136 42 2MB
Hungarian Pages [465] Year 2019
A Romanov cárné C. W. Gortner Tericum (ápr 2019)
Címke: Életrajz, Történelmi Regény, Oroszország, Romanovház, női főszereplő Életrajzttt Történelmi Regényttt Oroszországttt Romanov-házttt női főszereplőttt Marija Fjodorovna, az utolsó orosz cárné élete méltán ihletett regényt. Húszévesen érkezett Oroszországba, Dagmar dán hercegnőként. Miután elsajátította új hazájának szokásait, nem csak a háromszáz éves múltra visszatekintő Romanov-dinasztia sorsára gyakorolt nagy hatást, hanem Oroszország 20. századi történelmére is. Miközben gyermekei útját egyengette és politikailag előnyös házasságokat szervezett, III. Sándor cár feleségként az orosz arisztokráciával is jó kapcsolatot ápolt. Lenyűgöző személyisége azonban nem csak az udvar fényűző estélyein mutatkozott meg: jótékonysági kezdeményezéseivel a szegényebb társadalmi rétegek elismerését is kivívta. Önzetlensége a cári uralom megdöntése utáni is megmutatkozott: a első világháború kitörését követően, ápolónőként tevékenykedett.
C. W. Gortner
A Romanov cárné A NAGY DINASZTIA ALKONYA
A Romanov cárné fiktív regény. Az események, párbeszédek és karakterek az ismert történelmi személyek kivételével mind az író képzeletének szüleményei. A valós, híres személyekkel és szituációkkal való hasonlóság csupán véletlenszerű, nem megtörtént eseményeken alapul. Bárminemű egyezés élő vagy holt személlyel pusztán a véletlen műve.
Anyámnak, aki megismertette velem a Romanovok nagyszerűségét Siker és kudarc egy udvarban laknak orosz közmondás
1. rész
1862-1866
A sárga palota
„És eljött közénk a dán hajadon, a szerelem királynője! – Martin Tupper
Első fejezet
– Öltözzünk egyforma ruhába! – szóltam aznap délután, amikor minden örökre megváltozott. Akkoriban még nem tudtam, hogy az életünk milyen nagy fordulatot vesz, de éreztem, hogy egyszer majd bekövetkezik, miközben a dobozhalmok kellős közepén ültem, amiket a legelegánsabb koppenhágai és londoni kereskedők küldtek, tele selyemcipőkkel, szalagokkal díszített kalapokkal, szatén alsóneműkkel, fűzőkkel, kendőkkel, bőrkesztyűkkel, kasmír-vagy gyapjúpelerinekkel. – Egyformába? – nézett rám a nővérem, Alix egy zsámolyon egyensúlyozva, miközben Mama és a szobalány körülötte sürgölődtek, és sorra illesztették az arcához a finomabbnál finomabb darabokat, hogy lássák, melyik áll neki a legjobban. – Mintha ikrek lennénk? – kérdezte csodálkozva. – Igen – feleltem, majd kiborítottam két doboz teljes tartalmát a kerevetre. – Nézd csak, mindenből kettő van! Ha megszólalásig hasonlítunk, legalább kiderül, vajon megismer-e a vőlegényed. Alix összeráncolta vékony szemöldökét. Örültem ennek, mert azt mutatta, talál valami vonzót az abszurd ötletemben még akkor is, ha úgy tesz, mintha nem így lenne. Persze mielőtt még válaszolt volna, anyánk nyomban hangot adott rosszallásának, a megszokott ideges stílusában, valahányszor illetlennek tartotta a megnyilvánulásom, ami egyébként elég gyakran megesett. – Elég volt, Minnie! Még hogy egyforma ruhába, mint az ikrek!? Micsoda őrültség! – csettintett a nyelvével. – Mintha őfelsége, a wales-i herceg vak lenne… Nem is hasonlítotok egymásra! – Biztos vagy benne? – Igyekeztem közönyt mutatni, de éreztem, hogy megváltozott a hangszínem. – Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, de a herceg csak egyszer látta Alixet. Lehet, hogy legközelebb meg sem ismeri. Mama egy fodros alsószoknyával a kezében dacosan hallgatott, én viszont a krémfehér selyem láttán dühös lettem. Azelőtt sosem engedhettünk meg magunknak hasonló darabokat, amik most zsákszámra hevertek a szoba padlóján. Mi magunk varrtuk a ruháinkat, sőt még foltoztunk is. Ennek ellenére boldogan éltünk a
kis sárga, koppenhágai házunkban, élveztük a nyári kirándulásokat, és sokszor fürödtünk a tengerben. Tornaversenyekre és zenei estekre jártunk a szerény vacsorák után, amelyekhez mindig mi magunk terítettünk meg. A luxus sosem számított, ha csak magunk voltunk. A család volt számunkra a legnagyobb ajándék. Itt viszont fuldoklottunk a fényűzésben, amely csupán közelgő hanyatlásunkat palástolta. Hogy tudott minden ilyen rövid idő alatt, ennyire megváltozni? – Természetes, hogy őfelsége szeretni fogja Alixet – szólalt meg Mama. – Ez hitvesi kötelessége, mint ahogy Alixé is, hogy feleségként viszonozza férje érzelmeit. Mi ütött beléd? Ellenséges vagy, amióta csak Alix kelengyéjét készítjük. Nem látod, hogy már így is épp elég izgatott szegény? A nővérem a tükörből figyelt. Ha ideges is volt, az egyáltalán nem látszott rajta. Fáradt volt és sápadt. Kimerültségét elárulták a tartózkodó, szürkéskék szemeit árnyékoló karikák, mégis összeszedettnek mutatkozott. Mereven bámult rám, ami hirtelen idegesíteni kezdett. Megingathatatlan volt, holott tudnia kellett volna, hogy igazam van. Lehetetlen volt megjósolni, hogy a házassága boldogságot hoz-e vagy a legnagyobb szívfájdalmat, de ezt Alix sosem vallotta volna be, különösen nem anyánk előtt, aki fáradságos munkával igyekezett kovácsolni a szerencsénket ezekben a rendkívül változó időkben. Én csak azt éreztem, hogy fuldoklom, és csak azon igyekeztem, hogy fenn maradjak a felszínen. – Én csak azt mondom… – kezdtem, de Mama rosszalló pillantásától elcsuklott a hangom. – Tudjuk, mit akarsz mondani, Minnie. Ebből ennyi is elég volt. Dühösen gyűrögetni kezdtem a mellettem heverő kalapdoboz selyempapírját. – Azt hiszem, jobb, ha sétálok egy kicsit – suttogtam halkan. – Itt már nincs rám szükség. – Ha nem tudod magad hasznossá tenni, akkor valóban jobb, ha elmész – fordított hátat Mama, hogy a nővéremmel foglalkozzon. – A friss levegő majd jókedvre derít, és kiűzi belőled ezt a sok keserűséget, ami felgyülemlett benned. Nem hagyom, hogy badarságokkal tömd a nővéred fejét, amikor még annyi tennivalónk van!
Mama megoldása mindig a friss levegő volt minden „badarságra”. Igazán józan asszony volt, bár az elmúlt év eseményei a legjózanabb embert is összezavarták volna. Egyszóval, anyám, Lujza hessen-kasseli hercegnő nem volt galamblelkű. Hogy milyen makacsul bízik a saját döntéseiben, azt először azzal mutatta meg mindenkinek, hogy a családja ellenében hozzáment apámhoz, Glücksburgi Keresztélyhez, aki elszegényedett hercegi sarj lévén szerény, de boldog életet ígért neki, és kedves nemtörődömséggel próbált volna nevelni minket. Most a gyermektelen király váratlan örököseként apánk Dánia királya lesz, anyánk pedig királyné, aki éppen azon mesterkedett, hogy legidősebb lányát hozzáadja NagyBritannia örököséhez. E monumentális feladatokat olyan játszi könnyedséggel végezte, mintha csak a társalgóban vezényelné a napi takarítást. Jómagam nem sok jövőt jósoltam a frigynek, ami felettébb bosszantotta, hiszen a nővérem házassága az angol trónörökössel az új, rendkívül magas rangú életünk fenntartását szolgálta. A terjedelmes szoknyám magam után vonszolva az ajtóhoz siettem, és vártam egy kicsit. Reméltem, hogy a nővérem visszahív, és bevallja, hogy még igenis szüksége van rám. Alix azonban hallgatott. Amikor kihívóan rápillantottam a vállam felett, csak az alsószoknyájával foglalatoskodott, miközben Mama utasította a szobalányt, hogy húzza még szorosabbra, mintha Alix csak egy próbababa lenne. Vagy inkább áldozati bárány. Hiszen számomra a nővérem közelgő esküvője nem jelentett mást. Nem születtünk pompában. Mama gyakran emlékeztetett arra gyermekkorunkban, hogy ne vágyjunk többre, mint amink van. Hozzátette, hogy gazdagnak születni nem szerencsés, miközben kalapot díszíteni vagy alsóruhát foltozni tanított. Akinek már élete kezdetén minden megadatik, sosem nyerheti el az igyekezet jutalmát. Bölcs tanács különösen Mamától, mégis csekély vigaszt jelentett számomra, miközben áthaladtam a Bernstorff-palotán a szobrokkal és tükrökkel díszített falak mellett, amelyekre pillantást
sem vetettem. Cipősarkam hangosan kopogott a parkettán, abroncsszoknyám pedig fáradtan suhogott a nyomomban. Egy hónappal korábban költöztünk be a palotába, amint napvilágra került, hogy Papa lett Dánia új koronahercege. A kellően elegáns palota Koppenhága külvárosának terjedelmes területén kapott helyet. Sokkal nagyobb volt, mint a városközpontban fekvő sárga otthonunk. A sétálóösvényekkel és hársfákkal teli, gyönyörű kertek örömteli újdonságot jelentettek számomra. Valdemar öcsém és kishúgom, Tíra is imádtak kint lenni, hogy boldogan összepiszkolhassák a ruhájukat. Én akkor már tizenöt éves voltam, túl nagy a gyermekded játékokhoz, bár valahányszor a kertbe menekültem, mindig azt kívántam, bárcsak ne nőttem volna fel, hogy szabadon szaladgálhassak és bújócskázhassak. Amint a szemöldököm fölé emeltem a kezem, eszembe jutott, hogy elfelejtettem napernyőt vagy kalapot hozni. Még a végén megkap a nap. Ahogy elképzeltem, anyám miként reagálna erre, még határozottabban lépkedtem tovább. Arra gondoltam, ki kellene bontanom a göndör fürtjeimet rögzítő, szoros hajhálót is. Micsoda botrányt kelthetnék ezzel! Leszámítva, hogy senki nem volt a kertben, akit megbotránkoztathatnék. A hatalmas, zöldellő parkon áthaladva a svéd stílusú villához értem, ami teaházként szolgált. Az épület előtt, szivarfüstfelhőben, fel-alá sétált egy sötét öltönyös, ismerős alak. Ő volt az én apám. Markomba fogva felhúztam a szoknyám, és mit sem törődve azzal, hogy látni engedi a bokám, a pázsiton át odarohantam hozzá. Papa megfordult, és frissen fazonírozott bajsza alatt egy nagy füstkarikát formált a szájával. Új stílusával különlegesnek akart látszani, de én a sűrű bajszát inkább viccesnek tartottam a fejtetőn kopaszodó, vékony szálú hajához. Papa hiába volt a jövendőbeli király, kint kellett dohányoznia, mivel Mama utálta a szivar szagát, és folyton könyörgött neki, hogy hagyjon fel ezzel az „undorító bűnnel”. – Ilyen korán végeztetek? – villant fel egy mosoly gondterhelt arcán. Fájdalmas volt látnom, hogy neki is ilyen gyökeresen meg
kellett változnia. Amint eldőlt, hogy Papa követi a trónon a betegeskedő királyt, nyomban elvesztette könnyedségét, mintha már most terhet jelentene számára a korona a fején. – Dehogy, még órákba telik – fintorodtam el, ahogy a csípős szivarfüst közelébe értem. – Még egy halom holmit átválogatnak. Szerintem nem maradt egy darab ruhanemű sem egész Koppenhágában. Mama azt mondta, ellenséges vagyok, így inkább eljöttem. – Értem – szólt Papa halványbarna, mosolygó szemmel. – És valóban az voltál, Dagmar? Ezt a nevet ő választotta nekem, ami egyébként egy a sok közül, amin megkereszteltek. Ez a kedvencem, de csak Papa hív így, a család többi tagja mind Minnie-nek szólít. A Dagmar különleges név volt, hiszen így hívták egykor országunk legendás királynéját. – Nem értem, miért kell ebből ilyen nagy felhajtást csapni – szóltam vállvonogatva. Papa felnevetett. – A nővéred épp most készül feleségül menni Viktória királynő fiához, a trónörököshöz. Egy napon talán Isten akaratával Nagy-Britannia királynéja lesz. Véleményem szerint ez igazán okot ad a nagy felhajtásra. – Mamának és Viktória királynőnek bizonyosan. Hogy Alixnak is nagyszerű lesz-e, az majd idővel kiderül. – Amint megláttam apám borús tekintetét, nyomban hozzátettem: – Én csak aggódom érte, Papa. Alix olyan furcsán viselkedik. Mindent kérdés nélkül elfogad. Apám nagyot sóhajtott, majd lehajolt, hogy az ösvényen elnyomja a szivart. A csikket a kabátzsebébe tette. – Mert itt nincsenek kérdések. Ez egy rendkívül rangos frigy, amelyet édesanyád kezdeményezett, Viktória királynő pedig jóváhagyott. Alix tudja, hogy csupán a kötelességét kell teljesítenie. Papa kijelentése elgondolkodtatott. Jól ismertem a nővérem; valóban a kötelességtudat szobra volt. Három évvel volt idősebb nálam. Együtt nőttünk fel, közös hálószobában aludtunk, és egymás mellett tanultunk. Bátyánkat, Fredericket külföldre küldték tanulni, második bátyánkat, Willie-t a Dán Katonai Akadémiára íratták, húgunk, Tíra és öcsénk, Valdemar pedig még gyerekek voltak, így Alixszel egymásra voltunk utalva.
Egy olyan házban éltünk, ahonnan mindig hiányzott a pénz, és a családanya viselte a nadrágot, aki ráadásul az ünnepek alkalmával, amikor az egész család összegyűlt, csak a bátyjainkat tüntette ki a figyelmével. Mindig is nehezményeztem, hogy Mama mennyivel többet törődik Freddie-vel és Willie-vel, bár Alix folyton azt mondogatta, hogy ez természetes, hiszen egy anya mindig többre értékeli a fiúgyermekeit. Én persze nem értettem, hogy miért, hiszen mi, lányok segítettünk a háztartásban, amíg a fiúk távol voltak. Gyűlöltem a végeláthatatlan házimunkát, míg velem ellentétben a nővérem sosem panaszkodott. Éjszakánként mindig suttogva beszélgettünk az egymás mellé tolt, szűk ágyainkon, és igénybe vett kezeinket nézegetve megfogadtuk, hogy egyszer veszünk magunknak egy saját házat, aminek a padlóját soha az életben nem fogjuk felsikálni. Száz kutyát fogunk tartani, és egész nap festeni fogunk, mivel mindketten ügyesen bántunk az ecsettel. Ez az ábránd persze nyomban darabokra hullott azzal, hogy Alix elfogadta Albert Eduárd herceg házassági ajánlatát. Olyan, mintha kicserélték volna; odaadó nővér helyett mama kedvence lett, aki csakis az etikettel, táncórákkal és ruhakölteményekkel foglalkozik, hogy új életet kezdjen egy vadidegen országban, ahol én már egyáltalán nem leszek jelen. – Mostanában alig látom – folytattam, kerülve apám tekintetét. – Mama folyton traktálja valamivel. Hol egy fontos levelet kell megírnia, hol egy halaszthatatlan találkozóra kell mennie, hol fel kell próbálnia valamit. Olyan, mintha már el is veszítettem volna. – Ezt említetted már neki? – pendítette meg apám finoman. – Lehet, hogy azt hiszi, dühös vagy rá, pedig csupán ellenzed a dolgot. Egy pillanatra elhallgattam. Hát persze, hogy dühös vagyok. Feltétel nélkül rábólintott a házasságra, és a köztünk fennálló bizalmas kapcsolat is már rég a múlté. – Szerinted dühösnek tűnök? – tettem föl Papának a kérdést. – Állandóan – csípte meg gyengéden az arcom. – Te vagy a mi kis lázadónk. – Még hogy lázadó?! – csattantam fel meggondolatlanul. – Csak mert nem akarom, hogy minden gyökerestül megváltozzon? Papa,
egyszerre minden a feje tetejére állt. Erre sosem számítottam. Apám felsóhajtott. – Látom, hogy ez mekkora terhet jelent számodra, amit nagyon sajnálok, de a házasság fontos mérföldkő egy ember életében, Dagmar. Egyszer el kell hagynunk, akiket szeretünk, hogy új családot alapíthassunk. – Papa egy pillanatra elhallgatott. – Lassan betöltöd a tizenötödik életéved. Sosem gondolkodtál még ezen? – Dehogynem – feleltem, holott nem volt igaz. A házasság alighanem elkerülhetetlen, de igyekszem nem gondolni rá, amíg csak lehet. – De hogy képes Alix feleségül menni egy olyan férfihez, akit alig ismer? Bertie csupán egy fotót látott róla, utána kérte meg a kezét. Csak húsvétkor mutatták be őket egymásnak, amikor együtt Rumpenheimbe utaztunk, emlékszel? A cárnő a legidősebb fiával volt akkor jelen. Azt gondoltam, Alixnak tetszeni fog a cárevics. Látszott, hogy Nixa igazán kedveli Alixet, míg Bertie-vel két szót sem váltottak összesen. Most viszont már annyira szereti, hogy feleségül megy hozzá? – Apám nem reagált, így tovább folytattam. – Te is biztosan szeretted a Mamát, mielőtt feleségül vetted… – Így van – felelte ellágyultan. – Édesanyád olyan határozott volt és életvidám. Első látásra beleszerettem. Épp olyan volt, mint te. Pontosan tudta, mit akar. Nem hagytam magam kiengesztelni. Jelen pillanatban nem örültem, hogy bárki is anyámhoz hasonlít, aki fenekestül felforgatta az életünket. – De mielőtt még édesanyátokkal találkoztam, Viktóriának udvaroltam – tette hozzá Papa vigyorogva. – Valóban? – kérdeztem döbbenten. – És nem csak én – folytatta. – Több tucat herceg próbálkozott. Ő volt a legjobb parti egész Európában. Én szegény voltam, de bátor. Levelekkel bombáztam és találkozót kértem, remélve, hogy elnyerem a kezét, de ő persze sok más sorstársammal együtt kikosarazott, és hozzáment Albert szász-coburg-gothai herceghez. – Aki nem sokkal később meghalt – tettem hozzá fanyaran –, és az özvegye most beleártja magát a dolgainkba. – Ne hibáztasd a királynőt. A cár fia igenis érdeklődött Alix iránt, csakhogy a nővéred nem akart Oroszországba költözni, mert nem
beszéli a nyelvet. – Az orosz udvarban is franciául beszélnek, nem? Alix annyira tájékozatlan! Gyűlöli az esőt, pedig Angliában egyfolytában zuhog. Mit tesz majd, ha egy tapodtat sem tud mozdulni anélkül, hogy bőrig ázna? – Gondoskodni fogunk róla, hogy vigyen magával elég esernyőt – mosolygott Papa. – Megértem, hogy most nem könnyű neked, de a kétségeid csak elbizonytalanítják Alixt. Papa szavai hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Csak magammal foglalkoztam, és eszembe sem jutott, hogy nővérem mit érezhet. Közelebb húzódtam apámhoz, hogy vigaszt nyújtson, mire magához vont és homlokon csókolt. – Megint nincs rajtad kalap. Anyád mérges lesz – jegyezte meg jókedvűen. – Add hozzá a listájához – feleltem, mire Papa hangosan hahotázni kezdett. A derekamat átkarolva átkísért az ösvényen. Mellette biztonságban éreztem magam. Ekkor döbbentem csak rá, hogy attól is féltem, hogy őt is elvesztem. Tudtam, hogy a király gyengélkedik, így sietve megkezdődtek az előkészületek, hogy apámat koronaherceggé avassák. Vajon milyen lesz az életünk, ha majd apám ül a trónon, anyám lesz a királyné, és éjjel-nappal szolgák és tisztviselők hada vesz körül? Még a gondolatába is beleremegtem, mire apám szorosabban magához vont. – Mondd, mi bánt még? – kérdezte. Bolondnak éreztem magam, hiszen bármely más lány örült volna az előrelépésnek, hogy ezentúl hercegnőnek hívják, és elkelt nővére után rangidős leánygyermekké válik a családban. – Muszáj elköltöznünk az amalienborgi palotába, miután visszatértünk Alix esküvőjéről? – tettem fel a kérdést. – Attól tartok, igen. Frederick király abban a mély tiszteletben részesített, hogy az örökösének nevezett meg, ami nem volt könnyű menet. Hónapokba telt, mire mindenkivel megállapodásra jutottunk, így őfelsége most ragaszkodik hozzá, hogy a rangunkhoz méltóan éljünk. – Apám lepillantott rám, mivel akárcsak anyám, alacsony növésű voltam, Alix pedig magas és vékony, mint ő. – A sárga házunk nem illő egy leendő királyi családhoz. Azt megtartjuk nyári rezidenciának, Amalienborgban pedig saját lakosztályod lehet. Ne
mondd, hogy nem nagyszerű! Saját termeid lesznek, ahol azt teszel, amit csak kívánsz. Gondolj bele, micsoda változás azok után, hogy eddig közös hálószobátok volt! – És Tíra is ott fog lakni? – kérdeztem a kilencéves húgomra gondolva, aki odaadó csodálattal követett mindenhová, amikor épp nem a kisöcsénkkel rosszalkodott. – Lakhatna velem, nem bánnám – tettem hozzá. – Úgysem tudnék mit kezdeni egyedül egy teljes lakosztályban. – Egy újabb kellemetlenség! Sebaj, igyekszünk majd átvészelni a legjobb tudásunk szerint. Rosszkedvűen bólintottam, miközben Papa elengedte a derekam, és kotorászni kezdett a kabátjában. Ki akarta dobni a szivarcsutkát, ám hirtelen a palota felé tévedt a szeme. A tekintetét követve észrevettem, ahogy az egyik emeleti ablakból anyám integet felénk. – Úgy tűnik, hamarabb végeztek, mint gondoltuk – szólalt meg Papa. – Nos, akkor menjünk és csodáljuk meg a nővéred kelengyéjét! Légy kedves hozzá, és ne feledd, amit mondtam: Alix más, mint te. Nehezen tárulkozik ki. Találd meg a megfelelő időt arra, hogy beszélj vele. Most igazán nagy szüksége van a támogatásodra. Nem akarom, hogy haragban álljatok, mikor elindulunk Angliába. – Rendben, Papa – feleltem higgadtan. Pedig nem voltam biztos benne, hogy szívesen meghallgatnám a nővérem álláspontját, hiszen mi lesz, ha kiderül, hogy már nincs is olyan nagy szüksége rám, mint amennyire szeretném?
Második fejezet
A vacsorát a csillárteremben tartottuk. Most már voltak libériás
inasaink, akik fehér kesztyűben szolgálták fel a levest, füstölt lazacot, zamatos zöldségeket és a frissen sült pitéket a kancsónyi vörösborok mellé. A lakoma egy hétre is elegendő lett volna a teljes családunknak. Figyeltem, ahogy Mama a székében pózolva utasítgatja a cselédeket, mintha csak egész életében egy teljes légiónak parancsolt volna. Kistestvéreim, Valdemar és Tíra, kisuvickolva a kerti mókából, mint akik zavarba jöttek az ezüst étkészlettől, szokatlanul fegyelmezetten gubbasztottak a díszes székeken, a hatalmas lenvászon terítővel fedett asztal körül. – A kisebb villa a salátához való – súgtam Tírának –, a nagyobb pedig a húshoz és a halhoz. Kívülről haladj befelé. Látod? A húgom sötétarany loknijai mögül bólogatni kezdett. Nagy barna szemével és fitos orrával rám hasonlított a leginkább. Mi ketten apánkra ütöttünk, míg Valdemar, akárcsak Alix, anyánktól örökölte sápadt bőrét és szürkéskék szemét. Mama vacsora közben végig halkan beszélt Papához. Minden bizonnyal Alix kelengyéjéről és az angliai utazásról esett szó. Alig hallottam szavait, pedig a sárga villában mindig óriási hangzavar közepette vacsoráztunk. A szokatlan csend újabb jele volt annak, hogy az életünk gyökeresen megváltozott. Amikor a négyéves Valdemar öcsém hirtelen kijelentette, hogy Angliába akar menni, mély csend lepte el a termet. Gyorsan beletömtem a szalvétám a számba, nehogy hangosan felröhögjek. – Gyerekek nem jöhetnek az esküvőre – korholta le nyomban Mama. – Szépen itt maradsz Tírával és a nevelőnővel, amíg… – Nem! – csapott Valdemar ököllel az asztalra. – Én is menni akarok! Mama apámra pillantott, aki hozzám hasonlóan azon küszködött, hogy visszafojtsa nevetését. – Drágám, kérlek, közöld a fiaddal, hogy nem toleráljuk az effajta kitöréseket! – húzta fel anyám az orrát. Papa gyorsan összeszedte magát. – Valdemar – szólt színlelt komolysággal –, fogadj szót édesanyádnak!
Az öcsém duzzogni kezdett, mire Alix, Valdemar kezét simogatva, valamit suttogott neki. Valdemar bizonytalanul felpillantott. – Új vonat is lesz? – kérdezte, mire Alix bólintott. – Persze, ígérem. Úgy tudom, Angliában nagyon szép játékvonatok vannak. Majdnem rávágtam, hogy Dániában is pompás vonatokat készítenek, de visszafogtam magam… Nekünk is volt egy gyönyörű játékvasutunk, amit még a bátyjaink kaptak. Csodálatosan működött, amíg Valdemar egyszer, egy hatalmas hiszti alkalmával össze nem taposta. Ezután, a legnagyobb döbbenetemre, Alix a következőt mondta a szüleinknek: – Nem értem, miért ne jöhetne Valdemar is. Elvégre ez az én esküvőm, és szeretném, ha az egész család ott lenne. Hihetetlennek tűnt, de Alix, most először, végre hangot adott a véleményének. Ki gondolta volna! Kihúztam magam a széken, miközben Mama alig tudta magát összeszedni a döbbenettől. – De rengeteg dolgunk lesz! – kezdte. – Az esküvőn részt vesz a teljes királyi család és más rangos vendégek is. Nem lesz időm a gyerekeket is felügyelni. – Minnie majd vigyáz rájuk – pillantott rám Alix. – Persze! – egyeztem bele automatikusan. – Jó, akkor ebben megegyeztünk – szögezte le Papa látható megkönnyebbüléssel, amit Mama egy sértődött pillantással jutalmazott. Valdemar valószínűleg kurjantott volna egyet örömében, ha Mama nem néz rá olyan szigorúan… Így inkább a tányérjába temetkezett, és jól széttrancsírozta a lazacot. Alix inkább segített neki felvágni, miközben hálásan rám mosolygott. Ezúttal már minden kétségem elszállt. Ha azt szeretné, hogy mindnyájan mellette legyünk, akkor egyértelmű, hogy nem biztos önmagában. Most már szilárdan eltökéltem, hogy beszélek vele. Vacsora után Valdemar és Tíra hosszas tiltakozások közepette felmentek a szobájukba lefeküdni, mi pedig kényelmesen elhelyezkedtünk a szalonban. Papa töltött magának egy konyakot, míg Mama az ölébe vette a hímzését. – Játssz nekünk valamit, Minnie! – szólt két öltés között. A palotában volt egy nagy
zongoránk, ami nem volt olyan rozoga, mint a sárga házunkban, mégis úgy játszottam rajta, mint egy kétbalkezes. Folyton melléütöttem, mert Alixon járt az eszem, aki az ablaknál ülve, elmerengve figyelte, ahogy odakint leszáll az alkony. – Minnie, most épp Händelt szégyeníted meg? – szólt ingerülten Mama, mire abbahagytam a hamis klimpírozást. – Hosszú volt a nap – sóhajtott Alix. – Azt hiszem, lefekszem. – Ilyenkor? – álmélkodott Mama. – Még csak be sem esteledett! De Alix már hajolt is felé, hogy akárcsak Papát, arcon csókolja. Amint a nővérem elindult az ajtó felé, utánaeredtem. – Én is jövök veled – jelentettem be, mielőtt még Mama bármit is szólhatott volna. Alix észre se vette, hogy követtem, csak miután megérintettem a karját. Gyanakvó arckifejezéséből ítélve sejtette, hogy mire készülök. – Túl fáradt vagy ahhoz, hogy beszéljünk? – vetettem fel óvatosan. – Kíváncsi voltam, mikor kérdezel meg – felelte mosolyogva. – Te is szóba hozhattad volna – kezdtem, de nyomban elharaptam a mondatot, nehogy vitát szítsak. – Láttam, milyen elfoglalt vagy – tettem hozzá gyorsan. – Ez igaz – kezdte. – Nem gondoltam volna, hogy egy esküvő megszervezése ennyire fárasztó lehet. Ha még egy ruha vagy kalap a szemem elé kerül, én… Felmegyünk a szobámba? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. – Ne! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mert nem akartam szembesülni az angliai útra szánt csomaghalommal. – Inkább menjünk ki a verandára. A fekete-fehér, kövezett veranda a kert teljes hosszában végighúzódott. Itt, a palota oldalában, menedékre leltünk a ránk telepedett alkony és a növények levelei között. A porcelán virágtartók sorában egy fehér, vesszőből font kerevet kapott helyet, amit mindennél jobban utáltam, mert folyton kiszakította a ruhám. – Ülj csak le nyugodtan – olvasott Alix a gondolataimban. – Ha kiszakad egy szál, majd megvarratjuk. Többé nem kell gyertyafény mellett foltoznunk, van más, aki megcsinálja. Makacsan lehuppantam a legközelebbi székre. Nem tudtam eldönteni, Alix vajon gúnyolódik velem, vagy komolyan gondolja,
amit mondott. – Gondolom, örülsz, hogy vannak szolgáink. – Miért ne örülnék? – kérdezett vissza, miközben leült velem szemben. – Igazán felemelő, hogy többé nem törik le a körmöm és nem szúrom meg a hüvelykujjam. Miért, te nem? – pillantott rám, miközben döbbenten bámultam rá. Megvontam a vállam. – A szolgák pletykásak. Valahogy jobban szeretném, ha nem az én dolgaimat tárgyalnák ki a hátsó lépcsőn. Alix a csipke felhajtóját babrálva lesütötte a szemét. – Zaklatottnak tűnsz, Minnie. – Valóban? – Hirtelen felidéztem Papa szavait. – Talán jó okom van rá. – És mi lenne az? – emelte rám a tekintetét. Arca fáradtnak tűnt a szürkület homályában. Szívesen kifakadtam volna, hogy azért haragszom, mert egy olyan emberhez készül férjhez menni, akibe még lehetősége sem volt beleszeretni, bár tudom, mindez Mama hibája. Ő erőltette, hogy Alix mindenáron teljesítse kötelességét. Azt se tudtam, hol kezdjem. – Miért mondtál igent? – vágtam bele végül. Alix elhallgatott. Nem kapta el a tekintetét, így igyekeztem a szemébe nézni. – Még alig ismered – folytattam felbátorodva. – Gondolod, hogy belementem volna a házasságba, ha nem tartom megfelelő férjjelöltnek? – kérdezte kimérten. – Igaz, hogy még nem ismerem jól, így azt sem tudom, boldoggá tud-e tenni, de megkérte a kezem, így Wales hercegnéje lehetek. Hidd el, alaposan átgondoltam, mielőtt még meghoztam volna a döntést. – És ez a te döntésed volt vagy Mamáé? – tértem a lényegre. – Alix, én mindig is azt gondoltam… – Mit gondoltál? – kérdezte. Meglepett a higgadtsága. – Nem is tudom – feleltem habogva. – Azt gondoltam, mindketten akkor fogunk férjhez menni, ha szerelembe esünk, mint ahogy Mama és Papa is tette. Alix sztoikus arckifejezéssel, mindenbe beletörődve elmosolyodott, mint amikor annak idején rápillantott a stoppolásra váró ruhák végeláthatatlan sorára. – Minnie, nem vagyunk már gyerekek, akik alig várják az esti Grimm-meséket. Papát hamarosan királlyá koronázzák. Ahhoz kell férjhez mennünk, akivel hazánk
gyarapodását szolgáljuk. Dánia nem túl erős nemzet, és vannak ellenségeink, Poroszországgal az élen. Az a hitvány Bismarck nem örül annak, hogy Papát választották a trónra a saját jelöltje helyett. Higgy nekem, a tündérmeséknek ezennel vége. – Tündérmeséknek? – emeltem fel a hangom, majd vettem egy mély lélegzetet. Az én kötelességtudó nővérem, akit sosem érdekelt a külvilág, most úgy beszél, akár egy diplomata. – Nem erről van szó. Gondolod, hogy a cáreviccsel való frigy nem emelné az országunk hírnevét? Az orosz cár hatalma kétségkívül nagyobb, mint az angoloké, és Nixa szeret téged. – Még hogy szeret?! – nevetett fel Alix. – Ugyan már! – Pedig többször is jelét adta a vonzalmának. Láttam, ahogy rád nézett Rumpenheimben, miközben te ezzel a pufók Bertie-vel foglalkoztál. Nixa egész idő alatt csak veled beszélgetett volna. Papa említette, hogy Nixa meg is kérte a kezed, de te nemet mondtál, arra hivatkozva, hogy nem tudsz oroszul, holott a Romanov-udvarban is franciául beszélnek, és te sokkal jobban tudsz franciául, mint angolul! – Ezt csak azért mondtam, hogy ne bántsam meg Nixát. Egyébként csak azért akart feleségül venni, mert az apja így parancsolta, mivel Sándor cár nem akarta, hogy a fiának porosz menyasszonya legyen. Hidd el, Nixának esze ágában se volt megkérni a kezem – folytatta Alix nyugtalan őszinteséggel. – Lehet, hogy neked tényleg fogalmad nincs az egészről?Kis híján a rosszullét kerülgetett, miközben Alix megszorította a kezem. – Te voltál az, akiről Nixa le sem vette a szemét Rumpenheimben – folytatta Alix. – Teljesen elbűvölted. Végig csak rólad kérdezősködött. A te kezedet akarta megkérni, de Papa hallani sem akart róla, mivel a cár azért küldte oda, hogy nekem udvaroljon. Jobbnak láttam mihamarabb rövidre zárni a kérdést, hogy senkinek se okozzon kellemetlenséget. Némán bámultam Alixre. Nem sokszor fordult elő az életem során, hogy nem jutottam szóhoz. – Ó, Minnie, hát teljesen vak vagy? – simogatta meg Alix a kezem. – Mindenki észrevette, még a „pufók Bertie” is, ahogy te nevezed, hogy Nixa úgy viselkedett, mint egy eszét vesztett hősszerelmes.
Próbáltam felidézni a rumpenheimi eseményeket; a csodás lovaglásokat, a kellemes ebédeket a pavilonok alatt, a piknikeket a pázsiton, a sok táncot és az esti kártyajátékokat, de bárhogy is igyekeztem, az orosz trónörökös képe csak homályosan jelent meg előttem. Csak arra emlékszem, hogy a csizmája fényesen csillogott. Egyébként az édesanyját évek óta ismertem. A cárina hessendarmstadti hercegnőként született, édesanyám uralkodói családfájának leszármazottjaként. Marija Alexandrovna számomra mindig is félelmetes volt. Előkelő arcvonásaival, szomorú, de éles szemével szavak nélkül is elítélte szegényes életmódunkat, miközben ő mindig olyan bundákban jelent meg, amikről mi még csak álmodni se mertünk. A cárné egyébként rendszeres levelezőpartnere volt Mamának, és minden évben látogatást tett nálunk, amikor Németországon és Dánián keresztül Nizzába utazott vakációzni. Így ismertük meg legidősebb fiát, Nyikolajt, ismertebb nevén Nixát, aki az ilyen alkalmakkor gyakran vele tartott. Számomra átlagos fiú volt: szokásosan udvarias modorú, előkelő, távolságtartó. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy bármikor is kitüntetett volna a figyelmével, Rumpenheimben pedig annyira el voltam foglalva Alixszal, hogy tulajdonképpen rá se néztem. Rosszul érzem magam, hogy nem vettem észre azt, ami a nővérem állítása szerint mindenki másnak szemet szúrt. – Ne légy nevetséges! – folytattam a vitát. – Nixa sosem akart volna engem, ha téged megkaphatott volna. Alix visszahúzta a kezét. – Minnie, ez nem verseny. Nixa szerelmes beléd. Csak azért nem kérte meg a kezed még Rumpenheimben, mert Papa nem engedte a közeledbe, amíg a cár nem szentesítette a frigyet. Nixa Romanov sosem lesz a férjem… de a tiéd még lehet – mondta ki Alix megcáfolhatatlan jóslatát egy hosszú hatásszünet után. Hirtelen nyugtalanság fogott el, azt se tudtam, mit mondhatnék. – Fontold meg – folytatta Alix. – Nixa nagyon eltökéltnek tűnt, és biztosította Papát arról, hogy a cárina, Mamával egyetemben, áldását fogja adni a frigyre. És Sándor cár is bizonyosan beleegyezik, mivel te sem vagy porosz hercegnő.
– De én még hercegnő se vagyok! Papát még nem koronázták meg. – A világ szemében már mindketten hercegnők vagyunk – állapította meg Alix, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Nőjj fel, Minnie! Lásd olyannak a világot, amilyen valójában, ne pedig olyannak, amilyennek te szeretnéd látni. A dán király lányaiként sorban állnak majd előttünk a kérők. – Előtted már nem, hiszen elígérkeztél Bertie-nek – szóltam tömören. – Így van – állt fel Alix, miközben suhogott a szürke selyem a lábai között. – Az én jövőm már eldőlt, a tiéd viszont még nem. Bölcsen kell választanod. Ne csak a szívedre hallgass, hanem a józan eszedre is! A szonettekben a szerelem mindent legyőz, a való életben viszont nem mindig nyújt biztonságot. Hirtelen mozdulni se bírtam, csak szótlanul bámultam a nővéremre. Mindabból, amiket elmondott, ezt vártam tőle a legkevésbé. – Biztonságot?! – suttogtam bénultam. – Te csak ezért választottad Bertie-t? – Többek között. Ha Nixa megkérte volna a kezem, bizonyára nemet mondtam volna. Semmi kedvem Oroszországban élni. Én más vagyok, mint te; sosem voltam olyan kalandvágyó. Még mindig dühös vagy rám? – kérdezte rövid szünet után. – Sosem voltam az – suttogtam halkan. Alix újra elmosolyodott, ezúttal békésebb arccal. – Dehogyisnem. Szerintem nagyon is haragudtál, pedig nem kellett volna. Testvérek vagyunk. Mindig is téged foglak szeretni a legjobban. Könnyes arccal félig felálltam, hogy megöleljem. Szavai rendkívül megérintettek. Sajnáltam, hogy ez a sok bonyodalom eddig közénk állt, mint egy láthatatlan szellem, akaratlanul is felőrölt, csak hogy tönkretegye az életünket. Ám még mielőtt megérinthettem volna, Alix hátralépett. – Ne most – kérlelt elcsukló hangon. – Lesz még elég időnk elbúcsúzni. Alix visszatért a palotába, hogy a saját szobájában nyugovóra térjen, én pedig igyekeztem összeszedni magam. Csak az járt a fejemben, hogy a biztonságunk érdekében el kell veszítenem a nővérem. Azzal a gondolattal már nem is gyötörtem
magam, hogy a Romanov cár örököse meg fogja kérni a kezem.
Néhány
Harmadik fejezet
nappal később visszatértünk a koppenhágai sárga palotánkba, a lószőrrel töltött roskadozó kerevetekhez, melyek oldalát mindig kendővel takartuk el. A dohos szobáinkat még most is az általunk készített festmények és ugyanaz a megfakult, agyonmosott drapéria díszítette, amit már számtalanszor megfoltoztunk. Örültem, hogy otthon lehettem, de nosztalgia járt át. A kis palota, amelyben kisgyermekként szaladgáltunk, kezdett szellemházra hasonlítani, a fáradt falak közé beszivárgott a jövő, ami megállíthatatlanul jelenné formálódott. Mama és Alix egy pillanatra sem szakadtak el egymástól. Órákig öltözködtek, miközben újra és újra átbeszélték a kelengye minden részletét. Arisztokrata matrónákkal találkoztak, akik a jövőnket kiszagolva, ebédmeghívásokkal bombázták Wales leendő hercegnéjét. Papa is gyakran távol volt; a gyengélkedő király parancsára ellátogatott az udvarba, így sokszor maradtam egyedül a gyerekekkel. A tétlenség számomra újdonságot jelentett, hiszen a házimunkát most már az új cselédjeink végezték el. A közös játék és a meseolvasás legalább segített elűzni búskomorságomat. Továbbra is aggodalommal töltött el, hogy a kistestvéreim királyi csemetékként hogy fogják majd viselni a hirtelen nyakukba zúduló nyilvánosságot. Óvni akartam őket, bár fogalmam sem volt, hogyan, hiszen még magamat sem tudtam megvédeni. Álmatlan éjszakáimon azon ábrándoztam, hogyan menekülhetnék el. Arról fantáziáltam, hogy álruhában hajóra szállunk, hogy kijussunk a gyarmatokra (hogy melyikre, azt magam sem tudtam), ahol majd átlagemberekként élhetünk. Arra sem gondoltam, hogy ott mihez kezdenénk, de Papa mindenesetre visszautasítaná a koronát, mert rájönne, hogy esze ágában sincs kormányozni egy országot, így életünk visszatérne a régi, megszokott kerékvágásba, mert Viktória királyné sem akarná, hogy Alix feleségül menjen a fiához… Magamban jót nevettem a fantazmagóriáimon, hiszen tudtam, hogy minden úgyis másképp lesz. Lassan Dániában beköszöntött a
tél. A hó és a szél azt suttogta, hogy elkerülhetetlenül közeledik 1863 márciusa, Alix indulásának napja. Aztán egy napon, mielőtt még összeszedhettem volna magam, a házban óriási zűrzavar támadt – mindenki csomagokat pakolt, amiket aztán felraktak egy hajóra. Mama fel-alá masírozott, miközben megállás nélkül ordított a kapkodó szobalányokkal. Fehér lepedők lepték el a házat, amelyekkel a bútorokat terítették le. Most már valóban olyan volt, mint egy elhagyatott szellemkastély. – Félsz? – súgtam Alixnak az indulás előtti éjszakán, miután órákat vártam, hogy Mama végre eltűnjön a nővérem szobájából. – Nem. Miért kellene? – rázta a fejét Alix. Pedig valójában félt. Láttam, ahogy harapdálta az ajkát, amikor felszálltunk a Brüsszelbe tartó vonatra, hogy eljussunk Viktória királynő hajójához, amit kifejezetten értünk küldetett. A kikötőben összegyűlt a dán nép, hogy búcsút vegyen tőlünk. Integetve kiáltozták a valódi nevünket, amitől kitört belőlem a nevetés, hiszen egész máshogy szólítottuk egymást. Amint Angliába értünk, a jókedvemet felváltotta a félelemmel vegyes ámulat. Alixet egy teljes fegyveres hadtest várta. A kora márciusi zuhogó esőben majd’ megfagytunk az új, rendkívül drága ruháinkban. Hogy milyen drágák voltak, Mama nem győzte hangsúlyozni. A Londonig tartó utat Alix fedett hintóban tette meg, Viktória királyné alattvalóinak hada körében, amit a nővérem felettébb szórakoztatónak talált. Alix Mamával és Bertie-vel utazott, aki bajszos arcán kaján mosollyal fogadott bennünket. Díszes felöltője női parfümillat nyomait árasztotta. Én Papával utaztam egy Alix mögött haladó hintóban. Igyekeztem elkapni a tekintetem az ujjongó brit tömegről, akik nem törődve a jeges esővel mind Papát akarták látni. Papa a hintóból kitekingetve folyton csak az „esernyő” szót formálta a szájával, amitől megint csak nevetnem kellett. Apropó, ernyők! Itt Alixnek elkél majd többtucatnyi is. A Paddington pályaudvaron vonatra szálltunk. Már jócskán beesteledett, mire egy újabb hintóút után a windsori kastélyba értünk. Késve érkeztünk, mert jókívánságokat kiáltozva egy egész
tömeg kívánta látni az új hercegnét. Az izgalmak közepette nem is vettem tudomást arról, hogy a lábaim elgémberedtek, a kezem pedig jéggé fagyott az új, borjúbőr kesztyűmben. A királynővel való találkozás idegessé tett. Viktóriát az egész világon ismerték. Tizennyolc évesen került a trónra, és uralkodása alatt a britek hatalmas területeket szereztek, többek között a távoli Indiát, amiért fényesen ünnepelték királynőjüket. Albert herceggel való boldog frigyét, akitől egyébként kilenc gyermeke született, beárnyékolta a férj idő előtti halála, amely gyászba borította az egész királyságot. Lélekszaggató gyásza láttán Mama megjegyezte, hogy ha a királynőn múlna, már most a férje mellé temettetné magát. Viktória mindig is egy ősi – feketébe öltözött, hajthatatlan és könyörtelen – istennőként lebegett a szemem előtt, ami az első találkozásunkkor be is igazolódott. A királynő a fogadóterem közepén állt, hatalmas, fodros szoknyás, díszes kalapos szolgái gyűrűjében. Nem fekete ruhájával tűnt ki közülük, hiszen a tiszteletére mind sötét árnyalatot viseltek. Csendes, tekintélyt parancsoló arca azonnal magára vonzott minden tekintetet. Nem volt magas, sőt, sokkal kisebb volt, mint vártam, mégsem lehetett nem észrevenni. Viktória megjelenése azt sugallta, mintha az egész világ körülötte forogna. Mikor felemelte a sötét fátylát, gyászában kivörösödött szemével ránk nézett, majd idegesen megkérdezte: – Hol maradtatok ilyen sokáig? A teremben néma csend lett. Kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, mire Bertie fia közbelépett. – A nép feltartóztatott – jelentette anyjának. A királynő rövid bólintás után, a magyarázatot elfogadva, egyenesen Alixre nézett. Mielőtt még a nővérem térdet hajthatott volna, Viktória váratlanul megölelte. – Végre itt vagy! – mondta, mintha ez idáig csakis azzal lett volna elfoglalva, hogy epekedve várja Alixet. Miután sietve mind hajbókoltunk, elkaptam a tekintetem, mert látni se bírtam, ahogy Viktória fekete karjai varjúszárnyakként telepednek rá a nővéremre. A királynő sokáig fogta Alixet. Már attól féltem, hogy szándékosan összeroppantja, de egy idő után Viktória könnyes
szemmel hátralépett. – Későn érkeztetek. A vacsorát egy órán belül tálalják. Javaslom, hogy menjetek fel a szobákba átöltözni. Ezúttal nem csatlakozom hozzátok; a várakozás rettenetesen kimerített. Holnap találkozunk – mondta, majd sarkon fordult és gyászoló udvarhölgyeivel a sarkában távozott, egy seregnyi, meglepően jól nevelt spániel társaságában. Alix a válla felett rám pillantott. Az arcán nem láttam félelmet, csak azt, hogy beletörődött a sorsába. ø A következő hét teljes mértékben az esküvői előkészületekkel telt. Nyilvánosan képtelen voltam Alix közelébe férni; százak vették körül, a királynővel a középpontban. Alix és Viktória között rendkívül nagy szimpátia alakult ki. A királynő persze nem mutatta ki az érzelmeit, de a vacsorák, teák és a zárt kertekben tett végeláthatatlan séták alkalmával gyakran Alix karjára tette a kezét – anyai és egyben birtokló gesztusként, jelezvén, hogy mint minden más, ami a nevéhez fűződik, Alix fontos számára, hiszen már Britanniához tartozik. Ez persze, ami a házasságot illeti, csak tovább fokozta a fenntartásaim. Papával jóformán senki sem foglalkozott; jelentéktelen vendégként kezelték, holott ő volt a menyasszony apja, királyunk trónörököse, Schleswig, Holstein és Lauenburg hercege, legalábbis ami a címeit illeti. Talán Papa egykori hiábavaló udvarlását akarta a királynő végképp elfelejteni. Csak akkor volt hajlandó szóba állni vele, ha a protokoll feltétlenül úgy kívánta, és mivel a protokollt is ő diktálta, erre csak igen ritkán került sor. Mamának ideje sem volt megsértődni, Alix körül sürgölődött – már amikor tehette –, vagy Tírát és Valdemárt üldözte a palota széltében és hosszában, miközben ők Viktória lányának, Vicky porosz koronahercegnőnek a gyerekeivel bújócskáztak, ijesztgették a cselédeket, vagy összevesztek a játékokon a kuckóikban. Egy napfényes napon (már amennyire Angliában sütni tud a nap) kilovagoltunk. Papa, mielőtt még megtették trónörökössé, szerény fizetségért a Dán Lovasőrség tagja volt, így múltjából fakadóan
kiválóan ült a nyeregben. Ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan még gyerekkorunkban megtanuljunk lovagolni. Ebben Alix is a kedvét lelte, bár ő, velem ellentétben, a szelíd kancákat részesítette előnyben. Számomra hatalmas izgalmat jelentett a lovaglás, különösen nagy sebességben. A repüléshez hasonló élménynek tartottam, így bátran jártam együtt férfiakkal és nőkkel egyaránt a lovas kirándulásokra, a királyi ménes számtalan tagján. Büszke voltam, amikor még Viktória is irigykedve figyelte, ahogy Papa megüli a lovat a nyeregben. A lovaglás idejére szükségmegoldáshoz kellett folyamodnom. Senki sem számított rá, hogy villogtatni fogom a tehetségem lóháton. Mivel nem volt kobakom, csak egy hálóval fogtam hátra a hajam, kockáztatva ezzel, hogy a királynő rosszalló pillantásokat vet majd rám. Viktória nem lovagolt, visszavonult a könyvtárszobájába. A kisebbik fia, a tizennyolc éves Alfred viszont igen. A csapat végéről leselkedett, barátságtalan arccal, anyjától örökölt, lagymatag szemekkel, mogorva fintorral az arcán. Rengeteget evett és ivott, ezenkívül minden mást megvetett. Egy idő után sunyi módon mellém lovagolt, és rugdosni kezdte a lábam, hogy a lovam megbokrosodjon. – Élvezed a partit? – kérdezte kacsintva. Persze nem értettem, miféle partira gondol, így csak mosolyogva előrevágtattam, hogy utolérjem Alixet és Bertie-t. A kezdeti nehézségek ellenére kezdtem megkedvelni a leendő sógorom. Bertie világot járt kozmopolita létére igen kedvesen bánt a nővéremmel, mellyel bebizonyította, hogy még ha nem is szerelmes Alixbe, legalább kölcsönös tisztelettel fognak bánni egymással. A palotába jókedvűen és felfrissülten tértünk vissza. Miközben felmentem a szobámba, hogy átöltözzek a délutáni teához – amelyen Viktória parancsára mindnyájunknak részt kellett vennie –, az egyik kotnyeles cselédje utánam eredt. – Őfelsége látni kívánja kegyedet! – mondta. A privát audiencia rendkívül szokatlan volt, így szívesen szakítottam volna egy percet arra, hogy rendbe hozzam magam. De ha a királynő hívat, annak engedelmeskedni kellett, így gyűrött
szoknyában, lószagot árasztva követtem a hölgyet a windsori kastély tapétázott folyosóin át, a faburkolatú könyvtárszobába. Miután a hölgy bekopogott az ajtón, magamra hagyott. – Bejöhetsz – hallottam odabentről a küszöbön ácsorogva. Beléptem a fagyos helyiségbe. Olyan hideg volt, hogy láttam a saját leheletem. Bár volt kandalló, üresen és patyolattisztán árválkodott az egyik sarokban. A terem a kastély többi terméhez hasonlóan zsúfolásig volt hasznavehetetlen nippekkel és felbecsülhetetlen értékű, középkori tárgyakkal. Az asztalok roskadoztak az ezüstkeretes dagerrotípiáktól és porcelánfiguráktól. A falakon tenyérnyi hely sem volt a képektől, a terem sarkaiban pedig márványszobrok és könyvek hevertek. Viktória a szekreterje előtt ült, egy csomag papír felett, tollal a kezében. Mindig is hűséges levelezőpartner hírében állt, mindennap órákat töltött azzal, hogy a rokonainak vagy a kormányzóknak írjon szerteágazó birodalmában. Amikor beléptem, nem nézett fel. Épp a kesztyűmet és a levetett hajhálót gyűrögettem a kezemben, amikor megszólalt. – Hallom, kitűnő lovas vagy. – Köszönöm, felség – feleltem, miközben azon gondolkoztam, illene-e pukedliznem a bókra. Sajgott a lábam a lovaglástól, és csak nagy fájdalmak közepette tudtam volna térdet hajtani. – Gyakran lovagolsz így? – tette fel a kérdést, miközben tolla sercegett a levélpapíron. – Igen, felség. Dániában annyit lovagolok, amennyi csak lehetséges. – Nem – nézett rám szúrós szemekkel. – Úgy értem, így. Hirtelen fogalmam sem volt, mire gondol. Aztán amint lesütötte a szemét, megértettem a célzást. – Nincs kalapom, felség. – Nehezen álltam meg, hogy ne simítsam le a rakoncátlan fürtjeimet. – Látszik – mondta nyersen. Egy ideig még folytatta az írást, aztán összehajtotta a papírt. – Kérhettél volna egyet. Biztos vagyok benne, hogy tudtunk volna neked egy kalapot keríteni, Dagmar. – Minnie – javítottam ki önkéntelenül, amit persze nyomban megbántam. – Csak apám hív Dagmarnak. É
– Valóban? – nézett rám kifürkészhetetlenül. – És ő nagyon rajong érted? Miféle kérdés ez? Még hogy rajong! – Ő az apám, felség. Szereti a családját, és mi is szeretjük őt. A királynő arcán keserűséget láttam. Legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvem, hiszen nemrég veszítette el a férjét, aki ugyanúgy szerette a gyermekeit és a feleségét. – Ez így helyénvaló. – A királynő felállt, és két párnázott széket helyezett a sötét kandalló elé. – Gyere, ülj le mellém. Szeretném, ha hosszasabban elbeszélgetnénk. Szót fogadtam, és helyet foglaltam a hatalmas széken. Olyan széles volt, hogy úgy éreztem, mintha elnyelne a jéghideg párnája. Hogy képes ilyen helyen ülni egész nap? Itt akár húst is lehetne fagyasztani. – Alfred azt mondta, úgy lovagolsz, mint egy angol lady – kezdte. Az újabb bókja hallatán elmosolyodtam. Az angolok mindent jobban akarnak csinálni másoknál. – Azt is mondta, jól érzed magad itt – folytatta titokzatosan. – Ez valóban így van? Azon gondolkodtam, vajon a fia szavaiban kételkedett, vagy csak kíváncsi volt, mennyire értékelem a vendégszeretetét. Gyanút fogtam, mert eszembe jutott, hogy Papát eddig teljesen semmibe vette, így csak egy visszafogott, rövid választ adtam: – Gyönyörű ország, felség, de sokat esik az eső. – Az eső egészséges, testnek és termőföldnek egyaránt. – Ez így van – feleltem udvariasan, ami már nehezemre esett. Most csak azért hívott privát audienciára, hogy szóvá tegye a kalapot és a szörnyű időjárást? Ha így haladunk, sose fogok felérni a szobámba, hogy megmosakodjak, átöltözzek és időben leérjek a fogadóterembe a kötelező teára. – Alfred igencsak kedvel téged – szólalt meg Viktória minden előzmény nélkül. – Bizonyára nem vetted észre. A minap arra gondoltam, lehetnél a menyasszonya. Hogy mit?! Először is megdöbbentett, hogy tetszem Alfrednek. Valóban nem vettem észre, de ha mégis szemet szúrt volna, úgyse vallottam volna be, hiszen a királynő értékrendje szerint egy
illedelmes hölgy nem veszi észre egy fiatalember közeledését. Ahogy felidéztem Alfred gyerekes viselkedését, majdnem forgatni kezdtem a szemem. Ha a fia így mutatja ki a rokonszenvét, akkor bőven van még mit tanulnia. Nagyon megdöbbentem, amint belém hasított a felismerés, hogy valójában a királyné miért is hívatott magához. Nem elég, hogy megszerezte a nővéremet, akárcsak Indiát? Vagy úgy gondolja, a dán hercegnők párosával járnak, mint a cipők vagy a kesztyűk?! – Szeretném hallani a véleményedet – szólalt meg alig érezhető rosszallással. – Attól tartok – folytatta –, jelen időpont nem lenne kedvező a frigyre, de a válaszodtól függ, beszélni fogok-e az apáddal. Nagyon fontosnak tartom – mondhatni elsődlegesnek –, hogy senki se házasodjon a saját döntése ellenére. Kétlem, hogy a döntésem bármit is számítana neki. Lehet, hogy dán hercegnőből most kettőt is talált, de száz másik menyasszonyt is választhatna a fiának. Nyeltem egy nagyot, mert a szám kiszáradt a hidegtől. – Egyáltalán nem ismerem még a herceget, felség – feleltem végül. – Ez könnyen orvosolható. Az esküvő után egy időre nálunk maradhatsz, vendégként. A nővéred is bizonyára örülne. Bertie rendelkezésére bocsátottam a sandringhami és a marlborough-i kastélyt, így hely lesz bőven. Természetesen minden költségeteket én állom. – Az enyémet is? Ennyire azért nem vagyunk szegények, felség! Apámat hamarosan Dánia királyává koronázzák – fakadtam ki hirtelen, mielőtt még gondolkozhattam volna. A kettőnk közé telepedett kínos csendben láttam, ahogy a királynő felvonja a szinte láthatatlan szemöldökét. – Határozott vagy – mondta. – Valaha én is határozott lány voltam. Sokak szerint túlságosan is az. A királynő pillantása elsötétült, szája görbületéből észrevettem, ahogy elszomorodik. Bizonyára eszébe jutott, hogy elvesztette szeretett Albertjét. – Felség, igazán megtisztelő a figyelmessége, de most, hogy a nővérem is távol került, nem szeretnék újabb veszteséget okozni a szüleinknek.
– De minden lánynak férjhez kell mennie – nézett rám anélkül, hogy választ várt volna, ellenmondást nem tűrő tekintettel. Miután mondatát szótlanul fogadtam, így folytatta: – Nos igen, túlságosan is határozott. És akaratos. Többet ne is beszéljünk erről. Most menj, nehogy lekéss a teáról. Sietve térdet hajtottam, és elindultam az ajtó felé. A királynő meg se mozdult a székében, csak az üres kandallóba bámult. – Sajnálom a leendő férjedet, Dánia Dagmarja. Nem lesz könnyű dolga veled – szólt utánam váratlanul. Ez úgy hangzott, mint egy vád, mégis boldoggá tett vele. ø Beosontam Alix szobájába az újabb feszélyezett vacsorát követően, ahol, akárcsak a teáknál, végig Viktória dirigált a barna szószos tálkák, csengő kristálypoharak és ezüstvillák felett. A nővérem köntösben, kiengedett hajjal kuporgott az ágyon, miközben az aprólékosan kidolgozott, ezüstberakásos, selyem narancsvirágfüzérekkel díszített, fehér Honiton-csipke menyasszonyi ruháját bámulta a sarokba állított szobainason. Alix mellett egy nyitott bőrönd hevert, szalagokkal, gyöngyökkel, egy gyémánttiarával és más ékszerekkel, melyeket a királynő parancsára fog viselni a menyegzőn. – Ezt nézd! – emelt fel egy hosszú drágakő fülbevalót. – Felismered? – Dagmar szent keresztje? – kérdeztem bizonytalanul az ékszert vizslatva. – Igen, annak másolata – válaszolta Alix. – De minden részletében egyezik az eredetivel. Frederick király küldte nekem ajándékba. Szívesen részt venne az esküvőn, de a felség nem engedélyezte. Hát persze, hogy nem. Gyermektelen királyunk és szeretője, egy közrendű asszony, akiben egy csepp királyi vér sem csörgedezik, természetesen nem szívesen látott vendég a királynőnél. A Dániában nagy tiszteletnek örvendő, tizenharmadik századi ékszer replikája valóban gyönyörű volt; kivételes és különleges. Valójában az eddigi legértékesebb dolog, ami valaha is a tulajdonunkban állt. A nővérem hamarosan nyakig fog merülni a luxusban, még akkor is, ha ez egy életre szóló fagyoskodással járt, Viktória szerint ugyanis a kandalló
nem azért van, hogy használják, az ablakokat pedig mindenütt tárva-nyitva kell hagyni, hogy bejöjjön a friss, brit levegő. – Olyan, mint egy emberevő szörnyeteg, nem? – szóltam, miközben végigfuttattam az ujjam a menyasszonyi ruha finom csipkéjén, ami első tapintásra habcsókra emlékeztetett. – Mindenkit terrorizál. Láttad, mit művelt a vacsorán? Alfred! Elég volt a borból! A vendégek is szeretnének inni belőle. Vicky! Vedd le a kisöcséd könyökét az asztalról! Mondd, Bertie, feltétlenül most kell Indiáról beszélned? Nem akarok elefántagyarakról hallani étkezés közben! – imitáltam Viktóriát elmélyített, háborgó hangon. – Ő aztán tudja, hogy tartsa kordában a gyerekeit. – De hisz’ ő az anyjuk. Ez a dolga – ráncolta Alix kötelességtudóan a szemöldökét. Alix sértődöttnek tűnt. Gondolom, azért, mert ígéretemmel ellentétben nem vigyáztam a kistestvéreinkre, még azok után sem, hogy ráléptek a királynő kedvenc spánieljére. – Legalább nem fogod hiányolni Mamát. A királynő ugyanaz pepitában, csak Mama csinosabb. – Ne beszélj így! – fegyelmezett Alix, bár halvány mosoly csillant meg a szája szélén. – A királynő ma privát audienciára hívott, ami páratlanul ritka dolog. Mindenki erről beszél. Alfred később meglátogatta Bertie-t. Szomorúnak tűnt. – Ezt meg honnan látod? Alfred mindig szomorú képet vág. Biztos az emésztése… Rengeteget zabál. Alix végre kuncogni kezdett. – Abszolút. Szerintem még harmincéves kora előtt el fog hízni. A királynő egyébként nem tett róla említést? – De igen – néztem Alixra jelentőségteljesen. – Elmondta, hogy Alfred kedvel engem, és a menyasszonyának szán, de szerintem nem illünk össze. És te említetted a királynőnek Nixát? – kérdeztem rá némi szünet után. – Hogy ő is érdeklődik irántad? Nem, azt nem. Csak azt tudja, hogy én kikosaraztam. Azt mondta, okos döntés volt részemről, mivel úgy tartja, az oroszok barbárok, és túl durvák a külhoni menyasszonyoknak.
– Bizonyára a dán lányokra gondolt. A Romanovok a múltban számtalan német nőt vettek feleségül, és a legjobb tudomásom szerint egyikük sem halt bele a barbarizmusukba… – Szerintem a királynő aggódik érted – szólalt meg Alix. – Miért tenné? Semmi köze hozzá, hogy kihez megyek feleségül. Különben is, ha Alfred annyira odavan értem, miért nem szólt erről ő maga, személyesen? Miért az anyjával kell üzengetnie? – Szerintem a királynő nem gondolta, hogy vonzónak találod a fiát – folytatta Alix. – De ha igent mondtál volna, itt maradhattál volna velem. – Valóban ezt szeretnéd? – kérdeztem meglepetten. – Vagy talán már nem akarsz itt maradni? – Majdnem hozzátettem, hogy most, hogy megismertem Viktóriát, én biztos meggondoltam volna magam. – Dehogynem! De ne feledd, mit mondtam: hallgass a szívedre! – És használjam az eszem. Nem felejtettem el. Ahogy Alixszel egymásra néztünk, a köztünk lévő távolság hirtelen hatalmasnak, szinte áthidalhatatlannak tűnt. – Fogalmam sincs, hogy lesz ezután – szóltam végül lesütött szemmel. – Minden gyökerestül meg fog változni. Ezután már semmi sem lesz a régi. – Ez igaz – szólt Alix, majd közelebb húzódott, és megfogta a kezem. – De mi ugyanazok maradunk, akik voltunk. Ígérd meg, Minnie, hogy nem fogunk megváltozni. Mindig is szerető testvérek maradunk, bármi történjék is. – Hagyd abba, mert még az esküvő előtt sírni fogok – szakítottam félbe, de ő tovább folytatta. – Ígérd meg! – szorította meg a kezem. – Hallani akarom. – Ígérem – suttogtam, gombóccal a torkomban. – Ígérem, hogy örökre jó testvérek maradunk. – Bármi történjék is – tette hozzá Alix, majd lehajolt, hogy megcsókolja a kezem. – Te olyan erős vagy – simogatta meg az arcom –, erősebb, mint hinnéd. Ma nemet mondtál Viktória királynőnek. Melyik hercegnő merné ezt megtenni? Majdnem kicsúszott a számon, hogy Alix bizonyára sosem tenné meg, de úgyse lett volna értelme. Alix felállt. – Értem pedig ne aggódj, tudom, hogy boldog leszek itt. Bertie igazán kedves, és még egy egész élet áll előttünk.
Alix ezzel minden kétségemet eloszlatta. Bár most már mi mást mondhatott volna? – Ez mindenki számára hatalmas megkönnyebbülés – mondtam, miközben Alix odalépett a bőröndjéhez és becsukta a fedelét. – Képzeld el azt a botrányt, ha lemondanád az esküvőt! Alix egy pillanatra elhallgatott, majd velem együtt hangosan felnevetett.
Az
Negyedik fejezet
esküvő nem volt túl káprázatos, inkább csak zsúfolt. A windsori Szent György-kápolnában tartották, mintegy kilencszáz meghívott vendéggel. Büszkeséggel töltött el, hogy a nővérem esküvői ruhakölteményében és a Bertie-től kapott gyöngy és gyémánt ékszerkollekcióban még a királynő lányainál is fényesebben tündökölt. Alix sosem volt még ennyire gyönyörű; opálfényű menyasszonyként állt kivirult férje mellett. Nászútjukra az Osborn-birtokra utaztak, ahol egykor a királynő is töltötte mézesheteit Alberttel. A Waterloo Galériában tartott fogadás és reggeli után, amint Alix felment átöltözni, a királynő nyomban eltűnt. Idegeskedve vártam a nővéremre, tudván, hogy hamarosan vonatra szállnak. Amikor Alix végre újra felbukkant, fehér bársonyban és hermelinben, mindenkinek tátva maradt a szája az ámulattól. Egyszerűen fenséges volt, mint egy igazi királynő. Alix sietve búcsúzott el. Mielőtt bármit is mondhattam volna, arcon csókolt, majd Bertie-vel, a cselédek kíséretében, kisiettek a kastélyból, hogy felszálljanak a hintóra, amivel egyenesen az állomásra mentek, nyomukban mind a kilencszáz vendéggel. Mi csak másnap indultunk útnak anélkül, hogy búcsút vettünk volna a királynőtől, akit reméltem, hogy soha többé nem látok viszont. Boldog voltam, hogy végre hazatérünk, ugyanakkor aggódtam Alixért, akinek immár férjezett asszonyként fennmaradó életét egy zsarnoki anyóssal kell leélnie. ø Miután 1863 márciusában visszatértünk Koppenhágába, több nem várt eseménnyel kellett szembenéznünk. A bajor származású Ottó király bukása után, 1862 őszén, a görögök elűzték Ottó öccsét a trónról, így felbukkant egy seregnyi új királyjelölt, köztük Viktória fia, Alfred is. Ám mindenki legnagyobb meglepetésére a görög nemzetgyűlés március 30-án tizenhét éves bátyámat, Willie-t választotta királynak, aki eredetileg a Királyi Haditengerészetnél szolgált volna. Miután ünnepélyesen megkoronázták Koppenhágában, a bátyám, I. György királyként,
októberben Görögországba utazott, újabb dicsőséget szerezve a családunknak. Én sajnáltam Willie-t. Épp olyan kötelességtudó volt, mint Alix, így elfogadta a koronát, holott sosem kérte. Ezzel ő is távol került tőlünk. Mindez csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy ott maradjak, ahová születtem. Röviddel Willie elutazása után Papát a haldokló királyhoz hívatták. Fredericket közismerten szertelen élete végképp utolérte. Novemberben halt meg, épp úgy, ahogy élt: zajosan és megbánás nélkül. Így lett apám IX. Keresztély király. Az amalienborgi palota roskatag épületébe költöztünk. Mama a felújítást a tőle megszokott elánnal és gazdaságossággal végeztette. Így már hivatalosan is Dánia Dagmar hercegnőjévé avanzsáltam, ami számomra nevetségesnek tűnt, de valahányszor hangot adtam nemtetszésemnek, Mama nyomban leszidott, hogy bárhogyan is fintorgok, most már hercegnő vagyok és kész. – Pedig nem érzem magam annak – feleseltem mindig vissza, amire Mama csak duzzogva összeszorította az ajkát. Papa rendelkezésemre bocsátott egy teljes lakosztályt, ahová, amint az várható volt, Tíra is velem tartott. Ezt egyáltalán nem bántam, hiszen Alix nélkül úgysem éreztem volna otthonosnak a hatalmas termeket. Nem sokkal később Papának komoly konfliktusokkal kellett szembenéznie. Poroszország és Ausztria igényt tartott a dán tulajdonban álló Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségekre az Északi-tenger és a Balti-tenger között fekvő Jylland-félszigeten. Így Otto von Bismarck, Vilmos király Poroszországának miniszterelnöke, háborút indított ellenünk, majd megszerezte a fent említett hercegségeket, arra hivatkozva, hogy azok illegálisan voltak Dánia tulajdonában. Papát, a területek visszaszerzésére irányuló, hiábavaló küzdelme után, az újságok ízekre szedték az ország vesztesége miatt, mely azt eredményezte, hogy tiszta szívemből gyűlölni kezdtem a németeket. Országunk csorbulása engem is rettenetesen megviselt. Mama behívatott a dolgozószobájába., amely tömve volt anyagmintákkal és tervrajzokkal a palota renoválásához. Ő
– Őfelsége II. Sándor cár levelet küldött – szólalt meg. – Jóváhagyta a fia szándékát, és mihamarabb elküldi hozzánk Nixa cárevicset. Hát nem csodálatos? – lebegtette boldogan a papírt. – Személyesen tesz látogatást, hogy megkérje a kezed. Ez azért nem mindennapi! – lelkendezett, miközben földbe gyökerezett a lábam. – Hatalmas megtiszteltetést jelent – folytatta –, hiszen a Romanovok mindig az udvarba hívatják, hogy felmérjék jövendőbelijüket; sosem tesznek személyes látogatást. – Felmérjék? Hogy micsodát?! – Az alkalmasságukat – vágta rá Mama a legnagyobb természetességgel. – Hát nem örülsz, Minnie? Ez óriási megtiszteltetés! – ismételte újra. – Tudom, ezt már mondtad. De mi történik, ha a kiszemelt arát nem találják megfelelőnek? Mama idegesen toppantott egyet a szoknyája alatt, a faburkolatú padlón (mivel a régi szőnyeget eltávolította). – Nem azért jön, hogy felmérjen, hiszen Nixa már látott, alkalmasnak talált, és ami a legszebb, hogy ezt a cár is így gondolja. – Nem lesz ez így túl elhamarkodott? – kérdeztem a levelet félretéve. – Azok után, hogy megalázó módon a poroszok megkaparintották a hercegségeinket, szerintem inkább alkalmatlan araként tartanak számon. Mama alig hallhatóan felhördült, miközben én az asztalán heverő leveleket bámultam, melyek ékes bizonyítékul szolgáltak arra, ahogy két királyné, Mama és a cárina – tekintet nélkül a politikai zűrzavarokra – egyengetik leszármazottaik jövőjét, mint ahogy előttük számtalan uralkodófeleség is tette. – Az ország és apád helyzetének ehhez semmi köze – folytatta Mama. – Egy hercegnőnek férjhez kell mennie, függetlenül attól, hogy ki lopott, kitől és mit. – Értem – hagytam rá Mamára a dolgot. Úgysem változtatja meg a véleményét. – Nixa alig ismer még, vajon ez sem jelenthet akadályt? – Ugyan, mi akadály állhat elétek? – Hát én! – böktem ki, Mamát teljesen megbotránkoztatva. – Vagy talán nem lehet beleszólásom abba, hogy kihez megyek feleségül?
Ugyanúgy, ahogy Alixnek sem volt? Mama teljesen lefagyott. – Biztosíthatlak, hogy a nővérednek igenis mindenbe volt beleszólása. – Akkor nekem is engedélyezed ugyanezt? Egy pillanatig úgy gondoltam, most biztos szemrehányást fog tenni, hogy milyen hálátlan vagyok, pedig ő már mindent megszervezett, ehelyett azonban Mama szűkszavúan csak azt felelte: – Természetesen. Apáddal sosem fogunk kényszeríteni semmire. Ez azért megnyugtatott. A szaván fogom fogni, az biztos. Sőt, ebben szerintem Papa is segíteni fog nekem. Eldöntöttem, ha a cárevics nem lesz ínyemre való, lemondom az esküvőt. ø Az orosz trónörökös kora nyáron érkezett, amikor Dániában nyílnak a vadvirágok, és a folyók megáradnak az olvadt hótól. Koppenhágából a külvárosi Fredensborg-palotába költöztünk, az Esrum-tóhoz, mivel Mama csakis egy barokk kertben tudta elképzelni a cáreviccsel való találkozásomat. Fogalmam se volt, mire számíthatok. Ahogy Alixnek említettem, a Romanov-udvar nyelve a francia volt – szofisztikált és modern; orientális gyökereik ellenére is inkább nyugati, mint keleti, számomra viszont Oroszország továbbra is csak egy barbár veszélyt jelentett, Marija cárnéval az élen. Mindig a végeláthatatlan tél lebegett a szemem előtt, hófelhőkkel az éjszakai égbolton, és bundába bugyolált emberekkel, akik döntik magukba a vodkát, és sorra vágják földhöz az edényeket. Minden a képzeletembe tört, ami megerősíthette bennem, hogy kikosarazzam a cárevicset, holott tudtam, rémképeim java része egyáltalán nem fedi a valóságot. Ennek ellenére tartottam magam az elhatározásomhoz. Alix tévedett. Nem vagyok kalandvágyó. Semmi kedvem elhagyni a hazám, a családom, sem pedig a hitem, hiszen evangélikusként át kellett volna térnem az oroszok ortodox keresztény hitére, csak azért, hogy egy mítoszokkal és fagyott tundrával teli országban éljek. Arra számítottam, hogy a cárevics kozák sleppel érkezik, ehelyett azonban, amikor először megláttam, egyedül sétált keresztül a kerten, a tölgyfa felé, amely alatt egy regénnyel a kezemben ültem.
A szemem majd’ leragadt az álmosságtól, amikor meghallottam a lépteit. Gyorsan felegyenesedtem, miközben a könyv kicsúszott az ölemből. Első pillantásra azt hittem, apám közeledik felém, akinek a cornwalli és lancasteri hercegségek elvesztése után szokásává vált, hogy minden délután sétáljon egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét. Még Mamának sem voltak pontos információi arról, hogy a cárevics mikorra várható, így beharangozni sem tudták az eseményt. Az orosz trónörökös teljes valóságában megállt előttem. Fejét kíváncsian oldalra biccentette, miközben a könyvemért nyúltam, ami a földre esett. Először nem tudatosult bennem, hogy ő lehet az, így csak bámultam rá, megilletődötten, kíváncsian. Mi tagadás, jóképű volt, akárcsak a Romanov család többi tagja. Nem volt termetes alkat, szűk zakójában és szürke csíkos nadrágjában inkább vékonynak látszott. Ropogós, fehér ingét kigombolta a nyakán, és nyakkendőt sem viselt – ez nyomban feltűnt, amint lehajolt, hogy felvegye a könyvem a földről. – Ne haragudjon, hogy zavarom, felség. Kérem, fogadja bocsánatkérésemet – mondta, miközben szürkéskék szemét egyenesen rám szegezte. Sűrű, sötét haja vörösesen csillogott. Szögletes vonásaihoz jól illett a halvány, pajkos mosoly, ami mindig megjelent az arcán, valahányszor beszélni kezdett. Úgy viselkedett, mint akinek abszolút nincs joga itt lenni, és magyarázkodnia kellene, mint egy betolakodónak. Hallgass a szívedre! – visszhangzottak bennem Alix szavai. Félénken elmosolyodtam, miközben ő megfordította a könyvem, és végigsimított gyűrött lapjain. – Lord Tennyson: Enoch Arden. Szóval angolul olvas – nyújtotta vissza a kezembe a könyvet. – Szeret idegen nyelveken verseket olvasni, Dagmar hercegnő? Még mindig szokatlan volt a címem, bár igazán kellemes volt, ahogy az orosz akcentusával kiejtette. (Dánul is tanult, ami még jobb benyomást tett rám.) – A nővérem, Alix küldte – feleltem kissé zavartam. – Azt mondta, Londonban mindenki ezt olvassa. A történet szerint Enoch elvész a tengeren, és mire végre hazaér, a felesége, aki mindvégig halottnak hiszi, hozzámegy Enoch egyik gyermekkori barátjához.
Enoch ezek után nem fedi fel kilétét, mert túlságosan szereti a nőt ahhoz, hogy tönkretegye a boldogságát. Végül megszakad a szíve, és meghal. Szomorú történet; azt hiszem, nem igazán kedvelem az efféle költeményeket. – Én sem – fűzte hozzá –, bár Oroszországban a lehangoló versek olvasása közkedvelt nemzeti szokás. Ahogy rám mosolygott, eszembe jutott, hogy be sem mutatkozott, mintha már régi barátok lennénk. Azért ez egy kissé zavart. – Meglepettnek tűnik – mondta, miközben felálltam. Nyúlánk volt, bár nem túl magas. Egyenesen a szemébe tudtam nézni anélkül, hogy hátra kellett volna hajtanom a fejem. – Mert az is vagyok – vallottam be színlelés nélkül. – Nem számítottam rá, hogy ma találkozunk. – De tudott az érkezésemről, ugye? – kérdezte aggódva, miközben le sem vette rólam a szemét. – Igen – bólintottam –, de édesanyám nem helyeselné, hogy úgy találkoztunk, hogy épp céltalanul henyélek egy könyvvel a kezemben. Ő azt remélte, az első találkozásunk méltóságteljesebb lesz. – Akkor majd nem áruljuk el neki – mondta mosolyogva, miközben olyan áthatóan nézett rám, hogy azt gondoltam, biztos fűszál tapadt az arcomra. – Ön más, mint amilyennek gondoltam – tette hozzá, amit nem tudtam hova tenni. Vajon most, hogy újra személyesen lát, mégse leánykérésnek szánja a találkozót? Más egy nőt távolról figyelni Rumpenheimben, és más szemtől szembe látni. Hirtelen felötlött bennem, hogy talán nem is akar feleségül venni. A következő pillanatban önkéntelenül is a hajamhoz nyúltam. A kezemmel éreztem, hogy kis híján kicsúszott belőle a szalag. Legszívesebben ugyanaz a lány lettem volna, aki – Alix állítása szerint – Rumpenheimben megtetszett neki. Átkoztam magam, amiért nem vettem komolyan az alkalom jelentőségét. Szépen fel kellett volna öltöznöm, hogy illő módon üdvözölhessem őt, aki talán életem következő állomását jelenti. Féltem, hogy a herceg slamposnak tart az elnyűtt, hétköznapi ruhámban, a kibontott hajammal, miközben fényes délben csak verseket olvasgatok egy fa alatt – ráadásul kalap nélkül…
– Igen, más – folytatta. – Sokkal életvidámabb. – Mama biztosan nem osztaná a véleményét – nevettem fel hangosan, hitetlenkedve. – Akkor bizonyára nem olyannak látja, mint amilyennek én látom kegyedet. – Mielőtt még reagálhattam volna a megjegyzésére, amit nem voltam biztos benne, hogy bóknak szánt, így folytatta: – Hosszú utat tettem meg ezért a reményteljes pillanatért. Mindent előre elterveztem, de… Ön igencsak meglepett – fejezte be a mondatot egy félmosollyal. Apró, fehér fogai voltak, a felső fogsorán egymásra csúszva – egy újabb szépséghiba, ami számomra mégis tökéletesnek tűnt. – Csalódottnak látszik – szóltam végül. – Ó, dehogy – lépett felém sietve. Hirtelen azt hittem, meg akarja fogni a kezem, de a kezét szorosan a combja mellett tartotta, mint aki küzd a vágy ellen, hogy megérintsen. – Egyáltalán nem vagyok csalódott. Miért, ön az? Eljött a pillanat, amitől igazán féltem. Úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy elküldjem. Tudtam, hogy úgyse tiltakozna. Túl jól nevelt ahhoz, hogy kényelmetlenséget okozzon. Egyszerűen csak távozna, hiszen még egész Európa-szerte válogathat. Ám a beszélgetésünk máshogy alakult. – Nem, nem vagyok csalódott – feleltem anélkül, hogy tudatosult volna bennem, hogy mit mondok. A cárevics széles mosolyra fakadt, arca szinte felragyogott. Sápadtnak tűnt, mint aki nem tartózkodik eleget a szabad levegőn. – Sétálunk egyet? – kérdeztem összerezzenve, mert magam is meglepődtem a rámenősségemen. Mivel mindig az úriember vezet, a herceg közelebb lépett, és vékony ujjait a kezembe fonta. – Semmit se szeretnék jobban – szólt suttogva. ø Egy teljes hónapig maradt nálunk. Reggelente lovagoltunk – törékeny testalkata ellenére nagyszerű lovas volt –, és csónakáztunk a tavon. Gardedám nélkül sétáltunk a kertben, bizonyítékául annak, hogy komoly kérőként érkezett hozzánk. Sokat mesélt Oroszországról, mintha megérezte volna az ország iránti kimondatlan ellenszenvemet.
A Romanov-birodalomról szóló történetei lenyűgöztek: a mongol hordák betörése a sztyeppékre, és a Kaukázus zord hegyei közt élő, lázadó cserkeszek, akiket a cár ígérete szerint vagy maga mellé állít, vagy megsemmisít. Mesélt a Krím félszigetről, a balzsamos Feketetengerről és a vad Szibériában élő hiúzokról. Elkápráztatott Szentpétervár mesebeli szépségével, ahol, akárcsak nyaranta Dániában, éjszaka is szikrázóan fehér az ég. Mindezeket olyan bűvöletbe ágyazva festette le, hogy alig vártam, hogy lássam a hazáját. Mesélt a jobbágyok felszabadításáról, ami évszázados rabszolgaságból mentette meg a parasztságot, és amellyel II. Sándor cár méltán vált közkedvelt uralkodóvá a birodalomban. – Oroszországban számtalan herceg és hercegnő él – mondta –, de minket a királyi családon belül nagyhercegekként tartanak számon. – Akárcsak Poroszországban – tettem hozzá csodálkozva. – Ez igazán furcsa. És nagyhercegből is sok van? – Apám szerint túlságosan sok is – felelte nevetve. – Ő szívesen lemondana az autokrata privilégiumainkról, de a bátyjai persze hallani sem akarnak erről. Ők nem akarnak változásokat – tette hozzá, miközben újra megfogta a kezem –, pedig a reformokra nagy szükség lenne. Apám szerint, ha élni akarunk, magunk mögött kell hagynunk a múltat. A Romanovok elsődleges kötelessége, hogy az országot szolgálják, nem pedig önmagukat. A cárevics hazaszeretete rendkívül imponált. Ebben hasonlítottunk. Számtalan kérdést tett fel Dániáról, melyekre örömmel válaszoltam is, de miközben a kis országunkról meséltem, önkéntelenül is összehasonlítottam Oroszországgal, így egyéb közös vonást nemigen fedeztem fel magunkban. Nixa, a világ legnagyobb birodalmának örököseként, rendkívül világlátott volt. Bejárta egész Európát és Ázsiát. Olyan tájékozott volt, amilyen csakis egy nagyherceg lehetett. Most éreztem igazán a tanulás és tapasztalatszerzés hiányát. Bántam, hogy ez idáig csak unalmas verseket olvastam, a hülye vízfestékemmel szórakoztam, vagy cigánykerekeztem a füvön, amikor Mama nem látta. E tekintetben akkora szakadék tátongott köztünk, mint a Finn-öböl, amit még ha a cárevics nem is, a cárina biztosan rosszallt volna.
Hamarosan arra is rá kellett jönnöm, Nixánál jobban már csak az anyja tud zavarba hozni. A cárné, aki korábban csak néhány szót szólt hozzám, most teljesen másképp viselkedett. A Nizzába tartó útja során tért be hozzánk, ahová minden évben elutazott pihenni. A társalgóteremben találkoztam vele Mama felügyelete alatt. A cárné boldogan megölelt, és francia szokás szerint két csókot nyomott az arcomra, majd karjaiban tartva, melankolikus tekintetével alaposan végigmért. – Milyen szép vagy, Minnie drágám! Karcsú derék és nagy, fekete szemek! Igazán elbűvölő! Hitetlenkedve Mamára pillantottam, aki büszkén ücsörgött az egyik széken. Eszembe jutott, hogy Nixa korábban, az apja parancsának engedelmeskedve, Alixnek udvarolt. Kíváncsi lettem volna, vajon a cárné akkor őt is „elbűvölőnek” tartotta, és mindez csak udvariassági formula, hogy enyhítsen a zavaromon? Marija Alexandrovna született hercegnő volt. Orosz nevét akkor vette fel, miután az elvárásoknak megfelelően áttért az ortodox hitre. Hosszú évekig állt férje birodalmának élén, nyilván hozzászokott, hogy a hasonló helyzetekben diplomatikus legyen. – Készült már róla dagerrotípia? – fordult Mamához kérdőn. – Évek óta nem – sóhajtott Mama gyötrelmesen. Azt persze nem tette hozzá, hogy sosem volt pénzünk drága fotográfusra, már ha egyáltalán találtunk volna egyet is Dániában. – Akkor azonnal orvosolnunk kell a problémát – folytatta a cárina. – Szükségem van egy róla készült portréra, hogy Sándor is láthassa. Küldetek egy fényképészt Franciaországból, ahol ez az iparág már jelentős fejlődésen ment keresztül. Végigülni egy dagerrotípiát már közel sem olyan fárasztó, mint régen volt. Mit szólsz hozzá, kedvesem? – fordult felém mosolyogva. Alighogy bólintottam, máris maga mellé ültetett, és könnyed csevejbe kezdett, amiből rutinosan nem hagyott kibúvót. Végül éppolyan zavarodottan távoztam, mint ahogy a találkozás elején éreztem magam. Kedves tőle, hogy ennyit dicsért, de ami Nixát illeti, még ha kis mértékben is, de éppen akkor kétségek gyötörtek, amit nyilvánvalóan a herceg is érzékelt.
A herceg egyelőre nem kérte meg a kezem. Imponált a tapintata; nem hozakodott elő a dologgal, amíg úgy nem érezte, hogy megkedveltem. Egyik este vacsora után, amint mindenki visszavonult a társalgóba, elkapta a ruhám ujját és félrevont a folyosó egyik beugrójában. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, megelőzött: – Hát nem szeret? – szegezte nekem a kérdést. – Hogyhogy szeretem-e? Még csak nemrég ismertem meg – néztem rá döbbenten. – De én azt gondoltam… – kezdte szemlesütve. Úgy terveztem, hogy semmiképp sem én érintem meg először, de most mégis megtettem. Az ujjaim finoman a karjára helyezve éreztem, hogy remeg. – Mit gondolt? – Hát hogy… – Nixa láthatóan nem találta a szavakat. – Hogy egy napon majd a feleségem lesz – fejezte be a mondatot, miközben kihúzta magát. Mielőtt válaszoltam volna, néhány pillanatig csendben figyeltem. – Egy napon. Azt hiszem. – Akkor igent mondana, ha… – tért lelkesen a lényegre, ami megmosolyogtatott, de megálltam nevetés nélkül, hiszen nem lett volna helyénvaló. Éreztem, hogy Nixa egyre feszültebb. Olyan egyenesen állt előttem, mint a cövek. – Ha hivatalosan megkérné a kezem, azt hiszem, igent mondanék – feleltem végül. Ezután esetlenül megölelt, vigyázva, hogy ne simuljon hozzám. – De félek megkérdezni – súgta a fülembe. – Pedig muszáj. A kérdést önnek kell feltennie, nem a lánynak – mondtam hátralépve. – Hozzám jön feleségül? – kérdezte egy nagy sóhajt követően. Már attól féltem, térdre is borul. – Igen – vágtam rá nyomban. Ugyanis a legnagyobb meglepetésemre már én is nagyon akartam. ø Eljegyzésünket nagy örömmel fogadták a szüleim és a cárina egyaránt. Mire Nixa továbbutazott az anyjával Franciaországba, a hír Angliába is eljutott. Alix, aki januárban világra hozta első
fiúgyermekét, annyira boldog volt, hogy nyomban meg akart látogatni, amit Viktória persze nem engedélyezett. Hiába telt már el hat hónap a szülés óta, a királynő nagyon aggódott minden családtag egészségéért, és kikötötte, hogy Alix újdonsült anyaként a lehető legkevesebbet utazzon. – Bertie azt szeretné, ha a király és a királynő is részt vennének az esküvőn – olvastam hangosan Alix levelét. – Az igazán jelentőségteljes esemény volna – mosolyodott el Papa. – A brit királyi családból hosszú évek óta nem járt senki Oroszországban. Viktória és Sándor viszonya meglehetősen fagyos mostanában. Gondold csak el, az esküvő alkalma talán mindkét uralkodót megenyhítené. – Ugyan, a politikának ehhez semmi köze – kapta ki Mama a kezemből a levelet. – Két fiatal szerelemre lobbant és egymásra talált. Ha a walesi uralkodó személyesen is részt kíván venni az esküvőn, ám legyen. Papa rám kacsintott. Láttam rajta, hogy bár örül, hogy férjhez megyek, ugyanakkor elszomorítja, hogy én is elhagyom az országot. Megfogadtam, hogy igyekszem több időt vele tölteni, bár amióta királlyá koronázták, már az is kihívás volt, hogy egyáltalán lássam. Az pedig, hogy Mama elutasította a házasságunk politikai előnyeit, egyáltalán nem számít. Tudom, hogy Nixa önmagamért választott. És elnyerte a szívem, pedig nem volt könnyű dolga. Nem azért szerettem bele Nixa Romanovba, mert cárevics, hanem mert gyengéd és nemes lelkű. A szerelem erőt adott, amikor hónapokra távol voltunk egymástól, és csak a gyakori levelezések jelentették közöttünk az összekötő hidat. Közben megérkezett a párizsi fotós is, így modellt ültem neki egy portréhoz. Nem láttam az elkészült képet, csak hetekkel később kaptam egy bekeretezett másolatot. Az eredeti fotót a cárinának küldték el. Furcsának találtam a képet, a magas nyakú, fehér blúzomban és a loknis frizurámmal. A nagy, kerek szemem csak úgy virított a monokróm arcomon. Mama szerint tökéletes volt a hasonlóság, így megtette a művészt udvari fényképészünknek, és sorra küldte a portréinkat Szentpétervárra.
Viszonzásképpen Nixa is küldött képeket a rokonságáról, így legalább arcokhoz tudtam kapcsolni leendő családtagjaim nevét. Az egyik portrén a cár és a cárina volt látható, hat fiuk társaságában, akik a huszonegy éves Nixától a négyéves Pál nagyhercegig mind felsorakoztak. Egyetlen élő leányuk a tizenegy éves Mása nagyhercegnő volt. A képen feltűnt egy Nixa mellett álló, behemót figura is. – Nézd, ő biztosan kozák! – szóltam nevetve. – Ugyan, Minnie! – feddett meg Mama. – Ő Sándor nagyherceg, Nixa öccse. A családban csak Szásának becézik. Csupán tizenhét hónap a korkülönbség köztük, így nagyon közel állnak egymáshoz Nixával. – Valóban? – csodálkoztam rá a hatalmas termetű férfire, aki messze kimagaslott közülük. – Nixa nem is említette. Ráadásul nem is hasonlít rájuk. Nixa egy doboznyi könyvet is küldött nekem, orosz meséket boszorkányokról, táncoló medvékről és halhatatlan varázslókról. Kaptam Puskin-verseket is, amik végre nem szomorítottak el. A Tolsztoj-regények is nagyon tetszettek, a nyelvkönyvekkel pedig gyakorolhattam az oroszt. Nixa azt írta, a koppenhágai Orosz Nagykövetség küldeni fog egy ortodox papot, aki bevezet az új vallásom rejtelmeibe, amelyre kötelező jelleggel kellett áttérnem, de Mama megnyugtatott, hogy az oroszok nagyon tisztelik a Megváltót. Éjszakánként gyakran nyugtalanul aludtam. Miközben hallgattam kishúgom, Tíra szuszogását, megpróbáltam elképzelni Nixát az otthoni miliőjében, a meseszerű Malachit-teremnek is otthont adó Téli Palotában, ahol már számtalan generáció élt. Magam előtt láttam, ahogy az emberek boldogan szánkóznak a szűz hóban, és szinte hallottam a Néva folyó recsegő jegét, miközben korcsolyáznak rajta. De sajnos az illuzórikus képek nem maradtak fenn sokáig; miután eltűntek, mint a köd, újra bizonytalanságok és kételyek gyötörtek. – Fáradtak az idegeid – közölte Mama a diagnózist, amikor panaszkodni kezdtem neki. – Egy menyasszonynak mindig táncolnak az idegei, ha nem tartja őket megfelelően kordában. Nem
szabad azon törnöd a fejed, amit még nem is ismersz. Csak gondolj arra, a herceg mennyire szeret; a jövő majd magától kialakul. Mama, akárcsak Alixnak, nekem is gyönyörűen összekészítette a kelengyémet. Még a neves divattervezőtől, Charles Frederick Worthtól is rendelt méregdrága estélyi ruhákat a párizsi szalonból, amit fogalmam sem volt, hogy engedhettünk meg magunknak, de Mama ez ügyben hajthatatlan volt. A menyegzőmre tökéletes megjelenéssel kellett utaznom, méghozzá a legfrissebb divat szerint, hogy senki ne mondhassa, hogy Dánia elmaradott. Monsieur Worth gyönyörű, apró babákon küldte el a ruhamintákat, amikért Tíra persze majd’ megveszett, Mama viszont megtiltotta, hogy bármelyiket is megérintse. Miután kiválasztottuk a megfelelő darabokat, Mama kijelentette, hogy Párizsba utazunk, hogy a mester személyesen vegyen rólam méretet. Izgatott lettem, amikor belegondoltam, hogy épp ilyen ruhakölteményekben fogok Oroszországba érkezni, amiket ezek az álomszép babák viselnek. Ám alig vettük meg Párizsba a jegyünket, számomra az egész világ darabjaira hullott.
Mama
Ötödik fejezet
telegrammal a kezében lépett be a szobámba. Miután visszatértünk Koppenhágába, igyekeztem kiválasztani és összepakolni a ruháimat a nizzai útra, ahová a cárina már megérkezett, mivel betegség miatt korábban elindult Szentpétervárról. Mamától megtudtam, hogy Marija Alexandrovnának gyenge a tüdeje, így tengeri levegőt igényel. Egyébként Oroszországban is volt tengerparti palotájuk, nem is egy, de a cárné ott szeretett időzni, ahová már nem terjed ki a férje uralma. Mivel Nixa is vele tartott, így újra együtt tölthettünk volna egy kis időt az oroszországi utazás előtt. Amikor megláttam Mama kezében a levelet, semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki. – Ismét írt a felség? – kérdeztem, kezemben az elnyűtt szalmakalapomat szorongatva. – Szerinted ezt is becsomagoljam? Tudom, hogy kora tavasz lévén még nem lesz erős a napsütés, de nem akarok újabb foltokat az arcomon. Jobb talán, ha ernyőt viszek, nem? – Minnie – vágott közbe Mama remegő hangon, amitől jéggé dermedtem. A kalapomon a szalmaszálak sorra töredezni kezdtek a kezem szorítása alatt. Mama egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt a küszöb előtt, majd, mint aki menten elájul, elkapta az ajtófélfát. – Nixáról van szó – kezdte, miközben kiejtettem a kezemből a szalmakalapot. – Balesetet szenvedett. Szóhoz sem jutottam, csak bámultam Mamára, ahogy sápadt arccal szorongatja a levelet. Hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ. – Leesett a lóról – folytatta Mama síri hangon. – Elkezdett fájni a háta. Járni sem tud, és magas láza van. A felség hívatott hozzá egy bécsi specialistát, aki megállapította, hogy gerincvelő-gyulladása van. Mama bármilyen más betegséget is mondhatott volna, számomra mindegy volt. Ahogy tudatosulni kezdtek bennem az elhangzott szavak, a szívem hevesen kalapálni kezdett. Úgy éreztem, nyomban meg kell kapaszkodnom valamiben, nehogy összeessek.
Mama odarohant hozzám, gyorsan elkapott és lefektetett az ágyra, ahol némán feküdtem, a semmibe meredve. – Nixa azt kéri, látogasd meg – mondta. – Ó, kicsim, igyekeznünk kell. Már az utolsó kenetet is feladták neki. A cárina azt kéri, siessünk, ahogy csak tudunk. ø Még sosem jártam Franciaországban, de most sem láttam belőle semmit. Négy teljes napot utaztunk vonaton, átszelve a teljes Német Birodalmat. A cárina első osztályra szóló jegyeket küldött, Dijonból pedig a királyi vonat szállított minket Nizzába. Még az út előtt III. Napóleon francia császár parancsba adta, hogy minden más járatot töröljenek, hogy minél gyorsabban Nizzába érjünk. Kárpitozott, diófa bevonatú fülkében utaztunk, ahol a libériás inasok palotába illő luxust szolgáltattak. Az ablaknál ülve figyeltem a francia vidék színes pacaként elsuhanó tájait, mint egy végtelen alagútban. Mama az egész út során szótlan volt, de úgysem tudott volna megvigasztalni. Végre szerelmes lettem és férjhez akartam menni, de elveszítettem a vőlegényem. Még ha Mama próbált is volna enyhíteni a bánatomon, úgysem hallgattam volna rá. Meghasadt szívvel mormoltam magamban az imákat a csattogó vonatkerekek ütemére: Istenem, add, hogy ne legyen igaz! Gyógyítsd meg őt, tégy csodát, és ne hagyd meghalni! Akkor úgy gondoltam, ha Nixa meghal, azt én sem élem túl. Akárcsak Viktória Albertet, én is követni akarom a sírban, mert most már nem tudom elképzelni az életem nélküle. Ezt a lehető legkomolyabban gondoltam. Minden porcikámmal erre vágytam. Nagyon fiatal voltam még. ø A cárina a gyönyörű bermonti rezidenciája bejáratánál várt minket, narancsligetek és illatos akácok között, Földközi-tengerre néző kilátással. Azon tűnődtem, hogy lehet egy ilyen gyönyörű hely ennyire kegyetlen, amiért egy borzalmas katasztrófa színhelyéül szolgál. A cárina kivörösödött szeméből és hálás öleléséből tudtam, hogy még nem érkeztünk későn. És azt is tudtam anélkül, hogy bárki is
mondta volna, hogy Isten nem fogja meghallgatni az imáimat. – Azt kérte, menj be hozzá, amint megérkeztél – fordult felém a cárné. – Előbb átöltözöm – suttogtam halkan. Magam se ismertem rá a saját hangomra. Mama finoman a cárina felé tolt, aki átvezetett a tágas, tengerillatú rezidencián, egyenesen Nixa szobájába. – Nincsenek fájdalmai – suttogta, miközben megálltam az ajtóban. – Kapott ópiumot. Menj be hozzá, drágám. Már így is többet várt, mint… – mondta a cárina elcsukló hangon. Többet várt, mint számítottunk rá. Többet, mint amit Isten szánt neki. Nixa ágyához léptem. Szemét csukva tartotta. Sápadt bőre szinte beleolvadt a fehér ágyneműbe. Annyira sovány volt, hogy úgy tűnt, a halálos kór csontig felemésztette. Valahogy visszanyeltem a könnyeim. Nem akartam sírni előtte. Nem akartam, hogy szomorúnak lásson, hiszen azért jöttem, hogy erőt merítsen… – Minnie – szólalt meg váratlanul. Hangját szinte elnyelte a hullámok zaja a szélesre tárt ablakokon át. Bár nem láthatta a tengert, legalább hallhatta a zúgását. Leültem egy ágy melletti székre, és megfogtam a kezét. Megrémített, mennyire jéghideg volt. Sötéten árkolt szemeiben félelmet láttam. Bár fizikai fájdalmait csillapították, lelki gyötrelmeire nem volt gyógyír. Nixa tudta, hogy meg fog halni. – Ne – szóltam rá, amint megláttam, hogy cserepes ajkait szólásra nyitja. – Most ne beszélj, kérlek. Itt vagyok, és itt maradok melletted. Kezét az enyémbe csúsztatta, miközben félrehúzta a száját, ahogy vízzel kínáltam. – Figyelj – szólt rekedt hangon, erőtlenül, miközben ujjait a tenyerembe véste. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, éreztem kellemetlen leheletét és izzadságban úszó teste szagát. – Csak azt szeretném mondani… – kezdte lassan –, hogy sajnálom, hogy cserben hagytalak. Tönkretettem a boldogságodat, akárcsak Enoch. – Dehogy, nem tetted! – tiltakoztam, de ő tovább folytatta.
– De igen. – Erőtlen ujjaival megragadta a csuklóm. – Nem fogunk tudni összeházasodni, pedig megígértem neked, mégis elveszítelek… Hirtelen mintha lépteket hallottam volna az ajtó felől. Hátrafordultam, de nem állt ott senki. – Ígérd meg nekem, hogy helyettem Szását választod – folytatta Nixa, miközben újra ráirányítottam a tekintetem. – Ő a testvérem – folytatta alig hallhatóan –, és ugyanúgy fog szeretni, ahogy én. Sőt, talán még annál is jobban, az én kedvemért. Első döbbenetemben kissé hátrébb húzódtam, de Nixa megszorította a karom. Istenem, sosem fogom elfelejteni az arcát, ahogy esdekelve rám nézett. – Ígérd meg, Minnie! – szólt a tőle telhető legnyomatékosabban, de én képtelen voltam kimondani azokat a szavakat, amelyekre annyira várt. A kedvéért szívesen megtettem volna, de úgy éreztem, mintha egy végeláthatatlan sziklán másznék, ami olyan hosszú, hogy sosem érem el a tengert, és csak hadonászom a levegőben, amíg meg nem fulladok. Nixa hirtelen elhallgatott. Teste elernyedt, nem éreztem már az ujjai szorítását a csuklómon. Mozdulatlanul feküdt, azt hittem, meghalt, de a mellkasa, még ha alig észrevehetően is, de mozgott. Egy ideig nem mozdultam a székből. Mozdulatlanul néztem, ahogy Nixa egyre távolabb kerül, éppúgy, ahogy Enoch tette a csónakján. Nem sokkal később Mama a fogadásunkra előkészített szobáinkhoz kísért, Nixa ágyához pedig a cárina tért vissza. Az egyik cseléd felhozta a szobánkba a vacsorát, amire ránézni se bírtam. Miközben levetkőztem, hogy végre lefeküdjek, Mama váratlanul nekem szegezte a kérdést: – Nixa tett említést Szásáról? Miközben Mama sajnálkozó tekintetét figyeltem, arra próbáltam rájönni, vajon honnan tud erről. – Miért tette volna? – kérdeztem vissza. – Szóval nem mondott semmit? – kíváncsiskodott döbbenten. – Nem! De miért kérdezed? Mama érzékelte a hisztérikus idegességet a hangomon, így vetett egy gyanakvó pillantást az ajtó felé, miközben én önkéntelenül is
Nixa szobája felé néztem. – Mert Szása itt van – mondta végül. – Útnak indult, amint hírt kapott a balesetről. – Valóban? – Hirtelen eszembe jutott, hogy mintha lépések zaját hallottam volna Nixa ajtaja előtt, mégsem láttam senkit. – És miért nem jelent meg eddig személyesen? – tettem fel a kérdést. Ez az egész kezdett ellenérzéseket kelteni bennem. – Mert a cárina úgy gondolta, jobb, ha először hagy időt Nixának és neked. Később még találkozhatsz Szásával. Talán már holnap – tette hozzá Mama zavartan, mivel a halotti virrasztásra gondolt, ha esetleg Nixa nem éli túl az éjszakát. Befordultam a fal felé az ágyban, de legszívesebben elmenekültem volna, hogy elfelejtsem ezt az egész rémálmot. – Felébresszelek, ha…? – kezdte Mama suttogva, mire igennel feleltem. Ezután már csak az ajtózár kattanását hallottam, ahogy magamra hagyott a szobámban. Egy szemhunyást sem aludtam. Próbáltam mindent kizárni a tudatomból, de mindvégig éreztem annak a bizonyos valakinek a láthatatlan jelenlétét, mintha ott állna az ágy lábánál – éreztem az idegent, akiért a vőlegényem annyira könyörgött, hogy menjek hozzá feleségül. Kora reggel mind egybegyűltünk Nixa halálos ágyánál. Az áprilisi napfény gyönyörűen beragyogta a tengert, de az ablakok ezúttal zárva voltak. A szobában pézsma-és pezsgőillat terjengett, annak a főzetnek az illata, amit a bécsi specialista készített, hogy Nixa magához térjen az eszméletlenségből. Két ortodox pap állt az ágy mellett. Az egyikük énekelni kezdett. Számomra groteszk látványt nyújtottak fekete reverendájukban, arany brokát epitrachelion sáljukban és kamilavka sapkájukban. A másik pap aranyozott tömjénezőt lengetett a kezében. Amint Mamával beléptünk a helyiségbe, le sem tudtam venni a szemem a papok hatalmas, zord szakálláról, miközben szegény Nixa már a haláltusáját vívta. Néhány pillanat múlva észrevettem Szása nagyherceget is. Mozdulatlanul állt az anyja oldalán.
A cárina megtörve ült az ágy melletti széken. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint amit az érkezésünkkor, ami arra utalt, hogy az egész éjszakát fia mellett töltötte. Nem nézett fel, ahogy Mamával beléptünk a szobába a síró udvarhölgyek és orosz arisztokraták közé, akik gondolom épp a vakációjukat töltötték Nizzában. Első ránézésre képmutatásnak tűnhetett a jelenlétük, mégsem volt az. A jelenlévők mindegyike őszintén gyászolta, hogy egy fiatal élet ilyen tragikus hirtelenséggel véget ér. Amint közelebb értünk, a cárina megragadta a csuklóm, magához húzott, majd megfogta a kezem, és még hosszú ideig nem engedte el. Közben a második fiára pillantottam. Ha nem tudtam volna, hogy Nixa öccse, egyáltalán nem néztem volna őket rokonoknak. Nixával ellentétben Szása melák testalkatával esetlennek tűnt. Nagyon magas volt, fejét tömzsi nyakáról folyton előrenyújtotta. Haja kopaszodott, szürkéskék szeme keskeny volt, a szája pedig apró és lefelé görbülő, amit alig látható, vékony bajusz keretezett. Nixa kifinomultságából semmit sem fedeztem fel benne. Szása nem viszonozta a pillantásom, ám amint Nixa megérezte a jelenlétemet, fátyolos szemét rám emelte és azt suttogta: – Hát nem elbűvölő? Gondolom, Szásának szánta a kérdést, de ő nem válaszolt. A pap folytatta a kántálást, miközben mindent elmostak a könnyeim. Az utolsó pillanatban kitéptem magam a cárina kezéből, aki ezúttal már Nixa ágya mellett térdelt. – Ne hagyj el! – kiáltottam zokogva, mire Nixa felsóhajtott, és kilehelte a lelkét. A cárina halkan elsírta magát, kétségbeesése szinte tapintható volt a levegőben. Miközben mellé térdeltem, egy magas, ápolt, kopaszodó, pajeszt viselő ember vigasztalni kezdte a cárinát, mire Szása is mellé lépett. A magas, ismeretlen férfi nagyon ismerősnek tűnt. – Marija, szolnyiskóm – suttogta. Ekkor felötlött bennem, hogy ez csakis Sándor cár lehet. Ahogy a vőlegényem holtan feküdt az ágyban, kétségbeesetten keresni kezdtem anyám. A cárina mögött állt a többi hölgy társaságában, akik mind zsebkendőt tartottak az arcuk elé. Most már
tudtam, hogy ez a sok idegen, akiket vakációzó arisztokratáknak hittem, mind a cári család tagja. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni a megaláztatást, hogy mindenki tudja, mit veszítettem. Miközben megpróbáltam valahogy feltápászkodni, a szoknyám a bokámra csavarodott, és elveszítettem az egyensúlyom. Valahonnan hallottam egy elfojtott sikolyt; gondolom, rettegtek, hogy a holttestre esem, de Szása erős kezével megfogta a vállam, így gond nélkül felegyenesedtem. Belenéztem a rideg szemébe, de még mielőtt kifejezhettem volna a hálámat, úgy, hogy csak én halljam meg, azt suttogta: – Ígéretet tettem neki, ezt ne feledje! Ezután elengedett, és fagyos csendben odébbállt, Mama pedig kivezetett a szobából, a boldog jövőmből, ami már sosem lehetett az enyém. Többet senki sem említette Nixa utolsó kívánságát. Igaz, én sem hirdettem, inkább mélyen eltemettem magamban a fáklyafényes körmenetben az ortodox templom felé. A mise után a koporsót egy orosz hadihajóra tették, és elszállították Szentpétervárra, ahol eltemették Nixát. A cári felségek búcsút vettek tőlünk, mielőtt útra keltünk. Mama ragaszkodott hozzá, hogy Rumpenheimbe utazzunk, ahol nyugalomban gyászolhatok és pihenhetek. A cárina átadta nekem Nixa ortodox Bibliáját. – Ő örökre velünk marad, gyermekem – suttogta. – Az emléke most már bennünk él, és addig élni fog, amíg csak emlékszünk rá, a mennyekben és a szívünkben egyaránt. A cár előtt is térdet hajtottam, aki arcon csókolt. Hamuszürke arca és remegő hangja mély gyászról árulkodott. – Mindig szívesen látunk a családunkban, és a te veszteségedben is osztozunk – mondta. Megpróbált rám mosolyogni, de szürkéskék Nixa-szeme bánatot tükrözött. Láttam rajta, hogy legidősebb fia elvesztése még jobban lesújtja, mint engem. A cár görnyedt vállal félreállt, miközben harmadik fia, Vlagyimir nagyherceg is búcsút vett tőlem. Ölelése olyan szívélyes volt és meleg, hogy kis híján sírva fakadtam. Vlagyimir hasonlóan vonzó volt, mint Nixa, csak férfiasabb, robusztusabb alkatú, az anyjától örökölt barna szemekkel. Éreztem az őszinte szeretetét, pedig azelőtt
sosem találkoztunk. – Mihamarabb látogasson el Szentpétervárra – mondta, miközben láttam, ahogy a cárina arca összerándul. Szása nem jelent meg a búcsúzáskor. Miközben a cárné kikísért minket a vonathoz, azt mondta, hogy az új cárevics annyira vigasztalhatatlan, hogy nem kíván szólni senkihez. Szása már útnak is indult Nizzából, hogy bátyja koporsóját Oroszországba kísérje. A Dániába tartó utunk során anyám teával és süteményekkel kínálgatott, amikhez persze hozzá se nyúltam. Nyájas szavakkal próbált vigaszt nyújtani. Azzal nyugtatott, hogy látszik, hogy Nixa és én mennyire szerettük egymást, és hogy csodálatos, hogy az utolsó óráit mellette töltöttem. Hagytam, hogy a szavai elárasszanak, mint a tenger moraja Nixa ablakán át, amit sosem fogok elfelejteni. Ígéretet tettem neki, ezt ne feledje! – üldözött végig a mondat. Bár én nem ígértem Nixának semmit, éreztem, hogy ezt mégis teljesítenem kell.
Hatodik fejezet
Rumpenheimben lázas beteg lettem, aminek az orvosunk nem
találta az okát, Mama viszont igen. Tudta, hogy a gyász rettenetesen megviselt, de nem hagyta, hogy győzedelmeskedjen felettem. Felkeltett, hogy sétáljunk a kertben, amitől sírva fakadtam, mert a fákról eszembe jutott az a tölgy, ahol először találkoztam Nixával. Mama erőltette, hogy lovagoljak egy kicsit, ami szintén megríkatott, hiszen a lovaglás okozta a szerelmem halálát. Mama maga mellé ültetett a szalonban, hogy hímezzünk egy kicsit, de néhány perc múlva minden kézimunka a könnyeimtől ázott. Mama kicsomagolta a Párizsból érkezett ruhákat, de annyit fogytam, hogy egy se volt jó rám. A finom anyagú ruhák, a halvány rózsaszín és krémszínű selyem az oroszországi utazást juttatták eszembe, így még keservesebben zokogtam. Mama végül mindent félretéve, egyik reggel azt mondta: – Nixa elment. Ezen már nem tudsz változtatni, bármit is teszel. – És szerinted én ezt nem tudom? – bámultam rá háborogva. – Akkor miért csinálod ezt? Te is meg akarsz halni? Ezért gyengélkedsz és utasítod vissza az ételt? Annyit sem eszel, mint egy kismadár! Szerettél egy férfit, de elvesztetted őt. Sok nő élte már át ugyanezt. De a haláloddal csak még több fájdalmat okozol. Talán azt akarod, hogy téged is így gyászoljunk?! – Akkor mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem indulatosan, bár azelőtt sosem emeltem fel anyámmal szemben a hangom. – Azt akarom, hogy élj. Gyászold Nixát, de élj. Nixa nem akarná, hogy ezt tedd. Ő azt szeretné, hogy boldog légy. – Nixa azt mondta, ő tette tönkre a boldogságomat, és hogy cserben hagyott engem… – zokogtam az arcom a kezembe temetve. Anyám a vállamra tette a kezét. – Nixát nem lehet hibáztatni, mint ahogy téged sem. Minden Isten akarata volt. Ezt minél hamarabb elfogadod, annál könnyebb lesz. Kérlek, legalább próbáld meg! Az én kedvemért, Papa kedvéért és a testvéreidért. Szörnyen aggódunk érted. Tényleg, a nővérem! – Látni szeretném Alixet! – néztem anyámra lelkesen.
– Rendben, máris írok neki. – De nem Angliában – vágtam rá azonnal, mert már a gondolat is kétségbe ejtett, hogy látnom kell Viktóriát, aki egyszer kifejtette, hogy sajnálja azt a férfit, aki majd feleségül vesz. – Inkább Alix jöjjön ide – rimánkodtam sírva. – Úgy lesz – hagyta jóvá Mama. ø Alix a férjével, Bertie-vel együtt érkezett, fiukkal, Albert Viktorral és újszülöttjükkel, Györggyel. A nővérem elmondta, hogy a körülményekre való tekintettel, Viktória ellenzése ellenére is ragaszkodott az utazáshoz. Szerető jelenléte nagymértékben enyhítette bánatomat. Bertie rengeteget hízott. Bajszos, pirospozsgás arca kikerekedett, a kabátja pedig majd’ szétszakadt a pocakján, viszont nagyon kedves volt velem. Miután kifejezte részvétét, büszke apaként megmutatta Györgyöt, aki nyomban szellentett is egyet, ezzel mosolyt csalva az arcomra. – Mivel etetitek ezt a szerencsétlen gyereket? – kérdezte Mama megbotránkozva. – Csak anyatejjel – felelte Bertie higgadtan. – Úgy látszik, örökölte a hannoveri beleimet. Alix szintén felszedett jó pár kilót, de ez csak fokozta szépségét. Látszott rajta, hogy boldog a házasságában. Már érkezésekor megállapodtunk, hogy nem beszélünk komoly dolgokról, hogy a legjobbat hozzuk ki a közösen eltöltött időből. Rengeteget ettünk együtt, hogy felhizlaljanak. Kártyáztunk, verseket olvastunk, zongoráztunk, és sorra ellátogattunk a palotáinkba, ahol Mama folyton csak a koszos ablakokat szidta. Nixa halála óta először sikerült nevetnem, amikor Alix a lábával dobbantva állította le Mamát, nehogy királyné létére nekiálljon ablakot pucolni. Alix meggyógyított engem. A jelenléte megadta azt, amit senki más nem tudott. – Az élet megy tovább, még a legnagyobb kataklizmában is – mondta, miközben a bélést hímeztük a kisbaba mózeskosarába. – Fiatal vagy még, és sok minden vár rád, amint túlteszed magad a fájdalmon. – Tudod, most hogy érzem magam? Hogy is mondják a franciák? Une demoiselle á marier? – Nem, te egy hajadon hercegnő vagy.
Hallgatólagos beleegyezéssel sosem ejtettük ki a nevét, ám abban a pillanatban annyira megnyugtatott a kézimunka és György gügyögése, hogy fel akartam tárni a titkomat, hogy a seb begyógyuljon és újra teljesnek érezhessem magam. Így elárultam Alixnek Nixa végakaratát, és egyúttal azt is, amit Szása mondott nekem. A nővérem szeme kikerekedett. – És cserébe te nem ígértél neki semmit? – Nem – vallottam be szemlesütve. – És most már nagyon bánom, hogy enélkül kellett a sírba mennie. – Ne bánd, hiszen haldoklott. Bizonyára nem tudta, mit beszél. – Dehogyisnem tudta – vágtam rá halkan. – Szása pedig megfogadta, hogy teljesíti bátyja kívánságát. Nixa valóban ezt akarta. – És te? – nézett rám Alix áthatóan. – Te is akarod? – Nem is tudom… Egyelőre nem is tudhatom, amíg… – Amíg hozzá nem mész feleségül – fejezte be Alix a mondatot. – De ha mégsem válik be, mit fogsz tenni? Válásra még csak gondolnunk se lehet. – Nagy botrány lenne belőle, az biztos – szögeztem le egy halvány mosollyal. – Mama sosem egyezne bele. – Akkor először is derítsük ki, mi Szása szándéka. Írt már levelet? Vagy érkezett tőle hivatalos megkeresés? – kérdezte Alix elcsukló hangon. – Hát persze, hogy nem… Vagy ha mégis, Mama még nem adta át neked, mert meg akarja várni, amíg készen állsz rá. – Igazán nem tudom – mondtam hosszas hallgatás után. – De ha Szása meg akarja kérni a kezem, arra fel kell készülnöm. Nixa… – kezdtem nagyokat nyelve, mert nehezemre esett hangosan kiejtenem a nevét. – Nixa nagy meglepetést okozott. Nem akarok újabb váratlan helyzetbe kerülni. – Ezt megértem – mosolygott Alix szomorúan. ø Mama végül bevallotta, hogy bizony jöttek levelek, és a gyász évében folyamatosan levelezett a cárinával, miközben a cár is jóváhagyását adta a frigyre. Ami Szását illeti, hivatalosan nem nyilvánított véleményt, Mama csak annyit mondott, hogy a
híresztelések, miszerint Szása már elhagyta a kedvemért a szeretőjét, alaptalanok. Persze amint kimondta, nyomban meg is bánta, miközben a homlokomat ráncolva hallgattam az értesüléseit. A pletykáknak mindig van valóságalapjuk. Számomra nyilvánvaló volt, hogy házasságon kívüli kapcsolatokat ápol, de Alix ezt másképp látta. A nővérem szerint ez csakis Szása odaadását bizonyítja. – Minden fiatal férfinak van szeretője – magyarázta Alix. – És sokan közülük meg is tartják őket. Ha azonban Szása valóban elhagyta, az nagyszerű jellemre vall. Minnie, a nagyherceg csak rád vár. Most kell döntened. Alix nem mondta el újra a „Hallgass a szívedre, de használd az eszed is” tanácsát, bár tudtam, hogy erre gondol. Íme, kaptam egy második lehetőséget arra, hogy egy cárevicshez menjek feleségül, és cárinaként Oroszországban élhessek. Tudtam, több ilyen alkalom nem adódik az életben, mégis kétségek gyötörtek. Miután Alix hazautazott Angliába, rengeteget gondolkoztam, és sok álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy újra és újra lejátszottam magamban a Nixa halálos ágyánál történt eseményeket. Ám Mama ezúttal is a kezébe vette az ügyet. – Szása készen áll, hogy ellátogasson hozzánk, és személyesen is megkérje a kezed. Úgy gondolom, már nem kell hogy emlékeztesselek arra, hogy ez milyen nagy megtiszteltetés. Épp lefekvéshez készülődtem. A hajam fésültem, miután elküldtem a cselédemet, Szofit, mert úgysem akadt sok tennivalója velem. A tükörben anyám arcát látva rákérdeztem, hogy mióta tud erről. – Nem tudtam róla – kezdte zavartan, aztán helyesbített. – Hát jó, nem fogok hazudni neked. Amikor Nizzában voltunk, a cárné már akkor említést tett a dologról. Azt mondta, Nixa vele és Szásával is közölte az utolsó kívánságát, de nem az volt a legmegfelelőbb idő arra, hogy ezt megemlítsem neked, hiszen képtelen lettél volna józanul gondolkodni. Tehát minden úgy történt, ahogy gyanítottam. – Szása egy vadállat – fakadtam ki, miközben koccant a hajkefém az asztalon. – Még ki sem hűlt a bátyja holtteste, máris, mint egy kígyó,
odasziszegte nekem, hogy ne feledkezzek meg Nixa kívánságáról! Mégis, mit kellene most tennem? – folytattam, miközben anyám csak a szemöldökét ráncolva hallgatott. Szerettem volna megúszni Mama kérdezősködését, mert akkor elkerülhetetlenül kiderült volna, hogy Nixa tőlem is ugyanezt kérte, csak éppen én megtagadtam tőle az ígéretet. – Nem is tudom, mit tanácsolhatnék, annyira megrendített téged a gyász… – sóhajtott Mama. – Tudom, hogy Szása nem Nixa, de azért ő sem rossz fiú. Lehet, hogy állatias, ahogy te nevezted, legalábbis külső megjelenésében, de erről nem tehet. Második fiúgyermekként Szását úgy nevelték, hogy a Cári Őrségben szolgáljon. Senki sem gondolta, hogy egyszer más pozícióban találja magát. – Mint ahogy azt sem, hogy én… – tettem hozzá. – Ez így van. Mégis sokat tehettek egymásért. Egy házasságban nem csak a szerelem számít; a kölcsönös tisztelet és bizalom éppolyan fontos. A szerelem később is kialakulhat két ember között, akik kölcsönösen tesznek a kapcsolatukért. A cárina biztosított afelől, hogy Szása elkötelezett irántad. – És ennek az az egyetlen bizonyítéka, hogy faképnél hagyta a szeretőjét? – vontam kérdőre Mamát, mielőtt még tiltakozhatott volna. – Minnie – nézett rám elgondolkodva. – Megértem, hogy még vonakodsz. Tudom, hogy Nixa halála szörnyen megviselt, és sosem voltál az a fajta, aki könnyen viseli a változásokat, de férjhez kell menned, hogy gyerekeket szülhess és megteremtsd a saját otthonod. – És ez elég hozzá? – kérdeztem határozottan, holott Mama higgadt hangja hallatán elbizonytalanodtam. – Legyen saját otthonom gyerekekkel, abban a reményben, hogy hátha egyszer majd ránk köszönt a szerelem? Ahogy számtalanszor emlékeztettél rá, én még mindig Dánia hercegnője vagyok. Arra, hogy feleség és anya legyek, nem az az egyetlen megoldás, ha hozzámegyek egy Romanovhoz. Mama ismét nagyon sóhajtott. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd a való életet. Bár nem voltál még Nixa felesége, sokak szemében özvegy lettél. Cárevicsből pedig csak egy létezik.
Mama érezte, hogy megbotránkoztatott azzal a mondatával, hogy egy halott férfival kötnek össze, aki soha nem is volt az enyém. – A Szásával való házasság mindent megváltoztathat az életedben – folytatta gyorsan. – Szása olyan helyzetet teremthet számodra, amellyel a világ legbefolyásosabb asszonyává tehet. Nagy áldás, ha a szerelem rátok köszönt, de ez a házasság enélkül is óriási megtiszteltetés. – Mondatai hallatán összerándult a gyomrom, hiszen annak idején ugyanezeket mondta nekem Nixával kapcsolatban is. – Isten akaratával Szásából egy napon cár lesz, és cárevnaként, később pedig cárinaként bármit elérhetsz, amit csak szeretnél. Dániát is számtalan módon segítheted, hiszen egy asszony a trón mögül is képes kormányozni egy országot. – Kormányozni? – néztem egyenesen a szemébe. – Én nem akarok egy országot sem kormányozni. – Pedig fogsz – tette hozzá őszintén, ami nyugtalanná tett. – Ez az uralkodófeleségek dolga. Gondolod, hogy apád király lett volna nélkülem? Én vagyok a vitorla a hajóján. Én vagyok a füle és a szeme, a lelkiismerete, a bizalmasa és tanácsadója. Nélkülünk a legtöbb férfi kisfiú csupán. A családunk nekem köszönhetően vált naggyá, mert én mindig többre vágytam annál, mint ahol tartottunk. Egy csapásra mindent megértettem. – És Willie-nek is te…? – Így van. A bátyádnak is én szereztem meg a görög koronát azáltal, hogy beajánlottam Viktóriánál. A királynő azon kevesek közé tartozik, aki nőként a nyilvánosság előtt is érvényesíteni tudja akaratát. Viktória tudta, hogy a görögök Alfredet akarják megtenni leendő királyuknak, de beleegyezett a javaslatomba, mely szerint felajánlottam a Jón-szigeteket, ami most már a britek nagyrabecsült protektorátusa, ha a szavazatokkal Willie-t segíti a trónra. Ilyen nagy befolyással lehetsz majd te is a nemzetekre és a saját családtagjaid jó sorsára. De persze csak akkor, ha bölcsen döntesz. Mama meg se várta a válaszom. Miközben tátott szájjal ültem a pipereasztalomnál, kiviharzott a szobából. Életemben most először éreztem, hogy az édesanyám nem csak egy parancsolgató feleség, hanem egy csodálatra méltó asszony is, aki a semmiből emelt minket a magaslatokba.
Bár magamnak sosem vallottam volna be, Mama meghozta helyettem a döntést. Elhatároztam, hogy teljesítem Nixa kívánságát, és hozzámegyek Szásához. Még akkor is, ha nem vagyok szerelmes belé. ø Nem sokkal később a hivatalos értesítő is megérkezett, a Romanovok aranypecsétes, kétfejű sast ábrázoló címerével. A szokásokhoz híven az esküvő novemberben volt esedékes, ami a cárevicsek házasságkötésének tradicionális hónapja. Mama megtette a további intézkedéseit, melynek folyományaként hosszú órákat kellett gyakorolnom egy orosz tanárral, mellyel párhuzamosan hitoktatást is kaptam egy ortodox paptól. Közben Alix megírta, hogy ismét gyermeket vár, és a királynő megtiltotta, hogy utazzon, így nem tud részt venni az esküvőmön. – Viktória nem nézi jó szemmel a házasságodat – fintorgott Mama –, amiért kikosaraztad az ő Alfredjét. Ehhez nem fűztem kommentárt. Bár elszomorított, hogy a nővérem szenved miatta, mégis örültem, hogy újra borsot törhetek Viktória orra alá. Jóformán még fel sem készültem a búcsúzásra, máris indulnom kellett. Három udvarhölggyel utaztam, a cselédem, Szofi és egy Beauty nevű, fekete spániel kíséretében. A kutya Papa ajándéka volt, hogy „legyen valami élő is mellettem Dániából”, ami könnyekre fakasztott. Miután átöleltem apám, felszálltam a Slesvigre, a frissen felújított királyi hajónkra. A testvérem, Frederick koronaherceg kísért el Oroszországba. A nagy költségekre hivatkozva Mama és Papa végül nem tartottak velem. A kelengyém és a hozományom költsége teljesen kimerítették a kincstárat. Végezetül anyámat is megöleltem. Azok után, mennyi mindenen mentünk keresztül együtt, egyikőnk sem tudott megszólalni. – Sose feledd el, ki vagy! – súgta végül a fülembe, majd átadott Freddienek, aki felkísért a fedélzetre. A kikötőben, rémisztő szörnyek képében, két orosz hadihajó várt, hivatalos kíséretként az orosz birodalomba. Miközben az oroszok felől díszlövések szóltak, a saját hajónkon felcsendült a nemzeti himnusz.
Dánia szép hazám, szülő országom, itt fakadtak gyökereim s fonták világom. Nyelve lágy, akár az anyai szó, dallama mindörökre szívhez szóló. Szeretlek, Dánia, szülőföldem, szép hazám! Miközben a fedélzeten ültem Freddie-vel és az udvarhölgyekkel az oldalamon, valamint Beautyval az ölemben, a szívem majd’ meghasadt, hogy elhagyom a hazám, bár tudtam, hogy Dánia sosem fog elhagyni engem.
2. rész
1866-1881
Fehér éjszakák
Isten magasan felettünk áll, a cár pedig messze van – orosz közmondás
A
Hetedik fejezet
könyvek közül, amelyeket Nixa küldött nekem, az volt a kedvencem, amelyben Oroszország egy tűzmadár vöröses arany fényével izzott. A történet szerint egy gonosz varázsló megirigyelte egy parasztlány szövőtehetségét, és elátkozta a lányt, majd tűzmadárrá változtatta, és megpróbálta ellopni. A tűzmadár azonban elpusztult, miközben a magasban szálltak, a tollai pedig szerteszét szálltak, beborítva a mezőket és a termékeny földet, amely a tollakat magába szívva vörös levelű fákat és vadvirágokat termett. A tűzmadár tollának színei az orosz parasztság, a muzsikok tradicionális viseletében is visszaköszönt. Később felfedeztem, hogy szinte egész Oroszország a vörös tűzmadár színében ragyogott, amely a vér, az egészség, a jólét és a szerencse szimbólumává vált. Ez a szín uralt minden orosz otthont, piacteret és katedrálist, ahol a szentképeket is finoman megmunkált fémláncokra akasztott, vörösen izzó fénnyel világították meg. Vörösek voltak a házak, a trojkák, a kocsik és a szánkók. Vörösek voltak a háztetők, a párkányok és a falak, valamint az almák is a közkedvelt ajtódíszeken. Vörösek voltak a hímzések, a kendők és a szarafán ruhák ujjai; vörös színt kaptak a fa használati eszközök is, amelyeket lakkal tettek fényesebbé, és vérvörös egyenruhát viseltek a kozákok is, akik felsorakoztak az érkezésemkor. De az új hazámnak nem csak a vörös volt az egyetlen színe. Amikor megérkeztem Szentpétervárra, épp lehullott az első hó. Kristálytiszta volt az égbolt. A város Velence szépségével vetekedve ezernyi gyöngyházfényű árnyalatban úszott. Türkiz, körtesárga, elefántcsontfehér, égszínkék és halvány rózsaszín fények ragyogták be a hagymakupolás katedrálisokat, palotatetőket és a furcsa üzletek ablakait, akárcsak a Néva folyót összekötő hidakat és a sok kanálist, amelyek a szigeteket az anyaországhoz kötötték. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Ámulva figyeltem a várost a hajó fedélzetéről, amit Nixa is többször lefestett nekem, mégis, személyesen tapasztalva úgy éreztem, mintha egy furcsa, mesebeli paradicsomba csöppennék.
Amikor megérkeztünk, nem engedték, hogy partra szálljak. Ehelyett a cár, a cárné, a jegyesem, Szása, fivérei, Vlagyimir nagyherceg, Alekszisz, Szergej és a kis Pál, koraérett húgukkal, Mása nagyhercegnővel, mind feljöttek a fedélzetre, hogy üdvözöljenek engem és Freddie-t. Legnagyobb meglepetésemre a régi orosz tradíciónak megfelelően maga a cár nyújtott át nekem kenyeret és sót, egy közönséges bádogedényben, miközben a kikötőben fénylő tűzvarázzsá változtatta a tűzijáték az éjszakai égboltot. Másnap lovas huszárok kíséretében, nyitott hintóban végigvezettek a városon a nép örömujjongása közepette. Amint a cár megjelent, az emberek térdre rogytak, mintha Isten jelent volna meg előttük. Isten óvja a cárt! – kiáltozták, ami megerősítette számomra, hogy az oroszok mennyire szeretik az uralkodóikat. A cárina a hintóban felém fordulva azt mondta: – Az emberek jó jelnek tekintik az érkezésed. A szent kereszt ünnepének havában érkeztél, amikor Szent András keresztje lehullt az égből. Zavaromban elmosolyodtam. Mindez számomra csak babonának tűnt, mivel lutheránusként nevelkedtem, ahol nem volt jellemző a bálványimádat. Igaz, mindez fel is keltette az érdeklődésem. Szerettem volna még többet látni ebből a csodás városból, de csalódnom kellett, mert a felvonulásunk után felszálltunk az Alexandria nevű cári luxushajóra, amely már éjjel óta a kikötőben horgonyzott. A Balti-tenger várost szegélyező öblét átszelve, a cár peterhofi Nyári Palotájába hajóztunk, amely impozáns épületegyüttesként terült el egy tengerparti hegy tetején. Gyönyörű, óriási kertjeivel és számtalan szökőkútjával megbecsülni sem tudtam a méretét. Bár a főpalota a maga harminc szobájával az ottani viszonylatokban nem számított nagynak, én mégis úgy éreztem, mintha egész Dánia elférne a freskókkal díszített étkezőtermükben. Miután elhagytuk Peterhofot, a tengerparttól távolodva magánvonattal a pazar, jégkék és arany színekben játszó Katalinpalotába utaztunk, amely Carszkoje Szelo településen kapott helyet. Lenyűgözött az újabb nyári palota rendkívüli szépsége, ahol hat teljes napot töltöttünk. Ekkorra már annyira kimerültem, hogy legszívesebben visszavonulót fújtam volna. Csak úgy zúgott a fejem
a rengeteg új ingertől és a felkavaró érzéseimtől. Az ország gazdagsága mindent felülmúlt, amit eddig láttam. Bár megtiszteltetést jelentett számomra, hogy a cár és a cárné is milyen örömmel vett részt a fogadásomon, aggodalomra adott okot, hogy Szása viszont nem. Később is csak alig szólt hozzám. Hallgatagságát Vlagyimir ellensúlyozta, aki szédületes körsétát tett velem a Katalin-palota és a szomszédos Sándor-palota márványtermeiben és ritka festményekkel díszített szalonjaiban. Vlagyimir büszkén mutatta meg a hivalkodó, „arany szobákként” ismeretes fogadótermeket, köztük egy lélegzetelállító, barokk stílusú, kristálycsillárokkal felszerelt báltermet is. A Borostyánszoba szintén ámulatba ejtett, melynek falát borostyánkőből faragott, aranyozott panelek és tükrök bélelték, miközben a teljes helyiséget természetfeletti, sáfránysárga fény világította be. Mialatt földbe gyökerezett lábbal ámultam a látványon, és belegondoltam abba, hogy hány év és hány ember munkája kellett egy ilyen csoda megépítéséhez, óvatosan megérintettem egy áttetsző burkolatot, amelyet egy aranyszínű angyal díszített. – Ez a termet I. Frigyes Vilmos porosz király ajándékozta I. Péternek. Eredetileg a berlini városi palotába szánták, de Nagy Péter annyira rajongott érte, hogy a porosz király szövetsége jeleként felajánlotta számára. Végül Péter lánya, Erzsébet cárnő építtette itt meg, ami az évek során még tovább bővült. Jelenleg mintegy hat tonna borostyán található ebben a teremben. – De a borostyán könnyen törik, nem? – érdeklődtem kíváncsian. – Hogy tudták a mesteremberek így megfaragni? – Magas hőfokon, olajos vízben áztatva a borostyán könnyen megmunkálhatóvá válik – magyarázta készségesen Vlagyimir. – Ha a felszínét bekenik lenmagolajjal és felforrósítják, könnyedén összeilleszthetők a darabok. Mi, Romanovok nem takarékoskodunk a költségeken – tette hozzá nevetve. – Ha már ez a terem is lenyűgöz, akkor mit szólsz majd a szentpétervári Téli Palotánkhoz? – Gondolom, a versailles-i palotával vetekszik – suttogtam, mivel az volt az egyetlen palota, ami számomra összehasonlítási alapot
jelenthetett. Sok történetet olvastam a Napkirály legendás lakóhelyéről. – Látod ezt? – motyogta Szása mögöttünk lépkedve. Csizmája nagyokat koppant az intarziás padlón. – Az orosz tenyeremmel egész Versailles-t össze tudnám roppantani, akár egy lópatkót – emelte fel összeszorított öklét a legnagyobb döbbenetemre. – Ó! – szóltam zavartan. Annyira megörültem, hogy Szása végre megmukkant, hogy nem is számított, mit mondott. – Azt én is látni szeretném – mondtam végül. – Ne ingereld Szását, mert a végén még meg is teszi – nevetett Vlagyimir. Még aznap este, a hivatalos vacsora kellős közepén Szása a kezébe vett egy ezüsttányért, és az egész udvar előtt, pislogás nélkül a szemembe bámulva, fél kézzel ripityára törte. – Semmi sincs, amit Oroszországnak irigyelnie kellene másoktól – mondta közönnyel. – Csak le akar nyűgözni – árulta el Vlagyimir, miközben a táncparkettre kísért. – Szása attól fél, hogy Nixához képest csak egy silány pótlékot jelent. Vlagyimir mondatát válasz nélkül hagytam, bár egyáltalán nem imponált, hogy Szása egy egész tömeg előtt fitogtatja fizikai erejét, csak hogy lenyűgözzön. Miközben éreztem, hogy egyre jobban gyötör a honvágy, amiért egy ilyen férfihez kell feleségül mennem, próbáltam átadni magam a tánc örömének. Sokat gyakoroltam, így igazán jeleskedtem a parketten. Alig fáradtam ki, miután két négyest is eltáncoltam, és eljártam a kedvencemet, a vidám, lengyel mazurkát. – Ezzel a tánctudással minden orosz szívét elnyerheted – mondta Vlagyimir zihálva, izzadságban úszó arccal. – Az oroszok nagyra becsülik az efféle képességeket. Úgy tűnik, Dániának sincs mit irigyelnie másoktól! Hirtelen azon kaptam magam, arra gondolok, bárcsak Vlagyimir lenne a vőlegényem. Szása mindvégig egyedül ücsörgött. Nagyokat dobbantott, és a combján verte az ütemet, de egyszer sem vette a fáradságot, hogy felkérjen. Másnap a magánvasútjukkal Szentpétervárra utaztunk.
Nyitott hintón végighajtottunk a Nyevszkij proszpekten a Téli Palota felé. Az út mentén ezúttal is ujjongó tömeg fogadott, az emberek a kalapjukat dobálva kiabáltak, amint a látóterükbe értünk. Szása, a Cári Őrség kék uniformisában, mindvégig néma csendben ült mellettem. Vékony bajsza még inkább slankította csontos állkapcsát, enyhén kidülledő, szürkéskék szemével unottan figyelte a teljes fegyverzetben szalutáló díszőrséget. Miközben keresztülhajtottunk a Narva-kapun, amely az oroszok győzelmét hirdette Napóleon felett, megpillantottam a palota óriási terét, közepén I. Sándor vörös gránitba vésett obeliszkjével. A teljes épület láttán most már végképp elakadt a lélegzetem. Az épületkomplexum a folyó ölelésében, ameddig csak a szemem ellátott, fehér és arany tetejű pilaszterekkel ragyogó színekben pompázott. A hatalmas, fehér keretes ablakok a nap téli sugaraitól hosszúkás víztükörré változtak. A kezemmel napellenzőt formálva csodáltam a bronzszobrok által díszített tetőremeket. A díszes építmény bizonyos szempontból barokk túlzásnak tűnt, mégis légies, meseszerű atmoszféra járta át. – Több mint ezer terme van – szólalt meg váratlanul Szása. – És hogy találjuk meg benne egymást? – fordultam felé. – Valahogy sikerülni szokott, bár mi nem itt fogunk élni. Az esküvő után az Anyicskov-palotába költözünk. Nincs túl messze, de még sincs közel. Szeretek távolságot tartani az udvartól – mondta, mire elmosolyodtam. Ezt vajon megnyugtatásul szánta? Mialatt felcsendült a sorfalat álló hírnökök harsonája, beléptünk a palotába. A tükrös alabástromtermek pompája szinte ijesztőnek hatott. Nehezemre esett a nehéz szoknyámban felmenni az ónixszal és lapis lazulival kirakott galériák és malachitoszlopok között kanyargó, csúszós, krémszínű márványlépcsőkön. Szofi sietve lépkedett mögöttem kezében a pórázát rángató Beautyval. A lépcső tetején aztán a csoport kettévált. A férfiak másik irányba folytatták útjukat, míg a nők a cárné vezetésével a labirintusokkal teli nyugati szárny felé haladtak tovább, ahonnan egy vörös brokáttal bevont, székekkel és kerevetekkel berendezett lakosztályba vezettek. Az aranyozott asztalok és ágyak akkorák
voltak, hogy akár tíz ember is kényelmesen használhatta volna őket. A miliőt tátott szájjal bámulva az eszembe villant, ahogy Alixszal minden télen egyetlen roskadozó kiságyon osztoztunk, miközben rongyokat tömködtünk a hézagos ablakkeretek közé a süvítő szél ellen. A cárina mellettem maradt, a többi hölgy az egyik várószobába távozott. Tétován megálltam a hatalmas helyiség közepén. A kabátom alatt csurgott rólam a veríték. A poggyászom közben valahogy idevarázsolták. A bőröndjeim sorba rakva álltak az egyik sarokban. Nem volt kevés, de az itteni luxushoz képest a holmim koszos kis hangyabolynak tűnt. Kezdtem magam koldusként érezni, amitől sírhatnékom támadt. Beauty lógó nyelvvel, fekete szemét rám meresztve, vigasztalanul csaholni kezdett. – Biztosan szomjas – mondtam Szofinak, akin láttam, hogy legalább olyan döbbent, mint én. – Órák óta nem ivott semmit. – Eau pour le chien! – adta parancsba a cárné, mire az egyik hölgy néhány pillanattal később egy teljes mosdótálnyi vizet tett a spánielem orra elé. Beauty persze olyan hevesen lefetyelt, hogy úszott a vörös szőnyeg a tálja körül. – Te is bizonyára szomjas vagy és fáradt – szólt a cárina. Figyelmessége és lágy hangja könnyeket csalt a szemembe. – Nem is tudom, mit mondjak, felség… – habogtam tétován. – Ó, ne mondd, hogy felség – lépett közelebb. – Szólíts csak Marijának – mondta, miközben átkarolt, és hideg kezét a nyakszirtemre tette. Miközben fejemet a csontos vállára hajtottam, eszembe jutott Mama, ami végképp sírásra fakasztott. A cárné elővett egy zsebkendőt a szoknyája zsebéből, és végigsimított az arcomon. – Ha úgy kívánod, holnap meglátogathatjuk Nixát, hogy ismét lerójuk kegyeletünket. A cárné félreértett. Nem Nixát sirattam. Szégyellem, de aznap alig gondoltam rá. A honvágy gyötört rettenetesen, annyira, ahogy eddig nem is képzeltem. – Igen, szeretném holnap meglátogatni – bólintottam beleegyezőn.
– A Péter-Pál-katedrálisban nyugszik, a folyó túlpartján levő erődben. – Marija jéghideg ujjait lefejtette a nyakamról, és a kezembe kulcsolta. Fia sírjának említésére még hűvösebbnek éreztem az érintését. – Idővel mindenhez hozzászoksz – mondta remegő, szigorú hangon. – Először sosem könnyű egy új országban, de idővel megszokjuk. Meg kell szoknunk, gyermekem. Most már Romanov vagy. El kell fogadnod a rád kiszabott feladatot. Csakis így élhetünk túl. Más út nincsen. – Gondoskodom számodra a megfelelő személyzetről – folytatta, miközben elengedte a kezem. – Sok dolgod akad majd az elkövetkezendő napokban: fel kell venned a hitünket, elő kell készítened a kelengyédet, és fel kell készülnöd az esküvőre. Tudom, hogy mindnyájunknak meglepetést fogsz okozni – tette hozzá halvány mosollyal. Amint a cárina távozott, Szofi a segítségemre sietett. Az ujjaim teljesen elgémberedtek a vékony kesztyűmben. Alig tudtam kigombolni a kabátom, holott a szoba – sőt az egész palota – izzott a pecskák melegétől, amelyek gyakorlatilag olyanok voltak, mint állatlábakon álló, pokolból kölcsönzött égetőkemencék. Úgy éreztem, ha nem vetkőzöm le azonnal, menten megfulladok. Néhány perccel később egy csinos, fiatal hölgy lépett a szobába. Gesztenyebarna hajjal keretezett, szép arcával felém fordult. – Alexandra Apraxin, Obelinszkij hercegné vagyok – mondta hajbókolva. – A férjem a cári felség udvartartásának vezetője. Én leszek felséged első udvarhölgye – tette hozzá mosolyogva. – Ha úgy tetszik, szólítson Tányának. Szokatlan közvetlensége hallatán megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Ön pedig szólítson Minnie-nek, kérem. – Minnie – ismételte bátortalanul a számára szokatlan nevet. Ezután segített Szofinak levenni a kabátom, kalapom, kesztyűm és a muffom, majd kipakolta a poggyászom. Eközben én egy kényelmetlen vörös brokát széken foglaltam helyet, és figyeltem, ahogy Tánya az ajkát lebiggyesztve simítgatja a bőröndben összegyűrődött ruháimat. – Gondolom, a csipkéim nem olyan finom anyagúak, mint ami itt megszokott – szóltam, miközben magamban hozzátettem, hogy
talán a párizsi ruháimat kivéve semmim sem fogható az itteni holmikhoz. – Semmi gond – nyugtatott Tánya. – Őfelsége már mindenről gondoskodott. Oroszországban az a szokás, hogy a cár is kelengyét biztosít a menyének, ami csak arra vár, hogy felséged megtekintse. – Még ma? – tört ki belőlem a kétségbeesés. Aznap már nem tudtam volna elviselni, hogy még egyszer azzal szembesüljek, milyen szegény családból származom. – Holnap délután – közölte Tánya. – Miután őfelségével visszatértek a templomból. – Ezt követően Tánya tájékoztatta Szofit, hogy hová helyezheti el a holmijaim, amit szerintem legszívesebben, a Worth-ruháim kivételével, egytől egyig kihajítottak volna. Beautyt közben az ölembe vettem, és a bundájába temettem az arcom. Szőrén éreztem a kinti fagyot és a palota bútorzatát átitató lenmagolaj szagát. Az otthonom illatát már hiába kerestem rajta, így hirtelen rettegni kezdtem, nehogy végleg elfelejtsem a hazám. Hiába volt Beauty „valami élő Dániából”, most már csak az orosz szagokat éreztem rajta.
Nixa
Nyolcadik fejezet
sírja egyszerű volt a díszes ikonosztáz előtt. A neve, a dátumokkal együtt, a ráccsal körbekerített, fehér márványkoporsó feletti emléktáblán volt olvasható. Magát a koporsót számomra furcsa, háromvonásos, arany ortodox kereszt ékesítette. Mása nagyhercegnő mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen bennünket. Az út során mindenről fecsegett, ami csak eszébe jutott, miközben áthaladtunk a Néva folyó feletti hídon, a Zajacsi-szigetre, ahol a katedrális hosszú csúcsával és egy angyallal a tetején a város fölé magasodott. Ahogy beléptünk a tömjénillatú templomba, Mása nyomban elhallgatott, és megfogta anyja kezét. A halványzöld freskókkal teli mennyezetről Krisztus tekintett le ránk, a falakról pedig ikonok szentjei követtek szemükkel. Nixa sírja előtt mind letérdeltünk a puszta kőre, mivel az ortodox hagyományban a szertartásokat állva tartják, így ülőpárnát sem használnak. Sötét ruháinkban észrevétlenül haladtunk el a gyertyákkal imádkozó, idős hölgyek között. A palotából vittem magammal egy koszorúnyi rózsát, amely bőven rendelkezésre állt a termek márványvázáiban. Miközben a virágot a sírra helyeztem, elsuttogtam Nixáért egy ortodox imát, amelyet addigra már alaposan megtanultam. Közben hallottam, ahogy a cárina sírva fakadt. Később, miután visszatértünk a palotába a folyó fodrozódó vize felett, a kis Mása nekem szegezte a kérdést: – Nagyon szeretted Nixát? – Igen – feleltem mosolyogva, hogy leplezzem a bánatot, amit Nixa említése okozott. – Bár nem ismertem régóta, de ő mindig kedves volt hozzám. Úgy terveztük, hogy összeházasodunk… – De most mégis Szásához mész feleségül – tette hozzá szemtelenül. – Ezek szerint őt is szereted? Gyors pillantást vetettem a cárnéra, aki gondolataiba merülve nézte a folyót, így velem ellentétben nem lepődött meg lánya éles eszű megjegyzésén. – Igen – feleltem végül. – Hiszen ez hitvesi kötelességem.
– Nos, ha így szereted a két bátyám, akkor mi is jó testvérek leszünk – mondta némi töprengés után. – Úgy bizony – feleltem, és megpusziltam az arcát. Mint minden más, a pazar kelengyém is ámulatba ejtett. A terítővel fedett asztalok, amelyeken a szebbnél szebb darabok helyet kaptak, egy egész termet megtöltöttek. A helyiséget két turbános őr vigyázta. A coboly-, menyét-és hiúzprém palástok, kabátok, blézerek, estélyi ruhák és csizmák mellett hímzett bőrkiegészítők hevertek. Szóhoz sem jutottam a színes sálak, a legfinomabb selyemharisnyák, alsóneműk és csipke zsebkendők láttán, amelyek mind egy orosz hercegnő-menyasszony kelengyéjének elengedhetetlen kellékei voltak. Ami a holmik minőségét illeti, azelőtt még csak hasonlót sem láttam. Kétkedve figyeltem a zsebkendőket, hogy vajon hogy veszem majd rám magam, hogy bármelyikben is megtöröljem az orrom. – Muszáj mindet felpróbálni? – kérdeztem Tányát rémülten, miután a cárné köhögve a lakosztályába vonult. Aggódtam, hogy biztos Nixa sírjánál fázott meg. Mása közben az asztalok között lófrálva szétlökdöste ujjaival a kiállított luxuscikkeket, mintha csak játékok volnának, miközben idétlen grimaszokat vágott a faarcú őröknek. – Nem mindet, csak, amit felséged gondol és jóváhagy – felelte Tánya. – Jóváhagyom – vágtam rá azonnal, de aztán mégis órákat töltöttem a kelengyém nézegetésével, miközben elvarázsolt a tudat, hogy ezt mind apósomnak, a cárnak köszönhetem. ø A következő hetekben fárasztó napoknak néztem elébe. A napjaim kora reggeltől késő estig be voltak táblázva, amíg holtfáradtan, szédelegve be nem zuhantam az ágyba. Az ortodox hitre való áttérésem egy kétórás szertartás keretében zajlott, mely során eskü alatt kellett megtagadnom korábbi, lutheránus vallásomat. Régi hitem megvetése jeléül még köpködnöm is kellett, miközben hosszasan lengették mellettem a fullasztó tömjénezőt. Őszintén szólva számomra az istenhit mindig is fontosabb volt a külsőségeknél. Felvett, új orosz névként a Marija
Fjodorovnát kaptam, ami Isten ajándékát jelent, és gyakran használatos a külföldi menyasszonyok körében. A felszentelést követően meg kellett csókolnom az ikonokat, mielőtt részt veszek az első ortodox úrvacsorámon. Az ezt követő esti gálán először mutattak be Marija Fjodorovna cári felségként és nagyhercegnőként. Ejtett vállú, kék estélyi ruhát viseltem, fehér selyemövvel és egy csillag alakú zafírbrossal. Kaptam tradicionális orosz fejdíszt is, a félhold formájú kokosnyikot, melyet igazgyöngyök és gyémántok díszítettek. Mire elkezdődött a tánc, ólomnehéznek éreztem a viseletem, de persze azért büszkén táncoltam benne. Az esküvőm előtti rituálé egyébként teljesen érthetetlen volt számomra. A dölyfös ceremóniamester hiányos tudásomat személyes sértésnek vette. Tanja minden percben mellettem állt. Tanácsokkal látott el, ha a szükség úgy hozta, valamint tolmácsolt, ha a mester mérgében németül kezdett beszélni. A németnyelvtanulással sosem bajlódtam, holott tudom, hogy kellett volna, hiszen a Romanov-udvarban a francia mellett a németet is előszeretettel használták. Az oroszt hallottam a legritkábban, amit Tanja is megerősített. Csodálkoztam, hogy a Romanovok miért épp az anyanyelvüket mellőzik. Történelmi tanulmányaimból tudtam, hogy I. Nagy Péter célja volt, hogy közelebb hozza Oroszországot Európához, mely törekvését az utódai is támogatták. A Romanov família ráadásul nem csak orosz származású tagokból állt. Nagy Katalin lengyel származású volt, és még azelőtt beházasodott a Romanov családba, hogy puccs formájában igényt tartott volna a trónra. A cári udvar egyébként szokásait tekintve éppúgy működött, mint bármely más európai uralkodóház, azzal a különbséggel, hogy az oroszok az ősi szláv hagyományokat is ápolták, amelyeket nekem is mielőbb el kellett sajátítanom, az összes bonyolult részletükkel együtt. Mivel ezek észben tartása nem volt könnyű, jólesett volna, ha van mellettem valaki, akiben igazán bízhatok. Igaz, a bátyám velem volt, de koronahercegként, népünk képviseletében sok elfoglaltsága akadt, és hivatalos ügyek miatt gyakran volt távol Vlagyimirrel és a cár hivatalnokaival.
A vacsorák és fogadások kivételével Szását jóformán nem is láttam. Továbbra is távolságtartónak mutatkozott, ami egyre nagyobb aggodalommal töltött el. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül és elhanyagolva. A bankettek és gálák után a szobám magányában gyakran összeroskadtam. Felmerült bennem a kérdés, hogy fogom mindezt túlélni, és hogy fogok újdonsült feleségként dicsőséget hozni Dániának egy olyan férfi mellett, akit jóformán alig ismerek, és aki egy napon cárként fog uralkodni? November 9-e reggelén, amikor leesett az első hó, végre bekísértek a Malachit Társalgóterembe. Három kínzó órába telt, mire a teljes menyasszonyi viseletem végre elkészült. Miközben a külön ez alkalomra szerződtetett fodrász a sötét fürtjeimből Nagy Katalin hajviseletének mintájára oldalra fésült loknikat varázsolt, végig figyeltem magam az ember nagyságú tükörben – ami Nagy Péter unokahúgának tulajdonában állt, és az egyetlen tükör volt, amelyet egy menyasszony használhatott. Dánia Dagmarjaként furcsán éreztem magam az orosz ezüst selyemben és a karmazsinszínű hermelinpalástban. A fejemre, az ezüstfátylam fölé tűzve, rózsaszín gyémánttal a közepén, Nagy Katalin diadémja került. A csuklómat és a nyakamat ékszerek és gyöngyök garmadája ékesítette. A végeredmény magával ragadó volt, de a szett nagy súlya miatt komoly kihívást jelentett végigvonulnom a királyi kápolnáig a cár és a bátyám kíséretében. Egy pillanatra talán el is vesztettem az eszméletemet, miközben izzadságban úszva, szédelegve léptem fel a vörös, drapériázott díszemelvényre, ahol Szása már ezüst-kék egyenruhájában várt rám. Szását persze semmi sem zökkentette ki közönnyel vegyes nyugalmából. Erős kezét felém nyújtotta, ám egy pillanatra, mint aki megbénult, megálltam, mert eszembe jutottak szavai, melyeket Nixa halálakor intézett hozzám. Ígéretet tettem neki, ezt ne feledje! Az érsek kántálása közben háromszor megkerültük az oltárt. Kíváncsi lettem volna, vajon Szásának nehezére esett-e a haldokló bátyja kedvéért házasodni. Zord ábrázata láttán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon nem fog-e gyűlölni, amiért most már nemcsak
cárevicsként, hanem férjként is helyt kell állnia. Gondoskodnia kell az utódainkról és rólam is – egy olyan nőről, akit sosem szeretett, mivel az a néhai bátyját szerette. Mire a ceremónia véget ért, még mindig ezen gondolkoztam. Miután elhangzott az imádság a cári családért, a nevemmel együtt, a cár és a cárina előlépett, hogy arcon csókoljanak. – Most már közénk tartozol – súgta az anyósom a fülembe. Odakint száz szalutáló katona adta le díszlövéseit, hogy a nép tudtára adják: országuk egy újabb cárevnával gazdagodott. Ezután végigkísértek minket a fedett folyosókon a hajlongó udvaroncok előtt, majd kiléptünk egy vörös bársonnyal díszített, a palota terére néző erkélyre. A jéghideg levegőn hullani kezdett ránk a hó, miközben a több ezres, névtelen sokaság kitörő ujjongásba kezdett. Egy ideig nem értettem, amit kórusban skandáltak, de aztán mégis felismertem az orosz szavakat: „Isten, óvd a cárevnát!” Abban a pillanatban, hogy megláttam új országom népét, és meghallottam, ahogy sírva kiáltja új nevem, bármilyen fagyos volt is az idő, elöntött a forróság. Váratlan és felemelő volt a felismerés, hogy azzal, hogy egy orosz trónörököshöz mentem feleségül, most már nemcsak egy külföldi férjhez, hanem egy egész dinasztiához és birodalomhoz is tartozom, valamint azok közé a nők közé, akik évszázadok óta tették kötelességüket a hazájukért. Nem voltam többé egy elszegényedett család nevesincs hercegnője; most már Romanov voltam, a név minden kihívásával, privilégiumával és kötelezettségével együtt. – Mutasd meg Oroszország Anyácskának, hogy te is szereted őt! – fordult felém Szása, majd megfogta a kezem, és az emberek még nagyobb üdvrivalgása közepette a magasba emelte. – Isten óvja, felség! – visszhangzott a mondat a négy égtáj minden irányából. Többé nem Dánia Dagmarja voltam, hanem Marija Fjodorovna, cári felség. A fogadás idejére engedélyt kaptam, hogy megszabaduljak a palástomtól, így megkönnyebbülten vártam a díszvacsorát, amelyen a teljes cári családon kívül arisztokraták százai is részt vettek. A gálát a tucatnyi csillártól fénylő, korinthoszi oszlopokkal és óriási ablakokkal teli Miklós-teremben tartottuk. A régi szokásnak
megfelelően nem a meghívottakkal étkeztünk, hanem egy külön teremben. Később a cár átment a vendégekhez, akiknek a szigorú protokollnak megfelelően tilos volt vacsora közben felállniuk, amit nagyon furcsának találtam. A bemutatásom végeláthatatlanul hosszúnak bizonyult. A cárina előzőleg átadta Tányának a vendéglistát, aki megtanította nekem a nevek és titulusok helyes kiejtését. Személyes információkat is nyújtott, például, hogy kinek a fia szolgál a Preobrazsenszkijezredben, vagy kinek a lánya ment éppen férjhez és kihez. Persze eleinte úgy éreztem, hogy a tömény információhalmaz egy percig sem fog megmaradni a fejemben, a bemutatkozás alkalmával mégis sok név eszembe jutott. A vendégek arcán láttam, hogy boldoggá tettem őket azzal, hogy néhány szóval viszonoztam érdeklődésüket, és kérdéseket tettem fel a hogylétük felől. – Nagyszerű kezdet – súgta Tánya a fülembe, miközben a cárt követve átkísértek a tálalóterembe. – Az emberek nem fogják feledni a kedvességedet. A szó gyorsan szárnyra kap, és semmi sem terjed gyorsabban, mint a pletyka. A nemesség azon fog vetekedni, hogy kinek a meghívását fogadd el a fogadásokra. Az újdonsült cári felség névről névre és szalonról szalonra fogja meghódítani az egész orosz társadalmat. Fárasztó volt Tányát hallgatni, igaz, akkor már több mint tizenkét órája talpon voltam, és nagyon megéheztem. Még Szása is, aki a fogadás idején végig úgy állt mellettem, mint egy fadarab, csodálkozva bámult, amikor első fogásként a szilvaszószba mártott szarvassültet lakmározni kezdtem. – Látom, nem vagy madárétkű – jegyezte meg rám sandítva. – Miért, az legyek? – kérdeztem teli szájjal. – Talán Versailles-ban igen, de itt nem kell – felelte flegmán. Miután jóllaktunk, átmentünk a szomszédos táncterembe, ahol Szásával nyitásként mazurkát táncoltunk. Szása nem bizonyult ideális táncpartnernek. Folyton a lábamra taposott, és láthatóan idegesítette, hogy a teremben minden szem rátapad. Amint elhalkult a zene, nyomban le is vezetett a parkettről, ám útközben Vlagyimir a bortól kipirulva mélyen meghajolt előttem és felkért táncolni. Szása mogorva pillantással jutalmazta testvérét, aki a táncoló pároktól
viszont elismerő bólintásokat kapott. A mulatság éjfél utánig eltartott, amitől új erőre kaptam. A tánc mindig is gyógyítóan hatott rám és növelte vitalitásomat, így bátran néztem szembe a következő megpróbáltatással: a nászéjszakámmal. A hagyomány szerint a Romanov vőlegény mindig az udvartól távol hálja el nászéjszakáját a menyasszonyával a cár egyik privát dácsájában. Egy ideig bíztam benne, hogy a hideg idő és a hó miatt ezúttal talán eltekintenek ettől a szokástól, de tévedtem. Új cselédeink kíséretében, egy száguldó, nyolcfogatos hintón, nyaktörő sebességgel vidékre indultunk. Az épület fáklyafénytől ragyogott a tintakék ég alatt, miközben farkasok vonyítása hallatszott a hófödte, messzi vadonból. A tradícióknak megfelelően a kapuban rozskenyérrel és sóval vártak bennünket. Tánya ezután bekísért a lakosztályomba, ahol a menyasszonyi ruhámat egy hímzett estélyire cserélhettem, amit az új, cári kelengyémből választottunk ki. Ezután a virágokkal díszített menyegzői szobába vezettek, ahol ezüstemelvényén a nászágyunk is helyet kapott. Miután megcsókoltam a szám elé tartott szentképet, bebújtam az ágyba. Ezt követően megáldottak szenteltvízzel, majd magamra hagytak. Várakozás közben a szívem a torkomban dobogott. A medvebőr takarót magamra húzva kis híján álomba szenderültem, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. A szobában addigra teljes sötétség honolt, de Szása gyertyafényes kísérettel érkezett, így hatalmas alakja már a küszöbön láthatóvá vált. Görnyedve lépett a szobába, nehogy beverje a fejét az ajtó szemöldökfájába. – Nos? – állt meg előttem Szása, csípőre tett kézzel. Kinézete láttán hirtelen szóhoz se jutottam. A török őrökéhez hasonló turbánt viselt, pávatollal. Páncél színére emlékeztető, metálfényű köntöst viselt, csengettyűs, kunkorodó orrú papuccsal. Ahogy közelebb lépett, a kis harangok csilingelni kezdtek, mire nyomban felültem az ágyban. Próbáltam tartani magam, de kudarcot vallottam. Egy szempillantás alatt kitört belőlem a kontrollálhatatlan nevetés, amit nemcsak a meglepettségemnek, hanem a jókedvemnek és a
fáradtságnak is betudtam. Szása holtsápadtan, földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, miközben potyogtak a könnyeim a nevetéstől. – Ez a szokás a cárevicsek nászéjszakáján – morogta, miközben összébb húzta magán a köntöst. – Talán kinevet? – Nem, dehogy! – vágtam rá bűnbánóan, mert eszembe jutott, ahogy fél kézzel ripityára tört egy fémtányért. – Csak váratlanul ért a látvány. – Tudom, úgy festek, mint egy pojáca – mondta, miközben dühösen az ajtó felé sandított, amit egyébként a láthatatlan kísérője már réges-rég becsukott maga mögött, a gyertyát pedig az asztalon hagyta. – Ezt a ceremóniamester még nagyon meg fogja bánni. Megmondtam neki, hogy nem érdekel, hogy ez a tradíció, akkor sem fogok… – Felejtsd el a tradíciót – helyezkedtem el kényelmesen az ágyban. – Inkább gyere ide, Szása! Eddig a pillanatig sosem ejtettem ki a nevét közvetlen hangnemben. Ennek hatására a férjem lesütötte a szemét, és ökölbe szorította a kezét a nevetséges maskarájában. Abban a pillanatban mindketten tapasztalatlanul pislogtunk egymásra. Az esküvőnk eddigi, falakon kívül lejátszódott rituáléi egyáltalán nem voltak most hasznunkra. Akkor és ott férj és feleség voltunk, akiknek azt kell tenniük, amit a házasembereknek szokás. Ami engem illet, a saját kötelességemmel viszonylagosan tisztában voltam, bár e téren kettőnk közül Szása volt előnyben. Neki korábban már volt szeretője, én viszont még szűz voltam. – Ha még egyszer nevetni kezdesz, én… – hangja kínos csendbe fulladt, mintha a maradék méltósága is teljesen elveszett volna. Tetszett, hogy bárdolatlansága ellenére érzékeny is tud lenni. – Nem foglak kinevetni! – fogadkoztam. Szása, mint aki jéghideg vízbe készül fejest ugrani, elszántan levetette felsőruházatát, amely a turbánnal együtt hangos csattanással a padlóra került. Bizonyára nehéz volt a díszes ünnepi kosztüm, hiszen alsóruházata verejtéktől ázott. Ennek ellenére, amikor mellém bújt az ágyba, nem éreztem izzadságszagát, inkább tiszta, szappanillatot árasztott. Bizonyára megfürdött, mielőtt átjött hozzám.
Ezután csak mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, mire Szása végre megszólalt: - Tudom, hogy sosem érdeklődtél irántam, de ha… – Ha? – fordultam felé a gyertya halvány, pislákoló fényében. A félhomályban élesen kirajzolódott a profilja. Legszívesebben végighúztam volna rajta az ujjam. – Ha megpróbálnánk… Szeretném, ha boldogok lennénk együtt, Marija. – Minnie – vágtam közbe. – Mindenki csak Minnie-nek szólít. – Nekem a Mánya jobban tetszik – szólalt meg Szása néhány másodpercnyi csend után. – Ez Oroszországban a Marija egyik beceneve, de lázadót is jelent. Szerintem illik hozzád… – Apám is gyakran nevezett lázadónak. – Elmosolyodtam. – És Szása! Én is azt szeretném, hogy boldogok legyünk. Mi mást mondhattam volna? Most már házasok voltunk. Nixa meghalt, én pedig nem akartam, hogy az árnyéka örökre éket verjen közénk. Ezúttal döntöttem. Ennek a férfinek fogadtam örök hűséget, jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ. Neki legalább annyira szüksége van rám, mint nekem őrá, és nem utolsósorban ő is fogadalmat tett nekem, nem csupán én neki. Szása lassan átnyúlt az ágyon, és végigsimított a mellemen. Cirógatni kezdett, majd egyre közelebb húzódott. Miközben lehunytam a szemem, megcsókolt. Megdöbbentett, hogy ez a hatalmas ember milyen gyengéd is tud lenni. Az első csókunk még nem keltett bennem lángoló szenvedélyt, igaz, ellenérzéseket sem váltott ki. Szása lehelete tiszta volt, akárcsak a jelleme. A következő percekben érezni kezdtem a merevedését a combomon. – Olyan pici vagy, mint egy kisgyermek – suttogta halkan. – Nem szeretnék fájdalmat okozni. – Nem fogsz, csak légy gyengéd – fogtam meg a kezét. Ő pedig gyengéd volt. És egyáltalán nem volt ellenemre az, amit csinált. Sőt, a legnagyobb meglepetésemre, nagyon is kellemesnek találtam.
A
Kilencedik fejezet
tél csodálatosan telt, bár nem merészkedtem ki túl hosszú időre a szabadba. Dániában is hidegek voltak a telek, de az orosz tél még kíméletlenebbnek bizonyult. A csontig hatoló, fagyos szelek és a hónapokon át tartó havazás a csatornáktól a Néva folyóig mindent befagyasztottak. Az oroszok boldogan építették a jégdombjaikat, hogy szánkózni tudjanak, gyaloglásra azonban senki se vetemedett. Az emberek díszes szánokkal, bérelt, nyitott fedelű droskikkal vagy trojkákkal közlekedtek, melyeket három ló húzott, és birkabőr kaftánba öltözött kocsisok hajtottak. Egyszóval az utcák a dermesztő időben is zsúfoltak voltak. Az emberek ugyanúgy igyekeztek a dolgukra, miközben fűtés gyanánt minden sarkon tűz lobogott egy bádoghordóban. A tehetős orosz otthonokat áthatolhatatlan falak szegélyezték, orosz kályha fűtötte és dupla ablak védte az erős zsalugáterek és vastag függönyök előtt. A város frenetikus lázban égett, amint beköszöntöttek az ünnepek. Még éjfél táján is kezdődtek programok, amelyek nemritkán a hajnalokba nyúltak. Gálák, operák, bálok, játékok és szimfonikus koncertek kerültek megrendezésre a színházakban, palotákban és csarnokokban, miközben vagyont költöttek a kályhák felfűtésére, a méhviasz gyertyákra és a gázzal működő csillárokra. Az élelmiszerraktárak kínálatából bőséges tálak készültek. A húsokat és halakat a kinti jégtáblákkal tartósították. Oroszországban hallottam először az ételek fagyasztásáról, melyek sokfélesége is ámulatba ejtett. Lédús tokhalak, pisztrángok, foglyok, őzek és szarvasok; sonkák, kolbászok, csakúgy mint olajos magvak és szárított gyümölcsök mind könnyen elérhetővé váltak számomra, akárcsak a zsenge spárga vagy a melegházi zöldségek. Az orosz híresen vendégszerető nép. A tél az öröm időszakát jelentette, az evés, ivás és ünnep idejét, márpedig az oroszok mindig szerettek ünnepelni. Szásával beköltöztünk a Nyevszkij proszpekt és a Fontankacsatorna kereszteződésénél található Anyicskov-palotába. A tágas épület belső kertjével és hatalmas tavával azonnal elnyerte a tetszésem. Új otthonomból gyakran tettem látogatást a saját
trojkámmal az arisztokrácia körében. Tánya jóslata beigazolódott; napjában több meghívó is érkezett a kapuhoz. Szása gyakran morgott, hogy „az üresfejű bolondok” miatt már csak akkor leszek otthon, ha felolvad a Néva jege, de én új cárinaként kötelességemnek éreztem, hogy kapcsolatot ápoljak a cár öccseivel, húgaival és azok rokonságával, amiben Tánya is megerősített. Élveztem, hogy a figyelem középpontjában lehetek. A társalgások mindig franciául zajlottak, és sosem voltak unalmasak. Vendéglátóim a legújabb operákról, színdarabokról és regényekről áradoztak. Az étel fenséges volt, a zene pedig felemelő; RimszkijKorszakov, Muszorgszkij és Borogyin dallamaival. A meghívásoknak párizsi és szentpétervári divatházakból rendelt, gyönyörű kreációkban tettem eleget. A tollakkal és gyöngyfésűkkel díszített loknijaimmal és a méregdrága ékszerekkel önfeledten táncoltam végig az éjszakákat, amiben senki sem talált kivetnivalót. Néhány hölggyel ellentétben én mindig hazamentem, így Szása, duzzogva ugyan, de engedélyezte kihágásaimat. Egyikünknek úgyis részt kellett vennie a társasági életben, Szása pedig azt mondta, jobb, ha ez te vagy, Mányám. Egyébként Szása is eljárt otthonról Vlagyimir öccsével és a tisztekkel. Sosem kérdeztem, hogy ilyenkor hova viszi az útja. A külső programokon Tánya férje, Obelinszkij herceg biztosította a felügyeletét. Szása, akárcsak én, éjszakára mindig hazatért, bár sokszor vodkától véreres szemekkel. A protokoll ugyanakkor megkívánta, hogy velem tartson a Téli Palotában megrendezett állami gálákra. A rózsahalmokkal és babérfüzérekkel díszített Miklós-teremben mindig ezrek gyűltek össze. Szása gyűlölte az ehhez hasonló esteket, így mogorva arccal, az uniformisában feszengve mindig felöntött a garatra. Egyszer annyit ivott, hogy félénkségét levetkőzve beállt a zenekarba tubát fújni. Egyébként kiváló érzéke volt a zenéhez és józanul nagyszerűen játszott. Azonban gyakran előfordult, hogy mindenféle előzmény nélkül dühbe gurult, és követelte, hogy azonnal kísérjem haza. Persze miután ágyba dugtam, visszasiettem a palotába, hogy eleget tegyek a társasági kötelezettségeinknek. Mindenem megvolt, amiről csak álmodhattam – vagyon, pozíció; az egész város a lábam előtt hevert. Első vízkeresztem ajándékaként
megtarthattam az első bálomat a saját palotánkban. Az előkészületek hetekig tartottak, amely során alig győztem ráncba szedni a haszontalan cselédeimet. A koszt és a rendetlenséget mondhatni természetesnek tartották az orosz háztartásokban. Minden szanaszét hevert, így a szolgálólányok csak sorra meregették a szemüket, amikor beálltam kiválogatni a szakadt, molyrágta ágyneműket. A magasabb rangú hölgyek, különösen a cárevnák sosem foglalkoztak a háztartással, de belőlem előtört a gyermekkori neveltetésem. – A padlót fel kell súrolni – utasítottam a személyzetet. – A szobákat pedig naponta portalanítani kell. Ti is rendszeresen mosakodtok, nem? – tettem hozzá, miközben ők csak tátott szájjal bámultak rám. – A háztartást ugyanúgy rendben kell tartani, hiszen itt éljük a mindennapjainkat. A testi tisztaságot viszont az oroszok rögeszmésen fontosnak tartották. A városban több nyilvános gőzfürdőt is nyitottak külön nők és férfiak részére. Az én fürdőszobám is csodálatos felszereltséggel büszkélkedett, és Szása is megfürdött minden másnap, még a dermesztő téli hidegben is. Éppen ezért nem értettem, hogy ezek a kényesen tiszta emberek hogy képesek elnézni a bútorokon felgyülemlett vastag porréteget és kormot, amelyet a kályhák és tűzhelyek árasztottak nem is kis mennyiségben. Hamar elterjedt, hogy könyörtelen háziasszony vagyok, és még az ágyneműket is végigszagolom, ha szükséges, de idővel az alkalmazottjaim megtanulták, hogy ha a palotában akarnak dolgozni, akkor mindent úgy kell tenniük, ahogy mondom. Akik kitartottak mellettem, jutalmat kaptak, hiszen cárevnaként bőséges éves juttatást kaptam, és hittem abban, hogy a cselédeket érdemes jól megfizetni. A téli nappalok rövidek voltak, az éjszakák pedig hosszúak, de az otthonok és templomok mindig gyertyafénytől ragyogtak, és énekszótól zengtek. Januártól aztán, ha lassan is, de hosszabbodni kezdtek a nappalok. Vízkereszt ünnepén a cárral együtt kivonultunk a folyóhoz, hogy elvégezzük a „víz áldása” szertartást, mely során egy mély lyukat fúrtak a Néva folyó jeges, sötét vizébe. Miután az érsek megszentelte pálcájával a vizet, és a cár megivott belőle egy kupával, az emberek sorra szaladtak oda, hogy megtöltsék
edényeiket, mivel a megszentelt víznek csodás erőt tulajdonítottak. Áprilisban aztán olvadni kezdett a Néva jege. A tavasz eljövetelét ágyúdörgéssel ünnepelték. Számomra akkoriban minden tökéletesnek tűnt. Már csak egy gyermek hiányzott az életemből. Mivel Szásával rendszeres házaséletet éltünk, reménykedtem benne, hogy hamarosan áldott állapotba kerülök. Végtére is tizenkilenc éves cárevna voltam. Ki mert volna tőlem bármit is megtagadni?
Tizedik fejezet
– Sétálsz ma velünk? – kérdezte a tizenhárom éves Mása várakozással teli, nagy kék szemével, a cár dolgozószobájának előterében ücsörögve. A Téli Palota melletti Quai de la cour-on tett séta közkedvelt tavaszi hagyománynak számított. Sándor az államügyekkel való foglalatossága után gyakran kilátogatott, hogy üdvözölje alattvalóit. Oroszország atyuskájaként, ahogy népe emlegette, sosem zárkózott el az emberek elől. A sétára vonatkozó meghívása nagy megtiszteltetést jelentett. – Igen – mosolyogtam Mására, aki fehér kabátban és szalagos kalapban várta, hogy útnak induljunk. – Milyen csinos vagy! – pillantottam gesztenyebarna, fonott copfjára. Sajnos nem láttam őt olyan gyakran, mint ahogy szerettem volna, hiszen fiatal kora miatt nem vehetett részt a téli gálákon. Fiatalabb öccseivel, Szergej és Pál nagyhercegekkel a telet tanulással és magánórákkal töltötték. Mása várakozás közben a cár ír szetterének, Milordnak vakargatta a fülét, miközben gyakran nyelvet öltött az ajtó előtt őrt álló turbánosokra. – Végre! – sóhajtott nagyot. – A tél annyira unalmas. – Nem maradsz gyerek örökre – ültem le mellé. – Ha majd felnőtt nő leszel, a telet is jobban fogod szeretni. – Mama még Nizzában van. Ő is utálja a telet – fintorgott tovább. – Tudom. A hideg nagyon megviseli édesanyádat. – Mása túl fiatal volt még ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hogy a cárné megromlott egészsége miatt időzik sokat a Krím félszigeten vagy Nizzában. Erős köhögése mellett az is komoly motivációt jelentett, hogy elszökjön a szentpétervári báli szezon elől. – Most, hogy itt a tavasz, biztos hamarosan hazatér. Nyáron pedig elutazunk Carszkoje Szelóba, Peterhofba, ahol kedvedre szaladgálhatsz a gyönyörű kertekben. Nagyszerű lesz, nem? Tiszta szívből kívántam, hogy Mása utolsó gyermekéveit minél több játékkal és nevetéssel töltse. Hálás voltam a sorsnak, hogy én nem szigorú etikett szerint nevelkedtem. Ez a kislány hiába bújócskázhatott a palotában, csúszdázhatott a márványkorlátokon, vagy korcsolyázhatott a viaszos faburkolaton, amit a libériás inasok előzőleg kifényesítettek, nagyhercegnőként így sem volt könnyű
gyermekkora, főleg, hogy anyja hónapokra távol maradt, apja pedig egy egész birodalmat irányított. – Gondolom – mondta vidám, gyermeki közönnyel. – Hacsak a nihilisták miatt nem kell a Gacsina-erődbe menekülnünk – súgta közelebb hajolva. – Miért mondod ezt? – kérdeztem megrökönyödve. – Papa épp most ordított az egyik miniszterével, aki azt tanácsolta, hogy ne járjon ki többet sétálni, mert a nihilisták megint megfenyegették. Mása gyermeki szavai hallatán végigfutott a hátamon a hideg. Eddig fogalmam sem volt, hogy a felkelést szító anarchisták egyik kétes eredetű csoportja megfenyegette a cárt. Persze a szalonokban hallottam pletykákat, de mindenki csak uszító libertáriusoknak nevezte őket, akik túlságosan ráérnek ahhoz, hogy a jobbágyság zászlaját lengessék. A jobbágyok a jobbágyfelszabadítást követően föld nélkül maradtak, adót kellett fizetniük, és munkát remélve egyre nagyobb számban érkeztek a városba. – Nem szabad ilyenekkel foglalkoznod, Mása – kezdtem, de a cár abban a pillanatban kilépett a szobájából. Magas, vékony alakjára a régi szalonkabátját húzta. Selyemsálban, kalapban és kesztyűben volt, és egy sétapálcát tartott a kezében. Először kislányára pillantott, aki nyomban odaszaladt, hogy átölelje, aztán rám. – Mindig pontos vagy, drágám – mondta halkan sűrű bajsza alatt. – Szólnotok kellett volna az őröknek, hogy már vártok rám. – Nekik? – pillantottam a turbánosokra, akik továbbra is olyan mozdulatlanul álltak, akár egy oszlop. A cár halkan felnevetett, majd megfogta a karom. Miközben Mása és Milord előreszaladtak, végigmentünk a palotán. Sándor parancsára az őrei csak a bejáratig kísértek. Ezúttal nem a szokott útvonalon indultunk el a Néva mentén, inkább a Szadovaja utca felé vettük az irányt. A cár egyszerű, fekete kalapjában láthatatlannak tűnt a járókelők előtt, akik egy pillantást se vetettek ránk. A katonai kiképzéseknek helyet adó Mihajlovszkij-kastély közeléből már látni lehetett a Nyári Kertet, amely gyönyörű, zöld oázisként terült el a Fontanka és a Hattyú-csatorna közötti szigeten.
– Besétálunk a kertbe? – kérdeztem a cártól. – Ha nem követnek azok a félkegyelmű őrültek, akkor igen – bólintott kissé mérgesen. Idegesen a hátam mögé pillantottam, mire a cár megszorította a karom. – Gyere, itt élvezhetjük a magányt. Ebből sosem engedek – mondta. – Ne olyan messze! – szólt Másának, aki közben előreszaladt Milorddal a szilfák és színes márványból épült szökőkutak között. – Úgy informáltak, hogy a rakpart már nem biztonságos. Ha hinni lehet a minisztereimnek, a palotán kívül már sehol sem vagyunk biztonságban. Gyáva nyulak, folyton csak akadékoskodnak! – Erről Mása is hallott – szóltam, miközben kinyitottam a napernyőm. – Valóban? Végtére is már nem kisgyerek – paskolta meg a cár a karom. – A mi családunk életformája nem teszi lehetővé. Tudom, hogy Mása túl sokat hall. A cselédek pletykálnak. Mindenki pletykál. Istentelen ez a felhajtás. Azt mondják, minden sarkon lesben áll egy nihilista bérgyilkos, hogy végezzen velem. – Szóval igaz? – álltam meg hirtelen. – Valóban megfenyegették felségedet? – Drágám, Oroszország nem teljesen olyan, mint amilyennek első látásra tűnik. – Nem értem. Kik ezek a nihilisták, akik képesek a saját cárjukat megtámadni? A cár szomorú tekintettel a távolba meredt, ahol Mása üldözte Milordot, aki épp az út közepére vizelt. – A nevük mindent elmond. A latin „nihil” azt jelenti, semmi. Elutasítanak minden hatalmat, miközben anarchiát hirdetnek a változás reményében. Megvetik a monarchiánkat, az arisztokráciát, sőt a vallásunkat is. Akárcsak a francia forradalom csőcselékei, mindent tönkre akarnak tenni, amiért kiállunk. A cár szavai hatalmas árnyékként vetültek ránk, holott a felhőtlen eget szikrázó tavaszi napsütés ragyogta be. – Ez abszurdum – kezdtem –, hiszen felséged felszabadította a parasztságot és megszüntette a jobbágyságot. A nép imádja a cárját.
Sándor felsóhajtott. – A nihilisták nem közülük kerülnek ki. Az emberek csak élni akarnak, lehetőleg nehézségek nélkül. A felkelők javarészt intellektuális elégedetlenkedők, akiket a forradalom szenvedélye fűt. Úgy gondolják, csak azért szabadítottam fel a jobbágyságot, hogy rabszolgamunkát végeztessek velük az új gyárainkban. Persze megteszünk mindent, hogy elnyomjuk őket, de ők a terror eszközéhez nyúlnak, abban a reményben, hogy vagy új reformokat hozok, melyek nekik kedveznek, vagy lemondásra kényszerítenek. Inkább az utóbbit választanák, hiszen nincs szükségük cárra. – Ez nem engedhető meg, hiszen ez hazaárulás! – kiáltottam felindultan, mire Mása hátrapillantott. A cár intett, hogy menjen csak tovább. – Bármennyire is nehezemre esik kimondani – folytatta –, de nem minden alaptalan, amit hirdetnek. A parasztság valóban szenved, hiszen hiába szabadítottam fel őket, felhagyni egy több évszázados tradícióval nem olyan egyszerű. Földesurak nélkül a parasztok munka nélkül maradtak. Itt a városban igyekeznek szerencsét próbálni, de sok közülük írástudatlan. Ha ezt előre tudtam volna, nem változtattam volna meg ilyen gyökeresen az életüket, hiszen mi értelme a változásnak, ha nem húzhatnak hasznot belőle? A cár szavait hitetlenkedve fogadtam. Eszembe jutott, ahogy az emberek térdre borultak előtte a hóban. Naiv voltam, hogy nem gondoltam arra, hogy az új, csillogó életemnek árnyoldalai is lesznek. – Ha felséged valóban veszélyben van, akkor inkább ne… – kezdtem, mert amint tudatosult bennem, hogy egyedül vagyunk a kertben, pánikba estem. – Nem, nem – rázta a fejét a cár. – Nem fogok kőből épült falak mögé bújni, vagy őröket kerülgetni, miközben lesik minden lépésem. A sors elől úgyse menekülhetünk. – Nagy Péter kis Nyári Palotája felé fordultunk, melynek kertje végében egy mesterséges tó állt. – Ne aggódj emiatt – folytatta, visszhangozva ugyanazokat a szavakat, amelyeket korábban Másának mondtam. – A nihilisták sokat kellemetlenkednek, de még nem öltek meg. – Isten őrizz! – szóltam ijedtemben. Ha nem tartottam volna kezemben az ernyőt, miközben a cárba karoltam, még keresztet is
vetettem volna. – Egyébként ők nem hisznek Istenben – nevetett kurtán, miközben sétapálcájával koppantott egyet. – Szeretnék veled Szásáról beszélni – kezdte rövid hallgatás után. – Boldog vagy vele? Kérlek, ne azt mondd, amit szerinted hallani szeretnék. Kapok elég udvarias választ az udvarban. Az igazságot szeretném hallani. Odaadó férjnek tartod Szását? Bár a helytálló szót nem mondta ki, mégis tudtam, mire gondol. – Igen. Szokott néha külön utakon járni, de nem olyanokon. Egyébként miért kérdezi, felség? – néztem rá fürkészőn. – Nincs különösebb oka, csak elég vehemensen tiltakozott, amikor a házasság előtt a tudtára adtuk, hogy meg kell szakítania a kapcsolatot a szeretőjével. Mása – folytatta, miután csettintett egyet a nyelvével –, hagyd, hogy Milord ott végezze a dolgát, ahol szeretné. – Miközben a cár a lányát nézte, aki éppen a Nyári Palota melletti tóhoz szaladt, elfogott az aggodalom. Tudom, hogy Szása az esküvő előtt valóban elhagyta a szeretőjét, ezt a cár is megerősítette, most mégis összeszorult a szívem. Ki tudja, éjszakánként merre csavarognak Vlagyimirrel? – Minnie! – szólított meg újra Sándor cár, így kénytelen voltam a szemébe nézni. – Ha azt mondod, Szása szeretője már a múlté, akkor én sem aggodalmaskodom. A fiam állta a szavát. – Még nem ismertük meg alaposan egymást, felség – mondtam bizonytalanul. – De Szása kedves hozzám… – A kedvesség még nem elég egy friss házasságban, bár fontos alappillére egy kapcsolatnak. De szereted őt? – kérdezett rá váratlanul. – Én… – kezdtem, de elcsuklott a hangom. Mivel a cár azt kérte, legyek őszinte, nem akartam hazudni neki. – Majd megtanulom szeretni őt. A mi esetünkben a szerelemhez időre van szükség. – Ez így van, valamennyi időre szükség van – kezdte, majd egy pillanatra elszomorodott, amitől egyszerre tűnt fiatalosnak és megfáradtnak. – Én valaha nagyon szerettem a feleségem – mondta melankolikusan, ami zavarba ejtett. Ezek szerint már nem szereti őt? Nem értettem, hogy lehet ez, hiszen húsz év házasság alatt nyolc gyerekük született, melyek közül
elvesztettek egy kislányt és Nixát. Az ember azt gondolná, ennyi sorscsapás csak még jobban összekovácsolja a házaspárokat, de aztán eszembe jutott, hogy a cárina mennyit van távol. Lehet, hogy a férje elől menekül? Legifjabb sógornőm közben odaszaladt az apjához, hogy kivegyen a zsebéből egy összekötözött zsebkendőt, majd visszaszaladt a tóhoz, hogy kenyérmorzsát szórjon a kacsáknak, akik persze Mása éles hívó szavára mind a tó közepére menekültek. – Amíg Milord itt van, úgyse merészkednek közelebb – kezdte a cár –, bár, ha Másán múlna, egész nap ott állna kenyérgalacsinokkal a kezében. Éppolyan makacs, mint Szása. Tudtad, hogy a testvérei Tuloknak szólítják? A becenév annyira találó volt Szására, hogy elnevettem magam. – Illik rá – mondtam. – Elég csökönyös. – Jobban ismered Szását, mint gondolnád – folytatta Sándor. – Gyermekkorában a tanítói nagyon el voltak keseredve, amiért nem volt hajlandó tanulni. Azt javasolták, adjuk be a seregbe, hogy fegyelmet tanuljon. Ki hitte volna, hogy egyszer majd követni fog a trónon? A cár felsóhajtott Mása láttán, aki lábával nagyokat dobbantva próbálta közeledésre bírni a tó szárnyas lakóit. – Szásának még sokat kell tanulnia. Ha a fenyegetések valóra válnak, nem hagyhatom az országot egy olyan cárra, aki még nem tud kormányozni. A mai világban nem kegyelmeznek a koronázott bohócoknak. Segítesz majd Szásának? – fordult felém. – Én?! – kérdeztem döbbenten. – Hiszen én magam se értek hozzá. – De te szereted a könyveket, sokat olvasol, és könnyen elnyered az emberek szívét. Ne is próbáld tagadni, a nagyhercegnőktől csak azt hallom, mennyire divatos és okos vagy. Márpedig ők nem osztogatják csak úgy az elismerő bókokat; csakis azt dicsérik, aki túlszárnyal rajtuk. Gondoskodj róla, hogy Szása magántanárra is szánjon időt, ne csak Vlagyimirre. Az öccse nem mutat jó példát. Borok, balerinák, lóversenyek – Vlagyimir költségei kis híján tönkretesznek. Szásának útmutatásra van szüksége. Ő nem olyan, mint Nixa.
– Hát nem. Valóban nem olyan – tettem hozzá halkan. – Találj valakit, akiben megbízik. Számtalan tanítónk akad az udvarban, talán egy közülük beválik. Csak fontos, hogy senki ne úgy akarja irányítani Szását, mint… – Mint bikát az akolba – mosolyogtam a cárra biztatón. Tényleg nem ártana, ha Szása a napilapokon kívül mást is olvasna. – És taníts neki önmegtartóztatást. Túl sokat iszik; nem szabad, hogy kockára tegye az egészségét. Vlagyimirrel ellentétben Szása fogja örökölni a trónt, őt pedig majd a fia fogja követni. Remélem, hamarosan hírt kapunk az áldásról, drágám – tette hozzá rövid szünet után. – A cárevicsnek feltétlenül kell hogy fia szülessen. Sőt, több is, ha részedről nem okoz gondot. – Próbálkozunk – mondtam szemlesütve. – Akkor, ahogy mondani szokás, a többit bízzuk Istenre – mondta a cár, miközben hunyorítva átnézett a vállam felett. – Úgy látom, csak megtaláltak minket. Amint megfordultam, a fűzfák mögött észrevettem két civil ruhás alakot. – Ezeket a csendőröket a palota küldte – mondta szárazon Sándor a halk sikolyom hallatán. – A minisztereimet képtelenség meggyőzni, pedig nekem más terveim vannak. Nem bánnád, ha most a gondjaikra bíználak Másával együtt? A hintójuk biztos a közelben van, így vissza tudnak vinni titeket a palotába. Mielőtt még válaszolhattam volna, a cár fogta a kalapját, és elindult egy szilfák árnyékába boruló sétányon a Nyári Palota egy másik kijárata felé. Két perc múlva már teljesen el is tűnt. A két csendőr nyomban előbukkant a fedezékéből. Láthatóan nem tudták eldönteni, hogy mihez kezdjenek. Mása az apját kereste, a kutya pedig a cár után eredt. – Milord majd vigyáz rá – vigasztaltam a kislányt, de miközben simogattam a haját, ő csak a homlokát ráncolta. Kalapja a hátára csúszott a szalagon. A két csendőr visszakísért minket a főbejárathoz, ahol valóban egy hintó várt ránk. Ahogy elindultunk, Mása kibámult az ablakon. – Erre semmi szükség – mondta háborogva, miközben elhúztam a függönyöket, hogy ne lássanak be. – A nihilisták nem bántanak minket. Ők csak a Papát akarják, de ő
most elment ahhoz a nőhöz – tette hozzá hidegvérrel, a legnagyobb döbbenetemre. A mai váratlan hír után nem voltam benne biztos, hogy többet akarok hallani. – Tévedsz, gyermekem. Édesapád csak sétálni szeretne, hogy egy kicsit egyedül legyen. Cárnak lenni nagyon felelősségteljes dolog, és… – Te nem tudsz semmit! – szakított félbe a kislány. Hirtelen teljesen Szására emlékeztetett. – A Papa mindig elmegy hozzá, valahányszor a Mama távol van. Egyszer még engem is elvitt. – Igazán? – kérdeztem, miközben összeugrott a gyomrom. – Bizony. Ő a szeretője – világosított fel, miközben teljes nyugalommal kikukucskált az ablakon. A lovak elindultak, hogy rátérjenek a palota felé vezető útra. Az ablakomból láttam, ahogy a két csendőr visszarohan a Nyári Palota kertjébe, de tudtam, hogy nem fogják megtalálni a cárt. Ezek szerint titkos útjain valóban randevúra ment, amit sosem gondoltam volna róla. Szerettem volna megkérdezni Szását, vajon tud-e az apja románcáról. Feltételeztem, hogy igen, ha a kishúga ennyire tájékozott, igaz, Szása egyáltalán nem foglalkozott a pletykákkal. Miközben ezen töprengtem, amint beléptem a szalonba, a férjem a kezembe nyomott egy levelet, amelyben az állt, hogy Willie bátyám látogatóba érkezik, Bertie-vel és a nővéremmel együtt. A hír hallatán annyira izgatott lettem, hogy meg is feledkeztem a cár titkáról. Nagyon hiányzott már Alix, sokat aggódtam érte. Freddie az esküvőm után visszatért Dániába, de mindenkivel rendszeresen leveleztem, így tudtam arról is, hogy Alix nemrég egy kislánynak adott életet, aki a Lujza nevet kapta. A szülés után nem sokkal a nővérem reumás lázban szenvedett, így megkönnyebbülten olvastam, hogy felépült, és most már kedvére utazhat. – Bizonyára más okuk is van a látogatásra – mondta Szása szkeptikusan. – Mama szerint Willie-nek hamarosan nősülnie kell – mondtam neki, miközben összehajtogattam a levelet. – A görög tanácsadói ragaszkodnak az ortodox menyasszonyhoz, mivel Willie még nem tért át a hitükre, de a világ tudtára kell adnia, hogy a trónörökösöket
az ortodox vallás szerint fogja nevelni. Mama megkért, hogy segítsünk neki Alixszal megfelelő feleséget találni. Mielőbb tájékoztatnunk kell a palotát, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket. – Ha Viktória királynő a jóváhagyását adta, hogy a fia a feleségével együtt ide látogasson, akkor biztosíthatlak, hogy a palotát már tájékoztatták – mondta Szása szárazon, majd újra az újságjába mélyedt, miközben a posírozott tojását fogyasztotta. Későn kelt ma, mivel éjszaka megint kimaradt. Ahogy felidéztem, hogy támolygott haza hajnali négykor, olyan részegen, hogy alig állt a lábán, nyomban gyanút fogtam. Igaz, emlékszem, ahogy éjszaka csókolgatta a nyakamat, miközben összefolyt szavakkal azt suttogta: Minnie, te vagy az én Mányám. Megpróbált berántani az ágyba, de én inkább azt javasoltam, aludjon a saját hálószobájában. Reggel még nem találkoztunk, mivel az apja elhívott sétálni, aki megrögzött koránkelő volt. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Szása úgyis szakított a szeretőjével, ahhoz pedig túl suta, hogy egy másikat rejtegessen. Különben is, ha a cár lebukott, akkor Szása titkos kapcsolata sem maradna sokáig titokban. – Nos, ha Willie feleséget keres, segítenünk kell neki. Egy asszony csodákat tenne vele. – Ahogy Dániával és Oroszországgal is – tette hozzá Szása. – Reméljük, ennek Görögországban és Nagy-Britanniában is lesznek látható jelei. – Ó, szerinted egy feleség nem képes javítani a dolgokon? – néztem rá kérdőn, amíg le nem tette az újságot a tojásos bajsza alatt. – Dehogyisnem. Ebben sosem kételkedtem – mondta. – Gyere ide, Mánya. Ülj az ölembe! – tette hozzá, miközben szétnyitotta széles combjait. Szétnyíló köntöse felfedte ágaskodó férfiasságát a nadrágja alatt. – Most nem lehet – nevettem fel. – Reggelizz meg, aztán menj fel átöltözni. A családom hamarosan érkezik, sok dolgunk lesz ma. A szükségleteidről majd később gondoskodunk. Még tanítót is kell választanunk neked.
– Tanítót?! – nézett rám megrökönyödve, mintha csak azt mondtam volna, fusson végig meztelenül a Nyevszkij proszpekten. – Igen. Valójában mindkettőnknek szüksége van rá. Én is szeretnék minél többet tanulni. Neked is jót tenne, ha nem csak újságot vagy az étlapokat olvasnád a tavernákban, ahová Vlagyimirral betérsz. Hamarosan kapunk egy listát az alkalmas jelöltekről. – Én nem tudok egyetlen alkalmas jelöltről sem – nézett mogorván. – Pedig korábban is voltak tanítóid a palotában, nem? – kérdeztem, de nyomban meg is bántam, mert eszembe jutottak a cár szavai, hogy Szását minden tanítója faképnél hagyta. – Csak egy volt, akit kedveltem – mondta a legnagyobb megkönnyebbülésemre –, de nem hinném, hogy ő is kedvelt engem. – Szerintem meg igen. Fel kellene keresned. Írd meg neki, hogy nyomban látni kívánjuk. ø A betegesen sovány tanítót Pobendonoszcevnek hívták. Fémkeretes szemüvege mögül szúrós szemekkel nézett a világra. Gerincét olyan egyenesen tartotta, mint aki soha életében nem hajolt meg senkinek. Hosszas nógatás után Szása kibökte, hogy Pobendonoszcev jogászvégzettségű, zseniális képességekkel, akit a cár nevezett ki fiai taníttatására. Az egyetlen tanító volt, akit Szása is csodált, így mindig igyekezett, hogy megfeleljen neki. A szalonban friss virágokat helyeztem a vázákba, a sarkokba pedig kínai porcelánban páfrányokat állítottam. A férfin, amint belépett a terembe, látszott, hogy a természet nem igazán hatja meg; úgy tűnt, mint aki nem hajlandó venni a fáradságot arra, hogy a dekorációt szóvá tegye. – Fiam – szólította meg Szását, miközben döbbenten figyeltem, ahogy a férjem a tanító láttán a székében gubbaszt. – Bevallom, nagy meglepetésként ért a meghívásod – mondta. – Felség! – üdvözölt engem is hideg mosollyal. Töltöttem neki egy csésze teát, amit a férjemen kívül másnak nemigen tettem meg. – Szükségünk van egy tanult ember segítségére
egy tananyag összeállításában, monsieur. Tudom, hogy ön rendkívül magasan képzett, hiszen a cár fiait is tanította. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Pál és Szergej nagyhercegeket még most is taníthatom – mondta a teáját kortyolgatva, amit szamovárból szolgáltam fel, miután megfelelő ideig ázott a tea ahhoz, hogy kesernyés ízét elnyerje. Pobendonoszcev kifejezéstelen arcából ítélve eltaláltam a tea erősségét és hőfokát. – Sajnos, Szásával nem jártam sikerrel. Igaz, fiam? – pillantott a férjemre. – Minden kísérletem ellenére a cárevics gyér intellektuális fegyverzettel lépett ki a nagyvilágba. Pobendonoszcev nem használt dölyfös hangnemet, szavaival mégis elkápráztatott. – Attól tartok, mindketten gyér intellektussal rendelkezünk – szóltam közbe. – Tudok írni, olvasni. Ez bőven elég – morogta Szása, mire megnyugtatásul finoman a combjára tettem a kezem. Pobendonoszcev csendben ücsörgött, mint aki nem akarja elfogadni a kérésem, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Mindennél fontosabb volt számomra, hogy segítsek Szásának felkészülni a jövőjére. És mivel korábban már kudarcot vallott, a büszkesége nem viselne el egy újabb visszautasítást. – A történelemmel kezdenénk – bökte ki végül a tanár. – A városunkon kívül Oroszország műveletlen föld, ahol a tudatlanság és a babona uralkodik – tette hozzá hűvösen. – A parasztságot könnyű megtéveszteni – folytatta drámai nyomatékkal. – Az embereknek a cárnak kell engedelmeskedniük, hiszen őt Isten jelölte ki, hogy irányítsa a népet. Próbáltam mosolyogni, de szavaitól kirázott a hideg, mert ellenpéldaként eszembe jutottak a nihilisták, akikről Sándor mesélt. Közben láttam, ahogy Szása lelkesen bólogat. Tudtam, hogy Pobendonoszcev autokráciaelméletével is nagymértékben egyetért. – Ami a történelmet illeti – szóltam közbe –, ha megadja a könyvek listáját, gondoskodni fogok a beszerzésükről. – Igen, könyvek – mondta, miközben megitta a teát. Kimértségét ezúttal felváltotta a lelkesedés. – Egy héten belül eljuttatom a könyvlistát. Megtisztel a kérésével, felség. Úgy hiszem, ez a kezdeményezés igazán gyümölcsöző lesz.
Amint Pobendonoszcev távozott, Szása tajtékzani kezdett. – Ez azt hiszi, teljesen idióta vagyok! – kiabált mérgesen. – Kérése, felség… mintha én itt se lennék! Mindig is lenézett engem. Ő volt az, aki azt tanácsolta apámnak, hogy adjon be a seregbe, mert másra nem vagyok alkalmas. Még hogy gyümölcsöző! Neki lehet az, de nekem ugyan nem! – Szása – kezdtem egy nagy sóhaj után –, te magad mondtad, hogy tiszteled őt. Kiváló ajánlólevele van. – Tiszteltem. Vágytam arra, hogy kivívjam az elismerését. A testvéreim még ki is gúnyoltak. Nézd, a Tulok Pobendonoszcevnek hogy igába hajtja a fejét! Próbáltam bizonyítani, de Pobendonoszcev akkor is azt mondta apámnak, hogy sosem tanulok. – Szása elfordult tőlem, miközben gyermekkori megaláztatásait felidézve remegett az idegességtől. – Szása, nem vagy már kisfiú – léptem felé. – Most már cárevics vagy, és csak magadnak kell bizonyítanod. Meglátod, milyen jól fog menni! Én majd segítek. Együtt fogunk tanulni, mint férj és feleség, hogy felkészültek legyünk, ha majd eljön az idő… Szása lerázta magáról simogató kezem és vigasztaló szavaim. – Inkább menj vissza ágyneműt cserélni a nővérednek! – ordította vad tekintettel, majd kiviharzott a teremből, és úgy becsapta az ajtót, hogy a tájkép, amit még Dániából hoztam, himbálózni kezdett a falon. Fáradtan vettem tudomásul, hogy Szása egy ideig még dühöngeni fog, de úgyis tudja, hogy igazam van. Meg kell tanulnia kormányozni. A jövőnk függ tőle. Bár az, hogy igazam volt, persze nem könnyítette meg a dolgomat.
Tizenegyedik fejezet
Willie, Bertie és Alix 1867 májusának végén érkeztek meg egy
ragyogó nyári estén, amikor a nap még nem nyugodott le, így Szentpétervár áttetsző fényekben pompázott. A gálák és találkozók sora után Peterhofba utaztunk, ahol Alixszel végre szakíthattunk időt a pletykálkodásra. – Nem félsz, hogy Bertie rossz hírbe keveredik? – kérdeztem tőle a tengerparti palota egyik teraszán, miközben élveztük a kellemes, sós illatú szellőt. Mindenki legnagyobb meglepetésére Szása azonnal megkedvelte Bertie-t, és magával vitte a városba szórakozni a bátyámmal és a mindig lelkes Vlagyimirrel egyetemben. Vodkától bűzlő kalandjaik a Néva hírhedt Novaja Derevnya nevű szigetén nyomban megjelentek a nemzetközi újságok címlapjain. – Rosszabb hírbe, mint Londonban? Kizárt – rántotta meg a vállát. – Táncolt talán Londonban az éttermek asztalán, vagy evett szőrmekucsmában pirogot az utcai bodegáknál állva? – kérdeztem nevetve. – Nem hinném, hogy Viktória tűrte volna. – Ez igaz, de inkább ezt tegye, mint a szokásos bohóckodásait. Döbbenten hallgattam Alixet, és nyilván ki akartam belőle csikarni a részleteket, de láttam, hogy szemével a férjét követi, aki éppen Willie-vel és Szásával sétált a kertben. Ami engem illet, aggódtam, hogy a férjem pletykákba keveredik, látván mennyire eltökélten bizonyítja az orosz vendégszeretetet. – Miért kérdezed? – fordult felém Alix. – Talán aggódsz Szása miatt? Most én fordítottam el a fejem. – Ő a cárevics. Minden, amit csak teszünk, nyilvánosságra kerül. Az újságírók könyörtelenek errefelé. – Mindenhol azok. Ne aggódj Szása miatt, a szíve a tiéd. Még sosem láttam férfit, aki ilyen szerelmes lenne a feleségébe. – Tényleg így gondolod? – kérdeztem csodálkozva. – Ó, Minnie! Épp olyan vak vagy, mint régen. Beszélj kevesebbet, és járj nyitott szemmel! Szása imád, ez nyilvánvaló. Csodálkozom, hogy még nem szültél gyereket – tette hozzá suttogva. – Talán valami baj van?
– Dehogy! – vágtam rá kissé élesebben a kelleténél. – Próbálkozunk, csak még nem estem teherbe. Először rossz néven vettem a nővérem gyanakvását, ám néhány pillanattal később nagy nevetésben törtünk ki, amire a közelünkben ülő cár és a cárina is felkapta a fejét. – A cárné sokat veszített a súlyából, amióta utoljára láttam – folytatta Alix. – És ez az állandó köhögés… remélem, nem súlyos. Szándékosan nem néztem a cárnéra, aki kísértetként tért vissza az udvarba, hogy az orvosai megvizsgálják. – A doktorok azt mondják, félő, hogy tüdővész támadta meg – súgtam halkan. – Jaj, ne! – sápadozott Alix. – Szegény asszony! Az rettenetes betegség; évekig elhúzódik, és gyógyíthatatlan. A cárt is bizonyára megviseli ennyi év házasság után. Legszívesebben kikotyogtam volna Sándor titkát, de türtőztettem magam. Éreztem, hogy a nővérem egy kicsit megváltozott, de hogy miért, arra még nem derült fény. Bertie londoni viselkedése hallatán felmerült bennem a kérdés, hogy talán Bertie is kikacsingat a hitvesi ágy mellől. Inkább témát váltottam. – Most, hogy itt vagyunk, találnunk kellene Willie-nek egy menyasszonyt. Saját maga eddig nemigen vette a fáradságot, hogy asszonyt keressen magának az éjszakai tivornyázások során. Eszembe jutott a cár lánya. Igaz, Mása még csak tizenhárom, Willie pedig huszonegy, de eljegyezheti a kislányt azzal a kitétellel, hogy vár a házassággal, amíg Mása nagykorú nem lesz. – Nem hiszem, hogy érdekelné. Kivéve, amikor kiviszi őt és Olgát csónakázni. Szegény Willie-nek már nagyon sajoghat a válla az evezéstől. Szerintem Olga tetszik neki. Hány éves is az a lány? – kérdezte Alix titokzatosan. – Lassan tizenhat – bámultam rá hitetlenkedve. – Gondolod, hogy… – Alix, már megint vak vagy. Willie le sem tudja venni Olgáról a szemét. Megfelelő menyasszony lenne; a cár édestestvérének a lánya, aki ortodox hitben nevelkedett. – Rendben, de előbb ki kell kérnünk az apja, Konsztantyin nagyherceg engedélyét, és természetesen a cárét is. Nem vagyok
biztos benne, hogy beleegyeznek. – Először kérdezzük meg Willie-t – javasolta Alix. Nem hittem benne, hogy Willie-t érdekelné a dolog. Olga félénk volt, és bár a Romanovok szép szemét örökölte, nem volt túl csinos. Egy előkelő, hatgyermekes család legidősebb lányaként Olga védett közegben, a rangjának megfelelően nevelkedett, számomra azonban épp olyan éretlennek tűnt, mint Mása. Ennek ellenére, amikor megkérdeztük Willie-t, bevallotta, hogy nagyon megkedvelte Olgát, Konsztantyin nagyherceg pedig annyira lelkesen támogatta az ötletet, hogy ami a frigyüket illeti, nyomban minden kétségem eloszlott. Sándor cár egy kicsit döbbentnek tűnt a kapcsolat hallatán, de ellenvetésnek nem adott hangot, azzal a feltétellel, ha a lány is igent mond. Amikor Alixszel megkérdeztük Olgát, pironkodva csak azt motyogta, hogy ez számára micsoda megtiszteltetés, így felmerült bennem a gyanú, hogy vajon tudja-e, hogy egy házasság milyen kötelezettségekkel jár. Willie persze nagyon boldog volt, így Alixszel neki is láttunk az esküvő előkészületeinek. Az esküvőt októberre terveztük, és a Téli Palotában került megrendezésre. Willie nyomban el is vitte új menyasszonyát Dániába, hogy bemutassa a szüleinknek, mielőtt Olgával együtt visszautazott volna Görögországba. Sírtam, amikor öt hónap elteltével Alix hazautazott. A kikötőben csüngtem a nyakán, miközben azt mondta: – Szeresd Szását, amennyire csak tudod, Minnie! Lehet, hogy ő nem olyan művelt, mint Nixa, de tiszta szívből szeret téged. Ennél nem kívánhatsz többet az életben. Nem tudtam, mikor fogom a nővéremet újra látni, de megfogadtam a tanácsát; elűztem a férjem hűsége miatti aggodalmam, hogy teljes mértékben a társasági kötelezettségeimre, a háztartásra és a tanulásra koncentráljak. Mire Szentpétervárt ellepte a hó, és a templomokból karácsonyi dalok szóltak, felfedeztem, hogy állapotos vagyok. ø Egy májusi napon, a hónap hatodik napján, a hajnali órákban nagy fájdalmakra ébredtem. A lábam között éreztem, ahogy elönt a
nedvesség, amit egy újabb görcsös fájdalom követett. Levegőért kapkodva, kétségbeesetten ráztam a csengőt az éjjeliszekrényemen. Tánya és Szofi félrecsúszott éjjeli sapkájukban, álmosan bebotorkáltak az ágyamhoz. A mellettem lévő szobában kaptak helyet a Sándor-palotában, ahová április közepén érkeztünk, hogy felkészüljek a szülésre. Vonakodva vettem tudomásul a költözést; nagy szívfájdalmat jelentett elhagynom az Anyicskov-palotát egy unalmas vidéki életért cserébe. Folyton azt hajtogattam, hogy csak terhes vagyok, nem beteg. A cárina ragaszkodott hozzá, hogy a gyermekemet Carszkoje Szelóban hozzam világra, az elegáns épület egyik kertre néző lakosztályában, amely a gyermekágyas időszakra is alkalmas. – Szása! – ziháltam Tányának. – Hívjátok ide Szását! Azt hiszem, elérkezett az idő. A hasam formájából ítélve mindenki azt jósolta, hogy fiam születik, ám én szándékosan nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Azt gondoltam, akár fiú, akár lány, ugyanúgy fogom majd szeretni. Amint Szása berontott a szobába, ahol Szofi a homlokomat törölgette, a bába pedig épp a méhszájam vizsgálta, elsápadva ordítozni kezdett, hogy „azonnal értesítsék a Téli Palotát. A feleségem hamarosan világra hozza a fiam! Mondják meg, hogy siessenek!” – Miért kell sietniük? Nélkülük is tudok szülni – nyöszörögtem a szaggató fájdalmak között, amelyektől levegőt is alig kaptam. – Nem! – kiabálta Szása idegességében. – Gondoskodj róla, hogy egy pillanatra se maradjon egyedül! – fordult Tánya felé. – Anyámnak és apámnak jelen kell lenniük a szülésnél. Miközben Szása kiviharzott, és útközben még parancsokat osztogatott az őröknek a folyosón, valamint telekürtölte az egész palotát a vajúdásomról, még sikerült néhány szót mondanom Tányának. – Muszáj megvárnom, amíg megérkeznek? – Ez a protokoll, felség – felelte az udvarhölgyem. A cár és a cárné két órával később érkeztek meg. Szásával együtt mindvégig ott virrasztottak a szülőágy mellett, ami szörnyen zavart. Tíz órával később végre sikerült megszülnöm, ami után hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Miután a köldökzsinórt elvágták, és
megpaskolták a kisbaba hátát, hallottam, ahogy felsír. Miközben, mint egy kiterült béka, holtfáradtan az izzadságban úszó párnámra zuhantam, hallottam, ahogy Szása felkiált: – Fiú! – Szent Jób napján született – szólt szomorúan a cárné. – Imádkozzunk Istenhez, hogy ne sújtsa a gyermeket annyi sorscsapással, mint szegény Jóbot, hogy bizonyítsa a hitét. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy Isten már épp eleget sújtotta a gyerek anyját a vajúdással, de nagyon kimerült voltam, a cárnét pedig szörnyen sajnáltam. Gümőkórja már nyílt titok volt a családban, és most éreztem át igazán, milyen mély fájdalmat élt át Nixa miatt. – Hadd lássam én is – suttogtam, mire Tánya a mellkasomra tette a fehér kendőbe bugyolált fiamat. Ahogy apró, ökölbe szorított kezét a mellemre tette, olyan érzés fogott el, ami semmihez sem volt fogható. Ő az én gyermekem. Az én kisfiam. És most végre itt van, velem. – Legyen a neve Nyikolaj – vetette fel Szása. – A nagyapám tiszteletére – tette hozzá, miközben most először egyenesen a szemembe nézett. Hiába volt jelen a szülésnél, legtöbbször csak a fejét félrefordítva fel-alá járkált a szobában, miközben jajgatva erőlködtem. – Mit szólsz, Mánya? – kérdezte a férjem, mire fáradtan Sándor cárra pillantottam, aki a feleségét átkarolva mosolygott rám. – Szerencsés név egy cár számára – mondta, mire bólogatni kezdtem. – Igen, legyen Nyikolaj – suttogtam kimerülten. Számomra ő volt a világ legtökéletesebb gyermeke. Szása szürkéskék szemét és az én sötét hajamat örökölte. Selymes bóbitája idővel kiszőkült, apró teste pedig puha volt és krémillatú. Nagyon elkeseredtem, amikor megtudtam, hogy szoptatós dajkát kell fogadnom. Én akartam szoptatni, így amikor csak tehettem, odalopóztam a bölcsőjéhez. Ez gyógyír volt sajgó kebleimre is. Rengeteg tejem volt, a terhességem pedig eseménytelen, pedig végig aggódtam a gyermekágyi láz és más betegségek miatt, amik megölhették a kismamákat. A cárina szüléssel kapcsolatos, babonás megjegyzései is rendkívül zavartak. Bár sosem osztottam az istenfélő, misztikus elgondolásait, abban én is hittem, hogy az anyatejes táplálás különleges védelmet nyújt mindkettőnk számára.
A keresztelőre Mikit egy saját magam által varrt, csipkés ruhába öltöztettem, melynek mellrészére a nevét és születési idejét hímeztem. A cártól a fiam a tradicionális, arany Romanov-keresztet kapta, amellett, hogy háromszáz fegyveres szalutált neki, és a cár parancsára, a palotáktól az arisztokrácia házain át a part menti éttermekig, mindenhol ingyenpezsgőt szolgáltak fel. Szása majd’ szétcsattant a büszkeségtől, ám egyszer, miközben kettesben voltunk, azt suttogta nekem: – Nem gondolod, hogy túl kicsi? Anyám megjegyezte, hogy Miki feleakkora, mint Vlagyimir vagy én voltam a születésünkkor. – Minden baba más. Én is kicsi vagyok, de erős. Én hordtam a szívem alatt kilenc hónapig, nem? Meglátod, akárcsak te, a fiunk akkora lesz majd, mint egy orosz medve. – Azért ne kényeztessük el túlságosan – folytatta bizonytalanul. – Gyerekkoromban, mi nem aludtunk bölcsőben, és hideg vízben fürödtünk, mindenféle luxus nélkül. Apám még a mai napig spártai egyszerűséggel tart rendet a termeiben – mondta, miközben végignézett a szalonunkon, ahol cserepes virágok, japán lakkparavánok és a helyi bazárokból beszerzett csecsebecsék díszítették a helyiséget, festményekkel a falakon és keretezett fényképekkel az asztalokon. Én szerettem a rendetlenséget; úgy éreztem magam otthon. – Nyikolaj még csecsemő – győzködtem Szását. – Hamarosan ő sem fog már bölcsőben aludni. – Micsoda anyaoroszlán lett az én nyuszi feleségemből! – nevetett Szása. – Jaj annak, aki bántani merészeli a kiskölykét! Szása ennél találóbban nem is fogalmazhatott volna. Elhatároztam, hogy a fiamat magam fogom nevelni gyermekkori példámat szem előtt tartva, és nem fogok cselédeket alkalmazni, hogy elvegyék tőlem a gyerekem. Nyikolaj kedvéért még Pobendonoszcev óráiról is lemondtam, úgysem származott belőle hasznom, hiszen a tanító minden figyelmét Szására összpontosította. Zsémbelődése ellenére a férjem olyan lelkesen látott hozzá a tanuláshoz, hogy szóvá se tette távollétemet. A fárasztó délutánok helyett inkább a levélírást választottam, amíg Miki aludt. Anyámmal hetente leveleztem, aki ellátott tanácsokkal a hozzátáplálással
kapcsolatban, valamint lebeszélt a pólya használatáról, mivel gátolhatja a csecsemő természetes növekedését. Emiatt sokat vitáztam a dajkával, de összességében az anyaságot hatalmas ajándéknak tekintettem, és élveztem minden pillanatát. Imádtam a fiammal büszkélkedni a gügyögő nagynénik és nagybácsik előtt, valamint sétálni vinni a babakocsiban a cárral együtt a Nyári Kertbe, mely alkalmakkor mindig ragaszkodtam a csendőri kísérethez. Annyira kielégített a fiammal való foglalatosság, hogy nem is vágytam több gyerekre, holott a család elvárta tőlem. Alig néhány héttel a szülés után Szása újra meglátogatott a hálószobámban. Ekkortájt kezdett erősödni a férjem iránti szerelmem, amiről annak idején Alix beszélt. Nevelési elveink különbözősége ellenére a közös gyerekünk közelebb hozott minket egymáshoz. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy jobban esik a férjem rajongása, erős karjának érintése és gyengédsége. Ő volt az egyetlen férfi az életemben, de nem is vágytam másra; figyelmes volt, érzékeny, és jobban figyelt rám, mint önmagára. Valahányszor hallotta, ahogy a csúcsra juttatott, azt suttogta a fülembe: – Úgy hallottam, ha egy nőt kielégítenek, akkor fiúkat hoz a világra. – Ilyenkor még szorosabban hozzásimultam, holott mindig azt feleltem erre, hogy badarság. Hamarosan újra teherbe estem. Éppen egy évvel Miki születése után világra hoztam még egy kisfiút, aki a nagyapja után a Sándor nevet kapta. Gyönyörű baba volt, és nagyobb, mint a bátyja, Szása legnagyobb örömére. – Most már jöhetnek a hugicák – mondta Szása a kis Sándort ringatva a karjában. – A fiúk mellé lányok is kellenek. – Az anyáknak meg egy kis pihenés kell – forgattam rá a szemem. – Talán bezárnád az ajtód a saját férjed előtt? – kérdezte morogva. – Ha kell, akkor igen – vágtam rá nyomban, bár Szása tudta, hogy nem gondolom komolyan, miközben mosolyogva néztem, ahogy csókot nyom a fiunk arcára, miközben az kíváncsian nyúlkál a bajusza felé. – Erős gyerek – mondta. – Igazi Romanov. Majd megtanítom vadkant lőni. É
Észrevettem, hogy Szása előtérbe helyezi a robusztus küllemet, holott számomra ez semmit sem jelentett. Igaz, Miki kisebb volt, de formás és egészséges. 1870-ben, a második fiunk első születésnapja előtt nem sokkal, Dániába készültünk a szüleimhez. Szása már nagyon kíváncsi volt a szülőföldemre, én pedig alig vártam, hogy megmutassam neki. Ám hirtelen a kis Sándor belázasodott. Szása pánikba esve küldetett a cári orvosért, aki a babaszobából kilépve szomorúan közölte, hogy a fiunknak agyhártyagyulladása van. – Hiszen csak tizenegy hónapos, és nem esett le a lóról! – zokogtam jajveszékelve, amit Szása fájdalmában hallgatni se bírt. Annyira sokkolt a hír, hogy a fiamat ugyanaz a betegség támadta meg, ami Nixát is megölte, hogy oda se figyeltem az orvos szavaira, aki tájékoztatott, hogy az agyhártyagyulladás kialakulásához nem feltétlenül szükséges sérülést szerezni. Egy ideig nem is engedtem be mást a gyerekszobába. A bölcsője mellett ülve törölgettem róla a verítéket, ami patakokban folyt a testéről, amíg végleg el nem csendesedett. Újra Nixát láttam magam előtt, ahogy elgyötört arccal és könyörgő szemekkel feküdt abban a tengerparti villában. Egy világ omlott össze bennem. Elsötétült körülöttem minden. Addig nem is tudatosult bennem, hogy a fiam meghalt, amíg Szása be nem lépett a szobába, és remegő kezét a vállamra nem tette. – Mánya, szerelmem, gyere, menjünk – hívott elcsukló hangon. – Mikinek szüksége van rád. Nagyobbik fiunkat a Tauriai Palotába különítettük el a dajkájával, nehogy elkapja a fertőzést. – Ne hagyd, hogy Sándort elvigyék – suttogtam Szásának. Szása felsegített a bölcső melletti székről, és kivezetett az ajtó felé. – Ne nézz vissza! – mondta, valahányszor megtorpantam, hogy megforduljak. Képtelen voltam elmenni a temetésére. Szása végignézte, ahogy koporsóját a Péter-Pál-erődbe helyezik. A cárina, aki a Krím félszigeten vívta saját halálos harcát, szívszaggató gyászlevelet küldött, azzal az üzenettel, hogy Isten olykor azt veszi el tőlünk, akit a legjobban szeretünk.
Anyósom levelét összegyűrtem, és sírva félredobtam. Aznap este Szása a padlón fekve talált rám. Ordított Tányával és Szofival, miközben szabadkoztak, hogy hiába próbáltak felállítani. Abban a néhány percben, miközben lelki szemeim előtt láttam, ahogy a tökéletes kisbabám egy fehér koporsóban fekszik, legszívesebben én is meghaltam volna. – Mánya – emelt fel Szása a földről. – Ne tedd ezt magaddal! Isten bizonyára nagyon szeret minket, ha a kisgyermekünket szólította magához. – Isten elvette tőlem a fiamat, akárcsak Nixát! – zokogtam keservesen. – Isten nem szeret engem! – Ne mondj ilyet, ez istenkáromlás – fogta Szása a tenyerébe az arcom. – Isten jobban szeret, mint mást, ha ilyen nagy áldozatot kér – mondta, miközben félrehúztam a szám. – Én is gyászolom a kisfiunkat, de nekem te vagy… te vagy az életem. Nélküled a világ semmit sem jelentene számomra – tette hozzá könnyes szemmel. Azelőtt sosem láttam sírni. – Tudom, hogy Nixát sosem fogom tudni pótolni számodra – suttogta lesütött szemmel. Ekkor tudatosult bennem igazán, amit eddig sosem vallottam be magamnak, hogy most már szerelmes vagyok a férjembe. Szeretem az erős, határozott kiállását, szégyenlős sebezhetőségét és azt is, ahogyan rajong értem, annak ellenére, hogy nincs rám utalva, hiszen akárcsak a fivérei, Szása is bármennyit nőt megkaphatna magának. És bár számtalanszor hallotta, hogy „Szása, a Tulok milyen szerencsés, hogy megörökölte halott bátyja menyasszonyát”, egyszer sem ingott meg. Egyszer sem tett szemrehányást, amiért titkon még mindig Nixát gyászoltam, ami a fiunk halálakor újra nyilvánvalóvá vált. Szása ehelyett nekem adta a szívét, azt a nagy tulokszívet, amely még mindig tele volt bizonytalansággal. – Szása – kezdtem, mire ő elsápadt. – Nem baj, ha sosem fogsz úgy szeretni, mint én téged. Mikinek és nekem szükségünk van rád – mondta kétségbeesetten. – Dehogynem! Nagyon szeretlek – mondtam elcsukló hangon. Szása megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki egy óriási tehertől szabadult meg. – Lesz még sok gyerekünk – mondta, miközben a
karjaiba zárt. – Az egész palota a kacagásuktól fog zengeni, hogy egy napon majd ne szomorúsággal emlékezz az elvesztett fiunkra. – Vigyél haza – mondtam, miközben olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, menten összeroppant. – Itthon vagyunk, szerelmem. Oroszország a hazánk – súgta a fülembe halkan. – Dániára gondoltam. A szülőföldemre és a szüleimre. – Rendben, elutazunk. Amilyen hamar csak lehet. Megyek és engedélyt kérek apámtól. Abban a pillanatban, ahogy szorosan átöleltük egymást, mint egy nagy katasztrófa túlélői, úgy éreztem, hogy teljesen átadtam magam neki. Az elkövetkezendő hetekben, miközben az utazásra készültünk, próbáltam magam összeszedni Szása és Miki kedvéért, aki a gyászom láttán teljesen összezavarodott, hiszen túl fiatal volt még ahhoz, hogy megértse, milyen fájdalmat jelent számunkra az öccse üres bölcsőjét látni. Rájöttem, hogy erősnek kell lennem, mindkettejükért, hiszen akárcsak én nekik, ők voltak az életem.
Tizenkettedik fejezet
Mama és Papa nagy örömmel fogadtak; nyomban gondoskodni
kezdtek rólam. Mama rám parancsolt, hogy egyek rendesen és tartózkodjak minél többet a friss levegőn, hogy a testem és a lelkem is megerősödjön. – Csont és bőr vagy! – mondogatta. – Nem fogjuk hagyni, hogy teljesen elfogyj. Van egy fiad és egy férjed, akikről gondoskodnod kell. Tizenhat éves húgom, Tíra nem volt otthon, mert beleszeretett egy dán katonatisztbe – a legnagyobb szerencsétlenségére, mivel a férfi közrendű lévén nem vehetett feleségül egy hercegnőt –, így Mama Willie-ékhez, Athénba küldte Tírát, hogy kiheverje szerelmi bánatát. Alix Bertie-vel és a gyermekeikkel érkezett. A nővérem azóta megszülte második lányát, Viktóriát, aki Nyikolajjal volt egyidős, és akit még egy kislány, Maud követett a sorban. Alix sóhajtozva elárulta, hogy megint gyermeket vár, de mivel még korai a terhesség, a királynő nem tudta megtiltani az utazást. Miközben Fredensborg kertjeiben sétáltunk, a fiam Alix három évvel idősebb György fia után totyogott, aki kis zsarnok módjára, ellentmondást nem tűrő hangon parancsolgatott Mikinek és a saját bátyjának, Albertnek is. – György fiam mindig úgy érzi, hogy dominálnia kell – jegyezte meg Alix. – Mindig a második fiú a legerőszakosabb, mert tudja, hogy nem ő volt az első. – Alix, amint befejezte a mondatot, nyomban el is kapta a karom. – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Az évenkénti szülés teljesen megbomlasztja az agyam. – Nem szükséges bocsánatot kérned – pislogtam vissza a hirtelen előtörő könnyeim. – Gyönyörű gyerekeid vannak. Bertie-vel biztos imádjátok őket. De nézd csak! – váltottam témát, hogy eltereljem a figyelmét. – Szása teljesen el van varázsolva. Egy igazi bolond orosz. A férjem gyűrött zakóban és buggyos muzsiknadrágban négykézláb mászott a füvön. Amint kitettük a lábunkat a palotából, csakis elnyűtt, kopott holmikat volt hajlandó felvenni. A gyerekek sorra másztak fel széles hátára. Miközben lovagoltak rajta, Szása
játékosan harapdálni kezdte a lábukat, Bertie hangos hahotázása közepette. – Hogy szereti Szása a gyerekeket! Bár ő maga is olyan, mint egy nagy gyerek – fordult felém Alix. – Egyébként gondoltatok már arra, hogy esetleg megpróbáljátok, hogy… - Igen – vágtam rá határozottan, miután lenyeltem a gombócot a torkomban. – Mindketten szeretnénk még gyerekeket. – A gyerekek a vigaszunk – mosolyodott el Alix. – Amíg fel nem cseperednek és ki nem repülnek a házból, addig minden áldott nap értük kelünk föl. Miközben beszélgettünk, éreztem, hogy Bertie és Alix kissé távolságtartóak egymással. Nem volt szembetűnő a dolog, mégis benne volt a levegőben, így egyik este, amikor Alix korán lefeküdt, a férfiak pedig a sok konyak és szivar után felvonultak a hálószobáikba aludni, egyedül maradtam Mamával a szalonban, és megkérdeztem tőle, nem látja-e Alixet boldogtalannak. Anyám közben zoknit foltozott, ami mostanra már megrémített, így elhatároztam, hogy havi apanázst fogok küldeni a bevételük kiegészítéseként. – Ezt ne kérdezd meg tőle – felelte anélkül, hogy levette volna a szemét a kézimunkájáról. – Miért, mondott neked valamit? – kérdeztem, miközben nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ. Kedveltem Bertie-t, és nem csak azért, amiért jól kijött Szásával, hanem mert minden tulajdonsággal rendelkezett, ami egy ideális sógorhoz szükséges. Barátságos volt, sosem volt udvariatlan, és bátran kiállt Angliáért a poroszokkal szemben. Franciaország és Poroszország a háború szélén egyensúlyozott, és Bertie bátran hangot adott véleményének, mely szerint a német agressziót meg kell fékezni, amit Viktória királynő nem nézett jó szemmel. – Alix nem mondott semmi konkrétumot – kezdte Mama egy nagy sóhaj után. – Bertie jó férj, de mint minden férfinek, neki is megvannak a maga gyengeségei. – Úgy érted, szeretői? – kérdeztem rá egyenesen. – Amint mondtam, ezt ne kérdezd meg – nézett rám Mama nyersen. – Ez semmi más célt nem szolgálna, csupán megalázná
Alixet. Bertie szereti őt, és ez a lényeg. Talán jobban is, mint azt gondolja. Visszatértem a könyvemhez, de a sorok összefolytak a szemem előtt, így elnézést kértem Mamától, és inkább felmentem a gyerekek szobájába. A fiúk egy ágyban aludtak; keresztül-kasul feküdtek egymáson, mint a kölyökkutyák. Alix lányai a velük szomszédos szobában kaptak helyet a dadával, hogy Alix meghallja, ha éjszaka felsírnak. Miután megsimogattam Mikit és lefejtettem a mellkasáról György karját, végigosontam a folyosón egyenesen Szása szobájába. Oroszországban is külön lakosztályunk volt; neki egyszerű, dísztelen, nekem lakályosabb, melegebb. Valahányszor intimitásra vágyott, mindig átjött az ágyamba, de megegyeztünk, hogy a magánszféránk megőrzése érdekében külön hálószobákat használunk. Az ajtón keresztül hallottam, ahogy horkol, mégis beléptem. Levetkőztem alsóruháig, és bebújtam mellé az ágyba. Miközben hozzásimultam a forró testéhez, magában motyogva közelebb húzódott, majd ágaskodó férfiasságát a hátamhoz nyomta. Miután levettem az alsóruhám, belém hatolt. – Gyereket szeretnék, Szása – suttogtam közben. – Szeretnék még egy fiút. ø Mire az utolsó őszi levelek is beborították a tájat, már tudtam, hogy újra állapotos vagyok. Állandó fáradtsággal és reggeli hányingerrel küzdöttem, amire Tánya mindig kétségbeesett kapkodással reagált. Szásának november végéig nem szóltam róla, csak miután az orvosunk megerősítette a gyanúm. A nagy öröm ellenére Szása lehetetlenül viselkedett; szinte mindentől el akart tiltani, nehogy megerőltessem magam. – De nyakunkon az ünnepek! – bizonygattam neki. – Édesanyád a Krím félszigetre utazott. Ki fogja így megnyitni a gálát a Téli Palotában? Édesapádnak szüksége van egy cárevnára, és én ott leszek mellette! Ha dühösen is, de Szása végül belement a dologba. Kék-ezüst egyenruhájában és szarvasbőr nadrágjában kedvetlenül elkísért az udvarba, ahol végre kedvemre kiszórakozhattam magam. Szása
mindvégig olyan mogorván feszített mellettem, hogy még Vlagyimir is megjegyezte, hogy sosem látta a bátyját ilyen elszántnak. – Talán okot adtál rá, hogy ne bízzon benned? – ugratott Vlagyimir, miközben táncoltunk a Miklós-teremben a kristálycsillárok alatt. – Dehogy! – vágtam rá nevetve. – De te nem gondolod, kedves sógorom, hogy itt lenne az ideje, hogy a hosszas tivornyák helyett végre megfelelő kapcsolatot találj magadnak? – kérdeztem témát váltva. – Miért? Két Mariinszkij-balerina talán nem elég? – Őszintén beszélek – suhintottam meg a vállát a legyezőmmel. – Édesapád panaszkodott nekem, hogy iszonyatos összegeket költesz szerencsejátékra, és ha nem nősülsz meg és nem kezdesz el jól viselkedni, ahogy egy nagyherceghez illik, akkor kitagad. Mihez kezdesz majd így a két balerináddal? Vlagyimir oroszlánszerű fejét hátravetve hahotázni kezdett, aztán lefagyott arcáról a mosoly. – Szereznem kell egy asszonyt – vallotta be. – Papa ezt szabta feltételként a pénzügyi támogatásához. Külföldre megyek körutazásra – ahogy a nagyhercegeknél szokás –, és meglátom, találok-e feleséget. Kívánj szerencsét, Minnie! Kár, hogy te már foglalt vagy, téged gondolkodás nélkül elvennélek – nevetett kacsintva. – Javíthatatlan vagy – feleltem neki. – Inkább a hölgynek kívánok szerencsét, akit megtalálsz. Szüksége lesz rá. Miután Vlagyimir meghajolva megköszönte a táncot, visszamentem Szásához, aki duzzogva várt rám. – Ha szerencsés lesz a hölgy, ha nem, a balerináimról nem fogok lemondani! – kiabálta utánam Vlagyimir, ami felől nem is volt kétségem. ø Mire a Névából az olvadt jég a tengerbe torkollt, és a Nyári Kert virágba borult, májusban, Carszkoje Szelóban, néhány órányi vajúdás után világra hoztam a harmadik fiamat, Györgyöt. Igazi keménykötésű Romanov-gyerek volt. Szása boldogan parádézott vele a karjában. György érkezése enyhítette a kis Sándor elvesztése miatti bánatunkat. Most már újra két élő kisfiunk volt.
Miki továbbra is pici volt, aminek Szása nem örült. Nyikolaj hozzám jobban ragaszkodott, és bár elsőszülött fiunk volt, túl kicsi volt még ahhoz, hogy Szása szigorúan fogja. Egyik reggel Szofi kétségbeesetten riasztott, hogy szegény Miki pucéran, reszketve visít a kádban, miközben Szása hideg vízzel locsolja egy kancsóval. – Megőrültél? – taszítottam félre a férjem, miközben sietve törülközőbe bugyoláltam a fiam. – Még csak négyéves! Mégis, mi a fenét képzelsz?! – Csak azt akarom, hogy megerősödjön – mentegetőzött Szása az alsó ajkát előrebiggyesztve. Ezt a mimikát mindig akkor alkalmazta, ha szembesülnie kellett egy problémával, akár a fonnyadt káposztával a vacsoraasztalnál vagy Pobendonoszcev egy nehéz feladványával. – Mikinek meg kell tanulnia, hogy az élet nem csak pihe-puha párnákból és a mama szerető öleléséből áll. – Brutális barom vagy! Akár tüdőgyulladást is kaphatott volna! Ha ezt még egyszer meglátom, megtudod, hogy a mama szerető karjai milyen nagy fájdalmat is tudnak okozni. – A Papa utál engem – suttogta Miki, miután Szása bevágta maga mögött az ajtót. – Nem, édesem, dehogy utál! Ő csak… – Egy brutális barom? – Igen – öleltem át nevetve. – Egy brutális muzsik. Kiküldjük gabonát csépelni? – kérdeztem nevetve, mire a fiam helyeslőn bólogatni kezdett. Onnantól fogva gondoskodtam róla, hogy Szása ne bántalmazza többet. – Talán azt akarod, hogy Miki féljen tőled? – kérdeztem Szását, aki persze továbbra is duzzogott. – Inkább féljen tőlem, mint hogy olyan legyen, mint Szergej – vágott vissza Szása, mire egy pillanatra elhallgattam. Szergej nagyherceg, a férjem öccse tizenöt éves volt, több nyelven beszélt, köztük olaszul is. Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Dantét eredetiben olvassa. Zenei tehetsége is korán megmutatkozott: gyönyörűen furulyázott a Téli Palota zenekarában. Magas volt, vékony és feltűnően jóképű, a reneszánsz hercegek metszett
arccsontjával és zöldesbarna szemmel, ami a világos fényben, akár a macskáknak, borostyánszínekben tündökölt. – Mi bajod Szergejjel? Szorgalmas és igyekvő… – Te nem hallottad, amit én – állt fel Szása. – A testvérem, Pál mondott dolgokat, amiket most nem fogok elismételni, de meglátod, hogy igazam lesz! – mondta figyelmeztetőn. – Nyikolaj nem lesz olyan, mint Szergej. Erről én magam gondoskodom! Szásával nem lehetett vitába szállni, ha éppen olyan kedve volt, de bármit is mondott Pál, biztos nem olyan szörnyű, mint amilyennek azt Szása beállította. A cár fiatalabb fiai, Pál és Szergej elválaszthatatlanok voltak; együtt nőttek fel, és mindig együtt utaztak az anyjukkal Nizzába és a Krím félszigetre, egészen addig, amíg a cárné állapota nem súlyosbodott. A palotában mindig együtt tanultak, miközben igyekeztek megtalálni a helyüket három domináns bátyjuk, Szása, Vlagyimir és Alekszej mellett. Bárhogy legyen is, elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is félelmet keltsen Mikiben. Elsőszülött fiam nem volt ízigvérig Romanov, ezt én is észrevettem, de nem tartottam hiányosságnak. Épp ellenkezőleg. Hiszen hencegő Romanovból volt már köztünk elég.
Vlagyimir
Tizenharmadik fejezet
hazatért európai körútjáról, mely során kaszinótulajdonosok, szállodaigazgatók és színésznők hadát tette rendkívül boldoggá. Amikor látogatást tett az Anyicskov-palotában, Szása éppen sétára indult Beautyval és a vadászterrierjével, Moskával. Teázás közben Vlagyimir büszkén mutogatta új, monogramozott smaragd és ónix mandzsettagombját. Amikor a hivalkodó csecsebecse láttán forgatni kezdtem a szemem, bejelentette, hogy talált magának egy feleséget. – Valóban? – kérdeztem hitetlenkedve a kalandjai hallatán. A cár dühéből ítélve a számla láttán azt gondoltam, a feleségkeresés volt a legutolsó dolog, amivel Vlagyimir az utazása során foglalkozott. – Bizony! – büszkélkedett a sógorom. – És igazán illik hozzám. Pontosabban, inkább én illek hozzá. Egyszer már megkérték a kezét, de miattam felbontotta a jegyességét. Gyanítottam, hogy a vállalkozó kedvű hölgyemény inkább a Vlagyimir előkelő pozíciójával járó előnyöket tartotta szem előtt. Sok nő akadt, aki a cári jövedelemmel rendelkező, tékozló, balerinákért és lóversenyekért rajongó férjeket preferálta, hiszen így több idejük jutott arra, hogy a saját kedvteléseiknek hódoljanak. – És ki a szerencsés hölgy? – kérdeztem kíváncsian. Vlagyimir szívott egyet a fogain. – Nem fogsz örülni neki. – És miért nem? Már azt hittem, sosem nősülsz meg. Ahhoz képest… Amint meghallottam, hogy Vlagyimir választottja német, ráfagyott a kezem a szamovárra. – Marie mecklenburg-schwerini hercegnő, II. Frigyes nagyherceg lánya, akinek szláv vér csörgedezik az ereiben. Ükanyja I. Pál orosz cár lánya volt. Családja jó barátságot ápol Bismarck kancellárral és az új császárral. Anélkül, hogy teleöntöttem volna Vlagyimir poharát, megrökönyödve, néma csendben visszaültem a helyemre. – Mindenki azt akarta, hogy szerezzek feleséget – zúgolódott. – Talán a származása miatt fognak megítélni? É
– Én biztosan nem, azt hiszem, ezt te is tudod – mondtam, de a hanglejtésem mást sugallt. Vlagyimir elszomorodott, de nekem már hiába beszélt. – Minnie, nem sok hercegnő szaladgál a világban, aki hajlandó lenne ide költözni és felvenni a szokásainkat, mint te. Tudom, hogy a németek győzelme Franciaországgal szemben rossz szájízt hagyott benned, de ettől még ne ítélj el. Hallgattam már eleget az apámtól. – A rossz szájízemnek ehhez semmi köze. A cári felség ellenezte a dolgot? – Elméletileg nem, gyakorlatilag igen – mondta Vlagyimir a mandzsettájával babrálva. – Marie nem fog áttérni a vallásunkra. Azt mondta, a létező legnagyobb odaadással engedelmeskedik Istennek, és Isten azt kívánja, hogy maradjon lutheránus. – Ó, mint minden német, ezek szerint pontosan tisztában van a Mindenható akaratával. – Ha majd eljön, kedves leszel vele? Te vagy a cárina. Most már én is tőled függök. – Ha eljön. Sosem volt kérdés, hogy egy Romanov-menyasszony áttér-e az ortodox hitre. – Hát persze, hogy eljön – vágta rá Vlagyimir. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy magabiztos volt-e vagy bizonytalan. – Marie azt mondja, tudja, mi Isten akarata, és ha Isten nem enged valamit, akkor egyszerűen nem figyel rá. – Ó, de kecsegtető – jegyeztem meg szárazon. – Alig várom a találkozást… ø A mecklenburg-schwerini hercegnő végül tényleg nem keresztelkedett át. Sándor cár alig várta, hogy Vlagyimir megállapodjon, Marie apjának pedig nem is volt soha beleszólása konok lánya életébe, így százötven év óta először fordult elő, hogy egy Romanov nagyherceg olyan nőt vett feleségül, aki nem tért át az ortodox hitre. Szása dühös volt. Akárcsak Bertie, a családunk miatt ő sem szimpatizált a poroszokkal, főleg azok után, hogy rendszeresen hangoztattam ellenérzéseimet. A katasztrofális vereség után, ami III.
Napóleon birodalmának teljes bukását és Párizs ostrom alá vonását jelentette, végleg elvesztettem a hitem, hogy valaha is visszaszerezhetjük az egykori dán hercegségeinket. Nemtetszésének Szása is hangot adott. A Téli Palotában a sárga földig lehordta Vlagyimirt, az örömapáknak pedig jól beolvasott, hogy az egész esküvő egy „ízléstelen förtelem”. Én azért emlékeztettem rá, hogy néha le kell nyelnünk azt, amit nem tudunk megrágni. – Akkor majd Vlagyimir megrágja – háborgott tovább. – Ez a német tehén az orránál fogva fogja vezetni, és az utolsó rubelig el fogja költeni a pénzét! – Az lehet, de akkor is ő lesz Vlagyimirovics nagyhercegné, így el kell fogadnunk őt. Csakhogy Marie-ból nem lett Vlagyimirovics. Hogy kérkedni tudjon Romanov-felmenőivel, a Pavlovna apai nevet vette fel. 1874ben érkezett hozzánk, és hamarosan fenekestül felforgatta az addig megszokott életünket. ø Egyáltalán nem akartam megkedvelni őt. A dán hercegségek elvesztése óta tiszta szívből gyűlöltem a németeket. A hercegnő elfogadásához az sem segített hozzá, hogy a cár újdonsült menyét azzal a százkarátos smaragddal lepte meg, amelyet valaha Nagy Katalin viselt. Ezt Vlagyimir akkora rubintköves ékszerekkel toldotta meg, amiről én még álmodni se mertem. Nevethetnékem támadt Pavlovna nagyhercegné láttán, ahogy végigtrappolt a kazanyi székesegyház padsorai között, úgy felékszerezve, mint egy cárné, mivel a Romanovok összes létező ékszere sem tudná ellensúlyozni szögletes német arcát. Bár meg kell hagyni, kifejező, barna szemei és lebilincselő kisugárzása valamelyest javított a dolgon, de kövérkés testalkatával így sem volt elegánsnak mondható. És ha tetszett, ha nem, a cár kijelentette, hogy szeretné, ha az új ara segítségére lennék, mert „egy kissé konok”. – Meg akarta szerezni Vlagyimirt, és meg is kapta. Amit a fiammal tesz majd, ahhoz semmi közöm, de nem akarom, hogy reflektorfénybe kerüljön a viselkedése miatt. Gondoskodj róla, hogy megértse, mi az, amit elvárunk tőle. Ki nem állhatom a közönségességet – mondta.
Igen találó volt a cár megjegyzése. Amint visszatértek az egy hónapos külföldi nászútról, meglátogattam Marie-t Vlagyimir palotájában, a Téli Palota közelében, amely a város legexkluzívabb kerületében kapott helyet. Az előcsarnokban munkások hada serénykedett magas állványok és vízhatlan ponyvák között. Marie dagályos, világoszöld selyemruhában a főlépcsőn vonult le. Gesztenyebarna haját – amely világosabb és göndörebb volt, mint az enyém – alig tartották egybe a gyémántberakásos hajfésűk. A parfümtől illatozó ölelés és két puszi után felvezetett a szalontermébe, ahol dupla, párnázott ajtók gondoskodtak arról, hogy a lenti zajok ne zavarjanak. – Felújítás – mondta szükségtelenül, miközben helyet foglaltunk a limoges-i teáskészlet mellett. Mint minden német, Marie nem igazán törődött azzal, hogy francia kiejtését finomítsa, bár mi tagadás, erős akcentusa bájosnak hatott. – Ez a Schloss már kétségbeesetten szomjazott a női ízlésre. Új bútorok, új kárpitok és új burkolatok is kellenek. Vlagyimir alig tartózkodott itt. Képzelheted, mekkora rendetlenség uralkodott! – Látom – feleltem kurtán. Eldöntöttem, hogy a lehető legkevesebbet fogok vele társalogni. Hagyom, hadd beszéljen csak, így legalább többet megtudunk róla. Amint a cselédlány felszolgálta a teát, Marie nyomban elzavarta. Egy szemközti kereveten ülve teljes figyelmét rám irányította. Úgy éreztem, menten keresztüldöf az átható, éles, szinte tolakodó pillantásával. – Most pedig mondj el mindent! – kezdte. – Azt akarom, hogy barátok legyünk. – Minden sok időbe fog telni – feleltem kimérten. – Inkább te meséld el, milyennek találod Oroszországot. Emlékszem, amikor én először idejöttem, minden nagyon furcsának tűnt. – Igazán? – kérdezett vissza a teáját kortyolgatva, miközben a kezébe vett egy ezüst, gyöngyberakásos tartót. Kivett belőle egy szál vékony, fekete papíros cigarettát, majd meggyújtotta. – Én egyáltalán nem találom furcsának – mondta, miközben modorosan csücsörítve kifújta a füstöt. – Ó, kérsz egyet? – nyújtotta felém a cigarettatartót, miközben az előző megjegyzését hallván csak szótlanul meredtem rá. Bár nem
dohányoztam, mégis elfogadtam a kihívást. A keserű füsttől persze nyomban köhögni kezdtem. Könnybe lábadt szemmel tettem le a cigarettát a kristály hamutartóra. – A tea mellé mindig szeretek rágyújtani. Ez most a divat Párizsban és Berlinben. Manapság már minden hercegnő dohányzik – vetette oda könnyedén. Éreztem, hogy Berlint szándékosan említette meg. Felvettem a cigarettát a tartóból, és még egyet beleszívtam, mire olyan köhögőroham tört rám, hogy Marie félig felállt ijedtében. – Erősebb, mint amit megszoktam – magyarázkodtam, mire elmosolyodott. – Ez orosz dohány. Korábban nem is dohányoztál, ugye? – kérdezte dorombolva. – Sebaj, most majd fogsz. Szeretem, ha egy nő nem adja fel. – Nem tudtam, hogy versenyzünk – jegyeztem meg. Hiába határoztam el, hogy zárkózott maradok, azon kaptam magam, hogy kezdem megkedvelni Marie-t. Egyáltalán nem olyan volt, mint vártam. Nem a germán erőszak sugárzott belőle, inkább egyfajta magabiztosság. Húszévesen pontosan tudta, hogy ki is ő, ami üdítően hatott rám. – A sógornők között mindig versengés folyik – közölte nevetve. – Remélem, felülemelkedünk ezen, és barátságos riválisok lehetünk. – Riválisok? – kérdeztem döbbenten. – Bizony. Miért is ne? Feltett szándékom, hogy központi személy legyek az itteni társasági életben. El sem tudod képzelni, mekkora unalomban éltem, mielőtt találkoztam Vlagyimirrel – mondta közelebb hajolva. – Ő mentett ki az alárendeltség és az egyhangúság poklából. Természetesen nem hittem el, hogy Marie bárkinek is alárendelődött volna. – Vlagyimir kész főnyeremény – jegyeztem meg, mire Marie hangosan hahotázni kezdett. Érezte a megjegyzésem élét, mégsem jött tőle zavarba. – Ez így van. De egy nagy szélhámos főnyeremény. Mindenről tudok – kezdte –, semmivel sem tudsz meglepetést okozni. Tudok a balerinákról, a versenylovakról és a rengeteg adósságról, amit a szerencsejátékokból sikerült felhalmoznia. Vlagyimir mindent bevallott nekem, de még így is ragaszkodtam hozzá. Jobb, ha az ember alaposan megismeri a bankot, mielőtt számlát nyit.
– Vlagyimir igen nagy lábon élt. Attól tartok, nehéz dolgod lesz mellette. – Nem, neki lesz nehéz dolga! Vannak bizonyos elvárásaim, és csakis Vlagyimirtől függ, hogy teljesíti-e őket. Ha azt gondolja, hogy kifizetem az adósságait, akkor nagyot téved. – És a balerinák? – folytattam, mire Marie csak megvonta a vállát. – Egy vadállatot nem lehet megszelídíteni, csak beidomítani, hogy engedelmeskedjen. Ezt már nem tudtam megállni, kitört belőlem a nevetés. – Beidomítani Vlagyimirt? Bátor vagy… – Miért, mitől kellene félnem? – vágott vissza vidáman, miközben elnyomta a csikket. Az én cigarettám már csak egy vékony hamuoszlopként állt a kristálytálcán. – Ő a férjem, és felőlem azt tehet, amit csak akar, feltéve, ha betart néhány szabályt. Ha nem, akkor én is keresek magamnak egy szeretőt. A feleség is megteheti, ugye tudod? Bármennyire is megdöbbentőek voltak Marie szavai, nem döbbentem meg. Olyan őszinte volt és tárgyilagos, mintha csak egy kereskedelmi ügylet feltételeit határozná meg. Valamennyire azért mégis láthatta rajtam, hogy a szavaival meglepett. – Vegyél még egyet. Először nem esik jól, de aztán a dohányzás kellemessé válik – bizonygatta, mire kivettem még egy szálat, hogy tökéletesen elsajátítsam a bűnös élvezet tudományát. – Most sokkot kaptál, ugye? – kérdezte dallamos hangon. – A legkevésbé sem. Miért, azt szeretted volna? – Nem, csak reméltem – vonta meg a vállát újra. – Őszintén szólva nem sok jót vártam a kettőnk kapcsolatától – jegyezte meg, miközben újratöltötte a teáscsészémet. – Ja és Minnie, szólíts csak Miechennek! ø Mindent, amit mondott, komolyan is gondolta. Bár még nem készült el a palota, Miechen a kapukat szélesre tárva fogadta az arisztokráciát az ünnepekre. És bár – a cárina krónikus betegsége miatt – továbbra is vitathatatlanul én maradtam a first lady Szentpéterváron, hamar észrevettem, hogy újdonsült sógornőm kezdett eleget tenni magabiztos ígéreteinek.
Szása, amiért elrángattam az esti eseményre, és fel kellett vennie az arany-zöld Preobrazsenszkij-egyenruháját, dühösen végigmérte az újonnan átalakított előcsarnokot. – Ez a nő az összes aranyat leszedte a Téli Palotáról? – jegyezte meg morogva. – Igen, elég hivalkodó – helyeseltem, ami igaz is volt a temérdek színes márvány és arany kerubok láttán. Szása szó szerint fogcsikorgatva fogadta Vlagyimir és új felesége üdvözletét. Rosszallón végigmérte a hercegnét, amire Miechen könyörtelen mosollyal válaszolt. Diszkrét fehér selyemruhám és gyöngysorom mellett valósággal ordított Miechen legfrissebb divat szerinti, karneolvörös ruhája. Kerek, fehér, púderezett vállai teljesen fedetlenek voltak, ami tovább sokkolta Szását. Karjaira hosszú szaténkesztyűt húzott, úgy tűnt, annyi ékszerrel, amennyit csak szerezni tudott. Az összhatás – ami a cárt is aggasztotta – valóban közönséges volt, azonban látszott, hogy Miechen ügyet sem vet arra, hogy ki mit gondol. Miközben Szása dühösen nézett farkasszemet az öccsével, Miechen belém karolt, és bevonszolt a zsúfolásig megtelt szalontermébe. Az est folyamán csak úgy dőlt a pezsgő, patakokban folyt a konyak és a bor. A libériás inasok Miechen címerével felvértezett, különleges, eperszínű egyenruhában szolgálták fel a kaviárt, füstölt lazacot és pástétomok széles választékát az aranytálcákon. Szása a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy elrejtse ellenszenvét, Vlagyimir viszont elégedettnek tűnt; úgy viselkedett, ahogy sosem gondoltam volna: a felesége körül keringett, mint egy csillag a bolygója körül, és boldogan fitogtatta műveltségét a szofisztikált társalgások során. – Nem értem, mit lát benne – morgott tovább Szása, miután már rég hazaértünk. – Marie egy jöttment parvenü, a palotájuk rettenetes, az állófogadásuk pedig felért hat dorbézolással. Még az első házassági évfordulójuk előtt csődbe fogja vinni Vlagyimirt. – Az öcséd tudta, kit vesz el. Marie nem áltatta semmivel. – Majd fogja – dühöngött Szása. – Az ilyen nők mindig azt teszik. Miechen a csodálatom és az irigységem egyaránt kivívta. Ő diktálta a feltételeket, és ő fektette le az alapokat a házasságukhoz. Nem idegeskedett Vlagyimir nőügyei miatt, mégis mindig az akarata szerint irányította férjét. Vlagyimir még bókolt is neki, pedig
ő is inkább azt szerette, ha őt rajongják körbe. Időközben kezdtem neheztelni Szására, amiért toprongyos ruhákban járt és gyűlöli a bálokat. Egyszer rajtakapott, amint egy veszekedés után titokban dohányoztam a szalontermemben. Akkor annyira haragudtam rá, hogy amint belépett, elkaptam a fejem, a cigarettát pedig a hátam mögé rejtettem. – Füstöl a hátad – szólt flegmán. – Vigyázz, nehogy felgyulladj! Akkoriban rászoktam, hogy mindennap dohányzom. Miechennek igaza volt, megszoktam az ízét, de napi négyre korlátoztam az adagom, és nyilvánosan sosem gyújtottam rá. Csak Szása tudott róla. Bár olykor, amikor jóéjtpuszit adtam a gyerekeknek, Miki fintorogni kezdett, hogy „szivarszagom” van. Miechen varázsa kezdett méregként hatni rám. Valahányszor meghívtuk őket a palotába, úgy éreztem, ítélkezik felettünk, mintha ő akarná eldönteni, illünk-e mi egyáltalán egy cári családba. Bár szemtől szemben sosem becsmérelt, mégis azon kaptam magam, hogy tucatszámra veszem a legújabb Worth-ruhákat, amikre ő vagyonokat költött, mivel más párizsi divatházak, mint például az új Félix, nem feleltek meg neki. A dekorációimat olykor megdicsérte, sőt, egyszer még azt is megkérdezte, honnan szereztem a japán paravánokat, amiket azonnal be is szerzett. Csakhogy amíg az enyémek a szalontermet díszítették, ő besuvasztotta az öltözőszobája végébe, a budoárja mögé. Most már fogalmam sem volt, hogy rivális barátok vagyunk-e, illetve barátok vagyunk-e egyáltalán, bár tudtam, ez őt cseppet sem érdekeli. Engem viszont nagyon is érdekelt, és ez igazán zavart. Elvégre is én leszek Oroszország cárnéja, és ezt ő is pontosan tudta.
Miközben
Tizennegyedik fejezet
Alixszel végigkocsikáztunk Londonon Bertie-vel és Szásával a hátunk mögött, akik egy külön hintóban utaztak, az angolok ujjongva fogadtak, és először fordult elő, hogy egy csepp eső sem esett. Eszembe jutott az első angliai utam, és elmosolyodtam. Még csak Dánia Dagmarja voltam, az új walesi hercegné húga, akiről Viktória kérdezősködni kezdett, hogy alkalmas lennék-e Alfred fia menyasszonyának. Most viszont Marija Fjodorovna cári felségként tértem vissza, hogy segítsek nyélbe ütni a cár Mása lányának menyegzőjét, nem mással, mint Alfreddal, aki ekkor már Edinburgh hercege volt. Amikor Alix megírta, hogy Alfred egy német rokoni látogatás során, Hessen-Darmstadtban beleszeretett Másába, először azt gondoltam, biztos csak az érzéki vágyain nem tud uralkodni, hiszen a nővérem esküvőjén ugyanezt tette velem. Végül hosszas alkudozások során Sándor és Viktória is beleegyezett a frigybe, egy szokatlan egyezség fejében. A londoni lapok szerint a két uralkodónak Ázsia több területén is osztoznia kell, nem feltétlenül békés úton. Az újságok természetesen brit győzelmet jósoltak. Annak bizonyítására, hogy a frigy politikai célok helyett szerelemből köttetik, Viktória beleegyezett, hogy Szásával együtt Angliába látogassunk. – Integessünk nekik – mondtam Alixnek, aki a szemöldökét felvonva meg is tette, mire a tömeg, a britektől szokatlan módon, hangosan skandálni kezdte a nevünket. – Vicces – dőltem hátra nevetve a kárpitozott ülésen, útban a Buckingham palota felé. Alixnek azt javasoltam, hogy vegyük fel ugyanazt a hajszálcsíkos ruhát és cseresznyés kalapot, hátha összetévesztenek bennünket. – Na most teljesült a vágyad – kuncogott Alix. – De abban biztos vagyok, hogy a királynő tudni fogja, hogy ki vagy, ha rád néz. – Remélhetőleg – feleltem mosolyogva. Viktória természetesen nem volt jelen a fogadásunkkor; visszavonult a zűrzavar elől a windsori kastélyba pihenni. Elhatároztam, hogy ennek ellenére jól fogom érezni magam. Az
egyik esti bálon, amit a tiszteletünkre rendeztek, Alixszel újra összeöltöztünk. Egyforma kék szaténruhánkban és ékszereinkben szándékosan a sógorainkkal táncoltunk, akik a hecc kedvéért ugyanolyan szakállt nyírattak maguknak. A vendégek sorra nyújtogatták a nyakukat az asztalok, sőt még a cserepes növények mögül is, hogy alaposan szemügyre vehessenek. Persze nem sokkal később meg is kaptuk Viktória üzenetét Windsorból, hogy rosszallja a gyerekes viselkedésünket. Összesen három hétig maradtunk Angliában. A királyi paloták meglátogatása során természetesen Windsorban is eltöltöttünk néhány napot, ahol őfelsége a szokásos vizenyős szemével mindvégig dühösen méregetett. – Viktória sosem hitte volna, hogy hozzámész Szásához – árulta el Alix, miközben összebújtunk az ágyban, mint kislánykorunkban, Dániában, mivel a nyári évszak ellenére a windsori kastély falai barátságtalanul nyirkosak voltak. – A királynő nem akarja, hogy Affie elvegye Mását, de Bertie meggyőzte, hogy sokat változott a világ, és nem helyes haragot tartani Oroszországgal. – Remélem, ezzel Alfred is egyetért – szóltam közbe. – Láttad az arcát, mikor Szása beszélt vele a vacsorán? Azt hittem, Alfred menten elsírja magát, miután Szása közölte vele, hogy reméli, Alfred megadja majd Másának azt a kellő tiszteletet, ami kijár neki. – Szásának nem kell aggódnia, gondoskodni fogunk Mása kényelméről – húzta feljebb a takarót Alix. A nővérem szavai mégsem hagytak nyugodni. A hazafelé tartó utunk során Szása kifakadt nekem: – Ez az egész házasság egy óriási baklövés. A húgomnak fogalma sincs, kihez megy hozzá; ő csak menyasszony szeretne lenni. Különben is, mihez kezd majd azon a nyomasztó szigeten egy faragatlan férjjel és egy savanyú anyóssal? – Ezen a nyomasztó szigeten te is kedvedre vadásztál, ettél-ittál, mulattál. – Én csak Bertie-vel, Alixszel és a fácánokkal időztem, a többiekkel nem! – vágott vissza Szása. Mire hazaértünk, Mása már teljes lázban égett; türelmetlenül várta, hogy hírt halljon leendő férjéről és a királynőről. Természetesen nekem kellett beszélnem vele, amely során Alix
szavait ismételtem. Mi mást mondhattam volna, amikor már javában folytak az esküvői előkészületek a Téli Palotában? – Alix nővérem már alig várja, hogy találkozzatok – biztattam a lányt. – Gondoskodni fog róla, hogy a legnagyobb kényelemben érezd magad. Szegény Másának idegességében fel se tűnt, hogy arról említést se tettem, hogy lesz egy férje is, aki majd törődik vele, pedig kíváncsi lettem volna, hogy Szásának igaza volt-e a húga szándékát illetően. Néhány héttel az esküvője és Angliába érkezése után panaszlevél érkezett Másától a cárnak, mely szerint Viktória nem engedte, hogy tüzet gyújtson Balmoralban, és azt is megtiltotta, hogy Mása az orosz gyémánttiaráját viselje a vacsoránál, amit még az apjától kapott nászajándékba, mondván, hogy túl szép, és a saját lányai sem viselnek ilyesmit. Mása tehát rosszul érezte magát, és honvágy is gyötörte. – Nem kellett volna beleegyeznem – mondta a cár kétségbeesetten, miután magához hívatott. – Már az elejétől fogva elleneztem, de Mása meggyőzött, mert egyre csak azt bizonygatta, hogy szereti a herceget. – És felséged elhitte? Mása csak húszéves, és egész életében ki se mozdult ebből a palotából. Mit tudhatna a szerelemről? – Nem akartam megtagadni tőle semmit – sóhajtott a cár megtörten. – Tudod jól, hogy ő az egyetlen lányom, és megesküdtem, hogy sosem fogom olyan házasságba kényszeríteni, amely nem érzelmi alapokon nyugszik. Biztosítottam a cárt, hogy írok a nővéremnek, és megkérem, hogy segítsen Másának. Tudtam, hogy időbe telik, míg egy külföldi menyasszony alkalmazkodik az új környezetéhez, és Másának kompromisszumokat kell kötnie. Amint kiléptem a cár dolgozószobájából, eszembe jutottak a cárina szavai: Először sosem könnyű egy új országban, de idővel megszokjuk. Meg kell szoknunk, gyermekem. Szegény Mása esetében attól tartottam, hogy az alkalmazkodás során teljesen kivész majd belőle az orosz spiritusz. ø
1875 tavaszán megérkezett sötét szemű, huncut lányom, Kszenyija. Ez alkalommal nem voltam hajlandó bezárkózni Carszkoje Szelóba; a saját palotámban akartam szülni, a saját ágyamban. Mivel lány lett, senki nem csapott körülötte nagy felhajtást. Szása persze rettenetesen meghatódott. Bolondult Kszenyijáért, és a lányunk születése után a fiainkkal sem bánt olyan szigorúan. Kszenyijának babákat vett, csipkeruhácskát, csinos sapkákat, sőt még egy fa hintalovat is, amin fáradhatatlanul tartotta a kislány hátát, amíg az kedvére kacagott rajta. A három gyerek és a családi életünk annyira elvonta minden figyelmem, hogy észre sem vettem, hogy a kapuinkon kívül mekkora zűrzavar ütötte fel a fejét. Egészen addig, amíg egy nihilista a cár életére nem tört az egyik sétája során a Nyári Kertben. A csendőrök – akiket Sándor ezúttal nem tudott lerázni – szerencsére még időben rávetették magukat a támadóra, mielőtt még meghúzta volna a ravaszt. Ezután a cár kénytelen volt golyóálló mellényt viselni a ruhája alatt, valahányszor elhagyta a palotát a megerősített testőrséggel. – Különben lelőnek, mint egy kutyát – mondta szomorúan. – Ezt csakis magának köszönheti – jelentette ki Szása szárazon. – Apám egy új alkotmány létrehozásáról beszélt, amellyel lehetővé tenné, hogy a Duma korlátozza az autokráciánkat. Pobendonoszcev szerint ez mindennek a végét jelentené, amikért eddig kiálltunk. Autokrácia, hazafiság és ortodox hit – Oroszország e három alappilléren nyugszik. A cárt Isten jelölte ki, méghozzá azért, hogy kormányozzon, nem pedig azért, hogy semmibe vegye a Mindenható parancsát. Ekkorra már keservesen megbántam, hogy valaha is tanítót fogadtunk. Mivel Miki születése után felhagytam a közös tanulással, fogalmam sem volt, hogy Pobendonoszcev ilyen káros hatással van a férjemre. – Ha valóban ezt mondta, akkor fanatikus! A világnak, amiben élünk, most nem erre van szüksége – háborogtam, miközben Szása elképedve bámult rám. – Szása, apád azt mondta egyszer, hogy a jobbágyság szenved, mert föld híján bekényszerültek a városba,
hogy éhbérért gyárakban dolgozzanak. Sokan közülük írástudatlanok, és csak kizsákmányolják őket. – Ez mindig is így volt Oroszországban. Talán megkérdőjelezed Isten akaratát? A cári birodalom évszázadok óta így működik. Most már rájöttem, hogy hibát követtem el, de ha már így alakult, meg akartam győzni Szását, nehogy még több nézeteltérésbe keveredjen a cárral. – A nihilisták jelenléte éppen az évszázados autokrata kormányzásnak köszönhető. Az apád sem akar mindent gyökerestül kiirtani, amit a dinasztiátok létrehozott. Ő csak rájött, hogy a változó világhoz alkalmazkodni kell. Változtatni kell, még mielőtt egy következő jobbágy tüzet nyit rá. – Lehet, hogy valójában nem is akarták lelőni. De az biztos, hogy az alkotmánnyal buzdítja őket erre – dühöngött Szása tovább. – Amit nem tesz meg velük, ők fogják megtenni vele. Ezt nézd! – csapott le az asztalra egy röpiratot. Lehajtottam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem az elmosódott tintát az olcsó papíron. Oroszország népe! Kényurak áldozatai! Vonuljunk utcára a vasvilláinkkal, és izzítsuk át őket a lángoló paloták tüzében, amelyek abból a pénzből épültek, ami a ti zsebeiteket illetné meg! – Ez meg honnan van? – szóltam remegve, miközben kivert a hideg veríték. – Pobendonoszcev hozta a házunkba ezt a borzalmat? – kérdeztem, holott tudtam a választ. – Az egész város ezzel van tele. Pobendonoszcev csak meg akarta mutatni, hogy a nihilisták lassan a saját embereinket, a te „szenvedő parasztjaidat” is ellenünk fordítják. Szása szavai kétségbe ejtettek. A szegények pártolását tűztem ki célul, de most már felismertem, hogy keveset tudok róluk. Egy olyan világban éltem, amely elzárva tartott a körülöttem élő néptömegektől, így rájöttem, hogy nem az én dolgom gondoskodni az emberek jólétéről, hanem a cáré, aki a törvényeket hozza. Most már magam is beláttam, hogy a nihilisták milyen könnyen célt érhetnek, és minden, amit eddig ismertem és szerettem, egy csapásra darabokra hullhat. – Ezért ki kellene végezni őket – folytatta Szása. – Fel kellene őket akasztani a palota udvarára, hogy az emberek lássák, nem tűrjük a
lázadást. Ehelyett az apám, akit folyton a védelmedbe veszel, képes volt elengedni azt a kretént, aki majdnem lelőtte. Egyszerűen szabadon engedte, így a gyilkos visszarohant a patkánylyukába, amelyből bizonyára van egy pár a városban a szervezkedésekhez. Legközelebb majd nyilván nem véti el a lövést. Apámat meg fogják ölni. – Szása, cssss! – szóltam rá hirtelen, amikor a fenti szavak hallatán Miki aggodalmasan ránk pillantott a szőnyegről, az ólomkatonái közül. – Nem baj, hadd tanulja már most meg, hogy a hatalom Isten kegyelméből csakis a cár kezében van! Az emberekben nem lehet bízni. Ezek után szerettem volna, ha elküldjük Pobendonoszcevet, de Szása nem egyezett bele. Sőt, engedélyt adott neki, hogy idegen embereket hívjon meg a szalonunkba. Egyetemi professzorok és komor ábrázatú írók jelentek meg sorra, kopott kabátjaikban, a szabadság eszméit hirdetve, melyek szöges ellentétben álltak Pobendonoszcev nézeteivel. Egyszer az egyik vendég borgőzös lehelettel szinte nekem támadt: – Madame, ön szerint hány család élhetne kényelmesen ebben a palotában? – kérdezte arcátlanul. – Egy! – vágtam rá kissé ingerülten. Nem sok híja volt, hogy hozzátegyem, hogy neki madame helyett cári felség vagyok. – Miért? Gondolja, hogy ki kellene adnunk a szobákat? – Látszik, hogy nincs tisztában azzal, ami a szeme előtt zajlik – nevetett gúnyosan a férfi a többi vendég felé fordulva, akik úgy bámultak rám, mint egy buta gyerekre. Közben láttam, hogy Szása arca elsötétül, amiért ilyen tiszteletlenül bántak velem. Szása Pobendonoszcevre pillantott, mire a tanító szarkasztikus mosollyal reagált. Akkor megértettem, hogy Szása tanára szándékosan hívta meg azokat, akiket megvetett, hogy bebizonyítsa, milyen eredményre vezet, ha engedünk a radikálisok okozta káosznak. Hogy az otthoni puskaporos levegőből elmeneküljek, másnap meglátogattam Miechent. A palotájában dajkák hada gondoskodott a két fiam és Miechen egyéves gyermeke, Kirill felügyeletéről. A három kisfiú kedvére szaladgálhatott a játékhalmok között egy
kisebb bálteremnyi helyiségben, amely a palota többi terméhez hasonló, gótikus, arany mennyezetet kapott. – Ez a tanító teljesen le fog járatni minket – panaszkodtam, miközben szigorú kvótámat megszegve zsinórban szívtam a cigarettákat. – Sándor nagyon mérges, amiért Szása forradalmárokat engedett a szalonunkba. – Ez kellemetlen – kezdte Miechen. – Sajnálom, ha még inkább felzaklatlak, Minnie, de el kell mondjam, hogy már az estélyeken is szóbeszéd tárgya vagytok. – Miféle szóbeszédé? – kérdeztem megrökönyödve. – Azt suttogják, az Anyicskovba már bárki beléphet, még a nihilisták is, ha valaha olvastak Dosztojevszkijt, és még véletlenül sem viselnek nyakkendőt. Minnie, hidd el, én nem figyelek az efféle fecsegésekre, csak egyszerűen meghallottam – vonta meg a szokott módján a vállát. – Ez felháborító – suttogtam magam elé meredve, miközben Miechen szemében egy csepp rosszindulattal fűszerezett elégedettség csillogott. Gondolom, boldogan vette tudomásul, hogy a kifogástalan viselkedésem mellett olykor sebezhető is tudok lenni. – Az! Én ezt nem tűrném! – bizonygatta. – És azt sem kockáztatnám, hogy egy olyan ember okozzon kellemetlenséget őfelségének, akit a cári család alkalmaz és fizet. – Ő csak egy szolgáló – pattantam talpra. – Márpedig nem egy szolga fogja megmondani, hogy ki lépheti át az otthonom küszöbét! – Reméljük, hogy nem… – mosolygott Miechen hidegen. Dühösen magamhoz hívattam a szobalányom, hogy szedje össze a fiúkat és Kszenyiját a mózeskosarában, majd háborogva visszaviharzottam a palotába. Szása is épp akkor ért haza a katonai feladatai után, így még az előcsarnokban nekiestem anélkül, hogy kigombolta volna a kabátját. – Pobendonoszcev kedvéért hagyod, hogy megszégyenítsenek a saját palotánkban? Véget kell vetnünk ezeknek az összejöveteleknek, egyszer s mindenkorra. Inkább találkozz a tanítóval is kevesebbet, de ne engedjük ezeket a bűnözőket többé a házunkba! – Jól hallom, hogy a feleségem próbál parancsolni nekem? – kérdezte Szása összeszűkült szemmel. É
– Jól bizony! – álltam a sarkamra. – És ha azt szeretnéd, hogy a feleséged és a gyerekeid ezután is itt lakjanak, akkor jobban teszed, ha engedelmeskedsz neki! ø Pobendonoszcev egy szóval sem ellenkezett, bár végül is elérte célját: Szása nézeteit rugalmatlanná formálta, szembefordította a cárral, aki együttérzést mutatott a szenvedő jobbágyok iránt, akik miatt a nihilisták felkelést szítottak. Nagy nehezemre esett udvariasnak maradnom Pobendonoszcevvel. Annyira felzaklatott, hogy nem sikerült elzavarni a palotától, hogy dühömben hívatlanul berontottam a cár dolgozószobájába. – Minnie – üdvözölt meglepetten, tollal a kezében a papírhalmok felett, miközben az öreg Milord a lábánál szundikált. – Ne is próbáld védeni Szását! – kezdte. – Már túllépte a megbocsáthatóság határát. Ez az alávaló Pobendonoszcev teljesen megmérgezte a gonoszságaival az esti összejöveteleken. Hogy engedhetted ezt meg? Még Miechen sem okozott az extravaganciájával ekkora csalódást. – Tudom, nincs mentségem, de felséged kérte, hogy mutassak irányt Szásának – szabadkoztam halkan. – Csakhogy Pobendonoszcev kiskora óta tanította, és még most is órákat ad a nagyhercegeknek, így… – Elég! – szakított félbe a cár. – Az az ember többé nem teheti be a lábát a palotába. Szibériába kellene küldenem, hogy a fegyenceket tanítsa arra, hogy szembeszálljanak az uralkodójukkal. – Az összejöveteleknek vége – léptem közelebb a cárhoz. – Megmondtam Szásának, hogy többet nem járulok hozzá, hogy esteket rendezzenek. Ennél többet nem tehetek. A cárné már alig tölt időt az udvarban; talán más feladatait is át kell vennem. – És készen állsz rá? – tette le Sándor a tollat, majd tintás kézzel végigsimított fáradt arcán. A cár láthatóan megöregedett. A nihilisták fenyegetései, felesége betegsége és a titkos szeretője is, mind igénybe vették teljesítőképességét. – Nyikolaj fivérem elhagyta a feleségét egy közrendű nőért. Másik fivéremről, Konsztantyinról – akinek a lánya a bátyádhoz ment férjhez – azt terjesztik, hogy okkultista, mert prófétákat és zarándokokat fogad az otthonában, akik mind arra buzdítják, hogy taszítson le engem a trónról. A
lányom, Mása boldogtalan Angliában, és ha még ez nem lenne elég, a Balkánon lázadás tört ki, az oszmán birodalom pedig hadat üzent nekünk. Szóval, melyik feladattal kívánod kezdeni? – Nem is tudom – néztem rá kétségbeesetten. – De valamit csak tehetnék. – Mindig is nagyon szerettelek – kezdte a cár néhány perc szünet után. – Te vagy a kedvenc menyem, mert sosem avatkoztál abba, ami nem a te dolgod. Sajnálom, hogy Szása ellenem fordult. Nem érzi a dolog súlyát. Nem hagyhatom, hogy az egész birodalomban forradalom törjön ki, amikor létezik egy kézenfekvő megoldás, a Duma és az alkotmány, amit kritikák helyett az emberek elfogadnak, így mindnyájunkat megmenthet. Egyszer már említettem neked, hogy talán hibát követtem el azzal, hogy felszabadítottam a parasztságot, de azóta rájöttem, hogy azzal követtem el hibát, hogy nem az egész országot szabadítottam fel. Csak arra kérlek, ebben a kérdésben ne csatlakozz a fiamhoz, és ne fordulj te is ellenem. A cár mosolyogni próbált, de a gesztus inkább grimaszra hasonlított. – A feleségem a Vöröskereszt elnöke. Megtisztelő pozíció, de egy kitörő háború esetén a Vöröskeresztet is fel kell használnunk a segítségnyújtáshoz. Felhatalmazlak, hogy végezd el a cárné teendőit, miközben a cím az övé marad. De vigyázz, ez a szervezet sem olyan, mint amilyennek lennie kellene – tette hozzá, miközben könnybe lábadt szemmel bólogattam. – Sok panasz érkezett, hogy pénzek tűntek el, rossz a szervezés, és mindenki közönyössé vált az ügyek iránt. Úgy látszik, a birodalmamban, aki nincs szem előtt, az már úgy gondolja, hogy nem is kell tisztességesnek lennie. – Ha háztartást tudok vezetni, a Vöröskereszt is menni fog – mondtam végül a cárnak, aki csak sóhajtott egy nagyot. – Bárcsak a kettő ugyanaz lenne!
Tizenötödik fejezet
– Ez az egyedülálló anyák osztálya – mutatott a Szentpétervári Vöröskereszt vezetőnője egy nagy, tetőgerendás helyiségre, ahol vaságyak sorakoztak a félhomályban. Bár kaptam maszkot, amint beléptem, nyomban megcsapott a gennyedző sebek, mosdatlan testek, széklet és a fertőtlenítő keverékének bűze. – A betegek között tífusz és influenzajárvány ütötte fel a fejét. Ne lépjen be, felség! Nem biztonságos – fogta meg a karom a főnővér. Bepillantottam a szobába. – Ilyen sok van? – csodálkoztam a vaságyak hosszú sora láttán. Mélyen megrázott a látvány. Azt gondoltam, a Vöröskereszttel nemcsak a cárnak segíthetek, hanem saját jótékonykodási vágyam is kielégíthetem. Végül nem számoltam össze az ott nyomorgó rászorulókat; már a kórház látványától is kis híján sírva fakadtam. A helyzet megoldhatatlannak tűnt, így ennyi nélkülöző láttán megértettem, miért akarják a nihilisták a halálunkat. Míg mi fényűző luxusban éltünk, az egész ország az orrunk előtt éhezett. – És ez még nem minden – folytatta a főnővér. – Az itt fekvők a város rászorulóinak negyedét sem teszik ki. Mi csak a legbetegebbeken segítünk, akik prostituáltként vagy gyári munkásként dolgoztak. A gyermekeik, akik hamarosan árván maradnak, egy szinttel lejjebb kerültek elhelyezésre. Ők kétszer ennyien vannak, felség. Minden nap minden órájában van jelentkező, de nincs annyi ágyunk és kapacitásunk, hogy elhelyezzük őket. Szívesen bementem volna, hogy amennyire csak tőlem telik, vigaszt nyújtsak a szenvedőknek, de a főnővér az irodába tessékelt, majd hellyel kínált az asztalnál. – Ahogy felséged is látja, súlyos pénzhiánnyal küszködünk – mondta a papírhalmok fölé görnyedve, miközben bénultan ültem vele szemben. – Nem tudjuk, hol akad el a folyósítás, amit a cári minisztériumtól kapunk, de ide nem érkezik meg. Jelenleg már az orvosainkat sem tudjuk kifizetni. Ha így folytatódik, be kell zárnunk az intézményt.
Ahogy végignéztem a penészfoltos falakon, és éreztem, ahogy a szél átsüvít a rozoga ablakokon, azonnal láttam, hogy az asszony nem túloz; az egész épület roskadozott. – Beszélni fogok a pénzügyminiszterrel, és ha kell, személyesen, magam hozom ide a pénzt – mondtam, mire a főnővér hálásan bólogatni kezdett. – Hálásak vagyunk felséged segítségéért – mondta szkepticizmussal a hangjában, ezért elhatároztam, hogy bebizonyítom, hogy számíthatnak rám. Igaz, hónapokba telt, mire felgöngyölítettem a bürokratikus szálakat, de végül kiderült, hogy a Vöröskereszt juttatásainak több mint fele kapzsi zsebekbe érkezett, így könyörtelenül magamhoz hívattam a minisztérium illetékes tisztviselőit. Futótűzként terjedt a hír a sikkasztók körében, így aki nem jelent meg, azt megfenyegettem, hogy jelenteni fogom a cárnak. Nem büntetni akartam őket – hiszen arra nem is volt kompetenciám, bár lett volna. A fő célom az volt, hogy újraszervezzem a Vöröskeresztet, hogy mindig beérkezzen a szervezetnek szánt juttatás, az adományokkal együtt, melyek egy részét a saját vagyonomból folyósítottam. Hamarosan az illetékesek is megértették, hogy a hiányzó pénzekkel nekik kell elszámolni – felém. Azzal nem is törődtem, hogy az újságok az egekig magasztaltak, amiért nem csak a divattal és a gálaestekkel foglalkoztam. A lapok célzásokat tettek, hogy más nagyhercegnőknek is hasonlóképp kellene cselekedniük, így kissé ellensúlyozták a Romanovok közönyét a társadalmi problémák iránt. Onnantól fogva mindennap bejártam a kórházba. Végiglátogattam a betegágyakat, és kurzusokon vettem részt, hogy szakképzett nővér legyek, miközben Szása dühkitöréseit hallgattam, amiért kockára teszem az egészségem. Megbíztam a gyerekeimet, hogy segítsenek az egészségügyi csomagok összeállításában, melyekért órákon át álltak sorba a rászorulók a jótékonysági központokban. Saját forrásaimból nagy összegeket fordítottam az épület felújítására és egy új osztály létrehozására, amelyet rólam neveztek el. Tanintézményeket akartam alapítani, hogy a szegény sorsú nők ne csak varrónőként
vagy prostituáltként dolgozhassanak, de a terveimet meghiúsította a Törökország ellen kitört háború. Irányításom alatt a Vöröskereszt egészségügyi felszerelést szállított és betegsátrakat biztosított a fronton. Szását ezredparancsnoknak nevezték ki. Nagyon aggódtam az életéért, de ez nem tántorított el a munkámtól. Végre úgy éreztem, hasznossá váltam a befogadó országom számára, és visszaadtam Oroszországnak valamit abból, amit eddig ő adott nekem. A cári család tagjának lenni kötelezettséggel járt, és én végre megtaláltam az enyémet. ø A háború hihetetlen károkat okozott. A cár unokaöccse életét vesztette az egyik csatában, amelyben Szása is részt vett. Halálra aggódtam magam, míg meg nem tudtam, hogy nem esett baja. A cári család összes férfi tagja becsülettel teljesítette hazafias kötelességét; szerencsénk volt, hogy többen nem vesztették életüket. 1877-ben a törökök sorozatos veresége után csapataink végül bejutottak az oszmán fővárosba, melyre válaszul a britek hadihajókat küldtek, nehogy Oroszország még több területet szerezzen. A cár végül aláírt egy egyezményt, mely szerint Törökország lemond Románia, Szerbia és Montenegró területeiről, Bulgária pedig teljes autonómiát szerez. Poroszország ezek után nem vesztegette az idejét; elfoglalta Bosznia-Hercegovinát, NagyBritannia pedig birtokba vette Ciprust, amely korábban szintén az Oszmán Birodalom része volt. A Sándor cár győzelmét megmérgező korrupció végül segített abban, hogy Szása rendezze apjával a nézeteltéréseket. A férjem volt az egyetlen parancsnok a hadseregben, aki nem került sikkasztás gyanújába. Az elsikkasztott pénzeknek köszönhetően lyukas csizmákkal, szakadt kabátokkal, fűrészporos kenyerekkel, rothadó hússal és törött kardokkal látták el a sereget. Ez számtalan orosz katona halálához vezetett. Sándor cár így megbízta Szását, hogy vizsgálja ki a magas rangú tisztek közötti visszaéléseket. Még a cár testvérei is górcső alá kerültek. Szása terjedelmes jelentése láttán a cárban a vér is megfagyott. A nagyhercegekre komoly bírságot rótt
ki Vlagyimirrel együtt. A botrányról az újságok is hosszú oldalakon át cikkeztek. – Nem végezték a kötelességüket – jelentette ki Szása szárazon. – Mind a beosztottjaikra kenték az ügyet, akiket viszont ők maguk neveztek ki. Ha nincs otthon a macska, persze, hogy cincognak az egerek – morogta maga elé. – Most majd meglátjuk, Miechen mennyire fogja fennhordani az orrát, ha meglátja, hogy Vlagyimir jövedelmét a töredékére apasztjuk, és senki sem akar majd a palotájuk közelébe se menni. A hatalmas felfordulás kellős közepén észrevettem, hogy megint gyermeket várok. A terhesség és a zavaros külföldi viszonyok miatt nem utazhattam el Tíra váratlan esküvőjére, melyet Ernő Ágost hannoveri herceggel kötött. Akkoriban Hannover Poroszországhoz tartozott, így a húgom valójában egy olyan címzetes örökössel kelt egybe, akinek nem volt birodalma. A sietség mögött anyám kezét sejtettem, aki bizonyára féltette Tírát a további alkalmatlan szerelmi viszonyoktól. 1878 decemberében megszületett a harmadik fiam, Mihály, akit Misának becéztünk. Jó természete teljesen ellentmondott annak a ténynek, hogy a háború kellős közepén fogant. Miki és György fiam Misát Slamposnak becézte, mivel nagyobb korában szokásává vált, hogy nyomban rávetette magát az első székre, ami a közelében volt, mintha nehezen bírná el a saját súlyát. Misát rajongással szerettük. A háború borzalmai után még Szásától is olyan gyengéd bánásmódot kapott, amit addig csak Kszenyija lányunkkal engedett meg magának. A három fiú és a kislány mellé végül megtettem az elkerülhetetlent, és Alix javaslatára felvettem egy angol nevelőnőt, Mrs. Franklint. Fejlődésüket persze továbbra is szem előtt tartottam; ragaszkodtam a közös vacsorákhoz, és az oktatásukat is mindig figyelemmel kísértem. Idővel végül Szása akarata is teljesült. A fiaink megtapasztalták a kemény ággyal és a hideg fürdőkkel járó, szigorú fegyelmet, ami a férjem szerint erősíti a jellemet, de mivel még gyerekek voltak, mindig figyeltem arra, hogy érezzék a sok közös játék örömét és az otthon melegét.
Sosem hagytam volna, hogy a gyerekeim szeretetet nélkülözve nőjenek fel. ø Az én ötletem volt, hogy vasárnaponként tartsunk közös ebédeket a palotánkban. Amint végre oldódott a hangulat Szása és a cár között, úgy gondoltam, jót tenne, ha több időt töltenének együtt ceremóniák nélkül. Sándor cár ráadásul rajongott a gyerekeinkért, akik „cári felséges nagypapának” szólították, majd nyomban az ölébe másztak. Sándor türelmesen hallgatta csacsogásaikat, a szelíd tekintetű Misáért pedig különösen rajongott, aki szinte el sem mozdult mellőle. Közben tudtam, hogy a cár mélyen gyászol. A felesége utolsó alkalommal tért haza Nizzából. Legközelebb már csak a koporsójában hagyta el a Téli Palotát. Amikor Szásával látogatást tettünk az anyjánál, mély fájdalommal láttam, hogy a cárina már csak csont és bőr, alig kap levegőt, és véres váladékot köp. Szása egy percig sem vigasztalta apját, holott nyilvánvaló volt, hogy közeleg a felesége számára a vég. Ezt annak tudtam be, hogy Szása biztos tudomást szerzett a cár szeretőjéről. De még ha kétségeim is támadtak volna, Miechen nyomban eloszlatta azokat. Bár a kegyvesztett Vlagyimir mellett rossz időket ért meg, büszkeségéből jottányit sem engedett, holott a cár hónapokra kitiltotta őket a palotából, aminek csak Vlagyimir hosszas könyörgése árán vetett véget. Miechen továbbra is sorra járta a szalonokat. Akárcsak az ékszereit, emelt fővel viselte a róluk terjengő pletykákat. – Mostanra már mindenki hallott róla – számolt be nekem magabiztosan. – Szása csak akkor nem tudja, ha teljesen süket. A nőt Jekatyerina Dolgorukovának hívják. Az apja herceg volt, őfelsége közeli barátja, egy javíthatatlan szerencsejátékos, aki az egész családját nyomorba döntötte. A halálos ágyán könyörgött a cárnak, hogy viselje gondját a gyerekeinek, így Sándor a fiúkat a katonai akadémiára küldte, Katyerinát és lánytestvéreit pedig a Szmolnijkolostorba, amit, mint ahogy te is tudod, még Nagy Katalin alapított a felső tízezer számára.
– Igen – motyogtam csendben. – Nagyon exkluzív hely. A cárina patronálja. – Így van. A cár fizette Katyerina számára a teljes ellátást, az iskolát követően pedig lakhatást biztosított számára a városban. A nő egyébként már a harmincas éveiben jár, de még mindig hajadon. Nem kellenek látnoki képességek ahhoz, hogy bárki rájöjjön, a cár miért kocsikázik el a háza előtt nap mint nap. A viszonyuk már évek óta tart. Azt mondják, néha a cár az éjszaka legnagyobb részét ott tölti. Állítólag a hölgy már gyereket is szült neki. Látod, ez mindenki számára nyílt titok – szögezte le végül Miechen, miközben összekulcsoltam a kezem az ölemben. Abban a pillanatban legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ő a legutolsó, akinek joga van bárki felett is ítélkezni, Vlagyimir balerinái és tékozlásai mellett. De végül lenyeltem a mérget. Nem ez volt a legmegfelelőbb idő a vitára. Egyébként is, ez már tényleg senki előtt nem volt titok, mégis visszataszítónak találtam. Nyilvánvaló, hogy Miechen sosem bocsátotta meg apósának, amiért az nyilvánosságra hozta Vlagyimir tetteit, amivel mindkettőjüket megalázta. Szásának nem mertem megemlíteni kettőnk beszélgetését. Ha a férjem tudott is apja szeretőjéről, mélyen hallgatott róla. Úgy tűnt, rendeződött kettejük viszonya, legalábbis felszínesen, azzal a feltétellel, hogy a cárinát sosem hozták szóba. Ezekben a hetekben történt, hogy Sándor megkérte Szását, hogy menjek ki Hessen nagyhercege elé a vasútállomásra, és kísérje a Téli Palotába, hogy a cárina bátyja még egy utolsó látogatást tehessen húgánál. Szása eleget is tett apja kérésének, míg én a jeges, februári délutánon otthon maradtam, és korán ágyba dugtam a gyerekeket, hogy felkészülhessek a nagyherceg tiszteletére rendezett fogadásra. Mivel a cárina már képtelen volt elhagyni a betegágyát, a nagyherceget én fogadtam a cár oldalán. Ám amikor a trojkám megérkezett a Téli Palotához, Szása még sehol sem volt. – Biztos késik a vonat – mondta Vlagyimir. – Ennek apám nem fog örülni. Tudod, mennyire utálja a késést. A Tábornagy-szalonban van egyébként, ha beszélni kívánnál vele. Én addig itt várom Szását.
Nehéz ruhám felemelve felmentem a magánlakosztályokhoz vezető Jordán-lépcsőn. A cár már fel-alá sétált a szalonban. – Hol marad ilyen soká? – kérdezte dühösen. – Szása semmit sem tud elvégezni, amit mondok? Mindjárt hét óra. A fogadást negyed hétre terveztük. – Felség, a vonat nem a férjem hibájából késik – szabadkoztam zavartan, de a cár csak összeszorított ajkakkal méregetett. Amint meghallotta a szárnysegédtől, hogy őfelsége és a vendég megérkezett, nagy léptekkel kiviharzott a szalonteremből, a nagyhercegnőkkel, velem és Miechennel a háta mögött, aki önelégülten hallgatta a cár Szásáról tett megjegyzéseit. A lépcső tetején álltunk, és láttuk, ahogy Szása, Vlagyimir és a nagyherceg épp feljönni készül, miközben a világítás hunyorogni kezdett a fejünk felett. Ezután a márványlépcső is megremegett. Miechen riadtan rám pillantott. Sietve a cár után kaptunk, ám a következő pillanatban a hatalmas kristálycsillár egy nagy robajjal a lépcsőre zuhant, és mindent beterített az üvegcserepeivel, miközben a plafonról hullani kezdett a vakolat. A nagyhercegnők riadt szemekkel, sikítva szaladtak szét, miközben egy nagy robbanó hangot hallottunk az ebédlőből, egészen a folyosón át. Hirtelen mindent beborított a sötétség. A folyosóra faburkolat, vakolat és kődarabok hullottak. Majd’ megfulladtam a portól a sikolyok és síró hangfoszlányok zűrzavarában. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, bár a sűrű portól nem láttam semmit. – Minnie! – hallottam Sándor kiáltását a fülem mellett, ami úgy hangzott, mintha egy szűk csőbe beszélt volna. A cár sorra szólított mindenkit, mire rettegő hangon végre életjelet adtak magukról a családtagok. – Szása! – kiabáltam én is kétségbeesetten, mert most már formákat sem láttam. Az egész lépcsősor beomlott, így rettenetes pánikba estem, hiszen Szása, Vlagyimir és a nagyherceg éppen rajta álltak. – Fényt! – kiáltotta Sándor cár, mire néhány cseléd átszaladt a szomszéd termekből. Úgy tűnt, örökkévalóságig tart, mire végre sikerült gyertyákat és petróleumlámpákat hozniuk. A halvány
fényben nem sokat láttunk, de annyit sikerült kihámozni a homályban, hogy a lépcsősor sértetlen maradt, és a három férfi egy kupacban feküdt a márványtalapzaton. Odabotladoztam a törmelékek és cserepek között. Szása volt az első, aki talpra állt. Kissé megingott, pislogott néhányat, majd lehajolt, hogy felsegítse a kővé meredt nagyherceget. Közben Vlagyimir is feltápászkodott vérző sebbel a homlokán. Miközben a papucsom alatt ropogtak a törmelékek, gyorsan a férjem karjába zuhantam. Szása szorosan átölelt, miközben a cár, Miechen és a többi hercegné kócosan, porosan a lépcsőhöz siettek, a lámpás cselédek kíséretében. Mindnyájan kiszaladtunk a térre, ahol a palotaőrség tartózkodott. Az éjjeli hóesés ellenére jól láttuk a lehúzott zsaluk mögötti narancs fényeket, melyek pontosan abból a teremből szűrődtek ki, amelyikben aznap vacsorázni készültünk. – Mi történt? – förmedt rá a cár az egyik őrre, miközben reszketve körülálltuk. – Robbanás, felség – felelte a kozák remegve, fekete birkabőr kalapja mögül, rémült tekintettel a tűzbe borult előcsarnokra meredve. – Az alagsorban, a finn testőrség szállása alatt. Isten irgalmazzon nekik! Az ezred odabent volt – vetett keresztet a mellére. – Biztosan sokan megsebesültek – szólt a cár. Miközben kiosztotta a parancsokat, kibontakoztam Szása öleléséből. – Én képzett ápolónő vagyok, gondolom, elkél a segítség. Intettem Miechennek, mire ő, becsületére legyen mondva, maszatos arccal, fél pár papucsban, azonnal utánam iramodott. A többi nagyhercegnével együtt átsiettünk a zárt belső udvaron át a szemközti szárnyba, hogy matracokat, lepedőt, forró vizet és kötszereket hozzunk a sérültek ellátásához. A Vöröskeresztben szerzett tapasztalatom megmentett a hisztérikus kétségbeeséstől, miközben ideiglenes betegszobát alakítottunk ki. Amint a tüzet eloltották, kimenekítették a lerombolt őrségszállás túlélőit. A cár, Szása, Vlagyimir, a cselédek és a nagyhercegek a saját kezükkel ásták ki a sebesülteket a romhalmok alól.
A hiányzó végtagoktól és mély sebektől csurom vér lett a ruhám, amit csak órákkal később, a városi kórház orvosai és nővérei érkezésekor vettem észre. Velük együtt Szása is megérkezett, hogy porosan és kormosan végre hazavigyen. Útban az Anyicskov-palota felé Szása mellkasára hajtottam a fejem. Az egész teste bűzlött a füsttől. – Merénylők – suttogta elkeseredetten, miközben szorosan magához vont. ø – Nem gázszivárgás okozta – jelentette ki Szása dühtől izzó szemmel. – Valahogy sikerült beszivárogniuk a palotába. A munkások éppen a vezetékeket javították az alagsorban. Az egyik ács darabonként hordta be a robbanószereket. Gondolom, hetekbe telt neki, de az egyik hivatalnokunk látta őt odabent, a bankett estéjén is. – Egy ács tette? – kérdeztem hitetlenkedve. – Így van. Meggyújtott egy detonátort, és még volt ideje kimenekülni, amíg úgy gondolta, hogy mi már az előcsarnokban vagyunk – ecsetelte Szása érzelmek nélkül. Úgy beszélt minderről, mintha nem is minket akartak volna megölni, de ennyi év házasság után tudtam, hogy akkor a legdühösebb, ha kimért hangon beszél. – Velünk akart végezni, de ehelyett megölt nyolc finn katonát, tizenkét cselédet az előcsarnokban, és megsebesített további ötvenöt embert, akik sosem fognak felépülni az égési sérüléseikből. Szása hideg szemekkel meredt rám, miközben én a kezem összekulcsolva kuporogtam a szalontermünkben, azzal a tudattal, hogy a falai bármikor ránk omolhatnak. Beletelt néhány napba, amíg nem zúgott a fejem és nem remegett a kezem. Szása már másnap reggel visszament a palotába, hogy felmérje a károkat és elindítsa a hivatalos nyomozást. – Szóval akkor… – kezdtem, mire röviden bólintott. – A nihilisták voltak. Apám elrendelte az összes szakadár letartóztatását. Megesküdött, hogy ez alkalommal nem kegyelmez senkinek. Most nem kockáztathat; jövő hónapban tartjuk az ezüstjubileumát. – És nekünk is részt kell vennünk az ünnepségen? – kérdeztem rettegve.
– Természetesen. Nem szabad félelmet mutatnunk. Farkasszemet kell néznünk a nyomorultakkal, hogy lássák, nem tudnak ártani nekünk. – De még azt sem tudjuk pontosan, hogy kicsodák! – fakadtam ki. – Bárki lehetett az. Istenem, ha elrejtenek egy bombát a palotában, egyikünk sem éli túl! Szása a vállamra tette a kezét, miközben elkeseredésemben sírva fakadtam. – Minnie – kezdte halkan –, ha most meghátrálunk, örökre menekülni fogunk. – De a gyerekek életét nem fogom kockára tenni – mondtam nagyokat nyelve. – Nem is kell – szólt megnyugtatón. – A gyerekeket egy jó ideig még nem engedjük az udvar közelébe. ø Az ácsot, aki a merényletet elkövette, sosem találták meg. Mindenesetre a cár, Szása sürgetésére, létrehozta az Ohrana nevű titkosrendőrséget, amely tagjait a szakadár csoportok felderítésével bízták meg. Csakhogy Szása szerint minden letartóztatott bűnözőre tíz másik jutott. Úgy beszélt róluk, mintha egész Szentpétervár csakis nihilistáktól hemzsegne. Szása olyan vehemensen részletezte a megtorlásukat, hogy meg kellett kérnem, hogy többet ne említse a merénylőket a gyerekek előtt. Miki ugyanis egyszer csak megkérdezte, hogy a nihilisták be tudnak-e törni hozzánk éjszaka, hogy alvás közben megöljenek. Ez az egy rettenetes esemény elég volt ahhoz, hogy aláássa a gyermekeim biztonságérzetét. Bár akkor még nem fogalmazódott meg bennem pontosan, de azt már éreztem, hogy az életünk most már sosem lesz a régi.
Mása
Tizenhatodik fejezet
szívet tépően zokogott a karjaimban. Eredetileg azért utazott haza Angliából, hogy még láthassa anyját, de a cárina ekkor már a fehér rózsákkal borított koporsójában nyugodott. Magam is leróttam előtte kegyeletemet; megcsókoltam a merev, jéghideg arcbőrét, miközben felidéztem, hogyan próbált meg vigaszt nyújtani Nixa és a kisfiam halála után. Belegondoltam, hogy a halála előtt már milyen magányos és kiszolgáltatott lehetett. – Már Istennel van – vigasztaltam Mását, aki nagyon elhízott az utóbbi időben. Koravén arcán nyoma sem volt a vidám, fiatal nagyhercegnőnek, aki boldogan szaladgált Milorddal a Nyári Kertben. – Édesanyád már megtalálta lelki békéjét – mondtam neki. – De rettenetesen szenvedett – suttogta Mása sírva. – Ó, Minnie, ha láttad volna… ijesztő volt. A végén már nem is kapott levegőt. Mivel Szása a robbantás után nem engedte, hogy visszamenjek a Téli Palotába, utolsó óráiban nem voltam a cárné mellett. Ám lelkifurdalásom nyomban elszállt, amint Mása kitépte magát az ölelésemből. Félig megfordulva láttam, ahogy Sándor cár megáll a küszöbön, néhány fekete ruhás nő előtt, akik azért jöttek, hogy együtt virrasszanak a cár lányával. – Hogy tehetted ezt?! – ordított Mása, miközben a cár csak némán hallgatott. – Naponta hallottam őket, ahogy jönnek-mennek, nevetgélnek, miközben a feleséged a halálos ágyán agonizált! Képes voltál behozni a kurvádat és a fattyaidat a palotába, hogy még utolsó napjaiban is gyötörd anyámat! – Gyermekem – kezdte Sándor higgadtan, miközben én is rámeredtem. Mása évek óta tudta, hogy apja szeretőt tart; ő volt az első, aki ezt elújságolta nekem, de azt én is lelkiismeretlennek tartottam, hogy a cár behozta a nőt a palotába, miközben a felesége haldoklott. Sokkoló volt számomra, hogy ekkor már kiderült, hogy a cárnak valóban vannak törvényen kívüli gyermekei is. Ahogy Mása fellendítette a kezét, egy pillanatra azt hittem, megüti az apját, ám ehelyett remegő ujjal az ajtóra mutatott. – Nem É
érdemled meg, hogy itt legyél! Szégyellek! – kiabálta zihálva. – És nem csak magadra hoztál szégyent, hanem az egész családra is! Sándor cár nem hallgatta tovább a lányát; sarkon fordult és kivonult a teremből. Mása ezután újabb zokogásban tört ki. Miközben a nők körbeállták, lábujjhegyen kiosontam, hogy megvigasztaljam Sándort, de már nem találtam sehol. Bár magam is úgy vélem, amit tett, megbocsáthatatlan. Szása közben négy fivérével az előcsarnokban várakozott. Eltökélt ábrázatuk azt sugallta, hogy talán lesz idő, amikor a Romanov gyerekek összefognak az apjuk ellen. A cárinát sokan kísérték el utolsó újtára. Az emberek virágokat és szenteket ábrázoló medálokat dobtak a koporsója felé, amelyet a katedrálisba szállítottak, ahol Nixa is nyugodott. Az elrendelt negyvennapos gyászidő alatt mindenféle társasági eseménytől tartózkodni kellett. Anyja halála után Szása ragaszkodott hozzá, hogy a nyarat a Jelagin-palotában töltsük, a Néva folyó azonos nevű szigetén. A kupolás épület tágas volt és gyönyörű. Luxustermei káprázatos kilátást nyújtottak a folyóra. Bár hiányzott az otthonom, a málnaszínű, selyemtapétás dolgozószobám és a szalontermem a csecsebecséimmel együtt, a körülményekhez képest ez a palota tökéletesnek bizonyult. Itt legalább nyugodtan játszhattak a gyerekeim a kertekben anélkül, hogy attól kellett volna rettegnem, hogy mikor dob közéjük bombát egy nihilista. Itt, a kellemes magányban pótolhattam az elkésett válaszleveleimet Alixnek és a szüleimnek, akik nagyon aggódtak az oroszországi helyzet miatt. Alix azt javasolta, hogy egy időre költözzek vissza Dániába. Ezt szívesen meg is tettem volna, amint a gyászidő véget ér, ám alig temettük el a cárnét, egy forró, júliusi napon Szása tajtékozva tért haza szentpétervári látogatásából. – Apám mindnyájunkat hívat a Téli Palotába vacsorára. – Vacsorára?! – kérdeztem csodálkozva. – De még le sem telt a gyászidő! – Ez a cár parancsa. És ne tégy úgy, mint aki nem tudja, miért. A cár nagy titka ezúttal már tetemként hevert a lábunk előtt.
– Igen. Most kell fogadnunk Jekatyerina Jurjevszkaja hercegnőt. Az új címének megfelelően most már ez a hivatalos neve. Apám feleségül vette, így a három gyermek is törvényes utód lett. – Három?! – kiáltottam fel. Döbbenetemben leesett a hordozható asztalkám az ölemből. Hatalmas zajt csapva a földre csattant, a papírok szétszóródtak, amitől az ekkor már öreg Beauty ijedtében csaholni kezdett. – Azt hittem, jól informált vagy – jegyezte meg Szása. – Vlagyimir német tehene már rég tudott róla. Nem is pazarolta az időt, nyomban elfecsegte nekünk, amint apám meghívója megérkezett. Úgy tűnik, tényleg az egész világ tudott róla. Megrökönyödve bámultam Szására, és eszembe jutott Mása, aki azon nyomban visszautazott Angliába, hogy az anyját eltemettük. Apjával már nem is állt szóba. – A német becsületére legyen mondva, látványos műsort csapott, és kimutatta, mit gondol apánk szeretőjéről – folytatta Szása, mielőtt még szóhoz jutottam volna. – Mellesleg, ahhoz képest, hogy lutheránus, nem is olyan buta. A minap kifejtette, hogy apám vétett az ortodox szabályok ellen, amelyek kimondják, hogy az újraházasodás a házastárs halála után legkevesebb negyven nap múlva engedélyezett. Ám Vlagyimir nem hagyhatja figyelmen kívül a meghívást. Nem akarja kockáztatni, hogy kegyvesztetté váljon, hiszen nem engedhetik meg maguknak – nevetett Szása savanyúan. – Vlagyimir bevétele nélkül hogyan cifrázná tovább az a nő a palotát? – Lehet, hogy Miechen kénytelen részt venni a vacsorán, mi azonban nem – emeltem fel az állam büszkén. – Dehogynem! – szólt Szása határozottan. – Nem fogom megfosztani őket attól, hogy lássák, mennyire nem látjuk szívesen az új arát. Te pedig szépen eljössz velem, méghozzá a legszebb ruhádban! Csak úgy hemzsegjen rajtad a sok zafír és színes selyem, elvégre ezek szerint már nem gyászoljuk anyámat! Szása dühe láttán Beauty szomorúan rám pillantott a párnái mögül. A cár feleségül vette a szeretőjét. Istenem, most segíts meg! ø
Jekatyerina szép volt és karcsú, mondhatni fájdalmasan vékony. Mivel egyidősek voltunk, ösztönösen szimpatizáltam vele. Fehér ruhájában és gyöngyös fejdíszében olyan volt, mint egy kis árva, aki más ruháját viseli. Nagy kék szemét gyanakvó félelemmel szegezte ránk, mint egy gyámoltalan őzike a ragadozók között. Sándor cár parancsára a gyerekei is megjelentek. Elsőbbségi jog alapján rendeződtünk csoportokba – először Szása és én Mikivel és Györggyel, a másik két gyereket nem akartam hozni. Utánunk következtek a cár fivérei: vörös-arany uniformisában a pisze orrú és gőgös Konsztantyin, a kiközösített, elhízott Nyikolaj, aki testalkata miatt állandó gúny tárgyává lett és legfiatalabb öccsük, az elegáns Mihail, szintén a családjával együtt. Utánuk következett a cár többi gyermeke: Vlagyimir, Alekszisz, Szergej és Pál. A gyémántokkal felcicomázott Miechen kék selyemruhájában csak a plafont bámulta, mintha az ezerszer látott freskók érdekesebbek lennének az egybegyűlt társaságnál. A tizenkét éves Miki és a kilencéves György fiam alig várták, hogy találkozzanak az eddig ismeretlen unokatestvéreikkel. A gyerekeim kuncogása Mihail nagyherceg négy fiával, különösen a tizenkét éves, jóképű Szandróval csak fokozta a feszültséget. Folyton rájuk kellett szólnunk, mivel fogalmuk sem volt, miért vagyunk itt. A cár és új felesége mögött egy aranyhajú, nyolc év körüli fiúcska állt. Szürkéskék szeme és finom vonásai első látásra elárulták származását. Két húga még túl kicsi volt ahhoz, hogy elhozzák őket. – Ki ez? – rángatta Miki a ruhám ujját. – Senki! – nézett rá szigorúan Szása. – Őfelsége a cár, II. Sándor és Jurjevszkaja hercegnő! – harsogta a palotamester, ami csak tovább fokozta a kínos hangulatot. Elefántcsont pálcájával a földet kopogtatta, mire mindenki elhallgatott. Ám az illendőség nem tartott sokáig. Amint a cár elhaladt előttünk, Szása a vállam megragadva gyorsan félrehúzott. A hatvankét éves uralkodó szemmel láthatóan megfiatalodott; egyáltalán nem úgy festett, mint aki most temette el a feleségét. Miután viszonozta Szása rosszalló tekintetét, amiért a férjem ignorálta az újdonsült cárnét, Sándor felém fordult.
– Minnie – kezdte nehézkesen –, bemutatom a feleségemet, Jekatyerina Jurjevszkaja hercegnőt. Hirtelen az összes jelenlévő szúrós tekintetét magamon éreztem. Mivel Jekatyerina után a nők között második voltam a rangsorban, a reakcióm rendkívüli jelentőséggel bírt. Szása rám parancsolt, hogy semmiképp se mutassak a hercegnő felé szimpátiát, de én képtelen voltam megtenni. Jekatyerina remegő ajkakkal állt előttem. Nem sok híja volt, hogy elsírja magát, én pedig megsajnáltam, hiszen ő nem tehetett semmiről. A cár kegyelméből folyósított juttatásból tudott csak megélni, amikor még maga is csak gyerek volt. – Felség – suttogtam bólintva, mire a példámat látva, a többi nagyhercegné is fejhajtással üdvözölte őt. Miechen volt az egyetlen, aki fintorogva elfordította a fejét. A kellemetlen találkozás végeztével összegyűltünk az étkezőteremben, nem abban, amelyben bomba robbant, mivel az még felújítás alatt állt, hanem a Pavilonteremben. Az ültetésrendnek köszönhetően mindenki viszonylag távol került egymástól, így legalább kevésbé kerülhetett sor a gúnyos megjegyzésekre. A hercegnő idegesen leült arra a helyre, ami a hajdani cárnét illette meg, majd félve próbált beszélgetésbe elegyedni asztaltársaival, akik tekintetüket elkapva nem sok válaszra méltatták. Az asztal túlsó végén Szása ült, fagyos hangulatban. Hatalmas háta szögletesen feszült a váll-lapja alatt. A vacsora teljes ideje alatt mereven bámulta az apját a virágvázák, kandeláberek és emeletes tálalótálak között. Oroszországi tartózkodásom alatt még egyszer sem éreztem magam ilyen kellemetlenül. Miközben felszolgálták a desszertet és a kávét, Szása felállt a helyéről. – Most indulunk! – morogta hangosan. – De hiszen még be sem fejeztük – rándultam össze ijedten. – A fiúk is nagyon boldogan játszanak az unokatestvéreikkel. Nem helyes most elmenni… – Pedig most azonnal megyünk! – magasodott ki Szása az asztal mögül, mire az egész terem elhallgatott. A cár, aki mindvégig ránk se nézett, ezúttal ráemelte a tekintetét. – Még maradtok – mondta tömören.
– Nyikolaj, György! – kiabált Szása a gyerekeknek, és mérgesen az asztalra hajította a tiszta szalvétáját, mivel mindvégig egy falatot sem evett. – Búcsúzzatok el, ideje nyugovóra térni! – Velem tartasz, asszony? – fordult felém Szása, miután a fiaink sietve felé szaladtak. Közben láttam, ahogy Miechen oldalról éles tekintettel rám vigyorog. – Még maradtok! – mennydörögte a cár most már határozottabban, csakhogy én már addigra felálltam. Ügyetlenül kotorászni kezdtem a neszesszerem után, de Szása a megilletődött gyerekekkel együtt kiterelt minket a teremből. Nem kellett több magyarázat ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, a férjem innentől fogva háborúban állt a saját apjával. ø – Micsoda vidám színpompa! – ámuldozott Miechen, miközben uszályos ruhájával végigvonult a palotánkon. A lakberendezést dicsérte, ami persze nem történhetett kritika nélkül. – Mondd csak, nem túl nyirkos ez a hely, ilyen közel a Névához? Ó, te aztán sosem maradsz tétlen! – folytatta a legújabb festményeim láttán, mivel az utóbbi időben orosz festők alkotásait gyűjtöttem. – Parasztok és bazárok! Szokatlan képek! – rikkantott fel csodálkozva. – Szása szereti az orosz festőket. Szeretné, ha a gyerekeink megtanulnák, hogy nem csak a nyugati alkotások érdemesek arra, hogy kitegyük őket a falra. – Nos, nem is fogunk egyhamar ilyesmit látni az Ermitázsban – mondta Miechen, miközben helyet foglaltunk a szalonban. Teázás közben az udvari pletykákat ecsetelte. Bár elfordult az új hercegnőtől, a cár erre ügyet sem vetett. Nem úgy, mint a mi esetünkben. Mivel a cár nem látott minket szívesen, nem tudtam részt venni a Jekatyerina tiszteletére rendezett estélyen sem. – Azt hittem, azért nem jöttél el, mert Dániában vagy – mondta Miechen sértődötten. – Ha tudtam volna, én sem mentem volna el. Kényszeredetten elmosolyodtam, holott tudtam, hogy ez nem igaz. – A cári titkár megüzente, hogy bármikor Dániába látogathatok, de a gyerekeim és Szása nem tarthatnak velem, nélkülük pedig nem akarok menni.
– Sándor megtiltotta nekik az utazást? – horkant fel háborogva. – Ez gyalázatos! Hogy van képe így megalázni? Gondolom, azért nem jöttél el a hercegnő estjére, mert nem állsz szóba a cárral. – Én szóba állnék, ha Szása is – feleltem sóhajtva, mert túl elgyötört voltam ahhoz, hogy színleljek neki. – Szása azt mondta, inkább száműzetésbe vonulna Szibériába, de azt képtelen elviselni, hogy meggyalázzák az édesanyja emlékét. – Hát nem is kell neki – szögezte le Miechen elismerés nélkül. Úgy tűnt, inkább örül neki, hogy Szásának viselnie kell az apja haragjának terhét. – Ez megbocsáthatatlan kegyeletsértés! Vlagyimir is így gondolja, csak… – Csak nem engedheti meg magának – vágtam közbe élcesen. – Bár én megértem őt. A cár már elvette Jekatyerinát feleségül. Ezen már nem változtathatunk. – És meg is fogja koronázni, majd csak figyeld meg! Ez még csak a kezdet. Jövőre majd utazhatunk Moszkvába a felszentelésére. – Gondolod, hogy a cár megteszi? Én nem hinném. És nemcsak azért, mert Jekatyerina nem áll készen rá, hanem mert nem is akarná. – A legutóbbi eseményük, amelyen részt vettem, egy olasz zsonglőr mutatványa volt. A közös fiaikat is elhozták. Micsoda közönséges formája ez a szórakozásnak! De mit is várhatunk manapság? Egyszer csak a cár az ölébe vette az egyik kisfiát, és mindenki előtt azt kérdezte tőle, hogy örülne-e, ha nagyherceg lenne. Mi ez, ha nem annak a jele, hogy Jekatyerinából cárinát akar faragni? Erre úgy láttam jónak, ha semmit sem felelek. Igazán kedveltem Sándort, de valóban megbocsáthatatlan, amit tett. – A házasságukat egyébként egész Európa elítéli – folytatta Miechen, miközben az ötödik süteményt tömte a szájába. – Nem hallottad, mit mondott Viktória? Nem?! Rettenetesen fel van háborodva. Azt mondta, ha már egy cár is rangon alul házasodik, akkor mi reményünk lenne megőrizni az uralkodói vérvonal tisztaságát? – Ez jellemző rá – suttogtam magam elé. Miechennek nem árultam el, hogy Alix már megírta nekem Viktória rosszallását.
– Konsztantyin is magánkívül van – folytatta Miechen, miközben fél szemmel az ajtót figyeltem. Valahányszor Miechen meglátogat, mindig meghagyom a cselédeknek, hogy maradjanak kint, mert sose lehet tudni, milyen témába kezd bele. – Gyűléseket szervez a Márvány-palotájánál – ecsetelte Miechen suttogva –, hogy a testvéreivel és egyéb meghívottakkal is megvitassa a kialakult helyzetet. Vlagyimir is már járt nála. Eszembe jutott, hogy Sándor egyszer említette, hogy Konsztantyint okkultistának tartják, aki kellemetlen emberekkel szövetkezik. Az ilyenekből jutott bőven Oroszországnak. A sztrannyikokat a parasztság tisztelte szent vándorokként, míg a jurodivijek az arisztokraták szalonjaiban ámították láthatatlan erőikkel a hiszékeny társaságot. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Vlagyimir, aki mindig is két lábbal állt a földön, ilyen gyülekezeteken venne részt. – Csak azért megy oda, hogy tudja, miről beszélnek – magyarázta Miechen válaszul a hallgatásomra. – Persze Vlagyimir nem dől be a misztikus hablatynak. De mostanában Konsztantyin sem csupán kártyavetéssel foglalkozik. Ugye nem szükséges többet mondanom? – Nem – feleltem a teám kortyolgatva, amely már kihűlt és megkeseredett. – Szerintem a hasonló összejövetelekre járni felér a hazaárulással. Vlagyimir jobban teszi, ha nem tart Konsztantyinnal. – Én is ezt javasoltam neki, de hiába. Most már a saját testvérei is a cár ellen fordultak. Ha Sándor valóban megkoronázza Jekatyerinát, nem mondhatja, hogy nem kapott figyelmeztetést. – Miért, már kapott figyelmeztetést? – kérdeztem vissza, miközben a csészém nagyot csattant az alátéten. Ez már túl sok volt; nem csupán pletyka, amit szívesen elengedtem a fülem mellett. – Gondolom. De ha eddig nem is kapott, most majd biztosan kapni fog. Nem igaz? Miechen tudta, hogy a szavait kihívásnak veszem. Bár nem értettem egyet az apósom tettével, mégsem tűrhettem, hogy tétlenül üljek tovább. Miechennek szövetségesre volt szüksége, és rajtam kívül ki más lehetett volna az? Miután Miechen bőségesen ellátott pletykákkal és távozott, visszatértem a szalonomba, és csak bámultam a folyót. Hallottam,
ahogy a gyerekek játszanak a dadával a kertben, a szúnyoghordák pedig zümmögnek a part mentén. Akkor döntöttem el, hogy szeptemberben már nem maradhatunk itt. Hiába volt a sziget gyönyörű és biztonságos, Miechennek igaza volt: egészségtelenül el voltunk zárva mindentől. Mire Szásával este leültünk a vacsoraasztalhoz, eldöntöttem, hogy visszatérünk az Anyicskov-palotába, és audienciát kérek a cártól.
Hazatérésünk
Tizenhetedik fejezet
után Sándor még hónapokig váratott. Annak ellenére, hogy a hallgatólagos tiltásnak eleget téve nem léptem át a cári palota küszöbét, társasági eseményeken azért részt vettem a karácsony előtti időszakban. Egyszer egy Vlagyimir palotájában rendezett bál alkalmával Miechen nagylelkűen felsorakoztatta a vendégeket az üdvözlésemre. Bárhová is mentem, szívélyes fogadtatásban volt részem, legalábbis sokkal szívélyesebben, mint amit akkor kaptam volna, ha a cár szóba áll velünk. Jurevszkaja hercegnőt mindenütt mélységesen lenézték, arcátlan kalandornőnek nevezték, Sándort pedig kigúnyolták, amiért szerelmes a feleségébe. A gúnyolódásban nem vettem részt, elvégre a hercegnő gyermekeim nagyapjának a neje volt, az együttérző szavakat szívesen fogadtam. Társasági életem híre a palotába is eljutott, így a cárnak el kellett döntenie, hogy vagy fogad engem, vagy bejelenti, hogy kizárja Szását az örökségből. Ez a lehetőség nem hagyott nyugodni. Korábban is volt már rá példa, hogy az utódlás sorrendjét nem tartották be. Igaz, ehhez mindig erőszakos események kötődtek. Nagy Péter maga okozta saját fia halálát. Nagy Katalin eltávolította a trónról férjét, III. Pétert, akit később meggyilkoltak. Attól nem féltem, hogy a férjemet bárki is fizikailag bántalmazza, de az örökségből való kitagadás legalább olyan pusztítónak számított. Látszott, hogy Sándor dühe nem csillapodik. Korábban nem kellett kéréshez folyamodni; az ajtaja minden családtagja számára nyitva állt. Most azonban csakis azokat fogadta, akik tisztelettel tekintettek az új feleségére. Büszkeségemet félretéve vízkereszt alkalmából küldtem Jekatyerinának egy gyönyörű, kék gyöngysort, amit még a hajdani cárné ajándékozott nekem. Tudván, hogy Szása őrjöngene a dühtől, egy megszólalásig hasonlító másolatot készíttettem az ékszerből Gustav Fabergével, akinek a diszkréciójára legalább annyira lehetett számítani, mint a művészi tehetségére. Az ajándékom láttán a cár végre megenyhült, és hajlandó volt fogadni az újévi ünnepség után, ahol az 1881-es évet polonéz tánccal nyitotta meg Jekatyerinával az udvar előtt.
Amint beléptem a dolgozószobájába, észrevettem, hogy az íróasztala melletti párna, ahol Milord szokott heverni, most üresen áll. – Elpusztult – mondta, mielőtt még bármit is kérdeztem volna. – Sajnálom, felség. Szeretnivaló kutya volt. – És hű barát is, ami igen ritka – jegyezte meg Sándor a párnára pillantva, amit még mindig vastagon borított a vörös kutyaszőr. – A Katalin-palota kertjében temettettem el. Ez a minimum, amit érdemel. Némán bólintottam, miközben a kesztyűm szorongattam a kezemben. Addig nem ültem le, amíg a cár hellyel nem kínált. Sándor az ablakhoz sétált, és kinézett a belső udvarra. Íróasztala az ajtó felé nézett, amit nem igazán kedvelt, hiszen szinte a teljes napját a négy fal között töltötte. Napi sétáiról is teljesen lemondott a nihilisták háborgatásai és az új házassága miatti elégedetlen visszhangok miatt. – Találkozót kértél – kezdte vontatottan. Úgy éreztem, nem akarja megkönnyíteni a dolgomat. – Így van. Beszélni szerettem volna a… – kezdtem óvatosan, nehogy olyan mondjak, amivel csak fokozom Szása kegyvesztettségét. – Minnie – szólt közbe a cár kimérten. Hangja nem volt kedves, de vádaskodó sem. – Mindketten tudjuk, miért jöttél, de nem vagy elég erős ahhoz, hogy ezt magad megoldd. Szása sosem fog megbocsátani nekem. Nem az a fajta. Szerinte érvényteleníteni kellene a házasságom, és elküldeni a feleségem a gyerekekkel együtt. Csakhogy én ezt képtelen vagyok megtenni. – Tudom – feleltem neki. Mert azon kevesek közé tartoztam, akik látták, hogy a cár szerelmes. A cárina iránti vonzalma már rég elmúlt, az asszony betegsége, a hosszas távollétek és az évek monotonitása miatt. Jekatyerina viszont felélesztette benne az új szenvedélyt, így ez ellen tiltakozni nem csak hiábavaló, de kész öngyilkosság is lett volna. – Te lehet, hogy tudod, de Szása nem. Vagy ha mégis, nem veszi figyelembe. Semmit sem számít neki a boldogságom. – Sándor kissé bicegve felém lépett. Aggodalmam hallatán csak a fejét rázta. – Játszottam a gyerekekkel és megbotlottam. Ez az apák sorsa.
Egyébként úgy tudom, a saját fiaival sosem játszott. Szása csak azt emlegette, mennyire keményen bánt velük, így a példáját látván a fiai is így nevelték gyermekeiket. – Konsztantyin felséged ellen fordult – fakadtam ki meggondolatlanul. Először Szása ügyét akartam megemlíteni, hogy ne zárja ki a trónkövetők köréből. – Tudom – vágta rá elgyötörten. – Mind ellenem fordultak, ki jobban, ki kevésbé. Gyengének tartanak, és ezt ki akarják aknázni. Ám ha mégis sikerülne nekik, nem olyan trónra kerülnének, mint amilyenen most én ülök. Érzékeltem a fenyegetőzést a hangján, így Sándor idegesen megdörzsölte a bajszát, mielőtt még folytatta volna. – Itt az ideje, hogy elkészítsem az alkotmánygyűlés kiáltványát. A cár szavai hallatán csak némán ültem a helyemen. Bekövetkezett az, amitől Szása a legjobban tartott. Sándor az íróasztalához lépett, és a kezébe vett egy papírt. – Az én Jekatyerinám támogatott benne. A cári birodalom nem szolgálhat tovább néhány kiváltságos játszóteréül. Az emberek beleszólási jogot követelnek, és én megadom nekik. Továbbra is mi fogunk kormányozni, de nem úgy, ahogyan eddig. Felállítjuk a Dumát választott képviselőkkel, és fokozatosan csorbítani fogjuk az autokráciánkat. Ez persze időbe fog telni, és sok ellenlábasunk is lesz, a férjeddel az élen. Ám mivel én vagyok a cár, tenni fogok róla, hogy Oroszországnak alkotmánya szülessen, mert mi is csak így élhetjük túl az elkövetkezendő időket. Erre se szólni, se mozdulni nem tudtam. A cár háborút indított a saját családja ellen, aminek bele sem mertem gondolni a következményeibe. – Egyetértesz vele? – kérdezte váratlanul. – Igen – suttogtam határozottan, amin magam is meglepődtem. – Én is éppen erre számítottam, hiszen egy olyan országból származol, amelynek a legtöbb európai monarchiához hasonlóan saját alkotmánya van. Még Viktória királynő és a Kaiser is szóba áll az országgyűlésével. Egyedül mi viselkedünk úgy, mintha mongol hordákkal kellene megküzdenünk ahhoz, hogy ne veszítsük el az Isten által ránk ruházott jogokat, mely szerint kedvünkre bármit
megtehetünk. Nem tanultunk a történelmünkből, holott kemény leckéket kaptunk a franciáktól és az amerikaiaktól. Ha a nép nem szólhat bele a kormányzásba, akkor erőszakhoz fog folyamodni. Márpedig az uralkodók könnyen eltávolíthatók; XVI. Lajost is guillotinnal végezték ki, Lincoln elnököt pedig egy orgyilkos ölte meg. Fel kell fognunk, hogy mi is halandók vagyunk. – Ez igazán… tiszteletre méltó törekvés, felség – mondtam a cár állhatatos tekintetét állva. Azt nem fejtettem ki neki, hogy Lincoln elnök meggyilkolása egy polgárháború eredménye volt, ami kettéosztotta Amerikát, mivel megértettem a mondanivalóját, mely szerint még egy bölcs vezetőt is eltiporhatnak. – Ennek örülök, kedves Minnie – mosolyodott el Sándor. – Tudod, hogy igazat mondok. Te magad is szembesültél az emberek szenvedéseivel a Vöröskeresztnél, és akkor is itt voltál, amikor fel akartak robbantani minket a saját palotánkban. A gondolkodásuk primitív, a módszerük kegyetlen, a kiváltó okok viszont érthetőek. Akinek szeme van és füle, az megérti a lényegét. Nekem is idő kellett, de Jekatyerina segített ebben. Ha tehetném, már most lemondanék, de Oroszország nem áll készen egy ilyen drasztikus változásra. Lassan, fokozatosan kell cselekednünk. – Mint ahogy az ökröt tereljük az akolból – mondtam halkan. – Vagy inkább a medvét a barlangból – nevetett Sándor. – El kell hogy mondja Szásának – mondtam a cár eltökéltsége láttán néhány perc csend után. – Tudnia kell, mielőtt nyilvánosságra kerül a dolog. Elvégre ő a cárevics. Ha nem értesül róla, nyílt támadásnak veszi. Ennyit azért megérdemel – tettem hozzá halkan. – Semmi kedvem egy újabb vacsorához, ahol gorombaságokat vág a fejemhez – ráncolta a szemöldökét a cár. – Akkor találkozzunk egy közös ebéden, nálunk, az Anyicskovpalotában. Én majd gondoskodom a szervezésről. Ha már szóváltásra kerül sor, az jobb, ha privát körben történik. – Szóváltás biztos lesz – morogta Sándor. – De bármit is mond Szása, nem fog tudni lebeszélni. És figyelmeztetlek, Minnie: ha Szása, Konsztantyin vagy bárki ellenszegül velem, száműzetésbe fogom küldeni! É
– Értem – bólintottam készségesen. Tudtam, hogy Szása nem így fog reagálni, de muszáj közölni vele a fejleményeket. – Hamarosan a Krím félszigetre utazom – folytatta Sándor. – Csak márciusban térek vissza. Szervezd az ebédet akkorra. És Minnie – szólt utánam az ajtó felé menet –, Szásának egy szót se! Azt akarom, hogy az én számból hallja először, így, ha hozzáfűznivalója lesz, azt nyomban megteheti – egyenesen nekem. ø A családi harmónia érdekében gondosan rejtegettem a titkot Szása előtt. Nem volt könnyű; gyakran égette a torkomat, mintha hűtlenséget követnék el. Egyszer, az egyik reggeli alkalmával, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, bevallottam Szásának, hogy meglátogattam az apját. – Azt hiszed, nem tudtam? – felelte flegmán. – Ebben a pletykás udvarban semmi sem marad titokban. Még el se hagytad a dolgozószobáját, máris informáltak a látogatásodról. – Szása letette a kezéből az újságot, és intett a régi inasának, Ivánnak, hogy töltsön még teát. – És mit mondott? Hogy alázkodjak meg, boruljak térdre és csókoljak kezet a szajhájának a Miklós-terem kellős közepén? – Apád rájött, hogy hibát követett el – kezdtem, miközben zavartan dzsemet kenegettem a péksüteményemre, hogy elkerüljem Szása szúrós tekintetét. – Úgy gondolja, rosszul időzített, és békülni szeretne. Nem akar haragot tartani veled. Megérti, hogy ez az egész helyzet milyen nehéz lehetett neked, és készen áll arra, hogy beszámoljon a terveiről, amint visszatért a Krím félszigetről – fejeztem be a beszámolóm halkan. Lélegzet-visszafojtva vártam Szása reakcióját. Mögöttünk Iván mozdulatlanul állt, de amint rápillantottam, kisurrant a teremből. – Szóval békülni akar – vette kezébe Szása a csészéjét. – És miféle terveket óhajt velem megosztani? – Azt nem tudom, nem mondta el – vágtam rá habozás nélkül, de abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többé nem fogok hazudni neki. Úgy éreztem, mintha engem csaltak volna csapdába. – Nem mondta el, hogy az a terve, hogy megtegye cárnénak a feleségét, hogy bűnben éljenek együtt tovább. – Ezzel Szása, rezzenéstelen arccal, újra az újságjába mélyedt.
– De ugye találkozol majd vele, és nem leszel udvariatlan? – Ő az udvariatlan, nem én. Egyébként hajlandó vagyok vele találkozni, feltéve, ha ő jön el hozzám. ø A februárt lassan felváltotta a március. A várost szitáló hóesés lepte el. Javában készültem a tizenharmadikán, vasárnap esedékes ebédre, amit a cár személyi titkárával szerveztünk. A mise után Sándor a szokott módon látogatást tett a Cári Lovas Akadémián. Ezután Mihail bátyjához volt hivatalos, ám valójában együtt készültek az Anyicskov-palotába. Ürügyként meghívtam Mihail gyerekeit korcsolyázni, mintha a cár testvére csak a gyerekeiért jönne hozzánk. Ez alkalomból még új korcsolyákat is vásároltam nekik. Aznap a cobolyprém bundámat viseltem, kék bársonyszoknyával és piros bőrcsizmával. Még sietve ellenőriztem, hogy Miki és György felöltöztek-e rendesen, gyorsan sálat tekertem a kétéves Misa nyaka köré, aki éppen náthás volt, majd megvigasztaltam az akkor ötéves lányomat, Kszenyiját, mert keservesen sírt, amiért ő nem korcsolyázhat a fiúkkal. – De kicsim, te még nem is tudsz korcsolyázni – törölgettem az arcát Mrs. Franklin fagyos pillantásai közepette. Nagyszerű dada volt, de nem bírta elviselni, ha kényeztetem a gyerekeket. Egyszer kijelentette, hogy a gyerekeket hagyni kell sírni, hogy megtanulják, a könnyek nem oldanak meg semmit, mire visszavágtam, hogy az én házamban viszont igen. – Gyertek le, amint bekötöttétek a cipőtöket – instruáltam a két nagyobb fiamat, akik csak lassították a folyamatot azzal, hogy azon versenyeztek, ki készül el előbb. Szása a markazit íróasztalom mögött ülve éppen írt valamit. Mindig jót nevettem rajta, ahogy óriásként kuporgott a kis méretű székemen. Neki is volt saját íróasztala a dolgozószobájában, de nálam mindig melegebb volt, mivel folyamatosan be volt gyújtva a kályha, ellentétben az ő jégverem szobájával. – Indulunk korcsolyázni – emlékeztettem. – Meddig? – kérdezte a tollát rágcsálva.
– Amíg édesapád meg nem érkezik – mondtam, miközben megcsókoltam őszülő szakállát, amit újabban ismét kinövesztett. Harminchét évesen kopaszodni kezdett, így úgy döntött, a szakállal „autentikus orosz” lesz. – Borotválkozz meg – súgtam a fülébe, mert nagyon szúrt a borostája. – Nem – kiabált utánam, miközben lementem az előcsarnokba, hogy megvárjam a fiaimat. Miközben Szofi kibontotta az új korcsolyákat a dobozokból, kilestem az ablakon. A hó továbbra is kitartóan esett. Aggódni kezdtem, hogy a cár csak nem mondja le emiatt a találkozót. Ennél már csak attól féltem jobban, nehogy a cár bejelentése nélkül, egy hét múlva megkapjuk az értesítést a Duma felállításáról. Szása őrjöngött volna a dühtől, és onnantól fogva már semmi sem állíthatta volna meg az apjával való háborúskodást. Miközben Miki és György levágtattak a lépcsőn, és szigorúan rájuk néztem, mivel Szása számtalanszor kérte már, hogy ne úgy közlekedjenek, mint a részeg kozákok, egy távoli zajt hallottunk Szofival. A gyerekek észre se vették, de Szofi nyomban rám pillantott. Néhány másodperccel később Szása kisétált a szalonomból. – Díszsortüzet lőnek, ilyenkor? – kérdezte. Mielőtt még válaszolhattam volna, hallottunk egy második puffanást is, amely már jóval hangosabb volt az előzőnél, és olyan erős, hogy beleremegtek az ablakok. Hallottam, ahogy kitörik az üveg a proszpektre néző szalonteremben. Szása gyorsan elkapta a kezem. – Ne! – suttogtam remegve, amint az ajtóhoz húzott. Amint kinyitotta, láttuk, ahogy a havas távolban fekete füstfelhő gomolyog. – Hozasd a trojkát azonnal! – kiabált Szása Szofira. A fiaink ijedtükben a márványpadlóra ejtették a korcsolyákat. Megpróbáltam rájuk mosolyogni, de a szívem vadul kalapált. A szánunk két lóval nyomban a kapu előtt termett. – A kocsit hozd, te bolond! – kiabált Szása az istállós fiúra. – A trojkát mondtad – súgtam a fülébe. – Valóban? – kérdezett vissza Szása, mire csak bólintottam. – Akkor ma nem korcsolyázunk, Mama? – érdeklődött György fiam, mire csak a fejem ráztam. Miki holtsápadtan állt mellette, mintha tudta volna, amit senki se akart kimondani.
– Isten az égben! – szaladt ki Szása. – Meddig várjak, míg végre teljesítik a parancsomat? – Szása el sem ért az istállóig, a lovas kocsink nagy robajjal máris a kapu előtt termett. – Hozd a kabátját – szóltam Szofinak, mivel a férjem egy szál ingben indult el a hóesésben. Csak bámulta a lovakat, mint aki elfelejtette, hová is indult. – Gyertek! – intettem a fiúknak, miközben átvettem Szofitól Szása kabátját és asztrahán kalapját. Miki megfogta a kezem, György viszont rémülten hátralépett. – Majd én vigyázok rá, menjenek csak, felség – ajánlotta fel Szofi. Így Mikivel Szása után szaladtunk, aki menet közben vette magára a ruháit. – A palotába, gyorsan! – szólt a kocsisnak. Miközben végigszáguldottunk a Katalin-csatorna mellett, Miki reszketve odabújt hozzám. Közelebb vontam magamhoz, a lábunkra terítettem egy szőrmetakarót. Szása pánikba esve kapkodott levegő után. Odakint a rendőrök sorra tartóztatták fel az embereket, akik a vérvörös pocsolyákban próbálták benedvesíteni a ruhájukat. Kissé távolabb egy felborult szán hevert az úton, a megsebesített lovak belei szanaszét loccsantak a lószerszámokon. – Ne nézz oda! – takartam el Miki szemét, aki a nyakát nyújtogatva próbált leskelődni az ablakon. A kocsink nyikorogva állt meg a palota hátsó bejáratánál, ahonnan a füstfelhő gomolygott. Szása feltépte az ajtót, és döbbenten a Preobrazsenszkij-katonákra meredt, akik kétfejű sast ábrázoló, kúpos kalapjukban, holtsápadtan álltak őrt a bajonettjükkel. – A cárevics! – kiáltott az egyik, majd utat engedtek nekünk. Ekkor már tudtam, hogy hatalmas katasztrófa sújtott le ránk. A cári trojka nem messze állt a hátsó kaputól, előtte egy akkora vértócsával, hogy még a csizmámra is jutott belőle. Gyorsan megragadtam Miki karját, majd Szása után siettünk a lépcső felé. Ott találtuk Mihail nagyherceg feleségét, Olgát a fiaikkal együtt, akik eredetileg szintén korcsolyázáshoz készültek. Amint Olga meglátott, zokogva a nyakamba ugrott olyan hévvel, hogy majdnem fellökte Mikit. – Azt mondják, Misa meghalt! Bombatámadás történt! Isten irgalmazzon! A magas, tizenöt éves Szandro fia odalépett Mikihez. – Apám nem halt meg, mert nem ugyanabban a trojkában utazott, szegény
nagypapa viszont… – suttogta a fiam fülébe. Szása felviharzott a véráztatta lépcsősoron. Karon fogtam a síró Mikit és Olgát, és a fiaikkal együtt követtük Szását a házba. A cár dolgozószobája előtt inasok hada térdelt. Mihail vérfoltos nagykabátjában kijött a nyitott ajtón. Valamit a férjem fülébe súgott, mire Szása elkapta a kezem, és a dolgozószoba felé húzott. – Én képtelen vagyok rá – nyöszörgött Olga. Mihail átölelte feleségét, aki úgy tűnt, menten elájul. Engem is a rosszullét környékezett, amikor beléptem a cár dolgozószobájába, ahol alig két hónapja beszélgettem vele. Az elegáns, családi fotókkal díszített, fehér szoba most hemzsegett a hivatalnokoktól, miniszterektől és családtagoktól. Az egyik sarokban megláttam Miechent a nagyhercegnék soraiban. Amint a tekintetünk találkozott, nyomban el is kaptam a fejem, miközben az egybegyűltek utat engedtek a kanapé felé, ahol a cári orvos, dr. Botkin is tartózkodott. Mellette az érsek imádkozott reverendájában, Szása pedig kábultan bámulta a földet. – Menj oda Miechen nénihez – súgtam a síró Miki fiam fülébe. Képtelen voltam a cárról levenni a szemem, bár ahogy közeledtem felé, minden lépésnél össze kellett szednem magam, hogy elviseljem a látványt. Sándor teste a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Egyik szeme kifolyt, a fogai kitörtek, szája üresen tátongott összetört állkapcsa fölött. A sebeiből szivárgó vér hatalmas pocsolyát formált a szőnyegen. Uniformisa cafatokban lógott megcsonkított lábain. Az uralkodók eltávolíthatók… Elvégre mi is halandók vagyunk. Szavait felidézve mélységes bánat fogott el. Hátratántorogtam Miechenhez, aki szorosan ölelte Mikit az oldalán. – Két bomba volt – kezdte sutyorogva –, amit két férfi rejtett el a csatorna hídjánál. Az elsőt elvétették, mert a kozák kíséretet találta el. Sándor kiszállt a hintóból, hogy szemügyre vegye a sérült őreit, Mihail pedig utánarohant, hogy megállítsa, de már késő volt. A második bomba, amint látod, telitalálat volt. – Istenem! Egy szót se többet! – kérleltem Miechent, miközben befogtam Miki fülét. Könnyáztatta arcán láttam, hogy menten
visítani kezd. – Nem fogja túlélni. Készülj fel – zárta le Miechen a mondandóját. Közben Szására néztem, aki az apja halálos ágyától az ablak felé lépett. Az üvegen keresztül is hallani lehetett a varjak károgását, mintha a tragédia hallatára gyűltek volna össze a palota terén. Vlagyimir vasárnapi nyakkendőjében és óraláncos mellényében bátyja mellé lépett és a vállára tette a kezét. Kapkodva suttogott valamit a fülébe, miközben Szása a nyakát nyújtogatta, éppen úgy, ahogy akkor teszi, amikor valami meglepő hírt hall. Ezután a folyosón toporgó nagybátyjára pillantott. – De muszáj! – hallottam Vlagyimir ideges, sürgető szavait. Szása rövid bólintása után Vlagyimir a miniszterek kíséretében kisietett a szobából. A folyosón Konsztantyin nagyherceg járkált fel-alá, hajlott háttal, magába roskadva. Összerezzent, ahogy Vlagyimir egy szó nélkül elsurrant mellette. Hirtelen egy fehér csipkeruhás alak rohant be reszketve a dolgozószobába. A nagyhercegnők elborzadva figyelték, ahogy Jurevszkaja hercegnő a cárra veti magát, és simogatni kezdi férje eltorzult arcát, miközben a fehér ruhája is úszni kezdett a vérben. – Ne, ne! – sírt keservesen. Gondolkodás nélkül félrevontam, összeroskadva a karjaimba zuhant. Mindketten térdepelve álltunk a dolgozószoba véráztatta padlóján. Éreztem a cár feleségének vékony csontjait, miközben egész testében reszketett. – Csendet, kérem – szólalt meg dr. Botkin. Tekintetét a családtagokról a haldokló cárra szegezte. Kikerülve Jekatyerinát és engem, közelebb lépett az ágyhoz. Egy elfojtott hörgés után Sándor jobblétre szenderült. Botkin megtapintotta a pulzusát. – A cár halott – jelentette be könnyes szemmel. Jekatyerina elhallgatott, mint aki már ott sincs. A palota bejáratát közben elbarikádozták a Preobrazsenszkijsereg katonái. A küldönc hírére egyszerre kiáltottak fel: – Isten óvja III. Sándor cárt! A cár dolgozószobájában ekkor mindenki térdre borult, hogy imádkozzon a lelkéért. Az érsek újabb imába fogott.
Miután valaki felemelte a karjaimból az ájult Jekatyerinát, felálltam és odaléptem a férjemhez. Szása töprengve nézett rám, ám egy pillanatig úgy éreztem, mintha halványan elmosolyodott volna. Közben Vlagyimir a rendőrfőnökkel az oldalán visszatért a szobába. – Van cári felségednek parancsa számomra? – szólalt meg a férfi. Egy ideig nem értettem, miért beszél a halott cárhoz, ám néhány pillanattal később rájöttem, hogy Szásához intézte a kérdést. A szerencsétlen rendőrfőnök teljesen összetört, hogy az ő felügyelete alatt gyilkolták meg az uralkodót. Ahogy elnéztem a válla felett, láttam, hogy Konsztantyin időközben eltűnt a folyosóról. Azt gondoltam, Szása parancsa az lesz, hogy azonnal tartóztassák le a nagybátyját, ám ehelyett csak annyit mondott: – A rendőrségre ezentúl semmi szükség. Futni hagytátok a merénylőket, mint a kóbor kutyákat. Ki vagytok rúgva! A feladataitokat ezentúl a katonaság veszi át. Azt akarom, hogy végezzék ki apám gyilkosait. Méghozzá azonnal! – Szása ezután Vlagyimirre nézett. Többet egy pillantásra se méltatta a rendőrfőnököt, aki a bokájáig meghajolt. – Hívd össze a kabinetet! Egy órán belül látni akarom őket. És szólj az érseknek, hogy készítse elő a hűségeskü szertartását a Szent Györgyteremben. Azt akarom, hogy mindenki jelen legyen. Küldj papokat a sereg eskütételéhez is! – Ahogy parancsolod, cári felség! – szólt Vlagyimir konspiráló pillantással. – Megtalálom! – suttogta utána bátyja fülébe. – Megtalálom, és egyenesen ide hozom, neked. – Úgy legyen! – morogta Szása. – Ha kell, forgasd fel az egész palotát! Szása megragadta a kezem, mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mivel bízta meg Vlagyimirt. A férjem egy szempillantás alatt minden várakozást felülmúlt. Miközben végigsiettünk a Jordánlépcsőn, emelt fővel, szálegyenes tartással vonult. Útközben még csak rá se nézett a földre borult cselédekre és inasokra. Nyoma se volt többé cammogásának és ügyetlen kézmozdulatainak, és a fejét sem húzta be zavarában a rövid nyakába. Szása, a Tulok innentől fogva III. Sándor cár volt, minden orosz uralkodója. É
És ami még meglepőbb volt, hogy a cárinája én magam lettem.
3. rész
1881-1894
A muzsik cár
Azok a skarlátvörös virágok, melyek úgy elbűvöltek… – Konsztantyin Konsztantyinovics nagyherceg
Tizennyolcadik fejezet
– A mise után homlokon kellett csókolnunk, naponta kétszer, hét teljes napon át. Szörnyű volt! – fakadtam ki Alixnek. – A balzsamozók megtettek minden tőlük telhetőt, de a sérüléseket így sem tudták elfedni. És az a szag… – ecseteltem megborzongva. – A harmadik napon már akkor is az orromban volt, mielőtt még beléptem volna a kápolnába. Ez volt az első alkalom, hogy találkozhattam a nővéremmel a tragédia után. Ő volt az egyetlen, akivel igazán őszinte lehettem. Bertie-vel a cár temetésére érkeztek, Viktória királynő pánikszerű figyelmeztetése ellenére, mely szerint Oroszország most már az orgyilkosok tanyája, akik egész nap csak az uralkodókra vadásznak. A Szent Péter és Pál székesegyházban tartott temetésen Alix már nem látta olyan állapotban az apósomat, ahogy még én. – El se tudom képzelni… – hüledezett a szavaim hallatán. – Micsoda barbár módszer! – És most még ez is – mutattam a gatcsinai palota göcsörtös padlózatára, amely harminc mérföldnyire épült a várostól. – Gyakorlatilag olyan, mint egy barakk, magas falakkal és vaskapukkal. – Szomorúan néztem végig a személyes holmijaimon, amelyek még dobozokban sorakoztak a lakosztályomban. Még az Arzenál-termet is rácsok veszik körbe, hogy biztonságban legyünk, ha megtámadnak. Én szerettem volna az Anyicskovban maradni, vagy átköltözni a Téli Palotába, de a biztonsági szolgálat azt javasolta, jobb, ha elhagyjuk a fővárost. Szása is elhalasztotta a megkoronázásunkat. Még ő sem tudja megmondani, mikor térhetünk haza. Ezután gondolkodás nélkül kivettem egy cigarettát az ezüsttartómból, és remegő kézzel rágyújtottam. Alix csodálkozva bámult rám. – Nem akar szűnni a kézremegésem. Az orvosok szerint idegi rendellenesség. Most már alig alszom és alig eszem. – Bizony, nem vagy túl jó bőrben – ráncolta Alix a szemöldökét. – És ezt mikor kezdted?
Most vettem csak észre, hogy azért bámul rám így, mert dohányzom. – Miechen mutatta meg. Manapság már minden európai hercegnő dohányzik. – Angliában nem. Minnie, ez nem tesz jót neked. – De nyugtatja az idegeimet – vágtam rá türelmetlenül. – Azt hittem, elmondod a költözésről a véleményed. Alix összevont ajkakkal nézte, ahogy belélegzem a füstöt. – Ha Szása is úgy gondolja, hogy a legjobb, ha egy időre itt maradtok, akkor tégy is így. Szerintem nem is olyan rossz – tette hozzá meggyőzően. – Csak ki kell festeni, és feltenni néhány képet a falra. – Kérlek, hagyd ezt! – pöcköltem le a hamut a csészealjba. – Ez nem is erőd, hanem koporsó. Ilyen erővel akár élve is eltemethettek volna. – Éreztem magamon azt a tehetetlen dühöt, ami abban a pillanatban fogott el, hogy rájöttem, Sándor halála miatt most már állandó terrorban kell élnünk. – Amióta Nagy Péter Moszkvából Szentpétervárra költözött, egy cár sem hagyta el a fővárost. Megértem, hogy a robbantás óta fokozott intézkedésekre van szükség, de mégis, mi a cári család vagyunk. Kozák katonai kíséret nélkül egy tapodtat se tehetünk. A titkosszolgálat minden mozdulatunkat lesi. Szása egyszer azt mondta, ha meghátrálunk, onnantól fogva örökre menekülni fogunk. Mégis mi ez most, ha nem menekülés a szörnyetegek elől? – De letartóztatták őket, nem? – De – fújtam ki mérgesen a füstöt. – Egy nő is volt közöttük. Ő szervezte meg az egészet egy sajtboltból. A csatornánál is jelen volt, ő adott jelet a többieknek egy kendővel, amikor Sándor hintója közeledett. Már mind a négy elkövetőt kivégezték. Felakasztották őket. – Úristen – fonta össze Alix a kezét az ölében. Miután elnyomtam a csikket, szívesen elszívtam volna még egy cigarettát, de Alix úgyis csak leszidott volna. – Mint ahogy te is mondtad, itt kell boldogulnunk, amíg vissza nem térhetünk a városba. Szásának megvan a maga dolga. Jelenleg ő irányítja a kabinetet, felügyeli a hivatalokat és a sereget, és kormányozza az egész birodalmat. Ezt Gatcsinából nehezen teheti meg.
Hirtelen rám tört a zokogás. Alix ijedten felpattant, miközben a számhoz szorítottam a kezem. Pedig megfogadtam, hogy nem sírok többet, mivel ahogy Mrs. Franklin is mondja, a könnyek nem oldanak meg semmit, de abban a pillanatban sírni volt kedvem a sok igazságtalanság és a cár brutális meggyilkolása miatt, aki felszabadította a jobbágyságot, és csakis az ország javát szolgálta. – Ó, Minnie! – ölelt át Alix. – Sosem tudhatjuk, hogy Isten miért állít minket próbatételek elé. De itt van neked Szása, aki megvéd. – Szása is nagyon megváltozott – suttogtam halkan. – Persze, hogy megváltozott, hiszen elveszítette az apját. – Nem, többről van szó… Elégette a kiáltványt. – Miféle kiáltványt? – érdeklődött Alix csodálkozva. – Ami az alkotmányt hirdette. Sándor jogokkal akarta felruházni a nemzetgyűlést – gyóntam meg Alixnek a hatalmas titkomat, ami még az apósom halálánál is jobban nyomasztott. – Vlagyimir tudott erről. Megtalálták az iratot az apjuk íróasztalában. Vlagyimir átkutatta a cár dolgozószobáját, de az egyik fiókot zárva találta. Az egyik inas elárulta neki, hogy a kulcsát Jekatyerina őrzi. Vlagyimir megfenyegette a hercegnőt, hogy ha nem adja át neki a fiók kulcsát, a gyerekeivel együtt kidobja az utcára koldulni. Alix szó nélkül, sápadozva hallgatott. – Így Jekatyarina átadta a kulcsot, Szása pedig cserébe éves juttatást ígért neki, feltéve, ha külföldre költözik. Vlagyimir elhozta a kiáltványt, és elégette a kandallóban. Sándor halálának másnapján hirdették volna ki az udvarban… Ez volt az apja utolsó kívánsága, Szása mégis a földbe tiporta – folytattam elkeseredetten. – Sándor mindent el akart mondani neki, de erre már sosem került sor. A kiáltványról szóló körleveleket elkobozták. Szása kijelentette, hogy az Ohrana minden publikációt lefoglal, mert Oroszország nem méltó a bizalmunkra. – Ezt csakis az országért teszi – vigasztalt Alix. – És a gyermekeitek jövőjéért. – Szása is ezt hangoztatja, na de milyen jövő vár így rájuk? ø Szásának Szentpéterváron kellett maradnia, mivel az udvari apparátus Gatcsinában kapott helyet, a birodalmi viszont nem, így
telegráfon keresztül tartottuk a kapcsolatot, amit az új lakhelyünkre hozatott. Arra számítottam, hogy nagyon fog hiányozni, de eleinte egyedül is megvoltam. Az évek során az iránta érzett szerelmem csak fokozódott nyers modora és antiszociális viselkedése ellenére is. Visszahúzódó természetét a neveltetésének tudtam be, mivel a cári seregbe szánták, nem cárevicsnek. Bár igaz, hogy Vlagyimir fivére is ugyanabban a neveltetésben részesült, és ami a társasági életét illeti, tökéletesen kiegészítette Miechent. Azonban Szása tette, hogy az apja utolsó tervét is sutba dobta, komoly kétségeket ébresztett bennem. Újabban azt kezdtem érezni, mintha a férjem még mindig idegen lenne, annak ellenére, hogy Alix folyton csak azt szajkózta, hogy Szása láthatóan imád engem, és mindent csak a biztonságunk és az ország egysége érdekében tesz. Amint Alix és Bertie visszautaztak Angliába, és egyedül maradtam a gyerekekkel és a cselédek hadával, akiknek a nevét még meg se tudtam jegyezni, elkezdtem hiányolni Szását. A meghitt pillanatok és a nyers nevetése a csípős megjegyzéseimen mind hiányoztak, hiszen ő jelentette számomra a horgonyt az új életünkben, amit cárként és cárnéként éltünk. Hogy enyhítsek bánatomon, elhatároztam, hogy megtanulom a közel négyszáz közintézmény, köztük kórházak, otthonok, árvaházak és menhelyek nevét, amelyeket cárinaként patronálnom kell. Továbbra is foglalkoztam a Vöröskeresztben végzett munkámmal és a nők továbbképzésével, amelyhez egy cári alapítványt is létrehoztam. Hivatalos patrónusa lettem a Nagy Katalin alapította Szmolnij Nemeslányok Intézetének, személyes vagyonom egy részét pedig állatvédelemre fordítottam, ami mindig is kedves volt számomra. Apósom uralkodása alatti intézkedéseit sosem felejtettem el. Igaz, a kiáltványa sosem látott napvilágot, de elhatároztam, hogy az emlékére annyit teszek az emberekért, amennyit csak tudok, még akkor is, ha a feladat végeláthatatlannak tűnt, hiszen mindig több volt az éhes száj, mint amennyit etetni tudtam. Idővel a gyerekeim nagyon megszerették a boltíves játszóházukat, saját íróasztalukkal, billiárdasztallal és hintával, amit
Szása saját kezűleg szerelt fel. Sokat bújócskáztak a Kínai Galéria jádeszobrai és porcelánurnái között rohangálva, amelyek tudtam, ha összetörnek, pótolhatatlanok. A kisebb gyerekeim sosem kérdezték, miért élünk most távol az otthonunktól. Ők boldogan eljátszottak a kertben és tanultak a szobáikban, Miki azonban érzékenyebben reagált a változásra. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy reszketve ácsorog az ágyam mellett. Először megijedtem, hogy lázas, de aztán ahogy átöleltem, a fülembe súgta, hogy hallja, ahogy odakint ugat a kutya. – Melyik kutya, drágám? – kérdeztem tőle. A palotában több kutyánk is volt, de jelenleg csak Szása vadászkutyái laktak velünk, azok is kennelbe zárva. Imádott Beautym matuzsálemként halt meg, tizenhat évesen. Miki velem együtt siratta, mert ő is nagyon szereti az állatokat. A Katalin-palota állattemetőjébe helyeztük örök nyugalomra Milord mellé. Miki megígértette velem, hogy fejfát is készíttetünk neki. – Pál kutyájának szelleme – mondta rémült tekintettel. Egy pillanatig nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy Gatcsinában fojtották meg I. Pál cárt, és a legenda szerint olyan sokáig vonyított utána a kutyája, hogy végül azzal is végeztek. – Dehogy, kisfiam – húztam magam mellé az ágyba. – Csak képzelődsz, szellemek nem léteznek, csak a szél zúgását hallod. – De a cselédek azt mondják, hogy itt vannak szellemek – mondta szomorúan. Tizenhárom éves volt már. Vékony, magas, nyakigláb, de még mindig nagyon hiszékeny. – Akkor hogyan leckéztessük meg a szellemeket? Szerinted egy új kiskutya megteszi? - simogattam meg a haját. – Orosz agár is lehet? – kérdezte ragyogó arccal, mivel ez volt a legfőbb vágya, de Szása eddig nem engedte, mondván, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen értékes kutyát tartson, úgysem tudná megfelelően gondozni. – Igen – öleltem át vigasztalón. Másnap érdeklődtem egy tenyésztőnél. Egy hét múlva már ott is volt egy fehér szőrű kutyakölyök. Miki elmondhatatlanul boldog volt. Junónak nevezte el, és mindenhová magával cipelte. Türelmesen tanítgatta, és leszidta, valahányszor a szőnyegre
piszkított. Hamarosan Györggyel és Misával együtt bevonták a kutyát a játékaikba, takarót szíjaztak rá, és lovagoltak rajta. Arra is meg akarták tanítani, hogy ne üldözze a kertünkbe tévedt nyulakat, de néhányat így is elkapott. Miközben vacsorára megettük a zsákmányt, elmagyaráztam nekik, hogy Juno vadászkutya, és a vérében van, hogy üldözi a vadat. Az első húsvétunk cárként és cárnéként békésen zajlott le. Mivel Sándor halála után nem sokkal került rá sor, Szása a gyászidőre hivatkozva betiltott minden ünnepséget, és Gatcsinába sem jött el hozzánk. Csak hetekkel később látogatott haza fáradtan és elgyötörten. Ekkor vettem észre, hogy mennyire megváltozott. Szakálla hatalmas lett, buggyos nadrágját a kopott csizmájába tűrte, bő ingében és formátlan kabátjában még a nyilvánosság előtt is fütyült a külsejére. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem öltözködik cárhoz méltóan, azt felelte, hogy mert neki így kényelmes, és különben is, mivel ő a cár, úgy jár-kel, ahogy csak akar. – Egyébként az emberek szeretik ezt – fűzte hozzá mosolyogva. – Muzsik cárnak neveznek, és azt mondogatják, apácskánk úgy néz ki, mint egy jobbágy. Olyannak látnak, mintha egy lennék közülük, és ez is volt a célom. Szása ezután berontott a gyerekekhez. Hatalmas nevetés kísérte, amikor Juno felugrott az ölébe. Miki falfehéren szaladt oda, hogy visszatartsa. – Nem engedelmeskedtél nekem, Mánya. Megbeszéltük, hogy orosz agár nem lesz a házban – mondta szemrehányóan. – De kellett egy házi kedvenc! Különben is, ha itt lettél volna, megbeszélhettük volna. Már épp készültem a további ellenérvekkel, mivel Miki apja rosszallását hallván kis híján sírva fakadt, de Szása végül csak ravaszul elvigyorodott. – Azt kétlem – mondta –, de mivel nem tartottunk húsvétot, rendeltem egy különleges ajándékot neked. A húsvéti ünnepekre festett főtt tojás volt a klasszikus ajándék, ám hónapokkal később, amikor egyik reggel megérkezett a csomag, Szása kíváncsian figyelt mögöttem, miközben kinyitottam a papírokba csomagolt, gyönyörű zománctojást.
– Ez elbűvölő! – mondtam elismerően, holott semmiféle díszítés nem volt rajta. Gondoltam, csak egy egyszerű másolat lehet. – Fabergével csináltattam – mosolygott Szása, miközben levette a tojás felső részét. A belsejében, a legnagyobb ámulatomra, egy arany tojássárgája ragyogott, amin egy rubinszemű, arany tyúk kotlott. – Ez olyan, mint a matrjoska baba! – kiáltottam meglepetten. – Még annál is jobb! – nevetett Szása. – Nyisd csak fel a tyúkot! A tyúk a belsejében egy különös gonddal megmunkált, apró gyémántkoronát rejtett, amely élethű másolata volt a mi koronánknak. Miután az ujjam hegyével a koronát is felnyitottam, György, Miki, Misa és Kszenyija is körénk gyűltek, hogy megcsodálják a benne rejlő apró, kámeákkal kirakott, miniatűr, festett Gatcsinát. – Ez maga a mennyország – mondtam könnybe lábadt szemmel, óvatosan a tenyeremben tartva az apró kütyüt, mintha egy élő madárfióka lenne. – Az én Mányám a mennyországom – dörmögte Szása kedvesen. A különleges tojás a műgyűjteményeket tartalmazó vitrinbe került. A családtagok közül annyian megcsodálták, hogy Fabergé hamarosan nem győzött eleget tenni a további megrendeléseknek. A kézzel festett tojás később húsvéti tradíciónkká vált. Rendkívül drága volt, és egy évbe is beletelt, mire a művész elkészítette. Ezt az ajándékot azután senki sem múlta felül, mert senki sem mert annyi pénzt rákölteni, mint a férjem. Még Miechen sem merészelt hasonlót venni. Egyébként Szása többi ajándéka is rendkívül pazar volt. Sorra lepett meg a rubintokkal, zafírral és cseresznye nagyságú gyöngyökkel kirakott ékszerekkel, melyeket rózsaszín gyémánttal fehér aranyba foglaltatott. – Tetszik az új smaragd, drága Mányám? – suttogta, miközben hozzám nyomta a hatalmas testét, amitől nyomban nyikorogni kezdett az ágy. – A következő fogadáson ezt vedd fel! – biztatott nevetve. – Itt?! Ebben a vártömlöcben? Melletted, aki úgy jelensz meg, mint egy jobbágy? Nem kellene inkább fejkendőt és kötényt viselnem?
– Nem fogunk örökké itt élni – mondta fintorogva. – És mikor ér véget ez az örökkévalóság? – vetettem fel a párnámat igazgatva. – Már hat hónapja itt vagyunk. Nyakunkon az ünnepek. Mégis, mihez kezdünk itt? Talán vonattal érkezzenek a vendégeink? Természetesen ezt viccnek szántam, de Szásával nem mindig lehetett viccelni. – Miért is ne? – vágott vissza. – Rendezd be a palotát új bútorokkal, a kedved szerint. Szervezz egy gálát, és hívj vendégeket. Jöjjenek csak oda, ahol épp mi vagyunk! – Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem hüledezve. – Igen – mondta flegmán, majd hatalmas karját a derekamra fonta, és beleszagolt a nyakamba. – Az én Mányám francia parfümtől illatozik. Legszívesebben beleharapnék. – Pedig utálsz mindent, ami francia – mondtam neki, miközben a kezem a mellkasára tettem. – Nem lehetnek francia festmények a falon, csakis orosz művészek alkotásai. Az asztalnál nem beszélhetünk franciául, csak oroszul. Szegény gyerekeinket is folyton ezzel gyötröd. – Mert meg kell szokniuk, hogy oroszok. Ebben semmi szégyellnivaló nincs – dörmögte sértetten. – Persze, hogy nincs – simogattam meg a szakállát, miközben mélyen belenéztem a szürkéskék szemébe, amely ugyanolyan árnyalatú volt, mint az apjáé, mégis egész más fényű. Szása sosem érzékenyült el az apja halála miatt. De tudtam, hogy mindent csakis azért tesz, hogy megóvjon minket. – Szeretnék visszaköltözni az Anyicskovba. Hiányzik az otthonunk és a szentpétervári életünk. Olyan boldogok voltunk ott! – vetettem fel neki. – Miért, itt nem vagy boldog? – kérdezte ijedtséggel a szemében. – Melletted mindig boldog vagyok, de alig vagy itt. – Az Ohrana beszámolója szerint a lázadók vagy megszöktek, vagy már börtönben rohadnak. – Akkor most már biztonságban vagyunk? Hazamehetünk? – Sosem vagyunk biztonságban, de hogy mondhatnék neked nemet? Újra megnyitjuk az Anyicskov-palotát, és a jövő évi
ünnepeket már ott töltjük, rendben? – Örömömben Szására vetettem magam, és összevissza csókolni kezdtem, miközben halkan felnevetett. – Ám először adnod kell valamit cserébe, kedves Mányám – mondta a combom simogatva a hálóingem alatt. – Csak ennyi? – kérdeztem suttogva. – Ilyen könnyű kielégíteni a mi muzsik cárunk igényeit? – A cár igényei sosincsenek teljesen kielégítve, de jelenleg ennyi is elég. Aznap éjjel, a boltíves hálószobánk derengő félhomályában megfogant az utolsó gyermekünk.
A
Tizenkilencedik fejezet
terhességem és más elfoglaltságaim ellenére nekiláttam a gatcsinai palota felújításának. A rákövetkező év szeptemberében, házavató gyanánt, fergeteges bált rendeztem. Az új termek a Krím félszigetről hozatott, melegházi virágokból összeállított dekorációt kaptak. A díszes vendégsereg magánvasúton érkezett hozzánk Szentpétervárról. – Minnie, drágám, milyen fitt vagy! Pedig csak a minap hoztad világra Olga lányodat – udvarolt Miechen, miközben végigmért a pink selyemruhámban. Divatos, négyszögletes nyakkivágásom volt, a fodros szoknyámhoz mályvaszínű fardagályt varrattam, a hajam pedig gyémánt és smaragd pillangó formájú csatokkal díszítettem. A szokott módján Miechen is fantasztikusan festett francia fekete selyemruhájában. Ő januárban szülte meg negyedik gyermekét, egyetlen lányát, Elenát, amely következtében, amúgy sem vékony alkata csak tovább terebélyesedett, de ezt persze a szokásos tartásával, büszkén viselte. – Olga három hónapja született – emlékeztettem rá –, és egyébként sem híztam sokat. Ő is vékony csontú, akárcsak én – tettem hozzá nevetve. – Bár az arcát az apjától örökölte. – Igazi csodát műveltél ezzel az ódon hellyel! – méregette Miechen az I. Pál gyűjteményéből származó faliszőnyegeket, melyeket külön erre az alkalomra hozattam ki a raktárból. – Azt gondoltam, itt megöl az unalom. – Végül is ez is egy rezidencia. Sándor a vadászatok alkalmával járt ide. Idővel megszerettem. – És te is jársz vadászni? – kérdezte döbbenten. – Azt hittem, Isten minden teremtményét szereted. Hiszen még az állatvédelmet is támogatod. – De te is tudod, Miechen, hogy a vadászat egészen más. Igen, megtanultam lőni. Legtöbbször foglyot és fajdot lövök, de horgászni is szeretek. Az Ezüst-tavunkban csodálatos pisztrángok vannak. A gyerekek is szeretik; szabadon szaladgálhatnak a hatalmas birtokon. – Milyen kiváló Hausfrau lettél, Minnie! – nevetett Miechen. – Téged hallgatva azt gondolná az ember, egyáltalán nem is hiányolod
Szentpétervárt. Miechen megjegyzéséből kihallottam az élét. Azért nem voltam annyira elzárva a külvilágtól, hogy ne tudjak a csillogó fogadásairól a folyamatosan bővülő palotájukban, amely a távollétemben valóságos szórakoztatóközponttá nőtte ki magát. Vlagyimir jól járt Szása előmenetelével, mivel a férjem mindig is jó kapcsolatot ápolt az öccsével, Miechen pedig learatta ennek gyümölcsét. Elvégre, ha nincs ott egy cárina, aki köré az emberek odagyűlhetnek, akkor nyilván őt fogják választani. – Az ünnepekre már visszatérünk Szentpétervárra – fogtam karon Miechent. Hosszú kesztyűjén halomra sorakoztak a nehéz gyémánt karkötők. – Ilyen hamar? – kérdezte. Döbbenetében még meg is állt egy percre. – Szása azt mondja, Szentpétervár most már biztonságos. Eltávolította a nihilistákat, így újra a fővárosban élhetünk, legalábbis egy ideig. A Téli Palotát csak állami eseményekre fogjuk használni, nem ott fogunk lakni. – Szása valóban kimutatta a foga fehérét. Aki ellenállt neki, azt letartóztatta az Ohrana, vagy bitófán végezte, esetleg Szibériában, ahonnan senki se tér vissza. – Miechen mindezt olyan hangon ecsetelte, amit akkor használ, ha tudja, hogy az általa szállított információk felzaklatnak. – Úgy hallottuk, a radikális nézeteket valló egyetemeket megbírságolják vagy bezárják. Úgy tartják, a muzsik cár egy despota. – Valóban? – kérdeztem szándékosan nyugodt hangon. – És mégis, ki tartja úgy? – Ó, csak a szokásos szakadt értelmiségi társaság és az újságírók – vágta rá könnyedén, miközben megállt, hogy szemügyre vegyen egy régi trónt, amit az alagsorból szedettem elő, hogy újraaranyoztassam. – Ez antik? Szép! Sokan inkább külföldre költöznek – folytatta monológját –, mert Oroszországban a szólásszabadság nem biztosított. – Milyen kár! – mosolyogtam magamban, miközben Miechen egy miniatűr óra láttán csak a szemét meregette. Az ékszer egykoron Nagy Péter tulajdona volt; most egy üveges vitrinben őrzöm. – Azt
bizonyára nem tudják, hogy a muzsik cárjuk támogatja az orosz művészek kiállításait, és súlyos összegeket költ az ipari fejlesztésekre, hiszen, mint ahogy te is tudod, ezen a téren messze elmaradnak Európától. – Tudom – pillantott rám mulatságosan. – Azok a parasztokat és utcai piacokat ábrázoló képek most mind az Ermitázs falain lógnak. Az ember kíváncsian várja, Szása mit talál ki legközelebb. Reméljük, hogy nem… Ah, de nem akarlak megijeszteni. – Megijeszteni? Mivel? – bámultam rá kérdőn. – A nihilisták közül van, aki még életben van. Bár a cár intézkedéseinek hatására most meghúzzák magukat, attól még veszélyt jelentenek. Igaz, a szórólapjaik megfogyatkoztak, de azért még fellelhetőek, ha az ember keresi őket. – Miért, te keresed őket? – kérdeztem számonkérőn, amit nem is akartam palástolni. – Én?! Dehogy! De az ember hall dolgokat… Persze csak ha Szentpéterváron él. Amint a kivilágított terembe értünk, elengedtem Miechen karját. A vendégek körbeálltak, hogy üdvözöljenek. – Akkor épp itt az ideje, hogy visszatérjünk – vetettem oda Miechennek. – A cár és a cárina hallani akarja, amit az alattvalóik beszélnek. ø Határtalan örömmel költöztem vissza Szentpétervárra. A cselédekkel nyomban letöröltettem minden port, kinyittattam minden ablakot és felsikáltattam a padlót. Az Anyicskov belülről semmit sem változott, kívül viszont egy teljes blokk megrongálódott az új, magas fal és a föld alatti menekülőút kiépítése során. A gyerekek sajnálták, hogy elköltözünk Gatcsinából, ahol szabadon játszhattak a körbezárt fellegvárban, ám hamarosan jókedvre derítettem őket azzal, hogy meghívtam hozzájuk a Mihajlovics-unokatestvéreiket. Mulatságos volt látnom, ahogy a hétéves Kszenyija mindenhová követi a jóképű, kilenc évvel idősebb Szandrót, aki Miki legjobb barátja volt. Vékony testalkatával és sötétkék szemével Szandro elegáns fiatalemberré cseperedett. Gyakran bókolt Kszenyijának, hogy milyen csinos, miközben a lányom ámulattal nézett fel rá.
A gyerekeimnek jót tett a sok korukbeli játszópajtás, nekem pedig jót tett a társasági élet – már alig vártam, hogy újra vacsorákra, operába, balettra és színházba járhassak, hogy cárnéként is bemutatkozhassam a nyilvánosságnak, és bátran szembenézzek a sosem szűnő, elégedetlenkedő szóbeszédekkel, melyek Szása szigorú intézkedései miatt keltek szárnyra. Szása autokrata nézete egyértelműen visszatükrözte Pobendonoszcev hosszú évekig tartó tanítását. A férjem egyáltalán nem volt olyan liberális cár, mint az apja. Ám egyszer csak mindannyiunkat meglepett. ø Egy idő után vissza kellett térnünk Gatcsinába, mert Szása Moszkvába utazott, hogy előkészítse a koronázási szertartást, amely egy több évszázados múltra visszatekintő, kimerítően részletes tradíciót foglalt magába. Szása csaknem két évig halogatta az eseményt, mondván, hogy fárasztó, költséges és egyébként sincs semmi értelme, ám én emlékeztettem arra, hogy hiába szereti, ha muzsik cárnak titulálják, egy cárt akkor is meg kell koronázni. Miután egy kora reggelen segítettem neki előkészíteni a hivatalos utazását, kijelentette, hogy teljesen kimerült, majd ledőlt szundítani a dolgozószobájában lévő szakadt kerevetre. Nem engedte, hogy kicseréltessem a bútorait, miközben Olga fogzásával és Miki új tanulmányaival voltam elfoglalva. Cárevicsként a legnagyobb fiamnak új tanítókra volt szüksége, ami nagy felháborodást keltett a testvéreiben, amiért többet már nem tanulhattak együtt. – Miért nem tanulhatok együtt Mikivel? – panaszkodott György fiam. A gyerekeim közül ő volt a legelevenebb. Gyenge tüdeje ellenére ő rosszalkodott a legtöbbet. Tökéletesen tudta utánozni a legtöbb tanítóját, mellyel a könnyekig nevettette testvéreit, miközben sorra ásta alá tanárai tekintélyét. – Mert Miki a trónörökös – feleltem neki. – Te továbbra is Heath mesterrel folytatod a tanulmányaidat. – Heath, Heath! – ismételte Popka, György zöldpapagája, akit tiltásunk ellenére Vlagyimir bácsikájától kapott ajándékba. A tanulékony madár persze elleste a fiam tiszteletlenségeit. Egyik délután arra lettem figyelmes, hogy Heath mester a kopasz fejét É
fogva menekül ki a tanteremből. Észre se vettem, hogy parókát hord, egészen addig, amíg meg nem láttam a papagájunk karmai között. – Miért pont ő a trónörökös? Ez nem igazság! – fintorgott György. – Azért, mert ő az elsőszülött fiú – magyarázta neki Kszenyija, ölében egy könyvet lapozgatva. Imádott olvasni; kis kezeiben folyton könyvet szorongatott. – Ne nyavajogj már, György! Miki nélkül sokkal viccesebb lesz minden, mert ő mindig olyan komoly. – Kszenyija! Nem szép dolog ilyen mondani! – korholtam a lányom. – Miki azért komoly, mert… – Mert sok mindent kell még megtanulnia – szajkózta György a szokott mondatom, élethűen utánozva a hanglejtésem, amin Misa hatalmasat nevetett. – Tudjuk, Mama, ezt mindig elmondod. – Szóval akkor mégiscsak figyeltek rám! Most pedig tessék befejezni a leckét! Hiába gúnyoljátok Heath mestert, akkor is vele fogtok tanulni. Ha nem, akkor ma nincs vacsora! György grimaszolva vánszorgott az íróasztalhoz. Akárcsak az apja, sosem volt szorgalmas. Amint kiléptem tőlük, Tánya elkapott a folyosón. – Minnie – szólt röviden, mivel azt kértem, hogy a palota falain belül a keresztnevemen szólítsanak. – Vlagyimir nagyherceg megérkezett a feleségével. Bekísértem őket a szalonba. – Most? De hát meg se beszéltük. Szása is éppen pihen. – Tánya arckifejezése láttán rám tört a pánik. Reméltem, hogy nem egy újabb katasztrófa történt. – Azt nem mondták, hogy miért, de a nagyherceg elég lehangoltnak tűnt. Végigsimítottam a kócos kontyomon. Otthoni ruhában voltam, nem álltam készen arra, hogy vendégeket fogadjak, de tudtam, hogy Vlagyimir hamar felbőszül, ha megváratják, így a pongyolámban indultam le a lépcsőn. Még mielőtt üdvözölhettem volna őket, rám förmedt. – Te tudtál erről? – Mellette cobolybundájában Miechen bámult rám. – Miről? – Arról, amit Szása tett velünk – fújtatott dühösen. – Nem – feleltem, miközben már én is kimutattam ellenszenvemet. Azt nem bántam, ha a sógorom ugyanolyan
közvetlen maradt velem, mint azelőtt, de ez már végképp nagy tiszteletlenség volt a részéről. – Igazat mond – szólt közbe Miechen, mintha ott se lennék. – Szása sosem avatja be semmibe, mert úgy gondolja, nem kell tudnia róla. Ennek hallatán még dühösebb lettem. – Szása megkurtította a juttatásunkat – kapott elő Vlagyimir egy gyűrött cetlit a kabátzsebéből. Az arca most már nem csak a túl sok italtól volt vörös. – Őfelsége, a cár határozata értelmében, az alábbi intézkedéseket… – Muszáj ezt? – vágtam közbe, mire Vlagyimir összegyűrte a papírt, és a földre hajította. – Megcsorbítottak minket! – szólt Miechen háborogva, miközben döbbenten bámultam az összegyűrt papírgalacsint. – Ebben az áll, hogy már csak a nagyherceg és nagyhercegné címet viseljük a cári felség helyett. Ennek megfelelően a jövedelmünk is csökkent. Az irat tartalmazza, hogy a cári család sarja mostantól fogva csakis ortodox hitű házastársat választhat. A házasság az uralkodó engedélye nélkül érvénytelen. Ez a lényege a dolognak – tette hozzá fagyos mosollyal –, de ha szeretnéd, Minnie, olvasd el magad, ott hever a lábad előtt. Dölyfös stílusa rendkívül feldühített, ám még válaszolni sem tudtam, Szása máris berontott az ajtón. – Az előtted álló hölgy a cárina! – fakadt ki határozottan, mire Vlagyimir indulatosan felé közeledett. – Hogy merészelted ezt megtenni? – kérte számon bátyját. – Ne játszd el velem a cárt, öcsém! Így is évi húszezret fogsz kapni, ami messze több, mint a nagybátyáinké. Könnyedén csökkenthetném akár ötezerre is. – Konsztantyin nem fog beleegyezni, mint ahogy mi sem. Én egy cár fia vagyok, nem érem be holmi alamizsnával. Talán hagyjam el a feleségem, a négy gyerekkel együtt, csak mert más hitet vall, mint mi? – Vagy elfogadod, vagy hagyd el Oroszországot. A házasságod apánk hozzájárulásával köttetett. Ez a te szerencséd.
Ekkor már attól féltem, hogy Vlagyimir agyvérzést kap. Arca vérvörös lett, szája megremegett. Azon imádkoztam, hogy a szavakat, amiket formált, inkább ne is mondja ki. – Most már eleget hallottam! – mondta acsarkodva, majd kirohant a teremből. Miechen persze nyomban utánaeredt. Próbáltam elkapni a tekintetét, hogy kimutassam, nemcsak hogy nem tudtam a dologról, de együtt is érzek vele. Megkapaszkodtam a legközelebbi szék támlájában, miközben véletlenül rátapostam az összegyűrt papírra. – Túl sokat képzelnek magukról – szögezte le Szása. – Egy cárnak mindig a saját családjától kell a leginkább óvakodnia. Nézd meg, mit műveltek a nagybátyáim az apámmal. Minden szabályt megszegtek. Azt tették, amihez kedvük szottyant, vagyonokat költöttek el, ami egész Oroszországnak is elég lett volna, de ők még ezzel sem elégedtek meg. – Szása – kezdtem, miközben éreztem, hogy le kell ülnöm. – Ő a testvéred. Csak a pénz miatt azt akarod, hogy az ellenségünk legyen? – Szerinted ez nem számít semmit? – nézett mélyen a szemembe. – Csak a megkoronázásunk költségéből elláthatnánk az egész haditengerészetet. De a moszkvaiak ragaszkodnak a szertartáshoz. Az államkincstáram már minden adót kivetett, amit csak lehet, hogy finanszírozhassam a család gyémánt-, bor-és sülthús-igényeit. Szaporodnak, mint a nyulak, és mind cári felség akar lenni, hogy degeszre zabálhassák magukat. Fizetnem kell a palotáinkat, a jachtokat, a vonatokat, a múzeumokat, a baletteket és a zeneakadémiákat. Az összes állami fogadás felér egy váltságdíjjal. Csak a Téli Palotában mindennap kicserélik az összes ágyneműt, holott nem is lakik benne senki. A minap elbocsátottam az összes lusta cselédet, akik egész nap nem csinálnak semmit, és megtiltottam a libériás inasoknak, hogy aranydíszt viseljenek az egyenruháikon. – Annyira elszegényedtünk, hogy már díszt sem viselhetnek? – bámultam rá megrökönyödve. – Az egész ország elszegényedett. A vöröskeresztes munkád során te magad is látod, hogy új kórházakat és iskolákat kell nyitnunk, amit nem tudunk kifizetni, ha nagyhercegek százainak
szponzoráljuk a háztartását. Európában egy udvar sem pazarol ennyit, mint mi. Szégyen! Ezt nem fogom hagyni. Ha a cárnak gazdaságosan kell élnie, akkor mindenki más is tegyen így. – Ez rám is vonatkozik? – Te a cárina vagy. Haladnod kell a divattal, de feltétlenül tizenötezer rubelt kell költened cobolyprémre és tízezret egy estélyi ruhára, amennyit egy párizsi divattervező nem szégyell elkérni? Innentől fogva a döntést rád bízom – tette hozzá rövid szünet után. – Nem mindenki akar úgy öltözni, mint egy jobbágy – vágtam vissza, mert a kritikája váratlanul ért. – Ezt én is tudom. De annak a német nőszemélynek meg kell tanulnia, hol a helye, Vlagyimirrel együtt. Ami pedig a többieket illeti – fordult vissza Szása az ajtóból –, nem fognak panaszkodni. Konsztantyin örül, hogy életben maradt. Le is tartóztathattuk volna a merénylet után. Vlagyimir ezt javasolta, de én elutasítottam. A nagybátyánk különc ember, de sosem lenne képes bombát dobni a saját testvérére. Bárcsak ezt a saját öcsémről is elmondhatnám! Szása ezután a dolgozószobájába vonult. Először utána akartam menni, hogy kiengeszteljem, bár úgy éreztem, ezúttal átlépett egy láthatatlan határt. Cárként meg kellett tennie minden előkészületet és meghozni minden áldozatot, amit a rangja megkívánt, ám ő – a rokonaival ellentétben – csakis az országért akarta feláldozni magát. A Romanovok közül, akik a cári bőségben lubickoltak, senki sem értette meg, hogy Szása számára Oroszország az első. Csodáltam ezért a férjemet, és még jobban szerettem, mint azelőtt. De végül nem mentem utána a szobájába. Ehelyett leültem egy székre, és a földön heverő papírgalacsint bámulva azon gondolkoztam, hogy ezek után már nem csak a nihilisták fognak veszélyt jelenteni számunkra.
Májust
Huszadik fejezet
írtunk, de olyan hideg volt, mintha csak február lett volna. A metszően hideg szél átsüvített a hermelinpalástomon és a gyöngyberakásos papucsomon, a leheletem pedig fagyos páraként hagyta el kékre fagyott ajkam. Moszkvában ezrek gyűltek össze az út mentén, amely a Petrovszkij-palotától a vörös tégla falú Kremlig és a hagymakupolás Szent Balázs-katedrálisig vezetett. Szása előrelovagolt egy hatalmas, fehér paripán, fehér kalapban és zöld, dísztelen egyenruhájában. Már messziről kimagaslott a huszárok, lándzsás katonák és asztrahánkalapos kozákok között, akiket sas emblémás sisakban a Garde à Cheval tagjai követtek, az ázsiai területek egzotikus képviselőivel együtt. Moszkva összes templomában zúgtak a harangok, ám hangjukat így is elnyomta a díszlövések sora. Csak lassan tudtam közeledni az arany-kristály hintómhoz; úgy éreztem, sosem érek oda. A Romanov koronázási ékszert, a gyémántokkal és gyöngyökkel kirakott, ezüstláncos fátyollal díszített diadémomat olyan nehéznek éreztem, mintha csak egy sziklát cipelnék a fejemen, ezüst brokátom pedig súlyos jégcsapként nyomta a hátam. Kszenyija, első udvari ruhájában és kokosnyikjában már a hintóban ücsörgött. Eredetileg nem akartam, hogy a gyerekeim részt vegyenek a szertartáson azok után, hogy Szása megemlítette, hogy az új elektromos világítás vezetékei között – amelyet a megkoronázásunk tiszteletére csináltatott a Kremlben Oroszországban elsőként – a titkosrendőrség elrejtett robbanóeszközöket talált. Ezek után alapos vizsgálat következett, és egy moszkvai manzárdlakásban egy nagy halom kalapot találtak, amelyek nitroglicerin bombákat rejtettek – pontosan olyat, amellyel Sándort megölték. Bár a merénylet meghiúsult, annyira megijedtem, hogy Kszenyija könyörgése ellenére sem akartam megengedni, hogy elkísérjen. Ám Szása mégis rábeszélt, mondván, hogy ő a legnagyobb lányunk, hadd utazzon a hintómban, ha szeretne. Ezek után Szása elrendelte, hogy senki sem dobhat a levegőbe kalapot, miközben végigvonulunk az úton, hátha mégis maradt
valamelyikben robbanóanyag. Ezek után megnyugtattak, hogy a tetteseket letartóztatták, és több merénylet nem érhet, mégis rettegve tettem meg az utat, miközben az embertömeg kórusban kiáltozta a nevem. A hintóból csupán szájak néma tátogását láttam, de hiába voltunk bezárva, tudtam, hogy egy bomba pillanatok alatt végezhet velünk. Egy óra múlva érkeztem a helyszínre, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Amint kinyílt a hintó ajtaja, megfogtam Kszenyija kezét, majd Szása, a szokásokkal szakítva, maga kísért be minket. – Mánya – súgta a fülembe kedvesen –, jól áll a koronázási ékszerünk. Sápadt vagy, mint egy hattyú, és szomorú is. Mosolyogj, szerelmem! Hadd lássák az emberek, milyen boldog az új cárinájuk! Miközben a tömeg felé fordultam, és integetni kezdtem, az emberek hatalmas ovációban törtek ki, ám közben idegesen kerestem a szememmel egy magányos, sötét arcot az ujjongó tömegben, aki kész tüzet nyitni ránk. Az emberek ujjongása közepette Szása kézen fogott, és Kszenyijával együtt – aki később büszkélkedésével az őrületbe kergette testvéreit – bevezetett az Uszpenszkij-székesegyházba, a Mennybemenetel templomába, amely öt aranykupolájával Krisztust és a négy evangélistát jelképezte. Odabent fenyőtömjén-és mirrhafüst fogadott. Az oltárfal ezernyi ikontól ragyogott. Miután az érsek megáldotta, átadta Szásának a gyémánt-és rubinköves cári koronát, amely még Nagy Katalin számára készült. Amint a gyülekezet letérdelt, Szása feltette a saját fejére a koronát. Ezután én is letérdeltem elé, majd a koronáját, szövetségünk jeléül a homlokomhoz érintette. Ezután a fejemre helyezte a cárnékat megillető diadémot, amit tengerkék zafír díszített. Egyszer láttam, amikor megboldogult anyósom ezt viselte egy udvari eseményen. Meglepődtem, hogy nincs is nagy súlya. Abban a varázslatos pillanatban, miközben egymással szemben álltunk az illatos füstfelhőktől és a zengő himnuszoktól körülvéve, Szása megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, és azt suttogta: – Nincs férfi a földön, aki így szeretett egy nőt, mint én téged, cárinám.
A tradícióknak megfelelően később ünnepséget tartottunk a moszkvai népnek a Hodinka-mezőn, ahol szuvenírként a címerünkkel ellátott pohárkákat és alátéteket osztottunk. Három nap elteltével egy kárpitozott díszemelvényen gyűltünk össze a mezőn, kimerítő fogadások sorozata után. A Moszkvára jellemző viharos szél hangos zörejjel tépázta a dekorációt. Az újabb néptömegek láttán igyekeztem úrrá lenni a félelmemen. Hiába tiltottuk meg a kalapok viselését, az ország minden szegletéből érkező emberek bármelyike rejtegethetett volna bombát a hímzett kabátujja vagy a bő parasztinge alatt. Őrök biztosította kordonok vettek minket körül, a tömeget pedig kereskedőknek álcázott rendőrök pásztázták, mégis gyengének éreztem a védelmünket ahhoz a tömeghez képest, amely sorban állt előttünk. Az ajándékokat nem mi adtuk át személyesen, hanem golyóálló mellényt viselő kincstárnokok, mégis, valahányszor elém lépett valaki, hogy átvegye az olcsó tányért vagy poharat, amely inkább csak eszmei értékkel bírt, idegességemben a tenyerembe vájtam a körmöm. Bizonyára látszott rajtam a feszültség, mert Szása folyton rám pillantott, hogy mosolyogjak. A férjem egy percig sem mutatott aggodalmat a teljes koronázási szertartás alatt, holott tudtam, hogy ő sem volt teljesen nyugodt. Az emberek számára ő volt az új, Isten által kijelölt Atyuska. A sor végeláthatatlannak tűnt. Már rettenetesen kimerült voltam, mire egy anya a gyermekével elém állt. A kincstárnok átadta nekik az ajándékot. A nő levette a fejkendőjét. Azt nem tudtam, hogy a tisztelet jeleként, vagy mert megtiltottuk a fejfedők viselését. Ahogy szomorúan rám nézett, nem tűnt idősnek, sötét haját mégis ősz hajszálak tarkították. Látszott, hogy paraszt származású, messzi vidékről érkezhetett. Szélfútta kontya a nyakába hullott. Az arca éhezésről és szenvedésről árulkodott. Miközben átvette a tányért, suttogott valamit, amit a tájszólása miatt nem értettem. A mellém osztott kincstárnok rákiabált, miközben az asszony a rongyokba bugyolált gyermekét szorongatva, könyörögve rám nézett. A szél lefújta a gyermek arcáról a kendőt, így láthatóvá vált a sebekkel és hegekkel csúfított arcocskája.
A kincstárnok intett az őröknek, hogy távolítsák el az asszonyt, aki továbbra is áthatóan nézett rám. – Várj! – mondtam az emelvény széléhez húzódva, miközben a nő le sem vette rólam a szemét. – Mit mondott? – kérdeztem, miközben védtelenül egyensúlyoztam az emelvény szélén. – Semmit, felség – vágta rá a türelmetlen kincstárnok, aki maga is elfáradt a hosszú órákig tartó ajándékosztásban. – Valami áldást emleget – bökte ki végül. – Áldást? – fordultam Szása felé. – Azt szeretné, ha megáldanád a gyermekét – súgta felém a férjem. – A muzsikok úgy tartják, hogy a cár vagy a cárina érintése egészséget hoz. Ez csak egy babona, Mánya, nem muszáj megtenned. Ahogy ránéztem az asszonyra, az őrök már épp elvezették. Aztán rápillantottam a szerencsétlen csöppségre. Azt is nehéz volt megállapítanom, hogy fiú-e vagy lány. Ne hagyd magad eltiporni. Most már Romanov vagy. Fogadd el a szereped, és tégy neki eleget. Csakis ez biztosítja túlélésünket. Ahogy eszembe jutottak az anyósom szavai, aki már rég a sírban nyugodott, rájöttem, hogy nem kell ugyanúgy végeznem. Szása anyja sok szenvedésen ment keresztül, mindenről lemondott, még a férje hűtlenségét is szótlanul tűrte. Azonban akkor már én voltam a cárina, miért kellett volna mindig alárendelődnöm? Elhessegetve magam mellől az őröket, lementem az emelvényről az oldalsó lépcsőn, egyenesen az asszony felé. Az őrök kővé meredtek; szinte éreztem magamon a figyelmeztető pillantásokat. A gyermek rám nézett nagy, barna szemével és üres tekintettel, mint aki már érezni sem képes. Díszes ruhaujjam felhúzva megérintettem a homlokát, és mintha csak egy ősi ösztön vezérelt volna, elsuttogtam érte egy imát. Az asszony térdre esett, továbbra is magához szorítva gyermekét. – Isten óvja, felség! – mondta, ha jól értettem a dialektusát. – Nem, Isten óvjon téged, Oroszország gyermeke! – szóltam könnyes szemmel, miközben felé nyújtottam a kezem. Az asszony lehajolt, és ahelyett, hogy megfogta volna, cserepes szájával megcsókolta a kezem. Éreztem a leheletét és az érzéseit,
mintha egy természetfeletti aura venne körül. Az elkerekedett szemű kincstárnok felé fordulva kivettem a kezéből a kistányért, és a nő kezébe adtam. Könnyezve a szívéhez szorította, majd eltűnt a tömegben. Azok, akik már megkapták szuvenírjüket, csak arra vártak, hogy kinyissanak az ételes standok, és megkezdődjenek a szórakoztató programok, ahol eltölthetik a napjuk fennmaradó részét. – Még sosem voltam ilyen büszke rád – szólt Szása, amint visszaértem mellé. Én azonban nem voltam büszke; inkább szabadnak éreztem magam. Aznap már nem rettegtem a nihilisták halálos fenyegetőzései és robbantásai miatt. Lehet, hogy még fogok, de akkor úrrá lettem rajta, mert éreztem, hogy igazi Romanovként viselkedtem. Azt hiszem, aznap megtettük a kötelességünket, amivel Oroszországnak tartoztunk, és amit tudtam, hogy sosem fogok elfelejteni. ø Szása ragaszkodott a megszokott rutinhoz. Állította, hogy így kiszámíthatóbbak a napok, melyek során végigülte a végeláthatatlan kabinetüléseket, megküzdött a testvérei és a nagybátyjai reklamációival, amikből bőven akadt, hiszen Szása mindig ordított, valahányszor valaki nem tett eleget a parancsainak. Ennek eredményeképpen egyre többet ivott. Napközben soha, hiszen számtalan feladat várt rá, vacsora után viszont folyton bezárkózott a dolgozószobájába. Amikor lefekvés előtt beosontam hozzá, már ájultan feküdt az elnyűtt kanapén, mellette egy üres vodkásüveggel, miközben Iván, az inasa ébren kuksolt a sarokban, Tánya férje, Obelinszkij herceg, az inasok vezetője pedig fel-alá járkált a folyosón. Miközben betakartam öntudatlan férjemet – mivel ebben az állapotban képtelenség volt felébreszteni –, mindig megdorgáltam a herceget, aki csak bizonygatta, hogy hiába igyekezett megfékezni Szását. Tudtam, hogy lehetetlen feladat, de azért fontosnak tartottam, hogy kifejezzem elégedetlenségemet. Hogy könnyítsek Szása terhein, utazásokat kezdtem szervezni. Télen a városban maradtunk az ünnepekre. Operába és
balettelőadásokra jártunk, valamint esti gálákat tartottunk a Téli Palotában, melyeket én rendkívül élveztem, ő viszont csak morogva viselt el. Tavasszal Gatcsinába költöztünk, hogy minél több időt töltsünk a szabadban. Nyár elején Livadiába költöztünk, a Krím félszigetre a forróság elől, ősszel pedig ellátogattunk Dániába a családomhoz. Ilyenkor Alex és Bertie is csatlakozott hozzánk a gyerekeikkel együtt. Szása láthatóan felszabadult, valahányszor elhagytuk Oroszországot. Tetszett neki a koppenhágai egyszerűség a cári cicomákhoz képest. – Végre kiszabadultunk a börtönből! – mondta a vonatról leszállva, majd átölelte apámat és a fivéreimet. Valdemar még nőtlen volt, Freddie-nek viszont már több gyermeke is született. Tirát nem láttuk gyakran, mivel a férje nem szívesen hagyta el Ausztriát, Willie viszont alig várta, hogy hazatérjen Görögországból feleségével, Olgával és hat gyermekükkel együtt. Mi, nők többnyire a rakoncátlan gyermekeink ellátásával töltöttük az időt. Fredensborgban napi sétákat tettünk a tónál; lovagoltunk, csónakáztunk, horgásztunk, és sokszor uzsonnáztunk a teraszon, amihez Szása is örömmel csatlakozott. A fiúk folyton körülugrálták, mivel Szása mindig szívesen segített nekik feltenni a csalit a pecabotjukra, vagy a vízben térdig gázolva partra húzni a csónakjukat. Alkonyatkor Szása gyakran tett szivarfüstös sétákat az apámmal és Bertie-vel. A fiaink természetesen ide is elkísérték; zabolátlan csikókként nyargalták körbe, mivel mindenhol ott akartak lenni, ahol ő volt. Szása sokat finomodott Dániában. Kevesebbet nevelte Mikit, csökkentette az ivászatát, és többet mosolygott, amit nagyon szerettem, mert kirajzolta a szarkalábakat a szeme körül. Nevetve tűrte a fiúk bohóckodásait, akik vízzel töltött zoknival dobálták. Ilyenkor Mama mindig megjegyezte, hogy alig hisz a szemének, hogy egy boldog cárt lát. – Így van – helyeseltem a fonott karosszékben ülve, miközben elszívtam egy vékony orosz cigarettát, amelyről azóta se mondtam le. É
– És a cárné is boldog? – kérdezte Alix, a szeme sarkából méregetve. – Hát persze, hogy az! – válaszolt Mama helyettem. – Két ember szövetsége mindig nagy szerelmet ígér. A szerelem valóban dúlt közöttünk. A levendulaillatú, napszítta ágyneműk között újfajta szenvedélyt tapasztaltunk meg. Sokat nevettünk, akár a gyerekeink, különösen azon, amikor Mama felvont szemöldökkel fogadott minket reggel, amikor ziláltan, késve érkeztünk a reggelihez. Dániában varázsütésszerűen megszűnt számunkra a birodalom. A szigorú napirend és cári teendők nélkül csupán férj és feleség, apa és anya és szenvedélyes szeretők voltunk. – Bárcsak megtehetném, hogy a fennmaradó napjaimat is ugyanilyen békében töltsem! – sóhajtott Szása a távozásunkkor. – A rokonaid aztán tudják, hogy lehet értékelni az élet apró örömeit – mondta elismerően. Bár Szása ízig-vérig orosz volt, tudtam, hogy ezúttal Dánia igazán megmelengette a szívét.
Huszonegyedik fejezet
– Valaki elhagyta a kombinéját! – mutatott Miechen a Miklósterem egyik sarkába, a cserepes virágok és kis fák dzsungelében. – Ott, az orgonabokorban! És tényleg, nem messze onnan, ahol két nagyhercegnő csevegett, ott hevert az összegyűrt ruhadarab. A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy hangosan felnevessek. – Bárkié is ez, most már biztos, hogy ő maga is a bokrok alatt bujdos – szólt Miechen cinkosan, amire már végképp előtört belőlem a nevetés. Éppen bált tartottunk a Téli Palotában, Szása huszonhét éves öccse, Szergej nagyherceg menyegzője alkalmából, aki Viktória számtalan unokájának egyikét, Hessen-Rajnai Erzsébet hercegnőt készült feleségül venni. Az esküvő megszervezése az én feladatom volt. Szergej, kamaszkorának ígéreteit beváltva, százkilencven centis fiatalemberré cseperedett. Vékony volt és kotnyeles, amiért sokan rosszindulatúnak vélték. Tanulmányai befejeztével a Preobrazsenszkij-testőrség parancsnokává nevezték ki. Az elit alakulatot még Nagy Péter hozta létre. Szergej odaadóan igyekezett eleget tenni katonai karrierjének, ám még mindig nőtlen volt, így úgy gondoltam, mielőbb orvosolnunk kell a problémát. – Ráférne már egy feleség – mondtam Szásának egyszer. – Vlagyimiren kívül az összes öcséd nőtlen, és az én feladatom megfelelő asszonyt találni nekik, ha már te nem akarsz. Szergej lassan harmincéves. A megözvegyült hessen-rajnai nagyhercegnek négy eladósorban lévő lánya is van. Az egyik csak megfelelő lesz. – Ő ugyanaz a német, aki elvette Viktória egyik lányát? – vonta össze a szemöldökét Szása. Meglepődtem, hogy Szása így nyomon követi a családfát, hiszen a pénzpazarlásokon kívül másra nem figyelt a családban. – Igen. Alice meghalt torokgyíkban, így Viktória nevelte fel az unokáit, mivel Alice volt a kedvence. Tudom, nem lesz könnyű elnyerni a jóváhagyását.
– Nos, az valószínű. Azok után, hogy szegény Marija húgom hozzáment ahhoz a bunkó Alfredhoz, kétlem, hogy Viktória engedélyezné, hogy még egy Romanov házasodjon a családjába. És szerintem Szergej se vágyna rá – tette hozzá fintorogva. Szándékosan nem akartam említeni Mariját. Szása húga teljesítette házastársi kötelességét, szült öt gyermeket, de a házassága elérkezett arra a pontra, hogy kérelmezte, hadd váljon el, ha a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek. Úgyis anyai ágon örökölt egy hercegséget Szász-Coburgban, ahol nyugalomban leélhetné hátralévő életét. – Miért nem? – kérdeztem vissza. – Édesanyád hesseni hercegnő volt. Több ízben is járt Hessen-Darmstadtban Nixával és a fivéreiddel. Szergej biztos találkozott már azzal a hercegnővel gyermekkorában. – Sosem jártam Hessen-Darmstadtban anyámmal – vágta rá Szása konokul –, de ha szeretnéd, megadom rá az engedélyt. Legfőbb ideje, hogy Szergej megházasodjon. Semmi kedvem miatta is szégyenkezni. Szása megjegyzését nem tudtam hova tenni, hiszen a fivérei közül Szergej volt a legszorgalmasabb, vele volt a legkevesebb gondja. Fiatalabb öccse, a huszonhárom éves Pál nagyherceg már több szeretőt is elfogyasztott, az idősebb Alekszisz is hírhedt volt hódításairól, egyedül Szergejről nem keringtek hasonló pletykák. Végül követeken keresztül Hessen-Rajnai Lajos tudatta velünk, hogy második lánya, Erzsébet – vagy ahogy családon belül becézték, Ella – mutatkozott a legalkalmasabb arának. Tizenkilenc éves volt, és Szergejjel a nagy távolság ellenére már többször is kapcsolatba léptek, miután Ella szívszorító gyászleveleket küldött Szergejnek a cárina és a cár halálát követően. Miután Szása értesült arról, hogy Lajos és Viktória egyaránt a beleegyezését adta a frigyre, magához hívatta Szergejt a Carszkoje Szeló-i katonai táborból, ahol a fiú az év túlnyomó részét töltötte. Miközben Szása dolgozószobájában beszéltek, idegesen járkáltam fel-alá a szalonomban, tudván, hogy Szása ordítani fog, ha Szergej nem egyezik bele a házasságba. Á
Ám a dolgozószobából nem hallottam ki veszekedés hangjait. Amikor Szergej végül kijött és zöld-arany uniformisában megállt előttem, kezével az anyjától örökölt ezüstgyűrűt tekergetve a kisujján, azt mondta: – Azt hiszem, elérkezett a gratuláció ideje, felség. Feleségül veszem Hessen-Rajnai Erzsébet hercegnőt. – Akkor valóban gratulálok! – kiáltottam örömömben. Azt se bántam, hogy Szergej a formális megszólítással illetett, hiszen tudtam, hogy mindig hivatalos szokott lenni. – Nem – hajolt meg előttem –, a gratuláció önt illeti, felség – mondta alázatosan. Szergej távozása után nem voltam nyugodt, mert nem tudtam eldönteni, hogy örül-e vagy sem. Amikor megkérdeztem Szását, hogy az öccse hogy reagált, csak grimaszolt egyet. – Csak annyit mondott, ahogy parancsolja, felség – morogta szemforgatva. – Szerintem jobb, ha a menyasszony számára tartalékolod a szimpátiádat. – Nem értem, Szásának mi baja Szergejjel – panaszkodtam Miechennek egy teadélutánon, nem sokkal Ella érkezése előtt. Bár a férjeink továbbra is haragban álltak, mi megmaradtunk „rivális barátnőknek” az ünnepek előtti készülődés idején is. – Lehet, hogy Szergej nem olyan társaságkedvelő, mint Vlagyimir, nem olyan kalandvágyó, mint Alekszisz, vagy nem olyan alkalmazkodó, mint Pál, és nem szereti kimutatni az érzéseit, de jómodorú fiatalember, aki komolyan veszi a munkáját. – Kimutatja ő az érzéseit! Jobban, mint gondolnád… – gúnyolódott Miechen. Hát persze, hogy megint hallott valamit. Ám a legnagyobb meglepetésemre csak úgy tudtam belőle kihámozni az információt, hogy megfenyegettem, én magam kérdezem meg Szergejt az ügyről. – Jaj, csak azt ne! – pánikolt Miechen. – Valójában erről beszélnünk se szabadna. – Ugyan miről?! Talán neki is rossz hírű szeretője van, vagy vesztett a ruletten? – Úgy éreztem, én már semmin se lepődöm meg, hiszen Szása (és újabban Vlagyimir) kivételével minden Romanov balerinákkal és szerencsejátékokkal szomorította a feleségét, mintha csak átok ülne rajtuk.
– Bárcsak erről lenne szó! – hajolt közelebb Miechen. – Azt mondják, az egyik szolgájával nyilvános fürdőkbe járnak. Érezzünk együtt a menyasszonnyal! Szegény lánynak szüksége lesz rá. Először csak értetlenül bámultam Miechenre, aztán leesett a tantusz. – Sosem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen csúf pletykát terjeszteni a rokonainkról! – fakadtam ki ingerülten. – Hát jó – dőlt hátra a sógornőm –, akkor nyugodtan kérdezd csak meg Szását! Miechen persze tudta, hogy ezt sosem tenném meg. Szása elborzadna a hírek hallatán, én pedig nem szívesen állítanék még csak hasonlót sem a testvéreiről. Ám eszembe jutott, hogy egyszer, évekkel ezelőtt Szása kifakadt nekem: Az öcsém, Pál elárult bizonyos dolgokat nekem… olyasmiket, melyeket sosem fogok megismételni. Így többet nem is kérdeztem róla. Úgy gondoltam, jobb, ha nem tudom. Hallottam már, hogy bizonyos férfiak a saját nemükhöz vonzódnak. Még mielőtt Szentpétervárra költöztem volna, tudtam, hogy léteznek illegális, titkos kapcsolatok, amelyek torzabbak az őket borító, csillogó máznál, ám Szergejről mégsem tudtam még csak hasonlót sem feltételezni. Az esküvőjüket követő esti ünnepségen azonban már végképp megnyugodtam afelől, hogy Miechen pletykáinak semmi alapja. Ella gyönyörű volt aznap. Légies alkatával, világosbarna hajával, kék szemével és dús ajkaival igazi klasszikus szépséget formált. Szergejt láthatóan elvarázsolta újdonsült felesége. Gyakran lehajolt, hogy a fülébe súgjon, igazi romantikus látványt nyújtottak, amilyennek egy hercegnek és hercegnének lennie kell. A közös táncuk alkalmával, miközben Miechennel fáradtan pihegtünk a hatalmas nevetés után az ismeretlen kombiné miatt, láttam, ahogy a sógornőm szeme egy újabb furcsaságra téved a teremben. Szása korán nyugovóra tért, ahogy mindig is tette az esti összejöveteleken, én azonban örültem a frigynek, és szívesen maradtam fenn a mulatságon, még akkor is, ha a végén nekem kellett elhallgattatnom a zenekart és hazaküldeni a vendégeket. – Az ott nem Miki? – emelte fel Miechen hatalmas melléről az aranyláncon lógó lornyonját. A szülések után rettenetesen elhízott, amely még parancsolóbb külsőt kölcsönzött neki. – Igen, ő az Ella
testvérével. Hogy is hívják? – csettintett idegesen a nyelvével. – Sose jut eszembe, pedig már kétszer is bemutatták. – Alexandra – egészítettem ki. – De Ella csak Alickynek hívja. – Tényleg, Alicky. Látszik, mennyire nem tett rám semmilyen benyomást, még a nevét se jegyeztem meg. A nővére bezzeg… Miechennek igaza volt. Alexandra valóban nem hasonlított Ellára. Még csak tizenkét éves volt, négy évvel fiatalabb Mikinél, aki már betöltötte a tizenhatodik születésnapját. Nagykorúsága tiszteletére rangot kapott a huszárseregnél. Aznap este is az egyenruháját viselte; vékony alkatán nagyszerűen állt a fekete-piros, aranybojtos kamzol, amit prémmel díszített kabáttal viselt. – Miki igazán bájosan fest – dorombolta Miechen. – Látszik, hogy már el is csavarta a szegény kis Fräulein fejét. Nem értettem, Miechen ezúttal mire céloz. A fiam Alicky előtt állt, és szokásától eltérően lelkesen magyarázott neki valamit, miközben a kislány komoly arccal, megilletődötten hallgatta. Miki Szásához hasonlóan nem szeretett társaságba járni. Halk szavú és visszahúzódó fiú volt. Egyszer be is vallotta nekem, hogy kisebb termetével kényelmetlenül érzi magát a robusztus Mihajlovicsunokatestvérei mellett, akik tipikus Romanovként büszkén magaslottak ki a tömegből. – És még Szása mondja, hogy Miki túl félénk – jegyezte meg Miechen. – Más véleményen lenne, ha most látná a fiát. Milyen kár, hogy a cárunk ilyen korán nyugovóra tért! – sápítozott Miechen. – Vigyázz, Minnie – mosolygott, amint rápillantottam. – Ha még túl sokáig hagyod ott kettejüket, hamarosan túl kell tenned magad a poroszutálatodon. – Elnézést – álltam fel a sógornőm mellől, és Mikihez siettem, aki észre sem vette a közeledésem, ellentétben Alickyvel, aki, amint meglátott, sápadozva felállt, hogy pukedlizzen. Nem volt csúnya; a korához kellően magas, karcsú lány vékony ajkai felett elegáns orral és aranyló-rézvörös hajkoronával büszkélkedhetett. Legszembetűnőbb ismertetőjegye a világoskék szeme volt, amely egy csipetnyi szürke árnyalattal olykor lilásnak tűnt a gyertyafény és az elektromos világítás egyvelegében.
Bájos kislány volt, aki egyszer csinos nővé cseperedhet, még ha soha nem is lesz olyan szép, mint a nővére. Abban a pillanatban elöntött az ellenszenv. Mert a csinos kislány német volt, aki iránt a fiam feltűnően nagy érdeklődést mutatott. De igyekeztem legyőzni az érzést, azt gondolván, hogy Miki biztos csak udvarias akart lenni a külföldi vendégekkel, főleg Szergej bácsikája sógornőjével. Inkább örülnöm kellett volna, hogy végre megnyílt ahelyett, hogy egyik lábáról a másikra állva toporogna, ahogy szokott, miközben alig várja az est végét, hogy végre visszatérhessen a könyvei társaságába. – Felség – motyogta felém a kislány, mire rámosolyogtam, és intettem, hogy ne álljon fel. – Minnie – mondtam neki a tőlem telhető legkedvesebb modorban, amitől láthatóan rettentő zavarba jött. – Most, hogy a nővéred hozzáment Szergejhez, te is a családunk tagja vagy. Szólíts csak Minnie-nek. A lány csak lehajtotta a fejét, de nem merte megismételni a megszólításom. – Alicky éppen arról mesélt, mennyire tetszik neki Oroszország – újságolta Miki remegő hangon. – Igazán? – igazítottam meg a fiam kabátját, ami félig lecsúszott a válláról. Majdnem hozzátettem, hogy nem láttam, hogy megszólalt volna. – Még nem vagy itt túl régóta. Oroszországban más is van ám Szentpéterváron kívül. Zavarát jelző piros foltjai most már sovány dekoltázsán is jelentkeztek. Alicky divatjamúlt, mályva ruhácskát viselt, amit úgy láttam, ő maga készíthetett. Tudtam, hogy Viktória rögeszmésen kontrollálta családját, és nem volt velük bőkezűnek mondható. A lelkem mélyén szántam a kislányt, amiért az anyja korán meghalt, apja pedig csak egy jelentéktelen, elszegényedett herceg volt. Esetlen öltözetében magam láttam benne, azzal a különbséggel, hogy Alickyből hiányzott a vitalitás és az önbizalom. Rendkívül félénk volt, és mindentől elpirult. – Igen, felség – habogta egy idő után, bár nem akartam társalgásba elegyedni vele. – Fiam – kocogtattam meg Miki vállát a legyezőmmel –, foglalkoznod kellene a húgoddal! Kszenyija már alig várja, hogy táncolhasson. Ki más kérhetné fel, mint te?
– Szandro! – vágta rá a legnagyobb döbbenetemre, hiszen korábban mindig szófogadó volt. – Kszenyija egész este vele táncolt. – Igen, de ő az unokatestvére. Menj szépen oda, későre jár már, és egy cárevicsnek illik táncolnia a húgával, mielőtt a bál véget ér. Ez udvari szabály! Miki egy pillanatig úgy nézett rám, mint aki ismét ellenszegülésre készül. Ám ami ezután következett, még meglepőbb volt. – Van kedved táncolni velem és a húgommal? – fordult Alicky felé. A kislány ezúttal már céklavörös lett. Azt hittem, menten elájul. Először szégyenlősen a fiam felé bólintott, majd azt suttogta: – Ha felséged megengedi – nézett rám félve. – Mama? – meredt rám Miki eltökélten, mire tudomásul vettem, hogy a kisfiam már nem is olyan kicsi. – Természetesen – feleltem végül kényszeredett mosollyal. Miki arrébb állt, hogy utat engedjen Alickynek, aki hátramenetben még ügyetlenül pukedlizett nekem. Végtére is bájos volt, de inkább olyan, mint egy tehenészlány. Talán Viktória nem tanította meg az unokáit, hogyan kell viselkedni egy cári udvarban? Miközben a két fiatal Kszenyija keresésére indult a tömegben, láttam, ahogy öntudatlanul is egyszerre lépkednek és egymás felé hajolnak, mintha semmi sem lenne természetesebb. ø – Azt hiszem, ha majd megnő, feleségül veszem – jelentette ki Miki egy hónappal később, az egyik reggeli alkalmával. A testvérei már befejezték az étkezést, és felmentek a szobájukba tanulni. Szása szigorú menetrendet tartott, de rosszalló pillantása ellenére ez alkalommal hagytam, hogy Miki elnyújtsa a reggeli idejét. Aznap nem volt önmaga, sokkal szétszórtabb volt a szokottnál. – Mármint kit, gyermekem? – kérdeztem a teám kortyolgatva. – Kérlek, egyél, így is túl sovány vagy – pillantottam a félig elfogyasztott omlettjére. Miki evett még egy falatot, így teli szájjal nem tudott válaszolni, de Szása megtette helyette. – Remélem, nem arról a hesseni lányról beszélsz! Hallottam, ahogy legyeskedtél körülötte – kezdte anélkül, hogy felpillantott volna az újságjából. – Még Szergej palotájába is elvitted, hogy
kocsikázhassatok a Nyári Kertben. Igazán kedves tőled, hogy ekkora vendégszeretetet mutatsz a nagybátyád feleségének húga iránt, de most, hogy a lány hazautazott, vess véget ennek a bolond ragaszkodásnak! – Te figyeltettél engem? – kérdezte Miki megrökönyödve. – Az Ohrana gondoskodik a családom biztonságáról. Azt hitted, csak úgy ide-oda csavaroghatsz anélkül, hogy egy bölcsebb ezt felügyelné? – Szása, muszáj ezt? - tettem félre az újságot a kezéből. – Igen! – vágta rá határozottan. – Nem vagyunk olyan biztonságban, hogy az örökösöm csak úgy szabadon lófráljon egy kis libával a városban. – Ő nem liba, hanem egy hercegnő! – ugrott talpra Miki. – És egyáltalán nem legyeskedtem körülötte! – folytatta, de hangja elcsuklott Szása összeszűkült szeme láttán. – Ha te mondod… – szólt Szása nyugodt hangon. Meglepett, hogy nem volt ingerült, mivel Mikivel szemben semmilyen tekintetben nem volt toleráns. – Lám, lám… a mi kis medvebocsunk kimutatta a foga fehérét… – tette hozzá mosolyogva. – Alicky szeret engem – jelentette ki Miki, miközben hetykén kihúzta magát. Vézna kis mellkasa láttán legszívesebben megöleltem volna. – És én is nagyon kedvelem őt. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot. Örülnék, ha a leveleinket nem olvasná el az Ohrana! – Drágám, kihűl a reggelid – szóltam a fiamra. Az érzelmi életébe szándékosan nem akartam beleszólni, bár nagyon nem akartam, hogy a fiam egy elszegényedett némettel kössön házasságot. Egy nagyherceg már úgyis megtette a családban; egy cárevics mást érdemel. – Rendben, Papa? – várt Miki a válaszra, miközben továbbra is állva maradt. – Ha így kívánod – vetette oda Szása továbbra is az újságjába mélyülve. – Akkor majd én magam adom fel a leveleidet. – Köszönöm – ült vissza Miki, hogy befejezze az omlettjét, majd néhány perc múlva fejet hajtott és anélkül, hogy megcsókolt volna, ahogy mindig is tette, visszavonult a szobájába tanulni.
– Te magad fogod feladni a leveleit? – fordultam Szása felé, amint kettesben maradtunk. – Miért is ne? Mit árthat az a néhány levél? – vonta meg a vállát Szása. Bár megfogadtam, hogy sosem dohányzom az étkezőasztalnál, most szükségem volt egy cigarettára. – Csupán annyit árthat, hogy Alicky, bár származását tekintve, ahogy Miki is mondta, hercegnő, mégis kétes hátterű családból származik. Ráadásul a nővére épp most ment hozzá egy cári nagyherceghez. – Amit te szerveztél meg. De én aztán nem bánom – szólt Szása flegmán. – Szergej kedvéért szerveztem – tettem le a cigarettát a kezemből. – Ezért nagyon hálás vagyok, Mánya – folytatta Szása. – Szergej láthatóan boldog, és ez nagy megkönnyebbülést jelent nekem. Egyébként feltétlenül most kell veszekednünk ezen? – tette le az újságot az öléből. – Ma a Lovas Akadémiára vagyok hivatalos. Nem akarok elkésni. – Én csak arra céloztam, hogy Alicky teljesen az ujja köré csavarta Mikit. Mikor mutatott a fiunk valaha is érdeklődést egy lány iránt? – kiabáltam idegesen, de az utolsó mondatomat nyomban meg is bántam, mert a szavaimmal öntudatlanul is Szása Szergejjel kapcsolatos félelmére céloztam, ami egyébként az új friggyel nyomban szerte is foszlott. Ennek örömére Szása az ifjú pár rendelkezésére bocsátotta a Beloszelszkij-Belozerszkij palotát. Ez a fajta bőkezűség Szásánál azt jelentette, hogy teljesen megbékélt a helyzettel. Úgy vélte, Szergej azzal, hogy családot akar alapítani, bebizonyította, hogy nincsenek ferde hajlamai. – Teljesen normális, ha Miki érdeklődik a lányok iránt, hiszen kamaszodik. – Ez igaz, de csak egy lány iránt mutat érdeklődést. Miki még csak tizenhat éves, honnan is tudhatná, ki való hozzá? – És a kislány… tizenhárom? – Tizenkettő – vágtam rá savanyúan. – Na látod. Túl fiatal még a házassághoz. A fiunknak megtetszett egy csinos kis hesseni hercegnő, akivel levelezni óhajt. Hagyjuk csak,
majd elmúlik! Az ő korában mindenki feleségül akarja venni az első lányt, akin megakad a szeme, aztán sosem lesz a dologból semmi. Miközben lepöcköltem a cigarettámról a hamut, rájöttem, hogy Szásának igaza van. – Ha gondolod, megkérem Pált, hogy szerezzen neki egy balerinát. Úgy hallottam, táncol a Mariinszkijben egy fiatal lány, aki különösen kedveli a nagyhercegeket. – Legalábbis a pénzüket – tettem hozzá fanyarul. – Matilde Kseszinkszkajának csak a balettcipője kicsi, a szája túl nagy és vulgáris. – Hesseni Alicky viszont nincstelen, és semmi szükségünk rá – szögezte le Szása, és szájon csókolt. – Nos, megegyeztünk? – fogta kezébe az állam. – Remélem, a levelezésnél több nem fog történni köztük. Ella most már itt él, és biztos, hogy meg fogja hívni a húgát. Azt hiszem, többször fogjuk még látni Alickyt, mint szeretnénk. – Ebben én sem kételkedem – nevetett Szása –, de majd emlékeztetjük rá, hol a határ. Miután Szása elment, rágyújtottam, és hátradőltem a széken. Elhatároztam, hogy ha ez a lány elcsábítja Mikit, magam fogom leállítani.
Huszonkettedik fejezet
Tizenkilencedik
születésnapja alkalmából Miki a Preobrazsenszkij-gárdába, Szergej parancsnokságához került, a várostól délkeletre fekvő Krasznoje Szelóba. Bár nem volt messze, az év nagy részét távol töltötte, így rettenetesen hiányoltam a fiam. Hetente küldtem neki tiszta ágyneműt, és leveleimben jó tanácsokkal halmoztam el, amit mindig alázatosan megköszönt, hiszen úgy kellett viselkednie, mint minden más katonának. György fiam időközben tizenhat éves, magas, jóképű fiatalemberré cseperedett. Tüdőbetegségre való hajlamát azóta sem nőtte ki, ami örökös aggodalmat keltett bennem. Második fiúgyermekünkként katonai karrier várt rá, de Szása unszolása ellenére, az orvosi vélemény alapján a katonai életforma az ő esetében szóba sem kerülhetett. A tizenkét éves Kszenyija lányunk Szandro iránti rajongása kölcsönös szerelemmé forrta ki magát, így a két fiatal bejelentette, hogy össze akar házasodni. Szásával persze nem engedélyeztük a frigyet, amíg a lányunk be nem tölti a tizennyolcadik életévét. Azt javasoltam Kszenyijának, ne kötelezze el magát, amíg nem válik érett felnőtté, mire a sarkára állva kijelentette, hogy ha nem mehet hozzá Szandróhoz, örökre vénlány marad. – Látszik, hogy a te lányod – mondta erre Szása nevetve, mire visszavágtam, hogy a Romanovok makacsságát bizony nem tőlem örökölte. Misa nyolcéves korára is a legengedelmesebb gyermekünk maradt. Bár a tanulmányi eredményeiben nem volt kiemelkedő, szorgalmas és kitartó fiúnak mutatkozott. A gyermekeim korkülönbsége miatt Misa és a hatéves Olga lányom az év legnagyobb részét Gatcsinában töltötte, mivel kötelességeim mellett nem jutott elég időm a gyereknevelésre. Természetesen az ő előmenetelükkel is törődtem, de tudtam, hogy vidéken biztonságban vannak. Az ünnepek elteltével egyébként mindig visszautaztunk hozzájuk. A kis Olga mindig is rejtély maradt számomra. Imádta Misát, Szásához is mindig boldogan szaladt, hogy vegye fel és pörgesse meg, de a szép ruhácskák iránt, amiket varrtam neki, sosem mutatott
érdeklődést. Gyakran felpróbálni is alig akarta őket. Csakis azzal a játék mackóval foglalkozott, amit még Szásától kapott a második születésnapja alkalmából. A többi játék érintetlenül hevert a kopott maci mellett. – Drágám, hadd varrjam meg a mackót. Kiesett a szeme, és most vak szegény – könyörögtem neki, de ő a játékát a mellkasához szorítva visszavágott, hogy esze ágában sincs odaadni, és én vagyok a vak. A lányom Alix nővérem szavait juttatta eszembe, aki folyton azzal cukkolt, hogy mennyire vak vagyok. Az összes gyerekem közül Olgához tudtam a legkevésbé közel kerülni, de Szása megnyugtatott, hogy ennek csupán az az oka, hogy alig lát. – Meglátod, amint az első báljára fog készülődni, hozzád fog szaladni először. Elvégre ki más tudna kicsinosítani egy lányt, mint az édesanyja? – vigasztalt gyakran. Úgy gondoltam, Olga sosem lesz olyan szép, mint a nővére, Kszenyija. A legnagyobb lányom után már most megfordultak a férfiak különleges arca és légies alakja láttán. Azzal nyugtattam magam, hogy ha majd felnő, Olga Misát és az apját biztosan a bizalmába fogadja. Természetesen az összes gyermekem egyformán szerettem, de nem fogok Olga szeretetéért könyörögni. ø – Öt diák volt – közölte Szása szárazon. – Robbanóanyagot rejtettek a kivájt könyveikbe. Éppen a Gribojedov-csatorna mentén haladtunk a templom felújítása miatt. Ők más útvonalra számítottak, így elkerültük a merényletet. Az Ohrana már letartóztatta őket. A Gatcsina-parkban utaztunk a hintónkon, hogy megnézzük az építés alatt álló, hagymakupolás Vérző Megváltó templomát, melyet Szása apja tiszteletére állíttatott. Képtelen voltam feldolgozni, hogy akár most is meghalhattunk volna. – Azt hittem, a rémálomnak egyszer s mindenkorra vége – zokogtam Szásának. – Nem, Mánya – paskolta meg kimérten a kezem, mivel a mögöttünk lévő kíséret miatt kerülni akarta az érzelmi megnyilvánulásokat. – Hidd el, mindent megteszek, de ezek olyanok, mint a patkányok. Szüntelenül szaporodnak, és másokat is
megfertőznek. Ezt az öt merénylőt felakasztják, de nem tudom megjósolni, mikor lép újabb öt a helyükbe. Gyűlölnek engem, mert nem vagyok hajlandó megadni nekik, amit akarnak. De ha kell, készen állok meghalni Oroszországért. Addig fogom végezni a kötelességem a hazámért, amíg csak tudom. – De mit akarnak ennyire? – törölgettem a könnyeim dühösen. – Hiszen tudod. Mindig is tudtad – kapta el a tekintetét Szása, miközben a bombatámadásokra gondolva a vér is megfagyott bennem. – Ez volt az apropója az aznapi közös ebédnek apámmal. Ha nem tévedek – nézett rám áthatóan. – Nem tévedsz – suttogtam dermedten. – Nos, örülök, hogy ezt megbeszéltük. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. – Sándor el akarta mondani neked… Ehhez én magam ragaszkodtam. – Ehelyett Vlagyimirtól tudtam meg. Apám nem volt olyan dörzsölt, mint ahogy azt gondolta magáról. Vlagyimirt egy újság szerkesztője informálta a dologról, mielőtt még a kiáltvány nyomtatásba került volna. Hála Istennek. Így legalább idejében letilthattam azt, amit sosem engedélyeztem volna. Gondolj csak bele, ha a nihilisták megölték azt, aki megadta volna nekik, amit akarnak, akkor mit tettek volna azok után, ha megkapják, amit követelnek? A számat harapdálva hallgattam Szását, mert nem mertem bevallani neki, hogy én magam is támogattam Sándor szándékát. Attól fogva persze már nem tartottam jó ötletnek, miután láttam, hány életbe kerülhet még a várva várt reform. Bármennyire is odaadóan támogattam az emberek jólétét, akkor már egyetértettem a férjemmel: Oroszország nem állt még készen arra, hogy egy ilyen drasztikus változáson menjen keresztül. – De megbocsátok neked – szólt Szása váratlanul. – Tudom, hogy csak azt tetted, amit a legjobbnak láttál. Ezzel be is fejeztük a köztünk zajló vitát. Többet nem hoztam fel a témát, bár az aggodalmam továbbra sem szűnt. Szása a kedvemért elfogadta a kaukázusi helytartó meghívását, aki alig várta, hogy személyesen is kifejezze a cár iránti lojalitását.
– Ez jót fog tenni – jegyezte meg Szása. – A kaukázusiak őszinte emberek, és hosszú évek óta nem járt cár a vidékükön. A cári vonattal elutazunk a gyerekeinkkel és az egész háztartásunkkal együtt. Ott majd élvezhetjük az otthoni kényelmet a szentpétervári mérgelődések nélkül. – De ősszel Dániába kellene látogatnunk – vetettem fel, ám Szása összeszorított állkapcsa láttán végül rábólintottam a dologra. Lehet, hogy minden otthoni kényelmünk megvolt, én mégis kényelmetlenül éreztem magam. A cári vonaton valóban a legnagyobb luxusban volt részünk. Összekapcsolt vagonjaiban damaszk hálófülkék, szalonok, fürdők, cselédszállás és két konyha is helyet kapott. A kékre festett vagonokat aranyszínű, kétfejű sasok díszítették. Az utazásunk idején egy másik, szintén a címerünkkel jelzett vonatot is elindítottak, megtévesztés gyanánt, miközben a teljes útvonal a legszigorúbb ellenőrzés alá került. Más körülmények között még élveztem is volna. Lemondva katonai kötelességeiről Miki is velünk tartott. Carszkoje Szeló-i kiképzése széles vállakkal áldotta meg, melyhez dús bajuszt is növesztett. Hesseni Alickyt egyszer sem említette, igaz, én sem kérdeztem. Miki nagyszerűen eljátszott testvéreivel, akik katonás, szálegyenes testtartása miatt folyton cukkolták. Olga szinte egész idő alatt rajta csimpaszkodott. György fiam épp kigyógyult egy újabb tüdőbetegségéből. Úgy tűnt, jobb színben van, így Kszenyijával esténként Puskin-felolvasásokat tartottak. A sok móka ellenére mégsem tudtam feledni, hogy egy potenciális halálcsapda felé tartunk, egy távoli hegyvidékre, a teljes udvartartásunkkal, az Ohrana-ügynökökkel, civil ruhás rendőrökkel és a kozák testőrökkel és az összes biztonsági intézkedéseikkel együtt, amelyek örökké csak arra emlékeztettek, hogy az életünk állandó veszélyben forog. A látogatás mindazonáltal örömteli volt. A kaukázusiak kenyérrel és sóval fogadtak, és hímzett cserkeszkájukban dervistáncot jártak. Kaftánjukat viselve egyenrangúként foglaltam helyet Szása mellett, mivel a női vezetőket a kaukázusiak körében nagy tisztelet övezte. Egy hónappal később, mielőtt visszatértünk volna Gatcsinába, az őreink előreküldték a csalivonatot. A kisebb gyerekeim már nagyon nyugtalanok voltak, mindenen összevesztek, és György köhögése is
kiújult, így éjszakánként pihenés helyett orvossággal dörzsöltem a mellkasát. Kszenyija Szandró után sírt, akitől képtelen volt hosszú időre elszakadni, Miki pedig titokban leveleket körmölt, gondolom, Hessenbe címezve. Kimerültségemben már magam is hazavágytam a megszokott napi rutinhoz, Szása viszont elemében érezte magát a „szorgalmas emberek között, akik nem olyanok voltak, mint a városi talpnyalók”. Éppen a vonat hátsó részében kialakított nappaliban beszélgettünk. György az egyik kereveten szunyókált, Kszenyija és Misa együtt olvastak, Olga rajzolt, Miki pedig levelet írt a kihajtható asztalon. Szása a székben hátradőlve ásítozott az ebédet követő túl sok vodka után. Rá akartam gyújtani, ezért elnézést kértem, azzal a kifogással, hogy kimegyek a mellékhelyiségbe. Mindenki tudta, hogy a folyosóra megyek, de azért igyekeztem titkolni a rossz szokásom. Bár Miki egyszer csatlakozott hozzám, mert a legnagyobb sajnálatomra a seregben rászokott a dohányzásra. Ez alkalommal azonban nem tartott velem; szorgosan körmölt tovább az asztalnál. Mivel a folyosón hideg volt, a hátamra terítettem a sálam. Már épp rá akartam gyújtani, amikor a vonat hirtelen rázkódni kezdett, így a gyufa lángja megégette a kezem, a cigarettát pedig elejtettem. Amint lehajoltam érte, a vonat kerekei fülsiketítően csikorogni kezdtek, majd egy újabb hatalmas rázkódás után nekiestem a falnak. Rémületemben négykézláb másztam vissza a szalonba. A szívem a torkomban dobogott. Ezután kialudtak a lámpák. Ezen az éjszakán ugyanazt a rettegést éltük át, mint a Téli Palotában a robbantáskor, csak ez alkalommal a vonat siklott ki. Miközben a kocsik megbillentek, hallottam a szörnyű fékcsikorgást és a fémkerekek koccanását. A fojtogató, keserű füst közepette a vonat végül hatalmas rázkódások után megállt. A nyakamban a szoknyámmal valahogy feltápászkodtam. Hitetlenkedve körülnéztem, hogy felmérjem a károkat. A szalonkocsi levált a többi vagontól. A teteje beszakadt, így a roncsolódott résztől nem tudtam megközelíteni a családom többi tagját. Annyira megbénított a félelem, hogy csak meredten néztem É
magam elé. Éreztem, hogy valami folyik a homlokomon. Ahogy hozzáértem, a kezem csupa vér lett. – Minnie! – hallottam Szása nyöszörgését. – Mánya! Hol vagy? – Itt! Itt vagyok! – kiabáltam felé. Ahogy oldalazva átpréseltem magam az összeroncsolódott ajtókereten, ami teljesen szétszaggatta a ruhám, megláttam Szását, a törmelékekkel nyakig betemetve. A leszakadt tető egy darabja épp a vállára esett. Minden erejét összeszedve, eltorzult arccal igyekezett leemelni magáról a hatalmas fémroncsot. – Keresd meg a gyerekeket! – mondta közben. – Nem tudom, hol lehetnek. Miután sorra kiáltottam a nevüket, fentről meghallottam Miki rémült hangját. Szegénykém a tető ép részébe kapaszkodva kétségbeesetten nézett lefelé, Györggyel, Misával és Kszenyijával a háta mögött. Azt nem tudom, hogy sikerült oda kimászniuk. – Hol van Olga? – kérdeztem rémülten, miközben hányingerrel küszködve néztem, ahogy Szása hatalmas nyögések árán letolja magáról a tetődarabot. Olga nevét kiáltozva, kapkodva kutatni kezdtem a törmelékek között, újabb sérüléseket szerezve a kezemen. Közben folyamatosan imádkoztam magamban, hogy Isten hagyja életben a legkisebb gyermekem. Nem sokkal később, a legnagyobb örömömre, megjelent az egyik kozák őr Olgával a karjaiban. A baleset következtében apró teste átröpült a kocsi túlsó oldalára. Miközben átvettem őt az őrtől, sírva azt suttogta: – Most biztos megölnek minket. – Nem, kicsim – vigasztaltam magamhoz szorítva. A kozák őr átsegített az összeroncsolódott kocsin, ami harmonikává nyomódott, miután belerohant a kisiklott vagonba. Közben Miki a többi gyerekemmel együtt lemászott a tetőről. Szása kiszabadítása több mint egy órán át tartott. A kozák a többi őrrel és a titkosrendőrökkel együtt próbálta meg kiszabadítani a férjem lábát a roncsok alól, miközben a tetőt tartották a feje felett, nehogy a maradék roncs is rászakadjon. Végül, szakadt nadrágban, sántikálva, kék zúzódásokkal tarkítva Szása előkerült a roncsok alól. Boldogan megöleltük egymást, bár a gyerekek még mindig a sokk hatása alatt voltak. Az apróbb vágásokon és zúzódásokon kívül úgy láttam, senkinek sem esett komolyabb bántódása. György közben
köhögőrohamot kapott a füsttől, így a sálamat gyorsan a szája elé tettem. A legjobban Szása állapota aggasztott. Láttam, hogy a lábsérülését mielőbb el kellene látni, ő azonban ezzel már nem foglalkozott. Fejét a füstölgő tető felé emelve örömmel tudatta velünk, hogy Isten megmentett minket. Ahogy felpillantottam, a tátongó lyukon át láttam, hogy eleredt az eső. A hat első vagon a mozdonnyal együtt felborulva és összeroncsolódva hevert a gáton. Ha a vonat első részében utaztunk volna, biztos nem maradunk életben. Közben a szerencsés túlélők nekiláttak a mentésnek, és sorra húzták ki a halottakat és a sebesülteket az első kocsik alól. Odakint a sárban huzalokba és fémkeretekbe tekeredett emberi testrészek hevertek. – Órákba telhet, míg bárki is tudomást szerez a balesetről – szólt Szása. – A telegráfvonalak már csak ilyenek. Nekünk kell cselekednünk, amíg nem érkezik segítség – mondta, majd odasántikált a mentőcsapathoz, maga köré gyűjtve azokat, akik, mint a szellemek, kábultan kószáltak a roncsok között. – Kérem, ne tévessze szem elől a gyerekeimet! – kértem a kozák őrt. Kszenyija vigyázott Olgára, aki csendben, üres tekintettel meredt maga elé. Szása után eredtem, aki a tragédia legvéresebb helyszíne felé igyekezett, Miki megfogta a kezem. – Én is veled megyek – mondta elszántan. A fiammal átverekedtük magunkat a töltés sártengerén, és igyekeztem mindent összegyűjteni, amit csak találtam. A szakadt ruhadarabokból, törülközőkből és párnákból kötszereket készítettem, Miki pedig tüzet gyújtott a vonatroncs fatörmelékeiből, hogy vizet forraljon. Szása mit sem törődve a feldagadt, vérző lábával, elszántan túlélők után kutatott, Mikivel és a sértetlen cselédekkel elláttuk a sebesülteket, a velünk utazó egyetlen orvos segítségével. Bőrig ázva néztük végig, ahogy az áldozatok tátongó sebeikkel, törött csontokkal szenvednek a földön heverve. Miki egyszer kétségbeesetten szaladt oda hozzám, mert nem tudta elállítani egy cselédlány mellkasi vérzését, aki Gatcsinából utazott velünk. A nevét én se tudtam.
– Nem kap levegőt! – hajtogatta a fiam, pánikba esve. – Mama, mondd meg, hogy segítsek rajta? – Már késő – suttogtam. A lány szájából patakokban dőlt a vér, és nem sokkal később elhunyt. Miki könnybe lábadt szemmel keresztet vetett. Sajnáltam, hogy ennyi borzalommal kell szembesülnie, bár soha nem voltam még ennyire büszke rá. Egy teljes örökkévalóságnak tűnt, mire meghallottuk a mentesítő vonat fütyülő hangját. Borki városában értesültek a balesetünkről, miután nem tudtak elérni a telegráfon. Mire a mentőcsapatok megérkeztek, már alig álltam a lábamon a kimerültségtől. Szása hangosan kiabálva próbálta elosztani a munkát. – Hagyd, hogy az orvosok és az ápolónők átvegyék a mentést. Mi már megtettünk minden tőlünk telhetőt – szóltam rá, hogy végre ő is pihenjen egy kicsit, mire megrökönyödve bámult vissza rám. A keze merő korom és vér volt a sebeitől, amelyeket a roncsok közötti kutatások során szerzett. – Ennyi embert megölni csupán egy lemészárlásáért… Minek? – suttogta kétségbeesetten. A férjemet karon fogva felkísértem a mentesítő járatra, ahol a gyerekeink már vártak. Miután arrébb vontatták a kisiklott szerelvényeket, elindultunk Borkiba. Amint megérkeztünk, még a pályaudvaron, mocskos ruhában, szertartást tartottunk a halottainkért. Szása megrendülten állva, koromfekete arccal suttogott maga elé, és patakokban folytak a könnyei. – Szörnyetegek! Ezért még nagy árat fognak fizetni!
Huszonharmadik fejezet
– Még több beadvány érkezett – tettem le a köteget Szása zsúfolt asztalára, holott csak ritkán zavartam a dolgozószobájában. – Olvasd el őket – tettem hozzá határozottan. – Minek? – dőlt hátra Szása a nyikorgó székben, ami a többi bútordarabjához hasonlóan már igencsak cserére érett. – Mert az alattvalóid írták. Talán azt akarod, hogy az a vámpír Pobendonoszcev megint kárt okozzon nekünk? A nihilisták megsemmisítéséről szóló új törvénnyel már végképp túl messzire ment. – Gondolod? – kérdezte Szása. Hangja nyugodt maradt, bár tudtam, hogy a türelmével játszom. A vonatbalesetünk óta még kíméletlenebb lett. Az Ohranának szabad kezet adva színültig teltek a börtönök, az új cenzúra miatt pedig tömegesen menekültek külföldre az értelmiségiek. A nyilvánosság előtt persze támogattam az álláspontját, hiszen tudtam, csak minket akar óvni, mégsem tűrhettem már sokáig a diktatórikus szemléletét. – A birodalom minden alattvalója köteles az orosz szokásokat követni és az ortodox vallást gyakorolni – olvastam hangosan. – Ezek szerint arra kötelezed a zsidókat, hogy vagy asszimilálódnak, vagy mehetnek, ahová akarnak? Vidéken sorra gyilkolják őket! Sokuk inkább külföldre költözik. A beadványok között több is érkezett vagyonos szentpétervári zsidóktól, akik évek óta nagy összegekkel segítik a jótékonysági tevékenységeimet. Mit fogok majd mondani nekik? – Talán azt, hogy a férjed a törvényhozó – mondta éllel a hangjában. A kormányzásba úgy tűnt, nem avatkozhatok bele. – De én ezzel nem értek egyet – böktem ki hirtelen, amin magam is meglepődtem, hiszen korábban tényleg nem szóltam bele a politikájába. – Ők a mi alattvalóink. Kötelezni akarod őket, hogy vegyék fel a vallásunk vagy vonuljanak száműzetésbe? – Ha erre van szükség, akkor igen. A birodalom védelme érdekében mindent meg kell tennünk. – És talán a jótékonysági eseményeket és szórakoztató rendezvényeket is áldozzuk fel a birodalom védelme érdekében? –
hadonásztam idegesen, amitől Szása csak nagyokat pislogott. – Megmondtam: többet nem fognak bántani minket. És ha itt kell élnünk Gatcsinában gálák és estek nélkül, ám legyen. Ezért nem teszem kockára a családom életét. Végül is nem hibáztathattam Szását. A palotai robbantás, az apja elleni merénylet, a megakadályozott moszkvai támadás és a vonatszerencsétlenség mind azt bizonyították, hogy bárhol, bármikor, bárki az életünkre törhet. – Szása, én megértelek, ugyanakkor nagyon aggódom. A hivatalos jelentés szerint a vonatbalesetünket nem a nihilisták okozták. Te magad is olvastad, hogy a mozdony már rég felújításra szorult volna, és túl gyorsan haladt a túlzsúfolt szerelvényekkel. – Nem hiszek a jelentésnek. Ők tették, és kész. – De akkor sem élhetünk állandó rettegésben. És az országot sem hibáztathatjuk semmiért. Te magad mondtad egyszer, hogy nem menekülhetünk el az emberek elől. – Nem menekülünk el – állt fel Szása, a botjára támaszkodva. A lábsérülése folyományaként most már állandóan bottal járt. Tudtam, hogy a háta is fáj, mert néha megállt, hogy kifújja a levegőt, de minden szenvedést összeszorított foggal tűrt, hiszen az, hogy gyengeséget mutat, számára maga volt az átok. – Csak az öreg bojárok menekülnek. És jobban is teszik, különben kivégeztetem őket. Te csak támogasd tovább a jótékonysági intézményeidet, tarts bálokat, és viselkedj úgy, mint egy igazi cárné! – folytatta egyenesen a szemembe nézve. – Mikor tagadtam meg ezeket tőled? Soha. Még több pénz kell? Megkapod. De akkor sem fogom megkönnyíteni az ellenségeim dolgát, és azt sem fogom tovább tűrni, hogy fenyegessenek. – Szása hirtelen témát váltott, ami mindig azt jelentette, hogy fogytán a türelme. – Hogy van György? – Jobban – feleltem, miután a fiunk egy újabb bronchitisből gyógyult ki. – De szerintem még nem elég erős ahhoz, hogy elkísérje Mikit az újévi körútjára. Gondolj csak bele, mi van, ha ott is megbetegszik? – Így sose lesz jobban, ha folyton pátyolgatod. – Szása a könyvespolc felé lépett, ahol a vodkáját tárolta, ám mégis megfordult, mert nem hagytam annyiban az előző vitát.
– Szeretném megnyugtatni azokat az embereket, akik kérvényt nyújtottak be nekünk – mondtam határozottan, miközben a férjem az asztala mellett toporgott. – Ezt kötelességemnek érzem. A jótékonysági akciók az ő adományaiktól függnek. Ha diszkréten szólnék nekik, elleneznéd? – Nem. Tégy úgy, ahogy jónak látod. Úgyis mindig azt teszed. – Köszönöm – mondtam halkan, majd magára hagytam a szobájában, tudván, hogy úgyis az üveghez nyúl abban a pillanatban, hogy kiteszem a lábam. Szása túlzásai mindig is nyugtalanítottak, de a gyerekeimre gyakorolt hatása még ennél is jobban aggasztott. Miki kifejezetten félt tőle. Cárevicsként elvárták tőle, hogy mindenben jeleskedjen. A Preobrazsenszkij-gárdában alezredesi rangot szerzett, de Szása így is azzal gúnyolta, hogy sokkal többet nyújthatna, ha nem azzal töltené az idejét, hogy szonetteket írogat a hesseni lánynak. Ami egyébként még nagyobb aggodalomra adott okot. 1889 karácsonyára Alicky Oroszországba utazott, hogy látogatást tegyen a nővérénél. Ellát mindenki csodálta a családban, tudván, hogy Szergej nem volt egy könnyű eset. Háztartását úgy vezényelte, mintha katonai ezred lenne, és folyton az egyenruhájában feszengett, még a reggelik alkalmával is. Ella azonban – azaz Tante Titinka, ahogy a gyerekeim hívták – sosem panaszkodott egy árva szóval sem. Valahányszor a városban jártunk, mindig meghívta a gyerekeimet a Nyevszkij proszpekt-i palotájukba, ahol makaronnal és forró csokoládéval kínálta őket. Még akkor sem szólt rájuk, amikor havas csizmájukkal összetrappolták a perzsaszőnyegét. – De gyermekáldásnak még nyoma sincs – fanyalgott Miechen. – Ez a nő vagy meddő, vagy… – Nem mindenki tud rögtön teherbe esni. Van, akinek idő kell. Miechen Szergejt legalább nem beszélte ki, Ella húgát viszont annál inkább. – Hallom, Miki minden délután meglátogatja azt a kis szürke egeret, miután végzett a katonai szolgálataival. Még a bálokra és fogadásokra is elkíséri. Gondolom, rettenetesen csalódott lehetsz… – Miki hamarosan elutazik – tértem ki a válasz elől. – A lány pedig szépen visszatér Hessenbe. Egyébként Alicky az apja kérésére
ragaszkodik a lutheránus hithez, Szása pedig nem enged nem ortodox menyasszonyokat a család közelébe, így nincs okom aggodalomra. – Lehet, hogy most hithű lutheránus, de tudja nagyon jól, hogy egy cárevicset nem talál minden sarkon. Miechen szavai hallatán hangosan felnevettem, bár nem találtam szórakoztatónak, amit mondott. Abban reménykedtem, amit Szása is állított, hogy Miki érdeklődése a lány iránt idővel halványulni fog, ám sajnos ez eddig nem történt meg. Nem értettem, a fiam mit lát Alickyben, és féltem, hogy Miechen bölcsebb, mint gondoltam. Bár az azért bosszantott, hogy ez a német nőszemély azt gondolja, nem találnék megfelelő feleséget a fiamnak. Bárhogyan is alakult, most már bántam, hogy nem indítottam el előbb Mikit a lánykérő körútjára. Az utazás alkalmával több udvart is meglátogatott. Imádkoztam, hátha egy másik hercegnőre is szemet vet, hiszen választék akadt bőven. Amikor útnak indultak Györggyel, majd’ megszakadt a szívem. Hiába konzultáltunk több orvossal is, senki sem tudott kielégítő gyógymódot nyújtani a második fiunk számára. Mind azt mondták, túl gyenge a tüdeje, de még így sem tudtuk lebeszélni Györgyöt arról, hogy elkísérje bátyját a körútra. Végül könnyek között ugyan, de őt is elengedtem. Ám nem telt el két hónap sem, máris telegramot kaptunk Gatcsinában Mikitől, hogy György újra megbetegedett. ø – Attól tartok, tüdővész – állapította meg a diagnózist dr. Botkin, miután György hazatért, olyan soványan és borzalmas állapotban, hogy megijedtem tőle. – Mindkét tüdőfél érintett. Mielőbb meleg klímára van szüksége. Nem maradhat itt télire – közölte szomorúan az orvos az aggasztó hírt, ugyanakkor igyekezett is, mert láthatóan félt Szása reakciójától. – De még csak húszéves sincs! – kiáltottam fel kétségbeesetten, miközben Szása némán bámult maga elé. – Hogy lehet ez? Hiszen ön vizsgálta meg már korábban is, más kollégáival együtt, és a tüdővészt eddig senki sem említette! – Attól tartok, tévedtünk. György valóban túl fiatal még a gümőkórhoz, és az eddigi tünetei alapján a betegség még nem volt
diagnosztizálható. Elnézést, felség, ha gondolja, nyomban lemondok udvari orvosi posztomról. – Az apámat is ön gyógyította, nem fogadom el a felmondását – motyogta halkan Szása. – Honnan tudhatta volna eddig? – folytatta Szása a távolba meredve. Botkin meghajolt, és összeszedte az eszközeit. Közben hallottam, hogy György odabent köhög, így elindultam az ajtó felé. – Elviszem őt a villánkba a Krím félszigetre – jutott eszembe hirtelen. – A páradús, tengeri levegő most nem tenne jót neki – felelte Botkin. – Magasabb, szárazabb területre lenne szükség, amely akár évekkel lassíthatja a betegség lefolyását, felség. – Magasabb területre? – kérdeztem értetlenül. – A doktor hegyvidékre gondol – segített ki Szása, miközben kikísérte Botkint. – Anyámnak is ezt javasolták az orvosok, de ő nem fogadta meg a tanácsukat. Csak Nizzába és a Krím félszigetre volt hajlandó utazni – tette hozzá elcsukló hangon. – Drága kisfiunk… Isten miért tesz így próbára bennünket? Nem tudtam ottmaradni, hogy megvigasztaljam a férjem, mert a fiamhoz kellett sietnem, hogy beadjam neki az ópiumoldatot, amelyet Botkin felírt. György mellett maradtam, amíg el nem aludt, és hallottam, ahogy Szása a szomszéd szobában olyan hangosan és szívet tépően zokog, mintha a hatalmas szíve megszakadt volna. ø Béreltünk egy villát Abastumaniban, a Kaukázus lábánál, Kazbek közelében, ahol kórház is állt a lakosság rendelkezésére. György minden látható elkeseredés nélkül fogadta a diagnózist, bár ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszországban maradhasson egy külföldi szanatórium helyett. Miközben megszerveztem az utazást, előreküldtem a fiam bútorait és a holmiját. A vonatút után kietlen földutakon, lovas fogattal jutottunk el a villáig, ami a palotáinkhoz képest nem volt olyan pazar, de tágas volt, és széles verandája a gyönyörű völgyre nézett. Kiszolgáló személyzetként helyi lakosokat bíztam meg, hogy gondoskodjanak a fiamról. – Csak addig maradsz itt, amíg jobban nem leszel – vigasztaltam, vállára egy nagy sálat terítve. – Botkin szerint a száraz, hegyi levegő jót fog tenni. Amint javul az állapotod, nyomban hazatérhetsz hozzánk.
– Mama, az nem segít, ha olyasmit ígérgetsz, ami nem válik valóra – fordult felém komoly arccal. György látván, hogy könnybe lábadt a szemem, vigasztalóan megölelt, holott ő maradt az otthonától távol. – Szerintem jól fogom itt magam érezni – mondta a legelevenebb gyermekem, aki az én temperamentumomat örökölte, és mindig rossz fát tett a tűzre. – Most már sosem leszek cári felség, csak egyszerűen György Alexandrovics. – Nem. Te ezután is nagyherceg maradsz – mondtam az arcát a kezem közé fogva. Még két hétig vele maradtam, aztán indulnom kellett, mert a családom többi tagját nem hagyhattam hosszabb időre magára. Kszenyija, Olga és Misa sírva búcsúztak bátyjuktól, Tánya pedig megírta nekem, hogy az elutazásunk után Szása órákra bezárkózott a szobájába, majd hosszabb időre sétálni ment a kutyákkal a Gatcsina Parkba. Asztrahánkalapját szomorú arcába húzta, mert képtelen volt ránézni azokra a helyekre, ahol a gyerekeink egykor még boldogan játszottak. Szása fájdalma hallatán úgy éreztem, mintha gombóc nőtt volna a torkomba, ami minden egyes lélegzetvételnél sajgott. Miközben lefelé haladtam a lovas kocsin a hegyi úton a kazbeki cári vonatunkhoz, György a verandán állva integetett nekem. Akkor még azt gondoltam, a búcsúzás nem örökre szól. De tévedtem. ø – Az apja meghalt. A bátyja, Hessen-Rajnai Ernő nagyherceg áprilisban veszi el Maria néni lányát, Duckyt. Az egész családja ott lesz, még a királynő is. Muszáj elmennem, Alicky meghívott! – állt ki az igazáért Miki, miközben átható pillantásokat vetett rám. – Ne nézz nagy bociszemekkel anyádra! – korholta Szása. – Ez alkalommal nem fogom hagyni, hogy a te oldaladra álljon. Látom, nagyon jól informált vagy a tekintetben, hogy ki vesz el kit, de ha már van képed elénk állni a követelőzéseiddel anélkül, hogy előbb megkérdeztél volna, akkor légy férfi, és az én szemembe nézz! – Már tájékoztattalak, amiről csak tudtalak. A körutam során sok hercegnővel találkoztam – felelte Miki emelt fővel.
– Az unokatestvéred, aki Görögország legnagyobb szoknyavadásza, valóban sok hercegnővel találkozott. De mindössze annyit tettél, hogy hagytad, hogy egy szamuráj leüssön. – Az nem szamuráj volt! – néztem Szására dühösen. Mikit egy feldühödött járókelő támadta meg Japánban, miközben az unokatestvérei egy riksában utazva nevetgéltek. A karddal mért ütés pont a halántékát érte; még szerencse, hogy nem a szemét találta el! A heg még most is jól látható, és a fejfájása sem szűnt meg teljesen. Az a férfi akár meg is ölhette volna! – De nem tette – nézett szigorúan Szása. – Most pedig itt áll előttünk, és azt követeli, hogy hadd vegyen részt egy királyi esküvőn, ahol egy olyan lánynak udvarolhat, akinek – lelkiismereti okokból – esze ágában sincs áttérni az ortodox hitre. Ha Ducky egy kicsit is hasonlít a húgomra, akkor elküldi hesseni Alickyt oda, ahová való – ami biztosan nem Oroszország! Miki nagyokat nyelt. Láttam, ahogy liftezik az ádámcsutkája. Hófehér, merevített gallérú vadonatúj, szénszürke öltönyt viselt, amit Párizsból szerzett be. – Megtettél bármit is Franciaországban azok közül, amiket kértem, vagy csak a csicsás öltözékek vásárlásával foglalkoztál? – kérdezte Szása szemrehányóan. – Udvaroltál Helena hercegnőnek, ahogy megbeszéltük? – Igen – bólintott Miki, mire Szása torkaszakadtából ordítani kezdett. – Hazudsz! Az apja megírta nekem, hogy az unokatestvéred udvarolt neki, miközben te meg se mukkantál mellette! – De ő… nem hozzám való – mondta félve. Láttam, hogy Miki mindent megtesz, hogy véletlenül se nézzen rám. Nagyon sajnáltam szegényt, de ezúttal nekem is szigorúnak kellett lennem. Ki tudja, mi sül ki abból, ha elutazik Hessenbe, Alicky bátyjának az esküvőjére, ahol megismerkedhet a lány teljes rokonságával? Nyilván Viktória is örömmel lökné Alickyt a fiam karjaiba, hogy az unokája egyszer Oroszország cárnéja legyen. – Nem hozzád való! – ismételte Szása Miki szavait, gúnnyal a hangjában. – Helena hercegnő csinos, művelt, ráadásul a francia trónörökös lánya, de nem hozzád való, mert te egy nincstelen, német lányt szemeltél ki magadnak, igaz?
– Miért vagy vele ennyire ellenséges? – szólalt meg Miki halkan. – Alicky csupán azt mondta, addig nem mond le a hitéről, amíg az apja él. A bátyjának sincs kifogása a kapcsolatunk ellen, és Alix is támogat, ha kitartok az álláspontom mellett. Alicky tudja, hogy át kell keresztelkednie, ha a feleségem akar lenni. – Csakhogy a hitváltás nem elég – mennydörögte Szása, miközben a botjára támaszkodva felállt, és egyenesen Miki felé indult, aki – becsületére legyen mondva – rezzenéstelenül állt vele szemben. – Alickynek az én hozzájárulásomra is szüksége van, amit nem fog megkapni! Isten lesújtott ránk, a testvéred, György súlyos beteg, nekem pedig a te ostobaságaiddal kell foglalkoznom, miközben ő a hegyvidéken vár egyedül, holott sokkal különb trónörökös lehetne nálad. Menj csak el Hessenbe, és játszd el a kérőt Alickynél! Úgysem fogom áldásomat adni a frigyetekre, soha az életben! – De Papa, miért nem? – kérdezte Miki remegő hangon. – Most nincs időm a nyávogásodat hallgatni! Már rég Szentpéterváron kellene lennem! – ordított tovább, miközben a botjával végigdübörgött a termen. – Minnie! Beszélj a fiunk konok fejével, mielőtt elvesztem a türelmem és megpofozom! Miki értetlenül bámult maga elé, miközben az apja már rég a komornyikjával folytatta az üvöltözést. – Gyere, csukd be az ajtót, és ülj le mellém – mondtam neki, miközben igyekeztem összeszedni minden akaraterőm. Nem tagadom, az összes gyerekem közül őt szerettem a legjobban. Elsőszülött fiamként mindig is különleges módon kötődött hozzám, ami egyszerre volt áldás és átok. Mindig kikérte a véleményem, ugyanakkor mindig is a bátorításomra szorult. Igaz, én is azt akartam, hogy függjön tőlem, hiszen tudtam, így mindig az első helyet fogom elfoglalni a szívében. Csakhogy ezek az idők már elmúltak. Most már Alicky lépett a helyembe, amit komoly erőfeszítésembe került elviselni. A lány iránti ellenszenvem egyre csak nőtt. Nem értettem, csupán néhány levéllel és egy-két találkozással hogy vehette le a fiamat ez a kis szürke egér a lábáról, ahogy Miechen nevezte.
– Apád nem akart durva lenni – kezdtem, miközben Miki összeroskadva ült mellettem. – Nagyon aggódik György miatt, és téged is nagyon szeret, de te vagy a cárevics. A házasságod nemcsak magánügy, hanem államérdek is. Bárkit is választasz, annak fel kell vállalnia a rangjával járó kötelezettségeket. Ekkor legszívesebben felsoroltam volna Mikinek az én ellenérveimet is, hogy a lány német származású, amit még el is néztem volna, ha nem lenne ilyen szerencsétlen és gyámoltalan, ami nyilván annak tudható be, hogy csak másodszülött hercegnő. De ezt mégis magamban tartottam, hiszen hogy is ítélhetném el, amikor én sem voltam alkalmas cárinajelölt, amikor Oroszországba érkeztem. Alicky esetében azonban ennél többről volt szó. Nincstelen volt, és semmiféle előképzettséget nem kapott, így már első látásra diszkvalifikáltam a mennyasszonyok sorából. Miki is épp elég szégyenlős volt, és ezzel a lánnyal az oldalán inkább tűntek testvéreknek, mint összeillő párnak. Egyelőre egyikőjük sem volt tisztában azzal, hogy a szenvedély idővel elhalványul, és rengeteg türelemre és erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az ember hosszú évekig megőrizzen egy házasságot. – Mama, hidd el, Alicky át fog térni az ortodox hitre. Tisztában van vele, mik az elvárásaink – szólalt meg a fiam elkeseredetten. – Valóban? – kérdeztem vissza, miközben összekulcsoltam az ölemben a kezem, pedig legszívesebben Mikiét fogtam volna meg, hogy egy láthatatlan csodával csillapítsam a szíve fájdalmát. – A neveltetése nem nevezhető példásnak. Semmit sem tud az életünkről. Cárinának lenni szép álomnak tűnik, de hidd el, nem az. Én már csak tudom. – De te sem voltál gazdag és te sem álltál készen a házasságra, amikor a Papa elvett téged! – érvelt a fiam, teljesen jogosan. – Te magad mesélted, hogy Alix nénivel ti varrtátok a ruháitokat, és még nevelőnőtök sem volt, mert az apukád nem engedhette meg magának. Akkor mi a különbség Alicky és közted? Erre hirtelen nem tudtam mit felelni. – A vallásunk tiltja, hogy valaki a fivére özvegyét vegye el, Papa mégis megtette – folytatta Miki. – Te sem tudtál semmit az itteni életről, de megtanultad, így Alicky is meg fogja. Te segíthetnél neki,
hiszen te vagy az édesanyám, és azt mondtam neki, hogy őt is saját lányodként fogod szeretni. – Nixával nem voltunk házasok – emlékeztettem Mikit, mire zavartam rám nézett. – Én csak azt szeretném, hogy gondold át alaposan a dolgot, mielőtt cselekszel – folytattam szelíden. – Még mindketten tapasztalatlanok vagytok, és apáddal nem vagyunk biztos benne, hogy Alicky lenne számodra a legmegfelelőbb feleség. – Az én számomra vagy a ti számotokra? – vont kérdőre Miki, mire ismét csak hallgatni tudtam. A fiam átlátott rajtam. Ő sem tudott előttem semmit titokban tartani, mint ahogy én sem előtte. – Csak azért nem szereted, mert nem elég szellemes, elbűvölő vagy divatos? – kérdezte, miközben éreztem, ahogy az elfojtott dühe felszínre tört. – Csak mert nem olyan, mint Ella vagy Miechen? Ez az oka? – Természetesen nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ellával nem lehetnek egyformák, Miechenből pedig bőven elég egy is a családban. – Akkor miért? – fogta meg a kezem Miki kétségbeesetten. – Mama, lassan huszonnégy éves leszek. Ha már meg kell házasodnom, mint ahogy te mondtad, nemcsak a magam kedvéért, hanem Oroszországért is, akkor miért nem vehetem el azt a lányt, akit szeretek? Tudom, hogy nem tetszik, hogy Alicky német, de évszázadok óta mindig is voltak német menyasszonyok a családunkban. Idővel – akárcsak te – Alicky is orosz lesz. Ő nem olyan, mint amilyennek gondolod. Még nem is ismered! – Nem, valóban nem ismerem – vallottam be őszintén. – Kszenyija is ahhoz a férfihez mehet hozzá, akit szeret – folytatta Miki meggyőzően. – Rá is mondhatnád, hogy túl fiatal még, mégis hozzáadod Szandróhoz. Kszenyija itt fog maradni, nem utazik külföldre egy másik herceghez, akivel boldogtalan lenne. Én talán nem érdemlem ugyanezt? Ekkor ismét elfogytak az érveim. Miközben néztem a fiam csinos arcát és könyörgő szemeit, újra úgy éreztem, mintha kisfiú lenne, és a megnyugtatásomra szorulna, amit eddig sosem tagadtam meg tőle. Csapdába kerültem, mert legszívesebben megvigasztaltam volna,
mégsem tudtam felülkerekedni a választottja iránti ellenszenvemen. Magam sem értettem, miért nem tudok örülni annak, hogy végre talált egy lányt, akit szeret és aki bizonyára viszontszereti, hiszen Miki nem az a típus, aki könnyen szerelembe esik. Egyszerűen képtelen voltam betemetni a sötét árkot a lelkemben. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy hiába szeretik egymást, a szerelem nem elég egy cári házassághoz. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy ez esetben a szerelem áll a legutolsó helyen. – De igen – feleltem végül. – Persze, hogy te is ugyanazt érdemled. – Ám mielőtt még hozzátehettem volna, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Alicky boldoggá fogja tenni, Miki elengedte a kezem és felállt. – Akkor, ha te is így gondolod, győzd meg a Papát is! Elutazom Ella bátyjának az esküvőjére, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy méltón képviseljem a családunkat. De hatalmas szégyen lenne, ha a Papa meggyalázna azzal, hogy nem adja áldását az esküvőnkre, miután megkértem Alicky kezét. – Várj, egy dolgot elfelejtesz! – szóltam sietve, miközben Miki, hallgatásom beleegyezésnek véve, már az ajtó felé indult. – Viktóriát sosem érdekelte Oroszország. Alickynek a nagyanyja jóváhagyására van szüksége, neked viszont az apádét kell elnyerned. – Tudom. Ezért írtam Alix néninek – hallottam szavait döbbenten. – Azt ígérte, közbelép az érdekemben. Viktória nagyon szereti Alickyt, és már tud is a kettőnk szándékáról. A királynő még nem mondott igent, de meg fogja tenni, amint megkérem az unokája kezét. Miután Miki magamra hagyott, egy ideig ülve kellett maradnom, hogy gondolkodjam. Ezek szerint Viktória már tud a dologról. Miki pedig levelet írt a nővéremnek, aki éppen legnagyobb fiát, Albert Viktort gyászolja, miután a huszonnyolcadik születésnapját követően meghalt az egész Európán végigsöprő influenzajárványban. Ezek után már végképp úgy éreztem, hogy a fiam sorsát többé nem irányíthatom.
Alixszel
Huszonnegyedik fejezet
a Peterhof kertjében sétáltunk, miközben kísérőink napernyőt tartottak a fejünk fölé. A szökőkutak azért valamelyest lehűtötték a szélcsendes levegőt. Kszenyija és Szandro, miután megnyerték az esküvőjükért vívott csatát, nászútra indultak. Eleinte elleneztem a házasságukat, de Kszenyija már tizenkilenc volt, akárcsak én, amikor hozzámentem Szásához, és a lányom akkora jelenetet rendezett, amekkorát csak egy szerelmes kamasz lány tud. Azzal fenyegetőzött, hogy megszökik a vőlegényével, így kénytelen voltam áldásomat adni a frigyre. A palota ekkorra már kiürült, a meghívott vendégek mind hazautaztak, így a legszűkebb családi körben maradtunk. Bertie a férjemmel időzött a fegyvergyűjteményt és a vadászati trófeákat nézegetve. Miután kettesben maradtunk a nővéremmel, megkérdezte, hogy Szása beteg-e, mert egyáltalán nem néz ki jól. – Nagyon fáj a háta, rengeteget dolgozik, és nagyon aggódik György miatt – feleltem tárgyilagosan. – És orvos látta már? – Gondolod, hogy így elhanyagolom? – álltam meg pár pillanatra. – Talán a te gondjaidra kellene bíznom? A fiamat már úgyis a szárnyaid alá vetted – mondtam Alixnak szemrehányóan. – Vagy talán nem pártolod az Alexandrával való kapcsolatát, miután a lány újra kijelentette, ezúttal Viktória ellenvetésére hivatkozva, hogy nem hajlandó felvenni a hitünket? – Ez igaz, de aztán Viktória meghívta Mikit Angliába Alickyhez, amihez már semmi közöm sem volt. – Miért? Hogy eldöntse, alkalmas-e a fiam az unokája számára? – vágtam vissza idegesen. – Mintha csak egy hatodrangú hercegfivel lenne dolga, nem egy cáreviccsel! Titkon azt remélem, hogy Viktória nem egyezik bele a frigybe, így Miki már nem tudna mire hivatkozni. Ehelyett azonban Miki hazaállított hamburgi kalapban és skót ruhában, hogy közölje velünk Viktória jóváhagyását, valamint utasítását arra vonatkozólag, hogy küldjünk lelkészt
Alickyhez, mert egyszer majd felveszi a hitünket, ha eljön az ideje… Mintha a mi jóváhagyásunk már nem is számítana! Alix az udvarhölgyekre pillantott, akik az ernyőket összecsukva, illedelmesen lemaradtak tőlünk. – Minnie, ez nem fair – szólalt meg a nővérem higgadtan. – Igazán?! – csattantam föl. Legszívesebben rágyújtottam volna, és szándékosan ráfújtam volna a füstöt. – És az talán fair, hogy titkon összejátszotok? Én sosem tennék veled ilyet! Sosem avatkoztam bele a családi életedbe. – Hidd el, nem tudtam, hogy ellenzed a házasságukat – sóhajtott Alix. – Miki máshogy állította be a dolgokat. Ha tudtam volna, hogy nem egyeztél bele, nem beszéltem volna a királynővel Miki érdekében. – Ugyan, honnan tudtad volna, ha nem kérdeztél meg? – kutattam dühösen a cigarettatárcám után. Gyorsan rágyújtottam, mielőtt még Alix szörnyülködő arcot vágott volna. – De most már Viktória engedélyt adott, és Miki sem fog mást választani, úgyhogy teljesen mindegy, hogy mit gondolok. György fiam beteg. Kszenyiját is elvesztettem, és most Mikit is el fogom veszteni, de ez az anyák sorsa. Felneveljük a gyerekeinket, akik aztán elhagynak bennünket. – Minnie, a legőszintébben mondom, hogy fogalmam sem volt a dolgok hátteréről – fogta meg a nővérem a karom. – Kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom, mennyire aggódsz György miatt. Tudom, milyen nagy fájdalom ez, hiszen én magam is megtapasztaltam. Amikor Eddy meghalt, én is meg akartam halni. György legalább él. Ő fiatal és erős. Megfelelő kezelés mellett még nagyon hosszú élete lehet. Hirtelen rám tört a bűntudat. Eddig még sosem beszélt Alix a fia haláláról. Az eset után rengeteg levelet írtam neki. Alix mindvégig tartotta magát, bár a gyász nyomot hagyott az arcán. Most már nem volt olyan szép; látszott, hogy a fia elvesztése után a nővérem már sosem lesz a régi. – Kszenyija és Szandro annyira szerelmesek! Akárcsak Miki és Alicky – folytatta Alix. – Láttam őket Angliában; mindenki megjegyezte, hogy milyen összeillő, tökéletes párt alkotnak. Még
Viktória is ezen a véleményen volt, holott, akárcsak te, először ő sem repesett az örömtől az eljegyzés hallatán. – Addig nincs eljegyzés, amíg Szása bele nem egyezik! – vágtam vissza dühösen, miközben elhúztam a karom a kezétől. Mélyet szívtam a cigarettából, a távolban figyeltem a nagy szökőkút aranyozott oroszlánjaiból és férfiszobraiból előtörő vízsugarakat. – Tessék? Miről beszélsz? – Még van képed megkérdezni? Viktória is tisztában van vele, hogy ez a lány alkalmatlan. Túl gyenge ahhoz, hogy cárina legyen. Alix értetlenül nézett rám, miközben a cipőm orrával eltapostam a csikket. – Miért mondod ezt? Olykor sántít, ez igaz, mert egy gyermekkori baleset miatt lumbágója van. Egy hesseni kerti játék során ráesett egy melegház üvegére. Én magam láttam a sebhelyeit, amikor egyszer elmentünk együtt a bathi gyógyfürdőbe. Ezenkívül Alicky makkegészséges. Tudtam, hogy az ellenszenvemnek valójában nincs kézzelfogható alapja, mégis kifakadtam: – Alickynek pocsék a francia kiejtése, és olyan félénk, hogy a nyilvánosság előtt a hangját se lehet hallani. Nincs megfelelő kiállása. Egy cárevics feleségeként hogy lenne képes elviselni az itteni kihívásokat? Én tudom, milyen nehéz lemondani a személyes dolgainkról mások kedvéért. Kétlem, hogy Alickyt a neveltetése során erre felkészítették volna. – Minnie, téged sem készített fel senki, mégis megtanultad. Ahogy te is mondtad, a gyermekeink felnőnek – folytatta Alix, mielőtt még újabb kifogásokat sorolhattam volna. – És ez így is van rendjén, de nem hagynak el minket, csak akkor, ha lehetetlenné tesszük a maradásukat. Nem állhatsz a fiad boldogságának útjába, bármilyen jó szándék vezérel is. Ezzel csak elüldözöd Mikit. Talán ezt akarod? – Nem – feleltem gondolkodás nélkül. Hirtelen a világ legnagyobb hárpiájának éreztem magam. – Azt szeretném, hogy szép élete legyen, és családot alapítson, de ne ezzel a lánnyal. Van benne valami… – folytattam, kerülve Alix tekintetét. – Nehéz megfogalmazni… egyszerűen a szívem mélyén érzem, hogy ez a kislány nem Mikihez való.
– A fiad viszont más véleményen van – emlékeztetett Alix békés hangon. – Minnie, tudom, hogy elfáradtak az idegeid. Rengeteget aggódsz György miatt, és Kszenyija esküvője is kimerített. Miki azonban szerelmes, és nősülni akar. Miért olyan szörnyű ez? – Nem is tudom – suttogtam halkan. – Te magad is tudod, hogy a szerelmi házasság ritka kincs – karolt belém ismét Alix. – Most gyere velem, nézzük meg, mit művelnek a férjeink, mielőtt fenékig kiürítik a konyakosüveget. Ne bosszankodj Miki miatt, szerintem jó ítélőképességgel rendelkezik, és igazán mindent megtesz, hogy lenyűgözze Viktóriát, ami bizony nem könnyű mutatvány – bökött oldalba nevetve. Miközben Alix átölelt, egy halvány mosoly hagyta el a számat. Visszasétáltunk a palotába, és láttuk, hogy Szása és Bertie valóban konyakoztak, és egymást túllicitálva ecsetelték a vadásztörténeteiket. Egy időre meg is feledkeztem a fiam házasságáról. Egyszerűen kizártam az agyamból. Minden könnyebbnek tűnt, ha úgy tettem, mintha Hesseni Alicky nem is létezne. ø – Nem megy rám a csizma – állt meg velem szemben Szása egy szál zokniban a szalonom küszöbén, mintha mindenért én lennék a hibás. Alix és Bertie távozása után egy hónapra Finnországba utaztunk a Sarkcsillagon, a cári hajón. Olgát, Misát és Györgyöt is magunkkal vittük. A fiam alig köhögött a kirándulás során, igaz, annyira féltettem, hogy egyszer sem engedtem meg, hogy a tengerben fürödjön. György javuló állapota annyira felvidította Szását, hogy visszatért a régi életvidámsága. Megtanította Olgát, hogyan tegye horogra a kukacot, és a lányom bár fintorogva, de ügyesen kezelte a csalit, Misának pedig megmutatta, hogy kutathatja fel a halrajokat a hűvös finn vizek alatt. Szása rosszkedve sajnos nyomban visszatért, amint búcsút kellett vennünk Györgytől, aki miután visszatért Abastumaniba, újra köhögőrohamokkal küszködött. Véres zsebkendői láttán annyira megijedtem, hogy három hétre hozzáköltöztem, és egy pillanatra sem hagytam egyedül.
Egy frusztrált sóhaj után visszaültem az asztalomhoz levelet írni, amelyben Szása megzavart. – Mert átázott, és összement a bőr. Vagy egy tucat csizmád van, muszáj mindig ugyanazt hordanod, amíg teljesen le nem szakad rólad? – De egyik sem megy rá a lábamra – panaszkodott Szása fél lábon állva, az ajtófélfába kapaszkodva. – Látod? Miután levette a zokniját, a feldagadt, sárgás árnyalatú lábujjai láttán levegőt sem kaptam a rémülettől. – Nagyon fáj – mondta. – Azonnal szólnunk kell Botkinnak! – kiabáltam ijedten. – Ne! – tiltakozott a férjem, mert tudtam, hogy bár nem fogadta el az udvari orvosunk felmondását, György megkésett diagnózisa miatt már a legkevésbé sem bízott benne. – Nem akarom, hogy megszurkáljon. Biztos vérezni fog. – Ülj le! – kísértem az egyik kerevethez. – És a derekad is fáj még? – kérdeztem, miközben lassan lehajoltam hozzá. – Kszenyija esküvője óta – bólintott. – És miért nem szóltál? Annak már két hónapja! – Nem baj, most szólok – morogta halkan. – Biztos csak köszvény. Túl sokat ettem. Ne csinálj belőle nagy ügyet. Mindenesetre szóltam Obelenszkijnek, hogy hívjon orvost. Szása dühösen bicegett be a hálószobába, majd Botkin bezárta maguk mögött az ajtót. Miközben az orvos megvizsgálta Szását, rágyújtottam egy cigarettára, és idegesen jártam fel-alá a szalonban. Botkin olyan gondterhelten lépett ki a szobából, hogy ijedtemben az ütő is megállt bennem. – Úgy vélem, ez nem köszvény, inkább vesegyulladás lehet. Vettem vizeletmintát a további vizsgálatokhoz. Felség, a cár sokat veszített a testsúlyából, mióta utoljára láttam, és azt mondja, nehezen lélegzik. Már harminc perc után kifullad, holott régebben napi háromórás sétákat tett a parkban. Miért nem szóltak korábban? – kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában. – Mert a férjem sosem panaszkodott. Finnországban is jól volt, mindennap horgászott… Azt pedig nem vettem észre, hogy fogyott volna, annyira lefoglalt a lányom esküvője és a fiam betegsége… – rogytam le a legközelebbi székre óriási lelkiismeret-furdalással. É
– Értem – bólintott Botkin. – Egy ilyen testalkatú embernél a súlyveszteség nem mindig szembetűnő. Mindenesetre most pihenésre van szüksége. A vesebetegségek nagyon veszedelmesek. Ismerek egy specialistát, dr. Leydent. Javaslom, hogy hívjuk ide Berlinből. – Épp Berlinből? – nevettem fel kínomban. – Ebbe Szása sosem fog beleegyezni. Egy német?! Isten őrizz! – Felség, a nemzetiség most nem számít. A cár nagyon beteg. Botkin szavai nehezen jutottak el a tudatomig. Tudtam, hogy nem tesz meggondolatlan kijelentéseket, főleg nem György diagnózisa után, és ha a cár egészségéről van szó. – Segítene, ha elvinném Livádiába? – kérdeztem bénultan. Éreztem, hogy most nem tudok gondolkodni, és nem tudom használni a józan eszem. – Egy időre igen, feltéve, ha tud pihenni. De a tengeri klíma jelen esetben nem elég. A cárnak komolyabb kezelésre van szüksége, méghozzá mielőbb. Még csak negyvenkilenc éves. Ha követi az orvosi utasításokat, felépülhet. – Beszélni fogok vele – álltam fel a székbe kapaszkodva. – Addig ön egy szóval se említsen semmit, különben dr. Leyden sosem fogja betenni a lábát Oroszországba. Ismerem a férjem, csak legvégső esetben fog beleegyezni. – Megengedi, hogy legalább egy telegramot küldjek Leydennek, hogy informáljuk a helyzetről? – Igen, de legyen diszkrét. Azt akarom, hogy senki se tudjon róla. – A szavamat adom, felség! – bólintott Botkin, majd kisietett a teremből. ø Szása először annyira ellenkezett, hogy már azt hittem, sosem fogom tudni kiimádkozni Gatcsinából. – Semmiség – dörmögte, de már messze nem olyan meggyőzően, mint amikor máskor hősködik. – Csak köszvény vagy vesekő – jelentette ki nagy fájdalmai közepette. – Talán elfelejtetted, hogy ez lesz Kszenyija első karácsonya férjezett asszonyként? Sok feladat vár ránk. Nem mehetünk üdülni a Krím félszigetre október kellős közepén!
– Ez nem üdülés – magyaráztam neki, miközben kigomboltam a kabátját, ami zsákként lógott rajta, pedig hat hónappal ezelőtt még feszült a pocakján. – Muszáj pihenned. A kötelezettségeinket lemondtam. Kszenyija meg fogja érteni. Hallgatnunk kell Botkinra. – Az a bolond még György betegségét sem ismerte fel! Miért kellene hallgatnunk rá? – akadékoskodott Szása. – Az én kedvemért – simogattam meg gyengéden a mellkasát. – Kérlek, tedd meg! – könyörögtem neki elcsukló hangon. – Mánya, te sírsz? – emelte fel az arcom. – Ne légy már kiscsirke! Bolhából elefántot csinálsz! – mondta, majd félve megcsókolt, épp úgy, mint a kapcsolatunk elején, amikor még nem tudta, hogy szeretem. – Egyelőre nem áll szándékomban távozni mellőled. ø A Krím félszigeten még mindig balzsamos volt a levegő, bár a cári villa fa-és kőépületében már érezni lehetett a tél közeledtét, ahogy a Fekete-tenger felől érkező, olykor viharos, hűvös és páradús szél átfújt a tetőcserepeken. Ami Szása egészségét illeti, továbbra is kétségek között hánykolódtam. Írtam a bátyámnak Görögországba, hogy a korfui rezidenciát a rendelkezésünkre bocsátja-e a tél idejére, amire természetesen igennel válaszolt, ám tudtam, hogy a hajóút megviselné Szását, így úgy döntöttem, egy ideig Livádiában maradunk, hogy egy kicsit megerősödjön. Hamarosan mellénk gyűlt a népes család a tengerre néző villánkba, így lehetetlen volt tovább titokban tartani a betegségét. Szása testvérei sorra foglalták el családjaikkal az üres szobákat. Csak Miechen maradt távol, de megüzente Vlagyimirrel, hogy imádkozik a férjemért. Kszenyija és Szandró lerövidítették a nászútjukat, hogy Mikivel együtt mielőbb csatlakozhassanak hozzánk. Olgát és Misát Gatcsinában hagytam, de Szása olyan gyakran kérdezősködött felőlük, hogy végül őket is elhoztuk a villába. Csak szegény György fiam maradt távol. A betegségének túl páradús lett volna a livádiai klíma. Inkább nem mertem kockáztatni. De hiába gyűlt körénk az udvar apraja-nagyja, Szása még a kényszerpihenője alatt is terrorizálta a minisztereit. Napi jelentéseket kért a kabinettől, melyeket a karosszékében ülve, egy hatalmas takaró alatt, morogva olvasott át.
Miki közben reménykedett, hogy a cári tradíciónak megfelelően novemberben nősülhet, de én minden igyekezetemmel visszatartottam. – Kérlek, ezt most ne hozd szóba apád előtt! Nem látod, milyen beteg? Már csak az hiányzik, hogy ezzel idegesítsd. Inkább várd meg, amíg meggyógyul, utána beszélünk róla – győzködtem. Miki is nagyon aggódott az apjáért, de tudtam, hogy reményeimmel ellentétben nem fog letenni a tervéről. Annak ellenére, hogy Szása nem adta meg a hivatalos engedélyt, a fiam továbbra is Hesseni Alickyt akarta eljegyezni. Én már nem vitatkoztam vele. Vidám mosollyal igyekeztem rendezni a családi ügyeket Livádiában. Megszidtam Kszenyiját, amikor rajtakaptam, hogy Szandró vállán sír. – Ugyan, ne keseregj! Apád meg fog gyógyulni. Egy orosz medve nem adja magát olyan könnyen! – vigasztaltam pityergő lányom. Éjszaka azonban, amikor Szása fájdalmában nyöszörgött, én pedig mellé húzódtam, éreztem, hogy napról napra gyengébb. Alig evett, epét hányt, és a szivarfüsttől is undorodva fordult el, valahányszor megpróbált rágyújtani. – Már dohányozni sem tudok – dörmögte halkan. – Micsoda nyomorult vég! Szavai hallatán végképp pánikba estem. Sietve elküldtem a cári vonatunkat a német specialistáért. A régi vágású, vékony férfi csíptetős szemüvegével Pobendonoszcevre emlékeztetett, és zokszó nélkül tűrte Szása erőtlen csapkodásait és szitkozódásait a vizsgálat közben. Szása ordítása a falakon túl is elhallatszott, miközben egy pohárba vizeletmintát kellett adnia. Miután a doktor egy mikroszkopikus eszköz segítségével analizálta a mintát, csendben odalépett hozzám. – Fehérjevizelés – közölte velem, bár fogalmam sem volt, hogy a betegség mit takar, így csak némán bámultam rá. – Gyógyíthatatlan betegség, amelyet a vesék visszafordíthatatlan degenerációja okoz. Sajnálom, felség, nincs rá gyógyír. A cár haldoklik – mondta rezzenéstelen arccal. Botkin sietve kikísérte kollégáját a vonathoz, mert én már látni se bírtam többet a villában. Minden erőmmel összeszedtem magam, és bementem Szásához.
– Ne is mondd – kezdte a székén ülve, felpolcolt lábbal. – Csak nyugodj meg. Én már megnyugodtam – suttogta, miközben megfogtam a kezét. ø Ezek után már végképp nem tudtuk titokban tartani Szása állapotát. Ahogy a pletyka futótűzként terjedt, úgy váltak a nagyhercegek egyre izgatottabbá. Miután egy szörnyű éjszakát töltöttem szenvedő férjem mellett, Vlagyimir megállított a folyosón. – Ki kell adnunk egy nyilvános közleményt. Mindenki a bátyám közelgő haláláról beszél. – Hadd beszéljenek! – vágtam vissza, majd továbbindultam, ám ekkor Vlagyimir olyat tett, amit eddig még sosem merészelt: a karomat erősen megragadva megpördített, így kénytelen voltam szembenézni vele. – Miki még nem áll készen. Szandrónak elárulta, hogy fogalma sincs a kormányzásról, és sosem akart cár lenni. Azt azonban tudja, mit akar. Telegramot küldött Hessenbe. A menyasszonya már úton van Livádiába. Miután leráztam magamról Vlagyimirt, végigtámolyogtam a villán, hogy megkeressem Mikit, aki éppen Kszenyijával ücsörgött az oszlopsoros galérián. Amint meglátott, rémületében a szájában felejtette a cigarettát. – Igaz ez? Hogy merészelted?! Tényleg idehívtad azt a lányt? – támadtam rá. – Mama, Mikinek szüksége van rá – hárított Kszenyija, ám én ügyet sem vetettem rá. – Megkérdeztem Papát, és a jóváhagyását adta – suttogta Miki. – Mikor?! – kérdeztem hitetlenkedve. – Tegnap délután, amikor magához hívatott. – Miki szeme könnybe lábadt, de most egy cseppet sem sajnáltam meg. – Mama, ne haragudj! A Papa megengedte. Azt mondta, egy cárt sem lehet megkoronázni feleség nélkül. – Te hálátlan! – ordítottam remegve. Életemben először legszívesebben felpofoztam volna. – Apád még nem halt meg! És amíg él, ő a cár, és van felesége, méghozzá én, az anyád! – Mama, ne beszélj így, Miki is nagyon szomorú – kérlelt Kszenyija esdekelve, miközben a fiam lesütött szemmel hallgatott. –
Miki szeretne házasodni, mielőtt még Papa… – hebegett Kszenyija, mivel képtelen volt kiejteni a száján a szörnyű szavakat. – De nem itt! Itt nem lesz semmiféle esküvő! – zártam rövidre a témát, majd visszasiettem az étkezőbe. A nagyhercegek összerezzentek viharos érkezésem láttán, miközben hétköznapi viseletben, nyugodt szívvel fogyasztották a reggelijüket, mintha a cáruk nem is haldoklana a folyosó túlsó végén. Ahogy benyitottam Szása szobájába, láttam, ahogy az öreg Iván mosdatja, majd átöltözteti a férjem. Nem is tudom, hogy sikerült felültetnie az ágyban. – Te mondtad Mikinek, hogy ide hívhatja a lányt? – kérdeztem rá egyenesen. – Látom, Vlagyimir nem pazarolja az idejét – hagyta el egy mosoly Szása cserepes ajkait. Ahogy rám nézett, teljesen összetörtem. Amint felém nyújtotta a kezét, olyan keserves zokogás tört rám, hogy alig tudtam talpon maradni. – Ne, Mánya! Ezt bárkitől elviselem, de tőled nem – mondta halkan, miközben felé léptem, és az ölébe hajtottam a fejem. – Hívasd ide a nővéred. Szükséged van rá. Alix mindig erőt ad neked. Alix nyomban vissza is írt, hogy indulnak Bertie-vel, ahogy tudnak. Titkon azon imádkoztam, hogy előbb ideérjenek, mint Alicky. De Isten nem hallgatta meg az imáimat. ø Alicky egy komor, sötétszürke köpenyben érkezett, állig begombolkozva, tengernyi csomaggal és három udvarhölggyel. A villa már zsúfolásig megtelt, mégis szobát kellett találnom neki. Miután kiűztem Vlagyimirt a szobájából, és elküldtem egy szomszédos villába, hogy el tudjam szállásolni Alickyt, a lány esdeklőn rám nézett. – Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okozok – mondta. – Ugyan, drágám – feleltem erőltetett mosollyal –, hamarosan úgyis családtagok leszünk. – Azt hittem, már most is azok vagyunk – nézett rám a hűvös, ködös violakék szemével, amely semmiféle érzelmet nem tükrözött. – Ella nővérem Miki sógornője lett.
– Ez igaz. Ezúttal viszont úgy válsz családtaggá, ahogyan nem is számítottunk rá – feleltem neki. Ezúttal komoly kihívást jelentett, hogy türelmes és udvarias maradjak. Délután, amint Szása tudomást szerzett Alicky érkezéséről, Mikivel együtt magához hívatta. Lázas arca kissé felvidult, amint a két fiatal letérdelt elé, ő pedig keresztet vetett rájuk. – Most pedig hagyj magamra az új menyemmel – mondta, így kénytelen voltam kimenni a szobából. Alicky egy óra hosszat maradt bent. Miután sápadtan, könnyáztatta arccal megjelent, Miki kézen fogta és kivezette a folyosóról. Sosem kérdeztem Szását, hogy mit mondott neki aznap, Miki azonban később elárulta. – Azt mondta, neki egy angyal jutott feleségül, és imádkozni fog, hogy Alicky is ugyanilyen angyal legyen számomra – ismételte a fiam apja mondatát. Ezzel végképp minden eldőlt. Szása áldását adta a frigyre. ø November elseje borús égre virradt. A dübörgő szélbe még az ablakok is beleremegtek. Szása nyöszörögve viselte, ahogy kiültettem a székébe, mert az ágyban fekve már nem bírta elviselni a fájdalmakat. Erőtlen testét fojtogató köhögés rázta, miközben vércafatokat köpködött. Onnantól fogva nem mozdultam mellőle. Nem ettem, nem ittam, nem öltöztem át; még a hajamat sem fésültem meg. Csak fogtam a kezét, miközben hol éber volt, hol öntudatlan. A családtagjaink sorra szivárogtak be a szobába, a pappal együtt, aki énekelni kezdte a haldoklóknak szóló imát. A gyermekeink egyesével megcsókolták apjukat. Miki Alickyvel, Kszenyija Szandróval járult Szása elébe. Őket követte a kétségbeesetten zokogó Olga, akit Misa igyekezett némán vigasztalni. Úgy tűnt, Szása nem volt tudatában, hogy mindenki ott van, ám amikor hármat ütött az óra, váratlanul, suttogva megszólalt: – Nyissátok ki az ablakokat! Dr. Botkin tiltakozását elhárítva intettem Ivánnak, hogy tegyen eleget Szása kérésének. A szobát hirtelen megtöltötte a tenger távoli moraja, a sziklákhoz csapódó hullámok zaja és a sós víz illata. Egy
pillanatra egy másik villában éreztem magam, egy másik tengernél, ahol már egyszer szembe kellett néznünk a halállal. – Minnie, szegény Minnie! – nyöszörögte Szása, miközben átkaroltam. – Itt vagyok – suttogtam neki. – Itt leszek veled, szerelmem. – De nem örökre – mondta, miközben a vállamra hajtotta a fejét, majd egy nagy sóhajjal a férjem távozott az élők sorából.
4. rész
1894-1906
Drága anyácska
Jobb néhány boldog illúzió, mint tízezer igazság – Puskin
A
Huszonötödik fejezet
hólepte lámpaoszlopokon, a lovas kocsikon és az üzletek ponyváin mind fekete gyászszalagok lengtek. A Néva sziklaszilárddá fagyott, az emberek mégsem húztak korcsolyát. A muzsik cár halálának hírére egész Oroszország gyászba borult. Szása halála után bezárkóztam az Anyicskov-palotába a kisebb gyermekeim és Miki társaságában. Mivel az esküvő még nem zajlott le, Alickynek Ellával és Szergejjel kellett maradnia a szemközti palotában. Mindenesetre jelen volt Miki eskütételénél, amikor II. Miklós cárrá kiáltották ki, ami a fiamra mély bánata miatt egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolt. Alix és Bertie végül lekésték a búcsút. Bertie sírva menetelt a nagyhercegek között, miközben a cári hajóval, katonai kísérettel, Szását utolsó útjaként hazaszállították. Alix mindvégig mellettem maradt. A huszonnyolcadik házassági évfordulónkra, amely egy héttel Szása halála után volt esedékes, átadta a férjem utolsó ajándékát, egy rubintköves zománc karkötőt, amit ez idáig Bertie őrzött Szása kérésére. Sírva nyitottam fel a Fabergé-dobozt, miközben átkoztam magam, hogy miért nem vettem észre hamarabb, hogy Szása beteg. Lelkiismeret-furdalással idéztem fel azokat az időket, amikor még nem voltam biztos benne, hogy őt szeretem. A nővérem a saját kezével etetett, fürdetett és öltöztetett, este pedig levette rólam a fekete ruhát, miután a Téli Palota kápolnájában rituálisan megcsókoltuk a férjem jéghideg homlokát. Alix felsegített, amikor térdre esve rimánkodtam, hadd haljak meg én is, mert úgy éreztem, képtelen vagyok Szása nélkül élni. – A családodért élned kell! – vigasztalt kitartóan. – A gyermekeidnek szükségük van rád. Miki hamarosan megnősül, és cárrá koronázzák. El kell látnod jó tanácsokkal! Ez az élet rendje, néha bármennyire is kegyetlennek vagy igazságtalannak tűnik. Ahogy Szása is megmondta, Alix erőt adott nekem, bár akkor ezt egy cseppet sem éreztem. A szertartás után, mialatt a szent dalok még mindig a fülemben csengtek, a bőröm pedig tömjéntől illatozott, meglátogattuk Szása sírját a katedrálisban. Képtelen voltam elviselni a cári címerrel
hímzett, fekete posztóval bevont márványkoporsóját, amelyben földi maradványa nyugodott. Egyszerűen nem hittem el, hogy Szása elment. Az otthonunkban semmi sem változott. A dolgozószobájában minden tárgyat úgy hagytam, ahogy volt. A csizmája érintetlenül állt a szekrény előtt, kalapjai rendezetlenül lógtak a fogason, sétapálcái és botjai pedig a legváratlanabb helyekről néztek vissza rám. Szása imádott vadászkutyája, Sparta nyüszítve követett mindenhová, és hangosan csaholni kezdett, valahányszor elérkezett a séta ideje, és Szása nem volt sehol. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő; mintha mindenki csak azt várná, mikor ér már haza, hogy lerázza a csizmájáról a havat, és morogva szapulja a kabinetet, hogy micsoda gyáva idiótákkal van körülvéve. Olykor mintha még a hangját is hallottam volna. Miközben dohányoztam a szalonomban, és még arra sem vettem a fáradságot, hogy ablakot nyissak, szinte hallottam, ahogy óva int: – Mánya, túl sokat dohányzol! – Ám amint talpra ugrottam a fekete ruhámban, hogy ajtót nyissak, csak Tányát és Szofit találtam a folyosón a testőrökkel, akik együtt aggódtak értem, hogy rendesen eszem-e, vagy éppen mikor gyújtom fel a házat, miközben zsinórban szívom a cigarettákat. Néha csak egy erős zsibbadást éreztem, de ez még mindig jobb volt, mint a szívemet markoló bánat. Így legalább úgy éreztem, mintha nem éreznék semmit. Alix és Bertie mindvégig velem maradtak, akárcsak a királyi házak főméltóságai, akik a tél beköszönte ellenére is eljöttek, hogy leróják kegyeletüket. Bár valójában tudtam, miért maradtak. A szüleim, idős koruk miatt, kérésemnek eleget téve nem vettek részt a temetésen. Apám ízületei már nem bírták volna a hosszú utazást. Azonban azt írták, Miki esküvőjére szívesen eljönnek, amivel bevallom, kést döftek a szívembe. Így már rájöttem, miért akart minden vendég tovább nálunk maradni. Bár nehezen viseltem a sajnálkozó pillantásokat és a suttogva tett „szegény Minnie” megjegyzéseket, de ami ezután várt rám, még ennél is rosszabb volt. Hogy elfoglaljam magam, Olgával leültem köszönőkártyákat írni, válaszul a temérdek részvétnyilvánításra. Olga Misa mellett az apját
szerette a legjobban a családban, ráadásul még csak tizenkét éves volt, így olyan rohamok törtek rá, hogy gyakorlatilag szárazra sírta a szemét. – Muszáj ennyit? – kérdezte fintorogva, miközben elmagyaráztam neki, mit kell írni a címerrel ellátott lapokra. – Egyáltalán kik ezek az emberek? – Ezek mind nagyon kedves emberek, akik vették a fáradságot és írtak nekünk. És igen, muszáj, mert így udvarias. – De úgyis csak neked írták – tolta előre dacosan az állkapcsát, épp úgy, ahogy Szása szokta. – Nem, ez mindnyájunknak szól – feleltem ingerülten, mivel Olga mindig szívesen bosszantott, aminek kivételesen örültem, mert ez annak a jele volt, hogy az életünk kezd visszakerülni a megszokott kerékvágásba. – Írd meg őket szépen, én pedig majd aláírom, miután végeztél. A levélírás végeztével Olga a kezétől a ruháján át az orra hegyéig tintás lett. Miközben a megszokott anyai mozdulattal benedvesítettem az ujjam, hogy letöröljem az arcát, a kislányom fintorogni kezdett. – És mikor lesz Miki esküvője? – kérdezte váratlanul. – A gyászidő alatt biztosan nem – vágtam rá nyomban. – Egyébként miért kérdezed? – Csak úgy – felelte feltűnően könnyedén, mire nyomban gyanút fogtam. Tudtam, hogy mindig elkíséri Mikit a palotába, ahol Alicky jelenleg Ellával és Szergejjel lakik. – Alicky azt mondja, most már Miki a cár, így nem helyes, hogy még nem házasodtak össze – bökte ki végül, miután hosszan a szemébe néztem. – Úgy gondolja, talán illőbb lakodalmat tartani közvetlenül az apósa halála után? – vágtam vissza dühösen. – Jó, csak mondtam, mert kérdezted – felelte Olga meglepetten. Bárcsak ne kérdeztem volna. – Menj, mosd meg az arcod és a kezed! Miután Olga kiugrált a szobából, leültem az íróasztalomhoz, hogy lepecsételjem a megszámlálhatatlanul sok borítékot. Közben úgy éreztem, mintha sötét felhők gomolyognának a fejem fölött. A fiam megnősül. Nekem pedig el kell játszanom, hogy örülök neki.
ø Az esküvőt november 26-án tartottuk, pontosan a negyvenhetedik születésnapomon, de mivel Oroszországban csak a szentek nevein alapuló névnapokat ünnepelték, így senki sem tartotta rossznak az időzítést. Még én sem, mert az egész esküvőt, úgy ahogy volt, rosszalltam, így teljesen mindegy volt, melyik napra esik. Miki nagybátyjai és miniszterei sürgették a menyegzőt, legalábbis ezt mondta a fiam, amikor megkeresett, hogy az engedélyemet kérje. Én végül rábólintottam, mert azt mondtam magamnak, teljesen mindegy, mit gondolok a menyasszonyról, ez a fiam döntése, így el kell fogadnom. Talán túlféltettem Mikit, Alicky pedig nagyszerűen ellátja majd a rangjával járó feladatokat. Próbáltam szolgálatkész arcot vágni, miközben Alickyt a Téli Palotába kísértem, hogy felöltse menyasszonyi ruháját. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. Szép volt aznap, de sápadt; profilból olyan volt, mint egy elefántcsont szobor. Anélkül, hogy kérdeztem volna, bevallotta, hogy egyáltalán nem aludt jól. – Biztos csak a klímaváltozás teszi. Ezek a hosszú éjszakák… – vigasztaltam. – Meglátod, idővel hozzá fogsz szokni. – Remélem – sóhajtott, miközben kinézett a lovas hintó ablakán. – Tudom, milyen szörnyen nehéz lehet ez most neked, nem sokkal azután, hogy… – nézett rám ártatlanul. – Teljes szívemből azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg. Szeretem Mikit, de erre nem számítottam. Szörnyen érzem magam miattad, drága anyám. Ez volt Alicky első érzelmet kifejező megnyilvánulása felém. Sebezhetősége nagyon meghatott, mert eszembe jutott, hogy milyen gyámoltalan voltam a saját esküvőmön, hogy milyen szigorú etikettnek kellett megfelelnem, mennyi furcsa szokáshoz kellett igazodnom és hány embernek kellett a kedvére tennem. Csakhogy én évekig csupán cárevna voltam. Alickynek nincs ideje felkészülni arra, hogy cárina legyen. Belecsöppent egy helyzetbe, amire egyáltalán nem vágyott. Átnyúltam felé, és megfogtam a kezét. Még a kesztyűjén keresztül is éreztem, milyen hidegek az ujjai. – Bunda kellene. Mármint kesztyű – fűztem hozzá magyarázatként, miután értetlenül nézett rám.
– A bőr kellemes tavasszal, de januárra kevés. – Bizonyára tapasztalatlannak tűnök – szólalt meg halvány mosollyal. – A te korodban mindegyikünk az – szorítottam meg a kezét. Több szót nem váltottunk, ám amint beléptünk a palotába, megfogta a kezem, mint egy gyerek, aki fél, hogy elveszik. Az esküvő nem volt fényűző, de jelen körülmények között nem is lehetett volna. Alicky azért felöltötte az ezüst menyasszonyi ruhát, a palástot és a menyasszonyi diadémot, amelyben bájosan lépkedett a kápolnában. A fogadalmuk után Mikivel felém fordultak, én pedig könnyek között megcsókoltam őket. – Mama, ne sírj – suttogta Miki. Látta rajtam, hogy eszembe jutott a saját esküvőm, amikor engem vett körül a tömeg a kápolnában. Ekkor tudatosult bennem, hogy már sosem lehetek feleség, sem cárné. Az új cárné most már ortodox nevén Alexandra Fjodorovna volt. Miközben felcsendültek a harsonák, Alixszel, Bertie-vel és a gyerekekkel elindultunk az ifjú pár mögött. Úgy éreztem, végképp mindenről le kellett mondanom. Ami egykor az enyém volt, most az övé. Alicky nemcsak a titulusom nyerte el, hanem a fiamat is, és Isten akaratával az unokáimat is ő fogja világra hozni. Bár özvegy cárinaként az udvari tradíciók szerint elsőbbséget élveztem, mégis ő volt a birodalom first ladyje. Többé nem avatkozhatok bele semmibe; fel kell áldoznom a büszkeségem Oroszországért. De hiába határoztam el, hogy magam mögött hagyom a múltat, ez korántsem volt olyan egyszerű. ø A vendégeink még azelőtt hazautaztak, hogy teljesen ellepte volna őket a hó. Alix megígértette velem, hogy türelmes leszek Alexandrával. – Ne feledd, neki még minden új Oroszországban. Tekints rá úgy, mintha a saját lányod lenne – mondta. Nem szívesen vettem tőlük búcsút, de már így is túl sokáig maradtak, és Viktória már idegeskedve, több ízben is haza akarta őket rendelni. Egyébként a királynőtől is kaptam részvétnyilvánítást, egy Tennyson-verseskötet mellett, amellyel ő is vigasztalódott a férje Ú
elvesztése után. Hálásan köszöntem meg az ajándékát. Úgy éreztem, sorsközösséget vállalt velem a gyászban. Mivel a Téli Palota évekig lakatlanul állt, a lakosztályok ekkorra már felújításra szorultak. A kontinuitás megőrzése érdekében a kabinet a Téli Palotát jelölte ki az új cár és felesége lakhelyéül. A renoválás idejére Miki és Alicky hozzám költöztek, miután hazatértek ötnapos nászútjukról, Carszkoje Szelóból. A mellettem lévő lakosztályban kaptak helyet, négy kisebb szobával, ami egykor az agglegény családtagok lakhelyéül szolgált. Kszenyija és Szandro szintén a palotámban lakott, így az összes gyermekem magam mellett tudhattam György fiam kivételével. Szerető családom jelenléte valamelyest enyhített a bánatomon. Miki mindennap velem reggelizett, majd átmentünk a dolgozószobámba, ahol igyekeztem minden tudásomat átadni neki. A koronázás időpontját még nem tűzték ki, ám addig rengeteget kellett még tanulnia az összetett cári feladatokra vonatkozóan. – Szükség van egy alkotmányra – vetettem fel neki. – A nagyapád úgy gondolta, ez az egyetlen módja annak, hogy a modern időkben megóvjuk Oroszországot és a dinasztiánkat. Itt az ideje, hogy a teljes autokráciánkról lemondva átengedjük a Dumának az állam vezetését. Meg kell tenned a népünkért! – bátorítottam. – De a Papa ezt sosem akarta volna – ellenkezett. Szögletes vonásain látszott, mennyire lefogyott az utóbbi, megterhelő hónapokban. – Papa mottója az autokrácia, a nacionalizmus és az ortodox hit volt. A nagybátyáim szerint is ehhez kell ragaszkodnom. – De a helyzetünk megváltozott – győzködtem Mikit, miközben rájöttem, hogy hiába támogattam mindenben Szását, a halála után ismét az apósom álláspontját képviseltem. Már épp elég szörnyűség történt az utóbbi időben ahhoz, hogy elfogadjuk, akár készen állunk rá, akár nem, változtatnunk kell. Az országnak reformra volt szüksége, és bármennyire is szeretem a fiam, tudtam, hogy nem olyan, mint az apja. Sosem volt benne annyi akaraterő, kivéve, amikor Alexandráról volt szó. – Nem uralkodhatsz úgy, mint az apád. A nagyapádat meggyilkolták. Szása megszabadított minket a nihilistáktól, nem kell tartanunk az újabb fenyegetőzésektől, így itt a ragyogó alkalom, hogy új alapokra helyezd a birodalmat. Vidd
véghez a nagyapád tervét, és engedd át a jogokat a törvényhozó gyűlésnek. A nagybátyáid nyilván zúgolódni fognak, de ha most nem szabsz határokat, teljesen el fognak tiporni. – Még átgondolom – tért ki a válasz elől Miki anélkül, hogy véleményt formált volna. Egyik reggel, hiába vártam rá, Miki nem jelent meg a közös reggelinknél. Kszenyija, aki első várandóssága miatt reggeli rosszullétekkel küzdött, ijedten figyelte, ahogy idegességemben a villámmal ütögetem a tányér szélét. Miki még csak nem is üzent a távolléte okáról. – Hol maradhat ilyen sokáig? – toltam hátra a székem. – Mama, talán szeretnének egy kis időt együtt tölteni Alickyvel – nyugtatgatott a lányom. – De már fél kilenc van! – néztem rá döbbenten. Át kell néznünk a kabinet jelentéseit, válaszolnunk kell a sok levélre, és még a Téli Palotába is át kell mennünk, hogy ellenőrizzük a felújítási munkálatokat. Egy cárnak nem lehet a magánélete az első! Ahogy lesiettem a lépcsőn, láttam, hogy az ajtajuk nyitva van. Miki az első szobát használta dolgozószobának, így nem kellett a minisztereinek keresztülmenni a magánlakrészükön. Hallottam, ahogy Alexandrával emelt hangon beszélgetnek. Tudtam, hogy nem helyes, ha hallgatózom, mégis megálltam az ajtó mögött. – Mennem kell – szólt Miki. – Mama aggódni fog, hogy miért nem jelentem meg a reggelinél. – Hadd várjon csak! – hallottam a menyem hangját. – A nap minden percében a sarkadban van; az összes levelezésedet ismeri, és mindenről véleményt alkot. Még azt sem engedi meg, hogy átköltözzünk a Téli Palotába, holott ez a helyiség lehetetlenül szűkös. Carszkoje Szelóból is öt nap után hazarendelt minket, pedig mennyivel kényelmesebb lett volna, ha ott maradhatunk. – Sunny – szólította Miki a becenevén Alickyt, holott én semmi naposat nem találtam benne –, anyám még gyászolja apámat. Szüksége van ránk. – Inkább csak rád, hogy bármikor parancsolgathasson, és ugrásra készen állj. Valahányszor fogadni szeretnék valakit, engedélyt kell kérnem, hogy hadd használjam a szalonját. A cselédei mindenhol ott
vannak, csak hogy hallgatózhassanak. Szükségünk van egy saját otthonra, hogy végre igazi családként élhessünk. Az ajtó mögött, jéggé dermedve, most végre meghallottam, mi is rejtőzik valójában Alicky látszólag félénk természete mögött. Ezek szerint a megérzéseim jók voltak, és Miechennek is mindenben igaza volt. Alexandra pontosan tudta, mit akar. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon Miki eddig is tudta, hogy a visszahúzódó egérkéje valójában egy követelőző hárpia? A fiam mély sóhaja elárulta, hogy már korábban is lehettek vitáik. – A lakosztályunk a Téli Palotában még nem készült el. Mama a legjobbat akarja nekünk. Én még nem vagyok tapasztalt a kormányzásban, így… – Így ő kormányoz helyetted – fejezte be a menyem a mondatot. – Egy személyben lesz gyászoló özvegy, cárina és cár, ha nem állítod meg idejében. Folyton azt mondogatja, hogy adj hatalmat a Dumának, ami teljesen aláásná azt, amit eddig képviseltél. Alix és Bertie búcsúestjén is téged vezetett a terembe. Én csak kullogtam mögöttetek, mint egy szolga. – Itt ez a szokás – szólalt meg végre Miki. – És anyacárnéként őt illetik meg az előjogok. – Olykor akár szakíthatna is a begyöpösödött szokásokkal! Most már én vagyok a cárina. Ha valóban jót akarna nekünk, megengedné, hogy melletted lépjek be egy helyiségbe, hiszen a cár felesége vagyok. Ezzel példát mutatna, és végre engem sem vennének semmibe! Ekkor már eleget hallottam. Fogtam magam, és beléptem a szobába. Miki hirtelen megpördült. Arcából kifutott a vér. Csodáltam Alexandra tartását, aki egy csepp meglepettséget sem mutatott. Úgy tűnt, mintha mindvégig tudta volna, hogy ott leselkedek az ajtó mögött. Alaposan végigmértem az előtérben ücsörgő német udvarhölgyeket. Épp itt volt az ideje, hogy elküldjem őket, és a helyükbe orosz kíséretet nevezzek ki a menyem mellé. Így megtanulná, hogy nem csupán nem bölcs dolog, ha kritizál engem, amiért sok cselédem van, hanem ízléstelen is.
– Nem jöttél reggelizni, Miki. Megérkeztek a kabinettől a jelentések? – kezdtem kedves hangon. A fiam mélyen lehajolt az asztalhoz, hogy a borítékok után kutasson. Alexandra közben hidegvérrel állta a pillantásomat. – Bocsáss meg nekünk, drága anyuka. Nem érzem jól magam. Én kértem Mikit, hogy maradjon velem, és kivételesen reggelizzünk együtt ma. Az asztalon valóban ott hevert egy tálca morzsás tányérokkal és használt csészékkel. Alicky bizonyára előre szólt a személyzetnek, hogy oda kéreti a reggelit. Nyomban beszéltem is Obelinszkijjel, aki Szása halála után is velünk maradt, hogy az én palotámban egyelőre én parancsolok. – Téged is mindig szívesen látlak az asztalomnál – biccentettem Alicky felé. – Bízom benne, hogy most már jobban érzed magad. Nem tudom, korai lenne-e még azt gondolni, hogy a rosszulléted egy örömteli esemény eljövetelét jelzi? Alicky láthatóan tudta, hogy minden szavát hallottam, és azt is érezte, hogy a megjegyzést szándékosan rosszindulatúnak szántam. – Csupán egy hónap házasság után? – kérdezte hitetlenkedve, összeszorított ajkakkal. – Bár azért természetesen reménykedhetünk. Egyébként most már jobban érzem magam, köszönöm – mondta közönyösen, majd kezébe vette a hímzését, és befűzte a cérnát a tűbe. – Megtaláltam! – kiáltott Miki zavartan, kezében egy mappát lóbálva. – Nagyszerű! Akkor, ha végeztél, gyere fel, hogy beszélhessünk. – Remélem, kipihened magad, drágám! – villantottam egy mosolyt Alexandra felé. Bizonyára még akadt mondandója a fiamnak, de ez már egy cseppet sem érdekelt.
Huszonhatodik fejezet
– Ez a lány megfejthetetlen – panaszkodtam Miechennek a szalonjában, és rágyújtottam egy cigarettára. A Téli Palotában még alig száradt meg a falon a festék, máris kiköltöztek tőlem. Alicky most ott ücsörög a vadonatúj bútorok között, és egy árva gálát sem hajlandó szervezni. Teljes mértékben kerüli a társasági életet. Úgy hallottam, a karácsonyi ünnep is katasztrofálisan sikerült. Nyakunkon volt a tavasz. Az ortodox vallás által kiszabott negyvennapos gyászidő letelt, de én továbbra is feketében jártam, és nem vettem részt egy társasági eseményen sem, bár a bezártságot már kezdtem egyre rosszabbul viselni. Végül meggyőztem magam, hogy nem tiszteletlenség a férjemmel szemben, ha találkozom Miechennel egy teára. Miechen eleinte távolságtartó volt, ami bántotta a lelkem, ám végül Vlagyimir és Szása vitái ellenére is barátnők maradtunk, legalábbis felszínesen. Idővel azt gyanítottam, hogy Miechen más okból is távol marad tőlem, így úgy döntöttem, magam látogatom meg. Örömét fejezte ki, hogy lát. Még testesebb alkattal, tökéletes selyemruhában és drágaköves hajtűkkel fogadott. – Mostanában mindenki arról beszél, hogy az új cárinánk túl büszke ahhoz, hogy elvegyüljön a bojárokkal – fogott Miechen nyomban a pletykálkodásba Limoges teáskészlete és gőzölgő szamovárja mellett. – Gondolom, úgy érzi, már semmit se kell bizonyítania. Mindent megkapott, amit akart: Mikit az ágyába, a koronádat pedig a fejére – mondta gúnyos hangon. Mindketten német hercegnők voltak – csak Alexandra sok év mínusszal és befolyásosabb ranggal –, így várható volt, hogy Miechen előbb-utóbb megjegyzéseket tesz rá. Én azonban továbbra is a saját gondjaimmal voltam elfoglalva. – Alicky még nem rendelkezik a koronámmal. És ha másért nem, Miki kedvéért igyekeznie kellene. Én is ezt tettem az ő korában cárevnaként. Alicky feladata most az, hogy elfogadtassa magát a társadalommal, ám úgy nem nyeri el senki szívét, ha bezárkózik a négy fal közé – magyaráztam Miechennek, miközben ingerülten kifújtam a füstöt.
Jólesett dohányzás közben kiadnom a mérgem, amit már képtelen voltam magamban tartani. – Ez a lány neheztel rám. Gyűlöl, amiért Miki kikéri a tanácsomat, és azért is, hogy a miniszterei hallgatnak rám. Ki nem állhatja, hogy saját bevételem van, hogy én rendelkezem a Téli Palota, a Gatcsina, Peterhof, a hajónk és a vonatunk felett. Még a ruhaszámláimat is át akarja nézni, hogy lássa, pontosan mennyit költök! – Ráadásul még teherbe sem esett – sóhajtott Miechen egy nagy fintor után. – Nem. Az udvarhölgyeit mindenesetre kicseréltem – ecseteltem, miközben elnyomtam a cigarettát és rágyújtottam egy másikra. – Egyébként Alicky folyton gyengélkedik valami miatt, de a terhesség tüneteit nem produkálja. Nem hinném, hogy Mikivel lenne baj. – Én sem! Most már érted, ugye, hogy miért nem fordultam meg a palotában, amíg ez a penészvirág ott volt? – De ne felejtsd el, hogy közben elvesztettem a férjemet. Kedves gesztus lett volna, ha meglátogatsz. – Kérlek, bocsáss meg, Minnie – fogta meg a kezem Miechen. – Szása és én sokszor összeszólalkoztunk az évek alatt. Szerintem nem is kedvelt engem, de hidd el, mindennap eszembe jutottál. A halála engem is megrázott, mert hallottam, mennyire megviselt téged, de… – De? – néztem rá kérdőn. – A szörnyű veszteséged ellenére – húzta el Miechen a kezét – még mindig irigylésre méltó pozícióban vagy. Miki teljes mértékben rád támaszkodik az udvartartás és a kabinet kérdéseiben egyaránt. Te választod meg a képviselőket, Alicky cselédeit, miközben zavartalanul élhetsz az otthonodban. Ki másnak van még ilyen nagy befolyása? – A képviselőjelöltek megválasztásába nem szólok bele, csak elmondom a véleményem Mikinek. – De anyacárnéként rangban a menyed felett állsz. – Ami őt egy cseppet sem érdekli – tettem hozzá nyomban, miközben eszembe jutott, amit az ajtó mögött hallottam. – Ha rajta múlna, már rég elküldött volna, hogy ne álljak az útjába. – Csakhogy ezt nem teheti meg. Ahogy elnézlek, legszívesebben egész évben gyászruhát viselnél Szása emlékére, ám úgy gondolom,
a körülményekre való tekintettel Mikivel rendeznetek kellene egy udvari bált az új cár tiszteletére. Így a saját példáddal demonstrálhatnád, milyen erős is egy cárina! Miechen ötlete szöget ütött a fejembe, de abban az évben még valóban nem akartam levenni a gyászruhát. – Nem lehet – mondtam végül. – Kszenyija júliusban szül, jövő hónapban pedig Abastumaniba utazom. György azt írja, sokkal jobban van, muszáj meglátogatnom. Nem engedtem el a Krím félszigetre Szásához, így egyedül gyászolta az apját szegény. – Arról nem is beszélve, hogy jelen helyzetben György a cárevics – szólt közbe Miechen, aggodalommal a hangjában. – Majd meggyógyul, és hazajön Szentpétervárra – vágtam vissza konokul, mert tudtam, hogy egy beteg trónörökös sem a legmegnyugtatóbb látvány. – Imádkozni fogok érte. Eggyel több ok arra, hogy bált rendezz. Így legalább látja az udvar és az arisztokrácia, hogy minden a legnagyobb rendben. Ez mondjuk nem egészen volt igaz, de jelen esetben hallgattam Miechenre. ø György állapota annyit javult, hogy alig hittem a szememnek. Arca visszanyerte az eredeti színét, szakállat növesztett, és még hízott is. Mindennap biciklizett a villa körül, és bár dohányzott – amit nagyon rosszalltam, de úgy éreztem, nincs jogom megtiltani egy olyan szokást, amelynek én is rabja vagyok –, alig köhögött a két hét alatt, amelyet vele töltöttem. Bizonyos árulkodó jelekből úgy láttam, hogy nem is volt egyedül. Észrevettem, hogy a hálószobai vázában finom, nőies ízléssel voltak a napraforgók elrendezve. Gondolom, helyi hölgy lehetett, de nem kíváncsiskodtam. Ez az ő magánügye, feltéve, ha nem okoz botrányt. Végtére is György nem volt nős, mit számítana egy-két szerelmi légyott távol Szentpétervártól? Mindenesetre jeleztem neki, hogy újdonsült cárevicsként, amint hazatér, el kell végeznie a rá kiszabott feladatokat. – De Mama, gümőkórom van! Még mindig nem gyógyultam meg – kuncogott György.
– Ezzel évekig lehet élni, fiam. Egyébként is, nézz magadra, majd’ kicsattansz az egészségtől. – Itt valóban jobban vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy képes vagyok hivatalosan is dolgozni. Remélem, azért ez az állapot nem fog sokáig fennállni. Miki írta, hogy Alexandra várandós. – Miközben György rágyújtott, én egy ültő helyemben odafagytam a székhez. – Neked nem mondta? – kérdezte a csodálkozásom láttán. – Nem – vallottam be döbbenten. – Biztos még nagyon friss a hír. – Lehet – zártam rövidre a témát. Egyébként is indulnom kellett. Kszenyija mindenórás volt, és Györgyöt is jó állapotban hagytam magára. – Légy kedves Alexandrával – mondta, miközben búcsúzóul megölelt. – Miki említette, hogy ti ketten nem vagytok a legjobb viszonyban. Ne éreztesd vele, hogy kevesebb nálad. A fiam szavai teljesen megdöbbentettek. Miki bizalmába avatta az öccsét, engem pedig nem? Mindig is közel álltak egymáshoz, mégis úgy éreztem, megtagadtak tőlem valamit, amiről nem is tudtam, hogy hiányozni fog. – Ő gondol engem magánál kevesebbnek – világosítottam fel Györgyöt, mire ő elmosolyodott. – Mama, észre sem veszed, milyen erőszakos tudsz lenni. Ha úgy érzed, nem néz fel rád eléggé, akkor tegyél róla. Tedd meg Miki kedvéért, így is épp elég teher van a vállán. A hazafelé tartó vonatút során volt időm gondolkodni. Amint Szentpétervárra értem, egyenesen a Téli Palotába siettem. – Miért nem szóltál róla? – vontam kérdőre Mikit, miközben az új dolgozószobájában a tekintetemet kerülve dohányzott. – Az öcsédtől kell megtudnom a hírt, Kaukázusban?! Oroszországban már mindenki tud róla, csak én nem? – György csak onnan tudja, hogy megírtam neki – magyarázkodott Miki. – Attól még, hogy hivatalosan az örökösöm, még nem kell azt gondolnia, hogy bármit is elvárunk tőle. Várni akartunk Alexandrával, amíg Botkin meg nem erősíti a hírt. – Meg nem erősíti? – csattantam fel gyanakodva. – De hiszen a nők erről mindig tudnak. A testünk elárulja. Bár az orvos szava fontos, de ebben az esetben teljesen felesleges.
Miki a hamutálcára tette a cigarettáját, és a szakállát dörzsölgetve az ablakhoz lépett. A dolgozószobája teljesen új volt, mert nem akarta azt a helyiséget használni, ahol a nagyapja elhunyt. – Egyszer már elvetélt – mondta halkan, a Névát figyelve, amely kékeszöld szalagként csillogott a júniusi napsütésben. – Mikor? – kérdeztem döbbenten. – Nem sokkal azután, hogy ide költöztünk. Hirtelen történt. Ezért javasolta Botkin, hogy ezúttal várjunk egy kis időt a bejelentéssel. – Talán van valami gond? – kérdeztem a hírtől teljesen letaglózva. – Egyelőre nincs. Hamarosan a negyedik hónapban lesz. Atyaég, és eddig nem is tudtam róla! – Kár, hogy titkoltad előttem. Hogy nyújtsak így segítséget, ha nem bíztok bennem? – Dehogyisnem! Az életemet is rád bíznám. – Te lehet, de Alicky nem. – Mama, most nagyon nehéz neki. Sokak számára még mindig te vagy a cárina, így Alexandra feleslegesnek érzi magát. Ráadásul a vetélést is szégyelli, nem akarja, hogy bárki is tudjon róla. – Főleg én. – Erre nem tudom, mit mondjak – felelte Miki egy nagy sóhaj után. – Többet nem is kell hogy mondj – álltam fel a székből. – Most azonnal felkeresem őt. Alicky a sezlonján ücsörgött új, halványkék lakosztályában. A frissen aranyozott, széles ablakok alatt zsúfolt asztalkák, párnázott fotelek és díszes lábtartók sorakoztak. Alexandra minden négyzetcentimétert kihasznált. Egy teljes fal szentképektől csillogott, akár egy ikonosztáz, melyet az ortodox hitre való áttérésére irányuló túlbuzgó lelkesedésnek tudtam be. – Hallottam, hogy gyermeket vársz – kezdtem, miközben ő egy stólát terített a vállára, és teáért csengetett. Nyomban a lényegre tértem, mert az utazás miatt túl fáradt voltam a bájcsevejhez. – Igen, Istennek hála – bólintott. – Ez csodálatos! – mondtam, és legszívesebben megöleltem volna, de olyan hűvösen méregetett, hogy képtelen voltam megtenni. –
Nagyon örülök, hogy jól vagytok Mikivel. Egy gyermek olyan ajándék, amely örökre megváltoztatja az életed. Nem tudtam, Alicky vajon tudja-e, hogy én is elvesztettem a második fiamat. Ez közelebb hozhatott volna minket, mivel megértettem a fájdalmát, még akkor is, ha az ő gyermeke nem született meg. De nem úgy tűnt, mint aki tud az esetről, én pedig békülni jöttem, nem pedig azért, hogy felelevenítsük a régmúlt tragédiáit. – Mindennap imádkozom egy fiúért – mondta, miközben a szobalánya teát töltött nekünk. Észrevettem, hogy ez nem az a hölgy, akit én kijelöltem neki. Reméltem, hogy nem cserélte le az összes alkalmazottját a távollétemben. – Ne imádkozz túl sokat – javasoltam, de nyomban el is hallgattam, hiszen nem kérte ki a tanácsomat. – Bármilyen nemű is lesz a gyermek, mindenki nagyon fogja szeretni – tettem hozzá végül. Alexandra hozzá se nyúlt a teájához; megvárta, míg teljesen kihűl, én viszont lassan kortyolni kezdtem az enyémet. Úgy láttam, az angol teát szerette, nem az erős illatú oroszt, amit én addigra már megkedveltem. – Ünnepelnünk kellene – folytattam egy hosszabb csend után, mialatt Alicky csak a távolba bámult, mintha jelen se lennék. Állapotos asszonyt még sosem láttam így viselkedni. Alicky úgy festett, mint aki transzállapotba került. – Kszenyija hamarosan szül, így két okunk is van az ünneplésre. Egy nagyszabású estély keretén belül személyesen is bemutathatnálak az udvarnak és a vendégseregnek. – Nincs ez még túl korán? – kérdezte összeszűkült szemmel. Én nyomban tudtam, mire utal. – A férjem meghalt. Csak a gyász bizonyítékaként nem kell elbújnom az emberek elől. Jelenleg a fiam a cár, te pedig a cárnéje, aki a szíve alatt hordja az első gyermekét. Ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy a nyilvánosság elé állj. Gondolom, nem azt tervezed, hogy a szülésig itt maradsz, a négy fal között – tettem hozzá erőltetett kacajjal. – Nem, sőt egyáltalán nem tervezem, hogy itt maradjak. A Sándor-palotába szeretnék költözni, Carszkoje Szelóba. Ott minden
olyan békés, hogy igazán otthon érzem magam. – De túl messze van a várostól – kezdtem az akadékoskodást, mert egy pillanatra elfelejtettem, miért is jöttem hozzá. – A Sándorpalota nyári rezidencia. Természetesen bármikor odamehetsz, amikor csak kívánsz, magam is ezt tettem Miki születése után, ám most itt kell maradnod, hogy az emberek megismerjenek. Hagyd, hogy megcsodáljanak! – Nem hinném, hogy csodálnának – mondta gondterhelt, ólmos hangon. – Drága anyácska, tudom, hogy jót akarsz nekem, de hidd el, sosem leszek olyan, mint te, és ezt nem rossz szándékkal mondom. Te nagyszerű cárné voltál, csakhogy én nem akarok utánozni senkit sem. Tudom, mit mondanak a hátam mögött. Az újságcikkekben „temetős menyasszonynak” neveznek, aki az apósa halála után túl korán ment férjhez. Az udvar és a nép ugyanezt gondolja. – Túlzol – vágtam rá sietve, mert észrevettem, hogy az egyik őr hallgatózik. A személyzet látszólagos diszkréciója sosem mentett meg minket a rosszindulatú pletykáktól. – Az emberek még egyáltalán nem ismernek. Idővel majd változik a véleményük, ha teszel érte. – Miért? – kérdezte a szemöldökét ráncolva. – Én vagyok a cárné, és trónörököst szülök nekik. Miért kell hogy szeressenek? Alicky kérdése annyira megdöbbentett, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. – Megkönnyítené a dolgodat – mondtam végül. – Valóban? – igazította meg magán a stólát, mint aki fázik. – Én úgy gondolom, hogy mindentől függetlenül tisztelniük kell. Miki engem választott feleségül, Isten akaratából. Talán megkérdőjelezik a cár és a Mindenható döntését, csak mert nem olyan vagyok, mint akire számítottak? – Nem – hagytam rá a dolgot, holott nem értettem egyet. – Kellő igyekezettel hamarabb kivívhatod a tiszteletüket – folyattam, miközben váratlanul megfogtam a kezét, épp úgy, ahogy az esküvője napján. – Ha megtisztelsz azzal, hogy megengeded, hogy bemutassalak, biztosíthatlak, hogy tisztelni fognak és el fognak É
fogadni. Az előbbi kötelező, az utóbbit ki kell érdemelni. Én is épp így voltam vele, amikor először ide jöttem. Alicky visszahúzta a kezét. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha legszívesebben megtörölte volna a stólájába. – Ha fontosnak tartod – motyogta maga elé. Most már végképp alig vártam, hogy elmenjek. – Hagylak pihenni – mondtam mosolyogva, miközben megittam a maradék teám. – Most értem haza Abastumaniból, nézd, tiszta kosz vagyok! Én majd mindenről gondoskodni fogok. Átküldöm a vendéglistát, amint elkészítettem. Csodálatos este lesz! Tudom, hogy mindenkit el fogsz bűvölni. A menyem csak bólintott, majd közelebb hajolt felém, hogy megcsókolhassam az arcát. Legszívesebben azt tanácsoltam volna neki, hogy ne töltse az egész terhességét azon a sezlonon, de visszafogtam magam. Lehet, hogy Angliában az a szokás, hogy a baba védelme érdekében a kismama mindvégig izoláltan fekszik, de Oroszországban ez sosem volt így. Magam is végigtáncoltam az összes terhességem, mégsem lett a gyermekeimnek semmi bajuk. Végül magára hagytam Alickyt, aki most se mondott egy árva szót sem. ø Mielőtt még teljes gőzzel nekiláttam volna a gála megszervezésének, az ortodox pap megnyugtatott, hogy mivel többször is tartottunk szentmisét Szása eltávozott lelkéért, visszatérhetek a társasági életbe. Órákig ücsörögtünk Tányával, hogy összeállítsuk a vendéglistát, ami egyre csak terebélyesedett, mivel egy fontos személyt se akartam kihagyni. – Ez a lány agyvérzést fog kapni – kuncogott Miechen, miután megmutattam neki a listámat. – Több mint hatszáz ember? Hiszen már az is gondot okoz neki, hogy hárommal teázzon. Miután elküldtem a listát Alexandrának, Miki arról számolt be, hogy a neje alig várja, hogy lássa, kiket fogunk meghívni. Ám egyik reggel, miután a fiam megérkezett a szokott korai találkozónkra, levette a kalapját, rágyújtott egy cigarettára, és átnyújtotta nekem a vendéglistát. – Sunny változtatást szeretne – fűzte hozzá kimérten.
Alighogy ránéztem a papírra, máris szemet szúrt, hogy Alicky rengeteg embert kihúzott a listáról. – De hiszen ez a meghívottak fele! – néztem döbbenten a fiamra. – Ezt nem teheti! Az arisztokrácia mellőzött tagjai vérig fognak sértődni. Miki benedvesítette cserepes ajkait. Túl sokat dohányzott, a szeme alatti sötét karikák pedig álmatlan éjszakákról árulkodtak. – Sunny értesült róla, hogy azok az emberek kicsapongó életet élnek, így véleménye szerint nem érdemesek arra, hogy üdvözöljék a cárnéjukat. – Ha mindenkit kizárnánk, akinek feslett az élete, akkor akár az egész gálát lemondhatnánk. Ez Szentpétervár! Mindenki rejteget egy titkot. Sőt többet is. – De van még valami – köszörülte meg Miki a torkát. – Hallgatlak – fontam keresztbe a karom. – Aznap este a koronázási ékszereket akarja viselni. – Felőlem! – legyintettem. – Gondolom, a páncélteremben vannak. – De nem mindegyik – nézett rám a fiam áthatóan. – Már átnézette a készletet. Hiányzik a rózsaszín gyémánttiara, a gyöngyzafír nyaklánc és más, egyéb ékszerek is. A páncélteremben csupán egy régi kollekció és a cárevnaékszerek vannak. Akaratlanul is felidéztem magamban a koronázásunk napját. Szása megdicsért, hogy milyen nagyszerűen állnak az ékszerek, csakúgy mint más jeles állami eseményekkor, valahányszor büszkén viseltem őket. – Egy darab se hiányzik – szóltam éles hangon. – Itt vannak nálam, mint ahogy ezzel Alexandra is tisztában van. Vagy talán azt várja, hogy végképp lemondjak az ékszerekről, amelyeket apád feleségeként annyi éven át viseltem? – folytattam, miután Miki csak szótlanul bámult rám. – Felőlem aztán az egész páncéltermet kipakolhatja! – Ezúttal már meg se próbáltam véka alá rejteni az ellenszenvemet. – Mama – szólalt meg Miki füstölgő cigarettával a kezében. – Papa rengeteg ékszert vett neked, a koronázási ékszerek viszont a cárnét illetik meg. – Hát persze – szorítottam ökölbe a kezem az asztalon. – Mivel a feleséged még nem koronázták meg, előbb tanuljon inkább jó
modort, és csak azután cicomázza fel magát! – Ő csak a rangjához méltón szeretne megjelenni – nyomta el Miki a csikket a hamutartóban. – A páncélteremben lévő ékszerek java része divatjamúlt vagy cárevicsfeleséghez való. A legjobb darabok nálad vannak, mert te is ezeket szeretted viselni. Nem tudnád ezeket átadni neki? – És a listát? Talán azt is adjam át? Végül is tarthatnánk az első gálát akár a szalonomban is, hiszen a Miklós-termet úgysem tölti meg az a néhány öreg nemes a bűntelen matrónájával együtt. Miki erre fogta a kalapját és a kabátját, és sértődötten kivonult az ajtón. – Még át kell néznünk a jelentéseket! – kiabáltam utána. – Akkor nézd át egyedül! – feleselt vissza. – Úgyis azt teszel, amit akarsz, bármit is mondok. ø Miután a megcsorbított listával a kezemben hazaértem, megbeszéltem egy találkozót Madame Bulbenkovával, a szentpétervári divattervezőnővel, aki az alkalmi ruháink hivatalos szállítója volt, és aki már számtalan gyönyörű estélyit készített nekem. Miután megkérdeztem, hogy Alexandra felkereste-e már, rosszallóan félrehúzta a száját. – Talán a cárnénk egy német ruhatervezőre vágyik, felség – mondta sértődötten. A gyászidő elteltével újra divatos akartam lenni. A legújabb ruhám a gáláig rejtegettem. Aznap korábban lementem a terembe, hogy ellenőrizzem a dekorációt, amely a saját ízlésemnek megfelelően készült el. Miközben végigszámoltam a friss virágokat az ablakpárkányokra helyezett vázákban, és láttam, hogy a gázlámpások milyen szépen csillognak a frissen polírozott parkettán, újra önmagam voltam. Már alig vártam, hogy az új ruhámban fogadjam a vendégeket. Örömömben már olyan időszak is akadt, amikor eszembe se jutott Szása, amitől persze nyomban lelkiismeret-furdalásom támadt. Később azzal nyugtattam magam, hogy ő sem akarná, hogy boldogtalan legyek. Reméltem, hogy valahol a mennyországból letekint rám és jót mosolyog az idegeskedésemen. Még akkor is, ha Alexandra nem.
Az új cárina fagyos arccal érkezett meg a vendégek fogadására a fiam oldalán. Tradicionális arany, tüll fedte ruhát választott, lilaarany hímzéssel díszített kabáttal, amelyben láthatóan izzadni kezdett. Fejét menyasszonyi diadémja díszítette a vastag, antik gyémánt nyaklánc felett. A drága ékszerek így is fakónak tűntek foltos bőrén, ami a terhesség hatodik hónapjában úgy elszíneződött, mintha rubeolás lenne. – Mama – szólított meg Miki látható meglepettséggel. Ahogy megfordultam, a fekete szatén, tüllberakásos, üveggyöngyös ruhám megpördült a bokámnál. A skarlátvörös, ráncokba szedett díszszalag a vállánál és az ujjánál nagyszerűen kiemelte karcsú alakomat. – Tetszik? – kérdeztem a fiam, mert valóban nem mindennapi ruha volt. Miki nem talált szavakat, amit dicséretnek vettem. Az ónix-rubin hajfésűimen kívül más ékszert nem viseltem. A szemem sarkából láttam, ahogy Alexandra irigykedve méreget. Végül nem küldtem el számára a koronázási ékszereket, igaz, szándékosan nem is vettem fel egyet sem, hogy lássa, egy nő gyémántok nélkül is ragyoghat. – Ó, de csinos vagy! – hajoltam felé, hogy megcsókoljam, csak hogy érezhesse a méregdrága rózsaparfümöm illatát. – Arany és lila, igazán fenséges összeállítás! – dicsértem, mire Alexandra hátrébb húzódott. A vendégek miután sorra kerültek, először Miki előtt hajoltak meg, aki nagyszerűen festett sötétkék katonai egyenruhájában. Az üdvözlöttek sorában Miki után következett Alexandra és én. Minden egyes vendég nevét a fülébe súgtam a titulusaikkal együtt. Miután biccentettek és kezet csókoltak a menyemnek, beszélgetés helyett a vendégek mind Szandróhoz és Kszenyijához siettek, hogy gratuláljanak újszülött lányukhoz, Irinához. Közben láttam, hogy Alexandra nyakán végigcsurog egy verejtékcsepp a loknijai alatt, amit gondolom, hosszú órák alatt készített el a fodrász. Alexandra olyan mereven állt ott, mint egy kőszobor. Hasát egy nagy pruszlik és a még hatalmasabb ruhája alá rejtette. Ahelyett, hogy örült volna az állapotának, úgy tűnt, inkább szégyenkezve takargatja. És egyébként az összes vendég megjelent, akiket kihúzott a listáról, természetesen az én meghívásomra.
Alexandra csak egyszer táncolt; Mikivel a nyitó polonézt. Ezután visszavonult a trónjára, az emelvényre, ahová a fiam idegesen követte. – Gyere, fiam, táncolj mazurkát – invitáltam, miközben felé nyújtottam a kezem. Miki Alickyre nézett, és csak azután mert felállni, hogy a menyem bólintott neki. A gyertyatartók és csillárok alatt az udvar nagy kört formálva tapsolt és verte lábával a cigányzene ihlette ritmust, miközben Miki kiváló tánctehetségével és önfeledt mosollyal pörgetett meg a parketten. A tánc végeztével többen is megdicsértek, hogy milyen jó, hogy újra boldognak látnak, miközben észrevettem, hogy Vlagyimir lángoló arccal méreget a sarokból. Miechen persze, a fél szemöldökét felvonva, konspiráló mosolyt villantott felém. Aztán, ahogy az emelvény felé pillantottam, láttam, hogy Miki lehangoltan áll Alexandra üres trónja mellett. Az új cárné faképnél hagyott minket a gála kellős közepén, amit ráadásul Miechenen kívül senki az égvilágon nem vett észre. ø – Szándékosan megaláztad! – korholt Kszenyija, miközben ellenőriztem a poggyászomat Szofival. – Sírva hagyta el a termet. Láttam. Majdnem utánamentem. Mama, hogy tehetted ezt? Ez az este eredetileg róla szólt, ehelyett te gondoskodtál róla, hogy mindenki kinevesse. – Dehogy tettem ilyet! – intettem közben Szofinak, hogy hozza le a csomagokat a hintóhoz. – Alexandra úgy viselkedett, mintha mindenkinek őt kellene körülugrálnia. Senkivel nem állt szóba, csak ült a trónján, mint egy jégcsap. Önszántából ment el, senki sem kergette ki. – Mama, borzasztó vagy! Szégyellek! – fakadt ki Kszenyija, ami felettébb megdöbbentett. Mikihez és Misához hasonlóan a legnagyobb lányom mindig kerülte a vitákat. Bár igaz, jó megfigyelő volt: a vendéglistát, Alexandra akarata ellenére, szándékosan nem kurtítottam meg, a koronázási ékszereket sem küldtem el neki, és akarattal felülmúltam a táncparketten, hogy észrevegye, sokat kell még tanulnia. Véleményem szerint csakis magát okolhatja a történtekért. Ha igazi
cárinaként viselkedett volna, sokkal több elismerést szerzett volna a vendégek részéről, ehelyett viszont zárkózott volt és arrogáns. – Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni a cselédem előtt? – feddtem meg Kszenyiját, miután Szofi diszkréten kiszaladt a szobából. – Mert csak így hallgatsz meg. Papa is azt mondaná, ha élne, hogy kérj bocsánatot Alexandrától. Ő Miki felesége! – Papa sohasem akarta, hogy ez a lány a családtagunk legyen. Különben is, már elutazott Carszkoje Szelóba. Nem fogok megalázkodni, hogy utánamenjek. Egyébként is a nagyanyátok Dániában beteg. Meg kell látogatnom. Olga és Misa már a hajón várnak. Én már megtettem Alexandráért mindent, amit tudtam. – Ez neked minden? – legyintett Kszenyija türelmetlenül. – Nem vetted figyelembe, hogy ő a cárina és az unokádat hordja a szíve alatt! Különben is, Lujza nagymama nem beteg; csak bosszúból mész Dániába! Különben is mindig Alexandrának hívod, nem Alickynek, nehogy még véletlenül azt gondolja, hogy a családhoz tartozik! Emellett pedig rá akarod kényszeríteni, hogy azt tegye, amit te anyacárnéként kitalálsz. – Sosem mondtam, hogy nem tartozik a családhoz. És bizony, azt kell tennie, amit mondok – feleltem reagálva a vádakra. – Ez az anyacárné itt tizenhárom évig dolgozott egy cár mellett, és hosszú évek óta itt él. – Mama, de Alicky hamarosan szül! – Novemberben. És most augusztus van. Nem fogok itt maradni ebben a hőségben, sem pedig átköltözni a Sándor-palotába, hogy azt nézegessem, ahogy Alexandra a kanapén hever. És most kérlek, engedj utat, mennem kell. Ha jól hallom, Irina is sír. Menj, vigasztald meg a gyermeked. – Ha arra kényszeríted Mikit, hogy válasszon kettőtök közül, nem fogsz örülni a végeredménynek! – állta el az utat előlem a lányom. – Majd a szülésre hazajövök – toltam félre szinte erővel Kszenyiját, mire végre arrébb állt. – Sosem fogja megbocsátani, ha most nem próbálsz meg közeledni felé. – Miért, ő megpróbált? – vágtam vissza, mire Kszenyija összehúzta a száját. – Nem – bólintottam. – És ez után esze ágába se
lesz megtenni. Miközben beszálltam a hintóba, a lányom hitetlenkedve bámult utánam. Tudtam, hogy a külföldi utam idején Szandróval el fognak költözni, hogy ne legyenek velem egy fedél alatt. Kszenyija lojális volt Mikihez, amiért nem hibáztathattam. Egy kis időt a szülőföldemen akartam tölteni anélkül, hogy Alexandráról kelljen hallanom. Mint ahogy Szása is sokszor említette, kezdtem úgy érezni, mintha Oroszország börtön lenne számomra.
Huszonhetedik fejezet
Anyám egyre szenilisebb lett. Gyakran szóvá tette, hogy miért
nem vittem neki takarót, ami mindig a széke támláján várta. Papa ízületi gyulladása sem javult, ám még ez sem tántorította el a napi sétájától a fredensborgi kertekben, amit mindig szivarral a kezében tett meg. Misa és Olga élvezték, hogy végre szigorú etikett nélkül élhetnek. Továbbra is összebújva, egyszerre olvasták ugyanazt a könyvet, akárcsak kiskorukban. Alix is eljött hozzánk látogatóba, de ezúttal a családja nélkül. Csendes volt és visszahúzódó. Amikor Mama megkérdezte az okát, csak annyit felelt, hogy fáradt. Én azonban tudtam, hogy ennél többről van szó. Halott kisfia miatti fájdalma még mindig letaglózta; hosszan tartó, magas láza miatt az egyik lába megmerevedett, a fél fülére pedig megsüketült. Mivel Szentpéterváron a külföldi lapokat is járattam, a London Daily News pletykarovatában olvastam, hogy a walesi herceg híres színésznőkkel mutatkozik a városban. Eszembe jutott, ahogy anyánk már évekkel ezelőtt is figyelmeztetett, hogy ne hozzam ezt szóba Alixnak, így inkább csak megpróbáltam megnyugtatni. Egyszer a délutáni sétánk során a tónál Alix belém karolt, miközben óvatosan lépkedett az ösvényen. Olyan divatos botot használt, hogy Angliában nők százai próbáltak hasonlót szerezni, csak hogy hasonlíthassanak a hercegnéjükre. Alixet György fiáról kérdeztem, aki elhunyt testvére jövendőbelijét, Tecki Mária hercegnőt vette feleségül, akit családon belül csak Maynek szólítottak. – Ó, nagyon boldogok együtt! – felelte lelkesen a nővérem. – Amint tudod, May német származású, ám mivel Angliában született és nevelkedett, abszolút tud viselkedni. György fiam annyira hasonlít a te Mikidre, hogy ikrek is lehetnének! Viktória viszont nincs jól. Rettentően megviselték az indiai felkelések és az ír viszályok. Nem könnyű kormányoznia. Semmire sincs ideje, és senkitől sem tűr ellentmondást, így nem sok öröme akad az életben. Miközben Alix grimaszolt, újra fiatal önmagává vált, az én cserfes nővéremmé, aki kikosarazott egy cárevicset, hogy feleségül
mehessen a brit trónörököshöz. – Viktória meghatódott a köszönőleveleiden, melyekben dicsérted az általa küldött versesköteteket és a kedves szavakat Szása halála után. A királynő még mindig emlékszik, amikor egyszer kalap nélkül lovagoltál. És nem hiányzik? – kérdezte Alix. – Mi, a lovaglás? – Nem, a cárinalét – bökött oldalba nevetve. – Nem lehetett könnyű lemondani róla. – Nem is volt az. Először úgy gondoltam, megtartom a címemet a halálomig, de miután Szása meghalt, már nem tűnt olyan fontosnak – feleltem, majd gyorsan elkaptam a tekintetem, és elnéztem a tó felé, hogy Alix ne vegye észre, hogy a jelen gondjai mellett mennyire felzaklatott a múlt fájdalma. – Szása nélkül jobb, ha újra önmagam leszek. Így kevésbé fárasztó. – És Miki hogy van? Jól boldogul? – Nagyszerűen – vágtam rá kényszeredett mosollyal. – Nagyon örül, hogy hamarosan apa lesz, de… cárként nincs könnyű dolga – fejeztem be gyorsan a mondatot, nehogy véletlenül is a feleségéről beszéljek. – Félek, hogy nem maradt elég idő arra, hogy felkészítsük. De biztos meg fogja tanulni. Muszáj neki. Alix tekintetéből ítélve már értesült az oroszországi eseményekről. Alexandra rendszeresen írt Viktóriának, és nem hinném, hogy leveleiben az egekig magasztalt. Bár az is lehet, hogy egyáltalán meg se említett. Mindenesetre Alix nem faggatózott tovább, amitől nagyon megkönnyebbültem. – Fantasztikusan nézel ki, Minnie – dicsért a nővérem. – Ahhoz képest, amin keresztülmentél. Már önmagában az is elég, ha az ember elveszít egy gyereket, nemhogy még a férjét is – mondta elcsukló hangon, mivel Eddy után gyakorlatilag Bertie-t is elvesztette. Én a sógoromat is nagyon szerettem, ezért nagyon fájt, hogy a közös gyász ennyire szétválasztotta őket. De nem akartam erről Alixet faggatni. – Tovább kell lépnünk. Mindig ezt mondtad nekem. Élnünk kell a gyermekeinkért. Alix felsóhajtott. – Te még ennél is többet tanultál – kezdte. – Méghozzá azt, hogy önmagadért élj.
ø Alexandra volt olyan előrelátó, hogy kitiltotta a szobájából a bámészkodókat, így hiába értem haza az ígért időben, nem láthattam az unokám világrajövetelét. Csak Miki lehetett jelen a tizennégy órán át húzódó, gyötrelmes vajúdásnál. A Téli Palotában aztán üzenetet kaptam, hogy őfelsége megszült. Mielőtt megszámolhattam volna a díszsortüzet – háromszáz, ha kisfiú születik, százegy, ha lány –, nyomban vonatra szálltam, hogy mielőbb Carszkoje Szelóba érjek. Amint megérkeztem a Sándorpalotába, és beléptem Miki dolgozószobájába, már tudtam az unokám nemét. – Lány – tájékoztatott Miki, miközben arcon csókoltam a sűrű cigarettafüstben. – Botkin azt mondja, tökéletesen egészséges. Most lány lett, legközelebb majd fiunk születik. Alicky még fiatal, mint ahogy én is. Még rengeteg időnk van. Miki úgy beszélt, mint aki verset szaval, így hamar rájöttem, hogy egyszer már kimondta ugyanezeket a szavakat – méghozzá a feleségének. Koordinálatlan, lassú mozgása arról árulkodott, hogy már régóta talpon van. Ujjaival ügyetlenül kotorászott az asztalon, mielőtt megtalálta a cigarettáját. – Adj egyet! – kértem tőle, mire ijedten nézett rám. – Miért ne? Egyedül vagyunk – vontam meg a vállam, mire Miki meggyújtott egy szálat, és a kezembe adta. – És hogy van? – kérdeztem, miközben mélyen szívtam egy slukkot. – Képzelheted. – Inkább mondd el. De előbb kérlek, ülj le. – Nagyon elfáradt. Gondolom, alszik – mondta, miközben leroskadt a bőrfotelébe. Kezét az arcába temette, így a füst keresztülvonta sűrű szakállát. Világos szeme véreres és karikás volt a kialvatlanságtól. – Ez érthető tizennégy óra vajúdás után. Miki olyan fáradt volt, hogy észre se vette a szarkazmust a hangomon. Alexandrával semmi sem volt egyszerű, így nem csoda, hogy az első szülése is kész drámaként zajlott.
– Nem tudom, most mit érez – fakadt ki Miki váratlanul. – Amint a bába a kezébe adta Olgát, úgy tűnt, mint akit nem is érdekel a saját gyereke… Egyébként azért neveztük így el, mert Sunny szereti ezt a karaktert az Anyeginben. Szerintem Alicky inkább csalódott volt. Sokat kellett bizonyítania, ahogy az a gálámon is kiderült. Egy fiúgyermekkel, egy trónörökössel könnyebben kivívta volna a nyilvánosság tiszteletét. – Mint ahogy te is mondtad, bizonyára fáradt. Amint felépül, bele fog szeretni a kisbabába. Az első gyermek mindig nagyon különleges, mint ahogy te is az vagy számomra, és mindig is az leszel – mosolyogtam Mikire. – Igen, tudom – mondta, bár nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem. – Szörnyű ijesztő volt, Mama! Azt hittem, Sunny menten meghal. És az a sok vér! Mindenki azt mondta, ez a normális, de nekem ki kellett mennem, nehogy rosszul legyek a látványtól. – Nem is férfiaknak való – helyeseltem. – A szülésnél jobb, ha csak az orvos van jelen. Apád is utálta, így csak akkor volt bent, amikor te születtél, a testvéreid világrajövetelét már az ajtón kívül várta. – Ez rá vall – mosolygott Miki halványan. – De a gyermek szép és egészséges, igaz? Akkor nincs ok az aggodalomra. Adj Alexandrának egy kis időt. Meglátod, nagyszerű anyává fog válni. Legalábbis reméljük, gondoltam magamban. Ha még anyaként se fog helytállni, akkor aztán végképp csődöt mondhat. – Meg kellene látogatnod – vetette fel Miki, miközben a hamu véletlenül a mellkasára hullott. Ahogy leporolta, teljesen összepiszkolta az ingét. – Aludnod kellene – mondtam neki. – Én most nem akarom Alexandrát zavarni. A legutolsó, amire egy frissen szült kismama vágyik, hogy az anyósa megjelenjen, mindenbe beleüsse az orrát és felverje álmából. – Nem Alickyt – vágott közbe Miki. – A kis Olgát. Teljes egészében rád ütött.
A pufók kis unokám boldogan tátogott a szoptatós dajka melle után. Abban a pillanatban, hogy megláttam és meghallottam a hangját, úgy éreztem, menten elolvadok. Addig nem is tudatosult bennem, mennyire féltem attól, hogy a kisbaba Alexandra vérvonalát örökli. De dacos sírásából ítélve erősnek tűnt, mint Szása. – Akár egy igazi Romanov – áradoztam, mire a dajka fáradtan bólintott. – Folyton éhes, felség. Születése pillanatától fogva csak eszik. – Jól is teszi – mondtam, majd karomba vettem az izgő-mozgó pólyát. Az unokám meglepően erőseket rúgott és csapkodott az apró végtagjaival. Miközben megcsókoltam a még deformált fejét, éreztem a tejszagát és a babaillatát – a remény és a lehetőségek ízét, amelyek még azelőtt jellemzik az ember életét, hogy az évek átvennék felette az irányítást. Amint a karomba vettem, Olga nyomban elhallgatott. Mandulavágású szeme szürkéskék színét Mikitől örökölte, bár az első időkben minden újszülött hasonló árnyalattal néz a világra. – Úgy látszik, tudja, ki a nagymamája – mosolygott a dajka. – Igen – öleltem még jobban magamhoz. – Üdvözlünk, Olga Nyikolájevna nagyhercegnő! ø Később minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Amint Alexandra kiheverte a gyermekágyas időszakot, rajongani kezdett a lányáért. Minden alkalmat megragadott, hogy meggyőzze Mikit, hogy költözzenek véglegesen a Sándor-palotába, ahol kialakíthatja a számára kedvező családi környezetet egy brit dadával együtt, akit Viktória választott ki számára. – Carszkoje Szelo túl messze van! – vitatkoztam Mikivel. – Így nem látnak az emberek. – A magánvonatunkon egy óra alatt a városba érünk. Egyébként annak idején Papa is elköltözött velünk Gatcsinába, pedig az még messzebb van, de mégis elfogadta a kormány – érvelt a fiam. – Azaz mi. Mi fogadtuk el, méghozzá a saját biztonságunk érdekében. A te helyed cárként a fővárosban van. – De Sunny nem akar itt maradni. Azt mondja, egészségtelen és túlzsúfolt, ami kedvez a betegségeknek. Szeretné biztonságban tudni
Olgát. – Nem értem. Mi is itt, a városban neveltük fel a gyermekeinket – mondtam meggondolatlanul, de nyomban el is hallgattam, mert eszembe jutott a kis Sándor babánk halála. Láttam, ahogy Miki elmerül a gondolataiban, mint mindig, amikor a felesége óhajai miatt kénytelen konfrontálódni velem. Ezután már inkább nem szóltam semmit. Mindketten tudtuk, hogy Alicky nem csak Olga miatt nem akar maradni. Sosem akart eleget tenni a társadalmi kötelezettségeinek, amire most tökéletes kifogást talált. – Arra gondoltam, hogy Olga keresztelője alkalmából veszek Alexandrának egy Érard zongorát. Szerinted örülne neki? – vetettem fel veszekedés helyett. – Ó, igen! – felelte lelkesen Miki, mert mindig minden alkalmat megragadott a békülésre. A menyem valóban örült az ajándéknak. A zongora méregdrága selyemfa tetejét nyomban telerakta violákkal, és minden este játszott rajta, legalábbis Miki állítása szerint. Igyekeztem elfojtani a dühömet, így arra jutottam, hogy ha Alexandra olyan jól érzi magát a lakhelyén, akkor maradjon is ott, törődjön a lányával és essen újra teherbe, mert mindenképpen szükségünk volt egy cárevicsre. ø Hat hónappal később, egy májusi napon Moszkvában vészjóslón károgtak a varjak az acélszürke ég alatt, miközben Miki és Alexandra a koronázási ünnepélyükre igyekeztek. A menyem viselkedéséből az egész szertartás alatt kitűnt, számolja a perceket, hogy mikor térhet már vissza a palotájába. Belőlem viszont előtörtek az érzelmek, miközben néztem, ahogy Miki ugyanazt a fejéket helyezi felesége fejére, mint amivel annak idején Szása koronázott meg engem. Aznap el se mentem a szertartást követő gálára a Kremlbe. Inkább megkértem Kszenyiját, hogy helyettesítsen. A lányom nem rosszallta a döntésem, miután elmondtam neki, hogy már a zene hallatára is úgy éreztem, mintha kifosztanánk Szása sírját. Így visszavonultam huzatos lakosztályomba – a Kremlre már jócskán ráfért volna egy felújítás –, lefeküdtem és a fejemre húztam a takarót. Miközben Alexandra felcicomázott képét láttam magam
előtt, ahogy ezrek fejezik ki felé jókívánságaikat, a férjem halála óta ez volt az első alkalom, amikor igazán elviselhetetlennek éreztem, hogy már nem én vagyok a cárina. A szertartás után Miki Moszkva katonai kormányzójává nevezte ki Szergejt. A város nyomorral szimultán bimbózó iparosodása újra megszólaltatta a radikálisokat. Bár a nihilisták megmozdulásainak úgy tűnt, sikerült véget vetni, az eszméik továbbra is élénken éltek a köztudatban. Szergej százával tartóztattatta le a demonstráló diákokat, a zsidókat pedig kilakoltatta, ami igen népszerűtlenné tette a köznép körében. Szegény Ella sírva vette tudomásul, hogy ezentúl Szentpétervár helyett Moszkvában kell élnie. Mivel saját gyermeke nem született, a Romanov unokaöccseinek és unokahúgainak vált odaadó nagynénjévé. Különösen Szása és Szergej öccse, Pál nagyherceg gyermekeit, Mariját és Dimitrijt vette a védőszárnyai alá, mivel Pál felesége – Willie bátyám lánya – Dimitrij érkezésekor belehalt a szülésbe. A Hodinka-mezőn esedékes ajándékosztásra már elfogadtam Miki meghívását, mivel a régi emlékeimtől rettegve semmilyen más rendezvényükön nem vettem részt. Aznap épp öltözködtem a szobámban, amikor Tánya pánikba esve rám nyitott. Ijedtemben olyan gyorsan megpördültem, hogy leesett a fejemről a díszes kalap, amit Szofi előzőleg a fejemre igazított. – Mi történt? – kérdeztem rémülten. – Istenem, ugye nem a fiammal történt valami? – Nem, felség – felelte Tánya zihálva. – A cár biztonságban van, de most kaptuk a hírt őfelsége Szergej nagyhercegtől, hogy katasztrófa történt a mezőn. Gyorsan magamra kaptam a sálam, és kirohantam az ajtón. – Felség, a kalap! – kiáltott Szofi, majd utánam dobta, miközben Tányával a hintómhoz siettünk. A tavasz ellenére csípős hideg uralkodott odakint. Tánya sietve rám tette a kalapot, leengedte róla a fátylat, és betakarta a lábam, miközben szóltam a kocsisnak, hogy induljon végre. Még oda se értünk a mezőre, de Tányától már mindent tudtam a szerencsétlenségről. Az egész úgy kezdődött, hogy szárnyra kelt a pletyka, mely szerint nincs elég szuvenírserleg és alátét, így az óriási tömeg a kordonokat áttörve megrohamozta az emelvény körül álló
pavilonokat. Mivel a mező eredetileg katonai kiképzőterepként szolgált, a laza föld nem fedte stabilan az árkokat és a barázdákat, így sokan elestek, a tömeg pedig agyontaposta őket, miközben fejvesztve rohantak az ajándékokért. A kozákok nagajka nevű ostoraikkal próbálták megakadályozni a fosztogatást, amivel csak még nagyobb pánikot okoztak. Első rémületemben levegőt is alig kaptam, amikor az úton egyszer csak megálltunk, hogy utat engedjünk a ponyvás kocsiknak, amelyen vérfoltos rongyokban összeroncsolódott emberi végtagok lógtak. A vagonok sora láttán döbbenetemben szóhoz sem jutottam, csak megfogtam Tánya fedetlen, jéghideg kezét. Bizonyára valaki észrevehetett minket, mivel pár perccel később fekete paripáján könnyű vágtában Szergej közeledett felénk, uniformisában, kőmerev arccal. Világoszöld szemét jegesen rám villantotta, amiből látszott, hogy megviselte az irányítása alatt történt katasztrófa. – Felség – hajolt át a nyeregből –, forduljanak vissza! Az ünnepség elmarad. Úgy tudom, már informálták a történtekről. – Hány sérült van? – Egyelőre nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok, de a körülményeket elnézve a kár jelentős. Ez történik, ha túl nagy a tömeg – tette hozzá grimaszolva. – A rosszakaróink bárhol káoszt teremtenek, ahová csak beteszik a lábukat. – Miki tud már róla? – kérdeztem elfojtott dühvel. Mindig is szerettem Szergejt, talán mert kevesen éreztek így iránta, most mégis ellenszenvet keltett, ahogy becsmérlően ecsetelte a tragédia részleteit, ami a fiam koronázási ünnepsége lett volna. – Azonnal informáltam a cárt. De felség, most mennünk kell, itt nem biztonságos – mondta, majd szólt a kocsisomnak, hogy forduljon vissza. – És Miki eljön? – vágtam közbe emelt hangon. – Eljön Alexandrával, hogy vigaszt nyújtson a túlélőknek? – kérdeztem, Szergej azonban nem válaszolt, csak sarkantyújával jelt adott a lovának, majd elvágtatott. Így a hintóm megfordult, és visszavitt a Kremlbe. – Amint megérkezett az üzenet, nyomban informáltam felségedet – mondta Tánya, miután remegve
hazaértem. – Rendben. Ott a helyem – bólintottam. – Legalább az egyikőnknek muszáj ott lennie. Hiszen tudtam, hogy Miki úgysem megy ki a helyszínre. Felöltve fekete gyászruhámat egyenesen a moszkvai kórházba vitt az utam, ahová a sérülteket szállították. Meg sem próbáltam beszélni Mikivel, hiszen tudtam, hogy úgyis elözönlötték a miniszterei, hogy szemrehányást tegyenek, amiért Szergej nem emelt elég erős kordonokat a nép megfékezésére. A kórház úgy nézett ki, mint egy hatalmas vérfürdő a csatamezőn. Mindenütt összetört csontú, sok sebből vérző férfiak, nők és gyermekek feküdtek, akik Oroszország messzi tájairól utaztak ide, ám a mulatság és az ajándékok helyett csak a kozákok ostorcsapásaiban volt részük, akik így próbáltak rendet tenni az óriási zűrzavarban. Sokan akadtak, akik később belehaltak sérüléseikbe. A hivatalos becslések mintegy ezer halottról számoltak be, amely hallatán Miki azonnal sírva fakadt. Szergej ugyanis egészen addig nem tájékoztatta a helyzet súlyosságáról, kijelentése pedig, mely szerint „ez történik, ahol túl nagy a tömeg”, vészjósló próféciaként terjedt el. Nemcsak a birodalomban, hanem külföldön is az eseményeket félreértelmezve közönnyel vádolták Mikit. Miután Miki hívatta fivérét, Szergej azzal védekezett, hogy nem tudott az ügy súlyosságáról, mert először a cárt informálta, és csak azután ment a mezőre felmérni a károkat. A helyettesére hárította a teljes felelősséget, akit megbízott az esemény biztosításával. – Felajánlotta a lemondását, de én nem fogadtam el – újságolta Miki holtsápadtan aznap este. A fekete cobolyprémmel szegélyezett fehér uniformisát viselte, gyémántjelvényeivel és a cári övvel. – Szandro és a testvérei úgy gondolják, Szergej volt a hibás, de Vlagyimir, Alekszisz és Pál nyomban ordítozni kezdtek velük, hogy Szergej sem jósolhatta meg előre a katasztrófát. – Mint ahogy senki más sem – tettem hozzá. Megkönnyebbültem, hogy nem voltam szemtanúja a fivérek marakodásának. Úgy gondoltam, bölcsebb lett volna, ha Miki elfogadja Szergej lemondását, ha másért nem, a vihar lecsendesítésére, amit az újságok és napilapok kavartak a címlapjaikkal. – Még át se öltöztél – jegyezte
meg a fiam, mire döbbenten néztem rá, de a kórházi látogatás után túl kimerült voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele. – Mama, a Francia Nagykövetség bált rendez a tiszteletünkre, ahol feltétlenül részt kell vennünk. – Még ezek után el akarsz menni?! – kérdeztem hitetlenkedve. – Mondd le! A halottakat el kell temetnünk. – De a franciák a szövetségeseink. Sunny azt mondja, diplomáciai okokból feltétlenül meg kell jelennünk az estélyen. – Mióta törődik Alexandra a diplomáciával? Nem lesz így túl népszerű, ha Nagy Katalin tiarájában táncol, miközben még fel sem száradt az áldozatok vére a mezőn. Miki, kérlek! – szóltam utána, miközben ő már az ajtó felé indult. – A népnek szüksége van rád – folytattam elcsukló hangon. – Hallgass rám! Mondd le a nagykövetségi ünnepséget, és hirdess nemzeti gyászt. Nem mutathatunk közönyt a nehéz időkben. Alexandra lehet, hogy ezt nem érti, mivel nem olyan, mint mi. – De megért engem – vágta rá a fiam neheztelve, majd becsapta maga mögött az ajtót.
1897.
Huszonnyolcadik fejezet
június 10-én dörögni kezdtek az ágyúk. Százegy díszlövés hangzott el második unokám tiszteletére, aki szintén Puskin után a Tatyjana nevet kapta. Két évvel született a nővére után, gyönyörűen és egészségesen, csakhogy ő sem volt fiú. Tatyjana születésénél sem voltam jelen, mert a nyolcvanéves anyám egyre romló állapota miatt, apám kérésére, sürgősen hazautaztam. Amikor megérkeztem, Alix már Fredensborgban várt. Anyám görnyedten ücsörgött egy kerekesszékben. Fél karja rongybabaként lógott az ölében. Szálegyenes tartása meggörbült; lógó állával, sovány, aszott testével már csak árnyéka volt egykori önmagának. Miután egy év múlva álmában elhunyt, Alixszel ismét hazautaztunk a temetésre. Vigasztalhatatlanok voltunk, bár tudtuk, Mamának így a legjobb, mert sosem tudta elviselni a gyengeségeit. Papa innentől fogva ki sem mozdult a szobájából. – Majd jövőre… – súgta Alix a fülembe búcsúzáskor. Tudtuk, hogy ezzel a családi összejöveteleknek vége. A gyerekek már sosem fognak önfeledten játszani a palotában és a kertben. Papa feladatait koronahercegként Freddie fogja átvenni. Tudtuk, hogy apám nem fogja sokáig kibírni anyám nélkül, így Alixszel elhatároztuk, hogy minden évben meglátogatjuk. – Örökké jó testvérek maradunk – mondtam, ám miközben kikísértem a hajóhoz, eszembe jutott, hogy vajon meddig tart még az „örökké”. Lassan ötvenegy voltam; nem voltam fiatal. Időközben annyi veszteség ért, hogy úgy éreztem, mintha a halál már lerombolt volna egy teljes világot, és azon aggódtam, vajon mit épít a helyébe. ø – Milyen kedves gesztus! – áradoztam mosolyt erőltetve az arcomra az Anyicskov-palotában. Miki eredetileg államügyek miatt érkezett a városba, miután Alexandra életet adott harmadik lányuknak pontosan két évvel Tatyjana születése után, ami náluk már menetrendszerűnek számított. – Ez tényleg az ő ötlete volt? – kérdeztem, mire Miki csak zavartan bólogatott. – Tudjuk, hogy még gyászolod Lujza nagymamát, de Sunnyval úgy gondoltuk, talán megtiszteltetésnek tekintenéd, ha a lányunk a te nevedet kaphatná.
– De az én nevem Dagmar – emlékeztettem, miközben mindent elkövettem, hogy ne szóljak ítélkezőn. – A Marjia csak az ortodox nevem, nem a keresztségben kaptam. De mondd meg Alexandrának, hogy méltányolom a döntését. Igazán kedves gesztus – tettem hozzá, miután láttam, hogy elszomorodott. Azt sem említettem neki, hogy miért csak két hónappal a gyermek születése után óhajtották velem közölni a nevét. Miki arcán átsuhant egy mosoly, aztán meghallottuk a távírógép hangját Szása régi dolgozószobájában. Az új készüléket egyébként nemrég hozattam a palotába, Mikiéknek is volt egy Carszkoje Szelóban. – Biztos Sunny írt! – viharzott ki Miki a szobámból, miközben Obelinszkij átment, hogy megnézze az üzenetet. Én addig leültem és összekulcsoltam a kezem az ölemben. Megint egy kislány. Most már végképp úgy tűnt, hogy Alexandra sosem fog fiút szülni. Hosszúra nyúlt a csend; el nem tudtam képzelni, hol maradhat Miki ilyen sokáig. Arra gondoltam, Alexandra biztosan hazarendelte, de Miki csak nem távozott volna köszönés nélkül. Miközben átmentem a szalonomba, suttogást hallottam a folyosón. – Hagyd, majd én közlöm vele. Fel kell készíteni rá… – szólt a fiam az egyik komornyiknak. – Mire? – kérdeztem ijedten, miközben Obelinszkij elkapta a fejét. A fiam holtsápadt lett. – Mama… György… – kezdte könnyes szemmel a táviratot a kezében szorongatva. A hangjában meghallottam, amit nem tudott kimondani. Először egy hatalmas zúgást éreztem a fejemben, aztán már csak űrt. A térdeim elgyengültek, Miki rohant oda hozzám, hogy elkapjon, miközben vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Én nem tudtam sírni. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Annyira mély fájdalmat éreztem, hogy abban a pillanatban semmi sem létezett bennem. Egy árokban találták meg, mellette a felborult biciklijével. A kazbeki orvos szerint, aki eljött Abastumaniba, hogy megvizsgálja a fiam holttestét, György agyvérzést kapott. Hogy biztosak lehessünk a halál okában, boncolást akartak végezni, de én nem egyeztem bele. Úgyis tudtam, miben halt meg a fiam. Magam mostam le a holttestét, és adtam rá az egyenruháját. A koporsóját Szentpétervárra
szállító vonaton a mélyen megrendült alkalmazottai is velem tartottak. Miközben néztem leszíjazott koporsóját a csomagszállító vagonban, eszembe villant az a felismerés, amikor észrevettem, hogy nem élt egyedül. Egy nő is volt mellette. Az elvesztése annyira lesújtott, hogy nem is engedtem igazán teret a gyanúmnak, így nem is szóltam róla senkinek. Végül sosem tudtam meg, mi történt. György magával vitte a titkát a sírba. Az arcom a kezembe temetve vártam, hogy teljesen úrrá legyen rajtam a fájdalom, és hogy végre megszakadjon a szívem, hogy inkább ne érezzek semmit sem. Többé nem vagyok cári felség, csak egyszerűen György Alexandrovics. Az egész családunkból egyedül ő szabadult meg a láncaitól. ø A Mikitől született három lányunokám egytől egyig mind meseszép volt. A Carszkoje Szeló-i aranykalitka angyali ártatlansággal ruházta fel őket. Nem láttam őket olyan gyakran, mint amilyen sűrűn szerettem volna. Sőt, még így sem vártam meg soha a meghívásukat, inkább üzentem Alexandrának, hogy készüljenek az érkezésemre. A menyem sosem vallotta be, hogy feszélyezi a társaságom, inkább csak feltűnően visszavonult mályvaszínű budoárjába, mert rá jellemző módon, amit nem tudott tolerálni, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Így tett azzal a ténnyel is, hogy György halálával égetően szükségessé vált, hogy megnevezzünk egy újabb trónörököst. Ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor Alexandra őrjöngve közölte egyik táviratában, hogy Miki megbetegedett a Krím félszigeten. A magánvonatommal azonnal odautaztam, egyenesen abba a villába, ahol Szása meghalt. Az épületet már félig lebontották, mert Miki új nyári palotát akart építtetni. Most is azért utazott oda, hogy felügyelje a munkálatokat, hogy nyáron odalátogathassunk. Eleve borzasztó állapotban voltam, így igyekeztem kizárni a tudatomból a szomorú környezetet, ahol Szása az utolsó napjait töltötte.
– Tífusz, felség – közölte Botkin, aki már ott várt rám. – A cárnak magas láza van. Nem kellett volna ide jönnie. Ez a betegség rendkívül ragályos, és már nagyon veszélyes felséged korában. A fiam ugyanazt a veszedelmet kapta el, mint ami Alix fiát is kis híján megölte. – Nem fogok elveszíteni még egy fiút – közöltem nagyokat nyelve. – Ha már valakinek meg kell halnia, legyek én a következő! Írják meg a cárnénak, hogy semmi szín alatt ne utazzon ide. Isten őrizz, hogy elkapja, vagy hazavigye a palotába és megfertőzze a gyerekeket. Miki delíriumban gyötrődött a betegágyán. Testét mindenhol vörös pöttyök borították, az ágyneműjét pedig csatakosra izzadta. Botkinnal felváltva, éjt nappallá téve ápoltuk. Naponta többször letörölgettem, kicseréltem a lepedőjét és imádkoztam az életéért. Miután a láza egy hetet követően végre lement, Miki addigra úgy legyengült, hogy a fejét sem tudta felemelni. Botkin intelmei ellenére a fiam betegágya mellett aludtam, egy széken. – Ígérd meg… – nyöszörögte egyszer. – Bármit, drága fiam! – simogattam meg csontsovány karját. – Sunny… és a lányok… – motyogta cserepes ajkakkal. – Ígérd meg, hogy a gondjukat viseled. – Hamarosan jobban leszel. A lázad már lement, most pihenj. Én itt maradok melletted – vigasztaltam szegényt. – De ígérd meg! – nézett rám parancsolón, amire természetesen rábólintottam. Újabb három hétbe telt, mire Miki felerősödött annyira, hogy utazhasson. Addigra pénzügyminisztere, Count Witte javaslatára úgy döntöttünk, Misát tesszük meg cárevicsnek. Miki csak vonakodva egyezett bele a döntésbe. Azt a feltételt szabta, hogy Misa azon nyomban lemond a címéről, amint neki fia születik. A huszonegy éves Misa, aki akkor már a Lovas Seregben szolgált, nagyon megrémült a feladattól, de biztosítottuk róla, hogy mindez csak ideiglenes. Miki betegsége felnyitotta a szemünket, hogy cári családként mindenképp ki kell neveznünk egy trónörököst. Ennek szükségességét mindenki megértette – Alexandrát kivéve. Mialatt Miki a Sándor-palotában lábadozott, végképp kiderült, hogy amilyen odaadó a fiammal, legalább olyan dühös rám. É
– És az új cárevics új cárevnát is keres hamarosan? – kérdezte a menyem, miközben az öltözőszobájában ültünk Kszenyija és Olga lányom társaságában, akik a kérésemre érkeztek a palotába, hogy gondját viseljék a kislányoknak, amíg mi Alexandrával Mikit ápoljuk. – Ez eszem ágában se volt – mondtam. Nem is értettem, hogy jut ilyesmi Alexandra eszébe, bár a fiam még olyan gyenge volt, hogy az ágyától a dolgozószobájáig is alig tudott elsétálni. – Nos, ha mégis – folytatta Kszenyija felé fordulva –, akkor gondolom, ékszerek nélkül kell kiállnom a nyilvánosság elé, hiszen Misa menyasszonya fogja viselni a cárevnát megillető ékeket, míg a cárinaékszerek az anyacárnénál maradnak. Abban a pillanatban annyira tiszta szívből gyűlöltem őt, hogy ha a lányaim nem lettek volna jelen, jól a fejére olvastam volna. De nem tettem. Inkább rágyújtottam egy cigarettára. Alexandra összeszűkült, dühös szemekkel nézett rám, mert gyűlölte a szobájában a cigarettafüstöt – holott nemegyszer éreztem én is rajta, mert alkalmanként ő is rágyújtott. – Amint szülsz egy fiút, gondoskodni fogok róla, hogy minden a régi kerékvágásba kerüljön. Misa menyasszonyának pedig még évekig nem lesz szüksége az ékszerekre – tettem hozzá vidáman. Alexandra erre falfehér lett, csak két piros folt jelent meg az arcán a dühtől. Másnap Gatcsinába utaztam a lányaimmal, miután meggyőződtem arról, hogy Miki már jó úton halad a teljes gyógyulás felé. – Muszáj volt megsértened? – korholt Kszenyija lányom a magánvonatomon. – Nem elég, hogy kinevezted Misát cárevicsnek, a megjegyzéseddel azt sugalltad, hogy már sosem fog fiút szülni. – Hát eddig nem is sikerült neki – vágtam rá, mire Olga hangosan vihorászni kezdett. Ő sem szerette Alexandrát, de nálam jobban titkolta, mivel rajongott az unokahúgaiért, és tudta, hogy ha magára haragítja az anyjukat, akkor lehet, hogy nem is láthatja őket többet, mivel a cárnénak jogában állt megtiltani a cár lánytestvéreinek látogatását.
– Nem értelek, Mama! – csóválta a fejét Kszenyija. – Ha eddig nem tekintett Alexandra ellenségnek, akkor ezután már biztosan annak fog. Állok elébe, gondoltam magamban, mert már alig vártam, hogy beolvassak neki, és a fejéhez vágjak mindent, ami nem tetszik: a visszataszító viselkedését és a burzsoá mentalitását. Felháborított, hogy hogy képes ékszerekről vitázni, miután a fiam, a férje épphogy csak megmenekült a halál torkából. Hogy nyomatékosítsam ellenszenvemet, visszaküldettem a koronaékszereket az őrzött raktárba, amiről levélben informáltam Alexandrát. Részemről akár meg is fulladhatott benne. ø A magas és elegáns Misa, Romanov-vonásaival és szédítő mosolyával rendkívül népszerű lett a hölgyek körében, csakhogy a tudtomra adta, hogy egyelőre esze ágában sincs megállapodni. A századforduló eljövetelével Olga lányom is betöltötte a tizennyolcat, és szintén nem volt hajlandó férjhez menni. Mindenesetre úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a bálokon debütáljon. Olga nem lett egy klasszikus szépség, teljes mértékben Szására hasonlított, de sötét, kifejező szemeivel azért bájosnak volt mondható. – Még hogy bálozni menjek?! Ki nem állhatom a partikat. – Honnan tudod, hogy milyenek, ha még egyet sem próbáltál ki? – Nem megyek! – jelentette ki az állát felcsapva. – De igenis, jössz – feleltem neki. – Méghozzá mosolyogva! Olga az egész bált végigpanaszkodta, hogy nyomja a cipő a lábát, kész gyötrelem volt számára, hogy estélyi ruhát kell viselnie, a vendégekre pedig olyan grimaszokat vágott, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán fel merte valaki kérni táncolni. Az est végén aztán odajött hozzám, és letépte a fejéről a diadémot. – Tessék, debütáltam. És továbbra is utálom a bálokat! Miközben Olga duzzogva elvonult, aggódva Tányára pillantottam. – Szerinted hogy fogok így férjet találni neki? – Türelemmel és mindenekelőtt kitartással – nevetett az udvarhölgyem. ø
Olga első bálozása éppen egybeesett a gyászidő elteltével, amit György fiam után tartottunk. Az első megjelenésen egy feltűnő, csipkés ujjú, rózsaszín bársonyruhát öltöttem, krémszínű szaténszegélyekkel. Amint levettem a palotában a kabátom, Miechen felkiáltott: – Minnie, hogy hazudtolhatod így meg a korodat? Ha olyan hiszékeny lennék, mint a mi Gigogne anyónk, akkor azt gyanítanám, hogy egy csodatévő vette el az életéveidet! Miechen ezzel Alexandrára célzott, a francia marionettbábu után, aki egy világtól elvonult nőt testesített meg, gyermekekkel körülvéve. Jellemző módon a nagyhercegnők között hamar elterjedt Alexandra találó gúnyneve, amit Kszenyija megtiltott, hogy valaha is kiejtsek a számon. Fullasztó panteonjában kicsit idegesített Miechen azon megjegyzése is, mely szerint őfelsége az anyacárné csakis Pavlovna estélyein hajlandó megjelenni. Ez egyébként nem volt igaz, hiszen igyekeztem mindenhová elmenni, ahová csak meghívtak, de inkább hagytam, hadd maradjon meg Miechen ebben a hitében, csak hogy lenyűgözze a vendégeit. Később a szalonjában Miechen viszonylag nagy társaság előtt Alexandra negyedik terhessége felől érdeklődött. – Egyfolytában pihen. Ha a kanapéja fiút tudna nemzeni, már vagy tizenkettő lenne neki. Imádkozom érte, hogy ez alkalommal sikerüljön neki. – Nyilván fog, ha rajta múlik – bólintott Miechen egy elhaladó grófnő felé, miközben vastag nyakán megcsillant a hatalmas smaragd nyakék. Miechen hanghordozása elárulta, hogy újfent egy mocskos titkot őriz, amit már alig vár, hogy megoszthasson, de persze csak úgy, ha megküzdök érte. Miechen mindig is szerette kézben tartani a dolgokat. – Istennek még Alexandra sem parancsolhat – ejtettem el könnyedén anélkül, hogy megbántam volna. Még mindig szörnyen dühös voltam Alexandrára. Amint megkapta a koronázási ékszerekről szóló levelemet, kijelentette, hogy ezek már nem felelnek meg neki, és újakat akar vásárolni. Persze kierőszakoskodta rá az engedélyem, de azelőtt még bejelentette a terhességét, hogy esendőbbnek tűnjön. Természetesen nem mentem el a Sándor-
palotába, hogy gratuláljak neki. Mikivel rendszeresen találkoztam, valahányszor bejött a városba, hogy tárgyaljon a kabinetjével, de Alexandra szeszélyeivel nem foglalkoztam. – Nem kell ehhez a jóisten – folytatta Miechen a csípős megjegyzéseit. – Legalábbis akkor nem, ha valaki ismeri dr. Philippe-et – tette hozzá sejtelmesen, miközben a szájához emelte a poharat, és úgy tett, mint aki iszik. Ezt a modoros mozdulatát mindig akkor alkalmazta, amikor egy nagy súlyú dolgot jelentéktelennek akart beállítani. – Nem is tudtad? – nézett rám áthatóan. – Ezek szerint Alexandra tényleg semmibe vesz. Hogy oldjam a hangulatot, lágyan rámosolyogtam. – Ha nem tévedek, te viszont hamarosan felnyitod a szemem. Miechen egy hangos kacaj után kiteregette a lapjait. – Egy közös ismerősük, Alexandra Anna Virubova nevű udvarhölgyén keresztül találkoztak, aki egyébként nem sok érdemmel büszkélkedhet. A mi Gigogne anyónk azért biztosított neki egy lakosztályt a palotában, hogy együtt hímezgessenek és zongorázzanak, mint a legjobb barátnők. Dr. Philippe Párizsból származik, Virubova mutatta be őt a cárnénak. Nem tudom, mennyire lehet hinni a történetnek, de állítólag ez a doktor képes kommunikálni a magzattal az anyaméhben, és rá tud szólni, hogy szükség esetén változtassa meg a nemét. Gigogne persze nyomban tárgyalni kezdett vele Virubova házában. Miechen egy pillanatra elhallgatott, mintha egy bűntényre derített volna fényt. Miközben hallgattam őt, a terem úszni kezdett előttem, a felcicomázott vendégsereggel és a roskadásig megrakott aranytálcákkal együtt. – Ha Isten nem segít, valamit csak kellett tennie, nem? – folytatta Miechen, miután szóhoz sem jutottam. – Ez nyilván nem csak alaptalan szóbeszéd – mondtam zaklatottan. – Ugye? Na látod! Megbízható forrásból tudom, aki tájékoztatta Vlagyimirt. – És Vlagyimir elmondta már Mikinek? – kérdeztem, mert tudtam, hogy a fiam nem örülne, ha nyilvánosságra jutnának a felesége furcsa szokásai. É
– Ismered Vlagyimirt! – forgatta a szemét Miechen. – És én is tartom a szám. Semmi kedvem borsot törni a cárina orra alá. Az ünnepek a szokásos vidámsággal teltek. Sorra jártam a szalonokat, operákat, színházakat és gálákat, miközben igyekeztem nem tudomást venni Miechen elejtett megjegyzéseiről. Egészen addig, amíg ugyanezt meg nem hallottam Zinajda Nyikolajevna Juszupova szájából, aki meghatározó társasági személyiségnek számított, és nem mellesleg Oroszország legnagyobb vagyonának örököseként tartották számon. Épp nevetgélve mesélt az esetről egy gálaest kellős közepén. Csak néhány lépésre álltam mellette. Pletykálkodásával Zinajda hatalmas lavinát indított el az őt körülálló hölgykoszorú előtt. Így tudtam, hogy mielőtt még a Néva olvadásnak indul, már mindenki tudomást fog szerezni arról, hogy a cárné misztikus varázslatokba fogott. Rákérdeztem a dologra a francia nagykövetnél, természetesen a legnagyobb titoktartását kérve. Válasza még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam, így nem vártam meg, mire Miki a kormányügyek miatt még karácsony előtt a Téli Palotába látogat. A fiam, akárcsak az apja, nem tudta megfékezni a családját. A nagybátyjai bejelentés nélkül zavarták a szüntelen elégedetlenkedéseikkel. Bizonyára egy ilyen alkalmat zavarhattam meg, amikor egyszer beléptem a dolgozószobájába. – Mama, ha panaszkodni jöttél, akkor kérlek, ne tedd! Ma már épp eleget hallottam ahhoz, hogy legszívesebben lemondjak és a hátralévő életemet inkább birkapásztorként töltsem. – Ilyet még csak viccből se mondj soha! A cári feladatokat Isten ruházta rád. – Tisztában vagyok vele, de a nagybátyáim úgy látszik, nincsenek – mondta, majd rágyújtott, és az előtte tornyosuló papírhalmok felett egyenesen a szemembe nézett. – Mi történt? – kérdezte végül. – Semmi különös. Talán egy anya nem látogathatja meg a fiát? – Kérlek, mondd el, miért jöttél! – ült vissza a székére. A felöltőm belső zsebéből elővettem az iratot, majd leültem és igazgatni kezdtem a szoknyám, mintha az egésznek nem is lenne nagy jelentősége. Látni akartam Miki reakcióját, és örültem neki,
ahogy egyre jobban ráncolja a szemöldökét olvasás közben. – Ki tud még róla? – kérdezte gondterhelten. – Úgy hiszem, már mindenki. Először Miechentől hallottam, aztán Juszupova hercegnő bálján. Az ilyesmit nem lehet titokban tartani még Carszkoje Szelóban sem. Miki kommentár nélkül becsukta a mappát, és a kezembe nyújtotta. – Mindent előkészítettem Alexandrának – kezdtem. – Tudnia kell, hogy a dr. Philippe-je nem rendelkezik működési engedéllyel, így nem is praktizálhatna. Egyszer már le is tartóztatták Párizsban kuruzslásért. – Olvastam a beszámolót. Láttam, miért tartóztatták le. – Ez az ember egy csaló. Talán hagyod, hogy egy ilyen alak látogassa a feleségedet a Sándor-palotában? – Én már beszéltem Sunnyval is, és az orvossal is. Komoly erőkkel rendelkezik. Még a halottakkal is képes kommunikálni. Egyszer egy közös szeánsz alkalmával Papát is megidézte. Ezen annyira megdöbbentem, hogy először azt hittem, ez csupán valami rossz vicc, méghozzá a legízléstelenebb fajtából. De miután láttam a fiam arcán, hogy úgy tesz, mintha semmi különöset nem mondott volna, végképp kibillentem a lelki egyensúlyomból. – Megőrültél?! – pattantam talpra. – Hogy vagy képes ilyet mondani anyádnak, aki az édesapád özvegye? – Mama, dr. Philippe a barátunk – kerülte meg Miki az asztalt sietve. – Én bízom benne. Azt mondta, Papa odafentről figyel rám. – Miki felém nyújtotta a kezét, de én elkaptam. – Fogalmad sincs, mi folyik körülöttem. A gabonaválság több helyen felkelést szított. Witte javaslatára arra utasítottam a parasztokat, hogy csökkentett áron adják el a termést. Cserébe kevesebb adót ígértem, ám most éhínség sújtja őket. Moszkvában is egyre több a lázadó; Szergej már vagy egy tucatot letartóztatott. És ha mindez még nem lenne elég, nemrég megtudtuk, hogy Alexandra bátyja házasságának vége. Ducky elhagyta őt, miután… – Ismerem az ország helyzetét – szakítottam félbe Mikit. – És tudok a válásról is, miután Ducky a saját inasával találta a férjét az ágyban. Vagy talán a komornyikja volt? Mindegy. Mindenképp undorító és megalázó. De majd Viktória mindent elrendez. Elvégre Ducky is az ő unokája.
– Viktória haldoklik – szólt Miki csendesen. – Sunny rettenetesen szomorú. Szeretné még utoljára látni a nagyanyját, de mivel várandós, nem tudunk Angliába utazni. Ennek hallatán teljesen ledöbbentem. Nem elég, hogy egy sarlatánnal tart szeánszokat, most egy olyan uralkodót sirat, aki a nagynénjét egyenesen a purgatóriumba küldte, és aki ráadásul mindig is ellenséges volt az országunkkal. A fiamnak teljesen elment a józan esze? Ezek után már főleg nem fejeztem ki a sajnálatomat Viktória közelgő halálhírére. Miki csendben, bizonytalanul állt előttem. Együttéreztem vele, és sokkal jobban megértettem, mint ahogy azt gondolta. Már több mint harminc éve Oroszországban éltem. Nagyon jól tudtam, min megy keresztül, hiszen a nagyapjával és az apjával is végigcsináltam ugyanezt. – El kell küldened azt az embert – folytattam határozottan. – Ha a hír szárnyra kap, és megírják az újságok, köznevetség tárgya leszel. A cárné nem tárgyalhat csaló látnokokkal annak reményében, hátha fiúgyermeket szül. Ezzel csakis Isten ajándékozhatja meg. Miki az íróasztalához sétált, hogy rágyújtson egy újabb cigarettára, bár a szobájában már vastagon állt a füst, mivel a nagy fagyok miatt nem szellőztetett. – Nos? – kérdeztem, pedig legszívesebben ordítottam volna, ahogy a bácsikái szoktak. – Mutasd meg Alexandrának a jelentést. Úgyis tart a botrányoktól. Ha elolvassa az igazságot, talán magától elküldi ezt a szélhámost. – Azt nem lehet – mondta a fiam halkan. – Inkább elviselem, hogy ezer sarlatán suttogja a fülébe, amit hallani akar, mint hogy a hisztériáit hallgassam. A széktámlába kapaszkodva megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. Most megtörtént, amitől már régóta tartottam: a fiam bevallotta, hogy nem jól választott. – Sunny csak arra vágyik, hogy cárnéként elismerjék. Létrehozott egy saját jótékonysági egyesületet, amely keretén belül az arisztokrata nők saját kezűleg varrnak ruhákat a parasztok gyermekeinek. A vállalkozást majd az árvákra is szeretné kiterjeszteni. A részt vevő hölgyek azonban máris listát
írtak, hogy a fiaikat vegyük fel a seregbe, a lányaikat pedig alkalmazzuk az udvarban. Amikor Sunny visszautasította őket, mondván, hogy a szegények megsegítése már önmagában jutalom, a nők eltávolodtak tőle, így a kezdeményezés dugába dőlt. – Ha előtte megkérdezett volna, előre figyelmeztettem volna – mondtam békülékeny hangon, bár nem így éreztem. – Itt senki sem csinál semmit ingyen. Így mennek a dolgok, ha az ember nem elég határozott, mint amilyen én voltam az állami jótékonysági szervezeteimben. – Mama, muszáj lépten-nyomon bántanod őt?! – fakadt ki a fiam. – Először jöttél az ékszerekkel, aztán ezzel a katasztrofális bállal. És ezek után még kinevezted Misát cárevicsnek! Én tudtam, hogy György halála után nincs más választásunk, de Sunny személyes sértésnek vette. Most pedig azt kívánod, hogy vizsgáltassam ki és hurcoljam meg a közös barátunkat? – Miki dühösen elnyomta a cigarettáját a színültig tele hamutartójában, majd suttogva hozzátette: – Már így is épp eleget hallottam, hogy valójában te irányítod helyettünk az egész birodalmat! A szék karfájába kapaszkodva, mielőtt még elsírtam volna magam, büszkén felcsaptam az állam. – Rendben! Akkor, hogy ne kelljen aggódnod miatta, semmisítsd meg a jelentést! Ígérem, soha többé nem fogok beleavatkozni az ügyeitekbe! Ezzel sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé, titkon remélve, hogy a fiam talán bocsánatot kér. Ez volt az első alkalom, hogy így veszekedtünk. De ő egy tapodtat se mozdult, így elhagytam a szobáját anélkül, hogy utánam jött volna. Ekkor felismertem, hogy Alexandra több volt, mint szálka a szememben. Megmérgezte a fiammal való kapcsolatom, aki mindig is tisztelt és szeretett engem. Bár a menyem nem foglalhatja el az engem megillető helyet, ennél még rosszabbat is tehet: tönkreteheti a fiam irántam érzett rajongását. Így elhatároztam, hogy inkább visszavonulok, csak hogy ne veszítsem el Mikit.
Huszonkilencedik fejezet
Olga lányom hatalmas kalapjában és gyűrött kabátjában egyszer
csak besétált a társalgómba, és bejelentette, hogy ő úgy gondolja, férjhez fog menni. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mivel lefoglalt a számtalan levél, amit a családomnak írtam, miközben Gatcsinában próbáltam kiheverni az új év kezdeti nehézségeit. Viktória királynő január végi halála után Alexandra a teljes vízkeresztet egy végeláthatatlan gyászszertartássorozattá változtatta. Mivel Bertie-t így VII. Eduárd királlyá koronázták, Alix nővérem pedig általa királynévá vált, nekem is végig kellett kínlódnom a programsorozatot, miközben az unokáimra is vigyáztam a Sándorpalotában, amíg Alexandra gyászolt. Hogy eltereljem a figyelmét, felajánlottam, hogy átadom számára néhány jótékonysági kezdeményezésem felügyeletét, amit úgy tett, mintha szívesen fogadna, ám végül csak rám maradt a munka, mert az intézetek igazgatói továbbra is hozzám fordultak a kéréseikkel. Alexandra túlságosan el volt foglalva a nagyanyja gyászolásával és a terhességével. Mindent megtett, hogy kímélje magát. Mindenki számára úgy tűnt, most már csak egyetlen célja van az életben, méghozzá az, hogy végre szüljön egy trónörököst. Olga lányomat a városban hagytam Kszenyijával és Szandróval a Mojka folyó partján épült új palotájukban, mivel Olga szeretett volna elmenni a tavaszi koncertekre és fogadásokra anélkül, hogy minden lépését óvnám. – Ez nagyszerű, drágám! – mondtam neki később anélkül, hogy rápillantottam volna. – És jól érezted magad? – Figyelj rám, Mama! – szólt határozottan, mire nyomban ránéztem. – Voltam az Oldenburg-palota bálján. Eugénia hercegné hívott meg személyesen, így úgy éreztem, feltétlenül el kell mennem. – Az Oldenburgok nagyon jó hírű család, Eugénia Maximilianovna hercegné pedig igazán elbűvölő. És mondd, kedves volt hozzád?
– Nagyon kedves – vágta rá Olga közönyösen. – Annyira kedves, hogy először nem is tudtam mire vélni. Péter fia elkísért Kszenyiját és engem egy balettelőadásra a Mariinszkijbe. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Ám a bál estéjén a hercegné minden előzmény nélkül átkísért egy másik szobába, ahol Péter már várt rám, majd se szó, se beszéd, megkérte a kezem. Alig akartam elhinni. Ekkor kitört belőlem a nevetés. – Atyaég! De hiszen Péter már elmúlt harminc, és köztudottan megrögzött agglegény. – Azt már nem említettem Olgának, hogy javíthatatlan szerencsejátékos is, amiért sok álmatlan éjszakát okozott már az anyjának. – Így van, harminckét éves. Azt mondta, eddig még nem akadt nő, akit el akart volna venni. Alig várja a válaszom. Egyelőre csak megköszöntem neki az ajánlatát. Láttam Olgán, hogy nem viccel, de az is látszott rajta, hogy még nem elég bölcs. – És még mit mondott? – Semmit – folytatta. – Mire visszaértem a szalonba, már mindenki gratulált nekünk. Kszenyija teljesen ledöbbent. Péter már úgy tekinti, jegyesek vagyunk, és kéri a hozzájárulásodat a nyilvános bejelentéshez – mondta, miközben elővett egy levelet a zsebéből. – Máris azt állítja, hogy igent mondtál?! – téptem ki a papírt a kezéből. – Én csak azt mondtam, köszönöm. Nem tudtam, hogy ez igent jelent. – Pedig úgy tűnik, abban a hitben él – sóhajtottam, miközben átfutottam az irományt. Még egyszer végigmértem Olgát, ahogy előttem állt a förtelmes kalapjában. Fájt érte a szívem, hogy tizenkilenc évesen már olyan slampos volt, mint egy vénlány. – Tetszik neked ez a férfi egyáltalán? – kérdeztem, szinte ráripakodva. – Nem igazán, de még mindig jobb egy olyannál, akit életemben nem láttam. Ezúttal már végképp nem tudtam kiigazodni a saját érzéseimen sem. Peter Oldenburg elméletileg megfelelő kérő lett volna. Anyai nagyanyján keresztül, aki I. Miklós lánya volt, még a Romanovokkal is rokonságban állt. Ám mégsem ő volt az a kimondottan ideális
férjjelölt, akit a lányom számára elképzeltem. Hogy fogok neki férjet találni? – jutott eszembe a Tányának intézett mondatom. Még a végén Olga maga megoldja a helyzetet. – Arra gondoltam – kezdte vontatottan –, hogy így legalább nem kellene külföldre házasodnom, és itthon maradhatnék. Hiszen te is ezt akarod, nem? – Ez így van. Nyilván azt szeretném, hogy a közelemben maradj, csakhogy láthatóan nem szereted ezt a férfit. – Sosem számítottam arra, hogy szerelmes leszek a férjembe. Nem vagyok Kszenyija – vonta meg a vállát. Hát az biztos. Olga zongoraművész vagy festő akart lenni, és egyetlen vágya volt, hogy nyisson egy saját művészeti galériát. A nevelése során mindent elkövettem, hogy elsajátítsa a cári hercegnőhöz illő, bájos viselkedést, ő azonban egy olyan zárt világban élt, amely számomra mindig is áthatolhatatlannak bizonyult. Sosem volt olyan vidám és családcentrikus, mint Kszenyija, viszont nagyra becsültem az érzékenységét. Egy nagyhercegnőnek azonban mindenképpen férjhez kell mennie. És ahogy ő is mondta, a házasságban csak kevesek találnak szerelmet. – Akkor írjunk Mikinek – mondtam végül. – Persze csak ha biztos vagy a dolgodban. – Az vagyok. Férjhez akarok menni. Méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Miki nyomban válaszolt is, melyben azt írta, hogy bár a kérés meglepte, ha Olga is ezt szeretné, nincs ellenvetése. Azért ismét rákérdeztem a dologra, mert túlontúl furcsának találtam ezt a nagy sietséget. Igaz, a legkisebb lányommal sosem tudtam olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani, mint a többi gyerekemmel, mégis megszakadt volna a szívem, ha olyan döntést hoz, amit később egy életre megbán. – Muszáj ezen vitáznunk? – kérdezte türelmetlenül. – Már egyszer mondtam neked, hogy számomra megfelel, hiszen úgyse fog sokat zavarni, és én pont erre vágyom. Láttam, hogy Olga nem fogja meggondolni magát – hiszen a makacsságában is kiköpött az apja volt –, azzal vigasztalódtam, hogy legalább Szentpéterváron marad, így rajtuk tarthatom a
szemem. Végül 1901 májusában hivatalosan is eljegyezte Peter. Az augusztusban esedékes esküvőjük után pedig Olga az Oldenburgpalotába készült költözni a Mars-mező közelébe. Misa nagyon szomorú volt, hogy már nem láthatja mindennap a húgát. Az összes gyerekem közül már csak ő nem volt házas, és az aktuális cárevicsünket elnézve ideje volt Misának is menyasszonyt keresni. Olga eljegyzése után Dániába utaztam Alixszel, hogy meglátogassam apám, mielőtt még Alexandra életet adott volna a negyedik gyermekének. ø Az unokám az Anasztázia nevet kapta – gyönyörű név egy gyönyörű kislánynak. Vörösesszőke tincseivel, rikító violakék szemével valóban angyali szépség volt. Bár Alexandra sosem volt a kedvencem, az azért a javára írható, hogy tökéletes gyerekeket szült. Mind a négy lánya elbűvölő és makkegészséges volt; szerencsére semmit sem örököltek az anyjuk családjának fogyatékosságaiból. Mindezek ellenére Alexandra ekkor már vigasztalhatatlan volt. Szülés után kétségbeesetten zokogott, amiért megint kudarcot vallott, és nem hozott világra cárevicset. Ezek után már végképp megszállott módjára vágyott egy fiúgyermek után. Én azért megkérdőjeleztem, hogy nem lesz-e már veszélyes vállalkozás, hiszen Alexandra már huszonkilenc volt, és az összes addigi szülése nagyon megviselte. Sokszor hetekig nem tudott felkelni az ágyból a lumbágója miatt, és testsúlya gyarapodásával szépsége is megkopott. Négy lányt felnevelni egy anyának sem volt egyszerű, neki meg aztán különösen nem, ezért olyan szigorú napirendet tartott, amit egy tábornok is megirigyelhetett volna. De ekkorra már megtanultam a leckét, és nem avatkoztam bele. Ekkor még nem tudtam, hogy ezt hamarosan meg fogom bánni. ø Az ünnepek idején Szentpétervár szalonjaiban futótűzként terjedt a hír, hogy őfelsége a cárné misztikusokkal értekezik. Mindig is zavart, hogy Alexandra sosem törődött a következményekkel. Most az emberek engem bombáztak a kérdéseikkel dr. Philippe-ről és Anna Virubováról. Az senkit sem érdekelt, hogy Poroszország megkurtítása céljából Anglia szövetségre lépett Franciaországgal,
melyhez nekünk is ajánlatos volt csatlakozni, ha nem akarjuk elveszteni Mandzsúriát egy lehetséges japán támadás miatt. Az egyetlen téma, ami az embereket érdekelte, az volt, hogy vajon a cárina bizarr kezdeményezése eredményes lesz-e. – Miatta minket is ki fognak röhögni – panaszkodtam Miechennek. – Azok után, hogy a bátyja esküvője kudarcba fulladt, az ember azt hinné, hogy Alexandra igyekszik elkerülni, hogy gúny tárgya legyen, de ő mégsem ezt teszi. – Így van – helyeselt Miechen. – Említettem már, hogy levelet kaptam Duckytól? – kérdezte sejtelmesen. – Ha tudnád, miket mondott… Az istállósfiúktól a konyhai kisegítőkig… senki sem volt a férjétől biztonságban! Erre csak grimaszolni tudtam, mivel már ismertem Alexandra bátyja házasságának mocskos részleteit. – A kapcsolatuk így tönkrement, és Ducky visszaköltözött Szász-Coburgba, az anyjához. – Ugye nem te biztattad erre? – néztem egyenesen Miechen szemébe. – Hogy érted ezt? – kérdezett vissza, miközben a legújabb smaragd karkötőjével babrált. – Nagyon jól tudod, hogy értem. Ducky egyszer kifejtette, hogy szívesen hozzáment volna Kirill fiadhoz, nem? – Így van. Még évekkel ezelőtt beszéltek is róla, a fiam leánykérő körútja idején, ám Ducky később mégis azt a korcsot választotta – fintorgott Miechen. – Most már úgyis mindegy, hiszen Ducky elvált, a mi családunkban pedig tilos elvált házastársat választani. Ráadásul Kirillel első unokatestvérek. A házassághoz külön engedély kellene az egyháztól, amit elvileg Miki igényelhet, de tudom, hogy sosem tenné meg. – Ezzel én is tisztában vagyok – reflektált Miechen. – Meg is mondtam Kirillnek, hogy ha még mindig tetszik neki, válassza szeretőnek. Képzeld csak el, hogy reagálna Gigogne! – tette hozzá nevetve, miután elkerekedett szemmel bámultam rá. – Mekkora szégyen lenne ez a bátyjának! Bár az én Kirillem legalább nem bukik a kisinasokra. Lelki szemeim előtt láttam Alexandra gyötrelmeit. Bár, még ha vonakodva is, de támogatta a bátyja házasságát, nyilván nem akart
beszélni róla. Egyébként nem voltam teljesen biztos benne, hogy Miechen igazat mond, hiszen Alexandra iránti gyűlölete még az enyémen is túlszárnyalt. Az ünnepek összességében keserűen teltek. Alexandra ismét bejelentette, hogy gyermeket vár, ám miután Botkin megvizsgálta és közölte, hogy nem állapotos, a menyem zokogógörcsöt kapott és bezárkózott a szobájába. Miki persze tanácstalanul próbálta ápolni a neje lelkét, így miniszterei nyomban panaszkodni kezdtek, hogy elhanyagolja a birodalmi ügyeket. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne utazzak nyomban Carszkoje Szelóba, és ne pofozzam fel a kedves nejével együtt. Ezzel egy újabb korábbi gyanúm igazolódott be, melyet a nővérem is megerősített: Alexandra nem csupán cárinaként bizonyította alkalmatlanságát, de még a fiam munkájára is rendkívül káros hatással volt. ø – Óriási hibát követtem el! – panaszkodott Olga lányom. – Péter csak a pénzemet akarta, és költi is elég rendesen. – Miközben fejét fogta, szomorúan láttam, hogy mennyire hullik a haja. – Lassan parókát kell hordanom. Nézz rám! Peter a halálba kerget. Nem szabadott volna hozzámennem. – Azt hittem, olyan férjet akarsz, aki békén hagy – vigasztaltam, mert most először láttam, hogy majdnem sír. – De a nászéjszakánkon?! – kiabálta. – És aztán minden éjszaka, mert inkább kaszinókba jár és kuplerájokba? Szeretőket is tart. Válni akarok! És ne mondd, hogy próbáljuk meg még egyszer! A házasságom már sosem fog megjavulni. Mit tehettem volna? A lányom végül elhagyta a férjét, és hazaköltözött, mellyel újabb pletykalavina indult a családra. Misa persze nyomban a szárnyai alá vette, megvigasztalta, mindenhová elkísérte a városban, és még a Szentpétervár fennállásának kétszázadik évfordulója alkalmából tartott ünnepségre is elvitte. 1903-at írtunk akkor. Mikit megkértem, a rangos esemény alkalmából rendezzen ő is egy udvari bált, és azt javasoltam, hagyománytiszteletből minden vendég öltsön tizenhetedik századi öltözéket. Fontosnak tartottam,
hogy továbbra se hanyagoljuk el a kötelezettségeinket, különösen azok után, hogy a családunk ennyi szennyest kiteregetett. Miután Miki rábólintott, mindenki üdvözölte az ötletemet, így a meghívottak egymást túllicitálva osztották meg egymással jelmezük részleteit, hogy senki se öltözzön egyforma maskarába. Vállaltam, hogy kiküldöm a meghívót mind a háromszázkilencven vendégünknek, míg Alexandra csupán arra tett ígéretet, hogy biztosan Carszkoje Szelóban marad. Ám végül mégsem volt más választása, és megjelent a bálon egy csodálatos, tizenhetedik századi korona antik ezüstbrokátos, smaragdköves másolatában, melyet Fabergével készíttetett el. Az est alatt mindvégig komoly arccal feszengett a fiam oldalán, aki nagyszerűen festett arany selyemkaftánjában és hajlított orrú csizmájában. Miechen utánozhatatlan stílusában egy feudális nemesasszonyjelmezben jelent meg, fityegő gyöngyökkel teli kokosnyikkal a fején, ami leginkább egy turbánra hasonlított. Én egy gyémántokkal és zafírral ékesített koronát viseltem. A fátylam kisebb volt, mint Miechené, amivel óriási örömet okoztam neki. Arany-fehér, cobolyprémes brokátruhámat még Nagy Péter hitvese viselte, amit a Kreml raktárából ástam elő. Zinajda Juszupova hercegnő egy elbűvölő, gyöngyberakásos, nyári bajárina ruhában jelent meg, amelyben mindenki legnagyobb örömére egy szólótáncot is láthattunk tőle. Egyszóval fantasztikus este volt. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor még cárnéként jelentem meg a nyilvánosság előtt. Számtalan fényképet csináltattunk, ami meglepő módon Alexandrát is nagyon megindította, így ígéretet adott, hogy limitált kiadásban készíttetni fog a képekből egy mementót, melyek mindegyikét saját kezűleg írta alá és küldött el később a vendégeknek egy rövid üzenet kíséretében. A bálon Misa bemutatta Olgának az egyik katonatársát a Kék Kürasszír seregből, amely éppen Gatcsinában állomásozott. Hamarosan értesültem róla, hogy ez a Kulikovszkij nevű katona már elvitte Olga lányomat kocsikázni és vacsorázni. – Még csak most költöztél el a férjedtől, és máris egy közkatonával vigasztalódsz? Már megint mindenki rólunk beszél! Légy tekintettel a családunkra!
– A felmenői hosszú évekig a mi katonaságunkban szolgáltak. Különben is, ha már egyszer meghívást kapott a bálra, olyan közönséges nem lehet – vágott vissza Olga. – És még mielőtt bármi mást is mondanál, igenis el akarok válni. Peternek van rejtegetnivalója, nem nekem! – Hát persze – morogtam összeszorított foggal. – De még ha Miki engedélyt is ad a válásra, akkor sem mehetsz hozzá egy rangtalan katonához. A bácsikád, Pál nagyherceg már rég megözvegyült, amikor feleségül vehetett egy közrendű nőt. De csak azzal a feltétellel, hogy Miki megfosztotta a címétől és minden juttatástól. Választottjával külföldre kellett költöznie, miközben a gyermekeit Szergej és Ella nevelte. Talán ezt akarod? – Nemcsak titkaim nincsenek, hanem gyerekeim se – feleselt Olga. Természetesen továbbra is találkozgatott Kulikovszkijjal, én pedig semmit sem tehettem, hogy véget vessek a románcuknak, így hamarosan elterjedt a pletyka, hogy Olga szeretőt tart. A levét persze én ittam meg, amiért nem tudom kordában tartani a lányomat, mint ahogy azzal szemben is tehetetlen voltam, hogy Alexandra papucsférjet faragott a fiamból. 1903 őszén Botkin megerősítette, hogy Alexandra valóban állapotos. Dr. Philippe esküdözött, hogy a cárné ezúttal fiút hord a szíve alatt, ám Alexandrán és Mikin kívül ezt senki sem hitte el, mint ahogy én sem. És miközben szokás szerint lányunoka érkezésére készültem, szembe kellett néznünk egy újabb nehézséggel: kitört a háború Japánnal, ami szörnyen megrémített. Miniszterelnöke, Witte és a kabinet más vezetői folyamatosan azt tanácsolták Mikinek, hogy kezdeményezzen tárgyalásokat Mandzsúriáról. Bertie arra figyelmeztette, hogy mivel Britannia Japán szövetségese volt, az angolok megharagudnának ránk, ha háborút indítanánk a szigetország ellen. Miki azonban újfent az acsarkodó nagybátyjaira hallgatott, akik szerint egy villámháború megerősítené hazánkban a patriotizmust, így kénytelenek voltunk beadni a derekunkat, és harcba szállni a „gyáva sárga kutyák” ellen. 1904 februárjában Japán meglepetéstámadást indított ellenünk Port Arthurnál, Mandzsúriában. Miechen fia, Kirill, aki első tisztként
szolgált, kénytelen volt a tengerbe ugrani, hogy mentse az életét. Míg a felkészületlen katonáink a domb mögül próbálták felvenni a harcot, a japánok a poroszoktól kölcsönkapott, hosszú távra is alkalmas lövegekkel pusztították a csendes-óceáni hadiflottánkat. Miki erősítés céljából a balti-tengeri hajókat is odavezényelte, a seregnek pedig több ezer mérföldet kellett utaznia a félig kész, ideiglenes sínekkel ellátott transzszibériai vasúton, amely rengeteg időbe telt és kikövezte az utat a közelgő vereségünkhöz. A fiam népszerűsége óriásit zuhant. A korrupció elharapódzása és a parancsnokok kihágásai miatt kénytelen volt további szankciókat és megszorító intézkedéseket bevezetni, miután a hadügyminiszterét Moszkvában agyonlőtték. Miután a merénylet híre Szentpétervárra ért, a vér is megfagyott bennem. A gyilkosok – akiknek kiléte örökre ismeretlen maradt – véres fenyegetést küldtek a lapoknak. Önmagukat új, forradalmi mozgalomnak kiáltották ki és szociáldemokratáknak nevezték el, a szocialista német filozófus, Marx ideáit követve. Miközben a fiam Alexandra pátyolgatásával volt elfoglalva, figyelmeztettem, hogy a nihilisták helyébe újabb fenyegetőzők léptek. Miki válaszul megbízta Szergejt mint Moszkva katonai kormányzóját, hogy derítse fel az új forradalmi csoportok találkozóhelyeit és tartóztassa le a tagjaikat. Ám a japán háború továbbra is egyre több katonát emésztett fel, így egyre nagyobb elégedetlenséget szült a vonakodó férfilakosság besorozása, akiket gyakorlatilag egyenesen a halálba küldtünk. Miki többszöri kérésem ellenére sem utazott Szentpétervárra, hogy szembenézzen az elégedetlenkedésekkel. Hogy megcsorbult jó hírünket valamelyest visszaszerezzem, az általam irányított Vöröskereszten keresztül egészségügyi eszközöket, orvosokat és nővéreket küldtem a frontra. Ám közben a háború végigsöpört az egész világon, naponta növelve a halálos áldozatok számát. Alexandra augusztusban szült. Ez alkalommal már magam is minden erőmmel imádkoztam, hogy teljesüljön az óhaja, hiszen többet már bizonyára nem hozhatott volna gyermeket a világra. A cárevics születése nemcsak biztosította volna a dinasztiánk folytonosságát, de egy kicsit el is terelte volna a nép figyelmét a pusztító háborúról.
Csupán három óra elteltével, miközben Kszenyijával és Olgával az előszobában várakoztunk, megjelent Miki. Olyan rémesen festett, mintha ő maga szült volna. Haja csatakosra izzadt. Mindössze egy inget viselt, az ujjánál feltűrve, foltosan és összegyűrődve. Fáradt mosolya, ha kellett volna, egész Szentpétervárt beragyogta volna. – Istennek legyen hála – kezdte, miközben mindannyian talpra ugrottunk –, fiam született!
Ő
Harmincadik fejezet
volt Isten ajándéka Oroszországnak – egy hatalmas fiúcsecsemő az apja szürkéskék szemével és világos hajával. Keresztanyjaként állhattam a cári kápolna arany keresztelőkútjánál Peterhofban, ahol az unokám az Alekszej Nyikolajevics nevet kapta. Miki és Alexandra a hagyományokhoz híven nem volt jelen, négy kislányuk viszont ott toporgott mögöttem, miniatűr udvari ruhában és gyöngyökkel kirakott kokosnyikban. Ahogy a hideg víz az unokám homlokához ért, nyomban felsírt, mire Anasztázia kuncogni kezdett, Tatyana pedig leintette. Olga és Marija csak mosolyogtak, amikor rájuk pillantottam, és a mutatóujjam a számhoz emeltem, a csend kedvéért. Egyébként ezzel egyáltalán nem értettem egyet. Hatalmas nevetések közepette kellett volna megkeresztelni, hiszen ő volt a jövőnk. Az erődből háromszáz ágyúlövés hangzott el, az orosz nép pedig, ha csak néhány percre is, de országszerte örvendezett a japán háborút feledve. Alexandra nappali pihenőágyán még hosszú napokig fogadta a gratulációk sorát. Állítólag néha még mosolygott is. Ezennel teljesítette, amit csak kevesen feltételeztek. Azért a tiszteletére rendezett gálán a gyermekágyas időszakra hivatkozva nem vett részt, hanem én helyettesítettem, miközben Miki oldalán majd’ szétvetett a büszkeség. Az ünnepségek után Miki a családjával visszatért Carszkoje Szelóba, én pedig folytattam a jótékonysági törekvéseimet. Egy hónapon keresztül jártam a kórházi osztályokat, valamint kötszereket adtam fel hajórakományként, hatalmas dobozokban, amikor Obelinszkij egyszer csak megjelent a palotám kapujában. Miki hívatott magához, méghozzá sürgősen. ø – Miért nem áll már el a vérzés? Miután a csonk leesett, már rég be kellett volna gyógyulnia – mondtam Alekszej cédrusfa bölcsője mellett állva, amelyben a kisbaba összekötözött lábbal próbált rúgkapálni, majd keservesen sírni kezdett, amiért korlátozták a É
mozgásában. Éhes is volt, napok óta nem evett. Nagyon sápadt volt, szinte színtelen. Botkin új kötést tett a köldökzsinór helyére, amely perceken belül teljesen átázott, miközben Alekszej erőtlenül próbált ficánkolni. Eugene Botkin a baba fejére helyezte a kezét. Nagyon gondterheltnek tűnt, akárcsak Miki, aki le sem vette a szemét kilenchetes fiáról. A sarokban a dada imádkozott, de Miki egy kézlegyintéssel kiküldte. – Micsoda katlan van itt! Nem nyithatnánk ki a… – fagyott belém a szó, mert ahogy körülnéztem, sehol se láttam ablakot. – Sunny aggódik, hogy a kinti levegő megbetegíti a babát – vallotta be Miki motyogva. – Azt senki se kérte tőle, hogy tárjon szélesre minden spalettát, ahogy Viktória tette a palotáiban, de így bezárni egy gyereket biztos, hogy nem egészséges! – néztem Botkinra, megerősítésre várva, mire ő csak fáradtan felsóhajtott. Három napja nem aludt. Egy tapodtat se mozdult Alekszej mellől. Ezt még Alexandra se bírta. Miután majdnem elájult a virrasztástól, Miki minden tiltakozása ellenére kikísérte a nejét, hogy pihenjen. – A friss levegő nem probléma – szólalt meg végre Botkin. – Ha a vérzés nem áll el… – nézett a doktor a fiamra. – Felség, számba kell vennünk minden eshetőséget… – Nem! – rázta Miki a fejét. – Hogy érti ezt? Milyen eshetőségeket? – kérdeztem rá egyenesen. Miki tiltakozása még tovább visszhangzott a szobában, mire a csecsemő is egy pillanatra elhallgatott, majd újra keserves sírásba kezdett. Az orvos a segédjéhez fordult. Közben a fiam kikísért a folyosóra, ahol a parancsára egy szolgáló sem volt jelen. Csak a turbános abesszinjei álltak őrt a szomszédos ajtónál. – Kérlek, erről ne beszélj. Főleg ne Sunny előtt! – suttogta idegesen. – Ígérd meg! – De hiszen csak mi voltunk a szobában – feleltem elcsukló hangon, mivel eszembe jutott, hogy Miki a dajkát is kiküldte. – Miki, az Isten szerelmére, áruld már el végre, Botkin milyen eshetőségre célzott? – kérdeztem dühösen.
A fiam olyan mozdulatlanul állt, mint aki nincs is eszméleténél. – A fiam örökölte a hesseni átkot. Vérzékenységben szenved. – De hiszen ez az angol vonalon, Viktória családjában volt jellemző… Akkor hogy lehet… – De amint feltettem a kérdést, nyomban eszembe jutott a válasz is. Alexandra Viktória unokája volt. Miki remegő kézzel meggyújtott egy cigarettát. – A királynő fia, Leopold herceg is ebben halt meg. Sunny testvére, Iren is emiatt vesztette el Heinrich fiát, négyéves korában. Sőt, Sunny azt mondja, az öccse, Frittie is hemofíliában szenvedett. Meghalt, miután kiesett az első emeletről. Mivel egy karcolás sem esett rajta, belső vérzés vitte el. Ekkor úgy éreztem, mintha az egész palotára mély csend borult volna. Mintha az aranyozott párkányok és szobrok néma csendben, lesben állva várnának, hogy lecsaphassanak, mint egy könyörtelen ragadozó. – Gyógyítható? – suttogtam halkan. – Nem – felelte a fiam köhögve, miközben hömpölygött az orrából a cigarettafüst. Úgy éreztem, menten rosszul leszek. Keresni akartam egy széket, hokedlit vagy bármit, csak hogy leülhessek. – Mama – szólt Miki, egyenesen a szemembe nézve. – Sunny is teljesen kétségbe van esve. De ha eláll a vérzés, van remény. Botkin azt mondja, svájci tudósok már végeztek kutatásokat a betegségről, és néha meggyógyulnak a betegek. Nagyon kell vigyáznunk Alekszejre – folytatta egy nagy sóhaj után. – Ha bármely testrésze is elszíneződik vagy feldagad, az belső vérzés jele lehet. – De honnan tudhatjuk biztosan, hogy valóban ez a betegsége? Lehet, hogy nem is ez a baj – kérdeztem akadékoskodva, feleslegesen. – Ennek csakis az idő a megmondhatója – folytatta Miki görnyedten, beesett arccal. – Amikor Botkin megemlítette, hogy a szakértők szerint a betegség anyai ágon öröklődik, Sunny akkorát sikoltott, hogy a falak is beleremegtek. A tünetek mindig ugyanazok: elég egy kis seb, egy esés vagy egy apró botlás – bármi okozhatja a vérzést, ami nagyon súlyos is lehet. Jobb, ha sosem tudjuk meg,
hogy Alekszej esetében mekkora bajt okozhat a vérzés. A fiamat biztonságban kell tudnunk. Mindig és mindenáron – mondta kétségbeesetten. Látszott, hogy még önmaga számára is hihetetlen, hogy a fiúgyermek okozta öröm egyik pillanatról a másikra rémálommá változott. Ahogy átkaroltam Mikit, a vállamra hajtotta a fejét és sírni kezdett. Aztán néhány pillanattal később felegyenesedett, és végignézett a folyosón. – Mennem kell Sunnyhoz. – Menj csak! – igazítottam meg a gallérját. – Én majd gondoskodom a lányokról. Már biztosan ők is aggódnak. – Ne feledd, senkinek egy szót se! A lányok még túl fiatalok ehhez, a gyerekek pedig mindent kikotyognak, amit hallanak – fordult vissza léptében. – Sunny azt akarja, hogy senki se tudjon róla. – Ez természetes – feleltem, de miközben az unokáimhoz igyekeztem, azon tűnődtem, a fiam vajon mit akar tenni. Hogy tudunk egy ilyen szörnyű betegséget titokban tartani a saját családunk és az egész világ előtt? Alexandra közönséges juharfa bútorokkal rendezte be a lányai szobáját, szövet sötétítőfüggönyökkel, amilyet gyermekkorában ő is használt. A szobában egymás mellett sorakoztak a vaskeretes kiságyak, akárcsak egy katonai barakkban. Ízlésében hasonlított Szásához. A négy lánynak összesen két hálószobája volt. A kilencéves OIga és a hétéves Tatyána, a „nagyok” virágokkal és szitakötőkkel díszített szobát kaptak, hozzáillő asztalkákkal, valamint szentképekkel a falakon, míg a „kicsik”, az ötéves Marija és a legkisebb, Anasztázia pillangókat és rózsákat kapott a puritán berendezés kiegészítéseként. Olga összehívta húgait a szobájába. A két keskeny ágyacskát összetolta, miközben kiskutyáik a földön ugattak és rángatták a szoknyám szélét. Anasztázia már aludt. Pufók karjával egy teddy macit ölelt, amit még én hoztam neki Dániából a névnapjára. A másik három lányt még ébren találtam. Tágra nyílt szemeikkel széles skálán, a szürkéskéktől a mélykék árnyalatig bámultak rám. Alexandra kettes besorozása ellenére mind a négy nagyon különböző személyiséggel rendelkezett. Legidősebb lévén Olga volt
a vezető – és egyben a kedvencem is, mert őt ismertem a legjobban. Azonos nevű lányomhoz hasonlóan az unokám se törődött soha a külsejével, és sosem zavartatta magát kócos hajával és gyűrött zsákruhájában. Akárcsak a lányom, ő is szeretett festeni, és igen tehetségesen zongorázott. – Meg fog halni? – kérdezte Olga félve, miközben Marjia szótlanul kuporgott az ölében. – Ó, dehogy! – vágtam rá, mosolyt erőltetve az arcomra. – A kisbabáknak gyakran fáj a hasuk. – De csak ez a baja? – kérdezte Olga, mint aki hallott valamit. A nevelőnőjük gyanúsan rám nézett a sarokból. Nem szerettem azt a nőt. Most is végig hallgatózott. – Igen – feleltem, miközben felhúztam a szoknyám és odakuporodtam melléjük. Legszívesebben a fűzőm is kiengedtem volna. Kisimítottam az alvó Anasztázia arany fürtjeit az arcából. Csatakosra izzadt, mert aznap túlfűtötték a palotát. – Igen, csak ennyi. Csak egy csúnya hasfájás – tettem hozzá végül. Marija álmosan pislogott rám. Nagyon csinos kislány volt, bár egy kicsit duci. Tatyjana, mint aki karót nyelt, egyenesen ült az ágyon. Bár még ő is nagyon fiatal volt, már most látszott, hogy egyszer majd a bálok szépe lesz. Vöröses haját és szürkéskék, mandulavágású szemét az anyjától örökölte, ami olykor violaszínben játszott, míg húsos ajkai és hosszúkás orra inkább Mikiére hasonlított. A korához képest magas kislány volt, és hajlékony, akár egy balerina. – De hallottuk, hogy a Mama sír – szólalt meg Marija. – És azt mondta Papának, hogy ő tehet róla, mert Alekszej az ő átkát kapta meg. De Mama miért tenne ilyet? Ő sosem követ el bűnöket. – Édesanyátok csak nagyon szomorú. Semmiféle bűn vagy átok nem történt. Alekszej meg fog gyógyulni. Mindenesetre a kisbabák nagyon esendőek. Nagyon óvatosnak kell vele lennetek. Sosem szabad majd vele durván játszanotok. Mivel az igazság már nem volt kérdés, emészthető formában próbáltam tálalni a gyerekeknek, hogy felkészülhessenek rá. Még ha egyenesen nem is mondta meg nekik senki, érezték, hogy valami nincs rendben. Olga különösen, mivel kíváncsi természet volt.
Tatyjana álmodozó típusként, távolságtartóbb volt, akárcsak Alexandra. Anasztázia szintén sok mindent felfogott az eseményekből, hiszen legkisebb testvérként Alekszej korban őhozzá állt a legközelebb. Ifjú kora ellenére éles eszű és szókimondó kislány volt. Egyik este, amikor az érkezésem tiszteletére Anasztázia is fennmaradhatott, szándékosan kézzel ette a zöldborsót, csak hogy Alexandrát idegesítse, amivel a végtelenségig megnevettetett. – Nagyon akaratos ez a gyerek – jegyezte meg a menyem, miután a dajka elvezette a zöld maszatos arcú unokámat. Alexandra ekkor egyenesen rám nézett, mintha engem hibáztatna érte. Nyilván arra célzott, hogy Anasztázia az én természetemet örökölte. – Szóval – néztem végig újra a pici, gyönyörű nagyhercegnőkön –, gyengéden bántok majd a kisöcsétekkel? – Most még nem is játszhattunk vele – reklamált Marija –, de később óvatosak leszünk – tette hozzá, mire Olga és Tatyjana is rábólintott. A kislány úgy beszélt az öccséről, mintha egy törékeny, kínai procelánfigura volna. Bár végül is az is volt. Ahogy az összegömbölyödött Anasztázia fölé hajoltam, megcsapott a csokoládéillat. Az ujjacskáin is észrevettem az árulkodó foltokat. – Bonbont ettél az ágyban? – kérdeztem rá, mire Marija kuncogni kezdett, Olga pedig csak a szemét forgatta. – Nem én voltam! Én nem is szeretem az édességet! – tiltakozott Tatyjana. – Jól van, nem szólok róla, de azért ne egyetek túl sokat, vagy olyan kövérek lesztek, mint Miechen néni! – csíptem oldalba Mariját az úszógumiján. A lányok hatalmas nevetése persze kiverte Anasztázia szeméből az álmot. Kótyagos pillantásán láttam, hogy megnyugodott, hogy ott vagyok. – Amama! – kiáltotta az általuk kreált becenevemet, majd nyomban az ölembe vetette magát. Az unokáim közül Anasztázia volt a legmelegebb szívű. Hiába korholták meg számtalanszor érte, mindig nyíltan kimutatta szeretetét a kisállatok, cselédek vagy bármi más iránt. Ha pedig nem kedvelt valakit – mint például a nevelőnőjét –, azt egyszerűen levegőnek nézte. Egyszóval valóban rám hasonlított.
Egy ideig még ott maradtam velük, miközben úgy játszottak egymással, mint a kiskutyák. Anasztázia Svybzik nevű francia buldogját is felcibálta az ágyra. A kutya orrhangú szuszogása mindenkiből óriási hahotázást váltott ki. Aztán egy idő után végre minden lány elaludt, Tatyjánát kivéve, aki csak csendben ücsörgött, a távolba meredve. – Ez nem hasfájás – mondta, miután megfogtam a kis kezét. Állítás volt, nem kérdés, amit képtelen lettem volna megcáfolni. – Valóban nem – vallottam be végül, mire szomorúan bólogatni kezdett. – Akkor tényleg nagyon finoman kell majd játszanunk vele. ø Port Arthur elvesztése, húszezer katonával együtt, teljesen tönkretette az országot. A napilapok sorra cikkeztek a cár alkalmatlanságáról, az utcákon pedig egyre több zúgolódás volt hallható. A kabinet figyelmeztette Mikit, hogy forradalom készül. Az álnok szociáldemokraták mindent elkövettek, hogy tovább rontsák a hírnevét, így Alekszej születésnapját zaklatott hangulatban töltöttük. A Port Arthur-i tömeges halálos áldozatok miatt 1904 karácsonyi ünnepségsorozatát elhalasztottuk Szentpéterváron. Az ünnepeket Carszkoje Szelóban töltöttük, feszültségben és Alekszej miatti aggodalmakban. Az unokám köldökvérzése végül elállt, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett, ám Botkin megmondta, hogy Alekszej örökölte a vérzékenységet, és azt javasolta, már most szervezzük meg a jövőbeni óvintézkedéseket, és amint mászni kezd, gyakorlatilag egy pórázhoz hasonlító eszközzel tartsuk szigorú ellenőrzés alatt. Míg Alexandra halálosan rettegett, én kifejtettem, hogy a kisgyerekek bizony játszanak, birkóznak, felállnak és elesnek. Alekszej még kisbaba volt, de később hogy tagadhatnánk meg tőle azt a természetes igényét, hogy felfedezze a világot. Még a jámbor kiskutyáikat se engedték Alekszej közelébe, mintha egy kis háziállat szimatolásától is baja eshetne. Amikor közölték Anasztáziával, hogy Svybzik nem mehet be a babaszobába, az unokám értetlenkedve feltette azt a kérdést, amit senki sem merészelt: – Miért nem? Ő nem harapja meg Napsugarat.
Alexandra így hívta ugyanis az egyetlen fiát, míg őt már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett Sunnynak nevezni. A karácsony idejére bezárkózott a gyerekszobába, és mindent visszautasított, amivel Alekszej akár egy kicsit is érintkezhetett volna. – Ne engedd neki! – mondtam Mikinek kétségbeesetten, amikor vízkeresztkor a gyerekek nélkül Szentpétervárra látogattak. – Nem bújtathatjátok örökké. El kell mondanotok a családnak, hiszen folyton kérdezgetik, hogy hol van Alekszej. Adjatok ki közleményt! Ez betegség, nem átok. Alexandra önmagát okolja, amiért én magam is nagyon sajnálom. Együttérzést váltana ki az emberekben, ha tudnának róla. Port Arthur elvesztése után Oroszország újra melléd állna, amint a lakosság tudomást szerezne a fiad betegségéről. Ekkor Miki úgy nézett rám, mintha azt kértem volna, hogy árulja el népének a legféltettebb titkait. – Mama, a fiunk betegsége magánügy. Sosem használnám politikai célokra – kezdte felháborodottan. – Nem is értem, hogy kérhetsz ilyet. Mióta szokás a cári családnak kiteregetni a világ elé a személyes problémáit? – Csakhogy a problémánk már mindenki számára teljesen nyilvánvaló – feleltem, miközben zavart, hogy Alexandra szavait hallom a fiam szájából. – A katonáink visszavonulnak Szibérián keresztül. Bertie, Roosevelt és a császár is tűzszünetet kért. Vesztettünk a keleti fronton. Itt az ideje, hogy átgondold a politikád. Add meg az embereknek azokat az engedményeket, amelyeket még a nagyapád készített elő. Távolíts el mindenkit, aki ennek az ellenkezőjét javasolja, és add a nép tudtára, hogy a fiad beteg. Mindent meg kell tenned, hogy megőrizd a trónt. – Nem, nem lesz tűzszünet! – csapott Miki ököllel az asztalra. – A javaslatodra megtartottam Wittét a kabinetben, holott egyáltalán nem értek egyet a liberális eszméivel, és szankcionáltam azokat, akik felelősek voltak Port Arthur eleséséért. De a cár én vagyok, és úgy fogok kormányozni, ahogy az elődeim is tették. Papa sosem engedte, hogy az autokráciánk csorbát szenvedjen. Ha felállítom a Dumát és létrehozzuk az alkotmányt, már csak névleg fogok uralkodni, ha
egyáltalán hagynak. Amíg élek, ezt sosem fogom engedni, és erről ne is halljak többet! Abban a pillanatban beláttam, hogy a háborús veszteségek, Alekszej betegsége és Alexandra nyomora valóban elviselhetetlen terhet jelentettek a fiam számára, így inkább úgy döntöttem, hagyok időt, és később vetem fel újra a témát. De addig nem tágítok, amíg Miki be nem látja, hogy modern korunkban az autokráciának már leáldozott. Már egy cár sem kormányozhat úgy, mint az elődei. Tudtam, hogy ha nem egyezik bele, akkor erőszakkal fogják változásra kényszeríteni. A nagyhercegnők és Alexandra társaságában, aki a megszokott rideg, udvari cicomájában jelent meg, a Téli Palota erkélyén állva néztem a Néva folyón bemutatott vízáldozatot. Miki és a nagyhercegek már a befagyott folyónál álltak, fáklyákkal a kezükben, miközben az érsek egy drágakövekkel kirakott keresztet mártott a vízbe, egy jégbe fúrt léken át. Tökéletes januári nap volt, minden ragyogott a fagyos fényben, miközben az emberek felsorakoztak a távoli kordonok mögött, vödrökkel a kezükben, hogy magukkal vihessenek a megszentelt vízből. Alexandra mindvégig feszült volt; már alig várta, hogy a szertartás véget érjen. Legszívesebben jól lehordtam volna, hiszen Miechennel és a többi nagyhercegnével együtt mindenki látta, mennyire a háta közepére nem kívánja az eseményt. Ekkorra már elterjedt a pletyka, hogy a kisfia halálos betegségben szenved, és még az első születésnapját sem fogja megérni. Persze, amikor Miechen rákérdezett, azt hazudtam, hogy csak a szokásos kisgyermekkori betegségekről van szó. – Minnie, te tényleg azt akarod, hogy mindenki megrögzött hazudozónak tartson? – nevetett a sógornőm. – Senki sem rejtegeti a gyerekét egy egyszerű kólika miatt! – tette hozzá gúnyosan. Az imák befejeztével az érsek a serlegével Miki felé fordult, miközben eldördültek a díszlövések a palota felől. Ám hirtelen egy nagy robbanás rázta meg az erkély ablakait. Miközben a nagyhercegnék sikítozva hátraugrottak az üvegcserepek elől, én csak bénultan álltam. A régi emlékeket felidézve elöntött a hideg veríték. Hatalmas zűrzavar kezdődött. Az őrök kirohantak,
hogy Mikit és a nagybátyjait biztonságos helyre vigyék. Alexandra nyomban menekülni kezdett, a nagyhercegnéket félrelökdösve rohant végig a folyosón a kozák testőrei kíséretében. Miechen, akárcsak én, csak úgy úszott az üvegcserepekben. Vérző arccal kihajolt az erkélyen, hogy valamit kivehessen a jéghideg levegőbe keveredett porfelhőből. – Az egyik ágyúgolyó eltalálta alattunk a falat – tudósított hidegvérrel. – Azt hittem, a díszlövéseket nem valódi lövedékekkel adják le az ünnepségeken. – Valóban nem – mondtam neki, miközben azon igyekeztem, hogy ne essek pánikba, ám kíméletlenül cikáztak lelki szemeim előtt a palotai robbantás és a vonatszerencsétlenség emlékképei. Szása befagyasztotta ugyan a nihilisták terrortámadásait, de az árnyékképük ezután is megmaradt, és egy új felkelés formájában próbálta lerombolni családunk hatalmát. Az Ohranától nem kaptunk fenyegetésekről szóló jelentést, és senki sem szenvedett komolyabb sérülést, mégis rettenetesen nyomasztó, rossz előérzetem támadt, miközben Miechen a karomnál fogva elvezetett a helyszínről. – Nos, ez valóban nem vaktöltény volt – jegyezte meg a sógornőm, miközben vékony talpú alkalmi cipőnkben hatalmas reccsenésekkel tapostunk a szanaszét hullott törmelékeken.
Harmincegyedik fejezet
Tüntetők haladnak a Téli Palota felé. Azonnal menjetek el onnan!
– Én nem megyek sehová! – jelentettem ki Obelinszkijnek, miután hangosan felolvasta a fiam táviratát. – Írd meg Mikinek, hogy maradok. Minden úgy fog folytatódni, mint eddig. Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ez lehetetlen, mikor Miechen megérkezett hozzám aznap este. Bátran végigszelte a várost a hatalmas címerrel virító trojkáján, mintha csak a homlokára írta volna, hogy alig várja, hogy bombát dobjanak rá. Az eset után csupán két nap telt el, így az arcán még mindig látszott a sebesülés nyoma. A díszlövéssel megbízott katonák közül egy sem ismerte el, hogy akár véletlenül is valódi lövedéket használt volna, így Miki nem tehetett mást, mint elbocsátotta az összes aznap szolgálatban lévő emberét, és közleményben megtiltotta, hogy ezentúl senki nem adhat le díszlövéssorozatot egy ünnepségen sem. – Hallottad, mi történt? – kérdezte Miechen, amint levette a cobolyprém kabátját a szalonomban. – Igen – feleltem. – Miki parancsba adta, hogy utazzak el Gatcsinából. Holnap hatalmas tüntetés várható. – Vlagyimirt meg azzal bízta meg, hogy küzdjön meg a csőcselékkel, amint megközelítik a palotát – sóhajtott Miechen. – Vlagyimir nem tudja, mit tegyen. Azt mondja, az Ohrana beszivárgott a tüntetők közé. A felkelők java részét gyári munkások teszik ki, akik a háború miatti megszorításokra és a munkakörülményeikre panaszkodnak. Egy pappal az élen akarnak végigvonulni a városon feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, hogy petíciót nyújtsanak be az uralkodónak. Azt mondják, a cár mindig is… – Személyesen találkozott az alattvalóival – fejeztem be a mondatot a székembe süppedve. – Ez azóta nincs így, amióta Sándort meggyilkolták. Vlagyimir biztos benne, hogy békés tüntetés lesz? Mert, ha mégsem, Miki cselekedni fog – néztem határozottan Miechen szemébe. Ekkor küldtem egy sürgönyt a fiamnak, hogy azonnal jöjjön a városba. Ő ismét arra utasított, hogy hagyjam el a palotát, amit én
újra megtagadtam. Másnap, január 22-én, Kszenyiját is magamhoz hívattam. Olga és Miechen már korábban megérkeztek. A szalonomban szép számmal gyűltek össze az asszonyok, miközben a demonstrálók már megkezdték menetüket a Nyevszkij Proszpekten a palotánk felé, kezükben transzparenseket tartva, „Isten óvja a cárt” felirattal. – Tudják, hogy Miki nincs itt? – kérdeztem aggódva Miechentől. – Vlagyimir már tájékoztatta őket – bólogatott vészjóslóan –, de a nép nem hitt neki. Az emberek azt mondják, az atyácskájuk biztos nem hagyja őket cserben a nehéz időkben. Nem sokkal később lövéseket hallottunk a palota tér felől. Az ablakhoz rohanva láttam, ahogy az emberek vérző sebekkel, egymásra támaszkodva vánszorognak az úton. – A hintókat, gyorsan! – kiabáltam hátra. – Azonnal el kell hagynunk a palotát! – Most? – kérdezte Kszenyija rettegve. – Minnie, ez nem a legalkalmasabb idő – rázta a fejét Miechen. – Ha most kitesszük a lábunkat… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot. – Bent kell maradnunk. Odakint nem biztonságos. Megbíztam Obelinszkijt, hogy erősítse meg az őrizetet a kapunál. A palotát egyelőre nem bántotta senki, ám a hatalmas vérfürdő láttán Obelinszkij olyan arckifejezéssel tért vissza, amelyet sosem felejtek el. Az éjszaka folyamán Vlagyimir is megérkezett. A fagyos hideg ellenére csatakosra izzadt, mint aki egy csatából érkezett. – A parancsnok, Vaszilcsikov – kezdte Vlagyimir, kifulladva a kerevetre zuhanva, miközben Miechen töltött neki egy konyakot. – Az a vén bolond tüzet nyittatott a katonákkal a tér kellős közepén! Az emberek épp imákat énekeltek, amikor lelövette őket. Aztán megérkeztek a lovas kozákok a szablyáikkal – folytatta, miközben egy húzásra megitta a konyakot. – Százakat mészároltunk le! – ecsetelte kétségbeesetten. – Édes Istenem! – szorítottam össze a két kezem olyan erősen, hogy a gyűrűim a tenyerembe fúródtak. Megölettük a saját népünket a Palota téren. Tulajdonképpen ugyanaz játszódott le, mint Moszkvában, Miki megkoronázásakor, amely csak tovább fokozza az ellenszenvet a cári család ellen.
– Miki magánkívül lesz – suttogtam, mert máshoz már nem volt erőm, de Vlagyimir közbeszólt. – Miki maga adta ki a parancsot. Azt mondta, semmilyen körülmények között ne engedjük a csőcseléket a palota közelébe. – De ő nem tudta, hogy… – szóltam kétségbeesetten. – Dehogyisnem – vágott közbe Vlagyimir. – Te magad értesítetted. Én is könyörögtem, hogy jöjjön el, és jelenjen meg személyesen, de nem hallgatott rám. Ahogy végigmértem a sógorom, most először ötlött szembe, hogy már rég nem az a vonzó fiatalember, mint amilyen eddig volt. Elhízott, egészségi állapota rosszra fordult, folyton dühöngött, hogy megfosztották privilégiumaitól, és mindig is azt gondolta, hogy ő sokkal jobb cár lett volna. – Miki mindenről tudott, de most mégis mindenért minket okolnak. Miki nyápic és puhány! Nem kellett volna elfoglalnia a trónt. Szása szégyellné, ha látná, és szégyellte is. A bátyám túl fiatalon halt meg, így Oroszországra hagyott egy nyafogó, gyáva alakot, aki csak a felesége hisztériáival foglalkozik, és képtelen akár egyetlen döntést is önállóan meghozni. – Egyvalamit elfelejtesz! – szakítottam félbe a rágalomáradatát. – Én a cár anyja vagyok, és azt ajánlom, most azonnal távozz, még mielőtt olyan mondanál, amit már nem bocsátok meg! – Induljunk, drágám! – fogta karon Miechen a férjét, miközben tekintetével majdnem keresztüldöfött. – Nem tűröm, hogy kidobjanak minket. Még a cár anyjától sem! – Minnie, tudod, hogy én mindig igazat mondok – fordult hátra Miechen az ajtóból. – Mindig is tiszteltelek, de a fiad alkalmatlan, és ha ezt nem ismeri el, mindannyian megfizetünk érte. Miközben mozdulatlanul hallgattam a sógornőm szavait, Kszenyija elsírta magát, Olga pedig a kezét fogva próbálta vigasztalni. Nem tudtam mit felelni nekik, és bár az igazukat nem ismertem el, nagyon féltem, hogy Miki ezúttal már valóban túl messzire ment. ø Mindezek után Szentpéterváron és Moszkvában hatalmas forrongás támadt. Az emberek tömegdemonstrációkon csak „véres vasárnapként” emlegették a Palota téri mészárlást. Statáriumot
hirdettek, és mint amikor fegyveres katonák lepik el a várost, úgy gyűltek össze a munkások ezrei. A gyárakban állt a munka, így a Japánnal vívott háborúnkhoz nem volt honnan pótolni a készleteket. Az emberek utcára vonultak, zászlókat gyújtogattak, és lázadást szító üzeneteket hirdettek, aki pedig mégis otthon maradt, az csak csendben imádkozott, hogy ne sújtsa az országot még egy ennél is nagyobb katasztrófa. Az arisztokraták bezáratták palotáik kapuit, és külföldi vakációra indultak, Miechen szavaival élve, „mintha csak guillotine várna rájuk a Narva-kapunál”. Számomra úgy tűnt, Miechen abból a meggyőződéséből meríti közönyét, mely szerint az uralkodó osztálynak semmi dolga sincs az elégedetlenkedő néptömegekkel. Miközben a címer nélküli hintómban visszautaztam az Anyicskovba, a függönyöket félrehúzva láttam, ahogy koldusok tömege kuporog a jeges hidakon, az asszonyok pedig rongyos sáljaikban, kétségbeesve állnak a háború által kifosztott piacok üres standjai között. Rettenetesen elkeseredtem, amiért az egykor pezsgő város helyére, mint egy éjszakai rabló, kíméletlenül beszivárgott a nélkülözés és a tehetetlen düh. Szerettem volna meglátogatni apámat Dániában, de nem voltam biztos benne, hogy ilyen körülmények között helyes lenne-e, így vonatra szálltam és elutaztam Carszkoje Szelóba, hogy beszéljek Mikivel. A Sándor-palotához vezető vasutat, amelyet csakis a családtagjaink, illetve az ellátmányok szállítására használtunk, olyan szigorúan ellenőrizték, hogy rá kellett szólnom a poggyászomat átvizsgáló őrökre, hogy csokoládét viszek az unokáimnak, nem bombát. A fiamékhoz érve láttam, hogy Alexandra lumbágó miatt bezárkózott a szobájába, a kislányok pedig éppen a tanítójukkal tanultak. Nagyon örültek az érkezésemnek. Alekszej is dundi volt és elégedett. Egy Derevenko nevezetű hajóorvos vigyázta minden lépését, nehogy bárhol is megsértse magát. Alekszej bájosan gügyögött, amikor lehajoltam hozzá, és nyomban elkapta a kabátujjamat, hogy a szájába tömködje. Amint elkaptam a csuklóját, bömbölni kezdett, ami először nagyon megrémített, de utána láttam,
hogy mindez csak elégedetlenségből fakadt, és nem okoztam neki sérülést. Amint beléptem a dolgozószobájába, Miki elgyötört arccal felpillantott. – A császár küldött egy húszoldalas levelet. Azt írja, te is megkaptad ugyanezt – emelte fel a paksamétát. – Így van, de még nem olvastam el – feleltem, miközben rágyújtottam egy cigarettára. – Gondolom, javaslatokat tartalmaz. – Inkább figyelmeztetést – helyesbített Miki. – Van mersze azt mondani, hogy ne szítsak forradalmat, különben vereséget szenvedünk a japánok ellen. Azzal vádaskodik, hogy miért nem cselekedtem korábban Moszkvában, a Hodinka-mezei szerencsétlenség után, merthogy a felkelések ennek is köszönhetőek. Azt írja, bocsássam el Szergejt és fosszam meg a katonai kormányzói titulusától, mert túl reakcionista. Szemrehányást tesz, amiért még mindig nem állítottam fel a parlamentet, és óva int, hogy tápláljam a népben a hazaszeretetet, mert az oroszok láthatóan elvesztették kötelességtudatukat. – Miki levágta a levélköteget az asztalra. – Még azt is írta, hogy a japánok egy emberként hajlandók meghalni egy nemes ügyért, míg a mi katonáink csak felkeléseket szítanak és forradalmi szlogeneket skandálnak ellenünk. – A császár nyilván kicsit sokat képzel magáról, akárcsak a többi német – kezdtem, de nyomban lakatot tettem a számra, hiszen Miki egy német feleséggel az oldalán nyilván nem díjazza poroszellenes nézeteimet. Bár úgy tűnt, annyira lefoglalják a saját gondjai, hogy meg se hallotta a mondatomat. – Valamiben azért igaza lehet – kezdtem óvatosan. – Vereség vereség hátán csak fokozza az elégedetlenséget. Moszkva és Szentpétervár statárium alatt áll, a gyári munkások pedig a fejünket követelik. Ezek aligha segítik elő a stabilitás megteremtését. – Akkor te egyetértesz a császárral?! – hüledezett Miki. – Azt nem mondtam, de néhány tanácsát talán érdemes megfogadnod. Különösen, ami Szergejre vonatkozik. A nagybátyád gondoskodott róla, hogy a legnagyobb közutálatnak örvendhessen. – De csak utánam – tette hozzá Miki keserűen. – Nem, fiam. Téged nem gyűlölnek, téged csak hibáztatnak, mert cárként hatalmadban állna helyreállítani a dolgokat. Szergej azonban
túllépett a kompetenciáján, és ezreket küldött börtönbe vagy akasztófára. És mivel titulusa szerint minket képviselt, a nép ellenünk irányította haragját. Ha megfosztanád a rangjától Szergejt, azzal bizonyítanád, hogy szándékodban áll jóvá tenni azt a sok szörnyűséget, ami a számlánkra írható. – Szergej már lemondott – szólt Miki, a legnagyobb meglepetésemre. – Nem volt más választása. Halálos fenyegetéseket kapott, amit Ella már nem bírt elviselni. Mivel Pál gyerekei is náluk vannak, nagyon féltik az ő biztonságukat is, így Ella rávette Szergejt, hogy mondjon le. Valaki mást kell kineveznem a helyére. Miki cigarettával a kezében az ablakhoz sétált. – Tudom, hogy minden az én hibám – sóhajtozott. – Te azt javasoltad, hogy jöjjek a városba, és személyesen lépjek kapcsolatba a felkelőkkel. Vlagyimir is ezt tanácsolta, mégse tettem, így most ő is lemondott. Tegnap személyesen jött el, letépte a jelvényét az egyenruhájáról, és azt kiabálta, hogy nem fog többé a kabinetemben szolgálni, mert már mindenki csak „véres cárként” emleget. Ezek után Kirill fia külföldre utazott, és az engedélyem nélkül feleségül vette Duckyt. – Én jeleztem Miechennek, hogy ezt nem fogod tolerálni. Ő pedig pontosan tudta, milyen következményekkel jár, ha a fia elveszi Duckyt – szóltam közbe, mert a családi ügyekben mindig is magabiztosabb voltam. – Csakhogy én ezt képtelen vagyok már kezelni. Ez Marija nénémtől érkezett – emelt Miki a kezébe egy újabb levelet. – Azt írja, dühös rám, amiért Kirillt megfosztottam a titulusától és a bevételétől, mert ellehetetlenítettem a helyzetüket Duckyval. Azt mondja, a család árulója vagyok, és jobban tenném, ha Vlagyimirt visszakönyörögném az udvarba, mert ő volt az egyetlen, aki nem akarta, hogy az őrök tüzet nyissanak a tömegekre a Palota téren. Ebben igaza van. Hallgatnom kellett volna Vlagyimirre. És rád is. Erre nem tudtam mit felelni. Igen, hallgatnia kellett volna ránk, de most már mit tehetünk? – És fogsz segíteni Kirillnek? – vetettem fel, Miechenre gondolva, aki a múltkori incidens óta teljesen hátat fordított nekem. Csodálkoztam rajta, de hiányzott nekem, pedig nem volt egy könnyű személyiség. Úgy sejtettem, szándékosan erőltette rá
Kirillre, hogy vegye el Duckyt, hiszen így az új menye nem volt más, mint Alexandra korábbi sógornője. Ez egy újabb nagy pofont jelentett a cárinának, amit Miechen a világért sem hagyott volna ki. – Mi mást tehetnék? – sóhajtott Miki. – Nem értek egyet azzal a házassággal, és Sunny is nagyon dühös miattuk, de jelen helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás torkának essünk. Talán ez volt eddig a legbölcsebb dolog, amit hallottam tőle a trónra kerülése óta. – Ez a lehetetlen háború Japánnal is felemészt minket. Talán jobb volna engedni a béke kedvéért. Írj Wittének, hogy kezdjen tárgyalásokat az egyezségről. Most kell cselekedned, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok. Miki fáradtan bólogatni kezdett. – Ez alkalommal most már rád fogok hallgatni. Ígérem. Alexandra rászánta magát, hogy felkeljen a kanapéjáról, és meghallgassa Olga és Tatyjana zongoraduettjét. Hetek óta nem aludtam ilyen jól, mint az izolált palotájukban. Végre nem gyötörtek rémálmok, mint Szentpéterváron, nem rohantam álmomban a folyosókon, miközben láthatatlan üldözőim lihegését hallottam a nyomomban. Miután felébredtem, és lementem a reggelihez – ami mindig informális volt, hiszen Miki sokkal előbb felkelt, mint Alexandra, a lányok pedig a szobájukban étkeztek –, a fiam már lent várt, kivörösödött szemekkel, mint aki végigsírta az éjszakát. – Ne! – kiáltottam rémülten. – Csak nem Alekszejjel történt megint valami baj? – Nem Alekszejről van szó – felelte halkan, miközben megfogta a kezem. – Szergejt eltalálta egy bomba, miközben a Kremlből tartott hazafelé. Meggyilkolták. – Ez nem lehet! – ziháltam kétségbeesetten. – De hát lemondott a kormányzói posztjáról, nem? Épp tegnap beszéltünk róla. – Ugyanúgy végeztek vele, mint Sándor papával – folytatta Miki remegő hangon. – Ella táviratban értesített, hogy elindult a földi maradványaiért. Eredetileg ő és Pál gyerekei is Szergejjel tartottak volna, de Dimitrijnek megfájdult a feje, így inkább otthon maradtak. Ennek köszönhetik, hogy életben maradtak. A robbantás olyan hatalmas volt, hogy a katedrális egyik tornyán is nyomot hagyott.
Szédelegve kapaszkodtam Miki kezébe, miközben önkéntelenül is felidéztem Szergej sudár alakját és zöld szemeit, ahogy lóháton megállított a Hodinka felé vezető úton. Ezek szerint az emberek sosem bocsátották meg neki azt a délutánt, és már alig várták a percet, hogy bosszút állhassanak rajta. – Ella elmondása szerint alig maradt valami a holttestből. Elrendeltem a merénylők letartóztatását, de Moszkva ilyen szempontból olyan, mint egy emésztőgödör. Ki tudja, egyáltalán megtalálják-e őket valaha? – Miki nagyokat nyelt, mielőtt folytatta volna. Sok erőre volt szüksége ahhoz, ami várt rá. – Sunny még nem tudja, mert még alszik. Alekszej nyugtalan volt az éjszaka, jön a foga. – Meg kell szerveznünk a temetést – kezdtem, de a fiam elhallgattatott. – Nem. A rendőrségre újabb fenyegetések érkeztek. Azt mondják, Szergej volt az első, de nem az utolsó, így megtiltom, hogy bármelyikőnk is betegye a lábát Moszkvába. Gondoskodom róla, hogy a neki kijáró tisztelettel temessék el, de nem engedem, hogy a családunkból bárki is részt vegyen a szertartáson. – És Ella mihez kezd majd Szergej nélkül? Amíg Pál külföldön van, az ő gyerekeire is Ella vigyáz – tettem fel a kérdést, de a fiam arcán láttam, hogy teljesen tanácstalan. Letaglózta az erőszakhullám kezdete, amely később talán minket is magával sodor. – Mindent biztosítani fogok számukra, amire csak szükségük van – nyugtatott meg Miki, majd arcon csókolt. – Mama, most el kell menned, amilyen hamar csak tudsz. Utazz el Dániába, vagy látogasd meg Alix nénit Angliában. A lényeg, hogy addig ne gyere vissza, amíg nem üzenek érted. Miki ezzel elindult Alexandra szobája felé, hogy a tudtára adja, a nővére férje halott. Miközben a cselédek minden mozdulatomat lesve kávéval és süteménnyel kínáltak, hallottam, ahogy Alexandra felsikolt, majd kétségbeesett zokogásban tör ki. Elkeseredésemben a kezem a szám elé kaptam, és elindultam a kijárat felé. ø Miután megérkeztem Dániába, Miki teljesítette az ígéretét, és elküldte pénzügyminiszterét, Wittét az Egyesült Államokba, hogy
Roosevelt elnök támogatását kérje, hogy ne kelljen hadisarcot fizetnünk. Cserébe azonnal kivontuk csapatainkat Mandzsúriából. Witte egyébként azon a véleményen volt, hogy mielőbb vessünk véget a háborúnak, amely ezrek életét követelte, és állandó felkelések kitörését okozta. Ennek jutalmaként Miki megbízta az államügyek javításáról szóló kiáltvány megszerkesztésével, amely első lépést jelentett az alkotmány felé. Nem sokkal később Wittétől értesítést kaptam, hogy a függőben levő reformok valamelyest lecsillapították a lázadók kedélyeit. Az Ohrana ügynökei, akik kémekként beépültek a szociáldemokraták csoportjaiba, arról számoltak be, hogy ha megadjuk az alkotmányos szabadságjogokat, akkor a lázadók kénytelenek lesznek forradalmaikat beszüntetni. Az anarchisták genfi vezetői persze csak azért is ellenállást akartak szítani. Witte figyelmeztetett, hogy az egyikük még fenyegetőzött is. A férfi Oroszországban született, egy gazdag, de közrendű családban, Vlagyimir Lenin néven. Miután Szása uralma alatt a bátyját terrorizmus miatt kivégezték, Lenin a marxizmus elkötelezett hívévé vált. Mivel kétszer már letartóztatták lázadás miatt, külföldre menekült, ahol a radikális marxista mozgalom, a bolsevikok vezetőjeként tevékenykedett. Fő céljuk a proletariátus védelmezése és a cári uralom megdöntése volt. A nihilistákkal ellentétben, akik vezetőség híján sosem álltak egységben, a bolsevikok Lenin vezetésével egyre erősödtek. Bár Witte nyíltan nem említette, én mégis kivettem a szavai mögül, hogy a fiam ekkor már veszélyes válaszút elé került: ha nem mond le végleg az autokráciájáról, biztos, hogy elveszíti a hatalmát. Így meg is írtam Mikinek: Jobb valamiről lemondani, mint később mindent megbánni. Apám nyolcvanhét éves volt ekkor. Alix királynéi teendői miatt nem tudott eljönni, így Tíra kísért el az utazásra. A húgommal évek óta nem találkoztam, így nagy örömmel vetettük bele magunkat a közös programokba. Amalienborgban szálltunk meg, és Koppenhágába jártunk vásárolni, a dánok legnagyobb örömére. A húgom nagyon belefáradt már a házasságába, így igyekeztünk felidézni a vidám gyermekkori emlékeinket, amikor még minden
sokkal egyszerűbb volt. Távozása előtt ígéretet tettem neki, hogy meglátogatom Ausztriában. Még javában Dániában voltam, amikor üzenetet kaptam, hogy az elesett, elgyötört katonáinknak hazafelé menet már nem jutott ellátmány. A megtépázott gazdasági helyzet miatt újra felütötte a fejét az általános elégedetlenség. Az országot általános sztrájk bénította meg a még erőszakosabb demonstrációk közepette. A moszkvai forradalmárok helyi tanácsok, úgynevezett szovjetek létrehozását követelték, melyek tagjai a munkásosztályból kerültek ki. Fő céljuk a kormányhivatalnokok meggyilkolása és a bombarobbantások voltak. Witte ismét írt nekem a támogatásomat kérve. Bár a telegramvonalak akadoztak és sorra mentek tönkre, valahogy azért sikerült írnom Mikinek, hogy haladjon csak tovább előre, és mielőbb csökkentse a születési előjogok által adatott kiváltságokat. Végül októberre elkészültünk. A fiam létrehozta Oroszországban az alkotmányos monarchiát. Parlamentként megalakult a Duma, a tanácsok pedig tovább erősödtek, melyek felügyeletet gyakoroltak a gyülekezés joga és a szólásszabadság felett. Amit az apósom évekkel ezelőtt megtervezett, most valósággá vált, bár amikor megírtam Mikinek, hogy hazajövök, azt válaszolta, várjak még ezzel. Nagyon szomorú voltam, hogy a karácsonyt a gyerekeim nélkül kellett töltenem. Próbáltam élvezni az ünnepeket az apámmal és a testvéreivel, akik mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam, mégis úgy éreztem, hogy a szívem már Dánia helyett réges-rég Oroszországé. 1906 újév napja után Papa mellkasfájdalomról kezdett panaszkodni. Miközben kezemben fogtam bütykös ujjait, akárcsak Mama, szép csendben elhunyt. Alix sietve Dániába utazott a temetésre. Miközben néztük, ahogy apánk koporsóját anyánk mellé helyezik a Roskilde-katedrálisban, a nővérem megfogta a kezem. – Most már tényleg teljesen árvák vagyunk – suttogta halkan. ø Mivel még mindig nem utazhattam vissza Oroszországba, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy Alixszel megvalósítsuk gyermekkori álmunkat, és vegyünk egy saját házat Dániában. Hatvankét éves
bátyánk, aki immár VIII. Frederick király néven uralkodott, családjával Amalienborgba költözött, hogy felvirágoztassa a királyi udvart. Freddie negyven évig türelmesen várt a színfalak mögött, ám hiába mondta, hogy bármeddig maradhatunk Alixszel, nem akartunk anyós módjára a nyakára járni. Inkább fogtuk magunkat Alixszel, és elindultunk házat keresni, míg végül megtaláltuk az Øresund tengerszorosnál fekvő Hvidøre birtokot. A ház láttán minden fájdalom előtört belőlem, mert eszembe juttatta Szását. Olaszos óratornyával, rendetlen rózsakertjével, gyümölcsfáival és magánstrandjával éppolyan szerethetőnek találta volna, mint én. Tágas volt – jutott hely külön dolgozószobáknak az öt hálószoba és a két szalon mellett. Voltak cselédszobák is, működő fürdőszoba viszont nem, ami a nővéremet nagyon letörte. – A tulajdonos nem tudta fenntartani – meséltem neki az első megtekintéskor. – Az irányár horribilis. Ajánljunk érte kevesebbet, a különbözetet pedig fordítsuk a felújításra. Ekkor már gyakorlatilag ordítanom kellett Alix fülébe, mert a süketsége egyre rosszabbodott, de végül beleegyezett, így megvettem a házat, majd nekiláttam a felújításnak. Központi fűtést vezettettem be, kicseréltettem az elektromos hálózatot és a vízvezetékrendszert, és építtettem egy alagutat, amely a parthoz vezet anélkül, hogy ki kellene menni az útra. Alix egy brit céget bízott meg az enteriőr kialakításával. Naphosszat csak tapétákat és bútorokat válogattunk a katalógusokból, amíg vissza nem tért Angliába. – Jövő szeptemberben hajóval átköltözünk, és nem fog zavarni senki. Csak mi ketten leszünk, a két árva együtt, fantasztikus lesz! – Te mindenre találsz megoldást – mosolygott rám búcsúzóul. Mikor megöleltük egymást, mint mindig, most is megfogadtuk, hogy örökre jó testvérek maradunk. Áprilisban üzenetet kaptam Mikitől, hogy legyek jelen a Duma felavatásánál. Így vonatra szálltam a kíséretemmel, a kutyákkal, a csomagjaimmal és a temérdek ajándékkal, amelyeket a családomnak vásároltam. Összesen hat kocsit töltöttünk meg. Csaknem egy év telt el, hogy nem jártam Oroszországban. Nem voltam szomorú, hogy el
kell hagynom Dániát, hiszen most már volt egy hely, ahová mindig visszatérhettem. Akkor még nem sejtettem, hogy a későbbiekben Hvidøre igazi menedéket fog nyújtani számomra.
5. rész
1906-1914
A misztikus cárina
Imádkozz, Oroszország cárja, imádkozz! – Raszputyin
Harminckettedik fejezet
Végigmértem a Duma újonnan megválasztott tagjait a Téli Palota
Szent György termének bal oldalán. Munkásruhát és muzsiknadrágot viseltek, a sapkájukat tiszteletből levették ugyan, de az utálatos, forradalmi skarlátvörös kendő most is ott virított a nyakukon. Arckifejezésük arcátlanságról és gyűlöletről árulkodott, különösen az egyiknek, aki gúnyos mosolya kíséretében le sem vette rólam a szemét. – Ki ez? – súgtam Miechen felé, aki mellettem foglalt helyet. – Csak egy a sok közül – felelte fennhangon. – Vlagyimir azt mondta, ez az illető kapja közvetlenül Lenin parancsait. A velejéig bolsevik. Azon se csodálkoznék, ha kiderülne, ő dobta a halálos bombát Szergejre. Összeugrott a gyomrom, de igyekeztem egykedvűnek tűnni. A lányaim mellett álltam, Alexandrától távolabb, aki fehér udvari ruhában, gyémánt fejdísszel jelent meg. Miki a baldachinos emelvényen, Preobrazsenszkij-uniformisában épp a nyitóbeszédére készült. Sehogy se tudtam levenni a szemem a szemközt helyet foglaló, megválasztott képviselőkről. Witte elbocsátásának hírére kis híján sokkot kaptam. A miniszterelnöki posztot a hatvanhat éves kabinettag, Goremikin kapta meg, különösebb tehetség és eredmények nélkül. – Witte még több engedményt akart, amit már nem kívántam megadni, így megkértem, hogy mondjon le. Többé nem tudnék bízni benne, mert nem azt akarja, ami nekünk a legjobb – felelte Miki, miután kérdőre vontam az ügyben. A szemközti, baljós arckifejezéssel felsorakozó képviselők láttán Miki véleménye számomra megmagyarázhatatlan volt. A forradalmárokból kikerült tagok óriási kontrasztot alkottak a terem jobb oldalán összegyűlt, egyenruhás miniszterekkel és hivatalnokokkal. – Oroszország szuverenitása és az emberek jóléte szoros összefüggésben áll – kezdte Miki a nyitóbeszédét. – A nép szenvedése a mi szenvedésünk is, ezért arra kérünk titeket, Oroszország hazafiait, hogy ne feledkezzetek meg kötelességetekről,
mellyel hazánknak tartozunk. Segítsetek véget vetni e példátlan zűrzavarnak. Fogjunk össze minden erőnkkel, és teremtsünk együtt újra békét és nyugalmat az országban! Miközben Miki a Dumával közös kormányzás céljait ecsetelte, megemlítve fiát, aki cárevicsként majd átveszi a helyét, Alexandrára pillantottam. Arckifejezése olyan kemény volt, mint a gyémántjai. Amint megérezte, hogy nézem, felém fordította a tekintetét. Dühös pillantásától úgy éreztem, menten megáll a szívem. – Téged okol – suttogta Miechen naprakészen. – Azt gondolja, hogy Wittével karöltve okoztátok ezt a megalázó helyzetet, amely megfosztja majd Alekszejt az autokráciától, ha eljön az ő ideje. Ha tehetné, Alexandra dobná rád a következő bombát – nevetett halkan Miechen. – Pedig ez elengedhetetlenül szükséges volt – magyaráztam Miechennek, miközben reszkettem a dühtől. Oroszország és a fiam érdekében támogattam a reformokat, bár magam is megalázónak éreztem, hogy ezek a faragatlan forradalmárok semmibe akarják venni azt, amit Isten ruházott a Romanovokra immáron háromszáz éve. Szása ordítana, ha most meglátná, hogy bűnözőkkel és gyilkosokkal egyezkedünk. Ha még élne, minderre nem került volna sor, mert a vörös kendőjüknél fogva akasztatta volna fel őket a Palota téren. – Majd elválik, hogy szükséges volt-e – felelte Miechen a reakciómra. Miki beszédét kitörő taps fogadta, amit mindnyájan megkönnyeztünk. Megkönnyebbültem, hogy vége. Megtettük, behódoltunk nekik. Kész bohózat volt az egész, de így legalább nem kellett rettegésben élnünk tovább. Csak Alexandrának maradt száraz a szeme. Úgy állt végig ott, mintha kőből lenne. ø – Szeretjük egymást – közölte Misa. – Eredetileg nem akartuk, hogy ez az egész megtörténjen, hiszen Natalia még férjnél van, így minden nagyon bonyolult, de szeretnénk majd egyszer összeházasodni. Döbbenten néztem a legkisebb fiamra. Csak néhány hete érkeztem meg Gatcsinába az éves külföldi utamról. Már három év
eltelt a Duma megalakulása óta, de semmi sem úgy alakult, ahogy számítottunk rá. A Duma tagjai között állandó viták folytak, Goremikin éppolyan alkalmatlannak bizonyult, mint amilyennek először is látszott, ezért könyörögnöm kellett Mikinek, hogy inkább maga végezze el a miniszterelnöki feladatokat, és a forradalmárok is tovább lihegtek a sarkunkban. A fiam mindig örült a tanácsaimnak, de sosem fogadta meg őket, így úgy döntöttem, minél több időt töltök külföldön a rokonaimnál és a barátaimnál. Abban az évben elutaztam egy hónapra Párizsba, a sógorommal, Alekszisszel. Jártam Dél-Franciaországban, majd Dániában a bátyámnál. Alixszel három hetet Hvidøre-ban töltöttünk, ahol élveztük, hogy magunkra főztünk és együtt olvastunk esténként. Valahányszor távol voltam, mindig hiányzott Oroszország, ám amint hazaértem, rájöttem, hogy csupán a régmúlt emlékeit hiányoltam, amelyek már rég nem léteztek, és amiknek zűrzavar és számtalan nehézség vette át a helyét. – Ne viccelj! – korholtam a fiam. – Ha férje van, akkor ez a hölgy már házas. – De már korábban is elvált. Wulfer volt a második férje, akitől a lánya is született. – Isten az égben! Milyen kollégáid vannak neked?! – fakadtam ki hangosan. – Mi folyik ott, a vérteskatonák között? Szégyellem, hogy a tiszteletbeli tagjuk vagyok. Először jött Olga ezzel a Kulikovszkijjal, most meg te egy másik tiszt feleségével! A parancsnokotok egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy miket művelnek a katonái? Misa arca megkeményedett, bár mindig is ő volt a legszófogadóbb gyerekem. Kötelességtudó volt, és számtalan szeretője mellett mindig is tartott a pletykáktól. Olgáról már teljesen lemondtam, aki azóta se vált el, és továbbra is Kulikovszijjal parádézik, de Misával már következetesebb leszek. Igaz, nem ő volt a cárevics, de fontos láncszemet alkotott a dinasztiánkban, mivel Alekszej után ő volt a második, aki az uralkodót követhette a trónon. Számtalan menyasszonyjelöltet mutattam már be neki – nagybritanniai és svéd hercegnőket –, de Misa egyik iránt sem mutatott érdeklődést, így nagyon meglepett a házassági szándékával.
– Wulfert beleegyezett, hogy elválik Nataliától – győzködött Misa. Hiába igyekeztem, nem sikerült higgadtnak maradnom. – Szó se lehet róla! – csaptam mérgemben az asztalra. – Misa, hogy teheted ezt velünk? Hát nem látod, mi folyik itt? Goremikin miniszterelnök használhatatlannak bizonyult, a bátyádnak el kellett távolítania. A Duma maga a katasztrófa, senki sem tud megegyezni senkivel, az utcákon pedig naponta folynak a tömeges tüntetések. A forradalmároknak van képük azt követelni, hogy a bátyád mondjon le. Ha mi elbukunk, ők győznek. Mindenképpen úgy kell házasodnod, ahogy az a családunk számára előnyös, és egy kétszeresen elvált, közrendű feleség nem éppen ezt a célt szolgálja. – Akkor Miki mondjon le – jelentette ki Misa, aminél szörnyűbbet nem is hallhattam volna. – Úgysem akart soha uralkodni. Csak nézi, ahogy az emberek éheznek, munka nélkül tengődnek, és mindennap csak a túlélésért küzdenek. Sokan már rég nem hisznek benne, hogy a cár képes megmenteni őket. – De a dinasztiánkról van szó! – ugrottam talpra. – Talán semmibe veszed az évszázados hagyományt és a sok áldozatot, amit a nagyapád és az apád hozott meg értünk, hogy azzá lehessünk, akik vagyunk? – Mama, Oroszországnak már nincs szüksége arra, hogy azok maradjunk, akik vagyunk – nézett egyenesen a szemembe, miközben majd’ felrobbantam a dühtől. – Én magam se vágytam erre soha. És azt szeretném feleségül venni, akit én magam választok. Natalia állapotos – folytatta Misa rövid szünet után. – És az én gyermekem hordja a szíve alatt. – De honnan tudod, hogy a tiéd? Hiszen még férjnél van! – kapkodtam levegő után. – Már rég nem alszanak együtt – vágta rá Misa, majd végigsimított ritkuló haján. Az apjához hasonlóan nagyon korán kezdett kopaszodni, ami nagyon bosszantotta, holott kihangsúlyozta nemes homlokát, finom vonásait és beszédes szemét. Ekkor ráébredtem, akárcsak Olga lányom esetében, hogy mennyire nem ismerem a saját gyerekem. – Nem értem, Mikinek miért kellene megtagadnia tőlem a boldogságot – mondta. – Úgyis Alekszej fogja
követni a trónon. Olga mást szeret, de nem tud elválni a férjétől. Kszenyija és Szandro különváltak. A bátyám biztos nem akarja, hogy én is ugyanilyen boldogtalan legyek. – Ne is említsd nekem Kszenyiját! – kiabáltam most már sírva. – Ne törd össze te is a szívem! A házasság egy életre szól. Az ember nem hagyja el a társát egy-két nézeteltérés miatt. – Mama, te is tudod, hogy ennél azért többről van szó. Szandro szeretőt tartott Nizzában, majd engedélyt kért Mikitől, hogy hadd váljon el. Miki persze jól összeveszett vele, amivel megszakította a hosszú éveken át tartó barátságukat. Kszenyija azt mesélte, hogy sokszor gyanakodott, és csak arra várt, hogy Szandro színt valljon. Egyébként ő megbékélt a helyzettel, eléldegélne a fiúkkal és Irinával a Krím félszigeten, mialatt Szandro ki-be jár Franciaországba. Én egyáltalán nem erre vágyom! – Miki ezt sosem fogja jóváhagyni – ismételtem magam, de kezdtem pánikba esni. Misa alkalmazkodónak tűnt, de ha akart valamit, ugyanolyan makacs volt, mint Szása. – Te Miki öccse vagy. Egy nagyherceg! Natalia Wulfert pedig egy senki. – Nekem ő igenis valaki – húzta ki magát Misa dísztollas sisakját a hóna alá csapva. – Kész vagyok lemondani a rangomról és a címemről is. Inkább követem Alekszisz bácsi példáját, és külföldre költözöm. Nagyon is szereti Párizst. Ott legalább azt tehet, amit csak akar. – Alekszisz mindig is rengeteget utazott. Párizsba csak Port Arthur elesése és Szergej meggyilkolása után költözött. Egyébként pedig ő sosem volt trónörökös. – Alekszisz azért költözött Párizsba, mert a szeretője még férjnél volt – vágott közbe Misa. – Mivel Miki sosem tolerálta, hogy itt folytassák a kapcsolatukat, Alekszisz elköltözött a nővel, akit szeret. Én csodálom ezért. Miért is ne tegyem én is ugyanezt? Megbotlottam a ruhám szegélyében, ahogy meg akartam érinteni Misa vállát. – Alekszisz önszántából utazott el, ez igaz. Másik nagybátyád, Pál nagyherceg viszont nem kapott engedélyt, hogy egy közrendű nővel házasodjon, sőt még a rangjától és a juttatásaitól is megfosztották. Misa, te a cár testvére vagy. Több botrányt már nem engedhetünk meg magunknak. Ígérd meg, hogy nem fogsz
elhamarkodottan cselekedni! Hagyj még időt magadnak. Szerelj le, és térj át egy másik seregbe, a lehető legtávolabb innen. Ha még egy év múlva is el akarod venni azt a nőt, akkor ígérem, beszélni fogok Mikivel az érdekedben. – Gondolod, hogy az idő mindent megold? – kérdezte felszegett állal, így csak kinyújtott nyakkal tudtam a szemébe nézni. – Azt akarod, hogy utazzak el, és valahol távol várjam, hátha elvetél vagy belehal a szülésbe? – Hogy mondhatsz nekem ilyen szörnyűségeket? – Úgy, hogy láttam, min ment keresztül Olga – mondta, majd hatásszünetet tartott, hogy gondolkozhassam. – Át fogom kérni magam a csernigovi huszárokhoz, Orjolba – folytatta –, de figyelmeztetlek, hogy nem fogom elhagyni Nataliát! Béreltem neki egy lakást Szentpéterváron. Már elköltözött a férjétől. Várni fogok rá, amíg nem látod elérkezettnek a megfelelő időt. Ha bárki is inzultálja, nyomban elveszem feleségül. Nem félek elhagyni Oroszországot. Sőt, valójában örülnék is neki. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, Misa sarkon fordult és faképnél hagyott. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy dühömben ne ordítsak fel olyan hangosan, ahogy a torkomon kifér. ø – Katasztrófa! – ecseteltem sírva Miechennek a történteket, amint leültem a szalonjában. – Mihez kezdjek most? Misa azt állítja, szerelmes belé – egy rang nélküli, elvált nőbe, akit ráadásul már teherbe is ejtett. Hát nincs már így is elég bajunk? Nem hiányzott egy újabb családi tragédia. – Együttérzek veled, Minnie – szólt Miechen sajnálkozóan. – Borzasztó érzés, ha a fiunk nem hallgat a tanácsunkra. Mint ahogy te is tudod, Kirill Duckyval kötött házassága se volt könnyű számomra. Ám néha, bármennyire is fáj, hagynunk kell, hogy a fiaink a maguk útját járják. Csak így tanulják meg, hogy mi csakis a javukat akarjuk. – De Ducky legalább hercegnő! – fakadtam ki. – Ez a Wulfertné viszont csak egy átlagos közrendű. Miki biztos dühbe gurul, ha meghallja. Alexandra pedig az orrom alá fogja dörgölni, holott nincs joga hozzá, hiszen otthon ül, bezárkózva Carszkoje Szelóban,
miközben az ország darabokra hullik. Csak azon jár az esze, hogy a széltől is óvja… – kezdtem, de végül elharaptam a mondatot. – Kit? – vonta fel Miechen a szemöldökét. – Kérlek, ne titkolj előttem semmit. A kisfiúnak nyilván komoly problémája van. Alexandra addig akarja rejtegetni a cárevicset, amíg el nem éri a nagykorúságot? Ekkor azt kívántam, bárcsak csendben maradtam volna. Számtalan pletyka keringett az unokámról, pedig még csak ötéves volt; egy erős kis csibész, akiért az egész család rajongott. Nem mondhattam Miechennek, hogy már elmúlt Alekszej vérzékenysége, hiszen néhány véraláfutás mindig látszott rajta, valahányszor kijátszotta a rá vigyázó felnőtteket, és megütötte magát egy asztalban vagy székben. Nyilvánvaló volt, hogy örökölte a szörnyű betegséget, de abban már nem voltam biztos, hogy vajon szükségese, hogy az anyja hermetikusan elzárja a külvilágtól. Mindenesetre ez ügyben sosem kritizáltam Alexandrát. – A menyem nem engedi a gyerekeit a külvilág elé – folytattam rögtönözve. – Attól tart, hogy minden bokorban bérgyilkosok állnak lesben. Ha rajta múlna, sosem hagynák el Carszkoje Szelót, legfeljebb nyáron, amikor Finnországba utaznak. – Végül is, az ő dolga – vonta meg a vállát Miechen. – Gyere, Minnie. Ülj le és gyújts rá! – húzott ki egy széket. – Török dohány. Kis híján megbírságoltak az engedély nélküli importért – tette hozzá nevetve. – Lehet, hogy Goremikin hasznavehetetlen, de a vámosai teljes gőzerővel azon igyekeznek, hogy minél több bírságot szabjanak ki a csempészekre. Mikinek is küldtem belőle a névnapjára. Annyira ízlett neki, hogy egy egész éves adagot igényelt a török nagykövettől. Hát ennyit a csempészet megfékezéséről, ha a cár maga kéri… Miután megkóstoltam az aromás cigarettát és megittam a teát, nyomban kifakadtam Miechennek. – Miki az én tanácsomra váltotta le Goremikint. Először azt javasoltam, hozza vissza Wittét, hogy felügyelje a Dumát, de Miki hallani sem akart róla, így végül Sztolipin került a helyére. Az új miniszterelnök először új választásokat ígért, majd megnövelte az állami alapot, hogy a
parasztság földekhez juthasson. Véleménye szerint ha a népet elégedetté tesszük, azzal a forradalmárokat is jóllakatjuk. – Ah! – dőlt hátra Miechen a székében. – Ezért dobtak bombát a házára, miután rá akarta erőltetni a Dumára az új választásokat? Remegett a cigaretta a kezemben, miközben a számhoz emeltem. Sajnáltam, hogy Miechen ilyen kegyetlen módon szóba hozta a bombatámadásokat. – Miechen, ezt azért nem vehetjük ilyen könnyedén. Sztolipin huszonnyolc vendégét ölte meg az a bomba. A lánya lába is teljesen összeroncsolódott, amikor ráesett az erkély. – Igen, borzasztó – vetette oda Miechen, miközben négy kanál cukrot lapátolt a csészéjébe. Bármi is történt, Miechen sosem izgatta magát semmin. – Hogy vagy képes ilyen nyugodt maradni? – kérdeztem végül megrökönyödve. – Nézz rám! Táncolnak az idegeim. Misa és Olga a sírba visz, és addig sosem lesz nyugtunk, amíg végleg meg nem szabadulunk a forradalmároktól. Ezek mind azt akarják, hogy térdre boruljunk előttük. – Szerintem meg inkább fejbe lőnének. Minnie, én csak racionális vagyok – folytatta hidegvérrel. – És végül is, még nem haltunk meg. És ami Sztolipin lányát illeti – folytatta, miután a teájába kortyolt –, már újra járóképes. Ezek szerint csak nem volt olyan súlyos a sérülése. Vagy valóban ilyen fantasztikus a mi Gigogne-unk varázsló barátja. – Miféle barátja? – rándult ismét görcsbe a gyomrom. – Dr. Philippe négy évvel ezelőtt meghalt. – Nem Philippe-ről beszélek – kezdte Miechen, majd gondosan, ahogy szokott, hatásszünetet tartott. – Nem hallottad? Amikor bombatalálat érte Sztolipin házát, Gigogne nyomban odarendelte újdonsült barátját, aki látványosan meggyógyította a kislányt. A doktorok amputálni akarták a lábát, de ez az ember nekiállt imádkozni felette, és láss csodát, a következő héten a gyermek talpra állt, mint Lázár. Vajon honnan szedi ez ezeket a varázslókat? Amikor bezzeg nekem fáj a hátam, nem hív ide egyet se! A kérdészápor helyett inkább szívtam egy slukkot a cigarettámból, de elaludt. Amikor az aranyozott gyújtóért nyúltam,
Miechen még tovább folytatta. – Raszputyin a neve – mondta olyan hangsúllyal, mintha ismernem kellene. – Valóban? – kérdeztem vissza röviden, hadd élvezze Miechen a pillanatot, hogy megint mennyire fontos. – Igen. Egyébként a fickó nem egy párizsi csaló, bár őt is Virubova mutatta be Gigogne-nak – tette hozzá élesen. – Raszputyin egy szibériai paraszt, aki azt állítja, látomása volt a Kazáni Miasszonyunkról. Ezután sztrannyik vált belőle, és az összes szent helyre elzarándokolt – természetesen mezítláb. Virubova hallott Raszputyin állítólagos varázserejéről, és egészen a szülőfalujáig utazott, hogy meghívja a Sándor-palotába, Gigogne-hoz. Ahogy hallottam, a menyed nagyon odavan tőle. Jelenleg itt él, Szentpéterváron – folytatta Miechen néhány vizslató pillantás után –, és gyakran meghívást kap Carszkoje Szelóba – gondolhatod, miért… Szerintem azért, amit mindenki más is csinál. Mert ugye, ha egy ilyen kétes hírű férfi a saját palotájában látogatja a cárnét… – Ha ez az illető ennyire kétes hírű, akkor én miért nem tudok róla? – bukott ki belőlem, mert már képtelen voltam tovább közönyt színlelni. – Csak négy hónapra utaztam külföldre! – Én csak azt mondom, Minnie, amit hallottam. – És mégis, hol hallottad? – A Juszupov-palotában egy ebéd során – felelte Miechen a legnagyobb természetességgel. – Egyébként Irina unokádat is láttam ott. Igazán elbűvölő szépség lett belőle! Kár, hogy Kszenyiját és Szandrót már nem láthatjuk együtt. Tényleg, el is felejtettem, hány éves is most a lányuk? – Tizennégy lesz – feleltem, miközben önkéntelenül is úgy megszorítottam Miechen Limoges csészéjét, hogy attól féltem, menten darabokra törik. Semmi kedvem nem volt Kszenyijáról beszélni vele. Bár tudtam, hogy a lányom tönkrement házasságával kapcsolatban is biztos nagyon jól értesült. – Csak tizennégy? Idősebbnek néz ki. Szerintem jobb, ha rajta tartod a szemed, mert Feliksz Juszupovval nagyon megkedvelték egymást, és ő már huszonegy. – Na és? – vágtam közbe. – Feliksz Oroszország egyik legvagyonosabb családjának az örököse. Édesanyját, Zinajda
hercegnőt is évek óta ismerjük, és egyébként sem mozgunk olyan tág körökben, hogy megtilthassuk az ismerkedésüket. Irina rosszabbat is választhatna. – Ha jobban ismernéd Felikszt, nyomban nem találnád olyan alkalmas vőlegénynek – mosolygott ravaszul Miechen. – Elég csak annyit mondanom, hogy ugyanabban a betegségben szenved, mint szegény megboldogult Szergejünk. Azzal a különbséggel, hogy Feliksz még arra sem veszi a fáradságot, hogy titkolja a dolgot. Ő szeret felöltözni az eseményre, ha érted, mire gondolok. Értettem. Bárcsak ne értettem volna. Mint már annyiszor, most is azt kívántam, bárcsak ne jöttem volna el Miechenhez. Sosem volt bölcs dolog kiönteni neki a szívem. Misa és Olga miatti aggodalmamtól a forradalomtól való félelmemig Miechennél minden szaftos pletykaként végezte. Ezúttal is csak azt éreztem, hogy sokkal jobban kitárulkoztam előtte, mint kellett volna. Ennek ellenére még nála maradtam egy kicsit. – Erre a bizonyos új barátra gondolsz? – kérdeztem, hogy próbára tegyem. – Ó, igen – folytatta magabiztosan. – Feliksz újabban elkezdett érdeklődni a miszticizmus iránt, mint ahogy a gazdag fiatalemberek esetében szokás. Zinajdától tudom, hogy Feliksz Moszkvába is elutazott, hogy meglátogassa Ellát, mert a szegény drágám még mindig nagyon szomorú Szergej miatt. Őrültség folyik ezeknek a hessenieknek az ereiben – tette hozzá fintorogva. – Ella megmutatta Feliksznek Szergej egyik ujját! A Kreml tetején találták a temetés után, így Ella megtartotta relikviának. Emellett Ella hosszasan ecsetelte, hogy lemond a földi javakról és zárdába vonul. Képzeld csak el, egy Romanov nagyhercegnő zabkását oszt a szegényeknek! – Miechen hangos hahotázásba kezdett, de amint meglátta a tekintetemet, nyomban abbahagyta. – E tekintetben gúnyolódásnak nincs helye – mondtam határozottan. – Én tudom, mivel jár, ha egy asszony elveszti a férjét. – Undoromban talpra ugrottam, és a stólámért nyúltam, de Miechen feltartóztatott. – Egyébként Zinajda volt, aki említést tett nekem Gigogne új barátjáról. Egészen véletlenül, Zinajda Feliksz fia is ismeri Anna Virubovát, így ő is hallott Raszputyinról, és még személyesen is találkozott vele az egyik összejövetelükön.
– Mondott még valamit Zinajda, amiről tudnom kellene? – meredtem Miechenre döbbenten. – Csakis az tette Raszputyint népszerűvé, hogy Gigogne elkezdte favorizálni – legyintett Miechen. – Gondolom, szórakoztató, de én még sosem mentem el egy rendezvényükre sem. Feliksz Juszupov viszont igen. Egyébként nincs kedved meglátogatni Zinajdát? Azt mondta, több mint két éve nem találkoztatok, és már attól fél, talán megbántott valamivel. – Nem bántott meg. Egyébként miért olyan rossz hírű ez az ember? Miechen szándékosan húzta az időt a válasszal. – A nők miatt. Raszputyin közismert vendég a tavernákban és bordélyokban. Igazán nem akarok illetlen lenni, Minnie. Biztos, hogy szeretnéd, hogy elmondjam? Mióta nem akar Miechen illetlen lenni?! – Igen – vágtam rá határozottan. – Ha te nem árulod el, majd más megteszi. Most már láttam rajta, hogy valóban nem játszotta meg magát, holott eddig sosem zavarta, bármilyen közönséges vagy gyarló dolgot is kellett részleteznie. – Raszputyin egy közönséges kéjenc – kezdte. – Orgiákon és csoportos tivornyákon vesz részt. Rendszeresen elcsábítja a tanítványait, arra hivatkozva, hogy Isten maga akarja, hogy bűnt kövessünk el, csak hogy aztán megbocsáthasson. Valóságos háremek állnak a rendelkezésére, holott Szibériában felesége és gyermekei vannak. Egyébként Feliksz Juszupov még többet tudna mesélni. Mit szeretnél még tudni? Raszputyin nem más, mint egy faragatlan paraszt, aki elhagyta a családját, és most itt, Szentpéterváron úgy viselkedik, mint egy szatír. Kétlem, hogy megfelelő társaság lenne egy cárina számára. – Képzeld, Alekszisz elvitt Párizsban Louis Cartier-hez – váltottam témát, mert már nem bírtam hallgatni. – Gyönyörű dolgai vannak! Több brosst is vettem tőle. Említette, hogy törzsvásárlója vagy és számlát is nyitottál nála. Miechen arca egyből felragyogott. A pletykát félretéve nyomban a legnagyobb szenvedélyére váltott, ami az ékszerek voltak. Megkérte
a szobalányát, hogy hozza ide a kofferét, amely a legújabb szerzeményeit tartalmazta: fehér aranyba foglalt gyémántokat, rubintokat, smaragdot, zafírt és topázt, rovarok és állatok alakjába öntve, méghozzá olyan aprólékos munkával, mintha finom csipke lenne. – Nincs annyi nap az évben, hogy mindet viselni tudd – jegyeztem meg csípősen, amiért még a legnagyobb káosz idején sem képes lemondani a luxusról. – Dehogynem. Amint megszabadulunk ezektől a nyavalyás forradalmároktól, és újra normális báli szezont tudunk tartani. Tessék, nézd meg! – Miechen a kezembe nyomott egy lakkozott, arany cigarettatartót, amelyen rózsaszín gyémántokból kirakva egy hatalmas M betű díszelgett. – Hát nem nagyszerű, hogy ugyanaz a kezdőbetűnk? Tegyél bele néhány török cigarettát! Mikinek küldöm. Először tiltakozni kezdtem a nagylelkűsége miatt, persze hiába. Így egy új csecsebecsével és kavargó gondolatokkal hagytam el a palotáját. A Juszupovoknál nem érdeklődtem a családom iránt. Inkább elmentem Carszkoje Szelóba, hogy magam járjak utána a dolgoknak.
Harmincharmadik fejezet
A kovácsoltvas kerítéssel körülvett épület, amely körül óránként
őrjárat indult, csendesnek tűnt. A gyerekeknek készített miniatűr kínai bábuk és egzotikus házacskák délibábként derengtek a kertben a reggeli ködben. Bár ahhoz képes, hogy november végét írtunk, a reggelek még mindig enyhék voltak, éjszaka viszont már fagyott, így a palotát is jeges levegő járta át. Alexandra osztotta néhai nagyanyja véleményét, mely szerint a hideg környezet egészséges, bár szeszélyének engedve, ha úri kedve úgy tartotta, az összes kályhát begyújtatta, amitől viszont tikkadoztunk. Miután a magánvonatom befutott az állomásra, egy hintó vitt át a parkon a palotához. Bár csak egyórányira laktam a fiaméktól, egy napra sosem mentem el. Mindig egy hétre pakoltam össze, mivel sosem tudtam, mi fogad. Ha esetleg Alexandra beteg volt, ami gyakran megesett, a gyerekek miatt maradnom kellett. A palota sötét előcsarnokában egy pillanatra megálltam körülnézni. A fekete-fehér márványpadló felett festett függönyszerű anyagok lógtak a falon a hivatalos utakon kapott ajándékokkal – szimbolikus kulcsokkal bizonyos városokhoz, és még ki tudja, milyen kabalákkal. Az egész úgy festett, mintha egy nagy, színes bazár kínálná a portékáit a fiókokban, polcokon és apró dobozokban. Amint levettem a hermelinbundám – mert aznap fűtve volt a palota, és olyan volt, mint egy katlan –,azon gondolkoztam, Miki vajon a dolgozószobájában van-e, vagy Alexandra szobájában, a keleti oldalon, amely a tóra és a kertekre nézett. Körülöttem inasok szorgoskodtak. Sorra vitték fel a táskáimat a lakosztályomba. Már épp kérdezni akartam, hogy miért nincs itt senki, aki üdvözölne, amikor megláttam két alakot a folyosón, amint felém sietnek. Nyomban felismertem Vlagyimir Obelinszkij herceget, Miki marsallját az egyik bizalmasával. Obelinszkij tökéletesre vaxolt bajszával és komoly, arisztokrata arcával mindig is előkelő külsővel jelent meg. Kifogástalan arany-vörös uniformist viselt, és a főlakájunk unokatestvéreként elsajátította az évszázados udvari etikett minden szabályát.
Amint meglátott, felgyorsította a lépteit. Mellette egy ismeretlen figura állt, fekete szakállal, vállig érő hajjal, bő muzsiknadrágban és csizmában. Miközben Obelinszkij meghajolt előttem, azt gondoltam, biztos elfogtak egy betolakodót a palotában. – Felség, nem számítottunk önre – mondta, mire kis híján hanyatt estem a döbbenettől. Rápillantottam a mellette álló idegenre, aki nem hajtott fejet előttem. Alacsonyabb volt a hercegnél, és rendezetlen külseje ellenére nem nézett ki csavargónak. Jól táplált volt, izmos lábú. Széles vállán feszült a kozáking. Nagy, erezett kezeit a hasán nyugtatta. Nyakában egy vékony bőrön egy fakereszt lógott. A pillantása lebilincselő volt; világos, jégkék szemével leplezetlen kiváncsisággal nézett rám. – Nem kapta meg a telegramom? – kérdeztem Obelinszkijt, miközben elkaptam a tekintetem a mellette álló férfi bozontos szakálláról és dús ajkairól. – De igen – felelte zaklatottan, ami egyáltalán nem rá vallott. – Azt hittük, késő délután érkezik – folytatta szomorúan, amiért nem tudott az érkezésemről. Ekkor már tudtam, ahogy a herceget ismerem, itt még fejek fognak hullani. – Szeretném felséged elnézését kérni. Megbocsáthatatlan a részemről, hogy megvárattam. – Nem vártam sokáig – mondtam, miközben kezdtem magam egyre kellemetlenebben érezni. Nem értettem, ki ez az idegen, aki ilyen áthatóan bámul rám. Aztán a következő pillanatban bevillant, hogy ez csakis Alexandra újdonsült barátja, Raszputyin lehet. – Egy másodperc, és itt vagyok, felség – fordult Obelinszkij a kapu felé, hogy kikísérje az idegent, ám a férfi egy tapodtat se mozdult. Továbbra is meredten bámult rám, mint aki érzékelte, hogy feszélyez a társasága. Hirtelen felém lépett, mint aki tradicionális orosz üdvözlésben kíván részesíteni, egy ölelés és három puszi kíséretében, én azonban nyomban hátraléptem. – Matyuska miért fél ennyire? Nem akarom bántani – szólt érces hangon. – Nem félek magától – vágtam rá határozottan. A férfi oldalra biccentette a fejét. Zsíros haja az arcába, kampós orrára hullt. Miután végre Obelinszkij után eredt, úgy éreztem, fürödnöm kellene. Biztos, hogy tetves volt, és távozásakor
kellemetlen szagot hagyott maga után, amely a többnapos izzadtság és mosatlan ruha egyvelegéből keletkezhetett. Teljesen elképedtem, hogy Alexandra ezért az emberért rajongott ennyire; Raszputyin egy közönséges jobbágy volt, aki láthatóan Szentpétervár összes fürdőhelyét messziről elkerülte. Néhány perc múlva Obelinszkij visszatért, majd folytatta esdeklő bocsánatkéréseit, miközben elvezetett a Miki dolgozószobája előtt posztoló abesszin őr előtt. Ez volt egyébként a kedvenc helyiségem az egész palotában. Gyönyörű, fényes diófa bútoraival és vörös damaszk tapétacsíkkal díszített, magas lambériájával az egész berendezés maszkulinnak hatott. Miki személyes tárgyai, a rézállványon forgó földgömb és a bőrkötéses könyvei a polcokon, a rendbe szedett iratai és az ezüstkeretes családi fotók az asztalán, csakúgy mint az egész helyiséget betöltő dohány-és lenmagolajillat, a tinta és a papír jellegzetes szaga mind Mikire, illetve a fiam irodalom-és magányszeretetére emlékeztetett. – Őfelsége az anyacárné! – jelentett be Obelinszkij, mielőtt meghajolt és elvonult volna. Miki az ölében egy könyvvel épp elbóbiskolt a zöld bőr karosszékében. Amint meghallotta, hogy beléptem, nyomban talpra ugrott – Mama! – szólt meglepetten, miközben a könyve nagyon koppant a padlón. – Úgy tűnik, tényleg senki se számított rám – jegyeztem meg, miközben lehúztam a kesztyűt az ujjaimról. – Kérlek, tudattasd Obelinszkijjel, hogy nem hibáztatom semmiért. Magam is boldogulok, egyedül, ha a szükség úgy hozza. Miki köntösben, bársony alvósapkájában rágyújtott. A reggelis tálcája érintetlenül várta az asztalán. Arra gondoltam, talán elaludt, pedig mindig órákkal korábban felkelt, mint Alexandra. Ilyenkorra már rég fel szokott öltözni. – Itt töltötted az éjszakát? – kérdeztem aggódva. – Igen – bólintott. – Alexandra nagyon kimerült. Hagytam, hadd aludjon egyedül az ágyunkban. Számtalan látogatásomból tudtam, hogy az átlagos házaspárokhoz hasonlóan ők is egy ágyban alszanak, annak ellenére,
hogy saját lakosztályt használtak. Ez egymás iránti odaadásuk és kölcsönös toleranciájuk bizonyítéka volt. Hanglejtése azonban nyugtalanítani kezdett. – Miért, nincs jól? – kérdeztem rá, hogy tudjam, mennyi időt kell itt töltenem. Miki hellyel kínált a mellette lévő karosszékben. – Nagyon aggódik, mert Alekszejnek balesete volt. Miután némán leültem, keresgélni kezdtem az új cigarettatárcámat a táskámban. – És súlyos? – Képtelen voltam elrejteni a szemrehányást a hangomban. Erre nem találtam szavakat. – Elesett, miközben a lányokkal játszott – sóhajtott Miki. – Először azt hittük, csak egy apró zúzódás, de a térde nagyon feldagadt. – Miki idegesen beleszívott a cigarettájába, majd az ezüstgyújtójáért nyúlt, hogy tűzzel kínáljon. – Kétszer akkora, mint a másik, és csillapíthatatlan fájdalmai vannak. Alexandra Botkin tanácsára adott neki egy keveset a szalicilsavból, amit a lumbágójára használ, de ez sem segített. Alekszej később még be is lázasodott. Nem tudjuk, mit tegyünk. – És miért nem szóltál róla? Nyomban ide utaztam volna – szóltam kétségbeesetten, mert a hírek igazán elkeserítettek. – Most már jobban van – nyomta el Miki a cigarettáját. A kínos csendben felé nyújtottam a monogramos tárcát. – Miechen küldött neked török cigarettát, mert tudja, hogy szereted. – Igazán? – forgatta a kezében a Cartier-csecsebecsét, mintha megcsodálná a darabot. Pedig nem tette. Valójában csak időt akart nyerni, mert nem akarta bevallani, hogy ő küldetni akart értem, csak Alexandra nem egyezett bele. – Én a nagyanyja vagyok – kezdtem. – Legalább neked illett volna szólnod. Miechen említette, hogy járt itt egy új barát. Alekszej miatt jött? – Miechen tud a fiam állapotáról?! – kérdezte Miki összeszűkült szemmel. – Természetesen nem – vágtam rá éles hangon, mert sértett a gyanakvása. – Senkinek se szóltam róla, ahogy kérted. De azt gyanítja, hogy Alekszejnek komoly baja van. Ezzel már mindenki így van, de mit is várhatnánk? Ha az emberek nem tudják az igazságot,
találgatni kezdenek. Egyébként ez volt az új barátotok, aki épp az imént hagyta el a palotát? – kérdeztem rá néhány másodperc után. – Igen, Grigorij atya. Isten küldte őt hozzánk. – És mégis hogyan? – kérdeztem, nem éppen lelkesen. – Ő egy nagyon erős ember – kezdte Miki zavartan. Igyekezett megválogatni a szavait, mert tudta, hogy nem hiszek az ilyen dolgokban. – Megnyugtatta Alekszejt. Beszélgetett vele, imádkozott érte, így elállt a vérzés. Épp akkor jött, amikor a legrosszabb volt a helyzet. Alexandra annyira kétségbe volt esve, hogy nem volt szívem visszautasítani a lehetőséget, pedig én sem ismertem ezt az illetőt. De végül is sikerült neki a lehetetlen – tette hozzá megkönnyebbülten, kialvatlan szemmel. – A duzzanat egy napon belül apadni kezdett. Már véraláfutás sincs rajta. Alekszej még mindig ágyban van, de Grigorij atya biztosított afelől, hogy a fiam felépül. Ennél többet sosem mond, mert nem hiteget minket, csupán reményt ad mindannyiunk számára. – Értem – feleltem halkan, holott ez nem volt igaz, de hittem a fiamnak. Végül is mit számít, ha egy mosdatlan, önjelölt szent elmormol néhány imát és vigaszt nyújt a családomnak, ha nem árt nekik? Nekem az egész nem tetszett, de nyilván nem tiltakozhattam, bármennyire is zavart. A remény elengedhetetlen egy beteg gyermeknek, bár egy ilyen kór esetében a túlzott bizakodás azért veszélyes lehet, hiszen a csalódást elviselni később még nehezebb. – Láthatnám őt? – Grigorij atya már elment. Egyébként láttad őt. Sosem marad itt. Azt nem engedném. – Nem őt, Alekszejt – fogtam meg a fiam kezét, hogy megnyugtassam. – Természetesen. A szobájában van. Odakísérlek. Az unokám aludt. Huncut arcocskája sápadt volt, de fájdalom nem tükröződött rajta. Lábacskáját egy heveder tartotta a levegőben, hogy a vér távozzon a térdéből, ami még mindig el volt színeződve a gyulladástól. Miközben a sarokban éberen őrködő Derevenkóra pillantottam, odahúztam egy széket az unokám ágya mellé. Könnyeim visszafojtva figyeltem, ahogy a szemhéja mozog alvás közben. – Drága kisfiunk – suttogtam, miközben aranybarna fürtjeit
félresimítottam a homlokán. A bőre meleg volt, de nem éreztem lázasnak. – Grand-mère! – nyitotta ki szürkéskék Miki-szemeit. – Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam. Hogy érzed magad? – kérdeztem mosolyogva. – Már nem fáj – felelte némi töprengés után. – Ez nagyon jó jel. Észre se veszed, és újra szaladgálni fogsz – vigasztaltam. Nem akartam azzal büntetni, hogy megtiltom neki azt, amit a legtöbb kisfiú tenni szeret. Alexandra ezt úgyis gyakorolta elégszer, folyamatosan azt sulykolta a fiába, hogy más, mint a többiek – a rangjára és a betegségére egyaránt hivatkozva. – Szaladgáltam – szólt szegény töredelmes vallomásként. – Ezért estem el. Mama nagyon dühös rám? – Dehogy – cirógattam meg az arcát. – Egyáltalán nem dühös, csak aggódik érted. Most pihenj szépen. Papa is itt van, látod? – léptem félre, amint Miki bejött a folyosóról. – Fiam – szólt Miki olyan hangsúllyal, hogy újra könny szökött a szemembe. Tudtam, hogy rettenetesen aggódik érte, bár sosem mutatta ki. Bátran letelepedett a székre, ahonnan felálltam. – Olvassak neked? – kérdezte, miközben lábujjhegyen kiosontam. Bár a térde iszonyúan nézett ki, Alekszejen nem láttam, hogy szenvedett volna. Miki mellette maradt, amíg átmentem a lányokhoz, ám lakrészüket üresen találtam; csak egy szobalány cserélte éppen az ágyneműt. Azt javasolta, várjak a szalonban, mert őfelsége a cárina épp sétálni vitte a kutyákat. A szalonban Anasztázia ült az ablaknál a képeskönyvével. A legkisebb lányunokám már nyolcéves volt. Szépen felcseperedett, bár viszonylag alacsony volt, mert az én alkatomat örökölte. Csinos is volt, bár nem olyan angyali, mint Tatyána, vagy lebilincselő, mint Olga, de nagy, élettel teli, kék szemei és aranylóvörös, göndör fürtjei, amit az anyjától örökölt, szépen illettek kerek arcocskájához. Csipkés szegélyű, fehér ruháján szilvalekvár maradványai virítottak. Amint meglátott, felugrott, hogy átöleljen, majd részletesen megmutatta a képeskönyvét, melyekbe szárított virágszirmokat, leveleket és madártollakat ragasztott, saját kezű írásával kiegészítve.
– Ez mi, Malankara? – kérdeztem a saját becenevemen szólítva, miközben a kibetűzhetetlen szövegre mutattam. Óhatatlanul is elszomorodtam, hogy Alekszej miért nem ilyen erős és egészséges, mint a nővére. – Egy ima – felelte Anasztázia. – Cirill betűkkel? Nem. De ha jól látom, nem is francia. – Angolul írtam – mondta a tőle telhető legnagyobb büszkeséggel, bár még túl fiatal volt ahhoz, hogy elsajátítsa a nyelvet, amit a szülei folyékonyan beszéltek. – Ez egy angol ima – mosolygott. – És miért imádkozol, kicsim? – kérdeztem tőle. – Inkább kiért – emelte fel kissé az állát, akárcsak Alexandra, amikor valami nem tetszett neki. – A kisöcsémért. A barátunk szerint az ima meggyógyítja. Isten úgy hallgat meg a leginkább, ha leírjuk imáinkat – magyarázta lelkesen, mire összeugrott a gyomrom. – És a barátotok gyakran osztogat tanácsokat? – Igyekeztem békés maradni, bár elég nehezemre esett. Anasztázia fiatal kora ellenére nagyon érzékeny volt; hamar rájött a mögöttes tartalmakra. – Ő a mi barátunk, Amama – mondta meglepetten, amiért még erről se tudok. – De én nem ismerem személyesen – idéztem fel Raszputyin megnyerő mosolyát és furcsa pillantását. – Ennélfogva nekem még nem a barátom. – Értem – simult ki a kisunokám homloka, mert ezt már megértette, viszont közben elfelejtette, amit kérdeztem tőle, így félretettem a könyvét, és kis kezét a tenyerembe fogtam. Apró ujjait karcolások borították a kutyák, macskák karmaitól és még kit tudja miktől, amikkel játszott. Megdöbbentem, hogy az én kezem mennyivel ráncosabb és foltosabb a gyűrűim alatt. Hirtelen úgy éreztem, mintha a hosszú évek súlya rám nehezedett volna. – És mit mondott még nektek ez a barát? – érdeklődtem a szemébe nézve. Egyébként magam se értettem, miért aggódom úgy emiatt. Igaz, Miechen utalt rá, hogy ez a férfi nem éppen az erény szobra, de a palotában biztos, hogy semmit sem követett el. Alexandra a legkisebb kihágást sem tűri az udvarban. Az mindenesetre most már
nyilvánvaló, hogy Raszputyin találkozott az unokáimmal. Nemcsak Alekszejjel, hanem a kislányokkal is. – Grigorij atyának hívják, és azt mondta, imákkal segíthetünk Alekszejen. Szerinte Isten meggyógyít, mert nagyon szeret minket – tette hozzá rövid gondolkodás után. Ez a szokványos gyermeki válasz volt, amire számítottam, ám mégis furcsán megremegett a hangja, miközben erről az alakról beszélt. – Mondott mást is neked vagy a testvéreidnek? – kérdeztem rá nyíltan, erre azonban már nem válaszolt. Láttam a titkot a szemében, így rászóltam, hogy válaszoljon, ha kérdezem. – Mama azt kérte, ne beszéljünk róla… – suttogta félve. Anasztázia hirtelen elkapta a fejét, és az ajtó felé pillantott, mintha attól félne, valaki kihallgatja. Dühös lettem, hogy vajon mi lehet az, ami egy ilyen kisgyereket feszültté tesz. Már épp rá akartam kérdezni a dologra, amikor az unokám hirtelen megszólalt: – Mama! A szívem a fülemben dobogott, de még így is meghallottam a közeledő kerekek nyikorgását. Anasztázia sietve felkapta a könyvét, és megigazította a fejdíszét, amitől csak még kócosabb lett. Ahogy odanyúltam, hogy megigazítsam, Alexandra gurult be a szobába. Egy kerekesszékben ült, épp olyanban, mint amilyet anyám használt utolsó napjaiban. Az egyik udvarhölgye tolta. Egy mályvaszínű sál borította a vállát. Alexandra nyomban rám meredt, amint észrevette, hogy nemcsak a lánya áll az ablaknál, hanem én is. – Násztya, miért nem játszol odakint a nővéreiddel? Most a mozgásnak van itt az ideje, nem annak, hogy idebent kuksolj – szólalt meg a menyem összeszorított ajkakkal. Mint egy vezényszóra, odakintről nevetés és kutyaugatás hallatszott. OIga, Tatyjana és Marija a teraszon játszottak, összeillő, kék kabátkákban, miközben kiskutyáik pórázon futottak utánuk. – Én kértem, hogy maradjon – tettem a kezem Anasztázia vállára, aki kővé meredten bámult az anyjára, majd reszketni kezdett. – Csak hallani szerettem volna, miket tanul mostanában. Alexandra egy legyintéssel kiküldte a kíséretét anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. Külseje zilált volt, ami egyáltalán nem
lepett meg. A csendes szépség, akit Miki megismert, többé nem létezett, most már csak egy rossz egészségi állapotú, gondterhelt nőt lehetett látni a személyében. Egyébként erről sem tudtam, hogy a lumbágója ennyire súlyosbodott, hogy már járni sem tud. Talán Alekszej ápolásába rokkant bele? Megint elöntött a düh. Hogy hagyhatja így el magát a menyem? Miért nem pihen rendesen, hogy erős maradjon és támogathassa Mikit és a lányait? Bizonyára gyufát lehetett volna gyújtani a levegőben, mert Anasztázia sietve mindkettőnket megpuszilt, majd az ajtó felé szaladt. – Lassan, ne rohanj, kérlek! – szólt utána Alexandra, amit gondolom, legkevesebb a nap minden órájában kiejtett a száján, bár Anasztázia esetében teljesen felesleges volt. Addig nem mozdultam, amíg Alexandra oda nem gurult a fotókkal és csecsebecsékkel zsúfolt, díszes asztalhoz, amelyen egy oda nem illő porcelángyűszű is helyet kapott. Látszott, hogy az asztalnál már kialakított helye van. – Látom, nem vagy jól – kezdtem, miközben odahúztam egy széket, vele szemben. – Nem tudtam róla. – Mert távol voltál – felelte, majd megrázott egy csengőt. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy a szokásos éves körútjaimtól még nyugodtan informálhattak volna a családi ügyekről. De inkább elfojtottam a dühöm. Alexandrát sosem zavarta a kínos csend. Komótosan szedegetni kezdte a sáljából a foszló cérnaszálakat. Vöröses haját kontyba fogta. Meglepetten láttam, hogy őszül. Harminchét éves volt akkor, de tíz évvel idősebbnek tűnt. Az ő korában én még javában hajnalig táncoltam a gyönyörű ruháimban, amik mindig is jókedvre derítettek. Mindig is dühített, hogy Alexandra nem képes megbirkózni a problémáival. – Mindent megmutatott Anasztázia, amit tanult? – szólalt meg hirtelen. – Mert az nyilván lehetetlen – fejezte be a mondatát, mint aki sejti, mit akartam. – Csak a képeskönyve volt nála, és ha nem tévedek, abban nem volt nyelvtanlecke. Sajnos nem egy éltanuló. – Anasztázia épp eleget mutatott nekem – mondtam, miközben Alexandra oldalra pillantott.
Egy hölgy érkezett egy tálcával, majd letette elénk a teát. – Még hagyjuk ázni – szólalt meg a menyem, mire a szolgáló pukedlizett, majd kiment. Amint letelt a szükséges idő, vártam, hogy a menyem megnézze a kancsót. Amint előrehajolt, görcsbe rándult az arca, így nekem kellett kitöltenem a teát. Már nem is emlékeztem, mikor szolgáltam ki valakit utoljára. – Most már jobb – sóhajtott. Persze, hogy minden jobb volt, hiszen a fia állapota javult. Alexandra tényleg kis híján beleőrült a történtekbe. Felidéztem a jó barátja durva tekintetét és szemtelen kérdéseit, mire a forró tea megégette a nyelvem. Végül, egy hosszabb csend után, nem bírtam tovább. – Anasztázia említést tett az új barátotokról – mondtam nyomatékosan. – Úgy tűnik, ez a férfi arra tanít egy kisgyereket, hogy az imádság az egyetlen mód, ahogy segíthet a testvérén. – Azt gyanítom, határozott céllal érkeztél. Térj hát a tárgyra, Marija – emelte Alexandra a csészét az ajkához. Nem drága anyácska, nem Minnie. Marijának szólított, ami csupán a felvett orosz nevem volt. Amint kiejtette a száján, nyomban megszűnt minden sajnálatom. Most már nem gondoltam azt, hogy Alekszej miatt került tolószékbe. Mindezek helyett felszínre került bennem az unokám miatti aggodalmam, a gyerekeim miatti bánatom és a Miechennel folytatott beszélgetésem. Hirtelen rettentően zavarni kezdett, hogy az ő szent emberének szabad bejárása van oda, ahová nekem előre be kell jelentenem az érkezésem. – Hogy engedheted ezt meg? Mégis, ki ő, hogy ilyen nagy szabadságot élvezhet? Elterjedt, hogy henceg a kapcsolatotokkal. Boldog-boldogtalannak mesél rólad. Talán megengedhető ez egy barátnak, hogy bármit mondjon, amit csak akar? Furcsálltam, de Alexandra nem kezdett azonnal heves tiltakozásba. – Nem kedvelem a pletykákat – kezdte. – Ő csak meggyógyítja a fiamat, a cárevicset. Isten látja lelkem, ekkor legszívesebben az arcába öntöttem volna a teát. – Dehogy gyógyítja! Úgyse tudja. A gyermeked betegsége
gyógyíthatatlan. – Alexandra nyilván hallotta a hangomon, hogy kezd fogyni a türelmem. – Miket hallottál? – kérdezte közönyösen. – Úgyis tudod, miért ismételjem el? – Nem is számít. Grigorij atyát Isten küldte, hogy vezessen engem a próbatételek idején. – És Isten azt is mondta, hogy a lányaiddal foglalkozzon? – Dehogy! – kiáltotta, miközben megkapaszkodott a karfákban, mint aki fel akar állni. – Az atya soha semmit nem tett itt, ami ne lett volna helyénvaló. Mindig jelen voltam a látogatásainál – tette hozzá, amivel elárulta, hogy az összes keringő pletykáról értesült. – Akkor ezt mondd el a szentpéterváriaknak is! Mondd el Miechennek, aki szerint… – Nem érdekel, miket állít Pavlovna nagyhercegné. Nem akarom hallani – nézett keresztül rajtam unottam. Megijesztett az arcátlansága. Mintha szándékosan a képembe akarná vágni mindazt, amiről azt állította, hogy nem akarja hallani. – Nem hagyhatod figyelmen kívül az embereket, és nem gondolhatod, hogy nem fognak a szájukra venni – mondtam, miután legyűrtem a késztetésem, hogy a képébe vágjam Miechen szavait. – Mindenképpen beszélni fognak rólad. – És ez miért zavarna engem? Grigorij atya meggyógyította Alekszejt. Ezenkívül másra nem vagyok kíváncsi. A kert felől újabb kacajok hallatszottak. A lányok megint elrohantak az ablak előtt. Sáljuk hullámzóan lengett a szélben. – Siess, Nasztya! – szólt Olga a húgának. Ekkor szembeötlött – amit Alexandrának is réges-rég észre kellett volna már vennie –, hogy miközben a lányai szabadon játszhattak a friss levegőn, a fia sosem fogja tudni kiélvezni a gondtalan gyermekkor örömeit. – Nem tudod, milyen szenvedésen megyek keresztül – motyogta a menyem, amivel kést döfött a szívembe. – Elveszítettem György fiamat. Talán elfelejtetted? – Nem – emelte rám újra violaszín szemeit. Hasonló árnyalatú, lila palástot és sálat viselt, amely már elválaszthatatlanul hozzá nőtt, átjárta a pórusait, mint a levendulaillata, és ami azt tükrözte, hogy a
maradék életörömét is elvesztette. – Természetesen ezt én sem felejtem el soha. Talán azt akarod, hogy ugyanazt éljem át? Könnybe lábadt a szemem, de visszafojtottam a zokogást. Nem akartam előtte sírni. – Szívesen meghaltam volna a fiam helyett – suttogtam magam elé. – Bárcsak ezt én is megtehetném – bámult újra az ablak felé. ø Mire visszatértem Szentpétervárra, Vlagyimir sógorom meghalt agyvérzésben. Miechen, bár megviselte az esemény, a tőle megszokott bátorsággal utasította vissza a formális gyász külsőségeit. Érzéketlennek tűnt, ahogy cifra ruháiban a temetés előkészületeit intézte. Vlagyimirt egyébként ebédnél, szivarozás közben érte a halál, és uniformisában helyezték végső nyugalomra, a szülei és testvére mellé, a Péter-Pál-erődben. Számomra ez egy korszak lezárását jelentette. Eszembe jutott, ahogy Vlagyimir túláradó, erős karizmájával Nixa halálakor átölelt. Bár sokszor összevesztek, azért jó testvére volt Szásának, és bár sokszor kicsapongott, odaadó férje volt Miechennek. Tudtam, hogy az özvegység nem fogja megváltoztatni a sógornőmet, de abban biztos voltam, hogy finomítani fogja, akárcsak engem. Vlagyimir halálával újraéledt bennem Szása iránti gyászom, így egyik reggel megkértem a kocsisomat, hogy vigyen el a befagyott Néván keresztül a Péter-Pál-katedrálisba. A festett ikonok alatt letérdeltem Szása sírja előtt. Nem látogattam olyan gyakran, mint kellett volna, mert a hatalmas márványkoporsó láttán csak arra tudtam gondolni, hogy soha többé nem láthatom élve. Túl fájdalmas volt annyi sírt látni egyszerre – a férjemét, a csecsemőnkét, a fiamét, Györgyét és Nixáét. Mindezek után az apósom mellett most még ott feküdt Vlagyimir is. Szomorú emlékeztetőként szolgált számomra, hogy mennyire röpül az idő, és hogy mennyire nem készülhetünk fel a ránk leselkedő, hirtelen halálra. – Nagyon hiányzol – suttogtam a férjemnek. – Hiányzol, még akkor is, ha épp nem gondolok rád. Hiányzik a hangod, hiányzik az étvágyad, hiányzik a mosolyod, és az ország is rettenetesen hiányol,
Szása. Oroszországnak szüksége van rád, de te már nem vagy itt. A gyerekeink már olyanok, mintha idegenek lennének. Miki teljesen elveszett; fogalma sincs, hogy kezelje a forradalmakat, a minisztereit és a nagybátyjait. Sőt még a saját feleségét sem. Igazán igyekszik, látom, hogy küzd, de nem segíthetek neki. És a fia, az a gyönyörű gyermek… nincs jól, Szása – meséltem neki könnyek között. – És csak még jobban tönkreteszik őt az állandó aggodalmaikkal és az örökös félelmeikkel. Mi lesz így belőle? Mi lesz az országgal, ha a cárevics meghal? Mi lesz velünk ezek után? Szása sírja a néma csendjével válaszolt nekem. Arra tanítottak, hogy a halál után, bár a test porrá lesz, a lélek fennmarad. Halottaink sosem hagynak el minket igazán. A szívünkben élnek tovább, vagy odafent, a mennyekben. Én hittem ebben, bár sosem éreztem később Szása jelenlétét. Sosem éreztem, hogy továbbra is védelmezne engem; csupán emlék maradt, egy egyre halványodó emlék, így már a kedvenc szavait is kezdtem elfelejteni, azokkal a dolgokkal együtt, amiket nagyon szeretett. Néha megjelent a képe előttem, amit szívesen megragadtam volna, hogy megőrizzem, de mintha csak vízbe mardosnék, eltűnt a múlt mély kútjában. – Hol vagy most? – kérdeztem tőle. – Hol vagy ilyenkor, amikor szükségünk van rád? – Felség, itt az idő… A vonat már várja – szólalt meg mögöttem Tánya. Hátrapillantottam a vállam felett, és átadtam neki a pici bársonypárnát, amit hozott nekem, hiszen Isten házában semmiféle komfort nem állt rendelkezésre. Isten nem engedte, hogy kényelmesen érezzük magunkat, és elfelejtsük a kint szerzett sebeket. A Gatcsinába tartó vonatúton Tánya magamra hagyott a fülkémben. A kis ablakon át gyönyörködtem a tájban, a vastag dohányfüstömön keresztül. Ahogy az ujjaim az ablakra helyeztem, éreztem a kinti fagyos hideget, mintha csak égő tűz lenne, forróság nélkül. Mire Gatcsinába értem, úgy döntöttem, kora tavasszal ismét külföldre utazom. De még előttem állt a tél és egy szomorú karácsony Vlagyimir nélkül, a beteg Alekszejjel. Az unokám lábát
most vassínbe helyezték, hogy ne tudja behajlítani. Csak bizonyos, korlátozott számú mozgást engedélyeztek neki, azt is Alexandra és a hajóorvosa szigorú felügyelete mellett. A nővérei gyakran olvastak neki, rajzoltak és festettek vele a közös játékok során, de mindvégig úgy bántak vele, mintha porcelánból volna. A közös konspiráció a hallgatás köpönyegét öltötte magára, nemcsak a palotában, hanem egész Carszkoje Szelóban is. Most már senki se kérdezősködött arról, amit már mindenki tudott. Az unokáim öccse számára egy kisebb esés is végzetes lehet. Oroszország pedig vele együtt halna meg, ebben biztos voltam. Fogalmam sem volt még, mi vár ránk. Nem voltak előérzeteim. Talán, ha lettek volna, ugyanúgy látnokokat fogadok fel, mint Alexandra. Ám a lényeget ő sem érzékelte. Álomvilágban éltünk, hímes tojásokként, egy lakkozott, aranyozott, ragyogó álomvilágban, miközben nem vettük észre, hogy a kapuinkon kívül a világ lassan elenyészik.
Harmincnegyedik fejezet
– Nem, ez nem lehet! Még egyet nem viselek el! – kiabáltam sírva Olga és Tánya társaságában, miközben kiesett a távirat a kezemből. – Egy hete halt meg – ecsetelte Tánya bánatos szemmel. – Az unokaöcséd azt kéri, amint tudsz, utazz el hozzájuk, Angliába. Nagyon sajnálom, Minnie. Tudom, mennyire szeretted őt. Szegény nővéred is vigasztalhatatlan. – Nem kapok levegőt – ziháltam végkimerülésemben. Olga sietve kigombolta a ruhámat a hátamon, és kibontotta a fűzőt. Amint a bordáim nagyobb teret kaptak, zokogva az asztalra borultam. A kedves, elegáns Bertie-nk nincs többé. Akárcsak Szása. – Hogy történhetett? – suttogtam magam elé, miközben Olga simogatta a hátam, Tánya pedig kiszaladt teáért. – Csak hatvannyolc éves volt. Sokat utazott, mindig boldog volt és egészséges. Senki se szólt róla, hogy beteg. Olga elkérte Tányától a táviratot. – Azt nem írják, mi okozta a halálát, csak azt, hogy mielőbb várnak Angliában. Elkísérjelek? – kérdezte rövid szünet után, holott még a jó időkben sem álltunk túl közel egymáshoz, és a krízishelyzetekben sem nyújtott vigaszt soha. – Nem – vágtam rá. – György csak engem hívott, bizonyára Alixnek szüksége van rám – folytattam a lányom furcsa arckifejezése láttán. De bizonyára szeretné, ha az egész család részt venne a temetésen. Válaszolok is neki. – Olga karjába kapaszkodva feltápászkodtam. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. – Mikit azonnal tájékoztatnunk kell. – Már táviratoztam a palotába – mondta Olga, miközben az ajtóhoz kísért. Bármit is válaszol az unokaöcsém, Olga nem fog velem utazni. Úgyis a nővéremet fogom vigasztalni, addig nem fogja feltalálni magát. Most is alig várta, hogy elmehessen. Mialatt válaszoltam Györgynek, hogy amilyen gyorsan csak tudok, hajóra szállok, Olga visszatért a szobába. – Miki már tudta. Neki is megüzenték. Azt mondta, nem tud részt venni a temetésen.
– Erről hallani sem akarok! – fakadtam ki végtelen szomorúsággal. – Ha Alexandra maradni akar a gyerekekkel, ám legyen, de Miki egyedül is el tud jönni. Nagy-Britannia királya, a nagynénje férje halott. Európa összes monarchiájának a vezetője ott lesz, hogy lerója kegyeletét. – Ne Alexandrát okold emiatt – kezdte Olga. – György azt kérte, csak te menj, mert a parlamentjük a jelen körülmények miatt nem tudja a cárt fogadni. Nem tudnak olyan magasfokú biztonságot nyújtani – magyarázkodott Olga a megrökönyödésem láttán. – Mama, ez nyilvános esemény lesz. Túl sok őrt kellene odavezényelni, hogy Miki biztonságát felügyeljék. – Istenem! – tettem le a tollat a kezemből. – Akkor nincs is értelme, hogy írjak. Ha egyedül megyek, akkor most azonnal is indulhatnék. – Elkísérhetlek – ajánlkozott Olga ismét. – Nem akarom, hogy egyedül menj. – Alix ott lesz. Most az én magányom a legkisebb gond, amin aggódnod kellene. ø – Nem engedte, hogy elvitessük Papát – panaszkodott az unokaöcsém, miközben a norfolki Sandringham House-ba kísért, ahová átköltöztették Alixet. – Papa a több hétig tartó bronchitisze után szívrohamot kapott. Mama nyolc napig őrizgette a holttestét. Hiába győzködtük, hogy adja át a balzsamozóknak, ő csak kiabált velünk, így kénytelenek voltunk erőszakkal elvitetni. Még most sem fogadta el a helyzetet. Teljesen úgy viselkedik, mintha Papa még bármikor feltámadhatna. György ugyanolyan fürkészőn nézett a szemembe, mint ahogy Miki szokott. Arányos testalkatával, dús szakállával és higgadt viselkedésével a megszólalásig hasonlítottak egymásra; úgy éreztem, mintha a fiam tükörképét látnám. – Minnie néni, tudom, hogy a Mama hamarosan megsüketül, de a halláskárosodás vajon az agyi képességeire is kihat? – Anyátok azért viselkedik így, mert elvesztette a férjét – feleltem neki. – Ennek semmi köze a hallásához. Alix tudja, hogy Bertie meghalt, csak képtelen elfogadni.
– Mama kedvéért szerveztük meg a ravatalt a Westminsterben. Úgy gondoltuk, egy nyilvános istentisztelet talán enyhítene a bánatán – dörzsölte meg György a szakállát, épp úgy, ahogy Miki szokta. – Te biztos meg tudod vigasztalni. Mást nem enged közel magához. Csak ül egyedül abban a szobában, és… – Megteszek minden tőlem telhetőt – mosolyogtam biztatón. – Alix idővel rendbe fog jönni. Te csak foglalkozz a birodalmaddal és a családoddal. Szükségük van rád. A sandringhami palota impozáns homlokzata, öblös ablakaival és tornyocskáival messze túlszárnyalta belső arculatát. A nagy lakosztályok szellősek és még nagyobb tömeg számára is tágasak voltak, a királyi család lakosztályai azonban nyomasztó, sötét helyiségeikkel a gatcsinai szobáinkra emlékeztettek, ahová Szása száműzte a családot. Alix ebben a cudar épületben nevelte fel gyermekeit és bujdosott el a pletykák elől, amelyek Bertie indiszkrécióiról keringtek Londonban. Alix udvarhölgyei – akik közül többen is évek óta mellette maradtak, főleg, miután hercegnőből királynévá lépett elő – amint megláttak, gyászöltözetükben nyomban talpra ugrottak. Egyforma kontyaikkal és hamisíthatatlan brit arckifejezésükkel Viktória temetését juttatták eszembe. A nevükre nem emlékeztem, de jelen helyzetben nem is tartottam fontosnak. – Hol találom őfelségét a királynét? – kérdeztem hangosan. – Őfelsége a királyné a Buckingham-palotában van – válaszolt egy hosszú orrú, talpig feketébe öltözött asszony. – Az anyakirályné pedig a hálószobájában, és… – tette hozzá, de a mondat második felét már nem vártam meg. Ahogy elhaladtam mellette, hallottam, ahogy felháborodottan felsóhajt. Kinyitottam a szobaajtót. Olyan sötét volt odabent, mint egy barlangban. Pislognom kellett, hogy bármit is lássak. Aztán megpillantottam a pamutszövetes bútorokat és az ablakokat fedő, végtelenül egyszerű drapéria függönyt. – Mondtam, hogy nem vagyok éhes, hagyj már békén! – hallottam Alix erőtlen hangját a szoba bal sarkából. – Alix, merre vagy? –
kérdeztem félve, miközben megkerültem egy robusztus, keretezett fényképekkel zsúfolt asztalt. Válaszul csend fogadott, majd egy kutya ugatni kezdett. Alix lassan felállt egy karosszékből a kandalló mellől. Haja kócosan lógott az arcába. Ő nem hallott engem, a kutya viszont jelzett neki. – Minnie? – kérdezte csodálkozva, amint megpillantott. – Ó, Minnie! Ezek ellopták tőlem az én Bertie-met – mondta, miközben felém támolygott. Ahogy Alix a karjaimba borult, és bozontos, fehér terrierje a nyomába eredt, majd szaglászni kezdett a lábam körül, egy pillanatra úgy éreztem, hogy a nővérem valóban megbolondult. Legalábbis azok után, amiket a fia mesélt, ez az eshetőség sem volt kizárva. De miután visszakísértem, és sírva visszaült a hintaszékbe, láttam, hogy nem őrült meg, csak még nem tudta feldolgozni a sorscsapást, ami szörnyű hirtelenséggel érte. Ezt onnan is gondoltam, hogy gyenge kezével igyekezett rendbe hozni ápolatlan frizuráját. A terrier, miután rájött, hogy nem jelentek a gazdája számára közvetlen életveszélyt, visszafeküdt a szék alatti párnájára, és szomorú barna szemmel méregetni kezdett. – Cézárnak hívják – szólt Alix, miközben a kutyát figyeltem. – Bertie imádta. Nézd meg a nyakörvét! Az áll rajta, hogy a gazdája maga a király. Azelőtt nem kedveltem annyira, de olyan kétségbeesetten nyüszített és csak céltalanul kóborolt a palotában, hogy magam mellé fogadtam. Onnantól fogva egy másodpercre sem tágít mellőlem. Még akkor sem, ha épp ijesztő vagyok – tette hozzá halvány mosollyal. Legszívesebben rágyújtottam volna, de ellenálltam a kísértésnek, mert tudtam, hogy Alix nem szereti. – Mindenki nagyon aggódik érted – mondtam emelt hangon, hogy biztosan meghallja. – Valóban? Hamarosan úgyis elfelejtenek – mondta kisírt szemmel. – Ne mondj ilyet! – vigasztaltam, miközben a csengőt kerestem, hogy teát hozassak. – Emlékezz, mit mondtál nekem Szása halála után. Ez egy szörnyű veszteség, ezt én magam is tudom, de a családod még itt van, akikkel törődnöd kell. György lett a király, el kell látnod tanácsokkal. Ez a világ rendje, bármilyen
kegyetlenségnek vagy igazságtalanságnak tűnik is – visszhangoztam szavait, melyekkel nem is olyan rég vigaszt nyújtott nekem. – Csakhogy ez nem ugyanaz a helyzet. György számára itt a miniszterelnök és a parlament, akik ellátják jó tanácsokkal. Most már May a királyné, az özvegy királynénak pedig az a dolga, hogy visszavonuljon. Örültem, hogy most legalább racionálisan beszél. Ekkor már nem féltem attól, hogy a nővérem elvesztette a józan eszét. – Ne vonulj vissza, amíg nem érzed, hogy itt az ideje – folytattam a biztatást, miközben végre megtaláltam a zsinórt a falon, amivel csengetni tudok. Mivel senki sem jött, elindultam az ajtó felé, ám hirtelen a küszöbön megjelent a nagy orrú hölgy. Úgy lesett be a szobába az ajtófélfa mögül, mintha azt várná, hogy hozzávágnak valamit. Cézár újra csaholni kezdett, mire az asszony hátrahőkölt. Ez a kutya aztán tényleg gondoskodott arról, hogy senki se zavarja a nővérem nyugalmát. – Kérem, hozzon forró teát! Erőset. És kekszet is vagy aprósüteményt, sok vajjal. – Minnie, nincs étvágyam! – tiltakozott Alix, de én feltartott kézzel hallgatásra bírtam. – Muszáj enned – ültem vissza a helyemre. – Nem fogom végignézni, ahogy teljesen elfogysz. Te is mellettem voltál a gyász idején, így én is itt leszek neked. – És mihez kezdjek ezután? – kérdezte patakzó könnyekkel, mire átöleltem, fél szemem Cézáron tartva, aki nyomban morogni kezdett. – Tovább élsz. Mást nem tudsz tenni – feleltem halkan. Alix még sírdogált egy kicsit, de a közelségem hatására egy idő után mégis megnyugodott. Hagyta magát megfésülni, ivott a teából, és még a dzsemes kétszersültbe is beleharapott, amit bizalmatlan udvarhölgye felszolgált neki. Persze az ennivaló java részét Cézárnak adta. Csodálkoztam, hogy nincs a palotában teasütemény, ami elvileg egy brit háztartásban elképzelhetetlen. – Gondoltál már arra, hol szeretnél élni? – tettem fel óvatosan a kérdést, miközben Alix Cézár bajszáról törölgette a morzsát. Most, hogy evett néhány falatot, a nővérem kezdett a régi önmagára hasonlítani. – Itt szeretnék maradni – kezdte. – Ez az otthonom, ahová Bertie először hozott. György nyilván nem fog örülni, hiszen ő itt nőtt fel,
így azt gondolja, ugyanezt kell tennie a saját gyerekeivel, de annyi emlék köt ide, hogy nem akarok Londonba költözni. Sosem éreztem ott igazán jól magam. – Hvidøréba is költözhetsz, ha úgy kívánod. Ha majd valóban visszavonulsz, akkor neked is több időd lesz utazni. – Szándékosan nem emlegettem neki Bertie-t, mert nem láttam értelmét. Nagyon jól tudtam, mennyit szenvedett a nővérem a házassága ideje alatt. Nagyon szerette Bertie-t, aki javarészt jó férjnek bizonyult, a nővérem mégis mindig úgy érezte, hogy nem elég jó neki, hiszen nem szállhatott versenybe a színésznőkkel és más izgalmas hölgyekkel, akikhez Bertie-t ugyanolyan szenvedély fűzte, mint a vadászathoz vagy a diplomáciához. – Most nem tudok ezen gondolkodni, Minnie – kezdte egy nagy sóhaj után. – Nagyon fáradt vagyok. – Akkor csak pihenj. Lesz még épp elég időd rá, hogy kitaláld, mi tévő légy. Ezután átkísértem a szomszédos szobába, ágyba bújtattam, és leültem mellé. Cézár, akit Bertie már az elején rászoktatott arra, hogy totálisan figyelmen kívül hagyja a háziállatokra vonatkozó korlátozásokat, azonnal felugrott az ágyba és letelepedett a nővérem mellé. Alix, amint letette a párnára a fejét, nyomban el is aludt. – Itt vagyok – suttogtam. – Itt maradok veled. Jó testvérek maradunk mindörökké. ø Miközben az emberek tömegestül felsorakoztak a Westminster előtt, hogy még utoljára láthassák királyukat, igyekeztem Alixet formába hozni, hogy megjelenhessen a nyilvánosság előtt. Szerencsére együttműködött, és mindent megengedett, ám amikor még az állami temetést megelőzően visszaértünk a Buckinghampalotába, azon kaptam, hogy szortírozni kezdi az ékszereit, mindegyik darabhoz egy-egy történetet fűzve. – Mit csinálsz? – kérdeztem csodálkozva. – Ezek nem az enyémek – emelte fel a legnagyobb darabokat. – A koronaékszereket most már Maynek kell viselnie. Végigpásztáztam a készletet. Egy szett sem volt olyan káprázatos, mint amelyeket én hordtam cárina koromban, sőt, a sajátjaimmal
sem értek fel, de azért láthatóan nagy értékűek voltak, különösen az egyik diadém, amit Alix a parlament megnyitásakor viselt, egy gyémánt pillangó kitűzővel. – Tartsd meg őket, hiszen te használtad hosszú éveken át. Maynek majd keresnek másikat a raktárban vagy Londonban, ahol a koronázási ékszereket tartják. – Minnie, ezek a koronázási ékszerek! És nem tarthatom meg őket; ez a protokoll. – Miért, talán rád parancsol valaki? – kérdeztem kissé zaklatottan, mert eszembe jutott, amikor Miki megkörnyékezett Alexandra kívánságaival. – És sosem mondtam le az enyémekről, és továbbra is viselni fogom őket – mondtam neki megerősítésként. – Mert neked jogodban áll, itt viszont vissza kell őket szolgáltatni. Egyébként is György azt mondta, May mögé kell állnom a temetésen. – Dehogy kell! – háborogtam szinte kiabálva, majd felpattantam, és berontottam az unokaöcsém dolgozószobájába, az őrei legnagyobb döbbenetére. – Nem érdekel, mi a protokoll! – kiáltottam rá, feltartva a mutatóujjamat. – Nem száműzheted édesanyádat a második helyre! Maynek még egy egész élet a rendelkezésre áll, hogy királyné lehessen. Ez a szüleid utolsó közös megjelenése – méghozzá úgy, hogy apád már koporsóban nyugszik! György motyogni kezdett valamit arról, hogy nem ez a szokás, és hogy meg kell beszélnie a tisztségviselőkkel, ám végül elértem, amit akartam. Alix May előtt haladt a gyászmenetben, méghozzá Cézár mellett, aki pórázon kísérte a Bertie koporsóját szállító hintót, megelőzve nyolc államfőt és Anglia királyát, Györgyöt, mely II. Vilmos császárból különösen nagy megbotránkozást váltott ki. – Bertie jobban kötődött Cézárhoz, mint a saját gyerekeinkhez – jegyezte meg Alix a temetés után, miközben felidézve a császár arckifejezését, jókat nevettem a dolgon. – Végül is, miért ne vehetne tőle végső búcsút a kedvenc kutyája is? Néhány órás beszélgetés után megígértettem Alixszel, hogy megpróbál megbirkózni szeretett férje elvesztésével, de megtartja királynéi rangját, amely ezek után is méltán megilleti. Az ő
esetükben ez nem okozott zűrzavart, hiszen May erős nő, egészen más, mint Alexandra. Távol tartva magát a fennhéjazó külsőségektől, Alix menye ragaszkodott hozzá, hogy az elsőbbség ezek után is Alixet illesse meg. Miután a windsori Szent György-kápolnában eltemették Bertie-t, rábeszéltem Alixet, hogy utazzon el velem a dániai házunkhoz, ahol Cézár rengeteget fürdött a tengerben, majd tiltó szavaimra fittyet hányva, nyakig homokosan az ágyba törölte a bundáját. – Nem tudom, mikor találkozhatunk újra – ölelt át a nővérem búcsúzáskor a vonyító Cézárral a lábánál. – Ha velem vagy, úgy érzem, bármit képes vagyok elviselni. – Minden évben meglátogatlak – ígértem neki. – Először eljövök érted Angliába, aztán együtt utazunk Hvidøréba. Ígérem, amíg élek, sosem leszel egyedül. Miután hajóra szálltam, útban Oroszország felé rádöbbentem, hogy a szerepünk felcserélődött. Az idősebb testvérem, akit mindig is bálványoztam, és aki előbb ment férjhez, most függővé vált tőlem. Alix most mindennél jobban rászorult a társaságomra, mivel a fia királysága szilárd alapokon állt, így anyakirálynőként már csak az volt a dolga, hogy a kertekben gyönyörködjön, szeretgesse az unokáit, és olykor látogatást tegyen a vidéki birtokokon. Én nem élvezhettem ezt a luxust. Az én koromban már javában unatkozó, szenilis nagymamának kellene lennem, csakhogy Oroszországnak szüksége volt rám, és hiába nőttek fel a gyermekeim, bár sosem fogadták meg a tanácsaimat, továbbra is rászorultak az erőmre és a támogatásomra. Hiába cseréltünk szerepet Alixszel, az az egy dolog nem változott, hogy még mindig irigyeltem őt. ø Szentpétervárra visszatérve mindenütt az ő nevébe ütköztem. A szalonokban, ahol a nagyvilági hölgyek egymást túlharsogva próbáltak a közelébe férkőzni; a tavernákban és a folyó menti raktárakban, ahol mindenféle csőcselékkel hált; és az újságokban, melyek címlapjaikon találgatták, vajon mivel tudott ez a misztikus bölcs a cári család közelébe férkőzni.
Azonban az újságírók tévedtek. Raszputyin nem volt bölcs, mert a régi idők szent bölcsei csendben, világtól elvonult magányban keresték Isten igazságát. A bölcsek nem szórakoztatnak matrónákat a palotákban és bizonyos szolgáltatásokat sem nyújtanak az értük rajongó asszonyoknak. Nem vedelnek egész éjjel vodkát, nem tivornyáznak a Novaja Derevnya pályaudvaron, és azt sem hirdetik, hogy a bűn az egyetlen út a megváltáshoz. Eddig senki sem tért ki arra, vajon Raszputyin miért látogat el olyan gyakran Carszkoje Szelóba, de attól tartottam, hogy ez csak idő kérdése, mivel úgy tűnt, a diszkrécióra egyáltalán nem ad. Egyelőre csendben maradt, csak azt hirdette, hogy közeli kapcsolatot ápol cár atyuskával és cárina mátyuskával, mely megszólításokkal paraszti származását hirdette. Alekszejről sosem tett említést, így e tekintetben egyelőre a szövetségesünknek látszott. Bennem azonban egyre nőtt a kíváncsiság, és amiatt is aggódtam, hogy ha ilyen közel került a trónhoz, vajon milyen ambíciókat dédelgethet. Végül csak sort kerítettem az elkerülhetetlenre, és hosszasabb látogatást tettem Zinajda Juszupovánál. A hercegné karcsú volt és gyönyörű. Világoszöld szeméhez igazán különlegesen illett kékes árnyalatú, hollófekete haja. Amíg Szása élt, Zinajda nélkülözhetetlen vendég volt az esti gáláinkon. Mivel végtelen vagyont örökölt, férjével több mint százezer hektár földterület és harminc palota birtokosa volt. Ékszergyűjteménye a mindenkori cárné kollekcióit is felülmúlta. Birtokába jutott a spanyol királyi örökség, a La Peregrina-gyöngy és Marie Antoinette egyik gyémánt fülbevalója is. Sáfrányszínű városi rezidenciája Kszenyija lányomhoz közel, a Mojka folyónál helyezkedett el, ahol magánszínháza és több ezer ritka műremekből álló galériája is helyet kapott. Zinajda a hatalmas, vörös szalonjában fogadott, melyet rokokó stílusú fali díszek és bordűrök díszítettek, freskókkal a mennyezeten. Elegáns, fekete ruhájában, barátságos mosollyal fejezte ki részvétét Bertie és Vlagyimir iránt, akit különösen jól ismert. – Micsoda tragédia eltemetni egy férjet – mondta, miközben erős török kávét töltött. – Sajnos te is ismered az érzést, Minnie.
– Azt hiszem, ez a feleségen múlik – jegyeztem meg, miközben cukrot kanalaztam a sűrű főzetbe. – Vagy a férjen – vetette be Zinajda lágy kacaját, ami nagyszerűen illett az összejövetelek és gálák hangulatához. Mivel a legtöbb szem úgyis őt figyelte, Zinajdának nem volt szüksége arra, hogy magához vonzza a tekinteteket. – És őfelsége, a nővéred, hogy érzi magát? – érdeklődött Alix felől. Zinajda sosem volt kellemetlenül közvetlen. – Ahogy az ember várná. Angliában a törvények szerint az anyakirálynőnek nem jár juttatás. Alixnek még az ékszereiről is le kellett mondania. – Mindről? – vonta fel a szemöldökét a hercegnő, ami ezúttal nem csupán a társasági élethez szükséges, színlelt döbbenet volt. – Csak a királynéi ékszerekről – helyesbítettem. – Egy férj elvesztésével még az ékszerekről is le kell mondanunk, ha a férjünk történetesen király volt. – Ó – szisszent fel elégedetlenül, majd hosszú körmű, hófehér kezeivel a tárcája felé nyúlt. – Cigarettázzunk, Minnie! Jeles alkalom a mai, úgyis rég találkoztunk már. – Cartier! – jegyezte meg a cigarettatartómra pillantva, bár a monogramom nem vette észre. – Igazán bájos – bólogatott elismerően. – Ez a férfi elbűvölő darabokat készít. Megértem Pavlovna nagyhercegnőt, amiért nagyvonalúan szponzorálja. – Igen, Cartier-nek akadnak kifizetetlen számlái – nyújtottam Zinajdának az öngyújtómat. A hercegnő elmosolyodott. Nagy társaságban nevelkedett, a pletykálkodás a kedvenc időtöltései közé tartozott. – Vlagyimir nagyherceg nyilván megbánta a napot, amikor igent mondott neki. Erre mindketten nagyot nevettünk, miközben kellemesen kávéztunk a szalonjában, ahol ötszáz vendég is kényelmesen elfért volna. – És mondd csak, megbántottalak valamivel? – kérdezte hamuját egy Fabergé porcelántányérra ejtve. – Nem, dehogy, csak újabban az időbeosztásom miatt sok embert elhanyagoltam… - kezdtem egy nagy sóhaj után. – Úgy érzem, mintha megállás nélkül külföldre rohangálnék, miközben elmúlik
felettünk az élet. Hirtelen elveszítjük, akiket szeretünk, aztán csak azon gondolkozunk, mikor kerül ránk a sor. – Ugyan, Minnie, semmit sem változtál, amióta utoljára láttalak. Ellentétben néhány illetővel, akiket most nem említenék, mert nem akarom elrontani ezt a szép délutánt. Értettem a célzást. Zinajda legalább annyira gyűlölte Alexandrát, mint Miechen. A menyem tehetségtelensége cárinaként komoly erőforrástól vonta meg Szentpétervárt és a város társasági életét. Ezt a Téli Palota ürességtől kongó termei bizonyították, melyek egykoron lélegzetelállító dekorációtól és gyertyafénytől ragyogtak. Ahol én egykor uralkodtam, ott Alexandra csupán egy tátongó űrt hagyott maga után. – Nem ok nélkül érkeztem hozzád – tértem a lényegre, de nyomban el is szégyelltem magam, amiért a saját problémáim miatt már az alapvető udvariassági formulákra sem vagyok képes figyelni. – Miechen említett nekem valamit Felikszről. Zinajda közben intett a cselédjének, aki hallótávolságon kívül, de látótávolságon belül állt. Öntött még kávét, és újabb aprósüteményes tálcát helyezett az asztalra. – Kérlek, beszélj nyíltan – szólt Zinajda. – Ha bármiben a segítségedre lehetek, állok rendelkezésedre. – Azt hiszem, butaságnak fogod tartani – mosolyogtam rá hálásan. – Egyáltalán nem – felelte megnyugtatóan. – Irina az unokád. Megmondtam Feliksznek, hogy addig nem udvarolhat neki, amíg Irina be nem tölti a tizennyolcat. Ha fáziskéséssel is, de eszembe jutott, amit Miechen mondott a két fiatalról. – Szóval már itt tart a dolog? – érdeklődtem. – Azt hittem, Kszenyija nevében szeretnél beszélni. Gondolom, ő és Szandro nem a fiamat tartják az ideális kérőnek Irina számára. Ennek hallatán nyeltem egy nagyot, mivel Zinajda is biztos már hallott a lányomék különválásáról. – Kszenyija nem tett említést a fiadról, mivel mostanában javarészt a Krím félszigeten tartózkodik. Talán nem is tud Feliksz szándékáról. De abban igazad van, hogy ez a kettejük döntése, mivel Irina az ő gyermekük. – Értem – felelte Zinajda tapintatosan. – Tulajdonképpen Grigorij Raszputyin miatt jöttem – tértem a lényegre olyan hangnemben,
mint aki konspirálni próbál. Bár nem látszott rajta, de éreztem, hogy Zinajda kissé összerezzen, mintha egy kellemetlen szag lopózott volna be a helyiségbe. – E tekintetben, félek, hogy nem lehetek a segítségedre – mondta a füstfelhőben, miután nagyon szippantott a cigarettájából. – Én sem tudok róla annál többet, mint amit Miechen mondott neked. – Miechen úgy tudja, Feliksz találkozott vele, mivel a fiad érdeklődik a misztikumok iránt. Még Ellát is meglátogatta Moszkvában. – Drága Minnie! Neked is vannak fiaid, ugye? Vajon milyen gyakran avatnak be minket abba, hogy éppen mi érdekli őket? – Nagyon ritkán – vágtam rá keserű mosollyal. – Ezért mondtam, hogy butaság az egész. – Egyáltalán nem! Ha én lennék a helyedben, én is aggódnék. Lehetek őszinte? – vetette közbe, mire rábólintottam. – Őfelsége a cárné nem igazán kedveltette meg magát az emberekkel. Furcsálljuk, hogy egy ilyen embert a palotába enged, holott négy kislánya van és egy fia, aki a trónörökös; ez nem csak szokatlan, de veszélyes is. Gondolom, felesleges emlékeztetnem téged, mennyire nehéz helyzetben vagyunk. A Dumában felfordulás uralkodik, a titkosrendőrség őrjöng, a forradalmárok pedig bombatámadásokkal fenyegetőznek – a cárinának fogalma sincs, kivel van dolga. Lehet akár egy báránybőrbe bújt farkas is. – Véleményed szerint az? – kérdeztem, miközben futkosott a hátamon a hideg. – Igen. Bár személyesen sosem találkoztam vele, de nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy az ember meglássa az igazságot. Én csak azt tudom, hogy amikor Feliksz meglátogatta Ellát, nagyon meghatónak találta, hogy Ella felneveli Pál nagyherceg gyermekeit, miután Szergejt nevezték ki gyámjuknak – folytatta Zinajda, miközben elnyomta a csikket. – Ám Szergej halála után a kis Mariát eljegyezte egy svéd herceg, testvére, Dimitrij pedig ide került, a palotába, hogy befejezhesse tanulmányait. Ella csak ezután adta el vagyonát, hogy zárdát alapítson. Igazán kivételes az effajta odaadás Isten iránt! Felikszet mindez annyira lenyűgözte, hogy elhatározta, ő is így tesz. Hálás vagyok Ellának, amiért felnyitotta a fiam szemét, hogy
mennyi szenvedés van a világban – mondta Zinajda meghatva, mire majdnem hangosan felnevettem. – Feliksz is kolostort akar építeni? – kérdeztem óvatosan. – Jelenleg igen – felelte a hercegnő szárazon. – De megmondtam neki, hogy egyetlen élő fiamként kötelessége fenntartani a vérvonalunkat. Előbb nősüljön meg, nemzzen unokákat, azután jótékonykodhat, amennyit csak akar, ami bevallom, jó ötlet, a céltalan élete után, amit eddig élt. – Ez rendkívül szimpatikus dolog – suttogtam, miközben eszembe jutott Misa, akinek a szeretője egy kisfiúnak adott életet, miközben külföldön voltam. Azóta a fiam csak azt szajkózza, hogy mikor veheti el Nataliát, miközben azon könyörgök neki, hogy várjon még egy kicsit. – Ha szeretnél személyesen beszélni Feliksszel, szívesen elküldöm hozzád, amint hazatért – ajánlotta Zinajda, néhány perc töprengés után. – Jelenleg Oxfordban tanul képzőművészetet. Ragaszkodtam hozzá, hogy máshoz is értsen a lóversenyen és a ruhákon kívül, ha feleségül kívánja kérni Irinát. Egyébként úgy tudom, ő sem találkozott soha Raszputyinnal. Bár a fiam elég magánakvaló, azt hiszem, erről azért hallottam volna. Nem olyan nagy ez a város. Természetesen, ha addig bármit megtudok, tájékoztatni foglak. – Köszönöm – mondtam, miközben megittam a maradék kávém. Kényelmetlenül éreztem magam, hiszen kitárulkoztam, viszont nem lettem gazdagabb egy új információval sem. – Azért azt hiszem, jobb, ha beszélek Feliksszel. Kszenyija úgyis kíváncsi lesz a véleményemre, ha a fiad valóban megkéri Irina kezét. – Így van, erre feltétlenül szükség van. Szeretnék megbizonyosodni afelől, hogy a frigy semmiképp sincs ellenedre. Feliksz tud határozott lenni, ha akar, és most jó útra lépett, ám előbb le kell számolnia a múltjával. Az illendőség kedvéért még egy órát maradtam Zinajdánál, miközben a közös ismerőseinkről beszélgettünk, ami egyáltalán nem nyújtott vigaszt, mert számomra úgy tűnt, mintha a versengések, csalások, hazugságok és szerelmi ügyletek kora, amelyekről egykor szívesen értekeztem, számomra réges-rég leáldozott volna. A
hozzánk közel álló társadalmi réteg továbbra is ész nélkül túlköltekezett, beleszédülve a luxus ringlispiljébe, amelyből senki sem tekintett ki a jövő felé. Zinajda bölcs volt, de tudtam, hogy az ismerőseink java része egyáltalán nem az. A hercegnővel ellentétben mások észre sem vették, hogy a farkas körülöttünk ólálkodik, így szabadon nyitva hagyták kapuikat.
Harmincötödik fejezet
– Miki elutasított! – zokogta Olga a gatcsinai dolgozószobámban. Miközben a lányomat hallgattam, igyekeztem kerülni Misa tekintetét. Azt kívántam, bárcsak egy hajón ülhetnék útban Dánia felé. Ketten összefogva csörtettek be hozzám, Olga hangos panaszáradatával kísérve. – Peter továbbra is nagyherceg maradhat, annak összes privilégiumával együtt, míg engem bolond házasságszédelgő cédának tartanak! – kesergett Olga. – Peter nem használhatja tovább a nagyhercegi címét. Miki tudja, hogy külön költöztél. – Mintha ez bármit is számítana! – kiabálta sírva a lányom. Már rengeteget vitatkoztunk emiatt – a legkisebb fiam távollétében is, akinek jelenléte csak olaj volt a tűzre. Általában ugyanazt a tanácsot hangoztattam, ami sajnos még az én füleimnek sem volt meggyőző. – Túl sok gonddal kell most szembenéznünk. Még alig nyitott meg a Duma, máris nézeteltérések tömkelege jellemzi. Sztolipin miniszterelnök folyton lemondással fenyegetőzik, a forradalmárok pedig minden percben csak a bukásunkat lesik – soroltam józanul. – Óriási szégyent jelentene Miki számára, hogy a saját húga válik. Ezért nem ad engedélyt. – A szégyen a saját palotájában van! – vágott vissza Olga. Jelenleg nem volt olyan állapotban, hogy megválogassa a szavait. Amint Kulikovszkij neve felmerült, nyomban elvesztette a fejét. – Mikinek először talán a bolond feleségét kellene cenzúráznia, aki hagyja, hogy egy kuruzsló mondja meg nekik, hogy kit nevezzenek ki a hivatalok élére! Hirtelen olyan erőtlennek éreztem magam, hogy szóhoz sem jutottam, csak belesüppedtem a székembe. – Az összes lap címoldalán ez állna, ha az Ohrana nem tartóztatna le minden újságírót, aki csak a nevét említi – meredt rám Olga meggyőzően. – Lehet, hogy hatásosabb lenne, ha megkérném Raszputyint, hogy nyújtson be kérelmet a válásom érdekében. – Ő nem kuruzsló – reagáltam fáradtan.
– Akkor mit tudom én, hogy micsoda, de a lényeg, hogy nagyobb befolyással bír, mint mi! Mondtam, hogy nem fogja megérteni! – fordult a lányom Misa felé. – Talán te jobban meg tudod győzni. Én visszamegyek Kszenyijához. Egy perccel többet se bírok itt ki! – kiabált Olga, majd bevágta maga mögött az ajtót. – Ez így nem mehet tovább – mondtam Misának, aki csak szomorúan pislogott rám. – Olga nem parádézhat a városban a szeretőjével az oldalán, miközben még férjes asszony. Milyen példát mutatunk így? – A példamutatásról inkább Mikit kellene kérdezned – dobta Misa a kalapját a székre. – Olga nem mehet hozzá a közrendű Kulikovszkijhoz, sőt el sem válhat, és én sem vehetem el Nataliát, holott már egy közös fiunk is született. Ugyanakkor Raszputyin szabadon garázdálkodhat a palotájukban… – Azt nem tudtam, hogy… – hebegtem megrökönyödve –, hogy Raszputyin politikai tanácsokkal is szolgál Alexandrának. – Ekkor már bántam, hogy nem vontam kérdőre azonnal Mikit a Zinajdánál tett látogatásom után. – Pedig ez a hír járja – replikázott Misa. – Bármit is tesz Miki a saját palotájában, az az ő dolga. Én csak azt kívánom, hogy akkor nekünk is engedje meg ugyanezt. De nem teszi. Olgát benne hagyta a pácban, Nataliának pedig úgy kell élnie, mint egy számkivetettnek, mert így nem fogadja be a társadalom. – Én figyelmeztettelek, hogy Nataliának nincs semmiféle rangja. – De azt is mondtad, hogy szólni fogsz az érdekemben! – folytatta Misa emelt hangon. Láttam rajta, hogy igyekezett kontrollálni magát, de már legalább úgy súrolta a határait, mint Olga. – Végül megtetted? – vont kérdőre idegesen. – Miért, mit mondhattam volna? Miki úgysem engedte volna meg, hogy félredobd az életed egy közrendű nő miatt. Tudtam, hogy az egész vitának semmi értelme, hiszen a fiam az ilyen esetekben, amikor valamiben nem tudott kompromisszumot kötni, ugyanúgy viselkedett, mint Szása. – Nem baj, én akkor is feleségül veszem! Még akkor is, ha külföldre kell költöznünk, vagy száműzetésbe kell vonulnunk.
– Misa, kérlek, várj még egy keveset. Térj vissza a Gatcsinai Lovasrendhez. Az ottani palotám jelenleg üresen áll. Natalia beköltözhet a kisbabával. Amint a társadalom meghallja, hogy elfogadtam őt, meglásd, az összes ajtó kitárul előtte, ha elérkezik az ideje. – A megfelelő idő sosem fog elérkezni – vágott közbe Misa. Többet nem kívánt győzködni; fogta a kalapját és elment. De ő legalább nem csapta rám az ajtót. Egy hónappal később Gatcsinába költöztette Natáliát. Azelőtt sosem láttam őt, így meglepett az első találkozás. Harmincegy évesen nem volt egy kifejezett szépség – legalábbis az én meglátásom szerint –, és pimasz kalandornőnek sem bizonyult. Félénk volt és sápadt, de Misával az egymás iránt érzett szerelmük tagadhatatlanul szembetűnt. Ahogy ketten egymásra néztek, körülöttük a világ megszűnt létezni, és én magam is hirtelen láthatatlanná váltam. Ahogy a karomban tartottam izmos kisfiukat, aki a néhai fiam emlékére a György nevet kapta, és láttam hetyke mosolyát és farkasétvágyát, azonnal éreztem, hogy egy igazi Romanovval van dolgom. Szégyelltem magam, ahogy összehasonlítottam Alexandra beteges kisfiával, aki miatt már egy ideje tarthatatlan állapot uralkodott. Ha Alekszej nem örökölte volna ezt a nyavalyás hesseni átkot, akkor se Raszputyin nem lenne, se családi viszály. Nyilván Olga válásáról nem tehet szegény, de sok gondot megspórolnánk, ha lenne egy egészséges cárevicsünk. Az új unokám hatalmas erőt adott nekem, mert közben a gyerekeimmel korántsem alakult felhőtlenül a viszonyom. Boldogságom azonban nem sokáig maradt teljes; a miniszterelnök váratlan látogatása miatt újabb intézkedésekre kényszerültem. A zömök, kopasz, tojásfejű, acélszürke szemű, gondosan nyírt szakállú Sztolipin arról számolt be, hogy a Dumában azt suttogják, a trón körül „sötét erők ólálkodnak”. – Végre elfogadták az új reformom, mely szerint a vidéki szovjetek nagy földterületeket adományozzanak a parasztságnak, az állami tanács azonban nem járul hozzá. Raszputyint okolják, hogy hátrányosan befolyásolja a tanács munkáját, őfelsége a cárnéval való
kapcsolatán keresztül – ecsetelte panaszosan, mire csak néma csendben bámultam magam elé. Amitől féltem, bekövetkezett. A misztikus embernek sötét ambíciói vannak, Alexandra pedig szabad utat adott neki. – Az érsekünk már rég kitagadta, amint értesült a bűneiről – folytatta Sztolipin. – Készítettem egy jelentést a cárnénak. Mindent beleírtam, ami csak tudomásomra jutott, de őfelsége úgy reagált, hogy meg kellene ismernem személyesen Grigorij atyát, mielőtt rágalmazni kezdem. Ezt meg is tettem. – És mi történt? – érdeklődtem, mert eszembe jutott, Miki milyen elutasító volt, amikor dr. Philippe ellen próbáltam szólni. Nem akartam, hogy Sztolipin kegyvesztetté váljon, mert bebizonyította, hogy jól képes felügyelni a Dumát, és erre jelenleg nagy szükségünk volt. – Ez a férfi valóban azt képzeli, hogy különleges erőkkel bír – magyarázta Sztolipin. – Engem is megpróbált megbabonázni azzal a furcsa szemével. Artikulálatlanul motyogott valamit, aztán hadonászni kezdett. Amikor közöltem vele, hogy a bűvésztrükkök nincsenek rám hatással, meg se próbálta exkuzálni magát. Rég éreztem már hasonlót, hogy valakit ennyire visszataszítónak lássak – vallotta be Sztolipin. – És veszélyesnek tartja? – kérdeztem a székembe süppedve. – Ő biztos nem forradalmár, felség – válaszolt a miniszterelnök nyugodt hangon, mert látta, hogy megrémültem. – Az biztos, hogy rendkívül odaadó a cár és a cárina iránt. Csak az a baj, hogy Raszputyin attól még egy paraszt, akinek túl nagy bizalmat szavaztak. Teljesen érinthetetlenné vált, mert egyszerűen megengedik neki. – Édes Istenem! – egyenesedtem ki ültömben. – Most mihez kezdjek? – Attól tartok, nem sokat tud tenni, felség. És vannak sajnos bizonyos levelek is. Egyszer Raszputyin a sárga földig leitta magát, így valakinek sikerült ellopnia tőle. Ez az illető eladta őket az egyik újságnak. Még nem tudjuk, melyik lapról van szó, de az Ohrana már a kezébe vette az ügyet. – És ki írta azokat a leveleket? – kérdeztem kétségbeesetten. Ő
– Őfelsége, a cárina és a nagyhercegnék. Hüledezésem láttán Sztolipin egy időre elgondolkozott, hogy tálalja a dolgokat emészthető formában. – Mint ahogy felséged is tudja, a levelekből fontos politikai információk szivároghatnak ki. A probléma az, hogy sok újságíró vált időközben titkos forradalmi szimpatizánssá, mégsem zárathatjuk be az összes szerkesztőséget a városban. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk végrehajtani őfelsége parancsát, és nem engedünk Raszputyinról semmilyen kritikát megjelenni, de nem feledhetjük, hogy a szabad sajtó a jelenlegi alkotmányunk részét képezi, melyet a cár maga fogalmazott meg manifesztumában. Az uszító vezéralakokat megfoszthatja jogaiktól, azonban a sajtót ilyen mértékben már nem cenzúrázhatja, hiszen akkor a Duma a fejére zúdítaná, hogy nem valósítja meg az ígért reformokat. – Akkor beszélek a fiammal. Ennyit azért meg tudok tenni – közöltem határozottan. – Felség! – biccentett a fejével hálásan Sztolipin, köszönetképpen. – Addig gondoskodjon róla, hogy a Duma ne hulljon darabjaira a földbirtokviták miatt. A parasztság birtoklevelei talán elhallgattatják az elégedetlenkedőket. – Jövő hónapban nevezem ki az állami tanács tagjait Kijevben. Addig a birtokleveleket el kell juttatni az illetékeseknek. Néhány új tanácstagot egyébként maga Raszputyin ajánlott, mivel a lekötelezettjei, így az ő kedve szerint fognak szavazni. – Vagy a cárina kedve szerint – vetettem közbe. – Raszputyinnak önmagában nincs hatalma. – Nagyra becsülöm felséged bölcsességét – bókolt Sztolipin. Hangsúlyából éreztem, hogy máshol nemigen tapasztal hasonlót. ø A következő hónapban Sztolipin Kijevbe utazott, hogy kijelölje az állami tanács tagjait. Ezt követően részt vett Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című előadásán a Kijevi Operában, Miki, Olga és Tatyjana társaságában. Unszolásomra Miki Kijevbe utazott, hogy támogatást nyújtson a végsőkig ostromolt miniszterelnökének. Csakhogy hiába biztosította több tucat rendőr az operaházat, miközben Sztolipin a tábornokkal beszélt a szünetben, egy
forradalmár meglőtte. A merénylőt nyomban letartóztatták. A megsebesült Sztolipinnek még volt annyi ereje, hogy a cári páholyból talpra ugró fiamat a kezével óvatosságra intse. Miki végül maga kísérte ki halálra rémült lányait a nagy felfordulásból. Sztolipin még aznap éjjel meghalt. Csupán néhány nappal az eset után az újságok leközölték Alexandra egyik Raszputyinnak írt levelét, majd a sokszorosítás után városszerte osztogatni kezdték. ø – Mondd, mire vársz még? – kérdeztem dühödten a Sándorpalotában egy levélmásolattal a kezemben, amit a lábtörlőmről vettem fel. – Ezek úgy röpködnek szanaszét a városban, mint a konfettik! Mindenki olvasta már. El kell zavarnod Raszputyint, mielőtt még végképp teljes szégyent hoz a feleségedre. Megvártam a délutáni tea idejét. Olga és Tatyjana még mindig holtsápadtan jártak-keltek a kijevi események után. Megcsodáltam Alekszej lovas rajzát, megnéztem a sínbe tett lábát. Vékonyka volt, de már nem volt rajta elszíneződés. Ezután mosolyogva bájcsevegtem a menyemmel, aki nem volt olyan ingerlékeny kedvében, mint máskor. Nyilván azt gondolta, Sztolipin halálával jól járt, mivel a néhai miniszterelnök kritizálta őfelsége misztikus tevékenységeit. Miki integritást sugallva kinevezte Sztolipin nagy tiszteletnek örvendő szövetségesét, Kokovcsovot új miniszterelnökének, aki a kabinetnek is már régóta tagja volt. Kokovcsov nem sokat teketóriázott; felajánlott Raszputyinnak egy jelentős összeget, csak hogy eltűnjön végre, ám a „bölcs varázsló” visszautasította. Amint Alexandra kitette a lábát, hogy sétálni vigye a lányait a szeptemberi napsütésben, nyomban nekiestem a fiamnak, aki kétségbeesetten bámult rám a cigarettafüstje mögül. – Sunny hallani sem akar erről – kezdte. – Az atya azt jósolta neki, hogy ha bárki is árt neki a családunkból, akkor a dinasztiánknak vége. Sunny pedig hisz neki. – És te? Te is hiszel egy züllött parasztnak, aki nyilvánossá tette a leveleit, és a pusztulásunkkal fenyegetőzik, csak hogy mentse az irháját? – kiabáltam magamból kikelve.
– Grigorij atya nem akarta, hogy a levelek… – dünnyögte Miki félszegen, de én közbevágtam. – Nem érdekel, mit akart! Csak az érdekel, hogy te mit akarsz vele kezdeni. Még mielőtt a fiam válaszolhatott volna, Alexandra megszólalt az ajtóból. – Drága anyácska, ha bármi észrevételed van az ügyeimmel kapcsolatban, azt kérlek, hogy velem közöld. – Túl hideg van a sétához – mondta, miközben belépett és leült a kerevetére. – Fent hagytam a lányokat Alekszejjel és a cselédekkel. – Alexandra a lábára terítette a takaróját, egy halk sóhaj kíséretében, mint akinek épp egy elkerülhetetlen támadásra kell felkészülnie. – Ez már rég nem csak a te ügyed – kezdtem. – Ez most már az egész országot érinti. – Szentpétervár nem az egész ország, bár annak sincs semmi köze hozzá, aki itt él. – Felolvassam neked, hogy lásd, mennyi mindenkit érint már a dolog? – kérdeztem a levelet a kezemben tartva. – Szeretett megmentőm és támogatóm! – kezdtem. – Mennyire nehéz minden nélküled! A lelkem csak akkor nyugszik meg, ha te tanítóként mellettem vagy. Legszívesebben kezet csókolnék neked, és fejem az áldott válladra hajtanám. Micsoda fényességet látnék akkor! Csak egy dologra vágyom: hogy a karjaidban alhassak örökre. Jelenlétedben bármi megtörténhet. Kérlek, jöjj minél hamarabb. Nagyon vágyom már rád; nélküled az életem egy merő gyötrelem. Könyörgöm szent áldásodért, és csókolom áldásos kezeid. Szeretlek, örökké. Láttam Alexandra arcán, hogy egyre feszültebbé válik. Miki keresztbe tett lábbal ücsörgött mellette. Cigarettája a hamujáig égett a kezében. Láttam rajta, hogy megbotránkozott, de akkor még nem tudtam, hogy a felesége szavain szörnyülködik, vagy engem tart arcátlannak, amiért hangosan felolvastam ezt a förmedvényt. – Örökre elaludnék a karjaidban? – ismételtem kíméletlenül. – Talán nevetségessé akarod tenni a családot az egész világ előtt, vagy csak a pusztulásunkat akartad okozni ezzel az erkölcstelen borzalommal?
Alexandra egy szót se szólt, így Miki kezdte el köszörülni a torkát. – Ez a magánéletünk tűrhetetlen megsértése. Kokovcsov megparancsolta, hogy senki se hozza összefüggésbe a nevünket a… – A te neved nem is említette senki. A levélen az M. aláírás szerepel. M, mint Mátyuska. Alexandra magánéletét sértették meg tűrhetetlen módon, méghozzá ezt nem más tette, mint ő maga. – Befejezted? Csak mert fáradt vagyok és lepihennék – szólt Alexandra fagyos nyugalommal. – Nem, még nem fejeztem be! – kiabáltam, mert a végtelenségig feldühített, hogy ennyire nem érdekli a saját megaláztatása. Ennek tetejében még Miki sem szólt egy árva szót sem a védelmemben. – Azt hiszed, csak úgy szemet hunyhatsz mindezek felett? – ugrottam talpra mérgemben. – Sztolipintől tudom, hogy más levelek is léteznek, méghozzá a lányaidtól. Bele se merek gondolni, hogy mi állhat bennük, tudván azt, hogy a te példádat követik. Egészen addig, amíg kikéred a tanácsát, és a fejed az áldott vállára hajtod, az egész családunk megreked ebben a zűrzavarban, amíg az embereknek elegük nem lesz, és ránk nem törik a kapukat! Raszputyint el kell űzni innen. Parancsolom! – Ó, igazán? Te parancsolod? – suttogta Alexandra feszülten. Innentől fogva már egyikőnk sem volt hajlandó udvariaskodni, amit eddig is csupán Miki és a gyerekek kedvéért tettünk meg. – Értékelem, hogy idehoztad ezt az visszataszító szörnyűséget, amely túllépi az illendőség minden határát, de a kérésed teljesíthetetlen. – Mi teljesíthetetlen ebben?! – lengettem a papírt az orruk előtt. – Hát nem látod, mi folyik itt? Raszputyint az érsek is kitagadta! – pördültem Miki felé. – Használd ezt kifogásnak, és zavard el innen! Miki cigarettája már rég nem égett a kezében, így felállt, és elővett a szekrényből egy újabb csomaggal. Miközben kinyitotta, Alexandra mézédes, bicskanyitogató hangon megszólalt. – Kérlek, mondd meg drága anyácskánknak, hogy nincs mitől aggódnia. A leveleket már megtalálták és átadták nekünk. Mondd meg neki, Miki. – Ez igaz. Az összes levél a birtokunkban van – suttogta a fiam anélkül, hogy rám nézett volna. É
– És készült belőlük másolat, mielőtt megtalálták őket? – tettem fel a kérdést, miközben azon törtem a fejem, hogy mutathatnak közönyt egy ilyen horderejű dolog kapcsán. Már Alexandra levele is önmagában elég lenne. Ha nem ismerném eléggé, és nem tudnám, mennyire merev gondolkodású, azt hinném, hogy fülig beleszeretett ebbe a szutykos földönfutóba. – Természetesen ezt nem tudjátok – folytattam, miután Miki hallgatott. – Ezek után, gondolom, Miki megbízza az Ohranát, hogy kerítse elő a leveleket, így nem merik majd publikálni, sem sokszorosítani, hiába van már réges-rég a birtokukban. Hálát adhatunk a Magasságos Istennek, hogy az újságok még tartanak valakitől, aki szerintem nem te vagy, fiam. A sértés hallatán Miki hirtelen felkapta a fejét. Megkönnyebbültem, amikor feszülten Alexandra felé fordult. – Lehet, hogy mégis itt az ideje, hogy elküldjük az atyát. Alexandra először elsápadt, majd piros foltok jelentek meg az arcán a dühtől. – És mihez kezdünk utána? – kérdezte hisztérikusan. – Hogy fogjuk megóvni a fiunkat? Mikor gondolt rám bárki is valaha Oroszországban? Mikor? Hadd mondjon bárki, amit akar – nézett rám a menyem, miközben majd’ megölt a szemével. – Grigorij atya nélkül minden reményünk szertefoszlik. Csak ő képes meggyógyítani a fiamat. Miközben alaposabban szemügyre vettem az arcát, rájöttem, hogy Alexandra számára Raszputyin az első. Minden más, a Duma, a nép, az ország, sőt még a saját családja is csak utána következik. Szerelmes volt belé; ezt akkor kristálytisztán éreztem. Szerelmes volt az illúzióba, amivel Raszputyin hitegette, és szerelmes volt a megfoghatatlan, misztikus ígéretbe is, hogy a fia életben marad. A csalfa remény kedvéért Alexandra képes volt küzdeni egy iszákos szélhámosért, akinek hanyagsága miatt a cárina nevét sárba tiporta a nép. Alexandrát annyira elvakította a félelem és az aggodalom a fiáért, hogy elveszítette a józan eszét. – Egy kis időre elküldjük – szólt végül Miki, megtörve a kínos csendet. – Megmondjuk neki, hogy látogasson haza a családjához, Szibériába. Csak egy kis időre, Sunny – tette hozzá emelt hangon, mielőtt még Alexandra tiltakozott volna. – Alekszejnek azóta
úgysem volt balesete. Ezután is nagyon fogunk vigyázni rá, ahogy eddig is tettük. El kell utaznunk Moszkvába, aztán Livádiába, majd Spalába a vadászszezon idejére. Néhány hónap nem fog ártani. Most már nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ami itt folyik. – Miért, mi folyik itt? – vonta szorosabbra Alexandra a sálját a nyaka körül, mint aki begubózni készül. – Az atya sosem kér tőlünk semmit. Csak arra vágyik, hogy szolgálhasson és Isten igéjét hirdesse, hogy enyhítsen a szenvedéseinken, Krisztus nevében. Akinek egy csepp esze van, az nem hiszi el róla az ocsmány rágalmakat. – Most már mindenki elhiszi, akár ésszel, akár anélkül – szóltam közbe ismét. – És ha ezt tovább folytatod, csak még inkább el fogják hinni. Miki felvetése nem tett különösebben boldoggá. Teljes száműzetésbe kellett volna küldeni Raszputyint, bár most legalább a fiam hangot adott a véleményének. Még ha passzív kívülállóként is viselkedett, legalább fenntartotta annak látszatát, mintha mellettem állna. Nyilván nem gondolt többet annál, mint hogy egy aggódó anya vakon hisz egy misztikusban, aki állítólag meggyógyítja a fiát, mégis a levél hallatán nem csupán az uralkodói büszkesége sérült. A férfiúi büszkeségén is csorba esett, hiszen egy feleség csakis a férjének szánhat ilyen szenvedélyes vallomást. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb – mondta Miki mosolyogva. – Ha így gondolod – fordult el Alexandra sértődötten. Miki kikísért a dolgozószobájába. Ez alatt az egy óra alatt számomra úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna, pedig még csak negyvenhárom volt. – Itt maradsz éjszakára? – kérdezte. – A lakosztályod mindig készen vár. – Nem. Vár a vonatom az állomáson. Vissza kell mennem Gatcsinába. Egyébként is, Alexandrának most időre van szüksége, méghozzá nélkülem. – Mama! – szólt utánam Miki, miután már az ajtóban álltam. – Tudom, hogy ez milyen nehéz volt neked. És igazad volt. El fogom küldeni az atyát. Eljössz velünk Livádiába? A gyerekek már nagyon várják. Szeretném, ha velünk tartanál.
– Persze – bólintottam, bár nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e. Jelen pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy egy teljes hónapig éljek Alexandrával összezárva, de pillanatnyilag nem volt kedvem ezen tépelődni. ø De erre végül nem is került sor. Mialatt a livádiai utazásra készülődtünk, üzenetet kaptam, hogy csupán hat év uralkodás után a bátyám, Freddie meghalt agyvérzésben. A Roskilde-katedrálisban tartott temetésre Olga lányom is elkísért, aki az idegösszeomlás szélén egyensúlyozott a tisztázatlan életkörülményei miatt. Velünk volt még Misa, Natalia és a kis György is, valamint természetesen Alix is tiszteletét tette Angliából. A temetés után nem sokkal Freddie idősebb fiát X. Keresztély néven királlyá koronázták. Ezt követően Misa és Natalia továbbutaztak Nizzába, hogy pihenjenek egy kicsit, Olga, Alix és én pedig Hvidøréba mentünk. Freddie iránti gyászunkat súlyosbította, hogy értesítést kaptunk, hogy Görögországban Willie bátyám uralkodása alatt felkelés tört ki, és Törökországgal is megromlott a diplomáciai viszony. Willie feleségével és hét gyermekével Olaszországba volt kénytelen menekülni, ahonnan a rájuk kiszabott szigorú feltételek miatt beláthatatlan ideig nem térhettek vissza. Olga céltalanul rótta a tengerparti utakat – mint ahogy Szása tette, miután diagnosztizálták György betegségét –, mi pedig betelepedtünk Alixszel a szalonomba. – Olyan, mintha az egész világ összefogott volna ellenünk – panaszkodtam a sorscsapásoktól sújtva. Alix csak szomorúan bólogatott. Alig hallotta, amit mondtam, mert képtelen voltam túlüvölteni harminc cselédet, akik a házban sertepertéltek körülöttünk. Mindezek tetejében néhány nappal később telegramot kaptam, amelyben a fiam Spalába hívatott. Az unokám, Alekszej haldoklott.
A
Harminchatodik fejezet
lengyelországi Spalában található Bialowieza Királyi Vadászházban már több ízben is jártam Szásával. Az elejtett vadakat minden este egymás mellé helyezték a földre, hogy a vendégek megcsodálhassák. A férfiak büszkén mutogatták zsákmányaikat, míg a hölgyek az orruk elé illatosított zsebkendőt tartva próbáltak megbirkózni a szagokkal. A fából és kőből épült villába egyheti utazást követően érkeztem csak meg. Minden porcikám sajgott a járatlan utakon való zötykölődéstől. Miután kiszálltam, Olga támogatott be az épületbe. Az egész hely úgy bűzlött, mintha kriptában járnék. Az előcsarnokban agancsfüzérből alkotott dekoráció fogadott, állatfejekkel és más kitömött trófeákkal. Az aperitifeket kortyolgató, boldog vendégek épp a reggeli vadászatot tárgyalták ki, mintha a világon semmi más dolguk nem lenne. Amint beléptem a fátyolos kalapomban, nyomban körülálltak, hogy üdvözöljenek, és sorra fejezték ki részvétüket a bátyám halála miatt. Alig győztem elhárítani aggódó kérdéseiket, mert már hiányolták a fiamat, a cárukat. Amikor már épp azon járt az eszem, hogy én is legurítok egy konyakot, majd fogok egy vadászpuskát, megpillantottam Anna Demidovát, Alexandra legújabb udvarhölgyét, amint lefelé siet a főlépcsőn. – A szobája készen áll, felség – szólt sipítozva. – A cári felségek már várják, jöjjön, jöjjön! – intett Olga felé is, aki csak a csomagok között állva bámult rám. – A poggyászt nyugodtan hagyják itt. Az inas majd felhozza – mondta fontoskodva. Persze, hogy felhozza, talán arra gondolt ez a nőszemély, hogy mi fogunk cipekedni? Demidova éppen olyan volt, mint Alexandra másik Annája, aki megismertette Raszputyinnal. Finoman szólva nem volt épp a megtestesült intelligencia. Szőke, nagy termetével egy gazdag kereskedő lányának néztem volna, de mint kiderült, az is volt. Lehetetlent nem ismerő lojalitásával párosuló jelentéktelensége juttatta a cári udvarba. Alexandra szerette a végletekig szolgalelkű és nagyon buta alkalmazottakat, így Demidova maximálisan megfelelt a követelményeknek.
Mire a lépcsőfordulóhoz értünk, a vendégek beszélgetése hirtelen elhalkult. – Mit jelentsen ez? A fiam táviratot küldött, hogy az unokám… – csattantam fel, amint megláttam Mikit a nyitott ajtóban. Olga sietve megszorította a karom, Miki pedig a szája elé tette az ujját, nehogy elszóljam magam. – Maradj itt – szólt Olga. Ekkor már észrevettem, hogy mérgemben majdnem kikotyogtam a családi titkunkat. Ahogy végignéztem a jókedvű, baráti hangulatban csevegő vendégseregen, az az érzésem támadt, hogy csupán egy hazug ürüggyel csábítottak ide. – Tudom – súgta Olga a fülembe. – Alicky mondta, hogy Alekszej beteg. Kszenyija is tud róla – folytatta, miközben rá se bírtam nézni. Most kérlek, menj! – tette a lányom a vállamra a kezét. Úgy éreztem, elindult a lábam alatt a talaj. Ahogy közelebb értem, láttam Miki szomorú tekintetét. Sötét, karikás szemeivel csupán önmaga árnyéka volt. – Halkan – szólt előre. – Alekszej mindjárt elalszik. Kapott ópiumot, de nagyon hamar szűnik a hatása. Nagy fájdalmai vannak – tette hozzá, miközben félreállt, hogy beléphessek a szobába. Derevenko a sarokban ácsorgott, Alexandra pedig egy kisszéken ült a fia ágya mellett. Spalában nem fogadott olyan luxus, mint amihez hozzászoktunk. Az elektromos áramot csak nemrég vezették be. A halvány lámpafényben azért kivehető volt a szoba egyszerű berendezése, amely legalább fenntartotta annak látszatát, hogy egyszerű emberekként is tudunk élni. Ahogy közelebb léptem, a menyem rám se nézett, de nem is vártam el. Tudtam, hogy ő is bizonyára úgy fest, mint egy kísértet, hiszen úgy látszott, mintha a kisfia már nem is élne. Iszonyú sovány volt és sápadt. Bőre alatt átlátszottak vékony, kék vénái, melyek a szerencsétlenségét okozták. Bal lábát, amelyen korábban a vérömleny keletkezett, párnákkal polcolták fel. Kis hálóinge combközépig takarta vézna testét. Furcsa pózban fektették, de a lágyékát borító, ökölnyi duzzanat miatt nem volt más választásuk. Nyugtalanul aludt szegény. Félig öntudatlanul nyöszörgött, miközben egész teste izzadt. Alexandra nedves kendővel törölgette
az arcát a hokedlije melletti lavórból. Amint elvette onnan, hogy kiöblítse, láttam, hogy a kendő véres. – Nem fog meghalni – suttogta a menyem. – Nem halhat meg – ismételgette halkan. Gyorsan elkaptam a tekintetem, mert a sírás fojtogatott. Közben tisztán hallottam, ahogy a vendégek a kürtjeiket fújják a vadászat kezdete előtt. A livádiai vakáció után a lányok visszatértek Carszkoje Szelóba. A cselédek vigyáztak rájuk, mivel a vadászat nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaik közé. Ezenkívül minden más a normális kerékvágásban ment tovább. A vidám vadásztársaságból senkinek fogalma sem volt, hogy mi történik egy emelettel feljebb, a fejük felett. – Hogy történt? – kérdeztem Mikit, miközben a folyosó másik oldalán lévő szobámba kísért. – A livádiai csónakázás során beütötte a lábát az egyik evezőlapátba. – A fiam teljesen érzelemmentesen beszélt. Egyszerűen nem volt már ereje ahhoz, hogy bármit is érezzen. – Miután Botkin megvizsgálta, azt mondta, két hétig ágyban kell maradnia. A zúzódás azonban hamar elhalványult, Alekszej pedig már nem bírta az ágynyugalmat. Folyton azért könyörgött, hogy hadd menjen ki, mert úgyis vakációzunk. Megállás nélkül mondogatta, hogy már nem fáj. Az én hibám – folytatta Miki, miután a zsebéből kihalászta a cigarettáját. – Ragaszkodtam hozzá, hogy tartsuk magunkat az útitervünkhöz. Alekszej annyira izgatott volt, hogy ide utazunk, nem gondoltam volna, hogy… – kezdte, de a hangja elcsuklott, és sírva fakadt. – Botkin szerint fennáll a veszélye annak, hogy hashártyagyulladást kap. Azt javasolta, adjak ki közleményt, hogy az emberek felkészülhessenek a legrosszabbra. Úgy véli, Alekszej nem fogja túlélni a balesetet. – És nem lehet megoperálni? – fakadtam ki tehetetlenségemben, de nyomban rájöttem, hogy ostobaság, hiszen akkor még több vért veszítene, és a műtétbe halna bele. – Semmit sem tehetünk – felelte Miki. – Az imákon kívül semmit. – Akkor majd imádkozom. Később – hajítottam a kalapom az ágyra, miközben Olga segített Demidovának kipakolni a ruháinkat. Mindketten úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna a beszélgetésből. – Előbb felváltom Alexandrát. Nem ülhet ott étlen-
szomjan, egész álló nap. Mióta is van Alekszej mellett? – Huszonegy napja – felelte Miki csendesen. – Uramisten a mennyekben! Muszáj pihennie! Egyen valamit, és öltözzön át. Egyébként is, vendégeitek vannak. Mit fognak majd mondani? – Minden este megnéztem az elejtett vadakat, és együtt is vacsoráztam velük. Tegnap még vadászni is kimentem, de mára elfoglaltságaimra hivatkozva kimentettem magam. A vendégek nem tudnak semmiről. Sunny egyszer se ment le, de nem is érdeklődött utána senki. Nem is fog – jegyeztem meg magamban. Az emberek tudják, hogy Alexandra amikor csak lehet, kerüli a társaságot. Addig nem fog megjelenni, amíg a vendégek el nem mennek az utolsó szálig, de még ez sem fog senkinek se feltűnni. – Leülök a helyére. Legalább egy órára helyettesítem. – Ő csak vár – motyogta halkan Miki, miközben már indultam ki a szobából. – Mire? A papra? – kérdeztem. Tudtam, hogy Alexandra nyilván jelen szeretne lenni, amikor a fia végleg elalszik, de az utolsó kenetet úgyis fel kell adni. – Egy üzenetre Szibériából. Úgy gondolja, a barátunk üzenni fog. – Hogyan? Postagalambbal?! Mérföldekre vagyunk a legközelebbi telegráfállomástól. – Azt mondja, az atya érezni fogja, hogy baj van. Sztolipinről is tudott. Egyik éjjel álmot látott, ahogy a miniszterelnökünk Kijevben az Operaház felé tart. Arra ébredt, hogy agyonlőtték – sóhajtott Miki. Erre nem tudtam mit felelni. Végigsétáltam a folyosón, egyenesen Alekszej szobájába, majd a menyem vállára tettem a kezem. – Engedd meg, hogy segítsek. Majd én vigyázok rá. Ígérem, amint felébred, azonnal szólok. Alexandra, a legnagyobb meglepetésemre, nem tiltakozott. Támolyogva felállt, majd vöröslő, lila karikás szemekkel rám nézett. – Nem fog meghalni. Tudom, hogy nem. Alekszej sikoltozva ébredt. A láza annyira felszökött, hogy félrebeszélt. Azt nyöszörögte, temessük az ég alá. A hangos kiáltozások közepette többé már nem rejtegethettük a titkot a vendégsereg előtt. Miki hazaküldte a vendégeket, akik a leölt
vadakat a hintójuk tetejére kötve vitték magukkal, azzal a hírrel együtt, hogy a cárevics hangosan jajveszékel Spalában. Miki előkészítette a közlönyt, miután Alekszej elcsendesedett. Alexandra hangosan zokogva tapasztotta a fülét fia apró mellkasához. – Még lélegzik! Érzem! Küldjetek a barátunkért. Ő majd eljön és megmenti. Miközben Miki átölelte, Alexandra ököllel ütni kezdte a fiam mellkasát. – Küldess érte, azonnal! Könyörgök! – zokogta hangosan. Közben Botkin újabb ópiumoldatot készített Alekszejnek, ám a menyem odaröppent hozzá, kikapta a kezéből az üvegcsét, és a tartalmát azzal a lendülettel a falra öntötte. – Ne merészeljen hozzáérni a fiamhoz! – kiabálta, szinte öntudatlanul, mire Olga sírva kirohant a szobából. Alekszej még valóban lélegzett, de a végtagjai jéghidegek voltak. Mialatt Miki átkarolva bekísérte halkan jajgató feleségét a hálószobájukba, leültem az unokám ágya mellé, és Derevenko néma jelenlétében, Alekszej fölé hajolva imádkozni kezdtem. Nem kértem csodát. És nem is esedeztem Istennek, hogy mindenáron mentse meg. Csupán annyit kértem, hogy ha magához szólítja, tegye minél kíméletesebben, hogy az unokám végre megszabaduljon a sok fájdalomtól, amit eddig elviselni volt kénytelen. Reméltem, hogy nem kell haláltusát vívnia, hiszen még olyan apró és ártatlan volt. Csak azt kívántam, végre megszűnjön minden szenvedése, szálljanak alá az angyalok, és vigyék magukkal a szárnyaikon. Azonban egy órával később, miközben Alekszej verejtékes homlokát törölgettem, hatalmas sikolyt hallottam az átjáró felől. Ijedtemben felugrottam. A kezemből kiesett kendő teljesen eláztatta a ruhámat. Derevenko nyomban a kezét nyújtotta érte. – Felség, ha mennie kell, természetesen gondját viselem a cárevicsnek – ajánlotta fel, mire gondolkodóba estem, hogy ott merjem-e hagyni az unokám. Ám ekkor lélekszakadva megjelent Olga az ajtóban. – Megérkezett! Telegramot kaptunk Varsóból! Gyere gyorsan! Olga leült a helyemre, miközben Mikiék szobájába siettem. A lenti fogadóterem most olyan csendes volt, hogy a falakon át hallani lehetett az erdőből a szél zúgását. A fiamék szobájában az ikonokat
gyertyák pislákoló fénye világította meg. Demidova az ajtóban térdepelt, fejét összekulcsolt kezére hajtotta. Megkerültem a küszöbön, hogy valahogy beférjek az ajtón. Odabent Alexandrát és Mikit is térdre rogyva találtam. Alexandra sietve keresztet vetett, majd szó nélkül visszarohant Alekszejhez. Értetlenül bámultam Mikire, mire ő végre felvilágosított. – Grigorij atya üzent nekünk. A betegség nem olyan súlyos, mint aminek látszik. Nem kell ennyire aggódnunk a fiunk miatt – mondta halkan. Alexandra bereteszelte az ajtót. Innentől fogva csakis ő, Miki, Derevenko és Botkin őrizhették Alekszejt. Demidova egy cselédlánnyal együtt ebédet főzött, miközben Olgával leültünk a hosszú faasztalhoz, és enni kezdtünk. Csodálkoztam, hogy a vendégek nélkül még a kanál zaja is zavaró volt, ahogy hozzáérintettük a levesestányérhoz. – Miért nem említetted soha, hogy te is tudsz Alekszejről? – kérdeztem minden előzmény nélkül. – Mert sosem hoztad szóba. – Miki megesketett, hogy tartsam titokban. Te viszont Alexandrától tudtad meg. Hogy lehetséges ez? – Alicky tudta, hogy Sztolipin jelentést készített Grigorij atyáról. Ezek után magához hívatott, hogy elmondja, az atya valóban Isten hírnöke. Segít Alekszejnek, és Alickynek is vigaszt nyújt. – Pontosan tudom, mit nyújt neki, mint ahogy egész Szentpétervár is ezen csámcsog. Egy nyomorult telegram miatt képes kizárni minket a szobából. Az unokám anélkül fog meghalni, hogy elbúcsúzhatnék tőle. – Nem fog meghalni – győzködött Olga. – Grigorij atya szerint felépül. Alicky hisz neki, és ezzel erőt ad Alekszejnek is. A hitnek óriási ereje van, Mama. Te viszont már elvesztetted a tiédet. – Nem vesztettem el a hitem! – kiabáltam rá. Látván, hogy Demidova a szekrénynél állva, hússzeletelés közben hallgatózik, hátratoltam a székem és felálltam. – Hallatlan, hogy a saját lányom próbál kioktatni! Kimegyek sétálni. Szükségem van egy kis friss levegőre.
– Hamarosan sötétedik. Ne menj ki egyedül – szólt Olga aggódva. – Miért ne? Száz kilométeres körzetben már úgyis minden vadat megöltek – vágtam vissza, majd fogtam a kabátom, és kivonultam. A körbekerített karámot már szinte teljesen elnyelte a ködös alkonyat. A magaslesek mellett fenyvesek és magas fák susogtak, az aljnövényzet halk neszét pedig elnyelte a patak csobogása. Az erdő mélyén állítólag farkasok ólálkodnak, bár én még egyet se láttam Spalában, és arról se hallottam, hogy bárkit megtámadtak volna. A kabátom szélét a fejemre húzva végigsétáltam az úton, hogy gyönyörködhessek az apró gyémántokként ragyogó csillagokban. Néhány mély lélegzetvétel után nyugalom és béke járta át a lelkem, amelyet mindig is éreztem a vadászlakban, még ha nem éppen erőszakmentes célból épült is. Szása feleségeként azért mindig élveztem a vadászatokat, igaz, szomorúsággal töltött el, valahányszor láttam, ahogy egy szarvas vagy egy őzbak elterül a tisztáson, majd remegve kileheli lelkét. Szása persze mindig megfeddett az érzékenységem miatt, mondván, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik. A kutyáit bezzeg imádta, így mindig elmagyaráztam neki, ha megszidja őket, a fülüket hátracsapva esdekelnek a bocsánatáért, így nyilvánvaló, hogy ők is ismerik a fájdalom, félelem és a szeretet érzését. Véleményem szerint ez a vadállatok esetében sincs máshogy. Jelen pillanatban azt kívántam, bárcsak inkább nekem ne lennének érzéseim. Bele kellett törődnöm, hogy elveszítjük Alekszejt. Nincs élő ember a földön, Raszputyinnal az élen, aki képes lenne ilyen nagy távolságból meggyógyítani egy haldokló gyermeket. Gondolom, a telegramot is csak vigasztalásul küldte. Hirtelen lépteket hallottam magam mögött. Ijedtemben összerezzentem, hátra se mertem nézni. – Mama, nem kellene egyedül idekint lenned – hallottam Miki hangját. A kabátom megigazítva hátrapillantottam a vállam felett. – Vége? – kérdeztem halkan, miközben Mikinek csak a körvonalait láttam a sötétben. – Még mindig nagyon gyenge – szólt a gyufa lángja felett, amit a cigarettájához gyújtott meg. Aggódni kezdtem, hogy túl sokat dohányzik. – A láza már lement. Alekszej most pihen. Botkin csak
tanácstalanul toporog, mert Sunny megtiltotta, hogy bármiféle gyógyszert adjon neki. Tudtam, hogy olykor az emberek haláluk előtt új erőre kapnak. Szásával is így történt Livádiában, amikor hirtelen megparancsolta, hogy tárjanak ki minden ablakot. Mégse gondolta senki, hogy életben marad; akkor a szobában mindnyájan tudtuk, hogy elveszítjük őt. – Tényleg nem lázas már? – kérdeztem vissza. – És a gyulladás is csökkent – folytatta Miki a horizontra bámulva. – Még nem lehetünk teljesen biztosak benne, de egyre több jelet kapunk arra, hogy csoda történt. – A telegramtól? – bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés. – Továbbra sem hiszel benne, igaz? – kérdezte anélkül, hogy láttam volna az arcát. – Olgától is megkaptam ugyanezt a szemrehányást, mégsem látom okát, hogy higgyek benne. Miki cigarettájának parazsa vakítóan égett az éjszakában. – Sunny hite mindnyájunk számára elég – mondta, majd sarkon fordult, és elindult a ház felé. – Ne maradj túl soká – szólt búcsúzóul. – Amint látod, nem működnek rendesen a lámpák. Hol világítanak, hol nem; nem akarom, hogy eltévedj. Miután Miki visszament a házba, újra körülvett a csend és az éjszakai erdő misztériuma. Sunny hite mindnyájunk számára elég – csengtek a fülemben a fiam szavai. Egy biztos, ha Alekszej életben marad, többé nem fogom megkérdőjelezni a menyem hitének erejét. A kérdés már csak az, hogy az én hitem visszatér-e valaha.
Harminchetedik fejezet
A spalai események után minden megváltozott. – Kik vagyunk
mi, hogy megkérdőjelezzük őt? – szajkózta Olga lányom. Elvégre a saját szemünkkel láttuk a csodát: Alekszej láza lement, arcszíne visszatért, és ha suttogva is, de már enni és inni kért. Hogy hogy élte túl, senki se értette. Kivéve Alexandrát. Miután Alekszejt Carszkoje Szelóba vitték, hogy tovább gyógyulhasson, Alexandra még buzgóbb hittel rajongott Grigorij atyáért, aki isteni erejével megmentette a fiát. Amikor meghallottam, hogy Raszputyin újra bejáratos a palotába, tudtam, hogy ez alkalommal már nem tiltakozhatok. Megtettem mindent, amit tudtam. Miki egy ideig hallgatott is rám, hiszen elküldte Raszputyint. Ám innentől fogva soha többé nem fog nemet mondani a feleségének. Egy hónappal karácsony előtt Miki ellátogatott hozzám Gatcsinába. – Misa levelet küldött – szólt röviden. – Franciaországban feleségül vette Nataliát. Arra kér, hogy hivatalosan is ismerjem el feleségeként, hogy használhassa a nagyhercegnői címet. Tudtál róla? – kérdezte. – Természetesen nem – feleltem döbbenten. Azok után, ami történt, ez volt a legutolsó dolog, amire számítottam. Misának fogalma sem volt Alekszej betegségéről, így beváltotta ígéretét, amivel oly sokszor fenyegetőzött. – Hogy teheti ezt velünk? – háborgott Miki. – Sosem fogom elfogadni azt a nőt, mint ahogy más sem a családunkban. Ha Misa nem vet véget nyomban ennek az őrültségnek, és nem érvényteleníti a házasságát, akkor megfosztom a rangjától és a jövedelmétől. Többé be sem teheti a lábát Oroszországba. – De ő a testvéred – próbáltam csillapítani Miki haragját, de hajthatatlan volt. – Ha továbbra is a testvérem akar maradni, akkor engedelmeskedjen a parancsomnak! Az ünnepek ellenére megszerveztem, hogy találkozhassak Misával Angliában. Erősítésképpen Alixet is magammal vittem. Misa nem érezte, hogy bármit is rosszul csinált volna. – Sosem érkezett volna el a megfelelő idő – mondogatta az első
találkozásunkkor. – Nem válok el. Feleségül vettem a nőt, akit szeretek. Nem tudtam, hogy Alekszej beteg volt, de most már jól van, ugye? – érdeklődött. Volt egy halvány gyanúm, hogy Misa többet tudott Alekszejről, mint azt bevallotta volna, de nem kérdőjeleztem meg az állításait, mert a házasságát illetően úgyse gondolta volna meg magát. Miki végül nem engedélyezte, hogy Misa visszatérjen Oroszországba, ami nagyon elkeserített. A két fiam, akik még megmaradtak nekem, teljesen eltávolodtak egymástól, a lányaim pedig boldogtalanok voltak. Még az ünnepek előtt Hvidøre-ba utaztunk Alixszel. Bánatomban a hatvanötödik születésnapomat se tartottam meg. ø A Téli Palota Miklós-termében épp Miki mellett ültem, miközben a tizenhét éves unokám, Olga gyönyörű ruhájában és gyémánt kokosnyikjában megnyitotta a dinasztiánk fennállásának háromszázadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepséget. – Milyen szép! – áradoztam a fiamnak, amire büszke mosollyal válaszolt. A szeme és a szája körül mély ráncok húzódtak; megdöbbentett, hogy mennyit öregedett. Láthatóan megviselte a Misával való viszonya és a tizenkilenc év kormányzás, amit maga mögött tudhatott. A haja szinte teljesen ősz volt, lefogyott, és a bőre is szürkés árnyalatot öltött a láncdohányzástól. A kérésemre ez alkalomból a zöld-arany egyenruháját vette fel, és azt is megtette, hogy Alexandra helyett a lányát hozta magával a gálára. – Olga rád emlékeztet, Mama – jegyezte meg Miki, miközben az unokám épp felkacagott egy fiatal herceg társaságában, aki izgalmában, amiért a cár legnagyobb lányával táncolhat, elfelejtette levenni a kalapját, így az előbb az arcába hullt, aztán a cipőjére, majd leesett a földre. – Valóban? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve, mert már felidézni se tudtam, mikor voltam ilyen fiatal. Olga közben lábujjhegyen félrerúgta az útból a kalapot, majd a herceg karjaiban vidáman ropta tovább a mazurkát. – A te természeted örökölte – folytatta, miközben a trónján ülve megfogta a kezem. – Köszönöm, hogy ragaszkodtál hozzá, hogy É
velünk jöjjön. És azért is hálás vagyok, hogy beszéltél Misa fejével. Tudom, hogy nem lehetett könnyű neked, azok után, hogy szegény Willie bácsi… Miki megszorította a kezem, nekem pedig újra a könnyeimmel kellett küzdenem, ami az utóbbi napokban gyakran megesett. Willie bátyámat, aki I. Györgyként uralkodott Görögországban, hatvanhetedik életévében agyonlőtte egy török merénylő. A görög helyzet miatt a temetésre sem tudtam elutazni, így csak hosszú levelekben fejeztem ki részvétemet a feleségének és a gyermekeinek. – Maradj nálunk a nyárra Carszkoje Szelóban – invitált Miki. – A gyerekek már nagyon hiányolnak. Sunny felvetette, hogy Livádiába is elutazhatunk, ha van kedved. – Persze, természetesen – motyogtam magam elé. Az utóbbi hónapok megpróbáltatásai után nem utasíthattam vissza a menyem meghívását és a fiam szeretetteli közeledését. Az utóbbi időben úgy kerültem a Sándor-palotát, mint a menyem a társasági összejöveteleket. Raszputyin, ha láthatatlanul is, de leküzdhetetlen akadályt állított közénk. Tudtam, hogy Alexandra sosem fogja megbocsátani, amiért rávettem Mikit, hogy küldje haza a varázslójukat Szibériába, aki így nem volt a közelükben, miközben Alekszej élete volt a tét. De mivel a kisunokám felépült, úgy látszik, szemet hunytak efelett. Miután a mazurka véget ért, és a herceg meghajolt Olga előtt a tapsviharban, az unokám kipirulva visszaszaladt hozzánk. Miki eredeti hajszínével megegyező, gesztenyebarna hajából félig kicsúszott a hajháló. – Papa! – szólt izgatottan. – Táncolsz velem a következő dalra? – Ennyi fiatal úriembert fosszak meg a társaságodtól? – nevetett Miki, miközben végigmérte az Olga háta mögött felsorakozó kérőket. – Drágám, csak egyszer vagy fiatal – szóltam közbe. – Apád szerint rám hasonlítasz, én pedig nem utasítanék vissza ennyi imádót! – mondtam nevetve. Olga döbbenten hátrapillantott, majd felpattant a pulpitusra és arcon csókolt, fiatalsága meleg illatával, amely keveredett a kölnimmel, amit a fiolámból csent.
– Szeretlek, Amama, és köszönöm, hogy elhoztál! Majd széles mosollyal az orcáján visszament táncolni a soron következő legénnyel. – Tényleg olyan, mint én – jegyeztem meg Mikinek, és régóta először, végre őszintén tudtam mosolyogni. ø Nyáron a Sándor-palota idillikusnak bizonyult, mert hűvösebb volt, mint a belvárosi épületek, ahonnan az év legmelegebb szakában mindig a tengerpartra menekült az arisztokrácia. Végül nem utaztunk Livádiába. Alexandrának kiújult a lumbágója, így ismét kerekesszékbe kényszerült. Egyébként láthatóan jobban szerette a mozgáskorlátozott állapotát, még akkor is, ha ugyanolyan szigorú szemmel nézett a körülötte szaladgáló gyerekeire, akik gyakorta letolták a mesterséges tóhoz hattyúkat etetni, vagy felolvastak neki a végeláthatatlan hímzései közben. Aznap csak Alekszej volt vele és hűséges spánieljük, Joy. A kutya még kölyökkorában került hozzájuk; Alekszej kapta, hogy lefoglalja magát, és olyan szorgalommal idomította új kedvencét, hogy Joy szinte egy tapodtat sem tágított mellőle. Alekszej, mint mindig, most is fehér tengerészinget és kék rövidnadrágot viselt, mert a hosszú szárú ruhákban felhorzsolta a lábát a sín. Egyenes szálú, barna hajával, sűrű szempillájával, szürke szemével és dús ajkával leginkább egy kis manóra emlékeztetett. Szórakoztató volt, ahogy összevont szemöldökkel bámulta nővéreit a speciális székéből, amelyben sínbe tett lábát is kinyújthatta. A lányok a kertben játszottak, egyforma, fehér, magas nyakú ruhában, melyet gyakran összekaristoltak a gallyak és megfogott a fű. A legkisebb, Anasztázia különösen gyakran sározta össze magát, amit Alexandra sosem nézett jó szemmel. Nem tűnt fel neki, hogy Olgának már megnőtt a keble, a tizenhat éves Tatyjana pedig olyan bájos hölggyé cseperedett, mint egy őzgida. A gyöngyöző kacajú, tizennégy éves Marija meleg kék szemével szintén ellenállhatatlan tinédzserlánnyá érett. Mindezek ellenére Alexandra továbbra is hangoztatta, hogy óvatosan játsszanak, nehogy piszkos legyen a ruhájuk, mintha még mindig kislányok lennének.
– Játszani akarok a karikákkal! – dobta ki hirtelen Alekszej kezéből a könyvét úgy, hogy Alexandra Wedgwood teáskészlete is beleremegett. A menyem egyébként sosem használt szamovárt. – Alekszej, muszáj ezt? – nézett szigorúan a fiára, majd a könyvre, ami kis híján ripityára törte a porceláncsészéket. – Igen, muszáj – feleselt Alekszej. – A többiek is önfeledten játszhatnak – ráncolta még jobban a szemöldökét. Alekszej egyébként parancsoló típus volt; az összes őrtől elvárta, hogy szalutáljon neki, amit gondosan le is ellenőrzött, valahányszor elhaladt előttük. – Látod, mit kell kiállnunk? – szólt Alexandra szomorúan. – Még kilenc sincs, és máris uralkodik felettünk. – Mert én leszek az uralkodó. Igaz, Amama? Én leszek az oroszok cárja, épp olyan, mint a Papa. – Így van – feleltem neki. – Feltéve, ha nem hajtasz karikát, mint a lányok. Alekszej persze nyomban lebiggyesztette az ajkát. Természetesen nem a karikákra vágyott, hanem arra, hogy végre ő is önfeledten játszhasson, mint a nővérei. – Felolvashatnál nekünk – vetette fel Alexandra. – Tudod, mennyire szeretem. – Nem! – tiltakozott Alekszej keresztbe font karral, pont ahogy Miki is szokta. – Unom az olvasást, unom a könyveket, a rajzolást és a vonatokat is unom! Én inkább… – Tudjuk, mit szeretnél – simogatta meg Alexandra a fia térdét. – Mi is ugyanazt szeretnénk neked. Kérlek, légy türelemmel, Napsugaram! Botkin doktor szerint egyre javul az állapotod, így a jövő hónapban talán leveszik a sínt. Alekszej szomorúan sóhajtott, mivel akár a többi gyereknek, egy teljes hónap számára is örökkévalóságnak tűnt. – Lányok, gyertek ide! – szólt Alexandra. – Az öcsétek unatkozik. A kislányok nyomban otthagyták pálcáikat és karikáikat a pázsiton, és izzadva szaladtak öccsükhöz a teraszra, aki továbbra is rosszkedvű maradt. Alexandra arca hirtelen összerándult, majd félretette a hímzését, ami annak a jele volt, hogy megint megfájdult a feje. – Hol marad
Miki ilyen sokáig? – kérdezte a kezét a homloka elé téve, holott egy hatalmas napellenző alatt ültünk. – Már órákkal ezelőtt elmentek lovagolni a tisztségviselőivel. – Szeret lovagolni – mondtam megnyugtatásul, mert tudtam, hogy ez az egyetlen időtöltés, amit a fiam egyedül élvezhet. – Legalább edzésben tartja. – Hogy felvidítsam Alexandrát, mivel annál, hogy a fiam nélküle kapcsolódik ki, már csak azt utálta jobban, ha Raszputyinról kérdeztem, felvetettem, hogy tervezzük meg Olga és Tatyjana első bálozását. Olga nyomban felegyenesedett a vesszőből font karosszékben, míg Tatyjana, aki a legjobban hasonlított az anyukájára, szégyenlősen hátrahúzódott. – Mármint, hogy rendezzünk bált? Arról szó sem lehet. A Téli Palota jelenleg egyáltalán nem biztonságos. – Nem a Téli Palotában gondoltam – mondtam incselkedve. – Tarthatjuk nálam is az Anyicskovban. Kisebb összejövetel lenne, családi körben, csupán néhány meghívott vendéggel. Olga igazán jól érezte magát az évfordulónkra rendezett estélyen, és Tatyjana is már elérte az elsőbálozó kort. A lányok lélegzet-visszafojtva figyelték anyjuk reakcióját, miközben Alexandra mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy legszívesebben örökre visszatartaná a lányait, hogy maradjanak a külvilágtól elzárva, mint a hercegnők a tündérmesékben, de Olga annyi élménnyel tért haza a szentpétervári bálról, hogy erre már nem sok esély maradt. Alexandra mindig is elzárva élt a külvilágtól, a lányait viszont nem kényszerítheti ugyanerre. Most már itt az ideje, hogy eladósorba lépjenek. – Kérlek, Mama, mondj igent – kérlelte Olga, aki már láthatóan képtelen volt türtőztetni magát, de Alexandra továbbra is hallgatott. Miután Tatyjana a fülébe súgott valamit, Alexandra a szemöldökét felvonva felsóhajtott. – Végül is, ártani nem árthat. Olga örömében tapsolni kezdett. – És mit fogunk felvenni? – kérdezte lelkesen. – Gondolom, egy új ruhát – nézett rám jelentőségteljesen a menyem. – A nagymamátok biztos erről is gondoskodik.
– Természetesen – feleltem készségesen. – Amint visszatérek Szentpétervárra, felhívom Madame Bulbenkovát, de akkor majd el kell jönnötök ruhapróbára – mondtam a lányoknak. – Megadjuk a méreteiteket, de az estélyiket feltétlenül fel kell próbálni, mielőtt végleg elkészülnek. És ne egyetek túl sokat a próba előtt. Nagyon időigényes, ha ki kell engedni egy szoknyát vagy át kell szabni a fűzőt. – Bulbenkovához megyünk? – kérdezte Olga csalódottan. – Nem egy párizsi divattervezőt bízunk meg inkább? – Nem! – vágta rá Alexandra határozottan. – Orosz ruhát fogtok viselni. Ha nem felel meg, akkor nem mentek. Ne tedd próbára a türelmem! – mondta, de szerencsére nem volt dühös, csupán az bosszantotta, hogy elértem a célom. Vacsora előtt odasettenkedtem Tatyjanához. – Mit mondtál a Mamának? – kérdeztem rá nyíltan. – Azt, hogy természetesen egy fiúra se fogunk ránézni, akiket majd meghívsz – felelte cinkos mosollyal, mire hangosan nevetni kezdtem. Tudtam, hogy Tatyjana Alexandra kedvenc lánya, de akárcsak Olga, a jelek szerint azért ő is hasonlított rám. ø Élveztem, hogy az unokáimmal együtt lehetek a városban. Az egész palotámat kitakaríttattam, a bútorokat portalaníttattam, és előkészítettem a szobáikat abban a lakosztályban, ahol Miki és Alexandra lakott a házasságkötésük után. Fiókjaikba és a párnáik alá levendulabatyukat rejtettem. Madame Bulbenkovához eljutni kész tortúra volt. Tatyjana és Olga az Ohrana embereivel érkezett, a forgalom elől lezárt és rejtett, új útvonalakon, előttünk néhány felvezető hintóval csalétekként, ha esetleges merénylet érne bennünket. Elszomorított, hogy az unokáimnak állandó felkészültségben kell élniük a mindennapjaikat, de ők már az erőszak és a félelem világába születtek bele, így hozzászoktak a biztonsági intézkedésekhez. Úgy döntöttem, jobb, ha nem fehérben mutatkoznak. Bár a hajadon lányok szokás szerint ezt a színt viselték – sőt, én magam is mindig fehéret öltöttem, mielőtt férjhez mentem –, és a lányok is először furcsállták az ötletet, de a madame-mal inkább élénk
színeket választottunk. Olga meggypiros szaténruhát kapott, mely kiemelte kék szemét és frissebbé tette bőrszínét, míg Tatyjana olívazöld ruhában tündökölt, ami tökéletesen illett macskaszeméhez és világos bőréhez. A dekoltázsuk a koruknak megfelelően magas volt, a ruhájuk válla azonban ejtett, ami Olgát kivételesen boldoggá tette, Tatyjana viszont nyomban rendelt hozzá egy vállkendőt is. Hogy bevezessem őket a társasági életbe, elvittem őket a Mariinszkijbe, ahol az uralkodói páholyból nézték végig a balettelőadást, Olga nagynénjük kíséretében, akit felettébb imádtak. Az érzés kölcsönös volt a lányom részéről is, aki inkább egyszerű, parasztos taftruhát öltött az alkalomra, a fekete gyöngyeimmel. Könnyekig hatott, amikor a közönség szinte egy emberként állt fel, amint beléptünk a páholyunkba. A zenekar felől nyomban felhangzott az „Isten óvja a cárt” rigmusa, mire integetni kezdtem. Mivel az unokáim emlékezetében még frissen élt a kijevi gyilkosság, inkább a hátam mögül figyelték az eseményeket. – Lépjetek előre, és üdvözöljétek az embereket! – kérleltem őket. – A Mariinszkijben biztonságban vagyunk. Félénk integetésüket kitörő tapsvihar fogadta. Boldoggá tett, hogy az utcai zavargások ellenére akad még hely, ahol tisztelik a családunkat. A szeretetteli fogadtatás az unokáim ragyogó mosolyán is tükröződött. Nem sokkal ezután a függöny felgördült. Előrejeleztem, hogy az unokáim is megnézik az előadást, mivel az előző szezonban egy Nizsinszkij nevű táncos nem vett fel alsónadrágot, így sorra aléltak el az erkölcsös hölgyek a nézőtéren. Aznap este A talizmán című darabot láthattuk, Mariinszkij koreográfiájában, így a balettruhák is az illemnek megfelelő hosszúságúak voltak. A szünetre a tradicionális teázóasztalt kértem, hogy megkínálhassam azokat is, akik köszönni térnek be a páholyunkba. Ám néhány pillanat múlva feltűnt, hogy Miechen szakasztott olyan asztalt hozatott magának, a velünk szemközti páholyba. Így az unokáimmal és Olga lányommal együtt, aki a hátam mögött csóválta a fejét, felkerekedtem, hogy számonkérjem örök riválisomat. Miechen, amint észrevett, nyomban elsápadt, ami nem volt könnyű feladat, mert alabástromsárgára púderezte magát, és olyan
sok ékszert aggatott magára az „özvegyruhájához”, hogy leginkább egy kiélt házmesternőre hasonlított. – Minnie! Quel surprise! – Inkább a te magánszámod okoz meglepetést! – jegyeztem meg, miközben a sógornőm végigcsókolta a lányokat. – Ezzel még Nizsinszkijt is túlszárnyaltad. Teásasztalt hozattál, miközben én is jelen vagyok? Mégis, mit képzelsz? – Nem tudtam, hogy itt vagy – tiltakozott Miechen. – Talán nem tűnt fel a tapsvihar az érkezésünkkor? Tudom, akkor se cselekedtél volna másként – csíptem meg az oldalát a fűzője alatt, mire hangosan feljajdult. – Ezzel szégyent hozol rám az unokáim és a fél város előtt. – Biztosíthatlak, hogy nem állt szándékomban. – Valóban? – kérdeztem, miközben elvettem a podsztakannyikos üvegpohárba szervírozott teát a felszolgálótól. – Minnie, csak azért jöttél ide hozzám, hogy fölényeskedj? – kérdezte Miechen sértődötten. – Természetesen. Gondolod, hogy én másként cselekednék? – emeltem a sógornőmre a poharam. Ebben a néhány percben újra a régi időkben éreztem magam. Miechen szinte a teljes előadás alatt a szája elé szorította a kezét, hogy ne hahotázzon hangosan, miközben kompromittáló megjegyzéseket suttogott a jelenlévőkről az unokáim fülébe. – Mama, mit szól majd Alicky, hogy a kislányokat Miechen közelébe eresztettük? – kérdezte a lányom aggódva, mivel a második felvonást már Miechen páholyából tekintettük meg. – Tudod, mennyire megvetik egymást – tette hozzá aggodalmasan. – Mire a fülébe jut a hír, a lányok már úgyis Carszkoje Szelóban lesznek – feleltem a legnagyobb nyugalommal. – Mondhattok Miechenről, amit akartok, de egy biztos, van respektje a társadalomban. Hagyjuk, hadd tanulják meg már most az unokáim, hogy az emberek tiszteletét csakis fáradságos munkával lehet kivívni. ø A palotámban rendezett bál fenomenálisan sikerült. A kétszáz meghívott, alaposan megválogatott vendég szinte teljesen
megtöltötte a tánctermem és a szalonom. Tatyjana és Olga nem tartották be anyjuknak tett ígéretüket, és gondosan szemügyre vettek minden hercegfit és nagyhercegi unokatestvért, aki csak táncolni hívta őket. Olga lábát reggel fél ötre úgy feltörte a cipő a sok tánctól, hogy másnap járni is alig tudott, Tatyjana pedig visszahúzódó eleganciájával bűvölt el legalább annyi ifjút. A bál végére mindketten tetemes mennyiségű névjegykártyát és teameghívást gyűjtöttek be, aminek persze sajnos nem tehettek eleget. A bál másnapján haza kellett térniük. Alexandra ebben hajthatatlan volt. A vonatút előtt megígértették velem, hogy hamarosan meglátogatom őket Carszkoje Szelóban, miközben a hervadt csokraikat és az új ruhájukat csomagoltuk az útra. Miután kikísértem őket az állomásra, és a vonat elindult, láttam, ahogy gyadkáik tiltakozása ellenére az ablakon kihajolva, boldogan integetnek nekem. Ekkor éreztem először, hogy olvad a jégpáncél, ami a sokéves csalódások és veszteségek során a szívemre fagyott. Tudtam, hogy már kevesebb van előttem, mint mögöttem, de az unokáim fiatalon tartottak. Fontosnak tartottam, hogy bevezessem őket a társasági életbe, a fiatal felnőttkor buktatóiba, örömeibe és szívfájdalmaiba, míg meg nem találják az igazit, akihez majd feleségül mennek, hogy saját családot alapítsanak. Velük a Romanovok egy új generációja cseperedik fel, én pedig még mindenképpen részt akartam venni ebben a folyamatban.
Harmincnyolcadik fejezet
– Tűnjön az utamból! Hogy merészeli megtiltani, hogy bemenjek? – kiabáltam az ernyőmmel hadonászva az abesszin őr előtt Irina unokám új, londoni lakhelyénél, ahol mint újdonsült feleséget látogattam meg. Mögöttem zuhogott az eső a hordárokra és a hintómra, ám az őr egy tapodtat se mozdult. Nem értettem, unokavejem, Feliksz Juszupov mi a fenének rendelt a mézesheteire egy udvari őrt, aki miatt bőrig áztam és végképp elveszítettem a türelmem. Nem sok híja volt, hogy megverjem az abesszint az ernyőmmel, mire Feliksz végre félreállította. – Engedd be, ő az anyacárné! – világosította fel a buta tekintetű embert. Az őrt faképnél hagyva idegesen beléptem, a hallban leráztam az ernyőm, majd egy tartóba helyeztem, a kalapok alá. Felikszről egy ideig nem tudtam levenni a szemem. Fényes délután török ruhában állt a lépcsőn, cigarettával a kezében. – Mit jelentsen ez az abszurdum? Londonban vagyunk, nem Szarajevóban! – Ezek szerint hallottad a híreket? – kérdezte a maga szófukar módján. – Európában mindenki hallotta. Másról sem beszélnek – tettem hozzá, miközben levettem a csuromvizes kabátom, és inas híján a földre dobtam. A lépcsőn felfelé menet újra jelentkezett az éles fájdalom a térdemben, így Feliksz karon fogott, hogy segítsen. – Gyűlölöm ezt a nyirkos időt. Mindenem fáj – suttogtam elcsigázva. Feliksz a fenti, tágas szalonba vezetett. Hogy lenyűgözze Irinát, hamar letett ifjúkori céljáról, hogy a világi hívságokról lemondva kolostort alapítson. Épp a nászútjukat töltötték, szebbnél szebb hotelszobákban és káprázatos bérelt házakban, miközben egy vagyont elvásároltak. Miközben bőrig ázva, csuromvizes szoknyában körülnéztem, hogy megtippeljem, mennyiért bérelhették a villát, Feliksz odasétált a büféasztalhoz, és töltött nekem egy csésze teát. – Hol vannak a cselédeitek? – érdeklődtem. – Gondolom, nem várod el, hogy az unokám kiszolgálja magát?
– Dehogy. Csak épp mással voltunk elfoglalva, így megkértem az alkalmazottakat, hogy inkább odalent várjanak – kuncogott Feliksz. – Azt hittem, az őr elég az ajtóban. Feliksz, kifogástalan frizurája, fehér sálja és elegáns köntöse láttán azon tűnődtem, vajon mivel is lehettek elfoglalva. De nem csak ez érdekelt. Megígértem Zinajdának, hogy amint a fia eljegyzi Irinát, személyesen fogok feltenni neki néhány kérdést. Olga katasztrofális házassága után megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy több nőt megaláztatás érjen a családunkban. Feliksz karcsú volt és elegáns. Zinajda szemét és finom vonásait örökölte, férfinek talán túl csinos is volt. Fájdalmasan őszinte természetével bevallotta, hogy amit hallottam róla, az mind igaz, és fiatalabb évei javát bizony érzéki élvezetek hajszolásával töltötte. Nemrég fejezte be tanulmányait Oxfordban; szerette Irinát, és hű férje szeretett volna lenni. Végül, a találkozásunk végére már engem is levett a lábamról, így semmi kifogásom nem maradt a kapcsolatuk ellen. Feliksz elég vagyonos volt ahhoz, hogy mindent megadjon Irina számára, amire szüksége van. Igaz, az unokám rangon alul házasodott, így a fia még véletlenül sem lehet trónörökös, Kszenyija kénytelen volt beleegyezni a frigybe, miután a lánya kijelentette, hogy máshoz nem hajlandó hozzámenni. Így az unokám esküvője Juszupov herceggel nagy pompával megrendezésre került a Téli Palotában. A fogadást már a Juszupovpalotában tartották, ahol Zinajda szívélyesen átölelt. – Most már nászasszonyok leszünk – örömködött, mert elfelejtette, hogy a menyasszonynak nem én vagyok az anyja, hanem Kszenyija. Mindenesetre jólestek szavai. Zinajda tudta, hogy a frigy nem jöhetett volna létre az engedélyem nélkül. – Irina azonnal itt lesz – jegyezte meg Feliksz a beszélgetésünk után –, de még ágyban van. – Tudom, hogy nászúton vagytok, nem szükséges emlékeztetned rá, de már elmúlt dél, és szörnyű híreket hoztam. Ausztria főhercegét, Ferenc Ferdinándot a feleségével együtt meggyilkolták Boszniában, mire Ausztria hadat üzent, amit Németország is támogat.
– Ez borzasztó kellemetlen – kommentálta Feliksz fesztelenül az eseményeket. Erre csak a számat összeszorítva elővettem a cigarettát, mire Feliksz nyomban tűzzel kínált az arany Cartier öngyújtójával. – Alix ki nem állhatja, ha dohányzom a marlborough-i házban – meséltem neki. – Egyszer rajtakapott a hálószoba ablakában, mire úgy megszidott, mintha a fél várost felgyújtottam volna. Őszintén szólva, egyre britebb lesz. – És egyre süketebb is – nevetett Feliksz –, így hiába kiabálnál rá, hogy törődjön a maga dolgával. Senki másnak nem tűrtem volna, hogy megjegyzést tegyen a nővéremre, de Feliksz szájából a legmaróbb gúny is szellemesnek hatott, így csak mosolyogva rászóltam, hogy vigyázzon, nehogy túl messzire menjen. – Fogok, ígérem – felelte, miközben teát töltött. Láthatóan eszébe se jutott cselédeket hívni. Egykedvű viselkedése megnyugtatóan hatott rám. Feliksz nem esett pánikba az elkeserítő hírek hallatán, melyek Londonon is végigsöpörtek, és akárcsak bennem, az emberekben is nyugtalanságot keltettek. – Táviratot kaptam Mikitől – újságoltam, miközben átnyújtotta nekem a csészét. – Azt írja, a helyzet annyira aggasztó, hogy jobb, ha mindnyájan hazatérünk. Szerinte semmiképp se maradjon közülünk senki külföldön. – Ezt Raszputyin tanácsolta neki? – vonta fel a szemöldökét Feliksz. – Most már elég! – korholtam meg játékosan, miközben hangosan felnevettem. – Szerbiát kell támogatnunk – kezdtem. – A főherceggel egyetlen árva orgyilkos végzett, a császár azonban az egész nemzetet büntetni akarja. Miki már mobilizálta a seregeinket, bár nem várható olyan nagy háború, mint ahogy azt az újságok írják. Nem dobhatjuk félre az egyezményünket egyetlen gyilkosság miatt! Felháborító, nem igaz? – Én ebben nem lennék olyan biztos – szólt Feliksz, ezúttal már nem egykedvűen, így a maradék nyugalmam is tovaszállt. –
Véleményem szerint nagy háborúnak nézünk elébe. A császár csakis erre az alkalomra várt. Forró csészémmel a kezemben a vér is megfagyott bennem. De bármi is volt a számon, az unokám érkezése elhallgattatott, aki elégedett mosollyal nyomott csókot az arcomra. – Nagymama, de jó, hogy látunk! Nem számítottam rá, hogy ilyen korán érkezel. – Nincs korán – feleltem szemrehányóan. – Talán előtte üzennem kellett volna? – Nekünk soha – szólt Feliksz, Irina pedig töltött magának egy teát. Ahogy Feliksz az unokámra nézett, láttam, hogy bármilyen kicsapongó is volt korábban, egy biztos, Irina teljesen megbabonázta. Nem csoda, hogy nem tudott neki ellenállni; Irina legalább olyan szép volt, mint Miki lánya, Tatyjana. Éppolyan macskaszeme volt, csak sötétebb. Fekete haját divatosan rövid hullámosra vágatta, amely kiemelte vonásait. Gondolom, a nap bármely szakában ágyban találtam volna őket. Irina még most is a csipkepongyoláját viselte, mint aki most lépett ki a hálószobából. Ledérségükben volt valami vonzó; olyanok voltak, mint két doromboló macska. – Nos? – tettem fel a kérdést, miközben Irina elhelyezkedett Feliksz mellett, és álmosan rám nézett. – Mit szándékozunk tenni? Miki azt kérte, térjünk haza, amilyen gyorsan csak lehet, még mielőtt lezárják a határt. – Muszáj? – fordult Irina Feliksz felé csüggedten. – A jövő héten Nizzába mennénk Mamához – sóhajtott. – Valóban ilyen vészes a helyzet? – Attól tartok, igen, szerelmem – simogatta meg Feliksz a karját. – De én majd megvédelek. Irina felnőttesen összeráncolta a homlokát, már amennyire felnőttes egy tizenkilenc éves lány lehet. Feliksz védelmében azért kételkedtem. A vagyona nyilván egy ideig megvédi az unokámat, de Zinajdától tudom, hogy az egyetlen fiának sosem lesz esze ágában sem katonai szolgálatot teljesíteni. – Milyen lehangoló – szólt Irina. – Nem akarok elmenni. – Egyikőnk se akar – feleltem, de nem mondtam igazat, mert már alig vártam, hogy otthagyhassam Angliát. Több mint egy hónapig
laktam Alixnél, ami próbára tette a türelmemet. Alig vártam, hogy itt hagyhassam ezt az átkozott szigetet, bár legszívesebben Irinával és Feliksszel tartottam volna, Kszenyijához. – A nagybátyád parancsba adta, hogy vissza kell térnünk Oroszországba – fejeztem be a mondatot. – De hogy térjünk vissza? – szólalt meg Feliksz. – A tengeren német hajók portyáznak. – Akkor menjünk vonattal. Végül is, a háború még nem tört ki. Megszervezem, hogy a magánvonatom Calais-ban várjon bennünket. – Ha vonattal utazunk vissza, akkor érintenünk kell Berlint és Varsót – emlékeztetett Feliksz. – Értesítenünk kell Kszenyiját, hogy változott a program. – Micsoda kellemetlenség! És már megint a németek miatt! – bosszankodtam. Nyár közepe volt, ilyenkor már javában az éves vakációnkat kellett volna töltenünk Európában. Hogy jutunk haza, ha kitör a háború, és Berlin lezárja az egyetlen vasutat, amely Szentpétervárra vezet? – Írhatnék Cecília hercegnőnek, Poroszországba, hogy járjon közbe az érdekünkben az apósánál – vetette fel Irina. – Nem hinném, hogy meghiúsítaná az utunkat. Végül is nem mi gyilkoltuk meg a főherceget. – A császár természetesen nem fog visszautasítani minket – mondtam kerülve Feliksz gúnyos pillantásait, mivel köztudott volt, hogy évek óta nem utazom Németországon át, valahányszor a kontinensen vagyok. – Értesítsd a hercegnőt! – szóltam Irinának. – Én pedig írok Kszenyijának, hogy találkozzunk Calais-ban. Mikorra tudtok elkészülni? – Elég, ha holnap indulunk? – vetette fel Feliksz. – Elküldöm értetek a hintóm – mondtam válaszul. – Alix nem fog örülni, hogy elmegyek. ø A nővérem olyannyira nem örült, hogy nyomban sírva fakadt, amint Tánya és Szofi csomagolni kezdték a poggyászomat. – De itt biztonságban vagy – győzködött Alix. – Nem értem, miért kell akkor utazni, amikor bármikor kitörhet a háború.
– Mert el kell mennem – mondtam emelt hangon, hogy meghallja, miközben igyekeztem a legtürelmesebb maradni. – Mikinek szüksége van rám, és a Vöröskeresztnek is. Alexandra nem fog ellátmányt küldeni a katonáknak. Alix, kérlek, ne sírj, mert engem is megríkatsz, így pedig nem tárgyalhatok a császárral. Alix válaszul csak felsóhajtott. Igyekezett anyakirálynéként boldogulni, de magányos volt, így mindig tovább marasztalt, mint ameddig maradhattam volna. Először úgy terveztem, hogy elhívom magunkkal Franciaországba, majd Hvidøre-ba, de mindez most már lehetetlennek tűnt. – György úgy gondolja, nem helyes, hogy Miki hazarendel. Inkább itt kellene maradnotok, amíg ez az áldatlan állapot tart. – Tudom, nekem ugyanezt mondta – feleltem, mire Alix csak nyújtogatta a nyakát, hogy meghallja, amit mondok. – György nem akar háborút, és Miki sem, viszont azt sem hagyhatjuk, hogy a császár diktálja a békefeltételeket. Ne tegyük még nehezebbé a dolgunkat. Hamarosan látjuk egymást. A fiamnak szüksége van rám. Ha te lennél a helyemben, te is ugyanezt tennéd. Táncoltak az idegeim, mire elindultam Londonból. Az éjszaka folyamán Ausztria mozgosítani kezdte seregeit, Németország pedig hadat üzent Oroszországnak, amiért Szerbia mellé állt. A doveri vasútállomáson pokoli zűrzavar fogadott; Feliksz és Irina sem volt sehol, pedig elküldtem értük a hintóm. Nélkülük kellett útnak indulnom, így csak az alagútnál találkoztunk, mielőtt hajóra szálltam volna. Kiskutyáikkal rohantak utánam. Arra hivatkoztak, hogy a poggyászukkal akadt valami gond. Amint Calais-ba értünk, a vonatom az utasításomnak megfelelően várt egy kicsit, de Kszenyija nem jelent meg. Végül táviratot küldött, hogy inkább Berlinben találkozzunk. Irina esküdözött, hogy Cecília hercegnő beleegyezett, hogy közbenjár az érdekünkben, de a csomagjaik körüli kavarodás újabb nehézséget okozott. Végül Feliksz meghagyta, hogy amint lehet, küldjék utánunk a poggyászokat, hiszen sietnünk kellett; azt a hírt kaptuk, hogy Németország hamarosan lezárja határátkelőit. Az utazás alatt kis híján gutaütést kaptam a sok idegeskedéstől. Az utunk három teljes, kimerítő napot vett igénybe, mivel a német
katonák rendre feltartóztattak, és „átvizsgáltak” bennünket. Berlinben aztán megint megállítottak a pályaudvar kellős közepén. Végül a gúnyolódó csőcselékkel körülvéve a vonaton ragadtunk. Hiába húztam be minden függönyt, az ajtókat díszítő jelzés elárult minket. A horda sárral és kövekkel dobálta a kocsinkat, melyektől lepattogzott az aranyozott festék, míg a katonák bajonettel el nem zavarták őket, és kordont nem emeltek körénk. Még hosszú órákig a fülledt vonaton kellett raboskodnunk a lihegő kutyákkal, a német nép szitokszavai közepette. Egy jól irányzott kő be is törte az ablakot, amitől Irina ijedtében sírva fakadt. Végül az orosz nagykövet az osztrák külügyminisztérium egyik tisztviselőjével arról tájékoztatott minket, hogy nem folytathatjuk az utunkat. – Hogy merészel parancsolni nekem? – lóbáltam a mutatóujjam fenyegetőn a hivatalnok arcába a maradék jó modorom is félretéve. – Oroszország anyacárnéje vagyok – tettem hozzá, de feleslegesen. – Tudom, csakhogy az önök országa hadat üzent Németországnak – közölte az illetékes a legnagyobb nyugalommal. – Hazugság! Maguk üzentek hadat nekünk! Azonnal hívja ide a császárt, most azonnal! – követeltem. – Őfelsége most nem ér rá – hangzott a válasz. – Felséged térjen vissza Angliába, vagy utazzon Dániába, de ne Németországon keresztül. – De ott vár a lányom! – kiabáltam, de a tisztviselő a bokáját összecsapva távozott. Az orosz nagykövet közelebb lépett hozzám. – Majd én megvárom őt. Felséged jobb, ha most távozik. Kérem! – tette hozzá szinte könyörögve. – Most?! – kérdeztem hitetlenkedve, mire Feliksz felállt, és Irinát is felsegítette. – Mi majd megvárjuk Kszenyiját – mondta. – Nélküle nem megyünk sehova – villantotta rám kaján mosolyát. – Az lehet, hogy háború van, és abban sem értünk egyet, hogy ki üzent először hadat, de a császár akkor sem fog letartóztatni minket. Nem akartam nélkülük elmenni, de Feliksz nem fogadta el a tiltakozásom. Rám bízta a kutyákat, majd kézen fogta Irinát, és elindult az orosz nagykövet után. Két órával később a vonatom végre elhagyta Berlint. Kszenyija továbbra sem került elő, jó néhány orosz arisztokrata viszont igen,
akik kénytelenek voltak megszakítani külföldi vakációjukat. Természetesen megengedtem, hogy felszálljanak a vonatomra, miközben behúzott nyakkal hallgatták a kinti tömeg szidalmait. Így idegenek között, a kutyákkal a lábamnál, még az éjszaka folyamán Dániába utaztam tovább. Egy ideig fogalmam sem volt, hogy az unokám, a férje és a lányom vajon biztonságban vannak-e, de később tájékoztattak, hogy nagy nehézségek árán, de feljutottak a legutolsó agyonzsúfolt, Koppenhágába tartó vonatra. Irina megbetegedett a sok ijedelemtől, Kszenyija csomagját pedig elkobozták, miután ő is hosszú órákat vesztegelt a határon. – Még jobb is, hogy elveszett a poggyászunk – jegyezte meg Feliksz. – Legalább vásárolok itt néhány dolgot, amíg Irina felépül. Ketten Koppenhágában maradtak. Egy elegáns szállodában szálltak meg. Meglátogattam az unokám, hogy lássam, csak kimerült, és más baja nincs. Arra tippeltem, hogy állapotos, ami később be is igazolódott. Ezután Felikszet és Irinát Dániában hagyva, Kszenyijával útnak indultunk Oroszországba. A lányom sokat aggódott Szandro miatt, aki semmi életjelet nem adott magáról, miközben Cannes-ban időzött a szeretőjével. – Hagyd, majd hazatalál, ahogy tud! – feleltem a lányomnak idegesen, mert nem volt türelmem a panaszáradatához. – Látod, itt az eredménye, amiért mindent megengedtél neki. Szegény Kszenyija az út további részét néma csendben tette meg. Amint Dániából Finnországba értünk, a finnek örömmel és együttérzéssel fogadtak, mivel az újságokból már értesültek róla, hogy Berlinben milyen megpróbáltatások értek. – El sem tudják képzelni, micsoda megkönnyebbülést jelent számomra, hogy ötven év színlelt udvariaskodás után most végre kimondhatom, mennyire megvetem a német népet – nyilatkoztam egy újságírónak, amit természetesen a legtöbb újság leközölt. Reménykedtem, hogy szavaim a császár fülébe is eljutnak. Bár ez innentől fogva már nem számított. Magyarország csatlakozott Ausztriához, Németország pedig hadat üzent a franciáknak, és megtámadta Flandriát. Mire hazaértünk Szentpétervárra, addigra Nagy-Britannia is hadba lépett. Feliksznek igaza volt. Nem csatákról volt szó, hanem világháborúról.
Az osztrák főherceg elleni merénylet elmondhatatlan szenvedést és pusztulást hozott.
mindnyájunkra
6. rész
1914-1918
A vég kezdete
„A boldog békeidőknek ezennel vége” – Marija Fjodorovna
Harminckilencedik fejezet
Szentpétervár
hazafias lázban égett, de engem ez egy cseppet sem győzött meg. Láttam már hasonló, hevesen kitörő érzelmeket más konfliktusok idején is, és tudtam, hogy hamar gyűlöletbe csaphatnak át. Unokaöcsém, V. György király akkoriban szoros kapcsolatot ápolt Mikivel, mivel a császár hatalmas erőkkel szervezte seregét, amelyre egyikőnk sem volt felkészülve – a legkevésbé a mi országunk nem, ahol elektromos áram híján az utcákon vak sötétség honolt, a dolgozó emberek gyertyafénynél vakoskodtak, mit sem sejtve az Európában már javában készülődő háborús eseményekről. Hosszas unszolásomra Miki kinevezte Szása unokatestvérét, Nyikolaj nagyherceget katonai kormányzónak. A családban csak Nyikolásaként emlegetett, ötvenhét éves férfi bár hivatásos tiszt volt, még sosem vezetett sereget a csatamezőn, így a stratégiai tervek elkészítése a tábornokokra maradt. Mikit óva intettem, hogy foglalkozzon az üggyel, hiszen cárként a háború kimenetele komoly befolyást gyakorol a hírnevére, ami a japánokkal szembeni vereség óta sem javult. Sógorom, az ötvennégy éves Pál nagyherceg, aki rangon alul kötött házassága miatt tizenkét éve élt már külföldi száműzetésében, könyörgött Mikinek, hogy bocsásson meg neki és ruházza fel egy katonai rendfokozattal. Pál mellett én is szót emeltem, így a fiam megbízta a Császári Hadsereg Első Hadtestének vezetésével. Természetesen legkisebb gyermekemről, Misáról sem feledkeztem meg, aki pedig Angliából hazatérve az újonnan megalakult Kaukázusi Lovasosztag tábornoka lett. A békülés jeleként Miki Misa négyéves kisfiának, Györgynek a Brassó hercege címet adományozta. Natalia ezután már nyugodt szívvel használhatta a hercegné megnevezést, noha hivatalosan ezután sem lett Misa felesége. Miután Misa családjával a városba költözött, Natalia, nemesi kötelezettségeinek eleget téve, két kórházat is alapított. Amikor ellátogattam az osztályokra, a szavam is elállt a döbbenettől, mert megtudtam, hogy Natalia portréját csakis a kedvemért távolították el a bejáratról, nehogy megbántsanak vele.
Pedig akkor már semmiből sem csináltam hiúsági kérdést – ennél sokkal fontosabb dolgunk is akadt. Németországtól soha nem látott fenyegetések érkeztek, amely nemcsak a nemzetet osztotta meg, hanem a családokat is – az enyémmel az élen. Tíra húgom ausztriai tartózkodása és férje semmitmondó pozíciója miatt a császárt támogatta, míg az unokaöcsém Dániában, még ha látszólag semleges is maradt, titkon a szövetségeseknek nyújtott segítséget a hvidøre-i tengerpartra állíttatott ágyúkkal. Amikor kifejtettem, hogy az előkészületekben mindenkinek részt kell vállalnia, Alexandrával természetesen nem számoltam, hiszen biztos voltam benne, hogy német származása miatt még inkább elrejtőzik a nyilvánosság elől. Az antiporosz gyűlölethullám hatására a német üzletek kirakatát az emberek egytől egyig betörték, követelve, hogy a város a Petrograd nevet kapja a német hangzású „burg” helyett. Igazán meglepődtem, amikor Miki arról tájékoztatott, hogy Alexandra Olgával és Tatyjánával együtt, a példámat követve beiratkozott egy ápolónőképzőbe. Dicséretre méltónak találtam, hogy a menyem még egy betegellátó központot is építtetett a Katalin-palotába, amit saját maga felügyelt. A korom miatt már nagyon leterheltek a vöröskeresztes tevékenységeim, így a kórházi ellátásból már nem tudtam kivenni a részem. A Téli Palotában adódott teendőket így Olga és Kszenyija vállalta magára, miközben én jótékonysági rendezvényeket szerveztem, hogy pénzt gyűjtsünk a frontra szükséges orvosi eszközökhöz. Ehhez az összes létező kapcsolatomat megmozgattam. Egyszer Miechen is otthont adott egy jótékonysági estnek a saját palotájában. A híres metszett kristálytáljai, melyek egykor a vacsoravendégeknek szánt drágakövekkel voltak tele, most pénzgyűjtőperselyekként szolgáltak a háborús költségek fedezésére. Azokban az időkben az önkéntes munka jelentette az egyetlen eszközt számomra, hogy ne emésszen fel teljesen a félelem. Az 1905ös forradalom katasztrófájából még alig tértünk magunkhoz, és a Duma sem funkcionált sikeresen. A háború előhozta az emberekből a vadállatot. Nap mint nap abban a rettegésben éltünk, hogy a németek úgyis legyőzik a birodalmunkat, így mindenki egymás
torkának esett, mint Zinajda képzeletbeli farkasa. A fáradságos munka során a bürokráciában elharapódzott korrupcióval is meg kellett küzdenem. A gátlástalan miniszterek bűntudat nélkül vagyonokat tettek zsebre, így a harcoló katonáink gyakran alapfelszereltség nélkül maradtak a fronton. Az is előfordult, hogy táviratot kellett küldenem Nyikolasának, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, mert a vöröskeresztes konvojunkat illetéktelen behatolóknak titulálva visszaküldték Szentpétervárra, ráadásul a legnagyobb vészhelyzetben. 1914 végére a háború mély depresszióba és gyászba borította az országot. A háborúban elesettek listája olyan hosszúra nyúlt, hogy az újságok különkiadásokat szerkesztettek, hogy tájékoztatni tudják az embereket. A sebesült katonákat marhavagonokon szállították haza, rongyosan, tetvesen, rothadó sebekkel, vérhassal és amputált végtagokkal. A kórházak zsúfolásig teltek, de sajnos nem tudtunk minden palotát ellátásra használni, mivel a társadalom krémjéből kikerült nagyasszonyok, akik soha életükben egy gombot se varrtak fel a ruhájukra, ájuldozni kezdtek a haldoklók hörgése, az üszkös, bűzös sebek és a rengeteg vér láttán. Németország könyörtelenül, modern gázfegyverekkel és tüzérségi ágyúkkal, legyőzhetetlen sárkányként hatolt előre a sáros lövészárkokon. Ekkor már kezdtem azt gondolni, jobb lenne békeszerződést kötni, hiszen ezrek haltak meg egy olyan célért, amelyet csak kevesen értettek meg. Úgy véltem, semmi sem rosszabb annál, mint bosszúból háborút szítani, bár ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi vár még ránk. ø – Te örökre itt akarsz szenvedni? – kérdezte Miechen dühösen, miután Kijevben leszállt a magánvonatáról. Olga lányommal ebben a dél-ukrajnai városban létrehoztunk egy betegellátó központot, miután a tavaszi sorozatos veszteségek után Lengyelország is elesett, amely a mi állományunkat is megtizedelte. A túlélő katonáink csontsoványan, fagyási sérülésekkel és tátongó sebekkel vonszolták magukat haza, lengyel menekültekkel a hátuk mögött, akik szó szerint csak azt hozták magukkal, amit a hulladékok között találni tudtak.
– Segítenem kell Olgának, ezt te is tudod – feleltem a sápítozó Miechennek, miközben felkísértem a kijevi Mariinszkij-palota szalonjába. A helyiséget zsúfolásig pakolták az alsó szint bútoraival, ami akkor betegellátó központként funkcionált. – Nem tudunk már több sebesültet elhelyezni. A kórházak teljesen megteltek. Mivel Kijev közel esik a frontvonalhoz, Olga úgy gondolta, célszerű létrehozni egy új beteg-és menekültfogadó központot. Hogy mondhattam volna nemet? A lányom tizenhat órát van talpon minden áldott nap, csak hogy ápolónőként segítséget nyújtson a rászorulóknak. Miközben Miechen villogó szemekkel figyelt a lepedővel letakart székek, asztalok és festmények között, úgy döntöttem, azt már nem teszem hozzá, hogy Olga szerelme, Kulikovszkij, aki ezredesként vett részt a harcokban, súlyos fejsérülést szenvedett, ami jelentősen növelte Olga motivációját, hogy itt maradjon. – Igazán dicséretre méltó a lányod odaadása – kezdte Miechen –, de egy anyacárné számára kétlem, hogy ez lenne a legkellemesebb elfoglaltság. – A katonáink sem érzik magukat kellemesen, ebben biztos lehetsz – jegyeztem meg, majd Miechen önzésébe beletörődve megkértem Szofit, hogy hozzon teát. – Ha nem érzed jól magad, nem kell maradnod. Egyedül is boldogulunk. – Nem pusztán azért jöttem, hogy lássalak. Tudnod kell róla, hogy őfelsége Gigogne misztikusa veszélyesebbé vált, mint valaha. Most már nyilvánosan is tanácsokkal látja el a menyedet – folytatta Miechen, mielőtt szóhoz jutottam volna. – Beleszól, hogy melyik miniszter alkalmas a posztjára, illetve, hogy kit menesszenek. A Dumában már felszólaltak, hogy zárják kolostorba a cárnét. Az egész város lázad; szinte már minden hiánycikk. Mint ahogy te is tudod, a hadseregünk olyannyira legyengült, hogy egy kutyafalkát sem tud visszatartani, nemhogy a császárt, a menyed mégis imakönyveket küldözget a német hadifoglyoknak, Raszputyin politikai javaslatait pedig azonnal továbbítja Mikinek, aki még a sztavka ügyeit is megosztja vele. Mindenütt azt beszélik, hogy valójában már régesrég ez az őrült kormányozza az országot, és hogy Miki miatta
meneszteni fogja Nyikolájt a posztjáról, az államügyeket pedig Alexandra fogja felügyelni. – Fogsz vele beszélni? Vagy ami még jobb lenne, tervezel lépéseket tenni az ügyben? – bámult rám Miechen árgus szemekkel, miközben csöndben hallgattam, amíg Szofi le nem tette a kezéből a tálcát a teával és ki nem ment a szobából. – Mit vársz tőlem, mit tegyek? – meredtem rá vissza. – Alexandra kijelentette, hogy nem tűr beleszólást a Raszputyinnal való kapcsolatába. Az országot háború sújtja. Nem harcolhatok a menyemmel, miközben ezrek halnak meg. – De ha nem teszel semmit, még többen vesznek oda! A cárnét már mindenki tiszta szívből gyűlöli. Nemkának nevezik, azt terjesztik, hogy német kém, és hogy ez a bolond valójában a szeretője. A menyed titkolja az igazságot, de én már rájöttem, hogy a kisfiú beteg. Vérzékenysége van, igaz? Próbáltam türtőztetni magam, de ösztönösen a félig nyitott ajtó felé pillantottam. A cselédek állandóan hallgatóznak. – Minnie, kérlek, válaszolj! – rázott vissza a valóságba Miechen emelt hangja. Csak nagyokat nyeltem, de a hallgatásom elegendő válasznak bizonyult. – Gondoltam – szögezte le Miechen, miközben szokásához híven egy maréknyi cukrot kanalazott a teába. Azon tűnődtem, miért nem tesz inkább egy kockacukrot a fogai közé, ahogy a parasztok szokták teázás közben. – Gigogne úgy gondolja, ez a félkegyelmű csodabogár meggyógyítja a fiát, ezért a védelmébe veszi és inkább hagyja, hogy Oroszország darabokra hulljon. Ezt nem szabad engedned! Csak te győzheted meg Mikit! – Miki azt mondta, a katonai ügyekbe nem avatkozik bele, és azért nevezte ki Nyikolajt, hogy… – Nyikolasa elvesztette a háborút! Vereséget szenvedtünk. A németek léghajókat küldtek London fölé. Alexandra rá akarja erőltetni Mikire, hogy vegye át a parancsnokságot, mivel Raszputyin ezt tanácsolta neki. Bár semmi közöm hozzá – folytatta Miechen a szokásos töltelékmondatával –, de Kirill fiamtól tudom, hogy Miki azt mondta, amint visszatér a városba, hogy újraszervezze a
Lovasőrséget, át fogja gondolni, hogy menessze-e Nyikolajt. Vajon lovasok nélkül küldjük majd csatába a lovakat, hogy megtévesszük a németeket? – gúnyolódott tovább. – Alig van már katonánk, ezt te nálam is jobban tudod, hiszen most már minden bokorban kórházat létesítettetek. Ha ilyen tempóban haladunk, vízkeresztkor az étkezőasztalunkon fogunk operálni. A kezembe vettem a teáscsészém, de olyan gyengének éreztem magam, hogy majdnem kiesett a kezemből. – Megértem, milyen nehéz helyzetben vagy – folytatta a sógornőm, ezúttal már bűnbánóan. – Miki nemcsak cár, hanem a fiad is, aki minden alkalmatlansága ellenére Alexandrát választotta. A fiuk beteg, így nyilván nem akarsz vitába szállni vele, ha tudod, hogy anyaként mekkora fájdalom gyötri, de valahogy mégis meg kell állítanod. A képmutatás ideje lejárt. Nem hagyhatjuk, hogy Alexandra beleüsse az orrát az államügyekbe. Raszputyint pedig el kell távolítani! – Eltávolítani? – kérdeztem vissza, miközben megállt bennem az ütő. – Hiába hisz benne Alexandra, ez a félnótás nem Isten gyermeke. Ő is csak egy földi halandó, mint bárki más – felelte Miechen egy vállrándítással. – A túlélésünk a tét. Ha Miki továbbra is hagyja, hogy Raszputyin diktáljon, akkor bármikor kitörhet egy újabb forradalom. – De mi Romanovok vagyunk! – kiáltottam rémülten. – Mi nem követünk el gyilkosságot! – Mégis mióta? – kuncogott Miechen. – A Romanovok a saját vérükkel is végeztek, ha éppen ellenlábasnak bizonyult. Egyébként Péter és Nagy Katalin talán kikérték egy faragatlan paraszt tanácsait? Az az ember már rég halott lett volna. – Ne! Erre ne is gondolj! – kaptam el rémülten Miechen kezét úgy, hogy majdnem felborítottam a teáscsészéjét. – Nem én vagyok az egyetlen, akit meg kell győznöd erről – közölte Miechen a lefröcskölt kezemet bámulva. – Tehát, beszélsz Mikivel? – Igen – feleltem lemondóan. – Úgyis vissza kell utaznom Szentpétervárra. De kérlek, ezt soha többé ne említsd! Katasztrofális
lenne, ha ártanánk Raszputyinnak. Fogalmad sincs, Alexandra mire képes érte. Raszputyin megjósolta neki, hogy ha bárki is árt neki, az egész dinasztiánk megsemmisül. Alexandra természetesen minden szavát elhitte. – Hát persze. Mert ez a legegyszerűbb módja, hogy az a szélhámos megvédje magát. De, mint mondtam, ő is csak egy földi halandó – ismételte magát Miechen hidegvérrel, miközben a legnagyobb nyugalommal teát töltött magának. – Úgyis annyian meghaltak már. Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb? ø Többé már nem a vörös volt Oroszország színe. A háború jelképeként nemcsak a nemzet, hanem egész Európa is feketébe öltözött. Szentpéterváron minden járókelő fekete karpántot viselt; gyászszínű szalagok lógtak az ajtókon, az erkélyeken és az üzletek bejáratán. Fekete lobogók lengtek a villanyoszlopokon, a folyót pedig fekete olaj lepte el. Ennek ellenére döbbenten láttam, ahogy egyes tisztek egyenruháikban, kedvesükkel az oldalukon sétálgatnak az utcán, vagy társalognak a kávéházakban – egyszóval életerős, hadköteles férfiak, akik valamilyen kifürkészhetetlen okból, mintha mi sem történt volna, úgy döntöttek, hogy visszatérnek a frontról a városba. A fiam a Téli Palotában áttekintette az új csapatok elhelyezését és az újonnan besorozott katonák beosztását, akiket a Kárpátokba küldtek harcolni. Arany vállpántos, kék uniformisában mindig végiglovagolt a díszsorban álló katonák előtt, Alekszejjel az oldalán, aki azonos színű egyenruhában tartott vele, egy speciálisan kiképzett póni hátán. Miki mindig szigorúnak mutatkozott. Elvárta, hogy alattvalói engedelmeskedjenek cár atyuskájuknak, pedig mindig szomorú pillanat volt számára a háború leendő áldozatainak szemébe nézni, miközben nem mutathatott ki érzelmeket. Egyszer az Anyicskov-palotámban ebédet szerveztem a kedvéért. Reméltem, hogy egyedül érkezik, mint a régi szép időkben, bár tudtam, hogy Alexandra is Carszkoje Szelóban van a lányokkal, hogy támogatást nyújtsanak Mikinek. A tálalást a teraszra kértem, majd megvártam, amíg a gyerekek sétálni indulnak a gyadkáikkal. Ú
– Úgy hallom, meneszteni akarod Nyikolasát a posztjáról – hozakodtam elő a témával. De Miki egyáltalán nem felelt, csak rosszkedvűen cigarettázva bámult a tájba. Alexandrán láttam, hogy feszültté válik. Nem volt túl jó színben. Példásan helytállt a Katalin-palotai ápolásban, viszont annyira megerőltető volt számára, hogy kiújult a lumbágója, és hetekre ágyba kényszerült. Meglepett, hogy mennyire meghízott; úgy nézett ki, mint akit felpumpáltak. – Igaz ez? – próbáltam szóra bírni a fiam, miközben a szennyes edényeket az asztalon hagyva elhessegettem a cselédeket, hogy senki se zavarja meg a vitánkat, hiszen Alexandra szigorú arckifejezéséből már tudtam, hogy a veszekedés úgyis elkerülhetetlen. – Egy nyomorult csatát sem sikerült megnyernie – szólalt meg hirtelen Alexandra. – Hagyta, hogy Lengyelország elessen. Talán azt akarod, hogy nekünk is a pusztulásunkat okozza? Az lehet, hogy Nyikolasa egy Romanov, de parancsnoknak egyáltalán nem való. Valaki mást kell találnunk a helyére, ha meg akarjuk fordítani a dolgok állását. – Például Mikit? – kérdeztem rá egyenesen, miközben a fiam továbbra is hallgatott, és egyik cigarettát gyújtotta meg a másik után. A napfény nem volt hozzá kegyes. Láttam, mennyire karikás a szeme, és a ráncai is megszaporodtak. Vékony, kiszáradt ajka rosszkedvűen görbült le a bajsza alatt. Láthatóan megöregedett, és Alexandrával ellentétben nagyon lefogyott. Úgy lógott rajta az egyenruhája, mint a vállfán. – Ki mást? – kérdezett vissza Alexandra, miközben az állát a magasba emelte. – Egy cárnak példát kell mutatnia. Emlékeztem rá, hogy Miechen figyelmeztetett, de egész más volt a menyem saját szájából hallani ugyanazt. Muszáj volt tartanom magam. Nem mutathattam ki, mennyire haragszom rá, és hogy legszívesebben felképelném, amiért ennyire nincs tekintettel Oroszországra. – Ameddig ennyire bizonytalan a helyzetünk, a legutolsó dolog, amire szükségünk van, hogy Miki átvegye a parancsnokságot – kezdtem. – Őt hibáztatnák mindenért, ami balul sül el. Sokkal
bölcsebb lenne, ha továbbra is Nyikolasa vállalná a felelősséget. További tábornokokat neveznénk ki, akik tanácsokkal látnák el, hiszen a kudarcok ellenére a csapataink azért tisztelettel övezik a nevét. – Én pedig maradjak gyáván a háttérben, amíg a katonáim hősi halált halnak? – szólalt meg végre Miki is, karikás szemeit egyenesen rám szegezve. – A mi katonáink. Oroszország katonái. Ez közös ügy. Egyébként is, a háborút nem te kezdeményezted… – Ebből elég – szólalt meg Miki halkan. – Ha Nyikolasán múlik, a fele birodalmunkat elveszítjük. – Ha viszont meneszted őt, az egész birodalmat elveszíted. – Késő van, mennünk kell – szólalt meg Alexandra, miután megragadta a támbotját. – Itt maradtok – reagáltam kimérten, mire Alexandrának elkerekedett a szeme. – Nyilván van véleményed, amit én is szeretnék hallani. De csakis észérveket, a misztikus jóslatai nem érdekelnek. Raszputyin számomra egy senki. – Látod, hogy beszél velem? – fordult Alexandra Miki felé felháborodva. – Látod, hogy megvet? – Nem téged vetlek meg – szóltam, megelőzve a fiam. – Sosem néztelek le. De most már ez a helyzet minden logikai magyarázatot felülmúl. Már Miechen is tud róla – tettem hozzá, mire a menyem undorodva összerezzent. – Mások is rá fognak jönni. Csak idő kérdése. A cárevics betegségének híre jelenleg nem szolgál a javunkra – folytattam, miután Alexandra duzzogva visszaült a székbe. – Kezdetben lehet, hogy okozott volna zűrzavart, ám most, egy szörnyű háború kellős közepén, csak tovább növelné a bizonytalan helyzetünket, és a nép ellenünk fordíthatja a szomorú tényt, hogy a trónörökös beteg. – Ezt nem hallgatom tovább – szólalt meg Alexandra hajthatatlanul. – Mindig is száműzni akartad tőlünk, attól a pillanattól fogva, hogy meghallottad a nevét, pedig nem tudsz semmit. Semmit! Alekszejnek vérzett az orra egy hónappal ezelőtt, amikor Mikivel ellátogattunk a mahiljovi alaptáborba. A vonaton kezdődött, de mire odaértünk, Alekszej elájult. Sehogy se tudtuk
elállítani a vérzést – ecsetelte elcsukló hangon, vérben forgó szemekkel. – Azt hittük, meg fog halni, de a barátunk a segítségünkre sietett, amikor hívtam, és elállította a vérzést. Még így is kárhoztatod, hogy tudod, mennyi szenvedésen megyünk keresztül? Talán megtagadnád tőlünk az egyetlen vigaszt, amink megmaradt ebben a kegyetlen világban? A menyem dühkitörése hallatán lehajtottam a fejem, hogy gondolkozni tudjak. Nem kellett volna engednem, hogy belerántson. Mindig is ezt a taktikát alkalmazta; felvázolt egy újabb életveszélyes esetet, amiről eddig nem volt tudomásom, csak hogy valljam már be, hogy neki van igaza, és Raszputyin az egyetlen reményünk, hiszen mi csupán a gaz sors kiszolgáltatott, ártatlan áldozatai vagyunk. – Ezt mély sajnálattal hallom – szólaltam meg végül –, de ennek az embernek akkor sem szabadna az államügyekbe avatkoznia. Tanácsokat osztogat nektek, ami már a Dumát is felettébb dühíti. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy honnan ért egy szibériai paraszt ennyire a kormányzáshoz! – Az atya nem fitogtatja különleges képességeit – ragadta meg Alexandra gyűrűs kezével a botja végét. – Ő csupán Isten igazságát osztja meg velünk. Azt javasolta, ne vegyünk részt a háborúban. Szerinte egyedül a cár képes békét hozni, legfelsőbb uralma által, és ezt Miki is így gondolja. – Igaz ez? – néztem kérdőn a fiamra. – Egy olyan ember szavára adsz, akit már az egész ország gyaláz? – Mama, folytassuk ezt a beszélgetést inkább négyszemközt! A gyerekek bármikor betoppanhatnak – javasolta Miki, miközben elnyomta a csikket. – Sunny, kérlek, várd meg őket – szólt, mielőtt még Alexandra tiltakozhatott volna. – Egy perc és jövök. Alexandra arca jéggé fagyott. – Mindenről te tehetsz! – sziszegte a fülembe, miközben felálltam az asztaltól. – Úgy nevelted, hogy azt gondolja magáról, nem képes önálló döntést hozni nélküled. De ő a cár, nem te, amit most végre be is bizonyíthat! Mielőtt elhagytam volna az asztalt, vetettem a menyemre egy jelentőségteljes pillantást. Nem adtam meg neki azt a tiszteletet, hogy kommentáljam a dühkitörését. Ekkor már a maradék szimpátiát is elveszítette, amit valaha is érezni próbáltam iránta.
– Mama, ez nem vita tárgya – közölte Miki, amint beléptünk a szalonba. – Átveszem a katonai parancsnokságot. Nyikolasa bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan. – Ne tedd ezt! – álltam meg az ajtóban mozdulatlanul, de a fiam hangján hallottam, hogy már azelőtt meghozta a döntést, hogy Szentpétervárra érkezett volna. El se mondta volna, ha nem hozakodom elő a dologgal, ebben biztos voltam. A nagy káoszban, valahol útközben elvesztettem a bizalmát. – Nagy hibát követsz el, Miki – győzködtem továbbra is. – Elveszítjük a háborút, ami miatt a te neved kerül szégyenbe. Először konzultálj a Dumával – léptem felé –, engedd, hogy mások is tanáccsal lássanak el – tettem hozzá, persze hiába, mert Miki arckifejezése nem változott. – Elegem van már a tanácsaikból! Nem akarnak mást, csak megnyirbálni a jogaimat, hogy sarokba szorítsanak és hatalmat nyerjenek felettem. Oroszország a pusztulás szélén áll, és az én feladatom az, hogy irányítsak. Nem fogok elbújni a feladat elől! Miki beleszívott a cigarettájába, majd kifújta a füstöt. – Úgy cselekszem, ahogy a lelkiismeretem diktálja. És Sunnynak ehhez semmi köze. Mama, kérlek, ne gyötörj ezzel tovább. Már mindent elintéztem. – Hogy érted ezt? – Menesztettem Nyikolasát. Jövő héten Mahiljovban átveszem a parancsnokságot. A fiam nem magyarázkodott. Arra se vette a fáradságot, hogy segítsen megértenem a döntését. Olyan kifürkészhetetlen tekintettel állt előttem, hogy úgy éreztem, mintha egy idegennel beszélnék. – És Alexandra továbbra is hallgatni fog a misztikus tanácsaira, és kedve szerint kirúgat, akit csak akar, bármiféle felülbírálat nélkül? – Sunny tiszta szívből a legjobbat akarja, csak te nem bízol benne. Sosem vetted emberszámba. – Bolond vagy, ha ezt gondolod – vágtam rá, mert már nem tudtam a dühömet magamba fojtani. – Alexandra csakis a saját érdekeit tartja szem előtt. Ez a Raszputyin a feleséged miatt fog minnyájunkat romlásba dönteni. Akarod, hogy az emberek cárnak tekintsenek? Akkor viselkedj is úgy! Zavard el a misztikust, és fékezd meg a feleséged. Máskülönben sarokba szorítanak.
Miki higgadt maradt, de testtartásán láttam, hogy megtört. – Ne mondj ilyeneket, ez mindkettőnket lealacsonyít. – Nem! – vágtam rá hevesen. – Inkább az sérti a méltóságunkat, ha továbbra sem változtatunk. Túl sokáig rejtegettem előled az igazságot. Most már ideje, hogy meghalld! A legnagyobb hiba, amit elkövethetsz, ha átveszed a parancsnoki posztot. Fogalmad sincs, hogy kell egy háborút levezényelni. – De Nyikolasának sincs. Vele ellentétben én legalább meg fogom tanulni – mondta, miközben átnézett a fejem fölött, ki a teraszra, mert a gyerekek éppen megérkeztek. Anasztázia egyszer csak elsápadva berontott a szobába. Hirtelen megtorpant, mert megérezte a feszültséget kettőnk között. – Alekszej beleesett Amama tavába! – közölte kapkodva. – De csak a nadrágja lett vizes – tette hozzá félénken, miközben Miki már elinalt mellőlem. – Nem is mély a tó – tette hozzá szipogva, mire magamra erőltettem egy mosolyt. – Így van, valóban nem mély. Odakint Alexandra már javában Alekszej körül tüsténkedett, aki csak zavartan ácsorgott a vizes ruhájában. Olga, Tatyjana és Marija idegesen összecsukták a napernyőiket, és egy szalvétával törölgetni kezdték a kisfiú lábát. – Mindig figyelnetek kell rá! – korholta őket Alexandra. – Hol van Derevenko? Hogy hagyhatta, hogy egy ilyen baleset megtörténjen? – Joy a hibás – mutatott Alekszej a spánielre. – A póráza a lábam köré tekeredett, és berántott a tóba. De nem sérültem meg, látod? – emelte fel Alekszej a vizes lábát, miközben Alexandra feszülten gesztikulálni kezdett a gyadkáknak. – Hozzátok a holminkat! Azonnal vissza kell vinnünk Alekszejt a Téli Palotába. Még a végén megfázik. – Van törülközőm, és tartalék ruhák is – vetettem közbe. – Alekszej vehetne forró fürdőt a kádban. De Alexandra erre a füle botját se mozdította, csak elviharzott lányaival a nyomában. Néhány pillanat múlva már a kapun kívül voltak a kutyákkal és az őrökkel együtt. A gépkocsi már várt rájuk, ami egy Miki által bevezetett újdonság volt az országban, és amit én egyáltalán nem tartottam biztonságosnak.
Miki búcsúzásképpen megcsókolt, de nem hagyott időt arra, hogy bármit is mondjak. Miután elhajtottak, elkeseredésemben sírva fakadtam. Alexandrának igaza volt: valóban a sors kiszolgáltatott áldozatai vagyunk. Legalábbis az ő sorsának, amelyben most már mindenki osztozni kénytelen.
Bezárattam
Negyvenedik fejezet
az Anyicskov-palotát. Csak néhány alkalmazottat hagytam ott, hogy felügyeljék az épületet, majd visszautaztam Kijevbe, mert Olgának szüksége volt rám, nekem pedig szükségem volt valamire, hogy elfoglaljam magam. A fővárosban esténként pezsgett az élet; az emberek koncerteken, színházakban múlatták az időt. Úgy ittak és táncoltak, mintha a háború csak egy bosszantó kellemetlenség lenne, engem mégse vitt rá a lélek, hogy kikapcsolódjak. Rövid levélben tudattam Miechennel, hogy elutazom. Képtelen lettem volna a szemébe nézni és bevallani, hogy igaza volt, a fiam már valóban nem hallgat a tanácsomra. Kijevben szorgosan tevékenykedtem a kórházi osztályokon és a menekültközpontokban. Szétosztottam a takarókat, ruhaneműket és egyéb használati cikkeket, amiket a palotámból vittem. Közben megérkezett Miechen válaszlevele, melyben tájékoztatott, hogy Miki berekesztette a Dumát, és nyilvánosan is bejelentette, hogy átvette a katonai parancsnokságot, amellyel felébresztette a lakosságot a tudatlanság álmából. Mindent Gigogne irányít. A Duma felfüggesztésére reagálva egy rangidős képviselő felszólalt a cárné és R. ellen a teljes ház előtt. Minden veszteségünkért kettejüket okolta. Ella elhagyta a zárdát, hogy beszéljen G.-vel, de ő ajtót mutatott neki. G. senkire nem hallgat, aki szapulni meri R.-t – tudósított tömören Miechen az eseményekről. Miután elolvastam, elégettem a levelet. Ha Alexandra a saját nővérére sem hallgat, aki Isten igaz híve; ha még ő sem tudja meggyőzni, hogy szabaduljon meg végre Raszputyintól, akkor itt már tényleg nincs mit tenni. A háború közben tovább folytatódott, mint egy rémálom, könyörtelenül szedte áldozatait, és a feje tetejére állította az egész világot. Bár egyáltalán nem volt kedvem ünnepelni, 1916 novemberében, a hatvankilencedik születésnapom és Oroszországba költözésem ötvenedik évfordulója alkalmából, Miki kérésére összegyűlt a család Kijevben. A fiam Alekszejjel jelent meg, és átadott nekem egy emlékmedált, amelyet egy gyémántokból kirakott
ötvenes szám díszített. Miechentől egy méregdrága ikont kaptam, melynek hátoldalát az összes nagyherceg és nagyhercegné aláírta. Ezután meghallgattunk egy szép koncertet, másnap pedig együtt ebédeltünk, ahol Miki, ha gondterhelten is, de mindenkivel beszédbe elegyedett. Az alkalomra Misa is eljött, így boldog voltam, hogy együtt láthatom a két fiamat Alexandra mérgező társasága nélkül. Ám a jókedvünk hamar tovaszállt, amikor Misa kérvényezte Mikinél, hogy helyezze át egy adminisztratív posztra Mahiljovba, mert elkapta a vérhast a seregben, és ennek szövődményeként fekélye alakult ki. Natalia már régóta könyörgött neki, hogy ne kockáztassa tovább az életét. A jelenleg Kijevben állomásozó, a Cári Légierőknél szolgáló Szandro vejem is közbenjárt Mikinél Misa érdekében. Miki persze erre is húzta a száját. Tudtam, hogy Alexandra sosem bocsátotta meg Misának a vállalhatatlan házasságát, mint ahogy azt sem, hogy túl közel állt a trónhoz, így számára mindig is fenyegetést jelentett a saját sógora. Sajnáltam Misát, amikor Miki a szokásos kitérő válasszal „egy későbbi időpontra” halasztotta a kérdést. Ezek után Miechen már végképp nem tudott lakatot tenni a szájára. – Képes lennél feláldozni a saját öcsédet, csak hogy kedvére tegyél ennek a tébolyodott nőnek, akit feleségül vettél? – kiabálta torkaszakadtából. Mielőtt Miki sarkon fordult és elment, még egyszer figyelmeztettem. – Kérlek szépen, helyezd át Misát Mahiljovba! Ott is a segítségedre lesz. Látod, mennyire beteg! A parancsnokságot pedig ruházd át újra Nikolasára a hazánk kedvéért! – Nem tehetem – felelte a fiam kurtán, majd felszállt a vonatra Alekszejjel, aki még az utolsó pillanatban visszaszaladt, hogy átöleljen. Tizenkét éves volt ekkor. Jóképű volt és vékony, akár az apja. A lábát továbbra is fájlalta, és a brace-t is viselnie kellett, de már láthatóan hozzászokott a segédeszközhöz. – Ne aggódj, Grandmère – vigasztalt kedvesen. – Majd én rábeszélem a Papát, hogy helyezze át Misát! Végül sajnos ő sem járt sikerrel. Mindenesetre Miki, ha másért nem, lelkifurdalásból, váratlanul jóváhagyta Olga régóta húzódó válási kérelmét. Gyakorlatilag a házasságot csak érvényteleníteni
kellett, mivel Olga azt állította, hogy a kapcsolat valójában sosem teljesedett be. Így, hogy végre megszabadult a férjétől, a lányom egy csendes szertartás keretében hozzámehetett a hőn áhított ezredeséhez Kijevben. Sokáig tipródtam, hogy részt vegyek-e az esküvőn, mellyel nyíltan támogatom egy újabb gyerekem rangon aluli házasodását, de Misa természetesen most is húga védelmére kelt, mielőtt az oltárhoz vezette. – Ő a lányod – mondta megrendülve. – Nem teheted meg, hogy nem leszel ott. Így beleegyeztem, és elmentem, de ragaszkodtam hozzá, hogy kizárólag szűk körű magánrendezvényt tartsunk. Bár nem kellett aggódnom, a háború tovább szedte áldozatait, így szinte senki sem figyelt fel Olga lányom újabb meghökkentő húzására. Kijevben időközben alábbhagyott a hóesés, a fagy viszont továbbra is kíméletlenül megmaradt. Mire beköszöntött a karácsony, nem maradt elég üzemanyagunk a kályhákhoz, kerozinlámpákkal világítottunk, és szénnel fűtöttünk a betegszobákban. Azonban így is sorra haltak meg a katonák az ápolásunk során. A készleteink annyira megcsappantak, hogy Olga a saját lepedőit tépte szét, hogy kötszert készítsen belőlük. – Vissza kell térnünk Gatcsinába – mondtam neki egyszer, miközben vérfoltos munkaruhában, hullafáradtan megállt előttem. – Az én palotámban jobb a felszereltség. Ott legalább nem fagyunk halálra. – De még javában dúl a háború – vette le piszkos fityuláját. Ekkor rádöbbentem, hogy ismét alábecsültem a kitartását. – A betegek nem szállíthatóak, a nővéreket pedig felügyelnem kell. Ha el kell utaznod, hát menj. Én maradok, az biztos. Persze én sem akartam Olgát magára hagyni, így inkább elhozattam Gatcsinából a szükséges dolgokat. Miközben a lányom Kulikovszkijjal a palotába költözött, én inkább a vonatomon aludtam, mert könnyebben be tudtam fűteni. Az én koromban már sokkal kínzóbbnak tűnt a hideg. Ahogy végignéztem a velem egykorú, hatalmas sálakba és ormótlan kesztyűbe burkolózott Szofin és Tányán, elfogott a nevetés. – Úgy nézünk ki, mint a koldusok. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk? – jegyeztem meg vidáman.
Igyekeztem viccet csinálni a megaláztatásból, hogy a világ legnagyobb cári udvara után kénytelen vagyok a vonaton éjszakázni. Eltökélten igyekeztem a hazám szolgálni, és tudtam, hogy senkinek se lehetnék hasznára, ha halálra fagyok. Küldtem egy táviratot az Anyicskovba, hogy hamarosan hazaérkezem, valamint Miechent is informáltam a látogatásomról. Már épp az utazáshoz készültem, amikor kézhez kaptam Miechen váratlan sürgönyét. Azt javasolta, maradjak ott, ahol vagyok, mert Petrográdban már nagyon elfajultak a dolgok. A kenyérhiány miatt utcai verekedések törtek ki, a gyári munkások újra sztrájkokba fogtak, a köztereken mindennaposak voltak a tüntetések és a felszólalások, melyek során teli torokból szidalmazták Alexandrát, miután kiderült, hogy Miki a neje unszolására a fél kabinetet elbocsátotta. Ezután, Raszputyin ajánlására, a megüresedett helyeket a misztikus talpnyalóival töltötte meg, aki mindig csak azt szajkózta neki, amit Alexandra hallani akart. Alexandra már olyan mértékű közutálatnak örvendett, hogy nem értettem, hogy gondolhatja még mindig, hogy Raszputyin megéri ezt a sok bonyodalmat. Aztán 1917-ben újév napján váratlanul betoppant hozzánk a vejem, Szandro a Mariinszkij-palotába, miközben Olgával reggeliztem. – Raszputyin halott – tért a lényegre zihálva, mire alig hittem a fülemnek. – Hogyhogy? – suttogtam a meglepetéstől dermedten. Szandro Olgára pillantott, aki mozdulatlanul ült a székén. A vejemen látszott, hogy csak vonakodva akarja megosztani velünk a hátborzongató részleteket. – Feliksz és Pál fia, Dimitrij ölték meg – bökte ki végül. – Hogy mi?! – álltam fel a székből hitetlenkedve. – Az egész tervet Feliksz eszelte ki. Dimitrijjel és a Duma egyik rangidős képviselőjével, aki a minap szót emelt Raszputyin ellen, a Juszupov-palotába csalogatták a misztikust, azzal az ürüggyel, hogy Irina és Feliksz spirituális tanácsra szorulnak. A beszélgetés közben aztán ciános süteményt szolgáltak fel neki. – Megmérgezték?! – kérdeztem, mert nem hittem a fülemnek.
– Az még hagyján – folytatta Szandro. – Miután látták, hogy Raszputyin órákkal később sem akar meghalni, Feliksz fogta Dimitrij pisztolyát, és lelőtte. Állítólag több lövés is eldördült. Ezután egyszerűen bedobták a Névába, de szerencsétlenségükre több szemtanú is akadt, így miután Raszputyin eltűnt, Alexandra azonnali nyomozást rendelt el. A rendőrség átfésülte a terepet és a folyót. A cárné pártfogóját úgy találták meg, hogy a tüdeje tele volt vízzel. Még ennyi méreg és golyó után sem halt meg! A halál oka fulladás volt. Még élt, amikor a jeges vízbe hajították. El tudjátok ezt képzelni? – ecsetelte szörnyülködve. – Én nem – suttogtam magam elé. Azt viszont lelki szemeim előtt láttam, hogy sirathatja most Alexandra Carszkoje Szelóban. Önkéntelenül is eszembe jutott az a kép, amikor életemben először és utoljára találkoztam Raszputyinnal a Sándor-palotában. Még most is a fülembe csengtek megalázó szavai. – Matyuska, miért félsz tőlem? Nem bántalak… – mondta érces hangján, szúrós szemekkel. – Isten az égben, most talán még nagyobb bajban vagyunk! – néztem Olgára kétségbeesetten. – Alexandra biztosan a fejüket véteti. – Így van, erre készül – folytatta Szandro a borzasztó híreket. – Alexandra azonnali letartóztatást és golyó általi halált rendelt el. A Duma képviselője a városba menekült, Feliksz pedig a kurszki villájukba. Szegény Dimitrijt viszont besorozták a perzsiai frontra. – Szegény Zinajda! – szólt közbe Olga érzelmek nélkül, mintha Raszputyin halála csak egy jelentéktelen esemény lett volna. – Biztos magánkívül van – mondta, majd összehajtotta a szalvétáját és felállt. – Mennem kell dolgozni. – Nem mész sehova – szóltam rá élesen. – Családi tragédia történt, amelynek mindnyájan a részesei vagyunk! – Ez engem nem érint, Mama – nézett rám közönnyel. – Dimitrijt sajnálom, de Felikszet egyáltalán nem. Ő csupán egy rég elavult törvényt kihasználva bújt ki a katonai szolgálat alól, mely szerint az egyetlen fiúgyermekek mentességet élveznek a sorkötelezettség alól, holott a többi, kevésbé gazdag egyke mind csatába vonult. Most legalább szolgálatot tesz a hazájának, amivel mindig is tartozott. – Hogy mondhatsz ilyet? – néztem rá szörnyülködve. – Te Irina nagynénje vagy, aki nemrég hozta világra a kislányát… Alexandra
biztos, hogy… – Nem fogja – vágott közbe Szandro. – Beszéltem Miechennel, Kirillel és még néhány rokonunkkal. Közösen írunk kegyelmi kérvényt Mikinek. El kell fogadnia. Nem engedheti, hogy a mieinknek bántódása essék a háború kellős közepén. – Te is írd alá a kérelmet – fordult felém Olga. – Nem örülök, hogy az atya meghalt, de végtére is ők hárman szívességet tettek nekünk – mondta szárazon, majd kisétált a szobából, hogy visszatérjen a betegeihez. – Mi nem várjuk el, hogy te is aláírd – fordult felém Szandro. – Ha Alexandra miatt nem is, de Miki előtt nem kell hogy rossz színben tüntesd fel magad. Ahogy belenéztem a vejem kék szemébe, eszembe jutott, hogy kisfiú korától ismerem. Még mindig jóképű volt, bár most már az arcán viselte a háború gyötrő nyomait. Miki legjobb barátjaként járt hozzánk, amikor Kszenyija halálosan beleszeretett és könyörgött, hogy hadd menjen hozzá feleségül. Sokáig dühös voltam rá, amiért szeretőt tartott, és fájdalmat okozott a lányomnak, de ahogy most kötelességtudóan megállt előttem, nem tehettem mást, csak rábólintottam a dologra. – Aláírom én is – mondtam halkan. – Felikszért, Irináért és Dimitrijért, akit Ella nevelt fel. De ez akkor is rettenetes. Senkinek, még Raszputyinnak sem kívántam ilyen sorsot. Szandro erre csak lesütötte a szemét, és többet nem szólt egy szót sem. ø Szandro elkísért Juszupovékhoz a Moszkvától délre fekvő Kurszkba. Idegesen tettem meg a hosszú vonatutat. Zinajdát teljes kétségbeesésben találtam. Egész életében sikerült elkerülnie a nagyobb botrányokat, most viszont nyakig ült benne. Feliksz nyugtalan volt és dacos. – Raszputyin maga volt az ördög! Oroszország megrontója! – kiabálta, miután számonkértem. – Valakinek cselekednie kellett. Én csak megtettem, amihez senki másnak sem volt bátorsága. – Feliksz az anyjára pillantott, aki hallgatott. – Ha kell, Irinával külföldre költözünk. A vagyonomhoz úgyse nyúlhat senki – mondta.
– De miért kellett Dimitrijt is belerángatnod? – kérdeztem dühösen, mire még jobban elsápadt. – Mégis, mit képzeltél? Dimitrijt a világ legzordabb helyére, Perzsiába küldték katonai szolgálatra. Ő Romanov! Számára nincs kibúvó, mint neked. A legrosszabb, ami vár rátok, a halál – tettem hozzá nyomatékosan. – A törvény egyértelműen kimondja, a gyilkosokat kivégzik. – Ne, hagyd abba! – zokogott Irina. – Beszélj Mikivel! Ezt nem hagyhatod. – Írtunk neki levelet – mondtam megenyhülve. Irinának muszáj tartania magát. Most nem hisztériázhat. – Mindannyian aláírtuk. Senki sem akarja, hogy Feliksznek vagy Dimitrijnek bántódása essék. – A kérelmet személyesen viszem el – szólt közbe Szandro eltökélten. – Ha kell, térdre is borulok Miki előtt, csak hogy meggyőzhessem. – De addig Feliksznek nem szabad mutatkoznia – néztem egyenesen az unokavejem szemébe, akit legszívesebben felpofoztam volna, amiért, mint egy rossz kisgyerek indulatból cselekedett anélkül, hogy egy percet is gondolt volna a következményekre. – Ne dicsekedj sehol! Ne kezdd el körbekürtölni, hogy te ölted meg a misztikust, amivel milyen jót tettél a világnak. Miki lehet, hogy megenyhül Dimitrij kedvéért, de Alexandra… – Ő nem fog – suttogta Feliksz lehajtott fejjel. – Nem akartam bajt okozni. Ha lett volna erőm, jót nevettem volna az utolsó mondatán. Feliksz úgy tett, mint akinek fogalma sem volt arról, hogy magára zúdítja a cárina haragját, ha megöli az általa legszentebbnek tartott bölcset. Miközben néztem, ahogy Feliksz vézna ujjaival cirógatja az unokám kezét, alig akartam elhinni, hogy ugyanezekkel a kezekkel gyilkolni is képes. Nem tudtam elképzelni, honnan merített ehhez bátorságot. – Akkor végeztünk is – mondtam kis idő után. – Maradj itt, és ne tégy semmit. Szandro majd mindent elintéz. ø Miután visszatértem Kijevbe, Olgával tovább folytattam a munkát. Hálás voltam, amiért nem kérdezősködött Felikszről, és én
sem meséltem neki a történtekről. A misztikus, aki egykor árnyékot vetett a mindennapjainkra, nincs többé. Külön levelet írtam Mikinek, hogy tudósítsam, aláírom a családi kérelmünket, mert így tartom helyesnek. Nem fordulhatunk egymás ellen. Bár Feliksz tettével nem értettem egyet, mégsem megengedhető, hogy agyonlövessenek egy nagyherceget és az unokám férjét. Szandro holtfáradtan érkezett vissza Carszkoje Szelóból. A fejét ingatva rogyott le a legközelebbi székre. – Nos? Nem sikerült? – kérdeztem rémülten. – Miki perbe fogja őket? – Nem. Nem lesz per és büntetés sem. De Dimitrijnek Perzsiában kell maradnia, Felikszet pedig száműzik a birodalomból. Többet be sem teheti a lábát Petrográdba. – Szandro rágyújtott, majd köhögni kezdett a füsttől. – Három napomba telt, mire meggyőztem Mikit – folytatta anélkül, hogy rám nézett volna. – Olyan… furcsa volt. Még sosem láttam ilyennek. Azt mondta, csak azért nem tesz intézkedéseket, mert mindannyian aláírtuk a kegyelmi kérvényt. Annyi feszültséggel kell szembenéznie, hogy félek, idegösszeroppanást kap. Alexandra gyógyfüves főzeteket ad neki, hogy egy kicsit megerősödjön, de rettenetes, ahogy kinéz. – Miért, talán beteg? – emeltem a kezem a torkomhoz, mert a gallérom hirtelen szorítani kezdett. Jelenleg Carszkoje Szelo volt a legutolsó hely, ahova kívánkoztam, ahol Alexandra mélyen gyászolta misztikusát, de ha Miki beteg, ott volna a helyem, gondoltam magamban. – Nem hiszem, inkább csak kimerült. – Szandro néhány pillanatig hezitált, majd így folytatta: – Emlékeztettem rá, hogy mindenért, ami történt, őt terheli a felelősség. Ő engedte meg a feleségének, hogy az egekig magasztalja a misztikust. Felvetettem neki, hogy küldje el Alexandrát Livádiába vagy akárhová, és állítsa fel újra a Dumát, de Miki elutasította a javaslatom, amiről egyébként Alexandra is tud. – Ő is jelen volt? – kérdeztem kétkedve. Bármennyire is csodáltam Szandrót, amiért bátran kiállt Dimitrij és Feliksz mellett, azt azért megkérdőjeleztem, hogy a cárné jelenlétében küldte őt száműzetésbe.
– Nem volt jelen, de az egész palota neki kémkedik. Mindent hall az új telefonvonalon keresztül a szobájában. Miki minden hívását lehallgatja. A cárnak már rég nincs magánélete. – És Alexandra mondott neked valamit? – kérdeztem, miközben borsózott a hátam a legújabb hírektől. – Egy szót sem. De másnap reggel Miki elutasította a látogatásomat. Hagyták, hogy egyedül kóboroljak a palotában. Meglátogattam Alekszejt és a lányokat. Gondolhatod, milyen szomorúak. Nagyon kellemetlen, puskaporos hangulat uralkodik náluk. A gyerekek állandó feszültségben élnek az anyjuk szeszélyei miatt. Alexandra egyébként a palota kertjében temettette el Raszputyint – tette hozzá Szandro, miközben végre a szemembe nézett. – Alekszej elmesélte, hogy mindennap lemennek imádkozni hozzá, mintha az a kretén egy szent lett volna. Az a nő teljesen megőrült. Erre nincs más magyarázat. Képes a saját gyerekeit kiküldeni a hidegbe, csak hogy imádják a halott bolondot. Másnap délután el is utaztam. Miki el se köszönt tőlem; bezárkózott a dolgozószobájába. Alekszej volt az egyetlen, aki kikísért. Szegény fiú, csak azt kérdezgette, hogy miért ölték meg a barátját. Mit mondhattam volna neki? – Isten óvja őt! – mondtam, majd előtört belőlem a zokogás. Amint megéreztem Szandro kezét a vállamon, nyomban összeszedtem magam, de szörnyű fájdalom volt számomra, hogy az unokáimnak és a fiamnak ennyi szenvedést kell eltűrniük Alexandra miatt. – Isten óvja mindnyájunkat – mormolta Szandro halkan. – Ha Miki nem szedi össze magát, és nem veszi át az irányítást, amíg lehet, akkor attól tartok, még a háborúnál is többet fogunk veszteni.
Negyvenegyedik fejezet
A vég hirtelen csapott le ránk. Legalábbis számomra úgy tűnt.
Kijevben megint kegyetlen tél köszöntött ránk. A sebesült katonáink halálra fagytak az ellátóközpontokban, a kapun kívül pedig asszonyok kígyózó sora állt fagyási sérülést szenvedett gyermekekkel. Az emberek hosszú órákig vártak az üzletek előtt csak hogy egy kis száraz kenyérhez jussanak, de Oroszország más területein még rosszabb volt a helyzet. 1917 márciusára az élelem-és üzemanyagkészletek teljesen kifogytak. Az infláció hihetetlen mértékeket öltött. A háború miatt az ország gazdasága összeomlott, mely eredményeképpen az emberek tömeges demonstrációkat szerveztek Petrográdban és Moszkvában. A színlelésnek ezennel vége volt. A feldühödött nép vörös zászlókat lengetve vonult végig az utcákon, „Le a cárral!” felkiáltással. Ekkor már tudtam, hogy bekövetkezett, amitől féltünk. Miechen és Szandro jóslata valósággá vált. Kitört a forradalom. A fagyos szél és a havazás tönkretette a vezetékeket és elvágta a telefonvonalakat, így a kommunikáció csak részlegesen vált lehetővé. Sürgönyben könyörögtem Mikinek, hogy térjen haza Mahiljovból, hogy valahogy visszaállítsa a rendet. Fontosnak tartottam, hogy személyesen is megjelenjen, és megnyugtassa az alattvalóit, hogy harcolni fog a túlélésükért. A fiam azonban Nyikolasát küldte el maga helyett, aki fegyveres erőkkel számolta fel az utcai felkeléseket. Miután eljutott hozzám a hír, hogy a golyózáporok több mint kétszáz civil életét oltották ki, keservesen zokogni kezdtem. Olga falfehér lett, Szandro pedig eszeveszetten próbált telefonálni Kszenyijának, hogy a fiaikkal együtt meneküljenek Petrográdból Kurszkba, a Juszupovokhoz. Végül március 12-én kezdetét vette a bukásunk. Elit alakulataink, amelyek akkora már gyári munkásokból és más, csatamezőn nem szolgált civilekből verbuválódtak össze, lőni kezdtek az addig nekik parancsoló feletteseikre, és átálltak a forradalmárokhoz. A katonai barakkokban, csakúgy mint a hadrendbe állított tengeri flotta tagjai között, mintegy hatvanezer fővel zendülés kezdődött. Akiket a
frontra vezényeltek, szolidaritásuk jeléül csatlakoztak az „elvtársaikhoz”, és mindenkit megöltek, akik ebben akadályozni próbálták őket. – Moszkvában és Petrográdban teljes a káosz – tájékoztatott Szandro, aki, ha nem is naprakészen, de folyamatos kapcsolatban állt a leváltott miniszterelnökünkkel. – A kormányzati épületeket kifosztották és felgyújtották. A Duma rendkívüli ülése során ideiglenes kormányt alakított a munkásokból álló szovjet tagjaiból és a katonákból, hogy látszólag korlátozzák a szovjetek hatalmát és megfékezzék a lázadásokat. Álmatlanul töltött éjszakáim után kábultan meredtem Szandróra. – Miki a háború miatt felfüggesztette a Dumát. Nem hozhatnak hivatalos kormányzati döntést a cár hozzájárulása nélkül. És mi ez a szovjet, hogy bármit is szervezkedni tud a Dumában? Szandro egy pillanatra elhallgatott. – Minnie, a szovjet a nép reprezentatív testülete. Bolsevikoknak nevezik magukat, és Miki lemondását követelik – bökte ki végül. Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Most már emlékeztem rá, hogy a bolsevikok Lenin csatlósai, akikre Witte már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmem. – A lemondását?! – kérdeztem elképedve. – Hogy szabad uralomra törjenek a cár felett? – Mikinek Alekszej javára kellene lemondania, a nagykorúságáig pedig régenst neveznének ki. Ha jól tudom, Miki még nem adott nekik választ. Tudtam, hogy a fiamnak ismét fogalma sincs, milyen súlyos helyzettel kell szembenéznünk. A Hodanka-mezei mészárlás áldozatainak számáról sem tudott pontos adatokat a megkoronázása idején, pedig csak egyórányi útra volt az eseményektől. Most, hogy a fagyok szinte mindenkit elzártak a külvilágtól, a németek pedig továbbra is óriási számban ölik a katonáinkat, hogy szerezhetne róla tudomást, hogy a trónt éppen most készülnek kirántani alóla? – És ha Miki beleegyezik? Kit akarnak megtenni régensnek Alekszej helyett? Miután Szandro azt felelte, hogy Misát, keserűen felsóhajtottam. – De ebbe Misának is bele kell egyeznie – győzködött a vejem. – Misát
jelenleg lefoglalják a katonai teendői. Van még időnk – szorította meg bátorítóan a kezem, miközben bénultan ültem a széken. – Keresd fel Mikit, hogy egyezzen meg velük tisztességes feltételekben. A Duma Alexandrát házi őrizetbe helyezte Carszkoje Szelóban a gyerekekkel együtt a saját védelme érdekében. Egyelőre nem esik bántódása, de ha a bolsevikok átveszik az uralmat a Duma felett, és beleszólást kapnak az államügyekbe… – Jó, tudom, azonnal indulok – feleltem, mire Olga lányom kiabálni kezdett Szandróval. – Megőrültél? Képes lennél anyámat egyenesen a farkasok karmai közé küldeni? Az embernek nem kell feltétlenül látnia a farkast ahhoz, hogy bereteszelje az ajtaját – idéztem fel magamban Zinajda szavait. – Nem mehetsz most oda – fordult felém a lányom. – Miki nincs ott. Mégis, hol akarsz beszélni vele? Mondd meg neki! – szólt a nagybátyjához. – Micsodát? – kérdeztem rosszulléttel küszködve. – Miki nincs már Mahiljovban. Elindult Carszkoje Szelóba, de a forradalmárok elbarikádozták az utakat, így nem jutott el a városba. Jelenleg nem tudjuk, hol van. – Akkor próbáld meg kideríteni – suttogtam magam elé, mert nem jött ki hang a torkomon, mire Szandro csak bólintott. – Megteszek minden tőlem telhetőt. ø Mikit visszavitték Mahiljovba. A Petrográdi Szovjet még engedélyt adott neki, hogy visszatérjen az alaptáborba a papírjaiért és a holmijáért, és elbúcsúzzon a katonáitól. Végre kézhez kaptuk az egyhetes, hivatalos telegramot, amelyben az áll, hogy az ideiglenesen felállított Duma és a Szovjet átvette az ország kormányzását, így a fiamnak nem maradt más választása, mint hogy lemondjon a trónról a saját és Alekszej nevében is. Amikor Misát Petrográdba hívták, ő sem vállalta a cári szerepet, mondván, hogy nem ő a jogos uralkodó, és csak akkor fogadja el a megbízást, ha maga az alkotmányos gyűlés választja meg. Ezzel egyszerre két tőrt is döftek a szívembe, hiszen mindkét fiam megtagadta az országnak tett szent szolgálatát.
– Most azonnal látni akarom – mondtam Olgának, miután Kszenyija táviratozott Feliksz palotájából, hogy Misa végül visszatért a seregbe. – Mikinek szüksége van rám. Olga egy ideig csendben figyelte, ahogy bedobálok néhány ruhadarabot egy útitáskába, miközben az alkalmazottaim sietve előkészítették a vonatom. – És mi van, ha már túl késő lesz? – kérdezte néhány perc után, de én rá se néztem, csak szótlanul pakoltam a sálakat és a cipőket a nyitott bőröndökbe. – Mi van, ha már te sem tudsz semmin változtatni? – folytatta a lányom. – Miki lemondott. A feleségét és a gyerekeit úgynevezett „biztonságos helyre” szállították, Mikit viszont kétségkívül foglyul ejtették. Mi van, ha téged is elfognak? Vagy esetleg mindnyájunkat bebörtönöznek? – Háromszáz év Romanov-uralmat nem lehet csak úgy, ilyen könnyen eltörölni. Még mindig sok támogató áll a hátunk mögött. Egyelőre még nem vagyunk senki foglyai! – Mama, mindig is csodáltalak a bátorságodért – kezdte Olga gondterhelten. – Még akkor is, amikor úgy gondoltam, nem volt igazad. Te sosem ismered be a vereséget, de ez alkalommal, hidd el, már nem győzhetünk. Mikinek köszönhetünk mindent. Ő idézte elő a bajt saját magának, mint ahogy nekünk is. Számtalanszor figyelmezettük, hogy az egyeduralmának katasztrófa lesz a vége, de ő nem hallgatott ránk. – Ebből elég! – emeltem fel a karom. – A lemondását csak a Duma kényszerítette ki, ezzel a rettenetes Szovjettel együtt. Ezek illegálisan ragadták magukhoz a hatalmat! Különben is úgy beszélsz, mint Miechen, ezt nem tűröm el! – Miechenről sok mindent el lehet mondani, de sose volt buta. Ezt a megjegyzést már elengedtem a fülem mellett. Nagy lendülettel összecsaptam a bőröndöm zárját, és parancsba adtam, hogy azonnal indulni akarok. Csak a vonaton vettem észre, hogy idegességemben a tucat stóla mellett egy árva alsóneműt sem csomagoltam. Szofi és Tánya pedig olyan ideges lett a távozási szándékom hallatán, hogy ők sem ellenőrizték a poggyászom. De mindez akkor már nem számított. A vonatom elindult Mahiljov felé. Eltökéltem, hogy meg kell mentenem őt. Amíg élek és
lélegzem, a fiamnak kormányoznia kell. ø A vakító hóvihar egy hatalmas fehér pacává változtatta a tájat, amikor a vonatom négy hosszú nap után végre befutott a mahiljovi állomásra. Kesztyűs kezemmel dörzsölni kezdtem a jégvirágos üvegablakot, amikor Szandro díszegyenruhájában belépett a fülkémbe. – Idehozzák nekünk. Mi pedig nem szállhatunk le a vonatról. – Ennyit Olga félelméről, hogy foglyul ejtenek! – morogtam. – Félnek tőlünk, és féljenek is! Ha a katonák meglátnák az anyacárnéjukat, mindjárt más lenne a dolgok állása, és úgy táncolnának, ahogy mi fütyülünk. – Lehet – mosolygott Szandro sápadtan. – Minden vagonban kapcsoltasd fel a lámpákat. Hadd lássák, hogy megérkeztem! Megkértem Szofit és Tányát, hogy hozzanak rendbe, már amennyire ezt a körülmények engedték. Ez alkalommal nem viseltem ékszert, sem flancos ruhát. Egyszerűen öltöztem fel – tekintélyt parancsoló, fekete színben. Amint Szandro jelezte, hogy Miki felénk tart a peronon, ragaszkodtam hozzá, hogy hadd szálljak ki, hogy üdvözölhessem. A fagyos levegő arcon csapott. Minden egyes lélegzetvétel jégvirággá változott a tüdőmben. Igyekeztem visszatartani a könnyeim a heves hófúvásban, miközben láttam, ahogy Mikit vörös karszalagos forradalmárok kísérik felém. Nem volt mellette kozák, sem fegyveres őr. Öves nagykabátjában és ferde sapkájában, még szakállasan is újra szégyenlős kisfiúnak tűnt. Úgy lefogyott, hogy döbbenetemben szóhoz sem jutottam. – Mama! – ugrott a nyakamba, majd szorosan átölelt. Még a kabátján keresztül is éreztem a kulcscsontjait. – Nem kellett volna idejönnöd. Nem biztonságos – súgta a fülembe. Hátraléptem, hogy a szemébe nézhessek. Nem tűnt szomorúnak, csak fáradtnak, végtelenül fáradtnak és elgyötörtnek. Úgy viselkedett, hogy ha nem ismerném, azt gondoltam volna, szabadon engedték. – Jönnöm kellett – mondtam, miközben átkaroltam. –
Gyere, vacsorázzunk együtt a vonaton. Legalább közben beszélgethetünk. Miki a forradalmi katonákból álló kíséretére pillantott. Egy pillanatra megijedtem, hogy nem engedik el, ám végül távolabb sétáltak, így Miki felszállt a vonatra, Szandróval a háta mögött. – Négyszemközt gondoltam – szóltam, mire a vejem hátralépett. A fülkémben, miközben Miki egy pillanatig nem tudta eldönteni, hova üljön és csak a cigarettája után kotorászott, olyan nyugodt hangon szólaltam meg, ahogy csak tudtam. – Most pedig meséld el, hogy történt. – Gondolom, mostanra már mindenről hallottál – rántotta meg a vállát. – A tábornokaim azt tanácsolták, működjek együtt, mert így menthetem csak meg az országot. – De nem a tábornokaid kormányoznak. – Én sem. Most már. Sőt, valaki szerint soha nem is tettem – tette hozzá, de mielőtt még tiltakozhattam volna, így folytatta: – Sosem kívántam magamnak ezt a terhet, de úgy gondoltam, ha ez a sorsom, elfogadom. Jób napján születtem, így hozzá hasonlóan el kell viselnem az élet megpróbáltatásait. Miki szavai hallatán csak nagyokat nyeltem. Ezek szerint önként tette, nem kényszerítették rá. Úgy érezhette, nincs más választása, és nem is állt ellen. Akkor már tudtam, Olgának igaza volt. Túl későn értem ide. Sőt, évekkel voltam késésben. Alexandra úgy mérgezte a fiamat az idők folyamán, mint ahogy Feliksz a misztikust. Teljes mértékben a menyemet hibáztattam, igaz, igazságtalanul, mert a fiam kellő akaraterővel elkerülhette volna balsorsát. – És most mit fogsz tenni? – faggattam tovább. – Természetesen visszamegyek Sunnyhoz és a gyerekekhez. Gondolom, halálra rémültek. A családomnak szüksége van rám. – Gondolkozz, Miki! – szakítottam félbe. – Mit fogsz tenni, ha egyszer csak úgy mindentől megfosztanak? A bolsevikok a fejedre vadásznak. Ne gondold, hogy a forradalomnak vége, csak azért, mert lemondtál a trónról. Feltételeket kell szabnod a leköszönésedért cserébe, méghozzá méltósággal. A fiamat hallván alig akartam hinni a fülemnek. Fájó volt tudomásul vennem, hogy amiért az apja és az elődei a végsőkig
küzdöttek, ő egy mozdulattal félredobta, mint egy elszabott zakót. Vlagyimir, Isten nyugosztalja, előre megjósolta az eseményeket. Azon a gyalázatos vasárnapon, amikor a tüntetőket sorra lőtték agyon a Téli Palota előtt, megmondta, hogy a fiam alkalmatlan a cári posztra. Szása szégyellte volna magát miatta, mint ahogy én is szégyenkeztem, de nem mondhattam neki, hiszen semmi jó nem származott volna belőle. – Például? Milyen feltételeket? – vetette oda a kérdést, mint akit nem is érdekel a jövője. – Hogy hol fogsz ezentúl élni, és mi, a rokonaid hogyan élhetjük ezt túl. – Természetesen itt maradunk – mondta, ami ismét elképesztett. – Oroszország a hazánk. Ekkor idegességemben elharaptam a saját nyelvem. – Oroszország már nem az otthonod többé. Elhagytad, amikor félredobtad a koronát. Kérd, hogy küldjenek Angliába, biztonságos utakon. A helyedben azonnal indulnék. Kezdj tárgyalásokat, hogy Alexandrát és a gyerekeket engedjék el Carszkoje Szelóból, amilyen gyorsan csak lehet. Küldesd őket Peterhofba; ott van kikötő, ahonnan bármikor elmenekülhetnek, ha szükséges. De előbb neked kell indulnod, mert veled legalább olyan nagy veszélyben vannak, mint amekkorában most te magad vagy. – Nem! – mondta emelt fővel, miközben az arcáról egy pillanat alatt eltűnt a fáradtság. – Nem?! – ismételtem szörnyülködve. – Nem tárgyalsz a forradalmárokkal a családod érdekében? – Sunny az előbb küldött táviratot, hogy a lányok kanyarósak. Magas lázzal fekszenek, Sunny ápolja őket; még a hajukat is leborotválta – ecsetelte, miközben elnyomta a csikket a karfába épített hamutartóban. – Nem fogom kockára tenni az egészségüket. Később majd átgondoljuk, hová menjünk, ha esetleg a helyzet úgy hozza, de jelenleg ennek még nincs itt az ideje. Egyébként Misa újra keserű csalódást okozott – folytatta elsötétült arccal. – Én csakis azért mondtam le, mert úgy gondoltam, ő majd átveszi a helyem. Ha megtette volna, most nem így állnánk.
– Ha hallgattál volna rám, akkor nem állnánk így! – kiabáltam rá, mire kétségbeesetten nézett rám. – Lehet, hogy akkor sem alakult volna a helyzet másként. Most már mi értelme szemrehányást tenni? – Semmi értelme. De most legalább megfogadhatnád a tanácsomat, ha másért nem, a gyerekeid érdekében. Kérj találkozót a brit nagykövettől. György király az unokatestvéred, ő majd… – György parlamentje hallani se akar rólam! – vágott közbe Miki. – Véres Miklóst nem látják szívesen Angliában – tette hozzá hideg mosollyal. – Erről már kaptam tájékoztatást. – Ez nagy hiba – álltam fel. – Akkor majd magam írok Alixnek. György bizonyára nincs tisztában a helyzetünk súlyosságával. De amint tudomást szerez róla, biztos vagyok benne, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Biztonságos helyre kell jutnod, György pedig a rokonunk. Gyermekkorotokban mindig is a testvérének tekintett. – Eggyel több ok arra, hogy ne segítsen. Ki akar egy kegyvesztett testvért támogatni? – Az idő letelt – lépett be Szandro az ajtón. – Miféle idő? Még csak most kezdtük el! – pördültem meg idegesen. – Holnap találkozunk – szólt Miki. Lehajolt, arcon csókolt, majd kisétált a katonákhoz, akik már várták az ajtónál. Először csak megrökönyödve bámultam Szandróra, ám néhány pillanattal később vigasztalhatatlanul zokogni kezdtem. A könnyek úgy lepték el az arcomat, mint az országunkat az utálatos vörös zászlók. ø Összesen három napot töltöttünk együtt. Részt vettünk egy szentmisén a mahiljovi templomban, ahol Oroszországba érkezésem óta először fordult elő, hogy az áldás során nem hangzott el a cári család tagjainak neve. Ezután végig kellett néznünk, ahogy a címeres zászlónk helyett a szemünk előtt vonják fel a forradalmi lobogót a táborban. Miki végigsétált a felsorakozott katonák előtt. Néhány ekkor sírva fakadt, és csókolni kezdte a kezét. Abban a néhány pillanatban a fiam ismét az atyácskájuk volt. A tábornokok reményvesztetten álltak vigyázba, de szólni egyik sem mert. Végül is
hiába győzködték volna Mikit, a fiam becsületszavára megesküdött, hogy többé nem tart igényt a trónra. A szerény ebéd után, amit szótlanul a vonatomon fogyasztottunk el, Szandro kikísérte Miki elbocsátott embereit, akik védelem céljából vörös karszalagot kaptak. Miki tájékoztatott, hogy a Petrográdi Szovjet engedélyt adott neki, hogy visszatérjen a családjához Carszkoje Szelóba. – Még elmenekülhetsz. Még nem késő… – mondtam neki, felidézve magamban a katonai vezetők megtört arcát, de Miki csak a fejét rázta. – Az egyetlen dolgom, ami maradt, hogy szerető férj legyek és odaadó családapa. Minden másnak vége. A peronon szorosan a nyakába kapaszkodtam. Képtelen voltam türtőztetni magam, miközben összevissza csókolt, és azt suttogta: – Légy erős, mindenki kedvéért, amilyen mindig is voltál. Hamarosan találkozunk – mondta, majd felszállt a vonatra. Szandro nyomban mellém lépett. Minden méltóságom félretéve a vállára hajtottam a fejem és keservesen sírva fakadtam, miközben néztem, ahogy Mikit felkísérik a katonák a vagonba, melynek oldalán még kirajzolódott a cári emblémánk körvonala. Ahogy Miki az ajtóból még visszafordult felém, úgy éreztem, megszakad a szívem. Egy halvány pillanatig még felötlött bennem, hogy most talán félrelöki a katonákat és elmenekül, de nem tette. Ehelyett csak kesztyűs kezével integetni kezdett. Már messzebb állt, de még így is láttam az arcát, amelyről szívet tépő bánat tükröződött vissza. Ha Szandro nem tart vissza, elkeseredésemben biztos letérdelek a hóba. Így csak álltunk szótlanul a peronon, amíg Miki vonatát el nem nyelte a végtelen horizont.
Kijevben
Negyvenkettedik fejezet
a forradalom a tetőfokára hágott. Miközben átverekedtük magunkat a vörös karszalagot vagy kalapjukon kokárdát viselő, vészjósló tekintetű járókelők között, nyilvános kocsit kellett bérelnünk, hogy valahogy eljussunk a palotába. A díszőrségünket forradalmárokból verbuválódott smasszerek váltották fel, akik a bodegájukban lebzselve arra se vették a fáradságot, hogy felálljanak az érkezésünkkor. Amint megláttam, hogy a zászlótartó rúd üresen áll, nyomban elöntött a düh. Amint Olga elénk szaladt a nővérruhájában, mielőtt még bármit is szólhatott volna, hangosan rákiáltottam: – Azonnal tetesd vissza a címeres zászlót! Ez még mindig egy cári rezidencia! – Már nem az, Mama – mondta Olga, miközben nógatva felkísért a lakosztályomba, abba a szalonterembe, ahol egy évvel ezelőtt még Miechennel csevegtem. Azonnal nyilvánvalóvá váltak számomra a betolakodók ocsmány nyomai, a szanaszét heverő, üres vodkásüvegek, a kitört üvegcseréphalmok és a sáros bakancsnyomok a parkettán. Az alsó szintről megmaradt, fent tárolt bútoroknak a felét használatba vették, a másik felét pedig ellopták. – A Marseillaise-t éneklik az utcákon – tudósított Olga kapkodva az elkerekedett szemem láttán. – Szabadon engedték a politikai foglyokat, és letépték az épületekről a címerünket. A Kijevi Szovjet tagjai kijelentették, hogy a nép nevében átveszik tőlünk a palotát és a betegellátó központot – folytatta a lányom kétségbeesve. – Azt ne merészeljék! – kiabáltam felháborodva, mire Szandro falfehér lett. – Mama! – szólt rám Olga rémülten, majd felemelte a kezét, mintha be akarná fogni a szám. – A Petrográdi Szovjet kiáltványt adott ki, amelyben az állam ellenségeinek neveznek bennünket. Le akarják tartóztatni a cári család minden tagját. – Akkor téged miért nem tartóztattak még le? – kérdeztem fölényeskedve. – Mert én egy civil felesége vagyok – mondta, kissé szégyenkezve. A krízishelyzet kirobbanása óta először láttam a lányom arcán rémületet.
– Kszenyija levelet küldött – folytatta Olga szavait Szandrónak címezve. – Egy kozák az életét kockáztatta, hogy átadja nekem. Kszenyija jelenleg a Krím félszigeten tartózkodik, Aj-Todor közelében a fiaiddal és Juszupovékkal. Azt írja, Kurszkban már nem maradhattak tovább. Lenin Petrográd felé tart, hogy átvegye a forradalom vezetését, így mindenki menekül, aki csak tud. Kszenyija könyörög, hogy mielőbb csatlakozzunk hozzájuk. Én is csak rátok vártam. – Soha! – csattantam föl, mielőtt még Szandro megszólalhatott volna. – Nem megyünk sehova! Nem tudjuk, még mi fog történni. Nem minden ember forradalmár. Sokan még mindig szeretik a cárukat, és hamarosan rádöbbennek majd, milyen nagy szükségük van rá. Még mindig háborúban állunk Németországgal. Cár híján ki vezeti majd a seregeinket? Lenin?! – kérdeztem szitkozódva. – És a betegeinkkel mi lesz? Én vagyok a Vöröskereszt elnöke, úgyhogy maradunk! – De nem lehet – szólt Olga remegve. – Mama, hallgass rám, csak egyszer az életben! A Vöröskereszt elnöke már nem te vagy. És nem vagy már anyacárné sem, mint ahogy én sem vagyok nagyhercegnő. Talán nem hallottad, mit mondtam az imént? El fogják foglalni az egész palotát, és letartóztatnak minket! Terhes vagyok – tette hozzá rövid szünet után. – Nem fogom kockára tenni az életünket. A monumentális hírre hirtelen elnémultam. Olga már harmincöt volt, és eddig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot az anyaságra. – Hányadik hónapban vagy? – kérdeztem álmélkodva. – Úgy a harmadikban. El kell mennünk innen. Szandro, segítesz? – kérdezte, amire a vejem bizonytalanul bólintott csak rá. – Megpróbálok. Talán akadnak még támogatóink. – Használjátok a vonatom, de kérlek, küldjétek vissza, ha majd tehetitek. – Minnie – kezdte Szandro elcsigázva. – Amint betesszük a lábunkat a vonatállomásra, nyomban tudni fogják, hogy el akarunk menekülni. Lehet, hogy a vonatod már el is kobozták. Kérlek, adj néhány napot, hogy kitaláljak valamit. – Rendben. Addig végiglátogatom a kórházi osztályokat, amelyeket a Vöröskeresztem finanszíroz. Akkor majd látni fogják,
hogy továbbra is anyacárné vagyok. Olga sehogy sem tudott meggyőzni, így csak kétségbeesetten nézte, amikor másnap Tányával elindultam a saját hintómon a kijevi kórházba, ahol azelőtt már számtalanszor látogatást tettem azoknál a sebesült katonáknál, akiket mi már nem tudtunk elhelyezni a betegellátó központunkban. A kapukat azonban zárva találtam, és az őr többszöri, határozott kérésemre sem engedett be. Tánya már könyörgött, hogy induljunk, miközben hosszasan álltam a bejárat előtt a hótól ázott csizmámban. Egy idő után végre előbukkant a kedves, régi és rendkívül túlhajszolt kórházigazgató. Csupán a kapu mögül, sietve tájékoztatott, hogy a szolgálataimra többet nem tartanak igényt. – Mióta? – kérdeztem magamból teljesen kikelve. Dühömben ököllel ütni kezdtem a vasrácsot úgy, hogy még a kesztyűn keresztül is lilára dagadt a kezem. – Ez a kórház még csakis az én szolgálataim miatt működőképes! – kiabáltam. – Hagyja el Kijevet – szólt röviden az igazgató, miközben az őrszem ásítozva visszatért a bódéjába. – El fognak jönni felségedért – folytatta suttogva. – Csak idő kérdése. – Honnan tudja? Talán most már maga is közülük való? – Nem vagyok, de ezt már mindenki tudja. Könyörgök, felség, meneküljön! – súgta kurtán, majd visszasietett az épületbe. Miután utasítottam a kocsisomat, hogy hajtsunk vissza a palotába, a hintóban Tánya olyan erősen megszorította a sajgó kezemet, hogy fájdalmamban összerezzentem. – Ne kezdd ezt! Senki sem fog letartóztatni. De hiába szóltam rá, Tánya nem engedett el, így már kezdtem én magam se hinni a saját szavaimban. ø Egy dermesztően fagyos éjszakán szöktünk ki Kijevből, sötét kapucniban, az ordítozva ünneplő, részeg csőcselék között. A helyzet olyan gyorsan elharapódzott és anarchiába torkollott – a rendőrséget feloszlatták, az igazságszolgáltatást pedig átadták a Kijevi Szovjetnek –, hogy ha nehezen is, de beláttam, hogy most már úgy vadásztak ránk, mint az állatokra, ahogy egyszer apósom mondta a nihilisták elől bujkálva.
Olga pánikszerűen indult volna, én azonban semmi ingóságunkat nem akartam hátrahagyni, így a vejem, Kulikovszkij, hűséges inasunk, Obolenszij, felesége, Tánya és Szofi volt kénytelen cipelni a súlyos bőröndjeinket. Nemcsak a porcelánokat és a fotókat vittem magammal, hanem többkoffernyi ékszert is, a Fabergé-tojásommal együtt, ami az egyik legkedvesebb emlékem volt a férjemtől. Abban a pillanatban, hogy Szandro bejelentette, hogy talált megoldást a menekülésre, Olgával villámgyorsan a fűzőnkbe rejtettünk annyi ékszert, amennyit csak tudtunk, amik minden lépésnél szúrták a bordáinkat. Csak később fedeztük fel a kapcsok, brossok és fülbevalók okozta stigmákat a bőrünkön. Egy városon kívüli, elhagyatott pályaudvaron szálltunk fel egy vonatra, amelyet Szandro szerzett a lojális beosztottjai által, a nevünkért és néhány ékszerért cserébe. A rozoga szerelvény olyan sűrű, fekete füstöt okádott, hogy levegőt is alig kaptunk. Még akkor is egy fülkében zsúfolódtunk össze, amikor már a vonat a Krím félszigethez közeledett, ahol gépkocsival vittek tovább az Aj-Todor fokhoz. Tip, a mopszom is velünk utazott; remegve fúrta be magát közénk, miközben csak azon járt az eszünk, hogy mikor szállják meg a vonatot a bolsevikek, hogy letartóztassanak. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Mint a menekültek, három napig nem ettünk, és csak inni is alig ittunk, amíg végre meg nem érkeztünk Szevasztopolba. A pályaudvaron randalírozó, felkelő matrózok rosszindulatúan méregettek, miközben beszálltunk a Szandro irányítása alatt álló, Katonai Légierő Akadémia kocsijaiba, amelyek kanyargós utakon végre eljuttattak az úti célunkhoz. Évek óta nem jártam már Aj-Todor közelében sem, sőt Szása halála óta a Krím félszigeten sem voltam. Livádia túl veszélyesnek bizonyult, mivel az üldözőink a Fekete-tenger partján fekvő palotánkba törtek volna be először, ahol nyaranta az éves vakációnkat töltöttük. Már el is felejtettem, milyen csodaszép is AjTodor, a hófehér villakomplexummal, az arab mesékbe illő, hullámos tornyaival, a szélfútta ciprusfáival és jázminkertjeivel. Kszenyija szaladva jött elénk. A legidősebb lányom nagyon lefogyott. Beesett arcán, szemei alatt hatalmas táskák húzódtak. Elsírtam magam, amikor a nyakamba ugrott. Feliksz, Irina és
Kszenyija hat szép fia mind körülálltak bennünket. A fiúk megölelték apjukat, Szandrót, aki szintén nem bírta könnyek nélkül a viszontlátást. Olga ezredese kezét szorongatva kis híján letérdelt, hogy hálából megcsókolja a földet. Este, gyertyafény és behúzott függönyök mögött, egyszerű vacsoránk közben Kszenyija elmesélte szívszaggató menekülésük történetét, valamint mindazt, amit a pletykákból, elavult levelekből vagy titkos telegramokból megtudott a családtagjainkról. – Kirill volt az első, aki megtagadott minket – kezdte. – Az a gyáva féreg személyesen tépte le a cári címert magáról a Duma kellős közepén, majd esküt tett az ideiglenes kormány előtt. – Barátkozz egy némettel, ha árulást akarsz tanulni – gyújtottam rá egy cigarettára, mert többé nem titkoltam, hogy dohányzom. – Miechen hozzáadta Kirillt Duckyhoz, csak hogy megmutassa, bármit megtehet, majd elküldte a fiát a Dumába, hogy végezze el a piszkos munkát. Gondolom, arra pályázik, hogy megtarthassa az ízléstelen palotáját, így úgy tesz, mintha már nem tartozna közénk. – Nem jött össze neki – folytatta Kszenyija. – Neki is menekülnie kellett. Azt nem tudjuk, hová, de később Kirill és a többi fia is csatlakozott hozzá, miután többször is letartóztatással fenyegették őket. – Amennyire ismerem, most félúton járhatnak a Kaukázus felé, cigány álruhában, a Cartier-gyémántjaival a zsebükben – mondtam megvetve. Egy ideig néma csend fogadta a csípős megjegyzésemet, aztán Irina vihorászni kezdett kétéves lányával, Bébével az ölében. Feliksz meglepően jó színben volt. – Pavlovna nagyhercegnő nyilván nem hagyja, hogy holmi forradalmak megfosszák a Cartier-ékszereitől – mondta kimérten. – Én is minden erőmmel küzdenék ellene – fűzte hozzá nevetve. Ezután halkan elénekeltük az „Isten óvja a cárt” himnuszunkat, de zongorán már nem mertük kísérni, nehogy kihallatsszon. Nem dédelgettünk illúziókat arról, hogy észrevehetetlenek lennénk, mégis megnyugtató volt hallani a tenger morajlását és a csendes utcákat üvöltöző forradalmárok nélkül. Feliksz biztosított minket,
hogy a krími tatár katonák lojálisak maradtak hozzánk, és vállalták az épület őrzését. Miután mindenki nyugovóra tért, még fennmaradtam Kszenyijával. Olgát fárasztotta az állapota, folyton elbóbiskolt a széken ülve. Végül úgy kellett ágyba küldenem. A férje, Nyikolaj felkísérte, de én sosem szólítottam a keresztnevén, mivel nem volt családtag. A legidősebb lányommal egy ideig csendben ültünk, majd elmesélte, hogy elvesztette Misával a kapcsolatot. Legutoljára Gatcsinában látta Nataliával és a kisfiukkal. Kszenyija hiába írt az ideiglenes kormánynak, hogy hadd látogasson el Carszkoje Szelóba, nem adtak rá engedélyt. – Egyszerűen visszautasítottak – panaszkodott a kezét tördelve. – Sosem lesz már alkalmam elbúcsúzni Mikitől, Alickytől és a gyerekektől. Ki tudja, mi lesz velük – suttogta halkan. Megfogtam a lányom cserzett kezét, ami a főzéstől és a cipekedéstől olyanná vált, mint a cselédeké, pedig egykor olyan finom bőre volt, hogy mindig azon panaszkodott, hogy szúrja a kesztyű. – Nem szabad elveszítenünk a reményt. Miki nem az ellenségük. Sőt, még Alexandra sem, az összes hibájával együtt. Most mindent meg kell tennünk értük, hogy kiszabaduljanak és külföldre költözhessenek. – De ugye nem gondolod, hogy… – kezdte Kszenyija elcsukló hangon. – Ne mondd ki. És ne is gondolj rá. Végül is miért bántanának egy trónfosztott cárt és az ártatlan családját? ø A tavasz megmutatta a Krím vad szépségét; a kertek virágba borultak a balzsamos időben. Szélesre tártuk a teraszajtókat, amelyeken beáradt a vadrózsa illata és a hullámok zaja. Bár sosem merészkedtünk messzire, az autóinkkal nagyszerű kirándulásokat tettünk természetesen tatár őreink kíséretében. Irina és Feliksz minden este átjöttek hozzánk a közeli Juszupov-villából. Jóleső érzés volt magányban élni, bár azt már megtanultuk, hogy ez még nem jelenti azt, hogy elfelejtettek minket. A minisztérium jelentősen megcsonkította a juttatásainkat, így most számoltuk a rubeleket, hogy megéljünk valahogy. Kszenyija és Szandro a maradék
cselédeknek is felmondtak, mert már nem tudtuk fizetni őket. Még az is napi gondot okozott, hogy étel kerüljön az asztalra. Akkoriban az élelmiszer nehezen elérhető luxuscikknek számított, főleg olyan kevés összegért, amit fizetni tudtunk érte. Kszenyija és Szandro heves tiltakozása ellenére Feliksz egyik nap bejelentette, hogy visszautazik Petrográdba, mert a Juszupovpalotában maradt még elrejtett ékszere, amit megpróbát pénzzé tenni. Mivel sehogyan se tudtuk lebeszélni, megkértem, hogy nézzen át az Anyicskovba is, mivel hosszú ideje nem tudtam kommunikálni az alkalmazottaimmal. Irina ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje férjét, így Bébére mi vigyáztunk Kszenyijával. A dédunokám sokat sírt a szülei után. Mindig a nyomomban totyogott, és éjszakánként a szobámban aludt, bár neki még volt dadája. A nyár beköszöntével sokat fürödtünk a tengerben, és nyitott ablakoknál aludtunk. Augusztusban Olga életet adott kisfiának, aki a Tyihon nevet kapta. Jellemző módon a lányom még a vajúdásáról sem szólt. Terhessége alatt újra régi kedvtelésének hódolt, mert talált egy roskatag festőállványt a villa egyik szekrényében. A mellette heverő vásznakra élénk színekben pompázó murvafürtöket és türkiz tengert festett. Mondhatni, Olga alkalmazkodott a legjobban a kialakult kényszerhelyzetünkhöz, bár azelőtt se volt jellemző, hogy rágódott volna a problémáinkon. Amint Kszenyija szólt, hogy a fájások elkezdődtek, nyomban odaszaladtam, így jelen voltam a szülésnél. Keresztelőajándékként az egyik zafírgyűrűmet adtam neki. – Egy kis tej jobban jönne, nem gondolod, Mama? – mosolygott fáradtan. – Az is van – feleltem neki. – A helyi földművesektől több láda friss tojást, sajtot és tejterméket kaptunk, amiért egy fillért se fogadtak el. Látod? Nem mindenki forradalmár. Akadnak még tisztelőink. Miközben Olga a kisfiát ringatta, olyan nyugalom és béke szállta meg, amit azelőtt sosem láttam az arcán. A nagy öröm ellenére továbbra is ott settenkedett mögöttünk az ismeretlen jövő. Igyekeztünk nem beszélni róla, de attól még tapintható volt a levegőben. Több hírt nem kaptunk se Misáról, se
Mikiékről, és a külföldi családtagjaim sorsáról sem tudtam semmit. A telegram és a levélváltás is lehetetlen volt, csakis abban bízhattam, hogy talán Alix, György király és a többi rokonunk segítségével, minden tőle telhetőt megtesz az érdekünkben. Amikor Feliksz és Irina berobogtak az autójukon a villa elé ruhákkal, ágyneműkkel, füstölt sonkával és marhahússal megrakodva, úgy tapsoltunk örömünkben, mintha a Mariinszkij egyik balettelőadását láttuk volna. Kszenyija hat fia – akiknek életkora a tízéves Vaszilijtől a húszéves Andrejig terjedt – nagy boldogságukban ugrálni kezdtek, miután könyveket is találtak a csomagtartóban. Ennek Kszenyija is jobban örült annál, mint amikor a fiai unalmukban pucéran ugráltak a sziklákról a tengerbe, vagy agyontaposták a gondosan ápolt növényeket a konyhakertben. A gyerekek imádtak olvasni, így végre elfoglalták magukat, miután megunták az Aj-Todor könyvtárszobáját. A sok finomság ellenére Kszenyija azért neheztelt Felikszre, amiért veszélybe sodorta önmagát és Irinát, aki igyekezett előcsalogatni a csodálkozó Bébét a szoknyám mögül. Miközben a fiúk boldogan olvasni kezdtek, Kszenyija és Olga felment, hogy ágyneműt cseréljenek, Szandro pedig elpakolta az ételeket a konyhában. Feliksz csak ezután jegyezte meg, hogy a helyzet nem is olyan vészes Petrográdban. – A Szovjet elnöke, Kerenszkij mérsékelt politikus – ecsetelte, miközben döbbenten hallgattam. Gondoltam, igazán mérsékelt lehet, ha a cárt lemondásra kényszerítette. – Oroszországban kikiáltotta a köztársaságot, és bár a bolsevikekkel szövetkezik, megveti az erőszakot. Célja, hogy helyreállítsa a rendet. Meglepő módon a legkisebb probléma nélkül jutottam be a palotánkba. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy az odaállított őrszemek nem vetették meg a kenőpénzt, de legalább nem zavartak a dolgomban. – Akkor fosztogatják az otthonunkat? – kérdeztem dühösen, mivel nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint az őrök bárkit beengednek a palotába. Feliksz arckifejezése elárulta, hogy nem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy lefestette.
– Nem egészen. A palotáinkat lefoglalták minden ingóságunkkal együtt. A Mojkába késő éjszaka tudtam csak besurranni, hogy megnézzem, megvannak-e még Mama ékszerei a trezorban. Egyelőre még ott találtam mindet, de úgy döntöttem, nem lenne bölcs dolog egytől egyig elhozni az értékeinket. Mivel az állomáson átkutatták a bőröndjeinket, még nekem is túl veszélyes lett volna sok ékszerrel utazni. Természetesen azért a legértékesebb darabokat elhoztam a Rembrandt-képeimmel együtt. Most úgysem engedheti meg magának senki, hogy festményeket vásároljon, de talán később el tudom őket adni. – És az Anyicskov-palotám is lefoglalták? – kérdeztem rettegve. Belegondolni is szörnyű volt, hogy az otthonom, ahol egykor a férjemmel éltem, és ahol a gyerekeinket felneveltük, most a forradalmár csőcselék kezére került. – Még áll. A legnagyobb része sértetlen – felelte Feliksz. – Jelenleg egy, a Szovjet által felállított minisztérium használja. Az alkalmazottaidat elzavarták, de azért elmentem, ahogy ígértem. – Feliksz az egyik üres bőrönd béléséből elővarázsolt egy papírba csomagolt festővásznat. – Irina említette, mennyire szeretted ezt a képet. Ahogy remegő kezekkel kitekertem a vásznat, Szása portréja nézett vissza rám, a sötétkék katonai egyenruhájában. Valóban ez volt a kedvenc képem róla, amit előkelő helyen, a szalonomban tartottam a kandalló felett. – Csupán ezt tudtam elhozni neked – szólt Feliksz halkan. – Kivágtam a keretből. A mi portréinkat mind tönkretették; láttam a megégett maradványokat a téren. A tiéd viszont még mindig sértetlenül áll a Szmolnij Intézetben. Amikor a Szovjet emberei megpróbálták eltávolítani, a növendékek barikádot formálva állták körbe. – Köszönöm – suttogtam meghatottam Szásában gyönyörködve. – Ez minden ékszernél értékesebb nekem. – És itt van még ez is – vett elő Feliksz egy gyűrött borítékot a csizmaszárából. – Miki küldi – nyomta a kezembe. – Kerenszkij személyesen adta át nekem – fűzte hozzá Irina kislányával az ölében. – Néhány hónappal ezelőtt írhatta, és
természetesen fel is nyitották, de Kerenszkij biztosított afelől, hogy Miki jól van. – Te találkoztál ezzel az elnökkel? – kérdeztem hitetlenkedve, mivel ez az ember volt a rettegett farkasunk. Irina még akkor is sírt, amikor a németek kövekkel dobálták a vonatunkat Berlinben, most pedig egyenesen az üldözőnk kezei közé sétált? – Kérvényt írtam neki – bólogatott. – A Téli Palotában lakik a cselédekkel és az őrökkel, amelyre kitűzték azt az ocsmány vörös zászlót. A nagypapa dolgozószobájában fogadott – ecsetelte. Háborogva hallgattam, hogy ez a szörnyeteg elfoglalta azt a szobát, ahol az apósom elhunyt, és amit még Miki sem volt hajlandó dolgozószobának használni. – Kerenszkij igazán nagyra becsül téged – folytatta Irina. – Azt ígérte, igyekszik visszaállítani a juttatásod eredeti összegét, a felét hamarosan el is küldeti. Azt mondta, anyacárnéként nem tiporhatják el a jogaid, és ha bármikor szeretnél külföldre levelet küldeni, segíteni fog eljuttatni a címzetthez – mondta mosolyogva. – Nos, nem olvasod el? Feliksz az egész út során a csizmájában tartotta – unszolt a levelet bámulva, amit úgy szorítottam a mellkasomhoz, mint egy talizmánt. – Majd később, az egész család előtt – feleltem, miközben alig tudtam türtőztetni magam. – És Misáról van valami hírünk? – néztem Felikszre reménykedve, de ő csak a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy épp Gatcsinában volt, amikor megszállták a palotát. Senki sem tudja, hogy jelenleg hol lehet. Irina megkérdezte Kerenszkijt, mert úgy hallottuk, Misát letartóztatták. Kerenszkij ígéretet tett, hogy utánanéz. – Minek? – kérdeztem ijedten. – Hogy lehetséges az, hogy a Petrográdi Szovjet vezetője nem tudja, hogy hol a cár testvére? – Talán úgy érezte, nem mondhat többet – sóhajtott Feliksz fájdalmasan. – Már így is sokat kockáztatott azzal, hogy fogadta Irinát. Lenin már Petrográdban van. Beköltözött annak a balerinának, Kis K-nak a korábbi villájába, és az erkélyéről mond beszédeket. Kerenszkij nem tartozik a radikálisok közé; amint már mondtam, nem akar ártani nekünk, de tart Lenintől. Az az arcátlan
jöttment a fejünket akarja, és sajnos sokan csatlakoznak hozzá, mert a nép úgy hiszi, Lenin a megmentője. – Szása kivégeztette ennek a jöttmentnek a testvérét – jegyeztem meg –, így nem csoda, hogy vadászik ránk. Bármi is áll ebben a levélben, és bármit is mond Kerenszkij, Miki nincs biztonságban, mint ahogy egyikőnk sem. – Jelen pillanatban még nem eshet bántódásunk – mondta Feliksz –, de ki tudja, meddig? Először a hálószobám magányában, egyedül olvastam el a levelet. Megrendülve néztem Miki kézírását; szinte hallottam a hangját a leírt szavakban, még akkor is, ha úgy fogalmazott, hogy nyilván más is látni fogja. Rövid tőmondatokban annyit írt csupán, hogy a lányok kigyógyultak a kanyaróból, Alekszej is jól van, és most együtt ültetnek zöldségeskertet az épület udvarán. – Egy cár jobbágyként túrja a földet! – sóhajtott Kszenyija. – És? Mi ugyanezt tesszük itt! – kiabáltam Kszenyijára. – Miki legalább elfoglalja magát, és a levegőn van, ami neki és a gyerekeknek is jót tesz. Miki egyszer azt mondta, inkább juhokat terelne, mint kormányozna. A szavaiból ítélve boldog. – Persze nem mondtam igazat, hiszen ebben a helyzetben, állandó felügyelet alatt, hogy is lehetett volna boldog. De ő legalább bátor példaként szolgál a gyerekek előtt, Alexandrával ellentétben. Gondolom, a menyem most hisztérikus állapotban sírja vissza a Sándor-palotáját, mivel Miki egy szóval se említette őt a levelében. – Azért nem kell mindent elhinnünk, amit állít – vetette fel Szandro, amivel a számból vette ki a szót. – Nem hagyhatják el az épületet, így gyakorlatilag foglyok. – De bizonyára hamarosan elengedik őket – vágtam rá magabiztosan, amiben egyébként már magam se hittem. – Van egy szövetségesünk a Petrográdi Szovjetben. Irina, meséld el nekik, mit mondott Kerenszkij! A hírek a család többi tagját is megörvendeztették. Igaz, az ígért pénzösszeg felét se kaptam meg, ami nem volt elég a megélhetésünkhöz, mégis jó kezdetet jelentett. A forradalom végül mégsem bizonyult számunkra annyira horrorisztikusnak, hiszen maradtak még támogatóink, és mi is együtt lehettünk. Reménykedni
kezdtem, hogy talán rájöttek, hogy felesleges Mikit fogva tartani, és hazaengedik hozzánk. Ekkor még azt is reméltem, hogy idővel Oroszország népének is újra megjön a józan esze.
Negyvenharmadik fejezet
– Keljen fel! – hasított az idegen hang a fülembe. Egyébként is rosszul aludtam. Ahogy felültem az ágyban, hallottam, ahogy Tip odalent csahol, Tánya pedig ingerülten ellenkezik a folyosón. A beszűrődő tompa fényben egy nagydarab alakot láttam az ajtómban, arctalan idegenekkel a háta mögött. Először el se hittem, hogy a férfi dübörgő csizmájával berontott a hálószobámba. Kísérete kerozinlámpákkal követte, miközben sikoltva a mellkasomhoz kaptam a lepedőt. – Na, ki van itt nekünk? – szólt fennhéjazva az idegen, undorító mosollyal. A betolakodók zsákszerű nagykabátjukban, matróz-és katonanadrágban, vörös karszalaggal megálltak előttem. – Keljen fel, vagy magunk ráncigáljuk ki! – üvöltött az elöl álló, aki minden bizonnyal a vezetőjük lehetett. Nagy röhögésük közepette a torkomban dobogott a szívem. Hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne kezdjek el sikoltozni. A szobámat ellepték a bolsevikok, tudatosítottam magamban. Megtaláltak, és most eljöttek értünk. – Ő az anyacárné! – kiabálta sírva Tánya az ajtóból. – Ezt nem tehetik! – Cárné?! – röhögött a pofátlan vezér. – Én nem látok itt semmiféle cárnét, csak egy öregasszonyt kényelmesen elhelyezkedve a puha ágyában, egy olyan villában, ahol tíz család is könnyedén elférne. Nincs többé cárné Oroszországban – nevetett flegmán. – Spiro vagyok, a Szevasztopoli Szovjet népbiztosa, úgyhogy jobban teszi, ha engedelmeskedik! Mit rejteget az ágyában, he? – lépett felém erőszakosan. – Megkeressük, miközben benne fekszik? Talán ezt szeretné, elvtársnő? – Hogy merészel… – igyekeztem határozottan szólni, de hallatszott, hogy remeg a hangom. – Én III. Sándor cár özvegye vagyok, és semmi keresnivalójuk itt! A férfi a csípőjére tette a kezét, a pisztolya mellé, amit az övén lévő tartójában tárolt. – Még hogy nincs keresnivalónk… Fjodorovna özvegyasszony bizonyára azt képzeli, hogy még mindig a Téli Palotában van. De az idősek szenilisek, megértjük. Ott várhat, amíg
átkutatjuk a helyiséget! – mondta a spanyolfalam felé mutatva. – Tudjuk, hogy rejteget valamit. Leveleket biztos, és még ki tudja, mi mást a Romanov-férgektől. Na, keljen fel végre, nem mondom többször! – ordította. Tánya közben átverekedte magát a faragatlan kísérőkön. – Kérem, hagyják békén! – könyörgött, miután beesett a szobába. – Nincs semmink. Vigyék el, amit szeretnének, aztán hagyjanak magunkra! Tánya felém nyújtott egy stólát, amit a vállamra terített, miközben lassan kikászálódtam az ágyból. – Hagyd, hadd kutakodjanak! – mondtam neki fennhangon. – Nincs semmi rejtegetnivalóm. De legyen óvatos! – mondtam a népbiztosnak, miközben mellé léptem. – Kincsként őrzöm azt a kevés dolgot, amim még megmaradt! Ezután Spiro hetedmagával kutakodni kezdett a hálószobámban. Tányával addig a spanyolfalam mögé húzódtunk. Reszketve hallgattuk, ahogy ki-be húzzák a fiókokat, csapkodják a szekrényajtót, a földre hányják a ruháim, ripityára törik az ébresztőórám és kiforgatják a kofferem. Tánya rettegő arckifejezése láttán halványan rámosolyogtam. Az ékszereket és a Fabergé-tojást úgysem fogják megtalálni, mert egy kakaósdobozba rejtettük őket, amit még Feliksz hozott a városból, így a gyémántok, zafírok, rubinok, smaragdok és gyöngyök most mind a finom barna porfelhőben pihennek. – Itt semmi sincs! – szólalt meg az egyik acsarkodva. – Se levél, se semmi. Ezek szart se érnek! – Pedig tudjuk, hogy kell lenniük. Ez a nő Kerenszkijnek is írt levelet – mondta a vezérük, miközben hallottam, ahogy egy törékeny tárgyra tapos. – Öltözzön fel, és jöjjön le! – morgott ezután felém. – Igyekezzen, különben hálóingben fogjuk levonszolni! – mondta, majd mérgesen kitrappolt a szobából. – Uramisten! – szólaltam meg egy nagy sóhaj után, miközben Tánya kileselkedett a fal mögül, hogy megnézze, mennyi kár keletkezett. – Nem kellett volna Felikszre hallgatnom. Pedig állította, hogy Kerenszkijen keresztül biztonsággal levelezhetünk, de ezek az elnököt is kifaggatták, ő meg nyilván mindent elárult, csak hogy mentse a bőrét.
– Kerenszkij és a Duma megbukott – suttogta Tánya, miközben kibotorkált, hogy legalább egy köpenyt keressen nekem. – Szandrónak mondták, amikor betörtek hozzánk, hogy Lenin elvtárs átvette a hatalmat, és most a bolsevikek vannak uralmon. Isten irgalmazzon nekünk, felség! Miután Tánya sietve rám adta a köpenyt, gyorsan megfésültem őszülő fürtjeimet. Most valóban hetvenévesnek néztem ki. Még tükröt sem tartottam a szobámban, mert látni se bírtam, mennyire megöregedtem. A tevékeny cárné, akin sosem fogott az idő vasfoga, most már csak emlék maradt, akárcsak a gálák és a bálok a palotáinkban. – Ne mondd, hogy felség, mert lelőnek minket – mondtam Tányának, aki csak kapkodta a fejét. – És ne mutass nekik félelmet. Ezek a tanulatlan bűnözők csak azt várják, hogy könyörögjünk az életünkért, csakhogy mi nem fogunk! Az egész család összegyűlt a szalonban. Kszenyija, Olga a kisbabájával a karján, Kszenyija fiai gyűrűjében, valamint Olga férje és Szandro, akik bár próbáltak nyugalmat sugározni, mégis lerítt az idegesség az arcukról. A Juszupovok nem maradtak nálunk éjszakára, aminek kivételesen nagyon örültem. Kivettem a zongora alól a kisszéket, és leültem a lányaim mellé, Tippel az ölemben. Úgy egy tucat idegen lepte el a szalonunkat a tárgyainkat fogdosva. Koszos kabátos matrózok ütögették a zongora billentyűit, pisztollyal és bajonettel a kezükben. Szörnyű volt látni a fegyvereiket, de elhatároztam, hogy csak azért sem ijedek meg. Hamarosan Spiro is megjelent, kezében egy köteg iratot lóbálva. Tipikusan az az alacsonyabb rangú tisztségviselő volt, aki elsőként tagadta meg a cárját, csak hogy csatlakozhasson a forradalomhoz. – Most hangosan felolvasom a neveket, maguk meg válaszolnak – mondta nagy mellénnyel, újonnan szerzett magas rangjával. – Alexander Mihajlovics – Szandro bólintott. – Kszenyija Alexandrovna – mire a lányom felemelte a kezét. Olgát a férjezett nevén szólították. Az én nevem is olvasta, de én semmiféle viszontjelzést nem adtam. Elvégre nagyon is jól tudta, hogy jelen vagyok.
– Na, ez könnyen ment. Akkor a Szevasztopoli Szovjet parancsára a következők fogják a holmijukat és velem tartanak a Djulbar intézménybe: Marija Fjodorovna, Kszenyija Alexandrovna és férje, Mihajlovics, a hat fiukkal és a cselédeikkel együtt. – Djulbarba? – tört elő Szandróból a kétségbeesés, én azonban megkönnyebbültem, mert sokkal rosszabbat vártam. – Minek? – folytatta a vejem. – Az nincs messze, és itt a tatár katonák is őrizhetnek. Semmi értelme átköltözni a… – Elég volt! – ordította Spiro. Láttam rajta, hogy egy pillanatig nem tudja, hogy kinevesse-e vagy inkább megüsse Szandrót. – Mostantól fogva Lenin elvtárs parancsára a mi felügyeletünk alá kerülnek. – Szandro elsápadt a „kis börtön” említésére, ahogy Feliksz nevezte. – Az önkéntes tatár őrök pedig innentől fogva nem teljesítenek szolgálatot – folyatta a népbiztos. – Fjodorovna asszony szavaival élve semmi keresnivalójuk itt. Mi fogjuk őrizni magukat. Most pedig pakoljanak, azonnal indulunk! – És Olga Kulikovszijjel mi lesz? – kérdeztem erőlködve, mert alig jött ki hang a torkomon. Spiro még egyszer ellenőrizte a névsort. – Ő a férjével együtt szabadon távozhat. Őket nem jelölték meg az egykori cári család tagjaiként. Mielőtt még Olga tiltakozhatott volna, gyorsan vetettem rá egy éles pillantást, amit észre is vett. Mivel közrendű férfihez ment feleségül, így legalább egyikőnk megússza a meghurcoltatást. Igaz, egy újszülöttel nemigen mozoghat, de talán egyszer majd a segítségünkre lehet. – Az ételeinket is hozhatjuk? – tettem fel a kérdést, mert titkon reméltem, hogy Olgának eszébe jut, hogy gyorsan elrejtse a kakaósdobozt. – Nem! – vágta rá Spiro hunyorítva. – A Djulbarban bőven lesz élelem. Ezt persze rögtön tudtam, hogy nem igaz. Nyilván majd ellopják a miénket, mi pedig éljünk azon, amit találunk. – Most még szerencsésnek mondhatják magukat, Fjodorovna asszony. A Jaltai Szovjet hazaárulás vádjával agyon akarta magukat lövetni, de amíg Lenin elvtárs felügyeli őket, biztonságban vannak.
A népbiztos szavai hallatán mozdulni se bírtunk. Még a tengerészek is megálltak, és abbahagyták a fosztogatást. Láttam, hogy Szandro ujjáról még a jegygyűrű is hiányzik, mert a mocskos betolakodók mindent zsebre tettek, amit csak találtak a szobában. Arckifejezésükből ítélve valószínűleg lelkifurdalás nélkül agyonlőttek volna. Valamivel később az ajtó előtt csetepaté támadt, mire Kszenyija szabadjára engedve az elfojtott feszültséget, elsírta magát. Azonban az ajtóban Feliksz jelent meg, majd nevetve besétált, kalapban, kabátban és piros, bőr marokkói papucsban, ami nagyon nem illett hozzá. Selyempizsamája szegélye minden lépésnél idétlenül lengett a bokáján. Autóval sietett ide, mert értesítették a letartóztatásunkról. Miközben mélyen a szemembe nézett, láttam rajta, hogy nagyon megbánta, amiért bátorított, hogy leveleket írjak. Most már ő is a kezükben volt, így Irina, Bébé és Zinajda teljesen magára maradt, csupán néhány cseléddel, akik úgyse tudták megvédeni őket. – Ki maga? – morogta Spiro. – Feliksz Juszupov – hangzott a büszke válasz. – Mi az, nem szerepelek a listáján? – kérdezte Feliksz, miközben a népbiztos a papírjaiba mélyedt. – Nagyszerű. Ne is legyek rajta. Nemrég ugyanis óriási szolgálatot tettem Oroszország Anyácskánknak. Félelmemben olyan erősen szorítottam magamhoz Tipet, hogy felnyüszített. Juszupov herceg ugyanis Irina Alexandrova hercegnő férje volt, ezáltal a cári család tagja. Feliksz teljesen megőrült, gondoltam magamban. – Valóban? – nézett fel Spiro elgondolkozva. – Én öltem meg Raszputyint – jelentette be Feliksz, mire a matrózok röhögni kezdtek. – Ezzel a két kezemmel lőttem le – emelte magasba a karjait. – Legalábbis az egyikkel. A másikkal a fejét ütöttem a pisztolyom nyelével. De az az ördög így sem múlt ki, ezért behajítottam a Névába. Ott már elsüllyedt, mint egy darab kő, egészen a folyó iszapos fenekére. Erre a tengerészek tapsolni kezdtek, mire Spiro, látván, hogy kezdi elveszíteni a kontrollt a helyzet felett, elüvöltötte magát. – Kuss legyen! – rántotta elő a pisztolyát. – Akkor cserébe én is teszek
egy szolgálatot Anyácskánknak – mondta Feliksznek fenyegetőn. – Melyik hazaárulót lőjem le előbb? Az özvegyet? Miközben Spiro felém fordult és rám szegezte a pisztolyt, Feliksz a legnagyobb nyugalommal megszólalt. – Mielőtt megtennéd, javaslom, hogy nézz körül a pincében. Kitűnő borgyűjtemény lapul ott a cár kedvenceiből. Ünnepelhetnénk együtt a misztikus halála és a dicsőséges forradalom alkalmából! A matrózok ekkor a maradék fegyelmüket is elvesztették. Csak ámulva néztem, ahogy megbabonázva követték Felikszet a pincénkbe, miközben a gyilkosság szaftos részleteiről faggatták. Spiro döbbenten nézett utánuk, majd nem tehetett mást, eltette a pisztolyát. Feliksz megbolondult. Épp olyan őrült volt, mint amilyen csak egy orosz herceg lehet. De aznap éjjel megmentett minket. A matrózokat úgy leitatta, hogy hajnalig részegen dalolásztak és fetrengtek, miközben Feliksz egy gitárt előkapva szórakoztatta őket. Spirónak két teljes napjába telt, hogy megzabolázza az embereit, akik az utolsó cseppig kiitták a pincét, Felikszet pedig a levegőbe emelve hősként ünnepelték. Az így kialakult káosz lehetőséget adott Kszenyijának és Olgának, hogy elrejtsék a kakaósdobozt a kerti járólapok alá. Ezután sietve belevarrtuk a kisebb ékszereinket Olga kabátbélésébe. Amikor könnyezve búcsút mondtunk egymásnak, Olga az ezredesébe csimpaszkodva cipelte a maradék vagyonunkat. ø A magas falú Djulbart a Szovjet matrózai őrizték a németektől lopott fegyverekkel, Zadorozsnij elvtárs vezetésével. Erős volt és durva modorú, akárcsak Spiro, akinek hetente küldött rólunk jelentéseket. A különbség csupán annyi volt köztük, hogy Zadorozsnij leplezett kíváncsisággal gyakran figyelt minket. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, amikor csak tudtam, de az egyik sétánk alkalmával, amit Tippel, Kszenyijával és a legidősebb fiával, Andrejjal tettünk meg a sivár kertben, észrevettem, ahogy meredten bámul ránk. – Talán lát valami furcsát rajtunk? – kérdeztem tőle, mire elkapta a tekintetét.
– Egyszer láttam önt Moszkvában, még gyerekkoromban – vallotta be végül. – Akkor olyan… hatalmasnak tűnt, akár egy szobor. Tele volt gyémánttal és ezüsttel. De csodálkozom, hogy valójában milyen pici. Erre megkönnyebbülten elmosolyodtam. Ha kisfiú korában felnézett rám, bizonyára még megmaradtak a tiszteletének rejtett nyomai, ami jó jel, mert hacsak közvetlen parancsot nem kap rá, nem fog bántani minket. Olga férjével és Feliksszel kihasználva szabadságukat hetente látogattak minket. Bébét a dadája hozta el, mert velük nem jöhetett együtt, Zadorozsnij mégis úgy gondolta, hogy egy csecsemő úgyse számít. Olga a dédunokám előkéje mögé rejtette a leveleit, mi pedig ugyanilyen módon válaszoltunk neki. Feliksz petrográdi kapcsolatainak köszönhetően megtudtuk, hogy amíg mi Aj-Todoron voltunk, Mikit, Alexandrával és az öt gyerekkel együtt Carszkoje Szelóból Szibériába, a távoli Tobolszkba szállították. A zűrzavar óta először történt, hogy teljesen összeomlottam. Ágynak estem, annyira legyengített a sok bánat és veszteség, ráadásul még tüdőgyulladást is kaptam. Miközben magas lázzal feküdtem, azt kívántam, bárcsak inkább meghalnék, mint hogy szembenézzek azzal, ami még ezután vár ránk. – A Duma már egy hónappal ezelőtt elrendelte az átszállításukat – vigasztalt Kszenyija, miközben a saját maga által kotyvasztott gyógynövényes főzetét itatta velem. – Ez az ő biztonságukat szolgálja. Már réges-rég Szibériában voltak, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat. Lenin nem árthat Mikinek, hiszen jelenleg a Fehér Hadsereg ellen küzd, hogy megmentse a forradalmát. Jobb ez így, higgy nekem! – Mi a jobb? Hogy Oroszországban polgárháború dúl, vagy hogy Miki a családjával kénytelen tűrni a szibériai telet? Hogy lehet egyik jobb a másiknál? – kérdeztem sírva. Végül bármennyire is akartam, nem haltam meg. Lassan felépültem, de a köhögés miatt alig tudtam dohányozni. Nem mintha cigarettát könnyebb lett volna szerezni, mint normális ételt. Kszenyija tombolt a dühtől, amiért lepaktálok az ellenséggel, amikor észrevette, hogy az egyik őrtől cigarettát kértem.
– Ez csak egy fiatal fiú – csitítottam, miközben köpködtem a dohányt az olcsó cigarettából. – Még húszéves sincs. Nézz rájuk, még mind gyerekek. A forradalmat csak egy jó heccnek tekintik. Ők nem gyűlölnek minket, mint ahogy Zadorozsnij sem. Ezt ő maga mondta. – Csakhogy, amint parancsot kapnak Lenintől, a te kisfiaid úgy lelőnek minket, mint a kutyát – vágott vissza Kszenyija magából kikelve. A következő látogatásnál Feliksz török cigarettát rejtett el Bébé babakocsijában. – Ha már feltétlenül dohányozni akarsz, akkor legalább szívd a miénket – mondta Kszenyija szemrehányóan. 1918 tavaszán Zadorozsnij arról informált minket, hogy Lenin egyezményt írt alá a császárral. Ekkor tört ki igazán a pánik; minden áldott nap rettegve vártuk, hogy mikor küldenek Moszkvába, amely ekkorra már Lenin bolsevik fővárosává vált. Új rendőrsége, a Cseka minden Romanovot számontartott. A leginkább Misáért aggódtam, akiről senki se kapott hírt. Hiába kérdeztem bárkit, nem kaptam választ, így végső elkeseredésemben Zadorozsnijhoz fordultam. – Én anya vagyok – kezdtem sírva. – Lehet, hogy maguk ettől az egésztől a szabadság eljövetelét várják, én viszont a poklok poklát élem át a gyerekeim miatt! Zadorozsnij csendben bólintott. – Esküszöm, hogy nem tudok semmit a fiáról, de megteszek minden tőlem telhetőt. A Jaltai Szovjet már magukat akarja, de én csak Lenin elvtárs és a Petrográdi Szovjet parancsára hallgatok. Végül csak értünk jöttek a Jaltai Szovjet emberei, azzal az ürüggyel, hogy elmenekítenek a közelgő német csapatoktól. Mivel Zadorozsnij nem engedte, hogy kinyissák a kapukat, és Szandrót és az unokáimat a falon levő fegyverekhez rendelte, a jaltai katonák mérgükben fosztogatni kezdték a környező falvakat, így Olga ezredesével együtt a Juszupov-villába menekült, ahol Feliksz a megmaradt ékszereinkből fizette le a helyi tatárokat, hogy védelmezzék a családot. Miután a káosz a tetőfokára hágott a régióban, és csak arra vártunk, hogy mikor lőnek minket agyon, Zadorozsnij az embereivel együtt elmenekült, igaz, egyenesen a németek gyilkos karjaiba. Miután felajánlotta, hogy magával visz, de mi elutasítottuk, a falon keresztül átadta a fegyvereit Szandrónak.
Búcsúzásnál lovagiasan kezet csókolt, ami a múltbéli dicsőségemet idézve könnyeket csalt a szemembe. – Isten önnel! – suttogta. – Az én feladatom csupán annyi volt, hogy gondoskodjam az önök biztonságáról. Hiába volt forradalmár, rendkívül tisztelettudó volt, mint egy igazi orosz. Szinte már hiányzott, a bárdolatlan társaival együtt, miközben arra vártunk, hogy a németek vajon kiszabadítanak-e minket, vagy újra bebörtönöznek a császár parancsára, aki egész Európát egy pusztuló romhalmazzá változtatta. Sokáig nem tudtam aludni. Csak fel-alá járkáltam a szobámban egy késsel a párnám alatt. Amikor egy német tábornagy megérkezett egy katonai különítménnyel, és bejelentette, hogy a császár védelme alatt állunk, nem akartam elfogadni az ajánlatát. Szandrónak kellett közvetítenie a császár meghívását, hogy menekültként Németországba távozhatunk, de én dühömben visszautasítottam. – Miért? – kérdezte Szandro karjait a magasba emelve. – Itt nem maradhatunk, abban reménykedve, hogy Mikit visszaültetik a trónra. Fehér Hadsereg ide vagy oda, mindennek vége. Soha többé nem leszünk már cári család! – Mi mindig is a cári család maradunk – vágtam vissza büszkén. – A németek ajánlata csupán formalitás. Lenin békét kötött a császárral. Gondolod, hogy külön kitértek arra, hogy megkegyelmeznek nekünk? Ha kimenekítenének minket, az rossz fényt vetne a bolsevikokra. Miután a németek megszállták a területet, Olga férjével és kisbabájával együtt csatlakozott hozzánk. Nem sokkal később Djulbarból egy Harax nevű villába költöztünk át, amely egy angol stílusú épület volt, szintén Aj-Todoron, a jaltai kikötő közelében. A Fekete-tengerre néző épület, a terasz körül futó lonccal és más virágokkal, Szása unokatestvére, György Mihajlovics nagyherceg tulajdonában állt, akit már korábban bebörtönzött a Cseka. A takaros ház hvidøre-i otthonunkra emlékeztetett. Kifejezetten jól éreztem magam itt annak ellenére, hogy a gyér juttatásunk is alig kaptuk meg, és az újonnan érkezett hírek sem voltak megnyugtatóak.
A német megszállás után a Krím félszigetet hamarosan ellepte a menekülő arisztokrácia. További családtagok csatlakoztak hozzánk, többek között a meggyötört Nyikolasa is, akit végül Miki eltávolított a katonai vezetés éléről. Hónapokig menekülnie kellett, és mivel még mindig úgy gondolta, hogy a németek le akarják tartóztatni, Feliksz és Szandro tatár testőrséget szerzett a számunkra, természetesen további ékszerek fejében, amelyek nem a mi elrejtett kincseinkből kerültek ki. Olgának sikerült valahogy visszaosonnia az Aj-Todorhoz a kakaósdobozunkért, mert úgy véltem, szükségünk lesz az ékszereinkre a családtagjaink megmentéséhez. Mondtam a lányaimnak, hadd őrizze meg Feliksz Zinajda darabjait a palotájuk páncéltermében, mert, ha a barátnőm egyszer hazatér, neki legalább nem fognak úgy hiányozni a kedvenc darabjai, mint nekünk. Kivétel nélkül mindegyikőnknek voltak szörnyű történetei a nehézségekről és a terrorról, amit át kellett élnünk. Néhányan szomorú híreket is hoztak. Feliksztől tudtam meg, hogy Misát letartóztatta a Cseka. Ezután Natalia a kisfiukkal együtt bujkálásra kényszerült. Misát végül a szerbiai határnál fekvő Permbe küldték, az Urál hegység közelébe. Kis híján beleőrültem a tudatba, hogy fogságban tartják. Később megtudtam azt is, hogy Alexandra nővérét, Ellát letartóztatták és Alapajevszkbe küldték, az Urál keleti részére, ahol később nyomtalanul eltűnt. Ugyanerre a sorsra jutott Szergej, Vlagyimir és a sógorom fia, Pál nagyherceg is, Konsztantyin nagyherceg három fiával, akik Willie bátyám feleségének, Olgának voltak az unokaöccsei. A leginkább az a hír zaklatott fel, mely szerint Miki a családjával együtt elkerült Tobolszkból. Egyesek szerint megmentették őket a németek, de sajnos ezt tartottam kevésbé valószínűnek. Hihetőbb volt az a szörnyűség, hogy Lenin Moszkvába kérette Mikit, de a fanatikus Uráli Szovjet útközben elfogta őt Alexandrával és a gyerekekkel együtt. – Azt mondják, Jekatyerinburgban vannak, egy kereskedő házában – folytatta Feliksz. – Állítólag – tettem hozzá, mivel senki sem látta őket azok közül, akiket ismerünk.
– Ez igaz, de ezt a verziót hallottam a legtöbb helyről – erősködött Feliksz. – A legtöbb helyen azt terjesztik, hogy már rég meggyilkoltak minket, mégis itt vagyunk. Élve. – Már ha ezt annak lehet nevezni – fűzte Feliksz a megjegyzésemhez a régi humorával. Imádkoztam értük a nap minden órájában. Imádkoztam a szerény húsvéti ünnepünkön, és imádkoztam éjszakánként az ágyam előtt térdepelve. Úgy imádkoztam, mint azelőtt soha. Bár azt gondoltam, réges-rég elvesztettem a hitem, amely sosem volt olyan buzgó, mint Alexandráé, mégis most már csak ez tartott életben. És ez alkalommal csodáért imádkoztam.
1918
Negyvennegyedik fejezet
szeptemberében még olyan forróság volt, hogy csak az éjszaka hozott számunkra enyhülést. Kibővítettük a zöldségeskertünket, hogy még több étel kerülhessen az asztalra, mivel egyre több menekült érkezett a környező villákba, annak reményében, hogy mellettünk biztonságra lelnek. Hogy az aggodalmakat eloszlassam és kicsit jobb kedvre derítsem a társaságot, piknikeket szerveztem a szabadban. Olga erre úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, Kszenyija viszont szívesen fogadta az ötletet. Bármi jobb annál, mint hogy egész nap csak dudvákat ültetünk, próbáljuk beosztani a minimális mennyiségű húst, vagy újabb többhetes rémhírekre várunk. Egyik nap, éppen, amikor az asztalt rendeztük a kertben, fölé lepedőt húzva napellenző gyanánt, Nyikolasa szólt, hogy egy kanadai ezredes áll az ajtónk előtt. – A Fehér Hadseregben szolgál – mondta tájékoztatásul. – Azt állítja, az életét kockáztatva utazta át az országot, hogy átadja nekünk a britek üzenetét. Ezek szerint Alix nővéred közbenjárt az érdekünkben György királynál, és küldeni fognak értünk egy hadihajót, amint megszabadulunk a németektől. Olgával és Kszenyijával nyomban a szalonba igyekeztünk, ahol már ott állt Boyle ezredes Feliksszel együtt. Boyle szomorúan meghajolt előttünk. Egykor jóképű lehetett, legalább 185 cm magas és széles vállú, de látszott, hogy mostanra a fele súlyát elvesztette. Alig állt a lábán, mint aki egész Oroszországot átgyalogolta, és mint később kiderült, valóban ezt is tette. Elfogadott egy teát, és készségesen válaszolt a kérdéseinkre, így megtudtuk, hogy a nővérem meggyőzte a fiát, hogy a segítségünkre legyen. – És van valami híre testvéremről, a cárról? – érdeklődött Kszenyija, mire Boyle keze úgy megrándult, hogy majdnem kiöntötte a teát. – Jekatyerinburgban is jártam – kezdte kimérten, majd rám pillantott, de Kszenyija türelmetlenebb volt. – És ott van a bátyám a családjával? – szegezte neki a kérdést.
Az ezredes olyan fáradt volt, hogy hirtelen csak pislogni tudott. Maszatos arcából ítélve jó ideje még fürödni sem tudott. Miközben a szavakat kereste, majd’ megszakadt a szívem. – Hová lett a jó modorunk? – kiáltottam fel, mire mindenki megriadt. – Nem látjátok, mennyire kimerült? Hagyjuk az ezredest, először hadd pihenjen egy kicsit, délután pedig piknikezhet velünk, ha van kedve. Majd Feliksz és Nyikolasa gondját viseli a vendégünknek. Kszenyija mogorván felállt, és szófogadóan követett. A férje nem volt már velünk. Heves tiltakozásom ellenére Szandro elfogadta a németek felajánlását, és elhajózott Jaltából legnagyobb fiával, Andrejjel, hogy meggyőzze a szövetséges erőket az oroszországi helyzet súlyosságáról, mivel Lenin és a császár kiegyezése nem jelentett számunkra biztonságot. – Nem fognak hallgatni rád! – győzködtem a vejem. – Még háborúban állunk. Gondolod, hogy csupán a mi kedvünkért abbahagyják majd az öldöklést? Ez eddig sem történt meg. Kszenyija is könyörgött férjének, hogy maradjon velünk, de Szandro hajthatatlan volt. Annyira elszomorított a távozása, hogy még elbúcsúzni sem volt erőm. Miután kitereltem Olgát és Kszenyiját a szalonból, hogy Boyle Feliksszel és Nyikolasával maradhasson, a lelkem egy része vele maradt, mert képtelen voltam kitörölni a fejemből az ezredes meggyötört arcát. Egy órával később a megterített asztalnál ülve Kszenyija megragadta a karom. – Feliksz kiment a teraszra! – mondta ijedten, majd olyan fehér lett, mint a felettünk lógó lepedők. A kezemmel napellenzőt formálva láttam, ahogy Feliksz mozdulatlanul áll. Egy tapodtat se lépett felénk. – Mi baja lehet? – kérdeztem, minden rossz gondolatom elhessegetve. – Menjünk oda hozzá! – javasolta Kszenyija remegő hangon, miközben Olga lehajtott fejjel válogatta az étkészleteket. Már épp meg akartam szidni, amiért a salátásvillát a rossz oldalra tette, de végül visszafordítottam a tekintetem az erkély felé. Amint megláttam Feliksz hamuszürke arcát, körülötte megszűnt a világ létezni. Nem láttam mögötte az angol stílusú házat, nem hallottam a
tenger morajlását, sem Kszenyija fiait, akik önfeledten labdáztak az udvaron. Csak Alekszej unokám hangja szólalt meg a fejemben, amikor az Anyicskov-palotában beleesett a tóba. Csak beleléptem, de nem ütöttem meg magam, látod? – Minnie, kérlek, gyere be – zökkentettek vissza Feliksz szavai a valóságba. Ahogy beléptem a hűvös házba, a szalon már üres volt, csak Nyikolasa cigarettafüstje töltötte meg a levegőt, aki Boyle-lal együtt távozott a helyiségből. – Kértelek, hogy kísérd be ezt a szegény kanadait a fürdőszobába – mondtam az asztalhoz lépve, hogy megszagoljam a jácintcsokrot, amit Kszenyija rendezett el a vázában. Ahogy közelebb hajoltam, hogy magamba szívjam az erős aromát, elszomorodtam. Alexandra kedvenc illata az orgona volt. Parfümként is ezt használta. Feliksz megköszörülte a torkát, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, megelőztem. – Bármiről is legyen szó, előrebocsátom, hogy a bolsevikok hazudnak! Csak kínozni akarnak a nagyzoló valótlanságukkal. – Boyle nem bolsevik – lépett felém Feliksz. – Te magad is hallottad, hogy járt Jekatyerinburgban. A Fehér Hadseregnek sikerült kiűznie a vöröseket a városból. Eljutottak a villába is, amit a helyiek, az Uráli Szovjet elnevezése után, csak „különleges rendeltetésű háznak” neveznek. De amint bementek, látták, hogy teljesen üres. Mikiék már nem voltak ott. Hirtelen kitört belőlem a nevetés, egy őrült kacaj, mintha nem is az én hangom lett volna. Számomra is idegennek hangzott, mint egy ismeretlen, idős asszony reakciója egy olyan dologra, ami nem akarja, hogy megzavarja a családi idillt. – Dehogy voltak ott, ez csak újabb, üres pletyka! Feliksz várt, amíg én egyre távolabb léptem tőle. – De vannak bizonyítékok – folytatta alig hallhatóan. – A házat kifosztották. A pincében pedig… golyónyomokat találtak a falban – mondta kis szünet után, amíg összeszedte a bátorságát. – A földön bajonettek hevertek. Boyle maga látta. A padlón pedig megszáradt
vér, amit csak nagyjából takarítottak fel. Rengeteg vér volt… Boyle látott ilyet eleget a háborúban felállított betegellátó központokban. Egy pillanatra megállt a levegő. Feliksz szemébe néztem. – Tudom, te mindig is bátor voltál, Feliksz Juszupov. A legvakmerőbb férfi, akit csak ismerek. Megölted a misztikust, és még kérkedtél is vele. Most azonban túllépted a határaidat azzal, hogy ilyen szörnyű hazugságot mersz állítani nekem. – Minnie, kérlek, hagyd ezt – nyújtotta felém a kezét. – Ez már tagadhatatlan tény, amit el kell fogadnunk. Boyle említette, hogy a nyomoknak más katonák is szemtanúi voltak. Az egyikük fényképet is készített, amit elküldtek az unokaöcsédnek, György királynak. – Egy koszos pincéről? – kérdeztem halkan, bár úgy éreztem, mintha egy egetverő üvöltés akarna előtörni belőlem. – Ugyan mit bizonyít ez? – Azt, hogy mindannyian halottak. A bolsevikok meggyilkolták őket, a holttestüket pedig eltávolították. Hirtelen elsötétült előttem a világ. A szoba forogni kezdett körülöttem. A kanapéhoz támolyogva megkapaszkodtam. Úgy éreztem, mintha egy vízen hánykolódó hajón egyensúlyoznék. Ahogy elzuhantam, magam előtt láttam, ahogy az unokáim integetnek a Mariinszkijben a közönségnek; láttam, ahogy Alekszej a homlokát ráncolva duzzog a teraszon, aztán láttam Miki arcát is, miközben a vonatra felszállva integet, és azt mondja nekem: Mint mindig, légy erős mindenkiért! Hamarosan újra találkozunk. – Nem, ez nem lehet igaz. Ez képtelenség – suttogtam magam elé, miközben Feliksz letérdelt mellém. – Mindenki számára hihetetlen, de sajnos igaz. Hónapok óta nem látta őket senki. Biztos, hogy valami szörnyűség történt abban a házban. De ez még nem minden – nézett rám áthatóan. Ekkor már ránézni se bírtam. Feliksz rég nem volt már az piperkőc úrifiú, aki képes volt egy abesszin őrt állítani az ajtaja elé, miközben Irinával hempergett; arca beesett volt, tekintete űzött, mint aki már eddig is túl sokat látott. De gondolom, akkor mindnyájan hasonlóan néztünk ki. – Boyle elmondása szerint a Fehér Hadsereg tajgai hallották Alapajevszkben, hogy Ellát és Konsztantyin három fiát egy
bányaaknába vetették. A helyiek vezették oda a katonákat, akik kötélen leereszkedve megtalálták a maradványaikat. A sógoraidat, Nyikolaj és Pál nagyherceget, György Mihajloviccsal és Dimitrÿ Konsztantyinoviccsal együtt a Cseka vologdai száműzetésükből Petrográdba rendelte, ahol mindannyiukat kivégezték. – Ez mind csak szóbeszéd! – kapkodtam levegő után. – Elég volt ebből! – Nem, ez sajnos mind igaz – fogta meg a kezem Feliksz. – Mindnyájunkkal végezni akarnak. Romanov-férgek – visszhangzott a fejemben Spiro ocsmánysága. Feliksz egy pillanatra elengedte a kezem, de éreztem, hogy valamit még közölni akar. – Mondd! – suttogtam sziszegve. – Vagy soha többet ne szólj hozzám. – Misáról van szó – kezdte megtörten. Ekkor már sírva fakadtam. – Egy Perm közeli erdőben agyonlőtték – bökte ki Feliksz könnyezve. – Ennek is volt szemtanúja a Fehér Hadsereg katonái közül. A bolsevikok azt állították, Misa megszökött és eltűnt, de senki se hitt nekik. – Ne, ne! – kiabáltam a fejemet fogva. – Ez mind nem igaz, ezeket Boyle se tudhatta! – nyöszörögtem magamon kívül. – Elég volt! – szólalt meg Olga a teraszajtóban állva. – De hallania kellett – fordult felé Feliksz, továbbra is térdre ereszkedve. – Tudnia kell. Szandrónak igaza volt. És ezt jobb, ha te is tudod. Legközelebb értünk jönnek el. Boyle azért látogatott meg, hogy figyelmeztessen minket. – Azt mondtam, elég! – villogott Olga szeme Felikszre. Még sose láttam a lányomat ilyen erősnek. Úgy tűnt, mintha Szása állna előttem. Olga vállát megfeszítette, állát pedig előretolta, épp úgy, ahogy az apja szokta, mintha bármilyen akadályt képes lenne ledönteni. – Menj vissza Irinához, és hagyd békén anyámat! Feliksz feltápászkodott. – Ne haragudj, Minnie. Nagyon sajnálom – mondta, majd zokogva kiment a szobából. – Hagyd abba a bőgést! – kiáltottam utána, amin magam is meglepődtem. – Még megijeszted a többieket. Egy szót se szólj senkinek, megértetted?
– Te tudtál erről? – fordultam Olga felé szomorúan, aki közben közelebb jött felém. – Tartottam tőle – felelte halkan. – Már Kijevben megmondtam neked, hogy le akarnak tartóztatni. Az életünk forgott kockán. De a történtekről természetesen nem volt tudomásom. Honnan is lett volna? – És te elhiszed? – Miért, számít ez? – nézett rám kedvesen a legkisebb lányom, aki azelőtt sosem mutatta ki az irántam érzett szeretetét. Olyan tekintettel figyelt, mint amikor a kisbabáját próbálja vigasztalni egy nagyobb sírás után. – Igen, számít – feleltem. – Mert, ha te is, Feliksz is és mindenki más is elhiszi, akkor valóban halottak. Akár igaz, akár nem, megöltük őket azzal, hogy elveszítettük a reményt. – Mama – szólt Olga remegő hangon. Láttam, mennyire megrendült, mégsem kezdett el vigasztalni, csak megállt előttem, de nem olyan sután, mint Szása, amikor feldühített, hanem sziklaszilárdan, megingathatatlanul. – Csak azért kérdeztem, hogy számít-e, mert most már az egyetlen ember, akinek el kell hinnie, hogy halottak, az te vagy. Nélküled nem menekülhetünk el, te pedig nem fogsz elmenekülni, hacsak nem hiszed el végre, hogy… – Ők a testvéreid – vágtam közbe, miközben a kanapé karfájába kapaszkodva sikerült valahogy talpra állnom. – Nekem pedig a fiaim. A húsunk és vérünk. Hogy vagy képes menekülésre gondolni, amikor nem is tudunk semmi biztosat? Nincs bizonyítékunk, bármit is mond a kanadai. Bárhol lehetnek most; lehet, hogy arra számítanak, hogy a megmentésükre sietünk, miközben itt vitatkozunk azon, hogy útnak induljunk-e vagy sem. – Ez már nem vita tárgya – szólt Olga. Ekkor újra rádöbbentem, mennyire alábecsültem a legkisebb lányom. Művészi hajlamai és közrendű házastársa ellenére igazi Romanov volt. – Már csak te vagy az egyetlen, aki ezen vitázni akar. Mi már mind elhisszük, különben hova tűntek volna, és miért nem látta őket senki? Csak épp egyikünk se mondta ki, mert ahhoz túlságosan szeretünk téged. Nem tudtuk, melyik jobb, ha megtudod az igazságot, vagy ha hiú reményekben ringatunk.
– Az igazság – vallottam be suttogva, mire Olga sóhajtott egy nagyot, majd szorosan átölelt. Erős karjai most már az egyetlen vigaszt jelentették, amely a széthullott világomból még megmaradt nekem. – Bárcsak sosem tudtuk volna meg – mondta. – De bármiben is hiszel, abban mi is hinni fogunk. ø Fagyos széllel újra beköszöntött a tél. A bajok csak fokozódtak, mivel a németek a csekély ellátmányunk nagy részét megdézsmálták a szállítás során. Novemberben a szövetséges erők fegyverszünetet kötöttek a császárral, aki háborújával valósággal ledózerolta az országot. Addigra már ő maga is megszenvedte agressziójának hatását: a katonái java részét elvesztette, magát a császárt száműzték, a német nép pedig az egyezmény miatt az éhhalál küszöbén egyensúlyozott. De hiába ért véget a világháború, nem tudtunk örülni neki, mert az országban továbbra is polgárháború dúlt, Lenin vöröseivel az élen. 1919 márciusának végén egy német tábornok arról tájékoztatott a Harax-erődben, hogy a német csapatok kivonulása után a bolsevikok a Krím félszigetet is célba vették. Így nem tudtak tovább őrizni minket, unokaöcsém, Keresztély király azonban szívesen látott minket Dániában. Az unokaöcsém, György király pedig ígéretet tett, hogy elküldi számunkra a HMS Marlborough nevű hadihajót Jaltába. Bár személyesen nem beszéltem vele, de a többiek elmondása szerint a tábornok jó esélyt látott a menekülésünkre. Egy héten belül készen is álltunk az indulásra. – Nem lehetünk itt, mire ideérnek a vörösök – magyarázta Olga, amikor családi tanácsot tartottunk Kszenyija negyvennegyedik születésnapján. A legkisebb lányom a kilencedik hónapban járt a második gyermekével, mégis aktívabb volt, mint valaha. – Kaptunk egy biztonságos ajánlatot, amit feltétlenül el kell fogadnunk. Szandro jelenleg Párizsban időzik Andrejjel. Kszenyija csatlakozhat hozzájuk a gyerekekkel. Mama, te elmehetnél Angliába, utána pedig Dániába. – Gondolom, te is velünk jössz – jegyeztem meg kétkedve, mivel Olga megígérte, hogy velem marad, a kiélezett helyzet hatására most
mégis más terveket szőtt. – Nem. Nyikolájjal és Tyihonnal a Kaukázusba utazom. Jelen állapotomban nem viselnék el egy hajóutat, Boyle pedig felajánlotta, hogy elvisz minket a hegyekbe. A fehérek kiűzték a forradalmárokat a régióból. Így legalább Oroszországban születhet meg a kisbabám. Később persze mi is csatlakozunk hozzátok Európába. – Azt már nem! – csattantam fel dühösen. – Nem mész sehova. Itt fogsz szülni és kész! A fehér Hadsereg nem veszítette még el a háborút. Különben is, mi lesz azokkal, akik nálunk keresnek menedéket? Mi még mindig Romanovok vagyunk, függetlenül attól, rend van-e vagy káosz. – De Mama, hallottad, amit a tábornok mondott, nem? – szólt közbe Kszenyija. – A németek ugyanolyan nyomorultak, mint a bolsevikok! – folytattam mérgemben, mire Kszenyija elsírta magát. – Isten az égben! – kiáltott fel. – A németek, akiket te ennyire lenézel, vették a fáradságot, hogy eljöjjenek idáig és figyelmeztessenek minket. Mindent elterveztek, méghozzá a legnagyobb diszkrécióval. A férjemmel és a fiaimmal már átgondoltuk a dolgokat. Eddig megtettük, amit kértél, de egyre csak szörnyűségekről kaptunk hírt – mondta, de Olga arckifejezése láttán hirtelen elhallgatott. – Ha a kezedbe vennéd az újságokat, látnád, hogy mi történik – vetette fel Olga, ami teljesen letaglózott. – Megemlékezéseket tartanak Mikiért és a családjáért egész Európában. Számukra Oroszország már elveszett. Gyászolnak minket. Talán azt akarod, hogy mi is erre a sorsra jussunk? Miközben Olgát bámultuk, Kszenyija újra elsírta magát. Nyikolaj szemlesütve hallgatott, Feliksz pedig Irina mellett lapított némán, mert azóta nem mert hangot adni a véleményének, amióta Boyle meglátogatott minket. Mellette édesanyja, Zinajda ült, aki mélyen a szemembe nézett. Nyoma se volt már korábbi bájának a sok éhezés és rettegés miatt. A hercegnő esdeklően pislogott rám, akit korábban hatalmas vagyona miatt egy ország irigyelt, báljai pedig az udvari rendezvényeink után a legnépszerűbb programoknak számítottak.
Számukra már minden elveszett. Csakúgy, mint Miki. Már őt is gyászolták. Én azonban másképp gondolkoztam. – Szégyellem, hogy a rokonaim vagytok – álltam fel, és mielőtt még bárki is ellenkezhetett volna, felvonultam a szobámba. Tánya már bezárta az ablakokat. Hiába köszöntött be a tavasz, az éjszakák még hidegek voltak. Tip aggodalmasan nézett rám az ágyból, miközben legszívesebben a falhoz csaptam volna a megmaradt tárgyakat. Kontrollálatlan dühvel az ajkaimba haraptam, amikor kopogtak az ajtón. – Tűnj el! Én nem hagyom magukra a fiaimat! – kiabáltam anélkül, hogy megnéztem volna, ki az. – Jó, grand-mère, csak azt szerettem volna mondani, hogy mi is itt maradunk veled – hallottam Irina hangját, aki törékeny szépségből csontsovány fiatalasszonnyá cseperedett. Annyit evett, mint egy kismadár, mert a jussát mindig Bébének adta. Sápadt bőrével és kiugró arccsontjával még így is légiesen bájos maradt, mellyel Tatyana dédunokámra emlékeztetett. – Nem! Szálljatok fel arra a brit hajóra. Feliksz eladhatja a Rembrandtjait külföldön, úgyis egy vagyont érnek. Zinajda ékszereivel együtt könnyen eltarthatja belőle az egész családot. – Feliksz azt mondja, nagy bánatot okozott neked, ezért nem akar egyedül hagyni, én viszont sehová sem megyek nélküle – alkudozott Irina a fejét rázva. – Több tucat menekülttel hogy maradhatnék egyedül? – mondtam mosolyogva. – De mi van, ha ők is elmennek? – Nem tudnak. Hallottad, mit mondott Kszenyija: a britek csak a mi családunkat akarják evakuálni. Mások nem mehetnek. – Talán meggyőzhetnéd a briteket, hogy változtassák meg a parancsot – folytatta az unokám rendíthetetlenül. – Ha te azt mondod, hogy nem mész a többiek nélkül, mi mást tehetnének? Nagyon jól tudtam, Irina mire akar kilyukadni. Feliksz hiába lapított eddig, megszokott ravaszságával ő küldte hozzám az unokámat. Tudta, hogy bár a saját sorsom talán már semmit sem számít nekem, de soha nem engedném, hogy a környezetemben élők
szenvedjenek miattam. Feliksz azzal is tisztában volt, hogy ha sokáig rágják a fülem, végül meghozom azt a döntést, amelyet mind ez ideig el akartam kerülni. – Jól van, megpróbálom – adtam be végül a derekam. ø – Ez meghaladja a hatáskörömet – jelentette ki határozottan a HMS Marlborough korvettkapitánya. – Őfelsége és a családja kivételesek, mások viszont nem. – De van más hajójuk is a körzetben, nem? Nincsenek egyedül? – kérdeztem, mire vonakodva bólintott. – Ezek az emberek a hűséges alattvalóink. Találjon módot arra, hogy velünk jöhessenek, vagy induljanak el nélkülünk. – Felség, azt a parancsot kaptam, hogy feljuttassam önöket a fedélzetre, ha kell, akár erőszakkal is – felelte, de láthatóan belesápadt, hogy velem kell vitatkoznia, Tippel az ölemben, Tányával, Szofival és a poggyászainkkal a háttérben. Kissé távolabb Kszenyija, a fiai, Nyikolasa, Feliksz, Irina és Zinajda hallgatta egy halom bőrönddel körülvéve, ahogy győzködöm azt az embert, akinek az egyetlen célja volt, hogy megmentsen minket. – Talán erőszakkal felvonszolnának minket a fedélzetre? – intettem az állammal a népes családom felé. – Csak annyit kell mondania nekik, hogy miattam viszi magával őket is, így nyomban elúsznak a hajóiért – mutattam a matrózokra. Bár a küldetés titkos volt, gyorsan terjedtek a hírek, amit nem voltam rest visszatartani. Amint a menekültek tudomást szereztek az indulásunkról, kitört a pánik, és elözönlötték Jaltát a csomagjaikkal, cselédeikkel és házi kedvenceikkel. A leggazdagabb nemesek és földbirtokosok is csak azt hozták magukkal, amire feltétlenül szükségük volt. Kszenyija reszketve figyelte az eseményeket, hogy az utolsó pillanatban újabb akadályt gördítek a szabadulásunk elé. Tudtam, hogy Olga, aki egy nappal korábban indult útnak a Kaukázus felé, nem lepődött volna meg a döntésemen. Azért haragudtam Kulikovszkijra, amiért beleegyezett, hogy Olga ilyen kegyetlen vidéken utazzon az előrehaladott terhességével, és természetesen Olga sem hallgatott rám. Ő szívesebben élt a cári felhajtásunk nélkül, ahhoz azonban
ragaszkodott, hogy ha már a gyermekében Romanov-vér fog csörgedezni, akkor mindenképpen Oroszországban jöjjön világra. – Akkor felséged döntött? – kérdezte a kapitány brit tömörséggel. Még így sem mutatott haragot, hogy ellenszegültem a parancsának. – Igen. Vagy jönnek velem a többiek is, vagy én is maradok. – Akkor írok egy sürgönyt a flottának – szólt végül sóhajtva. – Mindnyájan hajóra szállhatnak. De most jöjjön, igyekeznünk kell – nyújtotta a karját, hogy felkísérjen a mólóra. ø A hadihajón Tipet Tánya gondjaira bíztam, aki elindult Szofival, hogy előkészítsék a számunkra kijelölt kabint. Kszenyija a mellettem lévő helyiségben kapott helyet Irinával, Zinajdával és Bébével. Felikszet és Nyikolasát, az unokáimmal együtt a matrózokkal szállásolták el. Nem volt a legkellemesebb brit zászló alatt utazni. Máltában aztán átszállítottak minket egy másik, Angliába induló hajóra. Egy ideig Alixnál fogok vigasztalódni, de tudtam, hogy hamarosan visszatérek Dániába, abba az egyetlen hvidøre-i házba, ami még megmaradt nekem. Száműztek abból az országból, ahol ötven évig éltem, és amit a hazámnak tekintettem, de legalább a szülőföldemen fognak eltemetni, vigasztaltam magam. Egy kora áprilisi, balzsamos reggelen, amikor a Fekete-tenger tajtékos hullámokat vetett, kisétáltam a fedélzetre, egészen a védőkorlátig. A Krím félsziget szikláiban gyönyörködve eszembe jutott, hogy már sosem láthatom Livádiát, ahol idő előtt búcsút kellett vennem Szásától. Aj-Todort sem fogom viszontlátni, ahonnan elmenekültem a káosz elől, Djulbart sem, ahol azt gondoltam, biztosan meghalok, és Haraxt sem, ahol a vértócsákról beszámoltak nekem. Ekkor az emlékezetembe idéztem Szentpétervárt, a káprázatos Téli Palotát és az imádott Anyicskovot, a gatcsinai erődöt és a kiüresedett Sándor-palotát, ahol végleg lemondtunk a jövőnkről. A hajó indulásakor a sírás kerülgetett, ám ehelyett megpillantottam mellettünk egy másik hajót, egy orosz gőzöst, a Fehér Hadsereg katonáival a fedélzetén. Megbabonázva bámultam, ahogy közeledtek; még az arcukat is láttam a fiatalembereknek, akik ez idáig értünk küzdöttek. Csakhogy a világ, amelyért harcoltak,
megváltozott, így tudtam, sokan eltűnnek majd, akik kiálltak az ügyünkért. Sietve kotorászni kezdtem a táskámban egy zsebkendőért, mert csupán néhány pillanatig álltunk olyan közel egymáshoz, hogy felismerhessenek. Gyorsan felemeltem a kendőt és integetni kezdtem, nehogy elszalasszam a pillanatot. Azt akartam, hogy észrevegyenek, hogy lássák, nem önszántamból távozom, és mindig emlékezni fogok rájuk. Ekkor anyaként gondoltam rájuk. A szerető Matyuskájuk voltam, aki sosem fogja feledni őket. A fiatal katonák épp akkor néztek felém, amikor eleredtek a könnyeim. Egy emberként álltak vigyázzba a fedélzeten, hogy szalutáljanak nekem. A hajók által kavart, nyaldosó hullámok között meghallottam érdes hangjukat, amint énekelni kezdtek. Isten óvja a cárt! Erős és felséges, dicső urunk, Űzd el ellenségeinket, ortodox cárunk, Isten óvja a cárt! Isten, miután minden mást megtagadott tőlem, meghallgatta imáimat, és egyetlen csodával mégis megajándékozott. Azzal, hogy sosem fognak feledni bennünket.
A Romanovok bukása
1918. július 17-én, a reggeli órákban II. Miklós cárt feleségével,
gyermekeivel, udvari orvosával és négy cseléddel együtt a jekatyerinburgi ház pincéjébe terelték, ahol hetvennyolc napig tartó fogság után kivégezték őket. A huszadik század egyik legmeghatározóbb eseménye a Romanov-dinasztia háromszáz éves uralmának vetett véget. A mai napig folynak viták arról, hogy az 1917-es forradalom II. Miklós alkalmatlansága miatt robbant-e ki. Egy biztos, húsz évig állt az akkor már botladozó birodalom élén, melynek bukásáért is őt tették felelőssé, mivel nem tudott megbirkózni a történelem folyamán feltűnt ellenerőkkel. A Romanovok életében és sorsuk alakításában két fontos nő is közrejátszott – Miklós édesanyja, az anyacárné és felesége, Alexandra cárina. Minnie dán hercegnőként egy olyan országból érkezett, melynek államformája már akkor alkotmányos monarchia volt. Minnie, mint ahogy előtte számtalan más külföldi menyasszony is, megértette annak jelentőségét, hogy elnyerje a befogadó országa szeretetét és bizalmát, amit csodálatra méltó módon a gyakorlatba is átültetett: rangja kivételes kombinációját kihasználva fáradhatatlanul tevékenykedett a maga által létrehozott jótékonysági szervezeteiben. Azonban apósa meggyilkolása és a férje elleni merényletek után a cárné ráeszmélt, hogy a világ megváltozott, amelyhez Oroszországnak is alkalmazkodnia kell. Férje, III. Sándor szigorú, autokratikus uralma után fiuk, Miklós került a trónra, akit Minnie egy életen át győzködött, hogy engedélyezze az alkotmány létrehozását és csökkentse egyeduralmát. Úgy vélte, a Romanovoknak a trónon a helyük, viszont felismerte, hogy a családjuk támadások kereszttüzébe került. Bár Miklós később rákényszerült az enyhítő intézkedések megtételére, ám ezeket mégsem önszántából tette. Anyja helyett egy idő után egyre inkább csak feleségére hallgatott. Alexandra talányos és ellentmondásos személyiségét a regény talán nem a legjobb színben tünteti fel anyósával való ellenséges viszonya miatt, valamint annak köszönhetően is, hogy Alexandra, ha
akaratlanul is, de nagymértékben hozzájárult a Romanovok bukását előidéző kulcseseményekhez. A német születésű cárnét anyai nagyanyja, Viktória királyné nevelte fel, aki mélyen gyászolta házastársát. Alexandra kisgyermek korában elvesztette édesanyját. Amellett, hogy örökölte nagyanyja introvertált természetét, az érzelmeit sem szívesen mutatta ki. Gyakran szült konfliktust, hogy Alexandra viselkedése szöges ellentétben állt Minnie természetével és felfogásával. Minnie-vel ellentétben Alexandra nem volt hajlandó elsajátítani a cári udvar szokásait. Szégyenlős természetével, prűdségével és arroganciájával Alexandra a lehető legtávolabb került a társadalomtól, ahelyett, hogy elnyerte volna a nép szeretetét. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy betegesen függött Raszputyintól, akiről azt gondolta, meggyógyíthatja vérzékenységben szenvedő fiát. A cárina szoros kapcsolata a szexuális kicsapongásairól híres misztikussal számtalan botrányos pletykát indított útjára, melyek tovább rontottak anyósával és az országgal való viszonyán. Minnie rendkívüli ellenszenvet táplált Raszputyin iránt. Sosem állt vele szóba, Alexandra viszont a misztikusban lelt tökéletes támaszra, aki gyógyító képességei mellett vallotta, hogy a cárt Isten jelölte ki az ország kormányzására. Mivel a hemofília akkoriban alig ismert, kezelhetetlen betegségnek számított, Alexandra Isten büntetésének és személyes kudarcának tekintette kisfia kórját. Ez később a saját egészségére is hatással volt, valamint még zárkózottabbá tette a cárnét, így tudomást sem vett a palota kapuin kívül ólálkodó veszélyekről. Persze azt senki sem állíthatja, hogy a Romanovok Alexandra miatt buktak el, de a cárné, ha önkéntelenül is, mégis jelentős szerepet játszott a dinasztia uralmának megszűnésében. Minnie és Alexandra kitűnően szimbolizálják a 19. és 20. század közötti nehéz átmenetet, amely az első világháború borzalmaival hágott tetőfokára. Mint ahogy senki más, az anyacárné sem volt hibátlan, mégis sokkal előrelátóbb és alkalmazkodóbb volt fiatal menyénél, aki csupán egy megkérdőjelezhetetlen királyi privilégium hamis eszméjével áltatta magát. Az egyetlen dolog csupán, amelyben a két asszony hasonlított, a családjuk iránti odaadásuk
volt. A két homlokegyenest különböző személyiség állandó versenyben állt, hogy ki befolyásolja jobban a cárt, mivel a modern kor politikai és szociális felemelkedéséhez a dinasztiának is igazodnia kellett volna. Utólag kijelenthetjük, hogy a Romanovok tragikus bukása elkerülhetetlen volt. Az e mögött rejlő személyes történetek pedig drámaiak és időtlenek. Két anya harcolt egymás ellen, a gyermekeiért, de akaratos csatározásuk végül a cári uralom végét okozta a birodalomban.
Utószó
Máltára érkezése után, ahová sok menekült is követte, Minnie
végül 1919 májusában jutott el Angliába Kszenyijával és az unokáival együtt. Alixszal való szívszaggató találkozása után továbbra is a rá jellemző bátorsággal nézett szembe a világháború szörnyű következményeivel és a cári Oroszország kataklizmatikus bukásával. Ezt követően nincstelenül élte életét a brit királyi család jótékonysági juttatásából az az asszony, aki egykor a világ egyik legnagyobb vagyona felett diszponált. Új otthonában sokan látogatták meg, többek között Dimitrij Pavlovics nagyherceg is, aki részt vett Raszputyin meggyilkolásában, és akit a perzsiai katonai szolgálata mentett meg a bolsevikoktól. Látogatói arról számoltak be, hogy Minnie szerény körülményei között is éppolyan vendégszerető és szívélyes maradt, mint amilyen egykor volt. Élete hátralévő részében az orosz emigránsok fáradhatatlan pártfogójaként tevékenykedett. Hiányzó családtagjairól nyilvánosan mindig úgy nyilatkozott, mintha megmenekültek volna, holott később még több bizonyíték került elő ennek ellenkezőjére. Miközben arisztokraták ezreit mészárolták le II. Miklós leváltása idején, az ötvenhárom Oroszországban élő Romanov közül tizennyolcat végeztek ki, és harmincöt menekült meg. Csak 1918 júliusában tizennégyen vesztették életüket a családból. Misát egy Perm közeli erdőben lőtték agyon a titkárával együtt, a cárt és családját pedig Jekatyerinburgban, az Ipatyev-házban végezték ki. Misa volt az első Romanov, aki a bolsevikok kezei által lelte halálát. Földi maradványait, akárcsak a hűséges, brit titkáráét, Brian Johnsonét sosem találták meg. Misa felesége, Natalia, követte férjét a permi száműzetésbe, miközben György fiukat Koppenhágába menekítette. Natalia Oroszországban maradt, és még magának Leninnek is nyújtott be kérelmet Misa szabadon bocsátására. Nem sokkal később őt is bebörtönözték, ahonnan sikerült megszöknie. Az ellenforradalmat szervező németek, abban a hitben, hogy Misa még életben van, 1919-ben segítettek Nataliának és első házasságából született lányának Angliába menekülni, ahol találkozhattak
Györggyel. Natalia hozzáfért Misa egykori vagyonához, így fenn tudta tartani családját. A legtöbb menekülthöz hasonlóan ő is eladta az ékszereit. Misát az évekig keringő, ellentmondásos pletykák után végül csak 1924-ben nyilvánították hivatalosan is halottá. Natalia örökölte férje angliai ingatlanját, ami akkoriban nem ért többet 95 fontnál, így az olcsóbb megélhetés érdekében Franciaországba költözött. 1931-ben György autóbalesetben életét vesztette, ami édesanyját romokba döntötte. A második világháború kitörése idején Natalia már nyomorban tengődött. 1952-ben bekövetkezett halála után Párizsban, a Passy temetőben helyezték örök nyugalomra, fia, Brasov herceg mellé, akit III. Sándor cár legutolsó férfi leszármazottjaként tartanak számon. Bár 1923-tól kezdve folyamatosan keringtek fotók az Ipatyev-ház bemocskolódott pincéjéről, sosem volt bizonyított, hogy ezeket Minnie látta-e valaha. A kegyetlen mészárlást egyébként, a család másik két kutyájával ellentétben, Alekszej imádott spánielje, Joy élte csak túl, akit hónapokkal később találtak csak meg. A ház környékén bolyongott csontig soványodva. Joyt az egyik korábbi őr felismerte, megsajnálta és befogadta, majd a Brit Felderítő Osztag egyik ezredese vette magához, amikor a Fehér Hadsereg kivonult az Urálból. A férfi Angliába is magával vitte a kutyát, aki végül szeretetteljes gondozás után a windsori Sefton Lawnon pusztult el. Az ezredes későbbi emlékirataiban megjegyezte, hogy Joy sosem épült fel a lelki megrázkódtatásokból. Minnie állítólag tudott a spániel megmeneküléséről, és még később is gyakran hangoztatta, hogy senki se látta, hogy Mikit megölték, holott a bizonyítékok tagadhatatlanok voltak. Persze hogy valójában mit gondolt, már sosem fogjuk megtudni. Azok után, hogy mennyi információ állt birtokában, kétséges, hogy önmaga elhitte-e egyáltalán, amit a fia sorsáról állított. Feltételezhető, hogy mivel Kirill gátlástalanul pályázott a trónra, Minnie a családja csodával határos túlélésével akarta fenntartani dinasztiájuk folytonosságát. Minnie anyagi támogatást nyújtott a Fehér Hadsereg igazságügyi vizsgálóbiztosának, Nyikolaj Szokolovnak, aki nyolc hónappal a cári
család eltűnése után Jekatyerinburgba utazott. A gyilkosság első bizonyítékait egy elhagyatott bányában találták meg, ahová a holttesteket először szállították. Szokolov arra a következtetésre jutott, hogy a cári családból senki sem élte túl a „különleges rendeltetésű ház” eseményeit. Franciaországba való emigrálásakor Szokolov magával vitte részletes dokumentációját is, így az 1918. július 16-17-én bekövetkezett eseményeket illetően az ő archívumai alapján jutottak nyomra az orosz hatóságok 1993-ban. Szokolov halála előtt még jelentést készített az anyacárné számára. Minnie egyébként sosem találkozott vele személyesen, és az sem ismeretes, hogy valaha elolvasta-e Szokolov írását. Szokolov „A cári család meggyilkolása” című könyve posztumusz jelent meg 1925-ben. Az Ipatyev-házat 1927-ben az Uráli Forradalmi Múzeum tulajdonává nyilvánították, és csak 1977-ben dózerolták le. Ekkor Borisz Jelcin volt a területi pártbizottság első titkára. A Szovjetunió felbomlása után a Vér-templom épült a helyére. Miklós cár, Alexandra, a gyerekeik, négy alkalmazottjuk, dr. Eugene Botkin, valamint Alexandra udvarhölgye, Anna Demidova eltűnése a csalók fantáziáját is megmozgatta. A leghíresebb ehhez kapcsolódó történet 1922-re datálódik, amikor egy Anna Anderson nevű nő, a legendás Romanov-vagyon öröklése reményében Anasztáziának adta ki magát. Hazugságában egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig kitartott, ám később, a cári család exhumálása után, DNS-vizsgálatok bizonyították, hogy a hatóságoknak csupán egy csalóval volt dolguk. 1979-ben amatőr archeológusok egy titkos ásatás során felfedezték Miklós cár, Alexandra, Olga, Tatyana, Anasztázia, Botkin, Demidova, egy komornyik és egy udvari szakács csontjait egy koszos vasúti sín alá rejtve, Jekatyerinburg közelében. A darabokra törött csontvázakon egyértelműen látszottak a lövedékek és a bajonettütések nyomai, hiába használtak a tettesek kénsavat, hogy a csontokat megsemmisítsék. A földi maradványok egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig egy ideiglenes sírban kaptak helyet. A DNS-azonosításhoz Alexandra egyik leszármazottja, Edinburghi Fülöp herceg biztosított mintát, aki anyai nagyanyja
ágán állt rokonságban a cárnéval. Miklós cár csontjait pedig Miklós testvére, György, apja és nagyapja mitokondriális DNS-mintáiból azonosították. Az Orosz Legfelsőbb Bizottság később kimondta, hogy II. Miklós és családja politikai üldöztetés áldozata lett. Az utolsó cárt, a cárinát és a három nagyhercegnőt végül mártírként helyezték örök nyugalomra a Péter-Pál-erődben. Alekszej cárevics és Marija nagyhercegnő maradványait 2007-ben fedezték csak fel, az eredeti helyszíntől nem messze. A kivégzés utáni felfordulásban kerülhettek a holttestek más-más helyre. A legújabb, 2015-ben készült DNS-vizsgálatok is 99%-os valószínűséggel igazolták, hogy a megtalált csontok a cári családtól származnak. Az Orosz Ortodox Egyház azonban a mai napig tagadja a DNS-vizsgálatok eredményeit, így Alekszej, Marija, Miklós cár és Alexandra maradványait elkobozták, és a kriptából további vizsgálatokra küldték. Az azonban már nem ismeretes, hogy a szörnyű körülmények között kiirtott család mikor került végül közös nyughelyre. Minnie 1920-ban Dániába költözött, és Hvidøre-ban telepedett le. A menekültkolóniák központi figurájaként örök szálka maradt unokaöccse, X. Keresztély király szemében, mivel nincstelensége ellenére éppolyan extravagáns és csökönyös maradt, mint amilyen korábban is volt. Nővére, Alix 1925-ben hunyt el, ami a végső veszteséget jelentette az egykori anyacárné számára. Minnie 1928. október 13-án halt meg Hvidøre-ban, nyolcvanéves korában, ezzel túlélve négy gyermekét a hat közül. A Roskilde-Katedrálisban temették el, majd 2006-ban teljesült a kívánsága, és Oroszországba, Szása mellé helyezték végső nyugalomra. Első oroszországi érkezése után száznegyven évvel került a Péter-Pál-erődbe, a mellé a férfi mellé, akit a legjobban szeretett. Marija Pavlovna nagyhercegnő, ismertebb nevén Miechen, a Romanov családból szinte utolsóként menekült el Oroszországból. Egészen 1918-ig a Kaukázusban élt kisebb fiával, Andrejjel. Csak a bolsevikok betörését követően költözött a Fekete-tenger északi partján fekvő Anapába. Miechen csak 1920-ban hagyta el a várost, miután megtudta, hogy a Fehér Hadsereg elveszítette a polgárháborút. Andrej fiával, annak szeretőjével, a balerina Kis K-
val és másik fiúgyermekével Velencébe hajózott. Amikor Olga nagyhercegnő találkozott vele Novorosszija kikötőjében, a következő őszinte mondat hangzott el tőle: „Míg a tábornokok is csak szerencsés esetben jutottak hintóhoz, Miechen néni saját vonatával utazott. Igaz, kopott volt és golyónyomokkal teli, de legalább az övé. Akkor, életemben először, legszívesebben megcsókoltam volna.” Miechent 1920 szeptemberében, hatvanhat éves korában érte a halál. A Brit Titkosszolgálat egyik munkatársa, aki a család egyik közeli barátja volt, elhozta Miechen ékszereit a palota páncélterméből, melyeket Miechen halála előtt szétosztott a gyermekei között, aki később eladták a legértékesebb darabokat. V. György király felesége, Maria vásárolta meg a Bolin gyémánttiarát, amely a brit királyi kollekcióban maradt, és amelyet II. Erzsébet királynő is viselt. A gazdag örökösnő, Barbara Hurron vásárolta meg Miechen értékes smaragd Van Cleef & Arpels nyakláncát, melyből később tiarát készíttetett. Később Elizabeth Taylor színésznő használta a darabot fülbevalóként, majd a luxusékszerész, Bulgari, aki eredetileg eladta az ékszert Taylornak, visszavásárolta azokat egy aukció során. Az orosz monarchia eltörlése ellenére Miechen legidősebb fia, Kirill Vlagyimirovics, franciaországi száműzetésében igényt tartott a cári trónra, amit Minnie sikeresen megakadályozott. Kirill végül 1938-ban vesztette életét, de unokája, Marija Vlagyimirovna ugyancsak igényt tarott volna a Romanov-trónra. Minnie legidősebb lánya, Kszenyija Angliában telepedett le, míg férje, Szandro, 1933-ban bekövetkezett haláláig Párizsban élt. 1928-ig Anna Andersonnal is meg kellett küzdenie, aki jogtalanul igényt támasztott a Romanov-vagyonra, amely végül, miután hivatalosan is halottnak nyilvánították Miklós cárt és családját, Kszenyiját illette meg. Ám mivel az örökségét sosem kapta meg, Kszenyija anyja halála után eladta a hvidøre-i házát és ékszereit, hogy biztosítani tudja megélhetését. 1937-től a Hampton Court-palotához tartozó Wilderness House-ban élt nyolcvanöt éves korában bekövetkezett haláláig. Hét gyermekének legfiatalabbika, Vaszilij herceg 1989-ben hunyt el. Kszenyija lánya, Irina, férjével, Feliksz Juszupovval jólétben élt a Rembrandt-festmények árából. Körbeutazták Olaszországot, majd
miután gyémántokkal megvesztegettek egy határőrt, 1920-tól Franciaországban telepedtek le. Párizsban megalapították az Irfé ruhaszalont, de a vállalkozás nem volt hosszú életű, mivel luxus életvitelük és emberszeretetük egy idő után minden vagyonukat felemésztette. Feliksz 1932-ben pert nyert az MGM ellen, a „Raszputyin és a cár” mozifilm miatt. Raszputyin meggyilkolásáról emlékiratot készített. Irinával ötven évig éltek boldog házasságban, bár közben Feliksznek férfiakkal is akadt viszonya. Irina 1970-ben, három évvel követte Felikszet a sírba, a párizsi Sainte-Genevieve des Bois orosz temetőben. Zinajda hercegnő, miután Rómában felnevelte unokáját, Bébét, férje halála után Párizsba költözött Irinához és Felikszhez. Mesés ékszergyűjteményét sosem látta viszont, mert 1925-ben a bolsevikok megtalálták és elkobozták. Zinajda azoknak az ékszereknek az árából tartotta fenn magát, amit még Feliksz hozott el a Mojka-palota páncélszekrényéből. Bébé, hivatalos nevén Irina Juszupova hercegnő, hozzáment egy orosz báróhoz, akitől egy kislánya született. Minnie kisebbik lánya, Olga megszülte második fiát, Gurit a Kaukázusban. 1919 novemberében Novorosszijszkba menekültek. Olga, miután egy isztambuli és egy belgrádi menekülttábort is megjárt, 1920-ban érkezett meg Dániába, ahol vonakodva Minnie titkáraként kezdett dolgozni. Anya és lánya sosem ápoltak túl jó viszonyt; számtalan vitát szított köztük, hogy az anyacárné kizárta Olga férjét a formális eseményekből. Anna Andersonnal Olga is találkozott 1925-ben Berlinben. A szélhámosnő természetesen őt se győzte meg; Anasztáziával ellentétben Anderson nem beszélt sem oroszul, sem angolul, ráadásul sokkal idősebbnek tűnt huszonnégy évesnél, ami Anasztázia akkori korának megfelelt. Olga észlelve Anderson mentális instabilitását, megsajnálta őt. „Anna felvett egy szerepet, hogy hozzájuthasson a nem létező vagyonunkhoz” nyilatkozta róla Olga, amellett, hogy egyértelműen kijelentette, hogy Anderson nem az unokahúga. Olga Minnie ingatlanjának rá eső részéből farmot vásárolt Koppenhága mellett, ahol gazdálkodásból tartotta fenn magát.
Sosem hagyta abba a festést. Oroszországról és Dániáról készült tájképei számtalan kiállításon és aukción felbukkantak különböző európai városokban. A befolyt összeg egy részét Olga orosz jótékonysági intézményeknek adományozta. A második világháború során Olga két fia a dán hadseregben szolgált, majd hadifogságba kerültek. A háború végén, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Dánia keleti részét, Olgát konspirációval vádolták, így a Sztálin-rezsim alatti letartóztatástól félve családjával 1948-ban Kanadába emigrált, és farmot vásárolt Ontarióban. 1952-ben farmjukat idős koruk miatt egy kis házra cserélték Toronto külvárosában. Mint a Romanovok megpróbáltatásainak élő szimbólumát, a nagyhercegnőt több főméltóság is meglátogatta, többek között II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg is. Férje megrendült egészsége miatt Olga később a maradék ékszerét is eladta, hogy fizetni tudja az egykori ezredes ellátását. Férje 1958-ban bekövetkezett halála után Olga egészsége is megrendült. Élete utolsó éveit emigráns barátaival töltötte egy szépségszalon feletti lakásban. Olga nagyhercegnő 1960-ban halt meg hetvennyolc évesen. Férje mellett a torontói York-temetőben helyezték örök nyugalomra. Fia, Tyihon édesanyja tiszteletére létrehozta az Orosz Segélyprogramot, és a festményekből rendszeres kiállításokat szervezett. Olga alkotásai II. Erzsébet királynő és a norvég királyi család birtokába kerültek, illetve mintegy száz képét őrzi még a dániai Ballerup Múzeum. Jelenleg több mint száz Romanov-leszármazott él a világon.
Tartalom 1. rész Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet 2. rész Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet 3. rész Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet 4. rész Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet Harmincegyedik fejezet 5. rész Harminckettedik fejezet Harmincharmadik fejezet Harmincnegyedik fejezet Harmincötödik fejezet Harminchatodik fejezet Harminchetedik fejezet Harmincnyolcadik fejezet 6. rész Harminckilencedik fejezet Negyvenedik fejezet Negyvenegyedik fejezet Negyvenkettedik fejezet Negyvenharmadik fejezet Negyvennegyedik fejezet A Romanovok bukása Utószó