; ha nem így volt, akkor rendkívül ostobának kellett lennie. Egyszer, évekkel korábban, zarándokútra indult Jeruzsálembe, de a törökök olyan gonoszul bántak vele, hogy még jóval a szent város elérése előtt visszafordult. Tisztában volt tehát az út nehézségeivel, de talán megfeledkezett róluk, vagy netán azt hitte, tizenötezren könnyebben megteszik majd az utat, mint egyedül. Bármi volt is tetteinek rugója – ha ugyan volt egyáltalán –, szamarát kelet felé irányította, és 1096. május végén, amikor a többiek még otthon üdvözölték az új nyár érkezését, Péter csapatai már meg is érkeztek a bizánci birodalom határára. A vállalkozás oktalansága ekkorra már nyilvánvalóvá vált. Amint áthaladtak Németországon, Péter prédikációi egyre több követőt vonzottak köré, és amíg ő habozva késlekedett, gyülevész hadának egy része előrenyomult. Belgrádhoz érve azt tapasztalták, hogy ott nincs számukra élelem. Ekkor a nem szívesen látott, váratlan vendégek fosztogatni kezdték a vidéket. Ez csupán ízelítő volt az elkövetkezendőkből. Az első csapat még elég kicsi volt ahhoz, hogy megfelelő kísérettel továbbküldjék Konstantinápolyba. De májusra és június elejére Péter és karavánja – amely ekkorra már legalább húszezer embert számlált –, sáskahadként lepte el Magyarországot. Június végén négyezer magyart gyilkoltak meg, kifosztották és felgyújtották Belgrádot (ez időben a bizánci birodalom határvárosát). A birodalom belsejében, a mai Nisben szabályos ütközet zajlott le, amelynek során a bizánciak Péter seregének egynegyedét megölték. Szófiába érkezve – ahol találkoztak Alexiosz megbízottaival – mégis szívélyes fogadtatásban volt részük. Megbocsátották gyalázatos viselkedésüket, ellátták őket minden szükségessel, vezetőket adtak

melléjük, és őrség kíséretével lassan továbbhaladhattak Konstantinápoly felé. A császár megbocsátása inkább körültekintő meggondolásokból, semmint emberies magatartásból fakadt, ha ugyanis sikerül némi szervezettséget ráerőszakolni a fejetlen, zabolátlan zarándokokra, könnyebben megvédelmezheti tőlük tartományait. Azt tanácsolta Péternek, hogy ne keljen át a Helleszpontoszon (a Dardanellákon) a keresztesek derékhadának megérkezése előtt, de a megrendszabályozásukhoz fűzött minden remény meghiúsult. A roppant tömeg alig volt különb útonállók seregénél. „Azok a keresztények gyalázatosan viselkedtek, kifosztották és felgyújtották a városban lévő palotákat, lelopták az ólomlemezeket a templomok tetejéről, és eladták a görögöknek. Ezért azután a császár haragra lobbant, és megparancsolta nekik, hogy keljenek át a Helleszpontoszon.” A tömören megfogalmazott tájékoztatás szerzője egy másik zarándok volt, aki valószínűleg a dél-itáliai Apuliából származott. Neve ismeretlen, de egy kis könyv maradt utána, címe Gesta Francorum – A frankok tettei –, amely többnyire első kézből származó értesülések alapján ismerteti az első keresztes hadjárat eseményeit. A krónikás hivatásos katona volt, noha nem zsoldos, és a „népi keresztes hadjáratot” lenézte, megvetette. „Átkelésük után sem hagytak fel gaztetteikkel, felgyújtották és lerombolták a lakóházakat éppúgy, mint a templomokat… Remete Péter képtelen volt ezt a szedett-vedett társaságot irányítani, amely nem engedelmeskedett neki és nem hallgatott rá, akármit is mondott.” A népi keresztes hadjárat önmagát emésztette el, mert túl sok energia és túl gyenge vezetés, túl sok remény és túl kevés tudás halmozódott fel benne. A paraszthadsereg, miután átkelt a Helleszpontoszon, elvesztette összetartó erejét: egyesek a Nikodémiai-öböl déli partján egy Kivetosz vagy Civetot nevű helyen

letáboroztak, a többiek végigpusztították Nikaia (Nicea) vidékét, legyilkolva mindenkit, akit elértek, a helyi keresztényeket is; néhány ezren továbbvonultak, elfoglaltak egy várat. Nem vették észre, hogy a vár csak a falakon kívülről juthat vízhez, a szeldzsuk törökök viszont ostrom alá vették őket. Egy hét elteltével a parasztokat „oly rettentő szomjúság gyötörte, hogy eret vágtak lovaikon és öszvéreiken, és megitták a vérüket. Mások övüket és ruháikat beleengedték egy pöcegödörbe, és a nedvességet a szájukba facsarták belőlük. Ismét mások vizeletüket egymás tölcsérré formált tenyerébe engedték, és ezt itták; voltak, akik felásták a nyirkos földet, háttal ráfeküdtek, és a földet a mellükre halmozták.” A nyolcadik napon azután nem bírták tovább, és megadták magukat. Egyesek megtagadták hitüket, őket rabszolgaként elhurcolták, a többieket megölték. A törökök ezután továbbhaladva nyugat felé, sikeresen tőrbe csalták és lemészárolták a Nikaia környékén állomásozó csapatot, legutoljára a civetoti táborra csaptak le. Az európaiak közül csak néhányan maradtak életben; őket egy bizánci flotta mentette meg. Alexiosz lefegyverezte és hazaküldte valamennyiüket. Bizonyára boldogok voltak, hogy hazafelé indulhattak. A parasztok bármilyen kegyetlennek mutatkoztak, nem voltak rosszabbak, mint kortársaik általában, hiszékeny lelkesedésükben pedig volt valami gyermeteg vonás, ami részvétet kelt. A Gesta névtelen szerzője többnyire megvetően szól róluk, de még ő is elismeri: „Ezek az emberek voltak az elsők, akik vértanúságot szenvedtek a mi Urunkért, Jézus Krisztusért.” Nyilvánvalóvá lett azonban, hogy a hit nem elegendő. A népi keresztes hadjárat németországi első kettészakadásától a civetoti végső katasztrófáig mindössze hat hónap telt el. Az első keresztes hadjáratban részt vevő lovagok és nemesurak lassabban, de állhatatosabban haladtak: Európa partvidékétől Jeruzsálem falaiig az egész út csaknem három esztendeig tartott. Nem együtt vágtak az útnak, és nem is valamennyien egy időben,

hanem négy különálló nagyobb sereggel. Orbán, anélkül, hogy Alexiosszal tanácskozott volna, úgy határozott, hogy az első találkozó Konstantinápolyban legyen. Amikor ennek és a pápai felhívásra adott lelkes válasznak a híre eljutott Alexioszhoz, a császár hirtelen rádöbbent, hogy a vállalkozás sokkal nagyobb szabású annál, amilyent ő szeretett volna, vagy ahogyan előre sejtette. Ő csak néhány ezer zsoldosra gondolt, ehelyett óriási seregek érkeznek, amelyeket nem lovagok, hanem főurak vezetnek. Valamennyit neki kell élelmeznie, és ha egyszer a Szentföldön lesznek, minden bizonnyal akkor is az ő támogatására számítanak. Úgy döntött, hogy a támogatást megadja nekik, de csak bizonyos feltételekkel. Közben pedig felkészült a keresztesek fogadására. Remete Péter és tarka gyülekezete meglepte Alexioszt. Szerencsére az igazi keresztesek már jobban betartották Orbán tervét, mert ha ők is oly korán érkeznek, még Konstantinápoly sem tudta volna táplálni őket. Péteré után az első csoport az Hugues le Maisné vezette kicsiny sereg volt. Ők Franciaországból a dél-itáliai Bariba mentek, onnan az Adrián át Dyrrachiumba – a mai albániai Durrésbe –, ahonnan Thesszaloniké felé folytatták az utat. Ők nem okoztak gondot Alexiosznak. Hugues ősrégi család kevéssé tehetős fiatalabb fiúgyermeke volt, akit elbűvölt, hogy a bizánci császár tisztelettel bánik vele. A többiekkel azonban már nehezebben boldogult Alexiosz, velük szemben minden államférfiúi képességére szükség volt. A négy nagy frank hadsereg vezetői mind különböző természetű férfiak voltak. Az első sereg parancsnoka Bouil- lon Gottfried volt, Alsó-Lotaringia hercege, látszólag a keresztény lovag igazi eszményképe: magas, arányos, szőke és szakállas, istenfélő, szinte aszketikus férfi, egyszerű ízlésű, mindig szíves modorú. A legenda a tökéletes középkori keresztény embernek mindenben megfelelő jellemmel és külsővel ruházta fel. A történet az adatok tanúsága szerint viszont nagyon is távol állt a tökéletességtől.

Gottfriedet elkísérte testvére, Balduin is. Amikor 1096-ban elhagyták Európát, Gottfried 36 éves lehetett, Balduin pedig valamivel fiatalabb. Gottfried is magas termetű volt, de Balduin még magasabb, aki bátyjától minden tekintetben különbözött. Haja sötét volt, arca borotvált, bőre fehér; kemény, szívós, rideg fajta, aki örömét lelte a pompában, mégis könnyedén viselte el a háborús viszontagságokat. A második sereg Tarantói Boemund, itáliai normann herceg parancsnoksága alatt állt, vele tartott unokatestvére, Tankréd is. Itália 1040-ben került normann uralom alá. Boemund és Tankréd mindketten vakmerő, kalandszerető természetet örököltek őseiktől, valamint olthatatlan vágyat arra, hogy saját birodalmuk királyai legyenek, vagy legalábbis Tarantónál nagyobb hely fejedelmeinek mondhassák magukat. Tizenhárom évvel a keresztes hadjáratra hívó felszólítás előtt Boemund Görögországban és Makedóniában még Alexiosz ellen harcolt, most pedig nagybácsi és unokafivér a császár szövetségeseként indult útnak, földi javak reményében. A harmadik seregnek két vezére is volt, az egyik egyházi, a másik világi személy. Mindkettő érett férfi, akiket a többiek szerfölött tiszteltek. A vallási vezető Adhémar, Le Puy püspöke, ötven körüli ember, a világi vezér Rajmund, Toulouse és Saint-Gilles grófja, már csaknem hatvanéves. Adhémar mint a keresztes hadjáratra kinevezett pápai legátus, azaz Orbán hivatalos képviselője vett részt a háborúban. Vezéri tisztségét inkább hallgatólagosan fogadták el, semmint hivatalosan: ő volt ugyanis az első főnemes, aki felöltötte a keresztet, miként Adhémar volt a legelső önkéntes azon a novemberi délutánon Clermont-ban. Végezetül a negyedik hadsereg feje Róbert, Normandia hercege, Hódító Vilmos fia, továbbá Flandriai Róbert herceg – utóbbi öröklés és hajlamai révén egyaránt katonazarándok – és István, Blois grófja, Hódító Vilmos veje volt. A két Róbert jelleme ma is rejtély, Istváné

azonban, bár nem játszott vezető szerepet a későbbi csatákban, világosan kirajzolódik. Rokonszenves, szeretetre méltó ember volt, rendkívül gazdag, óriási birtokai voltak Franciaországban, és kedvét lelte abban, ha törődhetett velük. Voltaképpen semmi kedvet sem érzett rá, hogy hadjáratba induljon, felesége Hódító Vilmos lánya beszélte rá; az asszony nem tűrt semmiféle ellentmondást. Tehát mennie kellett. A hadseregek külön-külön, önállóan tették meg az utat. Gottfried és Balduin az északi, szárazföldi útvonalat választották, Magyarországon át, Remete Péter nyomdokait követve. A legenda szerint Nagy Károly ugyanezt az utat tette meg, amikor az avarok ellen vonult. 1096 augusztusában hagyták el Lotaringiát, néhány héttel azután, hogy Péter megérkezett Konstantinápolyba, és december 23-án értek a bizánci fővárosba. Boemund és Tankréd ugyanazt az útvonalat választotta, mint Hugues le Maisné: 1096 októberében indultak Itáliából, az Adrián és Thesszalonikén át 1097. április 9-én értek Konstantinápolyba. Adhémar és Rajmund nagyjából ugyanekkor indult el francia földről, és délkeleti irányban jutottak el a dalmát partokig, Dyrrachiumba. Innen Boemundot követték, és április 21-én, röviddel utána érkeztek meg. A negyedik sereg, a két Róberttel és Istvánnal szintén 1096 októberében hagyta el Franciaországot, dél felé vonult, Itálián át, onnan pedig a tengeri utat választották. István félig-meddig már elszánta magát, hogy visszatér kényelmes, szép birtokaira, és miközben a sereg egy része továbbhaladt, ő a telet Itáliában töltötte. Végül azután – talán feleségére gondolva – mégis úgy döntött, jobb, ha folytatja az utat, de a búcsút Európától sikerült még egy kissé elhalasztania azzal, hogy Brindisi felé lovagolt. Végre 1097. április elején hajóra szállt, és egy hónappal később megérkezett Konstantinápolyba. A középkori krónikaírók, a hadseregek nagyságáról szólva, több százezer, sőt több millió katonát emlegetnek. Korunk egyik legkiválóbb történésze, Steven Runciman ennél hihetőbb, becsült

adatokat ad az első keresztes hadjárat résztvevőinek számáról, és noha ezek a számok sokkal kisebbek, mint azok a szertelenül túlzó állítások, amelyeket hallani szoktunk, még így is figyelemre méltóak: összesen 4300 lovag és harmincezer gyalogos, nem számítva a nőket és a „sleppet”, a sereg körül csellengő élősködőket. Napjaink mércéjével mérve ez talán apró sereg lenne, de akkoriban ennyi ember puszta megszervezése is rendkívüli teljesítmény volt, mint ahogy ma is az. Alexiosz szempontjából igencsak nagy szerencse volt, hogy a különvált hadseregek nem egyszerre érkeztek meg, így egyenként továbbküldhette őket a Helleszpontoszon át, és sikerült elérnie, hogy birodalmában mindig csak kezelhető létszámú keresztes táborozott. Ez persze nem volt könnyű feladat. Gottfried nem úgy viselkedett, ahogyan azt a tökéletes keresztény lovagtól elvárják, a nagyhéten ugyanis harcba keveredett a császár csapataival. Boemund gyanúsan korrekt módon viselkedett, míg Rajmund ismételten megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a császárnak, általában pedig az európaiak, lenyűgözve és megfélemlítve a ragyogó környezettől, amelybe belecsöppentek, kínosan érezték magukat. Feszélyezettségük durvaságot és faragatlanságot váltott ki belőlük, ami fokozta a bizánciak megvetését, ez viszont arra bírta a keresztényeket, hogy még komiszabbul viselkedjenek. A hűségeskü volt a feltétele annak, hogy Alexiosz támogatást nyújtson számukra a Szentföldön. Ennek révén akarta visszaszerezni a császár fennhatóságát azon bizánci területek felett, amelyeket az iszlámmal szemben elveszített, és ha a keresztes háborút viselő főurak létrehozzák ott saját királyságaikat vagy fejedelemségeiket, ezeket mint a császár vazallusai tartják majd birtokukban. A terv megvalósítása viszont nehézségekbe ütközött, mert bár mindenki tudta, hogy az eskü gyakorlatilag jóformán semmit sem jelent, elvben mégis jelentős hatalmat adott volna Alexiosz kezébe a nyugati nagyurak felett. Többségük formaságnak tekintette az esküt,

Boemund azonban, az ő megnyerő, külsőségekhez ragaszkodó módján, igyekezett kihasználni arra, hogy megerősítse saját helyzetét a keresztes seregben. Rajmund úgy érezte, az eskütétel ellentétben áll nyugaton vállalt kötelezettségeivel, ezért csak arra lehetett rávenni, hogy módosított szövegű esküt tegyen. Tankréd pedig az éjszaka leple alatt kiosont Konstantinápolyból, és egyáltalán nem tett esküt. Mire István, Blois grófja megérkezett, a többiek már valamennyien továbbindultak. Ő nyomban érkezése után letette az esküt. Rendkívül fellelkesítette az a fogadtatás, amelyben Alexiosz részesítette; felbátorodva a távolságtól, amely zsarnoki természetű feleségétől elválasztotta, Alexioszt Hódító Vilmoshoz hasonlította, és az összehasonlítás a császár javára dőlt el. Ezt írta: „Apád, kedvesem, sok nagy adományt osztott, mindamellett szinte senki ehhez a férfiúhoz képest.” A keresztes hadjárat eközben rendületlenül haladt a maga útján. Péter rongyos seregének néhány túlélője, közöttük maga Péter is, szintén csatlakozott hozzá. Ugyanakkor, amikor István Konstantinápolyba érkezett, a fősereg Nikaia falai alá ért, és nyomban hozzálátott a város ostromához. Nagy ütközetre került sor, és a törököket, akik a népi keresztes hadjárat seregei felett aratott könnyű győzelem után túlságosan elbizakodottak voltak, alaposan megverték. A Gesta névtelen szerzője, a keresztesek névtelen ezreinek nevében szólva, a sikerről kifejezetten tárgyilagos hangú beszámolót ad: A törökök – mint írja – „nagyon vidáman jöttek, már előre örvendeztek, mert bizonyosak voltak győzelmükben, még kötelet is hoztak magukkal, hogy erre fűzve, megkötözve vigyenek majd bennünket Horaszánba. Ujjongva értek oda, és kezdtek leereszkedni a hegyről egy keskeny úton, de a mieink, ahányan csak leértek, mindnek lecsapták a fejét, és parittyával az elesettek fejét behajigálták a városba, hogy nagyobb félelmet keltsenek a török helyőrség soraiban.” Az ostrom ennek ellenére hosszadalmas volt, hét hétig és három

napig tartott. Blois-i István, aki június 3-án érkezett oda, még részt vehetett a küzdelemben. Megérkezése azt jelentette, hogy most már az egész sereg együtt volt. Konstantinápoly óta István kezdte örömét lelni a rákényszerített keresztességben, és amikor Nikaiát június 19én bevették, a többiekkel együtt ujjongott. Ha a dolgok továbbra is így mennek, hamarabb otthon lehet, mint gondolta. „Öt hét múlva Jeruzsálemben leszünk – írta feleségének –, hacsak Antiochiánál fel nem tartóztatnak.” De bizony feltartóztatták őket, és mielőtt eljutottak volna odáig, keserves menetelés várt rájuk. A törökök, akiket nem tört meg a Nikaiánál elszenvedett vereség, sőt inkább megacélozta őket, újabb csatára kényszerítették a kereszteseket, ezúttal Dorülaionnál. Csatakiáltásuk félelmetes volt: „Valamennyien egyszerre kezdtek el üvölteni, hadarni és kiáltozni, hangos szóval, saját nyelvükön, valamiféle ördögi szöveget mondtak, amit nem értettem… Megszámlálhatatlan török volt ott, úgy üvöltöztek és kiáltoztak, akár a démonok.” A keresztesek viszont imával öntöttek bátorságot magukba. Az ima szövege megfelelt volna mottónak is, mert szerepeltek benne mindazok a vegyes indítékok, amelyek oly messzire elszólították őket: „Legyetek szilárdak mindnyájan, valamennyien egy szálig bizakodjatok Krisztusban és a Szent Kereszt győzelmében. Ha Isten is úgy akarja, ma mindnyájan gazdag zsákmányban részesülhetünk.” A dorülaioni győzelem valóban gazdag zsákmányt juttatott a frankoknak, de ezúttal megtanulták tisztelni az istentelen törököket. „Ugyan kicsoda – írta a Gesta szerzője –, bármennyire tapasztalt és tanult is, vállalkozhatna rá, hogy leírja a törökök hozzáértését, vitézségét és bátorságát? Senki sem tagadhatja, hogy ha szilárdan Krisztus hitén állanának, nem találhatna az ember erősebb, derekabb és hozzáértőbb katonákat. Isten kegyelméből a mieink mégis legyőzték őket.” Dorülaion után a seregnek át kellett kelnie az anatóliai sivatagon.

„Kietlen, víz nélküli és lakatlan vidék, ahonnan csak nehezen tudtunk kievickélni és elevenen kimenekülni, mivel rendkívül sokat szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól. Semmi ennivalót nem találtunk, hacsak tövises növényeket nem, amelyeket összegyűjtöttünk, és a kezünk között szétmorzsoltunk.” A lovak javarészt elhullottak, lovasaiknak gyalogolniok kellett, vagy ökrökre átülniük, és amikor a teherhordó állatok is kimúltak, kecskékkel, kutyákkal és birkákkal vitették tovább a rakományt, és a társzekereket is ezek húzták. A sivatagi átkelés után néhány napos pihenőt tartottak, majd nekivágtak az Anti-Taurus-hegység lejtőinek. Antiochia felé ez volt az utolsó megpróbáltatás, de egyike a legnehezebbeknek. „Átkozott hegy, olyan magas és meredek, hogy a mieink közül senki sem merte megelőzni a másikat a hegyi ösvényen. A lovak lezuhantak a szakadékba, és az egyik lerántotta az utána következőt.” Főként a páncélos lovagok vonszolták magukat nehézkesen az alattomos ösvényen. Sokan megpróbálták eladni nehéz vértjüket, de mert nem akadt rá vevő, eldobálták fegyverzetüket. Végül azonban mégiscsak sikerült átvergődniük „azon az elátkozott hegyen”, és kijutottak az antiochiai síkságra. 1097. október 20-a volt ekkor, az 1300 kilométeres kerülőút Konstantinápolytól hat hónapig tartott. A népi keresztes hadjáratot jóformán csak a hit és a lelkesedés hajtotta, és bár az első keresztes hadjáratot alaposabban, nagyobb kitartással és előrelátóbban szervezték meg, igen valószínű, hogy ha a keresztesek előre látják, milyen feladatot vállaltak, akkor Orbán felhívásának nincs ekkora sikere. A törökök sokkal kiválóbb harcosok voltak, semmint képzelték volna. A keresztesek hamarosan tudatára ébredtek, milyen megpróbáltatások várnak rájuk, megpróbáltatások, amelyek Nikaia óta, vagyis azóta, hogy az otthonát szerető Blois-i István hangot adott reményének, hogy Antiochiánál nem tartóztatják fel őket, mind győzelmesebbek lettek. Antiochiáról mindenki tudta: itt alapította első püspökségét Szent

Péter. A keresztesek számára ez egymagában kétségtelenné tette, hogy jog szerint keresztény birtok. De amikor a város falai alatt összegyűltek a síkságon, a látvány minden várakozásukat felülmúlta. A város területe 1350 katasztrális hold (7,77 négyzetkilométer) volt, mögötte, de még a falakon belül, a Silpius-hegy lejtői emelkedtek, tetején a fellegvárral, amely háromszáz méterre tornyosult a síkság fölé. A falak „igen magasak és bámulatosan vastagok” voltak, „450 bástyatoronnyal”. Miközben a falakat és tornyokat nézték, már tudniuk kellett, hogy hosszú ostromra számíthatnak. Eleinte még nem volt ott valamennyi keresztény sereg. Mielőtt az Anti-Taurus-hegyen átkeltek volna, Balduin és Tankréd – ki-ki saját csapatával – dél felé indult, Kilikiába, ahol mindketten megkísérelték létrehozni saját királyságukat. Egyikük sem járt sikerrel, és Tankréd folytatta útját a tengerparton Antiochia felé. Balduin az Anti-Taurus hegyláncától délre ismét csatlakozott a fősereghez, majd saját felelősségére továbbhaladt kelet felé, Edessza irányába. Ott igen gyorsan sikerült megszereznie a hatalmat, elérte, amire törekedett: 1098. március 10-én Edessza fejedelme lett, és csaknem két esztendőn át ott is maradt. Másodszülött fiúként hagyta el Európát, otthon semmi reménye sem lehetett rá, hogy igazi uralkodó legyen, Edesszában viszont még egy évet sem töltött, máris ő lett a leghatalmasabb frank fejedelem Keleten. Antiochia ostroma eközben akadozott. Valójában nem is volt ez igazi ostrom, hiszen a keresztesek még akkor sem voltak képesek körülzárni a várost, amikor Tankréd és katonái újra egyesültek a fősereggel; ahhoz viszont túlságosan erős volt, hogy rohammal vegyék be. A törökök fenn tudták tartani rendszeres utánpótlási vonalaikat, és állandó kitörésekkel zaklatták a keresztény erőket. De minden török támadásnál súlyosabbak voltak az időjárás és az éhínség okozta megpróbáltatások: a keresztesek egyhetede (14 százaléka) éhenhalt Antiochia előtt. A kínszenvedés nem csillapodott, és az emberek szökdösni

kezdtek. Tízheti ostrom után, 1098. január elején Remete Péter eltűnt, de Tankréd emberei rábukkantak, és erőnek erejével visszavitték. Úgy tetszett: Antiochia bevehetetlen, az ostromnak sosem lesz vége. Végre márciusban a frankoknak sikerült blokád alá venni a várost: a kulcsfontosságú pontokon erődöket ácsoltak a falak körül, és ezekben osztották szét gyengülő haderejüket. Egy időre ismét fellángolt a harci kedv, mert úgy hitték, Antiochiát kiéheztetéssel sikerül megadásra kényszeríteniük. Később azonban olyan hírek kezdtek terjedni, hogy hatalmas szeldzsuk hadsereg gyülekezik északon. Az így támadt riadalomban egyre több keresztes szökdösött el. Közöttük volt „ama gyáva Blois-i István, Chartres grófja, aki súlyos betegnek tettette magát”. Amikor a Gesta Francorum névtelen szerzője gyávának nevezte Istvánt, csak az általános vélekedést visszhangozta. István gyávasága azonban – ha valóban az volt – érthető. Először is sohasem akart csatlakozni a keresztes hadjárathoz, mert nem áhítozott a vértanúságra. Esztelenségnek tartotta, hogy ott maradjon, a józan ész azt diktálta, hogy vonuljon vissza, hogy később netán ismét harcba szálljon. Balszerencséjére senki sem értett vele egyet, legkevésbé házsártos felesége. Amikor végül hazaérkezett, hosszú és bizonyára viszontagságos utazás után, hitvesén annyira erőt vett a szégyen és a felháborodás, hogy a boldogtalan férfi kénytelen volt újból nekivágni az útnak. Nem maradt számára más lehetőség, mint vagy megütközik a szaracénokkal, vagy folytatja a keserves utóvédharcokat feleségével. István inkább a szaracénokat választotta. Még kínosabb volt számára, hogy ha csak egy fél nappal tovább kitart Antiochiában, részt vehetett volna a város elfoglalásában, a távozása utáni nap reggelén ugyanis a keresztények bevették a várost. Igaz, nem harcban, nem is a blokáddal, hanem árulás révén. „A frankok megalkudtak az egyik emberrel, aki a tornyok parancsnoka volt. Ez a Firuz nevezetű ember páncélkovács volt, akit pénz és földbirtokok ígéretével megvesztegettek. Abban a toronyban

szolgált, amelyik a folyómeder felett állt, ott, ahol a folyó kiömlik a városból a völgybe. A frankok tehát megkötötték az alkut a vértkészítővel, verje meg őt Allah, és így utat találtak a vízikapuhoz.” Így írt erről Ibn al-Athir, az egyik legjelentősebb iszlám történetíró. A Gesta szerzője, aki ott volt a behatolók első csoportjában, így folytatja: „A kapu zárva volt, és néhányan azt sem tudtuk, hol van egyáltalán, mivel még sötét volt. De kezünkkel és fegyvereinkkel tapogatózva megtaláltuk; akkor mindnyájan nekirugaszkodtunk, hogy bedöntsük és behatoljunk rajta.” „Egy másik csapatuk – írja Ibn al-Athir – kötelek segítségével megmászta a tornyot. Mintegy hatvanan a mieink közül felmentek, és elfoglalták azokat a tornyokat, amelyeket Firuz őrzött… ekkor ők hihetetlen számban kezdtek felfelé mászni, majd pedig gyorsan a többi toronyhoz rohantak. Mindenkit nyomban megöltek, akit ott találtak. Hajnalban, amikor már több mint ötszázan bejutottak a városba, a védők pedig elcsigázottak voltak az éjszakai őrség miatt, belefújtak harsonáikba… Abban a pillanatban számtalan ember kiáltása harsant fel, a városban mindenki egyszerre kezdett sikoltozni. Vakrémület lett úrrá a város helytartóján, aki rémületében elmenekült… Ha csak egy órán át szilárdan kitart, kiűzték volna a frankokat. De így amazok behatoltak a kapukon, kirabolták a várost, lemészárolva minden mozlimot, akit ott találtak… Mindez június 3-án történt. Valamennyi utcán holttestek tornyosultak, ezért senki sem tudta elviselni az ottlétet a bűz miatt, és nem haladhatott végig a város szűk sikátorain másképp, csak ha rálépett a halottak tetemeire.. Senki sem sejtette, hogy ilyen sokáig fog tartani a város ostroma: a kezdettől a véres csúcspontig nyolc hónapot és egy napot vett igénybe.

A város bevételét látomások és csodás események kísérték. A törökökre meteorit hullott; egy dómban elásva megtalálták azt a lándzsahegyet, amellyel Krisztus oldalát átdöfték; a végső ütközetben, amelyet a város felmentésére érkező török csapatok ellen vívtak, a keresztényeket angyalok segítették. Megjelent Szent György, és más égi lények is, fehérbe öltözve – akár később a templomosok fehér zászlókkal, fehér lovak hátán. A lándzsáról szóló történetnek akkor még csak kevesen adtak hitelt, de az angyali lovagok valóságos jelenlétében minden keresztény szentül hitt. Az út hátralévő része Jeruzsálem felé pontosan egy esztendeig tartott. A keresztesek öt hónapig pihentek Antiochiában, hogy erőt gyűjtsenek, hiszen még hosszú harc várt rájuk. Antiochia és Jeruzsálem között számos újabb csatát vívtak, és a keresztesek gyakran jártak közel az éhhalálhoz. Legalábbis egyszer még az emberevésre is rákényszerültek: fölfalták halott ellenségeiket. Egy Richárd nevű zarándok, Flandriai Róbert seregéből, leírta, miképpen bátorította őket a kannibalizmusra Remete Péter, mondván: „Nincsenek-é itt török tetemek bőségesen? Ha megfőzitek és megsózzátok, alkalmasak lesznek a fogyasztásra.” Szemlátomást alkalmasak is voltak, és olyasféle ízük volt, akár a szalonnának. 1099. június 7-én érkeztek meg a keresztesek Jeruzsálem falai alá. Ismét az ostromtaktikát alkalmazták. Eredeti haderejüknek alig a fele maradt életben: mintegy 12 000 gyalogos és 1300 lovag, ezek azonban addigra már mindnyájan edzett harcosok voltak, és ott látták maguk előtt a célt: a Szent Várost. Nem lehetett sokáig ellenállni nekik. Július 15-én, mindössze öt héttel később, egy pénteki napon rés nyílt a falakon – a hagyomány szerint délben, a keresztre feszítés órájában. A keresztények valósággal tobzódtak a pusztítás irtózatos orgiájában: „Olyan mészárlás folyt ott – beszéli el a Gesta Francorum –, hogy a mieink bokáig gázoltak az ellenség vérében.” Ibn al-Athir több mint hetvenezer mohamedán halottról emlékezik meg. A várost kifosztották, a Szikla-templomot is kirabolták, majd pedig a

keresztesek „ujjongva szertelen örömükben” a Szent Sírhoz mentek imádkozni. Orbán sohasem szerzett tudomást szörnyszülött szellemi gyermekének teljes sikeréről: Jeruzsálem eleste után két héttel meghalt. Túlságosan korán ahhoz, hogy a diadal híre eljuthasson hozzá. Adhémár, a pápai legátus is elhunyt, másokkal együtt megölték Antiochiánál, de nem a törökök, hanem a tífusz. A négy sereg négy hadvezére életben maradt: Balduin, Edessza fejedelme biztonságban élt újonnan szerzett magas tisztségében; Boemund, akit Antiochia védelmére hátrahagytak, nem csekély cselszövések árán a város fejedelme lett, Tankréd pedig Galilea ura; Rajmund visszatért Konstantinápolyba, a két Róbert pedig Európába. Bouillon Gottfriedet, Alsó-Lotaringia hercegét, a magas, szőke, szakállas aszkétát népszavazással a Szent Sír védelmezőjévé választották. A Jeruzsálem királya címet Gottfried visszautasította, mondván, nem lenne helyénvaló királyi koronát viselnie abban a városban, amelyben Krisztus töviskoszorút hordott. E jámborságának köszönhette népszerűségét, a jámborság azonban nem teszi szükségképpen erőssé az uralkodót. Gottfried ugyanis erőtlen vezér volt, és az államérdekek szempontjából alighanem jól jött, hogy méltósága elnyerésétől számított egy éven belül meghalt. Szinte mindenki szerette és tisztelte, sokan meggyászolták. Balduin, amikor értesült testvére halálhíréről, azonnal elindult Edesszából. A frank fejedelmek között ő volt politikailag a legelőrelátóbb, nem sok időt pazarolt rá, hogy Gottfriedet gyászolja. „Kissé elszomorodott testvére halála miatt, de szerfölött boldog volt, hogy örökébe léphetett.” Neki, a hajdani hatalom nélküli, másodszülött fiúnak nem voltak aggályai a királyi címmel kapcsolatban: 1100. november 11-én I. Balduin néven Jeruzsálem királyává koronázták. A szentföldi latin királyság benne talált igazi építőjére. Amikor elfoglalta az új trónust, Palesztina legnagyobb része az antiochiai, galileai és edesszai fejedelemségekkel együtt

katolikus fennhatóság alatt állt, de ez a fennhatóság rendkívül ingatag volt. Balduin élete hátralévő részében roppant energiával és eréllyel terjesztette ki és szilárdította meg az örökségbe kapott hatalmat. Szidon, Arszuf, Caesarea, Akkó (Acre) mind a kezére került. A kikötők roppant értékesek voltak a keresztények számára, hiszen hazájuktól távol, mesterségesen létrehozott államaikban elzárva a tengeri útvonalak jelentették a legbiztonságosabb összeköttetést Európával. A kikötőket azért sem nélkülözhették, mert nem voltak elegen a Szentföldön ahhoz, hogy megvédelmezzenek minden elfoglalt területet, sőt egyre több harcosra lett volna szükségük. Gazdag és erős testű zarándok érkezett ugyan, de sohasem elegendő. Ha be is léptek Balduin seregébe, csak átmenetileg maradtak ott, többségük ugyanis nem kívánt Keleten letelepedni. Ezért azután sohasem jött létre ott állandó hadsereg, sem válságos helyzetekben, sem a mindennapi védelem céljára. A tengeri út viszont drága volt, ezért a legtöbb zarándok a szárazföldön érkezett, jóllehet ezek az útvonalak sokkal veszedelmesebbek voltak, mint amikor a Szent Város még az iszlám birtoka volt. Mindenfelől mohamedánok vették körül a latin országokat, akik a frankokat vallásuk esküdt ellenségeinek tekintették, megtámadták és kifosztották a betolakodókat, amikor csak módjuk volt rá. Ezért azután „e bántalmazások miatt, miután értesültek eme útonállásokról, néhány lovag, akiket eltöltött a szánakozás és megindított a tökéletesebb élet iránti vágy, elhatározta, hogy mindenekelőtt az utasok megoltalmazásának, az utak biztonságossá tételének és a Szent Sír védelmének szentelik életüket”. A lovagok valamennyien frankok voltak, az első keresztes hadjárat veteránjai. Balduin 1118. április 2-án meghalt. Talán az ő halála buzdította a lovagokat erre az elhatározásra, mert még ugyanabban az évben összefogtak. Életüknek már csaknem a felét Keleten töltötték, ez a vidék lett a hazájuk. Balduin káplánja, Foucher de Chartres, a krónikás elálmélkodott átalakulásukon:

„Gondoljuk végig, és töprengjünk el rajta – írta –, hogy mi, nyugatiak miképpen lettünk keletiekké: azok, akik itáliaiak vagy franciák voltak, galileaiak vagy palesztinok lettek; akik Reimsben vagy Chartres-ban éltek, most Türosz vagy Antiochia polgárai. Elfelejtettük szülőhelyünket… egyesek talán szírt, örményt, sőt szaracént vettek feleségül, akik a megkeresztelés kegyelmében részesültek, gyermekeik, sőt már unokáik is születtek… az egyik szőlőt művel, a másik földet. Azokat, akik hazájukban szegények voltak, Isten gazdaggá tette. Miért térnének hát vissza Nyugatra, amikor a Kelet annyira kellemes?” A keresztesek tehát kezdték megkedvelni önként választott hazájukat. Szerették volna, ha a többi nyugati is ottmarad, és szükségük is volt erre, mert mind új országuk, mind vallásuk védelemre szorult. Ahhoz azonban, hogy mások is kivándoroljanak, előbb biztonságossá kellett tenni az utakat. Jeruzsálemben már 1048 óta létezett az Ispotály (kórház, menhely), ahol a beteg vagy szűkölködő zarándokok menedéket találhattak, de nem volt senki, akinek az lett volna a dolga, hogy megvédelmezze az utazó zarándokokat, akár Jeruzsálembe igyekeztek, akár távozóban voltak onnan. A lovagok, akik Balduin halála után szövetkeztek egymással, éppen erre a feladatra vállalkoztak. Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár csak heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül még két férfiú, akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg. Nyolc vagy kilenc ember egy egész birodalom rendőri teendőinek

elvégzésére: ez igazán nem sok. De mindegyikük lovag volt, és vezér. És míg az Ispotály emberei egyszerűen csak szerzetesek voltak, addig ez a maroknyi lovag úgy határozott, hogy Krisztusnak szenteli életét, de azért egyúttal megmarad harcosnak. II. Balduin néven az előbbi király unokatestvére lett az új uralkodó, és nyomban felismerte a kis csoport értékét. Hármas – szegénységi, szüzességi és engedelmességi – fogadalmat tettek, felesküdtek a királyság védelmére, tehát támogatni kell őket. A király sietve gondoskodott számukra szálláshelyről a Salamon Temploma feltételezett helyén álló Szikla-templom közelében lévő épületben. Ekkorra már nevet is találtak maguknak: Jézus Krisztus szegény harcostársai. Mélységes alázatuk őszinte volt, valódi jámborságuk jele. Nemsokára azonban ez a nehézkes elnevezés megváltozott: Salamon Templomának lovagjai, vagy egyszerűbben templomos lovagok lettek. Vér, gyűlölet és jámborság keverékéből született meg a templomos rend.

2. RÉSZ A TEMPLOMOS REND EURÓPÁBAN 1128-1153 Idegenek és zarándokok Franciaország, 1128 „Halljátok meg, mert jeles dolgokat szólok.” (PÉLDABESZÉDEK VIII, 6) Valamikor 1126-ban – valószínűleg a nyár végén vagy az ősz elején – két fontos vendég érkezett az egyik észak-franciaországi kis kolostorba. A kolostor bejáratához lovon érkező férfiak külseje és maga a kolostor cseppet sem látszott különlegesnek. A szakállas férfiak kopottas, igen régies ruhát hordtak. A kolostort pedig mindössze tizenegy évvel korábban alapították; egyszerű faépület volt, egy tisztáson állt a vadon erdő közepén. Apátját azonban ismerték az egész keresztény világban, és ismertek voltak látogatói is: André de Montbard és kísérője, Gondemare, a templomos lovagrend két alapítója. Egyetlen cél vezette őket, amiért visszatértek a Szentföldről hazájukba: hogy felkeressék ezt a piciny kolostort, és találkozzanak nagy hírű apátjával, mivel az utóbbi néhány évben ő lett a keresztény világ legbefolyásosabb vallási vezetője. A férfi történetesen André de Montbard unokaöccse volt, Clairvaux-i Bernátnak hívták. Bernát törékeny, apró termetű férfi volt, gyér barna szakállal és tonzúrával, amely hivatásáról tanúskodott. Harminchatodik évében járt ekkor, de teste oly törékenynek látszott, mint egy aggastyáné, mivel krónikus gyomorbántalmak kínozták, és ez a kór nagyon legyengítette. Csakhogy a gyönge testből izzó szellemi erő sugárzott, amely mindenkire nagy hatást tett, aki a közelébe került. Bernát egyike volt a templomos rend történetében szereplő legnevezetesebb férfiaknak, olyan személyiség, aki bármely korban rendkívüli

egyéniség lett volna. Egy, a Dijon melletti Fontaines-be való nemesi család hét gyermekének egyike volt. Apja Tescelin Sorel, Fontaines hűbérura híres volt szelídségéről és bőkezűségéről, anyja pedig, Aleth, páratlan jámborságáról. Hírnevük a szűkebb pátriára korlátozódott, Bernáté viszont nemzetközi lett. Születése előtt anyja azt álmodta, hogy ugató kutyát hord a méhében; egy szerzetes ezt az álmot úgy értelmezte, hogy a gyermek az egyház sebeinek gyógyítója és hűséges házőrző kutyája lesz. Akár igaz ez a történet, akár apokrif (nem hiteles), Bernát igazolta anyja álmát. Huszonegy éves korában úgy határozott, hogy belép a citeaux-i kolostorba. Amikor a következő esztendőben elindult oda, 29 társat is toborzott, hogy tartsanak vele, köztük volt öt fiútestvére közül négy. Az ötödik, aki még túl fiatal volt, később szintén csatlakozott hozzájuk. Az élet Citeaux-ban oly szigorú és igénytelen volt, hogy a kolostor hajszál híján néptelenné vált; annyi szerzetes távozott el onnan, hogy valamelyik kevésbé rideg rendházban éljen. Bernát és társai viszont elfogadták ezt a szigort. Érkezésük megmentette a kolostort az elnéptelenedéstől, és most kezdődött az a felvirágzás, amelyből a későbbi cisztercita rend kisarjadt, hogy az egész világon elterjedjen. Citeaux az újonnan érkezettekkel annyira megerősödött, hogy egy évvel később fiókrendházat létesítettek, majd a következő évben még egyet, majd újabb esztendő múltán egy harmadikat is. És ennek a harmadiknak – 25 éves korában – Bernát lett az apátja. Kolostorában kezdettől a legteljesebb volt a szegénység. Hugó, Champagne grófja földet ajánlott fel a rendház építéséhez, és Bernát a grófság tágas mezőitől távol, egy zordon, sűrű erdőségben rejtőző völgyet választott ki, az Absinth-völgy nevezetűt. Nem volt ott semmi más, csak az erdő és egy kis folyó. Bernát és szerzetesei megtisztították a területet, és maguk építették fel lakóhelyüket, eközben bogyókon, gyökereken és leveleken éltek, semmi máson. Eleinte csak egyetlen épület állt ott: templom, refektórium

(ebédlő), konyha és hálóterem, mindez egyetlen fedél alatt. A padló a puszta föld, az ablakok néhány arasznyi nyílások, a szerzetesek faleveleken és szalmán háltak. Bernát saját cellája nem volt egyéb, mint egy faliszekrény a dormitóriumhoz (hálóteremhez) vezető lépcső alatt. Csoda, hogy az ötlet bevált, de hát így történt. Amíg a szerzetesek dolgoztak, a kis apát imádkozott, és minden tekintetben irányította társait, őt magát viszont az Isten iránti teljes odaadás vezérelte. Hite mesterkéletlenül őszinte és szilárd volt. Ezek a tulajdonságok – szeretettel és részvéttel párosulva – Bernátot olyan emberré tették, akit mindenki megérthetett, és akinek csak kevesen tudtak ellenállni. Látnok volt, és ékesszóló. Prédikációi, levelei, tanácsai, hálaadó imái és intelmei révén hamarosan óriási hírnévre tett szert mint tanító és útmutató – ami egyébként meglepte, hiszen önmagával nem sokat törődött. De ha már Isten így a kegyeibe fogadta – gondolta Bernát – akkor ezt Isten érdekében kell gyümölcsöztetnie, ezért sohasem szűnt meg munkálkodni. Jóformán alig aludt, és szinte alig evett. Időpazarlásnak tartotta mindazt, ami nem volt maradéktalan odaadás. Hitének akkora ereje volt, hogy még tíz év sem telt el apáttá kinevezése óta, amikor ő lett a kereszténység lelkiismerete, vitákat döntött el, királyokat feddett meg, mindenkinek tanácsokat adott, aki csak hozzá fordult, és mindenki fellelkesült, aki szavait hallotta. Eközben a keresztes seregek tovább harcoltak a Szentföldön, és a templomos lovagok híre nőttön-nőtt. 1120-ban Fulko, Anjou grófja is csatlakozott hozzájuk, mintegy pártoló tagként. Mint ilyennek, neki nem kellett egész életében a rendben maradnia, de amikor megszűnt tevékeny tag lenni, évi 30 font ezüstöt fizetett adóként a rendnek. Több más francia főnemes is követte példáját, azután Keletről is érkeztek adományok: a jeruzsálemi pátriárkától, a szír egyháztól és a Szent Sír kanonokjaitól. Valószínűleg volt még több pártoló tag is, de újabb teljes jogú tagok egészen 1126-ig nem szerepelnek a

feljegyzésekben. Ebben az esztendőben csatlakozott az eredeti nyolc (vagy kilenc) taghoz a legkiválóbb személyiség; Hugó, Champagne grófja, az az ember, aki földet adományozott Bernátnak, hogy kolostort létesítsen rajta. Bernát a rá jellemző stílusban írt a grófnak, egyszerre bizonyítva emberségét és vallásos erényeit: „Ha az Isten műve, hogy grófból lovaggá, gazdagból szegénnyé lettél, akkor üdvözöllek Téged becsületes előrehaladásod útján, és Istent dicsőítem Tebenned, de esküszöm, hogy súlyos kínokat okoz nekem, hogy Isten az ő kifürkészhetetlen akaratából megfoszt engem a Te kellemes jelenlétedtől, de azért legalább időnként talán láthatunk Téged. Hogyan is feledkezhetnénk meg arról a régi barátságról, amelyet a mi házunk iránt tanúsítottál? És mily nagy örömmel fogadtunk volna, és törődtünk volna testeddel, lelkeddel, szellemeddel, ha idejössz, hogy velünk élj és lakozz! De mert nem így történt, szüntelenül imádkozunk a távollevőért, aki nem lehet jelen közöttünk.” Hugó gróf megérkezése sok régi emléket idézett fel a templomos lovagokban. Hazulról jött, onnan, ahonnan ők harminc évvel korábban eltávoztak. Hugues de Payens szülőföldjének feudális ura volt, barátja, a nagy Bernát pedig a lovagok egyikének unokaöccse. Mindent egybevéve, két különböző ok miatt is fontossá vált, hogy a pápa hivatalosan is elismerje a rendet. Az egyik ok: az előző esztendőben, 1125-ben Balduin, Jeruzsálem királya Hugues de Payenst tette meg a templomos rend nagymesterévé; a templomosok gyarapodtak anyagi javakban, ezért bizonyos átszervezés vált szükségessé. Másodszor pedig Balduinnak alkalma nyílt rá, hogy megtámadja Damaszkuszt, ehhez azonban több katonára volt szüksége. Ha a gyermekéveiben járó rend meg tudja nyerni Bernát egyetértését, akkor a pápai elismerés bizonyosan nem marad el, és így már semmi sem lehetetlen. Balduin tehát, minden szót gondosan megválogatva, levelet írt Bernátnak. Két lovagot választottak ki, hogy a levelet eljuttassák a címzetthez. Az első férfiú kiválasztása igazán

természetes volt: André de Montbard, Bernát anyai ágú nagybátyja. Útitársként Gondemare-t adták mellé. Különös érzés foghatta el Andrét, amikor ő és Gondemare odalovagolt Clairvaux kapujához. Nagybácsi-unokaöccsi viszonyuk ellenére André és Bernát valószínűleg egykorúak lehettek. Legalább tíz esztendeje nem látták egymást, és ezalatt Bernát a keresztény világ legnagyobb tiszteletben álló vallási vezetője lett. Nem jegyezték fel, miről beszélgettek, amikor ennyi idő után ismét találkoztak, de örömteli alkalom lehetett. Az ember könnyen elképzelheti őket, amint türelmetlenül kicserélik híreiket családjukról, Hugues grófról és az új rendről. Bernát, akárcsak mindenki más Európában, már hallott egyet s mást a szentéletű lovagokról, most azonban első kézből értesülhetett tetteikről és elképzeléseikről. Ezután André, elérkezve küldetése céljához, átnyújtotta Balduin levelét. „A templomos testvérek, akiket Isten tartományunk megoltalmazására gyűjtött egybe, és akiknek különleges védelmet nyújt, szeretnék elnyerni az apostoli jóváhagyást és életük rendjének külön szabályozását… Mivel jól tudjuk, mekkora jelentősége van a Te közbenjárásodnak Istennél, valamint az ő helytartójánál és a többi európai uralkodónál, a Te gondjaidra bízzuk ezt a kettős törekvést, amelynek sikerén igen örvendeznénk. Legyen a templomosok szabályzata olyan, ami megfelelő oly férfiak számára, akik harci zaj és zűrzavar közepette élnek, de egyszersmind olyan, hogy elfogadható legyen a keresztény fejedelmek számára is, akiknek ők értékes támogatóik. Amennyire Rajtad áll, és ha Istennek úgy tetszik, törekedj rá, hogy az ügynek gyors és sikeres kimenetele legyen.” Hugues de Payens talán sohasem ismerte fel, de Isten tiszteletének és a katonai erényeknek ez az összekapcsolása nagyon is fantáziadús tett volt a középkor világában. Bernát viszont azonnal rájött. Nemesi származású apjától és vallásos anyjától örökölt katonai és vallási hajlamai révén megsejtette, hogy a templomosok révén kiterjeszthetők és megszilárdíthatók a kereszténység határai, az

európai ifjak küzdőszelleme pedig kifejezésre juthat és felmagasztosul. Nyomban beleegyezését adta, és megígérte, mindent megtesz, amit csak tud, hogy segítsen. Ha tekintetbe vesszük a távolsági hírközlés és a közlekedés akkori nehézségeit, az események gyorsan peregtek. Benyújtották a folyamodványt II. Honorius pápához, aki elvben hozzájárult, és zsinatot hívott egybe, hogy azon vitassák meg az ügyet. Miközben Bernát Európában szorgoskodott, a jó hírek eljutottak Jeruzsálembe, és maga a nagymester, Hugues de Payens is útrakelt a tengeren át, Itáliába. A testvérek közül többen is vele tartottak; a különféle feljegyzések más és más számokat emlegetnek, van, amelyik ötről, mások hatról, sőt hétről tud. Hugó gróf nem tartott velük, sőt soha többé nem is tért vissza Európába. Legalább egy teljes jogú tagnak mindenképpen Keleten kellett maradnia, hogy a nagymester távollétében intézze a rend ügyeit. 1127 végén történhetett, hogy Hugues de Payens és lovagtestvérei partra szálltak Itáliában. A pápa kihallgatáson fogadta őket, majd újév táján tovább utaztak Észak felé, Franciaországba, mivel a zsinatot Clairvaux közelében, Troyes-ban tartották. Hugues szülővárosa, Payens – azaz Payns, ahogyan ma hívják – csak néhány kilométerre feküdt távolabb, a Szajna balpartján, mielőtt a folyó egybeömlik az Aube-bal. Hugues 26-évesen hagyta el ezt a városkát; amikor visszatért oda, 58 éves volt. Nagyszabású papi gyülekezet ült össze a troyes-i székesegyházban azon év Szent Hilarius napján, azaz 1128. január 13-án, egy hideg téli napon. Még hidegebb volt a dómban, főként azok az alacsonyabb rangú személyek vacogtak, akiknek a kőpadlón kellett kuporogniuk. A szerencsésebbek közé tartozott egy Jean Michel nevű férfi. Ő valóban igen szerencsésnek tekintette magát; nemcsak azért, mert padon ülhetett és nem a jeges padlón, hanem mert volt egy írópultja is. Bernát ugyanis őt választotta a gyűlés hivatalos írnokául. A megtiszteltetéstől elragadtatva fogott hozzá feljegyzéseihez.

„Én, Jean Michel – írta –, érdemesnek találtattam rá, hogy Isten kegyelméből elkészítsem a jelen okiratot a zsinat és Bernát, Clairvaux nagytiszteletű apátjának parancsára, akit ezzel a feladattal illő módon megbíztak.” A „feladat” a templomos rend szabályzatának, a lovagi életvitel vezérfonalának kidolgozását jelentette. Hosszú és részletes szabályzat volt, 72 cikkelye a hétköznapok minden részletére kiterjedt. Az ilyen természetű munka a vallásos élet és a keleti életmód ismeretét egyaránt feltételezte, egyetlen ember nem is lett volna képes kiagyalni. Bernát inkább szerkesztője volt, semmint szerzője. Ő maga alig tudott megjelenni a zsinaton. Egészségi állapota kevéssel előbb annyira megromlott, hogy amikor meghívták Troyes-ba, így válaszolt: „Az ügy, amely miatt megzavartátok nyugalmamat, vagy könnyűszerrel megoldható, vagy szerfölött nehéz. Ha a megoldás könnyű, akkor nincs szükség az én közreműködésemre. Ha viszont nehéz, akkor nem vagyok olyan állapotban, hogy foglalkozhassam vele – legalábbis semmi olyasmit nem tehetek, amit mások ne volnának képesek elvégezni.” Még a szentek is ingerlékenyek, ha rosszul érzik magukat, őt azonban végül mégiscsak rábeszélték, hogy elmenjen. János Mihály lúdtollával följegyezte pergamenjére a megjelentek névsorát. A meghatározhatatlan, névtelen tömegben, amely a székesegyházat megtöltötte, és akkora volt, hogy „nehéz lenne mindenkit megnevezni közülük”, az írnok híres embereket látott. Ott volt Máté albanói bíboros, pápai legátus, ő elnökölt az ünnepi összejövetelen. Mellette a reimsi és a sensi érsek, hármuk körül félkörben tíz püspök és hét apát ült. Az apátok közül kettőt, a clairvaux-i Bernátot és a citeaux-i Étienne Hardingot később szentté avatták. Noha névlegesen Máté bíboros elnökölt, mindenki tudta, hogy a zsinat igazi vezéralakja Bernát. A tanácskozás résztvevőinek többsége személyesen ismerte őt, és az a néhány, aki még nem találkozott vele, ugyancsak tisztelte és csodálta.

Világi nagyurak is jelen voltak: „mások, akik féligmeddig írástudatlanok, de akiket azért hívtunk szemtanúnak, mivel szereti az igazságot” –, és mert ha az új rendet majd elismerik, akkor anyagi támogatásban részesíthetik. A legfontosabb világi személy Thibaud, Champagne grófja volt, szintén Bernát barátja. Kezdettől jóindulatot tanúsított a templomosok iránt, mivel akkor jutott grófi rangjához, amikor nagybátyja, Hugó gróf csatlakozott a rendhez. Hugues de Payens és társai bizonyára faragatlannak és műveletlennek érezték magukat ennyi kiváló férfi jelenlétében. Nyugtalanok és idegesek voltak, ha arra a fontos döntésre gondoltak, amelyre vártak. A templomosok nem hasonlítottak azokhoz a lovagokhoz, akiket a zsinat résztvevői valaha is láttak. A cifra prémek és selymek helyett, amelyeket a világi lovagok annyira kedveltek, ezek a férfiak viseltes ruhát hordtak, szürkét és rongyosat. Nem csillogott rajtuk sem drágakő, sem aranyékszer, fegyvereiken és pajzsukon nem volt semmilyen díszítmény: mind feketére volt festve. A hosszú, választékos hajviselet és a jól ápolt szakáll helyett hajukat könyörtelenül rövidre nyírták, szakálluk sűrű és bozontos volt. Kíváncsian vizsgálgatták a kérelmezők valószínűtlen külsejét, miközben meghallgatták, amint Máté bíboros hivatalosan megnyitja a gyűlést. Ekkor Hugues de Payens emelkedett szólásra. Beszélt a régmúlt időkről, amikor a keresztesek elárasztották a Szentföldet, és elragadták Jeruzsálemet az iszlámtól. Szólt azokról a veszedelmekről, amelyekkel a zarándokoknak szembe kellett nézniök, és beszélt a katolikus országokat örökösen fenyegető veszélyekről. Elmondta, miképpen jött létre kicsiny csoportjuk, és hogy Jeruzsálem királyai milyen örömmel fogadták. Leírta testvériségük életmódját, az imádkozás és a küzdelem e sajátos keverékét. Nem hallgatta el a nehézségeket sem, mégis – mondotta – a legrosszabb az, hogy ő és testvérei egymagukban küzdenek, a nyugati keresztények támogatása nélkül. Néha úgy tetszik, mintha a Sátán szavát hallaná, amint ezt suttogja a fülébe: „Miért kínlódsz

hiába? Miért pazarlod az erődet hiábavalóságokra? Azok az emberek, akiket szolgálsz, elfogadnak társukként a munkában, de nem kívánnak osztozni veled a testvériségben. Ugyan mikor jutnak el a hívők adományai a templomosokhoz? Mikor jön el az idő, amikor a hívők a világon mindenütt imát mondanak a templomos lovagokért?” Végezetül elismételte, mi az a három dolog, amire a testvériségnek a legnagyobb szüksége volna, ha folytatni akarja tevékenységét: az egyház áldása és elismerése az egyik, a mindennapi életüket irányító szabályzat a másik, végül a harmadik: tényleges gyakorlati segítség, pénz és emberek formájában. Nem kellett aggódnia, mivel – az alkalomhoz illő méltóságteljes lelkesedéssel – teljesítették valamennyi kívánságát. Bernát ajánlása a szenvedélyes hangon elmondott kérelem nélkül egymagában is elég lett volna mindenki – vagy legalábbis csaknem mindenki – számára. E tisztes férfiak között volt valaki, akit senki sem kedvelt: János, Orléans püspöke. Jean Michel nem „episcopus”-nak – püspöknek – címezi őt, hanem megvetően „praesul”-nak – előtáncosnak –, egyik püspöktársa pedig egy alkalommal írásban „succubus”-nak (parázna lidércnek) és szodomitának (homoszexuálisnak) nevezte. Magánélete közbotrányt okozott, olyannyira, hogy közkeletű gúnyneve „Flóra” volt. Jelenlétét a zsinaton kizárólag az indokolta, hogy a király kegyence volt. Nem kedvelte Bernátot, és Bernát sem őt, de a király megsértődött volna, ha kirekesztik, és bár Bernát nem félt senki haragjától, mégis, gyakorlatias ember lévén, nem akarta kockáztatni a templomosok jövőjét. A tanácskozás résztvevői a világért sem akarták, hogy a Sátán eszközeinek tekintsék őket. Hugues de Payens beszéde valamennyiüket mélységesen megrendítette, és így annak rendje és módja szerint áldásukat adták rá és testvériségére, majd nagy gonddal és körültekintően kidolgozták a templomos rend szabályzatát. Az okirat, amelyet megfogalmaztak, bonyolult, részletes és

nyakatekert volt, olyan széles körű, amilyent csak képesek voltak kigondolni. Eredeti latin nyelvű változatának 72 cikkelye kiterjedt mindenre, ami a gyűlés résztvevőinek eszébe jutott, az általános érvényű vallási intelmektől a lovagok napi étrendjéig. A vallási vonatkozású cikkelyek hasonlóak voltak bármelyik más kolostoréhoz, szellemük egészében benedekrendi: a testvéreknek minden nap, meghatározott időpontokban közösen kellett imádkozniok, vagy – ha távol voltak a rendháztól – különböző alkalmakkor meghatározott számú Miatyánkot kellett fennhangon elmondaniuk. Húst háromszor ehettek egy héten, az ételt csendben kellett elkölteniük, közben felolvasást hallgatva a Bibliából, és a némaságot éjjel is be kellett tartaniuk. Előírták a testvéreknek, hogy viseljék gondját a rend beteg és idős tagjainak, kötelesek misét mondani halottaik lelki üdvéért, és valamelyik testvérük halála után 40 napon át élelmezniük egy nincstelen koldust. Kerülniük kellett az érintkezést az egyházi átokkal sújtottakkal, bár elfogadhattak tőlük alamizsnát és egyéb adományokat. Az állatok csapdába ejtése megengedett volt, de tiltották a szabályok, hogy bármilyen élőlényre vadásszanak, kivéve az oroszlánt. A vadászat ugyanis emlékeztetett a közönséges lovagok életmódjára, és a zsinat résztvevői attól tartottak – alighanem jogosan –, hogy a hajsza izgalma és féktelensége felébreszthetné a bűnös örömök iránti régi hajlamot Krisztus katonáiban. Ha már a vadászat is bűnös dolognak számított, sokkal inkább az volt a nő. Az irtózat és talán a gyönyör borzongása érezhető ki a szabályzat itt következő soraiból: „A nők társasága veszedelmes dolog, mivel az ősi démon a nő segítségével fosztott meg bennünket attól a jogunktól, hogy a Paradicsomban éljünk. Ezért tehát nőket nem szabad felvenni a rendbe nővérekként… Úgy hisszük, minden vallásos férfi számára káros, ha túl sokszor tekint a nők arcára. Egyiktek sem merészeljen tehát megcsókolni egy nőt, sem özvegyet, sem hajadont, se anyját, se nővérét, se nagynénjét, egyetlen asszonyt sem. Krisztus lovagjainak tartózkodniok kell a nők csókjától.”

Ez a tilalom egyáltalán nem volt annyira nőgyűlölő, mint amilyennek látszik, a testvéreknek ugyanis azt is megtiltották, hogy keresztapaságot vállaljanak. A zsinat résztvevői attól féltek, hogy a rokoni kapcsolatok révén feléledhet a lovagokban a megszokott családi élet utáni vágyakozás. Részben ugyanezért gyermekek sem léphettek be a rendbe, és nem volt szabad odaígérni őket a rendnek, ami egyébként más rendházakban megszokott gyakorlat volt. A templomosok kezdettől úgy határoztak, hogy csak felnőtt férfiakat fogadnak maguk közé, akik saját akaratukból és meggyőződésükből jelentkeznek. A szabályzat meghatározta öltözéküket is, akárcsak minden egyebet az életükben. Nem viselhettek többé toldozott-foldozott, megkülönböztetés nélküli, használt ruhákat; helyette a lovagtestvéreknek egyöntetűen fehéret kellett ölteniük, az önmegtartóztatás és erényesség szimbólumaként, amint az olyan harcosokhoz illő, akik az Istenben való új élet kedvéért lemondtak „a világ élvezetes gazdagságáról”. „De köntöseiken ne legyen semmi felesleges vagy hivalkodó, és egyetlen testvér se viseljen semmilyen más prémet a birkabőrön kívül… És azért, hogy a pletykálkodó rosszindulat ne találhasson rajtuk semmi kivetnivalót, köpenyeik ne legyenek se túl rövidek, se túlságosan hosszúak. Ha pediglen bármelyik testvér kevélységből vagy hencegésből jobb vagy szebb öltözék után sóvárogna, a legsilányabbat vessék oda neki.” Ágyneműjüket is előírás határozta meg: szalma derékalj, egy lepedő és két takaró; alvás közben is viselniük kellett gyapjú alsóneműjüket, övvel összehúzva, a hálóteremben egész éjszaka gyertyát kellett égetniük. A testvéreknek nem lehetett semmiféle magántulajdona, mindenük közös. Ha valamelyik testvér ajándékot kapott, az mindnyájuké, még magánleveleiket sem olvashatták elvonulva, hanem csak fennhangon, a nagymester előtt. Mindaz, ami a szabályzatban állt, arra szolgált, hogy kialakítsa – vagy ha kell, kikényszerítse – a közösségi életformát, megszüntesse az

egyént a testület rendje érdekében. A tanácskozás résztvevői az egyén hiúságát tartották az irigység és a viszály egyik legfőbb okának, ezért megjelenését a rendben bárhol meg kívánták előzni. Még azt is, hogy a büszkeség ellenkezője, a rosszul értelmezett alázat valakit arra bírjon, hogy megtérése előtti romlottságáról szót ejtsen. Lándzsáikon semmiféle zászló, páncéljukon semmilyen ékszer, semmilyen hegyes orrú cipő, tilos a szertelen beszéd vagy nevetés. Ezek helyett szegénységet, szüzességet és alázatot követeltek tőlük. Sőt, e három tulajdonságon kívül – és ezek egész életre szóló kötelezettségek voltak! – a szabályzat még engedelmességet is követelt. „Minden testvér, aki letette a fogadalmat a szent szolgálatra, teljes engedelmességgel tartozik a nagymesternek, még ha a Pokol tüze fenyegeti is, mivel semmi sem kedvesebb Jézus Krisztus előtt, mint az engedelmesség. Ha a nagymester, vagy az, akire ő ezt a jogát átruházta, bármit parancsol, azt tétovázás nélkül teljesíteni kell, mintha Isten parancsa volna… Le kell tehát mondanotok saját akaratotokról.” Az ilyen önmegtartóztató élet bizonyára könnyű lehet a szenteknek, de a templomosok, bármilyen szilárd volt is meggyőződésük, nem voltak szentek, és a tanács világi dolgokban járatosabb tagjai előre látták, megsejtették, hogy eljön majd az az idő, amikor sem az örök tűztől való félelem, sem az, hogy Krisztust valamiféle lelki diktátornak képzelték el, nem akadályozhatja meg a szabályzat megsértését. Ezért azután kidolgozták az evilági büntetések rendszerét is, amely a kisebb vezeklésektől, különféle megaláztatásokon át (amilyen például, hogy a vétkesnek a padlóról kell elfogyasztania eledelét), egészen a rendből való kizárásig terjedt – örökös bebörtönzéssel vagy anélkül. A renden belül elkövetett vétségeket kezdettől a szörnyűséges végig komolyan vették; tudunk egy lovagról, akit sok évvel később engedetlenségéért a londoni Temple-be (a templomosok rendházába) zártak, és ott halálra éheztettek.

Elkészült tehát a templomos rend szigorú, rideg és látszólag megalkuvást nem ismerő szabályzata. Az okirat végén azonban olvasható egy rövid mondat: „Mindezen parancsolatok, amelyek fentebb kimondattak és leírattak, a nagymester belátására és megítélésére bízatnak.” Más szóval a szabályzatban semmi sem végleges, akármelyik cikkelyt meg lehet változtatni vagy ki lehet törölni, továbbá a szabályzatot új cikkelyekkel lehet kiegészíteni. Amikor a troyes-i zsinat véget ért, a részvevők bizonyára azzal az érzéssel távoztak, hogy jó munkát végeztek, és hogy 72 szabály bőven elegendő bárki számára. A templomosok azonban másképp gondolkoztak. Bár az eredeti szabályzat több, kifejezetten katonai jellegű cikkelyt is tartalmazott, például arról, hány ló lehet a lovagok birtokában, lényegében a vallási kötelezettségek útmutatója volt. Keveset foglalkozott a rend szervezetével, irányításával vagy a hierarchiával, holott ezekre is szükség lett volna, és egyáltalán semmit sem mondott róla, hogy Hugues de Payens halála után miként kell kijelölni az új nagymestert. A szabályzat abban a formában, ahogyan elkészült, megkapta a pápai jóváhagyást; ekkor a templomosok azonnal hozzáláttak kiegészítéséhez. 139 évvel később, mire elégedettek voltak vele, több mint 600 újabb cikkellyel toldották meg. Ennek a roppant terjedelmes jegyzéknek nagy része olyan – némelykor sietősen kiagyalt – jelentéktelen cikkelyekből állt, amelyeket az éppen időszerű események vagy körülmények tettek szükségessé. De mindegyik cikkely kiterjedt valamennyi templomosra. Volt közöttük sok rendkívül fontos előírás is. Az első közülük a hierarchia és az egyes emberek kötelességeinek és feladatainak rögzítése volt, mivel igaz ugyan, hogy a rend alapelve – vagyis az, hogy nem zsoldosokból álló állandó hadsereg – idegen a feudalizmustól, és a hűbériség felbomlását vetítette előre, ennek ellenére a rend szervezete visszatükrözte annak a feudális társadalomnak jellemző sajátságait, amelynek keretei között létrejött.

Élén a nagymester állt, bár a rend fennállása idején sohasem nevezték őt „nagy”-mesternek, csupán a jeruzsálemi templom mestereinek. Igen nagy hatalmú férfiú volt, de nem diktátor, mert bár valamennyi testvér az ő irányítása alá tartozott, tetteiért felelős volt a rend egészének. Tisztsége – látszat szerint az apátéhoz hasonlított – bizonyos hatalmat és kiváltságokat jelentett számára, de ezek mind korlátozott jellegűek voltak. Rendelkezhetett a rendi vagyon egy részének elosztásáról vagy elköltéséről, adományokat osztogathatott a rend nevében, megválogathatta lovait és páncélját, és ő volt az őre a rend tulajdonában lévő kincsesládának. Viszont minden fontos döntésben – ilyen volt például a rend birtokainak elidegenítése vagy elajándékozása, a hadjáratok vagy egyes rajtaütések megtervezése, a szabályzat bármely részének megváltoztatása, kiegészítése vagy érvénytelenítése, az új testvérek felvétele, a hadüzenet vagy a békekötés – köteles volt tanácskozni a lovagok káptalanjával (gyülekezetével), és bár szavának nagy súlya volt, csupán egyetlen szavazatnak számított. Személyzete a rend növekedésével tizenegy főből állt: két lovagtársából, ők voltak tanácsadói; egy káplánból, egy írnokból, egy szakácsból, egy fegyverművesből, egy tolmácsból, egy testőrből, két szolgából és egy sergent-ból, vagyis fegyvernökből. Köznapi használatra négy lova volt; hadjáratokban kerek sátra, nagyobb, mint a többieké. Vele együtt vitték a csatába a rend lobogóját, ezen fehér alapon fekete kereszt sötétlett, és gonfalon baucent-nak hívták. Az elnevezés a templomosok első időszakával foglalkozó történészek körében jellemző módon zűrzavart okozott. Sem a beauséant, ami körülbelül annyit jelent: „kellemes külsejű”, sem a beauceant és beaucent egyáltalán nem jelent semmit, állították, olyan szavak, amelyeket a lobogó neveként használtak. Sőt a baucent szó – amint az a szabályzatban olvasható – éppenséggel gyakran fordul elő a középkori lovagregényekben, és kétféle jelentése van: fehér-fekete foltos, mint egyfajta ló, és még egyszerűbb értelemben: lobogó.

Eredetileg tehát nem kizárólag a templomosok, hanem más katonai alakulatok is nevezhették így a zászlójukat – sokan valóban így is nevezték. A fekete kereszt és a fehér alap sem volt eredeti templomos gonfalon (hadi, illetve templomi zászló), csak 1145-ben hagyták jóvá, ekkor Hugues de Payens már halott volt. A kettős jelentés azonban – vagyis a lobogó, illetve az, hogy egyben fehér-fekete is – már kezdettől a templomosok sajátsága volt, mivel a lobogó, amely alatt Hugues és társai ebben a korai időszakban harcba indultak, valóban fekete-fehér volt: heraldikai szóhasználattal ezüst pajzs fekete fővel – vagyis tiszta fehér, felül széles fekete sávval. Néhány más templomosnak is joga volt rá, hogy közvetlenül a fekete-fehér zászló mellett lovagoljon: a sénéchalnak, a maréchalnak, Jeruzsálem város, Tripolisz és Antiochia komturjainak, végül a rend angliai, portugáliai, aragóniai, magyarországi és franciaországi tartományi mestereinek. Ők voltak a rend legfőbb tisztségviselői. A sénéchal rangban a nagymester után következett. Neki is ugyanolyan zászlaja, sátra és pecsétje volt, mint a nagymesternek, és a nagymester távollétében ő intézkedett. A maréchal nemcsak harmadik volt a rangsorban, hanem egyúttal a katonai főparancsnok is, ő ellenőrizte a fegyverek és a lovak elosztását, ő döntött a taktikáról és a stratégiáról, és ő vezette az ellenség elleni rohamot. Jeruzsálem városának komturja volt a felelős a testvérek egészségi állapotáért és ellátásáért; tíz lovagból álló állandó kísérete volt, és az idők folyamán – ahogyan a templomosok harci tevékenysége kibontakozott – két további kötelesség is rá hárult: a zarándokok védelmének elsődleges kötelessége, valamint a kereszténység egyik legszentebb ereklyéjének őrzése és hordozása: egy fadarabé, amelyről úgy hitték, hogy ez az Igazi Keresztnek, Krisztus keresztjének szilánkja. Utána következtek Tripolisz és Antiochia tartományok komturjai és a rendtartományok mesterei, akiknek a saját tartományaikban ugyanaz volt a hatáskörük, mint a nagymesteré, és erről csak akkor kellett lemondaniok, ha maga a nagymester ott

tartózkodott. A főbb tisztségviselők rangjával csak egyetlen személyé vetekedhetett: a kamarásé. Az ő dolga nem katonai természetű volt, de igen fontos a rend szempontjából: ő felelt mindenért, ami a testvérek ruházatával és ágyneműjével állt kapcsolatban. Fontossága azon is lemérhető, hogy ugyanúgy, mint a parancsnoknak, négy lóhoz volt joga, két fegyverhordozóból, egy testőrből és – természetesen – egész csapat szabóból álló személyzete számára pedig három sátorra tarthatott igényt. A rend tulajdonában levő valamennyi birtokot, akár erődök, akár majorságok voltak, „házak”-nak hívták. A kisebb tisztségek viselői közül kiemelkedtek a házak komturjai (főnökei), akik a tartományi komturoknak voltak alárendelve, valamint a lovagok komturjai, akik a maréchal helyetteseiként tevékenykedtek. Utánuk következtek a rangsorban a lovagok. Nélkülük a rend nem létezhetett, és bár a nagymesterek közül sokan kiváló férfiak voltak, akiknek élete és jelleme nem ismeretlen előttünk, mégis helyénvaló, hogy a templomosok képét ne ők őrizzék számunkra, hanem a páncélingbe és fehér köpenybe öltözött, lóháton ülő lovagok, azok a szerzeteslovagok, akik „Baucent!” csatakiáltást hallatva, minden templomos sereg előőrsét és utóvédjét alkották. A renden belül mégsem ők alkották a legnagyobb létszámú csoportot. A főnemesek közül kerültek ki, őket nevezték a Szentföld „éles szablyáinak és védelmezőinek”, de ahhoz, hogy eredményesen munkálkodjanak, népes segédcsapatokra volt szükségük. Ezt a segéderőt a sergent (fegyvernök) testvérek szolgáltatták. Ezek a tehetősebb polgárság tagjai voltak, egyenruhájuk fekete vagy barna színű, feladataik a főzéstől a harcig terjedtek. Rendszerint kilencszer többen voltak a lovagoknál, és ha a rend gerincét a lovagok alkották, akkor a sergentok a rend testét. A sergent-nak csak egy lova volt, míg a lovagnak három, de az előbbieknek voltak olyan kiváltságaik, amelyekre a lovag hiába áhítozott. Akkó kikötőjének például mindig egy sergent

volt a komturja, a legfőbb tisztségviselők testőrei és a zászlóvivők is közülük kerültek ki. A rendnek eleinte nem volt saját papsága, tagjairól a római egyház papjai és káplánjai gondoskodtak, akik lakást és ellátást kaptak, de semmi egyebet, és saját megszokott öltözéküket viselték. Nemsokára azonban mindez megváltozott, és módosult a rendbe való felvétel és befogadás módja is. Az eredeti szabályzat könnyedén átsiklott afelett, amit pedig központi kérdésnek kellett volna tekinteni: a belépés feltételei aligha lehettek volna egyszerűbbek. „Ha valamely világi lovag vagy más férfiú el óhajtja hagyni a kárhozatos tömeget, és lemond erről a világról, ne tagadják meg tőle a belépés lehetőségét. Mivel Szent Pál imigyen szólt: »Helyeseld a szándékot, ha Istentől jön.« Ha a testvérek elé áll, tegyék elé a szabályzatot, és ha annak rendelkezéseit hajlandó buzgón teljesíteni, a nagymester és a testvérek pediglen szívesen fogadják őt, akkor gyűljenek össze a testvérek a káptalan gyűléstermébe, és engedjék meg neki, hogy kérelmét és óhaját előadja mindnyájuk előtt.” A troyes-i tanácskozás résztvevői tapasztalt egyházi személyek voltak, akik nyilván úgy gondolták, hogy ez elegendő. Nem így a templomosok, akik – mint kardforgató katonák – nem voltak hozzászokva az egyházi hatalom fogalmához. Helyesen akartak eljárni, és ehhez több részletre volt szükségük. Kidolgoztak tehát egy hosszadalmas szertartásrendet, majd írásba foglalták. Arra számítottak, hogy ez majd elriasztja mindazokat, akik nem eléggé elszántak. Az eljárás azzal kezdődött, hogy a felvételt kérelmezőt a lovagok káptalana elé állították, hogy végighallgasson egy szónoklatot, amely furcsa módon az esküvői szertartáshoz hasonlított: „Kedves lovagtestvéreim, jól tudjátok, hogy közületek a legtöbben hozzájárultak ahhoz, hogy [ezt a férfiút] testvérünkké tegyük. Ha van közöttetek csak egy is, aki tud bármilyen okról, ami miatt nem lehet jog szerinti testvér belőle, mondja el, mert jobb, ha előbb derül ki,

mintha csak azután, amikor ez a férfi már közénk tartozik.” Ha semmi sem hangzott el ellene, akkor a kérelmezőt átvitték egy szomszédos helyiségbe, és ott a rend legidősebb tagjai kérdéseket tettek fel neki. Hivatalosan megkérdezték, óhajt-e csatlakozni a testvériséghez, és ha azt válaszolta, hogy akar, akkor feltárták előtte „a jótékony parancsolatokat és a ház nagy szigorúságát”. Tudomásul kellett vennie és hozzá kellett járulnia, hogy ha belép a rendbe, „önként alárendel mindent Istennek, és mindörökre a ház szolgálója, annak rabszolgája lesz, életének valamennyi napján”. Ezután kikérdezték családi és társadalmi helyzetéről. Nős-e vagy ígért-e házasságot valakinek? Tett-e fogadalmat vagy elígérkezett-e más rendnek? Vannak-e kifizetetlen adósságai? (Ha igen, az elháríthatatlan akadálya volt a belépésnek.) Egészséges-e? Van-e valamilyen rejtett betegsége? Szolgája-e bármely embernek? Ha a rangidősek elégedettek voltak a válaszokkal, ajánlották a kérelmezőt a káptalannak, aki előtt a kapott válaszokat elismételték. Ezután a nagymester vagy az ezzel megbízott tisztségviselő megkérdezte az összegyűltektől: óhajtják-e Isten nevében, hogy e férfiú csatlakozzék hozzájuk, és ők így válaszoltak: „Isten nevében, tegye meg!” Csak ezután hozták vissza a kérelmezőt. Térden állva, kezét imára kulcsolva adta elő hivatalos kérését: „Nagyuram! Isten színe elé járultam, eléd és a testvérek elé, mert azt várom tőletek Isten és Szűz Mária nevében, részesítsetek társaságotokban és a ház jótéteményeiben, mint egyikét azoknak, aki ettől kezdve mindig annak szolgálója és rabszolgája lesz.” Ekkor következett a nagymester intése a kérelmezőhöz: „Kiváló testvérem! Nagy dolog az, amit kérsz, hiszen te csupán a mi vallásunk külső burkát látod. Látod, hogy jó lovaink vannak, szép páncélunk, finom ételünk, italunk és ruházatunk, és úgy tetszhet neked, hogy jólétben, kényelemben lesz itt részed. De nem ismered azokat a kemény parancsolatokat, amelyek nálunk uralkodnak, mert nehéz dolog az, hogy te, aki most a magad ura vagy, mások

szolgájává légy. Aligha tehetsz bármit is saját kedved szerint: ha Európában szeretnél élni, talán a tengerentúlra küldenek; ha Akkóba kívánkozol, Tripoliszba, Antiochiába vagy Örményországba küldenek. Ha aludni kívánsz, felébresztenek, ha pediglen ébren vagy, elrendelik, hogy feküdj le aludni. Kedves jó barátom, el tudnád-e viselni könnyűszerrel mindezeket a viszontagságokat?” A kérelmezőnek erre „igen”-nel kellett válaszolnia, majd hozzátenni: „Elviselem mindazt, ami Istennek tetszésére van.” „Kiváló testvérem! – feleli erre a nagymester – A mi társaságunkban ne áhítozz földbirtokra vagy vagyonra, sem méltóságra, sem testi kényelemre. Három dologra törekedhetsz itt: megtagadni és elutasítani az evilági bűnöket, szolgálni a mi Urunkat, szegényként élni és bűnbánatot tanúsítani. Megígéred Istennek és a Miasszonyunknak, hogy mostantól fogva életed minden napján engedelmeskedsz a templomosok nagymesterének és minden parancsnoknak, akit föléd rendelnek? Hogy tisztán élsz, és nem lesz egyéni tulajdonod? Hogy megtartod házunk jó szokásait? Hogy segítesz, amennyire csak képes vagy rá, meghódítani Jeruzsálem szent földjét? Hogy soha el nem hagyod ezt a rendet, sem jósorsában, sem gyengeségében, sem a legnehezebb időkben, sem akkor, ha jó idők járnak rá?” Ha a kérelmező még mindig el volt szánva a csatlakozásra, és a káptalan még mindig egyetértett ezzel, akkor a nagymester kimondta a befogadás formuláját: „Isten, Szűz Mária, Szent Péter és szentatyánk, a pápa nevében megosztjuk veled, atyáddal és anyáddal, valamennyi rokonoddal, akikkel csak akarod, a ház jótéteményeit, aminők azok kezdettől fogva voltak és amilyenek annak megszűnéséig lesznek. Te pedig megosztod velünk minden jószágod, amid van és amid csak lesz. Mi kenyeret és vizet ígérünk neked, nélkülözést és munkát, és a ház egyszerű öltözékét.”

Hugues Európa és a Szentföld, 1128-1136 „Mert álom szokott következni a sok foglalatosságból…” (PRÉDIKÁTOR KÖNYVE V, 3) A Szentföld katolikus államaiban 1127 meglehetősen eseménytelen esztendő volt. Egyedül II. Balduin, Jeruzsálem királya szervezett egy kisebb hadjáratot, de azt még augusztus előtt. Az uralkodó jó viszonyban állt a jeruzsálemi pátriárkával, Gombard-ral, ilyen körülmények közepette a két férfi könnyen irányíthatta a Szent Város ügyeit; a határokon túl, Aszkalonban, Damaszkuszban, Homszban, Aleppóban és Moszulban a mohamedánok nyugton voltak. Balduinnak sikerült személyes kötelezettségein valamit könnyítenie, az előző évben, amikor II. Boemund nagykorú lett, lemondott Antiochia régensi címéről. Az új fejedelem 1126 októberében érkezett meg Itáliából, tengeri úton. Magas, jóképű, szőke, tizennyolc éves fiatalember volt, Szicília királyának unokatestvére, a francia király egyik unokája. Amint megérkezett Antiochiába, nyomban feleségül vette Balduin másodszülött leányát, Alizt. Balduin el volt ragadtatva, mert minden egyébtől eltekintve, Aliz önfejű, engedetlen leány volt, és Antiochia vagy 500 kilométerre feküdt Jeruzsálemtől. Az 1127. év szokatlan békéje – béke otthonában, nyugalom a városban, békesség az országban – lehetővé tette Balduin számára, hogy elgondolkozzék a jövőn. A templomos lovagok értékes embereknek látszottak, tapasztalt, megbízható és engedelmes férfiaknak. A Szentföldön nem volt senki, akit hozzájuk lehetett volna hasonlítani. Ha többen lennének, talán megvalósíthatná dédelgetett tervét: Damaszkusz és Aszkalon meghódítását. Úgy látszott, Clairvaux-i Bernát is jóindulattal tekint e lovagokra,

elérkezettnek látta tehát az időt a következő lépésre. Amikor Hugues de Payens és testvérei ezen az őszön elindultak Európába, viszonylag nyugalmas ország partjai maradtak mögöttük. De az idő tájt, amikor a troyes-i zsinat megkezdődött, a dolgok változni kezdtek Jeruzsálemben. Gombard pátriárka meghalt, helyére István, a chartres-i kolostor apátja került, történetesen Balduin rokona. A rokoni kapcsolat azonban István esetében nem sokat számított, neki határozott elképzelései voltak arról, milyen hely illeti meg Jeruzsálemben. Azokban a kérdésekben, amelyekben Gombard alkalmazkodónak és engedékenynek mutatkozott, István hajthatatlannak bizonyult. Úgy vélte, a Szent Város a pátriárka, nem pedig a király hűbérbirtoka. A béke kényes egyensúlya felborult, nemsokára viszály támadt a két férfi között. Balduin el volt szánva rá, hogy hatalmát mindenképpen megtartja. Tudta, szólhatnak érvek amellett is, hogy az Isten városát egy pap, azaz az Isten embere kormányozza, de Jeruzsálem legalább annyira világi állam volt, mint amennyire egyházi. Balduin politikus volt, ezért amíg István vitatkozott, azalatt ő terveket szőtt. A jeruzsálemi királyt tulajdonképpen a lovagok és a bárók választották, inkább csak „első volt az egyenlők között”, semmint egyeduralkodó. Ennek a rendszernek volt egy nagy előnye: a tetszésük szerint választott királyt alattvalói önként szolgálták. Potenciálisan azonban kockázatos eljárás volt: ha a választók nem tudnak megegyezni, akkor a király gyenge lesz, a királyság pedig veszélybe kerül. Balduin meg volt győződve róla, hogy az örökletes monarchia politikailag szilárdabb lenne. Ennek már volt előzménye a keresztény Jeruzsálemben: Bouillon Gottfriedet, az első királyt megválasztották, de I. Balduin a testvére, II. Balduin pedig mindkettőjük unokatestvére volt. Az uralkodó balszerencséjére volt egy jelentősebb akadálya annak, hogy dinasztiát alapítson: valamennyi gyermeke leány volt. Aliz, a második gyermek már férjhez ment, a két kisebb még gyermeklány, a

legidősebb, Mélisande azonban gyönyörű, fiatal nő. Balduin úgy döntött, itt az ideje, hogy férjhez adják. Így azután a templomosok nyomában egy másik küldöttség is útrakelt Franciaországba. Ekkorra a troyes-i zsinat már véget ért. A templomosok, miután elnyerték az egyházi jóváhagyást, kis csapatukkal hozzáfogtak megbízatásuk második felének elvégzéséhez: anyagi támogatást kerestek. Hamarosan meg is kapták. Az első adomány valójában már a zsinat megkezdése előtt megérkezett: Thibaud, Champagne grófja 1127 végén a rendnek ajándékozta Barbonne-Fayelben, Troyes-től 55 kilométerre északnyugatra fekvő birtokát. Tartozott a birtokhoz egy tanya, amely ma is létezik, és La Commanderie (parancsnokság, komturság) a neve. A zsinat idején még legalább három további birtokot is kaptak. Hugues de Payens példát mutatott azzal, hogy saját, Payens-ben lévő földjét ajándékozta oda. A tanácskozás két résztvevője követte a sort, földet és épületeket adtak a rendnek Puisieux-ben és Laonban, Párizstól északnyugatra, illetve északkeletre. A lovagok ekkor elváltak a társaságtól, és a pápa, valamint Szent Bernát áldásával beutaztak minden francia tartományt, hogy támogatást szerezzenek. Hugues útjáról fennmaradt néhány feljegyzés, ezek vázlatosak és időről időre tudományos viták tárgyai voltak, de ha a leghitelesebbnek látszó dokumentumokat vesszük alapul, az utazás körvonalai kideríthetők. Úgy látszik, Hugues kezdetben nyugat felé lovagolt, 1128 áprilisában és májusában ugyanis egyik régi fegyvertársánál, Fulkónál, Anjou grófjánál vendégeskedett, aki 1120-ban pártoló tagként csatlakozott a rendhez. Fulko udvara, számos középkori udvarhoz hasonlóan, mintegy vándorolt, és e két hónap folyamán Tours-ban és Le Mans-ban tartózkodott. Hugues ezután északra utazott, a Csatorna felé, áthaladt azokon a vidékeken, amelyek I. Henrik angol király birtokában voltak. Hugues és Henrik Normandiában találkozott, és az Angolszász Krónika szerint „a király

nagy tisztelettel fogadta őt, drága arany és ezüst kincseket adott neki, majd pedig Angliába küldte, ahol mindenféle kiváló úr fogadta őt, mindennel elhalmozták – Skóciában szintén –, és csupa aranyból és ezüstből álló óriási vagyont küldtek vele Jeruzsálembe…” Hugues tengeri átkeléséről és angliai útjáról nincsenek további részletek, de bizonyos, hogy Angliában támogatókra talált. A Krónika szerint „felszólította az embereket, menjenek ki Jeruzsálembe, ők pediglen oly nagy számban tartottak vele, illetve mentek utána, mint Orbán pápa ideje óta még soha”. Valószínűleg ekkor alapították az eredeti londoni Temple-t a Chancery Lane-en. Az angliai körút sokáig tartott; úgy látszik, Hugues 1128 egész júniusát, júliusát és augusztusát a szigetországban töltötte. Szeptemberben ismét átkelt a Csatornán, ezúttal Flandriába ment, templomos testvére, Godefroy de Saint-Omer családjának otthonába. Godefroy saját ottani birtokát, valamint egy nagy házat Ypres-ben ekkorra már átadott a rendnek, és a rend nevében flandriai Vilmos gróftól megkapta a relief des Flandres-t. Ez jelentős adomány volt, mivel a grófságban fekvő birtokok eladásáért vagy elidegenítéséért a grófnak jog szerint járó illetékeket jelentette. A gróf sajnos röviddel az adományozás után meghalt, de örököse szeptember 13-án megújította a szerződést Hugues-gel, mint szerződő féllel, két nappal később, szeptember 15én pedig Godefroy apja a rendnek adományozta Saint-Omer földjének reliefjét. Ezután Hugues-nak nyoma vész, de bizonyosan még tovább serénykedett. Legkevesebb négy másik birtokról az a nézet, hogy 1128-ban került a rend tulajdonába: Coulommiers Párizstól keletre – Thibaud-nak, Champagne grófjának újabb adománya –, Ensigné és Challans, La Rochelle-től keletre, illetve északnyugatra, végül Val-dela-Haye, Rouentól északnyugatra. Az utóbbi különösen érdekes, mert állítólag I. Henrik angol király adományozta, és mert az itteni templomban volt egy színes üvegből készült ablak, amely egy templomost ábrázolt imádkozás közben. Ezt az ablakot később

elvitték innen, előbb Saint-Denis-be, majd Élancourt-ba került, Párizstól 23 kilométerre délkeletre, ahol ma is látható. Hugues legközelebb ismét Troyes-ban bukkant fel, egy évvel a zsinat után. A flandriai látogatása és Troyes-ba való visszatérése között eltelt hónapokban olyan eseményre került sor, amely feltétlenül személy szerint is nagy örömére szolgált, hát még mint a templomos rend nagymesterének. Balduin második küldöttsége, amely azért jött, hogy megfelelő vőt kérjen a francia királytól, eleget tett feladatának. A javasolt kérő nem volt más, mint Fulko, Anjou grófja. Fulko minden tekintetben megfelelő férfiúnak látszott. Már ismerte a Szentföldet és a templomosokat, érett férfi volt, tapasztalt harcos, nagyon gazdag, jó kapcsolatokkal: fia I. Henrik veje lett. Az a tény, hogy eléggé alacsony termetű, nem különösebben jóképű és vörös hajú volt, mellékes körülménynek látszott. Balduin – Mélisande nevében – igent mondott a frigyre, majd Fulko is arájává fogadta Mélisande-ot. Fulko 1129 tavaszán hagyta el Franciaországot, nyilvánvalóan Hugues-gel együtt. Ekkorra a templomosok már szilárdan megvetették a lábukat Európában, és nemcsak francia, angol és skót földön, hanem Portugáliában is, ahol Terézia grófnő nekik adományozta a Mondego-folyó menti Soure várát és javait. Ez volt az egyik legkorábbi adomány, 1128. március 19-én. Alig egy esztendő múlva majdnem mindenütt házak és várak egész hálózata jött létre Nyugat- Európában, és számtalan ember kötelezte el magát a rendnek. Sokan közülük Hugues-gel és Fulkóval egyenesen a Szentföldre vitorláztak, hogy harcoljanak a szaracénok ellen, de egy részük otthon maradt, hogy igazgassa az újonnan szerzett birtokokat, betakaríthassa a termést és begyűjtse a dézsmát, folytassa a hírverést a rend európai előmenetele érdekében, és – mindenekelőtt – további segítséget küldjön Jeruzsálembe. Ők voltak a kereszténység békés hősei, mert a templomosok, Jeruzsálem legfőbb védelmezői

elsősorban európai társaikra támaszkodtak, nekik kellett ellátniok a lovagokat a legjobb lovakkal, páncélokkal, a legkiválóbb harcosokkal és sok pénzzel. A templomos rend európai segítői olyan emberek voltak, akik sohasem fogtak fegyvert a szent háborúban, életükben nem láttak egyetlen szaracént sem, de mint a kereszteshadjáratok hadbiztosai működtek, ezért semmiképp sem szabad róluk megfeledkezni. Már 1129-ben is sokan tevékenykedtek, egész NyugatEurópában, Portugáliától Skóciáig. A templomos rend átalakulóban volt. A mindössze kilenc főt számláló törpe testvériség miniatűr birodalommá cseperedett, fővárosa Jeruzsálem volt, „gyarmatai” Európában. A bimbózó földvagyont, amely elszórtan terült el szerte az óhazában, össze kellett fogni, és meg kellett szervezni. A birtokok élére egyetlen ember került: a rend franciaországi mestere. Payens de Montdidier volt ez, a rendet alapító tagok egyike. Egyszeriben megindult az igazi szervezőmunka. Hugues – bámulatos otthoni sikerei után – végül elhagyta Európát. Montdidier azonban Franciaországban maradt, és valószínűleg egész hátralevő életét a még gyermekcipőben járó igazgatási teendőknek szentelte. Átvette az adományokat a rend számára., megtanította az új testvéreket kötelességeikre, és legalább egy alkalommal ellátogatott Angliába. 1139-ben – vagy ez idő tájt – járt ott, amikor is 40 solidus adományt kapott Vilmostól, Warenne grófjától, illetve földbirtokot az oxfordshire-i Hook Nortonban, annak urától, Robert d’Oillitől. Hugues de Payens és Fulko – világi követőik és az új testvérek kíséretében – Akkóba vitorláztak. 1129 májusában érkeztek oda. Innen folytatták az útjukat Jeruzsálembe, ahol Fulko és Mélisande május végén házasságot kötött. Mindenki egyetértett abban, hogy Fulko a lehető legjobb választás volt, olyan ember, akinek vezetése alatt a keresztes hadat viselő bárók készségesen szolgálnak majd. Úgy látszik, egyedül Mélisande volt más véleményen. Ő volt egyébként az egyetlen, akit a jelek szerint meg sem kérdeztek az egészről. Balduin,

akit roppant elégedettség töltött el az új templomosok gyarapodása láttán, új vejével és mindenfajta egyéb utánpótlással, derűsen számításba sem vette a leányát, hanem hozzáfogott, hogy Fulkóval megvitassa, miképpen lehetne Damaszkuszt meghódítani. Ennek az lett az eredménye, hogy októberben csatát vívtak, amely a frankok teljes vereségével végződött. A csaták kimenetele – még ma is – bizonyos mértékig a véletlenen múlik. Sokkal inkább így volt ez a 12. században, amikor nem léteztek megfelelően kiképzett, fegyelmezett állandó hadseregek. Az a döntés, hogy egyáltalában megütközzenek-e vagy sem, majdnem ugyanolyan fontos volt, mint maga a csata, mivel ha egyszer az ütközet megkezdődött, a dolgok jórészt kicsúsztak a parancsnok kezéből, hiszen a hadvezér szinte képtelen volt rá, hogy csata közben átcsoportosítsa katonáit. Ha a támadó sereg nem tudta kihasználni a meglepetés nyújtotta előnyt, akkor a harc kimenetele túlnyomórészt az egyes harcosok küzdőszellemén, bátorságán, hozzáértésén és a szerencsén múlott, márpedig Balduin megjelenése egyáltalában nem lepte meg a damaszkuszi mozlimokat. Az egész balsikerű akció legszervezettebb mozzanata a Banyasba való visszavonulás volt. Balduin kezdetben talán abban reménykedett, hogy a templomosok alkotják majd a sereg fegyelmezett magját. A templomosok Damaszkusz előtti magatartásáról nem készült feljegyzés, noha bizonyosan ott voltak, de ha Balduin csakugyan bennük bízott, akkor ez indokolatlan volt. Hugues és a rend többi alapítójának minden tudása és képessége ellenére a jól szervezett, egységes irányítással megvívott ütközetben a testvérek még nem állták meg a helyüket. Európában lovagoknak képezték ki őket, de még nem vált belőlük katona. Ezenfelül idegen országban, számukra ismeretlen, szokatlan vidéken harcoltak, olyan éghajlati viszonyok között, amelyektől sokat szenvedtek. A templomosok a lehető leghamarabb aprítani akarták a szaracénokat, de a damaszkuszi kaland túl korán esett meg velük. A Damaszkusznál történtek ellenére a templomosok jó benyomást

tettek szentföldi honfitársaikra. Az egyik korai krónikás, Jacques de Vitry elmondja, hogy mindig készenlétben és fegyverben álltak, „a nappal vagy az éjszaka bármely órájában szólítani lehetett őket, akár harcról, akár utazók kíséretéről volt szó. És amikor űzőbe vették az ellenséget, nem azt kérdezték »Hányan vannak?«, hanem csak ezt: »Hol vannak?«” Ezek a beszámolók eljutottak Európába, zarándokok és világi lovagok terjesztették a hírt. Felkeltették az emberek érdeklődését, ami nagymértékben hozzájárult az Európában maradt templomosok sikereihez, ezért 1130-ban tanácskozásra került sor Toulouse-ban, azzal a kifejezett céllal, hogy a templomos rendet adományokban részesítsék. A ma is Toulouse-ban őrzött kézirat – egy terjedelmes okmány – 45 adományozó nevét sorolja fel. Adományaik között szerepeltek kisebb pénzösszegek – „egy dénár most, és hat dénár, ha meghalok” –, aranytárgyak és egyházi bevételek. Akadtak közöttük egészen gyakorlatias, sőt eleven adományok is: egy férfi a legjobb lovát és páncélját ajánlotta fel, egy másik a lovát és páncélját, „ha majd meghalok, és még birtokomban lesz; ha nem, akkor húsz aranyat”, egy asszony legjobb ágyterítőjét; több asszony évenkénti adománya egy ing és egy nadrág, valamint elhalálozásukkor a legjobb köpenyegük volt. De kaptak a templomosok egyebet is. Az európai testvérek kértek, és az európai emberek újra és újra adakoztak. Angliában kaptak birtokokat Buckingham, Lincoln és Hertford grófságban és Essexben; Franciaországban földet és épületeket Dole-ban, Baudiment-ben, Carlat-ban, Soissons-ban, Laonban, Nizzában, Foix-ban, Richerechesben és La Rochelle-ben; német földön megkapták Süpplingenburg várát; Katalóniában Granena és Barbera várát; Aragóniában és Navarrában a templomosokat jelölték ki az egész ország egyharmadának örököseiül. Mindenütt tolongtak az emberek, hogy a rendhez csatlakozzanak. Napjainkban nehéz elképzelni, hogy egy szerzetesrend ennyire

népszerű legyen, és ekkora érzelmi hatást keltsen, de vonzerejének akkori okai egyértelműek. Az okok olykor magántermészetűek és egyediek voltak, például annak a lovagnak esetében, aki gyors egymásutánban elveszítette három gyermekét és feleségét, vagy annál a lovagnál, akinek a hitvese leprát kapott, miután leányt szült neki, ezért örökre távol kellett élniük egymástól. Máskor olyan emberek jelentkeztek, akik belefáradtak a fényűzésbe, a semmittevésbe, a szabadság lélekölő egyhangúságába, abba, hogy szüntelenül a holnapra gondoljanak, olyanok, akik – mint oly sokan akkor is, és most is – az egyén szabad akaratát időnként nem nagyszerű szabadságnak, hanem a legsúlyosabb tehernek érezték. A templomosok kivételes varázsa azonban főként a kor két nagy szenvedélyében, a háborúskodás és az imádkozás egyesítésében rejlett. Akkoriban sokkal nagyobb volt az egyház befolyása a társadalomra, mint ma, csak igen kivételes egyéniségek voltak képesek szembeszegülni az egyház tanításaival anélkül, hogy úgy érezték volna, könnyelműen kockára tették lelkük üdvösségét. Voltak persze szép számmal, akik ellentétbe kerültek papjukkal vagy püspökükkel, és az italozásba, a szerencsejátékba, vagy a házasságtörésbe menekültek, de ha így tettek, rossz lelkiismerettel tették. Mert különbség volt az egyháznak az emberek tudatos gondolkodására és akaratlan érzéseire gyakorolt hatása között, a kötelesség és a vágy között. Az egyház megmondta az embereknek, mit kell tenniök, és ez igen gyakran különbözött attól, amit tenni szerettek volna. A világi lovagok érezték ennek az ellentmondásnak a feloldását a legnehezebbnek, jóformán egész életformájuk gyanús volt az egyház szemszögéből. Mindezeknek az embereknek – olyan férfiaknak, akik elvesztették földjüket vagy családjukat, vagy akik méltóbb életcél után sóvárogtak, vagy eleget kívántak tenni keresztényi kötelezettségeiknek, de anélkül, hogy le kelljen mondaniok harcias hajlamaikról – a templomosok eszményi lehetőséget kínáltak. Sok szerzetesrend

létezett, amelyik imádság, elmélkedés vagy könyörületes cselekedetek ellenében üdvözülést kínált, de csak a templomosok ígértek harccal kivívható öröklétet. Azok pedig, akik alkalmatlanok voltak a harcra – a nők, az idősek, a gyengék és mindenki, aki ilyen vagy olyan ok miatt nem hagyhatta el otthonát –, ugyancsak elnyerhették az üdvözülést a templomos rend révén: újra és újra érkeztek az ajándékok – „bűneim bocsánatáért”, „lelkem gyógyulásáért”, „a magam és testvérem lelkének a kárhozattól való megváltásáért”, még az elhunytakat is bele lehetett venni a fogadalomba: „Én és testvérem, nővéreink és az ő férjeik adják ezt Salamon Temploma szegény lovagjainak, hogy minden bűnünk bocsánatot nyerjen, s hogy szüleink összes bűnei megbocsáttassanak…” Amikor a templomosok új testvért fogadtak be maguk közé, igényt tartottak minden tulajdonára, ezzel tehát a maguk szempontjából előnyös üzletet kötöttek, de az is roppant értékes volt, amit ők nyújtottak érte. Egyesek, akik egyébként megfeleltek volna, a templomosok életét akár a szigorú fegyelem, akár az önmegtartóztató életmód miatt, akár a minden részletében előírásokkal szabályozott jellege következtében elviselhetetlennek érezték. Az ő számukra is akadt megfelelő megoldás: lehetett belőlük pártoló tag, mint Anjoui Fulko, vagy csak meghatározott időre csatlakoztak a rendhez. Közülük sok volt a családos ember, ezek nem óhajtották örökre elhagyni családjukat, vagy olyan férfiak, akiknek gyermekei már felnőttek. Bármennyi kötelék fűzött valakit a világi élethez, azért megtalálhatta az utat a testvériség valamelyik ágazatához. Hugues de Payens maga is nős volt – ez egyike azon kevés részletnek, amelyet életéről ismerünk. Felesége meghalt, azt azonban nem tudjuk, hogy mikor; talán épp halála volt az ok, ami ezt a férfit arra ösztönözte, hogy elmenjen a keresztes háborúba. Volt egy fiuk, aki a sensi Saint-Colomb kolostor apátja lett, és – akárcsak apja – a középnemesek sorába tartozott. Ez a nemesi réteg a rend népszerűségének fontos forrása volt: az emberek

akkoriban éppolyan sznobok voltak, mint manapság. Hugues legalább annyira társadalmi rangjának köszönhette a sikereit, mint Szent Bernát ajánlásának. Amikor egy eszme társadalmilag kívánatossá, vallási szempontból tiszteletreméltóvá, belsőleg áhítottá válik, akkor többé semmi akadálya annak, hogy sikert arasson. A patak áradattá duzzadt. Hugues állítólag 300 új testvért vitt vissza magával a Szentföldre, és egyre több ember, pénz, ló és fegyver özönlött a nyomukban. Minél több, annál jobb, legalábbis Balduinnak ez volt a véleménye; a Szentföld védelméhez szükség volt mindenre, amit Európa adhatott. 1130-ban Jeruzsálemben már régen elfeledték az 1127. évi békét. István, a pátriárka elutasította az egyezkedést, északon pedig a mohamedánoknak új vezérük támadt. Zenginek hívták, békésen jutott hatalomra: 1128. június 28-án Aleppo kormányzójává tették. A békés kezdet ellenére úgy határozott, hogy kiűzi a frank betolakodókat a Szentföldről, és 1130-ra Szíria északi részén már ő volt az úr. Antiochia ifjú fejedelme, II. Boemund, aki Balduin másodszülött leányát, Alizt vette feleségül, és így a veje lett, 1130 februárjában, 22 esztendős korában elesett egy csatában. Csak egy leánygyermek maradt utána, fiú nem, Aliz pedig – az önfejű, becsvágyó, civakodó hajlamú Aliz – nyomban régenssé nyilvánítatta magát, és felajánlotta hűbéresi hűségét Zenginek. Ez minden szempontból árulásnak számított: cserbenhagyta vallását, kultúráját, társadalmi köreit és királyát, aki egyúttal az apja is volt. Felfedezhető bizonyos fajta lelki nagyság ebben a tettében, de nem járhatott sikerrel. Balduin és Fulko Antiochiába sietett, ahol Aliz bezárta előttük a kapukat, de a város bárói a király oldalára álltak, mivel egész lelki alkatuk, minden porcikájuk azt diktálta, hogy így cselekedjenek. Aliznak szerencséje volt, sorsáról Balduin döntött, s mivel a leányáról volt szó, nem végezték ki, csak száműzték. Antiochiában tehát ismét Balduin lett a régens, bár e tisztesség elől örömest kitért volna. Viszont ez az év hozott számára némi

könnyebbséget is: meghalt István, a pátriárka, egyesek szerint megmérgezték. Könnyen lehet, hogy valóban így történt. István legalábbis egy cseppet sem áltatta magát azzal, hogy a király kedveli őt; amikor Balduin meglátogatta, és azt kérdezte: „Hogyan érzed magad?”, a pátriárka így válaszolt: „Attól tartok, felséges uram, úgy, ahogyan kívánod.” Az egyház helyzete Európában is meggyengült. 1130. február 13-án éjjel meghalt Honorius pápa, és az Angolszász Krónika szerint „ekkor olyan eretnekségek támadtak, aminők eddigelé sohasem léteztek. Bárcsak Krisztus útmutatással szolgálna szerencsétlen népének!” Szakadás az egyházban, két igénylő a pápai székre: a hatalmas keresztény birodalom számára, amely az egység megteremtésére törekedett, ennél rútabb dolog nem is történhetett. Mindennek a keleti kereszténységre gyakorolt közvetlen hatása enyhébb formában jelentkezett. A tengerentúliaknak túl sok, sürgetőbb problémával kellett szembenézniük. Balduin számára Európa időben és térben igen távoli volt; ha a nyugati keresztények nem képesek rendben tartani a házuk táját, az nem az ő dolga, feltéve, ha továbbra is elküldik számára a támogatást. Ekkorra már kezdett öregedni – megkoronázásakor, 1118-ban hatvan körül lehetett és belefáradt a küzdelembe. Nem kívánt mást, csak biztosítani a békét királysága számára a halála után. Ezért 1131 nyarán, amikor közeledni érezte halálát, összehívta főnemeseit, és azt ajánlotta, hogy Fulko és Mélisande legyenek társuralkodók. A főurak és lovagok készségesen beleegyeztek ebbe, majd Vilmos az új pátriárka – Istvánnal ellentétben békeszerető férfiú – Balduint szerzetessé és a Szent Sír kanonokává avatta. Szinte nyomban ezután a király meghalt. Péntek volt, 1131. augusztus 21-e. Fulkót és Mélisande-ot három héttel később, szeptember 14-én együtt megkoronázták. A házaspárnak volt egy fia, akit nagyapja után szintén Balduinnak hívtak. Szülei mindketten nagyon népszerűek voltak, házasságuk – amennyire csak lehetséges – ideálisnak látszott.

Fulko uralkodása mégis politikai viszálykodással kezdődött: újra Aliz volt a bajkeverő. Apja halálakor ismét magának igényelte Antiochia régensségét, és ezúttal az ügyet nem lehetett olyan egyszerűen megoldani, mint az első alkalommal. A Szentföld északi vidékeinek főurai nem tettek hűségesküt Fulkónak, Aliz még kevésbé. Európában gyakran előfordult, hogy a királyné lett gyermekének régense, továbbá vitás volt Jeruzsálem Antiochia feletti hűbérúri felsőbbsége. Fulkónak némi nehézségek árán sikerült elnyomnia a lázadást; magának követelte a régensséget, mire Aliz meghátrált, és a hatalmat Antiochia várkapitányára ruházták. Ez a megoldás nem volt sem kielégítő, sem végleges: feltárta Fulko jellemének gyengeségét: ebből az emberből hiányzott Balduin könyörtelensége. Szerette, ha szerették, márpedig a harcias Szentföldön az ilyen vágy gyengeségnek számított, főként egy király esetében. A Keleten támadt politikai nehézségek megfelelője Európában a megoldatlan egyház szakadás volt. Nyugaton azonban akadt döntőbíró: egy férfi, akit mindenki tisztelt, és akinek döntése végleges megoldást kínált: Clairvaux-i Bernátot kérték fel az ítélkezésre. Egyetlen ember, egy apró termetű, törékeny, de rendkívüli férfiú kezében volt az egész kereszténység sorsa, ő lett Keleten és Nyugaton az egység nemzetközi apostola. A két vetélkedő pápa mindegyikének volt bizonyos jogcíme a pápaságra. Az elsőt, aki a II. Ince nevet vette fel, a haldokló Honorius javasolta a bíborosoknak, és négyen el is fogadták. A másikat, aki II. Anacletusnak nevezte el magát, csak ketten támogatták. Már jóval Honorius halála előtt tudni lehetett, hogy Anacletus pápa szeretne lenni. Gazdag, becsvágyó római volt, vagyona és társadalmi helyzete révén befolyást gyakorolt a város pártjaira. Sokan kapzsisággal, szentségtöréssel, szimóniával (tisztségek áruba bocsátásával) és esküszegéssel vádolták. A vádaskodások széles körben terjedtek, márpedig ilyen jellemvonások nyilvánvalóan nem tettek alkalmassá valakit a pápai szék betöltésére. Azok azonban, akik tartottak tőle,

hogy Anacletusból pápa lesz, féltek a befolyásától is, ezért a kánonjoggal teljességgel ellentétben álló fortéllyal igyekeztek elébe vágni megválasztásának. Az új pápa megválasztására csak három nappal a régi pápa halála után kerülhetett volna sor, Incét azonban támogatói még Honorius életében pápává választották. Anacletust ezzel a legkevésbé sem lehetett félretenni az útból, nekilátott saját választása szervezésének, majd – hogy egyértelművé tegye álláspontját – úgy döntött, hogy polgárháborút támaszt Rómában. Megtámadta azt az épületet, amelyben Ince tartózkodott, de visszaverték. Ekkor híveivel erőszakkal elfoglalta a Szent Péter bazilikát, elrabolta a székesegyház kincseit, köztük az arany feszületet, majd – miután ezt a műveletet más templomokban is megismételte – sikerült megvásárolnia azoknak a római polgároknak a támogatását, akik még nem álltak mellé. Néhány nappal később a város két különböző pontján mindkét pápát felszentelték. Egyikük sem volt hajlandó lemondani tisztségéről a másik javára, és Ince, aki Rómát nem érezte biztonságosnak, francia földre menekült. Ott találkozott VI. (Kövér) Lajossal, valamint Henrik angol királlyal, és segítséget kért tőlük. Bizonyos idő elteltével Lajos úgy határozott, hogy támogatja Incét, ehhez Clairvaux-ból segítségül hívta Bernátot. Egyikük sem, sem a kövér király, sem a becsvágyó pápa, sem a későbbi szent nem láthatták előre tetteik következményeit, azt, hogy ezzel készítik elő a templomosoknak juttatott addigi legnagyobb adományt. 1130-ban, a szakadás kezdetével szinte egy időben, Anacletus levelet írt egy ismeretlen személynek, azt állítva, hogy „az egész keleti egyház, Jeruzsálem, Antiochia és Konstantinápoly egyházai velünk vannak, felkeresnek bennünket és baráti kapcsolatokat létesítenek velünk”. 1132-ben, röviddel azután, hogy Bernát a meghívást kapta, Ince így írt Lajos királynak: „Hódoló és engedelmességet fogadó levelet kaptunk testvérünktől, Vilmostól, Jeruzsálem pátriárkájától.” Valójában a keleti keresztényeket nem érdekelte túlságosan a kérdés,

Fulkót pedig mindnyájuk közül talán a legkevésbé, neki félelmetes családi válság vonta el a figyelmét. Mélisande fele annyi idős volt, mint ő, és szép. Fulko hiába volt népszerű Jeruzsálem főurainak körében, az asszony nem sokat törődött férjével, ezzel az alacsony, közönséges és vörös hajú alakkal. Akadt azonban másvalaki, aki érdekelte: unokatestvére, Hugues du Puiset, Jaffa ura. A fiatalember Balduin udvarában nőtt fel, és nagyjából egyidős volt Mélisande-dal. Akárcsak Mélisande, ő is házas volt, és akárcsak Melisande-é, az ő házastársa is jóval idősebb volt nála. Házasságkötésük után a két fiatal továbbra is ugyanolyan szoros kapcsolatban maradt egymással, mint azelőtt. Botrányos pletykák terjedtek róluk, és Fulko, aki nagyon szerette hitvesét, féltékeny lett. Az udvar két pártra szakadt, az egyik a király, a másik a gróf mellé állt. Hugues de Puiset-t ekkor árulással vádolták meg, azt állítva, hogy a király életére tör. A tárgyalás napján nem jelent meg, végül bűnösnek nyilvánították. Mélisande és a pátriárka kegyelmet kért a királytól, aki mindig igyekezett felesége kedvében járni, és végül beérte azzal, hogy Hugues-t három évre száműzzék. Hugues-t azonban, közvetlenül azelőtt, hogy száműzetésbe kellett volna indulnia, megkéselték, és súlyos sebébe kis híján belehalt. Érthető módon mindenki Fulkót gyanúsította. A támadót elfogták, ő azt állította, hogy a merénylet a saját ötlete volt. Halálra – végtagjainak levágására – ítélték. Miután mindkét lábát és mindkét karját levágták, a haldokló ismét tisztázta a királyt. Hugues azonban nem sokkal később meghalt, és bár erről Fulko nem tehetett, Mélisande sosem bocsátott meg neki. A templomosok feljegyzései ezekről az évekről szinte semmit sem mondanak, de egyes dolgokra mégis következtetni lehet a töredékekből. Hugues de Payens, a templomos rend nagymestere levelezett Clairvaux-i Bernáttal. Bernát egyik hozzá írt levele ránk maradt. Akkortájt írhatta a szent, amikor belekeveredett a pápai szakadás bonyodalmaiba, és az apró termetű szerzetesnek rengeteg

dolga lehetett. A levél hosszú, Hugues de Payens-nak címezték, de arra szánták, hogy tartalmát mindenki megismerje. De laude novae militiae – Az új lovagság dicsérete – címen ismert. „Egyszer, kétszer, háromszor kérted már tőlem, kedves Hugues – írta Szent Bernát –, vetnék papírra számodra és testvéreid számára néhány bátorító sort, és mivel nekem tilos a lándzsát forgatnom, tollammal szálljak szembe a gonosz zsarnokokkal; azt bizonygattad, hogy ezáltal nagy hasznodra lennék… Vártam egy ideig, mielőtt válaszoltam Neked. Nem azért, mintha nem méltányoltam volna kérésed, hanem azért, hogy képes legyek minél jobban eleget tenni neki. Az igazat megvallva, elég soká várattalak.” A levél kellőképpen igazolta a hosszú várakozást: tizenhárom fejezetben zengte a templomosok dicséretét, kiegészítve a világi lovagok csípős bírálatával. „Új lovagság jelent meg a Megtestesülés földjén, olyan lovagság, amely kétfelé hadakozik: küzd hús-vér ellenfeleivel és a gonoszság szellemével is. Nem azt tartom bámulatra méltónak, hogy ezek a lovagok testi erővel állnak ellent a valóságos ellenségeknek, mivel ez – úgy tudom – nem ritkaság. De ők a lélek erejével küzdenek a bűn és a démonok ellen, amit nemcsak csodálatra méltónak tartok, hanem olyasminek, ami méltó rá, hogy minden dicséretet megadjunk az Isten embereinek… A lovag, aki lelkét a hit fegyverével védelmezi, ugyanúgy, mint ahogyan testét páncélinggel fedi be, valóban félelem és gáncs nélkül való. Kétszeres vértezetében nem riad meg sem az emberektől, sem a démonoktól.” Azok között, akik ismerték a templomosokat, akadtak néhányan, akik nem tudták összeegyeztetni a vallásos ember és a háború eszméjét, a kánonjogban és a közgondolkodásban ez a kettő nem fért össze egymással. A gyilkosság, még ha csata közben történik is, mindenképpen emberölés, Bernát azonban diplomatikus szofisztikával különbséget tett a világi lovagok öldöklése és a között, amit ő a szent lovagok malicídiumának nevezett. Az utóbbiaknak

azért kellett embert ölniök, hogy elpusztítsák a gonoszt. Az ellenséget a gonoszság megtestesülésének tekinteni: már régóta ezzel kezdődik mindenfajta háborús propaganda, és Bernát évszázadában éppoly hatásosnak bizonyult, mint a miénkben. Bernátnak a közönséges lovagokkal szemben tanúsított lekicsinylő magatartása nem ismert határokat. Ugyanolyan léháknak és semmirekellőknek látta őket, amilyen fontosnak és dicséretre méltóknak a templomosokat. „Lovaitokat selymekkel aggatjátok tele, páncélotokat elmondhatatlan cifraságokkal feditek el. Kifestitek lándzsáitokat, pajzsaitokat és nyergeiteket. Kantáraitok és kengyeleitek arannyal, ezüsttel és drágakövekkel ékesek. Pompásan felcicomázzátok hát magatokat a halál számára, így vágtattok a pusztulásba… Lovaghoz illő díszek ezek a csecsebecsék, vagy inkább asszonyok csiricsáré cifraságai? Azt hiszitek talán, hogy elhárítja majd ellenségeitek fegyvereit az arany? Hogy megkímélik az ékköveket? Hogy a selymet nem lehet keresztüldöfni? A lovagok számára három dolog fontos a csatában: legyen felkészült a maga védelmére, fürge, ha nyeregbe kell szállnia, végül serénykedjék a harcban. Ti azonban éppen ellenkezőleg cselekedtek: olyanok vagytok, akár az asszonyok, hosszú a hajatok, hogy nem is láttok tőle, ruháitok is oly hosszúak, hogy a lábatokat söprik, finom, puha kezeteket roppant kabátotok ujjába rejtitek, azután pedig ebben az öltözékben a leghiábavalóbb és legnevetségesebb célokért küzdötök!” A hivalkodás csak akkor lehet sikeres, ha komolyan veszik. Bernát véleménye a világi lovagokról annyira találó volt, oly mesterkéletlen és annyira kínos, mint a gyermeké, aki keresztüllátott a császár „új ruháján”. Az ellentét a templomosok és a többi lovag között aligha lehetett volna nyilvánvalóbb. A legutolsó fenntartások is megszűntek, az emberek mindenütt a szent lovagok megsegítését követelték. A Kelet latin államaiban még mindig nagy volt a zűrzavar, minden emberre szükség lett volna. Fulko szinte állandóan úton volt;

lázadásokat fojtott el, városokat védelmezett, esetenként elfoglalt egy új területet. Uralkodásának első éveiből mindössze egy – az 1134. – volt még viszonylag békés. De 1136-ban az egyik folytonosan visszatérő problémája, Aliz és Antiochia ügye végre megoldódott egy pompás cselszövés eredményeként. Aliz második lázadása után Fulko természetesen kénytelen volt magára vállalni Antiochia régensének tisztét, de a hatalmat átruházta valakire, aki nemsokára meghalt. Utóda rendkívül kellemetlen férfi, Radulph mamistrai püspök lett, aki – akárcsak Aliz – a lehető legnagyobb egyéni hatalomra törekedett. Tárgyalásokat kezdett a száműzött Alízzal, az utóbbi pedig megkérte Mélisande-ot, hogy járjon közbe az érdekében Fulkónál. Fulko, aki még mindig igyekezett felesége kedvében járni, megengedte Aliznak, hogy visszatérjen Antiochiába. Amint megérkezett, nyomban megszabadult Radulphtól, majd pedig avégett, hogy megszilárdítsa a már-már neki jutott hatalmat, úgy döntött, hogy lányát, Konstanciát hozzáadja a bizánci császár fiához. A frank lovagok és bárók visszarettentek ettől a gondolattól, és kétségbeesett üzenetet küldtek Fulkónak: arra kérték, hogy a lehelő leggyorsabban keressen más férjet Konstanciának. Fulko hirtelenjében csak egy módot látott rá, hogy a házsártos Aliztól örökre megszabaduljon: a legnagyobb sietséggel a Szentföldre hívta Poitiers-i Rajmund francia főnemest. Versenyt kellett futnia az idővel, hiszen Konstantinápoly sokkal közelebb volt, mint Európa, márpedig a bizánci császárt érdekelte Aliz ajánlata. Rajmund azonban gyorsan utazott, és már 1136 áprilisában megérkezett Antiochiába,, ahol – Fulko utasításának eleget téve – üzent Aliznak: azért jött, hogy megkérje a kezét. Ez teljességgel hihetőnek tűnt: Rajmund 37 éves arisztokrata volt, Aliz ekkor körülbelül 29 esztendős lehetett, a kis Konstancia viszont mindössze kilenc. Alizt izgalom fogta el a hír hallatára, visszavonult palotájába, és felkészült az előkelő kérő fogadására. Ezúttal nem tagadhatunk meg tőle némi együttérzést, hiszen szörnyűségesen

becsapták. Miközben ő készülődött, lányát eltávolították a palotából, átadták Rajmundnak, a férfit és a kislányt pedig összeadták. Aliz teljesen tehetetlen volt. Rajmund, mint Konstancia férje rangban felette állt; mint főnemes és katona azonnal megnyerte a város báróinak támogatását, és hűséges maradt Fulkóhoz. Aliz, megfosztva a hatalomtól, dühösen elhagyta Antiochiát, és soha többé nem tért vissza. Európában a pápaság kettészakadása, a Szentföldön belviszályok, háborúskodás, hálaadás és cselszövés: ilyen körülmények között folytatták a templomos lovagok tevékenységüket, és figyelték rendjük gyarapodását. És ekkor, 1136. május 24-én Hugues de Payens meghalt. 66 éves lehetett, akkoriban tehát vénembernek számított, és hosszú élete során olyasmiben lehetett része, ami csak nagy ritkán adatik meg valakinek: megérhette álmának beteljesülését. Rendkívüli, szerencsés és – hadd reméljük – boldog ember volt.

Omne datum optimum Franciaország és a Szentföld, 1139-1153. „Lásd, én adok ma előtökbe áldást és átkot!” (MÓZES V., XI, 26.) Az önmagát pápává kikiáltó II. Anacletust 1135-ben a pisai zsinaton II. Ince, valamint 56 francia és itáliai főpap – köztük Szent Bernát – kiközösítette. Bernát mindenben támogatta Incét, és bár több mint két évig tartott a viszálykodás, végül úgy látszott, sikerül úrrá lenni a szakadáson. Ezt Bernát jóformán minden külső segítség nélkül, egymaga vitte végbe. Kétéves küzdelme során napról napra nagyobb lett a befolyása, a pisai zsinat pályájának csúcspontja volt. A templomosok állhatatos barátjaként minden követ megmozgatott az érdekükben. Amikor Hugues-nek írt nyílt levele egész Európában ismertté vált, az adományok áradata tovább duzzadt. A rendet különösen kedvelték Spanyolországban, Portugáliában, Languedocban és Angliában, ahol az újonnan megkoronázott István király az Oxford melletti Cowley-ben lévő földbirtokát adományozta nekik, amit aztán adományainak hosszú sora követett. A pisai zsinat május 30. és június 6. között, nyolc nap alatt elérte másik célját is: Bernát útmutatásával és Ince jóváhagyásával módosították és kiegészítették a templomos rend szabályzatát. Incének ez volt első hivatalos beavatkozása a rend életébe. Elkerülhetetlen volt, hogy Ince gyorsan szívébe zárja a templomosokat; az a lelkes segítség, amelyet Bernát mindkettőjüknek nyújtott, erre elegendő biztosíték volt. A megválasztása körüli bonyodalmak azonban egy dologra megtanították Incét: ahhoz, hogy az egyház vallási szervezete működhessen, világi mozgatóerőre van szüksége. Még egy olyan

szakadás, amilyen éppen csak elmúlt, végzetes volna, mert aligha akad még egy szent, aki a sebet ismét begyógyítaná. Keleten és Nyugaton egyaránt voltak olyan keresztények, akik helytelenítették, hogy az anyaszentegyház nem tett meg mindent azért, hogy keleti gyermekeit megvédelmezze. Hugues de Payens és az idős jeruzsálemi király, II. Balduin elhunytával a keresztesek első nemzedéke kihalt, az első lelkesedés lángja kihunyt, Fulko nehézségei szervezett segítséget tettek szükségessé. A rend új nagymestere ugyancsak francia volt, Robert de Craon, akit Burgundi Róbert néven is ismertek. Meglehet, azonos volt a titokzatos, meg nem nevezett kilencedik alapító taggal, vagy az is lehet, hogy igen korán, nem sokkal alapítása után csatlakozott a kis csoporthoz, mivel egy 1125-ben Názáretben kelt okiratot „Róbert, a templomos” írt alá tanúként, de biztosat nem tudni. Az első időkben a templomos rend óhatatlanul nagymesterének jelleméhez és természetéhez idomult. Hugues nemzetközi hírű, tetemes vagyonnal rendelkező rendet hagyott maga után, amely Róbert alatt már az egész óvilágra kiterjedő politikai tényező lett. Akárcsak Hugues, Róbert is arisztokrata volt, de előkelőbb családból való: ősei között francia királyokat is találunk, és a hagyomány sógoraként tartja számon Anzelmet, Canterbury érsekét. Hugues erkölcsi meggyőződése és higgadtsága csaknem ugyanolyan lenyűgöző erejű volt, mint Bernáté, Róbert azonban, noha istenfélő ember, egyúttal diplomata is volt, aki ismerte az embereket, és ügyesen befolyásolta őket abba az irányba, amelyet helyesnek tartott. Két bátyja volt, márpedig egy főnemes legkisebb fiának az egyetlen módja arra, hogy társadalmi rangjának megfelelő életet élhessen, a jó házasság volt. Róbert meg is próbálkozott ezzel, nem teljesen sikertelenül: született egy fia, Anzelmnek hívták, a hírneves érsekről kapta nevét, később London püspöke lett. Amikor azután Róbert felesége meghalt, a templomos rend kínált számára új lehetőségeket.

37 éves lehetett, amikor a Szentföldre ment, Orbán pápa ugyanis Róbert lakóhelyén is hirdette az első keresztes hadjáratot, és Róbert még gyermekként hallotta őt. Úgy látszik, a katonáskodást egyenesen neki találták ki, nem sokkal külföldre érkezése után már a templomos rend sénéchalja volt, Hugues után rangban a második. 1132-ben ebben a minőségben visszatért Európába, hogy újoncokat toborozzon, és átvegye az adományokat. Ezután ismét öt évet töltött a Szentföldön, és amikor 1138-ban újból visszatért Nyugatra, már ő volt a templomos rend nagymestere. Anacletus ellenpápa 1138. január 25-én meghalt, „lemetszették az életképtelen ágat, a sorvadt végtagot” – írta Szent Bernát. „Arra a gonosztevőre gondolok, aki bűnbe vitte Izraelt: elnyelte a halál, és elsüllyedt a pokol gyomrában.” Anacletus sosem ismerte el Incét pápának, és haláláig hatalmában tartotta Rómát. Most Ince végre beléphetett az örök városba, ő és Róbert tehát már ott találkoztak egymással. A templomosoknak Rómában is volt rendházuk, ahol Róbert lakhatott, de a pápa és a nagymester beszélgetéseire valószínűleg a Lateránban került sor. Róbert már bebizonyította vezetői képességeit, Incével folytatott tárgyalásai megmutatták szakértelmét a rábeszélésben is. Amint Ince is jól tudta, Róbert testvériségére különleges feladat hárult. Róbert azzal érvelt, hogy ezt a kötelezettséget csak akkor lehet teljesíteni, ha a templomosokat különleges jogokkal ruházzák fel. A keresztény Kelet nem önellátó, csaknem mindent, amire szüksége van, Nyugatról kell importálnia. A zarándoklat az itáliai kikötők jövedelmező vállalkozása lett, a hívők áradata végtelen, de bár a templomosok minden tőlük telhetőt elkövettek, a pénzhiány következtében elérkeztek lehetőségeik határához, mivel kénytelenek voltak tizedet fizetni az egyháznak, és mert alárendelték őket a jeruzsálemi királynak és a pátriárkának. Ha a király és a pátriárka civakodik, ezt a templomosok irántuk tanúsított hűsége szenvedi meg. A nagylelkű adományok, amelyeket a keresztény világban mindenhonnan kaptak, a szétszórt birtokaikra

kivetett tized és a helyi adók mind sokkal inkább terhet jelentenek számukra, semmint áldást. A rend felelőssége mérhetetlenül megnőtt azóta, hogy letették első fogadalmukat: a Jeruzsálembe vezető utakat biztonságossá teszik a zarándokok számára, hiszen több lett az út és sokkal több a zarándok; ott vannak távoli rendházaik, váraik, majorságaik igazgatásának terhei, és mindenekelőtt a Szent Királyság védelmezése. És bár a keresztényeknek és mindenekfelett az egyháznak hűséggel tartoznak, a testvéreknek nagyobb cselekvési szabadságra volna szükségük. E találkozások pontos időpontja nem ismeretes, de Incének bizonyára nem sok időre volt szüksége hozzá, hogy áldását adja. Felismerte a nagy lehetőséget, s még az év vége előtt kidolgozta a követendő stratégiát. Egy már meglévő és a végsőkig hűséges hadsereget ajánlottak fel neki, mindössze egyetlen, határozott lépést kell megtennie, és bebizonyíthatja: az egyház igenis kész rá, hogy gyermekeinek segítséget nyújtson, ezzel egy csapásra elnémítja bírálóit, és gondoskodhat az egyház világi védelméről. A lépésnek, amelyre elszánta magát, nem voltak előzményei, és az egyház egész történelme folyamán példa nélkül maradt. 1139. március 29-én hozták nyilvánosságra. „Ince püspöktől a mi kedves fiunknak, Róbertnek, a jeruzsálemi Templom szent lovagjai mesterének és az ő utódainak és testvéreinek, mind a jelenben, mind pedig a jövőben mindörökké: Omne datum optimum…” „Mind közül a legnagyszerűbb adomány” – a hangzatos kifejezés lehetett volna egyszerű szónoki fordulat, de Ince szó szerint értette, amit mondott. Először is felhatalmazta a templomosokat, hogy maguk jelölhetik ki káplánjaikat, akik azután a nagymesternek tartoznak felelősséggel és nem valamelyik helyi püspöknek. Feljogosította továbbá őket, hogy fölépíthetik saját templomaikat. Ez a két intézkedés már önmagában is eléggé forradalmi újításnak számított, mivel addig a templomos rend – káplánjai és szentélyei

vonatkozásában – a püspököktől függött. De következett még egyéb is: az egyház védelmezőit az egyháznak támogatnia kell, ezért a keresztény világban minden egyházi személynek kifejezetten megtiltották, hogy tizedet követeljen a templomosoktól, bár a templomosok szedhetnek tizedet másoktól. Majd pedig, egy végső, cifra szóvirágokkal teletűzdelt rendelkezéssel Ince megszabadította a templomosokat minden felettestől, saját magát kivéve. Evilági vezetőik csupán a rendnek tartoznak felelősséggel, de egyetlen fejedelemnek, királynak vagy császárnak sem; egyetlen püspök, érsek vagy pátriárka sem követelhet tőlük hűségesküt, mert ez kizárólag a pápa előjoga. Senkinek sincs joga rá, hogy eskütételre bírja vagy hűbéresküre kötelezze a templomosokat, egyetlen világi vagy egyházi személynek sem szabad megváltoztatnia a templomos rend szabályzatának statútumait. Saját törvényeik vannak, csakis a nagymester és a lovagok egyetemes káptalanja változtathat rajtuk. A templomos rend tehát, huszonegy évvel alapítása után, nagykorú lett. Ince átadta a templomos rendnek az egyház kulcsait, a királyság kulcsait, és ha ez lehetséges, nekik adja magának a mennyországnak a kulcsait is. Teljes szabadság e földön, teljes függetlenség: ez volt mind közül a legnagyszerűbb adomány. Szent Bernát, a templomosok korábbi lelki patrónusa bizonyára örvendezett e hír hallatán, sőt lehetséges, hogy személy szerint is befolyást gyakorolt Ince döntésére, és része volt abban, hogy a templomosok elnyerjék a világon egyedülálló státusukat, mivel 1138 nyarán Rómában, a templomosok házában időzött. A legenda szerint amikor eltávozott, talán véletlenül, talán szándékosan hátrahagyta egyik vászontunikáját, amelynek érintésétől egy beteg templomos meggyógyult. Akár igaz a történet, akár nem, annyi bizonyos, hogy az események idején Bernát Rómában volt, és kétségkívül ismét találkozott Incével. Egyedül a kövér francia király, VI. Lajos maradt távol, máskülönben teljes lett volna az eredeti triumvirátus, amely előkészítette a terepet a templomosok teljes körű

jogai előtt, csakhogy Kövér Lajos ekkor már egy esztendeje halott volt. Utóda VII. Lajos, az új király, akinek Ifjú volt a mellékneve, mindössze tizenhat éves volt, amikor trónra lépett. Ebbe a roppant vallásos fiatalemberbe azért bizonyos anyagias hajlam szorult. Amikor hírét vette, milyen „adományt” kaptak a templomosok Incétől, rendelkezést bocsátott ki, amellyel minden további adományt korlátozott: alattvalói a rendnek adományozhatnak bármit, amit csak akarnak, a várak és a városok kivételével, de azzal a feltétellel, hogy adományaik semmilyen módon sem csorbíthatják a korona jogait. Gyors és előrelátó intézkedés; eléggé ritka Ifjú Lajos esetében, feltehetően főemberei tanácsára cselekedett így. Hasonlóképp reagáltak mindazok, akik hirtelen elveszítették hatalmukat a templomosok felett. A tized alóli mentesülés állandó csatározásokat váltott ki, és ezek több évtizeden át tartottak Keleten és Nyugaton. Keleten – Vilmos, Tűroszi érsek és történetíró szerint – főként „a jeruzsálemi pátriárka volt az, aki mindig támogatta a rendet és pártolta, hogy kedvezményekben részesítsék őket”. Különösnek, sőt botrányosnak tartotta, hogy most éppen őt fosztják meg a rend felett gyakorolt minden jogától. Róbertet a jelek szerint nem aggasztották túlságosan ezek a bírálatok. A közemberek szemében a templomosok újonnan elnyert szabadsága csak vonzóbbá tette a rendet, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna, és Róbert ki is aknázta ezt a hangulatot avégett, hogy elérje: a szabályzat csaknem érthetetlen latin nyelvű szövegét fordítsák le a francia köznyelvre. És ekkor történt valami, ami meglepte, és attól kezdve mindvégig zavarba hozta az embereket. Egy ilyenfajta szabályzat lefordítása egyszerű dolog, gondolná az ember, tévedéseknek aligha szabad előfordulniuk benne. Mégis két eltérés van a latin és a francia nyelvű szabályzat között, éspedig a rend élete szempontjából alapvető fontosságú különbség. Az első – és a kisebb jelentőségű – az új

testvérek próbaidejével kapcsolatos. Az eredeti szabályzat szerint az új testvéreket egy ideig noviciusnak (próbaidősnek) tekintették, ennek tartamát „a mester megítélésére és megfontolására” bízták, „a belépni kívánó életének becsületességétől függően”. Egyszerű feltétel; bármely egyházi rendben szokásos gyakorlat. A francia nyelvű szabályzatból mégis teljes egészében kihagyták. Könnyű volna ezt a másoló hibájául felróni, ha nem volna egy másik, sokkal fontosabb eltérés. A pápa leghatalmasabb vallási fegyvere a kiközösítés volt, ennek révén az embereket, amíg éltek, megakadályozhatták abban, hogy belépjenek a templomba, részt vegyenek a misén, sőt elméletben még abban is, hogy egyáltalán kapcsolatot tartsanak fenn a többi kereszténnyel. A kiközösítettek számára az első két tilalom persze nem sokat jelentett, a harmadikat pedig nem vették komolyan, a kiközösítés azonban kiterjedt a holtakra is, elszakítva az illetők lelkét Istentől. A hívők számára a kiközösítés félelmetes fenyegetés és szörnyű büntetés volt, és az a személy, aki kapcsolatot tartott a kiátkozottakkal, maga is kiközösített lett. Éppen ezért a templomos rend latin nyelvű szabályzata tiltotta a kapcsolatot a templomosok és a kiátkozottak között, mondván: „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint ki nem közösített lovagok gyülekeznek, azt mondjuk: el kell mennetek.” A francia szabályzat viszont ezt a logikus utasítást a visszájára fordította, sőt meg is erősítette: „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint kiközösített lovagok gyülekeznek, azt parancsoljuk: el kell mennetek. Ha van közöttük akár egy is, aki csatlakozni kíván a rendhez, ne törődjetek az evilági előnyökkel, hanem csupán az ő lelküknek az örökkévalóság számára történő megmentésével.” Talán erre is rá lehetne fogni, hogy a figyelmetlen másoló újabb tévedése, és ezt az érvet netán el is lehetne fogadni, ha csupán egyetlen szó maradt volna ki, még ha olyan kulcsfontosságú is, amilyen a „nem” a „ki nem közösített”-ben. Ez az állítás azonban

nyomban megdől: a kiközösítettek felkeresésére felszólító parancs szókészlete más, megfogalmazása sokkal erőteljesebb, mint a korábbi tilalom, és a következő cikkely még ennél is messzebbre megy. A latin szöveg ugyanis azt mondja, hogy a testvérek „legyenek nagyon elővigyázatosak és akadályozzanak meg minden testvért abban, hogy olyan emberrel legyenek együtt, akit nyilvánosan kiközösítettek”. A francia szöveg ezt teljesen megváltoztatja, és a következőt mondja: „Semmilyen egyéb módon ne érintkezzenek a templomos testvérek nyilvánosan kiközösített emberekkel.” Ez az utóbbi változtatás, a maga korlátozó, de sajátos módon mégis bátorító hangvételével a hitelesség érzetét kelti, azt az érzést, hogy a szabályzatot szándékosan változtatták meg. Természetesen semmi akadálya sem volt annak, hogy a szabályzatot – akár ilyen radikális módon is – megváltoztassák. A francia nyelvű szabályzat azonban minden egyéb tekintetben azonos a latinnal, és ez felveti a kérdést: miért döntött Róbert úgy, hogy végrehajtja ezt a különös, nagy horderejű változtatást, továbbá miért járultak hozzá a testvérek? Ha Szent Bernát vagy Ince tudott volna a változtatásról, aligha egyezik bele; ekkorra azonban a szabályzat már titkos volt, csak az új tagok olvashatták el, amikor beléptek a rendbe. A legmegfelelőbb – és egyben a legegyszerűbb, Róbertre leginkább jellemző – magyarázat a rend által megszerzett függetlenségből következik. Azzal, hogy a testvériség hatáskörét kiterjesztették azokra, akiket az egyház kivetett saját testéből, a templomosok még jobban hangsúlyozták függetlenségüket a közönséges papságtól, szélesre tárván a kaput a lehetséges újoncok sokasága előtt, akik között igen gazdag emberek is lehettek. A másik esetleges magyarázat: a változtatásra azért került sor, mert a templomosokban túlságosan nagy volt a keresztényi könyörület: szerették volna megmenteni azoknak a keresztényeknek lelkét, akiket egyébként elzártak volna Krisztustól. Akármi volt is a megfontolás, sem ez, sem a felvetődött többi

magyarázat nem teljesen meggyőző. Maguk a testvérek nem ragaszkodtak minden esetben új szabályzatukhoz; szemlátomást jól emlékeztek rá, ha ez megfelelt a céljaiknak, viszont megfeledkeztek róla, ha nem volt számukra előnyös. A kérdés továbbra is nyitott. De bármi is a válasz, a templomosok hamarosan hasznot húztak belőle: 1143-ban Geoffrey de Mandeville, Essex grófja kiközösítve halt meg – ám a templomosok megszentelt földbe és a rend fehér palástjába burkolva temették el. Ugyanebben az esztendőben elhunyt Ince is, helyére II. Celesztin lépett, aki semmivel sem kedvelte kevésbé a templomosokat, mint elődje. Bernát minden erőfeszítése ellenére a szakadás még nem szűnt meg teljesen. Anacletust másik ellenpápa, Viktor követte. Viktor azonban távolról sem hasonlított Anacletushoz, és néhány hónapon belül személyesen hódolt meg Bernát előtt. Az oly sokáig feszült légkör mégis arra késztette Celesztint, hogy kibocsássa a Milites Templi (A templom lovagjai) bullát, Ince különleges Omne datum optimumának szinte pontos megismétlését. Ennél sokkal többre Celesztinnek már nem maradt ideje: a következő évben meghalt, helyébe II. Lucius került, aki szintén Milites Templi címmel kiadta ezt, majd a következő évben ő is meghalt. Folytatta a sort a következő pápa, III. Jenő, ő Militia Dei (Isten hadserege) címmel negyedszer is megismételte a bullát, és minden szempontból szívósabbnak bizonyult elődeinél, amire nagy szükség is volt, mert egy gyengébb férfit elsöpört volna ijesztően súlyos öröksége. 1144. karácsony estéjén ugyanis Edesszát, a Szentföld északkeleti határvidékének keresztény védőbástyáját visszafoglalták a mohamedánok. Ez volt a keresztények első nagyobb vesztesége Keleten. A vereség óriási csapás volt az egész keresztény világra. Amióta az első Balduin, útban jeruzsálemi trónja felé, 1098-ban bevette Edesszát, a város szilárdan keresztény kézen volt, a frankok örök jelenlétének távoli és legyőzhetetlen – habár csalóka – szimbólumaként. A város elvesztése

kizökkentette a nyugati keresztényeket önelégültségükből. Lelkiismeret-vizsgálatot tartottak, és elégedetlenek voltak az eredménnyel, útmutatásért lelkiismeretük megtestesítőjéhez, Clairvaux-i Bernáthoz fordultak. A megoldás nyilvánvaló volt: új keresztes hadjáratot kell indítani. Lajos, az ifjú király már hozzá is fogott a terv kidolgozásához, és Jenő pápa ezt elvben jóváhagyta. A franciák azonban még haboztak, amíg nem hallották szentjüket. Bernát Vézélay-ben, félúton Dijon és Párizs között, 1146. március 31-én, húsvét vasárnapján hallatta szavát. Orbán pápa uralkodása óta szem nem látott hasonló jelenetet. Akárcsak Orbán, Bernát is a szabad ég alatt, egy emelvényen állva prédikált, mert egyetlen épület sem tudta volna befogadni a tömeget. És ugyanúgy mint Orbán esetében, a válasz megrendítő volt: olyan sok önkéntes jelentkezett, hogy a keresztek fölvarrására hozott anyag elfogyott, és Bernát saját felsőruháját is kénytelen volt szétszaggatni, hogy még többet készíthessenek. Később pedig, akárcsak Remete Péter, „az apát, akinek törékeny testében erős lélek lakozott, sietve körbejárt, mindenfelé prédikált, és a keresztet viselők száma hamarosan mérhetetlenül megnőtt”. Az előbbi idézet a vézélay-i szertartás egyik szemtanújától, Odo de Deuil szerzetestől, Lajos király új káplánjától származik. Odo több szempontból is figyelemre méltó ember volt. A rá vonatkozó korabeli beszámolók az első pillantásra nem látszanak különösebben használhatónak, mivel azokat a hagyományos erényeket sorolják fel, amelyeket akkoriban csodáltak és tiszteltek: nagylelkűség, méltóság, udvariasság, komolyság, értelmesség, irgalmasság. Odo életének alaposabb tanulmányozása azonban azt bizonyítja, hogy ez a leírás nem egy köztiszteletben álló személyre halmozott, elkoptatott frázisok sora, sokkal inkább a tényeknek megfelelő megállapítás. Kolostorának apátja Suger volt, akinek társadalmi helyzete lemérhető azon, hogy Bernát azt javasolta, ő legyen Franciaország régense, amíg Lajos távol lesz a keresztes hadjáraton, a király pedig ezt a javaslatot

elfogadta. Ebből Odo személyére is következtethetünk: Suger ugyanis őt szemelte ki utódául az apáti tisztségre, és őt ajánlotta Lajos személyi káplánjának a keresztes hadjáratra. Nem sokkal később Lajos nyilvánosan barátjaként és mentoraként emlegette Odót. Odo jellemének legegyértelműbb tükre azonban az a mű, amelyet hátrahagyott: a második keresztes hadjáratról szóló beszámoló, annak reményteljes kezdetétől egészen a tragikus végkifejletig. A keresztes hadjárat kezdete előtt Odo elolvasta az első vállalkozásról készült jelentéseket annak érdekében, hogy megismerje azokat a nehézségeket és veszélyeket, amelyek a keresztesekre vártak, amikor pedig az egész szerencsétlen művelet összeomlott, megírta saját beszámolóját, „mivel mindig indulnak zarándokok a Szent Sírhoz, és ők majd – remélem – a mi tapasztalataink ismeretében óvatosabbak lesznek”. Jóformán alig akadt, aki írásban számolt volna be a második keresztes hadjáratról, jobbnak látták, ha a lehető leggyorsabban megfeledkeznek az egészről; Odo volt az egyetlen, aki színes, élvezetes, művészi és tanulságos elbeszélést készített róla. Vézélay-ben 1146-ban abban állapodtak meg, hogy az új keresztesek egy évvel később indulnak el francia földről. Időben össze is gyűltek a Párizs melletti Saint-Denis kolostorban, Szent Dénes nyugvóhelyén. Lajos, Bernát és Jenő pápa volt jelen, háromszáz templomos lovag kísérte őket, „valamennyien fehér köpenyükbe öltözve”. A szertartás bővelkedett jelképes cselekedetekben: Suger mint apát átnyújtotta Lajosnak az oriflammeot, a bíborszínű zászlót, Szent Dénes hadilobogóját, amelyet arany lángnyelvek díszítettek, és egy arany lándzsa hegyén lobogott. Jenő új kiváltsággal ruházta fel a templomosokat: ettől kezdve a rend tagjai – és kizárólag csak ők – vörös keresztet viselhettek bal mellükön és köpenyük vállrészén, hogy mindenki kettős emblémát lásson rajtuk: a tisztaság fehér, illetve a vértanúság vörös színű jelképét. Senki sem tudja pontosan, hányan indultak útnak Európából ebben

az esztendőben. Bernát ezt írta: „Néptelenné lettek a kis- és nagyvárosok. Most hét nőre alig jut egy férfi, olyannyira, hogy mindenütt özvegyeket látni, akiknek még él a férjük.” Az asszonyok véleményének egy Marcabrun nevű trubadúr adott hangot, aki otthon maradt. Egyik dalában egy nő siratja elveszített kedvesét: Átok Lajosra, ki küldte mind A Szent Sírt védni férjeink – Most értük hullnak könnyeink. Egy dolog bizonyosra vehető: végül is többen mentek el, mint amennyire szükség volt. Jenő pápa, akárcsak Odo, egy dolgot megtanult a történelemből: megértette, hogy a nemzetközi keresztes hadjárat sok nehézséggel jár. A pápa saját hadserege – a templomosok – túlnyomórészt franciákból állt. Lajos maga volt a megtestesült jámborság, Jenő pedig úgy gondolta, hogy ennek kizárólag francia keresztes hadjáratnak kell lennie, nehogy az evilági vetélkedések gátolják a vallási célkitűzések valóra váltását. Bernát azonban sajnálatos módon megfeledkezett a nemzetek közötti féltékenykedésről, és a németeket több-kevesebb kényszerrel rávette, hogy ők is fogjanak fegyvert. III. Konrád, a németek királya és koronázatlan császára egyáltalán nem kívánt útra kelni, de Bernát latba vetette kiváló szónoki képességeit: „Ember, mit meg nem tettem éretted? Ugyan még mit kellett volna tennem, amit elmulasztottam?” És Konrád, aki Bernátban az ítélkező Krisztust látta, beleegyezett, hogy mégis elmegy. Jobb lett volna, ha nem teszi. A keresztesek 1147-ben kerekedtek föl, az első keresztes hadjárat útvonalán: a szárazföldön, Magyarországon át haladtak Konstantinápoly felé. A németek jártak elöl és nagyon megbotránkoztak Konstantinápoly, a bizánci birodalom mesés központja láttán. Odo erről tömören így számol be: „Konstantinápoly gazdagságában hivalkodó, szokásaiban álnok, hitében megromlott; ezért aztán gazdagságát ugyanúgy félti mindenkitől, ahogyan

mindenki retteg az ő álnokságától és hitetlenségétől.” Az elítélő megállapítás kíméletlennek tetszik, ezért tartozunk az igazságnak annyival, hogy a görögök javára megemlítsük: a francia csapatok előtt járó németek szerfölött neveletlenül viselkedtek. Éppen ezért, amikor a franciák megérkeztek Konstantinápolyba – még jól emlékezve az első keresztes hadjárat nehézségeire –, a bizánciak felkészültek a legrosszabbra. Könnyű persze utólag, sok évszázad távolából visszatekintve tárgyilagos elemzést adni az okokról és az okozatokról. A mindenkori napi események, főként a katonai és a vallási jellegűek viszont indulatoktól feszültek, és a korabeli megítélést csak akkor lehet megérteni, ha ezeket is figyelembe vesszük. Odo nem ok nélkül idézte Vergiliust, amikor így írt: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.” Lajost kezdettől módfelett zavarba hozták a bizánci diplomaták, akiknek beszéde oly mézes-mázos volt, „hogy emiatt nem egy császár, de még egy pojáca is restellhette volna magát”. A hízelgés – a jelek szerint – cseppet sem esett nehezükre. „A francia hízelgők – írta Odo – még ha akarnák, se vehetnék fel a versenyt a görögökkel.” A németek, a görögök és a franciák névleg azonos hiten voltak, a keresztes háborút tehát közös ügyüknek tartották. A gyakorlatban mindegyik ország a maga saját anyagias érdekeit tartotta szem előtt, és az egész keresztes hadjárat ideje alatt ki-ki saját helyzetének megerősítésén mesterkedett. Odo szerint tehát „a görögök könnyedén megesküdtek bármire, amiről úgy hitték, hogy örömet okoz nekünk, de ígéreteiket sosem tartották meg, az ő nagy szégyenükre. Általánosságban azt vallották, hogy amit a szent birodalomért tesznek, legyen az bármi, nem tekinthető esküszegésnek.” A franciák és a németek azonban a görögöket esküszegőknek tekintették, sőt annál is rosszabbaknak. Mindkét sereg mellé adtak vezetőket, de a külföldiek mindkét esetben úgy látták, hogy kalauzaik árulók, akik a mohamedánok fezére adják őket. Az elővédben haladó

németeket meglepték és lemészárolták a törökök, a franciákat pedig olyan helyre irányították, amely „még mocskos volt a németek vérétől”, és ahol őket is megtámadták és legyőzték. A gyanakvásnak és a csalárdságnak katasztrófa lett a vége. A második keresztes hadjárat résztvevőinek többsége sohasem látta meg a Szentföldet. „Ó jaj! – írta Odo. – Micsoda rettentő sors! A vad szászoknak, a batávoknak és más germánoknak ily nyomorúságosan kellett elpusztulniok a részvétlen görögök árulása miatt! És a frankok vesztével a kétszeres bánat immár elviselhetetlen. Mindkét népnek örökké gyászolnia kell majd, hacsak e férfiak fiai nem állnak bosszút atyáik haláláért.” A görögök is hibásak voltak, ez igaz, de őket tették meg bűnbaknak a keresztesek balszerencséjéért és hibás döntéseiért is. A franciák és a németek azután – amikor eljött az ideje – egyaránt szörnyű bosszút álltak Konstantinápolyon. A második keresztes hadjárat során csak a templomos lovagok őrizték meg becsületüket. A templomos alakulatot nem Burgundi Róbert, hanem Everard de Barres, a franciaországi templomosok mestere vezette. De Barres Konstantinápolyban, a császárral folytatott tárgyalások során némi diplomáciai képességről is tanúbizonyságot tett, de a templomosok és fegyelmi szabályzatuk valódi értéke csak Konstantinápoly elhagyása után bizonyos idővel mutatkozott meg, amikor a keresztes sereg épp egy hegyszoroson igyekezett átkelni, és eközben a mohamedánok tőrbe csalták. „A templomosok és Everard de Barres uram, aki jámborságáért mélységes tiszteletet érdemel, és aki dicséretes példát mutatott a seregnek, bölcsen és higgadtan megtartották állásaikat, és a lehető legbátrabban védelmezték másokét is. A királynak ekkor tetszésére volt a példa, melyet mutattak, és örült, hogy követhette azt… ezért elhatározták, hogy e veszedelmes időkben mindnyájan testvéri kapcsolatra lépnek a templomosokkal. Gazdag és szegény esküt tett rá, hogy nem menekülnek el a csatatérről, mindenben engedelmeskednek tisztjeiknek, akiket a templomosok kijelölnek

számukra.” A rendelkezések, amelyeket a templomosok a kereszteseknek adtak, egyszerűek és alapvetőek voltak. Egyszerűségük is mutatja, milyen kaotikus, fejetlen lehetett addig ez a sereg. „Mivel a törökök hamarvást futásnak eredtek, [a templomosok] megparancsolták embereinknek, hogy viseljék el az ellenség támadásait, amíg parancsot nem kapnak, hogy vonuljanak vissza tüstént, még akkor is, ha helyt tudnának állni, amint azt eredetileg megparancsolták nekik. Amikor ezt már megtanulták, kioktatták őket a menetelés rendjére is, hogy az élen haladók ne maradjanak hátra, a szárnyakon haladó oldalvédek pediglen ne keveredjenek össze. Továbbá azokat, akiket a természet vagy a sors gyalogosokká tett (sok nemesúr ugyanis elveszítette vagy eladta a lovát, ezért aztán számára szokatlan módon a tömegben menetelt), egészen hátravonták, és ott állították csatarendbe, hogy íjjaikkal szálljanak szembe az ellenséggel.” Az, hogy Odo ilyen részletesen beszámol ezekről az elemi intézkedésekről, arról árulkodik, hogy ezek a tanácsok újszerűek voltak, és feltárja, milyen zűrzavar uralkodott addig a soraikban, mennyire hiányzott a fegyelem. De még ilyen minimális szervezettséggel is fölényben voltak a török hegyi gerillák ellenében. A keresztesek utat vágtak maguknak a síkságra, ahol „miután elérték az agyagos lapályt, számos török lelte halálát, és mocskos jellemükhöz illő sírra leltek ott. Mi bőszült rohammal és hosszú hajszával irtottuk a menekülőket; mindenkinek csillapult az éhsége, és derűsebb lett a napja.” A keresztesek újonnan megszerzett harckészsége azonban csak rövid ideig jelentett előnyt, a törökök ugyanis a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, oly módon, hogy „mindenhonnan összegyűjtötték a nyájakat és csordákat, és előttünk legeltetve őket, elpusztították a termést, amit nem tudtak felégetni”. Élelem nélkül a lovak és az emberek hamarosan éhezni kezdtek, megették a lovakat

és elhajigálták ruháikat, fegyvereiket, sátraikat. Még négy csatát vívtak, és valamennyit a templomosok vezetésével nyerték meg. A templomosoknak egy csellel sikerült elodázniuk a véget: noha maguk is közel álltak az éhezéshez, megtartották lovaikat, merészen ellenálltak, és ezzel meggyőzték a törököket, hogy a sereg még erős. Ez azonban csak látszat volt, hosszabb ideig ők sem tudták ellensúlyozni a görögök kétszínűségét és a törökök zaklatásait. Amikor megérkeztek a Földközi-tenger északkeleti partvidékén fekvő Adaliába, Lajost rábeszélték, hogy a tengeren folytassa útját. Odo vele tartott. A kikötőben és környékén a sereg nagy része elhullott a betegségektől, az éhezéstől vagy a támadásoktól. A túlélők zöme feladta a reményt, és elindult hazafelé. Csak maroknyian vánszorogtak el a szárazföldi úton Antiochiába. Az ifjú király tizenöt hónapot töltött a Szentföldön, 1149 kora nyaráig. Odo, akinek munkája egyszerre szolgálta a király tetteinek dicsőítését és a keresztes háború történetének rögzítését, nem tesz említést erről az időszakról. Egy másik egykorú krónikás lekicsinylően meg is jegyzi: „képtelen volt bármi hasznosat tenni, semmit, ami említésre méltó, vagy ami igazán méltó lett volna Frankhonhoz”. Ráadásul a pénze is elfogyott, és a templomosoktól kellett kölcsönt felvennie. Ez volt az első feljegyzett ilyen eset, később az efféle ügyletek fontos szerephez jutottak a rend történetében. A király egyik főúri vazallusa urának harmincezer sou adósságát magára vállalta, a többiért régensének, Suger-nek írt a szégyenkezés és a méltóság sajátos keverékével: „Meg nem foghatom, miképpen tudnánk kitartani akár egyetlen percig is ezen országban – írta –, olyan segítség nélkül, amilyent folyamatosan nyújtottak nekünk mindeddig. Ez az oka, hogy arra kérlek, továbbra is biztosítsd őket elismerésünkről, és add újabb tanújelét, mennyire le vagyunk kötelezve nekik. Szükségesnek

tartom, hogy tudassam veled, éppen most szerfölött tekintélyes összeget kölcsönöztek nekem, amit a lehető leggyorsabban vissza kell fizetnem, részben azért, hogy álljam adott szavam, részben pedig azért, nehogy ők szükséget szenvedjenek. Gondoskodj tehát róla, hogy juttassanak el hozzájuk haladéktalanul kétezer márka ezüstöt.” Lajos szárazföldi utazása Európából körülbelül egy esztendeig tartott, visszatérése a tengeren mintegy hét hétig. Konrád német király megelőzte őt, vele együtt pedig a sorozatos vereségek hírei is. Amikor Lajos és kísérete Itáliában partra szállt, nyomban hírverésbe kezdtek a bizánciak ellen, a kudarcok zöméért az ő állítólagos árulásukat tették felelőssé. Azonnali újabb keresztes hadjáratot követeltek, ezúttal a bizánciak ellen. Szent Bernátot megdöbbentette és rémülettel töltötte el Lajos teljes kudarca, és lelkesen magáévá tette az új elképzelést. Ha tekintetbe vesszük, hogy a görögök maguk is keresztények voltak, ez enyhén szólva eléggé méltatlan viselkedés volt egy szent részéről, bármilyen hibát követtek is el a görögök. Az embernek óhatatlanul is az az érzése támad, hogy jóllehet Bernát a keresztesek bűnös magatartását okolta, és az ennek következményeként őket sújtó isteni büntetést emlegette, a vereséget személyes ügyének tekintette. S míg a bizánciakat okoló magyarázkodást széles körben elfogadták, a közvélemény vonakodott hitelt adni annak a felfogásnak, amely a bizánci népet tartotta bűnösnek. Az a túlzott igyekezet, amellyel a balsiker okát kutatta, azt a látszatot keltette, mintha Bernát vétkesnek vagy legalábbis hibásnak érezné magát, és ezzel tekintélyén súlyos csorba esett. Lajos és Suger mindenben egyetértett Bernáttal, Jenő pápa viszont vonakodott az újabb próbálkozástól. Ő azt vallotta, hogy a franciák és a németek összevegyítése már kezdettől kudarcra ítélte a vállalkozást. Végezetül a nemzetközi nehézségek ellenére a németek támogatására az új kísérlethez is mindenképpen szükség lett volna, Konrád azonban határozottan és véglegesen elutasított bármiféle újabb hadjáratot, még akkor is, amikor Bernát újra és újra erőteljes

személyes rábeszéléssel kísérletezett. A második keresztes hadjáratot sújtó csapások sorában a végső, a közvélemény szemében viszonylag kisebb, de a templomosok számára roppant jelentős esemény volt, amikor 1149. január 13-án meghalt Róbert, a templomos rend nagymestere. Helyére a francia tartomány mestere, Everard de Barres került. Példás viselkedése ellenére a második keresztes hadjárat idején a rend vezetése túl nehéz feladatnak bizonyult számára. Mindössze három évig viselte ezt a tisztséget, majd visszavonult. Lemondására nem adott különösebb magyarázatot, csupán azt a kívánságát hangoztatta, hogy ezután kizárólag Isten békés imádatának és a róla való elmélkedésnek szenteli magát. A testvérek szemlátomást megértették, hogy az a nagymester, aki tisztét kelletlenül viseli, amúgy sem lehet hasznos számukra, ezért nem álltak útjába. De Barres köteles volt egy másik rendhez csatlakozni, ezért clairvaux-i szerzetes lett Bernát vezetése alatt, és 1176-ban, 24 évvel később bekövetkezett haláláig ott is maradt. A templomosok annak rendje és módja szerint Bernard de Trémélai-t választották új nagymesterükké. Ez idő tájt Szent Bernát olyan hírt kapott, amely talán némiképp megvigasztalta: nagybátyját, André de Montbard-t kinevezték a templomos rend sénéchaljává. Nagybácsi és unokaöcs igen szeretetteljes módon levelezett egymással, és Bernát állandóan kérlelte Andrét, látogasson el ismét Európába. Bernátnak Andréhoz írt utolsó levele 1153 tavaszán kelt; ez különösképp megindító. „A levél, melyet most küldtél nekem, ágyban fekve talált – írta. – Türelmetlen kézzel nyúltam érte, mohón olvastam el újra meg újra, de most még jobban szeretnélek látni Téged. Leveleidből ugyanezt az óhajt olvasom ki, és még inkább azt a féltést, amelyet az országért érzel, amelyet a Mi Urunk jelenlétével megtisztelt, és amelyért vérét áldozta. Balvégzet sújtja fejedelmeinket…” „De ha majd felszállunk a napnál magasabbra, tovább

társaloghatunk a mennyekben. Ott, kedves Andrém, fáradozásaidnak beérik majd a gyümölcse, és elnyered méltó jutalmad… Látni kívánsz engem, de azt mondod, hogy ez tőlem függ, mert – mint írod – az én döntésemre vársz. Mit mondhatok erre? Régóta szeretnélek már látni, de attól félek, nem fogsz eljönni, és ezért igen és nem között ingadozva, hol erre, hol arra hajlok, és nem tudok választani. Főként azonban meghajlok az előtt, amit a Szentföld nagy szerencsétlenségéről mondasz, úgy tetszik nekem, csak még rosszabbra fordulna ott a helyzet a Te távollétedben. Nem merlek tehát visszahívni, pedig mily nagyon szeretnélek látni, mielőtt meghatok! Ezt jobban meg tudod ítélni, mint én… Lehet, hogy utazásod nem lenne haszontalan, mert – Isten kegyelméből – akadnának lovagok, akik követni kívánnak Téged, hiszen híres és kedvelt vagy mindenütt. De annyit mondok: ha jössz, ne késlekedj, nehogy esetleg már ne találj itt többé, mert nagyon gyenge vagyok, és nem számíthatok rá, hogy hosszú időt tölthetek e földön.” André nem térhetett vissza, Bernát pedig öregen, betegen, csalódottan és magányosan halt meg szerény kolostorában, szerzetesei körében, 1153. augusztus 20-án, délelőtt 9 órakor. Ugyanebben az esztendőben elhunyt történetünk két másik szereplője is: Jenő pápa és a templomos rend negyedik nagymestere, Bernard de Trémélai, akit június végén öltek meg Aszkalonnál, harc közben. André ekkor még valószínűleg nem kapta meg Szent Bernát utolsó levelét, de bizonyára gyakran gondolt unokaöccsére, és arra a 27 esztendővel korábbi napra, amikor ők ketten Clairvaux-ban találkoztak. Annyi minden történt azóta! Hol volt már André, a felvételéért, szent életű testvérei jóváhagyásáért folyamodó lovag! Most már dicsőbb volt a püspököknél, hatalmasabb a fejedelmeknél: ő lett a templomosok ötödik nagymestere.

3. RÉSZ A TENGERENTÚLI KIRÁLYSÁG: OUTREMER, 1131-1303 Az élő vizek A Szentföld, 1131-1168 „Kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról.. (ÉNEKEK ÉNEKE IV, 15.) A Szentföld nagy hírű, földrajzilag azonban parányi terület. A keresztesek államai felett teljes hosszukban és széltükben egy-két óra alatt végigrepülhet az ember. Európában leggyakrabban Outremernek hívták, ami franciául egyszerűen annyit jelent: „a tengeren túl”; ez egyszerre fejezi ki távoli voltát, idegenségét, szentségét és azt a bűnökkel terhelt dicsőséget, amely a templomosokra éppúgy jellemző volt, mint a megszentelt földre, amelyet védelmeztek. A Szentföldön élőknek természetesen a „tengeren túl” Európát jelentette, de ebben a könyvben – az európaiak szempontjából dél felé tekintve – Outremer azoknak a királyságoknak és fejedelemségeknek együttese, amelyeket a keresztesek alapítottak, és ahol a templomosok tartották fenn a rendet. A régi jeruzsálemi királyság, az antiochiai fejedelemség és a két grófság – Tripolisz és Edessza – nagyjából T alakban helyezkedett el. A keleti latin hatalom tetőpontján a négy állam együttesen északdéli irányban mintegy 960 kilométer hosszú, nyugat-keleti irányban pedig 470 kilométer széles lehetett, hosszú, keskeny csík a Vöröstenger keleti szarvától, a Földközi-tenger keleti partjával párhuzamosan; felül, Ciprustól északra egy szélesebb sáv keresztezte,

Szeleukeiától Edesszáig. A legkisebb állam Tripolisz volt: legnagyobb hosszúsága a keresztesek hatalmának csúcspontján csupán 130, legnagyobb szélessége 65 kilométer volt. Délen, ahol a jeruzsálemi királysággal volt határos, part menti folyosóvá szűkült; Bejrút és a mai Tripolisz városa között a frankok által megszállt terület mindössze 32 kilométer mélyen nyúlt be a szárazföld belsejébe. Mégis birodalom volt, méghozzá szent birodalom, de mai értelemben véve miniatűr: összterülete alig valamivel nagyobb 28 500 négyzetkilométernél. Ahhoz gyakran mégis túlságosan nagy, hogy a hódító frankok megvédelmezhessék. A térképen egy ujjal le lehet takarni, a levegőből egy óra alatt szemügyre lehet venni. A földön azonban, abban a korban, amelyben a leggyorsabb közlekedési eszköz a ló, a legbiztosabb hírközlési eszköz pedig a galamb, ez a 28 500 négyzetkilométer túl nagy és túlságosan fenyegetett volt, mert a frankokat mindenfelől ellenség vette körül. Állandó társuk volt a félelem. A tájba mélyedő üregek, barlangok végzetes csapdákat rejtegettek, a hegyvidék egész hadseregeknek szolgálhatott búvóhelyül, a hosszú, kanyargós határt lehetetlen volt mindenütt őrizni. Lelkiállapotukat még jobban megértjük, ha arra gondolunk, hogy a latin államok állandó lakosainak száma együttesen sem volt több soha húszezernél, és persze ezek sem voltak mind harcosok. Az egész jeruzsálemi királyságban ezernél kevesebb világi lovag és báró élt, továbbá ötezernél alig több sergent (fegyvernök), ők alkották a „nehéz” gyalogságot. Lehetett még rajtuk kívül ezer keresztény polgári és néhány száz egyházi személy. Nagyjából hasonlóak voltak az arányok a másik három államocskában is. A városokban és vidéken az európaiakhoz képest mindenütt óriási számbeli fölényben voltak az odavalósi keresztények, azok, akik már az első keresztes hadjárat előtt is ott éltek, és akik ott lesznek még akkor is, amikor az európaiaktól már régen megtisztították az országot. A helybeli keresztények adót fizettek ugyan a frankoknak, és az is kötelességük lett volna, hogy

harcoljanak értük, csak éppen nem lehetett megbízni bennük. A lakosságnak túl gyakran kellett tapasztalnia, hogy a frankok idegen megszállók módjára viselkednek, nem pedig mint keresztény testvéreik. Könnyen elárulhatták őket a mohamedánoknak, és nemegyszer meg is tették. Volt azonban a latin államoknak még két harci alakulatuk: az egyik a félvér (európai apától és ázsiai anyától származó) turkopol („törökfi”) zsoldosok, akik azonban ugyanolyan megbízhatatlanok voltak, mint bármely más zsoldos; a másik: a harcoló rendek. Legalább az utóbbiaktól tényleg elvárta mindenki, hogy megbízhatóak legyenek. A templomosok voltak az első, kezdettől fogva szoros értelemben vett harcoló rend. Nem sokkal az ő troyes-i elismerésük után csatlakozott hozzájuk egy másik rend is: az ispotályosok. A Szent János Ispotályt 1048-ban alapították Jeruzsálemben, és egy évszázadon át meg is maradt minden tekintetben ispotálynak, vagyis kórháznak, a zarándokok menedékének és beteggondozónak. Látva azonban a templomosok tüneményes népszerűségét, az ispotályt átszervezték a templomosokat utánzó katonai jellegű intézménnyé, és ami ennél is meglepőbb, hamarosan ők is ugyanolyan támogatásban részesültek, mint a templomos rend. A templáriusok minden sikere ellenére volt hát tere a versengésnek. A két rend általában mintegy 600-1000 lovagot tudott a harcmezőre állítani többé-kevésbé egyenlő megoszlásban. Ez a szám, összehasonlítva a lakosság már említett létszámával, bármi másnál nyilvánvalóbban bizonyítja, milyen fontos szerepet játszottak a polgári és a katonai életben. Az állandóan ott élő frank lakosságnak nagyjából hat százalékát tették ki, és ők alkották az egyedüli állandó hadsereget. Ehhez képest sajnálatos tényként kell elismernünk, hogy az első hiteles katonai vállalkozás, amelybe a templomosok önállóan belefogtak, bizony vereséggel végződött. 1138-ban történt ez, egy Tekoa nevű város közelében, mindössze tizennégy és fél kilométerre Jeruzsálemtől. Tekoát elfoglalták a mohamedánok; e helynek a Szent

Városhoz való közelsége is arra utal, milyen gyenge lábon állt a keresztények védelme, és milyen sebezhető volt minden a fallal körülvett városokon és erődítményeken kívül. A hír hallatán egy templomos osztag kilovagolt Burgundi Róbert, a második nagymester vezetésével. Róbert azonban diplomáciai és vezetői erényei ellenére, legalábbis ezúttal, nem bizonyult tehetséges hadvezérnek. Tűroszi Vilmos érsek, a krónikás, tartós haragot táplált a templomosok, főként pedig Róbert iránt, éspedig az Omne datum optimumban nekik juttatott egyházi kiváltságok miatt. Sohasem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy bírálja a rendet, Tekoa elfoglalását ezért igazságos bosszúnak tekintette. Szerinte Róbert és a testvérek könnyűszerrel visszafoglalták a várost, de „elkövették azt a súlyos hibát, hogy nem üldözték a menekülő mozlimokat”, hanem a városban maradtak. A mohamedánok ezalatt odakünn újra összeverődtek, és ellentámadást indítottak. Vilmos szomorú elégedettséggel jegyzi meg: „Hebrontól Tekoáig [tizenhat kilométeren] az egész vidéket a templomosok tetemei borították.” Vilmos bizonyára túlzott, de még ha igazat írt is, a Tekoánál történteket távolabbi perspektívából kell nézni: ez pusztán egy apró csata volt a számtalan kisebb ütközet és a nem kevés nagyobb összecsapás közül, igazán kis vereség a jóval nagyobb vereségek és a nagy diadalok hosszú órában. Tekoánál sokkal, de sokkal rosszabb volt az a három újonnan támadt roppant veszély, ami a keresztények szentföldi biztonságát fenyegette. Az első veszély közvetlen volt: Zengi, az új szeldzsuk-török vezér. 1130-ra egész Észak-Szíria az ő uralma alá került, 1131-ben két ízben támadást intézett Bagdad ellen is, és mivel mindkét alkalommal alulmaradt, nyugat felé fordította figyelmét. Harcosai 1133-ban megtámadták Antiochiát, 1135-ben már ő maga is behatolt a fejedelemség területére, miután előzőleg megpróbálta elfoglalni Damaszkuszt, de végül elfogadta cserébe az ugyancsak mohamedán Homsz városát. 1139-ben megostromolta és elfoglalta Baalbeket. A

közbeeső időben állandóan zaklatta a határvidék keresztény erődeit. Mindennapos veszéllyé vált tehát, olyan fenyegető hatalommá, amellyel számolni kellett. A második veszély kevésbé kézzelfogható és sokkal baljóslatúbb volt: az asszaszinok, legendás mesterük, a Hegyek Öregjének vezetése alatt. Érdekes módon az asszaszinok bizonyos értelemben a templomosok mohamedán hasonmásai voltak, harcosok szent rendje. A küzdelmet azonban nem nyíltan, a csatatéren vették fel, és harci hitvallásuknak nem pusztán a keresztények és a mohamedánok, a kereszt és a félhold szembenállása volt az alapja. Ihletőjük inkább az arab, semmint a szeldzsuk-török iszlám volt, inkább a síizmus, mint a szunnitizmus. Másképp kifejezve azt vallották, hogy az iszlám világ vallási vezetésére Mohamed próféta közvetlen leszármazottai, nem pedig a bagdadi kalifák hivatottak, következésképp a környezetükben élő muzulmánok többségét, akárcsak a keresztényeket, ellenségnek tekintették. Azt gondolhatnánk, hogy ha ilyen sok volt az ellenségük, akkor nem is jelenthettek komoly fenyegetést. Ők azonban alattomos gyilkosok voltak, a könyörtelen és eredményes merényletek hivatásos mesterei. Az Öregnek, mindenkori mesterüknek feltétel nélkül engedelmeskedtek, bátorságukat pedig hasissal fokozták. Erről kapták nevüket is, amely helyesen hasisijun. A szót a frankok „asszaszin”-ná torzították, azóta is megőrizte jelentését a nyugati nyelvekben: „politikai orgyilkos”. Pontosan ez a körülmény, bonyolult politikai motiváltságuk tette őket rettegetté mohamedánok és keresztények előtt egyaránt. Mivel nem lehetett felismerni őket, bárkit megölhettek, akit kiszemeltek, és – ha előnyösnek találták – szövetségre léphettek bármelyik féllel. A harmadik, utolsó fenyegetés volt a legbomlasztóbb, ez járult hozzá leginkább a keleti latin államok végső bukásához: megrendült a frankok és a bizánciak szövetsége. A bizánci császár annak idején azzal a feltétellel ígérte meg támogatását a frankoknak, hogy

visszaadnak neki minden olyan meghódított területet, amelyet korábban tőle ragadtak el a mohamedánok. E területek egyike az antiochiai fejedelemség volt, ahová a frankok szilárdan befészkelték magukat, amióta csak 1098-ban birtokba vették. A bizánciak pedig 1137-ben ugyanilyen erősen elhatározták, hogy visszaszerzik a nagy hírű várost. Komnénosz János császár hatalmas sereggel átkelt a Helleszpontoszon, és ostrom alá vette Antiochiát. Keresztények ostromoltak tehát egy keresztény várost! A sors kegyetlen iróniája nem kímélte Outremert. Fulko, az új király nem támogatta Rajmund antiochiai fejedelmet, jóllehet az annak idején fontos szerepet játszott a kellemetlenkedő Aliz eltávolításában. 1138ban ezért Rajmund hűségesküt tett Komnénosz Jánosnak; Antiochia felett immár bizánci zászló lengett. A sors azonban még további meglepetésekkel is szolgált, a politika újabb váratlan fordulatot tartogatott. Amikor Komnénosz János ostrom alá vette Antiochiát, a damaszkuszi mohamedánok, akik még elszántan védték függetlenségüket Zengitől, megtámadták Tripoliszt. Visszaverték őket, és íme, két esztendővel később, 1139-ben a damaszkusziak és Fulko király szövetségre lépett Zengi ellen. Fulko az alku eredményeként visszakapta Banyast. A frank uralom első nemzedékének idején tehát a következőképpen festett Outremer: az ellentétek és szövetségek bonyolult, szinte elképzelhetetlen szövedéke, amelyben az egyik fél támogathatta a másikat saját hittestvérei ellenében, ahol a határok állandóan változtak, attól függően, hogy a kis- és nagyvárosokat, erődöket éppen elvesztették vagy ismét visszaszerezték. Ez a kép érvényes Outremer fennállása két évszázadának túlnyomó részére. Nem csoda tehát, hogy miután a Szentföld legalábbis látszólag szilárdan keresztény kézre került, a nyugati keresztények helyesebbnek érezték, ha nem vesznek tudomást ezekről a távoli, bonyolult eseményekről, és inkább saját problémáikkal foglalkoznak. Zengi, a keresztények becsvágyó és harcias ellensége azonban

hamarosan ráébresztette őket a valóságra. 1144: Elveszett Edessza, Zengi vérontás és rettentő jelenetek közepette elfoglalta, ötezer embert tiportak le a fejvesztett tömegben, sok ezret lemészároltak. A mohamedánok Zengit a kegyelmes Allah eszközének tartották, és azt beszélték, hogy léptei nyomán virágok nőnek a sivatagban, A keresztények viszont „az Ördög foglalatának” nevezték, „kinek mestersége a gonoszság”. Azt azonban mindkét fél elismerte, hogy jól választotta meg az időpontot, mivel egy évvel előbb mindkét nagy ellenfele – Fulko király és Komnénosz János – meghalt, és mindkettő egyformán vadászbaleset következtében. János nélkül az antiochiaiak és a bizánciak ismét szembekerültek egymással, Zengit tehát nyugat felől nem fenyegette veszély. Fulko nélkül a frankok és a damaszkusziak szövetsége felbomlott: a muzulmán hadvezérnek dél felől sem kellett támadástól tartania. Ami Edesszával történt, az tulajdonképpen a mohamedán ellentámadás kezdetét jelezte. A következő években, amikor a latin államok nap mint nap a puszta létükért küzdöttek, a templomosok szerepe megnőtt. Az emberek kétségbeejtő helyzetben minden szalmaszálba belekapaszkodnak, ha reményeik mégoly bizonytalanok is. Amikor Edessza bukásának híre elérkezett Nyugatra, híresztelések kaptak lábra egy keleti keresztény királyról, aki a szaracénok ellen harcol, és győzelmet győzelemre halmoz. Jánosnak hívták ezt a királyt, János papnak. Ekkoriban, de még egy évszázaddal később is sokan hittek létezésében, és vakon bíztak sikereiben. A második keresztes hadjárat csatái után, amikor a templomosokat a királyi hadsereg példaképeinek és vezetőinek tekintették, sokan esküdtek rá, hogy tiszta fehérbe öltözött lovag jelent meg a semmiből, hogy a legnagyobb baj idején segítsen rajtuk, majd pedig, amikor már mindenki biztonságban volt, éppoly rejtélyesen, mint ahogyan jött, eltűnt. A templomosokat ekkor már amúgy is a titokzatosság légköre

övezte, szabályzatuk titkos volt, egyetlen testvérnek sem volt szabad beszélni róla, káptalanjaikat, egyetemes gyűléseiket a legnagyobb titokban rendezték meg, szigorúan őrzött, zárt ajtók és elfüggönyözött ablakok mögött. Minden, ami tiltott, az egyúttal vonzó és félelmetes, így az emberek összefüggésbe hozták a rend titokzatos viselkedését és a rejtélyes fehér lovag történetét. A templomosok ettől csak még kalandosabb színben tűntek fel, még csábítóbbak lettek. A vonzerő oka nyilvánvaló: elit alakulat, amelynek támaszpontja a kereszténység legszentebb helyén van, nemzetközi kapcsolatokkal és vagyonnal, titokzatos belső szervezettel, amely mentes minden megszokott világi vagy egyházi kötöttségtől. Nem kétséges, minden szempontból rendkívül tekintélyes csoportnak látszott. Mások viszont ugyanezeket a jelenségeket másként értelmezték: a titkolózás, a gazdagság, a szabadság és a hatalom a rendet a gyanakvás és irigység céltáblájává tette. A templomosok védelmezői önmegtartóztatásukat, önfeláldozásukat és összetartásukat magasztalták. Bírálóik rámutattak az ellentmondásokra: mindazok a lovagok, akik szegénységi fogadalmat tettek, a világ leggazdagabb testvériségéhez csatlakoztak; az engedelmességre tett esküjük azt jelentette, hogy többé nem kellett engedelmeskedniük királyuknak; a keresztény hit védelmezésére tett eskü pedig azt, hogy semmibe vehetik az érseki hatalmat. Szószólóik szemében a szentföldi templomos várak láncolata a keresztények legelső védvonala volt, európai birtokaik pedig ennek fenntartásához a logikus háttér. A bírálók azonban úgy látták, hogy mindez potenciális fenyegetést rejt magában, elsősorban magának a Szentföldnek a biztonsága ellen, mivel a templomosok nem voltak kötelesek támogatni sem a királyt, sem a pátriárkát, másrészt fenyegetik valamennyi európai országot, ahol a testvériség volt az egyetlen fegyelmezett reguláris hadsereg. Egyik nézet sem volt teljesen helytálló, de egyik sem volt teljességgel téves. A rend fennállásának első negyvenöt esztendejéből

semmiféle közvetlen bizonyíték sincs arra, hogy a templomosok valaha is visszaéltek volna jogaikkal, van viszont több, mellettük szóló közvetett bizonyíték, például VII. Lajosnak Suger-hez írott levelei, valamint a következő megjegyzés egy korai oklevélből: „Nem hisszük, hogy a hívők megfeledkezhetnek arról, milyen vigaszt és segítséget nyújtottak a templomosok a helyi lakosoknak, a zarándokoknak, a szegényeknek és mindazoknak, akik arra áhítoztak, hogy fölkeressék az Úr sírját.” Ha azonban a templomosok bírálóival is méltányosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy az e korszakra vonatkozó közvetlen és közvetett dokumentumok nem számolnak be kiemelkedő katonai teljesítményeikről. Annyi bizonyos, hogy 1153-ra a testvéreknek Gázától Örményországig mindenütt voltak váraik, de az is biztos, hogy legalább egy alkalommal – Tekoánál – vereséget szenvedtek, és két további fontos csatában – a jelek szerint – magatartásuk egy cseppet sem volt dicséretre méltó. Az 1148. évi damaszkuszi és az 1153. évi aszkaloni csatákról van szó. Damaszkusz, amely büszke volt rá, hogy független a többi mohamedántól és a frankoktól, évtizedeken át keserítette ezzel mindkét fél szívét. Zengi újra meg újra kísérletet tett meghódítására, és végül Damaszkusz falai alatt érte utol a halál: 1146-ban egy európai származású eunuch rabszolgája álmában megölte. Amikor azután VII. Lajos és Német Konrád a második kereszteshad maradványaival megérkezett a Szentföldre, a frankok úgy vélték, elérkezett az ő idejük. A keresztény világban a Bibliából mindenütt jól ismert Damaszkusz elfoglalása nemcsak Edessza elvesztéséért lett volna megfelelő elégtétel, hanem azt a látszatot keltette volna, hogy érdemes volt elszenvedni a Bizánc okozta csapásokat is. A várost azonban olyan okok miatt, amelyek akkor éppúgy érthetetlennek látszottak, mint ma, nem tudták bevenni, és ezért sokan a templomosokat hibáztatták. Könnyű megérteni, miért nevezték a frankok és a mohamedánok

Damaszkuszt egyaránt „a sivatag gyöngyé”-nek. Látványnak is csodálatos volt; ha ma légi úton közeledünk a városhoz, három szín az uralkodó: az épületek fehérje a ragyogó napsütésben, az oázis és a város környéki kertek zöldje, végül a körös-körül mindent átölelő sivatag napégette sárga színe. Smaragd és gyöngy, arany keretben. Természetesen mint minden városnak, Damaszkusznak is voltak visszataszító és mocskos részei, sokemeletes háztömbjei, tizedrangú építészeti alkotásai, de ezek a szeplők nem változtattak az összbenyomáson, azon, hogy ez a város egészen rendkívüli, és nyolc évszázaddal ezelőtt, amikor a Nyugatról érkezett keresztes seregek még azért küzdöttek, hogy szilárdan megvessék a lábukat Keleten, hatása azokra, akik látták, de még azokra is, akik csupán hallottak róla, szemlátomást hipnotikus erejű volt. A frankok veszélyekkel teli életének könyörtelen ridegsége közepette a Damaszkuszról való álmodozásnak ekkor már mély gyökerei voltak. Ennek az álmodozásnak a természetét és azokat a tényeket, illetve legendákat, amelyekből táplálkozott, nem nehéz összefoglalni: Damaszkusz valóban egyedülálló. A keresztesek többsége számára a Földközi-tenger keleti medencéjének vidéke amúgy is becses volt, mivel a bibliai kor majd minden eseménye itt játszódott le, de Damaszkusz még Jeruzsálemhez képest is kivételesen szent helynek számított. Máig ez a földgolyó legősibb, folyamatosan lakott városa, már Ábrahám születése előtt ezer évvel is létezett. A frankok szemében azonban nem pusztán régisége vagy stratégiai előnyei miatt volt értékes, hanem mert ha frank kézbe kerül, ezzel földrajzilag elszakíthatja egymástól az északon és délen élő mohamedánokat, jóval hatékonyabban, mint bármilyen frankdamaszkuszi szövetség, és ezt számításba is vették. De a közkatonák és a zarándokok számára valószínűleg többet jelentett az, hogy a legenda szerint Damaszkusz közelében volt Ábel sírja; más irányban, de ugyancsak közel pedig egy kolostor, abban pedig egy ikon, amelyről úgy tudták, hogy Szűz Máriát és a kisdedet ábrázolja, s hogy

maga Szent Lukács evangélista festette, tehát ez az első keresztény műalkotás. A várostól délre volt Szent György sírja, a város falai mögött pedig Keresztelő Szent Jánosé. Az egész helyszínt magával az Édenkerttel azonosították. Damaszkusz a Barada-folyó agyagtalajára épült, arra az agyagra, melyből Ádámot teremtette az Úr, az arabok legalábbis büszkén hirdették, hogy így történt, a frankok pedig lelkesen elfogadták ezt a legendát. Az araboktól szerzett értesülések részletei között akadtak egészen különös és furcsa állítások is. Ábel sírja például hat méter hosszú, és olyan keskeny, ami nem felel meg az emberi test arányainak, de a Libanon-hegységben is van egy hasonló sír, amelyről azt állítják, hogy Ádám harmadik fiának, Szethnek a nyugvóhelye. Az a Hermon közelében lévő sír pedig, amelyben állítólag Nimród alussza örök álmát, kilenc méter hosszú. Mindez megfelel a Mózes első könyvében (Mózes I. 6,4) leírtaknak, amelyek szerint „Óriások valának a földön abban az időben”. A szeidnajai festett Szűzről (a „szeidnaja” szó kettős jelentésű: „Miasszonyunk” és „vadászterület”) azt hitték – és hiszik ma is –, hogy könnyezik. A templomosok felkarolták ezt a hiedelmet, és mivel már korai korszakukban is volt érzékük a reklámfogásokhoz, a könnyek egy részét palackokba gyűjtötték, és visszaküldték Európába. Ha minden helynek, amely azt hirdeti magáról, hogy Keresztelő Szent János fejét őrzi, hitelt adnánk, akkor a szentnek három vagy négy feje lett volna. Hasonlóképpen több hely is verseng azért a megtiszteltetésért, hogy ott volt az Édenkert, amiből az következnék, hogy nem csak egy Édenkert létezett. A legmakacsabb tévhit azonban Szent György sírjával kapcsolatos. Az az elképzelés, amely szerint Anglia védőszentjét itt temették el, bizonyára számos európait megörvendeztetett és elbűvölt, de mindez persze pusztán legenda. A Damaszkusz közelében eltemetett György nem római tiszt volt, hanem egy etióp kapuőr, akit azért végeztek ki, mert része volt abban, hogy Szent Pál elmenekült a városból.

A tévhitek és furcsaságok azonban tulajdonképpen mellékesek. A fontos az, hogy mindezeket a Szentföldről általában és Damaszkuszról különösen elterjedt hiedelmeket többnyire igaznak tartották. Ha nem így van, meg sem próbálkoztak volna a keresztes hadjáratokkal, és nem léteztek volna templomosok. Ha a mi világias gondolkodású évszázadunkból tekintünk vissza az akkor élt emberekre, nem feledkezhetünk meg arról, hogy amikor ők Jeruzsálemre – vagy Damaszkuszra, illetve Antiochiára – pillantottak, nem csupán falakat, tornyokat és épületeket láttak ott, és nem pusztán területi hódításokra törekedtek. A Bibliából ismert helyek váltak elevenné a szemük előtt. A legkorábbi gyermekségükből ismerős és tisztelettel kiejtett nevek többé nem szüleik és papjaik ajkán elhangzott szavak voltak csupán, hanem három dimenziójú, térben létező valóság, hódításaik pedig egy Istennek bemutatott hódolati aktust képviseltek. Az istentisztelet Damaszkuszban ma is, akárcsak akkoriban, Allah, Jehova, Krisztus és a kereskedelem tiszteletét jelenti. Ez a város legfőbb tevékenysége, amely ilyen vagy olyan formában szünet nélkül folyik, rendszerint nagy lárma és nyüzsgés közepette. Naponta ötször felhangzik a müezzin kiáltása, amint imára szólítja a hívőket, és mivel a kántáló üvöltés manapság többnyire magnetofonról szól, ugyancsak hangos. Erre szükség is van, csak így tudja túlharsogni a vidáman csengő-bongó vagy komoran kongó harangokat, a személykocsik és a teherautók dübörgését, a tevék elégedetlen horkantását, a kerékpárcsengők éles csilingelését, a kéregető koldusok kiáltozását, a kereskedők harsány hangját, a beszélgetés szűnni nem akaró zsivaját és a kávéházi ostáblajáték szaggatott csattogását. Nyüzsgő, vidám, eleven, nemzetközi zűrzavar ez, és ha ebben Damaszkusz hasonlóvá is lett a világ sok nagyvárosához, azért akadnak még dolgok, amelyek minden más helytől megkülönböztetik. Ilyen például az „Egyenes”-nek nevezett utca, amely nem kanyarodik sem jobbra, sem balra, és amelyet teljes

hosszában, elejétől a végéig boltíves tető fed be; az ablakokon beárad a napfény, a kavargó porból fénylő oszlopokat formálva. És valami, ami se nem babona, se nem furcsaság: ez a város volt Szent Pál megkeresztelésének színhelye. Azok számára, akik kedvelik a történelmi zarándoklatokat, itt van még Szaladin sírja, nemesen egyszerű épület, benne egy bizarr, oda nem illő 19. századi német szarkofág, valamint Núr ad-Dín és Bajbarsz sírja, mindkettőjükről még hallunk, továbbá… Nos, ami igaz, az igaz: van még egy pár sír ebben a városban. De vannak itt eleven emberek is. Mindenütt ott vannak: apácák, papok, müezzinek, gyerekek, szörbetárusok. Legtöbbjük roppant vendégszerető, és kész a csevegésre, főként ha politikáról van szó. Megnyerő szokásuk, hogy mindenkinek becsmérlik a politikai nézeteit (márpedig emlékezetük politikai kérdésekben igen messzire terjed), egyszersmind szívből jövő vonzalmat éreznek mindazok iránt, akik politikával foglalkoznak, politikai okokból menekülnek vagy attól szenvednek. A szép helyek között bizonyosan az első az Omajjád korszakbeli nagymecset. A hely, ahol áll, háromezer éve szentnek számít, falai görög, keresztény, római és arameus szentélyek elemeit rejtik magukban. Jelenlegi alakjában a 8. század legelején alakították ki. Az egész város hét esztendei jövedelmének egyenértékét fordították a felépítésére. Hatszáz, tömör aranyláncon csüngő lámpással világították ki. Ezek a lámpák, számos más arany ékítménnyel együtt, régen elpusztultak a tűzvészekben és csatákban, de még régebben eltűntek volna, ha a keresztények győzelmet aratnak. A csodálatos látványt nyújtó hely azonban megmaradt mélységes nyugalmával, fenséges kolostori oszlopsoraival, csempézett padlójával és mozaikkal burkolt falaival. Az utóbbiak szokatlanok az iszlámban, mert képi ábrázolások láthatók rajtuk, valamilyen idillikus hangulatot árasztó ismeretlen kornak és helynek a folyói, házai és gyümölcsöskertjei. Egyesek szerint a képek Damaszkuszt ábrázolják, olyannak, amilyen egykor volt: a

paradicsomi kerteket, a szűzi ártatlanság színterét, és hozzáteszik, hogy a keresztesek azért szenvedtek vereséget 1148-ban, mert nem voltak méltóak ilyen zsákmányra. A frankok 1148 tavaszán indultak el azon az úton, amely e gyászos balsikerhez vezetett. VII. Lajos és felesége, Aquitániai Eleonóra ekkor épp Antiochiában tartózkodott. Eleonóra tekintélye egyre csökkent, mivel egyéniségéből hiányoztak azok a vonások, amelyeket a kor nagyra tartott, továbbá hiányoztak belőle azok az erények is, amelyeket egy királynőtől megköveteltek. Lajos megfontolt és istenfélő ember volt, annyira, hogy az szinte már kínos volt, Eleonóra viszont energikus és vidám, ravasz és előkelő. Férje udvarában az egyházi személyeket és politikusokat folytonosan megbotránkoztatta kacér viselkedésével, a kevésbé fennkölt lelkű férfiaknak azonban természetesen tetszett. Ezek közé tartozott Rajmund, Antiochia fejedelme és történetesen Eleonóra nagybátyja. Ifjú felesége még alig múlt húsz esztendős, de már tizenegy éve házasok voltak. Nem sokkal Eleonóra Antiochiába érkezése után mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Rajmundot és unokahúgát a szokásosnál gyengédebb kapcsolat fűzi egymáshoz. Lajos becsületén tehát csorba esett, és amikor hadseregét Jeruzsálembe vezette, Eleonórát erőszakkal magával vitte. Június 24-én haditanácsot tartottak a Szent Városban. Konrád császár, Lajos, a templomosok és az ispotályosok nagymesterei, valamint Fulko fia és utóda, III. Balduin voltak jelen. Arra az elhatározásra jutottak, hogy Damaszkusz lesz vállalkozásuk célja, jóllehet ez volt az egyetlen mohamedán város, amely valamennyire mégis barátságos magatartást tanúsított a frankok iránt. A hadsereg – a legnagyobb, amelyet a frankok valaha összegyűjtöttek – július közepén indult el, Banyason át. Július 24-én értek Damaszkusz alá, és a várostól délre vertek tábort, kertek és gyümölcsösök között. Tökéletes támaszpont volt, és eleinte a támadás ígéretesnek tűnt. A damaszkusziak két nap alatt eltorlaszolták utcáikat, miközben a

frankok a városfalakon igyekeztek rést ütni. Július 27-én azután az egész keresztény sereg tábort bontott, és áttelepült a város keleti oldalára. Látszatra azért, mert közeledett a mohamedán erősítés, a katonák azonban gyanakodtak, hiszen parancsnokaik a lehető legjobb helyről a legrosszabbra vezették őket. Az új terep védhetetlen volt, vízben szegény, és a városfalak vele szemben voltak a legerősebbek. A frankok nyomban áttelepülésük után védekezésre kényszerültek. A mohamedán erősítés már egészen közel járt, a frankok viszont senkitől sem várhattak segítséget. Víz, élelem és természetes védelem nélkül semmit sem tehettek. Másnap megkezdték a visszavonulást. A mohamedán íjászok üldözőbe vették és egyre nyugtalanították őket, a síkságot ezúttal szó szerint elborították a lovak és emberek tetemei, amelyek hónapokon át temetetlenül hevertek és rothadtak ott. „Olyan erősen bűzlöttek – írja Ibn al-Kalaniszi –, hogy szinte a madarak is lehullottak az égről… dicsőség érte Allahnak! Legyen áldott!” Ez nem egyszerűen vereség volt, hanem valóságos katasztrófa. A roppant hadsereg öt nap alatt megsemmisült, és a frankok legyőzhetetlenségének mítosza végleg elenyészett. Természetesen mindenki az okokat kutatta és bűnbakot keresett. A közkatonák és az otthon maradt polgári személyek számára az ok kétségtelen volt: ez csak árulás lehetett, csupán az áruló kiléte volt még kérdéses. Csaknem ugyanannyi változat keringett, ahány parancsnok volt. Lajos és Konrád elkeseredésükben az összes palesztin bárót gyanúsítani kezdték, akárcsak sok katona, akik azt állították, hogy a bárók féltékenykedtek a franciáknak és a németeknek a csata első szakaszában elért sikereire. A bárók viszont a két királyt vádolták, mondván: nem ismerték a Szentföld katonai helyzetét, nem ismerték fel, hogy az egyik mohamedán nem szükségképpen hasonlít a másikhoz, és hogy a barátságos damaszkusziakat egyáltalán nem lett volna szabad megtámadni. Mások arra a rosszindulatú

következtetésre jutottak, hogy Lajos csak azért indította a támadást, mert kedvezőbb színben szeretett volna feltűnni Eleonóra előtt, később viszont inába szállt a bátorsága. De a legelterjedtebb történet mégis az volt, amely szerint a mohamedánok óriási összeget ajánlottak fel az egyik – vagy több – befolyásos parancsnoknak, vagyis megvesztegették vagy a palesztin bárókat, vagy a templomosokat. Meglehet, hogy a bárókat valóban megvesztegették, senki sem lehetett biztos az ellenkezőjében, és senki sem állíthatja ma sem. És akár tetszik valakinek, akár nem, nem lehetetlen, hogy a templomosok, akik tisztában voltak az egyetlen frank-mohamedán szövetség felbomlásának politikai következményeivel, rendjük érdekeit fölébe helyezték minden egyébnek, s így megeshetett, hogy bűnösek voltak a megvesztegetésben. Ez a vád, a templomosok magasztos eszményei ellenére, még hihetőbb annak fényében, amit öt esztendővel később, Aszkalonnál tettek. Akkor azonban két új szereplő lépett a történelem színpadára: egy mohamedán és egy frank, Núr ad-Dín, Zengi fia és utóda, illetve Châtilloni Rajnald. Núr ad-Dín valójában Zengi másodszülött fia volt, és Zengi halálakor a frankok azt remélték, hogy a két testvér között viszály támad. Ők azonban békésen megosztoztak apjuk országain: az idősebb kapta Irakot, Núr ad-Dín pedig Szíriát. Innen indult el, hogy felülmúlja apját. Az övé volt az a hadsereg, amely Damaszkusz felmentésére sietett, és ő képviselte azt a fenyegető veszélyt, amelyet a damaszkusziak kihasználtak arra, hogy a frankokkal kötött csenevész szerződésüket fenntartsák. Châtilloni Rajnald is másodszülött fiú volt, de ő kevésbé szerencsés családból származott: Châtillon-sur-Loing-ban, Párizstól körülbelül 160 kilométerre született, és a kisnemesség tagja volt. Neki is a keresztesek többségének jellegzetes sorsa jutott osztályrészül. Francia földön nem számíthatott érdemleges örökségre, nekivágott tehát, hogy – valószínűleg VII. Lajos seregében – a Szentföldön

próbáljon szerencsét. Távozása körülményeitől eltekintve azonban egy cseppet sem tartozott az átlagos keresztesek közé, a vallási célok az ő tetteit semmiként sem motiválták, egyszerűen szerencsevadász volt, a Szentföldön többször is nyert, és legalább annyiszor vesztett is, de mindig a született útonálló könnyedségével „játszott”. Az írásos feljegyzésekben először Antiochiában bukkan fel, a rossz hírű Antiochiában, 1151-ben. Rajmund antiochiai fejedelem akkor már két éve halott volt, a Núr ad-Dín ellen vívott ütközetben esett el, Núr ad-Dín a fejedelem koponyáját ezüstbe foglalva elküldte Bagdad szunnita kalifájának. Konstancia ekkor bebizonyította, hogy örökölt egyet s mást anyjának, Aliznak jelleméből: határozottan visszautasítva valamennyi kérőjét, ő maga kormányozta Antiochiát. Valószínűleg korábban is találkozott már Rajnalddal, és az is biztos, hogy Rajnald, ha akart, elbűvölő tudott lenni, mivel Konstancia már 1153 elején hajlott rá, hogy feleségül menjen hozzá, pedig Rajnald akkor még alig volt több pénz nélküli szerencselovagnál. A házassághoz szükség volt a király beleegyezésére, Rajnald tehát nyomban elindult, hogy ezt megszerezze. Balduin Aszkalon ostromával volt elfoglalva, Rajnald és ő ott találkoztak. Rövid beszélgetésre került sor a két férfi között, és ennek során Rajnald erélyes viselkedése jó benyomást tett a királyra. A kérő alkalmasnak látszott rá, hogy megvédelmezze Antiochiát. A király, aki mással volt elfoglalva, beleegyezését adta a házassághoz. Rajnald sietve visszatért Antiochiába, és a házasságot azonnal megkötötték. Ezután Rajnald kezdte kimutatni a foga fehérét. Már korábban is érték bírálatok, Antiochia népét ugyanis megbotránkoztatta, amiért Konstancia ilyen alacsony sorból választott férjet magának. „Sokan csodálkoztak ezen – írta Tűroszi Vilmos és sok mende-monda járta mindenfelé az országban. Mindezek ellenére Rajnald Antiochia fejedelme lett.” Mint fejedelem nem tűrt semmilyen bírálatot azoktól, akiket alacsonyabb rangúnak tartott magánál. Amikor megtudta,

hogy a város idős pátriárkája az egyik legszigorúbb bírálója, az idős embert elraboltatta, meztelenre vetkőztette, fejét mézzel kente be, és egy teljes napon át a forró háztetőn hagyta, hogy a legyek és a darazsak kínozzák. Mint minden szájhős, Rajnald is tartott a nála magasabb rangúaktól, és amikor Balduintól e csínytevés miatt szigorú bírálatban részesült, ennek megfelelően reagált rá: szabadon engedte a pátriárkát, lóháton, a neki kijáró tisztelettel körülhordoztatta Antiochián, és a lovat ő maga vezette gyalogszerrel. Ez a több szempontból is oly ellenszenves férfi azonban rendkívül bátor katona volt, és emiatt végül is nagyon népszerű lett a frankok között. Az egyedüliek, akiket tisztelt, a templomosok voltak, és nem túlságosan szolgált becsületükre, hogy ezt a hódolatot elfogadták tőle. Később még szabályos szövetségre is léptek vele, aminek következménye pontosan az ellenkezője lett, mint amiért a templomos rendet tulajdonképpen létrehozták: Outremer végső széthullása és pusztulása. Erre azonban csak később került sor, 1153ban a katasztrófát nem lehetett sejteni, még kevésbé előre látni. Mialatt Rajnald az idős pátriárkát kínozta, teljes erővel folyt Aszkalon ostroma, és a templomosok álltak az első vonalban. A mohamedánok „a Sivatag Szűzé”-nek nevezték Aszkalont, mivel egyedül ez a város tartott ki rendületlenül az első keresztes hadjárat óta. Az év elején Balduin elhatározta, hogy változtat ezen, és előadta tervét a jeruzsálemi lovagoknak. Nyomban elfogadták és a vezérek valamennyien esküt tettek az Igazi Keresztre, hogy addig nem nyugszanak, amíg Aszkalont be nem veszik. Sokáig kellett várniuk rá. A város hatalmas félkör alakban nyúlt el, egyenes oldala a tenger mentén húzódott, a körívet pedig roppant energiával megerősítették. A keresztényeknek sikerült Aszkalont ostromzár alá venniük, beleértve a tenger felőli oldalt is, de a város olyan jól el volt látva, és a falak annyira erősek voltak, hogy a blokádnak hónapokon át nem sok eredményét látták. A húsvéti zarándokok erősítést hoztak a keresztényeknek, ez azonban júniusban kiegyenlítődött, amikor az

egyiptomi hajóhad áttörte a tengeri ostromzárat, és utánpótlást hozott. Az ostromló keresztények nagyon elégedetlenek voltak, és különleges erőfeszítésre szánták el magukat. Addig főként a katapultokkal, a ballisztákkal és a faltörő kosokkal vívták a várost. A katapultok sziklatömböket hajigáltak, a balliszták hatalmas dárdákat repítettek ki, két méter hosszúakat, tíz centiméteres vagy még hosszabb vasheggyel. Ekkor azonban elhatározták, hogy a falaknál magasabb ostromtornyot építenek. Nem volt ez eredeti ötlet, de rendszerint bevált. Az összeácsolt szerkezet óriási volt, felemelő – vagy nagyon félelmetes – látvány, attól függően, kinek a szemszögéből nézzük. Teleaggatták fűzfavesszővel és kötelekkel, hogy megvédjék a sziklakövektől – mivel a mohamedánoknak is voltak katapultjaik, bevonták nyersbőrrel, hogy ezek fogják fel a becsapódó dárdákat és nyilakat. Előtte egy testudo („teknősbéka”), egy fagerendákból és palánkokból készült mozgatható fedezék állt. Ennek oltalma alatt az emberek elegyengették az utat a nagy torony számára. A torony kerekei alá hordozható palánkokból padlózatot fektettek le. Ezen azután az egész gépezet, mint valami rettentő szörnyeteg lassan előrenyomult, amíg közvetlenül a falak előtt állt. A mohamedánok mindent rádobáltak, amit csak tudtak, a frankok meg visszahajigáltak mindent, amit csak lehetett, de egyik fél sem tett nagyobb kárt a másikban. Azután váratlanul a toronnyal sikerült eldönteni a harcot. Július végén, éjjel történt. A mohamedánok kis osztagot küldtek ki a sötétség leple alatt, hogy gyújtsák fel a tornyot. Az gyorsan lángra kapott, a tűz és a szikrák vérvörösre festették az éjszaka sötétjét. A keresztények nem tudták eloltani a tüzet, csak kétségbeesetten figyelték, miként hamvad el a torony. Csakhogy a szél iránya hirtelen megváltozott, és a lángokat a fal irányába terelte. A fal, amelyet a faltörő kosok már meggyengítettek, a kora hajnali órákban egy helyen leomlott.

Ezen a szakaszon a templomosok voltak szolgálatban, és nagymesterük, Bernard de Trémélai a hasadékon át rohamra vezette embereit. A testvérek közül harminckilencen tartottak vele. Az aszkaloniak először azt hitték, hogy a behatolók a fősereg előőrsét alkotják, és már-már megadták magukat, de amikor nem láttak több keresztényt, bekerítették a templomosokat, és valamennyiüket kardélre hányták. A hasadékot ezután gyorsan eltorlaszolták, és másnap negyven templomos holtteste himbálódzott a mohamedán mellvédről. Az ostrom végül mégis eredményre vezetett. További három hét múlva a mohamedánok az éhhalál szélére jutottak, mivel újabb szállítóhajók nem tudtak átjutni hozzájuk, és augusztus 19-én a város megadta magát. A lakosoknak megengedték, hogy ingóságaikkal együtt szabadon elvonuljanak Egyiptomba, de amikor odaértek, legtöbbjüket kirabolták mohamedán vallású, beduin hitsorsosaik. Aszkalonban a mecseteket templomokká alakították át, a városban keresztények telepedtek le, és terjedni kezdett a szóbeszéd a templomosokról. Az ok, amiért a harminckilenc testvér és nagymesterük nem kapott támogatást, ismert volt, és az életben maradt testvérek ezt nem is vitatták: Bernard de Trémélai a templomosok egyik osztagának azt a parancsot adta, hogy kívülről védelmezzék a hasadékot, és akadályozzák meg a többi keresztény bejutását. Hogy miért cselekedett így, az más kérdés, ezt a túlélők nem tudták vagy nem akarták megmagyarázni. A jóindulatúbb lelkek azt állították, hogy a templomosok egymaguk szerették volna learatni a győzelem babérait. Mások viszont úgy tudták, hogy az elsőnek érkezetteknek járó részt kívánták megkaparintani a zsákmányból. Akármi is az igazság, a város három héttel korábban elesett volna, ha a templomosok józanabbul viselkednek. A damaszkuszi vereséggel kapcsolatban terjedő megvesztegetési történeteknek volt még egy végső fejleménye, jellemző azoknak a katonáknak fullánkos humorára, akik úgy érezték, hogy

parancsnokaik becsapták őket: azt beszélték, hogy a pénzről, amelyet a mohamedánok állítólag fizettek, kiderült, hogy hamis volt. De semmi, még az ilyen tréfák sem csendesítették le az Aszkalon miatt támadt indulatokat: de Trémélai és testvérei önzők, becstelenek voltak és ostobán viselkedtek. A templomosok és a többi keresztény mézeshetei régen elmúltak. Hogy ez pontosan mikor következett be, egyeseknél korábban, másoknál később, az szinte mellékes, de ekkor már a testvériségen kívül állók valamennyien tetteik alapján ítélték meg a rendet, és nem törődtek azzal, mit ígértek annak idején. Márpedig mindaz, amit tettek, alkalmas volt rá, hogy kétféleképpen értékeljék. A győzelmek és a vereségek egymást követték, akár a sakkjátékban. Aszkalon elfoglalása nagy hatást tett Damaszkusz mohamedán fejedelmére, és a város évenkénti adót kezdett fizetni Balduinnak. A damaszkuszi közembereknek azonban más volt a véleményük a szövetségről, és ismét más az adófizetésről. Ezért azután 1154-ben Damaszkusz kapui feltárultak Núr ad-Dín előtt. Még harcra sem került sor, a szultán máris megvalósította apja álmát: megszerezte a sivatag gyöngyszemét. Ugyanekkor Kairóban is hatalmi harc lobbant fel a mohamedánok között: egy Naszr nevű udvaronc megölte a kalifát, de a trónt nem tudta megszerezni, kénytelen volt elmenekülni a Szináj-sivatagon át. Az volt a szándéka, hogy dél felől félkörben megkerüli a frank területeket, és Damaszkuszban keres menedéket, de amikor elhagyta Montrealt, a Holt-tengertől 120 kilométerre délre a templomosok kelepcébe csalták és elfogták. Naszr nyomban és igen határozottan kijelentette: szeretne áttérni a keresztény hitre. Már négy napja oktatták, amikor követség érkezett Kairóból a halott kalifa nővéreitől, akik hatvanezer dinár váltságdíjat ajánlottak fel a gyilkosért. A templomosok azonnal felvették a pénzt, és átadták foglyukat. Megbilincselve vitték vissza Kairóba, ahol a kalifa négy özvegye, mielőtt felakasztották, saját kezével megcsonkította.

A templomosok bírálói kiaknázták ezt az eseményt. Egy megtért hitetlent, Isten birodalmának egy új lakóját a halálba küldtek – pusztán pénzért! A templomosokat Iskarióti Judáshoz hasonlították, de – amint az már szokássá vált – akadt másik magyarázat is: Naszr csupán azért akart áttérni, hogy megmentse életét, és az a pénz többet ér az Isten földi birodalmáért vívott küzdelemben, mintha a keresztények egy megbízhatatlan renegáttal gyarapodnak. Nagyjából ugyanezeket az érveket hozták fel alig egy évvel később, egy másik alkalommal, amikor Châtilloni Rajnald Antiochiában ismét színre lépett. Konstancia és Rajnald házasságkötésükkor egy alaki apróságról megfeledkeztek: a vazallusi kötelezettségről, amellyel Antiochia a bizánci császárnak tartozott. Konstanciának, mielőtt feleségül ment volna Rajnaldhoz, a császárt éppúgy meg kellett volna kérdeznie, mint Balduin királyt. Ezt azonban elmulasztotta, és a császár megneheztelt rá. Bizáncot az is aggasztotta, hogy az új fejedelem megpróbálja Antiochiát függetleníteni, s hogy ennek elejét vegye, szokatlan ajánlatot tett. A szabálytalanul megkötött házasság ellenére Rajnaldot elismerik Antiochia fejedelmének, amennyiben hajlandó harcolni a császárért az örmények ellen. Ha sikeresen küzd, a császár még pénzjutalmat is ígért neki. Rajnald persze ráállt az alkura, sem a pénzt, sem a harcot, sem a császári támogatást nem volt képes visszautasítani. Ütközeteket nyert az örmények ellen, majd jelentkezett a fizetségért, de nem kapott semmit, a császár további győzelmeket kívánt tőle. Rajnald azonban maga is értett ehhez a játékhoz, és az általa meghódított területet felajánlotta a templomosoknak. A templomosok elfogadták az ajánlatot, és birtokba vették Alexandrettát, újjáépítették a két ikervárat: Gastunt és Baghrast, amelyek „Szíria kapuit”, a KisÁzsiából átvezető hágókat vigyázták. A Rajnald jelleméről keringő hírek nem zavarták őket. Így azonban nem teljes a kép, ki kell egészíteni. Könnyen

megeshetik, hogy ilyen történelmi távlatból eltorzulnak a részletek. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az imént nem mindennapi eseményekről volt szó, hanem olyan különleges helyzetekről, amelyekben a rend az emberek véleménye szerint ellentétbe került evilági kötelezettségeivel; az országutak őrzésével és a zarándokok oltalmazásával. De sor került másfajta, érdekes eseményekre is, éspedig a tiszteletreméltóbb fajtából. Íme két példa a templomosok antiochiai és jeruzsálemi cselekedetei közül. Az elsőt André de Montbard jegyezte fel az akkori nagymesterhez, Everard de Barreshoz címzett, szívbe markoló levelében, amelyet akkor írt, amikor de Barres már visszatért francia földre, de még nem vált meg a rendtől. „Amióta nélkülöznünk kell a Te oly becses jelenléted, az a csapás ért bennünket, hogy egy csatában elvesztettük Antiochia fejedelmét [Rajmundot, akinek koponyáját ezüstbe foglalták], és egész nemességét. Az elsőt újabb szerencsétlenség követte: a párthusok [a törökök] betörtek az antiochiai grófságba, és mivel senki sem merészelt ellenállni nekik, megerősítették és helyőrséggel látták el… Amikor értesültünk e bajról, gyűlést tartottunk, és Jeruzsálem királyával elhatároztuk, hogy a megtámadott tartomány segítségére indulunk. Százhúsz lovagnál többet nem tudtunk felszerelni, valamint ezer csatlóst és zsoldost. Az utóbbiak felfegyverzéséhez hétezer bizánci aranyat kellett kölcsönöznünk Akkóból, ezret pediglen Jeruzsálemből… Alig érkeztünk Antiochia elé, amikor az egyik oldalról megrohant bennünket Núr ad-Dín, a másikról a párthusok, és beszorítottak a város falai közé. Testvéreidnek még sohasem volt ennyire szükségük jelenlétedre, mint most, és bár igaz, hogy csak a Gondviselés dönthet sorsunkról, mégse késlekedj, hanem kelj útra visszafelé. Jól tudjuk, hogy Isten ugyanolyan könnyen megszabadíthat bennünket ellenségeinktől, mint ahogyan egy bálványimádót igaz hívővé változtathat, ezért minden bizodalmunkat Őbelé vetjük. Ne lepődj meg a Hozzád küldött testvérek csekély számán, azért vannak kevesen, mert – ha

Neked is úgy tetszik – inkább ide gyűjtenénk, és itt is tartanánk minden emberünket, azokat is, akik a tenger feléd eső partján vannak, mivel azok többsége, akiket Antiochia megsegítésére magunkkal vittünk, már meghaltak… Helyzetünk olyannyira szorult, hogy nincs sem festékünk, amellyel lefesthetnénk, sem szavaink, amelyekkel kifejezhetnénk.” A kétségbeesett kérés nem volt gyáva siránkozás. De Montbard és testvérei mindent megtettek, amit csak lehetett. A levelet abban a reményben írták, hogy de Barres, nagymesterhez illően, megtartja fogadalmát. Ő azonban nem így tett, elhagyta a rendet, és belépett a clairvaux-i ciszterciták közé. Ez is jó példa rá, milyen dilemmákkal találja magát szemben az, aki a templomosok történetét kutatja. Kortársaik bizonyára hasonló problémákkal találkoztak: az ember soha nem ítélhette el egyértelműen, de nem is dicsérhette maradéktalanul a templomos lovagokat. Ha gyakran sem egyénileg, sem együttesen nem is feleltek meg saját eszményeiknek vagy ígéreteiknek, egészében véve még mindig sokkal hűségesebbek maradtak az annak idején eléjük tűzött célokhoz, mint bármely más, katonai ügyekkel foglalkozó csoport. Szent Bernát úgy beszélt róluk, mint akik kétszeresen is fel vannak vértezve, de úgy is tekinthetünk rájuk, mint akikre kettős teher nehezedett: örökös próbálkozás, hogy a szerzetesi erkölcsöt összeegyeztessék a politikai gyakorlattal. Nem meglepő, hogy nem voltak mindig méltóak saját szigorú eszményeikhez; meglepőbb, hogy sokszor, sőt többnyire mégiscsak megközelítették őket. A jeruzsálemi eseményre – becsületességük újabb bizonyítékára – 1152-ben került sor, amikor de Trémélai volt a nagymester. Ő és Balduin király – mindketten saját hadseregükkel – elég sikeres hadjáratot vezettek Núr ad-Dín ellen, de Trémélai Nablusznál, Balduin pedig Tripolisznál. Jeruzsálem ennek következtében két legfőbb vezére nélkül maradt. A mohamedán hadsereg értesült erről, erőltetett menetben a város felé sietett, és az Olajfák hegyén vert

tábort. Meglepetésszerű támadást akartak indítani, de észrevették őket. A Jeruzsálemben maradt templomosok éberek voltak, és az ispotályos lovagokkal, valamint polgári lakosokból álló csapatukkal a sötétség leple alatt megtámadták a mozlimokat. A meglepetés a visszájára fordult, a mohamedán sereg álmából felriadva meghátrált, majd elmenekült és szétszóródott. Csak a Jordán partján vert újra tábort. A beszámoló szerint ötezren meghaltak: megölték őket vagy a folyóba fulladtak. E támadás megállítása és győzelmes befejezése után történt, hogy Balduin elhatározta, megpróbálkozik Aszkalon ostromával. Ott azonban de Trémélai halálát lelte, és André de Montbard-t, Szent Bernát nagybátyját választották a templomosok nagymesterévé. Ez volt egész életében a legnagyobb megtiszteltetés, ami érte, bár egyúttal a legsúlyosabb felelősség. De nem sokáig örvendezhetett az egyiknek, és csak rövid ideig kellett elviselnie a másikat: nem egészen három esztendő múlva, 1156. január 17-én meghalt. Ő volt a nyolc, illetve kilenc tagú eredeti csoportból az utolsó. A templomos rend hatodik nagymestere Bertrand de Blanquefort lett, egy bordeaux-i család tagja. Tizenhárom évig volt nagymester, de ebből két esztendőn át nem állott módjában a rendet irányítani, mivel 1157. június 19-én, egy csütörtöki napon, csata közben fogságba esett, és bilincsbe verve Damaszkuszba vitték. A csatára Banyas mellett került sor. Núr ad-Dín, akkoriban Damaszkusz magabiztos ura, ismét terjeszkedésre szánta el magát: ostrom alá vette Banyast. Balduin és de Blanquefort sietve indultak a város felmentésére, de túlságosan is siettek, nem jutott idejük a mohamedán sereg létszámának felmérésére. Ibn al-Kalaniszi így számol be a történtekről: „Amikor a frankok fölbukkantak, harcosaink úgy csaptak le rájuk, akár oroszlánok a zsákmányukra, ezt azután mészárlás, foglyok ejtése és zsákmányolás dühös forgataga követte. A frankok közül alig néhányan menekültek meg. A megöltek fejei és a foglyok a következő

hétfőn érkeztek meg Damaszkuszba…” A foglyok között volt de Blanquefort és nyolcvanhét testvére. Ők legalább elkerülték a kegyetlen véget, a lefejezést vagy a megnyúzást, ami általában a mohamedánok foglyainak osztályrésze volt. A csatában mintegy 300 templomos esett el. „A foglyokat, felszerelésükkel és válogatott lovaikkal együtt a város körül rendezett díszszemlén mutatták be; ez a látvány nagy örömet keltett… A város lakóiból nagy tömeg verődött össze, idős és fiatal férfiak, asszonyok és gyermekek egyaránt ott voltak, hogy láthassák, milyen diadallal ajándékozta meg őket Allah.” A templomosok egyik alapelve volt, hogy nem hátrálnak meg, csak ha a túlerő több mint háromszoros. Háromszáz halott és 88 fogoly: a rend szinte megsemmisült! A következő évben azonban azok, akik életben maradtak, egy visszavágással helyreállították becsületüket. Ekkor a még élő harminc lovag kétszáz mohamedánból álló alakulatot győzött le. Châtilloni Rajnald, az antiochiai gazember is igen tevékeny volt ekkortájt, ő azonban kizárólag saját érdekeit tartotta szem előtt. Azon az összegen, amelyet a megkínzott pátriárkától csikart ki, elragadta Ciprus szigetét. Támadásának semmi egyéb indoka nem volt, csupán a mohóság és a kapzsiság a szépséggel és a védtelenséggel szemben. A sziget békés volt, virágzó, és nyugodtan élt a bizánci császár unokaöccsének fennhatósága alatt. Ez a bizánci kapcsolat elegendő indok lehetett Rajnald számára, hogy felszítsa gyűlölködő, bosszúálló hajlamait. Elpusztították a termést, ellopták a juhokat és a szarvasmarhát, megölték az öregeket és a gyermekeket, kifosztották és felgyújtották a templomokat, üzleteket, lakóházakat és kolostorokat, az asszonyokat Antiochiába hurcolták, a férfiakat váltságdíj reményében börtönbe vetették, a papokat pedig Bizáncba küldték, de csak azután, hogy valamennyiük orrát levágták. Rajnald önteltségében azt hitte – és tetteit is ez vezérelte –, hogy senki sem tehet ellene semmit. Balduin megpróbálta figyelmeztetni a

ciprusiakat a támadásra, de elkésett vele, azután pedig, hogy a hódítás megtörtént, nem sokat tehetett, Rajnald ugyanis túlságosan fontos személy volt. De – részben azért, hogy ezzel is kinyilvánítsa véleményét – feleségül vette a császár unokáját. Rajnald alábecsülte a bizánci császárt. Amint apja, Komnénosz János 1138-ban, 1159-ben Mánuel is betört Antiochiába, és alaposan megszégyenítette Rajnaldot. A császári sereg olyan hatalmas volt, hogy Rajnald nem is állt ellen. Mezítláb vezették a császár sátrához, ahol arcra borult a porban. Tűroszi Vilmos szerint „könnyeit hullatta előtte, és oly hosszan zokogott, hogy mindenkit elfogott az undor”. Azt mondják, ez a krokodilok szokása is. Mánuel mint császár eltávolíthatta volna Rajnaldot, hogy mégsem ezt tette, annak főként az volt az oka, hogy nagyon bonyolult helyzetet teremtett volna. Antiochia mint vazallus állam növelte birodalma tekintélyét, közvetlen birtokbavétele viszont pénzbe került volna, és katonaságot kötött volna le. Mánuel ízig-vérig politikus alkat volt, mindig arra törekedett, hogy ellenségeit szövetségeseivel tartsa sakkban, ha ez céljait szolgálta. Ezért előbb elfogadta Rajnald meghódolását, majd fegyverszünetet kötött – Núr ad-Dínnel. Ez fölháborította a szentföldi frankokat, pedig azonnali és kedvező következménye lett számukra: a mozlimok hatezer keresztény foglyot szabadon engedtek, közöttük Bertrand de Blanquefort-t. Ha a többi 5999 a szaracénok börtönében töltött idő alatt nem is tanult semmit a szaracénokról, ő igen, és hamarosan hozzáfogott, hogy fel is használja a tanultakat. A velejéig romlott Châtilloni Rajnald folytatta a fosztogatást mindenütt, ahol csak lehetett. De ennek következtében egyre kevésbé tekintették a társadalom hasznos tagjának, és amikor 1160ban egy rajtaütése során kiderült, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, senki sem sietett segítségére. Gőgösen hadba indult Núr ad-Dín testvére ellen, de bekerítették, elfogták és bebörtönözték – nem két

évre, mint de Blanquefort-t, hanem tizenöt esztendőre. Előbb még, egyik utolsó cselekedeteként, hitelesített egy birtokeladást a templomosok számára, de ők – akárcsak mindenki más – láthatóan örültek, hogy megszabadultak tőle. A szent életű lovagok számára a béke távolabb volt, mint valaha, és csak éles kardjukkal tudták fenntartani. A háború életük állandó része volt, az egyszerű, természetes földi életmódtól megfosztotta őket a politika és a hit sajátos keverékéből álló elkötelezettségük. Az ok nem kifejezetten közvetlen ellenségeik, a mohamedánok viselkedése volt, a távoli Európában lejátszódó események még súlyosabban érintették őket. 1152-ben Barbarossa Frigyest németrómai császárrá koronázták, és a pápaságban ismét szakadás következett be. Frigyes egy Octavianus, a templomosok pedig egy Sándor nevű jelöltet támogattak. Sándor győzött, és 1162-ben megújította az Omne datum optimumot, tovább gyarapítva az abban foglalt különleges kiváltságokat, közöttük azt is, hogy a Szentszéknek és az egész egyháznak ténylegesen adót kell fizetnie a rend támogatására. Európa erőforrásai azonban kiapadtak; oly sok lovag pusztult el a Szentföldön, hogy őket újoncokkal nem tudták már pótolni. A mártíromság elvesztette vonzóerejét. A két rend, a templomos és az ispotályos nem remélhette többé, hogy külön-külön is elegendő támogatást kaphat. Ezt mindenfelől vetélkedés gátolta: a pápa és Barbarossa, a templomosok és az ispotályosok, a pátriárka és a király, a keleti és a nyugati egyház között mindenütt csak torzsalkodás, viszály nehezítette helyzetüket. A két harcoló rend még nyílt küzdelemben is egymásnak esett, mindegyik féltékenyen őrizte a maga kizárólagosnak tartott, a másikat kölcsönösen kizáró vagyonát és tekintélyét. Volt azonban a dolognak napfényesebb oldala is. A templomosok és az ispotályosok tökéletesen egyetértettek a jeruzsálemi pátriárka iránt érzett gyűlöletükben, és ennek kimutatásában mindkét tábor szinte már nevetséges végletekig jutott el. Tűroszi Vilmost

megbotránkoztatta a magatartásuk, de még ő sem tagadhatta az egész ügy képtelenségét. Elmondja, miképp építettek az ispotályosok tornyokat a Szent Sír Templomával szemben, „magasabbakat és remekebbeket, mint azé a templomé, amelyet a mi Urunk és Megváltónk vérével szentelt meg”, elbeszéli továbbá, hogy az újonnan épült tornyokba igen erős hangú harangokat helyeztek el. „Amikor a pátriárka szólni kívánt az emberekhez és fellépett a szószékre, a testvérek egyszerre megszólaltatták harangjaikat, oly nagy buzgalommal és oly sokáig, hogy a pátriárka nem volt képes a harangzúgást túlkiabálni, így azután – minden erőfeszítése ellenére – az emberek nem hallhatták őt.” Miközben a pátriárka prédikálni próbált a harangzúgás közepette, a kaput állandó puffogások remegtették meg, mivel a templomosok a nyíllövést gyakorolták rajta. Időnként szükségük lehetett ilyen bohóckodásra, hogy megtörjék a harc és a feszültség szörnyű egyhangúságát. A templomosok ugyanis emberfeletti eszményeik ellenére nagyon is emberi lények voltak. Történetünk még további emberi gyarlóságaikat is leleplezi: a fennhéjázást, amely – eleinte csak alig észrevehető mértékben – életformájuk része volt, de 1168-ban egyszerre mindenki számára nyilvánvaló lett. Balduin király felesége, Teodóra, a bizánci császár unokahúga mindössze tizenhárom éves volt, amikor férjhez ment, és tizenhat esztendős, amikor megözvegyült; III. Balduin ugyanis 1162. február 10én meghalt. Állítólag orvosa ölte meg azzal, amit gyógymódnak szánt. A házaspárnak nem születtek gyermekei, Jeruzsálem trónja ezért Balduin öccsének, Amalriknak jutott. Ekkorra a frankok és a mohamedánok már egyaránt jól tudták, hogy a Szentföld feletti hatalom azé lesz, akié Egyiptom: ha a frankok megszerzik, ezzel földrajzilag talán örökre kettévághatják az iszlám erőket; ha ellenben Egyiptomot sikerül egyesíteni a szunnita kalifátussal, akkor a mohamedánok halálos harapófogóba szorítják a frankokat. Amalrik

nem volt gyáva ember, 1163-ban és 1167-ben megtámadta Egyiptomot, de mindkét alkalommal visszaverték. A második támadás mindkét fél számára előnyös szerződéssel zárult, és ezzel az ügy, legalábbis néhány esztendőre nyugvópontra jutott. Egyiptom azonban a Nílus termékeny árterülete, az ország természeti kincsei és stratégiai fontossága miatt túlságosan nagy kísértést jelentett, 1168-ban Amalrik harmadik támadást ajánlott, a templomosok azonban nem voltak hajlandók támogatni.

Az eszményi szaracén Egyiptom és a Szentföld, 1169-1187 „Én adok nékik gyerkőczöket fejedelmekül, és gyermekek uralkodnak rajtok.” (ÉZSAIÁS III, 5.) Egyiptom elleni 1168. évi hadjáratával Amalrik durván megsértette az előző évi szerződést, és amikor a templomosok nem voltak hajlandók vele tartani, bírálóik és ellenségeik ebből vádat kovácsoltak ellenük. Egyesek azt beszélték, hogy a templomosok féltékenyek voltak, mert a terv az ispotályosok nagymesterétől származott. Másokat felbőszített, hogy a rend, amelyet a Szentföld védelmére alapítottak, nem támogatja a királyt, és sopánkodtak, hogy a templomosokon nagy függetlenségükben úrrá lett a büszkeség. De Blanquefort, a nagymester minderre azt válaszolta, hogy őt és testvéreit – de a királyt is – köti a szerződés. Erre ellenfelei azzal vágtak vissza, hogy a hitetlenekkel kötött szerződés nem kötelező erejű, a lovagok viszont Szent Jeromost idézték; „Nem az számít, kinek esküszünk, hanem az, kire.” Árulás vagy ellenkezőleg, becsületes magatartás: a válasz attól függ, kinek a szemszögéből nézi az ember. Thomas Fuller 17. századi angol történész is leírja ezt az esetet, majd hozzáfűzi: „Ha egy játéknak az a tétje, kié legyen a korona, akkor nem várhatjuk el a játékosoktól, hogy becsületesen kockázzanak.” Tűroszi Vilmos viszont, aki általában a templomosok egyik legszigorúbb bírálója volt, elismeri, hogy ezúttal a lovagok tisztességesen jártak el, Amalrik viszont egyértelműen álnok volt, hitszegéséből pedig senki más nem húzott hasznot, csak a mohamedánok. A frank támadást az egyesült egyiptomi és szír seregek visszaverték, és a segítségért hálás egyiptomi kalifa a szír főtisztet vezírévé tette. A vezír két évvel később meghalt, helyére unokaöccse lépett: egy sötét bőrű fiatal

mohamedán, akinek tisztessége és vallásossága megszégyenítette a keresztényeket. Ennek a fiatalembernek Szaladin volt a neve. 1169-ben, hetven évvel azután, hogy meghódították Jeruzsálemet, a keresztényeknek nem volt már okuk az örvendezésre. A hódítás immár egyszerű történelmi eseménnyé kövesedett. Hetven év és három nemzedék az elegendőnél is több idő arra, hogy az első napok vad lelkesedése emléknél is halványabbá fakuljon. Azok, akik a század elején a csaták és kalandok részesei voltak, valamennyien rég meghaltak. Az európaiak számára a Szent Város keresztény volt, de ez minden. Így volt nagyapáik kora óta, és valószínűleg így is marad, elvégre Isten városáról van szó, ők pedig az Isten egyedüli igaz hívei. Az a megrázkódtatás, amelyet Edessza eleste okozott, feledésbe merült, részben azért, mert az emberek nem szívesen beszéltek a kétbalkezes második keresztes hadjáratról, részben mivel elfogadták az új status quót, a fennálló helyzetet, hiszen a Szent Város biztonságban élt, de főként azért, mert az európaiak számára, akiket amúgy is lefoglaltak saját problémáik, mindez nagyon távolinak tetszett. A Szentföldön élő frankok régi álmai is jórészt megfakultak. Az Arany Jeruzsálem kőből, téglából és vályogból épült, mint bármely más város. Szent jellegéhez nem fért kétség, ezért tehát meg kellett védeni, de fontosabbnak tartották, hogy ez lett az otthonuk. A Szentföldön élő, frank származású keresztények ezrei sosem látták Európát, nem volt rá módjuk, de nem is igen vágytak oda. Túl messze volt, hideg, sötét és nedves vidék. Volt elég gondjuk, talán több is, mint bárkinek Európában, hiszen nekik nem a hódítás izgalma jutott, hanem otthonuk megoltalmazásának mindennapos feladata egy ellenséges földön. Ezeknek az embereknek, az első keresztesek unokáinak bizonyos értelemben a legnehezebb sors jutott osztályrészül a keleti frankok közül. Amikor harcoltak, nem a római egyház dicsőségéért forgatták a kardjukat, még csak nem is feltétlenül Isten földi birodalmáért,

hanem azt az egyetlen helyet védték, amelyet hazájuknak nevezhettek. Jeruzsálemnek távoli vágyálomként nem volt nehéz szent várossá lennie. Amikor azonban olyan hely lett, ahol napról napra élni kell, szent voltát csak azok szemében őrizte meg, akik elkötelezték magukat Istennek: a papság és a harcoló rendek tagjai szemében. Nekik az evangéliumban olvasható helynevek eleven valóságot jelentettek. Számukra, akik naponta olvasták bibliájukban azoknak a városoknak, folyóknak, hegyeknek és völgyeknek a nevét, amelyeket maguk körül láttak, az életnek a napi teendőkön túl is volt célja és értelme: Krisztus szeme ugyanezekben a látnivalókban gyönyörködött, lába ugyanezt a talajt érintette. Ezeknek az embereknek a Szentírás földjén lakni a tetterő és a lelkesedés forrása lehetett. A templomosoknak pedig volt még ezen kívül más erőforrásuk is, amelyből meríthettek: a stabilitás és a rend. Életüket a szerzetesek és a harcosok kettős fegyelme minden részletében szervezetté tette, a nap minden perce tartogatott valamilyen feladatot, amelynek elvégzéséért felelősek voltak, amellyel el kellett számolniuk. Nyáron a templomos napja hajnali négykor kezdődött, télen hatkor, de ettől – és az étkezés, illetve a ruházat és az évszakoknak megfelelő egyházi szertartások eltérésétől – eltekintve minden egyes nap nagyjából a következőképpen telt el: a ház lakóinak egyike harangszóval ébresztette a többieket; az öltözködés abból állt, hogy egyszerűen felhúzták fehér, barna vagy fekete palástjukat alsóruhájukra, amelyben aludtak. Nem várták el tőlük, hogy mosakodjanak, és nem kaptak reggelit. Hálótermeikből egyenesen a kápolnába kellett menniük hajnali misére, ahol a prima, a tercia és a sexta imádságait – a hajnali, a délelőtti és a déli imákat – egyszerre végezték el. Kolostori kötelezettségeiket tehát összevonták, szerzetesek lévén ugyanis nem mellőzhették a zsolozsmázást, de mert harcosok is voltak, testükkel éppúgy törődniük kellett, mint

lelkükkel, ezért azután nem térdelhettek mindig a kápolnában. A mise után szerteszéledtek, különféle teendőik elvégzésére. Az ő dolguk volt ellenőrizni a lovakat, a lószerszámot, a fegyvereket és a páncélokat, rendbehozni, ahol hibát láttak, majd hozzáfogni a szüntelen gyakorlatozáshoz, szokásos fegyvereiket, a vashegyű lándzsát, a buzogányt, a kardot, a tőrt és a pajzsot használva. A nap első étkezésére késő délelőtt vagy délben került sor. Előbb a lovagok és a sergent-ok (fegyvernökök) ettek, őket a szolgáló testvérek követték, a zsoldosok maradtak utolsónak. Mindenki maga vitte az asztalhoz a tálkáját, csészéjét, kanalát és kését, csak a nagymester vagy a házfőnök (komtur) ivott üvegpohárból, részben a megtiszteltetés miatt, részben a méreg elleni védekezésül. A hosszú, fából készült, dísztelen asztalok mellett lócákon ültek, az étkezés alatt a testvéreknek tilos volt beszélgetniük, az egyetlen hang az egyik paptestvéré volt, aki felolvasott a Bibliából. Kívánságaikat jelekkel közölték. A lovagok, ha akarták, elcserélhették ételüket a szolgákéval, de arra nem biztatták őket, hogy teljesen megtartóztassák magukat az ételtől, hiszen állandóan készen kellett állniuk a harcra, bármely pillanatban felhangozhatott a fegyverbe szólító kiáltás. Ezen kívül csak egyetlen oka lehetett, hogy egy testvér engedély nélkül eltávozhasson az asztaltól, éspedig az orrvérzés. Különös kivétel; hiszen egyébként csak gyakori esemény lehetett az, amit külön fel kellett venni a szabályzatba. Voltak más furcsa kivételek is. A testvéreknek délután a kápolnában kellett tartózkodniuk, hogy meghallgassák a nona és a vecsernye szertartásait, ezeket – akárcsak reggel – összevonták. Egyeseknek azonban engedélyezték, hogy távol maradjanak: a pék testvérnek, „ha keze a tésztában vagyon”, a kovács testvérnek, „ha forró vasat tart a tűzben”, a fegyvernök testvérnek, „ha a lovakat nyírja vagy patkolja”, továbbá „bármelyik testvérnek, ha hajat mos”. A Miatyánkot azonban minden testvérnek el kellett mondania, akár a pöröly, akár a vízzuhogás hangjának ritmusára, naponta 148

alkalommal, óránként tizennégyszer, vecsernyekor tizennyolcszor, harmincat az élőkért, harmincat pedig a holtakért. Igencsak nehéz lehetett számon tartaniuk, hányadikat morzsolják. Szinte szünet nélkül ismételgethették, de még ha gépiessé vált is, megnyugtató, meditatív háttérül szolgálhatott gondolataikhoz és tetteikhez. Este ismét ettek; ha húst kaptak – hetenként háromszor –, két, esetleg három különféle húsétel szerepelt étrendjükön; italként bort és vizet fogyasztottak. A nap úgy ért véget, ahogyan elkezdődött: közös imádságokkal és egyetemes áldással. Ez volt hát fő vonásokban az előírt napi szertartásrend, de ha csak ennyiből állt volna, akkor nem sokban különbözik a jól szervezett kolostorok csendes és békés életétől. De bármilyen problémák adódtak is, akár a lovakkal, akár az állandó harci kiképzéssel elfoglalt emberekkel, vagy valami egyébbel, ami az ilyen zárt és meglehetősen primitív közösségekben elképzelhető, valamennyi templomos ház légkörét a nyugalom jellemezte. Ez a serénykedés közben is megnyilvánuló nyugalom azonban nem véletlenül alakult ki; a tudatos rend és a jól szervezett vezetés gyümölcse volt. Valamennyi testvért arra intették, hogy mindig jó szívvel legyenek egymáshoz, amint az Krisztus szolgáihoz illik. A harsány nevetést kerülni kellett, a lehető legkevesebbet volt szabad beszélgetniük, és akkor is csak halkan. Ezek az előírások kissé férfiatlan eszményeket tükröznek, az a rendelkezés viszont, amelyik megtiltotta, hogy a rend önkéntes szolgáit a lovagok ütlegeljék, arra utal, hogy a lovagi szelídségről kialakult elképzelés keretei még nem szilárdultak meg kellőképpen. A rend vezetésében kezdettől feudális szellem uralkodott, és ez a vezetés eleinte alighanem igen felületes lehetett – laza, de sosem könnyelmű. Ám mielőtt a testvérek első nemzedéke kihalt volna, a szervezetet számottevő módon megszilárdították, és a közvetlen adatok viszonylagos hiánya ellenére a különféle feljegyzések belső

bizonyítékai némi képet adnak a templomosok hivatali szervezetéről. Ez a szervezet bürokratikus jellegű volt, ez egészen egyértelmű. A templomosok birodalmában minden szigorúan Jeruzsálemre összpontosult, a jeruzsálemi templomos rendben mindennek a középpontjában a nagymester állt, legalábbis elvileg, ha a valóságos gyakorlatban nem is, hiszen lehetetlen lett volna például, hogy Írországtól Oultrejourdainig (a jeruzsálemi királyság délkeleti részéig), Portugáliától Magyarországig minden egyes templomos ház elszámolásait egyetlen ember ellenőrizze. Mégis a nagymester volt ennek az igen széles alapon nyugvó piramisnak a csúcsa; az egész szövetségi rendszerű szervezetet ő igazgatta. Tetszése szerint ellenőrizhette a helyi szervezetek bármelyikének bármely részlegét, ezenfelül bármelyik testvér, akármilyen alacsony beosztású, ha panasza volt, vagy úgy érezte, hogy helyi szervezeti szinten igazságtalanul bántak vele, személyesen a nagymester elé terjeszthette az ügyét. Amint az olyan rendhez illik, amelyben az engedelmesség a legfontosabb, a szabályzat megszegését szigorúan büntették, éspedig – a jelek szerint – részrehajlás nélkül. Az ügyek meghallgatása, majd az ítélethozatal a káptalan heti ülésein történt. A nagykáptalan ülése nagyobb szabású, ritkább esemény volt. A rend nagyhatalmú tagjai gyűltek ilyenkor össze, hogy megvitassák a rend bel- és külpolitikáját. A rendszeres heti káptalani üléseket, bár szerényebb volt a szerepük, nem kevésbé hivatalos formában bonyolították le. Rendszerint vasárnaponként ültek össze, mise után, éspedig vagy a kápolnában, vagy a ház nagytermében. Minden házban sor került rájuk, ahol négy vagy több testvér tartózkodott, és az összes testvér – a szolgálók, a sergent-ok és lovagok – résztvettek rajta. Belépve a gyűlés helyére, térdet hajtottak az oltár előtt, elmondtak egy Miatyánkot, és mielőtt leültek volna, levették vörös vagy fehér nemezkalapjukat és sapkájukat. (Ezzel kapcsolatban a szabályzat kimondta, a kopasz testvéreknek megengedtetik, hogy sapkájukat

fenntarthassák.) A jelenlévő nagymester, házfőnök vagy a rangidős testvér ekkor erkölcsi és hitbéli tanácsokkal teli prédikációba kezdett, majd engedélyt adott a gyónásra. Nem vallási vétségek meggyónásáról volt szó, amelyekhez papi feloldozásra volt szükség, hanem a fegyelem megszegésének beismeréséről. A kettő azonban annyira egybefonódott, hogy sok testvér, főként a járatlanabbak, nem is tudtak különbséget tenni közöttük. Ez olyan tévedés volt, amelyben sok kívülálló is osztozott velük, és ami a későbbi években sokat ártott a rendnek. Az önként tett vallomásokat elnézőbben kezelték, mint a leleplezés utáni beismeréseket, és noha minden testvérnek lehetősége volt rá, hogy a másik hibáját feltárja, ha a vád tévesnek vagy rosszindulatúnak bizonyult, a vádlónak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, majd alávetnie magát a ház ítéletének. A vétkesnek, miután beismerte bűnét, távoznia kellett a gyűlésről, amíg ügyét titkosan megvitatták. Sok esztendővel később ezt a titkolózást, akárcsak a gyónás, a bűnbocsánat és a feloldozás körüli zűrzavart, fegyverként használták a rend vád alá helyezése és megbüntetése érdekében, holott eredeti célja egyszerű és logikus volt: azt akarták, hogy a büntetést ne egy bizonyos testvér szabja ki, aminek neheztelés lehetett volna a vége a testvérek között, hanem a rend egésze. Rendkívül érdekes megvizsgálni azoknak a vádaknak fényében, amelyek azután a rend vesztét okozták, milyen cselekedeteket tekintettek bűnnek maguk a testvérek. A sor elején – a legkisebb vétségek között – azok a kihágások sorakoztak, amelyeket a rendi tulajdon elvesztésével vagy megrongálásával követtek el. Ebbe a csoportba tartozó jellemző bűnök a feljegyzések alapján: az egyik testvér elvesztette kalapácsát a folyóban, mert egy madár után hajította; egy másik egész tálcára való poharat tört el, mert leejtett róla egy poharat, mire mérgében az egész tálcát a földhöz vágta. Az ilyen véletlenül vagy szándékosan elkövetett kisebb vétségeket egy

éven át tartó, hetenként egy napi kenyéren és vízen való böjtöléssel, mezítelen hátuk megkorbácsolásával, vagy egy esztendei lefokozással járó vezekléssel büntették. Az utóbbi esetben a bűnös testvér elvesztette azt a jogát, hogy viselje megkülönböztető köpenyét, a földről kellett elfogyasztania táplálékát a kutyákkal együtt, amelyeket eközben nem volt szabad elkergetnie. Persze a kihágásoknak ez a kategóriája közelebbről meghatározhatatlan volt, attól függött, mi történt hétről hétre. A káptalanban a testvérek nem kereshették ki mindig egy könyvből az értük járó büntetést, saját megfontolásuk alapján is kellett ítélkezniük. Csak a súlyos bűncselekményeket foglalták írásba, és csak ezek büntetését szabályozták. Tíz olyan nagyobb vétség volt, amely miatt a bűnöst kizárták a rendből. Ezek: a szimónia (a szentségek áruba bocsájtása), a lopás, a szodomia (homoszexuális fajtalankodás), az eretnekség, az összeesküvés, az árulás, keresztény ember meggyilkolása, a káptalan titkainak elárulása, háromnál kevesebb ellenség előli meghátrálás, végül a ház elhagyása bármely más úton, mint a kapun át. Ha valamelyik testvért e bűnök egyikében bűnösnek találták, meg kellett jelennie a teljes káptalan előtt. Csak nadrágját viselhette, nyaka körül övszíjjal. Ekkor ostorral vagy saját övével megkorbácsolták, majd „megengedték neki, hogy elmeneküljön”, ami azt jelentette, hogy kivetették maguk közül, és arra kötelezték, hogy egy másik, szigorúbb rendhez csatlakozzék. Nem léphetett azonban be az ispotályosokhoz – ezek és a templomosok már igen korán megegyeztek abban, hogy nem fogadják be egymás kiűzött testvéreit. E bűnök mindegyike a rend belső vagy külső biztonságát veszélyeztette, ez volt az oka a szigorú büntetésnek, ebből az egész világ meggyőződhetett róla: a templomosok megtisztítják soraikat azoktól, akik becstelenül viselkednek. Mégis, annak ellenére, hogy maguk a templomosok nem tűrték el az ilyen dolgokat, éppen e bűnök, pontosabban közülük öt – a szimónia, a szodomia, az eretnekség, az összeesküvés és az árulás –

voltak azok a vádak, amelyek a templomos rend pusztulásának alapját alkották. Ilyen események tulajdonképpen igen ritkán fordultak elő, szodomiát például a templomos rend egész kétszáz esztendős története folyamán mindössze egyetlen alkalommal jegyeztek fel. A káptalan hetenkénti tanácskozásai rendszerint néhány jelentéktelen vétséggel foglalkoztak, ezután az ülést a jelenlévő rangidős testvér elbocsátó áldásával berekesztették. Az áldás emlékeztette a többieket, hogy az elhallgatott mulasztások nem számíthatnak megbocsátásra, egyébként „megbocsájtom nektek mindazt, ami módomban áll az Isten, Miasszonyunk, Szent Péter és Szent Pál nevében, és a tiétekben, akiktől hatalmamat kaptam”. Az utolsó nagymester, Jacques de Molay azonban megváltoztatta ezt a formulát, az ő káptalanjai e szavakkal fejeződtek be: „Megbocsájtom nektek azon vétkeket, melyeket a gyarló ember szégyenkezése vagy a ház ítélkezésétől való félelem miatt nem vallottatok meg.” A változtatás – bár jó szándék vezérelte – mélyreható volt. Lehetséges, hogy az ő nemzedékéhez tartozó testvérek úgy értelmezték, mintha azt jelentené, hogy valamennyi bűn alól feloldozták őket, nem csupán a fegyelem megszegésének vétkei alól. Azok a tettek, amelyektől elődeik tartózkodtak, ezután mindennaposak is lehettek volna. Az első időkben, majd szinte mindvégig azonban a szabályzat olyan előírás volt, amelyet – bármilyen szigorú volt is – be kellett tartani. Ez a rendkívüli szigor, azzal az ösztönző erővel együtt, amelyet a hitből merítettek, a templomos testvéreket szokatlanul erős célratöréssel és szilárdsággal töltötte el. Ebből még az idősebb templomosok, valamint a betegek és a sebesültek is vigaszt merítettek. Különleges figyelmet fordítottak rájuk, nagy gyengédséggel és igen körültekintően gondoskodtak róluk. A legfélelmetesebb betegség, a lepra áldozatainak el kellett hagyniuk a

rendet, és egy erre a célra kijelölt közösséghez, a Szent Lázár rendhez kellett csatlakozniuk, de még őket is gondoskodás vette körül. A rend az epilepsziában szenvedőket nem tekintette démonok által megszállott embereknek, hanem betegeknek, akiknek kóros állapota ellen küzdeni kell; ebben a tekintetben a templomos rend a legfelvilágosultabb volt valamennyi közül. Outremerben az ispotályosoktól eltekintve senki más sem élhetett olyan biztonságban és oly szilárd irányítás alatt, amelyet ez a szigorúan szabályozott életmód nyújtott. A frankokból általában már kiveszett elődeik őszinte egységtörekvése, valamint az a mesterkéletlen célratörés, amely az egységet megteremtette, hiszen céljaikat már elérték. Ezek helyébe mindenféle versengés, féltékenykedés, gyűlölködés és az ezekre épülő érdekszövetségek léptek, amelyek minden meghasonlott közösség jellemzői. A templomosok pedig, akik büszkék voltak szervezetükre és bíztak benne, ugyanakkor türelmetlenül lenézték a világi életet, amely annyira különbözött az övéktől, de ezzel csak fokozták a meglévő zűrzavart. Pedig a szentföldi keresztények akkoriban semmiképp nem engedhették meg maguknak a széthúzást. Nagyapáik annak idején kiaknázták ugyan a mohamedánok megosztottságát, de a keresztényeknek sosem sikerült igazán meghódítaniuk a Keletet. Elfoglaltak néhány várost és várat, de teljes biztonságban soha és sehol sem érezhették magukat. Ha nyugodtan éltek, annak nem a keresztények ereje, hanem a mozlimok gyengesége volt az oka. Ez az állapot nem lehetett tartós. A frankokat körülvevő iszlám országok előbb vagy utóbb rákényszerültek az összefogásra. De Blanquefort, akiben megvolt az a kiváló katonai érzék, ami a templomos nagymestereket valóságos prófétáknak tüntette fel, egyszer kijelentette: a legjobban attól fél, hogy egy mohamedán fejedelem „újraegyesíti a két leghatalmasabb államot, Kairót és Damaszkuszt, és kiirtja még a keresztények nevét is”. Korábban a

frankok évtizedeken át hasznot húztak a síita Egyiptom és a szunnita Szíria kölcsönös gyűlölködéséből, a közöttük elterülő államokkal pedig diplomáciai játékot játszottak, abban a tudatban, hogy ha feltétlenül szükséges, Bizánc és Európa keresztényei bizonyosan segítségükre sietnek. Ez a recept évtizedeken át jól bevált, de a 12. század utolsó harmadában Egyiptom ifjú vezíre végleg felbillentette az egyensúlyt. Szaladin azoknak a ritka embereknek egyike volt, akiknek tulajdonságait barát és ellenség egyaránt csodálta. Csaknem mindenki, aki találkozott vele, ugyanezt vallotta: nemcsak a vezéri adottságok voltak meg benne, hanem igazságos, vallásos, mértéktartó férfi is volt, általában irgalmas szívű, rendkívül bátor, és mindig megtartotta adott szavát. Mindezek a tulajdonságok az eszményi szaracén jó tulajdonságai közé tartoztak, de a keresztény tábor vezetői között egy sem akadt ilyen, még a templomosok soraiban sem. De ha a keresztények valamelyikében szintén meglettek volna ezek a tulajdonságok, az sem ingathatta volna meg Szaladin elhatározását, hogy mint istenfélő mohamedán visszaszerezze Jeruzsálemet, és megtisztítsa a hitetlenektől, elsősorban a templomosoktól, akikben mint becsületes emberekben megbízott ugyan, de akiket, mivel más vallásért harcoltak, mélységesen gyűlölt. Szaladin azonban nem volt mindig ilyen becsvágyó. Az ifjúkori vadászatai közben véghezvitt hőstetteiről szóló apokrif (nem hiteles) történetek ellenére szorgalmasan tanuló, konzervatív hajlamú, szerény és eléggé öntelt fiatalember lehetett. 1137-ben vagy 1138-ban született – a mohamedán időszámítás 532. évében – Tekrit erődjében, a Tigris partján, Bagdadtól északkeletre. Gyermekkorát előbb Bagdadban töltötte; amikor Núr ad-Dín 1154-ben elfoglalta a várost, Damaszkuszban volt, és udvari emberként még kilenc esztendeig ott is maradt. Ezután, 1163-ban, amikor Jeruzsálemi Amalrik megindította első támadását Egyiptom ellen, Szaladin nagybátyja volt az, aki hangot adott a mozlim közvéleménynek: „Ebben az országban

nincsenek férfiak, kormánya pedig nem érdemel mást, csupán megvetést.” Gyakorlatilag viszont kimeríthetetlen erőforrásai voltak, és mind Amalrik, mind Núr ad-Dín benne látta a hatalom kulcsát. Egy évvel Amalrik támadása után Núr ad-Dín is hadjáratot indított a király ellen, amire Amalrik 1167-ben újabb támadással válaszolt. Szaladin ekkor legendába illő módon lépett a frank-mohamedán történelem színpadára. Első önálló parancsnoki ténykedése alkalmával Alexandriában, amelyet az egyesült frank és egyiptomi erők bekerítettek, ellenállt a 75 napos ostromnak, mindaddig, amíg a szír felmentő sereg megérkezett. Mialatt emberei elvonultak, őt túszként visszatartották Amalrik táborában, és ott – állítólag – keresztény lovagi rangra emelték. A történet hitelessége nem bizonyított, de akár igaz, akár nem, mindenképpen arról tanúskodik, mennyire tisztelték Szaladint a frankok és a templomosok. E tisztelet legfőbb oka feltétlen becsületessége volt és az, hogy soha nem szegett meg egyetlen szerződést sem. A katolikus feudális államokban az ilyen viselkedés elméletileg természetes volt, a gyakorlatban azonban szinte teljesen szokatlan. Olyan szabály volt ez, amelyet még a templomosok is megszegtek, és a szavahihetőség hiánya legalább annyira oka volt Outremer bukásának, mint bármi más. Bertrand de Blanquefort 1169. január 2-án meghalt. Utóda a nabluszi Philippe de Milly lett, egy európai származású nemesúr, aki azonban már a Szentföldön született: ő az első Palesztinában született nagymester. A világi életben hatalmas földesúr, hűbérbirtokai Oultrejourdainben voltak, közöttük Kerak és Montreal erős vára is. A világi életben elfoglalt helyzete miatt választották őt a templomosok, vallási elhivatottságot ugyanis sohasem érzett. 1169. augusztus 13-án lépett a rendbe, és egy héten belül nagymester lett. Az ő vezetésével a templomosok nevezetes diadalt arattak: 1170 decemberében Szaladin, aki Egyiptomban frissen megszerzett hatalmát ízlelgette, átlépte a határt, és bekerítette Daron erődjét, a

frankok legdélibb erősségét a Földközi-tenger partvidékén. A vár gyenge volt, és már közel a megadáshoz, amikor Amalrik és a templomosok a védők segítségére siettek. A rendnek nagy szüksége volt egy ilyen győzelemre, hiszen az Egyiptommal kapcsolatos magatartásuk okozta seb még mindig sajgott, továbbá azért is, mert messze északon, Örményországban egy fogadalmát megszegő templomos az idő tájt mohamedán csapatok élén be-betört a frank területekre. De Milly azonban nem sokáig töltötte be tisztét: még két év sem telt el megválasztása után, amikor lemondott nagymesteri rangjáról, és Amalrik állandó konstantinápolyi követe lett. Távozásának okául két érvet hozott fel, de közülük csak az egyik meggyőző: úgy vélte, új szerepében jobban szolgálhatja a Szentföldet. Másik indokával egyetlen igazi templomos sem érthetett egyet: elcsüggesztette, hogy az Európából érkező támogatás áradata vékonyan csordogáló erecskévé apadt. 1170-ben a Szentföldet pusztító földrengések sorozata rázkódtatta meg, várakat és városokat döntött romba, csúnyább munkát végzett az anyaföld, mint az emberek. A Pisai Krónika az 1172. évi bejegyzésnél közli, hogy hatezer ember pusztult el. Azok, akik hajlamosak voltak az ilyenfajta eseményeket baljós előjelnek tekinteni, közelgő katasztrófára számítottak, de semmilyen következmény nem mutatkozott, hacsak az nem, hogy a kataklizma egybeesett a templomosok új nagymesterének megválasztásával. De ha a próféták kissé messzebbre látnak a jövőbe, akkor ezt a választást éppen elég nagy szerencsétlenségnek tekinthették volna. A nyolcadik nagymestert Odo de Saint-Amand-nak hívták. Korábban udvari méltóságokat viselt: Jeruzsálem marsallja és a király pohárnoka volt, de nagymesterként hűséges templomosnak bizonyult, megvédelmezte a rend jogait minden külső beavatkozás ellenében. Tűroszi Vilmos úrrá lett átmeneti ellágyulásán, és ismét teljes erővel támadásba lendült: szerinte Saint-Amand „olyan férfi volt, akinek orrlikai dühödten kitágultak akár a bikáéi, nem félte az

Istent és nem tisztelte az embereket”. Vilmost elintézhetnénk azzal, hogy roppant elfogult volt, állításait azonban Saint-Amand tettei is igazolják, ő ugyanis nem tett engedményt sem a pátriárkának, sem a királynak, mereven, az utolsó betűig ragaszkodott a templomosok előjogaihoz. Ez forma szerint feddhetetlen viselkedés volt, de a gyakorlatban az engedékenység hasznára lett volna a kapcsolatoknak. A templomosok egykor diplomáciával szerezték jogaikat, most hát ragaszkodásuk e jogokhoz fennhéjázásnak tetszett. 1172-ig nem került sor nyílt kenyértörésre, ekkor azonban egyszerre többre is, éspedig igen heves konfliktusokra. Amalrik királyhoz követség érkezett az asszaszinoktól. Ezeket a harcos síitákat megriasztották Szaladin egyiptomi sikerei, mert bár az ország hivatalosan még a síita kalifa uralma alatt állt, maga Szaladin azonban szunnita volt, és vezírként valójában ő gyakorolta a hatalmat. Ezért az asszaszinok szövetségre törekedtek Amalrikkal: a síiták és keresztények szövetkeztek a szunniták ellen. A követek sejteni engedték, hogy ha ez a szövetség létrejön, a Hegyek Öregembere és valamennyi követője felveszi a keresztény vallást. Ezt ugyan nehéz volt elképzelni, de Amalrik nem sokat törődött vele, az asszaszinok mindenképpen erős szövetségesek lettek volna. Csupán egyetlen feltételt kötöttek ki: vonják vissza a fennhatóságuk alatt álló terület egy részére a templomosok által kivetett adókötelezettséget. Jelentéktelen ár volt ez, Amalrik hozzá is járult, és megígérte a templomosoknak, hogy a veszteségért kárpótolja őket. Ekkor tapasztalnia kellett, hogy az ígéretek megszegésével szerzett hírnév milyen súlyos hátrányokkal járhat. Amikor a asszaszin követek visszatérőben voltak hegyi várukba, Alamutba – a Sasfészekbe – lesből megtámadta és megölte őket egy templomos lovag, olyanképpen, ami hozzájuk is méltó lett volna. A gyilkosról mindössze annyit tudunk, hogy Gautier de Mesnilnek hívták, és félszemű volt. Nem ismeretes az sem, vajon Odo de SaintAmand adott-e parancsot a gyilkosságra, vagy sem, de miután már

megtörtént, nyomban Gautier pártját fogta. Amalrik felbőszült, és azt követelte, hogy Gautier-val úgy bánjanak el, ahogyan közönséges gyilkossal szokás. Saint-Amand azonban nem volt hajlandó kiszolgáltatni a bűnöst. Amint már korábban is gyakran megtette, most is arra hivatkozott, hogy a rend csak a pápának tartozik felelősséggel, majd ő ítélkezik ebben az ügyben – ha tényleg sor kerülne rá; a templomosokat csupán az érdekli, hogy Amalrik elvesztett adójuk megtérítésére tett ígéretét nem teljesítette, márpedig a rend jobban szereti a készpénzt a kétes szövetségeknél. Amalrik harmadik egyiptomi betörése idején a testvérek bebizonyították, hogy nem harcolnak kedvük ellenére; a követek megölésével pedig közvetlenül beavatkoztak Amalrik politikájába. A király megszakította a tárgyalásokat, és egy csapat katona élen Szidonba lovagolt, ahol Gautier látszólag biztonságban tartózkodott. Behatolt a templomosok házába, és személyesen tartóztatta le a félszemű lovagot. Gautier-t börtönbe csukták, többé nem is hallott róla senki. A frankok és az asszaszinok tervezett szövetségéből mégsem lett semmi, a templomosok ugyanis szívósan ragaszkodtak a nekik járó adóhoz. Semmibe vették a királyt, amikor ők maguk döntöttek, és saját elképzelésük szerint jártak el. Amalrik egyre jobban felbőszült, és amikor 1174-ben egy kisebb csetepatéban tizenkét templomos lovag egy tovább már nem tartható erődöt átengedett a mohamedánoknak, a király „nyomban csomóba kötötte őket” – vagyis valamennyit felakasztatta. De még ennél is többet akart: Tűroszi Vilmossal nekifogott egy, a pápához címzett levél megfogalmazásának. Ebben részletesen leírta sérelmeit, és a rend feloszlatását kérte. A levelet azonban sohasem küldték el, sőt be sem fejezték, mivel 1174. július 11-én Amalrik „életének egy véres hasmenés” – hétköznapiasabban a tífusz és a dizentéria (vérhas) együttese – véget vetett”. Nem egészen két hónappal korábban a halál elragadta Nur ad-Dínt

a mohamedánoktól, halálának oka tüszős mandulagyulladás lehetett. Két hónappal Amalrik után Kairó síita kalifája is meghalt. Az új szíriai szultán tizenegy, Jeruzsálem új királya tizenhárom esztendős volt. Egyiptom új királya, a 37 éves Szaladin sikerre szomjazott. Szaladin Egyiptomot visszavezette az ortodox szunnita akolba, méghozzá akadálytalanul és békésen, az egyiptomi nép legcsekélyebb ellenállása nélkül. Az egyiptomi politikai helyzetet már nem tudta ilyen egyszerűen megoldani, ezért 1175-ben kétéves fegyverszünetet kötött Jeruzsálemmel, amíg új birodalmában rendet teremt. És bár a frankok – ha tudják – szívesen megtámadták volna, szerencsésnek érezhették magukat a fegyverszünet miatt, mivel királyuk, a tizenhárom éves IV. Balduin nemcsak kiskorú volt, hanem leprás is. Legalábbis ezt olvassuk a korabeli beszámolókban. IV. Balduin halálos beteg volt, ez kétségtelen. Betegségét tízesztendős koráig nem vették észre, akkor azonban nevelője, Tűroszi Vilmos, az érsek és történetíró, éppen figyelte, amint néhány barátjával játszik. A fiúk állhatatossági próbát tettek: körmüket egymás karjába mélyesztették, és az ifjú herceg volt az egyetlen, akinek arcizma sem rándult. Vilmos rájött, hogy a fiú nem érzékeli a fájdalmakat. Leprásnak mondták, de senkinek – még a trónörökösnek sem – engedték volna meg, hogy a szokásos módon éljen, ha valóban leprás. Fuller szerint ez „a lepra, amelyet elefantiázisnak neveztek, s ártalmas ugyan a beteg számára, de környezetét nem fertőzi”, halálos betegség volt. Az a háló, amelyet Szaladin szőtt a Szentföld köré, nem volt kevésbé halálos szorítású. Damaszkusz 1174 novemberében megnyitotta előtte kapuit, és – Fuller szavaival – „Jeruzsálem, ez a széljárta, az ellenség rohamának minden oldalról kitett szegény, viharvert királyság nem számíthatott támogatásra vagy védelemre egyetlen közeli jó baráttól sem, egyszeriben ott találta magát az oroszlán szájában, a bestia felső és alsó állkapcsa között: Damaszkusz északról, Egyiptom délről, két hatalmas török birodalom, amelyek egy nagyhatalmú fejedelem, Szaladin alatt egyesültek… A mi nyugati fejedelmeink nem

fukarkodtak az együttérzéssel, de fösvények voltak a segítségnyújtásban. A Palesztinában dúló háború hevessége lelohasztotta lelkesedésüket, hogy idejöjjenek.” Nem minden mohamedán állam hódolt be ilyen könnyen Egyiptomnak, és azokat, amelyek ellenálltak, támogatták a frankok. Közéjük tartozott Aleppó, amelyet 1175. február elején a frank sereg felmentett Szaladin seregének ostroma alól. Aleppóban akkoriban a korábbi csatákban ejtett nagyszámú keresztény foglyot őriztek. Amikor az ostromzár megszűnt, az aleppóiak a megmentőik iránt érzett hálából valamennyit szabadon engedték. A kiszabadultak között volt Châtilloni Rajnald báró is, aki közben persze idősebb lett, de semmivel sem bölcsebb, és tizenöt évi raboskodása a legkevésbé sem törte meg. És ekkor megfordult a hadiszerencse. A mohamedánokból és a frankokból, mintha a sivatag homokját maga előtt kergető szél fújta volna el, nyomtalanul eltűnt nagyatyáik szelleme, és a régi képlet – mohamedán anarchia a frank monarchiával szemben –, amelynek révén a keresztények Jeruzsálem birtokába jutottak, pontosan a visszájára fordult. Az oroszlán állkapcsa lassan összezárult a Szent Birodalom körül. A királyságon úgy hatalmasodott el a viszály, akár a halálos kór Balduin testében. A király és a királyság önmagát emésztette el. Az 1175 és 1186 között eltelt tizenegy esztendő viszályainak szálai annyira összegabalyodtak, mint egy színházi tragédia cselekménye. Amint az az ilyen művekben történni is szokott, fokról fokra, jelenetről jelenetre tárultak fel a bonyodalom különféle rétegei, egymásba kapcsolódtak, hogy végül katasztrófában tetőzzenek. Châtilloni Rajnald, Tripoliszi Rajmund gróf, a templomosok, az ispotályosok és Balduin, a leprás király a főszereplők. Balduin kiskorúsága miatt régensre volt szükség, amíg betölti tizenhatodik évét. Rajmund, Tripolisz grófja lett a régens. A hazai bárók és az ispotályosok támogatásával igyekezett békés kapcsolatokat kiépíteni

a körülöttük élő mohamedánokkal, mert a további háborúskodás elviselhetetlen terheket rótt volna a keresztényekre. A templomosok és Rajnald azonban elkötelezték magukat a harc mellett – a templomosok Isten lovagjainak szerepében, Rajnald pedig a fejedelmi hatalom iránti nagyravágyásból és rabló hajlamai okán. Miután kiszabadult a fogságból, földbirtok nélkül nincstelennek érezte magát, munkanélküli katonafejedelemnek, mivel régi antiochiai hűbérbirtoka a távollétében mostohafiára szállt, felesége, Konstancia pedig meghalt. Így azután nem sokkal kiszabadulása után feleségül vette Oultrejourdain örökösnőjét, és két vár, Kerak és Montreal ura lett – ezek egykor Philippe de Millynek, a templomos rend hetedik nagymesterének tulajdonában voltak, és a Szent Királyság délkeleti részének védműveiként még mindig a stratégiailag egyik legfontosabb területet őrizték. Az Európa és Outremer közötti távolság azonban, amely annak idején épp olyan ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a nyomorultakra és nincstelenekre, mint a keresztes hadjáratban való részvétel szent volta a vallásos tömegekre, hűtlen barátnak bizonyult a frankok Szentföldön élő új nemzedéke számára. Bármennyire félelmetes nekivágni egy ismeretlen ország meghódításának, azért van benne izgalom is, gazdagnak és szegénynek egyaránt lehetőséget kínál arra, hogy új és jobb életet kezdjen itt, a földön. Az ilyen izgalmak és az ilyen lehetőségek időtartama azonban véges. Ha a földeket már felosztották, ha nincs több megszerezhető birtok, nincs megkaparintható királyság, a szegény ember legfeljebb egyik gazdáját cserélheti fel a másikkal. És amikor a támadók védekezésre szorulnak, a harc mámora elpárolog, és nem marad egyéb, mint a rettegés. Ráadásul azok az emberek, akik a 12. század végén továbbra is eljutottak ide Európából, a vallásos érzület, a bizakodás és a kapzsiság valamiféle keverékével eltöltve, Keleten olyan lakosságot találtak, amelyet csak félig-meddig éreztek rokonnak. Csak a nyelv és a látszatra közös kultúra kötötte össze őket, egyéb alig. A kiérkező

nyugatiak olyan világot kerestek itt, amelyről a keleten élő frankok jól tudták, hogy többé nem létezik. A vallásos európaiak képtelenek voltak megérteni, hogy a puszta fennmaradás érdekében elengedhetetlen a megegyezés a „hitetlenekkel”. Azoknak, akik nagy reményekkel hajóztak ide, akiket a kapzsiság hajtott, szintén csalódniuk kellett, amikor rájöttek, hogy csak azért hívták őket, hogy mások birtokait védelmezzék, de nagy anyagi jutalmat nem várhatnak érte. A nyugati erősítés tehát egyre jobban apadt. Azon kevesek pedig, akik nem vettek tudomást a politikai helyzet törékenységéről, és mégis eljöttek, valamennyien Rajnald és a templomosok veszedelmes, háborúpárti szövetségéhez csatlakoztak; kinek-kinek megvolt erre a jó oka: vagy az Isten, vagy a zsákmány után sóvárogtak. A két keresztény tábor közötti ellentét – az egyik békét akart, a másik mereven militáns volt – csak elmérgesítette a személyi torzsalkodásokat. Rajnald új hitvese már korábban is férjnél volt, de első urát meggyilkolták. Az asszony meg volt győződve róla, hogy ezért a régenst, Tripoliszi Rajmundot terheli a felelősség. Gérard de Ridefort, a templomosok sénéchalja ugyancsak személyes ellenszenvet érzett Rajmunddal szemben. Gérard egyszerű lovagként a második keresztes hadjárattal került Keletre, majd csatlakozott Rajmund udvaroncaihoz. Rajmund annak idején neki ígérte az első megfelelő örökösnő kezét, de az első túlságosan is megfelelőnek bizonyult: Botruni Luciának hívták, és amikor egy itáliai kereskedő a lány testsúlyának megfelelő mennyiségű aranyat ígért Rajmundnak, ha feleségül veheti, Rajmund könnyelműen megfeledkezett ígéretéről. A felháborodott Gérard csatlakozott a templomosokhoz, anélkül, hogy csalódásáról és haragjáról szót ejtett vagy megfeledkezett volna. Csendben és titokban tervezgetni kezdte a megtorlást. A jeruzsálemi államban bekövetkezett szakadás ellenére eleinte úgy látszott, jól mennek a dolgok. 1177-ben a leprás Balduin tizenhat

éves lett, tehát nagykorúnak számított. Rajmund leköszönt a régensségről, Balduin maga vette át a hatalmat, és hamarosan bebizonyította, hogy betegségéért a sors rendkívüli bátorsággal kárpótolta. Az Egyiptommal kötött fegyverszünet lejárt, a beteg királynak pedig csaknem azonnal szembe kellett szállnia az ellenséges támadással: Szaladin és serege a Földközi-tenger partvidékén átlépte a határt. Odo de Saint-Amand Gázánál vonta össze a templomos lovagokat, mert azt hitte, ez a város lesz a támadás célpontja. Szaladin azonban kikerülte őket, majd tovább nyomult előre észak felé. Balduin ekkor mindössze ötszáz lovaggal elindult, hogy az útját állja. Aszkalonnál találkoztak, ahol a hatalmas egyiptomi sereg körülzárta a frank csapatokat, majd beszorította őket a városba, ahonnan nem mozdulhattak. Szaladin Balduint és ötszáz lovagját az ostromzár mögött hagyta, és tovább haladt észak felé. Egyszerre kiderült, mi is az igazi célja: a védtelenül maradt Jeruzsálem. Úgy látszott, a szaracénoknak csupán be kell sétálniuk a Szent Városba, és birtokba venniük. Csakhogy Balduin ekkor megmutatta, mire képes. Kétségbeesett elszántsággal visszahívta Saint-Amand-t Gázától, ötszáz lovagját pedig támadásra vezette az ellenséges vonalakon át. A megbeszélt helyen találkozott a templomosokkal, majd északnak kanyarodott, és lóhalálában nyargalva megkerülte Szaladint. A szaracénok annyira magabiztosak voltak, hogy ügyet sem vetettek a fegyelemre. November 25-én a Montgisard nevű hely közelében egy hegyszoroson keltek át, mindössze 72 kilométerre Jeruzsálemtől északnyugatra, amikor Balduin, aki váratlanul érkezett oda észak felől, megtámadta őket. A szaracén lovasok huszonhatezren voltak, a keresztények csak néhány százan, mégis szétverték a muzulmánokat. Zömüket megölték, magának Szaladinnak csak azért sikerült elmenekülnie, mert egy versenytevén ült. Az ifjú király bepólyázott kézzel a keresztények első sorában

lovagolt, mellette az Igazi Kereszt olyan fényesen ragyogott, akár a nap. Akár így történt, akár nem, szinte hihetetlen volt ez a győzelem, amely az első keresztes hadjárat diadalait idézte. De ez volt az utolsó eset, amikor egy nagy mohamedán sereget ilyen kis csapat legyőzött. Hosszú távon ez a győzelem nem jelentett többet, csupán a végső vereség elodázását. Ha Nyugatról több támogatást kapnak ekkor, a dolgok talán másként is fordulhattak volna. A frankoknak volt is rá némi okuk, hogy segítségben reménykedjenek, mivel II. Henrik angol és VII. Lajos francia király éppen ebben az évben kötött egyezséget, hogy együtt vágnak neki a kereszteshadjáratnak, a pápa pedig követet küldött János pap felkutatására. Lajos és Henrik azonban hamarosan elvetették a tervet, és a pápai követ, noha egészen a távoli Abesszíniáig eljutott, sehol sem talált rá János papra. Valamikor régebben volt helye a frankok és a mohamedánok egymás iránti érdeklődésének, sőt barátságának is. Egy nemzedékkel korábban baráti kapcsolat alakult ki a templomosok és egy mohamedán diplomata, a sajzari Uszáma herceg között. Uszáma Kairóban és Damaszkuszban élt, de a század elején gyakran utazgatott Jeruzsálemben, hogy ott tanulmányozza a frank életformát és feljegyzéseket készítsen megfigyeléseiről. Érdeklődésének semmi köze sem volt a politikához. Rossz véleménnyel volt a frankok orvosi ismereteiről, csodálta viszont az Amalrik király által bevezetett igazságszolgáltatási rendszert, meglepte továbbá, hogy a frankok szemmel láthatóan nem féltékenyek a házastársukra, végül megszerette és tisztelte a templomosokat. „Amikor Jeruzsálemben jártam – írta Uszáma – rendszeresen eljártam az al-Aksza mecsetbe [a Szikla-templomba], amely mellett egy kis imaterem vagyon, ezt a frankok templommá alakították. Valahányszor a mecsetbe mentem, amely a templomosok kezén volt, akik a barátaim, rendelkezésemre bocsájtották a kis imatermet, így azután ott mondhattam el imáimat. Egyik napon, hogy éppen beléptem, Allah akbart mondtam, és felemelkedtem, hogy

hozzákezdjek az imádkozáshoz, amikor egy frank hátulról rámvetette magát, felemelt, és úgy fordított, hogy kelet felé nézzek. »Így szokás imádkozni!« – mondta. Néhány templomos azonnal beavatkozott, megragadták a férfit, és elvitték az utamból. Ám abban a pillanatban, amikor nem figyelték többé, ismét megragadott, és kényszerített, hogy kelet felé forduljak, azt ismételgetve, így illő imádkozni. A templomosok ismét közbeléptek, és elvitték. »Ez az ember idegen, aki csak ma érkezett, és még sohasem látott senkit, aki más irányba fordult volna ima közben, mint kelet felé.« »Már elmondottam az imát« – szóltam én, és eltávoztam; megdöbbentett ez a fanatikus.” A nyugati keresztények a második nemzedéknek – frankoknak és mohamedánoknak egyaránt – idegenek voltak. A harmadik nemzedéknek azonban már nem jutott többé ideje a vallási türelemre. Szaladin uralkodása alatt a mohamedánok háborújából dzsihád – szent háború – lett, a frankok számára pedig mindennapos küzdelem a fennmaradásért. Azelőtt túlságosan gyakran kiáltottak farkast. Az „idegenek”, akik ilyenkor segítségükre siettek, és akiket olykor lenéztek, immár elmaradoztak, pedig nagyobb szükség lett volna rájuk, mint valaha. A templomosok – bármit mondtak is róluk keresztény bírálóik – tiszteletben tartották a mohamedánokkal kötött szerződéseiket. Ekkorra azonban az effajta bizalomról már szó sem lehetett. A Jordán-folyó felső folyásának partján, a gázlónál, ahol Jákob birkózott az angyallal, várépítéshez kezdtek. Ez a hely a senki földje közepén volt, ahol a békeszerződés határozottan megtiltotta az erődítési munkálatokat. Saint-Amand, aki még ragaszkodott a szabályok betűjéhez, kijelentette, hogy a szerződést Szaladin és Balduin király kötötte, a templomosok viszont azt tehetik, amit csak akarnak. Szaladin előbb hatvanezer, majd százezer aranyat ajánlott fel Balduinnak, ha feladja a munkálatokat, de a templomosokat nem lehetett visszatartani. Most már Balduin is az álokoskodás útjára lépett: miközben a templomosok dolgoztak, védőgyűrűt vont

köréjük, kijelentve, hogy a védelem és az építkezés két, merőben különböző művelet. Az építés 1178 októberében kezdődött, és 1179 áprilisára a vár elkészült. A Chastelet nevet kapta, és 1500 zsoldos katona, valamint 60 templomos lovag alkotta a helyőrséget, közöttük a sénéchal. A védelmi gyűrűt visszavonták, mire Szaladin nyomban ostrom alá vette a várat. Amikor rohamait visszaverték, a szultán néhány hétig a környező vidéket fosztogatta, majd június 10-én visszavágott a Montgisard-nál elszenvedett vereségéért. A frankok éppen átkeltek a Mardzs Ajunon, a Források Völgyén, a Jordán felső szakaszánál. Valamennyien ott voltak: Balduin (akit gyaloghintón vittek), Rajmund, Saint-Amand, a templomosok és a királyi hadsereg. Átkelésük megzavarta a völgyben legelésző nyájakat, és hegyi leshelyéről Szaladin jól megfigyelhette őket. Támadását éppen úgy a meglepetés jellemezte, mint Balduinét Montgisard-nál, és a siker is hasonló volt. A király és Rajmund elmenekült, a keresztény sereg azonban megsemmisült, Saint-Amand fogságba esett; mindez a templomosok hibájából történt. Ezt még ők sem tagadták, hiszen amint megpillantották a mozlimokat, nyomban harcba bocsátkoztak velük, nem várva meg, amíg a királyi sereg felkészül, és így a mohamedánok ellentámadása visszavetette őket keresztény társaik közé. Virtuskodásuknak így vereség lett a vége. A király és a királyság első főembere éppen csak megmenekült, nagymesterük fogságba esett – nos, a templomosokat elég súlyos felelősség terhelte Mardzs Ajunért. Szaladin ezután délnek fordult, és egyszerre ismét Chasteletnél, a Jákob gázlójánál épült várnál termett. Augusztus 24-től 29-ig, öt napon át ostromolta, árkászokkal aknáztatta alá a falakat, ezúttal sikerrel. Az alig néhány hónappal előbb oly nagy sietséggel felhúzott falak leomlottak, és végül semmi sem maradt belőlük, egyetlen ember, egyetlen kő sem: a helyőrség harcosait egy szálig megölték, a várat pedig a földdel egyenlővé tették. Mindössze tíz hónap telt el az építkezés megkezdése óta.

Ha nem volt kilátás a békekötésre vagy fegyverszünetre, a csatában fogságba esett világi lovagok még reménykedhettek, hogy váltságdíj ellenében megkímélik az életüket. Amint azonban a templomosok senkinek sem kegyelmeztek, ők sem vártak irgalmat. Szabályzatuk értelmében nem voltak hajlandók más váltságdíjat adni, csak övüket és kardjukat. Ez történt Saint-Amand esetében is, aki egy évvel később a damaszkuszi várbörtön pincéjében halt meg, túl büszke volt ahhoz – mondták –, hogy váltságdíjra gondoljon. Akár büszkesége miatt, akár egyszerűen azért, mert betű szerint értelmezte az írott szót, Saint-Amand sok bajt okozott a királyságnak. Hogy milyen mértékben, azt megítélhetjük annak a dorgáló levélnek az alapján, amelyet III. Sándor pápa küldött neki 1179-ben. „Értesültünk róla, hogy a templomos testvérek… visszaéltek a Szentszéktől nyert kiváltságaikkal, és arra vetemedtek, hogy számos olyan dolgot kövessenek el, amivel megbotránkoztatták Isten embereit és súlyos ártalmára voltak a hívő lelkeknek… Ezért hát megtiltjuk nekik, hogy egyháziakat és tizedet fogadjanak el a világiak kezéből püspökeik beleegyezése nélkül; kerülniük kell azokat, akik egyházi átok alatt állnak és név szerint el vannak tiltva a szentségektől; azonban a templomokban, amelyek jog szerint nem az övék, a püspökökre kell bízniuk a papok beiktatását; a püspök tanácsa nélkül nem mozdíthatják el azt, akit már beiktattak; és ha egyházi átokkal sújtott templom kerül a birtokukba, évente csak egyszer engedtetik meg nekik, hogy abban misét tartsanak, de még akkor sem szabad oda temetni azok tetemét, akik tilalom alatt állnak.” Szigorú szavak és pontos fogalmazás. Ezt az intelmet még SaintAmand sem magyarázhatta másként. III. Sándor a templomosok egyik legfontosabb pártfogója volt. Ha leírta ezeket a feddő sorokat, abból az következik, hogy ő is azt vallotta: a templomosok rendszeresen és jócskán túllépték jogaikat. Saint-Amand idején a

templomos rend világi hatalma mérhetetlenül megnőtt a Szentföldön: az országban mindenfelé megvásárolták a várakat és a földeket, amikor azok tulajdonosai visszatértek Nyugatra, ennek ellenére a templomosok maguk is érezhették, hogy itt az ideje változtatniuk addigi politikájukon, mivel Arnold de Torroge, az a férfi, akit kilencedik nagymesterükké választottak, minden tekintetben Saint-Amand ellentéte volt. Nem tudjuk, hogy ekkoriban hány éves volt, de sokkal idősebb lehetett elődjénél, és a korának megfelelő óvatosság és körültekintés jellemezte. Minthogy pedig 1167 óta a rend spanyolországi mestere volt, nem állt kapcsolatban a szentföldi politikai csoportok egyikével sem. Bizonyos tekintetben ez nagyszerű választás volt, mert kiegyensúlyozott természete – egy időre – lecsendesítette a templomosok bírálóit, de a korával járó erények megtévesztették őket, és politikai elkötelezettségének hiánya végül nyíltan szembefordította a királlyal. A szentföldi vetélkedés, amelynek lángjait a határokon túli események csak felszították, ekkor második szakaszába lépett. Mielőtt Saint-Amand fogságba esett volna, utolsó cselekedeteinek egyike annak a megegyezésnek a létrehozása volt az ispotályosok nagymesterével, amely „önként és visszavonhatatlanul véget vetett a két rend között földbirtokaink, pénzünk és különféle vagyontárgyaink miatt támadt minden vitának, amiképpen itt, azonképpen a tengeren túl” – ez egyike volt Saint-Amand kevés számú megbékélésre törekvő tetteinek. Csakhogy ez a kibékülés, amely az ispotályosokat a templomosok oldalára állította, megváltoztatta a Szentföld belső politikai-hatalmi egyensúlyát. Közvetlenül ezután, 1180-ban gyökeres fordulatra került sor külföldön is: Manuel Komnénosz császár meghalt, és nem hagyott maga után más örököst, csak egy tizenegy éves fiút. 1180-ban a jeruzsálemi pátriárka is meghalt, helyére – elsősorban a király anyjának befolyására – Heraclius, Caesarea érseke került, egy

jóformán írástudatlan, de rendkívül jóképű ember, aki férfiúi képességeiről volt híres. Ugyanebben az évben a király nővére, Szibilla férjhez ment Lusignani Guidóhoz, egy ismeretlen fiatal franciához. Guido egy kevéssé előkelő francia nemes harmadik fia volt, jóképű férfi, állítólag a Sátán és Meluzina vízitündér leszármazottja, ezenkívül azonban semmi mással nem tűnt ki. Mivel a király már halálán volt, ő lett a jeruzsálemi trón várományosa. A pártokat tehát nagyjából a következő személyek alkották: Tripoliszi Rajmund gróf, Balduin egykori régense és a szentföldi születésű bárók az egyik oldalon, akik még reménykedtek valamiféle békés megoldásban; a másik oldalon, harciasabban, mint valaha, a templomosok és Châtilloni Rajnald, továbbá új szövetségeseik, az ispotályosok, Heraclius, a feslett életű pátriárka és Lusignani Guido, a piperkőc új trónörökös. A mérleg határozottan az utóbbiak, a háborús párt javára billent, de ha Bizánc fennmarad, későbbi tetteik és balfogásaik talán nem torkollnak súlyos tragédiába. Csakhogy az adott helyzetben az emberek és a bekövetkezett események együttesen idézték elő, hogy hat év alatt szükségszerűen bekövetkezett a szörnyű bukás. Az 1180. év egyetlen reményteljes eseménye Balduin és Szaladin új békeszerződése volt, amelyet kétéves időtartamra szántak. Egyik cikkelye engedélyezte a mohamedán és a frank kalmároknak a szabad kereskedelmet egymás országaiban, de az egyik Mekkába vezető fontos mohamedán karavánút történetesen Oultrejourdainen haladt át, épp Rajnald várának, Keraknak a falai alatt. Túlzás lett volna elvárni Rajnaldtól, hogy ellenálljon annak a kísértésnek, amit ezek a küszöbe előtt kígyózó, gazdagon megrakott tevekaravánok jelentettek. Nem tehette, és nem is tette meg. 1181-ben egy egész karaván áruit elkobozta. Szaladin az áruk visszaadását vagy értékük megtérítését követelte, ezt Rajnald kereken elutasította, és a szegény Balduin, aki már csaknem teljesen vakon nyomta az ágyat és már a nevét sem tudta aláírni, nem tehetett ellene

semmit. Véletlenül ekkortájt 1500 keresztény zarándok hajótörést szenvedett az egyiptomi partokon. Szaladin túszként nyomban őrizetbe vette őket, de Rajnald nem tágított: az áruk is, a túszok is maradtak, ahol voltak, a küzdelem pedig tovább dúlt. 1182-ben Szaladin, hogy birodalma határait kiterjessze, feldúlta Észak-Szíriát, Rajnald pedig megragadta az alkalmat élete legmerészebb hőstettének véghezvitelére. Bármi legyen is róla a véleményünk, vakmerősége bámulatra méltó. Mivel időközben ráunt az útonállásra, következő lépése a kalózkodás volt, éspedig nagystílű módon. Kerak légvonalban 193 kilométerre magasodik az Akabaiöböltől északkeletre, a Vörös-tenger keleti szarvában. Ajlától, az öböl északi partján fekvő kikötőtől Medináig az út szárazon és vízen mintegy 1200, Mekkáig több mint 1600 kilométer. Márpedig Rajnald Mekkát és Medinát, az iszlám legszentebb városait választotta új célpontjainak. A Holt-tengertől keletre, Kerak közelében zöldellt Moab erdeje. Rajnald parancsára a fákat kivágták, és öt hajót építettek. Előbb kipróbálták őket a Holt-tengeren, majd szétszedték, és teveháton elszállították a 193 kilométerre lévő Ajlába. A várost könnyűszerrel elfoglalták, a hajókat pedig ismét összeszögelték. Kettőt hátrahagytak, hogy vesztegzár alatt tartsák az Ajla melletti Graye szigeterődöt, a többi elindult dél felé, és útja során elsüllyesztett és felgyújtott minden más hajót, hivalkodó nemtörődömséggel kirabolva és kifosztva a part menti városokat. Addig még csak nem is gondolt senki ilyen kalózkodásra, a mohamedán világot tehát készületlenül érte az akció. Rajnald hajóhada csaknem egy évig uralta a Vörös-tengert. Maga Rajnald, aki szemlátomást inkább értelmi szerzője volt a vállalkozásnak, hiszen nem értett a tengerészethez, az északi parton maradt. Kalózai azonban valószínűleg még sohasem érezték magukat ilyen pompásan, partról partra haladtak, nagyszerű mulatságnak tartva a fosztogatást. Az afrikai oldalon kifosztották Ajdibot, Núbia legfontosabb kikötőjét, Indiából és Ádenből érkező

kereskedelmi hajókat kerítettek hatalmukba, árujukkal együtt. Az arábiai parton, a Medinával kapcsolatban álló kikötőkben felgyújtottak minden hajót, majd egészen al-Ragibig jutottak, a Mekkát kiszolgáló kikötők egyikéig, sőt egy arab krónika szerint Ádenig eljutottak. Csodálatos kaland, de nem tarthatott örökké. A mozlimok is hajóhadat vontak össze a kissé szokatlan nevű Lulu admirális parancsnoksága alatt, aki végül utolérte a kalózokat alHavrában, Medina kikötőjében. A legmeglepőbb az volt – és ez rémítette meg legjobban a mohamedánokat hogy a flotta milyen közel járt a sikerhez: al-Ragib ugyanis alig száz kilométerre van Mekkától! Néhány kalóz valóban el is jutott Mekkába – de csak fogolyként. Lulu ugyanis elpusztította hajóikat, a túlélőket pedig két csoportra osztotta, az egyiket Mekkába vitték, a másikat Kairóba, és a két városban mindkét csoport tagjait ünnepélyesen kivégezték. Az egész epizód egyik legkülönösebb mozzanata, hogy mindössze egyetlen frank krónikás tett róla említést: egy Ernoul nevű sergent. A kalózok kalandjait tudományos felfedezőútként írta le, amelynek célja: „megtudni, miféle emberek is élnek ama idegen tengeren”. A mohamedánok számára viszont az akció a vallásuk elleni legsúlyosabb merénylet volt Jeruzsálem eleste óta, és Szaladin ünnepélyes fogadalmat tett, hogy személyesen öli meg Rajnaldot. A pusztító tengeri vállalkozással foglalkozó mohamedán krónikák, érthető módon, jószerivel csak a hajók elsüllyesztését és felgyújtását írják le, azt a zűrzavart és vérontást, amelyet Rajnald emberei okoztak. Sem Ernoul rövid utalása, sem a mohamedánok nem térnek ki arra, ami napjainkban az egészből a legérdekesebbnek és legrendkívülibbnek tetszik: a kiváló szervezésre és arra a szívós teljesítményre, ami előfeltétele volt annak, hogy ezeket a törékeny járműveket eljuttassák a Holt-tengerről a Vörös-tenger vizére. Senki sem tudja, milyen útvonalon jutott el Rajnald Kerakból a tengerpartig, de valójában csak egyetlen lehetősége volt: a régi római út, amely Akabát összekötötte a távoli Damaszkusszal, és amely

úgyszólván a kapuja előtt haladt el. Ennek az útnak egyes szakaszai ma is megvannak, és ha valaki napjainkban végighalad itt tengertől tengerig, színes és megejtő bepillantást nyerhet a régi időkbe, addig a napig, amikor Rajnald tevéi baktatni kezdtek dél felé, hátukon billegtetve a hajók gerendáit és palánkjait. A Holt-tenger és Kerak vára között húzódik a Kerak-wádi, egy kanyargós szurdok, amely a ritka esőzések idején folyóvá duzzadt. Rajnald hajóit valószínűleg a wádi torkolatához közel vontatták partra, majd a parti fövenyen szétszedték. Az a puszta tény, hogy szétszedték, majd újra összerakták őket, felveti azt a kérdést: milyen lehetett a hajók szerkezete? Az erre adott válasz nem egyéb találgatásnál. Lehet, hogy európai mintára ácsolták, majd csapokkal (faékekkel) erősítették össze az egyes részeket, de az is meglehet – és talán ez a valószínűbb –, hogy keleti típusú hajókat, például daukat, arab vitorlás hajókat használtak. Rajnald mindig kiválóan alkalmazkodott a környezethez, a dau-családba tartozó hajóknak pedig két nagy előnyük volt a vörös-tengeri hadműveletek során: ismerős alakjuk nem hívta fel a figyelmet a közeledő veszélyre, továbbá hagyományos építési módjuk megkönnyítette a szárazföldi szállítást – a gerendákat ugyanis növényrostok fűzték egybe, ideiglenes rögzítésként. Az európaiak számára azonban gondot okozhatott a dauk kezelése, még a kezdetleges 12. századi vitorlázat és kötélzet esetében is. Mivel aligha lehetett volna bármilyen vízi járművet elsüllyeszteni a Holt-tengeren, valószínű, hogy a próbaút tulajdonképpen a legénység kiképzésére szolgált. De akár kiképzésről, akár próbaútról volt szó, a hajókat végül tevehátra pakolták és megkezdődött a hosszú vándorút. A Kerakwádi, a legnyilvánvalóbb kiindulási pont lehetett a legfáradságosabb útszakasz: tizenhat kilométeres, vagy még hosszabb meredek ösvény, amely a Holt-tenger partjától a várig 1300 méterrel emelkedik. Az ösvény a sziklás fövenyről kanyarog felfelé, alant oleanderek zöldellnek, majd éles peremű gránit- és homokkőszirtek között vezet

az út, akkor termékeny, de keskeny, megművelt földsáv következik, végül feljut az ember a mészkőhegység gömbölyded csúcsaira. Kerak – némán, megfontoltan és kissé baljóslatúan magasodik a vándor feje fölé. Kerak méretei félelmetesek. Az épület a 12. század elején épülhetett, de ez a hely már i. e. 1200 táján is lakott volt, sőt talán még régebben. Az Ószövetség említ egy átkot, amellyel Ézsaiás próféta sújtotta a várost, és akár ezért, akár stratégiai fekvése miatt, amelyet az észak-déli kereskedelmi út mentén elfoglalt, Kerak a maga idején sok nagy csatát látott. A keresztesek Oultrejourdain tartományában Kerak sötétlő körvonalai uralták a vidéket: fenyegetően, védelmezőn és nyomasztóan. A kívül rekedtek elsajátították a túléléshez szükséges új magatartási formákat, akik pedig odabenn voltak, ízlelgették a hódítás gyümölcseit, még messzebbre tekintve, a látóhatáron túlra. Megkapó látvány, de elhagyva a várat, mégis megkönnyebbül az ember. Talán Rajnald kalózai is ilyesmit éreztek. Ha feltételezzük – ami egyébként nem túl valószínű –, hogy akadt köztük, aki tudott írni-olvasni, ez érthetőbbé teszi, miért hiányoznak a sivatagi útjukat részletező beszámolók. Rajnald sasfészkétől távol a maguk urai lehettek, a sivatag pedig csak elhanyagolható akadálynak látszott a nagy kaland előtt. A kalózok arra számítottak, hogy visszatérnek és majd elmesélik, hogy mi történt, sőt talán arra is, hogy megismétlik az utat. Leírni – ha ugyan tudtak írni –, mellékes, lényegtelen volt az átélt tapasztalatokhoz képest. Nehéz soruk lehetett. Az égetően forró kövek között botladozva talán megpihentek a Raszn Nagb-szoros tetején, 32 kilométerre Petrától délre, és pillantásuk elsiklott a sivár, barna sziklák fölött a távolban kéklő hegyek felé, azután leereszkedtek a ghor, a kiszáradt, agyagos lapály hosszan elnyúló, víz nélküli szakaszára, amely oly keményre száradt, mint a kovakő. Végül átkeltek a déli sivatag sárga homokján, de a dzsebelekkel még itt is sokat kellett vesződniük. Ezek

a felszínre bukkanó, gigantikus méretű sziklák – van köztük több mint 600 méter magas –, és a viharok az évszázadok során fantasztikus alakzatok tucatjait csiszolták belőlük. Talán megpihentek e sziklaszálak árnyékában, vagy boldogan bukkantak rá a közöttük rejtőző, csörgedező tavacskák egyikére. De akár írástudatlanok voltak, akár nem, a frankok általános hallgatása erről a vesződséges útról igen egyszerű és minden másnál alaposabb okra vezethető vissza: éspedig arra, hogy a több mint 80 esztendős keresztény megszállás után ez a Földközi-tengertől keletre fekvő vidék volt az otthonunk. Veszélyeit és nehézségeit a 12. században a latin Keleten élő frankok többsége jól ismerte, és elfogadta olyanoknak, amilyenek. Mindig csak effajta tájakat ismertek; ilyeneket fognak ismerni ezután is. Ami persze nem jelenti azt, hogy az ország zord és veszedelmes volta számukra kevésbé lett volna valóságos. Éppen ezért jólesik arra gondolni – habár kétségtelenül gonosztevők és útonállók voltak –, hogy Rajnald martalócai csaknem egy teljes éven át élvezhették a Vörös-tenger szabadságát, mielőtt az előírt szertartásnak megfelelően kínhalált szenvedtek a szaracén vérpadokon. Rajnald flottájának pusztulásával egy időben, 1183 nyarán Szaladin lett Aleppó ura. Szíria gyermekkirálya két évvel korábban hirtelen meghalt, valószínűleg megmérgezték. Szaladinnak csak be kellett töltenie az így támadt űrt. Az iszlámnak több mint kétszáz esztendeje nem volt ilyen nagy uralkodója: hatalma Líbiától Ádenig és a Tigrisig terjedt. Óriási háromszög volt ez, sokkal nagyobb, mint az összes keresztes állam együttvéve. Ezek az államok ekkor már nem képviseltek többet, mint egy málladozó betüremkedést, de még fennálltak, és puszta létezésük az iszlám szégyene volt. Ezt a dudvát tehát gyökerestől ki kellett tépni. Szaladin tudta, nem várhatnak segítséget, a Nyugat már rájuk unt, és mással van elfoglalva. Végül egy utolsó változás a hatalom addigi rendszerében: Bizánc erős és szilárd uralma felbomlóban volt. A bizánci gyermekcsászárt –

akárcsak Szíria gyermekkirályát – szintén megmérgezték, az új császár zsarnok volt, birodalma a csőd szélére jutott, hadserege jelentéktelen. Szaladin tehát Rajnaldra összpontosíthatta figyelmét. Jeruzsálemben Balduin király betegsége lassan egész testén elhatalmasodott, karjai és lábai rohadni kezdtek. Anyja, nővére és a kicsapongó pátriárka addig zaklatta, amíg a királyság régensévé tette a gerinctelen szép ifjút, Lusignani Guidót. Guido azonban olyan gyenge, olyan határozatlan, annyira gyáva fiatalember volt, és olyan kíméletlen a haldokló királlyal, hogy senki, még három támogatója sem tűrhette, hogy ez a kalandor kerüljön hatalomra. 1183 márciusában eltávolították, és mostohafiát, Balduin unokaöccsét jelölték ki trónörökösnek, egy újabb Balduint, ezen a néven az ötödiket. Az ő története a legrövidebb és legszomorúbb. Ekkor történt, hogy Arnold de Torroge-t a palesztinai politikában való járatlansága tévútra vezette. Ő és az ispotályosok nagymestere, Heraclius együtt, megmagyarázhatatlan okból, megpróbáltak fellépni Guido érdekében. Ezért mindhármukat száműzték az udvarból. Néhány hónappal később azután Balduin király hármójukat olyan küldetéssel bízta meg, amelyről tudniuk kellett, hogy reménytelen: keltsék fel az érdeklődést Európában, és kezdeményezzenek újabb keresztes hadjáratot. Ezáltal mindkét harcoló rendet megfosztották vezetőjétől. Szaladin időközben felkészült Rajnald ellen. 1183 utolsó fontosabb eseménye az volt, hogy ostrom alá vette Kerakot. Kudarcot vallott ugyan, de az ostrom alatt rendkívüli eset adódott, a lovagiasság legnagyszerűbb példája. Az ostrom november 20-án kezdődött, véletlenül éppen esküvői szertartás folyt a városban. Miközben a szaracénok ostromgépei megrengették a falakat, odabent tovább tartott az ünnepség. A vőlegény anyja ételeket küldött Szaladinnak az ünnepi asztalról, ő pedig, amikor értesült róla, hol tartják az ünnepséget, megparancsolta, hogy annak a résznek a rombolását hagyják abba.

Ismét Rajmund gróf volt Jeruzsálem régense. Amikor Szaladin értesült róla, hogy Rajmund Kerak felé közeledik, visszavonult. Ez 1183. december 4-én történt. A vár és Rajnald biztonságban érezhette magát, de Szaladin várhatott, volt ideje. 1184 őszén ismét Kerak ellen vonult, de a védők ellenállását ezúttal sem tudta megtörni. Voltaképpen ennek nem sok jelentősége volt: Rajnaldot istentagadó hitetlennek tekintette ugyan, de csupán egynek a sok közül, az idő pedig Szaladinnak dolgozott. Szeptember 30-án az idős Arnold de Torroge Veronában meghalt, a nyugati küldetésnek nem is volt más eseménye. Európától nem lehetett mit remélni, a bizánci zsarnok, Andronikosz Komnénosz pedig, megsértve a keresztény politika alapelveit, szerződést kötött Szaladinnal, és ebben biztosította arról, hogy nem nyújt segítséget a frankoknak. A szerződés azonban cseppet sem segített Andronikoszon, 1185-ben lázadás tört ki ellene, a tömeg elfogta és darabokra szaggatta. A végzet és a cselszövések egyre sebesebben hajszolták a frankok szekerét a lejtőn. Megválasztották a templomos rend új nagymesterét. A választás szokás szerint titkos volt, de a jelek szerint csak heves viták után született meg a döntés. Jeruzsálemben az a hír járta, hogy Gilbert Erail, Jeruzsálem komturja és a rend kincstárnoka – vagyis Arnold de Torroge „rangbéli társa” – lesz az új nagymester, de amikor a templomos választók közzétették döntésüket, Gérard de Ridefort nevét jelentették be, akinek menyasszonyát Rajmund annak idején „eladta”. De Ridefort időközben a templomos rend sénéchaljának rangjára emelkedett; sénéchalból nagymesterré lenni egyáltalán nem volt szokatlan, mivel azonban szívét eltöltötte a gyűlölet és a sértődöttség a király régensével szemben, ez volt a lehető legrosszabb választás. 1185. március 16-án Balduin, a leprás király meghalt, végre valahára megszabadulva a lassan ölő gyötrelmektől. Unokaöccsét V. Balduin néven királlyá koronázták. Azokban a monarchiákban, amelyek élén

gyermekkirályok álltak, ő volt valamennyi közül a legfiatalabb: mindössze hétesztendős. Az emberek Baudoinet-nek, vagyis Balduinkának hívták. A leprás király halálát és a fiúcska megkoronázását a királyságban mindenütt éhínség követte. Úgy látszott, az éhínség véget vet a kereszt és a félhold ősi ellentéteinek, ezért Rajmund gróf kétségbeesésében négyéves fegyverszünetet kért. Nem is remélte, hogy ajánlatát elfogadják, mégis így történt, mivel Szaladin megbetegedett, és azt hitték, a halálán van. A frankok úgy érezték, mintha az utolsó pillanatban váratlanul megszabadultak volna az oroszlán torkából. Ez a véletlen szerencse azonban merő illúzió volt. 1186. augusztus végén Balduinka, kevéssel kilencedik születésnapja előtt, elhunyt. Ő legalább természetes halállal halt meg, hiszen mindig törékeny gyermek volt. Halála nem volt egészen váratlan, Balduin, a leprás király ezért végrendeletében intézkedett róla, hogy fiának ki legyen az örököse. Azt szerette volna, ha a pápa, valamint Anglia és Franciaország királya dönt arról, hogy húga, Szibilla és mostohanővére, Izabella közül kit illet a trón. Ez ésszerű terv volt, és amikor Balduin a halálos ágyán feküdt, a királyság bárói és főemberei megesküdtek, hogy teljesítik a haldokló kívánságát. Heraclius és de Ridefort is letette az esküt. Châtilloni Rajnald ugyan nem volt jelen, de egy régi börtöntársa a damaszkuszi évekből, Joscelin de Courtenay igen, Joscelin pedig éppúgy letette az esküt, mint a többiek. Amikor Balduinka meghalt, az előrelátható esemény bekövetkezésére kidolgozott terv életbe lépett. Rajmund gróf gyűlésbe hívta a királyság nagyurait, hogy jelöljék ki a Nyugatra küldendő követeket. A gyűlést Jeruzsálemben akarták megtartani, de Joscelin meggyőzte a grófot, hogy Tibériás biztonságosabb lenne, a züllött és becstelen pátriárka ugyanis a távolság miatt nem tudná érvényesíteni a befolyását. Rajmund megbízott benne, elindult Tibériásba, de ezzel egyenesen besétált a csapdába. Balduinka Akkóban halt meg. Amint Rajmund elhagyta a várost,

Joscelin csapatai – Tűrosszal és Bejrúttal együtt – azonnal elfoglalták. A király apró tetemét visszavitték Jeruzsálembe, ahol a legnagyobb tisztelettel a Szent Sír Templomban helyezték örök nyugalomra. Joscelin ezután Rajnaldot Kerakból, Szibillát és semmirekellő férjét, Lusignani Guidót Aszkalonból Jeruzsálembe irányította. Szibillát Akkóban királynévá nyilvánította, majd sietve délnek tartott, hogy találkozzék vele és a többiekkel. Amikor mindnyájan együtt voltak, a templomosok bezárták a Szent Város kapuit, és őröket állítottak, hogy figyeljék, mikor érkezik meg Rajmund gróf. Heraclius és de Ridefort útnak indult, hogy kiköveteljék a királyi jelvényeket. Ezeket egy három zárral lelakatolt szekrényben tartották, egy-egy kulcs volt a pátriárkánál és a két rend nagymesterénél. Az ispotályosok nagymestere – hűen esküjéhez – eleinte nem volt hajlandó átadni a nála lévő kulcsot, azután utálkozva kidobta az ablakon, elhatárolva magát és rendjét az eseményektől. Miután megszerezték a jelvényeket, Heraclius megkoronázta Szibillát, majd az asszony megkoronázta Guidót, a leggyengébb és legrosszabb királyt, aki valaha Outremer trónján ült. Gérard de Ridefort ekkor felemelte hangját, és az áldást kicsúfolva így kiáltott: „Ez a korona a kölcsön Botrun házasságáért!” Rajmund nem hódolt meg Guidónak. A Szaladinnal kötött fegyverszünet még érvényben maradt, habár időközben Szaladin felgyógyult. El lehetett képzelni, hogy a királyság, uralkodójának határozatlansága ellenére mégis újjáéledhet. Ekkor azonban Châtilloni Rajnald kijátszotta utolsó kártyáját. Egy újabb, gazdagon megrakott, csábító tevekaraván előcsalta keraki fészkéből. A gazember lemészárolta a karaván kísérőit, a kalmárokat és családtagjaikat pedig várának börtönébe vetette, mondván: Mohamedhez forduljanak segítségért. A rajtaütésből származó zsákmány a legnagyobb volt, amit valaha is szerzett. Ugyanaz történt, mint az előző karaván elleni rajtaütéskor. Szaladin kártérítést követelt, Rajnald hallani sem akart ilyesmiről.

Ezúttal azonban a kitört háborút a végsőkig vívták meg.

Hattin Szarvai Szentföld, 1187 „Odaadom őket az ő ellenségeik kezébe… és pusztasággá teszem Juda városait, lakatlanokká.” (JEREMIÁS XXXIV, 20-22.) A gyanakvás és az árulás légköre mindenkit hatalmába kerített Outremerben – még Rajmund grófot is, pedig ő megbízható és becsületes régens volt. A mohamedánok szerint a frankok között akkoriban nem akadt senki, aki derekabb vagy eszesebb lett volna nála. Guido megkoronázása után azonban Rajmund is árulásra és lázadásra vetemedett. Először azzal próbálkozott, hogy Szibilla és Guido helyére Izabellát és férjét, Toroni Onfroi-t teszi, a terv azonban meghiúsult, amikor Onfroi letette a hűségesküt Guidónak. Ezután – amikor az általános háború elkerülhetetlenné vált –, felvette a kapcsolatot Szaladinnal. 1187 elején titokban szerződést kötöttek egymással, amelynek értelmében Szaladin kötelezte magát, hogy Rajmundot „az összes frankok királyáévá teszi. Ez határozottan bölcs dolog volt, hiszen Rajmund tudta, hogy Outremer fennmaradásának egyedüli záloga, ha meghosszabbítják a békét, ameddig csak lehetséges, bármi áron. De éppígy az is nyilvánvaló, hogy ez árulásnak számított. Amikor Jeruzsálemben tudomást szereztek róla, Rajmund meg sem kísérelte letagadni, amit tett. Guido ekkor sereget gyűjtött, és felkészült rá, hogy Rajmundot fegyverrel kényszeríti megadásra. A vállalkozás – jellemző módon – nem Guido ötlete volt; valójában sohasem volt egyetlen önálló ötlete sem, és Gérard de Ridefort gátlástalanul vissza is élt az ostobaságával. De Ridefort mérhetetlenül gyűlölte Rajmundot, és az is az ő lelkén száradt, hogy belehajszolta Guidót ebbe a szokatlan erőfitogtatásba. Guidótól esztelenség lett

volna, ha erőlteti a dolgot, Outremer számára az öngyilkossággal lett volna egyenlő, ha polgárháborúba keveredik, hiszen Rajmund seregében már ott voltak a mohamedán segédcsapatok is, és segítségül hívhatta Szaladin birodalmának szinte korlátlan erőforrásait. Erre azonban nem került sor, mert új tanácsadó lépett a színre: Ibelini Balián, aki nyomatékosan rámutatott, milyen bárgyúság is lenne a belharc. Guidónál csak egy dologban lehetett biztos az ember: éspedig abban, hogy mindig a legújabb tanácsot fogadja meg. Hozzájárult hát, hogy erőszak helyett a diplomácia eszközeit használja fel. Baliánt – a tűroszi érsek, az ispotályosok nagymestere és Gérard de Ridefort kíséretében – elküldte, hogy tárgyaljanak Rajmunddal. De Ridefort nehezen viselte ezt a megaláztatást, de jelen kellett lennie, mivel hozzájárulása nélkül bármilyen békekötés érvénytelen lett volna. Balián fegyvernöke ezen az úton egy Ernoul nevű ifjú volt. Tudott írni és olvasni, ami ritkaságnak számított, sőt ami még ritkább volt, annyira szeretett írni, hogy fel is jegyezte, amit látott. Ő készítette az egyetlen frank beszámolót Châtilloni Rajnald kalózkodásáról, noha ő maga nem vett részt benne – ez lehetett az oka, hogy nemesebb indítékokat tulajdonított Rajnaldnak, mint amire rászolgált. A Rajmundhoz küldött követségről szóló leírása azonban már első kézből való, részletes és színes. A küldöttség 1187. április 29-én hagyta el Jeruzsálemet, 96 kilométert tettek meg ezen a napon, és Balián nabluszi várában pihentek meg. 30-án reggel Balián úgy határozott, aznap otthon marad, hogy elintézze ügyeit. Az érseket és a két nagymestert előreküldött. Abban egyeztek meg, hogy 80 kilométerrel északabbra, La Féve várában találkoznak majd. Estére Balián útra készen állt. Ő és Ernoul későn indultak el, ami azt jelentette, hogy egész éjjel lovagolniuk kellett volna. De amikor áthaladtak Szamárián, Baliánnak eszébe jutott egy kötelessége: másnap reggel, május 1-jén van Szent Fülöp és Szent Jakab ünnepe. Úgy döntött, hogy megáll a legközelebbi püspök házánál, és reggel részt vesz a

misén. Az ünnep napján, röviddel napkelte után továbbmentek Ernoullal. A délelőtt folyamán megérkeztek La Féve-be, és örömmel látták, hogy a várfalak alatt ott állnak a templomosok felvert sátrai. De amint közelebb értek, megsejtették, hogy valami nincs rendben: minden csendes volt. Átkutatták a sátrakat – mindegyik üres. Ernoul bement a várba, és átvizsgálta, csaknem üres volt az is. Az egész épületben csak két katonát talált, a felső emeletek egyikén elnyúlva, ezek olyan betegek voltak, hogy meg sem tudtak szólalni. Balián és Ernoul, mivel nem tudták, mitévők legyenek, aggódva és rémülten két órán át várakoztak a várban, majd folytatták útjukat. A Názáretbe vezető úton azután váratlanul találkoztak egy lovaggal: egy sebesült és véres templomossal. Amikor közel értek egymáshoz, Balián odakiáltott: „Mi újság?” A templomos így válaszolt: „Rossz!” És ott, a poros országúton végre megtudták, mi is történt. Előző este, körülbelül akkortájt, amikor Balián és Ernoul elindult Nabluszból, az érsek és a nagymesterek megérkeztek La Féve-be, ahol üzenet várta őket Rajmundtól. Eszerint Szaladin engedélyt kért Rajmundtól fia számára, hogy áthaladjon a gróf földjén, Palesztina felderítése céljából. Rajmundot a fegyverszüneti szerződés arra kötelezte, hogy ezt megengedje, de azt a feltételt szabta, hogy a mohamedánok nem léphetnek be országába május elsejének hajnala előtt, és még az éj beálltakor el kell hagyniuk a földjét anélkül, hogy egyetlen városában vagy falujában kárt okoznának. Az ország lakóit figyelmeztették a látogatásra, és Rajmund megparancsolta, hogy tartózkodjanak a falakon belül, ahol nem érheti őket bántódás. Rajmundnak a nagymesterekhez és az érsekhez küldött üzenete is ezt a tanácsot tartalmazta. Az érsek és az ispotályosok nagymestere, Roger des Moulins ezt készségesen tudomásul vette, de Gérard de Ridefort nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot. Az egyik szomszédos faluból utasította Jacques de Mailly-t, a templomos rend marsallját, hogy csatlakozzék hozzá, és hozza magával valamennyi

testvért. De Mailly engedelmeskedett, és 90 templomos lovaggal megérkezett La Féve-be – az ő sátraikat kutatta át hiába Balián és Ernoul. Azon a reggelen, amelyen Balián misét hallgatott, a templomosok kilovagoltak La Féve-ből. Az érsek Názáretben megállt, a két nagymester, a marsall és a testvérek, negyven világi lovaggal megerősítve, továbbmentek. Mindenki más figyelembe vette Rajmund figyelmeztetését. A 133 lovast leszámítva üres volt az út. Názáretet elhagyva a csapat rövid utat tett meg, és akkor – épp egy hegyre kapaszkodtak fel – megpillantották odalent a mohamedán felderítő alakulatát. Hétezren voltak. A templomosok felvételükkor megesküdtek, hogy csak akkor hátrálnak meg, ha a túlerő több mint háromszoros. Itt, a Cresson forrásainál a túlerő ötvenháromszoros volt! Roger des Moulins és Jacques de Mailly nem látták értelmét, hogy megverekedjenek velük, és ezt meg is mondták. Gérard azonban nem volt hajlandó visszavonulni. Dühösen hátat fordított Rogernak, a fehér lovon ülő, magas, szőke Jacques-hoz fordult, és gúnyolódva így szólt hozzá: „Túlságosan szereted a szőke fejed, semhogy hajlandó lennél elveszíteni.” Jacques így válaszolt: „Én úgy halok majd meg a csatában, ahogyan az becsületes emberhez illik. Te leszel az, aki árulóként elmenekül.” Miután e sértésekkel felingerelték egymást, rászánták magukat a reménytelen küzdelemre. Jacques de Mailly szavai beigazolódtak: a 133 főből álló csapatból mindössze hárman menekültek meg – és de Ridefort volt az egyik. De Mailly az utolsók között esett el. Úgy küzdött, mint egy ördög vagy egy angyal. Ekkorra már megszokott volt a frankoknál, hogy győzelmeik során Szent Györgyöt látták harcolni az oldalukon, és erről a hiedelmükről tudtak a mohamedánok is. Ami a templomosokat illeti, Cressonnál Szent György nem volt jelen, a mohamedánok azonban, látva de Mailly külsejét és vitézségét, amikor végre levágták, azt hitték, hogy Szent Györgyöt, a katonaszentet ölték meg.

A frankok számára a mészárlásnak csak egyetlen kedvező következménye lett: Rajmund bűnösnek érezte magát, amiért szövetkezett Szaladinnal, ezért késedelem nélkül meghódolt Guido előtt. Látta a mészárlás rettentő bizonyítékait: május elsején délután ugyanis, amikor Balián és Ernoul a magányos templomossal találkozott, Rajmund Tibériásban tartózkodott, és figyelte a szaracén őrjárat visszatérését. Tudta, hogy betartották szavukat, egyetlen várost, egyetlen falut, egyetlen épületet sem bántottak. De lándzsáikon ott láthatta a templomos lovagok fejét. A királyság területén a legutolsó pillanatban végül mégiscsak létrejött a látszólagos egység. Májusban újabb zarándokkaraván haladt el Kerak alatt, és Rajnald ezúttal nem merte megzavarni őket, mert az utazók között ott volt Szaladin húga és unokaöccse, a kíséretet pedig maga Szaladin vezette. Ugyanekkor birodalma minden részéből seregek vonultak a Galileai-tótól keletre fekvő vidékre. A keresztények felkészültek, amennyire csak tudtak, és június végére mintegy tizenháromezer ember gyűlt össze, tízezer gyalogos, körülbelül kétezer főnyi könnyűlovasság és 1200 lovag. A két harcoló rend elküldött mindenkit, akit csak lehetett, erődeikben csupán csökkentett létszámú helyőrség maradt. A templomosok ezenfelül átengedték Guido királynak azt a pénzügyi támogatást, amelyet II. Henrik angol királytól kaptak; az ebből a pénzből fizetett katonák Anglia címerét viselték. Heracliusnak mint pátriárkának és vallási vezetőnek a sereg élén kellett volna haladnia, kezében az Igazi Kereszttel, ő azonban épp a legjobbkor megbetegedett, és kénytelen volt a keresztet átadni Akkó püspökének. A legtöbben tudni vélték, hogy valójában a kedvesével enyelgett. A keresztény sereg nem fecsérelhette az időt. Szaladin már készen állt, és ő volt az, aki megtette az első lépést. Június 26-án szemlét tartott serege felett, három részre osztotta, és átvette a derék, a főerők parancsnokságát. Hadrendbe sorakoztatta embereit, és a Galileai-tótól délre vezette őket. Július elsején átkelt a Jordán vizén,

július 2-án elesett Tibériás városa, de a vár Rajmund feleségének parancsnoksága alatt ellenállt. Az asszony üzenetet juttatott el férjének a király akkói táborába. A királyi sereg ekkor már úton volt. A királlyal tartott tanácskozáson Rajmund gróf óvatosságra intett, és védekező stratégiát ajánlott: a nyári forróság szinte elviselhetetlen, a vidék csaknem teljesen víztelen, amihez a harmadik nemzedékbeli frankok már hozzászoktak, Szaladin viszont nem tudott róla, és ha a csatát el lehet kerülni, az időjárás és a terepviszonyok a frankoknak jelentenek előnyt. Ez bölcs tanács volt, de Rajmund árulása még frissen élt a többiek emlékezetében, Châtilloni Rajnald és Gérard de Ridefort gyávasággal és árulással vádolták. Guido királyban az indulatok erősebbnek bizonyultak a józan észnél, és általános előrenyomulást rendelt el. Július 2-án délutánra a királyi sereg Sephoria mellett vert tábort, vízben gazdag helyen, jó legelőkön, félúton Akkó és Tibériás között, mindössze öt kilométerre Cressontól. Itt talált rájuk a Tibériásból küldött hírvivő. Hírei, pontosabban az, hogy egy fiatal nő veszélyben forog, nagy hatást gyakorolt a lovagias templomosokra, és a közhangulat amellett volt, hogy azonnal bontsanak tábort, és siessenek a hölgy segítségére. Csak egyetlen ellenvélemény hangzott el, éspedig valamennyiük közül épp Rajmundé. Noha Tibériás az ő városa volt és az ő felesége forgott veszélyben, mégis kijelentette: inkább elveszíti mindkettőt, de nem áldozza fel a királyságot, márpedig ez lenne a következménye – jósolta –, ha a királyi sereg elhagyná jelenlegi biztos, előnyös állásait. Ezúttal elfogadták érvelését és értékelték példamutatását. Úgy határoztak, hogy Sephoriában maradnak, és a sereg éjszakai nyugovóra tért. Amikor már minden elcsendesedett, de Ridefort visszatért a király sátrába, és ismét árulónak bélyegezte Rajmundot. Tibériás mindössze 29 kilométerre van – érvelt –, elvesztése szégyent hozna a frankokra, ő és testvérei inkább bocsátanák áruba fehér köpenyüket, minthogy ily könnyen lemondjanak egy keresztény városról. Ennek hallatára

Guido nyomban meggondolta magát, és új parancsot adott ki: a sereg másnap reggel induljon Tibériás felé. Július 3-án korán virradt: nyár középi hajnalra ébredtek, a levegő forró, száraz és mozdulatlan volt. Szaladin váratlanul érkezett, akár a hajnal, valamiképp megsejtette – vagy megtudta milyen parancsot adott ki a király. Lehet, hogy valóban árulók hagyták el Guido táborát. Mindenesetre, amint a királyi sereg eltávozott Sephoria vizeinek és rétjeinek környékéről, a szaracénok felkerekedtek, és 16 kilométert haladtak északnyugat felé: pontosan a frankok és Tibériás városa közé kerültek. A Hattin nevű kis falunál álltak meg. A terep itt nyugatról kelet felé erősen lejt. A nagy nyugati síkság egy „Hattin Szarvai” nevű kettős csúcsban végződő sziklás hegynél ér véget. Hattin falu alig másfél kilométerre van a Szarvaktól, de 180 méterrel mélyebben fekszik. A nyolc kilométerrel távolabb levő Galileai-tó vize újabb 300 méterrel alacsonyabban csillog. Akárcsak Sephoriának, Hattinnak is dúsak a legelői, és vízben gazdag. Szaladin itt megpihentethette és felfrissíthette embereit és lovait, de ezzel komoly kockázatot vállalt. Guido serege nem volt sokkal kisebb, mint az övé, és Szaladin, ha vereséget szenved, kénytelen lett volna lefelé ereszkedve, a tó felé visszavonulni. Ezt a kockázatot azonban tudatosan vállalta, mivel Sephoria és Hattin között a nyugati síkság száraz volt, akár a csont, és a keresztény seregnek húsz kilométert ezen a pusztaságon át kellett megtennie, páncélban, az izzó nyár középi napsütésben. Egy mohamedán olyannak látta őket, „mint a menetelő hegyeket, mint a felforrt tengert, hullám hullám hátán… a levegő megmerevedett, a fény elhalványult, a síkság porrá olvadt, a végzet ott lebegett felettük”. Ahogy a frankok közelebb értek, gyors íjászosztagok vágtattak ki a mohamedán táborból. A frank elővéd parancsnokságát Rajmund grófra bízták, Balián és Ernoul vele együtt haladt. Guidóé volt a középhad, a templomosoké a hátvéd. Az út mészkőszikla volt, fehéren csillogott, árnyék és víz sehol. A mohamedán íjászok a

frankok körül köröztek, előretörtek, majd ismét meghátráltak. A templomosokra összpontosították erejüket, és oly keményen szorongatták őket, hogy csaknem elvágták a királyi sereg többi részétől. Mire a sereg 16 kilométert megtett, már mindenki kimerült, eltikkadt a szomjúságtól, összeégett a naptól, összevissza horzsolta őket a páncél, és halálra zaklatták az íjászok. Guido megálljt parancsolt. Rajmund, amikor meghallotta a parancsot, felkiáltott: „Jaj nekünk! A háború elveszett! Halottak vagyunk! A királyság elveszett!” Egyedül ő tudott arról, hogy a közeli Lubiehben, Hattin Szarvainak déli lejtőin van valahol egy kút. A királyi sereg kissé továbbvánszorgott, de a kút száraz volt. Sem tovább haladni, sem visszavonulni nem voltak képesek. Letáboroztak a kiszáradt kút mellett. A lovak számára nem volt itt legelő, víz nem jutott senkinek, sem embernek, sem állatnak. Az emberek szája annyira kiszáradt, hogy alig tudtak nyelni. Ezalatt, mintha csak gúnyolni és még jobban gyötörni akarták volna őket, Szaladin serege alattuk evett és ivott. Az éjszaka némi ízelítőt adott arról, milyen lehet a pokol: csupa forróság és rettegés. A szaracénok a sötétség leple alatt körülfogták a frankokat, felgyújtották a száraz füvet és a bozótot. Napszálltakor szél kerekedett, és amint a galagonyabokrok élénkvörös lánggal ropogtak, csípős füst lepte el a királyi tábort. A tűz ropogásán és a hömpölygő füstön át a frankok hallhatták és láthatták a mohamedánokat, amint harsányan énekelnek és imádkoznak. Mindezt Ernoul is végigszenvedte. Amikor végre eljött a reggel – július 4-én, szombaton – meglátta, milyen szoros a mohamedánok gyűrűje, és úgy gondolta, még egy macska sem tudna átjutni rajta. A messzi távolban azonban felfénylett a Galileai-tó, csillogott a napsütésben. Ennyi víz látványa kétségbeesésbe hajszolta a frank gyalogságot: megbontották a hadrendet, és egy végzetes, könnyelmű rohamot intéztek a mohamedán gyűrű ellen. A mohamedánok kipihenték magukat, frissek, erősek voltak, a fegyvereik is jók:

minden harcosnak tele volt a tegze, és hetven teverakomány nyílvessző várt arra, hogy ha a puzdrák netán kiürülnek, ismét megtöltsék őket. Egyetlen frank gyalogos sem jutott át. A mohamedánok támadása nyílzáporral kezdődött, úgy hullottak rájuk, „mint sáskák sűrű raja”, a frankok lovai közül sok elpusztult az első támadás során, márpedig a lovától megfosztott lovag csaknem teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva. A gyötrő szomjúság, a hőség és a még mindig égő bozótból felszálló füst ellenére a frankok elkeseredetten küzdöttek. „Eszeveszett kínban égtek és izzottak – írta az egyik mohamedán – de amikor a nyilak ledöntötték őket a lábukról, azok, akik az imént még oroszlánoknak látszottak, olyanok lettek, akár a sündisznó.” Mivel a gyalogosok elestek vagy tehetetlenné váltak, a lovagok Hattin Szarvain kerestek menedéket. Amikor a szaracénok körülfogták őket, Guido parancsot adott Rajmundnak, tegyen még egy utolsó kísérletet: indítson frontális rohamot, eközben ő és a még életben maradt lovagok az Igazi Kereszt köré tömörültek. Azt a csapatot, amelyet Rajmund megrohamozott, Szaladin unokatestvére vezette, aki látván a hadmozdulatot, a klasszikus mohamedán taktikát alkalmazta: meghátrált, átengedte a frankokat, majd a hadrend ismét összezárult mögöttük. Rajmund rohama kudarcot vallott, sőt a helyzet tovább romlott. A frank erők most már kétfelé szakadtak, és Rajmund nem tehetett mást, mint hogy visszavonult Tripoliszba. Balián és Ernoul nem sokkal később szintén kitört, Szidoni Rajnalddal együtt. Ezután senki más nem menekült meg. A Szarvakon maradt Guido és 150 lovag; a király vörös sátra és az Igazi Kereszt körül foglalták el utolsó állásukat. Szaladin 16 éves fia is ott volt a mohamedán seregben. „Ez volt az első szabályos ütközetem – mondta később –, és én ott voltam apám oldalán. Amikor a frankok királya visszavonult a dombra, lovagjai hősies rohamra indultak, és az igazhitűeket visszavetették odáig, ahol apám állt. Láttam kétségbeesését, elsápadt,

szakállát tépte, és kiáltozva rontott előre: »Kergessétek őket a pokolba!« Ekkor harcosaink rávetették magukat az ellenségre, ők pedig visszavonultak a dombra. Amikor láttam, hogy menekülnek és a mohamedánok üldözik őket, ujjongva felkiáltottam: »Legyőztük őket!« A frankok azonban újra rohamra indultak, és ismét visszavetették a mieinket, egészen addig, ahol apám állt. Ő megint előrehajszolta őket, és felkergették a frankokat a dombra. Újból felkiáltottam: »Megvertük őket!« De apám odafordult hozzám, mondván: »Hallgass! Addig nem vertük meg őket, amíg az a sátor ott áll.« Ebben a pillanatban a király sátra összeomlott. Apám ekkor leszállt a lováról, a földig hajolt, és szemében örömkönnyekkel hálát adott Istennek.” A halottak között volt Heraclius helyettese, Akkó püspöke, aki az Igazi Keresztet tartotta. Ennek hordozója nem viselhetett páncélt és fegyvert, ő azonban öltözéke alatt páncélinget hordott. A keresztények ebből később arra következtettek, hogy hiányzott belőle a hit, és ez volt a katasztrófa oka. Ma már nehéz elképzelni a középkori közelharc minden szörnyűségét, de Hattin után a mohamedán ékesszólás szinte szárnyakat kapott, élvezettel és kárörömmel elevenítve fel ennek a napnak az eseményeit: „Az elesettek tagjai meztelenül hevertek szerteszét a csatatéren. Darabjaik szétszóródtak a viadal helyén, szétszaggatva és ízekre tépve, felhasított fejjel, átvágott torokkal, törött csontokkal, kitekert nyakkal; levágott lábszárak, megcsonkított orrok, kitekeredett végtagok, levágott hímvesszők, felaprított törzsek, kivájt szemek, emberi belek, véres hajfürtök, felhasított szívgödrök, lemetszett ujjak, összezúzott mellkasok, törött bordák, kicsavart csuklók, szétlapított mellkasok, elvágott torkok, kettészelt testek, szétmorzsolt karok, megaszalódott ajkak, átlyukasztott homlokok, bíborszínű üstökök, vérbe borult mellek, átdöfött bordák, kibicsaklott könyökök, törött csontok, szétszaggatott köpenyek, élettelen arcok, tátongó sebek, lenyúzott bőr, leszelt testrészek,

lenyesett hajfürtök, megnyúzott hátak, végtagjaiktól megfosztott tetemek, kivert fogak, kiömlött vér, az élet utolsó lehelete, lecsüngő nyakak, elernyedt csuklók, szétfolyt szembogarak, fityegő fejek, összezúzott belső részek, beszakított bordák, szilánkokra tört fejek, megnyúzott mellek; lelkük elszállt, a testükben lakozó szellem is teljesen elpusztult. Kövekként hevertek a kövek között, tanulhat ebből a bölcs.” Az utolsó mondat akaratlanul is hátborzongató iróniát rejtett magában: nem ez a csata volt az első lecke, amelyet a keresztények Hattinnál kaptak. Bizonyos hagyományok szerint ezen a kettős ormú magaslaton hangzott el Krisztus hegyi beszéde. A halottak legalább nem tudtak róla, milyen megsemmisítő volt ez a vereség, de a túlélők és a többi keresztény a hadseregen kívül mást is elveszített a hattini csatatéren: az Igazi Kereszt az ellenség zsákmánya lett és meghurcolták a porban. A csata véget ért, de a mészárlás folyt tovább. Az életben maradt frankokat, köztük száznál több templomost és ispotályost, Szaladin elé hurcoltak. A világi foglyokat eladták rabszolgának, a két rend szent lovagjait Szaladin szeme láttára, egyiket a másik után, lefejezték. Kétszázharminc templomos halt meg azon a napon, egy részüket kivégezték, mások a csatában estek el. Csak de Ridefort, Guido király, néhány báró és Châtilloni Rajnald életét kímélték meg. De Ridefort és a király túlságosan értékes túsz volt, semhogy megölték volna őket; a bárókért váltságdíjat kaphattak; ami pedig Rajnaldot illeti, Szaladin megesküdött, hogy saját kezével öli meg. Rajnaldot, de Ridefort-t és Guido királyt Szaladinnak a csatatér közelében felállított sátrához kísérték. Szaladin mindnyájukat udvariasan köszöntötte, kérte, foglaljanak helyet és pihenjék ki magukat. Ezután Guidót megkínálta egy serleg rózsavízzel, amelyet hóval hűtöttek le. Mozlim szokás szerint, ha valakit étellel vagy itallal kínáltak, az a megajándékozottnak biztonságot jelentett. Guido boldogan ivott, és továbbadta a serleget Rajnaldnak. Szaladin akkor

hirtelen odaszólt tolmácsának: „Ez az istentelen ember nem kapott engedélyt tőlem, hogy igyék; nem mentheti meg életét ily módon.” Szaladin ekkor felkelt, és Rajnald elé állva haragosan a fejére olvasta összes vétkeit. Rajnald azonban nem szégyenkezett, és most is gorombán válaszolt. Szaladin ekkor kivonta kardját, és egyetlen gyors mozdulattal lecsapta Rajnald fejét. Guido megdermedt a rémülettől, de amikor a holttestet kivonszolták a sátorból, Szaladin odafordult hozzá, mondván: „Kétszer esküdtem meg, hogy megölöm ezt az embert: egyszer, amikor támadást forralt Mekka és Medina ellen, másodszor, amikor megszegte a fegyverszüneti szerződést, és elfogta a karavánt. De király nem öl meg egy másik királyt.” A mohamedán sereg, a túszokkal és a rabszolgákkal, csakhamar elvonult a csata színhelyéről, és megkezdte hosszú menetelését Palesztina földjén át. Vonulása inkább diadalmenet volt, semmint hadjárat. Július 5-én, a hattini csata másnapján, Tibériás kapitulált. Rajmund feleségének és háza népének szabad elvonulást engedtek Tripoliszba. Tizedikén elesett Akkó, 14-én Nablusz, 20-án Jaffa, 24-én Toron, 29-én Szidon, augusztus 6-án Bejrút, majd szeptember 4-én Aszkalon. Szeptember közepére Tripolisztól délre nem maradt frank kézen más, csak néhány vár, Tűrosz kikötője és maga Jeruzsálem. Tűrosz ősidők óta egy félszigeten állt, a szárazfölddel csupán keskeny földnyelv kötötte össze. Valamennyi legyőzött báró ide menekült, és erős sáncokat vontak a félszigeten. Jeruzsálemben mindössze két lovag maradt, ők és a város polgárai mégsem voltak hajlandók feladni a várost, noha Szaladin azt ígérte, megkíméli az életüket, szabadon elvonulhatnak. Ibelini Balián felesége és gyermekei a Szent Városban összezsúfolódott menekültek között voltak. Maga Balián Tűroszba ment, és onnan arra kérte Szaladint, engedje meg, hogy családját Tűroszba hozza. Az engedélyt megkapta, azzal a feltétellel, hogy fegyvertelenül érkezik, és csak egyetlen éjszakát tölt Jeruzsálemben.

Balián jóhiszeműen beleegyezett, és Ernoullal elindult Jeruzsálembe, de amikor megérkezett, kiderült, hogy nem képes megtartani az ígéretét: a lakosok egyszerűen nem engedték eltávozni. Becsületes ember lévén, számára ez rendkívül kínos volt, írt tehát Szaladinnak, megmagyarázva, miért szegte meg adott szavát. Szaladin pedig – jellemző rá! – feloldozta esküje alól, sőt kíséretet adott családja mellé. Nem mintha ez a gesztus Szaladinnak sokat számított volna, hiszen mindenki tudta, hogy Jeruzsálem eleste küszöbön áll, de mint nem kényszerből gyakorolt jóindulat, igazi lovagi cselekedet volt. A Szent Város ostroma szeptember 20-án kezdődött. Október 2-án, Mohamed mennybemenetelének évfordulóján egy Terric nevű templomos lovag ezt írta II. Henrik angol királynak: „Jeruzsálem, ó jaj, elesett! Szaladin megparancsolta, hogy a keresztet dobják le az Úr templomáról, két napon át hordozzák körül a városban, és eközben botokkal verjék. Ezután elrendelte, hogy az Úr templomát kívül-belül, tetőtől talpig mossák tisztára rózsavízzel.” Alig harminc évvel korábban egy Würzburgi János nevű német zarándok járt Jeruzsálemben. Akkor, amint erről beszámolt, a templomosok birtokában levő épületek egész várost alkottak a falakon belül, erődöt az erődben. Istállóik akkorák voltak, hogy ezerötszáz teve vagy több mint kétezer ló ropogtatta az abrakot bennük. Refektóriumuk hatalmas, kolonnádos, boltíves csarnok volt, amelyet kizárólag az ellenségtől zsákmányolt hadi trófeák – kardok, sisakok, derékszíjak és páncélingek – díszítettek. A gyékénnyel fedett padlón macskák és kutyák kószáltak. A testvérek olyan cellákban háltak, amelyekben minden lakó számára volt egy ágy, egy szék és egy nem zárható ládikó. Az épület mellett álltak az élelmiszerraktárak, a kovácsműhely, a fegyverterem, a vargák és a szabók műhelyei és raktárai, a pékség, a konyhák, a borpincék, a gabonatárolók – mélyen a természetes sziklába vájva –, valamint a mészárszék. A mohamedán hódítás utáni héten mindez megváltozott, Szaladin

ugyanis mindent elkövetett, hogy a templomosoknak még a nyomát is eltüntesse. Október 9-én, pénteken, miután az al-Aksza mecsetet megtisztították, imát mondott benne, majd hozzáfogott, hogy elrendezze az ostromot túlélők dolgát. Ez oly mértékben ellentétes volt azzal, ahogyan a frankok 1099-ben viselkedtek, hogy nagyobb ellentétet elképzelni sem lehet. Még több mint húszezer keresztény volt életben, közülük hétezret a királyi kincstár és a harcoló rendek pénzén váltottak ki, ezerkétszázat egyszerűen szélnek engedtek, az odavalósi, helyi születésű keresztények Jeruzsálemben maradtak. Azokat a frankokat, akiknek nem volt pénzük a váltságdíjra, rabszolgává tették, de senkit sem öltek meg. Ha Heraclius jobban viselkedik, senkiből sem lett volna rabszolga, de a tisztesség sosem játszott nagy szerepet a pátriárka életében. Kifizette önmagáért a tíz arany váltságdíjat, majd egy zsák arany súlya alatt görnyedve, szőnyegekkel és ezüsttálakkal megrakott társzekereket hajtva maga előtt, elhagyta a várost, ami a mozlimokat és a keresztényeket egyaránt felháborította. Senki sem tudja, mi lett vele ezután. Fuller tömör megállapítása elég kifejező: „Elvetemült volt életében, hát ismeretlenül halt is meg.” Palesztina meghódítása a hattini csatától Jeruzsálem elestéig tizenkét hétig és hat napig tartott. Már csak Tűrosz tartotta magát. Szaladin úgy gondolta, ezt a várost is ugyanolyan könnyen beveszi, akár a többit, azért nem is törekedett gyors ostromra. Azután viszont – a frankokat ez legalább annyira meglepte, mint őt magát – már elkésett. Július közepén, Hattin után tíz nappal a kikötő kész lett volna a kapitulációra, ekkor azonban bevitorlázott Tűroszba egy hajó, fedélzetén Konrád, montferrati őrgróffal, Szibilla királynő első házasságából való sógorával. Konrád nyomban átvette a védelem irányítását, a szaracén sereg pedig kénytelen volt könnyebb zsákmány után nézni. Szaladin, miután az országot meghódította, novemberben visszatért Tűrosz falai alá. Ekkorra azonban a sáncokat már annyira

kiépítették, és a város védelmét olyan jól megszervezték. hogy a mohamedánok nem tudták bevenni az erősséget. 1188. újév napján Szaladin felhagyott Tűrosz második ostromával, és seregét visszavezette a szárazföld belsejébe. Az 1187. év árulással és cselszövényekkel kezdődött Outremerben. Az esztendő végére semmi sem maradt a jeruzsálemi latin királyságból. Semmi, kivéve a Hattin Szarvain mindenfelé szerteszét heverő száraz, fehér csonthalmokat és egy félszigeten árván álló kikötőt. A mohamedánok számára Tűrosz nem jelentett többet apró tüskénél. A frankok számára viszont ez volt az utolsó szikla, az egyedüli remény.

Az Oroszlánszívű Ciprus és a Szentföld, 1189-1193 „A halott embernek és a fogolynak nincs sem barátja, sem rokona.” (OROSZLÁNSZÍVŰ RICHÁRD. A FOGSÁGBAN) Amikor a frankok kezére került Palesztina 1187 őszén elveszett, azok a templomosok, akiknek földjeit lerohanták, Tűroszban verődtek össze. Közöttük volt az a Terric, aki annak idején II. Henrik angol királynak írt. Terric a jeruzsálemi templomosok preceptora volt, és de Ridefort fogsága idején ő irányította a rendet. Tűroszban együttműködött Montferrati Konráddal, hivatalos dokumentumokat írt alá, szervezte a város védelmét, és megrendítő folyamodványokat írt Nyugatra. A jelek szerint ő és Konrád elég jól megfértek egymással, legalábbis nem maradt fenn semmi nyoma, hogy egyik a másikat bírálta volna. A helyzet, amelybe kerültek, szükségessé is tette az együttműködést, de kapcsolatuk nem lett tartós. 1188 elején de Ridefort ismét visszatért, hogy akaratát ráerőltesse a templomosokra. Miután megparancsolta gázai testvéreinek, hogy várukat adják át Szaladinnak, szabadon engedték. Júliusban Lusignani Guidót is szabadon bocsátották. Kevéssel ezután Konrád levelet írt a canterburyi érseknek. Ebben feltárja, milyen következményekkel járt Guido és de Ridefort megjelenése. „Te tudod – írta –, mennyi fáradságomba került, hogy megvédelmezzem a tűroszi keresztényeket, mivel pediglen arra törekedem, hogy megőrizzem őket a birtokukban, most rámtámad a Lusignani, az egykori király, báróival és a templomosok nagymesterével egyetemben. Nem érik be azzal, hogy megrágalmaznak és a becsületembe gázolnak, de megfosztanak a számomra oly szükséges segítségtől is, és ami még csúnyább dolog,

de Ridefort rátette a kezét az angol királytól kapott adományokra, és nem hajlandó ezeket átengedni nekem.” Az utolsó észrevétel valótlanság volt, a templomosok ugyanis mindazt, ami Henrik adományából eljutott hozzájuk, már elköltötték a hattini előkészületekre és a jeruzsálemi váltságdíjakra, az viszont eléggé valószínű, hogy de Ridefort – pusztán rosszindulatból – netán azt állította, mintha még volnának pénzeszközeik és visszatartanák azokat. A többi panasz azonban helytálló volt, és magyarázatuk „az egykori király” kifejezésében rejlik. Aki egyszer király volt, örökkön az is marad, legalábbis Guido ezt képzelte, ezért kiszabadulása után Tűroszba lovagolt, hogy átvegye az uralmat afelett, ami birodalmából megmaradt. Konrád azonban jobban intézte az ügyeket, mint Guido valaha is, ezért nem volt hajlandó lemondani hatásköréről, sőt Guidót be sem engedte a városba. Konrád azt vallotta, hogy mivel a törvényes uralkodó egy teljes éven át nem gyakorolhatta a hatalmat, nélküle (Konrád nélkül) pedig az egész királyságot meghódították volna a mohamedánok, Guido elvesztette jogcímét az uralkodásra, a trón megüresedett, tabula rasa lett, csupán arra várt, hogy Konrád nevét véssék rá. Ez éppen elegendő ok volt arra, hogy a régi vetélkedés lángra lobbanjon. Châtilloni Rajnald csontjai Hattinnál porladtak, Tripoliszi Rajmund meghalt – úgy hírlett, szégyenében – a templomosok azonban, de Ridefort vezetésével, még Guidót támogatták. A tűrosziak viszont ekkorra már elégedettek voltak Konráddal. Úgy gondolták, Guido sosem volt szerencsés kezű király, és a szakadást csak súlyosbították azok a híresztelések, amelyek szerint de Ridefort megígérte volna Szaladinnak, hogy áttér az iszlámra. Miután a városkapuk bezárultak az orra előtt, Guido nem sokáig tétlenkedett. A telet Tripoliszban töltötte, de 1189 tavaszán visszatért Tűroszba, és újból előterjesztette követeléseit. Ezeket most sem vették figyelembe, illetve elvetették, ugyanúgy, mint előzőleg, ezért hát a város falain kívül vert tábort.

Nagyjából ugyanekkor Pisából flotta érkezett: 52 hajó, ami jelentős erősítés lett volna Konrád számára. Ezt nem számítva, Nyugatról csak az előző évben jött segítség, méghozzá Szicíliából. Guido négy hónapig tétlenkedett a város előtt, majd augusztus végén hirtelen elveszítette türelmét, és eltávozott. Magával vitte de Ridefort-t, a templomosokat, a pisai flottát és a szicíliaiakat. Konrád, akit egyesek megmentőjükként áldottak, mások jogbitorlóként átkoztak, nem tehetett semmit, csak nézte ahogy elvonulnak, majd papírra vetette dühös panaszait. Guido úgy döntött, hogy Akkóba megy. Akárcsak Tűrosz, ez is félszigeten épült, de Tűrosszal ellentétben mohamedán kézen volt. Guido azt hitte, hogy ha egy nagy hajóhaddal vesztegzár alá veszi a tenger felőli bejáratot, seregével pedig elvágja a szárazföldtől, akkor ostromzár alá veheti és visszafoglalhatja a várost. Elhatározása grandiózus és bátor kihívás volt Konrád ellen. Mint királyság nélküli király, nem veszíthetett mást, legfeljebb az életét. Ha viszont rámosolyog a szerencse, Akkó megfelelő ugródeszka lehet majd számára, és olyan tekintélyt szerez neki, amilyent addig sohasem sikerült kivívnia. Merész dolog volt, az bizonyos, de nagyon meggondolatlan. Guido arra számított, hogy Szaladin másutt van elfoglalva. A döntés minden ismérve – merészsége éppúgy, mint a körültekintés nyilvánvaló hiánya – arra mutat, hogy az ötletet rossz szelleme, de Ridefort ültette Guido agyába. A megszállott, mindenre elszánt és ésszerűtlen de Ridefort ekkorra már valószínűleg biztosra vette, hogy őt, mint Isten hadseregének nagymesterét nem fogja a fegyver. A szerencse addig sosem pártolt el tőle: sem Cressonnál, sem Hattinnál, majd fogságában sem. Ezúttal azonban igen. Akkó ostroma augusztus 27-én kezdődött. Első félelmükben a védők már-már megadták magukat, de a frankoknak nem voltak ostromgépeik, ezért nem tudták kihasználni a meglepetés nyújtotta előnyt. Őrültség volt abban reménykedni, hogy Szaladin nem törődik

Akkóval. Egy héten belül ott termett. A várost a szárazföld és a tenger felől bekerítő frankok hátában egyszerre felbukkantak a mohamedán harcosok. Október 4-én a két sereg összecsapott. A küzdelem döntetlenül végződött, de a harc során de Ridefort ismét fogságba esett, megint börtönbe vetették, ahonnan többé nem szabadult. Az őrültség viszonylagos dolog. Meghatározható úgy is, mint olyan elemi erejű, minden mást háttérbe szorító meggyőződés, amely ellentétes a közhiedelemmel. Korunkban, amikor már szertefoszlott a középkori kereszténység sodró lendületű hite, a keresztes hadjáratok egész története őrültségnek tűnhet: oly sok energiát és erőfeszítést, oly temérdek emberéletet pazaroltak erre a Szentföldnek nevezett aprócska földdarabra. Az akkori emberek ezt nem tartották őrültségnek, ők ugyanis hittek abban, hogy ez a földterület valóban szent. De Ridefort, az utolsó Jeruzsálemben megválasztott nagymester csakugyan őrült lehetett. De Ridefort elvesztése után a szerencse mintha Guido mellé szegődött volna. A tél közeledtével Szaladin beteg lett, katonáinak egy részét elbocsátotta, a többivel visszavonult a szárazföld belsejébe. A tizedet begyűjtötték (csak akkor tört ki botrány, amikor egy Hoxtoni Gilbert nevű templomos lovag a rábízott pénzt megpróbálta elsikkasztani), de a keresztes hadjárat elmaradt. Ennek oka az Anglia és Franciaország közötti szinte örökös hadiállapot volt. A Jeruzsálem elfoglalása hallatán támadt megdöbbenés hatására a viszálykodás csillapult ugyan, de néhány hónappal később ismét fellángolt; emiatt a két király otthon rekedt. De azok sorában, akik felöltötték a keresztet, volt egy férfiú, aki szentül elhatározta, hogy eleget tesz esküjének: Poitou-i Richárd, egy duhaj kedvű francia gróf. A Szentföldre vezető útja során, majd ott véghezvitt tettei révén később új nevet kapott: Coeur-de-Lion, azaz Oroszlánszívű Richárd lett, Anglia nevezetes királya. A sors iróniája, hogy Richárd Anglia nagy népi hősévé vált, hiszen jóformán alig élt a szigetországban, sőt kis híján koldusbotra juttatta

királyságát, különben nem is beszélt angolul. Ha meg akarjuk érteni Richárdot és az angol közvélemény vele kapcsolatos alakulását – vagyis ha szeretnénk megtudni, mi rejlett az oroszlán szívének mélyén –, akkor át kell rágnunk magunkat az alakja köré szövődött legendák halmazán. E legendák többsége a halála után eltelt négyszáz esztendő alatt duzzadt fel. A valóságos eseményeket az utókor kiszínezte, és kitalált részletekkel toldotta meg. A románcok, a kalandos történetek szerzői sok valóságos, legendás és mítikus alakról szóló történetből merítettek, és Richárdot szívesen hasonlították ezek hőseihez: Nagy Károlyhoz, Rolandhoz, Artushoz, Robin Hoodhoz. De ha lehántjuk róla ezeket a díszítményeket, akkor olyan férfi áll előttünk, aki a rablóbáróval, Châtilloni Rajnalddal áll a legközelebbi rokonságban. Ha Rajnaldnak kissé több érzéke lett volna a költészethez, és jobb „sajtója”, alighanem ugyanolyan népszerű hős válik belőle, mint Richárdból, mivel tetteik feltűnően hasonlóak. Az eltérések elsősorban abból adódnak, hogy Rajnaldot kizárólag a kapzsiság vezérelte, Richárd tetteit viszont vallásos máz borította, méghozzá elég vastagon. Másrészt Richárd, mint európai uralkodó, nagyobb közönség előtt szerepelt, éspedig olyan közönség előtt, amely a tényleges eseményektől biztonságos távolságban szemlélte a színpadot, és amely műveltebb és kifinomultabb ízlésű volt, mint Rajnaldé, továbbá eléggé felkészült, hogy hőseit énekekben, prózában és versben dicsőítse. Richárd 1157-ben született Angliában, II. Henrik és Aquitániai Eleonóra második fiaként. Anyja még 1152-ben elvált Ifjú Lajos francia királytól, miután az visszatért a kudarcba fúlt második keresztes hadjáratból. Richárd inkább franciaként nőtt fel, semmint angolként, mivel anyja poitiers-i udvarában élt, és annak eszményeit sajátította el. Férfiként is ezeket az eszményeket testesítette meg: magas volt, erős és jóképű, haja vörösesszőke. Rendkívül határozottan viselkedett, kiváló lovas és kardforgató, hirtelen haragú, de könnyen ki lehetett békíteni – főként csengő arannyal. Elsőrendű vezér volt a

csatában, udvarias a nőkhöz és elég jó udvari költő, egyszóval maga a koreszmény öltött testet benne. Az, amit sorsáról a lovagregények őriztek meg, inkább a franciáktól és az angoloktól ered, semmint a palesztinai frankoktól. Palesztinában sokkal égetőbb problémák foglalkoztatták az embereket, semhogy ráértek volna balladákba illő rímeket faragni róluk. Ráadásul Richárd kalandjai felerészt a Szentföldtől távol játszódtak le, oda- és visszafelé. Azután, hogy felvette a keresztet, négy év telt el addig, amíg Akkóba érkezett. A regényes hajlamú poitiers-i udvar ekkoriban kissé divatjamúlt figurának tekintette azokat a korábban tökéletesnek tartott keresztes vitézeket, akiknek a vallásos, igénytelen templomosok voltak a mintaképei, ízlésüknek jobban megfelelt az a férfi, aki harcba indul a hitetlenek ellen, és útközben minél több földet meghódít. Az angolok ezt azért is természetesnek találták, mert már akkor is duzzadt a keblükben a nemzeti büszkeség. Hiába volt Richárd születésére nézve félig francia, neveltetése szerint pedig majdnem teljesen az, mit sem számított nekik, megkoronázása „tökéletes” angollá, jelleme pedig Anglia valamennyi hős lovagjának példaképévé tette. Az angolok addig aránylag csekély szerepet játszottak a keresztes hadjáratokban, de amikor Richárd részvétele révén maguk is érdekeltté lettek a vállalkozásban, nyomban az egekig magasztalták a királyt. Az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy ő egymaga győzte le az egész iszlámot. Richárd 1189. július 6-án lett Anglia királya, és szeptember 3-án koronázták meg. Nyomban hozzákezdett az ország átszervezéséhez és a szent háborúra való felkészüléshez, „ezernyi uralkodói fogással annyi pénzt gyűjtve össze, mintha sosem akarna visszatérni”. Végre megkezdődhetett keresztes hadjárata. Fülöp Ágost francia király mégis úgy döntött, hogy többet használ politikai terveinek, ha csatlakozik hozzá, mintha kimarad belőle. A vállalkozás tehát nem egyedül Richárdé vagy Angliáé volt, Fülöp azonban csendes

természetű lévén, nem kedvelte a parádézást, így azután Richárd színes egyénisége nyomta rá bélyegét a hadjáratra; az volt a látszat, hogy egyedül ő vett részt benne, senki más. A két király 1190. július 4-én együtt hagyta el a franciaországi Vézélay-t, pontosan három évvel a hattini csata után. Nem sokkal Lyon után különváltak, Fülöp Génua felé tartott, Richárd Marseillenek, ahol hajóhadaik várakoztak, hogy átszállítsák őket és hadseregeiket Outremerbe. Úgy határoztak, hogy útjukat megszakítják Szicíliában. Fülöp katonáival együtt a tengeren vitorlázott, és csöndes hajóút végeztével szeptember 14-én érkezett Messinába. Richárdot már ott találta. Akárcsak Châtilloni Rajnald, ő sem szerette a tengert, és az utolsó pillanatban az Itálián át vezető szárazföldi utazás mellett döntött, katonái pedig hajóval jutottak el az első állomásig. Egy kis falun áthaladva Richárd megpróbált ellopni egy sólymot, a madár tulajdonosai azonban rátámadtak, és csaknem megölték. Megmenekült ugyan, de a kellemetlen epizód rányomta bélyegét egész útjának hangulatára, és amikor szeptember 3-án Messinába ért, bűnbánatot nem érzett ugyan, de kifejezetten rosszkedvében volt. Kedvenc húga, Johanna történetesen éppen Szicíliában tartózkodott, többé-kevésbé mint az ottani király, Tankréd foglya. Richárd mindig hevesen reagált, ha valami sérelem érte, habár ő maga kedvére sértegette az embereket. Jóllehet Tankréd szinte azonnal szabadon bocsátotta Johannát, Richárd második cselekedete keresztes hadjárata során az volt, hogy húga nevében elfoglalt egy kis itáliai várost. Majd azzal folytatta, hogy csapatait bekvártélyozta egy szicíliai kolostorba, ahonnan a szerzeteseket erőnek erejével kergette el. Franciaországban és Itáliában a néphit azt tartotta, hogy minden angolnak farka van. Richárd garázda viselkedése semmivel sem járult hozzá ahhoz, hogy a szicíliaiakban eloszlassa ezt a téveszmét. Október 3-án harcosai kifosztották Messinát, és lobogójukat kitűzték a város bástyáira.

Richárd nem érte be ezzel, hogy ily módon kellemetlenkedett vendéglátójának, Tankréd királynak, hanem a továbbiakban megsértette bajtársát is. Már sok éve megállapodtak abban, hogy Richárd feleségül veszi Fülöp húgát, Alizt. Most viszont kijelentette, semmivel sem vehetik rá, hogy ezt megtegye. Bármennyire hihetetlen, Fülöp lenyelte ezt a sértést – a politika útjai kifürkészhetetlenek –, Tankréd pedig fejenként húszezer uncia aranyat adott Richárdnak és Johannának, majd valamennyien együtt töltötték a telet a szigeten. Fülöp 1191. március 3-án, Richárd április 10-én hagyta el Szicíliát; Messina védelmére templomos és ispotályos testvérek maradtak hátra. Fülöp útja, akárcsak korábban, most is lassú és békés volt, Richárd azonban – úgy látszik – kereste a bajt és a harcot, akárhová ment. Az erős szél és a viharos tenger szétszórta flottáját, egyik hajója elsüllyedt, három másikat Ciprusra sodort a szél. Richárd útközben egy napra kikötött Krétán, majd tíz napot töltött Rhodoszon. Annyira megviselte a tengeribetegség, hogy gondolni sem tudott a további hajóútra, és csak azért távozott Rhodoszról a tengeren át, mert akkoriban másképp nem lehetett. Miután üzent Akkóba, hogy később érkezik, Ciprusra ment, mivel az odasodródott hajókon volt húgán kívül új menyasszonya, Navarrai Berengária is. Május 8-án kötött ki. Ciprus önjelölt császára, Izsák nem engedte partra szállni Johannát és Berengáriát, ezért azután Richárdon, aki oly soká hánykolódott a habok között, ismét bosszús hangulat vett erőt. Május 11-én gályák érkeztek a Szentföldről, fedélzetükön magas rangú templomosok és az örökké reménykedő Lusignani Guido, valamennyien alig várták már a segítséget. Tizenkettedikén Richárd és Berengária házasságot kötött – Berengária angol királyné lett –, és tizenharmadikán, amikor Richárd többi hajója is megérkezett, Guido és a templomosok segítségével lerohanták a boldogtalan szigetet. A tenger övezte Ciprus nem túl nagy sziget. Területe alig több mint 9250 négyzetkilométer, de nem olyan hely, amelyet egyetlen

mondattal el lehet intézni, akár a valóságban, akár a lovagregényekben. Az ókorban a sziget alakját egy állat lenyúzott irhájához hasonlították, amelyet kifeszítettek száradni. Északi partján fekszik Kürénia, a tengerpart fölé magasodó, erős velencei erődítményeivel. Délen, ott, ahol Richárd partra szállt, Limasszol épült, és itt az ókorból ismert paphoszi-öböl, ahol a mítosz szerint Aphrodité született. Nyugaton, az Akamasz-félszigeten vannak azok a barlangok, amelyeket Szent Neophütisz ásott, és ahol arról az „angol felhő”-ről írt, amely rátört a szigetre. Túloldalt, keleten nyúlik a tengerbe a Karpasz-félsziget, ahonnan tiszta időben látni lehet a Libanon-hegységet. A sziget közepén emelkedik a Troodosz-hegység, óriási és csúf külszíni fejtésű rézbányákkal, valamint Nicosia, a főváros. A széljárta hegycsúcsok és a habzó, a partokat ostromló tenger között a tájaknak és a növényzetnek jóformán minden változata megtalálható: búzatáblák, egzotikus sárgabarack-, citromés narancskertek, mandula- és olívaligetek, méhkaptárak és kökörcsinnel borított mezők, fenyvesek, cserjések, aranytölgyek és cseresznyefák. Mindenfele templomok és kolostorok, sok közülük elhagyottan, romokban. Akkoriban, amikor Oroszlánszívű Richárd partra szállt Limasszolban, a mükénéi, föníciai, római, egyiptomi és bizánci civilizáció már mind rányomta bélyegét Ciprusra. Néhány kilométerre Limasszoltól keletre, az Akrotiri-öböl hullámai alatt rejtőzött az elsüllyedt ókori város: Amathosz. Nyugatra, Curiumban volt az erdők Apollónjának római kori szentélye, oltára ma is áll. Vízvezetékek és fürdők maradtak itt fenn, meg egy stadion, amely hatezer embert volt képes befogadni. De mindezeknél titokzatosabb Vuni palotája északon, a Morphu-öböl partján. Az i. e. 5. századból származó falak és teraszok, udvarok, fürdők, csatornák és lépcsőfeljárók mind ott vannak, de máig sem tudja senki, kik építették, kik laktak benne, vagy honnan érkeztek a szigetre ezek az emberek. Ciprus történetében mind közül a templomosok uralma

volt a legrövidebb, és utánuk maradt hátra a legkevesebb: egy kápolna Famagusztában, néhány faragott kő a nicosiai Szent Zsófia katedrálisban, és kint, a Karpaszi-félszigeten egy Gastria nevű vár, amelyből nem maradt egyéb, csak az alapfalak. Semmi más; olyan az egész, mintha a templomosok és Ciprus nem illettek volna egymáshoz. A templomosoknak a sziget mindig balszerencsét hozott, Richárdnak viszont éppen ellenkezőleg: Cipruson több dicsőség és nagyobb szerencse jutott osztályrészéül, mint addig bárhol másutt. És mindez gyorsan hullott az ölébe, hiszen az egész lendületes hódítás nem tartott tovább három hétnél. 1191. május végére a sziget Richárd kezére került, és Izsák császár megadta magát. A fogoly uralkodó csupán egyetlen érzelgős feltételt támasztott: azt kérte, ne verjék vasra, Richárd tehát a maga esetlen humorával ezüstláncokat rakatott rá. Június 5-én, miután Izsák már a hatalmában volt, Richárd megkaparintotta Ciprus kincseit, a sziget kormányzását két angolra bízta, és Guido, valamint a templomosok kíséretében ismét hajóra szállt – ezúttal végre Akkó felé. Bizonyára örült, hogy a hajóút mindössze három napig tartott. De még ilyen rövid idő alatt is sikerült harcba keverednie, ezúttal egy nagy szaracén teherbárkával, amelyik élelmiszert szállított Akkóba. A bárka sajnos elsüllyedt, mielőtt a rakományát megszerezhették volna. Legénységét megölték vagy vízbe fulladtak. Az epizód nyomán persze számos legenda született. Ezek szerint Richárd, hátát az árbocnak vetve, az ezerhatszáz főnyi legénységből – harminc kivételével – mindenkit megölt. A pusztításból ráeső rész bizonyára nem lehetett ekkora, de ez volt az első alkalom, amikor valódi szaracénokkal küzdött. Szemlátomást ez a viadal ébresztette rá, mit is jelent a szent háború, hogy valóban léteznek olyan emberek, akik más hiten vannak, mint ő, és akiket meg kell ölni, ha meg akarja oltalmazni övéit. 1191. június 8-án megérkezett Akkóba, felajzottan, diadalittasan és jóformán munkára készen. Csupán egy kis időre volt szüksége, hogy kiheverje tengeribetegségét.

Fülöp, a francia király nem volt katona, jobban kedvelte az összeesküvést és a politikai cselszövéseket, mint a párviadalt a csatatéren, és a megérkezésétől Richárd megjöveteléig eltelt hét hét alatt bonyolult ostromgépek kitervelésével szórakozott. Zsugori ember volt; hadseregének nem fizetett többet, mint a kialkudott összeget. Ez elég ésszerű ugyan, de egy csaknem két évig tartó ostrom esetében szükség lett volna valami külön jutalomra, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Richárd erről is gondoskodott. Hírneve megelőzte Richárdot, és már pusztán azzal, hogy megjelent Akkóban, új lendületet adott az ekkor kilencvenharmadik hetében járó lankadó és barátságos patthelyzetté korcsosult ostromnak. Az arcvonalak között mohamedán és keresztény gyermekek játszadoztak, a két fél harcosai egyéni párviadalokat kezdeményeztek, majd félbehagyták, hogy kissé eltársalogjanak egymással. Ahhoz, hogy egy háborút megnyerjünk, nem szabad túlságosan közel tanyáznunk az ellenséghez, mert kiderül róluk, hogy ők is emberi lények, méghozzá gyakran elég szeretetre méltóak. Richárd véleménye a szaracénokról az újonnan érkezettekre jellemző módon elhamarkodott és határozott volt. Még nem volt ideje rá, hogy levetkőzze fanatizmusát, ellenkezőleg, a hitbuzgalom csak még jobban elhatalmasodott rajta. Megjelenése a többieknek is eszébe juttatta, hogy szomszédaik tulajdonképpen ellenségeik, éspedig az ellenségnek különösen megvetendő fajtája: hitetlenek, akik rabul ejtették az Igazi Keresztet. Fülöp nemcsak zsugori volt, hanem valószínűleg féltékeny is. Gépezetei készen állottak, Richárd megsértette őt Szicíliában, és íme, most sokkal népszerűbb nála. Anélkül, hogy megvárta volna, amíg az angol király talpra áll, Fülöp támadást indított, amelyben a templomosok is részt vettek. A támadás inkább csak külsőségeiről volt nevezetes, mint eredményeit illetően. „Roppant nagy számú fegyverest láthatott az ember – írta az egyik résztvevő. – Annyi csillogó páncéling, annyi ragyogó sisak, oly sok

nyerítő nemes paripa, oly tömérdek fehér köpeny, annyi feddhetetlen és vakmerő lovag, annyi lobogó, hogy emberi szem nem látott még ilyen sokadalmat.” A támadást azonban látványos volta ellenére rosszul tervezték. Az egész napos harc után – június 17-én, hétfőn került rá sor – „a franciák letették a fegyvert, és ezt a törökök hitvány módon még a szemükre is vetették, kigúnyolván őket, amiért képtelenek befejezni, amihez hozzáfogtak. Ráadásul a mozlimok görögtüzet fröcsköltek, és – apránként – tönkretették a gépeket, valamint a többi harci eszközt, amelyet a francia király oly nagy gonddal ácsoltatott. Fülöpön ezért annyira erőt vett a harag és az elkeseredés, hogy búskomorságba esett; zavarodottságában és levertségében még lóra sem akart ülni.” Amikor néhány héttel később Richárd annyira felépült, hogy újabb kísérletet fontolgathatott, Fülöp még mindig duzzogott, és nem is kívánt részt venni az ostromban. Igaz, hogy Richárd módszere olyan volt, amit a fösvény Fülöp nem tudott elviselni. Az előbb idézett krónikás így írt erről: „[Richárd] úgy gondolta, hogy – mivel ez a kalmárkodásban szerfölött jól bevált – az ifjak lelkesedését könnyebben lángra lobbantja, ha jutalmat helyez nekik kilátásba, mintha parancsnokain keresztül utasítgatja őket. Ugyan van-e olyan halandó, akit nem csábít a pénz szaga?” Richárd elgondolása rendkívül egyszerű volt: felemelte a katonák zsoldját, és jutalmat is ígért nekik, előbb két, majd három, azután négy aranyat minden kőért, amelyet kimozdítanak Akkó falaiból. Ezt megengedhette magának, már akkor sok pénze volt, amikor elhagyta Angliát, és a csak mellékesen meghódított Messina és Ciprus dúsgazdaggá tette. A módszer bevált. A védművek egyik tornyát aláaknázták, a bástya pedig összedőlt, mert alulról a tűz emésztette, felülről a rázúdított sziklák megrongálták. Ekkor „az ifjak előrerohantak, és megmászták a falat. Amikor megszerezték a köveket, lelkesen haladtak tovább,

egyaránt sóvárogva a dicséretre és a fizetségre. Még az ellenség nyílzáporában is bátran verekedtek. Sokan sebeket kaptak, mások – félve a haláltól – távolmaradtak a veszélytől, egyesek azonban sem pajzzsal, sem fegyverrel nem védelmezték magukat, elszántan letaszították a törököket a falról. Ez a fal rendkívül magas és szerfelett vastag volt, csakhogy a mieink igen sok követ elmozdítottak a helyükről…” Richárd megmutatta a frankoknak, milyen gyakorlati előnyökkel jár a hódítás, és ezek az előnyök sokkal csábítóbbnak bizonyultak, mint a kötelességteljesítés követelménye vagy a vallás által ígért, nem evilági jutalmak. Az ostrom lendülete fokozódott, fojtogatta a várost, a szárazföldön táborozó mohamedánokat pedig védekezésre kényszerítette. Július 12-én a helyőrség megadta magát. Az ostrom 98 hétig tartott, ebből Richárd 34 napig volt jelen. A király szigorú békefeltételeket szabott. A behódolt mohamedánokat szabadon engedik, de semmit sem vihetnek magukkal a városból, csak azt a ruhát, amit viselnek; fegyvereiket, bútoraikat, élelmiszereiket, pénzüket és minden egyebet ott kell hagyniuk. A frankok fogságába esett mohamedánokat kétszázezer aranyért kiváltják, az Igazi Keresztet, ezerötszáz megnevezett keresztény fogollyal együtt visszaadják a frankoknak; kétezerhétszáz mohamedán túszként ott marad addig, amíg a feltételeket nem teljesítik. A teljesítés végső időpontját a hónap végében szabták meg, addig már alig három hét volt hátra. Eleinte minden rendben ment. A mohamedánok átadták a túszokat, és kiürítették a várost. Richárd, aki mindig tisztelte a bátor vitézeket és becsmérelte a gyávákat, megparancsolta, hogy senki se bántsa vagy sértegesse a távozó mohamedánokat. A parancs felesleges volt: a keresztények szinte megbűvölten nézték ellenfeleiket, akik közül némelyeket bizonyára ismertek is. Az egyik szemtanú ezeket írta: „Csodálatra méltó volt a törökök derekassága és roppant bátorsága

ezen a számukra oly válságos napon… A keresztények nagy kíváncsisággal figyelték, amint kilépnek magas falaik közül, előbukkannak, elhagyván a várost. Főképp harci bátorságuk miatt csodálták őket, emlékezvén még erre. Döbbenetes és tiszteletre méltó gráciával, jóformán üres kézzel bukkantak elő a városból. Bár a legnagyobb sanyarúság várt rájuk, mert szinte koldusbotra jutottak, állhatatosságuk nem változott és olyan jókedvűnek látszottak, mintha csak ők győzedelmeskedtek volna.” Azok voltak a szerencsések, akik eltávoztak. A békeszerződést ugyanis Szaladin beleegyezése nélkül kötötték meg. Közte és az ostromlott város között az összeköttetés egyetlen módja az volt, ha valaki a partról, a frankok vesztegzárán át a kikötő bejáratához úszott. Egy ilyen hírnöktől tudta meg Szaladin a tervezett szerződés hírét is. A mozlim uralkodó éppen azt a parancsot vetette papírra, amellyel megtiltotta, hogy a védők megadják magukat, amikor meglátta, hogy a mohamedán lobogók egyenként eltűnnek a falakról, helyükre pedig angol és francia hadizászlókat tűznek. Engedéllyel vagy anélkül, a szerződést megkötötték, méghozzá az ő nevében. Így azután hozzájárult, hogy be is tartja. Amikor a város jóformán kiürült, a keresztények beözönlöttek, elárasztották az utcákat, kiáltozva, énekelve és táncolva. A két király haladt az élen: Richárd, a nap hőse, mámorosan az örömtől és hangoskodva, mellette Fülöp, morcosan és sértődötten. „A királyok hadijelvényeit és sokféle zászlóját felvonták a falakra és a tornyokra, a várost pediglen a két király között egyenlőképp felosztották. Ugyanúgy egyenlőképp osztoztak a fegyvereken és az élelmen. A legnemesebb születésű rabokat kisorsolták maguk között… A francia király ezen felül megkapta a templomosok pompás palotáját, mindennel, ami csak benne volt. Richárd királynak jutott a királyi palota, itt szálltak meg a királynéi [Johanna és Berengária], a gyermekekkel és szolgálóikkal.” Az osztozkodás miatt nyomban egymásnak estek a méltatlankodó

frankok; a kapzsiság mindannyiszor úrrá lett rajtuk, ha nem voltak a közelben mozlimok, akikkel harcolhattak volna. A mohamedán hódítás előtt a keresztény seregből sok nemesnek voltak ingatlanai Akkóban. A templomos rend volt a legnagyobb földesúr, az övé volt a marhavásártér, övé az árusok utcái és egy tengerparti palota. Új nagymesterükkel, Robert de Sabléval az élen a templomosok tiltakoztak, mondván: nem azért harcoltak, hogy két idegen országból jött királyt iktassanak be, hanem azért, hogy visszaszerezzék elveszített javaikat. Nemsokára ugyan békés megállapodásra jutottak, de az incidens jól jellemzi a frankok viselkedését általában, illetve Richárdét különösen, mert még élesebben rávilágít a Richárd és Szaladin jelleme közötti különbségre. Richárd jog szerint király volt, de természete szerint inkább kóbor lovag. Nem sokat törődött angol alattvalóival, ami pedig a katonáit illeti, rájuk ügyet sem vetett, legalábbis a csatatéren kívül. A harcmezőn nagyszerű vitéz volt, aki jól felismerte és ki is használta a kínálkozó lehetőségeket. Mindig megszimatolta a veszélyt, és elkerülte. Személyes bátorságával mindenkor példát mutatott, de durva lelkű is tudott lenni, megbízhatatlan, önző és komolytalan, a következő pillanatban viszont költői, kedélyes, gyengéd és csodálatos lovag. Mindezekben az ellentmondásokban egyszerűen kora lovagi kultúrája tükröződött. Szaladin mindezt jól látta; nagyon is jól ismerte ezt a kultúrát, ezért óvatos volt a szerződést illetően. Megkérdezte a templomosokat, „akiknek bízott a szavában, bár gyűlölte őket”, vajon Richárd megtartja-e a szerződést vagy sem. A lovagok válasza: hallgatás. Ennél világosabban aligha fejezhették volna ki, mi a véleményük Richárd tisztességéről. Szaladin becsületességének és könyörületességének híre megalapozott volt. Legismertebb példája jeruzsálemi magatartása; ennek híre még Európába is eljutott. Népe feletti hatalma az irántuk érzett, természetes és őszinte szeretetén és az iszlámhoz fűződő

rendíthetetlen hűségén alapult. Csupán e hűség bírhatta rá, hogy fanatikus vagy kegyetlen legyen, amit a templomosok hattini kivégzése bizonyít. Egyébként kizárólag azért küzdött, hogy megóvja országát és az iszlám tisztaságát, nem pedig a harc vagy a zsákmány kedvéért, mint általában a frankok. A Richárddal kötött akkói szerződést Szaladin nehezen tudta teljesíteni. Az idő rövid volt, a szabadon bocsátandó foglyok száma viszont nagy, a váltságdíj óriási. Mégsem ezek okozták a legtöbb gondot, hanem az Igazi Kereszt, amely a mohamedánok szemében nem jelentett ugyan többet egy darab fánál, de most rájöttek: értékesebb, mint bármi, ami valaha a kezükbe került. Szaladin nem akarta megszegni adott szavát, de semmilyen biztosítéka sem volt rá, vajon Richárd megtartja-e a magáét. Szaladin ezért a feltételek megváltoztatását kérte: a megállapított számok ugyanazok maradtak, de a határidőt három hónapra kiterjesztették. Minden hónapban a foglyok és a pénz egyharmadát kellett átadni. Az Igazi Keresztet pedig Szaladin vonakodott kiengedni a kezéből, és talán ez magyarázza Richárd későbbi cselekedetét, életének legkegyetlenebb tettét. Augusztus 2-án megérkezett az első pénz- és fogolyszállítmány. Néhány megnevezett fogoly azonban nem volt a csoportban, és Szaladin azt kívánta, hogy az Akkóban visszatartott túszokat újakkal váltsák fel. Ekkor már mindkét fél mélységes gyanakvással tekintett a másikra. Richárd úgy látta, Szaladin csak kifogásokat keres, és úgy ítélte meg, hogy ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: árulást. Válasza hihetetlenül brutális volt. Augusztus 20-án délután serege élén kilovagolt Akkóból, amíg a mohamedán tábor még nem tűnt el az alkonyatban. A keresztények magukkal vitték valamennyi mohamedán túszt, kétezerhétszáz embert. Richárd parancsszava harsant. „Nem késlekedtek semmit – állapította meg később egy frank szemtanú elégedetten. – A király emberei lelkesen előugrottak, hogy teljesítsék a parancsokat, hálával

telve kegyelme iránt, amely megengedte nekik, hogy ilyen bosszút álljanak.” A dombokon táborozó mohamedánok eleinte értetlenül figyelték az eseményeket. Szaladin írnoka, Baha ad-Dín így számol be a szörnyű délutánról: „A frankok elővezették a megláncolt mozlim foglyokat… majd mindnyájan nekik estek, és hidegvérrel lemészárolták őket, karddal és lándzsával. Kémeink értesítették Szaladint az ellenség hadmozdulatairól, és ő küldött is némi erősítést, de addigra a mészárlás elvégeztetett. Amikor az igazhitűek végre látták, mi is történik, rátámadtak az ellenségre, tombolt a harc, halottak és sebesültek hevertek mindkét oldalon, amíg leszállt az éj, és szétválasztotta a küzdőket. Másnap reggel a mozlimok szerették volna látni, ki esett el. Vértanúhalált szenvedett társaik ott hevertek, ahol elestek, némelyiküket ismerték is.” A történetírók azóta is igyekeznek kideríteni, mi lehetett Richárd szándéka, mi lehetett a mészárlás oka. Csak két lehetőséget tudtak elképzelni. Baha ad-Dín így foglalta össze: „az egyik az, hogy korábban megölt saját foglyaikért megtorlásul gyilkolták le őket. A másik, hogy az angol király úgy döntött, Aszkalonba vonul, háta mögött ezért nem akart nagyszámú ellenséget hagyni.” Mindkét magyarázat ésszerű, de mindegyik indíték hitvány. Van azonban egy harmadik is, ami régebben nem merült fel: az Igazi Kereszt kérdése. Még a 12. században is annyi töredéket őriztek az Igazi Keresztből mindenütt a keresztény világban, hogy jó néhány hajót meg lehetett volna tölteni velük, bár a Hattinnál a frankok birtokában volt keresztnek a hitelessége is nyilvánvalóan kétséges értékű. Fontos viszont, hogy a frankok hitték: az lenne az Igazi Kereszt. Az viszont mindenképpen rejtélyes, ami ezzel a kereszttel a Hattin Szarvainál vívott csata után történt. A mohamedánok azt állították, hogy Damaszkuszba küldték, onnan azután Bagdadba került, ahol a kalifa 1189. június 4-én – a pontos időpontot is megadták – eltemettette,

hogy az igazhitűek lábbal tapodják. Egy aranyba foglalt, gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott keresztet – tehát olyant, amilyen az Igazi Kereszt volt – azonban Szaladin táborában őriztek, és meg is mutatták a frank követeknek, akik azt állították: az a valódi. Végül a Hattinnál megmenekült néhány frank harcos egyike azt állította: amikor látta, hogy a csata elveszett, a keresztet a helyszínen a homokba ásta. Vállalta, hogy megkeresi, de hiába ásott három nap, három éjszaka, nem találta sehol, ezért azután felhagyott a kutatással. A harmadik állítás a legkevésbé hihető valamennyi közül. Egyetlen keresztény sem hagyta volna abba a keresést mindössze három nap után, ha úgy véli, tudja, merre lehet az Igazi Kereszt. A kérdés az, melyik beszámolót fogadta el Richárd. Meglehet, hogy miután hitelt adott a Szaladin táborában őrzött keresztről szóló jelentésnek, eljutott hozzá az a történet, amelyik szerint az ereklyét Bagdadban elásták. Ha ezt hitte, azt gondolhatta, hogy Szaladin bolondnak tartja őt. Igaz volt-e vagy sem, ezt a gondolatot nem volt képes elviselni. Richárd pedig, ha indulatai elragadták, nem ismert könyörületet. Bármi volt is a valódi, titokzatos ok – „Allah ismeri csak”, írta Baha ad-Dín sajnálkozva –, Richárd 48 órán belül elhagyta Akkót, és dél felé tartott, megvetően hátrahagyva a legyilkolt áldozatokat, gyűjtsék csak össze mind, vagy hagyják a tetemeket megrohadni. Serege tízezer főből állt, az elővédben ott lovagolt egy néhány száz fős kis csapat is, a sereg fehér köpenyes elitje: a templomosok, új nagymesterükkel, Robert de Sabléval. Hogy mi történt pontosan Gérard de Ridefort-ral, nem tudjuk. Amióta csaknem két évvel előbb Akkó környékén elfogták, semmit sem hallottak róla. A templomosok, mivel nem lehettek biztosak benne, él-e vagy meghalt, keresztény-e még, vagy hitehagyott lett, másfél esztendeig vártak, mielőtt újabb nagymestert választottak volna. Talán őket is eltompította az az alattomos közöny, amely az ostrom hosszú hónapjai során hatalmasodott el rajtuk. Richárd

érkezése azonban ugyanúgy új erővel töltötte el őket is, mint bárki mást. Az angol király még jóformán partra sem lépett, amikor végre meghozták döntésüket: de Sablét választották meg, Richárd barátját. De Sablé azon kevesek közé tartozott, akiket kétséget kizáróan felkértek, hogy csatlakozzék a rendhez, és csaknem közvetlenül belépése után nagymesterré tették. Tökéletesen alkalmas volt erre a magas hivatalra: gazdag, bőkezű, vallásos, megfontolt, tapasztalt és befolyásos. Francia földön hátrahagyta Anjou grófságban fekvő birtokait: Briollay-t és La Suze-t, valamint a Párizstól 240 kilométerre délnyugatra fekvő városát, Sablét. Családját is elhagyta, két leányt, már mindkettő férjnél volt, felesége és fia már nem élt. Egy zárdát és egy kolostort alapított és tartott fenn, felesége emlékének pedig kápolnát szentelt. Az Akkóba vezető hosszú hajóúton Richárd egyik admirálisa volt. Mivel földbirtokai Anjouban feküdtek, Richárd volt Sablé hűbérura, de amikor Richárdot és Fülöp Ágostot „kuzin”-nak, rokonnak szólította, nem pusztán udvarias fordulatot használt. Történetesen ugyanis távoli rokonság fűzte a templomosok második nagymesteréhez, Robert de Craonhoz is, akit 55 évvel előbb választottak meg. Véletlen egybeesés, de Robert de Sablét részben hasonló képességekkel áldotta meg a sors, mint a korábban élt Robert-t, a diplomácia mesterét, aki rendje számára kieszközölte az Omne datum optimum bullát. Márpedig Robert de Craon ideje óta a templomosoknak sohasem volt nagyobb szükségük egy diplomatára, mint ekkor. Legfrissebb, helytelennek ítélt tetteik mélyebb nyomot hagytak az emberek emlékezetében, mint a nap mint nap nyújtott védelem. Egyetlen önfejű nagymester olyan rossz hírbe hozta a rendet, hogy azt három megfontolt, körültekintő rendfőnök sem tudta elfeledtetni. Bernard de Trémélai, Bertrand de Blanquefort, Odo de Saint-Amand, Gérard de Ridefort: a templomosoknak túl sok felelőtlen és nyakas nagymesterük volt akkoriban. Főnemesek az idő tájt ritkán léptek be a templomosok soraiba. De Sablé viszont tekintélyes személyiség volt, és pusztán az a tény, hogy

vállalta a nagymesteri tisztséget, máris sokat segített, hogy feledtesse a sokak által a rendnek tulajdonított bűnöket: a hattini vereség ódiumát és Jeruzsálem ebből következő elvesztését. De Sablé egy csapásra az akkói angol-francia tábor vezető személyisége lett. Miután Richárd önkényesen felosztotta a várost és az emiatt kitört lázadást csak hajszál híján sikerült elfojtani, de Sablét bízták meg az ingatlanok és a zsákmány elosztásával. Amíg Fülöp a Szentföldön tartózkodott, állandóan de Sablé tett igazságot a két király között, amikor pedig Richárd dölyfösen parancsot adott rá, hogy Ausztria hercegének lobogóját vessék „az árnyékszékbe”, de Sablé és újonnan szerzett testvérei voltak azok, akik megvédték Richárdot az osztrákok dühétől. A templomosok számára fontos volt, hogy enyhítsék a frankok közti feszültséget, mert noha már csak ők és az ispotályosok képviselték a tényleges katonai erőt Keleten, új keresztesekre volt szükségük, ha bármit vissza akartak szerezni birtokaikból. Szerencsére Fülöp király Akkó visszafoglalása után hamarosan visszatért Európába, miután bejelentette, hogy eleget tett esküjének, részvétele tehát a keresztes hadjáratban befejeződött. Távozása előtt minden megmaradt hadfelszerelést és élelmiszerét átadta de Sablénak, hogy ossza szét a két rend között. Sohasem lelkesedett különösebben a keresztes hadjáratért, és többnyire inkább akadályt jelentett, semmint segítséget. Távozását nyilvánosan nehezményezték, de titokban sokan örömmel vették, főként az angolok. A keresztesek többsége azonban Jeruzsálemet tekintette végső céljának, ezért a franciák közül csak kevesen távoztak királyukkal. A többiek ott maradtak, és Richárddal dél felé vonultak. De Sablé, más hadszíntereken szerzett tapasztalatai ellenére, Palesztinában jövevény volt, de óvatosan tanácsot kért testvéreitől, akik az országot és az ellenséget jól ismerték. Richárd pedig rendszerint hallgatott de Sablé tanácsaira, sőt többnyire meg is fogadta őket. A háborúnak ebben a szakaszában tehát a szellemi

irányítás a templomosok kezébe került. Két körülmény mindenesetre arra utal, hogy a testvérekről a közvéleményben élő kép megváltozott, méghozzá kedvező irányban. Miután de Ridefort valószínűleg meghalt, és de Sablé vette át az irányítást, a templomosok katonai akcióit többé nem bírálta senki, és bár a templomosok tanácsa legalábbis egy alkalommal nem váltotta be a keresztesek hozzá fűzött reményeit, tanácsaikat mégis megfogadták. Richárdnak szüksége volt tanácsadókra. Ördöngősen ügyes ember volt, de irányítani és ellenőrizni kellett, nehogy – mint valami gömbvillám – válogatás nélkül mindent elégessen maga körül. Az igazgatási kérdésekhez nem értett, még kevesebbet az országépítéshez. Ciprust egyre nagyobb tehernek érezte, a pénze is fogyni kezdett. De Sablé javaslata mindkét problémát megoldotta: a templomosok megvásárolják a szigetet. Richárdnak tetszett az ötlet, hiszen így egyszerre megszabadul a nem kívánt gyarmattól, és megtölti pénzesládáit. Nyomban beleegyezett. Megállapodtak a vételárban: százezer bizánci arany. A rend nevében de Sablé negyvenezret kifizetett készpénzben, és abban állapodtak meg, hogy a többit úgy és akkor fizetik ki, ahogyan a szükség kívánja. Mivel anyagilag szilárd, katonailag erős volt és kellően ellátták bölcs tanácsokkal, Richárd önbizalma mértéktelenül megnőtt. Az Aszkalon elleni felvonuláshoz a templomosok a régi part menti római utat javasolták, ez hosszabb volt ugyan, mint a közvetlen út, de biztonságosabb, a tenger felől ugyanis a pisai flotta kísérhette a sereget. Szaladin óvatosan velük párhuzamosan haladt, és megpróbálta Richárdot támadásra csábítani, de Sablé azonban a királyt határozottan dél felé terelte. Az Akkótól 160 kilométerre délre, Aszkalon felé félúton fekvő Arszufig nem is csaptak össze az ellenfelek. A csatamezőt Szaladin választotta ki, a mohamedánok indultak előbb rohamra, de a győzelem Richárdé lett. Hadrendje a klasszikus elegancia mesterműve volt. Mögötte, háttal a tengernek, gyalogsági tartalék őrizte a málhásszekereket, háromszor ennyi

gyalogos és íjász alkotta az első vonalat, öt kilométer hosszúságban szétbontakozva, a római út mentén. A két hadsor között, magán az úton álltak a lovagok, tizenkét századra osztva, a jobbszárnyon a templomosok, a balszárnyon az ispotályosok, Richárd – lobogójával – a középen. A mohamedánok egyik hulláma a másik után rontott a frankokra, de ők sziklaszilárdan álltak a helyükön. Azután ők indultak rohamra. Richárddal az élen. Szaladin írnoka, Baba ad-Dín az egyik közeli dombon ült biztonságban, és madártávlatból szemlélte, amint a gyönyörű, páncéllal borított paripák előretörtek. „Magam is láttam, írta izgatottan, miképpen gyűlnek össze lovagjaik a gyalogságtól övezve. Megmarkolták lándzsáikat, egy emberként csatakiáltást hallattak, a gyalogság szétnyílt előttük, ők pedig egyetlen hatalmas rohammal átszáguldottak a soraik között, legyezőként kibontakozva: egyesek jobbszárnyunkra támadtak, mások balszárnyunkra, ismét mások a középhadunkra, amíg valamennyit át nem törték.” Ez volt Richárd legnagyszerűbb órája. Harmincnégy évesen pályafutása csúcspontjához ért: Akkónál tehetetlenségre kárhoztatta Szaladin roppant seregét, Arszufnál pedig szabályos ütközetben diadalmaskodott fölötte. Bebizonyította, hogy korának és a kultúrkörnek, amelyből származott, egyik legnagyobb hadvezére, és ami ugyanilyen fontos: bebizonyította, hogy Szaladin, aki Hattin óta senkitől sem szenvedett vereséget, nem legyőzhetetlen. A keresztes hadjárat folytatódott, és úgy látszott, semmi sem képes feltartóztatni. Szaladin, aki húsz évvel idősebb volt Richárdnál, akkori mércével mérve öregembernek számított. Beteg volt és belefáradt a háborúskodásba. Legfőbb óhaja az lett volna, hogy megőrizze Jeruzsálemet az iszlámnak. Olyan harcmodort alkalmazott, amilyent addig soha: utóvédharcot, a felperzselt föld taktikáját; haderőit visszavonta a Szent Városba, mint gyújtópontba. A keresztények Aszkalont földig rombolták, Lüdda, Ramla és Natrun erődítményeit, Jeruzsálem keleti védővonalát pedig lerombolták. Szaladin minden

erejét Jeruzsálembe vonta össze. A Szent Város falai meglepően gyengék voltak. Richárd, a frankok oroszlánszívű királya bármelyik pillanatban betörhetett, és akkor az egész küzdelem, a szent háború négy esztendeje alatt elpusztított minden mozlim véráldozata hiábavaló lett volna. Mégsem így történt. A frankok, mámorosan a győzelemtől, gyorsan haladtak előre, Jeruzsálem mágnesként vonzotta őket. Úgy hitték, a Szent Város szinte már a markukban van. És ekkor, a Beit-Nuba erődnél, húsz kilométerre az áhított céltól, Richárd király elrendelte a visszavonulást. A csalódottság elképesztő volt. Az angolok királyukkal tartottak, ugyanígy a templomosok és az ispotályosok is, de a franciák bosszúsan és csüggedten szökdösni kezdtek. Pedig ha Oroszlánszívű Richárd el is bátortalanodott, ez nem azért történt, mintha megijedt volna Szaladintól. Ugyanolyan szenvedélyesen vágyott a Szent Város elfoglalására, mint a katonái. A Beit-Nuba körüli dombokról már látni lehetett a várost. A dombhátakról, nyergében ülve, Richárd egész nap látta Jeruzsálemet, és pajzsával takarta el arcát, hogy meg se pillantsa a várost, amely oly közeli, oly védtelen, annyira csábító és veszedelmes. Richárd ugyanis megsejtette az eljövendő veszélyeket, és ezek, valamint az a tény, hogy harcosai alig vánszorognak a sivár vidéken, elvette a kedvét a város elfoglalásától. Pedig ha megteszi, az ő nevétől lett volna hangos az egész keresztény világ. De Sablé és az ispotályosoktól támogatott templomosok, valamint a hazai bárók léptek fel a végső roham küszöbén. Akárcsak Richárd és a többi keresztes, ők is tudták, hogy a város már az övék, bevétele nem kétséges, még ha életeket is kell áldozni érte. De kié lesz, ha elfoglalják? A keresztesek zöme bizonnyal hazatér, Richárd is kénytelen lesz elfoglalni trónját a távoli Angliában. A frank kézen levő Palesztina nem volt több keskeny part menti sávnál, azután csak ez az egyetlen nagyváros volt valaha az övék, távol a tengertől, az ellenség tengerétől övezve és elvágva barátaitól. A város elfoglalása

határtalanul csábító volt, de kiszámíthatatlan következményekkel járhatott. Habár a jeruzsálemi királyság ekkor csak névleg volt jeruzsálemi, ahhoz, hogy valaha ismét valóban azzá legyen, előbb fizikailag és politikailag egyesíteni kellett. Az új úticél Aszkalon volt, az új téli feladat a várfalak megerősítése. A sereg leverten és elégedetlenül hátat fordított Jeruzsálemnek, és komor hangulatban baktatott vissza, a part felé. Tél derekán jártak, és mindazt, ami korábban csak kellemetlenségnek tetszett, most szinte el sem tudták viselni: a menetelést az ólmos esőben, a táborozást a sárban és a víztócsákban, a romlott ételt. Aszkalonban sem volt sokkal jobb a helyzet: a város romokban hevert, kemény munkára volt szükség még ahhoz is, hogy a lyukas tetőket megfoltozzák. A tél Akkóban is kellemetlen volt. Lusignani Guido, Jeruzsálem névleges királya, magára maradt. Szibilla, a királyné és két leányuk egy évvel korábban meghalt. Montferrati Konrád, Tűrosz megmentője kiügyeskedte, hogy a másik hercegnő, Izabella elváljon a férjétől, Onfroitól, majd ő maga vette feleségül. Két igénylő volt tehát egyetlen nem létező trónra: kacagtató is lehetett volna, ha nem annyira tragikus. Alig érkezett meg Akkóból az e hírekről szóló értesülés, Richárd híreket kapott Angliából testvérének gaztetteiről. A kóborló királynak a lehető leggyorsabban vissza kellett térnie, hacsak nem akarta Guidóhoz hasonlóan ő is elveszíteni országát. Másfelé szólították hajlamai, nagyravágyása, ismét másfelé a kötelesség. Richárd a keresztes hadjáratban töltött utolsó hónapjai alatt ezek között ingadozott, mindig bizalmas tanácsadója, de Sablé javaslatainak megfelelően. Megkezdődtek a béketárgyalások Szaladinnal, ugyanakkor pedig az összes lovag és báró egyetemes gyűlése elé vitték azt a kérdést, melyik király viselje Jeruzsálem megárvult koronáját. Richárd addig általában Guido felé hajlott, mégha ez a férfi alkalmatlannak is

látszott az uralkodásra, csakhogy az Anjou grófságból való Lusignan família az angol király vazallusa volt. De Sablé ugyanezen okból szintén Guidóra gondolt, de a döntő pillanatban – körültekintően, mint mindig – kijelentette, hogy a legmegfelelőbb embernek kell trónra kerülnie. Konrád megkapta a templomosok szavazatát és mindenki másét is. Guidónak egy sem jutott. Mégis elégedett volt, mert bár Konrádot választották Jeruzsálem királyává, de Sablé felajánlott neki egy másik királyságot: Ciprus szigetét. A templomosok ottani uralma nem volt egyéb katonai megszállásnál, de ez is elég korlátozott mértékű, hiszen mindössze tizennégy lovagot tudtak nélkülözni a szárazföldről. Ennek a tizennégy lovagnak nem fűlt a foga a gyarmatosításhoz, és nem bírtak a szabadságszerető cipriótákkal. Guido mégis örömmel fogadta el a szigetet, és valószínűleg a lovagok is szívesen tértek vissza Akkóba. Montferrati Konrád nem volt ennyire boldog. Amikor értesült megválasztásának örömhíréről, Istenhez fohászkodott, és arra kérte: ne engedje meg, hogy elfogadja, ha nem ő a megfelelő ember a trónra. Nyolc nappal később halott volt, egy asszaszin tőrrel a bordái között. Vádaskodások terjedtek mindenfelé: Guido bűne, azután meg hogy Richárd volt, vagy éppen Szaladin tette. Valójában az asszaszinok első és utolsó akciója volt a harmadik keresztes hadjárat idején. Bosszúból ölték meg Konrádot, aki kalózmódra ellopta a szekta egyik bárkájának rakományát. Akárhogy is történt, a trónutódlás kérdése ismét nyitottá vált. De ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Richárd, mint Plantegenet, nem hiába vallotta ősapjának az ördögöt: ördögi gyorsasággal, két nap alatt új férjet talált Izabellának. Öt nappal később Jeruzsálemnek új királya volt: Champagne-i Henrik, történetesen Richárd unokaöccse, tehát ugyanúgy Fülöp francia királyé is. Outremer, pontosabban az, ami Outremerből megmaradt, végre olyan uralkodót kapott, akinek mindenki – vagy csaknem mindenki – hajlandó volt engedelmeskedni.

A harmadik keresztes hadjárat utolsó három hónapja az erőszakos cselekmények és a békepróbálkozások egymást követő, villámgyors váltakozásának izgalmai közepette telt el. 1192. május 23-án Richárd visszafoglalta a Szaladin által megszállt legdélibb várat, Daront. Június 20-án Châtilloni Rajnaldhoz illő módon elfogott egy mohamedán karavánt, rengeteg árucikket, élelmiszert, több ezer tevét és lovat zsákmányolt. Ismét előrenyomult Beit-Nubáig, majd újból visszavonult, mert nem tudott róla, hogy Szaladin már azt fontolgatja: elrendeli a visszavonulást kelet felé. Július 29-én Szaladin, aki nyomon követte a frankokat a tenger irányába, elfoglalta Jaffát, Richárd 31-én ismét visszafoglalta. Az utolsó csatát augusztus 5-én vívták, Jaffa falai alatt. Akárcsak Arszufnál, Richárd itt is bizonyságot tett ragyogó hadvezéri képességeiről, egy könnyed gesztussal utoljára még szinte arcul csapta Szaladint. A mohamedánok hajnali támadással akarták meglepni az alvó frankokat, de az utolsó pillanatban leadott figyelmeztetés még éppen elég időt adott nekik a felkészülésre, és Richárd kétezer gyalogossal, ötvennégy lovaggal és tizenöt lóval nem kevesebb mint hétezer főnyi mohamedán lovasságot futamított meg. Ez így nem mehetett tovább. Mindkét sereg kimerült, Richárd is, Szaladin is beteg volt. Egyik sem tudott döntő győzelmet aratni, de nem szenvedtek megsemmisítő vereséget sem. Mindkét uralkodó tudta, hogy sem ő, sem a másik nem képes folytatni a harcot. Szeptember 2-án Richárd aláírta az öt évre szóló békeszerződést. Mint király, nem volt hajlandó megesküdni, de Sablé tette le az esküt helyette. Másnap Szaladin is aláírta a szerződést, és ezzel véget ért a harmadik keresztes hadjárat, amelynek lelke a szenvedélyes és robbanékony Oroszlánszívű Richárd volt. Outremer újjászületett. Korábbi nagyságának csak töredéke maradt meg, de élt. Tisztességes béke jött létre, holott néhány évvel korábban még úgy látszott, minden, de minden elveszett a keresztények számára. Zarándokaik immár ellátogathattak

Jeruzsálem kegyhelyeire, a mohamedán és keresztény karavánok szabadon és félelem nélkül haladhattak át egymás területén. A küzdelem lezárult, a seregeket szélnek eresztették. Richárd kalandjai azonban ezzel még nem értek véget. Hazafelé roppant nagy utat kellett megtennie, márpedig odafelé sok ellenséget szerzett magának. De Sablé végső segítségként mindent megtett, amit tudott, és Richárd templomosnak álcázva hagyta el a Szentföldet. Mégsem sikerült tökéletesen álcáznia magát. Ausztrián átutaztában felismerték, elfogták, és a herceg elé hurcolták. Az elé az ember elé, akinek lobogóját az akkói pöcegödörbe dobatta. Tizenöt hónap múlva szabadult ki, amikor Anglia minden ezüstjét odaadták, hogy felépítsék belőle Bécs csipkés lőréseit. Ekkor már mind Szaladin, mind de Sablé halott volt. Az előbbi 1193 tavaszán, az utóbbi ugyanazon év őszén hunyt el. Richárd hat esztendővel később követte őket a sírba, harc közben esett el, úgy, ahogyan élt. Szaladin népével, ellenségeivel és Allahhal megbékélve távozott, a mohamedánok szeretettel, a frankok tisztelettel emlékeztek rá. De Sablé utolsó napjairól keveset tudunk, a feljegyzések csupán halála tényét említik. De amiképpen Richárd újjáteremtette Outremert, ugyanúgy de Sablé – bölcsen és megfontoltan – visszaszerezte a rend becsületét, így azok, akik túlélték, egy rövid ideig még békében alhattak.

Az ördög csábítása Európa, Bizánc és a Szentföld, 1193-1213 „Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek.” (PÁL ELSŐ LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ XI, 19) A keresztes hadjáratok egyik legfőbb célkitűzése a keleti és a nyugati kereszténység egyesítése volt, és a kor egyik alapelve azt hirdette, hogy a vallási meggyőződést erőszakkal meg lehet változtatni: a római egyház egyedül igaz hitére való áttérést ki lehet kényszeríteni. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a Szaladin és de Sablé halálát követő húsz év eseményei tébolyult korszaknak látszanak. Ha azonban nem feledkezünk meg ezekről az elvekről, akkor is nehéz az 1193 és 1213 közötti esztendőket másként értékelni, mint a krisztusi tanítások legdurvább eltorzításának, hátborzongató paródiájának, amelyben az egész keresztény világnak – a templomosoknak is – része volt. Ezt az ocsmány színjátékot három különböző színtéren adták elő: Dél-Franciaországban, Észak-Szíriában és Konstantinápolyban. A templomosok – többé-kevésbé – mindhárom helyen érdekeltek voltak, és ugyancsak mindhárom színpadon a háttérben – a bábuk mozgatójaként és egyszersmind az egyik bábuként – egy nagyhatalmú férfi állt: III. Ince pápa. Szaladin hatalmas birodalmát csupán az ő személyisége tartotta fenn. Amikor 1193-ban meghalt, tizenhét fiút és egy leányt hagyott hátra. A birodalomban azonnal megindult a szétesés folyamata. A kés ezzel lekerült ugyan Outremer torkáról, de a palesztinai frankok nem tudtak élni a lehetőséggel, és visszahódítani egykori területeiket, az ő parányi királyságuk ehhez gyenge volt. Champagne-i Henrik teljes királyi hatalmat gyakorolt, noha ténylegesen sohasem koronázták

Jeruzsálem királyává. A mohamedánokkal kapcsolatos politikájában mindig a békés diplomácia módszereit alkalmazta, inkább tárgyalt, semmint verekedett, és a templomosok – saját fennmaradásuk érdekében – támogatták. Henrik új szövetséget kötött az asszaszinokkal is. A Hegyi öregember ebből az alkalomból látványos ünnepséget rendezett: Henriket találkozóra hívta egy sziklaszirt csúcsára, ahol a monda szerint hívei azzal juttatták kifejezésre hűségüket, hogy egymás után levetették magukat az alattuk tátongó feneketlen mélységbe, ahol szörnyethaltak. A véres színjáték addig tartott, amíg Henrik könyörögni nem kezdett, hogy hagyják abba az iszonyú bemutatót. A templomosoknak nem volt idejük ilyen haszontalanságokra, de ők is hálásak voltak a szövetségért, hiszen újabb viharfelhő vonult el a fejük felett. De Sablé bölcs útmutatása szerint a halálát követő csaknem tizennégy évben kerülték az összecsapást a mohamedánokkal. Más téren azonban serénykedtek: a húsz esztendeig tartó keresztény testvérgyilkolás tervezése kötötte le a figyelmüket. A história ártatlanul kezdődött, az elvesztett birtokok visszaperlésének nem túl jelentős kérdésével. Antiochiától harminc kilométerre északra állt egy Baghrasz nevű vár. Szaladin hadjáratai előtt Baghrasz a templomosoké volt, 1191-ben Szaladin elfoglalta, és földig romboltatta. Ő és katonái ezután nyomban eltávoztak, és a várat II. Leó, Örményország fejedelme vette birtokba, aki újjáépíttette a falakat. Mihelyt a helyreállítás befejeződött, Antiochiai Boemund fejedelem a templomosok nevében kérte, hogy a várat adják vissza a rendnek, Leó határozott nemmel válaszolt. Ebből két évtizedes háborúskodás támadt a palesztinai és az örmény keresztények között. A politikus alkatú fejedelmeknek ebben a korszakában Örményországi Leó a legfortélyosabb politikusok egyike volt. 1198ban koronázták királlyá, trónját ékes szavainak és hízelgésének

köszönhette; üres ígéretekkel és ravasz lélektani nyomással maradt a nyeregben, a nála hatalmasabbakat kijátszotta egymás ellen. Mivel királyi koronát csupán a császár vagy a pápa adományozhatott, márpedig az örmény egyházat a római egyház eretneknek tekintette, Leó a bizánci császártól kapta a koronát, jogarát pedig a kor legnagyobb hatalmú világi uralkodójától, a német császártól. Ugyanekkor levelezni kezdett a haldokló III. Celesztin pápával, felajánlva neki, hogy a pápa elismeréséért cserébe az örmény egyházat visszavezeti a római egyház aklába. Az alkut megkötötték, és Leó vágya teljesült: mindenki elismerte királynak, aki csak számított. Miután ezt nyélbe ütötte, újabb vágyai támadtak: Antiochia szemrevaló ékszere lenne országának. A város megszerzéséhez Baghrasz fontos stratégiai helynek látszott, és bár a pápa arra buzdította, adja vissza a várat a templomosoknak, Leó úgy döntött, hogy inkább megtartja. A templomosok viszont elhatározták, hogy visszaszerzik. Nagyon keveset tudunk arról az emberről, aki ekkoriban a rend nagymestere volt, pontos neve is kétséges, a dokumentumok ugyanis sokféleképp említik: Gilbert Erailnak, Horalnak, Araylnak vagy Roralnak. Sem korát, sem születési helyét nem ismerjük, de annyit tudunk, hogy elődjével, de Sabléval ellentétben „hivatásos” templomos volt. Hosszú és rögös utat kellett megtennie a dicső nagymesteri pozícióig. Nagymesterré választása előtt tíz éven át a jeruzsálemi templomosok főpreceptora volt; annak idején őt mellőzték a lobbanékony de Ridefort kedvéért. Ettől kezdve ő és de Ridefort – feltehetően szerfelett eltérő természetükből következően – mélységes ellenszenvet éreztek egymás iránt. Erailt azonban a sors megkímélte azoktól a felesleges lelki gyötrelmektől, amelyeket az okozott volna, hogy magának is de Ridefort alatt kell szolgálnia, 1185ben ugyanis a spanyolországi és a provence-i templomosok mesterévé tették. Négy évig maradt ott, a távolból figyelve a tébolyult vezetés káros munkáját, és ennek az öngyilkos politikának a

betetőzését Hattinnál. Ezután 1190-ben, a de Ridefort és de Sablé közötti időszakban, amikor a rendnek nem volt nagymestere, megtették a nagymester nyugat-európai helyettesének. Megbízható, becsületes és lelkiismeretes embernek mutatkozott, és bár a templomos rend választásainak legteljesebb titkossága nem teszi lehetővé, hogy erről biztos ismereteket szerezzünk, hihetően hangzik az az állítás, hogy de Ridefort akkói eltűnése után másodszor is nagymesterré jelölték. De bármilyen megbízható volt is Erail, a templomosoknak olyan emberre volt szükségük, akinek becsületességét saját köreiken kívül is ismerik, olyan férfira, aki képes helyreállítani a rend tekintélyét, nemcsak a rendtagok, hanem a világ szemében is. Amikor de Sablé ezt megtette, végre elérkezett Erail ideje. 1193-ban visszahívták Nyugatról, és a rend hűséges szolgája lett a tizenkettedik nagymester. Öt esztendővel később, amikor Leó fejére került az örmény korona, a ravasz fejedelem pedig megkaparintotta Baghraszt, a templomosok azt hihették, hogy a nagymester kiválasztásával melléjük szegődött a szerencse. Az idős Celesztin pápa örömmel fogadta az örmények visszatérését a római egyházba, ezért Baghrasz visszaadásáért nem sokat tett. A templomosok azt hitték, többet remélhetnek utódjától, mivel III. Ince személyes jóbarátja volt Erailnak, csakhogy ez a derűlátás alaptalannak bizonyult. A két embernek volt egy közös jellemvonása: mélységes lojalitás ahhoz a vallási intézményhez, amelynek élén állottak. De míg Erail fáradhatatlan iratgyártó és unalmas, merev, szókimondó férfiú volt, addig Ince lendületes, szenvedélyes, fantáziadús és rendkívül erőszakos – egyáltalán nem az a fajta ember, akit a barátság bármire is kötelez, ha fontosabb dolgok forognak kockán. Amikor Ince 1198-ban pápa lett, mindössze harminchét esztendős volt. Hallatlan dolognak számított, hogy valaki ilyen fiatalon nyerje el ezt a magas tisztséget. De Ince csakugyan kivételes, ha ugyan nem egyedülálló személyiség volt. Párizsban és Bolognában tanult római

és kánonjogot, határozott elképzelései voltak a pápaság küldetéséről, és ezeket az eszméket élénk színekkel, szinte kendőzetlen nyíltsággal vázolta fel aznap, amikor fölszentelték. Beszédét Jeremiás prófétától vett idézetre építette: „Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!” És minden szót úgy is gondolt, ahogyan mondta. Száztíz esztendeje, vagyis II. Orbán óta, aki útjára bocsátotta az első keresztes hadjáratot, az egyháznak nem volt ilyen látnoki képességű és erős jellemű pápája. Ince látomásában a kereszténység egyetlen nagy köztársaság volt, amelyben mindenki egy hitet vall, és minden nép – habár egymástól függetlenül – egyetlen legfőbb világi és egyházi tekintélynek van alárendelve: az övének és utódaiénak. Egyetlen hatalmas egyházi államközösség lett volna ez, amely felett Róma püspöke atyai jóindulattal elnököl. Ez volt Ince elgondolása, és a megvalósításhoz közelebb jutott, mint bármelyik pápa előtte vagy utána. Németországban, Itáliában és Örményországban elismerték egyházi hűbérúrnak, és tárgyalásokat kezdett a bizánci császárral, a görög egyház fejével, hogy a római egyházzal való egyesülést kidolgozzák. Az egyesült egyház feje természetesen Ince lett volna. De amit Ince egyházi államközösségnek fogott fel, azt mások egyházi diktatúrának tekintették. Elgondolását nem mindenki volt hajlandó elfogadni, a bizánciak érthetően haboztak, az örmények őszintesége kétes értékű volt, a délfranciák pedig, mint mindig, ekkor is lázadoztak; mindez kétségbe vonta az egyház szilárd dogmáit. Maga Jeruzsálem, a kereszténység elméleti központja és alappillére pedig – mint ismeretes – a hitetlenek kezére került. Ha Leó a politikus király mintaképe volt, akkor Ince a politikus pápa páratlan megtestesítője. Az egyház köreiben nem volt senki hozzá hasonló, és az, aki Európa valamennyi világi uralkodója közül egyedüli vetélytársa lehetett volna, VI. Henrik német király, a Hohenstauf császár, akitől Leó a jogarát kapta, váratlanul és a

legalkalmasabb időben meghalt. Magát Németországot ekkoriban polgárháború osztotta meg, mivel Henrik utóda, Frigyes kiskorú gyermek volt. Csakhogy Frigyes Ince védelme alatt állt, aki – híven követve a beiktatási beszédében mondottakat – gyökerestől kiirtotta, lerombolta és újjáépítette az országokat és népeket. Eldöntötte a német polgárháborút, saját kiszemelt emberét császárra koronázta, majd később eltávolította, hogy az ifjú Frigyest ültesse a helyére. Hasonlóképpen az angol trónról is eltávolította a gyenge és erkölcstelen János királyt, és nem volt hajlandó visszahelyezni, amíg nem lett az ő vazallusa. Ugyanez történt Norvégiában is. Francia földön Ince arra kényszerítette Fülöp Ágostot, hogy vessen véget második, bigamista jellegű házasságának. Spanyolországban rávette León királyát, hogy taszítsa el a feleségét, akivel túl közeli rokonságban állt, Aragónia királya pedig, aki mindennek tanúja volt, sietett hűbéresküt tenni a forgószélként mindent felkavaró pápának. Az említett egymást követő események közepette Baghrasz hovatartozásának kérdése távoli és mellékes körülménynek látszott. Ince tudta, hogy a templomosok sohasem hagyják cserben a római egyházat, Leó megtérésének szilárdságában azonban nem bízott, és nem óhajtotta elveszíteni az oly könnyen megszerzett vazallust, ezért eltűrte, hogy Leó megtartsa a vitatott várat. Gilbert Erail időről időre kérelemmel fordult egykori barátjához, hogy tenne már igazságot, de ebben a sajátos kérdésben Ince nem változtatott álláspontján. A templomosok kénytelenek voltak folytatni magánháborújukat egyik keresztény hittársuk ellen. A dolgoknak ilyen alakulását Ince szemlátomást nem találta kifogásolhatónak. Más eszközökkel viszont tevékenyen segítette a testvéreket. Saját magánhadseregének tekintette őket, és senkinek sem engedte meg, hogy erről megfeledkezzék. Pápaságának első hét esztendejében nyolc alkalommal újra és újra megerősítette az Omne datum optimumot, a felszentelését követő második évben, 1199-ben pedig megvédelmezte a rendet az egyetlen olyan támadással szemben,

amelynek nem tudott volna ellenállni: a kiközösítéstől. Már annak puszta feltételezése, hogy Isten lovagjait ki kellene vagy egyáltalán ki lehetne közösíteni, képtelenségnek látszik. Mégis megtörtént, és ez az eset arra utal, hogy ekkoriban az emberekben miért éltek oly vegyes érzelmek a templomosok iránt. A probléma pénzügyi természetű volt. A templomosok régóta megszokták, hogy nagy pénzösszegeket kezeljenek, éspedig nemcsak a sajátjukat, széles körű hadműveleteik finanszírozása érdekében, hanem mások nevében is. Európai váraik az erő és a biztonság szimbólumaivá lettek, és az európai királyoknak szokásukká vált, hogy ha történetesen némi pénzre tettek szert, azt a templomosoknak adták át megőrzésre. Fülöp Ágost is egyike volt ezeknek a királyoknak. Amikor Angliai Richárddal a keresztes hadjáratba indult, a francia államkincstárat a párizsi Temple (a templomos-ház) pincéiben helyezték el. De nemcsak fejedelmi személyek kerestek biztonságos őrzőhelyet megtakarított pénzüknek a templomosok falai mögött, hanem püspökök és érsekek, kalmárok és más magánszemélyek is a templomosok rendházaiban helyezték el vagyonukat. Ha a pénzt nem kifejezetten adománynak szánták, ezek az emberek természetesen elvárták, hogy ha kérik, ismét visszakapják a vagyonukat. A templomosok túlnyomó többsége sajnálatos módon írástudatlan volt, könyvelésük ezért gyakran roppant rendetlen, határozottan ötletszerű volt. Olykor csupán egyetlen ember, a rendház komturja tudott róla, hogy a letétbe helyezés megtörtént, és ha ő meghalt vagy áthelyezték, mielőtt a pénzt visszakérték volna, a tulajdonos esetleg nem látott többé egyetlen fillért sem. Néha előfordult, hogy a letétbe helyezett pénzt az örökös kérte vissza. Egy kis jóindulattal mindkét fél megtárgyalhatta volna ezeket a követeléseket, de a jóakarat nem mindig volt meg hozzá. A kor erkölcsi normái szerint a rossz gyökere nem a pénzimádatban rejlett, hanem a superbiában – a fennhéjázásban, a gőgben, a büszkeségben,

a nyegleségben –, márpedig Ince korában közhelynek számított, hogy a templomosok nem mennek a szomszédba egy kis superbiáért. Még I. Richárd is, aki maga sem volt szerény király, a büszkeség vádját azzal hárította el, hogy saját büszkeségét majd összeházasítja a templomosokéval, annyira meghitt viszonyban állnak egymással. A két tényező – a pénz és a büszkeség – 1199-ben találkozott. Tibériás püspöke azzal a kéréssel fordult Gilbert Erail nagymesterhez, hogy fizesse vissza neki azt az ezerháromszáz bizánci aranyat, amelyet még elődje helyezett el a templomosoknál, de a templomosok – nem tudni, miért – nem hajlandók kifizetni. Szidon püspökét nevezte meg döntőbíróként, akinek sajátos elképzelése lehetett a döntőbíráskodásról, mert kiközösítéssel fenyegette meg nemcsak Erailt és az egész rendet, hanem európai és szentföldi barátaikat és munkatársaikat is, ha a pénzt három napon belül nem adják vissza. Ez megtörtént, de a püspök mégis beváltotta fenyegetését. Erail és testvérei elképedtek és felbőszültek. Ha kiközösítik őket, nem tehetnek eleget szent fogadalmuknak. Rendben van, mondták, elfelejtjük fogadalmunkat, levetjük fehér köpenyünket, elhagyjuk a Szentföldet, és visszatérünk otthonainkba. Ince nyomban közbelépett. A püspököt „szerfölött nagy ostobasággal vagy rossz szándékkal” vádolta, a szerencsétlen embert felfüggesztette hivatalából, és minden papi személynek egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy ilyen vakmerő legyen a jövőben. Ez egyfajta győzelem volt a templomosok számára, akik ezután visszavonták azt, amivel sértődöttségükben fenyegetőztek. A haragot azonban, amelyet a hivatalos egyházi személyiségek tápláltak a rend iránt, az ügy még jobban elmélyítette. Arról, hogy ez milyen mértékű lehetett, fogalmat alkothatunk abból, milyen gyors és mennyire szigorú döntést hozott a püspök a lovagok ellen. Ince ugyanilyen gyors reagálása azt mutatja: el volt szánva rá, hogy saját fennhatóságán kívül mindenki másétól mentesíti a

templomosokat. Azzal, hogy olcsón felvásárolták vagy megszerezték az elhagyott birtokokat, amikor a polgári személyek Nyugatra menekültek, a templomosok és az ispotályosok lettek Palesztina legnagyobb földbirtokosai. Gazdag földesurak, fegyelmezett katonák, vallási és jogi tekintetben támadhatatlanok, és mindez kizárólag az ő rendelkezésére áll! Ilyen lehetőségek III. Ince pápánál hitványabb embert is elkápráztattak volna, ő azonban nem volt elvakult. Tisztán látó, puritán jogászi gondolkodásával és a nagy Keresztény Állam minden mást háttérbe szorító ábrándképétől elvakítva Ince pontosan tudta, hogy ő – és csakis ő – miképpen használhatja fel a templomosokat: szinte abban a percben, amelyben elfoglalta a pápai trónt, meghirdette a negyedik keresztes hadjáratot. Minden oka megvolt rá, hogy reménykedjék a teljes sikerben. II. Orbán kora óta a körülmények sohasem voltak ilyen ígéretesek. A második keresztes hadjárat lehangoló balsikere és a harmadik korlátozott eredményei éles ellentétben álltak az első hadjárat elsöprő győzelmeivel. Ennek okát Ince – úgy érezte – tökéletesen látja: az első keresztes hadjáratban egyetlen király sem vett részt. Mivel nem voltak ott a királyok, versengés sem támadhatott közöttük. A közrendű emberek féltékenykedései felett a pápa legátusai úrrá lehettek, és Ince a maga minden ellentmondáson felül álló helyzetéből gondoskodhatott róla, hogy egyetlen király se ejthessen foltot az ő keresztes háborúján. Megakadályozhatta azt a baklövést is, hogy különböző nemzetek fiait küldjék harcba a közösnek hitt célért. Saját katonáinak, a templomosoknak pedig különleges szerepet szánt. Minthogy ők már ott voltak a Szentföldön, nyilvánvalóan semmi szükségük rá, hogy utazzanak. Inkább várják meg az európai seregeket, amelyek kötelesek ott megjelenni. Addig megszilárdítják saját helyzetüket, és felkészülnek a nagyszabású, közös offenzívára, mesés aranykészleteikkel és kincseikkel járulva hozzá a nagy hadművelet finanszírozásához. Az egész olyan csodálatosan egyszerűnek látszott, hogy a balsiker

lehetősége szóba sem került. És ha minden résztvevő ugyanúgy isteni sugallatra cselekszik, amint azt Ince önmagáról hitte, talán teljes is lesz a siker. Ehelyett azonban minden szörnyen rosszra fordult, tragikusan rosszra, mert az emberek gondolkodását olyan erők irányították, amelyeket Ince nem vett számításba, és amelyek súlyát nem volt képes felfogni. Kezdjük azzal, hogy a templomosok egyáltalában nem lelkesedtek egy új szent háborúért. Baghrasz elvesztését még mindig erősen fájlalták. Leó nem vette tudomásul Incének a vár átadására vonatkozó egyszeri kérését, és a pápa ezt követő látszólagos közönye a lovagok kedvét szegte. Gilbert Erail zavarodottan, kétségek között halt meg 1200. december 12-én, és ha utóda, Philippe de Plessiez óvatosan és habozva tárgyalt a pápával, ez csupán azt a tanácstalanságot tükrözte, amelyet az egész rend érzett. Más, még nyomósabb gyakorlati érvek is szóltak a szükségtelen háború elkerülése mellett. De Plessiez, akinek származásáról és korábbi tisztségeiről mit sem tudunk, rendkívül nehéz időszakban lett nagymester: a hivatalba lépését követő első három év nyara az aszállyal, éhínséggel, földrengésekkel, a pestissel és a vad homokviharokkal vívott küzdelem évei voltak. A földrengések során majdnem teljesen romba dőlt Akkó, Tűrosz és Tripolisz, bár furcsa módon a templomosok akkói rendháza egyike volt a sértetlenül maradt kisszámú épületnek. Az újjáépítés munkája, az éhezők, az elpusztult vidékekről érkező, koldusbotra jutott menekültek tízezrei számára élelmet találni több mint elegendő feladat volt, de a természeti csapások legalább mindenkit sújtottak, mohamedánokat és keresztényeket egyaránt, és de Plessiez-nek sikerült megújítania a mohamedánokkal kötött békeszerződést. Ince, a harcias pápa mindezzel semmit sem törődött, és csak akkor engesztelődött meg, amikor de Plessiez-től úgy értesült, hogy a békéért cserébe a mohamedánok adót fognak fizetni a jeruzsálemi pátriárkának. Talán fizettek is. Talán elhitték, amit de Plessiez állított: képes biztosítani a

tartós békét, ha az adófizetés folyamatos lesz. Az volt de Plessiez szerencséje, hogy Ince nem tudott erről a kijelentéséről. A templomosok, igencsak ésszerű taktikázásuk ellenére, nem tudták megakadályozni a keresztes hadjáratot. Hozzájárulásukat a költségekhez annak rendje és módja szerint összegyűjtötték, és Európában a vállalkozás mozgásba lendült. Mindjárt az elején megmagyarázhatatlanul és rejtélyes módon rosszra fordultak a dolgok. Az ördög csábítása hatni kezdett: a negyedik keresztes hadjárat a keresztényeknek a keresztények ellen elkövetett egyik legnagyobb bűntettévé torzult. Az a kereszténység, amelyben Ince hitt, csak szavakban létezett, az emberek szívében nem. A negyedik keresztes hadjárat vezetőit a vagyon és a bosszúvágy csábította, nem pedig a túlvilág kincsei és nem a hitetlenek elleni reváns. A közkatonák jóhiszeműen elindultak, és 1202 júniusára Velencében verődtek össze. Megfogadták Oroszlánszívű Richárd tíz évvel korábban tett javaslatát, hogy az új keresztes hadjáratnak Egyiptom ellen kell irányulnia, és a velenceiek vállalták, hogy egy éven át gondoskodnak hajókról és élelemről. Magas árat szabtak: nyolcvanötezer ezüstmárkát. Amikor aztán a keresztes sereg összegyűlt, vezetői rájöttek, hogy képtelenek előteremteni ekkora összeget. Még a templomosok segítségével sem tudtak többet felajánlani ötvenezernél. És akkor még nem sejtették, hogy a velenceiek, miközben megállapodtak velük, hogy átszállítják hadseregüket Egyiptomba, ugyanekkor kereskedelmi megállapodást kötöttek az egyiptomi szultánnal is, olyan egyezményt, amelyben megígérték, hogy egyetlen európai hadsereg sem teszi a lábát Egyiptom földjére. A pisai, a génuai és a velencei kereskedő-köztársaságok már évekkel korábban rájöttek, hogy a mohamedán országokkal jó üzleteket köthetnek, főként a velenceiek nem akarták elveszíteni ezeket a szilárd piacokat. Az ő ellenségeik közelebb voltak. A Velencében várakozó kereszteseknek, minthogy nem tudtak

fizetni, nem volt más választásuk, el kellett fogadniuk a velenceiek feltételeit, akármilyenek voltak is. Velence ajánlata meglepően nagylelkűnek látszott: a fennmaradt harmincötezer márka megfizetését elhalaszthatják, és az expedíció útnak indulhat, ha a keresztesek segítenek a velenceieknek, hogy megszerezzék Zára dalmáciai kikötőt. Szerény kérés, hiszen Zára mindössze kétnapi hajóútra volt Velencétől, az Adria partján. A keresztesek parancsnoka, Montferrati Bonifác – Konrádnak, Tűrosz megmentőjének testvére – sietve beleegyezett, nem sokat törődve azzal a körülménnyel, hogy Zára keresztény város; ekkorra már ő is megfelelőbb célt fedezett fel Palesztinánál. Ince túl későn jött rá, hogy a keresztes hadjárat irányítása kicsúszik a kezéből. Hiába tiltakozott keserű szívvel egy keresztény város megtámadása miatt, szavait semmibe vették. 1202. november 8-án a flotta elvitorlázott négyezerötszáz lovaggal, kilencezer nemesúrral és húszezer gyalogossal. Egy héttel később Zára – vagy inkább az, ami ötnapi harc után megmaradt belőle – velencei kézre került. Ince, felhasználva az egyetlen fegyvert, amely a birtokában maradt, egyházi átokkal sújtotta Velence városát és az egész keresztes sereget. Mivel azonban a kereszteseket megzsarolták, hamarosan visszavonta a döntését. A velenceiek ugyan kiközösítettek maradtak, de ez nemigen zavarta őket. Számukra Zára csupán előjáték volt. Bonifác – Enrico Dandolóval, az idős, félig vak, de végtelenül ravasz dózséval egyetértésben – még egy kerülőutat tett: Konstantinápoly felé. Dandolo személyes ellenszenvet érzett a bizánciakkal szemben. Részleges vakságát az a fejseb okozta, amelyet harminc évvel korábban szerzett, amikor követként Konstantinápolyban belekeveredett egy verekedésbe, és a görögök iránta érzett rosszindulata még dózse korában is ártott a velencei kereskedelemnek. A velenceiek is keserű emlékeket őriztek arról, amikor 1171-ben társaikat durván elkergették Konstantinápolyból, és a keresztesek, ha alaposabban utánagondoltak, rájöttek, hogy nekik is

megvan az okuk, hogy gyűlöljék a görögöket. Elvégre a keleti egyház szakadár és eretnek, márpedig az eretnekek, akik elvetik Krisztus igéjét, rosszabbak a hitetleneknél, akik soha nem is hallottak róla. Mindenki úgy tudta, hogy a görögök egyúttal árulók is. Több mint ötven évvel korábban Szent Bernát kezdte terjeszteni azt a még mindig elevenen élő tanítást, hogy a második keresztes hadjáratot a bizánci árulás tette tönkre. Odo de Deuil azt írta, hogy Franciaországnak és Németországnak „örökké gyászolnia kell majd, hacsak e férfiak fiai nem állnak bosszút atyáik haláláért”. Bonifác könnyűszerrel felélesztette ezeket az emlékeket, és saját érdekében használta fel a terv végrehajtása során. Azt bizonygatta, hogy sógora Bizánc törvényes császára volt, a jelenlegi uralkodó tehát trónbitorló, akit a törvényesség és a nemzetközi egyetértés érdekében le kell taszítani a trónról, hogy mást ültessenek a helyére. Rómában Ince tehetetlenül és türelmetlenül várta a híreket. Nyíltan nem ítélte el a tervet, hiszen ha beválik, újra egyesülhet a keleti és a nyugati kereszténység. Amikor pedig az első jelentések megérkeztek hozzá, örvendezett: a császárt megfosztották trónjától, megkoronázták az új császárt, a keresztesek kifizethetik tartozásukat a velenceieknek, az egyházak egyesülnek, tízezer bizánci csatlakozik a keresztes hadjárathoz. Megvalósult mindaz, amiben reménykedett; Európa és Bizánc egyesült erővel fogja megrohanni a Szentföldet. Csakhogy csúnyább hírek is érkeztek: hírek gyújtogatásokról és kínzásokról, erőszakról és szentségtörésekről. Konstantinápoly, a bizánci birodalom szíve és büszkesége hatalmas vágóhíddá lett. A keresztesek három napig tartó tombolás és orgia során annyi görögöt mészároltak le, amennyit csak lehetett, gyermekeket, férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket. Feltörték a pincéket, és megrészegedtek az édes görög boroktól, azután kitámolyogtak, hogy lángba borítsák a nagyszerű könyvtárat. Betörtek a zárdákba, hogy megerőszakolják az apácákat, kidöntötték a Hagia Szófia templom kapuit, vedelték a szenteltbort, szétszaggatták a selyemdrapériákat, levagdosták az

arany- és ezüstdíszítéseket, kiborították az ereklyetartókat, az ikonokra ürítették székletüket, és a szentkönyvekből kitépett lapokkal tisztították meg magukat. Egész idő alatt szajhák ugrándoztak a padsorok között és az oldalhajókban, egyikük pedig a pátriárka trónusán ülve a szerelem örömeiről dalolt. Amikor a holttesteket végül halomba rakták, az újonnan beiktatott császár teteme is közöttük hevert. Egyetlen ígérete sem vált valóra: senki sem jelentkezett a seregbe, egyetlen fillér sem gyűlt össze a velenceiek számára. Ezért letaszították trónjáról és megfojtották. Helyette egy flamand lovagot koronáztak minden görögök urává. Európában a „keresztesek győzelmét” általános örömmámor fogadta. A velenceieket a beolvasztott kelyhekből nyert ezüsttel kifizették, a francia, flandriai és itáliai székesegyházakba és apátságokba csak úgy özönlöttek a szent ereklyék. Egyedül Ince volt tisztában azzal, hogy nagyszerű álma meghiúsult, a keleti és a nyugati egyház most már soha többé nem egyesülhet. Hátat fordított tehát Bizáncnak, és eltökélten nekikezdett, hogy saját háza táján csináljon rendet. Életének hátralevő tizenkét évében talán sikerült megfeledkeznie a füstről és a bűzről, amelyet Bizánc és kultúrája árasztott, miközben az ő kereszteseinek lába alatt vonaglott. Lehet, hogy sikerült mindezt elfelednie, de megváltozott, megtisztult vagy megkeményedett a tűzben. Őt magát nem terheli közvetlen felelősség a negyedik keresztes hadjárat bűntetteiért, a harag, amelyet a dúlás következményei váltottak ki belőle, mégis mélységes bűntudattal párosult. Hogy e két érzéstől megszabaduljon, és indulatait levezesse, valamilyen jogos erőszakra volt szüksége, és ezt jóformán az orra előtt találta meg, a nyugati kereszténység földrajzi középpontjában, a dél-franciaországi Languedocban. Franciaország két kultúrkörre oszlott, az északira és a délire. A választóvonal nagyjából a Loire vize volt. Oroszlánszívű Richárd a maga poitou-i származásával a romantikus dél jellegzetes képviselője

volt; Fülöp Ágost, Észak uralkodója és Dél névleges hűbérura is a maga hűvösebb vérmérsékletű, nyakasabb népének megtestesítője. A két régió közötti eltérés a francia nyelvben is kifejezésre jutott: az „igen” szó északon oeil, délen oc volt. Végül Északé lett a vezető szerep, ennek eredményeként került a modern francia nyelvbe az oui, de a déli országrészt ma is Languedocnak („langue d’oc” = oc nyelvnek) hívják. Nem csak nyelvük, hanem vallásuk is különbözött. Ince ráerőltette a hűséget Fülöpre, de a Délre ez a hűség nem terjedt át. Szent Bernát egyszer arról panaszkodott, hogy odalenn üresek és tönkremennek a templomok. Ennek az volt az oka, hogy a déli lakosok megfelelőbb vallást találtak maguknak a római katolikusnál: a kathárok vagy – amint szellemi központjuk francia neve (Albi, illetve Albiga) után ismertté lettek – az albigensek vallását. A katharizmus több volt katolikus szektánál. Noha a kereszténységen alapult, mégis más hit volt. Krisztust elfogadta ugyan, de tagadta a római egyház jogát a puszta létezéshez is. A kathárok azt állították – joggal –, hogy az ő istentiszteletük sokkal közelebb áll az első keresztényekéhez, mint a római rítus. Elfogadták Szent Pál különbségtételét a test, a lélek és a szellem között, és azt vallották, hogy az emberi lélek a halandó test csapdájában sínylődő bukott angyal, akinek szellemteste az égben maradt. A lelket és a szellemet csak a tudás – a gnoszis: – képes egyesíteni. A tudás itt nem intellektuális (észbeli) tudást jelent, hanem sajátos, kinyilatkoztatott tudást, és a spirituális (szellemi) misztériumok megértését. E gnoszisz nélkül a lélek arra ítéltetik, hogy ha előző teste meghal, egy másik – emberi vagy állati – halandó testbe vándoroljon át. A kathárok különbséget tettek a szentháromság három személye között is, és nem tekintették egyetlen létforma három aspektusának. Krisztus angyal volt, mennyei hírnök, aki megtanította az emberiséget azokra az ismeretekre, amelyek révén a lelkek megszabadulhatnak testüktől. Nem azért jött, hogy vezekeljen az

ember bűneiért. Elismerték ugyan, hogy egy embert keresztfára szegeztek, de tagadták, hogy a mártír Krisztus lett volna. Egyaránt elvetették tehát a feltámadást és a megtestesülést, a keresztény vallás két centrális tantételét. Ha ez bonyolultnak látszik, csupán azért van így, mert szokatlan. A 11-12. századi Dél-Franciaországban ezt a tanítást mindenütt hirdették, mindenki ismerte. Bár a kathároknak nem voltak templomaik és más egyházi építményeik, Languedocban mindenfelé széles körű tanítói szervezetük volt, olyan emberekkel, akik a béke és a tisztalelkűség hitvallását hirdették, és akik szemlátomást úgy is éltek, ahogyan tanították. Bármennyire békeszeretők és türelmesek voltak is a kathárok, a katolikus dogmákat nyíltan és egyértelműen semmibe vették. Ezt pedig Ince nem tűrhette. Meglehet, keresztényi módon éltek, de eretnekek voltak, és 1209-ben a pápa elrendelte, hogy irtsák ki mindazokat, akik a kathár hitet vallják. A Konstantinápolyban történteket véve mintául, azzal tüntette ki ezt a hadműveletet, hogy elnevezte keresztes hadjáratnak, felszólítva a templomosokat, hogy támogassák őt. A templomosok, akárcsak sokan mások, akiket csábított a minden részvevőnek felajánlott bűnbocsánat, kötélnek álltak. Így jutott el a szent háború a franciák küszöbéig, és sokkal kényelmesebb volt otthon égetni el az eretnekeket, mint előbb elszenvedni a hosszú palesztinai hajóút hányattatásait. Egyetlen példa elegendő annak bemutatására, milyen meggondolások rejlettek az albigensek elleni háborúk hátterében. 1209. július 22-én „a hit hadserege” megostromolta Beziers városát – nem messze a spanyol határtól, közel a Földközi-tenger partjához –, és gyorsan elfoglalta. Amikor megkérdezték, mi legyen a vegyes, kathár-katolikus lakossággal, a pápai legátus egyszerűen azt felelte: „öljétek meg valamennyit, Isten majd megismeri az övéit.” A templomosok szívvel-lélekkel részt vettek az eretnekégetésben és az akasztásokban, a hadjárat azonban sokkal tovább tartott annál a

negyven napnál, amennyit Ince a kathár fekély kiégetésére tervezett. Ha a templomos lovagok a jövőbe látnak, akkor a 13. század elejének ezt az időszakát a baljós előjelek korának ítélik, saját, gyötrelmekkel teli végzetük ördögi, jelmezes főpróbájának, hiszen Albi és Toulouse lángjai közül pattant ki a szikra, amely azután lángra lobbantotta az őket is elhamvasztó tüzet. A kathárok és Konstantinápoly hamvaiba a templomosok tudtukon kívül saját sorsukat írták. A negyedik keresztes hadjárat semmit sem segített Outremeren, és languedoci folytatása végső soron ártott a jeruzsálemi királyságnak. A templomos lovagok küldöttsége jelen volt az első bizánci latin – tehát római katolikus – császár megkoronázásán, aki nagyhangú ígéreteket tett az azonnali katonai segítségnyújtásra, olyan ígéreteket, amelyeket sohasem tudott valóra váltani. Sok világi lovag, amikor megtudta, milyen gazdag zsákmányra számíthat Franciaországban és Bizáncban, elhagyta a veszedelmes és szegény Szentföldet a nagyobb előnyöket kínáló latin császárság kedvéért. 1204 után már csak azok a nyugati lovagok mentek a Szentföldre, akik a harcoló rendekhez csatlakoztak. A felületes szemlélő azt hiheti, hogy a negyedik keresztes hadjárat nem sok hasznot hozott a templomosoknak a befektetett pénzükért, de – bár sohasem bizonyosodott be, és a gyanú is csak újabban vetődött fel – valószínű, hogy a konstantinápolyi vérontásért cserébe nagyobb jutalmat kaptak, mint bárki más: olyan jutalmat, amelynek igazi természetét alig fogták fel, mégis többre értékelték és jobban megbecsülték, mint az életüket. A rejtélyeskedő, titoktartó, fennhéjázó templomosok jóformán áthatolhatatlan, néma falak mögött őrizték, és a kiválasztott kevesek kivételével mindenkinek még a tekintetétől is óvták a világ egyik legnagyobb titkát: azt a tárgyat, amely hitük szerint hatalmuk és dicsőségük forrása volt, de amelynek elhíresztelt birtoklása végül teljes megsemmisülésüket okozta.

Zarándokvár Szentföld, 1218-1244 „Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje”. (MÓZES I. XI. 4.) Izrael partvidéke Hajfától Aszkalonig enyhe, szinte megszakítás nélküli ívet ír le; lágyan délnyugatra kanyarodik. Maga Hajfa, az ősi Hajfa egy nagy partfok védelmében fekszik. Ha azonban az ember hajóra száll és a kiszögellést nyugat felé haladva megkerüli, kivitorlázva a meleg, áttetsző mediterrán vizekre, majd pedig ott, ahol a szárazföld meredeken ereszkedik le a kikötő felé, irányt változtat, és követi a partvonalat, semmi sem állja útját Aszkalonig, nem számítva egyetlen hosszan elnyúló hegyfokot, amelynek Athlit a neve. E part mentén a mai törökországi Alexandrettától az egyiptomi Damiettáig hajózva, az utazó elhalad a keresztes háborúk korának valamennyi kikötője, Lattakia, Dzsabala, Tortosa és Tripolisz, Bejrút, Szidon és Tűrosz, Akkó és Hajfa, Caesarea, Jaffa és Aszkalon mellett, de e helyek – többségük ma nagyváros – egyike sem idézi fel úgy a keresztesek emlékét, főként a templomosokét, mint Athlit. A hegyfok Hajfától harmincöt kilométerre, mindössze néhány órás hajóútnyira fekszik, és fél kilométerre nyúlik bele a tengerbe. Mindenütt annak a várnak romjai borítják, amely a legerősebb volt a templomosok által valaha emelt valamennyi erődítmény közül. Zarándokvár volt a neve: Châteaux des Pélerins. 1218-ban épült, pontosan száz esztendővel azután, hogy Hugues de Payens és kicsiny csapata megalapította a rendet. Zarándokvár tökéletes szimbóluma mindannak, amit a templomosok képviseltek. Kifejezett rendeltetése az volt, hogy „a templomosok káptalanját

kihozhassák Akkó bűnös városából, amíg székhelyét átteheti a megerődített Jeruzsálembe”. Négyezer embert volt képes befogadni, és falai mögött mindaz megvolt, ami az élethez szükséges: legelők és halastavak, sóbányák és friss vizű források, gyümölcsös és zöldséges kertek, továbbá a természetes kikötő mellett egy hajójavító műhely. Akár napjainkban is kiköthet ott az ember a hatvan méter hosszú hullámtörő kőgát mellett, a romok ma is fenségesek, impozánsak. A kövek között sétálva könnyű magunk elé képzelnünk a fehérköpenyes lovagokat, a lovakat, a feketébe vagy barnába öltözött sergent-okat és a zarándokokat, akiknek munkája nyomán felépült a vár, és akikről nevét is kapta. Volt temploma is, sokszögletű, majdnem kör alakú épület, amelynek mintaképe a Szent Sír Temploma volt. Hatalmas, harminc méter magas és huszonkét és fél méter széles tornyok emelkedtek itt, ezek védték a szárazföldre néző oldalt. Ott állt a boltíves csarnok, ahol a lovagok titkos összejöveteleiket tartották. A büszke, erőt sugárzó és zárkózott Zarándokvár kicsinyített mása volt az egész templomos rendnek. Építését Guillaume de Chartres, a tizennegyedik nagymester kezdte el. Elődje, Philippe de Plessiez – III. Ince pápa ösztönzésére – nem volt hajlandó megújítani a békeszerződést a mohamedánokkal. 1209 végén csatában vesztette életét. Nyolc és fél éven át látta el a nagymester tisztét; ez átlagos időtartam. A templomosoknak összesen huszonhárom nagymesterük volt, de közülük csak heten igazgatták a rendet tíz évnél tovább. Halálukat bizonyára örömmel fogadták, mert bár fejedelmi tiszteletben volt részük, egyesíteniük kellett magukban a politikus, a hadvezér, az apát és a közgazdász képességeit. Guillaume de Chartres kilenc éven át viselte ezt a súlyos felelősséget. Ebből a kilencből hat évig a frankok és a mohamedánok békében éltek egymással, de ha nem így történik, a keleti templomosok valószínűleg nem élték volna túl ezt az időszakot. Baghraszt csak 1216-ban kapta vissza a rend. Előtte Leó örmény király elpusztította antiochiai rendházaikat és örményországi váraikat.

Henrik, Bizánc második latin császára bekebelezte valamennyi görögországi várukat. A templomosok egyetlen ellensége sem okozott nekik több gondot, mint azok, akikkel egy hitet vallottak. Talán Zarándokvár volt a legnagyszerűbb örökség, amit Guillaume de Chartres a testvéreire hagyott. Védelmi célból, menedékhelynek épült, de az olyan erős vár, amelyben helyőrség állomásozik, és amely el van látva élelemmel, igazán nem passzív objektum, már maga az építmény is aktív fenyegetést jelent. Zarándokvárat a mohamedánok annyira aktívnak érezték, hogy az Athliton tornyosuló új erősségtől való félelmükben a földdel tették egyenlővé egyik saját várukat, a Tábor-hegyen álló szinte bevehetetlen várat. Csak találgathatjuk, mit éreztek a mohamedán kémek, amikor nézték, hogyan ássák a frankok az első védőárkot, amikor figyelték az ökrösszekereket, ahogy odavonszolják a sárgás köveket, amelyek a falakat alkotják majd: mindegyik kő akkora volt, hogy egy pár ökör nem tudott egynél többet kimozdítani a helyéből. Egyedül az hat hétig tartott, amíg elég mélyre ásták az alapokat. Ásás közben a zarándokok és a templomosok felfedezték: nem ők az elsők, akik a hegyfok stratégiai lehetőségeit észrevették. Jóval a földfelszín alatt két nagy és rég elfeledett falra, valamilyen ókori erőd maradványaira bukkantak. Találtak kincset is, olyan pénzérmeket, amilyeneket soha senki nem látott közülük. A testvérek örömmel ásták ki a leletet, úgy fogták fel, mint az igen gyakorlatias gondolkodású Isten ajándékát, és – minden bizonnyal beolvasztva és újraöntve – arra használták fel, hogy fedezzék kiadásaik egy részét. Később másfajta kincs is előkerült, hadászati szempontból még az előbbinél is értékesebb: édesvizű forrás tört fel bugyogva és csobogva, az élet – az élelem és a bőség – ígéretét hozva el a falak közé. Az Isten adományából származó vízből, a sok tonnányi kiásott homokból, valamint a tengerpartról származó, megőrölt kagylóhéjakból a testvérek és az ott verejtékező zarándokok cementet kevertek, amely azután szilárdan összetartotta a falakat. Isten kegyesen tekintett le

erőfeszítéseikre, ők pedig ezer bizánci aranyat helyeztek el áldozati ajándékként az alapkőre. Amikor a keleti fal elkészült, huszonhét és fél méter magas és öt méter vastag volt, rajta egyetlen keskeny kapu. Azok között, akik látták a várépítést, egy sem akadt, aki el tudta volna képzelni, hogy ezt a várat valaha is megadásra lehetne kényszeríteni – nem is lehetett. Szilárdan állt hetvenhárom esztendőn át, amíg valamennyi outremeri frank terület el nem veszett. A vár egyik legmeglepőbb sajátsága, amely nyomban szembeötlő, ha az ember körbesétál a romok között, hogy a keleti, a szárazföld felőli fal az egyetlen, amely valóban a védelmet szolgálta. Nyugaton, északon és délen Zarándokvár többé-kevésbé nyitott volt a tenger felől. E két dolognak, a nyitottságnak és a vár rendeltetésének – otthont nyújtani a templomosok káptalanjának addig, „amíg székhelyét átteheti a megerődített Jeruzsálembe” – együttese különösen jól jellemzi a kort. A tengert még a frankok uralták, és legfőbb céljuk az volt, hogy visszaszerezzék ősi tulajdonukat, a keresztény világ középpontjában álló Templomot. Amikor Arábiai Lawrence [Thomas Edward Lawrence 1888-1935, angol régész, író és katonatiszt] felkereste a vár romjait, kijelentette, hogy „ostobaság” volt ilyesmit építeni, mivel szerinte „védői számára legalább annyira börtön volt, mint amennyire menedék”. De ugyanezt lehet elmondani minden erődítményről, és addig, amíg a templomosok szabadon hajózhattak a Szentföld partjai mentén, Zarándokvár – erőd és kikötő egyszersmind – a legkevésbé hasonlított börtönre az összes vár közül, kivéve talán Tortosát. A templomosoknak 1169 óta ott is volt egy szigeterődjük. Akárcsak Zarándokvár, ez is stratégiai fontosságú hely volt már jóval korábban is: az új erősséget föníciai kövekből építették. A szigetet a tengerparttal olyan töltés kötötte össze, amelynek minden szakaszát pásztázni tudták a vár rejtett lőréseiből kilőtt nyilaikkal. A szigeten sok minden hasonlított Athlithoz. Nem a bányák vagy a rétek, mivel

Tortosa csupán erőd volt, sem több, sem kevesebb. Két nagy, négyszögletes bástya magasodik fölé, valamint egy szabálytalan alakú öregtorony, amelynek legrövidebb fala harminchárom és fél méter hosszú. Ez alatt nagy, boltíves termek húzódnak meg, és szűk hátsó kapu köti össze a tengerrel: ezen az úton érkezett az élelem és az erősítés, végső szorultságukban pedig vészkijáratul szolgálhatott a testvéreknek. Az építmény azt is emlékezetünkbe idézi, hogy szentéletű harcosoknak adott otthont: a kápolnát keskeny ablakok világítják meg, mintha ez is erőd és védmű lenne. A pillérekkel megtámasztott hatalmas csarnok egyedüli díszítése a kereszt és Isten bárányának, az Agnus Deinek ábrázolása. Ha Tortosából a szárazföld belseje felé megyünk, a templomosok két olyan várához jutunk el, amelyek valóban legalább annyira börtönként szolgáltak, mint amennyire menedékként. Ezeket Chastel Blanc (Fehérvár) és Château Rouge (Vörösvár) néven ismerik. Chastel Blanc hegyen épült, szinte színházi látványosság: két körülkerített erődövezete van, a belső gyűrű a külső fölé tornyosul. Ha a támadók mindkettőt áttörték volna, a meredek töltésen csak ezer veszély között tudnak átvergődni és még ekkor sem érnek el az építmény szívébe. Ez egy torony volt, amely a belső falból magányosan és fenségesen türemlik ki. Kétemeletes épület, ez volt a testvérek végső menedéke. Földszintje kápolna, bámulatra méltó csarnok, harminc méter hosszú és tizenhét méter magas. A föld színétől távol, magasan vágott, egészen apró ablakokon át kapja a világosságot. Nyomasztóan sötét, mégis biztonságot áraszt. De ha mégsem lett volna elég biztonságos, a lovagoknak és a sergent-oknak még innen is volt hová visszavonulniok: falba épített lépcső vitt fel az első emeleti nagyterembe, és ha ezt is elfoglalják, még ott a második, a legfelső emelet, amely fölé nem domborul tető. Odafentről, a szédítő magasból beláthatták a védművek sáncait és az egész hegyoldalt, nyílzáporral áraszthatták el a szaracén csapatokat, megfigyelhették távoli hadmozdulataikat, füst- és tűzjelekkel figyelmeztethették

Château Rouge-ban lévő testvéreiket vagy vészjeleket adhattak le nekik. Vörösvárnak, akárcsak testvérhúgának, Fehérvárnak, szintén két övezete volt. Tortosához hasonlóan a különböző történelmi korszakokban ezt is újra és újra megerődítették. Amikor a templomos lovagok odaérkeztek, szinte nyomban befészkelték magukat, mivel a legutolsó erődítmény – egy bizánci vár – még jó állapotban volt. Csak a belső fal szorult némi javításra, és máris harcra készen várta az ellenséget. Amíg ezek az erődök a harcoló keresztény szerzetesek kezén maradtak, addig még volt remény, reális remény rá, hogy talán visszaszerezhetik Jeruzsálemet. Hohenstaufen Frigyesből, Ince pártfogoltjából német császár lett, akit végül rávettek egy keresztes hadjáratra. Ciprusból, Magyarországról, Itáliából, Franciaországból, Angliából, Németalföldről és Ausztriából jó néhány hajórakomány önkéntes indult útnak Outremer felé. Némi zavar mutatkozik akörül, melyik hadi vállalkozást tekintsük ötödik keresztes hadjáratnak, Frigyesét vagy a több ország fiaiból álló seregét. Az előbbi jól szervezett, alaposan átgondolt és sikeres hadművelet volt, az utóbbi azonban szervezetlen és végül kudarcba fulladt. Viszont a sikertelen multinacionális keresztes hadjárat „törvényes” volt, amíg Frigyesé nem. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha ezt a két keresztes hadjáratot „Frigyes keresztes hadjáratának”, illetve „damiettai keresztes hadjáratnak” neveznénk, mivel a soknemzetiségű seregre a damiettai mocsarakban mérték a végső vereséget. Időrendben a damiettai keresztes hadjárat volt az első, jóval korábban kezdődött, mint Frigyesé. Különböző helyekről érkező résztvevői már 1217 tavaszán elindultak hazájukból. Elsőként az osztrákok érkeztek a Szentföldre, 1217 szeptemberében közvetlenül utánuk a magyarok és a ciprusiak egy része. A három nem túl eszes király – a ciprusi Hugó, a magyar II. András [1205-1235] és a palesztinai János – vezette vegyes hadsereg a saját nagymestereiket követő harcoló rendekkel együtt a legcsekélyebb

eredményt sem volt képes elérni, eltekintve attól, hogy zsákmányolt egy fejet, amelyről azt állították, hogy Szent Istváné, az első vértanúé, meg egy korsót, amelyet állítólag a kánai menyegzőn használtak. A magyarok ezzel meg is elégedtek, és hazatértek; Hugó, a ciprusi király pedig meghalt. Amikor 1218 tavaszán a következő alakulat megérkezett, Zarándokvár építése már javában folyt. A frankok előző évi ügyetlenkedései után a mozlimokat nem túlságosan aggasztották hadi előkészületeik, de az újonnan jött németalföldiek nagy hajókkal érkeztek. Ez egészen új lehetőségeket csillantott meg számukra, és május 24-én az egyesült holland, osztrák és palesztin flotta elindult Akkóból. Úticélja Damietta, a Nílus és Kairó volt. Athlitnál megálltak, és felvették az ott összegyűlt templomos és ispotályos sereget, valamint kiegészítették készleteiket az új várból. Május 27-én az első hajó horgonyt vetett a Nílus deltájában, három kilométerre Damiettától, a folyásirányban lefelé. 29-én megérkezett a flotta derékhada is, János jeruzsálemi királlyal, a templomosokkal és Guillaume de Chartres-ral. Tisztában voltak vele, hogy Egyiptomot nem képesek meghódítani, de ha a Nílus völgyét elfoglalják, és Kairóban velük barátságos rendszert juttatnak hatalomra, akkor az egyiptomi gabonát és az egyiptomi harcosokat felhasználhatják a frank Palesztina érdekében. Légvonalban alig voltak távolabb Kairótól százhatvan kilométernél, de a folyó kanyargós medre csaknem kétszer ilyen hosszúvá tette az utat, és a torkolatot egy torony, egy hajóhíd és egy gigászi vaslánc őrizte, amely az egyetlen hajózható csatornát keresztben zárta le. Itt heteken át feltartóztatták a kereszteseket, akik csak augusztus 25-én tudtak áttörni rajtuk. Ekkor azonban, miután közvetlen Damietta falai alatt vetettek horgonyt, késlekedtek. Ez a késedelem a keresztes hadjárat vesztét okozta. Ha azonnal megrohamozzák, Damietta valószínűleg nyomban elesik, akkor pedig egy határozott előnyomulás a folyón és végig az országon, talán sikerrel jár. Ők azonban meg akarták várni a

bármely percben esedékes erősítést Itáliából. A néhány napos késedelem nem látszott kockázatosnak, de mire az itáliaiak megérkeztek, szeptember közepére járt az idő és addigra a kezdeményezés kicsúszott a kezükből. Az itáliaiak parancsnoka ezt nem tartotta fontosnak. Pelagiusnak hívták, spanyol volt, és jóformán semmit sem értett a hadvezéri teendőkhöz. Erélyes férfi volt, gyakorlott vezető, de minden tapintat nélkül. Annál fontosabbnak tartotta a társadalmi rangot. Úgy gondolta, mint bíborosnak és pápai legátusnak a keresztesek körében neki dukál a parancsnoki főhatalom. Elképzelése a hadjáratról a Jelenések Könyvének Ince pápa-féle értelmezésén alapult. Ince 1216ban halt meg, de a keresztes hadjáratot még ő indította el, és utóda, III. Honorius lelkesen folytatta. A pápa és a nagymester rendszeresen levelezett egymással erről és más kérdésekről. Lehet, hogy de Chartres emlékezett közös elődeik levélváltására – vagy emlékeztették rá. III. Ince egy alkalommal ezt írta Gilbert Erailnak: „Mostanában az emberek kedvét szegi, amikor arról értesülnek, hogy békét kötsz a szaracénokkal. Ami bennünket illet, nem veszítjük el kedvünket, hanem állhatatosan ragaszkodunk célunkhoz…, mert ha azt akarod, hogy a Nyugat segítségedre legyen, ismét hozzá kell kezdened a szent háborúhoz.” De Chartres nagymesteri tevékenységének hatására a testvérek csodával határos módon új erőre kaptak. Baghrasz visszaszerzése 1216-ban megszabadította őket legfőbb gondjuktól, amely már oly régóta foglalkoztatta őket. Zarándokvár felépítése pedig, két évvel később, megnyugtatta és felbátorította őket. Ismét készen álltak rá, hogy egyhangú őrzési és védelmi kötelezettségeiken felül egyebet is vállaljanak, Honorius pedig hajlandó volt ebben támogatni őket. Új adót, huszadot vetett ki az egyházi javakra, és a befolyt összeget a keresztes hadjáratra fordították. A pápa egy templomost, Aymard testvért, a párizsi templomos rendház kincstárnokát bízta meg a pénz átvételével. Ez rendben is lett volna, csakhogy az, aki mestere a lelki

hadviselésnek, netán semmit sem tud arról, mi a fontos az evilági katonai erények között. Ha a damiettai keresztes hadjárat közvetlen irányítását olyan parancsnokra bízzák, amilyen de Chartres volt, aki a stratégia, a taktika és az utánpótlás elméleti kérdéseitől a lenyakazás és a lovaglás gyakorlati fortélyainak részleteiig mindent tudott a háborúskodásról, akkor másképp fordulhattak volna a dolgok. Ince, Honorius és Pelagius azonban valamennyien abból a feltevésből indultak ki, hogy Mohamed próféta azonos a Jelenések Könyvének hatalmas fenevadjával, s hogy e fenevad száma – 666 – azoké az éveké, amennyit Isten engedélyezett az iszlámnak, mielőtt elpusztulna. Minthogy azonban Mohamed i. sz. 570-ben született, 610-ben kezdte hirdetni tanait, és 632-ben halt meg, nem könnyű megérteni, miért fűztek ehhez a kabalisztikus babonához oly nagy reményeket. Ezen az alapon ugyanis a keresztes háborúknak véget vető keresztes hadjárat legkorábbi lehetséges időpontja 1236 lehetett volna. Úgy látszik, III. Ince, kivételes képességei ellenére, nem volt jó matematikus. Ilyenfajta meggondolások azonban Pelagiust egy cseppet sem zavarták, de nem tántorították el 1218 telének szélviharai, áradásai, az éhínség és a járványok, sőt még a szárazon és vízen szinte szakadatlanul zajló összetűzések és ütközetek sem. Ilyen csatában süllyedt el a templomosok egyik hajója, fedélzetén az egymással épp kézitusát vívó templomosokkal és mohamedánokkal, akik valamennyien vízbe fulladtak. Egy kortárs naiv, de szívfájditó leírást hagyott hátra a tragédiáról: „Bevonták a vitorlát, leeresztették a horgonyt és megálltak a folyó közepén. A szaracénok felmentek a hajóra, amíg jó kétezer ember lehetett már ott. A templomosok a hajófenékben voltak, és látva, hogy nincs mód a menekülésre, elhatározták, hogy elpusztítják ellenségeiket, de ők is meghalnak a mi Urunk szolgálatában. Fejszét ragadtak tehát, és felhasítolták a hajó fenekét. A hajó gyorsan elsüllyedt, száznegyven keresztény fulladt a vízbe, és velük több mint

ezerötszáz szaracén.” Ez az arány talán kedvező, de ez a fajta öngyilkos győzelem nem tartozott a templomosok fegyvertárába; a lovagok szemlátomást kezdték elveszíteni türelmüket. 1219 januárjában Márton testvér, a templomos rend főkincstárnoka és János testvér, a marsall beutazta egész Németországot, pénzt gyűjtve, hogy elküldjék társaiknak Damiettába; pontosan erre lett volna szükségük az önálló cselekvéshez. Honorius azonban – kétségkívül a legjobb szándékkal – határozottan megakadályozta ezt. Kijelentette, hogy a pénzt „gályákra vagy más gépekre, illetve szerkezetekre” kell költeni, „Pelagius legátus előrelátó intézkedése értelmében”. Ami azt jelentette, hogy nem lehetett értelmes célra fordítani. 1219 nyaráig a keresztesek nem jutottak előbbre. Damiettát, amely egy évvel korábban annyira sebezhető volt, még mindig nem foglalták el. Sok keresztény pusztult el mindenféle nyavalyábanbetegségben a táborban és a bűzös, kényelmetlen, túlzsúfolt hajókon. A parton a portyázó mohamedán csapatok folytonosan zaklatták a sereget, Guillaume de Chartres is elesett. Július 31-én még visszavert egy támadást, de közben olyan súlyos sebet kapott, hogy kénytelen volt leköszönni tisztségéről, nehogy akadályozza társait. Nem sokkal ezután meghalt, egy szörnyű kór – valószínűleg skorbut – tört ki rajta, amely elsorvasztotta foghúsát és lábszárcsontjait. Ez gyakori halálozási ok volt akkoriban. Augusztusban, az észak-egyiptomi dögvésszel terhes forróság idején sietve új nagymestert választottak: Pedro de Montaigut, aki Aragóniában született. Előbb a provence-i és a spanyol templomosok mestere volt. Honfitársához hasonlóan bizonyára ő is hívő keresztény, de egyúttal edzett harcos volt, akitől azt várták, könnyen beteljesíti a rosszul értelmezett próféciát. És csakugyan úgy látszott: a jövendölés valóra válik. A frankok váratlan látogatót kaptak: Assisi Szent Ferencet. A szelíd szent látogatást tett a kairói szultánnál, aki barátságosan fogadta, és a

keresztények rövidesen meglepő üzenetet kaptak: ha eltávoznak országából – közölte a szultán visszaadja nekik az Igazi Keresztet, valamint Galileát, egész Közép-Palesztínát és Jeruzsálemet. Megtartja Kerak és Montreal várait Oultrejourdainben – Châtilloni Rajnald kedvenc tartózkodási helyén –, de adót fizet értük. A templomosok és a többi keresztény reagálása erre – ha ez egyáltalán lehetséges – még a szultán ajánlatánál is meglepőbb volt. Tálcán kínálták fel nekik a Szent Várost, a Keresztet, Názáretet és Betlehemet, valamint a köztük húzódó egész földterületet, épp csak el kellett fogadniuk, minden további küzdelem nélkül ismét urai lehettek volna jóformán mindannak, amit elvesztettek. Ők azonban nem fogadták el a mesés ajánlatot. Pelagius azért utasította vissza, mert úgy vélte, egyetlen kereszténynek sem szabad tárgyalnia a hitetlenekkel. De Montaigu és a többi katonai parancsnok, akik számára teljességgel megszokott dolog volt ugyan a tárgyalás, amennyiben hasznosnak ígérkezett, szintén elutasították, sokkal gyakorlatiasabb indokkal. Jeruzsálem védműveit korábban lerombolták; íme: egy valóban nyílt város. Ha nem így van, Kerak és Montreal megtartása az ajánlatot akkor is szinte értéktelenné tette, hiszen a mohamedán hadseregek bármikor benyomulhattak, és megtámadhatták Jeruzsálemet. Pontosan ez forgott a szultán fejében. A lovagok – ismét csak helyesen – arra a következtetésre jutottak, hogy ennek az ajánlatnak, egy olyan időpontban, amikor az ő előnyomulásuk aligha fenyegető, csakis az lehet a hátterében, hogy Egyiptom sokkal gyengébb, mint amilyennek látszik. Ez a felismerés új erőt adott nekik, és Damiettát 1219. november 5-én, egy meglepetésszerű támadással végre sikerült bevenniük. A kisváros elfoglalása hatvankét hétig tartott. A falak mögött mindenütt holttesteket láttak. A pestis súlyosabb csapást mért a városra, mint a keresztesek. Hátborzongató látvány tárult eléjük: „Holttesteket találtunk a házakban, a hálószobákban, az ágyakban.

Fiú apja mellett, rabszolga úrnője mellett. A halottak megölték az élőket.” De találtak aranyat, ezüstöt és selymet, mindenféle értékes holmit is, kincseket, amelyek annyira lángra lobbantották mohóságukat, hogy ettől a keresztények erőfeszítése több kárt szenvedett, mint bármilyen egyéb ok miatt. A keresztes hadjárat még két éven át folyt, de csaknem mindvégig Damiettában tétlenkedtek. A frankok mindössze harminc kilométerrel jutottak tovább a Nílus folyása ellenében. Ami ott tartotta őket, az alig volt egyéb kósza híreknél, egyik fantasztikusabb volt, mint a másik. II. Frigyes császár állítólag úton volt, hogy támogatásukra siessen, és valóban érkezett is egy jókora német alakulat. Maga Frigyes azonban nem volt közöttük, Pelagius pedig nem akart nélküle fölkerekedni. A templomosokat kötelezte a pápának tett esküjük, így ők is maradtak, és tehetetlen dühvel hallgatták, amikor Pelagius ismertette velük azt a mohamedán jövendölést, amely kilátásba helyezte a szultán halálát, megerősítve a Jelenések Könyvében foglaltakat. Beszélt továbbá a János papról terjedő új hírekről is; ez a mítikus király valahol messze Keleten állítólag még mindig harcolt a hitetlenek ellen. Ha az első róla szóló beszámolók igazak lettek volna, akkor János pap már jóval idősebb lehetett százévesnél. Ezalatt Aymard testvér Párizsban mindent megtett, amit csak tudott. A Honoriustól kapott utasítás úgy szólt, hogy az egyház pénzéből hatezer márkát, vagy ha szükséges, még többet is küldjön el feldühödött és csalódott testvéreinek. Ő tizenháromezret küldött, mire fáradozásai jutalmaként szigorú pápai dorgálásban részesült. Pelagiusnak sikerült a pénzt elpocsékolnia; Brienne-i János jeruzsálemi király keserű szívvel visszahajózott a Szentföldre, Pedro de Montaigu követte őt, mivel Zarándokvárat ostrom alá vették. De Montaigu-nak erről az időszakról szóló beszámolójából kiérezhető, milyen megkönnyebbülten szedte föl a sátorfáját. Amikor az ostrom sikeres elhárítása és az ellenség elűzése után novemberben visszatért

Damiettába, azt kellett látnia, hogy Pelagius és a többiek pontosan ugyanott tartanak, mint amikor elhagyta őket. De Montaigu nyomát sem fedezte fel Pelagiusban annak a körültekintésnek, amit Honorius annyira magasztalt; nem volt benne semmi más, csak szűk látókörű ostobaság. Az egyiptomi nyár abban az esztendőben különösen forró és száraz volt. Az aszály okozta éhezés következtében több mohamedán halt meg, mint amennyit a frankok bármikor képesek voltak megölni. Ez lett volna az utolsó lehetőség egy összehangolt támadásra Kairó ellen, Pelagius azonban addig habozott, amíg elszalasztotta a kedvező alkalmat. Az elcsüggedt keresztesek egymás közötti viszályokba és küzdelmekbe bonyolódtak. A szultántól újabb békeajánlatok érkeztek, ezúttal még nagyvonalúbbak: a korábbi javaslat kiegészítéseként pénzbeli kártalanítást ajánlott fel Jeruzsálem újbóli megerődítésére, továbbá harminc évre szóló fegyverszünetet. „Egy bizonyos legátus úr” (ahogyan de Montaigu megsemmisítő gúnnyal nevezte őt), ugyanolyan mereven, mint korábban, ezt is elutasította. Azután végre elszánta magát a cselekvésre, mivel megérkezett a német erősítés, és mert szükség volt a tettekre, hogy a sereg valamilyen célt lásson maga előtt. Az időzítés azonban aligha sikerülhetett volna rosszabbul: nyár dereka volt, és a Nílus áradása bármely napon bekövetkezhetett. 1221. július 12-én Pelagius megkezdte az előnyomulást, vidáman vezetve katonáit a halálba. Hatszázharminc hajó haladt lassan ár ellenében a Níluson. A parton ötezer lovag ügetett, négyezer íjásszal, mögöttük negyvenezer gyalogos poroszkált. Tizenkét napon át vonultak dél felé a Nílus keleti partján, mit sem tudva arról a mohamedán csapatról, amely a nyugati parton velük párhuzamosan haladt, majd a nyomukba szegődött. Július 24-én, szombaton a keresztények a Bahr al-Szagirhoz, a Nílus egyik mellékágához érkeztek. A túloldalon mohamedán sereg sorakozott csatarendbe, és amikor a keresztények felmérték a helyzetet, lassan elfogta őket a dermesztő rémület: rájöttek, hogy a számbeli fölényben lévő ellenség

bekerítette őket. Mivel nem volt más választásuk, megpróbáltak visszavonulni. Ekkor a keleti parton váratlanul megnyitották a zsilipkapukat, és a folyó vize elárasztotta őket. A keresztesek, a núbiai gyalogsággal és a török lovassággal a nyomukban, fejvesztetten gázoltak a vízben, csúszkáltak az iszapban, és megszégyenülten haltak meg, miközben a templomosok kilátástalan utóvédharcot vívtak. „Élelmünk odaveszett, írta később de Montaigu angliai testvéreinek, sok embert elsodort az ár, és nem tudtunk előrehaladni. A víz tovább emelkedett, elvesztettük lovainkat, nyergeinket, málhánkat, és mindent, amink csak volt. Azt sem tudtuk, merre forduljunk, és – mint a hálóban vergődő hal – nem tehettünk egyebet: békét kértünk.” Pelagius megmenekült. Most már el kellett fogadnia a békét a hitetlenektől – békét, minden méltóság nélkül. A szultán feltételei ennek ellenére könyörületesek voltak: minden foglyot ki kell cserélni, a frankok pedig visszakapják az Igazi Keresztet. El kell távozniuk Egyiptomból, és el kell fogadniuk egy nyolc évre szóló fegyverszünetet. Amíg a keresztesek hajóra szálltak, Pelagius és de Montaigu, huszonkét másik egyházi és katonai vezetővel együtt túszként hátramaradt, de szeptember 8-án ők is elvitorláztak a többi túlélővel Damiettából, miközben a szultán diadalmasan belovagolt a városba. A vallásos hiszékenység, a tapintatlan csökönyösség, a hozzá nem értő vezetés: mindennek szerepe volt a csúf, megrendítő tragédiában. Miközben a keresztények tetemeit lefelé hömpölygette a Nilus, Pelagius rájött, hogy semmit sem mutathat fel cserébe a tömérdek erőfeszítésért; még az Igazi Keresztet sem, mert a szultán végül nem találta sehol. E bús történet után valóságos felüdülést jelent, ha rátérünk Frigyes keresztes hadjáratának ismertetésére. A humorérzék aligha tartozott Frigyes személyes jó tulajdonságai közé, de jeruzsálemi utazásának

körülményei és eseményei, valamint a templomosokhoz fűződő viszonya tele van humoros részletekkel, amelyek mai szemmel nézve is mosolyt fakasztanak. Frigyes valószínűleg a kor egyik legkülönösebb alakja volt, akivel a templomosok valaha találkoztak. Annak ellenére (vagy talán éppen azért), hogy egy pápa gyámfia és egy másik pápa tanítványa volt, valamiképp úgy alakult, hogy teljesen közömbös maradt a római katolikus egyház tanai iránt. Születésére nézve félig német, félig normann volt, de anyja szicíliai udvarában nevelkedett, annak félig arab, félig görög kultúrájában. Amikor apjától örökölte németországi birodalmát, az iszlám és a kereszténység elemeit egyesítette, de ő maga mindkettőn felülemelkedett. Hat nyelven beszélt folyékonyan, nemcsak németül, franciául, és olaszul, hanem latinul, görögül és arabul is. Filozófus volt és értelmiségi, ugyanolyan gyorsan gondolkodott, amilyen gyorsan beszélt és írt. Szabados eszméket vallott és nagy ínyenc volt. Olyan korban élt, amikor egy nagy elme még át tudta fogni az időszerű ismeretek egészét, járatos volt a természettudományokban, a matematikában, a fizikában, a geometriában, a csillagászatban és az orvostudományban. Mellékneve is erre utalt: Stupor Mundi, a világ csodája. E melléknév azonban Európa korlátait is kifejezésre juttatta. Egyiptomban vagy Bizáncban Frigyes szokatlan jelenség lett volna, de nem feltétlenül rendkívüli, Európában viszont úgyszólván felfoghatatlan, ezért azután félelmetesnek találták, és bizalmatlanságot keltett. Hiányoztak belőle az egyszerű, megszokott jó tulajdonságok: barátsága állhatatlan, gyűlölködése konok, kegyetlen és alattomos ember, és – ami nem meglepő – roppant önző. A római szent birodalom császáraként senkit sem ismert el felette állónak, még a pápát sem. Mint Isten felkentje nem fogadott el egyetlen vallási dogmát sem – csak akkor, ha megfelelt politikai terveinek. Nyíltan és tartózkodás nélkül bírálta a kereszténységet, és felhasználta ugyan a terjeszkedés eszközeként, másra azonban nem.

1215-ben koronázták királlyá, ekkor nyomban bejelentette, hogy a lehető leghamarabb keresztes hadjáratra akar indulni. A kereszt felvétele azonban csak a pápai pártfogás elnyerésére szolgált, hogy megszilárdítsa uralmát Itália egyes részein. 1220-ban német-római császárrá koronázták, de a becsvágyó császárnak sikerült valamiképp tizenkét éven át elkerülnie, hogy ténylegesen elinduljon a keresztes hadjáratba. Honorius pápa, Frigyes gyermekkori tanítómestere, egyszerű, hiszékeny ember volt, aki minden új mentséget szó szerint vett, sőt el is fogadott. Honorius azonban 1227-ben meghalt, és utóda, IX. Gergely (egyébként III. Ince unokatestvére) már nem volt ennyire türelmes. Éveken át a pálya széléről, mintegy a háttérből figyelte az eseményeket, és már torkig volt Frigyes időhúzásával. Amikor ő lett a pápa, nem vesztegette az időt, azonnal kiközösítette a császárt. Frigyes, aki mélységesen megsértődött, nyomban elindult a keresztes hadjáratra, és ezzel kezdődött a nagy színjáték: az egyház ugyanis nem tűrhette, hogy az, akit a szentségektől eltiltottak, részt vegyen a keresztes hadjáratban, még kevésbé, hogy az élén álljon. Ráadásul minden olyan személy vagy város, aki és amely menedéket adott neki, automatikusan szintén átok alá került. A Szentföldi templomosok eközben rossz előérzettel eltelve figyelték, miképp közeledik Frigyes. Ők, akik a pápa felesküdt szolgái voltak, és esküvel kötelezték magukat arra, hogy segítsenek minden zarándoknak és keresztesnek, kötelesek voltak elkerülni mindenfajta érintkezést a kiközösítettekkel. Ma ez a dilemma komikusnak tűnik, de megoldása a templomosok számára élet vagy halál kérdése volt, mert ha hibásan döntenek, akkor maguk is elkárhoznak. Frigyes keresztes hadjárata 1228. szeptember elején érkezett Akkóba. Jóformán az első dolog, amiről Frigyes értesült, az volt, hogy immár kétszeresen kiközösített. A második ítélet a törvénytelen keresztes hadjáratért sújtotta. Nagyjából úgy érezhette magát, mint az, akire kétszer mondták ki a halálos ítéletet: a második már nem sokat rontott a helyzetén. De észrevett valami mást is, valamit, ami

igenis számított: a Szentföldön nem látták szívesen, nemkívánatos vendégnek tekintették, és emiatt alig kapott támogatást. Ennek a kiközösítések csak részben voltak az okai, legalább ilyen súllyal esett a latba az a tény, hogy Outremer ekkor alig volt több városok, falvak és várak láncolatánál, amelyek további fennmaradása a mohamedánokkal kötött békétől függött. A béke fennmaradása attól a törékeny egyensúlytól függött, amelynek az iszlám államok további megosztottsága szolgált alapjául. Még a templomosok és az ispotályosok is engedékenyebbek lettek a mohamedánok iránt, és több éven át haragjukat inkább egymáson töltötték ki. Nyomban megfeledkeztek azonban ellentéteikről, legalábbis átmenetileg, amikor kiderült, hogy Frigyes szilárdan ragaszkodik a keresztes hadjárat tervéhez, bármi történjék is. A szóbeli ellenvetések nem tántorították el, és amikor ő és kicsiny serege megindult délnek, el kellett dönteniük: vele harcolnak-e vagy nélküle? A megoldás leleményes és mulatságos volt. Ahogy a császári csapatok előrehaladtak, velük párhuzamosan vonultak a templomosok is, de azt hangoztatva, hogy semmi dolguk Frigyessel és katonáival, csak puszta véletlenségből az ő útjuk is éppen ugyanarra vezet. Ez nem tarthatott így soká. A külön vonuló haderőkre könnyebben lecsaphattak a portyázó mohamedán csapatok. Ezért más megoldáshoz folyamodtak: a templomosok a császárral együtt vonultak tovább, engedelmeskedtek parancsainak, de csak akkor, ha azokat Isten és a kereszténység nevében adta ki, nem pedig kiközösített személyként. A templomosok öreg rókák voltak, ami az álokoskodást illette. Egy évszázaddal korábban, amikor szabályzatukat írásba foglalták, a bizonyos helyek felkeresését tiltó cikkelyt a következő záradékkal toldották meg: „és ahová egy testvér nem mehet el, oda a lovát sem irányíthatja”. De Frigyesnek szentelt sok vesződségük esetében többről volt szó, mint szabályzatuk megváltoztatásáról. Úgy látszott ugyanis, hogy bár Frigyes a

legkelletlenebb keresztes volt mind közül, végül csakugyan visszaszerzi a Szent Várost, márpedig ebből a templomosok semmiképp sem akartak kimaradni. Frigyesből hiányzott az az előítélet, amely Pelagiust meggátolta abban, hogy igénybe vegye a diplomácia eszközeit. Jeruzsálem alKamil kairói szultán fennhatósága alá tartozott, aki már két ízben bizonyította, hogy hajlandó átadni a várost, ha ez a lépés elősegíti célját: az egész iszlám feletti hatalom megszerzését. Frigyes célja viszont az egész keresztény világ feletti uralom megszerzése volt. Jeruzsálemet magának akarta, ügyet sem vetve a pápa „keresztény köztársaságára”. Úgy gondolta, a szultán és ő bizonyára alkut köthetnek egymással. Néhány hónap alatt mindent kidolgoztak. Frigyes a palesztinái frankok nevében (bár beleegyezésük nélkül) hozzájárult, hogy támogatja al-Kamilt. A szultán a maga részéről visszaadta a frankoknak Názáretet és Nyugat-Galileát, a Szidon körüli mohamedán területeket, Betlehemet és Jeruzsálemet, valamint egy szárazföldi átjárót a tengerpartig. Az egyezményt 1229. február 18-án írták alá. Vértelen győzelem volt ez, amelyben egy kiközösített többet ért el tollával, mint negyven év „törvényes” keresztes hadjáratai. Frigyes március 17-én, szombati napon lépett be a Szent Városba. Vasárnap, kizárólag honfitársai jelenlétében, Jeruzsálem királyává koronáztatta magát. Hétfőn a dühtől fuldokolva megérkezett Caesarea érseke, hogy érvényt szerezzen a római katolikus dogma kérlelhetetlen logikájának; ez lett az egész ellentmondásos keresztes hadjárat legképtelenebb aktusa. A kiközösített császár befogadása miatt kiátkozták Jeruzsálemet, a kereszténység központját. Az az igazság, hogy tulajdonképpen senki sem óhajtott ilyen győzelmet. Ez nem volt igazi siker: tudták, hogy a környező vidék szilárd birtokbavétele nélkül Jeruzsálem stratégiailag tarthatatlan, a parthoz vezető keskeny átjárónak nem vehetik semmi hasznát. Vallási szempontból tűrhetetlen volt, ha az az ember, akinek

megtiltották, hogy Jeruzsálembe menjen, mégis elzarándokolt oda. Morálisan pedig rácáfolt minden katonai gyakorlatra, hogy valaki szavakkal nyerjen csatát. Főként a templomosok őrjöngtek, mivel az egyezmény szerint a Templom általuk korábban birtokolt egész övezete az iszlám birtokában maradt. Frigyes egy ideig ügyet sem vetett a bírálatokra, helyette Jeruzsálemmel ismerkedett. Felelősségre vonta a helyi müezzint, amiért a város új uralkodója iránti tiszteletből elmulasztotta a szokásos felszólításokat az imára. „Legfőképp azért éjszakáztam Jeruzsálemben – jelentette ki hogy halljam az imára hívó és az Istent dicsőítő kiáltásokat a sötét éjben.” Felkereste a Szikla-templomot, és egy dévaj szójátékkal bizonyságát adta arab nyelvtudásának. A szentélybe vezető ajtókon hálók függtek; azt mondották neki, arra valók, hogy távoltartsák a verebeket. „Verebek” arabul: aszafir, „disznók” pedig kanazir. Frigyes arabul így szólt: „Helyettük [mármint a verebek helyett] Isten a disznókat engedte ide!” De nyílt keresztényellenes viselkedése miatt sem kedvelték meg a mohamedánok, ezzel sem ért el jobb benyomást, mint külsejével. „Vörös volt a bőre – állapítja meg az egyik mohamedán szerző –, kopasz és rövidlátó férfiú. Ha rabszolgának születik, ugyan meg nem ér kétszáz dirhemet. Szavaiból kiviláglott, hogy nem istenhívő, s hogy a kereszténység is pusztán játék neki.” Frigyes, ez a zseniálisan cinikus ember nem értette meg, hogy a vallás a legtöbb ember számára halálosan komoly dolog. De jeruzsálemi csínytevése után az események hamarosan meggyőzték erről. A pápa keresztes hadjáratot indított ellene, amelyet az itáliai német felségterületeken vívtak, a szentföldi templomosok pedig megpróbálták rávenni al-Kamil szultánt, hogy gyilkoltassa meg. Frigyes sietve elhagyta Jeruzsálemet, katonáit őrláncba állította a templomosok akkói rendháza körül, és azzal fenyegetőzött, hogy elhurcolja Pedro de Montaigu nagymestert, Zarándokvárat pedig leromboltatja. A vár helyőrsége azonban túlságosan erős volt ahhoz,

hogy bolond fenyegetését valóra váltsa, de Montaigut pedig, amíg Frigyes a Szentföldön maradt, állandóan testőrök vették körül. Az itáliai események komolyra fordultak, a császár nem időzhetett tovább. 1229. május 7-ének hajnalán Akkóban hajóra szállt. A város lakói szeméttel és trágyával dobálták meg. A legsikeresebb keresztes mocsokkal borítva, átkok kíséretében távozott a Szentföldről. 1240 végén levél érkezett Palesztinából a londoni templomos rendházba. „Armand de Peragors, Isten kegyelméből a Templom szegény lovagjainak alázatos nagymestere Robert de Sanfordnak, a mi Krisztusban kedves testvérünknek, az angliai templomos lovagok preceptorának, üdvözlet az Úr nevében!” A harmincas évek keservesek voltak a keleti templomosok számára. Pedro de Montaigu 1232-ben meghalt, 1237-ben az egyik csatában száznál többen vesztek oda az antiochiai testvérek közül. Al-Kamil, a békeszerető egyiptomi szultán 1238-ban elhunyt, 1239-ben pedig Jeruzsálem ismét elveszett. A negyvenes évek viszont jól kezdődtek, ígéretesen. De Peragors leveléből az is kiderül, miért: „Tudatni kívánjuk testvéreiddel, hogy… nem a keresztényektől való félelmében, hanem az Úr csodatette következtében a damaszkuszi szultán épen és sértetlenül visszaadott a keresztények birtokába minden területet a Jordán folyóig… Adjon hálát mindenki Istennek, aki ezt cselekedte.” Jeruzsálem elvesztése félig-meddig várható volt, mivel a szerződés feltételei értelmében egyedül Frigyes adhatott volna engedélyt a város védőműveinek újjáépítésére, ő azonban tudva, hogy a templomosok lennének az elsők, akik ebből hasznot húznak, állhatatosan megtagadta az engedélyt. Amikor a szerződés érvénye 1239-ben lejárt, Kerak mohamedán fejedelme megtámadta a védtelen várost, és különösebb nehézség nélkül elfoglalta. Pontosan úgy, ahogyan a templomosok előre megmondták. De ők is értettek a diplomáciához; ennek már többször

tanújelét adták. Nyugat-Galilea visszaadása a damaszkusziak részéről nem annyira az isteni beavatkozás, mint inkább a templomos diplomácia eredménye volt. Opportunista módon, mint mindig, megkörnyékezték a damaszkuszi szultánt, és szövetséget ajánlottak neki al-Kamil kairói utóda ellen, az alkudozások során pedig ígéretet tettek Szafed erős várának átengedésére is. Szafed Zarándokvártól 120 kilométerre északnyugatra, a Galileaitótól mintegy 24 kilométerre állt. Részben romokban hevert, de a lovagok gyorsan újjáépítették és kibővítették. Napjainkban ismét romba dőlten látható, de ma is kimagaslik a tájból. Amikor a templomosok voltak Szafed és Athlit védői, uralták az egész galileai fennsíkot. A szafedi helyőrség csupán félakkora volt, mint az athliti, de az akkori építészeti és népességi normák szerint mindkettő önálló város volt. Mégis, elsőrendű stratégiai fontossága ellenére, Szafedet nem erősítették volna meg újra, ha egyetlen ember, Benedek marseille-i püspök nem buzdítja őket erre. Benedek a templomosok és a damaszkusziak közötti fegyverszünet idején történetesen a Szentföldre zarándokolt. Őrömmel élt a lehetőséggel, hogy meglátogatja a damaszkuszi szent helyeket, és a mohamedánok látható félelme Szafedtől ugyanolyan mély benyomást tett rá, akárcsak Damaszkusz maga. Amikor azután a vár érintésével visszatért a partvidékre, szinte üresen találta, mindössze néhány templomos táborozott ott. Akkóban később megtudta, mi az oka ennek a tétlenségnek: de Peragors ágyban fekvő beteg, s általában véve is lehangolt és csüggedt. Beszélgetésüket feljegyezték. „Püspök úr – mondta de Peragors –, nem könnyű munka újjáépíteni Szafedet. A navarrai király, a burgundi herceg, a keleti grófok és bárók valamennyien megígérték, hogy eljönnek Szafedbe, hogy gyorsan és biztonságban dolgozhassunk. Azt mondták, két hónapig időznek itt, és hétezer márkát adnak költségeinkre. De mind eltávoztak, és most azt mondod nekünk, építsük újjá a várat minden

segítség nélkül.” Benedek azonban szívügyének tekintette ezt a várat, és nem lehetett lebeszélni a tervről. Ragaszkodott hozzá, és végül de Peragors – talán csak azért, hogy végre nyugta legyen – ígéretet tett, hogy megvitatja a kérdést testvéreivel. Újból hangsúlyozta, hogy a vár erődítése mennyi pénzt emésztene fel, de Benedek, akinek magatartása – vagyis az, hogy támogatta a templomosokat – akkoriban már a papság körében kivételszámba ment, megígérte, hogy imádkozik és prédikációkat mond a testvérekért. Ez azután bevált. „Nagy volt az öröm a templomosok rendházában és Akkó népe körében, és mindenfelé a Szentföldön. A templomosok késedelem nélkül lovagokból, sergent-okból, íjászokból és más harcosokból álló bizottságot választottak, akik teherhordó állatokból karavánt állítottak össze, megnyitották magtáraikat, pincéiket, kincseskamráikat és műhelyeiket, hogy maguk teremtsék elő a költségeket. Kőfaragók és kovácsok csapatait küldték előre.” Benedek megáldotta munkájukat, áldozati adományként egy aranyozott ezüst serlegben pénzt helyezett az alapkőre. Nem sokkal ezután egy vén muzulmán – egy köpenyegért cserébe – rejtett édesvizű kutat mutatott a testvéreknek. Amikor Benedek négy esztendő múlva visszatért, úgy találta, a vár nagyobb, mint bármikor, hét torony és katapultállások védelmezték. A kút felfedezése volt a vállalkozás legolcsóbb része. A szafedi építkezésről és a fenntartás költségeiről közölt számadatok elképesztőek. Az építés: 1.100.000 bizánci arany, a létszám békeidőben: 1700, háború idején: 2200 fő. Az évi ellátmány: tizenkétezer öszvérrakomány búza és árpa, továbbá gyümölcs, hal, zöldségféle és hús. Az évi költségtöbblet a birtok jövedelmein felül: negyvenezer arany. Ha figyelembe vesszük, hogy ez csupán egy volt a tizenhárom nagyobb szentföldi vár közül, méghozzá nem is a legnagyobb, akkor a templomosok legendás kapzsisága helyesebb

megvilágításba kerül, és de Peragors vonakodása is érthetőbb: volt rá oka, ha nem szívesen vett ilyen roppant terhet a vállára a már meglévők mellé, ő és testvérei félelmetes ördögi körbe kerültek: mindenhonnan özönlöttek a keresztények, természetesnek véve a templomosok nyújtotta védelmet, de Benedek püspökhöz hasonló, ihletett, lelkes prédikátor ösztönzése nélkül a saját zsebükből nem voltak hajlandók hozzájárulni a védelem költségeihez. Sőt, ha a templomosok kalmárkodással és pénzügyi műveletekkel előteremtették a pénzt, éppen ezek a szűkmarkú, jó keresztények voltak az elsők, akik az ilyesmit kifogásolták és elítélték. A templomosok gondjait még az is súlyosbította, hogy az ispotályos lovagok irigyen és féltékenyen figyelték sikereiket – bár azt is el kell ismernünk, hogy feltehetőleg maguk a templomosok sem sokat tettek annak érdekében, hogy csökkentsék e gondokat. 1227 óta a templomosok és az ispotályosok kelletlen szövetségben éltek. Ez a Frigyes császárral szemben táplált közös bizalmatlanságon alapult, aki még mindig megpróbált beavatkozni Outremer irányításába. Viszont Szafed megszerzése már sok volt az ispotályosoknak, ezt képtelenek voltak elviselni. A két rend közötti hagyományos vetélkedés egyszerre nyílt ellenségeskedésbe csapott át. Az ispotályosok, nem úgy, mint a templomosok, szövetségre léptek a kairói szultánnal, és a hatalomért vívott viszályban Frigyes pártjára álltak. A szent lovagok két csapata három éven át, amíg ezek a viszályok el nem csendesedtek, olyan ádázan harcolt egymással, mintha csak a mohamedánokkal viaskodnának. Összecsaptak a városok utcáin, a környező vidékeken mindenütt. Egyszer a templomosok még az ispotályosok akkói rendházát is ostrom alá vették, alkalmazták valamennyi ilyenkor szokásos fortélyukat: nem engedtek be élelmet az épületbe, az ostromlottakat pedig nem engedték ki, még azért sem, hogy eltemethessék halottaikat. Mindkét fél pontosan úgy viselkedett, mintha a királyságon belül két független köztársaság lenne. A rendek között csak 1243-ban állt helyre a béke,

amikor végül úgy határoztak, hogy visszaállítják a régensséget. Frigyes önmegkoronázását érvénytelenítették, és fiát, Konrádot tették meg Jeruzsálem törvényes királyává. Konrád azonban Itáliában élt, nem is akart Keletre menni, ezért a régensséget az utána következő örökösre, dédnagynénjére, Alizra, Ciprus megözvegyült királynéjára ruházták. Erre a nem sokat ígérő döntésre a Palesztinai jog szőrszálhasogató betartása vezette őket, és bár a templomosok a törvények felett állónak tekintették magukat, ezt a döntést mégis támogatták és helyeselték, mivel azt jelentette, hogy az ő külpolitikai vonaluk győzedelmeskedett, nem pedig az ispotályosoké: a Damaszkusszal kötött szövetség, nem az egyiptomi paktum. A sors iróniája, hogy Jeruzsálem elvesztését az ispotályosoknak az egyiptomiakkal alig két évvel korábban kötött szerződése ütötte helyre. Hála a két egyezménynek, a jeruzsálemi királyság egyszeriben akkorára nőtt, hogy csaknem valamennyi régi területét felölelte, és egy apró diplomáciai ügyeskedéssel a templomos lovagok visszaszerezték régi főhadiszállásukat: Salamon templomát. Armand de Peragors ujjongva írta angol rendtársainak: „…országunk megerősítése és védelme érdekében javasoljuk továbbá, hogy épüljön egy rendkívül erős vár Jeruzsálem közelében, s annak révén reményünk legyen rá, hogy könnyűszerrel visszaszerezhetjük az egész országot, mindörökre megvédelmezvén az ellenséggel szemben. De, tette hozzá, „semmiképpen sem leszünk képesek területeinket Krisztusnak és az Ő híveinek erős és kiváló oltalma nélkül sokáig megtartani a [kairói] szultán ellenében, aki szerfölött hatalmas és igen ravasz ember.” A figyelmeztetés pusztán katonai és politikai természetű volt, de ma már próféciának tűnik. Továbbra is terjedtek a hírek a rejtélyes keresztény uralkodóról, János papról, és a szóbeszédnek valóban volt némi alapja. Messze keleten, Mongóliában élt egy Togrul nevű ember, a mongolok kerait nevű klánjának vezére. A keraitok száz esztendővel régebben áttértek a nesztoriánus, tehát keresztény

vallásra. Togrul formálisan maga is keresztény volt, rangjának – ongkán – elnevezését a nesztoriánus hittérítők megpróbálták érthetőbbé tenni: a kánt – hibásan – papnak – prêtre, prester – fordították, az ongból pedig franciául Jean (János) lett. A mongolok tetteiről szóló homályos hírek eljutottak Európába és a Szentföldre, és bár nem túloztak, azért eltorzultak. A távoli sztyeppéken véghezvitt vérszomjas mészárlások Krisztus nevében aratott győzelmekké magasztosultak. Togrult 1203-ban megölte a nagykán, Dzsingisz, attól kezdve az ong-kánnak, János papnak tulajdonított keresztényi erényeket átruházták Dzsingiszre. Európában és Outremerben őszintén hitték, hogy a Szentföld számára nemcsak Nyugatról várhatnak segítséget, hanem Keletről, Dzsingisztől és ivadékaitól, az európai Arany Horda alapítóitól is. És 1244-ben valóban keleti emberek érkeztek Palesztinába. „Emberek? Emberhez nem hasonlíthatók, hanem állatiasak, helyesebb szörnyeknek nevezni őket, semmint embereknek – írta róluk egy nyugati kortárs – Szomjazzák és isszák a vért, az emberek és a kutyák testét feldarabolván, megeszik. Bikaszarv nő a fejükön, vasba vannak öltözve, alacsony, zömök, erős testalkatúak. Legyőzhetetlenek a harcban, a vér a kedvenc italuk.” De ezek nem János pap keresztényei voltak, még csak nem is Dzsingisz mongoljai, hanem a mongol hódítások következtében hontalanná lett horezmi türk harcosok. Vándor zsoldosokká lettek, akik hazát kerestek, és készek voltak áruba bocsátani erejüket bárkinek, aki megfizeti őket, a kairói szultán pedig hajlandó volt erre. 1244. július 11-én – de Peragors profétikus figyelmeztetése után alig egy évvel – a horezmiek megrohanták Jeruzsálemet. Mindössze háromszáz ember menekült meg a városból. Mialatt a Jaffába vezető úton menekültek, hátuk mögött lángolt a Szent Város és a Szent Sír temploma, a jeruzsálemi királyok csontjait kiszórták sírjaikból. Jeruzsálem soha többé nem adott otthont templomos seregnek, de a lovagok Akkóban ismét egybeverődtek. Több mint háromszázan

gyűltek össze, továbbá háromszáz ispotályos, hatszáz világi lovag és ennek megfelelő számú gyalogság, sőt egy mohamedán sereg is, amely Damaszkuszból érkezett oda. A horezmiek – azt tartották – nem ismernek sem Istent, sem Allahot, nem hisznek semmilyen vallásban, a mohamedánoknak és a keresztényeknek ezegyszer közös ellenségük támadt. A szövetségesek október 4-én indultak el dél felé. A horezmiek, miután odahagyták az égő Jeruzsálemet, árhullámként száguldottak előre, hogy a megbeszélt helyen találkozzanak urukkal, a kairói szultánnal. Az egyesült seregek Gázánál várakoztak. Október 17-én a két haderő – a frankok és az északi mohamedánok az egyik oldalon, a horezmiek és a déli mohamedánok a másikon – a La Forbie-síkságon, néhány kilométerre Gázától északnyugatra találkozott. Néhány órával később a harcmezőn némaság honolt. Az északi szövetségesek megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ötezer frank és mohamedán feküdt holtan egymás mellett, nyolcszázat rabszolgának hurcoltak Egyiptomba. A háromszáz templomos közül mindössze harminchárman menekültek meg, és tértek vissza Zarándokvárba. Nagymesterük holtan hevert a gázai homokban. A tengerentúli királyság haláltusája lassú és gyötrelmes volt. A templomos lovagok azonban váraikban és rendházaikban, birtokaikon és majorságaikban, Szafedben és Athlitban, valamint szerte Európában elszánták magukat, hogy ha másnak nem, de rendjüknek fenn kell maradnia.

Holt vizek Egyiptom és a Szentföld, 1248-1291 „Rengéssel megromol a föld, töréssel összetörik a föld.” (ÉZSAIÁS XXIV,19) Aigues-Mortes városa hirtelen emelkedik ki a síkságból. Innen néhány kilométerre keletre fekszik a híres Camargue-síkság, ahol ma is szabadon száguldoznak a fehér vadlovak a sós mocsarak között. Északra és nyugatra a vidék termékeny, nyáron zöldellnek a szőlőskertek. A város sáncairól délnek tekintve úgy látszik, mintha a tenger mindjárt ott kezdődne, mivel mérföldeken át egyéb sincs csillogó víznél. Ez azonban csak káprázat, a Földközi-tenger legközelebbi pontja hat és fél kilométerre van, a dél felé elterülő tavak mégis sósak, és harminc centiméteres mélységben tönkretették a talajt. Ezért nevezik a várost provence-i nyelven „aigues mortes”nak, ami oc nyelvjárásban holt vizeket jelent. A hely egyszerre kevély és búskomor, szép és kietlen. 1240-ig nem volt itt egyéb, csak egy halászfalu, de 1248-ban, majd 1270-ben az elhagyatott hely a szent hősiesség ábrándképeinek színhelye lett. Az ősi városban – amely azóta sem változott semmit – áll annak a férfiúnak szobra, akinek Aigues-Mortes rövid dicsőségét köszönhette: Louis Capet, más néven Szent Lajos, vagyis IX. Lajos francia király szobra. Lajos, a szent király két alkalommal is ezekről a holt vizekről indította el a francia hajóhadat az utolsó nagy keresztes hadjáratra. Lajos 1214-ben született, már gyermekkorában komoly és befelé tekintő volt. Magas, törékeny testalkatú, világos bőrű, szőke hajú, szép arcú és kínosan erkölcsös, ha nem is mindig emberséges és becsületes felnőtt lett belőle. Képmását számos festmény és szobor örökítette meg, ezek többnyire szakálltalan, csinos, mindig nyílt és

nyugodt arcot tárnak elénk. Jellemét és tetteit jó néhány korabeli életrajz őrizte meg, amelyekről – ha nem egyeznének meg oly nagy mértékben más beszámolókkal – azt hihetnénk, hogy üres dicshimnuszok. Lajos ugyanis a keresztényi erényeket szinte példátlan mértékben gyakorolta. Minden tekintetben tudatos volt: bármit mondott vagy tett, azt Isten dicsőségére cselekedte, abban a tudatban, hogy Isten látja, amit cselekszik. Mindent, amit átélt, Istentől kapott leckének tekintett. Ha létezik ilyen, ő volt az eszményi keresztény, ebben tehát Szaladinhoz, az eszményi szaracénhoz hasonlított. Bizonyos értelemben mégis korszerűtlen jelenség volt. Olyan ember, aki a keresztes hadjáratot csakis valódi értelemben: Isten iránti kötelezettségként volt képes felfogni, ennélfogva olyan király, aki nem mulaszthatta el, hogy keresztes hadjáratot indítson és vezessen. Százötven évvel korábban senki sem felelt volna meg jobban az idők szavának, de a 13. század közepén az európai közhangulat a keresztes hadjáratok ellen fordult. Egyik hadjárat sem volt olyan sikeres, mint az első, és azóta túl sokan pusztultak el, túl sok veszett el a Szentföldből. A Bizánc, az albigensek és a Frigyes ellen viselt keresztes hadjáratok következményeként a Keresztért vívandó harcra buzdító pápai felhívások sokat veszítettek hitelükből. Lajos 1244-ben, miután csaknem végzetes betegségéből felgyógyult, mégis felvette a keresztet, és néhány éven belül sikerült alattvalóiban felszítania a keresztes szellemet, legalábbis annyira, hogy lehetővé váljék egy új vállalkozás. A 13. század elején a francia királyoknak az ország déli partvidékén nem voltak birtokaik, de Lajos az AiguesMortes-tól kissé északabbra fekvő Psalmody-kolostortól ajándékként megkapta a falut. Nyomban elhatározta, hogy a sós pusztaság helyén kikötőt építtet. Az új város védelmére tornyot emeltek, egy patakot hajózható csatornává szélesítettek, a víz mentén pedig rakpartokat létesítettek. Mindez ma is látható. Egyébként más nyoma nem maradt annak, hogy a harmincnyolc bérelt génuai hajót, nagy sürgés-

forgás és zsivaj közepette, itt rakták meg fegyverekkel, élelemmel, lovakkal és emberekkel. A járműveket, amelyek mindegyikének hétszáz ember vagy száz ló fért el a gyomrában, Renaud de Vichiers, a franciaországi templomos rend preceptora vette bérbe, és amikor a flotta 1248. augusztus 25-én elvitorlázott, de Vichiers a király megbecsült vendége volt. A királyi hajóhadhoz hamarosan egy másik is csatlakozott, amely Marseille-ből futott ki a tengerre. Ennek a flottának volt egy előkelő utasa, Jean de Joinville, aki később Szent Lajos egyik legfontosabb korabeli életrajzát írta meg. Ő és a király barátok voltak, de Joinville azonban nem szívesen vett részt a királyi vállalkozásban, és minduntalan szinte az eszét vesztette azok miatt az emberek és események miatt, akikkel és amelyekkel útjuk során szembekerültek. Ebben a tekintetben a késői keresztesek többségének tipikus képviselője volt. Kétségbeesése otthonának elhagyásakor, kíváncsisága a kikötőben, és az a meggyőződése, amely akkor lett úrrá rajta, amikor már a tengeren jártak, és ami röviden abban foglalható össze, hogy úgy érezte, elmehetett az esze, hogy ilyesmire vállalkozott, a legtöbb mai embernél ugyanolyan természetes lenne, amilyen a kortársak többségénél volt. „Azon a napon, amelyen elhagytam Joinville-t – írta –, üzentem a cheminoni apátért, aki átadta nekem zarándokbotomat és zarándokcédulámat. Nyomban ezután gyalogszerrel, csupasz lábszárral, egyszál ingben eltávoztam Joinville-ből, hogy addig be se lépjek a váramba, amíg vissza nem térek a tengerentúlról. Ez volt az öltözékem akkor is, amikor Blécourt-ba és Saint-Urbainbe, valamint más helyekre mentem, ahol szent ereklyéket őriznek. Egész úton Blécourt és Saint-Urbain felé, egyszer sem fordítottam tekintetem Joinville irányába, attól tartva, hogy a szívem eltelik vágyakozással szeretett váramra és két gyermekemre gondolva, akiket odahagytam.” Amikor azonban Marseille-be ért, az utazás kezdett kalandosabbnak tűnni, Joinville bánatos szíve megkönnyebbült,

ahogy végignézte az indulással kapcsolatos előkészületeket. „Aznap, midőn hajóra szálltunk, felnyitották a hajó rakodóterének nyílását és a lovakat, amelyeket a tengerentúlra kellett vinnünk, a fedélzetre vezették. Ezután az ajtót lezárták és jól eltömítették, ugyanúgy, mint amikor az ember egy hordót bedugaszol, amikor ugyanis a hajó a tengeren halad, ez a nyílás a tenger színe alá kerül. Amikor a lovakat behajózták, hajónk kapitánya odakiáltott a hajó orrában álló tengerészeknek: »Minden le van rögzítve?«. »Igenis, uram – válaszolták azok –, előjöhetnek az írnokok és a papok.« Amikor pedig ez megtörtént, odakiáltott nekik: »Isten nevében, zendítsetek rá egy dalra!« Valamennyien együtt elénekelték a Veni, creator spiritust. Akkor a kapitány odakiáltotta a tengerészeknek: »Isten nevében, bontsatok vitorlát!« És ekkor kifeszítették a vitorlákat.” Inkább ez a pillanat, mint várának elhagyása volt Joinville számára a valódi búcsú. „A szél hamarosan belékapott a vitorlákba, és tovaragadott bennünket, mígnem eltűnt a szárazföld, így azután semmi mást nem láttunk, csak eget és vizet. A szél pedig minden nappal távolabb sodort bennünket otthonunktól, ahol születtünk. Mily meggondolatlan is az, aki ily szörnyű kockázatot vállal! Hiszen amikor az ember éjjel aludni tér, nem tudhatja, nem hever-e reggelre a tenger fenekén.” A tengeribetegségtől eltekintve azonban minden különösebb kellemetlenség nélkül elérték Ciprust, majd miután ott kellemesen átteleltek, 1249 májusának végén, sokkal nagyobb hajóhaddal, vidáman tovább indultak. „Gyönyörű látvány! Ameddig a szem ellátott, mintha az egész tengert vásznakkal takarták volna be: a hajók vitorláival. A kisebbnagyobb járművek száma ezernyolcszázat tett ki.” Ekkorra a sereg létszáma is megnőtt, 2800 lovagból, számtalan gyalogosból és íjászból állt. Ugyanazt az útvonalat választották, mint

apáik 1218-ban: Damietta, Kairó, majd a Szentföld. Ezúttal ennek egyéb oka is volt: Aszkalon 1247-ben elesett, Kairó meghódítása után pedig ennek a városnak a visszaszerzése lett az elsődleges cél. Ciprus és Damietta között azonban lesújtott rájuk az első csapás: viharos szél támadt, szétszórta a hatalmas flottát, néhány hajót egészen Akkóig kergetett. Damiettánál a királlyal mindössze hétszáz lovag szállt partra. „Ott találtuk a szultán egész seregét a tengerparton. Pompás látványt nyújtottak, mivel a szultán fegyverei mind aranyból készültek, a napfény pedig megcsillant az aranyos címerpajzsokon. A lármát, amelyet trombitákkal és szaracén kürtjeikkel csaptak, hallgatni is rémítő volt.” Lajos, pajzsával és lándzsájával a vízbe ugrott, és kigázolt a partra. Erőszakkal kellett megakadályozni, hogy ne egymaga támadjon rá az egyiptomi seregre. Otthon megfontolt és rátermett uralkodó volt, de a harcban maga a szent tudatlanság. A kereszteseket azonban váratlan szerencse érte: a parton csillogó sereg harciassága merő látszat volt csupán. A szultán Kairóban feküdt súlyos betegen. A damiettaiak azt hitték, hogy már meg is halt, ezért sietve kiürítették a várost. A keresztény sereg egyszerűen besétált, és birtokba vette. Ígéretes kezdet! Úgy látszik azonban, Damiettában minden európain, aki csak a falai mögé jutott, fásultság és tehetetlenség vett erőt. A Nílus éppen áradt, a flotta szétszóródott hajói még nem csatlakoztak a királyhoz. Lajos tehát úgy határozott, hogy az elfoglalt városban marad. Mást nem is tehetett, ha továbbra is Kairót tekintette céljának. Voltak ugyan más lehetőségek is, az egyik például Alexandria. A palesztinai bárók és a templomosok, élükön új nagymesterükkel, Guillaume de Sonnackal határozottan ezt javasolták. Lajos azonban mélységesen felháborodott, amikor megtudta, hogy de Sonnac titkon megállapodást kötött a kairói szultánnal. A fennkölt gondolkodású király nem alacsonyodott le odáig, hogy hitetlenekkel tárgyaljon. Nyilvánosan szemrehányást tett de Sonnacnak, és az ő tanácsa

helyett kedvenc testvéréét, a harcias és lobbanékony Róbertét, Artois grófjáét fogadta meg. Szó sem lehet másról, csak Kairóról! Néhány hónapos várakozás után a bűzös nyári hőségben a király és a sereg lassan vánszorogni kezdett a Nílus keleti partján. A csigalassúságú előrehaladás – naponta mindössze öt kilométert tettek meg – a templomosokat mód felett bosszantotta. A portyázó mohamedán csapatok szüntelenül nyugtalanították őket, Lajos azonban megtiltott minden ellencsapást. Amikor azonban az egyik csetepatéban egy templomost letaszítottak lováról, de Sonnac, Lajos parancsa ellenére, felkiáltott: „Isten nevében előre, ezt már nem tűrhetem!” A templomosok rohamra indultak és vadul küzdöttek. Hatszáz mohamedánt öltek meg vagy fojtottak vízbe, és a váratlan sikeren felbuzdulva a sereg immár szaporábban haladt előre. December 21-én a Bahr asz-Szagir partjára értek. A széles csatorna túlsó partján feltűnt Manszúra. Ez a név „győzedelmes”-t jelent. A város az egy emberöltővel korábbi frank vereség színhelyén épült. Kétségtelenül ez volt a keresztes hadjárat lélektanilag legfontosabb mozzanata – mindkét fél szempontjából. Kellő bátorsággal töltötte volna el a frankok szívét, ha túljutnak azon a helyen, ahol atyáik nemzedékéből oly sokan estek el, az egyiptomiak harci kedvét pedig minden bizonnyal jobban megnövelte bármi másnál. A franciákkal szemben álló mohamedán sereg élén a kor két legkiválóbb szaracén hadvezére állt: Fakhr ad-Dín, II. Frigyes személyes jóbarátja húsz évvel korábbi tárgyalásaik óta, és a török mameluk, Bajbarsz, akinek egyesült egyiptomi-horezmi serege Gázánál lemészárolta a templomosokat és akkori nagymesterüket, Armand de Peragors-t. A keresztények hat héten át néztek farkasszemet az ellenséggel, majd felfedeztek egy gázlót a csatornán, és 1250. február 8-án hajnalban – azzal a szigorú utasítással, hogy a túlsó parton várják be Lajost – Guillaume de Sonnac és Artois-i Róbert átvezette a keresztény elővédet. Róbert türelmetlen volt, attól félt, hogy elvész a

rajtaütésből származó előny, ezért figyelmen kívül hagyta a testvéri parancsot, és katonáit előnyomulásra buzdította. De Sonnac kissé vitatkozott vele, de végül beadta a derekát, mert Róbert kicsúfolta gyávaságáért. A templomosok és a franciák együtt törtek rá az ébredező mohamedán táborra, és az ezt követő mészárlás során a templomosok ráakadtak Fakhr ad-Dínre. Épp abban a pillanatban vágták le, amikor mezítelenül kilépett fürdőkádjából. A keresztesek lovaikat sarkantyúzva Manszúra felé vágtattak. Ha ezt az akadályt leküzdik, semmi sem állhat az útjukban Kairóig. Fakhr ad-Dín halott volt ugyan, de Bajbarsz még élt. Katonáit elbújtatta a városban, a kapukat pedig nyitva hagyta. A templomos és a francia lovagok bedübörögtek, keresztülvágtattak a városon, egyenesen a fellegvár falához. Ekkor – a szűk utcákon, ahol még arra sem volt helyük, hogy megforduljanak – rájöttek, hogy a mohamedánok minden oldalról bekerítették őket. A csatát a városban vívták, miközben az íjászok az ablakokból és a háztetőkről lesből lövöldöztek a keresztesekre. Ágaskodó lovak, nyergükből földre hullott emberek, akiket a zűrzavarban és fejetlenségben eltiportak. Az egyik sebesült lovag elmenekült, hogy figyelmeztesse Lajost. Néhányan átugrottak a védmű pártázatán, de ezek a boldogtalanok a Nílusba fulladtak. A kétszázkilencven templomos lovagból öten maradtak életben. De Sonnac nagymester egyike volt ennek az ötnek, de egy nyílvessző megsebezte, és fél szemére megvakult. Az egész egyetlen hazárdjáték volt, olyan kockázat, amelyben nem pusztán egy város volt a tét, hanem olyasmi, ami megfoghatatlan, de a legfontosabb: a harci szellem. Mindkét fél kockáztatott, és a frankok vesztettek. Lajos Manszúra falain kívül csatarendbe állította embereit, és egymás után verte vissza az ellentámadásokat. Ezek egyikében de Sonnac a másik szemére is megvakult. Ezúttal nem élte túl a sebesülést. A keresztesek két hónapon át tartották állásaikat. Utolsó reményük

az volt, hogy Kairóban kitör a forradalom, a beteg szultán ugyanis végül meghalt. Csakhogy fia ellenállás nélkül átvette a hatalmat, és hajóhadat szervezett, hogy útját állja a Damiettából induló keresztes szállítóhajóknak. Nyolc hét alatt, amíg Lajos Manszúra környékén sátorozott, hajói közül száztizenkettőt elfogtak vagy elsüllyesztettek. A hadsereg éhezni kezdett, vérhas és tífusz tizedelte. Lajos mindkét kórt megkapta, mégsem hagyta el harcosait. Végül tárgyalni próbált, vagyis olyan engedményt tett, amit más körülmények között nem várhattunk volna tőle. Ajánlatát azonban kereken elutasították, és – az 1221. évi események szomorú megismétlődéseként – a keresztények megkezdték a visszavonulást. A betegeket gályák szállították lefelé a Níluson; azok pedig, akik még képesek voltak rá, gyalogoltak, vagy lóháton haladtak. Mindhiába: a keresztény seregből már jóval Damietta előtt mindenki meghalt vagy fogollyá lett; Lajos, a szent király egy mohamedán várbörtönben senyvedt, láncra verve. Ekkor valahogy visszatért a lelki egyensúlya. Rabtartói azt követelték tőle, hogy engedje át nekik a szentföldi frank várakat. Ezt elutasította, mondván: nem az övéi, hogy elajándékozhassa őket. Erre a mohamedánok azzal fenyegették, hogy csíptetőbe teszik. „A csíptető – írja de Joinville – a létező legkegyetlenebb kínzóeszköz. Két hosszú, hajlékony deszkából áll, amelyek egyik végükön fogakkal vannak ellátva. Ezek egymásba illenek, s a két lapot erős marhabőr szíjak tartják össze. Amikor embereket akarnak beléhelyezni, az áldozatot oldalára fektetik, lábát pediglen a fogak közé illesztik. Ezután egy férfit ültetnek a deszkákra. Ennek eredményeként nem marad hat hüvelyknél hosszabb ép csont a lábában. Hogy a kínzás iszonytató legyen, három nap elteltével, amikor a lábszárak már feldagadtak, ismét a csíptetőbe teszik őket, és újból eltörik.” A legtöbb embert e kínzás puszta gondolata is megpuhította volna, Lajos azonban rendkívüli egyéniség volt. „E fenyegetésekre a király azt válaszolta, hogy ő a foglyuk, tehát bánjanak vele kényük-kedvük szerint.”

A muzulmánok meglepődtek és elcsodálkoztak, talán kissé csodálták is a foglyukat. Ezért úgy határoztak, hogy Lajost és seregét egymillió bizánci arany – ötszázezer akkori francia font – váltságdíj ellenében szabadon engedik. Lajos beleegyezett, és az ifjú szultán, akit meglepett, hogy foglya nem is alkudozik, a végösszeget önként csökkentette egyötödével. Még ez is roppant vagyon volt, és amikor a frankok minden pénzüket összegyűjtötték, még mindig hiányzott harmincezer francia font. „Akkor én [de Joinville] azt ajánlottam a királynak, jól tenné, ha üzenne a templomosok komturjának és marsalljának, mivel a nagymester meghalt, és kérné meg, hogy kölcsönözzenek neki harmincezer fontot.” Rendkívül nehéz megmondani, mekkora összeggel kellene számolnunk manapság. Mai értelemben vett nemzeti gazdasági rendszerek a 13. században alig léteztek, de azért az árfolyamváltozások (tévesen „cserearányromlás”-nak szokás fordítani), az infláció és a piaci árak ingadozásai akkoriban éppoly kínzóak voltak, akárcsak napjainkban. Igen durva megközelítésben a francia font körülbelül az angol font egyharmadát érte, egy angol fontért pedig nagyjából három tehenet és egy borjat lehetett vásárolni. A templomosok zászlóshajóján több mint elegendő pénz volt, a komtur mégis megtagadta a kölcsön folyósítását, azzal az indokkal, hogy a rendnél letétbe helyezett pénzt csak a letétbe helyezőnek fizethetik vissza. Szerencse, hogy a templomosok marsallját több fantáziával áldotta meg a sors. Renaud de Vichiers-ről van szó, aki annak idején Lajos számára bérbevette a génuai flottát, és akit Franciaország preceptorának tisztségéből testvérei csak nemrégiben léptettek elő. „Uram – mondta de Joinville-nek –, hagyjuk ezt a vitát… Amint komturunk mondja, nem adhatunk oda semmilyen pénzt anélkül, hogy hűtlenek lennénk eskünkhöz. De ha mi nem hajlunk e

kölcsönre, te egyszerűen elveheted. Ebben nincs semmi szokatlan; ha bármennyit elvesztek a mi pénzünkből, van nekünk elég a tiétekből Akkóban, hogy kárpótoljuk magunkat.” De Joinville pontosan így cselekedett. Odaevezett a rend vezérhajójához, felment a fedélzetre, felkapott egy fejszét, és kijelentette, hogy azzal nyitja meg a király börtönét. De Vichiers erre átadott neki egy ládikát a kulcsaival együtt. A ládikában elegendő pénz volt a király kiváltásához, így a mohamedánokat annak rendje és módja szerint kifizették. A furcsa eset több szempontból is jellemző a rendre, először és a legnyilvánvalóbban a rend roppant gazdagságára. Bizonyítja továbbá feltétlen ragaszkodásukat szabályzatuk minden betűjéhez, ugyanakkor azt a készségüket, hogy megtalálják a kibúvót, valahányszor a gyakorlati politika úgy kívánja. De a legfontosabb talán az, milyen könnyű volt őket büszkeséggel vádolni. Bizonyos, hogy egyetlen letétbe helyezőnek sem lett volna ellenvetése, még ha pénze oda is vész Lajos kiszabadítása fejében. Ráadásul a király rabságáért, legalábbis részben, a templomosokat terhelte a felelősség, hiszen mindez a manszúrai vérengzés következménye volt. Szerencsére Lajos nem volt bosszúálló természetű akár keresztényekről, akár mohamedánokról volt szó. Keresztes hadjáratának teljes kudarcát és a Damiettában hátrahagyott beteg keresztények könyörtelen lemészárlását alázatra intő isteni leckének tekintette, és túlzott jámborságában köszönetet mondott érte Istennek. Hamarosan eljött az ideje, hogy az alázatos király a leckét továbbadja a büszke templomos lovagoknak. Lajos 1250. május 12-én érkezett Akkóba, és ezután négy évig a Szentföldön tartózkodott. A templomosokat nagyra becsülte, ez világos volt. Az ő bevehetetlen Zarándokvárukban szállt meg, és amikor hitvese 1251-ben ott hozta világra hetedik gyermeküket, Renaud de Vichiers-t kérte fel keresztapának. De Vichiers a szabályzatnak engedelmeskedve

kénytelen volt sajnálattal elhárítani ezt a megtiszteltetést. Testvérei azonban kitüntették: ekkor már ő volt a tizenkilencedik templomos nagymester. A lovagok nyilvánvalóan egyetértettek a váltság ügyében alkalmazott kompromisszumos megoldásával. Lajos is kénytelen volt engedményeket tenni. Rájött, hogy Isten akaratának földi teljesülését időnként kissé elő kell segíteni, ezért 1252-ben tárgyalásokat kezdett, hogy szövetségre lépjen régi kairói ellenségeivel. Kairó és Damaszkusz ősi vetélkedése semmit sem csillapult, és mindkét fél a frankokhoz fordult segítségért a másik ellen. Lajos Kairót választotta szövetségesként, nem felejtvén el, hogy ott még mindig raboskodtak keresztesek. A templomosok viszont hagyományos szövetségesüket, Damaszkuszt támogatták, és ismét titkos szerződésről tárgyaltak velük. Amikor de Vichiers bemutatta Lajosnak az elkészült szerződést, a király, aki általában higgadtan viselkedett, és a legnehezebb körülmények között is tudott uralkodni magán, felbőszült. Azt követelte, hogy de Vichiers rendelje oda az összes testvért nyilvános kihallgatásra, és hozzák magukkal a damaszkuszi követet is. A lovagok mezítláb sorakoztak fel, így gubbasztottak a király előtt. De Joinville szemtanúja lehetett a nyilvános megaláztatásnak. „A király fennhangon e szavakat intézte a nagymesterhez: »Mester, közölni fogod a követtel, hogy nyugtalanít, amiért szerződést kötöttél vele, anélkül, hogy nekem szóltál volna róla, és minthogy nem szóltál róla, felmented őt az egyezmény minden kötelme alól, és visszaadod neki az aláírt papirosokat.«” De Vichiers így is cselekedett, majd Lajos parancsára ő és az összes lovag letérdelt a király elé, bocsánatért esedezvén. Lajos valamennyiüknek megkegyelmezett, kivéve azt a testvért, aki ténylegesen papírra vetette a szerződést. Őt száműzni kellett a Szentföldről. Így is lőn. De Vichiers sorsa a szégyen után, amelyet a rendre hozott, kissé homályos. 1256-ig élt, de életének utolsó éveiről ellentmondanak a dokumentumok. Egyesek szerint haláláig

nagymester maradt, mások viszont úgy tudják, hogy nem sokkal a Lajos jelenlétében lezajlott színjáték után lemondott rangjáról, vagy megfosztották hivatalától. Az utóbbi igen valószínű, de a lovagok káptalanja, mint mindig, ekkor is megőrizte titkát. Az mindenesetre roppant különös, hogy de Vichiers engedelmeskedett a királynak; nem világos, miért engedte meg Lajosnak, hogy parancsoljon a rendnek, annak a rendnek, amelynek nemtörődöm viselkedése az uralkodókkal szemben már ismeretes volt. Két magyarázat kínálkozik, és ezek ismét a rend vallásos és katonai jellegéből következnek. Lajos volt a keresztényi erények legnagyszerűbb élő mintaképe, és amíg ő a Szentföldön tartózkodott, valamennyi frank csoportosulás alávetette magát az ő parancsainak. A templomosok tehát mindkét minőségükben meghajoltak előtte. Lajos 1254 áprilisában távozott Akkóból. A damiettai mohamedánok egyszer azt mondták neki, hogy ha áttér az ő hitükre, elfogadják következő szultánjuknak. Ezt persze elutasította, de a damiettaiak csak félig tréfáltak. Az ifjú szultán, akinek hajóhada Lajos keresztes seregét kiéheztette, meghalt; Bajbarsz meggyilkoltatta. Ő volt Szaladin utolsó ivadéka. A mameluk törökök jutottak most uralomra Egyiptomban, erőteljes, határozott, a maguk erejéből felemelkedett emberek, akik rabszolgasorból vergődtek fel a parancsnoki tisztségekig. „Ők az iszlám templomos lovagjai” írta róluk egy kortárs mohamedán krónikás. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit mondhatott, és a mamelukok nemsokára bebizonyították, milyen vitézi erények jellemzik őket. A mongolok már elindultak; Dzsingisz unokái nem érték be örökrészükkel, többet akartak. A négy férfi – Erikboga, Möngke, Hülegü és Kubiláj (Kubláj) már fennhatósága alá vont minden országot Perzsiától Koreáig, Szibériától az Indiai-óceánig. Ezután – míg Erikboga és Möngke Mongóliában maradt, hogy a központi területeket kormányozza – alkirályaik és unokatestvéreik észak, illetve dél felé nyomultak. Kubláj keletre, Kína felé, Hülegü pedig

nyugatra tört. A testvérek nyílt szándéka a világhódítás volt. És ha a mamelukok nincsenek ott, talán meg is szerzik. Kubláj kínai pályafutása ismert. Hülegü nyugat felé haladtában megsemmisítette a perzsiai és szíriai asszaszinokat, felégette Bagdadot, elfoglalta Aleppót és Damaszkuszt, megszállta Nabluszt és Gázát. Nesztoriánus keresztény feleségének befolyására a frankokat nem háborgatta ugyan, de úgy tetszett: az iszlám kiszorul Ázsiából. Hülegü ezután hűbéresküt követelt a mamelukoktól. Ők azzal válaszoltak, hogy ádáz csatában szembeszálltak a mongolok seregével a Góliáttavaknál, tizenhat kilométerre Názárettől délkeletre. Ez a csata a világtörténelem egyik fordulópontja lett: a világuralomra törő mongolokat legyőzték, és Bajbarsz, aki az ütközetet a hadvezérek egyikeként kezdte, szultánként tért vissza Egyiptomba. A mongol-mameluk háború eseményei a templomosokat két nem várt birtokhoz juttatták: Szidon volt az egyik, Beaufort vára a másik. Ez volt az utolsó szerencsés fordulat, amelynek Outremerben örvendezhettek. Amikor Lajos király Kairóval kötött fegyverszüneti szerződése lejárt, Bajbarsz lesújtott, és a csapás a szívet érte. 1265 februárjában és márciusában a szultán megtámadta Caesareát, Hajfát és Zarándokvárat. A két város elesett, a várak ellenálltak. Arszufot bevették, lakóit rabszolgákként elhurcolták. Egy templomos poéta kétségbeesetten panaszolta, hogy a keresztények haláltusája szemlátomást kedvére van Krisztusnak. Lajos veresége megfosztotta hitelétől azt a nézetet, amely szerint Isten haragja a bűnösökre sújt le. Most arról írtak, sőt hangosan ki is mondták, hogy Isten elhagyta gyermekeit; a szent háborúk nem találkoztak az Ő tetszésével; s Outremer pusztulásra ítéltetett. „Harag és keserűség kerítette hatalmába szívemet – írta az ismeretlen templomos – oly erősen, hogy már az élethez sincs kedvem. Mintha Istennek úgy tetszene, hogy a törököket támogassa a mi vesztünk végett… Ó, Uram Istenem!… Ó, jaj! A keleti királyságot

oly sok veszteség érte, hogy sosem lesz képes újból talpraállni. Szűz Mária zárdája mecsetté lesz, minthogy pedig ez a rablás tetszésére van az Ő Fiának, akinek pedig sírnia kellene miatta, nekünk is bele kell nyugodnunk… Mindenki, aki harcolni akar a törökök ellen, bolond, hiszen Jézus Krisztus sem küzd többé ellenük. Győzött a pogány és győzni fog ezután is. Minden nap távolabb kergetnek bennünket, mert tudván tudják, hogy Isten, aki eddig virrasztott mellettünk, most elszenderült, Mohamed pedig felmagasztosul.” Valóban ez volt a küzdelem utolsó fordulója. Bajbarsz 1266 júliusában visszatért, és háromszor rohamozta meg Szafed várát. Amikor a falakon rés nyílott, a mamelukok áttörtek, és mind egy szálig lenyakazták a templomosokat, a keresztények fejét pedig körberakták a vár körül. A templomosok zsákmányul esett lobogójával, a Baucent-nal, amelyet Bajbarsz serege élén hordoztatott, egészen Akkó faláig nyomultak, mielőtt felismerték volna őket. Ez a város átvészelte ugyan a támadást, de a környező szántóföldeket és réteket a keresztények tetemei borították. Egy 1267-ben kelt levél, amelyet a Szentföldről a templomosok franciaországi mesterének küldtek, feltárja azt a szorongást és kétségbeesést, amely erőt vett a keleti templomosokon, és azt is, hogy bámulatos módon mégis folytatni akarták a küzdelmet. Mivel a halál megritkította soraikat, több zsoldost kellett fölfogadniuk, helyi pénzforrásaik azonban már csaknem elapadtak. „Elegendő pénzt kell letétbe helyezni Akkóban számunkra, hogy élelmezni tudjuk íjászainkat. Szükségünk van továbbá ötven fontra, hogy megfizethessük azt a hatvan lovagot, aki Nevers grófjával és az én urammal, Erard de Valérie-vel jött át. Godefroy de Serghes lovagjai évente tízezer fontot emésztenek fel. Ugyancsak küldened kell ezernyolcszáz fontot, amit kalmároktól kölcsönöztünk, hogy Akkóban öt hónapra kifizethessünk ötven lovagot. És – az Isten szerelmére – békítsétek ki a génuaiakat a velenceiekkel, sürgessétek hogy az új keresztes had induljon útnak.”

1268 márciusa és májusa között a mameluk szultán elfoglalta Jaffát, Banyast és Beaufort-t – a templomosok ölébe hullott birtokot –, és a beaufort-i lovagokat rabszolgákként hurcolták el. Akkótól délre semmi sem maradt Outremer-ből, egyedül Zarándokvár. Május 18-án, miután százhetvenegy éven át állandóan a keresztények birtokában volt, elveszett Antiochia. A várostól északra emelkedő Baghraszt – amelyért a század elején oly dühödt harc tombolt – nem lehetett tovább tartani, a templomosok kénytelenek voltak feladni. „A hírneves templomos lovagság csaknem teljesen odaveszett” írta IV. Kelemen pápa keserű szívvel, de csak Franciaország és Anglia hallgatott az egyházfőre. Szent Lajos ekkor 54 éves volt, tizenegy gyermeket nemzett, 1268-ban világra jött első unokája, egy Fülöp nevű fiú, aki örökölte nagyapja csinos vonásait, és hamarosan a „Le Bel” – a Szép – melléknevet kapta. Lajos lelkiismeretessége nem engedte, hogy sok időt szenteljen családjának. 1270. július 1-jén, ötvenhat éves korában, Aigues-Mortes-ból ismét útnak indult, ezúttal második keresztes hadjáratára. Tunéziába hajózott, amelynek uralkodójáról azt hitték, hogy baráti érzelmeket táplál a keresztények iránt. Lajos július 17-én vetett horgonyt Karthágó előtt, és szinte nyomban megkapta a vérhast, amely már Damiettában is gyötörte. Betegségét láz is súlyosbította, amelyet állandó görcsök kísértek. Augusztus 27-én Lajos, a szent király meghalt. Mielőtt kilehelte volna a lelkét, ezt suttogta: „Jeruzsálem! Jeruzsálem!” Az angol sereg Eduárd herceg vezetésével 1271. május 9-én kötött ki Akkóban. Az ispotályosok leghatalmasabb erődítménye, Krak des Chevaliers és Szafita, a templomosok egyik vára épp ekkor esett el. Lajos afrikai expedíciója átmenetileg eltérítette Bajbarsz figyelmét a Szentföldről. Eduárd palesztinai megjelenése elég volt ahhoz, hogy a szultán tízéves fegyverszünetet ajánljon. Ezt a frankok örömest elfogadták, de jóformán semmit sem kezdtek az így nyert idővel. A korabeli krónikák erős testű és jóvágású embernek írják le őket, de mint oly sok hódító hatalom, testi erejük és szépségük nem párosult

többé erkölcsi erővel. A világi uralkodók rákaptak az értelmetlen, üres célokért vívott polgárháborúkra, és olyan összejöveteleken szórakoztak, amelyeken a lovagok és a hölgyek ruhát cseréltek. Csak a harcoló rendek őrizték meg az egységet és a fegyelmet, de időnként még ők is belebonyolódtak a polgári vitákba. A véletlen azonban utoljára még kegyeibe fogadta a frankokat; Bajbarsz 1277-ben meghalt, és 1281-ben a mongolok új hadjáratot indítottak a mamelukok ellen. Kalaun, az új szultán, felismerve egy közös, frankmongol hadjáratban rejlő veszélyt, újabb fegyverszüneti szerződést írt alá a frankokkal, mielőtt az első lejárt volna. A lélegzetvételnyi pihenő meghosszabbodott, úgy tetszett, Outremer határain 1291-ig béke várható. Csakhogy a királyságban tovább dúlt a pisaiak és a génuaiak kereskedelmi vetélkedés által szított polgárháborúja. Outremer egyáltalában nem készült fel egy nagyobb szabású támadásra, 1289ben pedig Kalaun visszatért. Bármennyire hihetetlen, felkérték rá, hogy jöjjön Palesztinába. A frankok – helytállásra való képtelenségük szánalmas bizonyságaként – kérték meg, hogy avatkozzék be polgári viszályaikba, a beavatkozás következményeként azután elveszítették Tripoliszt. Ez a veszteség nem volt eleve elkerülhetetlen vagy szükségszerű. Guillaume de Beaujeu-nek egy kém jelentette Kalaun szándékát, ő pedig figyelmeztette Tripolisz polgárait. Ezek azonban, bízva a fegyverszünetben, nem hittek neki. Csak akkor győződtek meg róla, mi az igazság, amikor Kalaun serege már falaik alá érkezett. Ekkorra azonban már elkéstek. A város házait hamarosan a földig rombolták, a tripolisziak teste pedig az utcákon rothadt el. Kalaun azt állította, hogy Tripoliszra a szerződés nem vonatkozott, s hogy másutt még érvényben van. Ez nem volt valami hihető, de a frankok mégis elhitték, abban a reményben, hogy ha nem dühítik fel a szultánt, nem háborgatja őket. A keresztények és a mohamedánok tovább kereskedtek. Az akkói piactéren mindkét hiten lévő emberek

kölcsönösen vettek és eladtak. 1290 nyarán egy keresztény férfi megtudta, hogy feleségének viszonya van egy muzulmánnal. Verekedés tört ki a piacon, ami azután zendülésbe torkollt. Néhány mohamedánt megöltek, és még abban az esztendőben, amikor pedig a békeszerződés még érvényben volt, kiújult a háború. Közel volt már a vég… Amikor az egyiptomi sereg összegyűlt, azt mondták nekik, hogy valahol Afrikában kell harcolniuk. A templomosok kéme – egy emír Kalaun udvarából – ismét értesítette Guillaume de Beaujeu-t, hogy a sereg valójában Akkó ellen indult. És de Beaujeu megint csak Cassandrának bizonyult. Figyelmeztetését a város lakói gúnykacajjal és sértésekkel fogadták. Beaujeu ekkor titokban megegyezett Kalaunnal, hogy megkíméli a várost, ha minden lakójáért egy aranyat fizet. Amikor az egyezség híre kiszivárgott, árulónak bélyegezték, „és – írja egy szemtanú – alig menekült meg élve az emberek kezéből”. A város lakóinak saját biztonságukba vetett hite csak megnövekedett, amikor néhány héttel később Kalaun meghalt. Fia azonban esküt tett, hogy azt teszi, amit Kalaun cselekedett volna. 1291 márciusában azután megindult a mohamedánok serege. Sion-hegyi Burchard, egy korabeli zarándok „A Szentföld leírása” című művében ezt jegyezte fel erről: „Akkó városa falakkal, külső védművekkel, tornyokkal, árkokkal és rendkívül erős barbakánokkal (öregtornyokkal) van megerősítve. Háromszög formájú, mint valami pajzs. A háromszög két oldala a tengerre néz, a harmadik pedig a környéken kitáguló síkságra. Ez a síkság itt-ott több mint két mérföld széles, igen termékeny szántóföldek, rétek, szőlők, és kertek zöldellnek ott, melyekben sokféle gyümölcs terem. A városban számos erős palota, kastély és fellegvár vagyon az ispotályosok és a templomosok tulajdonában, továbbá egy jó és tágas kikötő a déli oldalon.” A város fő védelmi vonalát a szárazföld felé eső oldalon hatalmas kettős fal alkotta, egymástól vagy ötven lépésnyire, több mint egy

mérföld hosszan. Ezeket a falakat tizenkilenc torony támogatta, a városban pedig volt még egy harmadik fal is, egy fellegvárral és négy további toronnyal. A templomosok vára a legkedvezőbb helyen, a délnyugati sarkon emelkedett, legtávolabb a falaktól, a tengerparton. 1291. április 6-án a város környéki síkságot lovak, emberek és a mohamedán hadsereg ostromgépei lepték el. A lakók többé nem dughatták homokba a fejüket. Amikor rettegve lepillantottak a védművek oromzatáról, hatvanezer lovasra és százhatvanezer gyalogosra becsülték az előttük felsorakozó fegyveres sereget. Tudták, hogy nincs remény. Amíg még volt rá idő, mindazokat, akik nem tudták forgatni a fegyvert – az öregeket, a betegeket és a nyomorékokat, a nőket és a gyermekeket – Ciprusra menekítették. A génuaiak is távoztak; ők különbékét eszközöltek ki a szultántól. A pisaiak és a velenceiek, a város királya, a pátriárka, velük pedig minden épkézláb férfi Akkóban maradt, a harcoló rendek lovagjaival együtt. De együttesen sem voltak elegen az eljövendő küzdelemhez. Ezt nekik is tudniuk kellett, mégis maradtak, és végre elfeledkeztek viszályaikról; vállvetve néztek szembe az elkerülhetetlen véggel. Kiéheztetni nem lehetett őket, mivel Ciprus felé még jöhettek-mehettek a gályák a tengeren, de nem volt senki, aki elegendő fegyvert és harcost küldhetett volna nekik. Tudták, hogy magukra maradtak, s szinte bizonyosan halál vár rájuk. A fal legészakibb szakaszát a templomosok védték. Itt nyomban megkezdődött a tusa, és a harc éjjel-nappal szüntelenül dúlt. Az alanti síkságról a nagy katapultok, a Győzedelmes és a Haragvó, szakadatlanul rombolták a tornyokat; a Fekete Bikának nevezett ostromgépek sziklákat és dárdákat szórtak a falakra és a falakon túlra. A nyílvesszők halálos esőként állandóan záporoztak. Trombiták, dobok, cintányérok és csatakiáltások soha nem szűnő hangzavara hallatszott. Odalent, a föld alatt pedig csendben és láthatatlanul ezer katona aknákat ásott minden torony alá. Április 14-ről 15-re virradó éjszaka a templomosok egy csapata

kitört a holdvilágnál, és eljutott a mohamedán tábor kellős közepéig. De itt – tragikomikus módon – lovaik csaknem mind belebotlottak a sátrak tartóköteleibe, és ott, ahol elestek, nyomban megölték őket. Néhány nappal később, a sötétség leple alatt az ispotályosok hasonló támadást kíséreltek meg, de őket is legyőzték, mert a mohamedánok annyi fáklyát gyújtottak, hogy a táborban szinte nappali világosság támadt. Jó néhányszor próbálkoztak a frankok ilyen kirohanásokkal. Minden egyes elesett harcos gyengítette a keresztényeket, amíg a mohamedánok szemlátomást, akár a mesebeli hidra, minden megölt ember helyére két másikat állítottak. Az idő a mohamedánoknak dolgozott, a kezdeményezés az ő kezükben volt. A keresztények lelkén egyre inkább úrrá lett a kétségbeesés, lassanként megértették, hogy nemcsak a kirohanások reménytelenek, de a haláltól sem menekülhetnek. Május második hetében négy külső torony és a külső fal egy része összeomlott. A védők a belső fal mögé húzódtak vissza. Május 18-án a fal teljes hosszában megindult az altalános támadás. A templomosok és az ispotályosok vállvetve küzdöttek, a két évszázados vetélkedés hirtelen háttérbe szorult. Az ispotályosok nagymestere megsebesült, elvitték egy hajóra. A király, akinek Outremer érdekében életben kellett maradnia, szintén elmenekült. Az idős pátriárkát betuszkolták egy evezős csónakba, ő azonban annyi utast vett fel, hogy a csónak elsüllyedt, és valamennyien a vízbe vesztek. Sokan a fejvesztett menekülés közben lelték halálukat, Guillaume de Beaujeu-t, a templomos rend nagymesterét pedig nyílvessző találta el, miközben a falon ütött rést védelmezte. Már haldokolt, de még akkor is gyávasággal vádolták. A földre zuhanva, elakadó lélegzettel ezt lihegte: „Nagyuraim! Többet már nem tehetek, mert halott vagyok. Nézzék a sebem!” Testvérei közül ketten egy pajzsra fektették, és várukba vitték. Odakint a mohamedánok áttörtek a belső falon, elárasztották az utcákat, megölve mindenkit, aki az útjukba akadt. Tizennyolcadikán napszálltakor az egész város a mohamedánok

kezére került, kivéve a templomosok várát. A polgári személyek – közöttük az ottmaradt nők és gyermekek – itt gyülekeztek, az életben maradt templomosokkal együtt. Néhány napig még tartották magukat – a szenny, a bűz és a végső rettegés szinte elviselhetetlen volt. Ekkor érkezett az az ajánlat, amelyben bizonyára mindenki, még a templomosok is reménykedtek: szabad elvonulást engednek Ciprusra mindenkinek, tulajdonukat is magukkal vihetik, ha a várat sértetlenül átadják. A templomosok marsallja, Pierre de Sevrey elfogadta a feltételeket. Száz mameluk katonát és egy emírt beengedtek a templomos rendházba, hogy ellenőrizzék a kiürítést, és a szultán lobogóját felvonták az épületre. A mohamedánok azonban – megrészegülve a győzelemtől – erőszakoskodni kezdtek az asszonyokkal és a gyermekekkel. A templomosok ezt látva rájuk támadtak, és az épület lépcsőházaiban, átjáróiban és termeiben a szűk helyre szorult mohamedánokat egy szálig megölték. A lobogót letépték, és újból a Baucent, fehér alapon a fekete kereszt lobogott kihívóan a Templom falain. Ezen az éjszakán de Sevrey parancsot adott Thibaud Gaudinnek, a templomos rend komturjának, hogy hajózzon északra, Szidonba. Gaudin annyi harcképtelen lakost vitt magával, amennyit csak tudott, valamint a rend kincseit. Arról nem készült feljegyzés, mi is volt ez a kincs, mindenesetre elfért egy kis hajón, néhány óra alatt át lehetett szállítani, így valószínűleg elég könnyű lehetett. Aranyat és drágaköveket rejtő ládikák lehettek, a rend outremeri gazdagságának maradéka, és nyilván köztük volt a páratlan, pénznél és életnél értékesebb kincs: a rejtélyes konstantinápolyi zsákmány. Bármi volt is ez a kincs, hajnalra Gaudinnel és néhány szerencsés polgári személlyel kifutott a tengerre. Napkeltekor a szultán üzenetet küldött de Sevrey-nek, megújítva előző napi ajánlatát. De Sevrey néhány szerzetes lovag kíséretében a mohamedán táborba ment, hogy megadja magát. Abban a pillanatban, amikor megálltak a

szultán sátra előtt, a templomosok kis csoportját megtámadták, legyűrték és testvéreik szeme láttára lefejezték őket. A vár kapui nyomban becsukódtak, és az életben maradt testvérek a mellvédről folytatták a harcot. A mohamedán árkászok a föld alatt mind közelebb és közelebb hatoltak, és május 28-án, tíz nappal a város eleste után, a templomos vár keleti fala repedezni és omladozni kezdett, mert az alapjait elbontották. A fal egy része hirtelen beszakadt. Kétezer mameluk nyomult be a résen. A támasztógerendák nem tudták tartani a rájuk nehezedő súlyt, és az egész akkói templomos rendház mennydörgésszerű robajjal összedőlt, maga alá temetve mindenkit, aki benne volt. Akkónak, Outremer egykori fővárosának a nyomát is eltüntették. Ezután a tengerentúli királyságból nem maradt más, csak öt erődváros: Szidon, Bejrut, Hajfa, Tortosa és Zarándokvár. Tűrosz még Akkó ostroma idején megadta magát. Szidon, Tortosa és Zarándokvár a templomosok erősségei voltak. Szidonban Thibaud Gaudint választották meg a rend huszonegyedik nagymesterévé. Helyőrségének egyik része a parttól kilencven lépésnyire lévő megerődített sziklaszirtre, a Tengeri Várba vonult vissza. Ő maga tovább őrizte a rend titkos kincsét, és az éjszaka leple alatt ezzel, valamint néhány lovaggal együtt Ciprusra menekült. A mamelukok hamarosan bevették Szidont, és amikor hozzáláttak, hogy töltést építsenek a kis sziklaszigetre, a helyőrség utolsó tagjai elhajóztak Tortosa felé. Július 14-én a Tengeri Vár megsemmisült. Hajfát és Bejrútot, az utolsó előretolt nem katonai állásokat 30-án, illetve 31-én foglalták el. Már csak Tortosa és Zarándokvár volt hátra, és az ostromnak egyik sem tudott ellenállni. Augusztus 3-án Tortosát, 14-én Zarándokvárat, az utolsó szárazföldi frank birtokot is kiürítették. Outremer nem létezett többé, de a templomosok a végsőkig kitartottak. Sőt annál is tovább. Ruad apró szigetén, ahol forrás sem fakadt, Tortosától két mérföldnyire, az utolsó templomosok még tizenkét hosszú éven át védekeztek, és amikor

1303-ban végleg elhajóztak, akkor sem a mohamedánok, hanem a nyugati keresztények késztették őket távozásra: Európában egész rendjük ellen támadás készült.

4. RÉSZ A TEMPLOMOS REND EURÓPÁBAN, 1153-1303 A keresztes hadjáratok gazdasági támaszai Franciaország, Anglia és Spanyolország, 1153-1303 „Hogy van hát. Atyám fiai?” (SZENT PÁL LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ XIV, 26) A megbukott királyság túlélőinek többsége az életet a régi szép idők kegyetlen és szánalmas paródiájának érezte. Sokan azok közül, akik Ciprusra menekültek, minden vagyonukat elvesztették menekülés közben. Egyesek mindenüket elkótyavetyélték, mások önmagukat is áruba bocsátották. Valamennyien emigránsok lettek, és egyiküket sem látták szívesen sehol. Megélhetésük érdekében meg kellett alázkodniuk, le kellett alacsonyodniuk. Outremer egykor gazdag polgárai szolgák vagy ágyasok lettek. A harcoló rendek tagjai szerencsésebben jártak. Minden európai országnak megvoltak a maga templomosai, és amikor egy új testvér letette a fogadalmat, valójában új nemzetiséget vett fel: egy határok nélküli ország állampolgára lett. Még a Szentföldön született testvérek is menedéket találhattak valahol Nyugaton, és bárhová küldték, a többi templomos szívélyesen fogadta őket. Ismerős szokásokat, megszokott ruhákat találtak, meghitt környezetbe, tiszteletre méltó helyzetbe kerültek. De még az ő számukra sem volt az élet ugyanolyan, mint azelőtt. Alkalmazkodniuk kellett a nyugati templomosok életmódjához, olyan világhoz, amelyben a harcosok kisebbségben vannak, és ahol a

rend feladata nem a harc, hanem a gazdálkodás és a pénzcsinálás. Outremer nem létezhetett volna ilyen sokáig a templomosok nélkül, a keleti templomosok pedig aligha létezhettek volna egyáltalán nyugati testvéreik nélkül. Ha a szentföldi testvérek alkották a lándzsa hegyét, akkor az európaiak voltak a nyél: ők látták el a többieket fegyverekkel és páncéllal, harcosokkal, pénzzel, lovakkal és élelemmel. Ezeknek az embereknek többsége soha nem hagyta el szülőföldjét, de munkájuk nélkülözhetetlen volt a keresztes hadjáratok sikeréhez. Számukra a keletiek – a frontvonal napbarnított veteránjai, azok a férfiak, akik kézitusát vívtak a szaracénokkal, és akik otthonosabban érezték magukat a sivatagban, mint a mezőn – bizonyosan bámulatra méltó és kissé irreális alakok lehettek. Ugyanilyen idegennek érezhették magukat a visszatért harcosok: hozzá kellett szokniuk a békéhez. A beilleszkedést, az összeszokást mindkét csoport számára megkönnyítette az a körülmény, hogy minden templomos rendházban, akár az ír szigeten, Spanyolországban, német földön vagy Palesztinában épült, sok volt a hasonlóság. Mégis, bár a templomosok mindenütt egyetlen szabályzatnak, és végső soron egyetlen nagymesternek engedelmeskedtek, ugyanazt a ruházatot hordták és ugyanazokat az imákat rebegték, jogaik és kiváltságaik pedig elvileg azonosak voltak Keleten és Nyugaton, a rend különböző ágai mégis eltérő módon fejlődtek. A Spanyolországba visszatérő templomosnak például más körülményekhez kellett alkalmazkodnia, mint azoknak a testvéreknek, akiket Franciaországba vagy Angliába, Írországba, Németországba, Magyarországra vagy Itáliába küldtek. A rend egésze szempontjából Anglia, Franciaország és Spanyolország volt a három legfontosabb királyság, itt voltak a magtárak és a fegyvertárak. A rend mindhárom helyen már a legkorábbi időkben pártfogásra talált, birtokokat, épületeket, tagokat és támogatókat szerzett magának. Ennek ellenére 1291-re a rendnek mindegyik országban kialakultak a sajátos vonásai. A három

rendtartomány különböző szerepet játszott a renden belül, és – ami még fontosabb – más viszony fűzte őket anyaállamuk uralkodóihoz. A nyugati templomosoknak, akárcsak a keletieknek, hatalmas birtokaik voltak. Angliai földjeik térképe olyan, mintha egy marék homokot szórtak volna a papírra; minden szem legalább egy tanyát jelent, többnyire azonban inkább egy majort vagy egy várat. Franciaországi domíniumaik legjobban talán azzal szemléltethetők, hogy még ma is, csaknem hét évszázaddal a rend feloszlatása után, majdnem százötven telepüket keresheti fel az ember. Spanyolországban egyedül az aragóniai királyságban – a Baleáriszigetekkel szemben elterülő, félhold alakú területen – harmincnyolc uradalom teljes egészében, hét pedig részben a testvérek birtokában volt, és előfordult, hogy még egy részuradalom is százhúsz kisebb városkát vagy helységet foglalt magában. De a Kelettel ellentétben Nyugaton a rend nem volt egyeduralkodó, sőt még elsődleges fontosságú lovagi testvériség sem. A spanyolországi testvérek természetesen harcoltak a mórok ellen Aragónia visszahódításáért, és a rend feloszlatásáig távolabb délen is folytatták a küzdelmet. Fáradozásaikért megkapták az aragóniai királyság egyharmadát. Keleten az ilyen adományt örömmel vették volna, a nyugati templomosok azonban általában gazdálkodók és üzletemberek voltak, nem harcosok. Nem lelkesedtek azért, hogy e terület felett övék legyen a fennhatóság és a megvédelmezésével járó felelősség, annak viszont értették a módját, hogyan alkudozzanak valamire, amit meg akarnak szerezni. Lemondtak arról a jogukról, hogy ők gyakorolják ott a hatalmat, de kaptak helyette hat várat, évente ezer ezüstöt, az összes királyi bevételek egytizedét, minden további visszahódított terület egyötödét, végül mentességet bizonyos adók alól. Haszon – kötelezettségek nélkül; ez ügyes húzás volt, jellemző az európai templomosokra. Ugyancsak jellemző és szintén spanyol példa az egyik testvér leírása önmagáról: „alacsony sorból való és műveletlen” volt, ő és

társai életüket „a földművelésnek és a pásztorkodásnak szentelték”. Ezek a templomosok kovácsok és tímárok, szabók és vargák, kertészek és borkereskedők, tehénpásztorok és csikósok, csordások, juhászok voltak, „a juhok preceptorai”, ahogyan némelyek fanyar humorral mondták önmagukról. Többségük írástudatlan volt, még papjaik között is akadt, akinek a latin szövegeket le kellett fordítani nemzeti nyelvére. Az a testvér, aki értett a betűvetéshez, annyira kivételes volt, hogy az ilyesmit külön megemlítették a dokumentumokban. Közéjük tartozott Garrigans-i Jakab, aki értett hozzá, hogyan kell „formás betűket írni és őket arannyal díszíteni”. Ami az olvasást illeti, a corbins-i komturságnak – átlagos nagyságú hely – tizenhat kötetes könyvtára volt. A könyvek közül tizenkettő mise- és imakönyv volt, kettő a szentek életéről szólt, kettő pedig szentbeszédek gyűjteménye. Ezek az emberek nyíltan és őszintén vallásosak voltak, napi teendőik – mint bármelyik más kolostorban – megoszlottak a munka és az imádkozás között. Szórakozásaik megindítóan ártatlanok: a sakk és a kártya tilos volt, de golyózhattak vagy játszhattak ugróiskolát – amíg nem fogadtak. Rendszeresen adtak alamizsnát a szegényeknek, árulták borukat, gyapjújukat, eladtak húst és gabonát, szolgálatára álltak a közösségnek, például közös kemencét építettek, vagy – s ezek voltak a nagyobb üzletek – kölcsönöket folyósítottak kalmároknak, királyoknak és főnemeseknek. Ezek nem voltak ingyenes szolgáltatások: a kemencék után minden húsz cipóból kaptak egyet, és a kölcsönök visszafizetésének feltételei mindig hasznot hajtottak számukra. Meglehet, egyszerű emberek voltak, de keményfejűek és éleseszűek is, tisztában voltak kötelességükkel: folyamatosan ellátni tengerentúli testvéreiket. Mindezen dolgokban a spanyol templomosok ugyanolyanok voltak, mint társaik bárhol Nyugaton, de tartományi szervezetüknek volt két – látszólag jelentéktelen, de rendhagyó, és végső soron létfontosságú – egyedi sajátsága. Az első: csaknem valamennyi spanyolországi

rendtag spanyol születésű volt, és csak ritkán küldték őket más országokba. A második: az Omne datum optimumban meghatározott kiváltságok ellenére minden spanyol testvér hűségesküt tett a királyának. Az utóbbi ok nem tisztázott, talán ez volt az adományok királyi megerősítésének feltétele; az előbbi pedig a mórok jelenlétéből következett: mivel a spanyol templomosoknak úgyszólván kapujuk előtt állt az ellenség, gazdaságosabb és hadászatilag ésszerűbb volt, ha a hitet hazájukban védelmezik, mintha külföldre hajóznak érte. Angliában egyetlen templomos sem tett hűségesküt a királynak. Itt éltek az Omne datum optimum valamennyi kiváltságával, és egyik király a másik után újabb különleges jogokkal ruházta fel a rendet. Mivel Angliában persze nem éltek mohamedánok, az angol templomos lovagok automatikusan a tengerentúlra mentek. Nem tudni, hányat küldtek közülük a Szentföldre (pedig az egyik nagymester, Thomas Berard is angol volt, 1256-tól 1273-ig töltötte be ezt a tisztséget). Anglia tökéletes példája annak, hogy a templomos rend nyugaton nem volt lovagi jellegű. A rend feloszlatásakor – más szóval, amikor a szokásosnál több lovag maradt hazájában –, egész Angliában mindössze 135 templomos élt, közülük tizenegy pap és csak hat lovag! Ezek a számok is arra utalnak, milyen aránytalanul nagy volt a templomos rend hatalma a testvérek számához képest. A 135 angol templomos vezette és irányította az országban található több ezer birtokot. Közülük sok még ma sem merült feledésbe, a nevek és a helyek még léteznek. Oxford grófságban még áll Temple Cowley, ma kocsigyártóiparáról híres; Warwick grófságban Temple Balsall, ez a bűbájos és békés falucska. A templom szomszédságában ma is ott magasodik a templomos rendház, laknak is benne, az eredeti falakat téglával fedték el, de a nagy kandalló, amely mellett a látogatók a hideg téli estéken melegszenek, ma is enyhülést jelent a didergő utasnak.

Kentben van Temple Waltham és Temple Ewell; Wiltshire-ben Temple Rockley; Lincoln grófságban Temple Bruer és – mind közül a legszerényebb – Cornwallban: Temple. A rend nem minden telephelyének nevében szerepel a „Temple” előtag, de egy pillantás a mai térképre még így is nagyon sokat tár fel ezekből a könnyen felismerhető nevekből; a helytörténetek viszont több száz, nevük alapján kevésbé nyilvánvaló templomos település tartós fennállásáról tudnak. Ha azt kutatjuk, mi lehetett az oka, hogy ilyen kevés ember irányította az országnak ily óriási területeit, egyetlen szóval válaszolhatunk: a pénz. Anglia a templomos rend számára mint jövedelmi forrás volt a legnagyobb jelentőségű. Az angol templomosoknak részük volt benne, hogy London nemzetközi pénzpiaccá fejlődjék, de szerepet játszottak az angol gazdasági élet általános fejlődésében is. Hugues de Payens első angliai sikereit hamarosan továbbiak követték, amikor István került a trónra. Ez érthető, hiszen István király annak a Blois-i Istvánnak volt a fia, aki vonakodva ugyan, de részt vett az első keresztes hadjáratban; a királyné, Matild pedig Bouillon Gottfriednek, a koronázatlan jeruzsálemi királynak volt az unokahúga. István és Matild érdeklődését más, közvetett kapcsolatok is erősítették: István családjának birtokában volt az a terület, ahonnan Hugues de Payens származott; Matild családja viszont a flandriai Saint-Omer ura volt, ahol a másik alapító templomos, Godefroy de Saint-Omer született. Az István trónra lépése utáni polgárháborúban a templomosok mindkét féltől hasznot húztak, nyilvánvalóan kijátszották egyiket a másik ellen, és 1154-re már mindenütt szilárdan befészkelték magukat az országban. Sokkal kevesebb hasznuk lett volna földjeikből, ha minden szokásos adót meg kell fizetniük. A súlyos adóteher Angliában nem kizárólag modern jelenség, a feudális gazdálkodás ugyanolyan súlyos pénzhiányban szenvedett: vámokkal, illetékekkel és bírságokkal terhelt meg mindent, amit csak lehetett. A középkori

adólajstromokból találomra álljon itt néhány: telekadó, ekeadó, dánpénz (eredetileg a hódító normannoknak fizették), szarvpénz, címeradó, lastage, murage (a városfalak építésére és fenntartására fizetett adó), helypénz, málhásállat-illeték, őrpénz, századpénz és thingpenny. E szép hangzású adók a hétköznapok minden területére kiterjedtek. Többségüket a földekre vagy a különféle szolgáltatásokra vetették ki, például a fegyverviselésre vagy a málhásállatok beszerzésére. Megadóztattak mindent, amit eladtak vagy megvettek, importáltak vagy exportáltak, és arra az esetre, ha valamit kifelejtettek volna az adónemek jegyzékéből, ott volt a tallage (talliage), egy önkényesen kirótt adófajta, ezt ott és akkor vetették ki, amikor a király szükségesnek látta. A templomosok mindezek alól mentesültek. Ugyancsak élvezték a – parlagon hagyott és a megművelt – vadaskert szabadságát, azaz elkeríthettek földeket állattenyésztés céljára a szokásos illetékek megfizetése nélkül, földjeiket pedig nem ellenőrizték a királyi tisztviselők. Joguk volt erdőt irtani, föltörni az ugart, nem fizették a bírságokat, vagyis az általános csekélyebb összegű adókat. És ami ugyanilyen fontos volt, figyelmen kívül hagyhatták a frankpledge-et (a felelősségvállalást a törvénytisztelő, békés magatartásért) és a wapentake-et (a grófságok bíróságainak illetékességét). Az angliai templomosok bíráskodtak nemcsak önmaguk, hanem a birtokaikon élő valamennyi személy felett. Tetszésük szerint kiszabhattak bármilyen büntetést a pellengérre állítástól és a bírságolástól az akasztással vagy vízbefojtással történő kivégzésig. Ez a joguk azonban nem volt olyan rendkívüli, amilyennek ma gondolnánk, hiszen a magánbíráskodás akkoriban még általános volt. Minden földesúr a maga felfogása szerint szolgáltatott igazságot vazallusainak és bérlőinek. A templomosok kiváltsága egy lépéssel továbbment ugyan, a wapentake-től való függetlenségük azt jelentette, hogy ha bárki panasszal élt a rend ellen, csak az ország főbírája vagy maga a király előtt adhatta elő sérelmeit. Márpedig

igenis voltak panaszok ellenük: kalmároknak, akiknek árait letörték azzal, hogy olcsóbban árusítottak; papoknak, akiknek megsértették egyházi kiváltságait; a helyi hatóságoknak, amelyek elveszítették adófizető birtokaikat és adófizető bérlőiket a templomos majorságok terjeszkedése miatt. Mégsem lenne helyénvaló, ha ezeket a bírálatokat a rend elleni széles körű ellenszenv bizonyítékának tekintenénk. Azonos okok miatt ugyanilyen ellentétek gyakran támadtak a világi földesurak, az egyházi földbirtokosok és az egyszerű városi polgárok között is. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a templomosok, miután elnyerték kiváltságaikat és jogaikat, könnyűszerrel meg is tartották azokat. Oroszlánszívű Richárd 1189ben széles körű mentességeket és kiváltságokat biztosító szabadalomlevelet adományozott a rendnek, és ezt tíz évvel később János király, majd 1227-ben és 1253-ban III. Henrik, illetve 1280-ban I. Eduárd is megújította. E királyi engedélyek ellenére a testvérek gyakran fordultak a királyhoz jogaik védelméért, a királyi támogatás pedig nem volt olcsó mulatság. Anglia királyai nagyon gyorsan felismerték, hogy a templomosok számszerűen kevesen vannak, de földbirtokaik és egyéb tulajdonaik révén dúsgazdagok, ezért kiszipolyozhatóak. A kiváltságok megerősítését vagy kiterjesztését meg kellett vásárolniuk, sőt János király idején ez a rendszer szabályszerű „védelmi zsarolás”-sá vált, akárcsak ma az amerikai alvilágban. Hatalmas összegek kerültek át a templomosok kincstárából János államkincstárába, az egyik évben négyszáz márka, a másikban négyezer, a harmadikban ezer font. A templomosok legjobb lovaira pedig a királyi istállók tartottak igényt. A testvérek azonban fizettek, mert megtehették, és érdemes is volt fizetniük. Rendházaik leltáraiból kiderül, hogy életmódjuk mennyire egyszerű lehetett, és még világosabbá lesz, hogy személy szerint valóban szegények voltak. Mezőgazdasági szerszámaiktól eltekintve jóformán alig voltak értéktárgyaik, legfeljebb egy tíz vagy húsz ezüst shillinget érő papi miseruha, de luxuscikk semmi. Bútoraik

célszerűek, rendszerint házilag készültek, és nem voltak különösebben szépek. Élelmük azonos volt a korabeli gazdaságok alapvető ételeivel: sózott birka- és sertéshús, sózott vagy szárított hal, sajt, kevés marhahús, és kevés bor. A 13. századi Angliában, amikor egy ember napi étkezése egy vagy két dénárba került, és amikor 240 dénár tett ki egy fontot, a rend évi bevétele 5200 fontra rúgott. Ez a pénz a bérleti díjakból, a kereskedelmi és bankügyletekből folyt be. A fő bevételi források: a kereskedelem és a pénzügyletek. Az élelmiszereknek és a haszonállatoknak a vásárokon és a piactereken való rendszeres vételén és eladásán kívül a templomosok virágzó külkereskedelmi tevékenységet is folytattak gyapjúval, gabonával, hallal és tejtermékekkel. A gyapjú különösképpen jól jövedelmezett. Az angliai templomos birtokok főként Yorkshire-ben és Lincolnshireben összpontosultak, mindkét vidék kiváló minőségű gyapjút termelt. Itt azután az exportilletékek és -korlátozások alóli mentesség valóban kifizetődött. Az illeték egyetlen zsák gyapjú után 7 shilling 6 dénár volt, a templomosok bruttó haszna viszont azonos volt a nettó haszonnal. A testvérek jövedelmének csaknem fele Yorkshire-ből és Lincolnshire-ből származott; ez együttesen majdnem ugyanannyit tett ki, mint a többi huszonkilenc angol és walesi grófságé, ahol birtokaik voltak. Egész Yorkshire-ben mégis mindössze egyetlen emléke van a rendnek: néhány kő Temple Hirst faluban. Ez minden, ami az ottani rendházból és a hozzá tartozó gazdaságból megmaradt. Pedig híres hely volt a maga idejében; 1152-ben alapították, ez volt a rend második birtoka az országban, és emléke a 19. században még oly élénken élt Walter Scott fantáziájában, hogy leírta az Ivanhoe-ban, noha ez a leírás távolról sem reális. Napjainkban a Szegény Lovagok legfontosabb ereklyéje Londonban látható: a Temple Church, a rend temploma. Működésük központja London volt. Az első ottani rendház alapításának időpontját nem ismerjük, de valószínű, hogy ünnepélyes

körútja alkalmával Hugues de Payens vette át 1128-ban. Az első házhoz tartozott egy kert és egy gyümölcsös is, valamint egy temető és egy caeni kőből épült kerek templom. A melléképületeket vizesárok vette körül. A mai Chancery Lane északi vége közelében állt, de hamarosan túl szűk lett, és 1161-ben a templomosok átköltöztek egy nagyobb telekre, a Temze északi partján. Itt építették fel templomukat, amelyet 1186-ban Heraclius, a feslett életű jeruzsálemi pátriárka szentelt fel egyébként eredménytelen európai küldetése alkalmával. A londoni Temple a szó szoros értelmében nem volt – és most sincs – Londonban. A londoni City határai keleten a Towertől a Szent Pál székesegyháztól pár száz méterre nyugatra lévő vonalig terjednek. Területe alig volt nagyobb 1,3 négyzetkilométernél. Ezen az apró területen, amelyet keskeny, kanyargós, sáros utcák szabdaltak fel, száznégy templom zsúfolódott össze. A rend temploma mindjárt a város határától nyugatra, valójában Westminster városában volt. Építése után a környező utcák fölé magaslott, ma eltakarja a két jogászkollégium (az Inns of Court) épülete, és a jogászok kápolnájául szolgál. A rend régi időszakában örökölt ősi kiváltságok közül kettő máig fennmaradt: a templom éppúgy nincs alárendelve London püspökének, mint ahogyan annak idején nem volt a pápa főhatósága alatt, közvetlenül az uralkodó hatáskörébe tartozik, és lelkészének hivatalos címe: a Temple Mestere. Az épület, amilyennek a 13. századi templomosok ismerték, húsz méter széles és majdnem harminc méter hosszú kórusból, és ennek nyugati végén egy húsz méter átmérőjű, lenyűgöző hatású, kör alakú épületrészből állt. Valójában az utóbbi a 12. századi eredeti templom. Lovagok képmásait láthatjuk benne, bár ezek nem templomosok. A kör alakú templomok igen ritkák, a 12. század folyamán épültek közül Angliában csupán tizet ismerünk, ebből hat a templomosoké volt. Mind a templomosok jeruzsálemi anyarendházában álló Szent Sír Templom mintájára készültek. A rend feloszlatása óta széles

körben elterjedt az a tévhit, hogy minden templomos templom kerek volt, ez azonban csupán egyike azoknak a bőségesen sarjadó, de alaptalan népi mítoszoknak, amelyeket a templomosok titkolózása ihletett. De a templomosok pénzügyi tevékenysége minden tekintetben bizonyított, és nagy szerepet játszott a londoni templomos rendház életében. Kör alakú templomuk mellett magasodó épületeikből az egész országra kiterjedő, sőt nemzetközi pénzügyi és hitelrendszer szálait mozgatták. Királyok, kalmárok és főnemesek aranyat, ezüstöt és ékszereket helyeztek letétbe náluk, kölcsönökért jelentkeztek, vagy kifizetésekkel bízták meg őket tengerentúl élő személyek számára. Ez nem mindig jelentette magának a pénznek a továbbítását. A templomosok az általuk nyújtott hitelek átutalására kezdetleges csekkformát használtak, valószínű, hogy ezt ők találták ki. Az okiraton feltüntették a helyet, a keltezést, a pénzösszeget küldő személy nevét – az illető aláírása is ott volt –, az összeg rendeltetését és a kedvezményezettet. A templomos rend két vonatkozásban a király kincstáraként is működött: mint a király pénzének és értékes vagyontárgyainak raktára, valamint az a szerv, amely behajtotta és elkönyvelte a szóban forgó pénzösszegeket. A templomosok tehát másoktól szedték be azokat az adókat, amelyek fizetése alól ők maguk mentesültek, és a király helyett Londonban megőrizték. Ezek valóban hatalmas összegek lehettek, 1238-ban például Nottingham és Bristol harmincad adója (a lakosok ingó vagyonának harmincad része) együttesen 4288 fontra rúgott. Hasonlóképpen rendszerint a templomosokat bízták meg azzal, hogy a király pénzkészletét mindig készenlétben álló, felfegyverzett szárazföldi és tengeri flottájukkal külföldre vigyék. Nemcsak a király pénzét, hanem a király üzeneteit is közvetítették. Az angol történeti feljegyzések újra és újra említenek olyan templomosokat, akik a király követeiként és küldötteiként tevékenykedtek. De aktív politikusok is voltak: az angliai templomos

rend mestere részt vett a parlament munkájában, és a király tanácsadójaként működött. Az egyik leghíresebb – és legkevésbé sikeres – alkalommal Richard de Hastings, az angliai rend mestere 1164-ben megpróbálta kibékíteni II. Henriket és a „féktelen pap”-ot, Becket Tamást. A parlament üléseit gyakran az Új Temple-ben tartották, így nevezték a kerek templomot és melléképületeit. Egyházi zsinatokat is rendeztek itt, valamint kevésbé hivatalos politikai találkozókat. 1260-ban Simon de Montfort és a királyság leghatalmasabb bárói találkoztak itt, hogy megvitassák, mit tegyenek III. Henrik visszaélései ellen. Akárcsak István uralkodása idején, az angol templomosok ekkor is mindkét pártot támogatták. A rendnek Európában mindenütt voltak birtokai, a délnyugatírországi Kenmare folyó torkolatánál álló Templenoe éppúgy az övék volt, mint Magyarországon, a Dráván túl, a Baranya megyében fekvő Szentmárton nevű uradalom. Magyarországon II. András, aki szentföldi zarándokútja során a templomosok hatása alá került, rakta le keleteurópai fiókhálózatuk alapját. Tőle és IV. Bélától a szokásos föld- és épületadományokat kapták Zenggben, a Száva mellett, Dubica vármegyében és Gorában. Azokban a fejedelemségekben, amelyek a mai Németországot alkotják, természetes volt, hogy a Német Lovagrend, az 1198-ban a templomos rend mintájára alapított rend volt a népszerűbb, a templomosoknak mégis voltak itt hatalmas birtokaik, éspedig Mainzban, Wormsban, Trierben és Berlinben, ahol Tempelhofban 1944-ig megmaradt egy templomuk is. Egyes németországi birtokaikat igen korán megszerezték: például Süpplingenburgot, Hannovertől keletre, már 1130-ban; Metzet (amely noha kétszáz kilométerre északnyugatra van Troyes-tól, akkor nem tartozott Franciaországhoz) állítólag 1123-ban, öt évvel a rend hivatalos elismerése előtt adományozták nekik. Meglepő módon délebbre a templomos rend jelenléte sokkal szűkebb körű lehetett, mint a távoli Angliában. Kétségtelen, hogy

voltak birtokaik és szőlőskertjeik Rómában, Anagniban, Nápolyban, Luccában, Beneventóban, Tarantóban, Petriben, Perugiában, Veronában, Milánóban és Bolognában, de sok püspök nem nézte jó szemmel, ha egyházmegyéjének hatáskörét csökkentették, ezért a templomosok hatalma azon a félszigeten, amely a pápaságnak adott otthont, aránylag jóval kisebb volt, mint hinnénk. Anagniban a templomosok csak 1296-ban kaptak rendházat és kertet, VIII. Bonifác pápa ajándékaként. Az indokolás szerint korábban a rendnek nem is volt földje Campagna tengerparti részén. Rómától 65 kilométerre északra, egy Tuscania nevű kisváros közelében találhatók két apró rendház és gazdaság, San Savino és Castell’Araldo romjai. Az épületek egyike sem volt hosszabb harminc méternél – tehát aligha lehettek nagy birtokok egy túlnépesedett országban –, méreteik jól jellemzik az itáliai templomos telepek többségét. Itália térségében Szicília lett a rend birtokainak csomópontja. A szigeten részben az övék volt Messina, Trapani, Siracusa, Butera Lentini és Palermo, továbbá egymáshoz kapcsolódó birtokok az Etna lejtőin. A mindenütt érvényben levő azonos szabályzat következtében a rend jogi és gazdasági státusa csaknem valamennyi országban hasonló volt. Csak a nagy fővárosokban, Londonban, Rómában és Párizsban folyt az élet kifinomultabb és kozmopolitább mederben. Itt a pénzügyeké volt az elsőbbség: a testvérek folyószámlákat, betétszámlákat, ékszerletéteket, letétbe helyezett értéktárgyakat és ingatlantulajdonra vonatkozó okiratokat kezeltek, kölcsönöket, előlegeket adtak, ügynökként működtek az ilyen tárgyak biztonságos továbbításánál. III. Sándor pápa százötven fontot kölcsönzött a rendtől, és százötvennyolcat kellett visszafizetnie. A különbözet a templomosok szóhasználata szerint nem kamat volt, hiszen ha a kölcsönök után kamatot szednek, az uzsorának, vagyis súlyos bűnnek számított volna. Ehelyett ezt a pénzt az ügylettel töltött időért, fáradozásért és a kockázatárt járó illeték, kezelési költség gyanánt

számolták fel. Jellemző szofisztika, amely túl bonyolult volt ahhoz, hogy az emberek elfogadják. Ilyen módon a rend sok pénzt és sok ellenséget szerzett. Amíg a fővárosokban, a születőben levő pénzpiacokon javában folytak a kísérleti, de máris igen sikeres pénzforgató műveletek, addig azokon kívül mindegyik preceptor vagy komtur a maga módján igyekezett hasznot húzni a gondjaira bízott birtokból: földműveléssel, imádkozással, serfőzéssel, kenyérsütéssel, fonással, fazekassággal. Az élet a vidéki rendházakban és gazdaságokban mindenütt hasonló volt. A nyugodt munkamenetet az évszakok és az egyházi naptár előírásai szabályozták; nem volt nagy eltérés Skóciában, Írországban, Dalmáciában vagy az angol királyságban. Skócia azért érdekes eset, mert noha az utolsó, vészterhes időszakban itt mindössze két templomost tartóztattak le, az országban tekintélyes mennyiségű templomos birtok volt. Egyedül Aberdeen környékén a következő helyeken magasodtak a keresztjeik: Turriff, Tullich, Maryculter, Aboyne és Kingcausie házain és templomain. Magában Aberdeenben is volt kápolnájuk, amelyről azt jegyezték fel, hogy „a Dancing Master Peacock’s Close (Peacock táncmester köz) és a Gardener’s Lane (Kertész utca) között fekszik”. A várostól délre, Culterben pedig 4000 hektár nagyságú birtokuk volt. Nyilvánvaló, hogy ezek irányításához két embernél többre volt szükség, de hogy mi lett ezekkel az emberekkel, azt senki sem tudja. Szólnak hagyományok menekült templomosokról és a távolabbi szigeteken meghúzódó titkos rendházakról, de ezek több évszázaddal a rend megszűnése után született képzelgések, nincs valóságos alapjuk. Hasonló az írországi templomos rend története, ez is főként hagyományok elegye; bennük a rendnek tulajdonított helyek és tettek olyan történetekké forrtak össze, amelyekbe belekeveredtek az ispotályosok kósza emlékei, azután népmesei elem is vegyült közéjük. A jelek szerint a rendnek itt talpalatnyi föld sem jutott, amig II. Henrik meg nem hódította Kelet-Írországot, és nem

adományozott földeket a testvéreknek részleges kártérítésként, amiért nem ment el a Szentföldre. Malmokat adott nekik Wexfordban és Waterford közelében, valamint egy templomot és tíz carucate földet Clontarfban. Ezt a kezdetet azután a szokásos adományok és szerzemények követték, feloszlatása idején tehát a rendnek már voltak birtokai Carlow, Dublin, Kildare, Kilkenny, Limerick, Louth, Meath, Sligo, Tipperary és Wicklow grófságokban, többségükben olyanok, amilyenek Britanniában mindenfelé: viszonylag szegények és mezőgazdasági jellegűek. (Egy carucate, vagyis „ekealja” akkora föld, amennyit egy eke és nyolc ökör egy év alatt fel tudott szántani, vagyis az a földterület, amely elég volt egy paraszt, valamint felesége és családja eltartásához. Nagysága nyilvánvalóan változott, függött a föld minőségétől, az ökröktől és a földművelőtől, de mindenképpen tekintélyes terület lehetett.) Az írországi templomos lovagok eredetileg angol-normann családokból származtak, a sergent-testvérek viszont bennszülött írek voltak – olyan férfiak, mint például Tathug o’Dufgyr, James Pannebecer, Kenedy o’Kynagh és William Boy o’Molyran. Ezek mind szerepelnek az ír testvériség névjegyzékében, és ott lehettek azok között, akik Krisztusért meghaltak a Szentföldön. Írországban, éppúgy, mint Angliában, jogtalanul olyanok is feltették házaikra a templomos keresztet, akik nem voltak rendtagok, csak hogy mentesüljenek az adók és az illetékek fizetése alól. Ez a szokás annyira elterjedt az Ír-tenger mindkét partján, hogy III. Henrik kénytelen volt megtiltani. De az ír kapcsolatnak talán legérdekesebb részletei: az ír pénz, amelyet a londoni Új Temple építésére fordítottak, illetve az ír templomosok mestere, aki ebben a londoni épületben halt meg. 1243-ban III. Henrik utasította ír kincstárnokát, hogy fizessen ki ötszáz márkát Roger le Waleisnek, az írországi templomos rend mesterének, hogy ezzel támogassa az Új Temple felépítését. A pénzt rendben átvették és továbbították, az épület pedig elkészült. Egyik

helysége egy 75 x 140 centiméter alapterületű, zordon cella – túlságosan apró még ahhoz is, hogy valaki lefeküdhessen benne – a templomhajóra néz. Keskeny ablaknyílásain át az ember láthatja és hallhatja a gyülekezetet, és természetesen őt is láthatják és hallhatják. De akit egyszer ebbe a szobába zártak, annak többé nem volt kiút. Ez ugyanis vezeklő cella volt az engedetlen testvérek megbüntetésére. Rendkívül hatásos lehetett, mivel az elítélt testvért elkülönítette ugyan, mégsem szakította el teljesen vallása középpontjától, az áldozástól, amiből őt kirekesztették ugyan, mégis kínzóan közel ment végbe, és a kiváltságos áldozók óhatatlanul tudomást szereztek a szomszédban gyötrődő ember jelenlétéről. 1301ben ebben a cellában éheztették halálra a templomos rend akkori írországi nagymesterét, Walter de Bachelort, aki élete utolsó percéig hallhatta odalentről testvérei zsoltárénekét. Vétke, amelyért kiközösítve halt meg, a templomos rend földjének engedély nélküli elidegenítése volt. Senki sem sérthette meg a szabályzatot, s ha megtette, nem remélhette, hogy büntetlen marad. A templomos rendházakat mindenütt felhasználták az utazók elszállásolására is.. A londoni Új Temple testvérei a legmagasabb rangú urakat látták vendégül. A királyok és az érsekek, a pápai legátusok és a külföldi diplomaták mind itt szálltak meg, néha évekig egyfolytában itt tartózkodtak. Az országban élvezett megkülönböztetett politikai státusuk ellenére a testvérek Angliát jókora fejőstehénnek, óriási bőségszarunak tekintették, ahhoz azonban túl alkalmatlan fekvésűnek, hogy a Nyugaton működő rend legfontosabb központja lehessen. Ez a megtiszteltetés Franciaországnak jutott. Franciaország atlanti partvidékén, a Biscayai-öböl közepén nyílik La Rochelle régi kikötője. A tenger felől két fő irányból lehet megközelíteni. Az északi Ile de Ré körül vezet, ez a Bretagne-ba vagy onnan ide tartók útvonala, ezért Breton-szorosnak nevezik. A délinek, amely Ile de Ré és Ile d’Oléron között visz, kevésbé

nyilvánvaló az elnevezése: Antiochiai-szoros. Akárcsak AiguesMortes a mediterrán parton, az Antiochiai-szoros is a keresztes hadjáratok emlékét idézi, éspedig legdicsőbb és legreményteljesebb időszakát, a templomosok idején ugyanis La Rochelle a szent háborúba indulók fontos behajózási központja lett. Az angol hajók, útban Kelet felé, ide tértek be, hogy élelmet és friss vizet vételezzenek, a francia hajók pedig innen indultak Portugáliába és Spanyolországba, Afrikába, Ciprusra és Palesztinába. A templomosok első itteni ingatlanai: egy ház a kikötőben és egy malom a környéken. Mindkettőt 1139-ben Ifjú Lajostól és feleségétől, Eleonóra királynétól kapták ajándékba. Néhány évtized alatt szilárdan megvetették a lábukat ezen a vidéken. Földbirtokaik két félholdat alkottak, középen volt a kikötő, amelynek jelentősége szintén megnőtt. A La Rochelle-i komturság kezében volt itt minden, de néhány utcanévtől eltekintve csak három dolog tanúskodik róla, hogy valaha itt éltek. A rendház és a gazdaság romjain emelt Hôtel de Ville (városháza) alatt szerény pince van, ahol a testvérek gabonát és talán fegyvereket tároltak. Az épületbe lépve boltíves árkádok alatt haladunk végig. Hat, hét vagy nyolc évszázaddal ezelőtt a fehérköpenyes lovagok és a barna öltözékű sergent-ok ugyanitt léptek be udvarukra. Az udvaron, az egyik sarokban megbúvik egy kőbe faragott pajzs, rajta nyolc csúcsban végződő kereszt: a Baucent, a templomosok hadijelvénye. Szívbemarkoló, kisméretű síremlék ez. Még Párizsban is alig maradt tárgyi emlékük, pedig itt volt a rend legfőbb európai rendháza, és ma is százával találhatók és tanulmányozhatók a templomosokra vonatkozó eredeti dokumentumok. Ha olyan emlékeket akarunk látni, amelyek elevenen, tisztán és világosan felidézik az európai testvérek mindennapi életét, akkor el kell hagynunk a legfontosabb központokat, és másutt kell kutatnunk, de még így sem könnyű, csak némi fáradozás árán járhatunk sikerrel. A rend kilencezer európai uradalma közül csak néhány maradt fenn igazán jó állapotban. Ezek egy része Dél-Franciaországban van. Ha

Párizsból dél felé indulunk, át kell utaznunk Dôle-on. Itt bukkanunk rá egy hamisítatlan középkori vendéglőre, amelyet a rendről neveztek el. Hatásos kőpincében helyezkedik el, boltíves mennyezetét erős pillérek tartják. A templomosok korában épült, és jól főznek benne. Az elnevezés azonban légből kapott. A vidék ellenben csakugyan fontos szerepet játszott a templomos rend történetében, a várostól néhány kilométerre délkeletre van a Temple-les-Dôle nevű falucska, ahol még ma is áll, sőt lakott a rend egyik legrégebbi háza: 1134-ben épült. A várostól délnyugatra a Doubs folyó partján fekszik egy másik apró falu, Molay nevezetű. 1244 táján itt született az a kisfiú, Jacques de Molay, aki később a templomosok utolsó nagymestere lett. Messze délen vannak a templomos rend mai értékes emlékei: La Bargemone, az Avignonból Aixbe vezető út mentén. Egykori komturság (rendház és gazdaság), amelynek fő tevékenysége a szőlőés bortermelés volt, és ahol ma is igen ízletes vörösbort erjesztenek, és egészséges gall üzleti szellemről téve tanúságot, a templomos kereszttel díszített címkével hozzák forgalomba. Ugyancsak délen van Gréoux, Richerenches, Sainte Eulalie, La Couvertoirade; mind más, ezért a templomosok életének más-más részleteibe engednek bepillantást. Sainte Eulalie és La Couvertoirade olyan, mint két nővér: 1151-ben, illetve 1181-ben alapították őket. Languedoc szívében épültek, nem messze a náluk jóval ismertebb várostól, Roquefort-tól. A két erődítményt mindössze húsz kilométer választja el egymástól, de helyzetük aligha lehetne eltérőbb: Sainte Eulalie hosszan elnyúló, tágas, termékeny völgy mélyén fekszik, La Couvertoirade viszont satnya fűvel borított sziklás pusztaság közepén szomorkodik. Az előbbit szántóföldek, patakok és zöldellő rétek övezik, az utóbbi mellett csak a lecsapódó harmatból összegyűlt tócsák csillognak. A templomosok azonban mindkettőt eredményesen használták fel. Sainte Eulalie környékén gabonát és takarmányt termesztettek az emberek és a lovak számára, La Couvertoirade-ban pedig juhokat

legeltettek. A két hely napjainkban majdnem pontosan olyan, mint a templomosok idején volt. La Couvertoirade különösen értékes kincs: csaknem teljes egészében fennmaradt középkori városka. Ötven vagy hatvan egymáshoz zsúfolódó ház, külső lépcsőfeljárókkal a felső szintekhez. Keskeny sikátorait aligha lehet utcáknak nevezni. Öt toronnyal megerősített fal övezi és oltalmazza; az egyik oldalon, egy kisebb magaslaton áll a templom és a kastély. Az első meglepetést az okozza, hogy rábukkanunk egy, a középkorból épen ittfelejtett településre. A második legmeglepőbb dolog La Couvertoirade-ban az, hogy milyen apró. Ma még falunak sem mondanánk, annak idején azonban város volt. A templomosok La Couvertoirade-i kastélya – a szó hatalmas, fényűző építmény képzetét kelti – nem sokkal nagyobb, mint egy közönséges modern lakóház, habár falai természetesen vastagabbak. A nagyság persze viszonylagos dolog; azokhoz a parányi lakóházakhoz képest, amelyek az apró várost alkotják, a kastély valóban nagy. Az ember nyomban világosan megérti, hogy a középkori méretekről alkotott modern elképzeléseket módosítania kell, éspedig csökkentenie. Ahhoz, hogy néhány száz pásztor felett uralkodjanak, elegendő volt egy közepes méretű kőépület; ez akkoriban már hatalmat képviselt. Sainte Eulalie hasonló házacskák együttese, négy erős, tornyokkal megerősített fal mögött, háttal a falnak támaszkodó templomos imaés rendházzal. Az egész szintén apró településnek tűnik. Ugyanez érvényes Richerenches-re is, amely 65 kilométerre Avignontól északra fekszik, de amíg La Couvertoirade és Sainte Eulalie könnyed és finom hatást kelt – az erődítmények ellenére határozottan pásztori hangulatúak addig Richerenches zömök, lélektelen, négyszögletes építmény az unalmas síkságon; poros, piszkos és szegényes. Talán az a legkülönösebb ebben a három fennmaradt helységben, hogy az általuk keltett mai benyomás történetileg is helytálló. A három közül Richerenches volt az első, 1136-ban kapták és erődítették

meg a testvérek. Azzal a határozott szándékkal épült, hogy kifejezésre juttassa a templomos rend harcias, katonai jellegét a helyi lakosok körében, de azért megmaradjon egy agrárközösség központjának. Sainte Eulalie és La Couvertoirade egy vagy két nemzedékkel később keletkezett, a rend felvirágzásának időszakában, amikor nem a lőrésekkel csipkézett mellvéd volt a legfontosabb. Tisztán és egyszerűen gazdasági központok voltak, úgy épültek, mintha kolostorok lennének, templommal, refektóriummal, dormitóriummal, istállókkal és így tovább. Békések voltak, nem fenyegette őket senki, és ők sem fenyegettek senkit. A kis városok körüli falak és tornyok a templomosok idején még nem álltak ott, nem is volt rájuk szükség. Miután azonban a rendet feloszlatták, rendházaikat átvették az ispotályosok, és ők emelték a falakat, „azért – amint azt Sainte Eulalie lakói tömören előadják –, hogy megvédelmezzék magukat a templomosoktól”. Ezekkel a rendházakkal ellentétben a gréoux-i kastély minden tekintetben egyedülálló. A másik három helyi közigazgatási központ volt, síkvidéki városkák, amelyeket szoros szálak fűztek össze az egyszerű emberek életével. Gréoux viszont egy hegytetőn terpeszkedik, ötven kilométerre Aix-en-Provence-tól északkeletre. Ez a legnagyobb létező templomos vár Európában. Egyértelműen és dacosan hirdeti a rendnek azokat a vonásait, amelyek Nyugaton sokkal ritkábbak, mint Keleten: az igazi katonai erőt és a teljes magányt. A sok ezer többi, kisebb rendházat bizonyára pusztán a barna ruhás sergent-ok vezették. A gréoux-i vár magányos, büszke, erős és társtalan, olyan hely, ahol a lovagok fehér köpenye mindig látható volt, „életünk végéig – ezek voltak a templomos fohász szavai – és rendünk végéig, ha Isten egykoron úgy akarja, hogy ez bekövetkezzék”.

5. RÉSZ ÖSSZEESKÜVÉS – TÖMLÖC 1303-1307 Szép Fülöp Franciaország és Spanyolország, 1303-1306 „Hagyj békét nékem, hadd pusztítsam el őket.” (MÓZES V, IX, 14) A nagy keresztes hadjáratok kora lejárt. Soha többé nem került sor az európaiak részéről a nagy szentföldi „átkelés”-re, hogy ott Krisztus nevében vért ontsanak. A keresztények 1291-ben döntő vereséget szenvedtek. Nem pusztán a maguk hibájából, de ők is részesei voltak a változásoknak. Európa a 14. század elején roppant módon különbözött Orbán pápa és Szent Bernát kétszáz évvel korábbi világától. A feudalizmus lassú és fájdalmas vajúdás közepette utat engedett a nemzetállamoknak, a középkoriság a humanizmusnak. A keresztes hadjáratokat gyakran emlegették, de soha többé nem támasztották fel. A harcos kereszténység még élt az emberek ajkán, de – néhány nevezetes kivételtől eltekintve – szívükben nem létezett többé. Ebben a megváltozott világban a harcoló rendeknek többé már nem volt létalapjuk. Minthogy elsődleges szerepüket, „a Szentföld védelmét” immár nem töltötték be, sokan úgy látták, hogy a templomosok létének sem oka, sem jogcíme. A francia királyság a változások élvonalába került, és e királyság élén olyan férfiú állt, akit a változások jelképének tartottak. 1303-ban IV. Fülöp, akinek „Szép” volt a mellékneve, harmincöt esztendős lett, még fiatal ember, életereje teljében, de már régóta király, hiszen

mindössze tizenhét esztendős volt, amikor Franciaország tizenegyedik Capet-házbeli királyává koronázták. 1303-ban már életének több mint felét királyként élte le, és országára bizonyos komor elégedettséggel tekinthetett, mert ha nem is szerették, de legalább féltek tőle, éspedig nemcsak saját birodalmában, hanem a határokon túl is, Guyenne-ben és Flandriában, Angliában, Spanyolországban és Itáliában. Hatalmasabb és egységesebb terület felett uralkodott, mint bármelyik Capetházbeli elődje, mivel legtöbbjük közvetlen fennhatósága csak az Ile de France-ra – Párizsra és közvetlen környékére – terjedt ki. Ezt alig lehetett királyságnak nevezni, de a Capet-k három évszázadnál valamivel hosszabb uralkodása során a királyok birtoka egyre növekedett, amíg magába foglalta Normandiát, Anjou-t, Maine-t, Touraine-t, Brie-t, Poitou-t, Auvergne-t, Toulouse-t, a Champagne-t és Navarrát. Fülöp méltó örökösnek tekintette magát, vasmarokkal kormányozta országát. Franciaország Capet-házbeli királyai háromszáz éven át gondosan ébren tartották azt a hitet: uralkodásuk isteni eredetű. Megkoronázásuk körültekintően kidolgozott, szinte vallásos szertartás közepette ment végbe, ennek során az új uralkodó megkapta az egyház áldását és a szent kenetet – a királyt azzal az olajjal kenték fel, amelyet a legenda szerint egy galamb hozott le a mennyből, és amely soha nem fogyott ki. Az uralkodó az Úr felkentjeként valóságos félistenné lett, olyan lénnyé, aki különbözik a közönséges halandóktól. Érintésének – vallották – gyógyhatása van. Ezen a téren IX. Lajos, Fülöp nagyapja jutott legtovább: egyesítette a hatalmat és a vallásosságot, megalapozva a politikai teokráciát, egy olyan országét, amelyben Isten törvénye a legfontosabb, és ezt a törvényt egyedül a király tolmácsolja és hajtja végre. A király szava tehát Isten szava, mind egyházi, mind világi tekintetben egyaránt örökérvényű. Fülöp minden tekintetben vállalta ezt a szerepet: azért-e, mert

őszintén hitt benne, vagy mert politikailag előnyös volt, vagy netán mindkét okból, azt lehetetlen megmondani. Ő maga feltehetőleg tudta, miért, de a templomosok történetében ő a legrejtélyesebb szereplő. Senkinek és sohasem tárta fel gondolatait, érzéseit, tetteinek indítékait. Ha így cselekszik, következetlen lett volna politikailag és vallási tekintetben, márpedig Fülöp könyörtelenül következetes ember volt. Ridegségből és hallgatásból emelt falat önmaga köré, s ezen ismerősei közül senki sem hatolhatott át. Egyik kortársa így írt róla: „Nem is ember, nem is vadállat, hanem szobor.” Ez a jellemzés aligha szorul kiigazításra, egyénisége ma is távoli és hozzáférhetetlen számunkra, csupán tettei világosak és egyértelműek. E tettek révén, valamint abból a kis számú korabeli megállapításból, amely se nem dicshimnusz, se nem ünnepi szónoklat, kialakíthatunk bizonyos képet Fülöpről, az emberről, erről a szép szoborról. Annyi bizonyos, hogy kivételes szépségű férfi volt, ebben mindenki egyetértett. Nyilvánvaló az is, hogy értelmes és céltudatos ember és alighanem őszintén vallásos, mivel mint félig isten és egészen király, tetteinek hátterében szörnyű logika működött. Ösztönös pszichológiai érzékkel áldotta meg a természet, és már uralkodásának kezdetétől az ország legravaszabb embereinek kis csoportja vette körül. Ők voltak a miniszterei, rájuk támaszkodva úgy uralkodott országán, ahogyan egy pók ül hálója közepén. Korlátlan egyeduralomra nem volt lehetősége: a hétköznapi emberek, a nemesek és a közrendűek még a hűbériség fogalmaiban gondolkoztak, és az egyeduralomhoz szükséges apparátus nem alakult ki. Fülöp azonban már hozzáfogott, hogy létrehozza, és – amennyire tőle telt – igazi zsarnokként uralkodott, olyan uralmi módszert alakítva ki, amely szöges ellentétben állt a hűbéri közmegegyezéssel. Énjének leplezése, az emberi érzések látszólagos hiánya alkalmasint átgondolt eszköz volt nála. Azzal, hogy személyes

elégedettségét vagy elégedetlenségét nem mutatta ki, a királyság papi jellegét hangsúlyozta. Minél keményebbnek, ridegebbnek mutatkozott kívülről, annál könnyebb volt félrevezetnie híveit és ellenségeit. Minél kevésbé láttak bele a gondolataiba, annál jobban féltek tőle, és minél jobban féltek, annál könnyebben uralkodhatott felettük. Fülöp öröksége azonban nem egyedül a politikai teokrácia megteremtésében állt. Habár a francia király közvetítésével Isten uralkodott, ez az uralom mégis csak evilági volt, nem pedig túlvilági, márpedig a világi életben soha nem lehetett megfeledkezni Mammonról. Fülöp földi öröksége háborúkat és adósságokat jelentett, háborút Anglia ellen a tengeren és Guyenne-ben, amely az angolok kezén volt, valamint Flandria ellen, amelyre mohón sóvárogtak a Capet-királyok; adósságokat, mert mindenkinek tartozott, aki hajlandó volt kölcsönözni neki. A királyi hitelezők névsorában a templomosok előkelő helyen álltak, de nem ők voltak az egyedüliek: a zsidók és a lombardok – ugyancsak szakértők a pénzügyekben – szintén kezesként szerepeltek a király számláin. A pénzszűkének része volt a háború előidézésében. A kölcsönöket – rendszerint valamiféle kamatokkal – valamikor vissza is kellett fizetni. Márpedig a hűbéri rendszer, nem lévén lehetősége rendszeres jövedelmi adók kivetésére és legalább nagyjából előre felbecsülhető állami bevételekre, túlnyomórészt valamely meghatározott célból alkalmilag kivetett adókra volt utalva. E célok közül a háború volt a legnyilvánvalóbb és a legkönnyebben elfogadtatható. A harc azonban gyakran többe került, mint amennyire előre számítottak, méghozzá nemcsak pénzben, hanem emberéletben is. Ahelyett, hogy csökkentette volna, inkább erősen megnövelte az adósságokat, még sikeres hadjárat esetében is. Pusztán azért háborúskodni más népekkel, hogy az ember saját zsebeit ürítse ki, éretlen, kétes értékű, sőt haszontalan dolog. Márpedig Fülöp gyűlölte a haszontalan dolgokat. Franciaországban is megvoltak már mindazok az adók,

mint Angliában, és az emberek többsége méltánytalannak tartotta őket. Fülöp új pénzforrások után kutatva feltámasztott néhány régi módszert, és bevezetett néhány újat: kényszerkölcsönöket, a nemesi monopóliumok és az exportengedélyek áruba bocsátását, egyes kereskedelmi ügyletek megadóztatását, továbbá egy általános forgalmi adót, amely minden adásvételre kiterjedt. Az utóbbi az egyszerű embereket sújtotta a legjobban, mivel teljesen független volt jövedelmük nagyságától, de sem ez, sem a már korábban létező pénzszerzési módszerek nem voltak egyebek szükségmegoldásnál, toldozás-foldozásnál. Uralkodása első éveiben, az 1290-es években Fülöp két további, újszerű és erőszakos megoldást talált: leértékelte a pénzt és kiszipolyozott egyes gazdag, de hatalommal nem rendelkező társadalmi csoportokat. A királyság ércpénzét újra és újra leértékelték, úgy hogy tíz év alatt értékének kétharmadát elvesztette. Külön adókat vetettek ki továbbá a zsidókra, a lombardokra és – az egyházra. A klérus hagyományosan mentesült ugyan a világi adózás alól, de gyakran fizetett adót a pápának, hogy hozzájáruljon a keresztes hadjáratok költségeihez, és ezt a pénzt a világi hatóságok gyűjtötték össze. Fülöp egyszerűen folytatta a pénz begyűjtését, de immár pápai engedély nélkül. Az egyházi birtokok a királyság területének csaknem egyharmadát tették ki, és Fülöp nagyjából minden két évben a papi bérleti díjak és jövedelmek egytizedét saját pénzesládájába irányította. Pontosan ez volt az, amire törekedett: nagy és teljességgel rendszeres állami bevétel. Terve egy ideig bevált, és továbbra is beválhatott volna. Az uzsorások kiszipolyozása ellen az érintetteken kívül senkinek sem volt kifogása, de az egyház kifosztása más lapra tartozott. Fülöpnek, aki papkirálynak hitte magát, és a cezaropapizmusról álmodozott (vagyis olyan államformáról, amelyben az uralkodó egyúttal az egyházi főhatalmat is gyakorolja), volt egy engesztelhetetlen ellenfele: VIII. Bonifác pápa. Az ő akaratereje éppoly erős volt, mint Fülöpé, és vágyálma is azonos az

övével: a világi és egyházi hatalmat akarta egyesíteni saját kezében. Európában nem volt elég hely két ilyen férfi számára. Kilenc éven át küzdött egymással a „legkeresztényibb király” és Krisztus földi helytartója. Küzdelmük hivatalosan az egyházi bevételek elsikkasztása miatt folyt, valójában az Európa feletti egyeduralomért vívott élethalálharcot jelentette. 1296-ban egy pápai bulla megtiltotta, hogy adót vessenek ki a klérusra. Fülöp azzal válaszolt, hogy megtiltotta az arany- és ezüstpénz kivitelét francia földről, hogy ezzel akadályozza meg a Franciaországban beszedett tized eljuttatását Rómába. 1300-ban, a pápai jubileum évében Bonifác császárként parádézott Rómában, két kardot hordoztak előtte, ezzel is jelképezve, hogy igényt tart a hatalomra minden ember, az élők és a holtak felett egyaránt. Fülöp erre egyetlen szóval sem reagált, de még egyetlen arcrándulással sem. 1301-ben azonban emberei letartóztatták Pamiers püspökét, Franciaország pápai legátusát, árulás, istenkáromlás, szimónia (a tisztségek áruba bocsátása), boszorkányság és paráznaság vádjával. A püspök valódi bűne az volt, hogy személyes barátság fűzte Bonifáchoz, Fülöpöt pedig bagolyhoz hasonlította. A krónikák szerint ezt mondta volna: „Franciaország királya, a mi királyunk, aki szebb mindenkinél a világon, nem ért semmihez, csak meregeti a szemét az emberekre.” Meggondolatlan kijelentés, mivel e merev tekintet mögött könyörtelen elme működött. Bonifác megtorlásul két bullát bocsátott ki; az egyik elítélte a letartóztatást, a másik visszavonta az összes kiváltságot és engedményt, amit Fülöpnek az előző öt évben adott. Fülöp következő lépése példátlan volt: 1302 áprilisában összehívta a három rend, a nemesség, a klérus és a közrendűek gyűlését. A közrendeket addig sohasem szólították fel a részvételre, de a három rend egyike sem azért volt ott, hogy véleményét meghallgassák. Fülöp csak arról kívánt gondoskodni, hogy minden francia egy véleményen legyen – az övével azonos véleményen. A gyűlés résztvevőinek ténylegesen nem volt választásuk. Az elítélő bullát nyilvánosan elégették,

Franciaország lakossága pedig egységesen visszautasított minden pápai követelést, sőt kétségbe vonta Bonifác jogát a pápai címre. „Unam sanctam!” hirdette Bonifác: egyetlen szent és sérthetetlen egyház létezik csupán, csakis ez létezett a múltban és létezhet ezután. Az egyháznak egyetlen feje van, hiszen nem szörnyeteg, hogy két feje legyen. Az egyház feje Krisztus, kormányzója pedig Krisztus helytartója: a pápa, Róma püspökének pedig valamennyi király az alattvalója. Szavak, szavak. Fülöpnek nem esett nehezére vitába szállni velük, derűsen és higgadt önbizalommal, hiszen a trónhoz fűződő joga isteni eredetű volt. Ezúttal is a Pamiers püspöke ellen bevált módszert alkalmazta. 1303 márciusában Franciaország rendi gyűlése huszonkilenc vádpontot hozott fel Bonifác ellen, egyebek között szodómiával, boszorkánysággal, eretnekséggel, szimóniával és istenkáromlással vádolta. Bonifác nyomban igénybe vette végső fegyverét: egyházi átokkal sújtotta Fülöpöt. Céltalan lépés, hiszen bizonyos lehetett benne, hogy Fülöp mit sem törődik majd vele, és különben is, a pápa egyszer már kijelentette, hogy a franciáknak nincs lelkük. A franciák persze másként vélekedtek, és amikor 1303 nyarán értesültek róla, hogy a pápa a király után az egész francia nép kiátkozására készül, riadalom és megdöbbenés támadt. A bullát szeptember 8-án szándékoztak közzétenni. A hír kényszerhelyzetbe hozta Fülöpöt: a felkelés megelőzésére gyorsan és határozottan kellett cselekednie. Párizstól Rómáig mintegy ezerháromszáz kilométer a távolság. Rómától hatvan kilométerre kelet-délkeletre fekszik Anagni városa. 1303. szeptember elején itt tartózkodott Bonifác pápa, innen akarta szeptember 8-án közzétenni történelmi jelentőségű bulláját Franciaország ellen. Hetedikén szokása szerint korán reggel kelt, és még virradat előtt magánkápolnájába ment imádkozni. Ima közben egy csapat francia katona tört rá, és foglyul ejtette. Elrabolni a pápát, ráadásul a pápaság védelmét hozni fel a tett

indokául – ez elképzelhetetlen, ez felfoghatatlan. Fülöp azonban, aki meg volt győződve róla, hogy a francia trón szentebb, mini a pápai, igenis el tudta képzelni, sőt végre is tudta hajtatni. Sem a távolság, sem szent mivolta nem tudta megvédeni Bonifácot. A pápai tekintélybe vetett mélységes hite miatt képtelen volt helyesen értékelni Fülöp személyes meggyőződésének teljes súlyát, csak akkor, amikor már késő volt. Fülöp, aki lényegileg más volt, mint a hétköznapi emberek, Isten kegyelméből uralkodott, mint a földi törvények megtestesítője és a mennyeiek közvetítője, ebből következően nem ismert gátlásokat, nem tudta, mi a lelkifurdalás. Azt tervezte, hogy Bonifácot erőszakkal Franciaországba viteti, és bűneiért bíróság elé állítja. A tervnek ez a része nem sikerült, mivel Anagni polgárai kiszabadították a pápát, de Fülöpnek szabadon szárnyaló képzeletén kívül fiatalsága is a pártjára szegődött: Bonifác ugyanis már nyolcvanhat esztendős volt, és égbekiáltóan aljas elfogatása olyan megrázkódtatást okozott neki, amit nem tudott elviselni: egy hónappal később meghalt. Az akció jellemző volt Fülöpre: titkos, vakmerő, gondosan kitervelt és körültekintően végrehajtott, eredményes, váratlan és rémületet keltő. Úgy látszott, ez az ember bármire képes. De még Fülöp, ez a királyi félisten sem lett volna képes az ilyesmire – hozzá hasonló bordában szőtt férfiak támogatása nélkül, olyan férfiak nélkül, akik feltétel nélkül hűségesek hozzá, a végsőkig vakmerők, akiknek éltető elemük az összeesküvés, a törvényesített erőszak és az önimádat. Ilyenek voltak a király főemberei, ügynökei és bizalmasai. A legfontosabb szerep az anagni támadás vezérének, egy Guillaume Nogaret nevű, különösen ádáz férfinak jutott. Fülöp és Nogaret csaknem tökéletes párost alkottak, ami tehetségüket és értelmi képességeiket illeti. Nogaret mindössze néhány évvel volt idősebb a királynál, húsz éven át szőtték együtt a pókhálót, pedig származásuk aligha lehetett volna eltérőbb. De Nogaret egyszerű sorból származott, a középosztályból, apja

toulouse-i kalmárember volt, a család arról a kis földdarabról kapta a nevét (vagy a föld róluk?), amelyet a várostól negyven kilométerre délkeletre birtokolt. Nogaret falu ma is létezik, de a család a 14. század végén kihalt. Guillaume Nogaret felemelkedése és becstelensége is az akkoriban Európában végighullámzó változások következménye volt. A régi szokásokban bekövetkezett változásokat törvényesen igazolni kellett. A jogászok – ők lévén az egyedüliek, akik megértették a bonyolult új fejleményeket – erős társadalmi réteggé lettek, márpedig Nogaret kiváló képességű jogász volt. Az 1280-as években Mallorca királyának jogi tanácsadójaként működött, és a jogtudomány professzora volt a montpellier-i egyetemen. Az 1290-es évek elején jogászként Fülöp szolgálatába lépett, 1299-ben „a királyság első jogászáévá tették. Ő volt az, aki először emelt vádat Bonifác ellen és ugyancsak ő vezette az országos rágalomhadjáratot, majd kieszelte és véghez is vitte az emberrablást. Nem ismert engedményeket a hűségben és a gyűlöletben. A király iránti hűségét bőségesen megjutalmazták: élete végén az egyszerű boltos fia több mint ezer négyzetkilométer francia föld és több mint tízezer ember élete és halála felett rendelkezett. Gyűlölte a pápaságot, és mindazt, amit képviselt. Ez a gyűlölete nem volt alaptalan, szülei ugyanis – mint a legtöbb toulouse-i – kathárok voltak, akiket a templomosok irányításával eretnekekként elevenen elégettek. Lehet, hogy Nogaret apja és anyja csak balszerencséjüknek köszönhették rettentő sorsukat. Sok bizonyíték szól amellett, hogy a templomosok együttműködtek az eretnekség kiirtásával megbízott dominikánusokkal, ebből következik, hogy ismerték, sőt talán alkalmazták is a hüvelykszorítót, a csigát és a vermet, valamint a máglyát. Együttműködésüket a dominikánusok azzal hálálták meg, hogy a jó keresztényeket arra buzdították, hagyják végrendeletükben pénzüket és birtokaikat a rendre. De igen meggyőző bizonyítékok utalnak arra is, hogy a templomosok csak akkor működtek együtt, ha

megfelelő hasznot remélhettek, gyakran akadályozták és késleltették viszont az eretnekek elleni vizsgálatot, ha azok történetesen az ő bérlőik voltak. (Az akadályozás hivatalos szempontból annyira zavaró volt, hogy evégett új rendet kellett létrehozni: Jézus Krisztus Hitének lovagrendjét. Ennek a testvériségnek egyedüli célja az eretnekség kipusztítása volt, ez a vallási nézeteket ellenőrző rendőrség azonban sértette a templomosok jogait, zaklatott mindenki mást, és végül annyira népszerűtlen lett, hogy létrejötte után nem egészen negyven évvel feloszlatták.) Annak azonban semmi nyoma, hogy a Nogaret család valaha is a templomosok bérlője lett volna. Ha így van, a testvérek talán meg is védelmezik őket, és meglehet, hogy akkor a rend sorsa is egészen másként alakul. A pápaság elleni összeesküvés nem ért véget Bonifác halálával, sőt még jobban erőre kapott. Az új pápát, XI. Benedeket a jelek szerint ugyanabból az anyagból gyúrták, mint Bonifácot: hajthatatlan volt, elszántan védelmezte a Szentszék jogait. Miután tűz a tűzzel találkozott, Fülöp sürgette Bonifác posztumusz elítélését. Ha erre sor kerül, veszedelmes precedenst teremt, ezért Benedek, aki kényszerhelyzetben volt, megpróbált engedményt tenni, és semmissé nyilvánította Fülöp kiközösítését. Nogaret időközben rendkívüli módon tett bizonyságot a király iránti hűségéről: magára vállalt minden felelősséget az anagni támadásért. Benedek figyelmét ezzel elterelték a királyról, viszont szigorúan elítélte Nogaret-t és bűntársait: Nogaret-t kiközösítették. Benedek balga módon elhíresztelte, hogy Nogaret-nak semmi esélye sincs felmentésért folyamodnia a néhány hét múlva esedékes hivatalos bejelentés előtt. Erre azonban sohasem került sor, Benedek pápát belső fájdalmak lepték meg, és váratlanul valami ismeretlen kór megölte. Nogaret propaganda-röpiratokat tett közzé, és ezekben örömének adott hangot, amiért Isten ítélkezett a gonosz és hitvány pápák fölött. A mérgezés gyanúja sosem bizonyosodott be. Benedek pápa 1304. július 7-én halt meg, pontosan egy hónappal

azután, hogy nyilvánosan elítélte Nogaret-t. Pápasága mindössze nyolc és fél hónapig tartott, és további tizenhat hónapnak kellett eltelnie, mielőtt az új pápát beiktatták. E késedelem oka nem Fülöp volt, de kapóra jött neki: végül is csak neki volt hasznára, közben pedig egyéb ügyekkel foglalkozhatott. Huszonegy esztendős felesége, Johanna, Franciaország és Navarra királynéja 1305-ben meghalt. Fülöp ekkor 37 éves volt, és úgy reagált a veszteségre, mint korának és a megelőző egy és háromnegyed évszázadnak számos özvegyembere: a templomos testvérekhez fordult, hogy vegyék fel tagjaik közé. Ezenkívül azt is felajánlotta, hogy fia javára lemond a trónról. Természetesnek látszott, hogy a templomosok örömmel fogadják soraikban ezt a nagyhatalmú férfiút, ők azonban visszautasították. A káptalan titkossága még érvényben volt, így az indoklást senki, még maga Fülöp sem tudta meg. A templomosok talán arra gondoltak, hogy kérését csupán a felesége halálát követő zavart lelkiállapot indokolta, vagy úgy okoskodtak, hogy a nagyhatalmú férfi az ő segítségükkel nem megalázkodni akar, hanem még nagyobb hatalomra tör. Fülöp ugyanis – bár szerette Johannát – nem volt az az ember, aki ösztönösen cselekszik, tetteinek mindig megvolt a maguk oka, gyakran több is. A pápákkal vívott helyi csatározásokon messze túlmenő tervet dolgozott ki, amelyhez fontos lett volna számára a templomosok együttműködése. Tizennyolc évvel korábban, 1287-ben egy Ramon Lull (Raimundus Lullus) nevű katalán érkezett Párizsba, és az ifjú király kihallgatáson fogadta. Lull ötvenes éveinek közepén járt, szülőföldjén, Mallorca szigetén és az aragóniai szárazföldön közismert misztikus volt. Fiatal korában volt katona, udvaronc és trubadúr; kifejezetten világi ember, költő, szenvedélyes és lobbanékony, megházasodott, de számtalan szeretőt is tartott; szeretett és megszerzett mindent, amit az élet kínált. Mallorcán nevelkedett, a keresztény szigetek közül ez állt a legközelebb az iszlámhoz, és harmincéves koráig csak névlegesen volt keresztény, ekkor azonban egy mélyreható vallási élmény a kor

egyik legtevékenyebb keresztényévé változtatta. Ezt követő első cselekedete furcsának tűnik egy megtért hívő részéről: kilenc évet töltött arab nyelvtanulással. Célja azonban magasrendű volt, Lull ugyanis meg volt győződve róla, hogy ha új keresztes hadjáratra kerül sor, az nem lehet más, csak térítő hadjárat. Az ötlet nem volt új, de addig nem talált lelkes fogadtatásra. Lull azt remélte, Párizsban, Fülöp személyében rábukkant az ideális segítőtársra. Ezt a korszakot, a 13. és 14. század fordulóját napjainkban a nagy keresztes hadjáratok végének tekintik, de ez a kortársak számára egyáltalában nem volt nyilvánvaló. Az álláspontok nem változtak meg egyik napról a másikra, a nyugatiak két évszázados szentföldi jelenléte után jogosnak és természetesnek gondolták, hogy egy napon a Szentföldet ismét visszaszerzik. A kérdés nem az volt, mikor, hanem az, hogyan. Mivel a tisztán katonai megoldás kudarcot vallott, valószínűnek látszott, hogy a szent háború eszméje elhibázott lehetett, Isten helytelenítette ezt a vállalkozást. Ezért a végső keresztes hadjáratnak a lelkekre kell hatnia, térítő hadjáratnak kell lennie, amelyet abban az esetben, ha a „pogányok” megtérése nem válik valóra, a harcoló rendek lovagjai támogatnak. Ám a templomosok és az ispotályosok régi vetélytársak voltak, és a két szervezet hasonlósága ajánlatossá tette, hogy a jelentős időbeli és anyagi megtakarítás érdekében a két rend egyesüljön. Ekkor kezdte igazán érdekelni a dolog Fülöpöt. Jámborságát nem vonhatjuk kétségbe, szilárdan hitt Isten földi birodalmának megteremtésében. A módszerről alkotott elképzelése volt az, ami a legtöbb ellentétet előidézte. Minden örökölt tulajdonsága és egész neveltetése azt a hitet erősítette meg benne, hogy ő – és kizárólag ő – az, aki képes megteremteni és kormányozni „a földi mennyországot”. A Lull által kidolgozott terv, amelyet 1305-ben Liter de fine című művében tett közzé, részletesen kifejtette, milyen keretek között érhető el a nagy cél. Ennek főbb pontjai – amelyek Fülöp érdeklődését felkeltették – a

következők: legelőször a két harcoló rendet egyesíteni kell; másodszor az új, egyesített rend nagymestere király vagy egy király fia legyen; harmadszor a nagymesteri cím örökölhető legyen; negyedszer a nagymester a lehető leghamarabb tegye át székhelyét Jeruzsálembe, ahol Jeruzsálem királyává kell koronázni; végül – apró cikkely, de rendkívül vonzó – a király-nagymesternek a „bellator rex”, a harcos király címet kell viselnie. A tervet minden tekintetben Fülöp testére szabták, habár Lull eredetileg valószínűleg saját királyára, aragóniai II. Jakabra gondolt, amikor kidolgozta, és célkitűzése is korlátozottabb volt: egy spanyolországi keresztes hadjárat. Fülöp azonban kisajátította az ötletet. Ha eredményre vezet, megadhatna neki mindent, amit csak óhajt: rendszeres és gyakorlatilag korlátlan mennyiségű pénzt, közvetlen fennhatóságot az európai és az Európán túli országok felett, a Capet-ház el nem múló dicsőségét és az egész keresztény világ vallási és világi jólétét. A már amúgy is káprázatos elképzelést Fülöp két további ponttal egészítette ki, hogy biztosítsa mindenre kiterjedő személyes hatalmát: minden egyházi bevételt rögzíteni kell, és minden többletet közvetlenül át kell adni a „harcos király”-nak, ezáltal is segítve a visszahódított Szentföld megvédelmezését; továbbá pápaválasztás alkalmával a harcos királynak legyen négy szavazata. E rendkívüli terv megvalósításához az első lépés a lovagrendek egyesítése lett volna, ezért igyekezett Fülöp csatlakozni a templomosokhoz. Úgy gondolta, hogy annak rendje és módja szerint nagymester lesz, ebből a pozícióból azután végrehajtja az egyesítést, és mindent, ami ebből következik. Alighanem biztosra vette, hogy felvétele a rendbe puszta formalitás lesz, és nyilván mélyen megrendítette, hogy felajánlkozását a testvérek kereken elutasították. Érzelmeit azonban – mint általában – most sem mutatta ki. Nyílt még előtte egy másik út is: hosszú, tekervényes és bonyolult, de ha ezt választja, még az ellenszegülő templomosok sem gördíthetnek

akadályokat elé. Egyedüli uruk a Földön a pápa volt, ha ő azt parancsolja nekik, hogy változtassanak ezen, meg kell tenniük. Benedeknek azonban egyelőre még nem volt utóda. Fülöp egyszerre érdekeltté vált abban, mi történik Rómában, az ott folyó választási küzdelemben. A bíborosi kar két részre oszlott, az egyik fél Bonifác emlékéhez ragaszkodott, a másik – francia befolyás alatt – sorra olyan jelölteket állított, akik Bonifácot posztumusz perbe akarták fogni. A holtpontról nem tudtak kimozdulni, amíg a Bonifác-pártiak szóba nem hozták Bordeaux jelentéktelen érsekét, Bertrand de Got-t. A francia befolyás alatt álló bíborosok támogatása nélkül ezt az embert nem lehetett megválasztani, s mivel a pápa elrablása előtt Bonifác oldalán állt, személyét javasolni értelmetlennek látszott. Ennek ellenére, amikor a francia párt Fülöp véleménye iránt érdeklődött, ő meglepő módon kedvezően nyilatkozott. Megkezdődött hát a szavazás, és 1305. november 14-én, Lyonban Bertrand de Got-ból V. Kelemen pápa lett. Fülöp király nagyon is jól tudta, mit cselekszik, amikor támogatta de Got jelölését; jól ismerte ezt az embert. Az érsek gyenge és kapzsi volt, áhítozott a magas méltóságra, és idegenkedett a felelősségtől. Az érseki rangot családi befolyás révén nyerte el, mivel nagybátyja püspök, testvére pedig érsek volt. Minthogy a Bonifác-pártiak elfogadhatónak találták, megválasztása egyedül Fülöpön múlt, és néhány évvel a történtek után mendemonda kelt szárnyra, amely szerint a király és az érsek titkos egyezséget kötött. A fáma szerint egy erdő mélyén álló, romba dőlt kolostorban, tehát kellőképp rejtett környezetben, egy sötét éjszakán találkozott Fülöp és a leendő V. Kelemen, rajtuk kívül más nem volt jelen. A király felajánlotta, hogy pápává teszi de Got-t, de hat feltételt támasztott. Ezek közül ötöt közölt is vele, a hatodikat csak megválasztása után kívánta elmondani. Ha elfogadja, az érseknek hűségesküt kell tennie a Seregek Urára, és hozzátartozói közül három kezest kell adnia. Az

első öt feltétel: a francia király és a pápaság megbékél egymással; az anagni emberrablókat felmentik; Fülöp engedélyt kap rá, hogy megadóztassa a francia klérust; a Bonifác által menesztett bíborosokat visszahelyezik tisztségükbe; Bonifác bulláit eltörlik, őt magát pedig elmarasztalják. De Got – a történet szerint – nyomban elfogadta mind az öt feltételt. A titokzatos hatodik – amelyet csak később ismert meg – az volt, hogy a templomos rendet fel kell oszlatni. Kár, hogy ez a történet légből kapott. Fülöp és Kelemen a pápaválasztás előtt sohasem találkozott, és a „feltételek” egy része – például a megbékélés – már előbb teljesült. Mégis valószínű, hogy létrejött valami ilyesféle megegyezés, ha nem személyesen a két férfi között, akkor diplomáciai csatornákon. Fülöp mindenesetre bizonyos lehetett abban, hogy ha olyan ember a pápa, amilyen de Got, akkor a pápaság tekintélye szinte a nullára csökken. Miután Kelemen megkoronázása 1305. november 14-én délután megtörtént, az új pápa ünnepi menettel bejárta Lyon utcáit. Lovát János, Bretagne hercege és a király testvére, Valois Károly herceg vezette. Fülöp király közvetlenül mögötte lovagolt, és – még éppen idejében megállítva lovát – látta, hogy a mellette álló fal repedezni kezd, majd összedől. A ledőlt faltörmelék alá került János herceg halálosan megsérült. Károly herceg súlyos sebet kapott. Kelemen pedig leesett a lováról. A király sértetlen maradt, és a balesetet – sok más emberrel együtt – bizonyosan baljós előjelnek tekintette a pápa uralkodása szempontjából. Nagyratörő terve jól kezdődött. Csakhogy időközben a mindennapi pénzügyi nehézségek továbbra is gyötörték Fülöpöt. A pénz többszöri leértékeléséből a király mint adós hasznot húzott ugyan, de mint adószedő kárt szenvedett. 1306 júniusában higgadtan bejelentette: úgy döntött, hogy visszatér a „jó pénz”-hez, amely szeptember 8-tól lesz érvényes. Érthetőbben kifejezve, az egyszerű emberek számára ez azt jelentette, hogy az árak egyik napról a másikra a háromszorosukra emelkednek. Fülöp

számára viszont azt, hogy gyors meneküléssel kellett megmentenie életét az egész Párizsban lázongó tömeg elől. Ez egyszer rosszul számította ki, mennyit ér a papkirály hatalma, túl nagy próbára tette az embereket. Három napon át, miközben a polgárokat mészárolták, a felkelést erőszakkal elfojtották, Fülöp a párizsi templomos rendházban talált menedéket. Itt jutott rá ideje, hogy tanulmányozza azokat az embereket, akik elutasították csatlakozását a rendhez. Ő és udvara gyakran tartózkodott ott korábban is, de még sosem ilyen megalázó körülmények között. Az épületegyüttes hat hektárnyi területet foglalt el, és az egészet öt és fél méter magas fal övezte. A falon csak egy kapu nyílt, és ezt a körben futó száraz sáncárok felett átívelő felvonóhíd védelmezte. A 49 méter magas „nagy torony” hosszú árnyékot vetett Párizsra. Az épületekben háromszáz lovagot, valamint kísérőiket és lovaikat lehetett elhelyezni. Mialatt odakint tombolt a lázadás, a falak mögött viszonylag zavartalanul folyt tovább az élet. Amikor a nyugalom helyreállt, és Fülöp hazatérhetett menedékhelyéről, bizonyára gyakran eszébe jutott ez az erősség és a sok száz testvérerőd mindenfelé a királyságban, amelyekbe még ő sem léphetett be engedély nélkül. Leértékelés, felértékelés, kierőszakolt kölcsönök és adók – úgy látszott, egyik sem tartós megoldás. Új módszerre volt szükség. 1306. június 21-én a király titkos megbízást adott jogtanácsosának, Guillaume Nogaret-nak, az anagni veteránnak. A parancs példányait elküldték az ország összes püspökének, bárójának és királyi tisztviselőjének. Az irat felszólította őket a feltétel nélküli engedelmességre és a teljes titoktartásra. Pontosan egy hónappal később, július 21-én, valamennyi Franciaországban élő zsidót letartóztattak, minden tulajdonukat és pénzüket lefoglalták a korona javára. A műveletet gyorsan, hatékonyan, meglepetésszerűen, az egész országra kiterjedően és száz százalékig sikeresen hajtották végre. A király és jogásza tökéletes munkát végzett. Nagyjából azzal egyidőben, amikor Fülöp kiadta utasítását

Nogaret-nak, Kelemen pápa levelet írt az ispotályosok nagymesterének és Jacques de Molay-nak, a templomosok nagymesterének. Legfőbb uruk, a dicstelen főpap megparancsolta a nagymestereknek, hogy jöjjenek Európába, mivel „tanácskozni kívánunk veletek egy keresztes hadjáratról, együttműködve Örményország és Ciprus királyaival, hiszen ti vagytok a legjobb helyzetben ahhoz, hogy hasznos tanácsot adjatok nekünk erről, és – közel állván a római udvarhoz – mindenki másnál inkább érdekeltek vagytok a tervben”. Nem sokkal ezután tizenkét új testvért vettek fel a templomos rendbe, a Franciaországban mindenfelé elszórt tizenkét rendház mindegyikébe egyet-egyet. Valamennyien Fülöp király ügynökei voltak. A két rend nagymestere annak rendje és módja szerint válaszolt urának, a pápának. Az ispotályosok nagymestere sajnálattal fejtette ki, amiért nem tehet eleget az őt Európába hívó parancsnak, de testvérisége éppen átköltözőben van Rhodoszra, és nem hagyhatja magára társait. Jacques de Molay-t viszont nem tartóztatta sürgős elfoglaltság, ezért úgy tervezte, hogy a következő év elején érkezik Európába. Kelemen, Fülöp és Nogaret, a gyenge és erélytelen pápa, a könyörtelen király és a gátlástalan jogász – emlékezetükbe idézve az eretnekeket elemésztő máglyákat – hozzáláttak, hogy fogadják de Molay-t. A szentségtelen háromság várta vendégét.

Az álnokság szertartása Franciaország, 1307 „Mert ti hazugságnak mesterei vagytok.. (JÓB XIII,4) Jacques de Molay, Salamon Temploma lovagjainak huszonharmadik és egyúttal legutolsó nagymestere 1244 táján született FrancheComtéban, Franciaország e keleti tartományában. 1265-ben vették fel a rendbe, és mert a lovagi teendőkben gyakorlott volt, hamarosan kiküldték a Szentföldre. Mihelyt odaért, sok bírálni valót talált a rend ügyeinek menetében. A becsületes, tevékeny fiatalember a templomosok szerepét igen egyszerűnek látta: szerinte az a dolguk, hogy harcoljanak a szaracénok ellen, és akárcsak sok más keletre érkezett újonc, ennél kevesebbel nem volt hajlandó beérni. Az akkori nagymestert, Guillaume de Beaujeu-t és békepolitikáját de Molay a legjobb esetben sem tekintette másnak, mint gyávának, a legrosszabb esetben pedig a templomos eszmék elárulójának. A dogmatikus és merev de Molay nyíltan, tartózkodás nélkül, rendszeresen kifejezésre juttatta nemtetszését. De Beaujeu látszólagos passzivitása felháborította, ezért ki is jelentette, hogy ha valamikor módjában lesz, megreformálja a rendet, természetesen csak annak biztonsága érdekében. Húsz évet töltött Outremerben, a jeruzsálemi királyság fennállásának utolsó húsz esztendejét. 1285-ben Akkóban tartózkodott, és valószínűleg részt vett a város 1291. évi végső, reménytelen, de hősies védelmében. Sőt talán egyike volt azoknak, akik gyávasággal vádolták de Beaujeu-t élete utolsó perceiben. A keresztények végső veresége ellenére de Molay-t ezek a végnapok nyilván elégedettséggel töltötték el: bőséges cselekvési lehetőség nyílt a rend számára, azután meghalt az a nagymester, akit megvetett. A két évtizedes reményvesztettség egy csapásra feledésbe merült.

Reményvesztettségének részben az volt az oka, hogy de Beaujeu idején – talán szókimondó nyilatkozatai miatt – nem viselt vezető tisztséget a rendben. Pedig volt benne becsvágy, amint azt a reformokról tett kijelentése is mutatja. Röviddel de Beaujeu utódának, Thibaud Gaudinnek 1293. április 16-án bekövetkezett halála után ez a magabiztos férfi végre elnyerte jutalmát. Akkó után a tapasztalt emberek gyorsan előléptek a ranglétrán. De Molay ekkor már huszonnyolc éve volt templomos. Meggyőződéssel és – testvérei számára – meggyőzően tudott beszélni. Még abban az évben nagymesterükké választották. A reformok valóra válhattak. Miután Cipruson megválasztották, de Molay nagymesteri tevékenységét nyomban nyugati utazással kezdte. Célja az volt, hogy ismét segítséget kérjen a pápától és az európai királyoktól. Járt Spanyolországban, Franciaországban, Itáliában és Angliában. Utazása három évig tartott, ezalatt három egyetemes káptalant hívott össze: 1293 őszén Montpellier-be, 1295-1296 telén Párizsba, és 1296 őszén Arles-ba. Találkozott II. Jakab aragóniai, II. Károly nápolyi és I. Eduárd angol királlyal. 1294 decemberében jelen volt VIII. Bonifác pápa megválasztásán. Kapcsolatfelvételei és erőfeszítései azonban eredménytelenek voltak. Jakabot csak a spanyol földért vívott keresztes hadjárat érdekelte, Károly Szicília meghódításán törte a fejét, Eduárd pedig Fülöp francia királlyal háborúskodott. Végül Bonifác, ahelyett, hogy pénzt adott volna a rendnek, anyagi hozzájárulást kért tőlük saját itáliai cselszövéseihez. De Molay csalódottan tért vissza Ciprusra, ahol szorongatott helyzetben találta testvéreit. A szigeten, amely egykor mindenestől az övék volt, ekkor már nem tudták kielégíteni szükségleteiket a tulajdonukban lévő földbirtokok, Henrik király, Lusignani Guidó leszármazottja ugyanis megtiltotta, hogy akár ajándékozás, akár vétel útján több földet szerezzenek. A sziget nem lehetett egyszerre megfelelő bázis egy harcoló lovagrend és egy király számára. Az ispotályosok hamar rájöttek erre, és hozzáláttak Rhodosz

meghódításához. De Molay azonban még mindig bízott abban, hogy rendjének van esélye a Szentföldön. Úgy döntött, hogy a templomosok mindaddig maradjanak Cipruson, amíg vissza nem szerzik a szárazföld egy részét. Sikerült kapcsolatot teremtenie Henrik királlyal. Ő és a ciprusi templomosok az 1300. évet a szíriai és egyiptomi partok mentén végrehajtott rajtaütéseknek szentelték. De Molay megítélése szerint ez a templomosok kötelességei közé tartozott, de furcsa módon a portyák kudarcot vallottak. A templomosok nem voltak emberfeletti lények, nyugati segítség nélkül az állhatatosan folytatott háború doktrinája értelmetlenné vált, az új nagymester mégis tovább erőltette támadó politikáját. Ez azonban kizárólag a szentföldi mohamedánok ellen irányult. 1302 végén Ruad kicsiny helyőrsége tengeri csatát vívott egy mohamedán hajóhaddal. A testvérek súlyos vereséget szenvedtek. A túlélők nem sokkal utóbb Ciprusra menekültek; ez a csata volt a templomosok legutolsó harci cselekménye. A testvérek hiába várták a gyökeres reformokat, amelyeket elképzeltek. Az ispotályosok, akiknek szervezete ugyanolyan nehézkes volt, mint a templomosoké, megtalálták a kivezető utat: szerkezeti változásra volt szükségük, a funkció megőrzésével. A Szentföld elvesztése után a lovagrendeknek ésszerűsíteniük kellett nehézkes belső szervezetüket, egyszerűen azért, hogy egyáltalán bizonyítsák létjogosultságukat, és ugyanakkor folytatniuk esküvel fogadott hagyományos tevékenységüket: a hitetlenek elleni küzdelmet. Az ispotályosok nem ezekkel a szavakkal fogalmazták meg elképzeléseiket, de felismerték, milyen irányba kell haladniuk, és ezt az utat követték: testvériségüket nyolc „nemzetre”, vagyis nyelvterületre osztották, mindegyiknek megvolt a maga külön feladata, és új szigetközpontjuk, Rhodosz meghódítása után egyfajta tengeri rendőrséget szerveztek, amely távol tartotta a Földközitenger hajózási útvonalaitól a mohamedán kalózokat. A szerkezeti

felosztás az egész rendet mozgékonyabbá tette; tevékenységük új súlypontja összhangban állt múltjukkal és jelenükkel. Az ispotályosok tehát, tömören kifejezve, modernizálták testvériségüket, megváltoztak, hogy megfeleljenek a megváltozott követelményeknek. A templomosok nem követték példájukat. Az egyetlen „reform”, amelyet de Molay valaha is bevezetett, abból állt, hogy minden egyetemes káptalani gyűlésen emlékeztette testvéreit esküjükre, amely szerint feltétlen engedelmességgel tartoznak neki, és lelkükre kötötte, hogy takarékoskodjanak mindenütt, ahol csak lehetséges. Vezetésével a templomosok pontosan az ellenkező receptet követték, mint az ispotályosok: rendjük szerkezete még merevebb, még nehézkesebb lett, mint bármikor, és – mivel pénzügyi műveleteik sikeresek voltak –, mintha megfeledkeztek volna eredeti hivatásukról. De Molay egyszerű lovagként mondott szavai és nagymesterként véghezvitt cselekedetei között meglepő a különbség, ennek azonban igen könnyen érthető, nagyon is emberi magyarázata van: a nagymester nem volt különösebben okos ember. Ifjúként és középkorú férfiként mondott heves bíráló szavai a képzelőerő hiányából fakadtak, szűklátókörűségéből, ami megakadályozta abban, hogy valóban megértse azokat a problémákat, amelyekkel nagymestere szembekerült. Amikor azután ő maga lett a nagymester, túl későn jött rá, mennyivel könnyebb kritizálni, mint alkotó módon tevékenykedni. Ekkor kezdte nyíltan hangoztatni, hogy de Beaujeu, akinek vezetői képességeit annyit becsmérelte, az adott körülmények között nem tehetett mást. De a tizenöt, húsz vagy harminc évvel korábbi helyzet megértése nem segített neki abban, hogy eredményesen megbirkózzék az új problémákkal, éppen ellenkezőleg. Képzelőereje inkább csökkent, semmint növekedett, hiszen közben idősebb lett, fiatalkori közvetlensége és türelme konzervativizmussá és fanatizmussá ridegedett. Ilyen volt tehát az a férfi, akit V. Kelemen pápa Európába rendelt:

korosodó, régimódi, aki egész felnőtt életét katonai szolgálatban töltötte; egyszerű, szűk látókörű, többé-kevésbé képtelen a kifinomult gondolkodásra. Olyasvalaki, aki nem tartotta szükségesnek az általa vezetett szervezet megváltoztatását, és akinek reformelképzelései a kicsinyes takarékoskodásra és az engedelmesség szigorú fegyelemmel történő kikényszerítésére korlátozódtak. Amikor 1306 végén vagy 1307 elején Jacques de Molay Európába érkezett, bizonyosan nem gondolt rá, hogy bármi is alapvetően rossz lenne az általa irányított szervezetben vagy az ő irányítási módszerében. Gondolatait azok a problémák kötötték le, amelyekkel testvérei a Földközi-tenger középső és keleti medencéjében szembekerültek: nem kielégítő helyzetük Cipruson, nehézségeik a velük szemben ellenséges velenceiekkel és génuaiakkal, továbbá az, hogy a Szentföldön nem sikerült megvetniük a lábukat. E bajok egyikét sem vehette könnyedén, de szilárdan reménykedhetett több dologban is, éspedig abban, hogy mindaz, amit a rend tett, egészében helyes volt; hogy előbb vagy utóbb valamiképp visszatérnek a Szentföldre, és addig úgy folytathatják, mint korábban. Fel sem ötlött benne, hogy a kívülállók netán azt gondolhatják, a templomosok irányt vesztettek. Makacsul megcáfolt volna minden állítást, amely szerint rendje elfelejtette a hadi mesterséget, és csak élősködő bankárok alkotják; s ha valaki Krisztus hegyi beszédét idézi előtte – „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják” – a legcsekélyebb személyes jelentőséget sem tulajdonított volna ennek a szövegnek. De Molay azt az utasítást kapta, hogy rangrejtve jöjjön Európába, a lehető legkisebb létszámú kísérettel. Ennek okát nem közölték vele. Kelemen talán arra gondolt, hogy ha egy mohamedán hadsereg tudomást szerez róla: a nagymester távozott Ciprusról, felbátorodik, és megtámadja a szigetet. De Molaynak más volt a véleménye. Franciaországba érkezésekor hatvan lovagot, arannyal és drágakövekkel megrakott málhás osztagot vitt magával. A híres vörös

keresztes fehér köpennyel fedett páncélt viselő, szakállas harcosok menetét mindenki nyomban felismerte, láthatóan szándékosan keresték a feltűnést, tudatosan igyekeztek fitogtatni a rend amúgy is közismert hatalmát és ismeretlen gazdagságát. Kelemen ekkor Poitiers-ben tartózkodott. De Molay azonban, aki tökéletesen biztosra vette, hogy a pápa örömmel fogadja, előbb Párizsba ment, mert arra gondolt, hogy a francia király támogatása fontos, ha a tervezett keresztes hadjáratra valamikor majd sor kerül. Miután a lovagokat és a kincseket biztonságba helyezte a párizsi templomos rendházban, folytatta útját a királyi udvarba. Valószínűleg ez volt az első alkalom, amikor a nagymester és a király találkozott, de mindkettőnek megvoltak az elképzelései a másikról. Lehet, hogy évekkel korábban de Molay találkozott a király nagyapjával, Szent Lajossal, akit maga Fülöp voltaképpen nem ismert. Most viszont, 1307-ben de Molay ott ült az ifjú és szép király előtt, és bizonyára meglepte a nyilvánvaló családi hasonlóság, a Capet-házi uralkodók csinos külseje és jámborsága. Talán megengedett magának egy kis visszaemlékezést, és miközben – tévesen – azt hitte, idős kora, tisztsége és tapasztalatai tekintélyessé teszik, szólt a régi időkről, netán meggondolatlan összehasonlítást tett a jelennel. Tudott a király állandó pénzhiányáról és a fényes udvarról, amelyet Fülöp ennek ellenére fenntartott. Bizonyára emlékezett rá, hogy Szép Fülöp és kísérete öt évvel korábban, amikor a párizsi templomos rendházban tartózkodott, kilenc nap alatt nyolcszázhat font kenyeret, valamint kettőezerhetvenkét liter bort fogyasztott el. A fösvény nagymester szemében az ilyen pazarlás roppant erkölcstelennek tűnhetett, főként akkor, ha a számlák felborították a költségvetési egyensúlyt. Tudnia kellett arról is, milyen könyörtelen és hatékony férfi ez a Fülöp, hiszen a zsidókat alig néhány hónappal korábban űzték ki. Fülöp egyéniségének ez a fontos vonása azonban, a jelek szerint, egyáltalán nem érdekelte a nagymestert.

Fülöp a maga részéről szuverén fejedelemnek kijáró tisztelettel fogadta az idős, már őszülő lovagot. Tisztában volt vele, hogy de Molay származása szerint és mint a templomos rend tagja nem az ő vazallusa. Tudta azt is, hogy de Molay az ő terveinek útjában áll, és nincs törvényes lehetősége rá, hogy erőszakkal távolítsa el a büszke öregembert. Tudatában volt annak a szerepnek is, amelyet de Molay VIII. Bonifác pápa megválasztásában játszott, s hogy a templomosok pénzükkel az angolokat és a flamandokat éppúgy segítették, mint a franciákat. És bizonyára igen gyorsan rájött, hogy de Molay – kora és tapasztaltsága ellenére – gyermeteg ember, aki szó szerint elhisz mindent. Amikor a rend jelenlegi állapotáról érdeklődött, megkérdezte, vajon minden úgy van-e, amint lennie kellene. De Molay erre készséggel elismerte, hogy bizony nem. Megemlítette, hogy gyónásában számos testvér bevallotta, helytelenül viselkedett, voltak olyan pillanatok, amikor megsértették a szabályzatot. Ez a beismerés nem volt egyéb, mint egy öreg, fegyelmezéshez szokott nevelő sajnálkozó észrevétele a nem egészen tökéletes fegyelemről. Fülöp azonban kifejezetten érdekesnek találta. De Molay-nak és Fülöpnek volt egy közös ismerősük: Ramon Lull, a spanyol misztikus. Amióta 1302-ben Cipruson járt, Lull megírta Liber de fine című művét, benne a „harcos király” vezetésével folytatandó térítő keresztes hadjárat tervével. Lehetséges, hogy ezen az első beszélgetésen a király és a nagymester szót ejtett az ebben kifejtett javaslatokról, és de Molay-nak megmutatták a De recuperatione Terme Sanctae – „A Szentföld visszaszerzése” – című új könyvet is. Ezt Pierre du Bois, Fülöp félelmetes jogászcsoportjának nem hivatalos tagja, Guillaume Nogaret egyik kollégája írta. Művében Lull javaslatából indult ki, és ennek alapján kidolgozta a keresztes hadjárat részletes, részben reális, részben utópista menetrendjét. E lepel alatt ott rejtőzött a valódi szándék, ami nem volt más, mint a Capet-ház világuralma. Ezt még de Molay-nak is fel kellett ismernie, ennek ellenére – ha ez alkalommal valóban látta a könyvet –

tudomást sem vett róla. A beszélgetés mindkettőjük számára kielégítően ért véget. Fülöp sok mindenről értesült, amit tudni akart, de Molay pedig délnek indult, Poitiers-ba, abban a boldog tudatban, hogy a templomos rend és az uralkodó közötti jó viszony zavartalan. Ez a viszony korábban valóban jó volt, több mint egy évszázadon át – 1190-től 1296-ig – a francia királyi kincstárat a templomosok párizsi rendházában őrizték, és amikor Fülöp az államkincstárat áttelepítette a Louvre-ba, saját palotájába, udvartartásának pénzügyeit továbbra is a templomosok kezében hagyta. A testvérek csaknem minden törvényes korlátozás alól mentességet élveztek, Fülöp még nemrégiben, 1304-ben is megerősítette valamennyi előjogukat, sőt megtoldotta azzal az ígérettel, hogy „a rend ingó vagyonát sohasem fogják világi fennhatóság alá vonni, ingatlanait pedig semmikor sem teszik tönkre vagy pusztítják el”. E jó viszony fenntartásában Hugues de Pairaud testvér játszotta a központi szerepet, aki 1307-ben a templomos rend kincstárnoka volt, és akit Fülöp a királyi jövedelmek begyűjtőjévé és felügyelőjévé nevezett ki. De Pairaud, egy időben a francia udvar bennfentese, a nagymesteri cím után vágyakozott. Amikor de Molay kedvéért mellőzték, úgy vélte, hogy de Molay csak fondorlattal győzhetett a választáson. A két férfi nagyjából egykorú volt, és a maguk módján egyformán hajthatatlanok. De Pairaud, bár csalódás érte, látszólag engedelmeskedett de Molay-nak, titokban azonban a saját feje után ment. 1303. augusztus 10-én titkos szerződést írt alá Fülöppel, kölcsönös védelmi és segítségnyújtási egyezményt, amely örök időkre szólt, de főként a VIII. Bonifác pápa elleni küzdelemre vonatkozott, akit de Molay segített megválasztani, és aki ellen Fülöp most, halála után pert készült indítani. De Molay, aki erről mit sem sejtett, május végén megérkezett Poitiers-ba. A szenvedélyes Bonifác és Benedek után az új pápát nem találta megfelelő utódnak. Kelemen járatos volt mind a római, mind a

kánonjogban, pápává választása előtt a pápai udvar diplomatájaként működött. Hajlott a kompromisszumokra, amit de Molay egyszerűen a gyengeség és az állhatatlanság jelének tekintett. Amikor a nagymester első alkalommal találkozott új urával, Kelemen aggodalmasnak és ijedtnek látszott. Pápaságának tizenkilenc hónapja alatt újra és újra engednie kellett Fülöp király nyomásának. Feloldozta a királyt a bűn alól, amelyet azzal követett el, hogy pénzt zsarolt ki az egyháztól; visszahelyezte állásukba a Bonifác által elmozdított bíborosokat; tíz új kardinálist nevezett ki, akik közül kilenc francia volt; megtiltotta a flamandoknak, hogy fellázadjanak Fülöp ellen; és hozzájárult, hogy ha az ország biztonsága úgy kívánja, akkor sem Fülöpnek, sem egyetlen ivadékának nem kell betartania keresztes esküjét. Két fontos dolog volt csupán, amiben ellenállt Fülöpnek: Nogaret felmentése és Bonifác posztumusz perbe fogása. S ha Fülöp már nem ragaszkodott ezekhez, csak azért tette, hogy energiáit másra összpontosíthassa. Mindössze néhány héttel korábban Fülöp és Kelemen viharos párbeszédet folytatott, amelynek során a király szörnyű vádakkal illette a templomos rendet a meghökkent és hitetlenkedő pápa előtt. Vádakkal, amelyekre – Fülöp állítása szerint – hitelt érdemlő tanúi vannak, és amelyek – ha igazak – egész Európát és az egyház létét fenyegetik. Még ha nem is igazak, Fülöp szerint ahhoz mindenképpen elég súlyosak, hogy megérdemeljék az alapos kivizsgálást. Márpedig ilyen vizsgálatot kizárólag pápai jóváhagyással lehetett lefolytatni, hiszen a templomosok csak a pápának tartoztak felelősséggel. Fülöp tehát azt követelte, hogy Kelemen hatalmazza fel őt a mindenre kiterjedő vizsgálat vezetésére. Kelemen erre nem volt hajlandó, részben azért, mert képtelen volt elhinni Fülöp állításait. Annyira fantasztikus vádak voltak, hogy erre csak két magyarázat volt lehetséges: a templomosok vagy részesei a Krisztus elleni legszörnyűbb árulásnak Júdás csókja óta, vagy Fülöp király, „Istentől nyert” trónjának megszállottjaként, az őrület határára jutott. Ha

Kelemen enged a zsarnoki uralkodónak, a következmények mindenképpen ijesztőek lehetnek. Ha a vádak bebizonyosodnak, ez végképp megerősíti Fülöp jogát arra, hogy a „legkeresztényibb király” minőségében és az egyház védelmezőjeként uralkodjék fölötte; és mi lesz akkor, ha a lovagok ártatlannak bizonyulnak? Ez az ő diadaluk lenne, nem az egyházé, és jól képzett seregeik, valamint mindenütt megtalálható erődítményeik birtokában bosszúhadjáratot indíthatnak a francia király ellen, sőt nevetség tárgyává tehetik. Márpedig Kelemen tudta, hogy Fülöp, ha sarokba szorítják, éppoly elkeseredetten küzdene, mint a patkány, és ugyanolyan ravaszul, mint a róka. Kelemen nem látott módot a katasztrófa elkerülésére. Ez a zsákutca további kellemetlenséget is tartogatott számára. Bármennyire nem kedvelte is Fülöpöt, pápai trónusát mégiscsak a királynak köszönhette, márpedig ha Fülöp kudarcot vall, ezt a trónt éppoly ügyesen megüresíti, mint amilyen ügyesen betöltötte. Emberrablás, méreg – Kelemen előtt felrémlett elődeinek sorsa. Roppant bátorsággal mégis megtagadta az azonnali, egyértelmű választ: úgy határozott, vár, amíg a templomosok nagymesterével személyesen tanácskozhat. Lehet, hogy Fülöp nem is számított többre a játszmának ebben a szakaszában, hiszen tisztában volt Kelemen korlátaival. Neki és jogtanácsosainak még volt némi elintéznivalójuk, ezért visszatért Párizsba, ahol szertartásosan és udvariasan vendégül látta Jacques de Molay-t. Kelemen, amikor Poitiers-ben találkozott de Molay-val, valószínűleg jobban megrendült, mint bármikor, mivel a nagymester, szokásos zsörtölődésétől eltekintve, elégedettnek látszott, és boldog volt, hogy Franciaországban lehet. Kész válaszokkal érkezett a két rend egyesítésével és a korlátozott célú keresztes hadjárat megindításával kapcsolatos kérdésekre. Kelemen azonban nem volt olyan hangulatban, hogy meghallgassa ezeket. Mindent elmondott a nagymesternek a történtekről. De Molay felháborodott és

megsértődött. Fülöp vádjai közül még a legenyhébb is valótlan volt: eszerint a kincstárat azért szállították el Ciprusból, mert a rend a sorsára hagyta Keletet, és már csak Európában működik. De Molay felháborodását Kelemen örömmel látta ugyan, de hasznát nem vette. Ha Fülöp nem vonja vissza állításait, valamit mindenképpen tennie kell. Ezért azután Kelemen úgy döntött, ismét csak vár, abban a halvány reményben, hogy a késedelem és az, hogy ő nyíltan a rend pártján áll, talán arra készteti Fülöpöt, hogy megváltoztassa szándékát. De Molay – anélkül, hogy elmondhatta volna előre megfogalmazott válaszait – alighanem inkább értetlenül és zavartan, semmint ijedten, visszatért Párizsba, és megtartotta s az egyetemes káptalani gyűlést. Erre július 24-én, ezúttal is titokban került sor, semmiféle feljegyzés sem maradt fenn arról, mi hangzott el. Kevéssel később körlevelet küldtek szét Franciaország valamennyi rendházának, és ebben megújították a templomos rend szabályzatának azt a szakaszát, amely minden testvérnek megtiltotta, hogy a rend szokásairól és szertartásairól a testvéreken kívül bárkivel beszéljen. Nagyjában ugyanekkor híre járt, hogy a királyi udvarral kapcsolatban álló Hugues de Pairaud testvér kijelentette: mindazon testvérek, akiknek valami okuk van rá, hogy elhagyják a rendet, sietve tegyék meg, mert iszonyú szerencsétlenség fenyeget. De Molay Párizsból ismét visszatért Poitiers-ba. Szemlátomást biztos volt benne, hogy mesterkéletlen, őszinte visszautasítása elegendő volt ahhoz, hogy eloszlasson minden kételyt. Ezúttal két memorandumot adott át a pápának. Az első tömören elvetette a ciprusiakkal és az örményekkel együtt indítandó keresztes hadjárat gondolatát: a ciprusiak csak kicsiny hadsereget tudnának kiállítani, az örmények pedig megbízhatatlanok. Kifejtette továbbá, hogy a helyi háborúkban szerzett saját tapasztalatai alapján úgy véli, egy korlátozott keresztes hadjáratnak nincs kilátása maradandó sikerre, a Szentföldet csak nagyszabású erőfeszítéssel lehet visszahódítani,

márpedig a jelenlegi európai politikai légkörben valószínűtlen, hogy ez a közeljövőben megvalósítható. Második memoranduma a két rend egyesítésének kérdésével foglalkozott. Eszerint ez éppoly kevéssé kívánatos, mint egy korlátozott célkitűzéssel indított hadjárat. Érveit hosszabban is kifejtette: emlékeztetett rá, hogy az ötlet először 1274-ben merült fel, és rámutatott, hogy akkoriban a kasztíliai király ellenállása miatt vetették el. Most jelentette ki, mindössze két érv szól mellette: az egyesülés számottevő megtakarításokkal járna, és az egyesült rend olyan erős lenne, hogy ellen tudna állni mindenféle világi beavatkozásnak. Az egyesülés ellen szóló érvek száma viszont tömérdek. Itt van például a dolog lelki oldala: nem helyes rákényszeríteni azt, aki egy bizonyos életmódot választott, hogy másikkal cserélje fel. És van emberi vonatkozása is: a templomosok – szerinte – közismerten vitézebbek, mint az ispotályosok, és ha a kettőt együvé erőltetnék, könnyen lehet, hogy saját hírnevüket féltve viszálykodni kezdenének. Itt van továbbá az igazgatás szempontja: az egyesítés azt jelentené, hogy minden hivatali hely kétszeresen lenne betöltve; hogyan döntik majd el, melyikük maradjon meg állásában, illetve melyiküket fokozzák le, kérdezte. Ezzel azt sejtette, hogy ami őt magát illeti, minden bizonnyal nem mondana le önként tisztségéről. Felvetődik továbbá az ingatlanok kettősségének problémája: minthogy ugyanabban a városban mindkét rendnek vannak rendházai, valakinek el kell döntenie, hogy az egyiket, vagy a másikat zárják-e be, vagy megmaradjon-e mindkettő. Ilyen nagy horderejű változásokat az idős ember nem tudott felfogni. Nyilvánvaló és természetes, hogy már kezdettől fogva előítéleteket táplált az ispotályosokkal szemben, nem is sokat bajlódott a memorandum megfogalmazásával, mert még ha feltételezzük is, hogy valamennyi észrevétele helytálló volt, akkor sem volt bölcs dolog, hogy elismerte: Krisztus katonái olyan alantas gondolkodásúak, hogy netán féltékenyen egymásnak esnek a világi

dicsőség miatt, vagy ő maga annyira büszke, hogy képtelen lemondani más javára a tisztségéről. A válaszadás azonban megtörtént, Kelemen pedig egyetértett vele. Nem sokkal később a memorandumok másolatait megküldték Fülöp királynak. Néhány heti nyugalom következett. Kelemen elhárította Fülöpnek a vizsgálat lefolytatására irányuló újabb és újabb követeléseit. Augusztus 2-án az angliai templomosok kérésére bullát küldött I. Eduárdnak, amelyben mentesítette a rendet az angol király által kivetett tized fizetése alól. Kelemen ezen kívül a templomosokat „legkedvesebb fiai”-nak nevezte, Krisztus derék lovagjainak, akik a kereszténység szent helyeinek védelmében megszokták, hogy elviselnek minden veszedelmet. Álláspontja világos volt és talán folytathatta is volna a passzív ellenállásnak ezt a stratégiáját, egészen addig, amíg Fülöp valamiképpen kénytelen változtatni a magáén, ha de Molay nem tesz újabb lépést. Az az érzés, hogy titokban gyanúsítják, de nyíltan semmit sem hoznak fel és semmit sem tesznek ellene, túl nagy megterhelést jelentett a nagymester számára. Újból meglátogatta a pápát, és Kelemen augusztus 24-én szerencsétlen hangú levelet írt Fülöp királynak. Közölte vele, hogy Jacques de Molay-nak elege van a suttogva terjesztett hazugságokból és rágalmakból; ha vádak vannak a rend ellen, mondják ki nyíltan, de ez az alattomos, titkolózó viselkedés tűrhetetlen. De Molay tökéletesen bizonyos benne, hogy minden vád alaptalan és megcáfolható, a rendet fel fogják menteni, ezért most ő kéri a hivatalos vizsgálatot. „Az egész olyan képtelenségnek tetszik – írta Kelemen –, hogy nem hihetünk benne,” de azért – ígérte a királynak – hozzákezd a vizsgálathoz. Pontosan három héttel később, szeptember 14-én Fülöp a Pontoise közelében lévő maubuissoni apátságban tartózkodott, néhány mérföldre Párizstól északra. Innen adta ki parancsát a királyság valamennyi sénéchaljának (tartományi kormányzójának) és bírósági

tisztviselőjének. A parancsot lepecsételték, és azt az utasítást adták, hogy a pecséteket csak október 12-én éjjel szabad feltörni. Szeptember 23-án, kilenc nappal a parancs kibocsátása után a király új feladattal bízta meg Guillaume de Nogaret-t. Eddig csak „a királyság legfőbb jogásza” volt, továbbra is kiközösített, bűnös lélek, most viszont Franciaország kancellárja és királyi pecsétőr lett, vagyis kiközösített személy töltötte be az ország legfőbb nem katonai tisztségét, a király után ő lett a második ember. Október elején Fülöp király sógornője, Valois Katalin meghalt. Temetésére állami szertartás keretében október 12-én került sor, és a templomosok nagymestere abban-a különleges megtiszteltetésben részesült, hogy egyike lehetett Katalin koporsóvivőinek. Másnap hajnalban, október 13- án, pénteken, őt és ötezer templomost a király emberei letartóztattak Franciaországban.

6. RÉSZ A PEREK 1307-1314 Ártatlan eretnekek Franciaország, 1307. október 14-1310. április 7. „Nyelved ártalmakon elmélkedik, s olyan, mint az éles olló, te álnokságnak mestere.” (ZSOLTÁROK III ,4) A 14. század elején a párizsi egyetem Európa-szerte híres oktatási központ volt, a körmönfont érvelés iskolája, olyan hely, ahol teológiai, politikai és jogi kérdéseket elemeztek, majd válaszoltak rájuk – nem elméleti módon, hanem gyakorlatiasan, az emberek mindennapi életére alkalmazva. Királyok, államférfiak és egyházi személyiségek fordulhattak az egyetemhez útmutatásért fontos ügyekben. A tudós egyetemi professzorok értelmezték a Biblia szövegét, véleményt mondtak állami és diplomáciai problémákról, eszmeileg támogatták az új törvényeket – ha helyesnek ítélték őket. E támogatás nélkül az új egyházi és állami törvényeknek kevés esélyük lett volna rá, hogy elfogadják őket, vagy hogy tartósan fennmaradjanak. Ez volt az oka, hogy 1307. október 14-én Guillaume Nogaret gyűlésre hívta egybe az egyetem legkiválóbb professzorait a Notre-Dame székesegyház káptalani termébe. A helyet jól választotta meg: sikerült hangsúlyoznia annak a beszédnek szent célját, amelynek elmondására készült. Nogaret szándéka az volt, hogy a baccalaureusoknak, tudósoknak, a vallási és világi tudományok magisztereinek gyülekezete előtt bejelentse: az egész templomos rend eretnek, undorító és romlott.

A templomosok előző napi letartóztatása mindenkit megrázott és elképesztett Franciaországban. Az akció jóformán minden zavaró mozzanat nélkül zajlott le, az ötezer templomos közül csak mintegy húsznak sikerült elkerülnie az elfogatást. A foglyokat magánzárkában helyezték el, nehogy érintkezhessenek egymással vagy bármelyik barátjukkal, rokonukkal, ismerősükkel abból a világból, amelyből egyik pillanatról a másikra kiszakították őket. A titoktartás teljes volt, a műveletre egy időben került sor az egész országban. Az eredményes szervezés bizonyára büszkeséggel és elégedettséggel töltötte el Nogaret-t, másokra viszont megfélemlítően hatott. Vitathatatlanul bámulatra méltó mestermunka volt, Fülöp király és Nogaret azonban tudta, hogyha semmi egyebet nem tesznek, az első megdöbbenés elmúltával elhangozhatnak bíráló észrevételek, főként azért, mert a templomosok egyházi személyek. Letartóztatásuk ilyen körülmények között az egyházi immunitás nyílt megsértése volt. Nogaret-ra ekkor az a feladat hárult, hogy bebizonyítsa: érdemtelenek voltak előjogaikra, sőt mindenfajta jogi védelemre. Nogaret-nak egyáltalán nem volt rossz előérzete, amikor a tudósok gyülekezete elé állt. Minthogy a szívük legmélyéig megfélemlítették mindannyiukat, biztos volt benne, hogy sikerül meggyőznie őket, hiszen gyakorlott és ügyes szónok volt. A maubuissoni parancsot ugyan Fülöp írta alá, de ő, Nogaret fogalmazta meg, és minden szava azt szolgálta, hogy a templomosokat az emberek szemében vallási és erkölcsi tekintetben egyaránt ellenszenvessé tegye. „Kegyetlen dolog, siralmas ügy, borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róla; megvetésre méltó bűncselekmény ez, förtelem, visszataszító cselekedet, undorító becstelenség, szinte embertelen, velejéig idegen az emberi természettől az, ami – hála több megbízható személy jelentésének, íme, tudomásunkra jutott. Mélységesen lesújtott bennünket, és arra késztetett, hogy végső rémületünkben egész testünkben reszkessünk…” Ezek csupán a parancs kezdősorai. Amikor 13-án, pénteken, a

hajnali órák sötétjében az egyszerű emberek, márpedig az ország törvényszolgái és bírái köznapi emberek voltak, ezeket a szavakat elolvasták, mintha a végítéletből, a titkolt bűnök ijesztő látomásából kaptak volna ízelítőt. De ezúttal nem szellemekről vagy kísértetekről, nem rémült gyermekek lidérces álmairól volt szó, hanem olyan emberekről, akiket ismertek, saját falujukban vagy városukban élő férfiakról. Ezért azután, amint megvirradt, útnak indultak, hogy oly becsületesen és törvényesen, amennyire csak tudták, letartóztassák szomszédaikat, a templomos rend lovagjait és szolgáit, abban a tudatban, hogy ezek az emberek az elképzelhető legocsmányabb tetteket követték el Krisztus és Isten ellen: amikor beléptek a rendbe, együtt és külön-külön megtagadták Krisztust és leköpdösték a képmását; ezután szájoncsókolták egymást, csókkal illették társaik köldökét és végbélnyílását, végül pedig valamennyien meghajoltak egy emberfej alakú bálvány előtt, istenként imádva azt. A templomosok letartóztatásakor nem került sor ellenállásra, és ugyanez volt a helyzet a Notre-Dame székesegyházban is, amikor Nogaret elismételte tudós hallgatósága előtt a parancs lényegét. Az egyetemi személyiségek a borzalmas vádaktól döbbenten nem tehettek mást, mint hogy tudomásul vették a hallottakat, és egyetértettek az intézkedéssel. Nogaret bejelentette, hogy minden vádpontot igen hamar megerősítenek majd az emberei előtt tett őszinte és önkéntes vallomások, köztük a rend legmagasabb tisztségviselőié is. Tizenegy nap telt el. Október 25-én a tudósok ismét összegyűltek, ezúttal a párizsi templomos rend nagytermében. Öt férfit hoztak fel az épület alatt lévő föld alatti börtönből: négy templomos lovagot és a nagymestert, Jacques de Molay-t. De Molay Isten nevében és valamennyi testvére érdekében szólt, köznyelven, vagyis franciául beszélt, hogy mindenki jól megérthesse, amit mond. Bevallotta, hogy bár rendje valamikor nemes és szent volt, de „…az emberi nem ellensége mindenkor igyekszik elpusztítani mindent, amit csak tud.

Ennek az ellenségnek ravaszsága juttatta őt a végromlásba. Azok, akiket felvesznek a rendbe, belépésükkor megtagadják Jézus Krisztus urunkat, a mi Megváltónkat, nem törődve lelkük nyomorúságos elvesztésével, továbbá leköpdösik a keresztet, és rajta Jézus Krisztus képmását…, semmibe véve Őt. Az említett felvétel alkalmával hasonló módon más szörnyűségeket is elkövetnek.” Istennek hála – folytatta ezután –, ezeket a dolgokat Fülöp, a legkeresztényibb király, „a fény küldötte, aki előtt semmi sem marad rejtve”, napvilágra hozta. Kérte hallgatóit, járjanak közbe a királynál és a pápánál, hogy őt és embereit, akik mindnyájan szánalmas bűnösök és megbánták vétkeiket, oldozzák fel, és állítsák őket egyházi törvényszék elé. Felháborodva, meghökkenve és lélekben lesújtva attól a szörnyűséges felforgatástól, amely körülöttük végbement, zavarodottságukban szinte megbűvölten hallgatták a vallomást a tudósok a templomosok házában, és később az emberek mindenfelé Franciaországban. De Molay nyílt levelet intézett testvéreihez, felszólítva őket, valljanak be minden gaztettet, amit elkövettek. Áradni is kezdtek a vallomások. Néhány napon belül egyedül Párizsban harmincnyolcan tettek beismerő vallomást, a következő néhány hét alatt további százan. Ugyanez az előbbi minta szerint mindenfelé megismétlődött, a lovagok, sergent-ok, papok és szolgáló testvérek mind beismerték romlottságukat és bűnösségüket. Hugues de Pairaud, a rend kincstárnoka tette a legrészletesebb vallomást; nemcsak a szentségtörő felvételi szertartást ismerte be, hanem azt is, hogy néhány testvért ő maga vett fel a rendbe ilyen módon, továbbá hogy „látta, kezében tartotta, végigsimogatta és imádta” azt a fej alakú bálványt, amelynek a templomosok minden evilági hatalmukat és gazdagságukat köszönhették, amitől virágba borultak a fák, termékennyé lettek a földek és amely halált hozott ellenségeikre. Fülöp király egész sereg levelet írt a szomszéd országok uralkodóinak „avégett, hogy úgyszintén gyarapodhassatok

hitetekben”. Folyamatosan tájékoztatta őket az események menetéről, közölte velük, hogy amit a templomosokról beszélnek, az mind igaz, igaznak is kell lennie, hiszen az emberek nem ismernek be olyasmit, amit nem követtek el. Kétségtelen, hogy a jövő hónapban, vagy nem sokkal később, az egész undorító, de szükséges per befejeződik, a rendet elítélik és feloszlatják, valamennyi érdekelt megelégedésére, beleértve magukat a templomosokat is, mivel ők már elítélték önmagukat, most pedig megadóan vezeklésre, feloldozásra és az egyház bocsánatára áhítoznak. Fülöp balszerencséjére királyi szomszédai nem hitték el, hogy igazat mond. Hiába volt egy szent ember unokája, mindenki tisztában volt vele, hogyan uralkodott addig: háborúskodással, durva adóztatással és többszöri pénzleértékeléssel. Mindenki hallott az anagni emberrablásról, és arról is, miképpen befolyásolta a király Kelemen pápa megválasztását. E tényektől függetlenül is nyilvánvaló volt a templomosok meglepő beismerésének oka, hiszen a keresztény világban mindenki ismerte az inkvizíciót, Fülöp gyóntatója pedig történetesen Franciaország főinkvizítora volt. Az inkvizíció – vagy említsük inkább szigorúan objektív hivatalos nevén: a Szent Hivatal – a római katolikus egyház törvényszéke volt, amely az eretnekség, a hitetlenség és a vallás ellen elkövetett más bűntettek feltárásával, elfojtásával és megbüntetésével foglalkozott. 1248-ban IV. Ince pápa hozta létre állandó ítélőszékként, irányítását pedig főként a dominikánusokra bízta. Hivatalosan jóváhagyott módszereinek könyörtelen alkalmazása révén hamarosan új nevet kaptak: a régiből szójátékot faragva a dominikánusokból „Domini canes”, azaz az Úr kutyái lettek. Kevés más emberi találmány versenghetett az inkvizíció kettős kutyaszorítójának körmönfont és találékony módszereivel. Ennek alaptétele: ha valakit eretnekséggel vádolnak, annak biztosan alapos oka van, illetve hogy bárki megvádolhat eretnekséggel bárkit – a vád alatt álló eretnek kivételével, akiben, akár bizonyított volt már

eretneksége, akár nem – bízni nem lehet. Ahelyett, hogy a vádlottat mindaddig ártatlannak tekintették volna, amíg bűnét rá nem bizonyították, inkább bűnösnek tartották, amíg ártatlansága be nem bizonyosodott. A legjobb, amiben a vádlott reménykedhetett, az volt, hogy végigjárja a beismerés és a megbánás útját, akkor is, ha nincs mit bevallania, és a vezeklés fejében bízik a megbocsátásban. A vezeklés lehetett egyszerű pénzbírság, de tömlöc is, kenyéren és vízen. Azokat a vádlottakat viszont, akik nem voltak hajlandók bevallani bűnüket, vagy akik vallottak ugyan, de utóbb visszavonták vallomásukat, az egyház kiközösítette, és evilági büntetés céljából átadta a világi hatóságoknak. Ez azt jelentette, hogy vagyonukat az állam elkobozta, utódaiknak két nemzedékét kizárva a közhivatalokból, magukat pedig megégette. Ha szerencséjük volt, megfojtották őket a máglyán; ha nem, elevenen égtek el. A vétkesség feltételezése miatt gyakorlatilag nem volt rá lehetőség, hogy az eretnekséggel gyanúsított személy védelmezze magát. Mindazok, akik kapcsolatba kerültek vele, automatikusan maguk is gyanúba kerültek. A védekezés egyetlen útja, amely a vádlott előtt nyitva állt, az volt, hogy közölte azok névsorát, akiket ellenségeinek tartott, abban bízva, hogy a listán ott van feljelentőjének neve is. De még ha így is volt, neki még akkor is be kellett bizonyítania ártatlanságát, vagyis vallomást tennie, továbbá meg kellett békélnie az ítélettel. Ha bármely okból nem vallott, a Szent Hivatalt többféle módszer alkalmazására hatalmazták fel, hogy meggyőzze (esetleg nem is létező) hibájáról. A durvább módszerek igen változatosak voltak. A vádlottat egyszerűen megkötözték és rongyot tömtek a szájába, ezután vizet öntöttek a rongyra, amitől az megduzzadt, vagy orrlyukaiba zúdítottak egy vödörnyit. Ha csak kissé hibáztak az adagolással, a vádlott megfulladhatott. Máskor egy verembe – az úgynevezett kútba – tették, amely nem volt szélesebb, mint ő maga, és otthagyták éhen, amíg megértette és beismerte eretnekségét. Voltak bonyolultabb módszerek is: a gyanúsítottat a hírhedt kínpadra

vonták, és addig nyújtóztatták, amíg combjának és vállának ízületei kiugrottak vápájukból. Máskor egyszerűen vasra verték, csuklóira, bokájára és nyakára bilincset raktak; lábát zsírral kenték be és lobogó tűz fölé tartották. Ha különösen makacsnak mutatkozott, betették a strappadóba. Ez a gyalázatos találmány nem volt egyéb, mint egy kötél és egy csiga. Az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe. Ekkor a kötelet elengedték, az illető tehát a padlóra zuhant, esését azonban, mielőtt a padlóhoz ütődött volna, megállították, hogy minél nagyobb szakítóerő hasson a vállára és a karjára. Ha kedvük úgy tartotta, tökéletesíthették a módszert oly módon, hogy az eretnekséggel vádolt ember bokájára, köldökére, illetve férfiak esetében a nemi szervére súlyokat akasztottak. Mindezeket a módszereket – és másokat is – igénybe vettek, hogy vallomást csikarjanak ki a Franciaországban bebörtönzött templomosokból. De nem minden tortúra volt ilyen durva. Nogaret és csatlósai kifejlesztettek néhány sokkal kifinomultabb módszert is, amelyek gyakran hátborzongatóan hasonlítanak a „modern” eljárásokhoz. Az áldozatot szakadatlan vallatásnak vetették alá, éspedig a kihallgatás mesterségében járatos, egymást váltó személyek által. A válaszokat elferdítették, meghamisították, az áldozatot nem engedték aludni, vizelni vagy beleit kiüríteni, magánzárkában tartották; közölték vele, hogy összes barátja, akit azonos vádakkal tartóztattak le, már vallomást tett, és amikor a megtörés jelei mutatkoztak, rokonszenves, barátságos modorú új vallató lépett a cellájába, és rávette a foglyot, hogy saját érdekében tegyen vallomást. E technika szakavatott alkalmazásával jóformán mindenkit rá lehetett venni, hogy szinte bármit bevalljon. Ritkán akadt olyan ember, aki a kínzásoknak egészen a haláláig ellen tudott volna állni, ami a szabadulás egyetlen útja volt. Puszta megfélemlítéssel is ki lehetett csikarni a vallomást, némelykor elég volt, ha csak megmutatták a vádlottnak a kínzóeszközöket, vagy kényszerítették,

hogy végignézze más áldozatok megkínzását. Ha ez nem vezetett eredményre, saját megkínzatásának gyötrő fájdalma általában elérte a kívánt hatást. Egyes esetekben úgy gondolták, nem lenne célszerű, ha a fogolynak nyílt sebeket okoznának; ilyenkor finomabb módszereket alkalmaztak, és az áldozat kínjában és zavarában, amikor nem engedték meg neki, hogy elvégezze emberi szükségleteit, válaszai értelmét pedig kiforgatták, beismert bármilyen vétket, amit neki tulajdonítottak, sőt el is hitte önmagáról, hogy bűnös. Az agymosás, az ideológiai átnevelés századunk kifejezései, de technikájuk és maga a jelenség ősi, a Szent Hivatal hitvány találmánya. És az inkvizíció mélységes iszonyata abban áll, hogy azok az emberek, akik elrendelték a kínzásokat, sőt talán még azok is, akik ténylegesen véghezvitték, mindezt Krisztus nevében cselekedték, az isteni szeretet nevében, és abban az őszinte hitben, hogy nekik, és csakis nekik van igazuk; hogy tetteik keresztényiek, és áldozatuk lelki üdvét szolgálják. Az egyik templomos, beismerő vallomása után elmondta, hogy kínvallatói holtrészegek voltak. Nos, lehet, hogy így volt, feltéve, hogy a vallásos hiten kívül egyáltalán élt még bennük emberi érzés. Egy másik, ötven év körüli testvér szavai szemléletesen tükrözik azt a teljes összeroppanást és megszégyenülést, amit ezek az élmények az átlagemberből kiválthattak. Elmondta, hogy beismerte: „A rendnek tulajdonított minden bűn igaz, sőt azt is [bevallotta volna] hogy ő ölte meg az Urat, ha ezt kérdezik tőle.” Bármit, csak hagyják abba, hagyják békén. A meggyőzés eszközei, amelyeket de Molay esetében alkalmaztak, hogy kicsikarják tőle első vallomását, valószínűleg az enyhébbek közé tartoztak, bűnösségét mégis teljes mértékben beismerte, nyilvánvalóan őszintén. Azt a támogatást és egyetértést, amit Fülöp a jelek szerint a többi uralkodótól várt, nem kapta meg. Ránk maradtak Aragóniai Jakab és az angol Eduárd Fülöphöz írott levelei. Mindkét király – elsősorban Jakab, akinek országában az autodafé (hittény, hitcselekmény), az inkvizíció kegyetlenségének a leglátványosabb megnyilvánulása

divatban volt – jól ismerte a Szent Hivatalt, és egyikük sem volt hajlandó hitelt adni a templomosok elleni rágalmaknak, még akkor sem, ha a vallomások látszólag alátámasztották őket. Eduárd egyszerűen azt válaszolta, hogy szerinte a vádakat „több mint képtelenség elhinni”, Jakab pedig, miután „nemcsak csodálkozásának, hanem nyugtalanságának is” hangot adott, hozzáfűzte, hogy „ezek a szerzetesek nagy és szívesen látott szolgálatokat tettek elődeinknek a hit felmagasztalása által, megsemmisítették a kereszt ellenségeit, bátran ontották vérüket, nem féltek a haláltól, sokan közülük életüket áldozták… mivel pediglen minket az egyház nem kért fel rá, és minthogy semmilyen ügy nem jutott tudomásunkra, nem járhattunk el ellenük, és valószínűleg nem is fogunk eljárást indítani”. Ennek ellenére 1307 őszén Fülöpnek minden reménye meglehetett rá, hogy az általa támasztott nyugtalanság gyorsan elcsitul. A templomosok beismerésének – bárhogyan csikarták is ki – és a könnyed tollú Nogaret-féle propagandának túl nagy volt a súlya, semhogy a franciák többsége kételkedni merészelt volna. A rend hivatalos feloszlatásához már nem hiányzott más, csak a pápai jóváhagyás. Ki is dolgozhattak valamilyen, többé-kevésbé tisztességtelen megoldást az egész elítélendő ügy lezárására, Kelemen pápa azonban váratlanul – és bátran – egyszerre leszögezte saját jogait az ügyben. Első, írásban rögzített lépéseként október 27-i keltezéssel levelet írt Fülöpnek. Felháborodását és állításainak cáfolhatatlanul helytálló voltát még Fülöp is kénytelen volt komolyan venni. Kelemen azzal a nyomatékos megállapítással kezdte, hogy az egyház vezetése és az egyház ügyeiben való ítélkezés a pápa elidegeníthetetlen joga. Ezután bírálta Fülöp vakmerő szembeszegülését, amelyet a templomosok letartóztatásával követett el. „E tettek – írta – fájdalmas meglepetést okoztak nekünk, elszomorítván bennünket, hiszen Te mindig nagyobb jóakaratra találtál nálunk, mint a többi főpapnál, akik a Te idődben a római

egyház fejei voltak.” Még Fülöpnek is el kell ismernie ennek az állításnak igaz voltát, mégis „elkövetted ezeket a támadásokat azon személyek és az ő jószágaik ellen, akik a római egyház közvetlen alattvalói”, ami pedig mind közül a legocsmányabb, „e váratlan tetteidre mindenki úgy tekint, éspedig okkal, hogy sértő megvetést tanúsítasz irányunkban és a római egyház iránt”. Kelemen nyíltan kimondta, amit gondolt, és ezt csak ő, a pápa tehette meg. Leleplezte a letartóztatások törvénytelen voltát, rámutatva, hogy Fülöp cselekedetét nemcsak a templomosok, hanem a Szentszék elleni támadásnak is tekinti. Levelét november 22-én a Pastoralis praeeminentiae elnevezésű bulla kibocsájtása követte, amelyben felszólította valamennyi keresztény ország királyát, hogy Fülöp példáját követve tartóztassák le a templomosokat országukban, de a pápaság nevében. Ez nem jelentette, mintha Kelemen is arra a belátásra jutott volna, hogy a templomosok vétkesek, mert „ha a feltételezésekről bebizonyosodik, hogy nem igazak, és ez kiderül, öröm támad majd a szívekben. Javasoljuk ezért, hogy haladéktalanul vizsgálják ki, mi az igazság.” Ez a beavatkozás gyökeres fordulatot hozott a bírósági eljárásban. Kelemen ezzel az ügy középpontjába állította önmagát, mindannak, ami ezután történt, rá való hivatkozással kellett történnie. Minthogy pedig átvette a jogi eljárás irányítását, módjában állt létrehozni saját vizsgálóbizottságát, azzal a céllal, hogy hiteles bizonyítékokat gyűjtsön, olyan bizonyítékokat, amelyek kínvallatás nélküli kihallgatások eredményei. 1307 decemberében Kelemen két bíborost küldött Párizsba, hogy megkezdjék a vizsgálatot. Ez eléggé céltalan kezdeményezés volt, hiszen a két férfi csupán az inkvizítorokat és a király tanácsosait kérdezte meg, mit tartanak ők igaznak. A Kelemennek visszavitt válaszok szerint minden vallomás elfogadható és szabályszerű. Kelemen nyomban visszaküldte a bíborosokat Párizsba, azzal a külön utasítással, hogy beszéljenek magukkal a templomosokkal.

Megtették, és új jelentésük drámaibb nem is lehetett volna. Jacques de Molay, Hugues de Pairaud és több mint hatvan további templomos visszavonta vallomását. A pápa és a király most összecsapott egymással. Fülöp már túlságosan belekeveredett az ügybe, semhogy visszavonulhatott volna. Csak a teljes diadal jelenthetett győzelmet számára: ha a rendet bűnösnek találják, ha ezután feloszlatják, főként pedig, ha megkapja a rend pénzét és birtokait. Ennél kevesebb nem lett volna elég. Ha a templomosokról kiderül, hogy ártatlanok, könnyen bosszút állhatnak rajta. Ha egyes templomosokat bűnösnek találnak, de valamennyiüket nem, az sem kielégítő megoldás: ha a rendnek bármely részlege fennmarad, Fülöp mindig és mindenütt veszélyben lenne, bárhová is megy. Ő legalábbis így gondolta, és az ügynek ebben a szakaszában már nem csupán a pénz, a föld és saját élete volt a tét, hanem a tekintélye is. Ha sikerül lelepleznie és megsemmisítenie ezt a nemzetközi eretnekséget, akkor ő, Fülöp lesz a keresztény világ feje, bármilyen más fordulat révén úgy fognak rá tekinteni, mint fanatikusra, nagyzási hóbortban szenvedőre és haramiára. Ezen a ponton a per egyik legkülönösebb fordulatára került sor. Némely ember rendkívüli dolgokra képes, ha arról van szó, hogy becsapja önmagát. Fülöp, aki ösztönösen megérezte, hogy egyedül a fenntartás nélküli személyes meggyőződés teheti képessé, hogy leküzdje Kelemen ellenállását, valóban hinni kezdett a templomosok bűnösségében. Ha azt mondta róluk, hogy eretnekek, akkor azok is. Az ilyen szellemi artistamutatványok egyáltalán nem szokatlanok az inkvizítorok esetében, de ha olyan emberrel fordulnak elő, akinek kezében diktátori hatalom van, és ez párosul saját isteni származásába vetett hitével, akkor könnyen robbanó, halált okozó elegyet alkothat. Fülöp gondolatairól rendkívül nehéz képet alkotnunk. De Molay vallomásának visszavonása utáni tettei olyan következetességet

mutatnak, ami csak abból a határozott meggyőződésből fakadhatott, hogy mindenki más hazug és csaló. Kelemen 1308 februárjában felfüggesztette a franciaországi inkvizíció eljárását, és úgy döntött, hogy minden bizonyítékot össze kell gyűjteni, be kell terjeszteni, majd pedig becsületesen és igazságosan ki kell értékelni. Fülöp – de Nogaret mesteri segítségével – nyomban propagandahadjáratot indított a pápa ellen. Ugyanebben a hónapban a Kelemen felügyeletére bízott néhány templomos egyike megszökött abból az épületből, ahol őrizték, és ezzel akaratlanul eszményi lehetőséget teremtett a propagandistáknak. Franciaországszerte névtelen mocskolódó gúnyiratokat terjesztettek, amelyek azt állították, hogy ez a szökés a bűnösség újabb beismerése. Azt is hozzáfűzték, hogy ha Kelemen egyetlen fogoly templomost sem képes őrizni, akkor nem tarthat rá igényt, hogy több ezret bízzanak őrizetére – holott ezt kívánja. Az írás sejteni engedte, hogy a pápa, aki az eretnekek pártját fogja, nem jobb maguknál az eretnekeknél. Kelemen közismert nepotizmusának maró bírálata olyan gyanúsításokkal keveredett, amelyek szerint a templomosok megvesztegették. A rosszindulatúan tálalt konkrét adatok az igazság látszatát kölcsönözték a koholmányoknak, és mindezeket gondosan megválasztott bibliai idézetekkel tűzdelték teli, amelyek Fülöp becsületességét és Kelemen züllöttségét voltak hivatva alátámasztani. Az ilyen alattomos támadásokat Kelemen nem tudta kivédeni. Járatos volt a jogban, de a hazudozásban nem; értett a diplomáciához, de a kétszínűséghez nem. Mégis állhatatosan kitartott, hitt az evilági törvényességben és az egyház tekintélyében. Fülöp szembeszállt mindkettővel, amikor a párizsi egyetem szorongatott helyzetben lévő jogtudósai és teológusai elé terjesztette azt a hét kérdést, amelyekkel az volt a célja, hogy épp e két vonatkozásban – vagyis a törvényesség és az egyházi tekintély szférájában – bizonyítsák tetteinek helyességét. Az egyetem tudósainak egy hónapra volt szükségük, hogy megfogalmazzák

válaszaikat, és amikor a munkával elkészültek, Fülöpnek valószínűleg nem sok öröme telt bennük, mivel az alázatos hangvétel ellenére a király „jelentéktelen pártfogoltjai” – amint magukat nevezték – hajbókolva és udvariasan (és nyilván életüket féltve) azt közölték, hogy sem jogi, sem vallási alapja nincs hozzá, hogy az eljárást folytassa. A legkellemetlenebb mégis az volt, hogy a jogászok úgy találták, ha a rendet feloszlatják, Fülöpnek nem lenne rá törvényes alapja, hogy igényt támasszon a rend javaira, birtokaira és pénzére. Fülöp nem csüggedt el, hanem összehívta az általános rendi gyűlést. Ez persze nem volt demokratikus parlament, amint azt neve alapján gondolhatnánk, sokkal inkább a zsarnokság újabb eszköze. 1308. május elején a nemesség, a papság és a közrendűek mintegy kétezer képviselője Tours-ban gyűlt össze, hogy egy hétig vagy még tovább hallgassák Nogaret-nak és cinkosainak erőszakos és ügyes szóáradatát. Amikor megpróbáltatásuk véget ért, a képviselők kötelességtudóan írásba foglalták lelkes és őszinte egyetértésüket, kinyilvánítva, hogy osztoznak Fülöp véleményében, amely szerint a templomosoknak halállal kell lakolniuk bűneikért. Fülöp, bízva alattvalói támogatásában, és abban a biztos tudatban, hogy Kelemen gyakorlatilag ugyanúgy fogoly francia földön, akárcsak a templomosok, továbbá mivel tisztában volt vele, hogy a közhangulat Kelemen ellen fordult, Poitiers-ba utazott, hogy szemtől szembe találkozzék a pápával. Nem egyedül ment, elkísérte fivére, vele voltak fiai, továbbá számos báró, püspök és közember, valamint egy gyalogosokból és íjászokból álló kisebb hadsereg. Erőfitogtatása élénk ellentétben állt Kelemen evilági tehetetlenségével. A főpap és az uralkodó kölcsönös tiszteletet színlelve találkozott. Május 29-én nyilvános konzisztóriumi ülésen vettek részt. Az egyház ügyeinek megtárgyalására összegyűlt bíborosok tanácsában ez alkalommal is Kelemen elnökölt, de ez a rendkívüli konzisztórium nem volt egyéb, mint olyan fórum, amelynek segítségével a király nyíltan támadhatta a pápát.

A vezérszónok Guillaume de Plaisians, a király másik jogtanácsosa volt. Beszédét Christus vincit, Christus regnat,Christus imperat! – Krisztus győz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik! – felkiáltással indította. Meggyőző erejű nyelvi fordulatokat használt, az érzelmekre kívánt hatni, és ez tökéletesen sikerült is. Összefüggéstelen valós tényekből indult ki, majd annak ecsetelésével folytatta, mennyire elszörnyedt a király, amikor rájött az árulásra, és mit tett, amikor akarata ellenére ellenlépésekre kényszerült. Szónoklata a pápa elleni nyílt fenyegetésben tetőzött: egyetlen igaz katolikus sem óhajtja támogatni az eretnekséget azzal, hogy kételkedik a király szavában „ezért, Szentatya, ha a király, a prelátusok, a bárók és ezen ország egész népe kéri a jelen ügy gyors elintézését, méltóztass azt sietve lebonyolítani! Különben más nyelven fogunk beszélni veled.” Kelemen meglepődve, mozdulatlanul hallgatta végig a szóáradatot. Ez a rendszerint megalkuvó ember valahonnan váratlanul bátorságot merített. Válaszának legfontosabb részében azt fejtegette, hogy ő készségesen eljár a templomosok ellen, „de becsületesen, megfontoltan, és nem hebehurgya módon”. De Plaisians ismét szólásra emelkedett, és a templomos renddel való szimpátiával vádolta meg Kelement; azt állította, hogy késlekedése kétséget támaszt Fülöp szavahihetőségében, és – ismét a Szentírásból vett példákkal illusztrálva – azt bizonygatta, hogy a király saját nevében is cselekedhet, sőt így is fog cselekedni. Még arra is célzást tett, hogy ha a pápa továbbra is akadályozza az igazságszolgáltatást, eltávolítják trónjáról. Kelement azonban szemlátomást annyira felháborította Fülöp önhittsége, hogy egészen új emberré lett, nyájasan a vállát vonogatta, megismételve, hogy létezik törvényes út. Fülöp, a király és félisten azonban félt a törvénytől. Eddig azon iparkodott, hogy valamiféle elméleti jogi alapot találjon tetteire, most azonban rájött, hogy ilyen nem létezik. A megfélemlítés kudarcot vallott, ezért a kiengeszteléssel kísérletezett. Elfogadta, hogy a testvérek maradjanak a pápa felügyelete alatt, de rámutatott, hogy

Kelemennek nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy biztonságosan őrizze őket. Beleegyezett, hogy lehetővé teszi a pápai megbizottak szabad bejárását a fogoly templomosokhoz, jóllehet ő maga tartja őket lakat alatt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Fülöpnek a templomosok feletti teljhatalma ugyanolyan maradt, mint letartóztatásuk pillanatában. Kelemen mégis elfogadta ezt a kompromisszumos megoldást. Ezzel egy időben Fülöp a testvérek közül hetvenkettőt Poitiers-ba küldött. Gondosan kiválogatta azokat, akiknél számítani lehetett rá, hogy akár a pápa előtt is felsorolják bűneiket, minden borzalmas részlettel együtt. Kelemen, miután meghallgatta vallomásaikat, láthatóan elhitte őket. Eddig tehát rendben ment a dolog, gondolhatta Fülöp. Lehetőséget adott a pápának, hogy megőrizze tekintélyét, és úgy cselekedjék, mintha kényszer nélkül tenné. Kelemen válasza azonban aligha felelt meg a meggyőződéses eretnekellenesség követelményének: az egyes templomosok ellen folyó püspöki vizsgálatok kiegészítéseképpen felállított egy nyolc tagú bizottságot, hogy egészében vizsgálják meg a rend ellen indított bűnpert, és bejelentette, hogy döntését két év múlva, 1310. október 1-jén, Vienne-ben, az egyetemes zsinaton hozza nyilvánosságra. Angliában és Aragóniában eközben a per menete még lassúbb volt. Aragóniai Jakab, kezdeti hitetlensége után gyökeresen megváltoztatta álláspontját. Úgy döntött, hogy ha valami történne a renddel, a templomosok javai elsősorban őt illetik. 1307 decemberében sereget küldött a templomosok peniscolai várának elfoglalására. Az épületet ellenállás nélkül birtokba vették, de másutt a testvéreknek volt idejük felkészülni a támadásra. Aragónia főinkvizítora elrendelte, hogy jelenjenek meg előtte, és feleljenek az ellenük felhozott vádakra. Ezt természetesen nem tették meg, hanem bezárkóztak erődeikbe, és kijelentették, hogy készek erőszakkal is megvédelmezni jó hírüket. Az erődítményeket egymás után ostrom alá vették, és egyik a másik után elesett: kiéheztették őket vagy árulás révén kerültek a király

kezére. A legkisebb vár mindenesetre nyolc hónapon át kitartott, a legerősebb pedig tizenhét hónapig állt ellen, és csak 1309 májusában kapitulált. A pápai vizsgálat még ekkor sem kezdődött meg, csak 1310 januárjában fogtak hozzá, a feladattal megbízott püspök ugyanis megbetegedett. 1307 decemberéig Angliában nem történt semmi. Ekkor érkezett meg Kelemen Pastoralis praeeminentiae bullája, amely utasította Eduárd királyt, hogy azonnal cselekedjék. Eduárd kelletlenül ígéretet tett rá, hogy „a leggyorsabb és a leginkább megfelelő módon” fog eljárni, de húzta az időt, és a jelek szerint nem volt szándékában érdemileg foglalkozni az üggyel. 1308 januárjában, csaknem egy teljes hónappal a pápai bulla megérkezése után, az angol templomosokat letartóztatták. Az angol hatóságok már ez idő tájt is kételkedtek, közönyösen viselkedtek és húzódoztak, ha idegenek próbáltak nekik utasításokat adni. A „letartóztatást” hanyagul és nemtörődöm módon hajtották végre; az őrizetbe vételt ugyan a Fülöpéhez hasonló hatékonysággal foganatosították, de kíméletesen, szinte mentegetőzve. A templomos rend javait nem kobozták el, a testvérek többségének pedig megengedték, hogy rendházaikban maradhassanak. Azoknak, akiket ténylegesen bebörtönöztek – például a rend angliai mesterét –, engedélyezték, hogy megtartsák hagyományos öltözéküket és felszerelésüket, még fegyvereiket is. Két vagy három testvér velük maradhatott társaságnak, és a templomos földek bevételéből pénzt kaphattak eltartásukra. 1309. szeptember 13-án két francia inkvizítor jelent meg Londonban, készen rá, hogy átvegyék a per lefolytatását. Balszerencséjükre Angliában más törvények voltak érvényben, mint Franciaországban, ahol az inkvizíció az uralkodó eszköze lett. Angliában az inkvizíciót nem látták szívesen, illetéktelen betolakodónak tekintették. Az angol szokásjog azt – az inkvizítorok számára szinte felfoghatatlan – álláspontot képviselte, amely szerint a vád alá helyezett személyek elleni peres eljárást független emberekből álló esküdtbíróságnak kell lefolytatnia. Az említett két

inkvizítor volt az első és az utolsó Angliában; csalódottan és kiábrándultan távoztak. 1309 októberében és novemberében, négy hét leforgása alatt negyvenhárom templomost hallgattak ki Londonban, a szokásjognak megfelelő módszerekkel, és a vádlottak egyike sem ismert be semmilyen bűnt. A legtöbb segítséget azzal adták a franciáknak, hogy elismerték: néhány hiszékenyebb testvér azt képzelte, a mester fel van hatalmazva rá, hogy a bűnök alól teljes feloldozást adjon, holott ez nem így volt. A francia vizsgálat során szerzett vallomásokhoz képest ez a beismerés apróság volt. Amikor pedig a két inkvizítor a káptalani összejövetelek titkosságát firtatta, mert abból indult ki, hogy mindaz, ami titkos, bizonyára bűnös is, az egyik testvér ezt a vádat azzal utasította vissza, hogy a titkolózás csupán dőreségből fakadt, és semmi sem történt sem a felvételeknél, sem a káptalani gyűléseken, amit ne láthatott volna bárki, az erről másutt elhangzott minden vallomás pedig merő hazugság. A brit szigeteken különböző helyeken élő, kívülálló tanúktól még további százötven vallomást is beszereztek, de sok hasznát ezeknek sem látták. Állításaik vagy nyilvánvalóan kitaláltak voltak, vagy évtizedekkel korábbi – állítólag megtörtént – eseményekre utaltak, máskor harmad- vagy negyedkézből szerzett kósza híreszteléseknek bizonyultak, 1310-ben, nyár derekáig az angliai fejlemények az inkvizítorok szempontjából semmi eredményt sem hoztak. Az inkvizítorok a canterburyi érseknek írt panaszos levelükben elmondják, hogy munkájuk során nem alkalmazhatták megszokott módszereiket; megtettek minden tőlük telhetőt, de egyetlen embert sem találtak, aki tudná, miképpen végzik a kínvallatást, ezért tehát hazatérnek. Tettek ugyan egy javaslatot, éspedig azt, hogy minden angol templomost rakjanak hajóra, és vigyék át őket a Csatornán Ponthieu-be, amely angol felségterület volt, de a francia jog hatálya alá tartozott. Ott bizonyára kiderülne az igazság, hiszen itt könnyen lehetne gyakorlott kínvallatókat találni. Ami a dolog érdemi részét illeti, ez az ötlet logikus volt, de sohasem valósították meg.

Franciaországban Kelement zavar fogta el. 1308. augusztus közepén sikerült elérnie, hogy elhagyhassa Poitiers-t: bejelentette, hogy amíg a templomosok pere el nem dől, új, állandó pápai udvart állít fel Avignonban. Fenntartotta továbbá magának azt a jogot, hogy a rend vezetői felett személyesen ítélkezzék, és evégett három bíborost küldött Chinonba, ahol a rend legfőbb tisztségviselőit őrizték. Augusztus 17. és 20. között a bíborosok meghallgatták Ciprus, Normandia, Poitou és Aquitánia preceptorát, továbbá Hugues de Pairaud-t, a rend kincstárnokát és felügyelőjét, valamint Jacques de Molay-t. Ők voltak azok, akik kilenc hónappal korábban, Kelemen első közbelépésekor valamennyien visszavonták előző vallomásukat. A visszavont vallomások nagy szerepet játszottak Kelemen döntésében, vagyis abban, hogy szigorúan törvényes úton próbálja lefolytatni a pert. Ugyanakkor ezzel a tettükkel a visszaeső eretnekek kínos helyzetébe sodorták magukat. Ha ezek után bűnösnek találtatnak, bizonyos, hogy elevenen elégetik őket, amikor tehát a bíborosok feltették nekik kérdéseiket, mind az öten visszatértek eredeti vallomásukhoz. Ezt egyrészt örömmel vették, hiszen azt jelentette, hogy még visszatalálhatnak az egyházhoz, másrészt viszont felkavarta Kelement. Az ő lelkiismeretes ragaszkodása a törvényességhez elkésett, Fülöp vakmerő kalózmódszere pedig diadalmaskodott. Harmadrészt Kelemen tanácstalan volt. Lehet, hogy a vádlottak mégis igazat mondtak? Lehet, hogy a visszavonás valóban nem volt más, mint a francia király ellen irányuló, rosszindulatú támadás? Ha nem annyira zavart, rájöhetett volna, hogy a bíborosok közül kettő Fülöppel rokonszenvezik, és arra is, hogy a kihallgatások alatt három másik személy is jelen volt: a templomosok durva börtönőre és két jogász, Nogaret és de Plaisians. Ők hárman arra kényszeríthették a templomosokat, amire csak akarták, pusztán a jelenlétükkel is, hiszen mindegyikük különleges szerepet játszott a lassú, testet és lelket pusztító kínvallatás során. A börtönőr naponként zaklatta, éheztette és gyalázta őket. Nogaret-t is

ismerték: neki köszönhették módszeres megrágalmazásukat. Ám Plaisians – talán a legaljasabb mind közül – volt a jelek szerint az ördög ügyvédje, az advocatus diaboli, aki barátságot színlelt, így igyekezvén rávenni őket, hogy halhatatlan lelkük megmentése érdekében tegyenek vallomást. Kelemen zavarodottsága ellenére sem tért el eredeti szándékától, továbbra is ragaszkodott hozzá. Felfedezte, hogy bürokratikus bizottsága korlátlan köntörfalazást tesz lehetővé. A szorgos munkának egyetlen eredménye az volt – hogy egy teljes éven át eredménytelen maradt azt követően, hogy a tisztségviselők megerősítették beismerő vallomásukat. Csak 1309. augusztus 8-án küldték el azt a levelet, amelyik elrendelte, hogy minden tanú jelenjék meg a bizottság előtt, és a bizottság csak november 12-én kezdett ülésezni. Az egész különben nem volt egyéb színjátéknál, az eredményt előre lehetett tudni, hiszen a bizottság nyolc tagja közül hatról mindenki tudta, hogy többé-kevésbé kapcsolatban áll Fülöppel. Kelemen mégis elfogadta őket, aminek igen egyszerű oka volt: a törvényességhez elsősorban nem azért ragaszkodott, mert igazságos ítéletre vágyott, hanem azért, mert meg akarta védeni pápai jogait a francia uralkodó beavatkozásától. Erről maguk a templomosok nem tudtak, és később ez okozta a végzetüket is. Amikor a bizottság november 12-én megkezdte működését, kezdetét vette az előre látható színjáték. Az első hat napon egyetlen tanú sem jelent meg, sem a vád, sem a védelem részéről. A megbízottak kénytelenek voltak elnapolni az ülést, és amikor 22-én ismét összeültek, kiderült, hogy az első hét templomos tanúnak fogalma sincs róla, miért van ott. Amikor közölték velük, hogy ha kívánják, védelmükbe vehetik a rendet, mindössze azt motyogták, hogy ők egyszerű emberek, és nem tudják, miképpen kell védekezniük. Az első ülésszak hátralévő része ugyanilyen szánalmas módon folytatódott. Összesen huszonnyolc vádlottat vezettek elő, közöttük

Hugues de Pairaud-t és Jacques de Molay-t, ez utóbbi két alkalommal jelent meg előttük. Néhányan kijelentették, hogy ha értenének hozzá, habozás nélkül megvédenék a rendet, de ténylegesen senki sem ajánlotta fel, hogy megteszi. Egyikük azt mondta, hogy tökéletesen elégedett azzal a védelemmel, amit Kelemen és Fülöp biztosít. A többiek azzal mentegetőztek, hogy „közönséges és alantas származásúak”, vagy azzal, hogy „szegények és tudatlanok”. De Pairaud és de Molay pedig, akiktől a többiek talán azt várták, hogy példát mutatnak, nem voltak hajlandók beszélni, csak a pápa jelenlétében. De Molay rémültnek és zavartnak látszott, és „nagyon csodálkozott”, amikor előző vallomását felolvasták neki. Az üléseket titkosnak szánták, de egyesek valahogy mégis bejuthattak. De Molay első elővezetésekor jelen volt de Plaisians jogtanácsos, és egy alkalommal a nagymester hozzá fordult segítségért. Ő közölte, hogy nagyon tiszteli de Molay-t, „mivel mindketten lovagok”, és intette, hogy „vigyázzon, ha ok nélkül vádolta magát”. A bizottság előtti második megjelenésekor de Molay kijelentette, hogy hisz „egy Istenben, egyetlen vallásban, egy kereszténységben és az egyedülvaló katolikus egyházban”. Ezúttal Nogaret kísérte, akinek jelenléte minden tekintetben törvényellenes volt, és aki azt állította, hogy a rend szerződést kötött Szaladinnal és más szultánokkal, s hogy Szaladin szerint a keresztesek hattini vereségét „a szodomia vétke” okozta, továbbá az, „hogy meggyalázták hitüket, és megszegték törvényeiket”. A védekezés tehát rosszul kezdődött. A bizottság második ülésszaka 1310. február 3-án nyílt meg, és nyomban úgy látszott, hogy az előző kudarc megismétlődik. Két napon át egyetlen tanút sem vezettek elő. Majd február 5-én tizenhat templomos állt a bizottság elé, és közülük tizenöt felajánlotta, hogy előterjeszti védőbeszédét. Az ülések szünetelése alatt a testvérek végre megértették a bizottság nyújtotta lehetőségeket, és részben visszatért régi bátorságuk. Március végén ötszázkilencvenheten jelentkeztek önként a rend

védelmére, méghozzá, annak ellenére, hogy de Molay továbbra is rossz példát mutatott: a harmadik alkalommal sem akart mással beszélni, csakis a pápával. A következő héten kiválasztottak négy testvért, hogy képviseljék a rendet. Ketten, Bolognai Péter és Renaud de Provins papok voltak, a többiek, Guillaume de Chambonnet és Bertrand de Sartiges pedig lovagok. Valamennyien értelmes, írni-olvasni tudó férfiak, Bolognai Péter talán még némi jogi ismeretet is szerzett a bolognai egyetemen, a bizottság előtt elmondott beszédei ugyanis ugyanabban a dühödt retorikai stílusban hangzottak el, amelyet de Nogaret maga is használt. Ő és Renaud de Provins nagy jártasságról tett bizonyságot a jogi eljárás szabályait illetően. Szónoki képesség és műveltség: kizárólag ettől a két dologtól félt Fülöp és de Nogaret. Fellengzős ködösítésük, becstelenségük, alattomosságuk, törvénysértéseik nem állták volna ki az alapos bírálatot, és lelepleződtek volna, ha nyíltan, a törvényeknek megfelelően és szabályszerűen szembeszállnak velük. Pontosan ez volt az, amit a rend négy képviselője tenni szándékozott. 1310. április 7-én, egy keddi napon hozzá is fogtak.

Áldozat az ördögnek Franciaország, 1310. április 7-1314. november 29. „És megítéllek téged… és véredet kiontom búsulásomban és féltő szerelmemben.” (EZÉKIEL XVI, 38) A vádakat részletesen ismertették. A maubuissoni parancsban eredetileg felhozott vádak azt állították, hogy a templomosok megtagadták Krisztust és leköpdösték képmását, ocsmány módon csókolóztak, és homoszexuális kapcsolatra léptek egymással, továbbá hogy egy bálványt imádtak. Amikor azonban Bolognai Péter és három társa előállt, hogy védelmére kelljen önmagának és a rendnek, a vádaknak már nem három, hanem hét csoportjával kellett szembeszállniuk. E vádakat további bontásban, százhuszonhét cikkelyben sorolták fel. A hét csoport a következő: Az első és a legfontosabb Krisztus megtagadása. Az új templomosokat felvételükkor kényszerítették, hogy Krisztus isteni voltába vetett hitüket ünnepélyesen megtagadják, és elfogadják azt a nézetet, hogy Krisztus nem megváltó, hanem hamis próféta volt, akit saját bűneiért feszítettek keresztre. Az új testvéreknek ezután meg kellett szentségteleníteniük a feszületet: leköpték, levizelték vagy megtaposták. Az összes többi vád ebből származott. A második csoportba foglalt vádak szerint a templomosok bálványimádók, bálványuk egy macska vagy egy varázserővel bíró fej. A fej választ tudott adni a hozzá intézett kérdésekre, neki köszönhették a templomosok gazdagságukat, és ez pusztította el ellenségeiket is. Minden testvér kötelet viselt a dereka körül, ezt a bálvány elé vagy köré tekerték, ily módon a testvéreket mágikus kötelék fűzte a

bálványhoz, osztoztak hatalmában, egyúttal pedig alávetették magukat ördögi hatalmának. A vádak harmadik csoportja a templomosok hitetlenségének részleteivel foglalkozott. Mivel Krisztus számukra nem volt Messiás, az egyházi szentségek semmit sem jelentettek a templomosoknak, papjaik mellőzték az úrfelmutatást, amikor misét celebráltak, miséjük nevetséges hókuszpókuszok sora volt. A negyedik csoport a bűnbocsánatot taglalta: a nagymester és a többi vezető meghallgatta a testvérek gyónását, majd feloldozta őket, akkor is, ha ő maga nem volt pap, ennek következtében nem volt felhatalmazása rá, hogy ilyesmit cselekedjék. Az ötödik csoportban következtek a rendben eluralkodott szemérmetlenségek: a szájra, köldökre, hasra, végbélnyílásra, fenékre és hátgerincre adott csókok; a testvérek számára kötelező homoszexualitás. A hatodik a kapzsiságukra vonatkozó vádak csoportja volt, eszerint a testvérek elsődleges törekvése mindenkor a rend anyagi gazdagítása volt, törvényes vagy törvénytelen eszközökkel. A hetedik és utolsó csoport titkolózásukat rótta fel, ezt azért tekintették bűncselekménynek, mert nemcsak a felvételt és a káptalani gyűléseket tartották szigorúan őrzött helyiségekben, zárt ajtók és ablakok mögött, hanem ezen felül azt a testvért, aki a rend titkait elárulta, bebörtönözték vagy megölték. Amikor az e vádakat részletesen taglaló százhuszonhét cikkelyt Bolognai Péternek felolvasták, ő már két és fél éve börtönben volt, ahol megkínozták, vallatták és rákényszerítették, hogy mindezeket ismerje be. A pápai bizottság előtt azonban kihívóan és indulatosan emelt szót a maga és sok ezer testvére nevében. „Mi mindannyian, külön-külön és együttesen kijelentjük – mondotta –, hogy a vádak teljességgel alaptalanok. Hihetetlen, hogy ezeket a förtelmes vádakat bárki komolyan veszi. Igaz, hogy bizonyos templomosok beismerték őket, de csak a kínvallatás és a fájdalmak hatására… Nincs abban semmi meglepő, hogy akadtak olyanok, akik hazudtak. Sokkal bámulatosabb, hogy mégis voltak, akik

ragaszkodtak az igazsághoz, noha tisztában lehettek azokkal a szenvedésekkel és veszélyekkel, fenyegetésekkel és bántalmazásokkal, amelyeket nap mint nap, állandóan elszenvednek azok, akik az igazat mondják.” Erőteljes kezdet, és Bolognai Péter ugyanebben a hangnemben folytatta, az ékesszólást jogászi alapossággal egyesítve. Úgy tetszett, meggyőző, hatásos szónoklata eredménnyel kecsegtet. Hangsúlyozta, hogy valamennyi vallomást kínzással csikarták ki, gúnyosan hozzáfűzve: „a francia királyságon kívül egyetlen templomos testvért sem fognak találni a világ egyetlen országában sem, aki ilyen hazugságokat mond vagy bevall. Ebből világosan kiderül, miért hangozhattak el Franciaországban: azok, akik ilyeneket mondtak, tanúvallomásukat akkor tették, amikor a félelemtől, a rábeszéléstől vagy a pénztől elveszítették erkölcsi tartásukat.” A vallomásokat tehát nem lehet bizonyítékként elfogadni; „amikor a testvéreket kihallgatták, egyetlen világi személynek sem lett volna szabad jelen lennie, hogy kihallgassa őket, sem olyanoknak, akiknek becsülete kétségbevonható” – amivel arra célzott, hogy a templomosok börtönőre és a király jogtanácsosai jelen voltak a bizottság előtt, és már puszta jelenlétük megfélemlítette a testvéreket. Majd vádlottból vádlóvá változva támadást intézett a templomosok perbefogói ellen, kijelentvén, hogy „hamis keresztények és minden tekintetben eretnekek, a szent egyházat és az egész keresztény hitet beszennyezik és meggyalázzák”. „A rágalmaknak ezen istentelen terjesztői”, a pénzvágytól hajtva, olyan hitehagyott és renegát templomosokat kerestek, akikkel azután hazugságok olyan sorát főzték ki, amellyel még a legkeresztényibb királyt, Fülöpöt is félrevezették. Az újonnan felvett testvérek csak négy esküt tettek, állította Bolognai Péter; az engedelmesség, a szüzesség, a szegénység és a Szentföld szüntelen védelmezésének esküjét. Az egyedüli csók, amelyet váltottak, „a békesség szűzies csókja” volt, nem más, mint az a szokásos csók, amelyet minden nemesúr vált vazallusaival. A bizottságnak ki kellene

hallgatnia azokat is, akik a rendet erkölcsi és vallási eltévelyedéssel vádolják, hogy kiderítse a vádaskodás okát. Továbbá valamennyi testvérnek, aki védelmezni kívánja a rendet, biztosítékot kellene kapnia, hogy nem érheti bántódás, a király emberei ugyanis még most is kínvallatással és halállal fenyegetik őket, ha tagadni merészelik bűnösségüket. Úgy látszik, a bizottság tagjaira nem maradt hatástalan Bolognai Péter kijelentéseinek lendülete és világos okfejtése, de úgy határoztak, hogy mielőtt meghoznák döntésüket, mindegyik peres felet meghallgatják. Ennek megfelelően az elsők, akiket maguk elé bocsátottak, a vád tanúi voltak: huszonnégy férfi, akik közül négyen nem is tartoztak a templomos rendhez. E két tucatnyi ember egyikéről sem állították ténylegesen, hogy a vád tanúi, de a húsz templomos közül tizenöt abba a hetvenkét tagú csoportba tartozott, amely Kelemen előtt megvallotta bűneit. A másik öt sohasem fejezte ki óhaját, hogy védelmezni kívánná a rendet, és a négy nem templomos mindegyike kapcsolatban állt a királlyal. Közülük az első és legkiemelkedőbb személyiség a király egyik jogtanácsosa volt, Raoul de Presles-nek hívták. Elsősorban tőle várták, hogy nyomós érveket hoz fel a templomosok elmarasztalása mellett. De noha hosszú beszédet mondott, igyekezvén meggyőzni a bizottságot a rend bűnösségéről, egyetlen konkrét bizonyítékot sem volt képes felvonultatni. Amit elmondott, nem volt egyéb szóbeszédnél és mendemondánál. Azt is elismerte, hogy a letartóztatások előtt semmit sem tudott, ami kifejezetten bántó lett volna a rendre nézve. A következő tanú, akit a bizottság tagjai alaposan kifaggattak, végeredményben csupán annyit árult el, „ő gyanította, hogy a rendben nem minden helyénvaló”. A templomos tanúk csak azokat a vallomásaikat ismételték meg, amelyeket Kelemen előtt tettek, márpedig ezeket a bizottság nem volt hajlandó bizonyítékként elfogadni. A királyi vádemelés ügye szemlátomást rosszul állt. Még a király

jogtanácsosa sem tudott tényleges bizonyítékokkal szolgálni, ilyenek egyszerűen nem léteztek. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a király a pert a megfélemlítésre és a megdöbbenésre alapozta. Bolognai Péter félelmet nem ismerő és kérlelhetetlen leleplezése még nem is ért véget. A vád tanúinak adott válaszában kifejtette, hogy a letartóztatások és a tárgyalás időpontjának kitűzése „gyors, erőszakolt, váratlan, rosszindulatú és jogtalan, egészében törvénytelen, minden szempontból sérelmes” volt, „képtelen tévedésen alapult, és a legmesszebbmenő rosszindulatból eredt”. Az „agymosás” módszereit leleplezve arra is kitért, hogy a templomosoknál alkalmazott kínzások megfosztották őket „gondolkodásuk szabadságától, amivel minden becsületes embernek rendelkeznie kellene”, hiszen ennek híján az ember elveszíti minden „tudását, emlékezetét és értelmi képességeit”. Tudni kívánta, miképp lehetséges, hogy akadt egyetlen testvér, aki csatlakozni akart vagy aki tagja óhajtott maradni a rendnek, ha ezáltal veszélynek tette ki halhatatlan lelkét. Írásos másolatot kért az ügyre vonatkozó minden anyagról, valamint ígéretet arra, hogy a tanúvallomások titokban maradnak, továbbá azokat a tanúkat, akik már vallomást tettek, elkülönítik azoktól, akikre még nem került sor. Miközben Bolognai Péter és három társa, egymással karöltve, igyekeztek megvédelmezni a rendet, a bizottság tagjai bejelentették, hogy készek meghallgatni mindenkit, aki bármi felhasználható érvet kíván felhozni akár a rend mellett, akár ellene. Mintegy hatszáz templomos közölte, hogy szólni kíván, és mivel Bolognai Péter példája megnövelte önbizalmukat, nyilvánvaló lett, hogy a meghallgatások igencsak elhúzódnak. Kelemen a vienne-i zsinatot, amelyen ítélkezni kívánt, októberre tűzte ki, ekkor azonban már áprilist írtak, ezért úgy döntött, hogy a zsinatot a következő évre halasztja. 1310. április végén tehát a templomosok helyzete jobban állt, mint 1307. évi letartóztatásuk óta bármikor. Bolognai Péter arról számolt be társainak, hogy kiszabadulásuk és teljes felmentésük már

csak idő kérdése. Meglehet, hogy így is történt volna. A hirtelen támadt derűlátás hevében azonban a templomos rend védelmezői kezdték alábecsülni Fülöp királyt. Mialatt a pápai bizottság az egész rend elleni vizsgálattal foglalkozott, az egyes templomosok ellen emelt vádak ügyét püspöki bizottságok tanulmányozták. A pápai bizottság magától értetődően felette állt ugyan a püspökieknek, ezt azonban konkrét formában sehol sem rögzítették. Fülöp jogtanácsosai felismerték, milyen kibúvót enged ez a törvényesség alól, és éltek is a lehetőséggel. Párizstól nyolcvan kilométerre délkeletre fekszik Sens városa és a sensi érsekség. Akkoriban az érseki szék egy ideje már betöltetlen volt. Fülöp király kicsikarta Kelementől, hogy ő nevezhesse ki az új érseket. A kinevezéssel megvárta a megfelelő időpontot, és érdemes is volt várnia. 1310 áprilisában egy huszonkét éves ifjút iktattak be az érseki székbe: Philippe de Marignyt, akinek testvére a király pénzügyi főtisztviselője volt. A párizsi püspökség, amelynek őrizetére bízták a templomos rend védelmezőit, a sensi érsek felügyelete alá tartozott, márpedig az új érsek testestől-lelkestől a király embere volt. Még egy hónap sem telt el kinevezése után, amikor Philippe de Marigny a király utasításának megfelelően, május 11-ére, hétfőre tartományi zsinatot hívott egybe Párizsba, hogy ezen, törvényes jogával élve ítélkezzék egyes templomosok felett. Bolognai Péter az utolsó pillanatban valamiképp tudomást szerzett erről, és május 10én, vasárnap – noha a pápai bizottság aznap nem ülésezett – kétségbeesett folyamodvánnyal fordult a bizottság tagjaihoz. Arra kérte őket, akadályozzák meg a tartományi zsinat megtartását. Attól félt, hogy a lehető leghelytelenebb ítéletet fogják hozni, és ha ez bekövetkezik, az „az Isten és az igazság ellen való lesz, mindenestül meghiúsítván a vizsgálatot”, értelmetlenné és nevetségessé téve a [pápai] bizottságot és tagjainak munkáját. A bizottsági tagok egyetértettek vele, de nem tehettek semmit. „Ez mélységesen

elszomorít bennünket – közölték Bolognai Péterrel –, de mivel a tartományi zsinatok előtt lefolytatott eljárás szabályait a pápa hagyta jóvá, semmiképp sincs módunkban beleavatkozni.” Hétfő reggel a bizottság folytatta a kihallgatásokat. Ugyanekkor a közelben Philippe de Marigny ünnepélyesen megnyitotta a zsinatot. Másnap a bizottság korán félbeszakította törvényes keretek között végzett tevékenységét: az érsek addigra már meghozta ítéletét, amely szerint a rendet védelmező ötvennégy templomost aznap délután el kell égetni. A bizottság tagjai mindent elkövettek, de törvényes felhatalmazás nélkül csak azt kérhették az ifjú érsektől, hogy ne éljen jogával, és halassza későbbre a végrehajtást. Kérésüket nem vették figyelembe. Kedden délután kordék menete nyikorgott végig Párizson, az ötvennyolc templomost vitték rajtuk, lovagokat, papokat, sergentokat és szolgáló testvéreket, jellegzetes egyenruhájukban, a városon kívül fekvő mezőre, ahol ötvennégy cölöp várt rájuk, a cölöpök körül máglyába rakott rőzse és fahasábok. Hatalmas tömeg verődött össze, látni akarták őket. Minden kivégzés jó szórakozás volt ekkoriban, és ez a kivégzés – mindenki tudta – különösen fontos. Amikor véget ért, valaki a tömegből ezt írta: „Valamennyien, kivétel nélkül, tagadták a nekik tulajdonított bűnöket, és ragaszkodtak hozzá, hogy igaztalanul végzik ki őket…, ami nagy csodálkozást és roppant meglepetést keltett.” Egy másik néző tömören csak annyit jegyzett meg, hogy ez az elszánt állhatatosság az egyszerű emberekben azt a hitet keltette, hogy a templomosok igazat beszéltek. Az életben maradt templomosokra a kivégzés mindenesetre azonnali és döntő hatást tett. Minden reményük, védekezésükkel együtt, összeomlott. Életüket csak becsületük, becsületüket csak életük feláldozásával menthették meg. A törvényesség nem nyújtott nekik többé biztonságot. Társaik elégetésének napján harmincnyolc testvér nem volt hajlandó folytatni a rend védelmét, kijelentették: inkább bevallanak bármilyen eretnekséget, és élnek utána

gyalázatban, minthogy a lángok között haljanak meg. Párizsban folytatódtak az égetések. Hamarosan csaknem százhúsz templomos lett a lángok martaléka. Még a halottak sem lehettek biztonságban: az elhunyt templomosok csontjait kihantolták, és élő testvéreikkel együtt nyilvánosan elégették. Philippe de Marigny érsek példáját követte Reims és Rouen érseke is: tartományi zsinatot tartottak, és számtalan testvért küldtek a halálba. Rouen érseke egyébként szintén nagyon fiatal, mindössze huszonnégy éves, és Kelemen pápa a nagybátyja volt. Hat nappal az első kivégzések után Philippe de Marigny érsek megint csak megelőzte a pápai bizottságot. Renaud de Provins, a védelmet vállaló másik pap Sensból, vagyis az érsek egyházmegyéjéből származott, ezért az érseknek jogában állt, hogy kihallgatásra a tartományi zsinat elé idézze, így kiderült, hogy még a védelemmel megbízott személyek sincsenek biztonságban; ezáltal a pápai bizottság nevetségessé vált. Tagjai diplomatikus hangú üzenetet intéztek az érsekhez, rámutatván erre. Akárcsak korábban, az érsek ezúttal sem vett róla tudomást. Az üzenetet erélyesebb formában megismételték, mire de Provins-t elengedték, de ugyanekkor eltűnt Bolognai Péter. A bizottság kérte, tegyék lehetővé, hogy ismét megjelenjék, ehelyett azonban egy negyvennégy főből álló csoportot küldtek, amelynek tagjai valamennyien bejelentették, hogy nem kívánják többé védeni sem önmagukat, sem a rendet. A bizottságnak nem volt többé beleszólása a perbe. Fel is adta a játszmát, május 30-án, szombaton öt hónapra elnapolták üléseit. Senki sem tudja, mi történt a templomosokkal ez alatt az öt hónap alatt a párizsi föld alatti börtönökben és kínzókamrákban. November 3-án, kedden, amikor a bizottság tagjai újra összegyűltek, drámai változást, szinte teljes fordulatot észleltek. A rend négy képviselője közül csak kettő állt rendelkezésükre: a két lovag. A két pap, Bolognai Péter és de Provins a nyár folyamán bűnösnek vallotta magát, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket. De Provins-t

csakugyan bebörtönözték valahol Párizsban, Bolognai Péterről viszont azt közölték, hogy megszökött. Csak remélni lehet, hogy valóban így történt, és a templomosok legvakmerőbb védelmezője végül is szabad lett, sokan viszont arra gyanakodtak, hogy börtönőrei meggyilkolták. A védelmet vállaló két lovag – tanult társai segítsége nélkül – elvesztette önbizalmát, és kérte, mentsék fel őket a számukra nehezen ellátható, súlyos felelősséggel járó feladat alól. Senki sem maradt tehát, aki képviselje a rendet, és a pápai megbízottak az 13101311. évi téli ülésszak alatt jóformán semmi mást sem hallottak, mint érzelmes, meghunyászkodó beismeréseket, azok vallomásait, akiket a rettegés és az elmondhatatlan szenvedés bábokká alacsonyított, és akik képtelenek voltak rágalmazóik és megkínzóik felháborító kegyetlenségét felfogni vagy azzal szembeszegülni. Valamennyi vádpontot egyikük sem ismerte be, sokan közülük megpróbálták áthárítani a felelősséget a rend vezetőire. Voltak azonban olyan vádak, amelyeket mindnyájan beismertek. Ezek közé tartozott Krisztus megtagadása: igen, azt hirdették, hogy Jézus anyja nem volt szűz, Krisztus pedig hamis próféta volt, nem Isten fia. Beismerték a kereszt meggyalázását is: igen, leköpdösték, levizelték, lábukkal tapodták. Ami a szodomiát illeti: megszokott volt a rendben mindenfelé, főként azokon a helyeken, ahol nem juthattak nőkhöz; a bálványimádás pedig tény volt. A vallomások csak igen tágan értelmezve nevezhetők egyértelműnek, részleteikben eltértek, akárcsak az őket kísérő mentegetőzések, de amikor újra és újra elhangzottak a térdelő, könnyeket ontó és reszkető férfiak szájából, akik megesküdtek mindenre, ami szent, hogy szavaik igazak, a biztosoknak el kellett fogadniuk őket. 1311. május 26-án hallgatták meg az utolsó tanút. Addigra már 231 ember tett tanúvallomást, templomosok és nem templomosok. Igen kevés kivétellel valamennyi vallomás jóvátehetetlenül terhelő volt a rendre nézve. Június 5-én a bizottság tagjai mégis átadták Fülöp királynak hivatalos

határozatukat arról, hogy a templomosok elleni vádakat bizonyítékok hiányában elejtik. Úgy vélték azonban, hogy a rend szabados szokásoknak hódolt, amelyek büntetést érdemelnének, ez pedig Fülöp számára teljesen elegendő volt. De más országokban még ez a korlátozott beismerés is elmaradt. Portugáliában, Mallorcán és Aragóniában a templomosokat ártatlannak nyilvánították. Az egyik mallorcai templomos, akinek elmondták, hogy Jacques de Molay töredelmes vallomást tett, kijelentette: a nagymester „szorultságában hazudott”. Egy angol templomos pap viszont azt állította, hogy de Molay felvételekor kényszerítette őt, hogy megtagadja Krisztust, de ettől és két-három másik terhelő vallomástól eltekintve Angliában nem merült fel komolyabb vád a rend ellen, csupán azt állapították meg, hogy a hiszékenyebb testvérek a fegyelem megsértése alóli feloldozást összetévesztették a bűnbocsánattal. Ugyanez történt Skóciában és Írországban is. A brit szigeteken az volt az általános nézet, hogy a testvérek ártatlanok, de hogy a pápa kedvében járjanak, kompromisszumos megoldáshoz folyamodtak. A templomosok kijelentették, hogy „a pápai bulla cikkelyei olyan rossz hírbe hozták őket, hogy nem képesek tisztázni magukat”, ezért az angliai főpapok feloldozták őket és megbékítették az egyházzal. Németországban és Cipruson, ahol a rend legfőbb székháza volt, a hatóságok kevesebb tapintattal viselkedtek: egyértelműen felmentették a templomosokat. A németországi felmentést két drámai esemény előzte meg: 1310 májusában huszonegy templomos lovagból álló csapat hatolt be a mainzi érsek tanácstermébe fegyveresen és talpig páncélban, azzal a közléssel, hogy a rend ártatlansága Párizsban csodás módon bebizonyosodott. Elmondták, hogy az ott elégetett testvérek köpenyege és vörös keresztje sértetlen maradt az emésztő tűzben, a felcsapó lángok között túlvilági fényben látták izzani őket. Az érsekre akkora hatást tett a hír, hogy elhalasztotta a zsinatot. Amikor pedig két hónappal később újra

megnyitották, negyvenkilenc tanú (közöttük tizenkét nem templomos) vette védelmébe a rendet, illetve de Molay személyét, mondván, hogy „olyan becsületes volt, amennyire csak egy keresztény lehet”. Az ezt követő felmentés azonban nem nyerte el Kelemen pápa tetszését. A per még az ő köntörfalazó egyéniségét is kikezdte, szeretett volna mielőbb véget vetni az egésznek, és olyan befejezést óhajtott, amelynek révén a lehető legnagyobb mértékben megmarad a tekintélye. Érvénytelenítette tehát a német határozatot, és kizárólag magának tartotta fenn a döntés jogát. Ciprus kormányzóját, akit szívélyes viszony fűzött a rendhez, és ártatlannak nyilvánította a templomosokat, egyik reggel leszúrva, holtan találták. A legalkalmasabb időben jött ez a gyilkosság, Kelemennek módot adott rá, hogy új pert indítson, és ennek során az eredeti ítéletet az ellenkezőjére fordítsa. Csak Navarrában és Nápolyban, ahol Fülöp király bábjai uralkodtak, valamint az itáliai pápai államban találták a rendet bűnösnek, és csak ezekben az országokban alkalmazták kezdettől a kínvallatást. Kelemen pápa még két hónappal a vienne-i zsinat előtt, 1311 augusztusában is küldözgette parancsait azokra a helyekre, ahol a testvéreket egyhangúlag felmentették; közölve, hogy ezek a felmentő végzések nem szabályszerűek, s hogy mindenütt kínvallatást kellett volna alkalmazni ahhoz, hogy fény derüljön az igazságra. A vienne-i egyetemes zsinat október 16-án, szombaton nyílt meg. Azt tervezték, hogy az egész nyugati keresztény világ képviselteti magát, több mint egy tucat királyt, több száz főpapot hívtak meg rá, olyan távoli országokból, mint Írország, Ciprus, Magyarország, Portugália, Oroszország és Svédország. De kezdettől népszerűtlen volt, mivel a napirendre tűzött három téma a Szentföldnek nyújtandó segítség, az egyház reformja és a templomosok perének megvitatása volt. A meghívottak közül sokan mindhármat feleslegesnek tartották. Október 16-án egyetlen király sem jelent meg Vienne-ben, az oda várt egyházi személyiségeknek pedig még a kétharmada sem ment el.

Azok, akik jelen voltak, Vienne-t kicsinek, piszkosnak, barátságtalannak, zsúfoltnak és rendkívül drága városnak találták. Rájöttek arra is, hogy Kelement sokkal jobban érdekli a templomosok ügye és javaik sorsa, mint az egyházi reform vagy a keresztes hadjárat. Az utóbbi két kérdéssel csak futólag foglalkoztak, de amikor a templomosok ügyéhez értek, egyszerre lelassult a dolgok menete. Kelemen kölcsönvette Fülöp francia király egyik ötletét: ugyanúgy, amint a francia rendi gyűlés nem a demokrácia fóruma volt, hanem az autokrácia eszköze, a vienne-i zsinatot sem azért hívták össze, hogy tanácsot adjon Kelemennek a templomosok ügyében, hanem egyszerűen azért, hogy elfogadja és jóváhagyja a már meghozott döntést. Ha Kelemen ugyanolyan jó szónok, mint Nogaret, katonailag pedig épp oly erős, mint Fülöp, valószínűleg nyomban megkapja a hozzájárulást és a jóváhagyást. De Kelemen inkább ahhoz szokott hozzá, hogy őt kényszerítik, semmint ahhoz, hogy ő alkalmazzon kényszert, ezért a zsinat résztvevőinek többsége nem tartotta különösebben félelmetes személynek. Akkorra már eldöntötte, hogy a rendet feloszlatja, javait a Szentszék számára megőrzi, tagjainak vagy mint bűnbánó eretnekeknek megbocsát és kolostorokba küldi őket, vagy mint megátalkodottakat átadja a világi hatóságoknak, hogy vessék börtönbe vagy végezzék ki a nyomorultakat. Az előző négy évben egyetlen sziklaszilárd szándék vezérelte: hogy megtarthassa pápai hatalmát. 1311-re már túl volt azon, hogy a jog és a törvényesség alaki részleteivel törődjék. Bővében volt a rend ellen gyűjtött „bizonyítékok”-nak, és a zsinaton jó néhány hatásos szónok is őt támogatta. A bizonyítékok azonban a nevetségességig elfogultak voltak, puszta szóbeszéden és pletykákon alapultak, és bár a pápa támogatói minden vitára irányuló próbálkozást „feleslegesnek” és „alkalmatlannak” bélyegeztek, a tanácskozás résztvevőinek többsége nem volt hajlandó a rend feloszlatását oly engedelmesen tudomásul venni, amint azt Kelemen remélte. Különösen azért nem, mert sokan azokból az országokból

érkeztek, ahol a templomosokat felmentették. Minthogy a zsinat behatóan foglalkozott velük, magukat a testvéreket is meghívták, hogy legyenek jelen, de nem számítottak rá, hogy valaki elmegy, a meghívás is pusztán formai jellegű volt. A zsinatban azonban október végén hirtelen és váratlanul megerősödött az ellenállás; mivel hét templomos mégis megjelent, és hamarosan további kettő csatlakozott hozzájuk. Mind a kilencen védőnek ajánlkoztak, és bejelentették, hogy csaknem további kétezer testvér van még szabadlábon, mégpedig itt, a közvetlen közelben. Ez nem lehetett igaz, de a kilenc ember megjelenése – mintha a múlt kísértetei léptek volna elő – arra emlékeztette a tanácskozás tagjait, hogy bármilyen ítéletet hoznak, valóságos embereket érint majd. A templomosok bűne alig volt több szóbeszédnél; a templomosok halála Párizsban és másutt, a föld alatti börtönökben és a máglyákon viszont nyilvánvaló tény. Kelemen a kilenc eleven, szabad templomos feltűnést keltő megjelenésére azzal válaszolt, hogy valamennyiüket börtönbe csukatta. Ezután abból a célból, hogy akaratát könnyebben keresztülvigye, igyekezett megosztani ellenfeleit. Felszólította tehát a nagy létszámuk miatt nehezen kezelhető résztvevőket, válasszanak maguk közül egy bizottságot. A bizottság és a pápa azután tanácskoztak egymással, áttekintették a perről készült feljegyzések másolatait, végül egy még kisebb létszámú testületet választottak a bizottság tagjai közül, hogy ők értékeljék az anyagot. Az egyre csökkenő létszám ellenére Kelemen még mindig nem tudta meggyőzni a főpapokat, csak négyen járultak hozzá, hogy a rendet további késedelem nélkül fel kell oszlatni, és ebből a négyből is egy itáliai, három pedig francia volt. Elérkezett 1311 karácsonya, el is múlt, eljött az újév, és határozathozatalra még mindig nem került sor. Egy angol, aki kapcsolatban állt a pápai kúriával, azt írta Norwich püspökének, hogy „a főpapok nagyobb része, sőt valamennyi, a francia király

államtanácsából való öt vagy hat személy kivételével, mellettük [a templomosok mellett] van… A francia király dühöngeni fog, ami súlyos következményekkel jár majd. Rettegünk ettől, és… reméljük, hogy a pápa máshová költözik innen. Minden függőben maradt.” Fülöp csakugyan úgy gondolta, hogy szükség van némi „világi” rábeszélésre, és kis létszámú sereggel megindult Vienne felé. Akik azt remélték, hogy Kelemen a zsinat székhelyét átteszi egy, a francia befolyás hatókörén kívül eső helyre, csalatkoztak. 1312. február 17-én királyi követség érkezett Vienne-be, amelynek tagja volt Nogaret és de Plaisians jogtanácsos, valamint Enguerrand de Marigny királyi kamarás, a piromániás sensi érsek testvére. A követek és a pápa napokon át tanácskoztak titokban. A zsinaton részt vettek számos ország világi képviselői is, ők és különösen az aragóniaiak szerfelett gyanúsnak találták ezeket a titkos találkozókat. Sejtették, hogy a francia követség rákényszeríti Kelement, járuljon hozzá, hogy Fülöp király kapja meg a templomosok vagyonát. Ezért, miután a követek eltávoztak, hangoztatni kezdték Jakab király igényeit. Kelemen rendkívül kínos helyzetbe került, három oldalról – Fülöp, Jakab és az együttműködésre nem hajlandó zsinat – szorongatták. Március 20-án reggel közölte: még nem tudja megmondani, vajon megmarad-e a rend vagy feloszlatják, de még ugyanezen a napon egy pillanat alatt megmutatták neki, melyik úton kell haladnia: Fülöp, „a fény hozója”, ugyanis hadseregével belovagolt Vienne-be. Két nappal később a pápa a tanácsosaiból alakult bizottsággal titkos konzisztóriumi ülést tartott. Április 3-án az egész egyetemes zsinat ünnepélyesen egybegyűlt. A résztvevőkkel szemben három trónust helyeztek el. A középsőn a pápa ült, mellette – alig valamivel alacsonyabban – a francia király, Fülöp és legidősebb fia, Lajos, Navarra királya. Kelemen készen állt szentbeszéde megtartására, de mielőtt nekikezdett volna, felállt egy pap, és figyelmeztette az egyházi személyekből álló hallgatóságot, hogy mindenféle

közbeszólást, ha nem a pápa engedélyével vagy kérésére történik, a legsúlyosabb kiközösítéssel büntetnek. Ezután Kelemen szólt, és a tanácskozás résztvevői, akiket a pápai fenyegetés és a két király jelenléte elnémított, végighallgatták a Vox in excelsót, az „égi szózatot”. „Tekintettel a gyanúsításokra, az immoralitásra célzó, égbekiáltó vádakra és egyebekre, amelyeket a rend ellen felhoztak – kezdte Kelemen –, valamint e rend tagjainak titokzatos és tilalmas felvételi szokásaira, tekintettel továbbá arra a skandalumra, mely mindezek fészke volt, és melyeket, ez látnivaló, amíg a rend létezik, nem lehet megszüntetni, és amelyek a vallásnak és a lelkeknek veszedelmére vannak, továbbá a sok szörnyűség miatt, amit a rend szerfölött sok tagja, akik a bűnös hitehagyás, a gyűlöletes bálványimádás vétkébe és a szodomiták förtelmes gyalázatosságába estek, elkövetett,… a fentnevezett templomos rendet szívből jövő keserűséggel és bánattal feloszlatjuk, alkotmányát megszüntetjük, a szent zsinat egyetértésével örökös tilalom alá vonjuk. Szigorúan megtiltjuk mindenkinek, hogy a jövőben az említett rendbe belépni merészeljen, vagy felvegye és viselje annak öltözékét, illetve templomosként tevékenykedjék.” Megtörtént tehát. Milyen egyszerű is volt! Kelemen tehát végre világosan vélte látni a dolgokat. Néhány mondattal, néhány perc alatt sikerült elérnie azt, amire az iszlám seregei nem voltak képesek. Két évszázad hite és megpróbáltatásai, csatái és méltósága, féltékenykedései és vetélkedései, reményei, erőfeszítései és bizakodása egy csapásra eltöröltetett. A tanácskozás résztvevői némán hallgatták végig, majd némán távoztak. „Nem értettek egyet – állapította meg egy angol krónikás de hangos szóval nem is mondtak ellent.” Kevéssel utóbb Kelemen kezébe került a templomosok vagyona. Úgy határozott, hogy az Ibériai-félszigeten fekvő birtokok kivételével, amelyeket a maga számára tartott fenn, minden az utolsó szögig az

ispotályosoké legyen. Ezt a döntést ugyanolyan könnyű volt meghozni, mint a feloszlatást kimondó rendelkezést, de sokkal nehezebb volt végrehajtani. Aragóniai Jakab, a francia Fülöp és Fülöp leszármazottai mind-mind szemet vetettek a szóban forgó földekre és pénzekre, de évek múltak el, amíg az osztozkodás végre megtörtént. Hátravolt még, mi legyen maguknak a templomosoknak a sorsa. Minthogy életük sokkal kevesebbet képviselt mindenki számára – önmagukat kivéve – vagyontárgyaiknál, ez jóval egyszerűbb feladatnak bizonyult. Kelemen magának tartotta fenn a jogot, hogy a vezetők felett ítélkezzék, mindenki mást azonban a tartományi püspöki zsinatok hatáskörébe utalt. Azok, akik bevallották bűneiket, vagy akiket ártatlannak találtak, járadékot – kegydíjat – kaptak a volt templomos vagyonból, és megengedték nekik, hogy más kolostorokban vagy azokban a rendházakban élhessenek, amelyek egykor a rend tulajdonában voltak, de csak igen kis csoportokban. Azokat azonban, akik visszavonták vallomásukat, vagy egyáltalán nem voltak hajlandók vallomást tenni, eretnekké nyilvánították, és úgy bántak velük, ahogy – mint ilyenek – rászolgáltak. Meglepő, hogy amikor világossá és egyértelművé vált, milyen lehetőségek között kell választani, sok templomos ugyan a könnyű kiutat – a vallomástételt, a bűnbocsánatot és a megalázó kegydíjat – választotta, sokan mégis újra csak bátorságot merítettek, és inkább a máglyahalált választották. A legenda szerint közvetlenül az egyik ilyen szörnyű kivégzés okozta a gonosz jogtanácsos, Guillaume Nogaret halálát. 1313 áprilisának közepén hunyt el, miután állítólag nyolc nappal korábban véletlenül találkozott egy csapat templomossal, akiket éppen a máglyára hurcoltak. Egyikük felismerte őt, és odakiáltotta neki: „Te hitvány szolga! Gondolj hazugságaid és igaztalanságaid következményeire! Nem idéztethetünk téged urad és mestered színe elé, mivel ő, a pápával együtt a mi legádázabb ellenségünkké lett, de felszólítunk, jelenj meg mától számított nyolc nap múlva az elevenek

és holtak bírájának ítélőszéke előtt!” A krónikások, akik ezt elbeszélik, valószínűleg azért, hogy hihetővé tegyék a történetet, hozzáfűzik, hogy Nogaret anélkül halt meg, hogy „bárki megtámadta vagy megütötte volna”. Akár igaz a történet, akár nem, jól tükrözi a korabeli közvéleményt. Walter of Hemingborough, ugyanaz az angol, aki a feloszlatás szertartását leírta, úgy vélte, hogy az egyetemes zsinat „nem érdemelte ki a zsinat nevet, mivel a pápa mindent saját akarata szerint intézett”. A párizsi egyetem egyik teológiaprofesszora nyíltan hangoztatta kételyeit a rend bűnösségét illetően, egy másik francia teológus – domonkos rendi, pedig ők sosem szerették túlzottan a templomosokat – miután a perek anyagából sokat áttanulmányozott, megállapította, hogy „több hit kellett ahhoz, hogy valaki tagadjon, mint ahhoz, hogy vallomást tegyen”. Firenzében Giovanni Villani őszintén kijelentette: az egész tragédia oka Fülöp király pénzsóvársága volt. Fülöp bizonyos értelemben győzelmet aratott, de nem sok hasznát látta. A pápára gyakorolt nyilvánvaló kényszer és fanatikus despotizmusa Európa-szerte bemocskolta nevét; ami pedig szertelen vágyait illeti, hogy mint „katonakirály” egy keresztény birodalom felett uralkodjék, azt Kelemen azzal a döntésével, amely a templomosok vagyonát az ispotályosoknak juttatta, eredményesebben akadályozta meg, mint ahogyan de Molay valaha is megtehette volna. De Fülöp zsarnokságának és sanyargatásainak évei végül talán mégis meghozták gyümölcsüket. A nagymester, Jacques de Molay még élt az egyik párizsi börtönben, Kelemen ítéletére várva. A pápa újra és újra elhalasztotta a döntést, és amikor végre mégis cselekedett, megtalálta a módját, hogy ne kelljen vállalnia érte a személyes felelősséget: bíborosi bizottságot küldött Párizsba maga helyett. 1314. március 18-án a bíborosok maguk elé idézték de Molayt, három másik rendi vezetővel, Aquitánia preceptorával, Godefroy de Gonneville-lel, Normandia preceptorával, Godefroy de Charney-val,

valamint a franciaországi templomosok kincstárnokával és felügyelőjével, Hugues de Pairaud-val együtt. De Molay ekkor már hetvenéves volt, vagy még több, de Pairaud ennél is idősebb, és mind a négyen már hat és fél éve sínylődtek börtönben. A letartóztatások idején de Pairaud azt mondta, hogy bármit megtenne, csak ép bőrrel megússza. Most megvolt rá a lehetősége, és élt is vele. Megerősítette feltétlen bűnösségéről tett vallomását, és mint bűnbánó eretnek megbékélt az egyházzal: örökös fogság lett a jutalma. Godefroy de Gonneville követte társa példáját, és osztozott is sorsában. Ekkor történt, hogy Jacques de Molay és Godefroy de Charney, akik végre megértették, hogy a pápa, akiben bíztak, becsapta őket, visszavonták vallomásukat, megmásíthatatlanul és véglegesen kinyilatkoztatva ártatlanságukat és a rend bűntelenségét. Láncra verve hurcolták el őket a lassú kínhalálra. Így pusztították el a templomos rendet; úgy halt meg, ahogyan megszületett és ahogyan élt: vérben, szenvedélyek közepette és jámbor vallásosságban. És még ezzel sem végeztetett el minden, hátravolt még Fülöp jutalma. Amikor de Molay meghalt, a Capet-ház már három és negyed évszázada uralkodott Franciaországban. Halála után a dinasztia csak tizennégy évig maradt fenn, Szép Fülöpöt és utódait pedig „elátkozott királyok” néven ismerik. Úgy beszélték, hogy a lángok közül kihallatszott Jacques de Molay hangja, amint átkot szór Kelemen pápára, Fülöp királyra és családjára, majd magához Krisztushoz fohászkodott, tegyen tanúságot a rend ártatlansága mellett: ha a templomosokat igaztalanul marasztalták el, akkor Kelemen negyven napon, Fülöp pedig egy esztendőn belül jelenjék meg az Úr ítélőszéke előtt. Kelemen április 20-án harminchárom nappal de Molay után meghalt, Fülöp november 29-én követte a sírba. Dante Isteni színjátékában mindkettőjüket a pokolra juttatta. Akár hisz valaki de Molay átkának legendájában, akár nem, haláluk mindenképpen tény marad, amiként az is, hogy a következő tizennégy évben, miközben a

Capet-dinasztia a pusztulás felé tántorgott, Fülöp mindhárom fiából király lett, hogy azután mindhárman meghaljanak. Franciaországot gyilkos testvérharc pusztította, és a királyság megrázkódtatásai ugyanolyan nyílegyenesen és közvetlenül vezettek el az Angliával vívott százéves háborúhoz, amilyen egyenes és közvetlen volt a Capet-k leszármazása. Mindenki levonhatja a neki tetsző következtetést. Azoknak, akik elfogadják Kelemen szavainak csalhatatlanságát, azt is el kell fogadniuk, hogy a templomosok eretnekek voltak, és jogosan ítélték el őket. Ebben az esetben viszont meg kell feledkezniük Kelemen megválasztásának körülményeiről, jelleméről és Fülöp befolyásáról, amelyet régóta gyakorolt rá. Hasonlóan egyoldalú megítélés az is, amelyik Fülöpöt Franciaország megalapítójának tekinti, olyan királynak, aki egyesítette a nemzetet, előmozdítva a törvényességet. Ez csak akkor hihető, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogyan torzította el a törvényeket, és milyen barbár, kegyetlen módon uralkodott. Tarthatjuk a templomosokat ártatlanoknak is, akik egy pénzsóvár király és egy megvetésre méltó, gyenge pápa támadásának estek áldozatul, Kelemen és Fülöp halálát pedig Isten büntetésének a vétkeikért, bár a halál oka, vagyis az, hogy valóban bűneik miatt haltak meg, nem bizonyított, ami pedig a templomosok ártatlanságát vagy bűnösségét illeti, erre csak azt mondhatjuk, hogy mindkét véleményt alá lehet támasztani érvekkel. Sem mellettük, sem ellenük nincsenek bizonyítékok, hiszen századunkban, amely megismerte a zsarnokokat, a templomosok „beismeréseit” semmiképp sem lehet bűnösségük bizonyítékaként elfogadni. A rend ellen felhozott vádak értékelése tehát nem lehet egyéb, mint lehetőségek és valószínű mozzanatok felsorakoztatása. Vegyük a homoszexualitás, az eretnekség és a bálványimádás tágan megfogalmazott címszavait. Az elsőről elmondható, hogy nagy valószínűséggel igaz lehetett. Minden zárt, férfiak alkotta közösségben szinte szükségszerűen előfordul a homoszexualitás, még

akkor is, ha normális körülmények között nem létezik. Aligha lenne hihető, ha azt állítanánk, hogy csaknem két évszázad alatt a sok ezer férfi között, aki letette a templomos fogadalmat, nem fordult elő férfiszerelem. Viszont épp ily hihetetlen az az állítás, amely szerint a szodómia általános érvényű volt, vagy akárcsak széles körben elterjedt volna a rendtagok soraiban. A szabályzat egyik paragrafusa meghatározta, milyen büntetés járt érte, és mivel ezt a paragrafust később toldották hozzá, vagyis nem volt része az eredeti szabályzatnak, ebből az következik, hogy igenis előfordult a szodómia, a nagymester és a testvérekből álló tanácsadó káptalan pedig szigorúan elítélte. Nem egyszerűen a homoszexualitás heteroszexuális álláspontról történő elítéléséről volt szó, hanem a kor általános gondolkodásmódjából fakadó helytelenítésről, mivel abban az időszakban, amelyben a templomosok működtek, az európai szemlélet a szodómiát szoros kapcsolatba hozta az eretnekséggel, olyannyira, hogy a bolgároknak (akiket a görög egyházhoz tartozásuk eretnekké tett) az angol nyelvben a bugger (pederaszta) nevet adták. Eretnekség és homoszexualitás találkozott az új testvérek állítólagos törvénytelen felvételi szokásaiban: a szemérmetlen csókolózásban, Krisztus megtagadásában és a kereszt meggyalázásában. Ez a vád valószínűleg hamis, és bár nem tarthatjuk lehetetlennek, ez esetben sem értelmezhető kifejezetten és tudatosan a keresztény vallás elleni tettnek. Bármiről esik is szó a templomosokkal kapcsolatban, nem szabad megfeledkezni a rend különleges, kizárólag férfiakból álló, félig egyházi, félig katonai jellegéről, és – amint arra már annak idején is rámutattak – a csókok (ha egyáltalán előfordultak) talán csak durva tréfák voltak, az istentagadás és a szentséggyalázás pedig (ha ugyan sor került rájuk) netán az engedelmesség kegyetlen próbatétele. A valószínűségek és a lehetőségek után lássuk a feltételezést: milyen ésszerű magyarázatot találunk a bálványimádás vádjára. A bálványimádásról tett vallomások legszembetűnőbb vonása e

vallomások végletes zűrzavara. Az aprólékos részletek közül csak egy dologban találkoznak: abban, hogy az állítólagos bálvány valami fej volt (kivéve egy itáliai testvér vallomását, ő úgy tudta, hogy a rend valamikor egy rejtélyes macskát imádott). Ezen kívül azonban nehéz bármilyen azonosságot felfedezni a vallomásokban. Egyesek azt mondták, hogy a fej rézszínű volt, mások azt, hogy egy kis, aranyozott kép, amely mintha női arcra hasonlított volna. Voltak, akik azt állították, hogy az arc szakállas volt, mások szerint kétarcú, ismét mások szerint lábai is voltak, egyesek szerint csak kettő, mások szerint kettő elöl és kettő hátul. Az egyik lovag olyan pontos leírást adott a pápai bizottságnak, hogy a megbízottak elrendelték, kutassák át a leggondosabban a párizsi templomos rendházat. Semmi mást nem találtak, csupán egy női fejet mintázó ezüst ereklyetartót, amely egyáltalán nem hasonlított a lovag leírásához, és amilyent bármely vallásos közösség birtokolhatott anélkül, hogy tisztességét kétségbe vonták volna. A zűrzavar nemcsak a leírásokban jut kifejezésre. Sok testvér, aki elmondta, hogy tudott a fej bálványozásáról, vagy megvallotta, hogy hódoltak előtte, bár eleinte nem voltak bizonyosak benne, hogy a hódolat eretnekség volt-e vagy sem. Azóta rengeteg magyarázat született erre a kérdésre, mindegyik nyilvánvalóan hamis és regényes föltevés. Például azok az elképzelések, amelyek szerint a fej a rendalapító Hugues de Payens mumifikált feje volt, vagy a Sátán képmása, netán egy Baphomet nevű ördögé, illetve Mohamed prófétáé. Eltekintve attól a külön képtelenségtől, hogy Baphomet a Mohamed név romlott változata, ez az utóbbi hipotézis áll a leggyengébb lábon, hiszen a próféta ábrázolása éppoly szentségtörés lett volna a mohamedánok számára, mint a keresztényeknek. Említést érdemel, hogy az a vád, amely szerint a templomosok inkább az iszlám hívei voltak, semmint Krisztuséi, eredetileg II. Frigyestől eredt, márpedig ő aligha tekinthető a kereszténység gáncs nélküli bajnokának. Legújabban elfogadhatóbb feltevés született a templomos

„bálvány”-ról. Hipotézis ugyan ez is, de vannak olyan erényei, amelyek a többiből hiányoznak. Amellett, hogy egyszerű, számításba veszi a tárgyról ismert valamennyi tényt, és megmagyarázza, miért ellentmondóak a leírások, és miért voltak zavarban e tekintetben maguk a templomosok is. Az elgondolást Ian Wilson tette közzé részletesen The Shroud of Turin (A turini lepel) című, nagy szakértelemmel megírt könyvében. Röviden a következőről van szó: a templomosok birtokában volt egy fejet ábrázoló kép, amelyről úgy hitték, varázserőt áraszt, és amelyet a legnagyobb titokban és biztonságban őriztek. A kép Konstantinápoly kifosztásakor került a birtokukba, és a rend feloszlatása után nyilvánosan mutogatták Párizsban. Még az eretnekség gyanújának árnyéka sem vetődhetett arra, aki e kép előtt hódolt, hiszen Krisztus fejét ábrázolta. Ily módon érthetővé válik a templomosok személyes zavarodottsága: ha Krisztust imádták, az nem lehetett eretnekség. Ugyancsak egyszerű magyarázata van a leírásokban mutatkozó ellentmondásoknak: ha birtokukban volt egy ilyen kép, a testvérek minden bizonnyal másolatokat készítettek róla vászonra vagy fára, és ezek bizonyára nem voltak egyformák, eltértek egymástól a művész ügyességétől és a használt anyagtól függően. További súlyt adnak az egész érvelésnek az itt következő tények: Krisztus egyik „Mandülion” néven emlegetett portréja Konstantinápoly kifosztásakor eltűnt, és soha többé nem került elő; továbbá az, hogy Angliában, a Dorset grófságbeli Templecombe nevű faluban 1951-ben találtak egy festett Krisztusfejet, amely a templomosok korában készülhetett; végül a legfontosabb: az a szövetdarab, amelyet ma turini lepelként ismernek, Franciaországban a templomos rend feloszlatása után, Godefroy de Charney-nek, a templomosok normandiai preceptorának családi kincsei közül került elő. De Charney a máglyán szenvedett kínhalált Jacques de Molay-val együtt. A feltevés megérdemli az alaposabb vizsgálatot, mivel hihetővé teszi a vádak egyes olyan részleteit, amelyeket eddig nehéz volt

megmagyarázni vagy egyáltalán komolyan venni. A hihetőség kérdése azonban nemcsak az eretnekség vádjára vonatkozik, hanem az egész vádra. Szép Fülöp király nem tarthatott ötezer embert börtönben, még kevésbé égethetett halálra több százat közülük, ha alattvalóinak többsége nem hitt a vádakban, és – legalábbis egy ideig – nem értett egyet a sorozatos kivégzésekkel. Ahhoz, hogy manapság ilyesmi megtörténjék, merőben másfajta vádak sorát kellene kiagyalni. Amikor azonban Guillaume de Nogaret megfogalmazta a maubuissoni parancsot, tökéletesen tisztában volt azzal, mit tekintenek kortársai felforgatásnak, és ezzel a nézettel ő maga is kétségtelenül egyetértett. A 14. század elején a felforgatás legsúlyosabb fajtája nem politikai, hanem vallási természetű volt. Az egyház vasmarokkal tartotta hatalmában az emberek tudatát, de a keresztény vallás tudatalatti, emocionális ereje már régóta hanyatlóban volt. Jórészt ez volt az oka, miért gyarapodott a templomos rend oly gyorsan: társadalmi, vallási és érzelmi síkon egyaránt elfogadták. És ez volt az oka annak is, miért lehetett olyan kegyetlenül elpusztítani. Amikor az erős, gazdag és büszke szent lovagokról kiderült, hogy valójában hitehagyott keresztények szervezett testületé, két dolog lett nyilvánvalóvá: az egyik, hogy halálos veszély fenyegeti a társadalmi rendet, a másik, hogy egy bűnbak elpusztításával fel lehet oldani a tudatos hit és a tudat alatti hitetlenség közötti konfliktust. Annak, hogy a vádak akkoriban hihetők lehettek, volt még egy fontos, de egészen egyszerű oka: a templomosok titkolózása. A gyanú és a félelem a képzelődésből és a tudatlanságból született, márpedig a szigorú titkolózás azóta is rengeteg olyan fantasztikus elképzelés, mítosz születésére adott alkalmat, amelyeket – minthogy ismeretlen eseményeken alapulnak – nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Ezért azután egyesek azt vallják, hogy a templomosok csapata eredetileg a frigyládát kereste, és meg is találta; mások abban, hogy mivel az életben maradt portugál templomosok beolvadtak egy új

királyi harcoló rendbe, Kolumbusz Kristóf is templomos lehetett, sőt némelyek szerint a rend első nagymestere maga Jézus Krisztus volt; végül hallani arról is, hogy a rend titokban ma is létezik. Két másik képtelen hiedelem szerint a templomosok vezették be Európában a sakkot és a gótikus építészetet; ezeket a csacskaságokat viszont könnyű megcáfolni, hiszen Itáliában már a templomos rend alapítása előtt is voltak gótikus építmények, a sakkjátékot pedig a rend szabályzata kereken megtiltotta. Elszomorító, hogy ezekre az életüket Istennek szentelő emberekre, akik az egymással ellentétes szerzetesi és harcos erények egyesítésére törekedtek, és akik életüket önként áldozták fel hitükért, többnyire csak mint a képzelet és a tündérmesék szülötteire emlékezhetünk. Sokkal jobb lenne, sokkal helyénvalóbb, ha úgy látnánk őket magunk előtt, amilyenek valóban voltak: fehér vagy barna köpenybe öltözött lovagoknak, sergent-oknak és egyszerű szolgáló testvéreknek, úgy, ahogyan valóban éltek, gazdálkodtak, kereskedtek, harcoltak és meghaltak a mártíromság vörös keresztjével mellükön, fejük felett hadilobogójukkal. 1308 januárjában ezt írta Jakab királynak az egyik aragóniai templomos preceptor: „Isten a tanúm rá, hogy jobban szánlak Téged és Franciaország királyát, valamint minden katolikust azokért a bajokért, amelyek emiatt érnek majd benneteket, mint önmagunkat, akiknek el kell viselnünk a gonoszságot.” A templomosok nem voltak sem angyalok, sem szentek, de nem voltak ördögök sem.