A nap, amely megváltoztatta a világot 963367395X [PDF]

Hogyan változtatta meg Galilei távcsöve az igazságot - és más történelmi események, melyek drámai hatást gyakoroltak vil

136 73 13MB

Hungarian Pages [464] Year 1995

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Köszönetnyilvánítás
Bevezetés
Ilyenek vagyunk
Mennyei fényben fürödve
Nézőpont kérdése
Ténykérdés
A mindenség logikája
A hitel kiérdemlése
Mit rendelt a doktor?
Az uralkodásra teremtett faj
Hullámverés
Vég nélküli világ
Bibliográfia
Papiere empfehlen

A nap, amely megváltoztatta a világot
 963367395X [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

JAMES BURKE A Kapcsolatok és a Biliárdeffektus szerzője

A NAP, AMELY MEGVÁLTOZTATTA A VILÁGOT

ALEXANDRA

Madeline-nek

Eredeti cím: THE DAY THE UNIVERSE CHANGED Copyright © 1985,1995 by London Writers Ltd. All rights reserved Fordította: Babits Péter ISBN 963 367 395 X Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

TARTALOMJEGYZÉK Köszönetnyilvánítás Bevezetés Ilyenek vagyunk Mennyei fényben fürödve Nézőpont kérdése Ténykérdés A mindenség logikája A hitel kiérdemlése Mit rendelt a doktor? Az uralkodásra teremtett faj Hullámverés Vég nélküli világ Bibliográfia Képfeliratok

Köszönetnyilvánítás A tudós társadalom oly sok tagja látott el felbecsülhetetlen értékű segítségével e könyv megírása során, hogy sajnos lehetetlen lenne valamennyiüknek személy szerint kifejeznem a hálámat. Remélem, meg fogják nekem bocsátani, amiért külön említést teszek dr. Alistair Crombie-ról, az oxfordi Trinity College-tól, aki ugyanolyan nagylelkűséggel bocsátotta a rendelkezésemre értékes idejét, mint felmérhetetlen tudásanyagát. Meg szeretném köszönni Penny Fairfaxnek, Bettina Lernernek és Jay Fergusonnak az aprólékos kutatásban nyújtott segítségét, ahogyan szeretnék köszönetet mondani a televíziós stábnak is, mely oly keményen dolgozott a könyvhöz kapcsolódó sorozaton: Richard Reisznek, John Lynchnek, Martin Hughes-Gamesnek, Katherine Everettnek, Maralyn Listernek, Dorothy Priornek, Brian Hallnak, Ian Stone-nak, John Else-nek, Sarah Carrnak, és végül, de nem utolsósorban fáradhatatlan és leleményes asszisztensemnek, Veronica Thorne-nak. Juliet Brightmore, Angela Dyer és Robert Updegraff hozták össze ezt a könyvet, minden megpróbáltatás közepette is azon a színvonalon, melyről méltán híresek a szakmában. Madeline, szinte hihetetlen módon, képes volt mindezt eltűrni három teljes éven keresztül. JAMES BURKE London, 1984

Bevezetés Napjainkban az egyik legnagyobb szociális forradalom küszöbén állunk, mióta csak háromezer évvel ezelőtt megszületett az ábécé. Az elkövetkezendő évtized – az információs technológia birtokában, mely potenciálisan képes az emberi tudás egészének eljuttatására mindenkihez, mindenhová – a szó szoros értelmében gyökeresen meg fogja változtatni a világot, ugyanis a világról alkotott képünket és hozzá kapcsolódó értékeket tudásunk alakítja ki, így amikor felismerjük a változást, az be is következik. Ez soha nem is volt másképpen. Mielőtt Galilei felhasználta volna teleszkópját, hogy megfigyelje a Vénusz áthaladását a Nap előtt, a kozmológusok „tudták”, hogy a Föld áll a világegyetem központjában. Darwin evolúcióelméletét megelőzően a természettudósok „tudták”, hogy az Úr minden egyes fajt állandó formájában teremtett meg a kezdetekkor. Mielőtt Pasteur felfedezte volna a baktériumokat, a doktorok „tudták”, hogy a betegségeket egyfajta levegőben terjedő ártalmas kigőzölgés váltja ki. Amit az emberek „tudnak”, mindig kihatással van cselekedeteikre, és amit a körülöttük elterülő világról gondolnak. Amikor pedig ez a tudásanyag megváltozik, a világ, amelyben éltek, már soha többé nem lesz ugyanolyan. A történelem teli van ilyen fordulópontokkal, amikor érzékelésünkre egy új adathalmaz kezd hatást gyakorolni. Változatról változatra haladunk előre, abban a magabiztos tudatban, hogy a legutolsó verzió a világról létező legteljesebb és legpontosabb leírás. Ez a tény önmagában meglehetősen új keletű gyakorlatot tükröz, mely egészen a tizenkilencedik század végéig nem is létezhetett, amikor a tudás egy jól körülhatárolható szegmensének módosulása mindennel kapcsolatban megváltoztatta a véleményünket. Amikor Darwin megjelentette korszakalkotó A fajok eredetéről című munkáját, körülírva az evolúció teóriáját, megszületett a haladás koncepciója, és vele megváltozott a történelem menetének egész szemlélete. Alig néhány évvel később, a huszadik század hajnalán, Einstein relativitáselmélete máris kirántotta a talajt e teória alól is, és egy olyan megközelítéssel váltotta fel, melynek relatív természete óriási támogatottságra lelt Heisenberg, az 1920-as években keletkezett bizonytalansági elvében, melyben a tudós kimutatta, hogy minden, amit csak a létezés fundamentális elemeiről megtudhatunk, olyan mesterséges termék, amellyel tanulmányozni

akarjuk ezeket a jelenségeket. A szubatomikus részecskék lehetnek egy adott helyen, illetve haladhatnak egy adott sebességgel, a megfigyelés jellegéből következően, de sohasem tehetik a kettőt egy időben. A világegyetem nem más, mint amit állítunk róla. A tudás rendszere mindig is széles körben gyakorolt hatást a korabeli kultúrákra. Az arisztotelészi világkép, mely mindaddig fennmaradt, míg Kopernikusz és Galilei nem érvénytelenítette, egy Föld-központú kozmoszt írt le, ahol a Föld körül keringő Nap, Hold, planéták és állócsillagok mind egy láthatatlan földöntúli anyagból való kristályos szférához kapcsolódtak. Ez a nézőpont remekül megfelelt a keresztény koncepciónak is, mely az emberiséget tette a mindenség középpontjába, az Úr különleges értékekkel bíró teremtményét. Egy ilyen rendszerben az Úr egyháza példa nélküli hatalmat gyakorolhatott, és minthogy az arisztotelészi kozmosz állandó volt, és megváltoztathatatlan (ahol az Úr mindent elrendezett a Teremtéskor), mindennek megvolt a megfelelő helye, és minden a megfelelő helyen volt. Ez azt jelentette, hogy maga a társadalom is az isteni terv merev hierarchiáját tükrözte vissza. Az uralkodók ebben a sémában magától értetődően isteni joguk alapján és az egyház tekintélyén keresztül kormányoztak. Amikor azonban az 1577-es nagy üstökös haladási pályája kimutatta, hogy nem létezhetnek a kristályos szférák (máskülönben annak beléjük kellett volna ütköznie), és a mennybolton igenis érvényesülnek a változások, az esemény új megközelítést hívott életre a természeti jelenségek vizsgálatában, és elindította a tudományos forradalmat, mely idővel megkérdőjelezte a tradicionális tekintélyek létjogosultságát, és a feje tetejére állította az egész arisztotelészi világképet. A tudásbeli változás a tudás teljes viszonyrendszerét átértékelheti. A tizenkilencedik század gyógyítási technológiáinak beköszönte és a baktériumok felfedezése előtt az orvosok ugyanolyan szolgai szerepre voltak kárhoztatva, mint mondjuk egy belsőépítész vagy egy borbély. Az azóta eltelt időben viszont a betegségek felismerése és a gyógyítási technikák kidolgozása olyan szociális magaslatokba emelte az orvosokat, melyet korábban csak a papok és sámánok élvezhettek. Ez megváltoztatta a társadalom magatartásformákra megfogalmazott definícióit is. Amit valaha bűnözésnek tekintettek, ma olyan klinikai paraméterekkel jellemzik, mint „aberrált”, „beteges” vagy „pszichotikus”.

Az új tudás gyakorta okoz olyan mértékű szociális károsodást, mely némely esetben magának a tudásnak a megközelítésére is kihat. Amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, az nagyban meggyengítette az európai hatalmi struktúrát, miután egy új kontinens léte értelmetlenné tette a tudást, melyen az nyugodott. A juharszirup, az ananász, a tapírok és a csokoládé olyan újdonságok voltak, melyeknek nem volt helyük a klasszikus természettudományban. Délen léteztek az esőerdők is, holott a tudásanyag mindig is azt tartotta, hogy ott tüzesen izzó sivatagnak kell lennie. Mindennél fontosabb azonban a tény, hogy a Biblia egyetlen szóval sem említette Amerika létét. A Kolumbusz felfedezését követő széles körű pánik kívánatossá tette egy olyan tudásrendszer felépítését, mely sokkal megbízhatóbb. Mindezek közvetlen következménye Bacon és Descartes munkáiban jelentkezett, a redukcionizmus és a szisztematikus kételkedés létében és az általunk tudománynak nevezett entitás megszületésében, melynek egyetlen célja a tudás biztonságának fellelése volt azáltal, hogy időről időre érvényteleníti az uralkodó teóriákat. Bacon és Descartes óta folyamatos várakozásban élünk, hogy a tudásunk tovább fog változni, és vele együtt hit- és értékrendszerünk is. Könyvünk nyolc ilyen pillanatot ragad ki a történelemből, annak érdekében, hogy megmutassa, amikor a változás bekövetkezik, új intézmények és gondolatrendszerek születnek és maradnak fenn, hogy modern gondolatiságunk részévé válhassanak. Még abban a rövid periódusban is, mióta ez a könyv először megjelent, áthaladtunk egy ilyen momentumon. Véget ért a hidegháború, az ellenségekből barátok lettek, és a kutatás egésze – mely eddig a nemzetvédelmi politika alapját képezte – megkérdőjeleződött. A génmanipulációk megváltoztatták képünket a természet alapjaiban megváltoztathatatlan voltáról. A telekommunikáció és az adatfeldolgozás az idő és a tér jelentését definiálta újra. Mostanra egyedül a változás maradt állandó, és, ahogyan azt a kopernikuszi naprendszer megjelenése után mondták: „az új filozófia mindent kétségessé tett.” Hogyan éljük meg ezeket a változásokat: ez könyvünk témája, és az egyes fejezetek korábbi, hasonló epizódokat idéznek fel, amikor minden megváltozott, hogy végül az utolsó fejezet feltegye a kérdést: Ha minden tudás relatív, melyet nagyban befolyásol a kortárs berendezkedés, és amelyet könnyen érvényen kívül helyezhet egy újabb előrelépés, akkor létezik

egyáltalán olyan igazság, amit kereshetünk? Vagy talán mi magunk vagyunk azok, akik a tudást fabrikáljuk, minden egyes alkalommal azzá téve a világegyetemet, amivé? JAMES BURKE London, 1995

Egyiptomi falfestmény egy sírboltban, a tizennyolcadik dinasztia korából (Kr. e. 1567-1320). A kép jobb felső sarkában egy földmérőt láthatunk, aki egy mérőzsinórt húz maga után, miközben ő, és az őt kísérő hivatalnokok körbejárják egy földdarab kerületét. A kisebb figurák földművesek.

Ilyenek vagyunk Valaki egyszer megjegyezte a kitűnő filozófus, Wittgenstein társaságában, hogy milyen buták lehettek a középkori Európa lakói Kopernikusz előtt, amiért felnézve az égre komolyan elhitték, hogy a Nap kering a Föld körül. Az asztrológiában járatos kisebbség minden bizonnyal felvilágosíthatta volna őket, hogy az ellenkezője az igaz. Wittgenstein állítólag ezt válaszolta: „Egyetértek. De gyakran eltűnődöm, mennyiben lett volna más, ha a Nap valóban a Föld körül keringett volna.” A helyzet az, hogy minden pontosan olyan lett volna. A természet megfigyelésekor mindig azt látjuk, amit látni akarunk, az akkor rendelkezésre álló tudásanyagból fakadó hitünkre támaszkodva. A természet rendezetlen, kaotikus és hatalmas, ezért a káosztól való félelmünkben mindenáron valamiféle rendszert akarunk kivetíteni rá. Megrémít bennünket a komplexitása, és a dolgok leegyszerűsítésére törekszünk, az éppen akkor rendelkezésre álló minden eszközzel. Szükségünk van egy átfogó magyarázatra: mi a világegyetem, és hogyan is működik. Annak érdekében, hogy e mindent felölelő világképnek a birtokába jussunk, teóriákat állítunk fel a természeti jelenségek megmagyarázásának érdekében: egy következetes rendszerbe osztályozzuk a természet elemeit, ahol minden beleillik a képbe és megfelel elvárásainknak. Ez a világkép kihat életünk minden aspektusára. A világ minden közössége mindenkor cselekedeteiben deklarálja saját elképzelését a realitásról. Az egész kultúra a korabeli valóságmodellt tükrözi vissza. Azzá leszünk, amit tudunk. És ha e tudás megrendül, akkor mi is. Minden változás új megközelítéseket és intézményeket hív életre, melyek a megváltozott tudáson alapulnak. Ezek az új rendszerek azután vagy együttműködnek a változás előtti struktúrákkal és attitűdökkel, vagy megfosztják azokat hivataluktól. Modern világképünk ezáltal jelenlegi tudásunk és olyan múltbéli nézőpontok keverékéből áll össze, melyek ilyen vagy olyan okból kifolyólag ellenálltak a történelem viharainak, és a megváltozott körülmények közt is megtartották korábbi értéküket. Azoknak a történelmi körülményeknek vizsgálatakor, melyek ezeket a nyilvánvalóan anakronisztikus elemeket életre hívták – mely elemzést könyvünkben kísérelünk meg elvégezni –, könnyen belátható, hogy a tudás

minden szintjén a közvélekedés az univerzum mibenlétéről minden egyes esetben egy olyan egyszerűsített formát ölt magára, mely mindenki számára érthető és elfogadható. Ahogyan a nyelvnek is szüksége van a nyelvtanra, hogy értelmet adjon a szófüzéreknek, ugyanígy a közösségnek is szüksége van a konszenzusra, mely a társadalmi kölcsönhatásokat ruházza fel értelemmel. A kezdeti időkben ennek az igénynek a rituálék tettek eleget. A rituálék a tapasztalatok sűrített formái, olyan jelentéseket és értékeket közvetítenek, melyek nem szükségszerűen maguktól értetődők, vagy tudatosan felfogottak azok részéről, akik végrehajtják őket. A kultúrának azon elemeihez kapcsolják őket, melyeket elég értékesnek ítélnek ahhoz, hogy megtartsák. Az ezekben való részvétel jellegéből következik, hogy a résztvevők nem szellemi szabadúszók. Megnyugvást jelent nekik a rituáléban való közreműködés. Minden szereplőnek megvan a maga szerepköre, melyet nem találtak fel vagy dolgoztak ki előre, hanem egyszerűen az események hatásai alapján fektettek le. Az esküvő például tipikusan felépített rituális esemény. Az angolszász országokban a főszereplő továbblépését szimbolizálja az egyik szociális állapotból a másikba, a családtag szerepéből a családalapító felelősségteljes posztjába. Az esküvő formális szertartássá teszi az átalakulást, az állapot változását, az időhatárok és korlátok pontos lefektetésével, a közösség tagjainak és hivatalos képviselőinek jelenlétében. A rituálé javarészt nyilvánvalóan idejétmúlt: a menyasszony fehér ruhát visel; a szertartás, akár világi, akár egyházi, archaikus nyelvezetet használ, és az asszonyt az ingó vagyon szerepkörére kárhoztatja, akinek fel kell adnia önállóságát. A virágok a termékenységet jelképezik, a gyűrű mind szexuális, mind üzleti értelemben vett emléktárgy, mely a mindkét értelemben vett egyesülést szimbolizálja. A koszorúslányok a szüzesség állapotát hangsúlyozzák, melyet az ifjú ara éppen feladni készül. Mindkét résztvevő aláírja a szerződést, a törvény előtti egyenlőséget kimutatva. A mézeshetek időtartamára a menyasszony és a vőlegény mentesül a mindennapi élet szorításától, annak érdekében, hogy megalapíthassák az új családot. Fenti elemek egyike sem hordoz közvetlen jelentést vagy értéket korunk menyasszonyai és vőlegényei számára, de a tény, hogy még mindig elemei kultúránknak, jól mutatja, hogy a házasság társadalmilag fontos rituálé. Azt jelzi, hogy a közösség a nemek közötti formális és kötelező érvényű

kapcsolatot még mindig az adott népcsoport folytonosságának és stabilitásának zálogaként tartja számon. A rituálé ezért is maradhatott fenn. Azok a rituálék, melyek eléggé széles körben elterjedtek és amelyeket általánosan gyakorolnak, intézményesülnek. Ezekben az intézményekben a társadalom azon tekintélyes tagjai kapnak helyet, akik felelősséget viselnek azokért a szociális aktusokért, melyeket az adott társadalom működésének és biztonságának folyamatossága érdekében alapvető fontosságúnak tart. Ezek az intézmények a szociális házvezetőnő szerepét töltik be, felvállalva a rutin feladatokat, melyek nap mint nap szükségesek a csoport működéséhez. Némely esetben, mint amilyenek az országok kormányai is, az intézményrendszer valódi hatalmat is átruház tagjaira, hogy azok olyan döntéseket hozhassanak, illetve tegyenek kötelezővé, melyek meghatározzák a közösség jövőbeli viselkedését is. A modern nyugati világ esetében a pénz és az anyagi javak elsődlegességét azoknak a szervezeteknek a hatalma és intézményesült formái indikálják, akiknek a feladata biztosítani a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók folytonosságát. A bank azáltal felügyeli az árukereskedelmet, hogy formálissá teszi lebonyolíthatóságát. Jóllehet az elektronikus úton történő tőkeáramlás szükségtelenné teszi a pénzjegyek és hitellevelek fizikai jelenlétét, az új médium mégis ragaszkodik ahhoz a rendszerhez, melyet eredetileg a papírforgalom szabályozására dolgoztak ki. Ez a rendszer alapjaiban a tizenhetedik századi bankrendszer, melyet társadalmunk a pénzügyi szabályozás tekintetében kellőképpen effektívnek ítélt ahhoz, hogy szinte teljes egészében változatlanul hagyja. Talán a törvény az az intézmény, mely legkevesebbet változott az idők folyamán. Passzusaiban ereklyeként őrzi és védelmezi a közösség alapvető identitását. Büntető hatalmát felhasználva körvonalazza az engedélyezett tevékenységi köröket, meghatározza, melyek tekinthetőek értékesnek, mint például az innováció, melyet a szabadalmi jog gyakorlásával védelmez, illetve melyek azok, amik annyira sérelmesek a csoport biztonságát tekintve, hogy a törvény akár halálbüntetést is kiszabhat értük. Az a rendkívüli módon anakronisztikus forma, ahogyan a jogi eljárások napjainkban is folynak – a ruházat, a beszédmód, az esküdtszék tagjai, az ültetésrend stb. –, jól érzékelteti, mekkora hangsúlyt helyez a társadalom erre az intézményre. A jogi tradíciók látható továbbélése erősíti meg a közösség előtt, hogy azok tagjai a törvény állandó és mindenütt jelenlévő irányítása alatt élnek.

Az intézmények egyik elsődleges célja, hogy a csoport tagjainak többségét olyan tevékenységekre buzdítsák, melyeket szükségszerűnek tartanak a közösségi jólét szempontjából is, mint amilyen például az anyagi gyarapodás, a fizikai erőnlét fenntartása, és, mindenekfelett, a közösség életszemléletének minél korábbi tudatosítása a fiataloknál. A humanitásra roppant sokáig tanítja a felsarjadó újabb generációt a társadalom, mielőtt azok magukra vennék a felnőttkor felelősségeit, a nyelv pedig egyedülálló lehetőséget biztosít arra, hogy az egyik generáció a következőre hagyományozza tudását, az oktatás keretében. Az ilyen instrukciók tartalma remekül illusztrálja a csoport szociális jellegű prioritásait, felfedi, hogy milyen határok között értelmezi a körülötte elterülő világot, és bizonyos fokig megmutatja az irányt, melyen a csoport elképzelései szerint a fejlődésnek tovább kell haladnia. Már a formális oktatási intézmények puszta léte is jelzi, hogy a közösségnek megvan az eszköze és a vágya arra, hogy egy bizonyos világképet átörökítsen, és megmutatja, hogy ez a látásmód haladó-e és optimista, vagy, példának okáért, állandósult, és természetét tekintve teoretikus. Esetünkben a társadalmunk fiatal tagjait arra buzdítjuk, hogy kérdéseket tegyenek fel. A Nyugat oktatási rendszere a felfedezésekhez használható intellektuális eszközök kézbe adását célozza. Bátorítjuk az újszerűséget, és ez a megközelítés oktatási intézményeink tananyagában is visszatükröződik. A kézzelfogható anakronizmusok, mint a végzettségek vagy a tanárok elnevezései, csakúgy, mint a formális öltözék átörökítése a végzős hallgatókra, a szervezet középkori gyökereire hivatottak emlékeztetni, ugyanakkor megmutatják, mekkora fontosságot tulajdonít társadalmunk az egységesített oktatásnak. Az oktatási rendszer végtermékének minőségi megközelítésmódja teszi lehetővé a számunkra azoknak a nyugati kultúrára oly sajátságosan jellemző csoportoknak vagy szervezeteknek a felállítását és támogatását, melyek a változást hivatottak előidézni. Ezek fő képviselői az ipari, illetve az egyetemi rendszerek kutatási és fejlesztési részlegei. Tagjai, ha úgy vesszük, a korai törzsek vadászainak és élelemgyűjtögetőinek modern megfelelői. A nyugati világban létezésük legszokatlanabb jellemzője az a kiterjedt határ, ameddig önállóságukat élvezhetik. Társadalmi alcsoportként természetesen rájuk is ugyanazok az általános szabályok és korlátozások vonatkoznak, mint a társadalom bármely más tagjára, viszont, hála a tudás és

alkalmazása nyugati megközelítésének, ezek a változáshozók általában magasan fejlett övezetekben dolgoznak, tevékenységük csak beavatottak számára érthető jellege, és mindenekelőtt az általuk használt speciális nyelv folytán izolálva a társadalmi kölcsönhatások főáramától. Autonómiájukat csak a termékükkel a piacon elért siker határozza meg. Napjainkban a termékek természetüket tekintve tudományosak és technológiaorientáltak, ezen belül is a szolgáltatást vagy az információáramlást célozzák, annak jeleként, hogy társadalmunk elmozdult a nehézipari termelést mindenekfölé helyező szemléletről. Megvannak az eszközeink a termelés és ezzel együtt az életvitel újjászervezésére, egy jóval önállóbb, kevésbé merev, ugyanakkor társadalmilag töredezettebb felfogás irányvonala mentén. A modern technológia forrásainak leglényegesebb jellemvonása, hogy teljes egészében a konstans változás eszközeinek fejlesztését célozzák. Miközben a múlt társadalmai ugyanazt a társadalmi struktúrát adoptálták, melyet mi is, annak érdekében, hogy biztosítsák stabilitásukat, sőt világunk egy része még ma is ezt teszi, addig mi arra használjuk fel ezeket, hogy fáradhatatlanul tovább változtassunk társadalmunkon. Ez a rendkívüli, dinamikus változás annak a racionális gondolkodásmódnak köszönheti létét, melynek gyökerei a Földközi-tenger keleti felére, háromezer évvel korábbra nyúlnak vissza. Nagyjából ezer évvel Krisztus előtt a szárazföldi görögök kelet felé kezdtek vándorolni, Ióniába, majd letelepedtek a jón szigeteken, illetve Kis-Ázsia Égei-tenger menti partvonalán. Az újonnan érkezettek valóságos úttörők voltak, készen arra, hogy alkalmazkodjanak bármiféle körülményekhez, amivel csak találkoznak, és hogy hasznát vegyük bárminek, amivel könnyíteni tudnak sorsukon. Pragmatikus emberek voltak, keményfejű, gyakorlatias életszemlélettel.

Ez a Krisztus előtti kilencedik századból származó babilóniai agyagtábla a napkirályt és szolgáit ábrázolja. A szentség valamennyi jelképét megtalálhatjuk az ábrázoláson: a Nap szimbóluma az istenség előtt, egy zsámolyon nyugszik, az égen, a baldachin alatt láthatjuk a Holdat, a Napot és a Vénuszt. Maga a templom a mennyei óceánon nyugszik, minden élet forrásán.

Ióniában nehéz életfeltételekkel találták szemben magukat. Apró, fallal körülvett településeiket többnyire a részvétlen föld keskeny, tengerbe nyúló sávjain alapították meg, és a természetes csapadékon alapuló gazdálkodással tartották fenn magukat, melynek révén jóformán semmi másra nem tehettek szert, csak olívára, meg egy kevéske szőlőre. A barátságtalan hegyekkel a hátuk mögött, melyek elzárták őket a külvilágtól, a jónok a tengerhez fordultak a túlélés reményében. Miután beutazták a Földközi-tenger keleti vidékét, szinte azonnal felfedezték, hogy két nagy birodalom is fekszik a közelükben: Babilónia és Egyiptom. Mindkét folyó menti kultúra az első, szinte egy időben keletkezett példa a városiasodott civilizációra. Mindkét társadalom teokratikus volt, a mágikus erők királypapjai uralták őket. A fizikai környezet szélsőséges szabályossága, valamint a társadalmi struktúrák merevsége miatt, melyeket a hatalmas öntözőrendszerek megépítése és fenntartása miatti igény korlátozott, kevés tudományos vagy technológiai újdonság született. A civilizált világ, mind Babilónia, mind Egyiptom esetében, saját határvonaluknál véget ért. Csak annyi tudásra volt szükségük, hogy gyakorlatias igényeiket kielégíthessék. A babiloni matematika és csillagászat olyan tudományok voltak, melyek gyakorlása csak a papság számára volt engedélyezett. Az egyiptomi geometria kizárólag a piramisok építésére, az elárasztott területek, illetve a víztározók kapacitásának kiszámítására korlátozódott. Mindkét kultúra mitikus magyarázattal szolgált a Teremtést illetően, melyről azt tartották, hogy nem sokkal saját létük kezdete előtt történt. Isteneikkel, akik a világ minden megnyilvánulásáért felelősséggel tartoztak, és minimális tudományukkal és technológiájukkal, mellyel kielégíthették gyakorlatias igényeiket, egyszerű kozmológiájuk teljes is volt. A környezet nem támasztott irányukban semmi olyan kihívást, mellyel ne boldogulhattak volna.

A jónoknak köszönhetjük az ércmeghatározás technikájának feltalálását, és ezáltal az első nemesfémből készült fizetőeszközök használatát, mint amilyen ez a sztatér is. A pénzérme egy lándzsával és íjjal felfegyverzett férfit ábrázol.

Alapvetően más volt a helyzet a jónok esetében. Fizikai környezetük egyenetlen volta, mezőgazdasági termelésük csekély mennyisége, a terjeszkedésre rendelkezésre álló minimális tér, az ellenséges szomszédok és a kereskedelem iránt megnyilvánuló igény dinamikus életszemléletet alakított ki a koloniális görögökben. Teokratikus tradíciók hiányában, mely visszahúzó erőt jelenthetett volna, már létük korai szakaszában elvetették a monarchia rendszerét, és olyan republikánus városállamokat hívtak életre, melyeket konszenzus alapján egy viszonylag kisszámú rabszolgatartóból álló csoport irányított. Minden bizonnyal gazdasági körülményeik hatásának tudható be, hogy a jónok radikálisan új életszemléletet alakítottak ki. Míg a babiloni asztronómia a papság előrejelzéseihez nyújtott segítséget, addig a jónoknál a tengerészeti navigációban vették hasznát. A Kis Medvének mint pontos pozicionálási segédeszköznek elsőként történő felhasználása is az egyik korai jónnak tulajdonítható, Milétoszi Thalésznek, aki a Krisztus előtti hatodik században tevékenykedett. Keveset tudunk róla, és azt sem kortárs forrásokból. Szinte bizonyos, hogy járt Egyiptomban, mint ahogyan hathatósan közreműködött abban is, hogy az egyiptomi geometria teret nyerjen Ióniában. A babiloni asztronómiai technikákat alkalmazva állítólag képes volt a holdfogyatkozások előrejelzésére is. Thalész és a kétgenerációnyi, utána következő gondolkodó hívta életre a filozófiát is. Ezek a jónok, jócskán megelőzve mindenki mást, alapvetően fontos kérdéseket kezdtek el feltenni az univerzum működésével kapcsolatban. Míg az ősibb kultúrák megelégedtek a hagyományokkal, ediktumokkal, megvilágosulásokkal és a papi autokráciával, addig Thalész és követői természetszerű magyarázatot kerestek a világ és a benne lévő dolgok megértéséhez, és kezdtek utakat találni a természet felfedezéséhez, annak

érdekében, hogy megmagyarázzák és irányításuk alá vonják, és ezzel biztosítsanak maguknak jobb esélyt a túlélésre. Thalész korában, hála az arany- és ezüstérmék feltalálásában játszott szerepüknek, a jónok már a Földközi-tenger medencéjében mindenfelé kereskedtek, a legkülönfélébb árucikkekkel, búzától a malomkőig, selyemtől a rézen át a mézgáig és a sóig. A Fekete-tenger partvonalán végig kolóniákat létesítettek. Megszállott felfedezőként az orosz sztyeppéktől Núbia déli részéig és nyugaton az Atlanti-óceánig mindenfelé eljutottak, és ők állították elő a Nyugat által elsőként megismert térképeket is. A jónok érdeklődése a világgal kapcsolatos kérdések praktikus megválaszolására elvezetett az első, éretlen kísérletekhez, hogy a természeti jelenségekért felelős istenek helyébe mechanizmusokat állítsanak. Thalész elképzelése szerint a létezés alapvető eleme a víz volt, melynek jelenléte nyilvánvalóan elengedhetetlen volt az élet szempontjából. Ő és tanítványai tanulmányozták a tengerpartokat, az agyaglerakódásokat, a foszforeszkálást és a mágnesességet. Megvizsgálták a párolgást és a kicsapódást, ahogyan a szél és a hőmérsékleti viszonyok váltakozását is az év folyamán, melyekből meghatározták az évszakok rendjét. Thalész egyik tanítványa, Anaximandrosz jutott arra a következtetésre, hogy a természet az ellentétekből épül fel: forró és hideg, nedves és száraz, könnyű és nehéz, élet és halál, és így tovább. Ő jelentette ki azt is, hogy a világon minden a négy alapelem változó mennyiségű és arányú elegyéből áll: földből, vízből, levegőből és tűzből. Anaximenész, egy másik tanítvány, figyelt fel a levegő viselkedésére, amint abból nedvesség csapódott ki, mely jéggé fagyott, hogy azután ismét levegőként párologjon el. A jelenségek egyszerű analízise és az ellentétek jelenlétének megfigyelése, kombinálva a jónok politikai és gazdasági struktúrájával, életre hívták a nyugati civilizáció domináns intellektuális szerkezetét. Kis határvárosaikban a jónok minden döntést nyilvánosan hoztak, miután alaposan megvitatták azokat. Tapasztalataik a kereskedelemben minden bizonnyal képessé tették őket a kompromisszum hatékony keresésére, a körülmények pedig rákényszerítették őket bizonyos technológiák széles körű felhasználására. A jónok átvették az egyiptomiaktól a piramisok építésére kidolgozott geometriát, és általánosan felhasználható eszközzé gyúrták át. Állítólagosan maga Thalész bizonyította, hogy a kört átmérője szeli ketté, hogy az egyenlő szárú háromszög alapjain mért szögei egyenlőek, és hogy az egymást metsző

vonalak ellenkező oldali szögei egyenlőek. Akárhogyan is történt, a jónok nemsokára már képessé váltak arra is, hogy a tengeren egy hajó távolságát meghatározzák a partvonalhoz képest. A geometria vált a dolgok megmérésének általános eszközévé. Minden természeti jelenség, beleértve a fényt és a hangot éppúgy, mint a csillagászat körébe tartozó jelenségeket, egy kizárólagosan geometriai térbe illeszthetővé, és ezáltal mérhetővé vált. A geometria nyitotta meg a kozmoszt az elérhetőség előtt, mind köznapi, mind tudományos vizsgálódás céljaira. Az ellentétpárok koncepciójával egyesülve, a geometria lerakta egy olyan racionális filozófia alapjait, mely ezredéveken át meghatározta a nyugati kultúrát. Platón és Arisztotelész rendszere, a görög gondolatiság apoteózisa a Krisztus előtti negyedik század végére az érvelésben felhasznált ellentétpárokon és a geometriai formák magától értetődő természetén alapult. A racionális érvrendszert egy új logikai technika, az Arisztotelész által kifejlesztett szillogizmus követte, mely intellektuális struktúrát biztosított az ellentétes vélemények összeegyeztetésére. A geometria vitathatatlan axiómái, mint az egyenes vonalak vagy két egymást metsző egyenes alapvető tulajdonságai, a dedukció eszközével jóval összetettebb sarkigazságok kimondásához vezettek. Amint a technika teret nyert a racionális gondolkodásban, egyből kiszélesítette az elméleti vizsgálódások körét. Ezúton Arisztotelész olyan gondolatiságot fejlesztett ki, mely a személyes tapasztalás korlátozott érvényű megfigyelésétől a természet mélyebb megértéséhez vezetett. Platón már az érzékek megbízhatatlan és folyton változó világa, és a csakis racionális gondolkozás által elérhető állandósult igazságok közti különbséget tanulmányozta. A geometria egyetemes alkotórészei testesítették meg az ideált, azt a permanens érvrendszert, melyen keresztül a múló világ mindennapos léte azonosíthatóvá, a gondolatiság pedig megőrizhetővé vált. A logika egyesülése a geometriával volt az, mely letette a nyugati életforma alapjait.

A Parthenon. A logika és a geometria egyesülésének tökéletes fizikai megtestesülése a görög építészet. Az egyensúlyra és a szimmetriára való törekvést szimbolizálja, melyek a nyugati racionális gondolkodás alappillérei.

Ez a könyv azt tanulmányozza, hogy a történelem egyes pontjain milyen történésekhez vezetett, ha az ember ezt a racionális megközelítést alkalmazta a természetre. Áthalad a gondolatrendszer különböző állomásain, mely végül napjaink állandósult változásban élő világához vezettek. És mindenekelőtt be szándékozik mutatni a nyugati kultúra viselkedését, és az intézményekét, melyekre a magatartásváltozás hatást gyakorolt, amikor a társadalom a saját önképét is megkérdőjelező, fontos változáshoz ért, a rendelkezésre álló tudásanyag radikális fejlődésével.

Ez a tizenkettedik századi német illusztráció az ember központi, bár meglehetősen passzív helyzetét ábrázolja a kozmikus struktúrában. A középkori univerzum körülzárt világként jelenik meg, a mennyei ölelésbe foglaltan.

Mennyei fényben fürödve A forgalomirányító lámpa pirosat mutat, a forgalom lelassul, és átkelhetünk az úton. Ezáltal fejezzük ki bizodalmunkat azoknak a társadalmi funkcióknak a működésében, melyek több mint nyolcszáz évvel ezelőtt keletkeztek Nyugat-Európában. A törvény ereje szabályoz minden egyes társadalmi eseményt és kölcsönhatást, a nemzetközi kereskedelemtől és egy adott ország ügyeinek irányításától kezdve a magántulajdon kezeléséig, karrierünk megtervezéséig vagy gyermekünk megszületéséig, ezáltal garantálva a szociális stabilitást. Bármiféle politikai rendszer alapcélkitűzése, hogy a társadalom minden tagját egyenlő elbírálás illesse meg, hogy megakadályozza a hatalom önkényes felhasználását, és hogy megbüntesse a törvény ellen vétőket. Miután létezik törvényi szabályozás, és mindenekelőtt azért, mert az bátorítja, ugyanakkor meg is védelmezi az innovációt a szabadalmi törvényeken keresztül, mi, a modern világ lakói, arra számítunk, hogy a holnap jobb lesz a mánál. Világképünk alapvetően optimista, a törvény és a fejlődés összeházasítása által. A törvény biztosítja az egyénnek azt a támaszt, hogy felfedezzen, hogy kockáztasson, hogy elmerészkedjen az ismeretlenbe, abban a tudatban, hogy újítóként maga mögött tudhatja a társadalom támogatását. Az európai jogalkotás szándéka sok szempontból alig változott, mióta a rendszert először lefektették, jóllehet a társadalmi berendezkedés azóta a felismerhetetlenségig átalakult. A modern nyugat törvénye és a vele párosuló intézményrendszer egy olyan társadalom terméke, mely még csak nem is rokonítható a miénkkel, és amely egy olyan világképet fogadott el valóságként, mely szinte minden tekintetben idegen lenne a számunkra. A törvény megszületése és a nyugati világ fejlődés iránti vágya két olyan emberrel kezdődött, akik az ötödik században ugyanabban a római városban éltek; és kettejük reakciójával arra, amit ők akkor a világ küszöbönálló végének hittek. Az egyik férfi, egy megkeresztelkedett tanár, Augustinus volt, az északafrikai Hippo püspöke. A másik egy római köztisztviselő, a jogtudós tartományi helytartó, Martianus Capella. A város, melyben mindketten éltek, Karthágó, az afrikai római provincia fővárosa.

Több mint egy évszázadon át Karthágó volt Róma számára az elsődleges gabona-, illetve olajforrás. A napsütés és az öntözési rendszerek gyümölcsöző párosítása pedig Karthágó népét a leggazdagabbak közé emelte a birodalomban. Elszigetelten és kényelmesen élve álmos tespedtségükben, ahol csak a keresztények homályos vallási szektája kavarta fel néha az állóvizet, a karthágóiak érthető rémülettel reagáltak a hírre, hogy Róma 410-ben a gót király, Alaric kezébe került. A barbárok már évtizedek óta raboltak és fosztogattak szerte a birodalomban, de most megtörtént az eddig elgondolhatatlan is: Róma elesett, és úgy tűnt, immár csak idő kérdése, hogy a római civilizáció teljes, gigantikus, bürokratikusan komplex struktúrája darabjaira szakadjon széjjel, és maga alá temessen mindenkit. A sötétség és a halál elkerülhetetlennek látszott. Augustinus azonban felkínált egy menekülési útvonalat. A keresztény egyházat akkorra már jócskán átjárta a neoplatonista eszmei áramlat, mely Platón írásaiban gyökeredzett, az ő filozófiája ugyanis vonzó volt a valamennyi tartományban üldözésnek kitett szekta számára, mivel könnyebbé tette a rájuk rótt szenvedés elfogadását. Platón filozófiája különbséget tett a valóságos és látszólagos dolgok között, ahogyan vélemény és tudás között is. Az érzékek mindennapos világa értéktelen volt számára, mert az, mint az egyén véleményének terméke, csak halvány visszfénye volt a realitásnak. Platón számára az igazi tudás a szellemben lakozott, és letisztult, ideális elgondolásokból, a megvizsgált dolgok „ideáiból” állt, így például az „asztal” szó minden asztalra vonatkozott, és az ideális asztalra, de nem egy, a valóságban is létező asztalra. Így minden megfigyelt asztal pusztán csak „árnyék-asztalt” jelentett, mert csak az ideál, a másvilági „asztal” számított. Ebből következően a neoplatonista keresztények mindennapi életében minden csak az igazság visszfénye volt. A nyomorúság és a megpróbáltatások, amiket elszenvedtek, mulandóak voltak, ahogy minden más is. Maga az emberi test is csak árnyéka volt önmagának. Egyedül a lélek jelentett valóságot, mely a halál pillanatában elszökött a hús és vér ideiglenes és jelentéktelen börtönéből, hogy azután visszatérjen a mennybe, az ideális világba, ahonnét eredetileg is származott. Augustinus vagyis Szent Ágoston ezeket a nézeteket Az Isten államáról című munkájában egyesítette a Szentírás tanításaival. Ez a munka, mely teljes szabálygyűjteményt kínált a mindennapi élet, illetve a keresztény társadalom

berendezkedését illetően, egy ezredévig hatást gyakorolt a keresztény gondolkodásra. Megmutatta, hogy mióta Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból, az emberi társadalomnak két „állama” létezik: az egyik az Úr szövetségese, a másik a Sátáné. Ezek az egyház, illetve az állam képében öltöttek testet. Ágoston szilárdan hitte: Róma végzetét is az okozta, hogy a keresztény egyház behódolt a pogány világi hatalom előtt, és ennek az ellenkezője mellett érvelt: az államnak engedelmeskednie kellene az egyház morális tekintélyének. Miközben ezeket írta, a vandálok éppen átkeltek a Gibraltári-szoroson, hogy elfoglalják Karthágót, és véget vessenek a rómaiak afrikai uralmának. Ágoston menedéket kínált a monostorok spirituális életvitele által. Ha a világ nem érdemes a tanulmányozásra, akkor vissza kell vonulni, és olyan elmélkedésnek szentelni életünket, mely csakis a jót szolgálhatja. A Hit sokkal fontosabb a világi tudásnál. A Credo ut intelligam (a megértés csak a hiten át érhető el) hitvallása volt az, mely keresztülvezette a kolostorok lakóit az előttük álló Sötét Középkoron. A karthágói prokonzul, Martianus Capella reakciója Róma bukására jóval gyakorlatiasabb volt. Látta, hogy a birodalom kiterjedt, kényelmes életvitele már a múlté. Ha a rómaiak egyáltalán túlélik a pusztulást, akkor is egy megváltozott világban kell élniük majd, jócskán kisebb léptékek között. Róma központi hatalma nélkül a birodalom apró államokra és városokra töredezik szét, melyek autonóm területként élnek majd, korlátozott erőforrásaikat felhasználva, és szükségük lesz majd Róma tudásának sűrített összegzésére, mely a segítségükre lehet ebben.

Egy középkori kézirat miniatúrája a nagy művet, Az Isten államárólt dicsőíti, magának a szerzőnek, Szent Ágostonnak a kezébe helyezve, aki éppen felolvasást tart belőle a hívők előtt.

Ilyen sűrítmény volt Capella részletesen kidolgozott munkája, a kilenckötetes birodalmi iskolai tanmenet. A kurzus két fő részre oszlott, melyek közül az első az elemi tárgyak – retorika, nyelvtan és érvelés – tanításával kapcsolatos szabályokat tartalmazta, ezek kötötték össze a római impérium korai terjeszkedésével fellépő legfontosabb igényeket a leigázott törzsek ékesszólással történő megnyerésére, a latin nyelv terjesztésére, illetve egy komplex jogrendszer kiépítésére, mely az egészet egyben tartotta. E három korai témakört Capella a birodalom fejlettebb szakaszából táplálkozva négy másikkal egészítette ki. Róma növekedésével szükségszerűen fellépett az igény a praktikus tárgyak iránt, melyek egyre fontosabbnak bizonyultak a kifinomult nagyvárosi élet mindennapjainak

szervezésekor. Így került be a zene, geometria, számtan és csillagászat a nemzeti tantervbe, a haladó tanulmányok témaköreiként. Capella könyve mind a hét, szabad művészetként ismert tárgykört kimerítő részletességgel taglalta, és enciklopédikus igényességgel közölte a hozzájuk kapcsolódó tényeket is. Munkája az elkövetkezendő hat évszázadon át mértékadó referenciaként is szolgált. Ahogy a szerzetes közösségek a hetedik században megkezdték észak felé terjeszkedésüket, Capella könyvét egy olyan világba vitték magukkal, mely nagyon is különböző volt Karthágó fényűző végnapjaitól. A Sötét Középkor Európája valóban a sötétség hona volt, szinte áthatolhatatlan erdőségeivel, melyet mindenféle vadállatok népesítettek be: vadkanok, medvék, farkasok, és olyan emberek, akik túlságosan állatiasak voltak ahhoz, hogy az erdőben elszórt, néhány nyomorúságos kunyhóból álló településeken megmaradhassanak. A római adminisztráció helyét a barbárok apró királyságai vették át, de az ő hatalmuk se igen nyúlott túl az általuk lerombolt városok között felvert táboraik határán. Éppen annyira elszigetelten éltek, mint az erdők közösségei.

Kilencedik századi angolszász bross. Figyeljük meg az egyszerű, torz állati és emberi figurákat és a primitív, geometrikus természetszemléletet. Az ékszer közepét a mindenütt jelenlévő mennyei alak dominálja.

Tollrajz egy tizenkettedik századi zsoltároskönyv margójáról. Az asszonyok éppen birkát nyírnak, és fonallá tekerik fel a gyapjút, hogy durva szövésű ruhát készítsenek belőle a középkori függőleges szövőszéken. A fonalat a keret alján elhelyezkedő súly tartotta a helyén.

A falucskák között elterülő római utak szép lassan felmorzsolódtak a bokrok és a kúszónövények alatt. Miután senki sem közlekedett egyik helyről a másikra, nem sok értelme volt a fenntartásukról gondoskodni. Az egyre csökkenő számú populáció abból tartotta fenn magát, amit az erdők tisztásain, vagy ahogyan akkoriban hívták, „irtványföldjein” talált, melyek tapogatózó ujjakként nyúltak egyre mélyebben a sötét erdőkbe. Csak az állig felfegyverzett vagy spirituális meggyőződésével felvértezett ember merészkedhetett a rengetegbe. Ennek ellenére az erdőt fokozatosan hátrébb szorították, az apró közösségek erősödni kezdtek, és a nyolcadik századra a földesúri rendszer már laza kapcsolatot is szőtt közöttük. Az uradalom teljességgel autonóm terület volt, és ritkán foglalt magába néhány négyzetkilométernél nagyobb területet; tanulatlan jobbágyai felett egy hasonlóképpen tanulatlan földesúr uralkodott, akinek feladata volt megvédeni hűbéresi birtokát, illő fizetségért cserébe. Akkoriban nem létezett a pénz. Az uradalomnak teljes egészében önfenntartónak kellett lennie, lévén semmilyen irányból nem számíthatott segítségre. Az átlagos élettartam akkoriban negyven évre rúgott. Egyetlen hűbérúr több száz ilyen apró uradalmat fogott egybe, és úgy irányította őket, ahogy jónak látta. Minden tranzakció alapja a föld volt: akár tulajdonról, akár hűbéri birtoklásról, akár bérletről volt szó. Minden ember földterületben, terményben vagy szolgálatban fizette meg adósságát. Csak az

évszakok váltakoztak. A mindennapi élet menete változatlan maradt: alvás, evés, munka, majd újra alvás. Még a legtudatosabb elmék észbeli képességei sem lépték át az erdő természetes határait. A szokások, viseletek, dialektusok, ételek és törvények, mind az adott helyre korlátozódtak. Egyszerűen nem volt rá mód, hogy megbizonyosodjanak arról, máshol minden más, hiszen egy közösség szerencsésnek mondhatta magát, ha egy évben egyszer egyáltalán elvetődött hozzá egy külhoni látogató.

Nagy Károly minden dokumentumot ezzel, a nevéből képzett (a latinban Karolus) monogrammal írt alá, a KRLS betűket egy A, O és U betűből képzett központi alakzat köré illesztve.

Egy nagyritkán áthaladó szerzetes látványa feljegyezni való érdekességszámba ment. Ezek a különös, csuklyás alakok mintha egy teljesen más világból érkeztek volna. Képesek voltak az olvasás és írás tudományára. Olyan dolgokat tudtak, mely kívül esett még a nagyurak látóhatárán is. Erődítményszerű kőmonostorokban éltek, a tudás szigetein az együgyűség tengerén, tőlük telhetően megvédve magukat a barbár erőszaktól, megoltalmazva a tudást egy olyan eljövendő világ számára, mely alkalmas lesz majd arra, hogy a hasznát lássa. A múlt őreiként a szerzetesek saját társaikkal osztották meg műveltségüket, miközben a századok lassan peregtek. Talán nem véletlen, hogy a tudás az egyik monostorról a másikra a halál számbavevőin át terjedt – ezek a szerzetesek mással sem foglalkoztak egész életükben, minthogy a vidéket rótták, hogy a halálozási tekercseken örökítsék meg a rend elhalálozott tagjainak neveit. Ezek az utazó írástudók vitték el kéziratos feljegyzések formájában a tudást a többi kolostorba. A nyolcadik században azután a barbár invázió megtorpant, és az alatt a röpke idő alatt Európa bámulatra méltó gyorsasággal átesett a kulturális megújuláson. A férfi, aki a legnagyobb érdemeket szerezte az újjáéledés során, Nagy Károly volt. Amikor harmincéves korában a Frank Birodalom trónjára került, leginkább azt jegyezték fel róla, hogy szerette a jó ételeket, a könyveket és az asszonyokat. Első királyi ediktuma azonban, mely a komor „Egy általános figyelmeztetés” címet viselte, felfedte a dolgok valódi állapotát. A papság bizonyíthatóan háborút visel, belekontárkodik az üzleti

életbe, szabad folyást enged az ágyasok tartásának, szerencsejátéknak és ivásnak, tagjai műveletlenek és elkorcsosult latint beszélnek, mégis teljes önállóságot élveznek mint spirituális vezetők. Nagy Károly elsődleges célja ezért a vallásos gyakorlat egységesítése volt, mely biztosíthatta számára azokat a vallási vezetőket, akik ugyanabban a képzésben osztoztak.

A szabványosított írás, melyet Nagy Károly birodalma egész területén bevezetett. Az ő neve után Karoling-miniatúrának nevezett betűkép napjaink kis- és nagybetűiben tovább él.

A chartres-i katedrális portálja, melyet Thierry kancellár, a magukat „moderneknek” nevező radikális gondolkodók csoportjának egyik tagja illesztetett utólag az épülethez. A szabad művészeteket szimbolizáló alakok közelhelyezésével a Szűzhöz és a Gyermekhez Thierry a józan ész hatalmát hirdette.

Nagy Károly Frankhon valamennyi klastromában és katedrálisában iskolákat alapított, melyek feladata az írás-olvasás tudományának tanítása volt, szerinte ugyanis csak e módon volt biztosítható a múlt tudásának továbbélése. Célja elérése érdekében pedig Capellának, a hét szabad művészetről szóló értekezéséhez nyúlt, melyet a századok során a kolostorokban őriztek. A nyolcadik század közepétől a szabad művészeteket Európa-szerte tanítani kezdték. Nagy Károly Yorkból elhozatta az angol tudóst, Alcuint csillogó fővárosába, Aachenba, hogy ott a királyi iskolát vezesse. Valószínűleg Alcuin volt az, aki a karoling kisbetűk bevezetésével szabványosította az írást; a parányi, magától értetődő íráskép egy napon modellként fog szolgálni a modern nagy- és kisbetűs szövegekhez. A püspökségek iskoláiban zsoltárokat és egyházi éneket is tanítottak, valamint az évszakok számításának tudományát. Alcuin halála után dekrétum született arról is, hogy az egyházközségek papjai ezt a minimális szintű oktatást díjmentesen kötelesek mindenki számára biztosítani. A főbb egyházi

iskolák és ezzel az intellektuális tevékenységek központjai Franciaország északi részén, Párizsban, Chartres-ban, Laonban és Reimsben alakultak ki. A chartres-i katedrális portálja fölé a szobrászok később megfaragják a trivium és a quadrivium allegóriáit, mint a három, illetve négy tantárgyas stúdium szimbólumait, hogy az írástudatlan hívőknek is megmutassák az intellektus fontosságát és erejét az Úr szolgálatakor.

A Sevillai Izidor bestiáriumából származó középkori miniatúra Ádámot ábrázolja, amint elnevezi az állatokat. Ádámot felöltözve láthatjuk, mely kihangsúlyozza felsőbbrendűségét az oktalan, csupasz vadállatok között. A természetes sorrendet követve már itt is az oroszlánt találjuk az első helyen.

A művészetek tanárai akkoriban abból a meglehetősen korlátozott anyagból voltak kénytelenek tanítani, melyet évszázadok hosszú sora óta életben tartottak a kolostorok scriptoriumaiban, sokszor átmásolva és gyakorta félremásolva azt. Az általános tudás forrása ekkoriban leginkább a spanyol Sevillai Izidor munkássága, aki a hatodik században, az Ibériai-félsziget viszonylagos biztonságában élte meg azokat az időket, amikor a barbárok végigtombolták Rómát, és Európa javarészét még a Pireneusoktól északra fekvő területek jelentették. Capellához hasonlóan Izidort is az a kényszer fűtötte, hogy a káosszal szembesülve is megőrizze a tudást, amennyire csak tőle telik, ezért mindent, amit csak a világról tudott, húsz szövegbe sűrített, olyan alapelveket használva, hogy minden jelentés kikövetkeztethető lehessen nevének eredetéből. Az Etimológiák az olyan késői latin szerzőktől merít, mint Plinius, és szerzőjük a tudásanyagot egy furcsa „fa”-struktúrába rendezte, mely leginkább a modern, következtetésen alapuló oktatási technikákra emlékeztet, ahol egyetlen forrás vagy szó alapján az olvasó végigkövetheti a gyökérszóból kiindulva annak összes implikációját. A szövegek Izidor korának teljes nyelvtani, retorikai, matematikai, orvosi és történelmi tudását tartalmazzák. A spanyol tudós ezenkívül írt még egy rövidebb értekezést is, a Természetről címmel, az ember, a négy elem és a négy kedélyállapot, valamint a planéták kölcsönös egymásra hatásáról.

Gyorsan leolvasható kalendárium a kilencedik századból. Az illusztráción a Nap szekerét láthatjuk, körbevéve a tizenkét hónappal, melyekhez a megfelelő mezőgazdasági tevékenység képe is társul. A kör külső peremén a hónapokhoz kapcsolódó zodiákus jeleket figyelhetjük meg.

Az Etimológiák tömör, összefüggéstelen és zavaros munka. A későbbi tudósok, mint a nagytiszteletű Bede, a nyolcadik századi Wearmouth apátja, vagy a northumberlandi Jarrow, időről időre kiegészítették az anyagot. Az enciklopédiák és egyéb listák a természet „tényeiről”, melyeket akkoriban fel lehetett lelni az ásványokról, állatokról és növényekről, a mi számunkra meglehetősen különös módon mutatják be a világot. Minden rejtett jelentést hordoz, mert az ágostoni tanok szerint Isten nem tette láthatóvá az ember előtt a természet valódi arcát. Ennek okán pedig semmi sem az, aminek látszik. A „Természet Könyve” olyan titkos üzenet volt, melyet a hívőknek kellett dekódolniuk. Az efféle könyvekben megjelenő világ az árnyékok világa. Minden objektum mögött felködlik az „idea”, az a szellemi entitás, mely a valódi értelmet hordozza. Világias, látható kivetülése nem bír fontossággal. Minden kettős értelmet nyer: a vörös lehet puszta szín, de lehet Krisztus vérének szimbóluma is. A fa a keresztet idézi. A rák oldalirányú mozgása az ember csalárd és hűtlen jellemére utal. Az egész égboltot betöltik a jelek. Az asztrológia a természet egészét mindennapi életünk feletti hatalommal ruházta fel. Ez a furcsa, misztikus világkép ismét a monostorok falai között lel menedéket, amikor az inváziók újabb hulláma és Nagy Károly halála után a Frank Birodalom felbomlása újra a káoszba taszítja Európát. A döntően viking fenyegetettségben eltöltött egy évszázad után a skandinávok letelepedtek Franciaország északi részén, és a szakadás nyomai alig észrevehetően kezdtek elenyészni. Javult az időjárás. Lassan, a földből előbúvó vakondhoz hasonlatosan, az emberek is kezdtek előtünedezni rejtekeikből. A mezőgazdasági technológiák kilencedik századi fejlődése – az ekevas, a hám és a lópatkó megjelenése – könnyebbé teszi a művelhető földek elhódítását az erdőségektől, és olyan mértékben segít megnövelni az irtványföldek területét, hogy az élelmezés javulásával a népesség is növekedésnek indul.

Vidéki élet a középkorban, legalábbis ahogyan az egyik bestiáriumban megjelenik. Egy asszony a szabad levegőn feji a tehenet, egy abroncsokkal megerősített, egyszerű nyéllel ellátott csöbröt használva.

A kora középkori gazdasági fellendülés egyik ösztönzőereje a lópatkó volt, az a Közel-Keletről származó árucikk, mely jelentősen megnövelte az állat teljesítményét a puszta talajon, és segített megvédeni patáját a körömgyulladástól.

Ekkor kezdődtek meg az első puhatolózó lépések is a kereskedelem irányába, a falucskák ugyanis szabadulni igyekeztek feleslegeiktől. Az első piacok a lerombolt római városok falainál vagy a kolostorok kapuinál jöttek létre, a kereskedők vállalkozni kezdtek már a kisebb távolságok megtételére is, hogy árucikkeiket elcseréljék. A szászországi Rammelsbergben, a tizedik század végén felfedezett ezüst kisebb mennyiségű pénzt is csepegtet a kereskedelem keringésébe. Kisvárosok, melyeket ma falvaknak hívnánk, nőttek ki a piacok körül, követve a földek határvonalait. A házakat

lépcsőzetesen építették a napfény miatt, az utcákat pedig kanyargósra, hogy kizárják közülük a szelet. A tizedik és tizenegyedik század újjászületés korabeli lakóinak filozofikus nézőpontja azonban felkészületlenné tette őket azokra a problémákra, melyek megoldást követeltek. A fejlődésnek nem volt iránya vagy koncepciója. A kora középkor embere csak az elveszett nagyságnak volt tudatában. „Óriások vállán állunk”, mondták. A múlt testesített meg mindent, ami nagyszerű és dicsőséges volt, az volt minden tekintély forrása. Bármiféle intellektuális cselekedetnek csakis az lehetett a feladata, hogy lerója előtte a tiszteletét, és annak megkérdőjelezése még csak fel sem merülhetett. A trivium csak az adminisztrációban nyújtott segítséget. A quadrivium esetlen matematikai eszközei jóformán használhatatlannak bizonyultak. A római számok szinte lehetetlenné tették a szorzás és osztás műveletét. 1050ben, Liége-ben például a geometriai problémákat háromszögre vágott pergamendarabokkal oldották meg, a helyszínen ezek összevetéséhez pedig a korabeli nevén „ujjszámolásnak” nevezett eljáráshoz fordultak. A 9000-nél nagyobb számok esetében, írja a nagytiszteletű Bede, visszhangozva Capella szavait, már egy táncos ügyessége szükségeltetik!

Justinianus bizánci udvara, a ravennai Szent Vitale mozaikján. A köztisztviselők palástja és díszes öltözete a kor társadalmának mereven strukturált hierarchiáját fejezi ki, egyúttal visszatükrözve az élettérként szolgáló kozmosz változatlan természetét.

A művészi tevékenység is az ágostoni elveket tükrözte vissza. A tömör, román stílusú templomok, mint amilyen a Szent Apollinare is, Classe-ban, Ravennától nem messze, a római bazilikán vagyis gyülekezési csarnokon, és ezzel a római klasszikus építészet formavilágán alapultak. A vastag falakba

süllyesztett féloszlopokkal és masszív, alagútszerű boltozattal ellátott épületek a mérnöki munka gyümölcsei. A parányi alabástromablakok csak tompa fénysugarakat engednek a villódzó mozaikokra vetülni, melyek szinte a falon kívül lebegnek, és a templomhajó sötétjét misztikus fényjátékba burkolják. Még a későbbi épületek dekorációi is, mint például a Mária-Magdolnatemplomé a burgundiai Vézelay-ben, a való világgal szembeni szinte teljes érdektelenségről árulkodnak. A lombdíszek absztrakt mintákká egyszerűsödtek, az arcok kétdimenziós maszkokká. A rózsák kerek éremmé változtak, a korinthoszi oszlopok levéldísze, az akantusz, a kaktusszal halványan rokonítható síkbeli formává. A bizánci ikonszerű keresztrefeszítésábrázolások Krisztust papként ábrázolják, áldásra kitárt karokkal, vagy a kereszthez szögezve, ahol maguk a szögek szimbolikus körökként jelennek meg, de a szenvedő ember agóniája, amit joggal várhatnánk e jelenettől, teljes egészében hiányzik. A liturgikus egyházi énekek, melyeket Nagy Gergely vezetett be a hetedik században, nélkülözik mind a ritmust, mind a harmóniát. Igaz, hogy nem is a szépmívű hangzás vagy szórakoztatás volt a céljuk, hanem az istenimádatban való elmerülés megkönnyítése. A kora középkori elme számára az ágostoni világkép állandó és változatlan maradt. A világ az ember épülésére teremtődött, annak érdekében, hogy az közelebb kerülhessen istenéhez. Nem is volt más célja. A természet kifürkészhetetlen volt, és nem lehetett nyereségre szert tenni a tanulmányozása által. Csak az elkövetkezendő életre való felkészülés számított. A természetes világgal szembeni attitűd legjobb esetben is közönyös volt, de sokkal inkább mélyen pesszimista. A mindennapi realitás elemei nem hordoztak jelentőséget, hacsak nem Isten határtalan bölcsességének szimbólumát. Ebben a visszatekintő, rituális, mereven strukturált életvitelben az egyre erősödő gazdasági erők, melyek az új városokban munkálkodtak, stresszhelyzetet eredményeztek. Ahogy a felesleggel való kereskedelem egyre jobban fellendült, a kereskedők, akiknek a nyersanyagokra lett volna szükségük, egyre gyakrabban ütköztek az ezek felett hatalmat gyakorló hűbérurak falába, akik nem értették a kereskedelmet, vagy az nem is érdekelte őket. Már a javak átszállítása az ő területükön sem volt minden veszélytől és költségtől mentes. Alternatív helyeket kellett találni az árucsere lebonyolítására, és a városok kézenfekvő lehetőségként kínálkoztak.

A feudális kötelékektől megszabadult városlakót vidéki társainak irigysége övezte. „Stadtluft macht frei” („A városi levegő szabaddá tesz”), tartotta egy tizenegyedik századi német mondás arról, hogy egy bizonyos, törvény által szabályozott periódus leteltével az ott lakó jobbágyok automatikusan szabad emberré váltak. A városlakók, gazdasági hatalmuk tudatában, és az általános feleslegen megizmosodott kézműiparral a hátuk mögött, hamarosan követelni kezdték a királyoktól és uralkodóktól azokat a törvényi garanciákat, melyek jogilag is megerősítették szabadságjogaikat. A kereskedőknek, akiknek nem volt helyük a jobbágyokból, lovagokból, papokból és királyokból álló hatalmi piramisban, ezúttal elegendő pénzük volt ahhoz, hogy helyet vásároljanak maguknak. Amint az arisztokraták elkezdték a jobbágyaiktól begyűjtött javakat készpénzre váltani, a régi szociális struktúra tovább gyengült. Az ambíció külső jelekben is kezdett megmutatkozni. „Túl könnyű manapság megváltoztatni a helyünket”, panaszkodott az itáliai Zirclariai Thomasin, „senki sem marad meg a helyén!”. Az „ambíció” szó is ekkor kerül be a köztudatba.

Megjelenik a Szerencse Kereke. Ahogyan Fortuna istenasszony a kereket forgatja, úgy emelkedik vagy áldozik le a nagyratörők csillaga.

Ezen a tizennegyedik századi katalán falfestményen egy zsidót láthatunk a megkülönböztető sárga körrel, melynek viselésére a törvény valamennyi zsidót kötelezte.

Az új készpénzforrások radikális változást hoztak az egyeduralkodók pozíciójában is. Egészen addig jövedelemszerző képessége azokra a feudális szerződésekre korlátozódott, melyek a közte és főúri vazallusai között fennálló kapcsolatot szabályozták. Ezek a megállapodások azonban olyan időkben születtek, amikor még semmi, vagy alig valamennyi készpénz forgott közkézen, és a járandóságot katonai szolgálatban, vagy a segítségnyújtás bizonyos formáiban rótták le. Ráadásul a király nem volt képes az arisztokráciát megkerülve közvetlenül vazallusaihoz fordulni, mert ezzel megnyirbálta volna előbbiek jogait. A bevétel növelésének nehézségei komoly akadályt jelentettek a központi kormányzat kiépítésének útjában, viszont a megnövekedett készpénzforgalom oly módon erősítette meg a király pozícióit, hogy lehetővé tette számára bármiféle adónem kivetését anélkül, hogy a régóta fennálló föld-szolgáltatás szerződéseket felrúgta volna. A pénz lehetővé tette a hosszabb utazásokat is. Ahogyan az erdei utak egyre inkább biztonságossá váltak, a kézművesek, kiváltképp az építőmesterek egyre inkább felbátorodtak, és messzi földeken is kamatoztatták hozzáértésüket. Terjedőfélben voltak az építészeti stílusok, és egyre egységesebbé váltak. Ezekre az időkre tehető az is, hogy a korábban meglehetősen ritka antiszemitizmus is növekedésnek indult. A pénz kölcsönzése, melyet a keresztény egyház szigorúan tiltott, a zsidó törvények értelmében legálisnak számított, és miután a zsidók számára nem volt mód földtulajdon birtoklására, sokan közülük az új üzletág felé fordultak. Ezek meggazdagodása nyilvánvalóan irritálta a nem-zsidókat. A városok, ahol mindez a dinamikus fejlődés táptalajra lelt, a legtöbb esetben egy nagyobb, nyitott teret fogtak közre, és teraszosan épült, hátsó kerthez csatlakozó házakból álltak. A lakók minden hulladékukat a keskeny

utcák közepébe vájt vízlevezető csatornába dobták. A bűz szinte elviselhetetlen lehetett, bár úgy tűnik, ez gyakorlatilag senkit sem zavart. A házak ürülékkel és vizelettel beszennyezett padlózatát zsúpszalmával és náddal borították, melyeket párnaponta cseréltek, és virágokkal elegyítettek, melyek segítettek eloszlatni a kellemetlen szagokat. Maguk a házak feltűnő színekre festett, sárral betapasztott vesszőfonatból épültek, nádtetővel. Ezek mögött kertek és gyümölcsösök terültek el, ahol az emberek csirkéket, disznókat és nyulakat tenyésztettek. Nappal a beszéd a madárcsicsergéssel egybevegyült állandó templomi harangzúgásba fúlt. Az éjszakák csendesek voltak és koromsötétek. Minden épületnek megvolt a maga funkciója. Az ünnepek idején a templomot használták étkezés céljára, ezenkívül az oltár mögött helyet kapott egy értékmegőrző is, ahol minden utazás kezdődött, illetve véget ért. A városháza felső szintjén az adminisztráció dolgozott, míg az alsó szint árkádjai alatt tartották a piacot rossz idő esetén. A magánházak meglehetősen aprók voltak. Nem volt olyan menhely, melyben tíznél többen húzódtak volna meg. Egy apácazárda jó, ha tucatnyi apácát magába fogadott. Kevés város átmérője volt egy mérföldnél nagyobb, és mindenki ismert mindenkit. A városokat parányi kerületekre osztották, melynek közepét egy-egy fa vagy nyilvános kút jelölte. A gazdaság terjeszkedésével az egyház is változni kezdett – nem szükségszerűen méretében, hanem sokkal inkább formájában. Ahogy a növekvő populáció egyre nagyobb számú szentet imádott, egyre növekvő számú szentek napján, úgy növekedett az igény a papok iránt, hogy meghallgassák gyónásukat, és a kápolnák iránt, melyek helyet adtak imáiknak. Ezeket az extra kápolnákat vagy a meglévő templomi oldalhajók mellé ragasztották, vagy, még gyakrabban, az oltár mögé, mely egyre kevésbé volt már egyszerű asztal, de sokkal inkább mutatós tabernákulum a KözelKeletről a keresztesek által hazacipelt egyre nagyobb számú szent ereklye számára. Az abakusz, avagy golyós számológép, mely teljesen lenyűgözte Európát a tizenegyedik század elején történő bevezetésekor, régóta várt eszközt adott a világias üzleti közösségek kezébe. Észak-Európába Spanyolországon át Aurillaci Gerbert közvetítésével került, aki a reimsi katedrális iskolájában tanított, mielőtt II. Szilveszter néven 999-ben pápa lett.

Az abakusz. A rudakon futó gyöngyök közül a bal oldaliak az egyeseket, míg a jobb oldaliak az ötösöket jelentették. A számokat a gyöngyöknek a központi osztáshoz történő eltolásával képezték. Egy gyöngy, értékét a rúd pozíciója határozta meg. Az alsó rúd volt az egyes, a következő a tízes, az azután következő a százas, és így tovább. A képen látható szám 7 230 189-es.

Az új szerkezet egy olyan fatábla volt, melyet a vízszintes rudakra felfűzött gyöngysorok osztottak harminc oszlopra. Gerbert szerint az abakusz lehetővé tette a számolást egészen 10 000 millióig. Könnyűvé tette az összeadást, kivonást, de még a szorzást is, az egyesekből, tízesekből, százasokból stb. álló decimális rendszer bevezetésével. Ezzel együtt a használata mégsem volt gyerekjáték. Némelyik abakuszfelhasználó levélben is elpanaszolta Gerbertnek, „micsoda verítékes munka” használni a gépezetet. A pápa és az uralkodó levelezéséből ítélve, a tapasztalt abakuszfelhasználó valóságos kincset érhetett azokban az időkben, amikor Gerbert Rómába érkezett. A pápa így írt: „Van itt egy remek matematikus”, mire az uralkodó ezt válaszolta: „Ki ne engedje a városból!” A városiasodás, a fejlődésnek indult gazdaság nyomán megnövekedett népesség, valamint a pénzen át hatalomra szert tett társadalmi erők szekularizációjának következményeként a korábbi, apatikus világkép is változáson ment keresztül. A régebbi meggyőződések már nem bizonyultak helytállónak, és ezzel együtt egyre égetőbbé vált a jó törvények létrejötte, és azé az adminisztratív csoporté, mely megfelelően képzett, hogy gondoskodjék erről. Minél messzebbre utaztak a kereskedők, annál inkább ki voltak téve a munkájukat megnehezítő ismeretlen praktikáknak és szokásoknak. A kereskedelem többé nem lehetett a régimódi feudális főurak önkényes döntéseinek játékszere. A központosított monarchiák növekvő hatalma olyan eszköz után kiáltott, mely megfelel az egyetemes és oszthatatlan alkalmazás céljaira. A király törvénye nélkül nem létezhetett központi kormányzat. A városoknak helyi szabályzókra volt szükségük, hogy a születésükkor

megszerzett szabadságjogokat törvényesítsék. A kereskedők egységes törvényekben követelték az adók, a vámtételek és a tulajdonlás formáinak meghatározását. És mindenekelőtt, a pápa törvényben akarta rögzíteni az uralkodókhoz fűződő viszonyát, nevezetesen, hogy ki irányít kit. A probléma nem a törvények hiányában gyökerezett. Túlságosan is sok volt belőlük: az ősi kéziratok pápai és királyi kódexei, szóbeli megállapodások, helyi szokások, a római jog és a germán törzsi jog maradványai és módosításai. Sok ezek közül az alkalmazás helyéhez kötődött, és csakis itt volt értelme. A századok során a királyok, pápák és bírók számtalan törvényt alakítottak át, vagy értékeltek újra. A legtöbbjük nemes egyszerűséggel érthetetlen volt. Egész Európában nem akadt egyetlen olyan rendszer sem, mely kellőképpen félreérthetetlenül nyilatkozott volna ahhoz, hogy általános érvénnyel alkalmazni lehetett volna. És, ahogy fellendült az utazás iránti kedv, egyre többen fordultak problémájukkal a pápai bírósághoz Rómában, ahol az ügyvédhiány egyre nagyobb gondot jelentett. A jog mindig is a trivium része volt, melynek retorikakurzusa demonstratív, tanácskozási és jogi érvelésből állt. A „jogászi” képzés Paviában és Ravennában folyt, a bizánci alkirályság ősi fővárosában, valamint magában Rómában. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a tanításhoz csak töredékes anyag maradt fenn. A római jog Justinianus-féle összefoglalása, melyet Corpus Juris Civilis (A polgári jog törvénytára) néven ismertek, 603ban nyomtalanul eltűnt. A törvényeket taglaló másik munka, a Digesták, mely a főbb pontok összegzését tartalmazta, mindössze két példányban maradt fenn, és ezek pontos helye is ismeretlen volt. Azután 1076-ban, egy szabad művészeteket oktató tanár, Irnerius fellelte a Digesták egy példányát, valószínűleg a ravennai Királyi Jogi Iskola könyvtárában, nem messze Bolognától, ahol élt. A Digesták felfedezése, majd felhasználása Irnerius és az őt követők által kiemelt fontosságú NyugatEurópa történetében, hiszen ennek révén kerülhetett a római jog mind az egyház, mind az állampolgárok kezébe. Jóllehet már ennek a ténynek is messzire nyúló következményei lesznek a Nyugat fejlődésére nézve, akár gazdasági, akár politikai értelemben nézzük, ennél jóval nagyobb hatást gyakorol majd az a mód, ahogy a Digestákat szerkesztik. A Digesták hihetetlen módon összetett és nehezen érthető mű, és gyakran hivatkozik olyan szituációkra és koncepciókra, melyeknek a középkor jogászai alig voltak tudatában. Rendkívüli módon kifinomult, összerendezett

és letisztult volta tehette lehetővé, hogy a benne foglalt szabályok évszázadokon át kiszolgáljanak egy világbirodalmat, annak korai éveitől egészen Justinianus uralkodásáig. Olyan rendszer volt, melyet a középkor korlátozott tapasztalatainak birtokában nehezen lehetett megemészteni. Irnerius azzal könnyítette meg a használatát, hogy „széljegyzeteket” fűzött hozzá. Ennek során a technika jellegéből fakadóan a lapok szélére mindenféle feljegyzések, elemzések és kommentárok kerültek. Az ilyen szövegbe szúrt jegyzetek általában a diákok számára voltak hivatottak szolgálni egy szöveg könnyebb megértését. Bolognában már akkoriban is rengetegen tanultak. A település ÉszakItáliában, a főbb útvonalak kereszteződésében feküdt, és ideális nemzetközi elérhetőséget biztosított. Irnerius korában már Bologna docta (a tanultak) néven is ismert volt. Az apró, fallal körülvett városka, mely az Appenninek lábainál helyezkedett el, a Pó gazdagon termő síkságának peremén, már a tizenegyedik század elején büszkélkedhetett néhánnyal azokból a karcsú, magas tornyokból, melyek a mai napig meghatározzák képét. Olyan város volt ezenkívül, ahogyan a mai napig is az, ahol az ember még a legrosszabb időben is száraz lábbal juthatott el céljához az árkádsorok alatt, ahová ilyenkor az utcai elárusítók is behúzódtak, és még a legégetőbb nyári verőfényben is a hűvös, sötét árnyékban róhatja az utcákat. Bologna sok hasznot húzott a pápa és a császár kötélhúzásából. A város maga relatív függetlenséget élvezett mindkettőtől, és a szabadság levegőjében világias dinamizmusa hamarosan gazdaggá és szabadelvűvé tette. Ezen a termékeny szellemi talajon jelent meg Irnerius a jog tudományának új rendszerű megközelítésével. A hírnév gyorsan terjedt. Nemsokára több lett az idegen ajkú jogász-tanuló a városban, mint az őslakos. A Szent István-rendházban Irnerius részletesen kifejtette rendszerét. Legfőbb célja az volt, hogy megvilágítsa minden egyes mondat értelmét, és a szöveganyagnak mint teljes egésznek a következetességét érthetővé tegye hallgatósága előtt. A mondatok értelmének tisztázása érdekében azt javasolta a tanároknak, hogy a nehezebb szavak mellé állítsanak szinonimapárt, jegyzetekkel könnyítsék meg a néhol homályos strukturáltságot, és magyarázzák el élőszóban azokat a hallgatók előtt ismeretlen szokásokat, melyekre a szöveg hivatkozik. A tanítóknak ezenfelül az alábbiakkal is készülniük kellett: summulae (a törvény teljes területeit összefoglaló

jegyzetek), continuationes (a törvények különféle csoportjait egységbe foglaló kivonatok), és distinctiones (a tárgyalt hipotetikus esetek variációi). A megközelítés újszerűségét nem lehet eléggé értékelni. Akkoriban „törvény elé menni” még egész Európában egyet jelentett a pap felkeresésével, aki imádkozni kezdett valami isteni jelért, majd adott egy olyan tanácsot, ami tőle tellett. Gyakran folyamodtak az istenítélethez tűz által; a gyanúsítottat pedig nemritkán vetették a vízbe, s ha megfulladt, akkor ártatlannak tartották. Sok jogorvoslati döntés hárult az asztrológusokra, akik a megvádolt ember javára vagy éppen ellenében annak születési ideje alapján döntöttek. A jogtudomány kérdéskörének racionális és analitikus megközelítése hatalmas lépést jelentett.

Pál apostol rómaiakhoz szóló levelének a tizenkettedik század közepéről származó kézirata. Az iniciálé különböző jeleneteket mutat be a szent életéből. A kisbetűs szöveg a széljegyzet: a szövegtest feletti a grammatikához kapcsolódik, a jobb margón pedig a szent tetteinek leírása kapott helyet.

Hasonló előrelépés történt egy másik irányban is – a chartres-i püspöki iskolában, melyet a tizenegyedik század elején alapított Fulbert, Aurillaci Gerbert tanítványa. Miközben a klasszikus szövegek, mint amilyenek az ősi törvénykönyvek is voltak, megértése iránti kísérletek tovább folytak, a kereszténység előtti klasszikus gondolkodás példái, melyek az ötödik századi filozófus, Boethius munkáiban éltek tovább, és máris a tananyag részét képezték, a római nyelv használatára irányították a figyelmet. A hangsúly egyre inkább eltolódott az írás stílusáról és retorikájáról a grammatika felé. A nyelvtani analízis segített tisztázni az összetett és homályos érvelések értelmét. Chartres tudósai, akik először alkalmazták e technikát, csak saját hitüket kívánták tovább erősíteni. Az volt az elképzelésük, hogy egy jobb és sokkal pontosabb eszközt találjanak az Úr művének megértéséhez. Útkeresésük közben azonban alapjaiban változtatták meg a nyugat viszonyulását az ember társadalom- és kozmoszbéli helyzetéhez. Platón Timaeusára és az Isten műveként a káoszból kiemelkedő rendezett világegyetem ebben foglalt leírására hivatkozva, Chartres tudósai azzal érveltek, hogy Isten felruházta az embert a racionális gondolkodás képességével, melynek használata kizárólag az emberre jellemző. Az Úr egy racionálisan működő univerzumot is létrehozott: a racionális ember is ennek a része, márpedig akkor képesnek kell lennie arra, hogy megértse a működését. Lehetetlen megmondani, mivé válhattak volna ezek a Bolognából és Chartres-ból kiinduló korai szellemi irányzatok – melyeket tovább fűtöttek a városok lakosságának gyorsan változó életkörülményei, az ideák és anyagi javak felfokozott ütemű cserekereskedelme, ahol a pénz lehetőséget adott a kellően ambiciózus vagy tehetséges embereknek – egy olyan világban, mely egyre növekvő vágyat érzett a dolgok megértése iránt. Az akkoriban rendelkezésre álló eszközök azonban szánalomra méltóan kevés kitörési pontot kínáltak. A középkori gondolkodást még mindig a babonában eltöltött évszázadok szelleme fojtogatta, még mindig rettegett az új elképzelésektől, még mindig tökéletes engedelmességgel tartozott az egyháznak, és az ágostoni elvek még mindig elvetették a természetben való kutakodást. Nélkülözte a vizsgálódás használható rendszerét, mellyel megfogalmazhatta volna kérdéseit, és mindenekfelett nélkülözte a tudást, melyet a görögök valaha birtokoltak, és melyet a középkor Európája hallomásból ismert ugyan, mégis elvesztett.

Egyetlen felvillanyozó pillanatra azután újra felfedezte. 1085-ben elesett a mór erődítmény a spanyolországi Toledóban, és a dicsőséges keresztény hadak egy olyan kincsre akadtak, mely felülmúlta legmerészebb álmaikat is. Európa már több mint egy évszázada tudomással bírt a mór Spanyolföld furcsaságairól. Valamikor a tizedik század utolsó évtizedében Aurillaci Gerbert, az asztrológia és az asztronómia kérdéseire keresve választ, eljutott Vichbe, nem messze Barcelonától, Borellus herceg társaságában, ahol is a helyi püspök, Hitto védelme alatt folytathattak tanulmányokat. Gerbert az abakusszal és az asztrolábiummal tért haza; ez utóbbi a csillagmagasság mérésével egyfajta helyzetmeghatározást tett lehetővé.

Az asztrolábium, melynek segítségével az arabok bizonyos csillagok állásából képesek voltak megállapítani a dátumot és az időt. Az instrumentum mozgatható irányzórészét a csillaghoz igazították, majd a vonatkozó számokat és jeleket leolvasták az ablakokban (balról) vagy a kör kerületén (jobbra).

A Pireneusokon túli kultúra híre gyorsan terjedt Európában. Spanyolország északi része, Barcelona körül, és az északi hegységek lábánál megmaradt keresztény területeknek; a 711-ben, Gibraltárnál partraszálló, majd Spanyolországot megszálló araboknak itt sohasem sikerült tartósan megtelepedniük. 720-ra elfoglalták Córdobát, Toledót, Medinát, Zaragozát, és elvették Spanyolország déli részét is az ott lakó vizigótoktól. Az arabok az új tartományt Al-Andalus, a Vandálok Földje néven illették, ahonnét a terület modern neve, Andalúzia is származik. Két évszázadon át Al-Andalus volt az iszlám hátországa, messze nyugatra az olyan intellektuális és kereskedelmi központoktól, mint Bagdad vagy Damaszkusz. Ennek ellenére fokozatosan fejlődésnek indult, és gazdagodni

kezdett. 932-re, amikor az Omajjád Kalifátus megragadta a hatalmat, fővárosával, Córdobával Spanyolország már ékkőként ragyogott az iszlám koronáján. A Szíriából és Arábiából importált öntözési rendszerek Andalúzia kopár síkságait a földművelés bőségszarujává változtatták. Az olíva és a gabonafélék mindig is megteremtek itt. Az arabok ehhez adták hozzá a gránátalmát, narancsot, citromot, padlizsánt, articsókát, köményt, koriandert, banánt, mandulát, pálmafákat, hennagyökeret, indigót, festőgyökeret, sáfrányt, cukorrépát, gyapotot, rizst, fügét, szőlőt, barackot és kajszit. A muszlim parasztok, akik a földet művelték, részt kaptak a tulajdonból. A legrendkívülibb arab újítások mindazonáltal azok a mértani elrendezésű díszkertek, mint amilyen a Generalife (a jannat-al-arif, a Felügyelő paradicsoma arab elnevezésből) a granadai Alhambrában.

Andalúzia gazdagságának ékes példája a granadai Alhambra Oroszlán-udvarának kifinomult építészeti megoldása.

Andalúzia gazdag és elegáns hellyé vált. A fővárosnak, Córdobának, ahol az új dinasztia második uralkodója, Hakam egy óriási mecsetet alapított, félmillió lakosa volt, akik mintegy 113 000 házban élték mindennapjaikat. A nagyvárosban és huszonegy külvárosában 700 mecset és 300 közfürdő állt a hithű muzulmánok rendelkezésére. Az utcák ki voltak kövezve, és meg voltak világítva. Már ebben a korban találkozhattunk itt könyvesboltokkal, sőt tizenhét könyvtár közül is lehetett válogatni. Ezek közül a legnagyobb, a mór Spanyolország büszkesége, a córdobai központi könyvtár volt, mely az

Alcazarban, vagyis a Királyi Palotában épült meg, 970 körül. Egyedül a katalógus negyvennégy kötetet töltött be, melyek mindegyike ötven lap hosszú volt. Csak ebben a könyvtárban 400 000 tételt tartottak nyilván, többet, mint egész Franciaországban. Az arabok már akkor papírt használtak, amikor az még ismeretlen volt a Nyugat számára. A papír könnyű elérhetősége egy olyan magasan művelt közösség létrejöttét tette lehetővé, melynek levelezése olyan távolságokba is eljutott, mint India. Papírt használtak a tranzakciókban használt pénzekhez is. A kalifátus bevételeinek java az export és import vámilletékéből származott. A kilencedik századra az ország éppúgy előállított gyapjút és selymet (Almeriában és Malagában), mint üveget és rezet (Almeriában), fazekasárut (Paternában, Valencia közelében), aranyat és ezüstöt (Jaenban), vasat és ólmot (Córdobában), rubinkövet (Malagában) és kardokat (Toledóban). Jelentős volt Córdoba cserzőipara is, mely 13 000 embernek adott munkát, de gyártottak itt ezenkívül textiltermékeket is, valamint kerámiát és kristályokat.

Miután a kulturális kötöttségek nem engedélyezték a realista ábrázolásmódot, a spanyolországi arabok a művészi kifejezésmód olyan magasságaiba emelkedtek, mely példa nélkül állt Európa-szerte.

Ez a hatalmas és kifinomult társadalom toleranciával tekintett mások hitére. Zsidók és keresztények ezrei éltek békében muszlim uraikkal. A természet adományait az élet minőségének javítására használták fel. És mindenekelőtt, a vallás és a kultúra kéz a kézben jártak egymással. Amerre az iszlám tartott, arra ment a tudás és alkalmazása iránti szomj is. A kilencedik századi Córdoba divatának egyik választott irányítója egy Zirjab nevű zenész és énekes volt, akit, mint a Medinában és Bagdadban dívó zenei irányzatok kiváló ismerőjét, az Omajjádok csábították Córdobába, ahol egyfajta divathőssé nemesülve bevezette az évszakoknak megfelelő öltözködést, a különféle hajviseleteket és a szépségszalonokat. Ő terjesztette el a fogásokra osztott étkezések szokását éppúgy, mint az üveg használatát az asztalnál a nehézkes fémek helyett.

A Córdobai Kalifátus, legalábbis technikai értelemben, hűbérura volt Észak-Spanyolországnak is, ahol León és Navarra királyságokban, a keresztények széljárta kastélyaik falai között ugyanabban a mocsokban és tudatlanságban éltek, mint észak-európai társaik. Az arabok rendszeres időközönként felvándoroltak északra, hogy megbizonyosodjanak a béke fennmaradásáról, lefolytattak néhány kisebb csetepatét, és letaroltak néhány előre kiválasztott vidéket. Ezt a tevékenységet általában szigorú menetrend alapján, tavasszal és ősszel folytatták. A nyári fegyverszünet napjaiban azután a keresztények is igénybe vették a córdobai fogorvosok, fodrászok, seborvosok, építészek és zenészek szolgálatait. Talán éppen a zene közvetítésével találhatott utat magának az arab stílusú rímekbe szedett költészet és ritmikus zene a trubadúrénekek formájában Provence-on át Európába, alapjaiban megváltoztatva az európai verselést és zenét. Megváltoztak a táncstílusok is, melyek egyre inkább az arab hatást tükrözték, és rituálisabbá váltak. A gregorián énekekben fokozatosan teret nyert a harmónia és az a dallamos szólam, amit „tenor” hangon énekeltek. Valamikor 1050 előtt Guido d’Arezzo arab stílusú nevekkel látta el a hangjegyeket, és a vonalakat, melyekre íródtak.

Egy zsidó kézirat megmutatja, hogy a zsidó húsvét szertartása zavartalanul folyhatott a mór uralom alatt. Az illusztráció még a keresztény visszahódítás előttről datálódik, utána ugyanis a zsidók éppolyan nyomorúságos helyzetbe kerültek, mint Európa-szerte élő társaik.

1013-ban azután az arab hatalmi struktúra belső szakadása Córdoba elfoglalásához és az Omajjádok végéhez vezetett. A nagykönyvtárat elpusztították. Hűen iszlám hagyományaikhoz az új uralkodók engedélyezték, hogy a könyvek, a córdobai tudósokkal együtt szétszóródjanak az olyan kisebb emirátusok főbb városaiban, mint Sevilla, Zaragoza, Valencia, Badajoz, Granada, Denia és Toledó. Hamarosan versengés is kezdődött a különféle udvartartások között, melyikük biztosít különb otthont és munkafeltételeket az oda települő tudósoknak. Amint az egyik, Toledóban munkálkodó Szaid is beismerte: „A feltételek Andalúziában most legalább olyan jók, mint egykor voltak”. Toledóra ez különösen igaz volt. A tizenegyedik század közepén León, Galícia és Kasztília három királysága, melyek megosztottsága I. Ferdinánd egymással háborúzó fiainak volt köszönhető, VI. Alfonz király uralkodása alatt újra egyesültek. A keresztények első ízben kerültek abba a helyzetbe, hogy megkíséreljenek fellépni az arabok ellen. Seregeiket az a hősies, mesébe illő figura, El Cid (a Sidi, Úr szóból), avagy Rodrigo Diaz de Vibar vezette, aki körül már életében számtalan legenda és hősköltemény szövődött. A mítosz azt tartotta – melyet csak tovább fűtöttek a pápa megnyilatkozásai, aki áldását adta a Spanyolhon visszafoglalására –, hogy El Cid tökéletes keresztény lovag volt, önzetlen, előkelő, nemes szívű, aki a gonosz kiirtásának szentelte minden erejét: a romlott és erkölcstelen arabok legyőzésére. Az igazság nem is állhatott volna messzebb ettől a képtől. Korabeli források szerint El Cid, jóllehet rendszeresen imádkozott, minden más értelemben barbár benyomását keltette, aki habozás nélkül erőszakoskodott és fosztogatott. Ibn Bassam úgy írta le, mint „galíciai kutyát… férfit, aki láncra fűzött rabokkal üzletel, és cséphadaróként pusztít maga körül… Nem volt Spanyolországnak olyan szeglete, mely elkerülte volna a kifosztást”. El Cid nappal aludt, hogy éjjel terrorizálhassa az arabokat. A zsákmány volt a mindene. A legenda úgy tartja, hogy El Cid hatalmas és dicsőséges ostrom árán vette vissza Toledót. Valójában azonban nem is tartózkodott a közelben, hanem, mint azt máskor is tette, zsoldosként beszállt két arab uralkodó csetepatéjába. Toledó azért esett el, mert el akart esni. Az ottani királynak számos ellensége volt az udvarban, akik többször megpróbálták megmérgezni, így azután nem csoda, hogy nagyon vágyott már egészségesebb klímára. A keresztény megszálló, Alfonz korábbi száműzetésében több évet is eltöltött Toledóban a

város vendégeként. Úgy ismerte, mint a tenyerét, és nem kevés barátja is élt a falak között. Ezért, amikor az uralkodónak beígérte Zaragoza királyságát, a város kapui egyből megnyíltak előtte, a könyvtáréval együtt. Az intellektuális toledói zsákmány Észak-Európa tudósait úgy vonzotta Spanyolországba, mint gyertya fénye a molylepkéket. Keresztülvándoroltak a Pireneusokon, végig a provence-i partvonalon, Barcelonán át Tagus erődítményéig. Toledó fantasztikus látványt nyújtott, ahogyan ott magasodott egy gránitszirt tetején, mely körül a szurdokból előtörő mélyzöld folyó kanyargott. Ez volt a vizigótok fővárosa két évszázadon át, mielőtt az arabok 711-ben el nem foglalták. Jellemző a város szellemi életére, hogy ez adott otthont a legnagyobb zsidó közösségnek Spanyolországban: abban az évben, amikor a keresztények visszafoglalták Toledót, körülbelül tízezer lelket számlált. Ezek a zsidók és az itt lakó néhány keresztény tudós jelentették a legnagyobb segítséget az északról érkező akadémikus turistáknak. A tudósok pedig megállíthatatlan áradatban zúdultak a városra. Némelyek maradtak, mások lefordították a szöveget, amit kerestek, és máris visszatértek otthonaikba. Mindannyiukat lenyűgözte az a kulturális gazdagság, amit itt találtak. Az arabok az észak-európaiakat a szomálikkal tették egy intellektuális és kulturális szintre. A szellemi sokszínűség, amit az északi tudósok itt találtak, annyira felsőbbrendű volt ahhoz képest, amit otthon hagytak, hogy évszázadokra az arab kultúra irányában érzett féltékenység határozta meg a Nyugat felfogását. Az egyik első tudós, aki megérkezett ide, majd felfedezésével visszatért hazájába, egy angol volt, Bath városából, Adelard nevű, akit legfőképpen az asztronómia tudománya vonzott. Adelard korábban számos muszlim országot beutazott, miután tanulmányait Laon püspöki iskolájában befejezte. Miután áthaladt Szírián, Palesztinán és Szicílián, valamikor a tizenkettedik század második évtizedében érte el Toledót. Amikor pedig lefordított szövegeivel visszatért Angliába, az útitáskájában lapuló legértékesebb munka Eukleidész geometriájának arab leirata alapján készített latin nyelvű fordítása volt. Még ennél is fontosabbnak bizonyult azonban annak az új gondolkodásmetódusnak az elterjesztése, melynek Adelard számos példáját találta az arab szöveggyűjteményekben, és amellyel a legnagyobb hatást gyakorolta a korabeli Európára. A tudós ezt egy kétkötetes munkában örökítette meg, mely a száraz leírás helyett egy beszélgetés formáját ölti magára, egy fiatal unokaöcs, aki még soha életében nem utazott, és sokat látott nagybátyja

között, akitől előbbi meg akarja tudni, mit tanulhat az araboktól. A könyv jól példázza azt a racionális és világias szemléletet, amire Adelard szert tett, és amelynek vizsgálódó megközelítése annyira jellemző az arab természetlátásra. Többek között kifejti: „Minél délebbre mégy, annál nagyobb a tudás. Délen tudják, hogy gondolkodjanak. Az araboktól egy dolgot megtanultam: ha a hatalmat a nyakadba veszed, olyan, mintha kötőféket vennél a nyakadba”. Adelardot tapasztalatai meggyőzték az érvelés hatalmában, melyet sokkal előbbre helyezett, mint a múltbéli tekintélyek vak tiszteletét, melyet a latin Európában maga mögött hagyott. Habár az ember természeténél fogva nincs felfegyverezve, és a menekülésben sem a leggyorsabb, mégis van valamije, ami ettől is több – az értelme. A látható univerzum mennyiségileg meghatározható, és így ez szükségszerű is… Közted és énközöttem egyedül csak az értelem dönthet… minthogy te a racionális érvelést használod, én is így teszek… Ezáltal indokolom meg tetteimet… Ennek a generációnak van egy vele született, ösztönös bűne. Képtelen elfogadni bármit is, amit egyik kortársa fedezett fel! A tekintély előtti megalázkodást és a dogma iránti engedelmességet követelők számára így válaszolt: „Ha ennél többet is akartok hallani tőlem, akkor érveljetek és győzzetek meg – mert én nem vagyok az a fajta ember, aki éhségét képes kielégíteni egy rostélyos képével!” Ez a megközelítés önmagában véve még nem volt forradalmi. De elkeveredve mindazzal, ami még Spanyolországból érkezett, robbanó elegyet alkotott. Miután Adelard visszatért, Európa-szerte számos tudós indult útnak, hogy délen keresse a tudást, köztük Chesteri Robert, Karinthiai Hermann, Santallai Hugh, Marseille-i Raymond, Tivoli Platón és Michael, a Skót. Néhányan ott is maradtak, hogy Rajmundnak, Toledó érsekének dolgozzanak, aki 1135-ben létrehozott egy laza, fordítókból álló szerzetesrendet, hogy boldoguljon a hegyekben álló kéziratokkal, melyek folyamatosan érkeztek Spanyolország frissen visszahódított területeiről.

Az Oroszlán csillagkép arab ábrázolása. A görög asztronómiai tudás lényege ezekben az akkurátus megfigyeléseken alapuló zodiákus ábrázolásokban került megóvásra.

Az egyik legtermékenyebb fordítói csoport Domingo Gonzales, Sevilla archidiakónusának irányítása alatt dolgozott, aki egy olyan keresztényekből álló fordítói csoportot vezetett, mely a toledói zsidó tudóssal, Ibn Da’uddal tevékenykedett. A fordítók az arabok által akkoriban ismert valamennyi témakörrel találkoztak, melyek szinte kivétel nélkül kimaradtak a görög, illetve latin forrásokból. A szövegek többek között az alábbi témakörökkel foglalkoztak: orvoslás, asztrológia, asztronómia, gyógyszerészet, pszichológia, fiziológia, zoológia, biológia, botanika, ásványtan, optika, kémia, fizika, matematika, algebra, geometria, trigonometria, zene, meteorológia, földrajz, mechanika, hidrosztatika, navigáció és történelem. Ilyen mennyiségű tudás akkor is kritikus tömegű lett volna a latinok számára, ha csak önmagában lett volna. Ami azonban az intellektuális robbanáshoz vezetett, az az ezekhez társuló filozófia volt, ami magában foglalta Arisztotelész természetszemléletét és az érvelés logikáját is. A lefordított anyagok között sok volt az eredeti arab szöveg is. Legnagyobb számban azonban mégis a görög tudományos munkák arab átiratai akadtak, melyeket kommentárokkal is elláttak, nagyban segítve az összetett szövegek megértését. Ezek közül az egyik első volt egy mindent felölelő Shifa, a perzsa doktor, Avicenna (Ibn Sina) munkája, melyet a tizenegyedik század korai éveiben vetett papírra. Avicenna könyve volt az első nagy enciklopédia a filozófiáról, Arisztotelész benne foglalt nézetei pedig megrázták és felkavarták a Nyugatot, azáltal, hogy a vallást és a filozófiát egyenlő státussal ruházták fel, mint a

kozmosz megmagyarázásának eszközeit. Ez az egyenlőségelv szöges ellentétben állt a keresztény teológiával. Avicennán és a többi kommentátoron keresztül a Nyugat varázslatos hatalomra tett szert az érvelés területén a szillogizmus által, melynek használata kizárta a hibás vagy logikátlan következtetések levonását. A szillogizmus dialektikus volt, mely három alapelemre tagozódott: fő-előtétel, mellék-előtétel és konklúzió. A szillogizmus ezen túl a kijelentéseknek négy kategóriáját is értelmezte: egyetemes, pozitív kijelentés; egyetemes, negatív kijelentés; személyes, pozitív kijelentés, és végül személyes, negatív kijelentés. Minden ember halandó. Én ember vagyok. Tehát halandó vagyok. Nincsen vak kutya. Minden farkaskutya kutya. Tehát nincs vak farkaskutya. Minden ember racionális. Némely állat ember. Tehát némely állat racionális. Nincs fekete bőrű itáliai. Néhányan itáliaiak. Tehát nem minden ember fekete bőrű.

A világ új, analitikus szemlélete a görög illusztrációkat reprodukáló arab kommentátorok által kerülhetett be a latin Európa szellemi vérkeringésébe. Ez az ábrázolás, mely egy gyógyfüvekkel foglalkozó értekezés része, eredetileg Alexandriából származik.

A szillogizmus célja két, ismert tényből előállítani egy addig ismeretlen, harmadik tényt. Ez a technika nagy segítséget nyújtott a természet tanulmányozásában, mert olyan következtetések levonását tette lehetővé, melyek logikailag feltétlenül helytállóak voltak, még ha nem is volt mód a kézzelfogható bizonyság megszerzésére. A verítékezés során a bőr nedves lesz. A nedvesség lyukakon át távozik a dolgokból. Tehát a bőrön is lyukak vannak. A következtetések levonásához két gondolatforma szükségeltetett: indukció és dedukció. Az indukció által a gondolkodó eljutott a személyestől az

általánosig: hasonló objektumok egyedi karakterisztikájának tanulmányozásából új és általános konklúziók következtek. A dedukció két olyan alapigazságot vett, melyekhez nem férhetett kétség, és ezek vezettek el egy harmadik, jóval egyedibb igazsághoz, mely szintén újdonságot jelentett. Arisztotelész általános rendszere ezeket a technikákat a természet és a kozmosz vizsgálatában alkalmazta, hogy ezáltal juthasson csalhatatlan eredményekhez. Arisztotelész elképzelésében az volt a forradalmi, hogy aszerint a természet rendszerezhetővé vált, mert a szillogisztikus analízis megfoghatóvá tette. Az új metódus eszközt adott Európa gondolkodóinak kezébe, különösen Chartres-ban, hogy azt tegyék, amiről korábban csak teóriákat gyárthattak. Arisztotelész logikai munkáinak gyűjteménye Organon (Az eszköz) néven vált ismertté, Párizsban a breton filozófus, Pierre Abelard pedig olyan módon alkalmazta ezt az eszközt, mely alapjaiban rengette meg az egész keresztény egyházat. Abelard a dialektikus logikát a Szentírásra kezdte alkalmazni. Nagy hatást kiváltó és vitatott munkájában, mely a Sic et Non (Igen és Nem) címet kapta, Abelard a Biblia 168 állítását vizsgálta meg, és kimutatta, hogy azok mindegyikének elfogadott interpretációjában következetlenség található, valamint összegyűjtötte a velük kapcsolatos kommentárokat, majd érvelni kezdett mellettük, illetve ellenük. Ez a technika már az ötödik századi egyházalapító atyák kora óta ismert volt, quaestio (a kérdés) néven, ahol is pro és kontra vélemények ütköztek a döntés meghozatala érdekében. Abelard koráig az elfogadott tekintélyek kijelentéseit az állítások igazának alátámasztására használták, viszont a Sic et Non éppen ezeknek a tekintélyeknek az ellentmondásaira mutatott rá. Habár Abelard állítása szerint a tekintély elleni támadását csakis az igazság keresése motiválta, az egyház mégsem fogadta el. Amikor kijelentette: „A kétkedés kérdésekre sarkall, és a kérdések által értjük meg az igazságot”, akkor Róma forradalmi hangot vélt hallani. Abelard ezenkívül lefektette az érvelés és vizsgálódás négy alapszabályát is:

A tizenkettedik századi miniatúra Boethiust ábrázolja, akit az észak-európai logika atyjaként tiszteltek, mielőtt Arisztotelész munkái meg nem érkeztek Spanyolországból.

Módszeresen kételkedjünk, és kérdezzünk rá mindenre. Tanuljunk meg különbséget tenni a racionális meggyőződésből, és a pusztán hitbéli meggyőződésből fakadó kijelentések között. Legyünk pontosak a szavak használatakor, és ezt a pontosságot másoktól is várjuk el. Keressük a hibákat, még a Szentírásban is. Az ilyen kijelentések meglehetősen rendkívülinek számítottak a tizenkettedik században. Az objektivitás, az elfogulatlanság és előítéletektől való mentesség, az érzelem nélküli racionalizmus teljesen idegen volt a misztériumon és dogmán nevelkedett középkori elme számára. Pierre Abelard az új logika segítségével a teológiát erősítette, és Párizst a dialektika központjává emelte. Bolognában a mindennapi világ által támasztott követelmények más irányba vitték a fejlődést. Egy generációval azután, hogy Irnerius jegyzeteivel ellátta az újra felfedezett római törvénytárat, Bulgarus, egy másik bolognai, újabb lépést tett előre. Ő is a

quaesto eszközéhez nyúlt, csakhogy ő arra okította tanítványait, hogy azt tárgyalásokon használják fel. A diákjai már az 1130-as években is olyan képzést kaptak, melynek során pro és kontra kellett egy jogi vita különböző aspektusait tanulmányozniuk, majd ez alapján döntést hozniuk.

Formális házassági szerződés hiányában a földtulajdon átörökítése kockázatos vállalkozás volt. Itt az atya éppen lányán keresztül ruházza át a feudális jogokat annak új férjére, felesége beleegyezésével. A kép az Aragóniai II. Alfonz (1162-96) megrendelésére készült kéziratból származik.

Azután, 1140-ben a nagy bolognai jogász, Gratianus előállt a Decretummal, azzal a törvénykezési szövegkönyvvel, mely valamennyi új technikát magában egyesített. A Decretum mélyen a Sic et Non befolyása alatt állt. Két részre tagolódott. Az első foglalkozott az összes törvény főbb körvonalaival. A másodikban Gratianus feltételezett eseteket hozott fel, majd összevetette a prókat és kontrákat, ami lényegében a keresztkérdéses modern technika alapja, felhasználva Arisztotelésznek az érvelésre és dedukcióra vonatkozó szabályait. Ez az eljárás különösen értékesnek bizonyul a magánjogon belül keletkező ellentmondásokkal kapcsolatban. Az ilyen esetekben Gratianus még a grammatika eszköztárát is igénybe vette, hogy a használt terminológia valódi értelmét megvilágítsa. Ezekre az időkre a jog olyan fontossá és annyira kívánatossá vált a karrier szempontjából, hogy két kategóriára, magánjogra és kánonjogra osztották fel.

Salisburyi John jegyzi fel, milyen megnövekedett problémákkal kellett megbirkóznia az immár becikkelyezett törvényeknek. Az 1150-es évek vége felé a kánonjog számára az egyik legnagyobb problémát a házasságok jelentették, illetve az azok nyomán fellépő örökösödési viszály, hiszen akkoriban az egyik vagy a másik házastárs halála teljesen megszokott dolog volt. Egy asszony számtalanszor újraházasodhatott, minden egyes alkalommal magával vive a komplikált jogi problémákat felvető hozományt, mely egykor valamelyik korábbi házastársának családjához tartozott. Maga a házasság aktusa meglehetősen informális volt, és inkább tartották a templomon kívül, mint az oltár előtt. Mennyire élhetett ezek után örökösödési jogával az egyesülésből megszülető gyermek? A feljegyzések szerint egy bizonyos Anstey-i Richárd tizennyolc alkalommal ment el az érseki bírósághoz, majd kétszer ennyi alkalommal fordult a pápához, mielőtt ügye végleg elrendeződött volna.

A jogi kar egy osztálya Bologna egyeteméről. A tanár felolvassa jegyzeteit az egyetemi hallgatóknak, akik lejegyzik a hallottakat, majd „felolvassák” (megtanulják) azokat. A „tanszék” kifejezés is ebből a korból datálódik.

A magánjog eközben tipikusan világi problémákkal küzdött, úgymint területi viták, adósság meg nem fizetése, az egyén és a közösség jogai, tulajdonjogi kérdések, és így tovább. Könnyű belátni, hogy a meggazdagodás

és előbbre jutás lehetőségét hamarosan a jogászi pálya kezdte megtestesíteni. „Lehetetlen nem meggazdagodni, ha az ember egyszer ügyvéd”, tartotta a mondás. A bolognai Közjegyzők Palotája a legbámulatraméltóbb pénzügyi felemelkedésnek lehetett szemtanúja. A palota ma is áll, hatásosan, és mindenekelőtt teljes függetlenségben, a katedrális és a városháza között. Talán éppen a törvényi szabályozás reputációja csalogatta Bolognába az első embereket. A tizenkettedik század végére már vagy tizenöt ország lakói képviseltették magukat a város előadótermeiben. A diákokat az a tény is vonzotta, hogy a gondolatszabadság elfogadott dolog volt a városban, ahol a római törvényhatósági joggal való felruházottság hagyománya megmenekítette lakóit annak a feudalizmusnak a szorításától, mely az északeurópai városokban elfojtotta az ideákat. A párévnyi diktatúrát nem számítva Bologna évszázadokon át köztársaságként élt. Ezen túl a Róma egyházi hatalmától való távolság egészséges tiszteletlenséget fejlesztett ki benne a dogmának való vak engedelmességgel szemben. Mind közül a legfontosabb mégis az volt, hogy a város a Német-római Birodalom császárának védnöksége alatt állt, ami megvédte a pápai beavatkozástól. Mindezen tulajdonságok vezethettek végül is oda, hogy Bologna szolgált székhelyül a világ első egyetemének, ennek az egyedülállóan középkori létesítménynek. Egyetlen ősi vagy klasszikus civilizáció sem bírt az egyetemhez rokonítható intézménnyel. Voltak ugyan iskolák a magasabb szintű tanulásra, de ezek vagy kizárólagosan a papi képzést voltak hivatottak támogatni, vagy olyan tudományos kutatómunkát szolgáltak, mely csak egy maroknyi magántanuló részére korlátozódott. Az ilyen iskolákban nem léteztek vizsgák, mint ahogyan nem szolgáltak az elvégzésüket igazoló, elfogadott bizonyítvánnyal sem. A tizenkettedik század közepére, amikor a diákok csoportokba kezdtek szerveződni, hogy megengedhessék maguknak az órák megfizetését, Bolognában már közel egy évszázada folyt a szabad művészetek tanítása. Minthogy a legtöbb tanuló vagyonos volt, és a jelenlétük alapvető fontosságú volt a város gazdaságának szempontjából, tekintélyes szabadságot élvezhettek. Az egyetemet a diákok irányították, akik tanárokat fogadtak fel, és a szabályokat is ők állapították meg. 1189-re már szigorú előírások szabályozták azoknak a diákoknak a szállással való ellátását, akik nem a város polgárai voltak.

A külföldi diákok „nemzetségekre” oszlottak (germán, angol, spanyol, toszkán, római stb.), majd végül két fő csoportot hoztak létre: egyet az Alpoktól délre lakóknak, egyet pedig az attól északra élőknek. Voltak olyanok, akik maguk képesek voltak egy egész épületet kibérelni, majd a későbbiekben építeni is egyet, az állandó tartózkodás céljára. Az egyik ezek közül még ma is látható: a Spanyol Kollégium. Egy nap három tanulmányi periódusból állt. Az első a reggel hétórai harangszótól kilencig tartott, a második délután kettőtől négyig, míg a harmadik négytől öt-harmincig. Délelőtt kilenc és délután kettő között a „speciális” leckéket tartották, vagy pihenőidőszak volt. Az egyetemi kurzus leckesorokból állt, melyek mindegyike ugyanazt a formát vette fel: a megtanulni való szöveg összegzése, a tanár szándékának ismertetése a szöveg interpretációjával kapcsolatban, a szöveg elolvasása a kommentárokkal, a szöveg újraolvasása, a szövegből az általános alapelvek leszűrése, majd a kérdések. A délutáni órákon a tanárok sorban újra elővették a nap fontosabb megtanulnivalóit, kivéve nagyböjt idején, amikor vitanapot tartottak, ahol bármilyen jövevény elmondhatta a véleményét. Az előírásos ünnepek külön problémát okoztak a kalendárium bizonytalansága miatt. A szentek napjai szabadnapok voltak, akárcsak valamennyi csütörtök. A hosszú vakáció szeptember 7-én kezdődött, majd a diákok karácsonyra tíz nap, húsvétra két hét szünidőt kaptak, a harmadik szemeszter vége után nagyjából három hétre távozhattak el, és pünkösd idejére is járt két nap. A tananyag abból állt, amit a hallgatóság előtt felolvastak, és a diákok is részt vettek a felolvasáson (Oxfordban és Cambridge-ben még mai napig is él a szóhasználat, hogy „felolvasni” egy adott témát). A könyvek árát rögzített részletekben kellett törleszteni, és megtiltották a városból való kivitelüket. A szövegek és magyarázataik pontossága alapvető fontossággal bírt, ezért virágzott az üzlet a másolók és állásnélküli tanárok számára, akik a „legnaprakészebb metódusokkal” házaltak. Hat év után a diák megszerezhette az akadémiai rangot, vagyis a felsőfokú „diplomát”. Némely esetben egy évvel korábban is engedélyezték a szövegekből való vizsgát. A vizsga első része az egyetem doktorai előtt zajlott, ahol a diákot kikérdezték a szövegből, és annak mértékadó kommentárjaiból. A diáknak nem kellett kifejtenie a saját véleményét; egyszerűen csak el kellett ismételnie a tanultakat. Ezután kerülhetett sor a

jóval felületesebb közmeghallgatásra, ahol a megszerzett diplomát mindjárt át is adták a sikeresen vizsgázott pályázóknak. A legfelsőbb fokozat neve licentia docenti (tanítási engedély) volt, és feljogosított Tudományok Tanára (avagy Magistere, ahonnan a „Master of Arts” titulus is eredeztethető) cím viselésére. A Bolognában székelő tanári és diáktestület első hivatalos megemlítése abban a császári dekrétumban történik, melyet Barbarossa Frigyes 1158-ban, az itáliai Roncagliában lezajlott tanácskozás után bocsátott ki, ezzel mintegy megformálva az ősegyetemet. A dokumentum elismeri a „bolognai doktorok” testületének létét is. 1219-re a felsőfokú fokozatok rendszere már bizonyára beágyazódott az oktatásba. Ha Irnerius és Gratianus Bolognát a törvény otthonává tette, akkor Pierre Abelard a teológia és a dialektika otthonává tette Párizst. A párizsi egyetem első fennmaradt említése 1200-ból, egy pápai hírlevélből származik. Párizs mindazonáltal már a kezdet kezdetétől más jellegű felsőoktatási intézmény volt, mint Bologna. A magánjogot száműzték falai közül, miután az bátorította a gondolatszabadságot. A tudósok szakmai egyesülete viselte a felelősséget, és ők szervezték a fakultásokat, melyek kánonjogból, orvoslásból, teológiából és a szabad művészetekből – a régi négyes, a quadrivium tagjaiból (geometria, zene, asztronómia és számtan) – álltak. A kulcstantárgy a teológia volt, melyhez Peter Lombard Szentenciáit használták, lényegében Abelard Sic és Nonjának továbbfejlesztett változatát. A tanfolyamra jellemző volt a túljelentkezés, minthogy a teológiai végzettség kikövezte az utat az egyházi előrelépés előtt. Ami azt illeti, a tizenharmadik század elejétől kezdve a pápai curiának egyetlen olyan tagja sem volt, aki ne rendelkezett volna e végzettséggel. A teológiai kurzust hatévnyi szabad művészeti tanfolyam előzte meg, ezután következhetett a kétévnyi Szentenciák, majd újabb két év Bibliatanulmányozás és -tanítás, végül a két év tanítás és vallási vita. Egy diák csak mindezek után nyerhette el a Teológia Doktora címet. Miközben az új tanítási metódus egyre újabb egyetemeket hívott életre, az egyház számára sarkalatos problémák forrása volt. Róma számára az jelentette a lényegi kihívást, hogy Arisztotelész a természet logikus, tapasztalatokon alapuló, empirikus megfigyelését szorgalmazta, ez a technika azonban nyíltan szembehelyezkedett az ágostoni tanításokkal. Ha a diákok az univerzum működésének analizálása közben közelebb kerülnek a Teremtés megértéséhez,

hamarosan megkérdőjelezhetik Isten szerepét is e nagy műben. Csakhogy az új intellektuális eszköz túlságosan is csábító volt ahhoz, hogy elnyomhassák. Amikor 1210-ben, Párizsban betiltották Arisztotelész tanítását, a tiltást vagy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyták, vagy a diákok átköltöztek Toulouse új iskolájába, ahol a helybéli gróf védnöksége alatt háboríthatatlanul folyhatott a görög filozófus tanítása. 1130-tól a tizenkettedik század végéig a görög és arab tudomány és logika végigsöpört a kontinensen. A szövegek lehetővé tették a görög naturalizmus és racionalizmus teljes kiaknázását. A természet többé nem volt csukott könyv, mely csak a beavatottak számára érthető: ugyanolyan funkcionáló része lett az univerzumnak, mint az ember maga, és készen állt a felfedeztetésre. A természet felosztható lett a tanulmányok eltérő jellege szerint, melyek mindegyike a saját törvényeinek engedelmeskedett ugyan, de ezek átláthatóvá válhattak a szillogizmus és dedukció nagyítólencséje alatt. 1200-tól Arisztotelész és a többi görög gondolkodó munkái elkezdtek Európába érkezni, vagy eredeti nyelvezetükön, vagy közvetlenül latinra fordítva. Az arab kommentátorok segítségével a fordítók teljes komplexitásukban megérthették az eredeti szövegeket, melyek közül sokat egy holland, Moerbeke-i William ültetett át latinra. Minden egyes szöveg újabb tudást adott a világnak, mely felett az egyház oly szívesen gyakorolt volna hatalmat, akárcsak a józan ész és az empirikus megfigyelés felett is. 1217-ben a dominikánusokat, 1230-ban a ferenceseket küldte a pápa Párizsba, hogy a gondolatok áramlásának gátat vessenek. De elkésett a manőverrel. A tény, hogy Arisztotelész munkái a metafizikáról, természetrajzról, fizikáról, etikáról, a világegyetemről, meteorológiáról, állatokról és növényekről, valamint Eukleidész Elemei, Hérón munkája a pneumatikáról, Ptolemaiosz hatalmas összegzése az asztronómiáról, és az Almagest mind hozzáférhetők voltak, azt jelentette számára, hogy a csata elveszett. Az utolsó megrázkódtatást a tizenharmadik század korai éveiben a nyugaton Averroes néven is ismert arab filozófus Ibn Rushd Arisztotelészkommentárjai jelentették. A Spanyolországban az egyik legtermékenyebb fordító, Cremonai Gerard által latinba átültetett munkában Averroes minden eddiginél tisztább Arisztotelész-analízissel szolgált. Olyan széles körben vált olvasottá, hogy hamarosan „a kommentátor” névvel kezdték illetni. Averroes az igazság legszentebb megnyilatkozásait is a józan ész hűvös fényében

vizsgálta meg. Kijelentette, hogy a Teremtés időtlen időkkel ezelőtt következett be, és miután megtörtént, bizonyos eseményeknek óhatatlanul be kellett következniük. Ezen a ponton túl az Úr már nem tudott többé beleavatkozni a folyamatokba. Ez újabb kihívást jelentett az egyház számára, tekintve a kapcsolatot szabad akarat és az üdvözülés között. Ágoston kinyilatkoztatta, hogy az ember csak a mennyei jótétemény által üdvözülhet, viszont ha nincs szabad akarat, akkor az ember önhibáján kívül vétkezik. Ezért ha az Úr közbeavatkozása nem lehetséges, akkor isteni kegyelem sem adható. Isten hatalmának is megvannak a maga korlátjai. Brabanti Siger vezetésével Averroes tanítványai már azzal fenyegetőztek, hogy különválasztják a filozófiát a teológiától, amikor végül 1255. március 19-én az egyház beadta a derekát, és engedélyezte az arisztotelészi tanokat a tanmenetben. Arisztotelész eretneksége elszabadult tehát. Az egyháznak egyik legkiválóbb koponyájára volt szüksége, hogy megszelídíthesse. Aquinói Tamás hatalmas művében, a Summa Theologicában békítette össze a két szemben álló gondolatiságot, ezzel mintegy áldását adva egy új, kettős szabványra. Ezentúl léteztek az igazságnak olyan vetületei, melyek a megvilágosuláshoz kapcsolódtak, és ezáltal a teológia tudományágához. Ami a természetet illeti, azt a józan ész vehette birtokába. A filozófia kivívta magának a függetlenséget. Miközben tovább folyt a civódás, az általa kiváltott mélyenszántó változások máris kezdték éreztetni hatásukat. Még maga Aquinói Tamás is fejet hajtott a matematikai racionalizmus kikerülhetetlen volta előtt. A listára, melyen az Úr által meg nem tehető dolgok szerepeltek, a „megváltoztatni Önmagát”, az „elfelejtkezni valamiről”, és a „bűnöket elkövetni” mellé éppen az ő közvetítésével került fel: „Isten sem teremthet olyan háromszöget, ahol a belső szögek összege meghaladja két derékszög összegét”. Az új, humanista magabiztosság monumentális teret nyert az építészetben. A szabadfoglalkozásúakból és mesteremberekből álló közösségek, felhasználva anyagi erejüket és a logikát, egyre inkább tudatában annak, hogy gyakorolhatnak kontrollt a természet felett az új, vízi energián alapuló technológiákkal, és ambíciójukban, valamint abbéli hitükben, hogy a holnap igenis jobb lesz, mint a tegnap, nekiláttak megváltoztatni azoknak az épületeknek az arculatát, melyekben az Urat imádták. Jóllehet a gótikus építészet újszerűsége elsősorban az iszlám boltívek továbbfejlesztéseiben, majd később a külső támívekben nyilvánult meg, megadta a késő középkor

emberének a lehetőséget, hogy kifejezze újra fellelt erejét. Európa-szerte gigászi katedrálisok kezdtek az ég felé törni.

A chartres-i katedrális egyik ablaka két céh munkájába enged betekintést, akik hozzájárultak a katedrális építésének költségeihez: fent láthatjuk a foltozóvargákat, alul a kőmíveseket.

1140 és 1220 között katedrálisok épültek Sens, Noyons, Senlis, Párizs, Laon, Chartres, Reims, Amiens és Beauvais városokban. Az épületek kőből faragott enciklopédiák voltak, szobrokkal felcicomázva, világító üvegablakokkal, melyek a Biblia történeteit keltették életre. Akár üvegről volt szó, akár kőről, az ábrázolásmódban újfajta naturalizmus kezdett teret nyerni. Miközben az üzenet még mindig sokkal inkább kinyilatkoztatásról szólt, a háttérben elsőként kezdtek feltünedezni a katedrálison túli világ valós képei. Chartres-ban tisztán felismerhetünk egyes növényeket: csipkerózsát, rózsát és a szőlőtövet.

A kora középkor életszemlélete jól tetten érhető a tizenkettedik századból származó keresztrefeszítés ábrázolásán. Az arc teljességgel kifejezéstelen, sztereotip. A rozmáragyarból készült faragás ugyanabból a korból származik, de Krisztus szenvedő arcán már megjelenik az új realizmus életszemlélete is.

A világi élet elemei lassan kezdték éreztetni jelenlétüket az egyházi tevékenységekben is. A tizenkettedik század végére Krisztus már másképpen jelent meg a hívők előtt. Az oltáriszentség kultusza, a szent ostya, az átlényegülés dogmája (melynek során a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, miközben elfogyasztásra kerül az oltárnál), az Űrnapja ünnepségei, melyeket 1264-ben vezettek be, mind a „látás és érintés” filozófiájának jegyében fogantak. A rövid, drámai közjátékok, melyek oly jellemzőek voltak a tizedik századi liturgiára, kikerültek a templomokból, hogy a fedett árkádok alatt színielőadásokká változzanak. A Párizs északi peremkerületében fekvő Szent Dénes-apátság ajtajára – mely a gótikus stílus legelső építménye – Suger apát az alábbi feliratot írta: „Az ablakok elvezetnek Krisztushoz”.

Ez a metafizikus törődés a fény tulajdonságaival egyenes ági következménye annak a szellemi folyamatnak, mely Arisztotelész tanainak és a muszlim filozófiának az európai gondolkodásba történő beépülésével végbement. A tizenharmadik század első felében Grosseteste püspök, aki arisztotelészi logikát tanított az akkoriban alapított oxfordi egyetemen, a fény viselkedése alapján arra következtetett, hogy csakis az lehetett a Teremtés nyersanyaga, mely mérhetetlenül parányi pontból egyetlen pillanat alatt tökéletes gömbbé formálódott. Arisztotelész tanainak segítségével így Grosseteste elkezdte vizsgálódását a sugárzás területén. Az olyan arab írók munkáiból, mint Al Hazen, már rendelkezett némi ismeretanyaggal az optikával, lencsékkel, tükröződéssel és sugártöréssel kapcsolatban. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a természet megértésének a matematikán, optikán és geometrián kell alapulnia, kifejtve a következőket: „A természet jelenségeinek vonalakon, szögeken és ábrákon keresztül megközelíthetőeknek kell lenniük, egyébként lehetetlen megtudni az eredetüket”. Grosseteste azonban azt is felismerte, hogy egy jelenségnek számtalan különálló oka is lehet, ezért az ellentmondások feloldására a többszöri megfigyelésből származó eredmények összevetését javasolta. Felépített egy olyan érvrendszert is, mely szerint ha valóban a fény volt a fundamentális elem, akkor kétféle fénnyel kapcsolatos jelenséget is értelmezni kell: elsődlegesen a fény terjedését, majd az érzékeket, melyek azt felfogják. Grosseteste arra a következtetésre jutott, hogy egy adott dolog kiváltó okának megértéséhez szükségszerű túllépni a megfigyelésen, és magának a jelenségnek a mechanizmusát kell feltárni. Fiatalabb kortársa, Roger Bacon a problémakört a matematika használatával akarta megoldani, azzal érvelve, hogy az igazság csakis kísérletezésen keresztül található meg. Míg elődei reménytelenül arról beszéltek, hogy „az óriások vállán állunk”, addig Bacon kijelentette: „Nekünk, az újabb kor tanúinak kell szolgálnunk azzal, amit őseink hiányoltak, miután az ő munkájukra építkezünk. És, hacsak nem vagyunk bolondok, az ő munkájuk általunk kell, hogy kiteljesedjen.” Valamikor 1301 és 1310 között ez az új, kísérletező megközelítés gyakorlati mederbe is terelődött egy német dominikánus, Freiburgi Theodoric munkássága által. A fény megnyilvánulásai közül Theodoric a szivárványt választotta kísérletei tárgyául. Egy hatszögletű kristály, gömb alakú, vízzel teli

pohár, egy kristály „cseppje” és egy darabka, a közepén kilyuggatott pergamen segítségével Theodoric fel is fedezte, mi okozza a szivárványt.

Freiburgi Theodoric egyik vázlata megmutatja a szivárvány kialakulását, s ebből nyilvánvalóan következik, hogy alkotója tisztában volt a tükröződés és sugártörés jelenségeivel. A nap a kép bal feléről süt a kristálycseppekre, a szem a színeket a kép alsó szélének közepén ábrázolt sorrendben érzékeli.

Engedve, hogy a nap keresztülsütve a pergamenlap nyílásán rávetüljön a vízben lebegő kristálycseppre, majd fokozatosan módosítva a kellékek helyzetét, és megfigyelve az ily módon előállott változásokat, Theodoric azt látta, hogy a szivárvány színképe függ a szögtől, ahogyan a fény eléri a kristályt, valamint a megfigyelő pozíciójától. Kikalkulálva a szivárvány mechanizmusát Theodoric ezáltal elvégezte Nyugat-Európa történetének első valódi tudományos kísérletét, és bezárta a gondolkodás változásának azt a körét, mely Toledó elestével vette kezdetét. Míg az ember valaha azt mondta, hogy „Credo ut intelligam” (a megértés csak a hiten át érhető el), addig most azt mondta, hogy „Intelligo ut credam” (a hit csak a megértésen át érhető el). 1277-ben Roger Bacont határozatlan időre bebörtönözték, amiért ezt a nézetet vallotta. A természet szabad és racionális tanulmányozása óhatatlanul is összeütközést szított a józan érvek és a hit között, és az összecsapás hullámai még modern korunkra is kihatással voltak.

Ugyanaz a város, Firenze, két nézőpontból. Felül a tizennegyedik, alul a tizenhatodik században. Két, alapvetően különböző világszemléletet jelenítenek meg egy forradalmian új festészeti eljárás felfedezése előttről, illetve utánról. A technika alapjaiban változtatta meg az emberi nem képét az univerzumról.

Nézőpont kérdése A nemtetszés, mely napjainkban az információs technológia szociális kihatásaival kapcsolatban gyakorta megfogalmazódik, elsősorban az egyénnek a magánélethez való jogát hozza fel példaként. Féltékenyen és körömszakadtunkig védjük e jogunkat, és egyre nagyobb aggodalommal tekintünk az olyan új szolgáltatásokra, mint amilyen az elektronikus bevásárlás, vagy a számítógépen tárolt kórtörténet, melyek, habár javítanak a fizikai élet minőségén, alkalmasak lehetnek lényünk „leképezésére” is. Kezdetben ezek talán csak arra valók, hogy igényeinkhez igazítsák a termékeket és szolgáltatásokat, de a későbbiekben szolgálhatnak ennél kevésbé ártatlan célokat is. A privát szféra iránti aggodalom életünk fontos velejárójává lett. Számos kiváltságot a kormányzat rendelkezésére bocsátunk, de sohasem engednénk, hogy bitorolják az egyéni szabadságjogokat, vagy csorbítsák személyes jogainkat. Többségünk ezeket a jogokat elsődleges politikai oldalról közelíti meg, a nagy, tizennyolcadik században lezajlott demokratikus reformok eredményeként. Csakhogy azok a reformok nem születhettek volna meg a nélkül az intellektuális forradalom nélkül, mely háromszáz évvel korábban, Észak-Itáliában zajlott le. A gondolatiság e forradalma két eseményen alapult: a Nyugaton valaha is ismert legnagyobb „Holocauston”, és egy új festészeti eljáráson. Amikor 1347 nyarán az egyik kereskedőhajó, visszatérőben a Feketetengerről belépett a szicíliai Messina kikötőjébe, a fedélzetén egy olyan borzalmas betegséget hurcolt magával, mely később Fekete Halál néven vált ismertté. A járvány megállíthatatlannak bizonyult. A fertőzéstől és az első fekete gennytüsző megjelenésétől számított huszonnégy órán belül a megfertőzött személynél már be is állt a gyötrelmes halál. A pestis terjedése iszonyú méreteket öltött. Kevesebb mint húsz esztendő alatt Európa teljes népességének a felét kipusztította; a vidékek elnéptelenedtek, az optimizmus és növekvő gazdasági eredmények röpke szárnyalása hirtelen és katasztrofális végbe torkollott. Jóllehet a járvány válogatás nélkül sújtott szegényt és gazdagot, akik megtehették, mint a poéta Boccaccio is, a városok bűze és borzalmai elől elszigetelt helyekre menekültek. A zsúfolt és egészségtelen városok

szenvedték el a legnagyobb vérveszteséget. Némelyikük lakosságának háromnegyedét elveszítette. Ahogy a betegség egyre nagyobb teret nyert, már nem maradtak elegen, hogy a halottakat a város falain kívül nyitott tömegsírokba elföldeljék. A hatás vidéken is szemmel látható volt. Parasztok nélkül, akik gondoskodtak volna a földekről, azok műveletlen, kopár ugarrá váltak. A háziállatok ezrével pusztultak el. A falvak elhagyatottá váltak, csak elvadult kutyák és banditák jártak a romok közt, hogy a dögöket pusztítsák, és fosztogassanak. Németországban a földterület 60%-a állt megműveletlenül. Kasztíliában a vidéki körülmények annyira leromlottak, hogy komoly veszélynek tette ki magát az, aki kimerészkedett a városokból. Ahogy az út menti fogadók sorra bezártak, az utazók rákényszerültek, hogy a szabad ég alatt verjenek tábort, mint a cigányok, és saját maguk szerezzenek élelmet. Ez már nem csak szokványos, nagy kiterjedésű járvány volt. Azokban az időkben úgy tűnt, vége van a világnak. Miután a túlélés az egész közösség számára a mezőgazdasági termelékenység függvénye volt, és a népesség máris veszedelmesen közel sodródott a rendelkezésre álló élelmiszermennyiség kifogyásához, a föld tönkretétele újabb ezrek életét követelte az éhhalál miatt. A dögvész haláltáncot járva újra meg újra végigsöpört a kontinensen, új szimbólumot teremtve a művészetben: a táncoló, vigyorgó csontvázét, aki berángatja a sírgödörbe eszelősen sikoltozó áldozatait. Nem volt menekvés. Száz évnek kellett eltelnie, mire annak a két évtizednek az emléke elhalványult, és újabb három évszázadnak, amíg a populáció újra elérte a járvány előtti szintet. A túlélők, mint az itáliai poéta, Petrarca, úgy érezték, hogy az utókor egyszerűen nem fogja elhinni, mi mindenen kellett keresztülmenniük. Miután vége lett, a tizennegyedik század vége felé, új szelek kezdtek fújni, és teret nyert a túlélők kirobbanó életöröme. Az életben maradtak gazdagok voltak, hiszen megörökölték a holtak vagyonát, így hát gigászi költekezésbe kezdtek, hogy kiirtsák emlékeik közül az átélt borzalmakat.

A franciaországi Tournai polgárai, amint 1349-ben, a Fekete Halál dühöngésének csúcspontján a halottaikat temetik. Az elnéptelenedett Európában „mélységes és rettenetes csend” uralkodott.

A pestis utáni években a képen láthatóhoz hasonló összejövetelek, melyen éppen az arisztokrata burgundiaiak mulatoznak, mindennaposak voltak szerte a kontinensen, miután az emberek mindent elkövettek, hogy elfeledjék az átélt borzalmakat.

A pestis a munkaerőpiacokon gyakorolta a legnagyobb hatást. A Fekete Halál a dolgozók felét elvitte, így azokra, akik megmaradtak, iszonyúan szükség volt, hogy elég élelmet és nyersanyagot adhassanak a felépülés útján elindult Európának. A munkakörülmények gyökerestül megváltoztak. A mezőgazdasági munkások már nem tehetetlen, röghöz kötött jobbágyok voltak, hanem olyan közösség, mely bármekkora árat szabhatott erőfeszítéséért cserébe. A munkások kontinensszerte frissen növesztett gazdasági izmaikat feszítgették, és olyan politikai lázongásokat szítottak, melyek akár csak egy generációval ezelőtt is

elképzelhetetlenek voltak. A tekintély általános gyengülése eretnekséget szült. Angliában a lollardokat, akik politikai egyenlőséget prédikáltak, máglyán égették el. Csehországban a radikális reformer, Husz János és követői polgárháborút szítottak, mely pusztulásban és a Nyugatot elözönlő menekültáradatban végződött, és egy új szóval gazdagította modern kori Európa szótárát az anarchia és a szokatlan szinonimájaként: a bohémmel. Úgy tűnt, a rend mindenhol magára hagyta a társadalmakat. A floddeni csatában, Skóciában, a közemberek óriás íjaik segítségével büntetlenül teríthették le a lovaikon ülő arisztokratákat. A Fekete Halál által felszántott országok közül elsőként Itália tért magához – hogy a kedvező időjárási és mezőgazdasági körülmények vagy az idejekorán bevezetett higiéniai intézkedések (mint amilyen az utazók számára kötelező, egészséget igazoló okmány bevezetése) hatására-e, azt nehéz megmondani. A vidéki hatalom néhány megmaradt földesúr kezében történő összpontosulása mindenesetre a városok felé hajtotta a falvak lakosságát. Az északolasz városok körül pedig, melynek polgárai a dögvész örökségét márványból és kövekből emelt új épületekre költötték, kalyibavárosok emelkedtek, hogy otthont adjanak az elégedetlen, és továbbra is szegény városiaknak. Hogy a forradalmak vitorláiból kifogják a szelet, és hogy a további bajoknak elejét vegyék (mint amilyen például a Burgundiában, a kontinens leggazdagabb államában lezajlott vad zavargás), a ferences rendi szerzetesek az üdvözülés új, egyedi formáját kezdték hirdetni. Templomaikban, melyek szélesre épültek, és nélkülözték a hajóbeosztást, ezáltal kínálva jobb rálátást a pulpitusra, keveset találunk a gót építészet burkolt sejtelmességéből. Az északi stílusnak sohasem sikerült igazán gyökeret vernie Itáliában; a többek között Franciaországban is oly nagy számban létező konzervatív teológiai központok befolyása nélkül, és sokkal inkább az egyetemi tradícióra támaszkodva, mely akkoriban már rendkívül erős volt matematikából és orvoslásból, az olasz intellektuális élet sokkal nyitottabb volt, és sokkal inkább érdeklődött a természet iránt, mint északi szomszédai.

Ez a részlet a firenzei Spanyol-kápolna egyik freskójáról remekül illusztrálja a tizennegyedik század teológiai érdektelenségét a realizmus irányában. A szentek nagyobbak, mint a nyájukba tartozó jó emberek (lent), azok viszont nagyobbak a bűnösen mulatozó táncosoknál (fent).

Az érdeklődés mindenesetre megmaradt az akadémikus kíváncsiság szintjén, ahol már több mint két évszázada állt. Az uralkodó nézőpont még mindig középkori volt, a világegyetem pedig arisztotelészi, középpontjában a Földdel, melyet a kristályos szférák vettek körül, a Napot, a Holdat, vagy egy másik planétát hordozva, a legtávolabbin pedig ott ragyogtak az állócsillagok. Arisztotelész tanítása azt tartotta, hogy a Teremtéskor a mindenség lelke, az Úr a mennyboltot tökéletesnek és örökösen körkörös mozgásúnak teremtette. Nem létezett üres tér, miután még a látszólag elhagyatott helyeket is megtöltötte az Úr jelenléte. Minden Isten nagyobb dicsőségére létezett. A festmények a Biblia történeteit illusztrálták, a teológiai megfontolás pedig a főszereplő ábrázolásakor a történet liturgiai fontosságának figyelembevételére korlátozódott. Tekintettel a középkori érdektelenségre a világias dolgok irányában, a szereplőket körülölelő világ ábrázolására nem történt kísérlet. A figurák közötti teret aranyfestékkel töltötték ki, ezzel is hangsúlyozva az Úr mindent betöltő jelenlétét. A művészet az univerzum szimbolizmusát is visszatükrözte. Semmi sem az volt, aminek látszott. A világegyetem élő organizmus volt, melynek minden eleme morális értékeket hordozott: többet ér a magasság a mélységnél, az állandó a változónál, a nyugalom a mozgásnál. Egy nemesember jobb, mint egy közember, aki után az asszony, majd az állatok és a növények, végül a

kövek jöttek. Ez a nagy „láncolat” különféle kategóriákra tagolódott, melyek mindegyike saját hierarchiával bírt. Ezáltal a vadállatok királya az oroszlán lett, a madarak ura pedig a sas. Népszerű volt a mágia. A népesség nagy hányada konzultált a boszorkányokkal az orvosi gyógymódokat illetően. Alkimisták kutatták a bölcsek kövét, a rejtelmes katalizátort, mely mindent arannyá változtat. Széles körben elterjedtek a talizmánok, az ördögűzés, a képzelődések, a szimbólumok, a kaballisztikus ráolvasások. A modern szemlélődő számára ez a világ teli volt színpadias effektusokkal. De a kor embere mélyen hitt ezekben. A démonok, nimfák és tündérek valós lények voltak, akik ott várakoztak a gyermekekre az éjszaka sötétjében. Minden a négy alapelemből tevődött össze: földből, vízből, levegőből és tűzből. A négy évszak is az univerzum négyes felosztottságát mutatta, ahogyan minden más is: a négy szél, a négy égtáj, az ember négy kora. Minden dolog kapcsolatban állt egymással, az ég makrokozmosza és a föld mikrokozmosza között. Azoknak, akik szilárdan hittek e kapcsolatrendszerben, egy épület megmutatkozhatott egy emberi test formájában, Isten lehetett egy testület feje, és az ember, a babérfához hasonlóan, képes lehetett elhárítani a villámokat. Az összefüggéseket számokkal is ki lehetett fejezni, melyek önmagukban véve is mágikus tulajdonságokkal bírtak. Isten hat nap alatt teremtette a világot, miután a 6 három szám, az 1, 2 és 3 összeadásának, illetve szorzásának eredménye. A 7 mágikus szám, mert hét mennyei kristályburok létezik, és mert a 3-ból (Szentháromság) és a 4-ből (a négy elem) tevődik össze, és ezek szorzata 12-t ad (az apostolok számát).

A középkori doktorok a páciens beállítottsága, illetve vérmérséklete alapján határozták meg a diagnózist, melyet a képen az elemekkel társítva láthatunk. Balról jobbra: egykedvű/flegmatikus

(nyugodt, álmos), víz; melankolikus (komoly, leleményes), föld; hevülékeny/szangvinikus (csendes, szerető), levegő; és indulatos/kolerikus (büszke, dühödt), tűz.

A számokban való jártasságnak megvolt a gyakorlati értéke is. Akkoriban még nem léteztek szabványos és egységes mértékegységek. Amikor az eladásra szánt áru megérkezett a piacra, az az egység, melyben származása helyén meghatározták a mennyiségét, semmit sem mondott egy potenciális vevő számára. Ezért az emberek a becslés eszközével próbálkoztak. Az iskolákban a diákoknak a léptékek és méretek felbecsülését tanították. A tanárnak különféle tárgyak szolgáltak segédeszközül. Egy sátrat csonka kúpként is lehetett láttatni – tehát, mennyi anyagra lesz szükség a sátor beborításához? A pi értékének megállapításához hordókat használtak. Az üzleti számítás szintén a kapcsolatokra épült, amikor a jól ismert „hármas szabályt” (avagy „aranyszabályt”, avagy „kereskedő-kulcsot”) használta fel. 5 egység anyag árának kiszámítása, amikor 7 egység ugyanebből 9 lírába kerül: „szorozd meg a dolgot, amit ismerni akarsz, ugyanazzal a dologgal, majd oszd el a maradék dologgal”. Ezáltal: 5 egység anyag × 9 líra = 45 45 ÷ 7 = 6 3/7 líra. A számolást általában úgy végezték, hogy a kalkuláció részeinek egymással való kapcsolatát is bemutassák:

Ez alapjában véve az arányosság elvének alkalmazása, a kalkuláció pragmatikus megközelítése egy olyan társadalomban, ahol a mértékmegállapítást szemmel végezték, ott helyben, a piactéren. A késő tizenötödik század itáliai embere jártas volt a számolás műveletében. Könyveket vásárolt a matematikáról, játékokat és tréfákat faragott a segítségükkel. Gyakorlott szemmel mérte fel a körülötte elterülő világot. Ez a számok iránti érdeklődés abból a görög filozófiai kultuszból eredeztethető, mely Pitagorasszal kezdődött, aki hitte, hogy az univerzum

rejtelmei kifürkészhetőek és megérthetőek a mágikus számok, és azok kölcsönhatásainak felismerésével. A firenzeiek, első ízben elolvasva könyvét, osztani is kezdték nézeteit. Még a modern nyugati zene is, mely Itáliában ekkortájt kezdte bontogatni szárnyait, pitagoraszi léptékeket használt. Négy húr következetes felhasználásával, melyek 6, 8, 9 és 12 hüvelyk hosszúak voltak, elérhetővé vált a teljes oktáv, illetve annak főbb beosztásai. A 6 és 12 hüvelykes húrok egy oktáv távnyira helyezkedtek el egymástól, a 8 és 12 hüvelykes pedig egyötödnyire. A 9 és 12 hüvelykes húrok formálták a negyedet, a 8 és 9 hüvelykeseket pedig egy hangköz választotta el. Amikor a tizenötödik század embere a „szférák zenéjéről” beszélt, vagy Arisztotelész világegyetemének misztikus, mennyei muzsikájáról, szó szerint értette. A zene és a számok egyet és ugyanazt a dolgot jelentették. Ennek a társadalomnak – mely számmágiában és babonák közt élt; lobbanékonyság, könyörtelenség és egoizmus jellemezte – ideális földrajzi elhelyezkedése folytán megvolt minden esélye arra, hogy a dögvész gazdasági pusztulásából a lehető leggyorsabban felocsúdjon. Itália pontosan ÉszakEurópa és a Közel-Kelet között helyezkedett el. Nem kellett mást tennie, csak észak termékeit – aranyat, gabonát, bőrt, textilt, bort – elszállítania a Feketetengerhez és a közel-keleti országokba, ahol fűszerekre, selymekre, gyapjúra és luxuscikkekre cserélhette azokat. A tizennegyedik század végére Itália nagy hajózó köztársaságai, mint Genova, Velence, Pisa és Livorno a Földközitenger medencéjében mindenfelé kiépítették hídfőállásaikat, és rendszeresen szállítottak a Balti-tenger irányába is. Ami a legnagyobb segítséget jelentette Itália lakói, és kiváltképpen a firenzeiek számára a nagy mennyiségű fizetőeszköz és áru kontrollálásában, az az a monopólium volt, amit a könyvelési rendszerek területén élveztek. Leonardo Fibonacchi, egy pisai, aki Észak-Afrikában, a mai Algír területén nőtt fel, vezette be teljes körűen az arab és indiai, decimális alapú számolási rendszert. A jelölés a „homok betűi” nevet kapta, miután a helyszínen történő kalkulációs műveletekhez eredetileg tálcára szórt homokot használtak. Fibonacchi vezette be a bevétel és ráfordítás egyenlegének új, arab metódusát is. Az európai számvitel akkoriban meglehetősen primitív eljárást takart. A kereskedők hajlamosak voltak minden egyes tranzakciót külön entitásként kezelni. Az egy adott üzletet taglaló bekezdés után kihagytak bizonyos helyet, ahová később a költségeket, kamatokat, további eladásokat stb.

feljegyezhették. Kevés kísérlet történt egy valamennyi műveletet figyelembe vevő, összefoglaló költségvetés készítésére. Fibonacchi kettős könyvviteli rendszere a tizennegyedik században tette meg az első tapogatózó lépéseket, elsőként Genovában, majd később Velencében is. Mégis a firenzeiek voltak azok, akik legtöbbet profitáltak az újításból. 1397-ben a Medici család elkezdett nemzetközi léptékekben is foglalkozni a pénzkölcsönzéssel. Nem ők voltak az elsők, akik ezzel próbálkoztak. Még a Fekete Halál eljövetele előtti időkben a nagy Bardi, Peruzzi és Accaiuoli családokat az angol és nápolyi királyi családok masszív adósságállománya kergette a csődbe. A tizennegyedik század végének nagy gazdasági megújulása egy sokkal rugalmasabb pénzügyi rendszer utáni igényt fogalmazott meg. A Medicik Európa-szerte bankfiókokat nyitottak, biztosítva a stabil pénzváltási rátát, a szolgáltatások rendszerességét, mely a fiókok vezetőinek önálló döntési pozícióján, és mindenekelőtt a hatékony, kettős könyvvitel bevezetésén alapult. Mindezek nélkül a hatalmas mérvű készpénzáramlás, karöltve a különféle átváltási arányszámokból fakadó problémákkal, kezelhetetlennek bizonyult volna. A Medicik azért voltak képesek domináns pénzpiaci pozíciókat kiépíteni, mert képesek voltak egyensúlyban tartani mérlegüket.

Ez a késő tizennegyedik századból származó miniatúra egy csapat genovai bankárt ábrázol egy zsidó társukkal együtt (a második alak jobbról). Az itáliai gazdaság azokban az időkben olyan erős volt, hogy az általa kibocsátott pénzérméket Európa-szerte elfogadták. A falon egy, az uzsora elleni mívesen texturált feliratot láthatunk. Csak a zsidók körében volt szokás kamatot szedni a tartozás után.

Velence, a földközi-tengeri szuperhatalom – mely „legmagasztosabb köztársaság” néven volt ismert – tizenötödik század végéről származó ábrázolása az uralkodó, a dózse palotáját helyezi a középpontba. A háttérben két kereskedőhajót figyelhetünk meg, melyeken Velence gazdagsága alapult.

Jóllehet a gazdasági fellendülésből Európa többi országa is kivette a maga részét – mely olyan példa nélkül álló építkezési projektekben is testet öltött, mint a németországi Ulm Minster, vagy az angliai Louth késő gótikus templomai, soha nem látott magasságokba törő tornyaikkal – mégis Itáliában öltött legnagyobb mértéket a felvirágzás. Ez a velencei dózsepalota kora, ekkor épült a páduai Palazzo della Ragione, és a sienai Palazzo Pubblico, melynek intő freskói a jó és a rossz kormányzat kihatásaira hívják fel a figyelmet.

Észak-Európa követei számára, akik hozzászoktak a határtalan műveletlen földekhez és elhagyatott falvakhoz, Itália minden bizonnyal zsúfoltnak tűnt. Velence népessége elérte a 100 000 főt, ahogyan Nápolyé is. Firenze és Róma, Párizshoz hasonlóan 40 000 lakost tudhatott magáénak, azokban az időkben, amikor Németországban csak néhány olyan város volt, melynek populációja meghaladta a 20 000 főt. És Itália minden egyes látogatóját elkápráztatta különcségével és eleganciájával. Az olasz volt a divat lingua francája. Európában ekkorra már érezni lehetett a latinnak, mint univerzális köznyelvnek az eltűnését, hála a független államok növekedésének, és ebből következően a helyi nyelvjárások nemzeti identitásban betöltött szerepének erősödésével. Maga a római curia sem ragaszkodott ahhoz, hogy minden latinul íródjon: Eljövend egy olyan generáció, mely nem érti majd meg egymás beszédét… Hiszen ki képes megérteni a különféle nyelveket? Ki igazodhat el a különféle szokások közt? Ki tudja összebékíteni az angolt a franciával, vagy összhangba hozni a genovait az aragóniaival, a németet a magyarral vagy a csehországival? És az egyetemi oktatás elterjedésével már nem kellett külországba utazni, ha valaki diplomára vágyott. A gyökeresen átalakuló helyi közösségek közül Firenze messze a többi fölé magasodott. A város teljes népességének mintegy harmada dolgozott a firenzei gyapjú előállításán, melyet Európa-szerte olyan ütemben voltak képesek értékesíteni, amelyet a termelés csak elbírt. Itt vetettek ki elsőként jövedelemadót, majd az Európában példa nélkül álló vagyonfelmérés után a vagyonváltság is kiszabhatóvá vált. A vállalkozók kora volt ez, és az új kereskedelmi lehetőségek új családokat hoztak olyan hatalmi pozícióba, ami által az arisztokratáknak kijáró kiváltságok iránt is igényt formálhattak. Firenze a tizennegyedik század közepére köztársaság lett, és az állam hatalma jelentős mértékben megnövekedett. A céhek az örökletes nemesi családok politikai kiváltságaira törtek. Miután az észak-európaiak gyorsan tanultak Firenze példájából, a Földközitenger vidékén tevékenykedő kereskedőknek hamarosan hathatós állami

támogatásra volt szükségük, ha meg akarták óvni elsőbbségüket. 1393-ban vetették ki az első büntető tarifákat a külföldi ruhaneműkre, Firenze, illetve annak piacai védelmében. Ugyanabban az évben illegálissá vált a firenzei árucikkek nem firenzei hajón történő szállítása. Megtiltották az 50 forintnál nagyobb összegű aranypénz kivitelét is. Az új szabályzók betartatásához még több hivatalnokra és köztisztviselőre volt szükség. 1350 és 1400 között a firenzei bürokraták száma megötszöröződött, akárcsak az ügyvédeké, közjegyzőké és könyvelőké. Tizennyolc állami hivatalnok kellett egyetlen vámilleték begyűjtéséhez; negyvennyolc köztisztviselő foglalkozott a zsoldosokkal kötendő szerződésekkel (magukat a firenzeieket túlságosan lefoglalta az üzlet, hogy megküzdjenek ellenségeikkel). Még az egyház jogait is megkurtították. Az 1380-as években a toszkán papság elveszítette kora középkori függetlenségének és sérthetetlenségének javát. Az egyház is kezdett rendszeresen hozzájárulni a kommunális kiadásokhoz. Az egyházi földeket lefoglalták. A valaha oly hatalmas vallásos testvériségek állami irányítás alá kerültek, és egy kijelölt világi vezető irányította tevékenységüket. A városban kínálkozó lehetőségek olyan vonzóak voltak, hogy számtalan, a helyi közösségben hatalmas vidéki földbirtokos ajánlkozott fel jól fizetett városi tisztviselőnek. A pragmatizmus és az üzleti éleslátás lettek a morális ideálok. A fényt és a pompát meghagyták az ódivatú északiaknak, akik még mindig az abszurd, antik lovagrendi intézményben látták a helyénvaló társadalmi berendezkedést. Miközben a szellemi légkör egyre inkább az egyenlőség felé hajlott, az állam hatalma olyan mértékben növekedett, hogy az élet minden aspektusára hatást gyakorolt. Köztisztviselők szabályozták az esküvőn átnyújtható ajándék értékének nagyságát, a prostituáltakra kiszabható büntetést, ha az engedélyezett területen kívül próbáltak tevékenykedni, a hal árát, a hozomány biztosítására fizethető kamatprémium nagyságát. Az állam pénzügyi erőfeszítéseinek eredményeképpen a közadósság mértéke minden korábbi mértéket meghaladott. A Monte di Pieta, melyet egykor, amikor a pénzkölcsönzés még az egyház szabályaiba ütközött, zálogkölcsönzőként hoztak létre, mostanra kifinomult adósságkezelő szervezetté nőtte ki magát, mely részvényeseinek 8 százaléknyi „ajándékot” ígért.

Firenze hatalmának alapja az a vagyon volt, melyet a ruhakészítésből szerzett. Ezen a tizenötödik századi miniatúrán egy helybéli hölgyet láthatunk, amint éppen ruhaanyagot mér. A borotválatlan szabó is jelzi, mennyire költséges árucikk volt akkoriban a borotva.

Firenze piaca. Az emberek háztartási cikkeket, gombokat, ruhákat és cipőket vásárolnak. Figyeljük meg a baloldalt álló vevő derekán a mívesen díszített erszényt. A szőrmesapkákból ítélve éppen tél lehet.

1345 és 1427 között a részvényesek száma hússzorosára emelkedett. Az 1427-es vagyonfelmérés kimutatta, hogy szinte mindenkinek, akinek a vagyona meghaladta az 5000 forintot, érdekeltsége volt valamelyik

társaságban. Sokuknak nem is igen volt más választása, 1390-től ugyanis az állam adoptálta a kierőszakolt kölcsönök elvét. Csak abban az évben félmillió forintot kölcsönöztek. 1400-ra a szám 1 200 000-ra ugrott, és az államadósság teljes összege – 8 500 000 forint – elérte a teljes város pénzügyi vagyonának hét és félszeresét. Minden befolyásos firenzei szerzett érdekeltséggel bírt közössége vagyonában. A forradalom napjai véget értek. Egyetlen uralkodónak sem maradt ideje radikális reformokra, miután ellátta a kiterjedt bürokrácia felügyeletét és a masszív államadósság kezelését. A változás kulcsa a pénz lett. „Le a képmutató egyházzal – mondták az emberek –, mely a világias gazdagság ellen prédikál. Ha rájuk figyelünk, szétfoszlik a társadalom szövete.” A firenzeiek a nyugati világ első óriásvállalatként üzemelő államának részvényesei voltak. Egy ilyen államban egy tehetséges egyénnek számtalan út kínálkozott az érvényesülésre – bizonyos keretek között. Bizottságok álltak fel, hogy megvizsgálják, és szükség esetén kivégezzék, aki vét „az államérdek ellen.” Ennek a félig demokratikus, félig totalitárius új közösségnek a gerincét a középosztály képezte, és ez az új embercsoport társadalmi elismertségre vágyott. Minthogy saját őseikre nem vetíthették ki szociális státusukat, ezért áttestálták e tisztséget és büszkeségük forrását magára az államra. A polgári önérzet megadta nekik mindazt az elismerést, amire vágytak. A vallás a privát szféra területére száműzetett. „Az ember esendő – mondták –, a tökéletesség csakis a közösség által érhető el.” Az állam volt az, mely nemessé tette az ott lakókat. A közélet ebben az értelemben nagyon is vonzó perspektívát kínált a boldogságra és erkölcsi tisztaságra, melyet azok eltaszítottak maguktól, akik az elszigetelt, individualista életvitelt választották. A méltóság és a stabilitás volt a felmagasztosulás. A munka és a vagyon szentté váltak, mert a köz érdekeit szolgálták.

Masolino festményén Szent Péter éppen nyomorékokat gyógyít, az új firenzei középosztály két arra járó tagjának figyelmétől kísérve, akiknek ruhája a legújabb divatot követi.

Ez az új attitűd alapvetően fontos volt a városok szabad polgárai számára, akik a céhek eltűnésével elveszítették a védelmet, melyet a középkor kezdete óta élveztek. A polgári értékszemlélet elismeréssel adózott a sikeres kereskedő, a komoly tudós és bármelyik pragmatikusan gondolkodó férfi előtt, aki ugyanúgy képes volt kézben tartani életét, mint az üzletet. Az új politika, a társadalmi, valamint a magánélet megújult szemlélete tovább erősítette a tartós házasság, a közérdeknek való megfelelés felett érzett büszkeség, az eszmék kölcsönös érdekeket szolgáló kicserélésének, és a közösségi lét boldogságának eszményét. Ez az életvitel a mi számunkra talán egy tizenkilencedik századi, egy adott vállalat köré épült iparváros legrosszabb túlkapásait idézi. A firenzeiek egyetlen problémája az maradt, hogyan támasszák alá friss, virágzó kapitalizmusukat az ezzel összhangban lévő intellektuális és esztétikai értékek bizonyságával. A megoldás végül, igaz kerülő úton, a törököktől érkezett el hozzájuk. A tizennegyedik-tizenötödik század előrehaladtával a muszlim invázió is egyre fokozódott, egyre távolabbra kitolva a Török Birodalom határait. Egy sor katasztrofális vereség folytán a Nyugat seregeit felőrölték a janicsárok és fanatikus csapataik. 1396-ban a fekete-tengeri Nikápoly mellett az Európa által kiállítani bírt legnagyobb keresztes sereg találkozott a törökökkel, mely csatában a nyugati arisztokrácia színe-virága életét vesztette.

A francia király rokonai, Burgundia hercege, a francia seregek főparancsnoka és az európai lovagi famíliák magas rangú tagjai mind fogságba estek. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a közelgő holocaustot. Európában a fenyegető közelség végett a legtöbbet Manuel II. Palaeologosz bizánci császár aggódott, aki egy tudóst, Manuel Kriszoloraszt menesztett a Nyugathoz, segítségkérés végett. Amikor a misszió elbukott – ugyanis a pápának legalább annyira érdekében állt a keleti kereszténység pusztulása, mint a törököknek – a tudós kísérete visszatért Keletre, ő viszont elfogadta a firenzei egyetem görög tanszékének felkérését, és 1397-ben három évre letelepedett a városban. Tanítványai között megtalálhatóak voltak Firenze államának legbefolyásosabb tagjai. Egyikük, Leonardo Bruni, bölcsességében egészen a kancellárságig vitte, de a többiek között is olyan vezető gondolkodókat találhatunk, mint Poggio Bracciolini, Niccolo Niccoli, és a tanárok leghíresebbike, Capodistriai Vergerio. Kriszolorasz görögöt tanított, ezáltal oltva a firenzeiek klasszikus kultúra iránti szomját. Egy csoportnyi befolyásos üzletember rendszeresen látogatta a görög kultúrát taglaló előadásokat, és 1400-ban még egy konstantinápolyi tanulmányutat is szerveztek. Nem mindenki volt elragadtatva attól, amit a görög fővárosban tapasztalt. Ciriaco visszatértekor olyan „múzeumnak” írta le a várost, melyet „egy csomó olyan ember népesít be, akik még a megvetésre sem érdemesek”. Általánosságban azonban a firenzei középosztály meg volt elégedve, és a Bizánccal való kontaktus a római dolgok iránt amúgy is meglévő érdeklődést tovább szította.

A matematikus ferences rendi szerzetes, Luca Pacioli Eukleidész síkgeometriájának egy példájára okítja nemesi származású tanítványát. Pacioli legnagyobb eredménye, amivel hozzájárult a reneszánsz Európa gazdasági fellendüléséhez, a kettős könyvvitel volt.

Az 1470-ből származó fametszet Firenzét hatalma és befolyása csúcsán ábrázolja. Új falak kerítik be a folyó túlpartján elterülő külvárost jobbra a városközponttól.

A vagyonosodó Firenze, ahogy egyre inkább klasszikus léptékkel mérte magát, kezdett a republikánus Rómához hasonlítani. A közméltóságok és jogászok között már a kora középkortól kezdve létezett egy erős, latinul beszélő közösség, mely a görög példán felbuzdulva, elkezdett a saját klasszikus gyökerei után kutatni, Firenze nagyobb dicsőségére. Egész Európát átfésülték, kéziratokat kutatva, melyek közül számtalan darabra az elszigetelt, hegyek között épült kolostorokban sikerült ráakadniuk. Ezúttal a pergamenlapokat nem elsősorban a tudományos vagy jogi vonatkozásaikért tanulmányozták, ahogyan a tizenkettedik és tizenharmadik század tudósai, hanem az elegáns életvitel új modelljét kutatva. Az irodalom, a méltóságteljes viselkedés példái, a heroikus ideálok voltak azok, amiket Firenze keresett. A munka alapjait Petrarca több évtizeddel azelőtt lefektette. „Miután a sötétség szertefoszlott – írta (sötétségen ő a kora középkori időszakot értette) –, unokáink képesek lesznek visszalépni a múlt tisztán ragyogó fényébe.” Minél mélyebben ásták be magukat a kereszténység előtti klasszikus gondolkodásba, a firenzeiek annál inkább azt találták, amit akartak: a közösségcentrikus egyén polgári megdicsőülését. A rómaiak és a görögök többé már nem csak a tudás eszményképei voltak, hanem a kiválóság követendő példái. Írásaik magjában, melyek retorikáról, oktatásról, költészetről, moralitásról és filozófiáról szóltak, nem Krisztus, és nem is az emberi nem múlékony, értéktelen figurája állt, ahogyan azt a kora középkor teológusai leírták, hanem az ember – független, értelmes, vállalkozó szellemű és tettre kész.

Ez a sokkal inkább emberi, mintsem isteni elegy humanizmus néven vált ismertté, és az elkövetkezendő évszázadban nagyban meghatározta Firenze és Európa gondolatiságát. Az új típusú ember magabiztos életet élt; egy életet, teli a természetből táplálkozó szépséggel és méltósággal. Az új kor embere sokkal inkább remélt üdvözülést józan életvitele és mértéktartó rendszerbe foglalt moralitása, mintsem holmi homályos, egyházi rituálé által. A barlangba húzódó aszkéták kora lejárt, és a helyébe olyan ember lépett, aki tudta a helyét a világban. Az üzletből és társadalmi mobilitásból álló világnak pedig új értékekre volt szüksége. A humanista világszemlélet lelkes befogadó közegre lelt az iskolákban. Némelyik nagy tanító Kriszolorasz tanításait kezdte oktatni, és a többiek is készen álltak a követésükre. 1404-ben Vergerio, maga is a nagy tudós tanítványa, értekezést írt a páduai egyetem oktatási rendszeréről. Ebben a feje tetejére állította a korábbi eszményképet. „Kevésbé fontos, mondta, a tudás átadása, mint a diák jellemének formálása.” A számára tipikus tanuló, természetesen, a kereskedő fia volt, akinek apja kollégáinak kedvére kell tennie azáltal, hogy ambíciót és versenyszemléletet fejleszt ki magában, és szigorú figyelmet fordít az üzleti kérdésekre. Vergerio sokat tanult Bizánc részletek iránti imádatából, melyet alkalmazott is a gazdasági életre: „Mindig készíts jegyzeteket” – tanácsolta. Két másik férfi még ennél is nagyobb hatást gyakorolt a korszellemre. Mindketten tanárok voltak, és mindketten az új humanista udvarokhoz szegődtek: egyikük a mantuai Gonzaga famíliához, másikuk a ferrarai Este udvarhoz. Vittorino da Feltre és Guarino da Verona egyaránt tanították nemes uraik és a szegények gyermekeit. Tananyagukat nem az egyházi kívánalmak, hanem a közéletnek való megfelelés oldaláról állították össze, így az nyelvtanból, költészetből, retorikából, valamint a klasszikus szövegeken alapuló történelemből és morális filozófiából állt. Ahogyan Vittorino megfogalmazta: „Nem mindegyikünket hívják jogásznak, orvosnak, filozófusnak… de mindannyian azért születtünk, hogy eleget tegyünk társadalmi kötelezettségeinknek, és mindannyian felelősek vagyunk a személyes befolyásért, mellyel hatást gyakorlunk a közösségre.” Az új felfogás visszatükröződött a tantárgyakban is. A formális retorika és szónoklás helyét elsőként a prózai kompozíció vette át, azután a levélírás, majd az üzleti adminisztráció az ars dictaminisen keresztül, ahol a diáknak meg kellett tanulnia egy pontos jelentést vagy levelet diktálnia az íródeáknak.

A világias áramlat a történelem iránti érdeklődést is az előtérbe állította. Az új burzsoázia legfőbb vágyává az illusztris ősökkel való büszkélkedés lépett elő. Európai társadalom elsőként kezdett ráébredni a dokumentált múlt fontosságára. A klasszikus szerzők felfedtek egy kifinomult civilizációt, mely a petrarcai „sötét középkort” megelőző időkben létezett. Terjedni kezdett a legenda, hogy Firenzét Julius Caesar seregei alapították, sokkal inkább, mint ahogy régebben elterjedt, Nagy Károly, az európai kora középkor félig mágiába burkolózott ősatyja. Bármilyen előrehaladottnak is tűnjék a humanizmus, emlékeztetnünk kell arra, hogy még mindig meglehetősen kevés eszköz állt rendelkezésre, hogy a firenzeiek frissen támadt önbizalmukat gyakorlati megnyilvánulásokkal is illusztrálják. A természet még mindig rejtelmes és szimbolikus közegként élt, bármit is tartsanak róla a rómaiak vagy a görögök. Azután, valamikor a tizenötödik század első vagy második évtizedében, mindez egyszeriben megváltozott, hála egy fiatalembernek, aki akkor tért haza páduai tanulmányaiból. A fiatalembert Paolo del Pozzo Toscanellinek hívták, egy jól ismert, sikeres fűszerkereskedő család tagja volt, és azért tanult a páduai egyetemen, hogy orvosdoktor lehessen belőle. Pádua volt az a hely, ahová Averroes támogatói menekültek a tizenharmadik és tizennegyedik században, hogy itt folytassák a világegyetem empirikus vizsgálatát hirdető filozófiájuk tanítását, mely az univerzumot a racionális törvényeknek engedelmeskedő, mechanikus teremtésként láttatta. A város megőrizte független intellektuális tradícióit, elsősorban azáltal, hogy Velence 1404-ben bekebelezte. Velence volt Itália leghatalmasabb városállama, minden tekintetben egyenrangú Konstantinápollyal, Angliával, vagy akár Franciaországgal. Ezenkívül, ami igazán nagy fontossággal bír ebben az összefüggésben, mereven antiklerikális és pápaellenes érzelmekkel viseltetett, ami önmagában garantálta a gondolat és a tanítás szabadságát az uralma alatt. Toscanelli 1397-ben született egy tehetős polgárcsaládban, tizenkilenc szolgát, két lovat és egy öszvért mondhatott a magáénak. Egyik este, feltehetően 1424-ben, Toscanelli Firenzében tartózkodott, miután visszatért Páduából, ahol egyebek mellett a nagy pármai matematikus, Biagio Pelecani keze alatt is tanulhatott. Egyik barátja kerti estélyén azután Toscanelli találkozott egy férfival, akivel, saját állítása szerint, „élete legnagyobb jelentőségű baráti szövetségét” kötötte. A kérdéses férfi Filippo Brunelleschi

volt, egy helyi építész, akit akkoriban a comune a befejezetlen katedrális kupolájának konstrukciós munkálataival bízott meg. A legnagyobb nehézséget Brunelleschi számára egy saját maga által felállított feltétel jelentette: hogyan építsen kerek struktúrát egy nyolcszögletű alapra. Brunelleschi tapasztalatai a gyakorlati életre korlátozódtak. Sohasem tanult latint. Kevés olvasottsága Dantéban és a Bibliában merült ki; ráadásul mindkettőt köznyelven olvasta. Azokban az időkben az építész inkább volt kézműves, mint teoretikus. Az épületeket még mindig empirikus alapon tervezték és kivitelezték. A milánói katedrális tervezői azon az alapon vetették el a kalkuláció használatát, mert az ellenkezett az arisztotelészi elvekkel, hogy mi tehető egy épülettel – amikor a tervezés folyamán az erősséghez értek, egyszerűen megduplázták a számot, amire eredetileg gondoltak. Nagyon sok épület összeomlott akkoriban. A firenzei estélyen, vagy nem sokkal azután, Toscanelli felnyitotta Brunelleschi szemeit az egyetemi tudásanyag geometriai vonatkozásai iránt, majd a két férfi feltehetőleg egyesítette erőit a kupola megtervezésénél. Brunelleschi kifejlesztett egy metódust, melynek segítségével kevés fa alkalmazásával kivitelezhették az állványzatot, és elhagyhatták a központi támaszokat. Ez még soha senkinek nem sikerült ezelőtt. Az ötlet kétségkívül azokban az időkben fogant meg agyában, melyeket korábban Donatello társaságában Rómában eltöltött, aprólékosan tanulmányozva és felmérve a római romokat, hogy láthassák, a diadalívek, dongaboltozatok, boltívek és kazettás tetők mennyiben válhatnak hasznára nouveau riche firenzei patrónusaiknak. A páros oly sok időt töltött a föld alatt, hogy a rómaiak kincsvadászoknak nézték őket. Ez a római út is remek példája volt a humanizmus útkeresésének. A kortárs építész, Leon Battista Alberti, így áradozott Brunelleschi kupolájáról: Ugyan ki lehetne elég makacs vagy féltékeny ahhoz, hogy nem dicsőítené Pippo (Filippo) építészeti munkáját, mely magasan az égre tör, elegendő árnyékot vetve ahhoz, hogy egész Toscana meghúzódhasson benne, ugyanakkor központi tartó és rengeteg fa nélkül konstruálta? Minthogy ez a munka még a mi korunkban is lehetetlennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy ismeretlen és elgondolhatatlan lehetett őseink előtt is.

A kupola egészen 1436-ig nem készült el, de amint megépült, máris mementóként szolgált a firenzeiek szemében, hogy van olyan, amiben jobbak még a klasszikus rómaiaknál és görögöknél is. Nem egyszerű lemásolása volt valaminek: szakítottak az ősi tradícióval, annak az új dinamizmusnak a jegyében, mely oly kizárólagosan Firenzére volt jellemző. Ami viszont még ennél is nagyobb mértékű dinamizmusról árulkodott, az megint csak a Toscanelli-Brunelleschi együttműködés gyümölcseként jöhetett létre. Míg Toscanelli Páduában tanult, tanára, Biagio da Parma, optikából is órákat adott neki. Ezekben előkerültek a nagy arab gondolkodó, Al Hazen a témába vágó rajzai is.

Brunelleschi híres, a firenzei katedrálist megkoronázó kupolája. A maga korában páratlan konstrukció hallatlan építészgéniuszról és mérnöki szaktudásról árulkodik, mely mellett eltörpül maga a város is, mely végre megkapta azt a státusszimbólumot, melyre mindig is vágyott.

A Baszrában, 965-ben született Al Hazen az optikai tradíció valamennyi aspektusáról értekezett, melyet a klasszikus ősök, Arisztotelész, Galenus, Eukleidész és Ptolemaiosz munkásságából csak össze tudott gyűjteni. A tizedik században az a teória tartotta magát, hogy a szem fényhullámot bocsát ki magából, amelyek azután a különböző elgondolásoknak megfelelően különféleképpen viselkedtek, de az útjukba kerülő objektumokról visszaverődve eljuttatják annak képét a szemhez. Al Hazen ezzel nem értett egyet. Ha az élénk fény fájdalmat okoz, hogyan is bocsáthatna ki a szem élénk fényhullámokat? És ha mindent a szemből kiáramló fény világít meg, egy szemnek elegendő fényt kellene tartalmaznia ahhoz, hogy a teljes látómezőt megvilágítsa minden egyes pislantás után. Al Hazen azt tartotta, hogy a fény a világosság forrásaitól, mint amilyen a Nap, vagy egy gyertya, származik, majd egy adott objektumról visszaverődve juttatja el annak képét a szemhez. Minthogy a számtalan objektumról visszaverődő fények a parányi pupillán át lépnek a szembe, a szemnek valamiképpen fokuszálnia kell. A szemnek a fénykúp csúcspontjánál kell elhelyezkednie, mely a szem látómezőjének látható fénysugaraiból tevődik össze. Élve az analógiával, hogy az egyenesen futó kard mélyebbre hatol, mint a ferdén érkező, Al Hazen kijelentette, hogy a szemre merőleges fénysugár a legerősebb. Ezt hívta ő „központi sugárnak”. Al Hazen teóriája bámulatos hatást gyakorolt a Nyugat vezető tudósaira, köztük Roger Baconra, John Pechamra (aki Canterbury érseke volt), és legfőképpen Witelóra, a lengyel lelkészre és tudósra, akinek írásaiból Biagio da Parma is merített. Biagio előadásai „A perspektíva kérdései” címet viselték, és minthogy akkoriban ez így volt szokás, Toscanelli szorgalmasan jegyzetelt. A jegyzetek tartalmát azután elmagyarázta Brunelleschinek, akinek az érdeklődése kezdetben tisztán praktikus volt. A perspektíva matematikája lehetővé tette háromdimenziós homlokzatrajzok készítését a megrendelők számára, és hihetetlen mértékben megnövelte építészi reputációját. Valószínűleg éppen az egyik ilyen rajzon dolgozva hajtotta végre Brunelleschi azt a kísérletet, mely az egyik legnagyobb horderejűnek bizonyult a nyugati gondolkodás történetében. Akkoriban, a tizenötödik század elején, a velencei lagúnáknál, Muránó szigetén, az üveggyártó műhelyekben elkezdtek gyártani egy új, lapos, ólomhátú tükörfajtát. Toscanelli megmutatta Brunelleschinek, hogy a tükör

felnagyítja az objektumok perspektíváját, mert amikor a tengelye mentén forgatva a szemünk előtt elérjük a függőlegest, melyet Al Hazen „központi” pozíciónak nevezett volna, az objektumok kisebbedésének módja kézzelfoghatóan árulkodik távolságukról. Brunelleschi a gyakorlatba is átültette az elképzelést. Egy nagyjából hat láb (183 cm) nagyságú tükröt a firenzei katedrális nyitott kapujának boltozatába illesztett akként, hogy abban a tér túloldalán lévő keresztelőkápolna legyen látható, majd a téren egy fatáblára festette a keresztelőkápolna benne megjelenő, fordított (bal-jobb oldal felcserélve) képét. Ezután a festmény közepébe fúrt egy lyukat. A nézők elé, akiket felkért a kísérletre, és akik keresztülnéztek a kép hátulján a lyukon, karnyújtásnyira tartotta a tükröt, így azok láthatták benne a kép tükörképét. Minthogy a képet a keresztelőkápolnával szemben állította fel, amikor azután szép lassan elvitte a tükröt a látószögből, a szemlélődő még mindig a keresztelőkápolnát láthatta. Brunelleschi olyan pontosságot ért el a perspektíva ábrázolásában, hogy megkülönböztethetetlenné vált a tükörkép alapján készült festmény és a valóság. Ez volt a perspektívafestészet első példája, mely minden bizonnyal óriási hatást gyakorolt a kor emberére, aki hozzászokott a perspektíva nélküli látásmódhoz. Brunelleschi azért választotta a keresztelőkápolnát, mert annak magassága, szélessége és távolsága a katedrálistól majdnem ugyanannyi volt, ezért mindhárom dimenzió perspektivikus arányát könnyű volt reprodukálni – mely 1:1:1 volt. A kukucskálónyílást pontosan a szemlélődő szemmagasságához volt igazítva, miközben az a valódi keresztelőkápolnát nézte abból a pozícióból, melyet ő is választott a megfestéséhez, Brunelleschi elérte, hogy a festmény hűen megmutasson minden objektumot, a néző szemszögéből helyes perspektívát megjelenítve. A hatás olyan volt, mintha egy ablakon át tekintettünk volna ki a külvilágba.

Modern reprodukció arról, hogyan is nézhetett ki Brunelleschi perspektivikus festménye a keresztelőkápolnáról. A néző, keresztülpillantva az ajtó közepére fúrt lyukon a festmény egy tükörben visszatükröződő képét láthatta. Az égbolt helye valószínűleg szintén foncsorral lett beborítva, hogy a valós égbolt látszódjon benne.

Pontosan ugyanezt a hatást produkálta az első megrendelésre készült perspektivikus festmény is, melyet még ugyanennek az évnek a folyamán készített el Brunelleschi fiatal barátja, Masaccio. A Szentháromság című kép, az új művészeti stílus első példája, a mai napig látható a firenzei S. Maria Novella-templom falán. A nézet olyan, mintha egy ablakon át kukkantanánk be egy kápolna ablakán. A dongaboltozat és a kazettás mennyezet matematikailag tökéletesen ki lett szerkesztve, mintha egy építkezési munkálathoz szolgáltak volna tervezetül. A hatást tovább erősítik a festmény különböző síkjain elhelyezkedő alakok. A vonalak, amiket Masaccio a falba karcolt a perspektíva „tervének” készítésekor, szintén fennmaradtak. A

festmény mértani középpontja 5 láb 3 hüvelyk (163 cm) magasan helyezkedik el a padlótól számítva, ami megfelel a firenzei nézőközönség átlagmagasságának. A Szentháromság témaválasztása, átitatva a geometriai szimbolizmussal, annak a másfelé is tetten érhető érzésnek a kifejeződése, hogy a matematika válik azzá az eszközzé, mely megmagyarázhatja a világegyetem működését, és megmutathatja az utat Istenhez. Mint mondottuk, Brunelleschi csak egy félművelt mesterember volt. Sokkal szívesebben állított fel kantint az otthonában munkásai számára, és vitatta meg társaságukban a határidőket és feltételeket, kirúgva az alkalmatlanokat, és újakat felvéve helyettük, mintsem hogy egy olyan forradalmi technikát vezessen be, mely érdekelhette volna a tudósokat és egyéb intellektueleket, akik egyébként is enyhe megvetéssel tekintettek a gyakorlati építészetre. Nézeteinek akadémikus képviselőjévé így az építész és matematikus Alberti, a pápa volt íródeákja lett. Alberti megfogta Brunelleschi perspektivikus geometriáját, latinba öltöztette, ellátta a nélkülözhetetlen klasszikus referenciákkal, és ezzel széles körben elfogadottá tette, egyúttal annyira leegyszerűsítve a geometriai elemeket, hogy bármelyik festő vagy építész alkalmazhatta az új eljárást. Egy finom fátyollal kezdte, melynek szálai egyfajta hálószerkezetet formáztak. Amikor ez a háló a festő és témája közé került, minden egyes objektum relatív nagyságának és a szemtől való távolságának megfelelő helyet foglalt el a háló teréből. A rácsozat melletti festés biztosította a helyes relatív arányosságot a végeredménynél. Alberti ezután rátért a képzeletből való festésre, a perspektivikus geometriát felhasználva a megfelelő arányok betartására. Eleinte ezt úgy demonstrálták, hogy egy sor, rácsozattal ellátott fátylat helyeztek el a festő és témája közé. Ezután ugyanolyan méretű szobrocskákat helyeztek el különböző távolságokban, melyeket ezután egy fonállal összekötöttek a legelső rácsozattal. A festő szemszögéből tekintve ezek a szálak egy, a jelenet mögötti pont felé tartottak. Ez volt Al Hazen „középpontja”, amit Alberti „távlatpontnak” nevezett el. Hogy a szükséges vezérfonalakat a festmény helyéül szolgáló falon is reprodukálni tudják, egy geometriai tervezetet kellett rajzolni a vonalak mellett. Kiválasztottak egy keretet, majd az e célt szolgáló téglalapon szemmagasságban meghúzták a horizontként szolgáló vízszintest. Az alapot ezután egyenlő hosszúságú részekre osztották, majd az osztásoktól vonalakat húztak a horizont egyenesének felezője felé. Ugyanezt végrehajtották a keret

felső felével is. A középpontból kiinduló vonalak szolgáltak azután vázként, melyre a különféle objektumok felrajzolásra kerültek, a megfelelő helyre, és a távolságuktól függő arányban kicsinyítve. A jelenetben használatos „kövezet”, mely megerősítette a perspektíva érzetét, további geometriai ténykedést igényelt. A keret alapját az egyik oldalra kiterjesztették, a néző szemének a képtől való távolságát figyelembe véve. Ezután egy függőleges vonalat húztak a vonal külső végétől a horizontvonal szintjéig, majd ezt a pontot összekötötték a keret alapjának osztásait jelölő pontokkal. Ugyanezt végrehajtották a másik oldalon is. Amikor a vonalak keresztezték a centrumból az alap felé tartó egyeneseket, olyan négyszögeket rajzoltak ki, melyek ahhoz szükségeltettek, hogy a mélység tökéletes illúziója elérhető legyen.

Masaccio Szentháromsága, a firenzei S. Maria Novella falán. A kazettás mennyezet a klasszikus római építészet tipikus eleme. A gazdag kereskedőt és feleségét, akik a munkát kifizették, ott láthatjuk térdelni a kép előterében.

Egy Dürer-fametszeten a festőt láthatjuk, amint a rövidülésben készült ábra készítési technológiájának első lépcsőjét tanulmányozza – ez esetben egy lant felhasználásával – melynek során az adott objektum különböző pontjaira vezetőfonalakat erősítettek, majd a pontokat egy ernyőn ábrázolták.

Jóllehet Alberti még mindig nem tudott eleget az optikáról ahhoz, hogy mást is kijelenthessen azon kívül, hogy az adott objektum külső sugarai határozzák meg az alakját, a belsők pedig a színét, azt meglátta, hogy az a sík, ahová a szemlélődő helyezte a rácsozatot, metszette az Al Hazen által leírt vizuális piramist. Ennek eredményeképpen forradalmian megváltozott az emberek világszemlélete, nemcsak a vizuális látásmódot illetően, de filozófiai nézőpontból is. Követve a perspektivikus geometria szabályait, az ember kozmoszban elfoglalt helye is változáson ment keresztül. Az új technika lehetővé tette a világ felmérését az arányossági összehasonlítás eszközét felhasználva. Az új geometria segítségével a különböző objektumok méretei először lehettek távolságbeli értelmezhetőség tárgyává. Messzi elhelyezkedő tárgyak váltak hűen reprodukálhatóvá, vagy megteremthetővé a tér bármely pozícióján, hogy azután matematikai úton manipulálják őket. A következmények roppant horderővel bírtak. Az arisztotelészi gondolkodás minden objektumot felruházott egy lényegi valóval, egy oszthatatlan, mással össze nem hasonlítható egyediséggel. Ezen objektumok pozíciója ezáltal nem volt más objektumokkal összehasonlítható, egyedül csak az Úrral, aki a mindenség középpontjában állt. Most azonban egy csapásra eltűnt ez a különleges kapcsolat Isten és a különálló objektumok között, hogy a helyét

közvetlen emberi irányítás vegye át a dolgok felett, melyek ugyanabban a mérhető térben helyezkedtek el. Ez a kontroll kiterjedt az égbolt objektumaira is, ahol az arisztotelészi kristályszférákon a planétáknak kellett volna mozogniuk, érintetlenül és örökkévalón. Mostanra azonban ezek a távolságok is mérhetővé, sőt akár leküzdhetővé is váltak. A világ nyitva állt a szabványosítás előtt. Minden kapcsolhatóvá vált ugyanahhoz a mértékhez, és a filozófiai minőségen túl leírható lett matematikai eszközökkel is. A rendelkezésre álló mértékekkel mérhető volt az aktivitása is, és talán olyan szabályok megállapítására is módot adott, melyek túlmutattak az elhelyezkedésen, és a természet többi részéhez való térbeli kapcsolaton. Talán olyan egységes, mérhető törvényszerűségek is léteznek, melyek a természetet irányítják. Mindeközben a meggyőződés, hogy a felfedezésnek éppen Firenzében kellett a felszínre törnie, kezdett önmagától értetődővé válni. Ha az ember minden létező dolog mértéke, akkor bizonyosan minden dolognak kapcsolódnia kell az ember mértékeihez: a tapasztalatokhoz, a megfigyelésekhez, a nézőpontokhoz.

A S. Lorenzo-templom Firenzében, mely 1423-ban épült Brunelleschi tervei alapján, szigorúan követi a perspektíva alapelveit. Az épület távlati pontja és a fókuszpontja a bejáratból nézve éppen az oltár szentségtartójára esik.

Masaccio freskója, az Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból (1424-28 körülről) a firenzei Brancacci-kápolnából.

Témaválasztásában és stílusában a festészet egyre realistábbá vált. A művészet középosztálybeli patrónusainak vágyai az új filozófia által nyertek igazolást, és ahogyan ez a réteg gyarapodott, mind számban, mind tekintélyben, úgy váltak a művészek egyre függetlenebbé. Az uralkodó áramlattá a Pigliare buna maniera propria per te (fess a saját, egyéni stílusodban) vált. Korábban egy ilyen tanács értéktelen lett volna, hiszen az individuális, szubjektív világképnek nem volt jelentősége, sőt teológiai jellegű kockázatot is magában hordozott. A perspektíva szabályainak beépülése a gondolkodásba azonban mostanra mindent megváltoztatott. 1420-ban a festmények nagyjából 5 százaléka dolgozott fel nem vallásos témát. Egy évszázaddal később ez az arányszám 20 százalék körülire emelkedett. A témákat akkoriban már szívesebben vették a klasszikusoktól, mint a Bibliából. A szentek alakjai zsugorodni kezdtek, egyre nagyobb jelentőségre tett szert a háttér, és egyre nagyobb számban készültek portrék, ahogy az új realizmus felbátorította a polgárokat, hogy saját fontosságukat önnön és családjuk portréin keresztül erősítsék. A múlt furcsa árnyai mindazonáltal továbbra is kísértettek. Még mindig léteztek a Benedek-rendi csendes kommunikációra vonatkozó szabályok az érzelmek gesztusokkal való kifejezésére. A helyeslést a tenyérnek a néző felé

fordított hátulsó oldala mutatta, míg a tenyér különféle szervek felé történő közelítése fejezhette ki többek között a szív esetében a gyászt, míg az eltakart szem szégyenkezésre utalt (Masaccio Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból című képén Éva vétkességét a gyász kifejezésének gesztusa is mutatja, míg Ádámon a szégyen jeleit figyelhetjük meg). A kinyújtott kéz, tenyérrel kifelé, ellazított ujjakkal üdvözlést jelentett.

Mantegna freskója a mantuai hercegi palota menyegzői helyiségéből Ludovico Gonzagát és hitvesét, Brandenburgi Barbarát ábrázolja családi körben. A stílus rendkívüli módon realisztikus és könnyed. A kép jobb alsó sarkában még egy udvari bolond szerepét betöltő törpét is megfigyelhetünk.

Raffaello Athéni iskolája (1511) az új, perspektivikus festészet dinamikus, magával ragadó példája. A kövezet vonalai, és a távolsággal enyésző boltozat a jelenet valósághűségét erősítik, miközben az elülső ívnél elmetszett figurák azt az érzetet keltik a szemlélődőben, hogy több is láthatóvá válna, ha bekukkanthatnánk a boltív mögé.

Az olyan monumentális freskókon, mint Mantegna képe Mantuában, mely királyi patrónusainak, a Gonzagáknak életébe enged bepillantást, a stílus rendkívüli módon naturalista. A jelenetek életszerűek és mindennaposak. Nincs elbeszélés vagy történet, csak egy megragadott pillanat. Munkájával Mantegna azt a koncepciót erősítette, hogy a művészet a mindennapi élet szemtanúja. Freskóinak alakjai éppen almát esznek, egymás kezét fogják, vagy egymás mellett állva beszélgetnek. Amikor Federigo da Montefeltro portrét készíttetett magáról, a kiváló hadvezér mindig könyvvel a kezében ábrázoltatta magát, vagy otthonában, vagy diplomáciai küldetés közben, de sohasem háborúzva. Az individualizmus érzete egyre nagyobb léptékekben mutatkozott meg. Federigo udvarán, mely az urbinói hercegi palota körül húzódik, ahol élt, az alábbi feliratot találhatjuk: „Én, Federigo… felépítettem e helyet”. Irodalmi munkáikban az írók is egyre személyesebben fejezték ki gondolataikat. A pszichológia iránti új keletű érdeklődés hétköznapi férfiak és nők életrajzaiban tükröződött vissza, mely műfaj már egyáltalán nem korlátozódott a szentek életére. Megjelentek az első novellák, melyek az emberekkel és mindennapi életükkel foglalkoztak. A dráma a templomokból és a vallásos témáktól elmozdult a színházak felé. A világias zene az

otthonokban játszott madrigálokban öltött testet, ahol a szóló a zene többi eleme fölé emelkedett. Elsőként születhettek instrumentális darabok.

A Malatesta-templom Riminiben, ahol az 1450-ben a már meglévő épületre rakták fel az Alberti által megálmodott falakat. A központi diadalív a felső római stílusú feliratot támasztja alá, mely a patrónust, Sigismund Pandolf Malatestát tünteti fel.

De a megközelítésben beállott változás legmarkánsabb példái mégis az építészetben mutatkoztak meg. A tény, hogy a klasszikus formák előtérbe kerültek, sokkal inkább köszönheti létét a megelőző korok humanista törekvéseinek, mint az új perspektívának. A firenzeieknek kevés idejük volt a gót stílust adoptálni, bár ami azt illeti, maga a terminus éppen egyikük becsmérlő leírása nyomán keletkezett, mely a köztük és a klasszikus Róma közötti időszakra utalt – a „sötét középkorra”, amikor a barbár befolyás nyitányát a gótok inváziója jelezte. Firenze pótlólagos tradíció után kutatott, és azt végül a klasszikus antikvitásban lelte meg. A klasszikus oszloprendek, mint a dór, a jón vagy korinthoszi, hamar utat találtak az építészetbe. Diadalívek emelkedtek (egyikük, túlélve a történelem viharait, ma is látható a Malatesta-templom előtt, Riminiben). A portré jellegű mellszobrok és lovas szobrok kelendő cikké váltak a firenzei újgazdagok köreiben, és a római kazettás mennyezetek vették át a dongaboltozatok helyét.

De mindezek csak periférikus változást jelentettek ahhoz a fő fordulathoz képest, hogy az építészet központjába maga az ember került. Az épület arányainak illeszkednie kellett a szemlélőhöz, és annak nézőpontjához. A változás első hírnöke a központosított templom volt, ez az alapvetően pogány stílus, mely megtörte azt a régóta fennálló liturgiai alapszabályt, hogy a papságot és a laikusokat külön kell választani. 1450 körül Alberti általános szabályokkal is szolgált az új templomok építését illetően. Kijelentette, hogy az épületeknek a talaj kiemelkedő pontjain kell állnia, minden oldalról egy gyönyörű tér által körülvéve, ahol a magas alapzat elszigeteli a mindennapi élet körforgásától. A homlokzatnak oszlopos galériával vagy oszlopsorral kell bírnia. A boltozatot a lehető legtisztább színre, lehetőleg fehérre kell festeni. Ideális esetben inkább szobrok, mintsem falfestmények szolgálnak díszítményül. A kövezetnek vonalakkal és alakokkal kell illusztrálni a zenét és a geometriát. Az ablakokat olyan magasra kell helyezni, hogy azok semmi kapcsolatot ne jelentsenek a külvilággal. Alberti szabályainak és Brunelleschi perspektivikus felfedezésének első és legtökéletesebb példája a S. Maria delle Carceri-templom Pratóban, nem messze Firenzétől. A feltehetőleg Alberti által tervezett épület munkálatait 1485-ben kezdte meg Giuliano da Sangallo. A központosítási törekvések ez esetben görög kereszt formáját öltötték. A kora középkor világában a kereszt óhatatlanul Krisztus keresztre feszítését szimbolizálta, itt azonban a klasszikus forma a matematikai tisztaság érzetét kelti. Míg a gótika a misztérium jegyében a kiemelkedő oltár és a fölé tornyosuló csúcsos templomtorony felé mutatott, addig ez az új templom a racionális mérlegelés mintapéldája. A S. Maria külső burkolata mészkőtömbökből készült, melyeket zöld keretek osztanak geometriai egységekre. Az illesztéseket pietra serena, szürke kő jelöli, míg a homlokzat többi része fehér. A kupola alatt megállva az ember a templom közepén áll, ahol minden oldalról harmónia és arányosság veszi körül. A perspektíva befolyása éppen az egyensúly pontos használatában mutatkozik meg. Az arányosság mindenekelőtt való. Alberti pontos arányszámokban határozta meg az ideális templom felosztását. A falak magasságának a boltívig felének, kétharmadának vagy háromnegyedének kell lennie az alaprajz átmérőjének. Ezeknek az arányoknak – 1:2, 2:3 vagy 3:4 – kell érvényesülniük az épület többi részén is. A S. Maria esetében a kereszt négy szára egyenlő hosszúságú, mélységük pedig fele a hosszuknak. A négy lezárófal ugyanolyan széles, mint amilyen magas.

A pratói S. Maria delle Carceri-templom.

Alberti homlokzata a firenzei S. Maria Novellához, 1470-ből. A templom kora középkori harangtornyát a kép hátterében figyelhetjük meg, A felső szint két oldalán a csigavonalas szalagékítmény már a következő század cikornyás, barokkos stílusának előhírnöke.

Az arányosság használatát leginkább a firenzei S. Maria Novella homlokzatának Alberti által készítette tervén érhetjük tetten. Az új arculatot egy már meglévő gótikus templomhoz illesztették. Alberti pontosan követte a saját maga által felállított, szigorú szabályokat. A homlokzat egésze négyzetet képez, melyet az alsó és felső szint pont megfelez. A felső szint homlokzata éppen fele a templom teljes felső szintjének. Az alsó szint tökéletesen szimmetrikus. A felső oszlopköz, a teljes felső alapterület fele, ugyanazokon a pontokon metszi a felső és alsó koronapárkányzatot. Az osztás fele egyenlő a két oldalsó oszlopközzel. Egészen eddig a pontig mindenhol a 2:1 arány mutatkozik. A bejárat oszlopközének magassága azonban másfélszerese a szélességének, így az arányszám itt 2:3. Az attika sötét, négyzetes márványberakása éppen egyharmada a magasságának, és az oszlopok átmérőjéhez 2:1 osztásban aránylik. A teljes homlokzat az arányok progresszív feleződésén alapul, és az első remek példája a reneszánsz eurhythmiának, összhangnak. A városépítés szabályai hasonlóképpen váltak méretarány-központúvá. A városoknak az univerzum harmóniáját kellett visszatükrözniük, az épületek funkció szerinti elosztásával. Az épületek hármas tagozódást mutattak: voltak a középületek, a hercegek számára; építmények a bölcs, sokat tapasztalt, gazdag polgároknak, mint amilyen Alberti Palazzo Rucellai-ja is Firenzében; és végül a szegények tisztességesen megkonstruált házai. A várostervezés során a legfontosabb paramétert az emberközpontúság jelentette. A toscanai Corsignano falujában, a humanista pápa, II. Pius szülőhelyén, a főpap elrendelte egy, az új szabályokat figyelembe vevő város felépítését, melynek Pienza lett a neve. Az építész Bernardo Rossellino lett, aki egyebek között azt tartotta, hogy bárkit, aki egy katedrális falára képet fest, vagy azt bármilyen más módon díszítéssel ellátja, meg kellene büntetni. Pienza kisvárosa még ma is áll, gyakorlatilag változatlan formában, Alberti szimmetriai szabályainak bizonyságaként. A főtér maga a testet öltött tökély. Pienza azonban csak egy kiragadott példa, mely a hatóságok egyre nagyobb beépülését mutatja a középítkezések folyamatába. A firenzei keresztelőkápolna ajtajának elkészítésére vonatkozó szerződést már pályázat útján lehetett csak elnyerni, ahol egy harmincnégy főből álló testület döntött, akik között nem-helybélieket is találhattunk. Az ipartestületek adtak megbízást a San Michele-templom szobrászati munkáinak elvégzésére. Ezen szobrok egyike lett Donatello Szent Györgye, az első azoknak a gyökeresen új

szemléletű ábrázolásoknak a sorában, melyek a hősöket emberi lényekként láttatják, azok minden emberi karakterisztikájával együtt. A selyemmunkások céhe finanszírozta Brunelleschi első fontosabb munkáját a kupola után, a lelencház épületét, mely 1424-ben készült el. És mindenekfelett uralkodtak a vagyonos Medicik, akiknek keze nyomát mindenfelé megtalálhatjuk. Cosimo de’ Medicinek köszönhető Michelozzo Palazzója, valamint a Marciana, Itália első közkönyvtára.

Az új városrendezési tervek lehetővé tették a felhasználói igényre szabott városok felépülését. Az itáliai város, Palmanova egyfajta erődítményként épült fel 1593-ban. A sugárirányú utcák a csapatok és a muníció számára közvetlen hozzáférést biztosítottak a védelmi bástyákhoz.

Hajózási térkép 1374-ből; a nagy katalán térképészek munkája. A Bojador-foktól délre a terület teljesen ismeretlen. A tengerészek érdeklődésének tesznek eleget a szélirányokat jelző, egymást keresztező egyenesek és a részletesen kidolgozott part menti tájékozódási pontok feltüntetése. A szárazföld belsőbb részei gyakorlatilag ábrázolás nélkül maradtak.

A fejlődéssel párhuzamosan a perspektíva alkalmazásának eredeti színterén, a térképészetben is fontos változások zajlottak. Ezek mozgatórugóit szintén az egyre növekvő török fenyegetettségben találhatjuk meg. Két embercsoportnak is alapvető érdeke volt a török probléma feloldása. Ezek egyike a bizánci császár volt. Manuel II. Palaeologosz sikertelensége után, hogy támogatókat szerezzen és megvédelmezze Konstantinápolyt, unokájára, Jánosra hárult e feladat. A helyzet ezúttal sokkal komolyabbá vált. János ezért felajánlotta, hogy megszünteti az egyháza és a római pápaság közti viszályt. Beleegyezett, hogy delegátust küldjön a zsinatba, mely a Kelet és Nyugat közti szakadékot egyfajta ökomenikus megoldással kínálta

áthidalni. A pápa, IV. Jenő erős pozícióból diktálhatta a feltételeket, hiszen a török hadak 1430-ra már Thesszalonikiig, csaknem János küszöbéig jutottak. A tanács először Ferrarában gyűlt össze, majd miután Firenze felajánlotta, hogy állja a költségeket, átköltözött oda. 1439. július 6-án ötszáznál is több delegátus gyűlt össze a S. Maria del Fiori-templomnál, hogy megnyissa a zsinatot; a tanácskozás horderejére való tekintettel még olyan messziről is eljöttek, mint Jeruzsálem, Rodosz, Trebizond, vagy Afrika és a Kelet távoli pontjai. A másik csoport, melynek múlhatatlan érdekében állt a török kérdés megoldása, Toscanelliből és a portugál királyból állt. Toscanelli családja számtalan generáció óta fűszer-kereskedelemből élt, és aggodalommal tekintettek arra a nagyon is valószínű eshetőségre, hogy a törökök Konstantinápoly megszállásával elvágják a Kelet felé vezető kereskedelmi útvonalakat, ami vagy a kereskedelem végét jelentheti, vagy azt, hogy a törökök rendkívüli mértékű tarifát számolnak majd fel a közvetítői szerepért cserébe. A piacra nézve mindkét lehetőség katasztrofális volt. Portugália királya szintén érdekelt volt a fűszer-kereskedelemben. Országa, mely már évtizedek óta próbált alternatív útvonalakat találni a Fűszer-szigetekhez, túl a Maláj-félszigeten, már 1415-ben elkezdte felfedezni Afrika nyugati partvonalát, és máris gyarmatosította a Kanári- és az Azori-szigeteket, valamint Madeirát. A „Navigátorként” elhíresült Henrik herceg már 1419-ben létrehozott egy navigátoriskolát is, Sagresben, vagy annak közelében, a Szent Vince-foknál, Európa legnyugatibb pontján, hogy jó keresztényként Krisztus üzenetét közvetítse az afrikai bennszülötteknek, és lehetőleg fellelje KözépAfrika legendás keresztény uralkodójának, János papnak a birodalmát. Sürgető szükségét érezte annak is, hogy kikerüljön a muszlim szorításból, és új kereskedő-útvonalakat nyisson, a Kelet fűszerekben gazdag szigetei felé. 1425-ben Henrik bátyja, Dom Pedro meglátogatta Firenzét, hogy az általa megrendelt térképeket és egyéb földrajzi anyagokat összegyűjtse, és reményei szerint visszaszerezze azt a tekintélyes summát, amivel az országnak Firenze városállama tartozott, ahol felvette a kapcsolatot Toscanellivel, akinek családja Lisszabonban is tartott fenn egy fióküzletet. Pedro látogatásának elsődleges oka azonban az volt, hogy az idő tájt a világ térképészeti központját Firenze jelentette. A firenzeiek érdeklődése a kartográfia iránt még a század elejéről datálódott, amikor is a görög Kriszolorasz üzletember tanítványai, akik a

kultúra és a klasszikus szövegek iránti szomjukban még Konstantinápolyig is elmerészkedtek, ahonnan egy hajótörés és sok hányattatás után 1400-ban érkeztek haza, megszerezték az antik földrajzi ismeretek nagyszerű tárházának, Ptolemaiosz Geographicájának egy példányát. Az esemény a humanizmus korai szakaszának egyik csúcspontját jelölte, és a könyv valóságos divatot teremtett, és számtalan díszes kivitelű újabb kiadást ért meg. Amellett, hogy mindent tartalmaztak, amit csak a görögök tudtak a Földről, a térképek azért is rendkívüliek voltak, mert készítőik egy rácsozatot illesztettek rájuk. Az itáliaiak korábban is láttak már térképeket. Már négy évszázada vezettek hajóskönyveket – ezekben nagy részletességgel feltérképezték a partvonalat, és vonalakkal jelölték az uralkodó széláramlatokat is. A Geographica azonban feltérképezte az egész ismert világot, és ami ennél is több, a tudást összefüggő formában rendszerezte, a szélességi és hosszúsági köröket jelölő hálószerkezet koncepciójának bevezetésével. A földfelszín metrikus rendszerezése azt jelentette, hogy a térképen feltüntetett pontok egymástól méretarányos távolságra helyezkedtek el, és még az ismeretlen helyek koordinátája is meghatározhatóvá vált.

Az alexandriai Ptolemaiosz világtérképe. A terra incognita, ismeretlen földek szavakkal (a kép bal alsó felén, ETHIOPIA INTERIOR alatt) Ptolemaiosz gyakorlatilag attól az arisztotelészi hittől

szabadította meg a hajósokat, hogy a déli félteke nem más, mint lakhatatlan, tüzes régió.

Toscanelli orvosdoktor volt, de a korszakra oly jellemző módon tanulmányozta a matematikát, és értett a térképészethez is, mi több, kiváló pozícióban volt ahhoz, hogy a zsinatra érkező delegátusoktól kartográfiai információkat szerezzen. Portugál felkérésre Toscanelli beszédbe is elegyedett minden egyes küldöttel, aki csak információval bírt a Távol-Keletről. A zsinat még nagyban tartott, amikor egy Andrea da Sarteano nevű firenzei kereskedő is visszatért a városba a Perzsa-öbölből, itáliai földije, Niccolo da Conti társaságában, akire annak hajótörését követően Kairóban akadt rá. Conti hosszú éveket töltött el a Távol-Keleten. Ugyanabban az évben, 1441-ben azután a portugálok utazókedve soha nem látott magaslatokba hágott az afrikai Aranypart felfedezésével, mely hihetetlenül gazdag volt aranyércben, és a hasonlóan értékes rabszolgában. A hosszú utazásokhoz szükséges navigációs gyakorlat kifejlesztése sürgető szükséggé vált. Évekkel azelőtt, mikor Toscanelli Páduában tanult, osztálytársai között volt a német Nicholas, aki Kuesból származott, mely Trier közelében, a Moselle partjánál helyezkedett el. Nicholas is értett a matematikához, holott eredendően jogtudományokat tanult az egyetemen. Rá és Toscanellire akkoriban nagy hatást gyakoroltak Prodocimo de’ Beldomandi matematikai tárgyú tanításai. 1437-ben, a pápa rendelkezése nyomán Nicholas vezette el János császárt a firenzei zsinatra. Nicholas mélységes tisztelettel viseltetett Toscanelli irányában, akit Európa egyik legjobb matematikusának tartott, és akinek számos könyvet is ajánlott. Ő és Toscanelli szoros kapcsolatban maradtak azután is, hogy Nicholas a Szentatya környezetében magabiztosan emelkedni kezdett a ranglétrán. Az 1440-es években Nicholas megírta az Ellentétek kibékítését, melyben elsőként fejtette ki a világegyetem relativisztikus megközelítését: Ha a világegyetem végtelen, akkor a Föld nem áll szükségszerűen, illetve a valóságban a középpontjában. És ha ez így van, akkor a Föld keringhet a Nap körül. A megfigyelő nézőpontja az, ami elhiteti vele, hogy az univerzum centrumában áll. Hasonlóan igaz lenne ez bárkire, aki a Holdon vagy a világegyetem valamelyik csillagján vagy bolygóján tenné ugyanezt. És ha

minden viszonylagos, az egyetlen mód, hogy megtudjuk, hol vagyunk, a Földön vagy egy planétán, csak az lehet, ha megtanuljuk lemérni a „másholt”. Ez pedig nem volt más, mint amire Brunelleschi perspektivikus geometriája szolgált: a távolság mérése. Toscanelli nem tett mást, mint a ptolemaioszi rácsozatot összeházasította a perspektivikus geometria elvével, és ezzel alkalmassá tette a térképészetet az óceánok felmérésére, ahol tájrajzi jellegzetességek híján a szabványosított mérés létfontosságú volt. 1464. augusztus 11-én az umbriai Todi városában Kuesi Nicholas, útban Róma felé, hogy csatlakozzon a pápához, meghalt. Toscanelli részt vett öreg barátja temetési szertartásán, és ott találkozott Lisszabon kanonokjával, Fernan Martins de Rorizzal, Alfonz király gyóntatópapjával, aki Portugáliából érkezett. Ő és Toscanelli lettek Nicholas végrendeletének tanúi. Martins akkoriban kétségkívül remekül volt informálva a portugál tengeri expedíciókat illetően, minthogy részt vett annak a navigációbizottságnak a munkájában, mely az afrikai partvidék felfedezésekor fellépő tengerészeti problémákat volt hivatott megoldani. A hajók kapitányai komoly bajban voltak. Minél mélyebbre hatoltak Afrika nyugati partjai mentén, annál alacsonyabban állt a Sarkcsillag az északi horizonthoz képest a hátuk mögött, az Egyenlítőtől délre azután teljesen elveszítették a szemük elől, és vele együtt azt a lehetőséget is, hogy hazataláljanak.

Az új térképek szakítottak azzal a keresztény tradícióval is, mely a kora középkori ábrázolásokon Jeruzsálemet helyezte a Föld középpontjába, és ahol Európát, valamint Ázsiát minden oldalról a Nagy Óceán vette körül.

Vélhetőleg ilyen lehetett Toscanelli 1474-es térképe, melyen jól megfigyelhetjük az amerikai kontinens hiányát. Az Atlanti-óceán földjeiről szóló jelentések, melyek nagy valószínűséggel az Azoriszigetekről szóltak, itt Antilla képzeletbeli szigetében öltenek testet.

Az Újvilágnak ezen a korai térképén már Dél-Amerikát is láthatjuk, melyet egy portugál navigációs gyakorlóhajó fedezett fel, amikor nyugatra sodródott az Atlanti-óceán déli részén. Az új kontinens léte alapjaiban kérdőjelezte meg a kinyilatkoztatások igazságát, miután a mértékadó Biblia egyetlen szóval sem említette.

A navigáció azokban az időkben gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a Sarkcsillag magassági fokának megmérését adott időpontokban, majd északdéli irányú hajózást a szélességi körök figyelembevételével. Észak felé

haladva addig hajóztak, míg a megfelelő csillagállást el nem érték, ott azután keletnek fordultak, majd addig haladtak, míg el nem érték Lisszabont. Az Egyenlítőtől délre azonban a csillagok ismeretlenek voltak, és nem léteztek fokmagasság-táblázatok sem. Valamilyen más navigációs eljárást kellett találni, ha nem akarták, hogy a hajók eltévedjenek. Az új metódus Toscanelli Nicholasszal töltött napjaiból eredt. Ha a perspektivikus geometria lehetővé tette egy távoli objektum lemérését, akkor ugyanezt el lehetett végezni a Föld felszínén is. A rács-metódus metrikus következetességgel ruházta fel a térképeket. Egy méretarányos térkép segítségével a tengerész a déli féltekéről is visszatérhetett otthonába, ha a Nap alapján megfelelő rácstávolságot megtett észak felé. Miközben az ötletet kidolgozta, Toscanelli szeme előtt minden bizonnyal ott lebegett az a gyakorlati cél is, melyet Alfonz követe néhány évvel azelőtt ecsetelt a számára firenzei útja során. Ez volt az a lehetőség, melynek segítségével megtalálhatták az alternatív útvonalat a Fűszer-szigetekhez. A portugálok hamarosan megtették az első, tapogatózó jellegű hajóutakat is az Atlanti-óceán déli vidékeire, a Nap alapján navigálva útjuk közben. Toscanelli visszaemlékezett azokra a beszélgetésekre, melyeket Contival, az utazóval folytatott, aki úgy gondolta, hogy Japántól keletre egy hatalmas óceánnak kell lennie. Vajon milyen messze lehet a másik vége? Végül, 1474. június 25-én Toscanelli így írt Martinsnak, Lisszabonba: Örömmel hallom, hogy a király érdeklődik egy rövidebb útvonal iránt, mint az az afrikai, mellyel jelenleg próbálkoznak… Mellékelek egy térképet, melyen fel van tüntetve valamennyi sziget Írországtól Indiáig, illetve délen Guineáig (Ghánáig)… a térképen áthúzódó egyenes vonalak a kelet-nyugati távolságot mutatják… a többi az észak-délit… ha Lisszabontól nyugatra tartanak… megtalálják Quinsay (Cathay Kína) szép és nemes városát… majd Chipangót (Japánban) … mely teli van arannyal, gyöngyökkel és drágakövekkel… Toscanelli térképe azon a becslésen alapult, mely az Egyenlítőn egy fok hosszát 75 mérföldre (120 km) tette. Úgy gondolta, hogy Quinsay távolsága Lisszabontól a Föld kerületének egyharmada lehet, és ugyanazon a szélességi körön helyezkedik el, ezért térképét függőleges csíkokra osztotta fel, melyek mindegyike 250 mérföld (400 km) távolságot jelentett, és kimutatta, hogy a

távolság Lisszabon és Quinsay között a nyugati útvonalon harminchat ilyen csíkot, vagyis 6500 mérföldes (10 400 km) utat jelent. Mint később kiderült, az adatok pontatlanok voltak, ugyanis Eurázsia Marco Polo által kiszámított, jócskán túlbecsült méretén alapultak. Ennek ellenére a Japánba vezető nyugati útvonal vonzóan rövidnek tűnt. A térkép egy példányát elküldte egy itáliai kapitánynak is, aki ennek birtokában 1483-ban meg is jelent a lisszaboni navigációs bizottság előtt. A kapitány másfelé is próbálkozott, beleértve a spanyol udvart is. Kezdetben nem jutott semmire. De később, amikor már éppen hajóra akart szállni, hogy a francia királynál próbáljon szerencsét, a spanyolok meggondolták magukat, és megadták részére a kívánt támogatást. Toscanelli térképét atlasza előzéklapjára tűzve a kapitány végül elindulhatott Japán felé. Soha nem érkezett meg oda. A nyugati útvonalon Japán felé tartva ugyanis Kolumbusz kapitány felfedezte Amerikát.

Kora tizenhatodik századi példa a nyomtatás kihatásaira. A tudomány és technológia hangsúlyozottabbá és pontosabbá vált az összehasonlítás lehetősége által, melyet a könyvek tettek lehetővé (fent), a keresztény tekintélyt pedig tovább erősítették az illusztrált Bibliák (lent). Itt éppen a Kánaánból hazatérő kémeket láthatjuk.

Ténykérdés Van egy pillanat, amikor a repülőgép felgyorsul a kifutópályán, és a másodpilóta bejelenti: „Emelkedés!” A pilóta ekkor hátrahúzza az irányítókart, amitől a több száz tonna acél, mely több mint háromszáz embert továbbit több mint 150 mérföldes óránkénti sebességgel, szélességi tengelye mentén néhány fokban elfordul, és elindul az égbolt felé. Az utasok azért vannak ott a fedélzeten, mert szilárdan hisznek abban, hogy ez be fog következni. Bízunk ebben, mint az összes többi tényben, amely alátámasztja viszonyunkat az életünket strukturáló technológiákhoz. Arra neveltek bennünket, hogy elfogadjuk a tudomány és a technika tényeit, függetlenül attól, hogy az új tudományos és technikai eredmények milyen gyakorisággal teszik őket elavulttá. Az általánosan elfogadott „tény” koncepciója ennek ellenére viszonylagosan új keletű dolog. Mindössze ötszáz évvel ezelőtt születhetett meg, annak az eseménynek az eredményeképpen, mely azzal változtatta meg radikálisan a Nyugat gondolkodását, hogy lehetővé tette a felfogások egységesítését. A mindent megváltoztató történés előtti világról a korabeli referenciák úgy emlékeznek meg, hogy a kor emberei teljes mértékben ki voltak téve indulataiknak, könnyen fakadtak sírva, vagy tört rájuk dühroham. Játékaik és időtöltéseik egyszerűek voltak, és folytonosan ismétlődőek, akárcsak a gyermekversek. Imádták a harsány színeket. Gesztusaik elnagyoltak voltak. Személyiségük fontos alapeleme volt az önkényes kegyetlenség; imádták nézni a küzdő állatokat és a vérontást. Életüket egyfajta örökkévaló jelenben pergették: tudásuk a múltról nem terjedt tovább személyes emlékeiken, és kevés érdeklődést mutattak a jövő iránt. Az idő, ahogyan mi ismerjük, nem sokat jelentett akkoriban. Akkor ettek és aludtak, amikor szükségét érezték, és a leglélekölőbb, soha véget nem érő feladatokat is az unalom látható jelei nélkül végezték. A középkori felnőtt mindezek ellenére nem volt kevésbé intelligens, mint modern kori párja. Egész egyszerűen egy másik világban élt, mely teljesen más követelményeket támasztott vele szemben. Az a világ pedig híján volt a tényeknek. A tény modern koncepciója gyakorlatilag értelmezhetetlen lett volna akkoriban. A kora középkor embere mindennapi élete azokon az

információkon alapult, amit ő, vagy valaki más ismert, megfigyelt vagy tapasztalt a jelen világában. Folytonos körforgásban éltek, teljes változatlanságban.

A mezőgazdasági termelésen alapuló kora középkori élet három, egymástól alapvetően függő társadalmi osztályra tagolódott: a lovagok a védelem, a papok az üdvözülés, a parasztok pedig az élelem érdekében tevékenykedtek. Figyeljük meg a paraszt kirekesztett státusát; ahogyan elkülönül a beszélgetéstől.

Ennek a tények nélküli életnek szinte nem volt olyan vetülete, mely túlmutatott volna a szűken vett élettér határain. Arról a milliónyi emberről, aki az adott falun kívül élt a világban, gyakorlatilag semmilyen információ nem szivárgott be oda. Amikor minden hír szájról szájra terjedt, a szóbeszéd uralkodott mindenek felett. A személyes tapasztalatokon kívül eső dolgok hallomásból voltak csak ismertek, bár ez a szóbeszéd sokkal kevésbé volt pejoratív mai értelménél. A reputációját féltékenyen vigyázta mindenki, mert az könnyen válhatott semmivé a meggondolatlan beszéd által. Egy pletyka megcáfolása pedig rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen feladatot jelentett, amikor az írástudatlanság piacán a hiszékenység volt a legkelendőbb áru. Amit a kora középkor embere „ténynek” hívott, azt mi inkább véleménynek neveznénk, és kevés olyan ember volt akkoriban, aki eleget utazott volna ahhoz, hogy tudja a különbséget. Naponta átlagosan hét mérföldet lehetett megtenni: ez volt az a táv, ameddig egy lovas úgy merészkedhetett el, hogy sötétedésig haza is érjen. Az elszigetelt falvakban gyakori volt a rokonok közötti házasság, és minden településnek jutottak idióták is. Abban a korban, amikor a tapasztalat különösen nagy súllyal esett latba, a hatalom javarészt az öregek kezében összpontosult. Ők gyakoroltak felügyeletet a helyi szokások és gyakorlatok felett, ők ítélkeztek a felmerülő jogi természetű problémákban. Ők pedig szilárdan ellenálltak a változásnak: a dolgok azért lehettek úgy, ahogy voltak, mert az öregek igazolták, hogy ők is mindig így csinálták.

Az egyik településen beszélt dialektus érthetetlen volt egy ötven mérfölddel arrébb élő számára. Chaucertől tudhatjuk, hogy egy csoport tizennegyedik századi, londoni kereskedőt, akik hajótörést szenvedtek Anglia északi partjainál, külföldi kémekként vetettek börtönbe. A közösségek közötti rendszeres társadalmi vagy gazdasági kapcsolat hiányában a nyelv helyi formákra töredezett széjjel. Az írni-olvasni nem tudó, dialektusban beszélő vidékiek számára az egyház jelentette az információ egyetlen forrását. A Szentírás szövegei szentesítettek bizonyos cselekedeteket, emelték ki az idő múlását, mutattak rá a morális tanulságokra. A festett üvegablakokon bibliai történetek elevenedtek fel. A gótikus katedrálisokat „kőből és üvegből készült enciklopédiáknak” nevezték. A világ hírei, akár egyházi, akár világi természetűek voltak, a pulpitusról érkeztek el az emberek fülébe. Az évszázadok óta elszigetelt és önfenntartó közösségek társadalmi felépítése alapvetően feudális volt. Három osztály létezett: nemes, pap és paraszt. A nemes mindenkiért harcolt. A paraszt mindenkiért dolgozott. A pap mindenkiért imádkozott. Amikor nagyritkán valami újság érkezett a külvilágból, a kikiáltó tudatta a közösséggel. Ez okból azután kevés település volt nagyobb, mint amekkorát az emberi hang befogott, és a városokat is ez elv alapján osztották adminisztrációs körzetekre. A falu törvényei és szokásai szájhagyomány útján terjedtek. Az élő emlékezet töltötte be a legfőbb bíró szerepét. Bevett gyakorlat volt, még a városi bíróságokon is, hogy az élő tanúnak nagyobb hitelt adtak, mint a pergamenre vetett szavaknak. Kéziratos szövegek ritkán voltak fellelhetőek. Végül is azok nem álltak másból, mint halott állatok bőrére rótt, kétes jelentőségű jelekből. Az analfabéták számára a dokumentumok kevés bizonyító erővel bírtak, miután könnyű volt hamisítani őket. Az élő tanú az igazat mondta, mert folytatni akarta az életét. A jogi eljárások szóban történtek, mely szokás napjainkig továbbélt. A feleket élőszóval hívták össze, gyakran a harangot is igénybe véve. A vádakat hangosan felolvasták a vádlott jelenlétében. Egészen a középkor végéig a peres feleknek saját maguknak kellett a képviseletüket ellátni, úgyhogy nem sok igazság jutott a süketnémáknak. A bíróság „meghallgatta” a bizonyítékokat. Az ártatlanság vagy bűnösség megállapítását vita előzte meg.

A mezőgazdaság fontossága jól látszik ezen a tizenkettedik századi egyházi kalendáriumon, ahol közvetlenül a zodiákus jelek után az adott időszakhoz kapcsolódó munkák kerültek ábrázolásra. A jobb alsó sarokban a szőlő szeptemberi szüretét figyelhetjük meg.

Naptárak, órák és írott feljegyzések hiányában az idő múlását emlékezetre méltó eseményekkel követték nyomon. Egy faluban ezek természetesen az évszakokkal összefüggő mezőgazdasági tevékenységekhez kapcsolódtak: „Amikor a harkály előbújik”, „A termény betakarításakor”, és így tovább, viszont ezen jeles események között az idő, legalábbis modern értelmében, nem létezett. Még az olyan tehetős falvakban is, ahol megengedhettek maguknak egy víziórát vagy napórát, egy őrszem kiáltotta ki a templom tornyából az idő múlását. Az adott idő végigvisszhangzott a környező mezőkön, ahogyan a mezőn dolgozók egymásnak továbbadták. Egy óránál rövidebb időegységet csak ritka alkalmakkor használtak, hiszen semmi értelmük nem lett volna egy olyan világban, ahol a természet üteme diktált. A hónapokat csak hozzávetőlegesen követték, miután a kalendárium főbb eseményei, mint például a tavaszi napéjegyenlőség, minden egyes évben különböző időpontban következtek be. A húsvét külön probléma forrása volt, miután csak a Nap és a Hold pozícióbeli kapcsolata alapján lehetett

azonosítani, márpedig ez az együttállás gyakorta következett be olyankor, amikor a Hold nem volt látható. Az élet fontosabb eseményeit ennél megbízhatóbb mérföldkövekkel azonosították, mint amilyen egy szokatlanul kemény fagy vagy rendellenes aratás, illetve halál lehetett. A szentek napjai is teljességgel megbízhatatlanok voltak. Még maga a nagy Erasmus sem volt egészen biztos benne, hogy Szent Júdás Tádé vagy Szent Simon napján született-e.

Egy múltba forduló világ, ahogyan ezen a tizenegyedik századi, az ember négy kora, négy vérmérséklete, évszakok, égtájak és alapelemek közti kozmikus kapcsolatrendszert reprodukáló illusztráción megjelenik. Az ábrázolás nem más, mint egy több ezer éve változatlan koncepció felmelegítése.

Az ilyen időbeli azonosítók szerepe azért volt rendkívül fontos, mert a középkor az örökösödés miatt nagy jelentőséget tulajdonított a születési

időpontnak. Az írott emlékek nélküli életben az adományozás és elvétel cselekedeteit hallatlanul komplikálttá tette, hogy szükség volt hozzájuk tanúkra is. 1153-ban például egy sófőző üst a sussexi St. Peter-szerzetesház részére történő adományozását „sok ember látta és hallotta”. Az eskü használata egy esemény legalitásának megerősítésre a szóbeli tanúvallomás igazolásának eszköze volt, ahogyan ma is az. Még a késő középkor folyamán is nehezen adták meg magukat az ősi szokások, pedig akkorra már a dokumentumok használata széles körben elterjedt. Szimbolikus tárgyak cseréltek gazdát egy tranzakció jelképeként. A tőr volt ezek közül a legnépszerűbb. Az egyezséget gyakran megörökítették a tőr markolatán, ahogyan annak a tizenkettedik századi ajándékozási ügyletnek az esetében is, melynek kedvezményezettjei az észak-angliai Lindisfarne szerzetesei voltak. A szerzetesek ezúton tettek szert Lowick kápolnai lelkészségére, és annak egyházi bevételeire. A tőr markolatába a következőt írták: sygnum de capella de Lowic (Lowick kápolnáját jelképezendő). Mégis maga a kés, és nem a beleírt szöveg volt az, ami az eseményt szimbolizálta, és emléket állított neki. Ugyanez az indok motiválta a levelekre ütött pecsétet, vagy a jegygyűrű viselését is. A dokumentumokat gyakorta hamisították. A középkorban általánosan bevett dolog volt, hogy a szövegeket nem látták el dátumozással, így azután minden három okiratból egy hamis volt. Canterbury szerzetesei, akik yorki riválisaiknak esetleges elsőbbsége miatt aggódtak, olyan pápai bullákra „leltek” a hetedik és tizedik századból, mely támogatta ügyüket. A kéziratok „egyéb könyvek belsejéből kerültek elő”. A szerzetesek azt azért bevallották, hogy „csak másolatok, de azért kétségkívül hitelesek…” Az információáramlásban megmutatkozó általános lazaság az élet egyéb aspektusaira is kihatott. Az utazás rendkívüli módon kockázatossá vált miatta. A többség számára, akik rákényszerültek arra, hogy elhagyják otthonukat, a félelem és az erdő veszedelmeitől való fenyegetettség hosszú óráit vagy napjait csak nagyritkán szakította félbe az útba eső falvak viszonylagos biztonsága. Ennek oka elsősorban nem az akkoriban Európa nagy részét beborító erdőségekben portyázó törvényenkívüliekre vagy vadállatokra vezethető vissza, hanem arra, hogy az utazók elsöprő többségének akkoriban csak halvány elképzelése volt arról, merre is fekszik úti célja.

Oroszlánszívű Richárd, angol király nagypecsétje. A szimbólum, mely erre sokkal alkalmasabb volt, mint az aláírás, az olvasni nem tudókat volt hivatott biztosítani a dokumentumban foglaltak hitelességéről és forrásáról.

Jacob Fugger, a német bankár levelet diktál, melyet azután a lovas hírvivő szolgálat továbbított a hálózaton belül, néha olyan messzire is, mint Krakkó, Innsbruck vagy Lisszabon.

Nem voltak térképek, és utak is csak elvétve. Az utazóknak fejlett irányérzékük volt, mely a Nap és a csillagok helyzetén, a madarak repülésének irányán, a víz folyásán, a talaj emelkedés természetén, és még sok minden máson alapult. De még az utat korábban megjárt, másik utazótól beszerezhető információ is csak korlátozott értékkel bírt, ha az egy másik

évszakban vagy más körülmények között tette meg a távolt. A folyók medre változhatott. A gázlók kimélyülhettek. A hidak összeomolhattak. A biztonságos, sőt valójában az egyetlen módot a csoportban való utazás jelentette. A középkorban a magányos utazó meglehetősen ritka jelenség volt, rendszerint a király követe, akit betanítottak rá, hogy a leghosszabb üzeneteket is szóról szóra át tudja adni. Az ilyen üzenetet nem lehetett meghamisítani, és el sem veszhetett. A tizenötödik századra már rendszeresen közlekedtek hírvivői a pápai curiának, Anglia királyi házainak, Aragóniának, Velence városállamának, és a párizsi egyetemnek. Egyes vidékeken, mint amilyen Ulm, Regensburg és Augsburg, Németország három déli bányásztelepülése volt, rendszeres postai összeköttetés is létezett. Egy burgundiai nagykereskedő, Jacques Coeur saját galambpostát használt. A Medici bankárcsalád postai hírvivők útján tartott kapcsolatot leányvállalatai vezetőivel, és negyven-egynéhány európai képviselőjével, akik sokkal gyorsabban haladtak az átlagos utazónál, aki nem engedhette meg magának, hogy leváltsa lovát, ha az elfáradt. Váltott lovakkal a hírvivők napjában átlag kilencven mérföldet is megtehettek, ami kétszerese volt egy közönséges lovas teljesítményének. A szóbeszéd még a városok esetében is kiszínezte a történteket, mire azok gyakran hosszú késedelem után elérkeztek oda. A tizenötödik században tizennyolc hónapba telt, míg Jeanne d’Arc halálának híre eljutott Konstantinápolyig. E város 1453-as elestének híre egy hónapos késedelemmel érkezett el Velencébe, kétszer ekkora időtartam után Rómáig, és három hónapba került, míg Európa többi része is tudomást szerezhetett róla. A Kolumbusz által megtett távolságot is jócskán kiszínezte az a tény, hogy a kapitány partot érésének híre ugyanolyan sebességgel ért el Portugália városaiba, mint a Lengyelországból érkező újságok. A kereskedelmi hálózathoz nem kapcsolódó falusiak részére a hír főképp az utazó szórakoztatók jóvoltából juthatott el; a zenészekből és poétákból álló csapatok által, akiket kobzosnak vagy trubadúroknak is hívtak. Az előbbi általában előadóművész volt, míg ez utóbbi a komponálással vagy írással foglalatoskodott. Az előadások zsonglőrködésből, bűvészmutatványokból, állatszámokból, sőt néha cirkuszi attrakciókból álltak, melyeket valós eseményekről írott versekkel és dalokkal fűztek egybe. Miután a nézőközönség minden egyes történetnek csak egyszer lehetett tanúja, az előadás ripacskodó, az unalomig ismétlődő, könnyen

megjegyezhető elemekből állt, melyeket a közönség kedvéért gyakorta átdolgoztak a helyi dialektusra. Az érzelmek kifejezése együgyű és elnagyolt volt. A teljes előadás a rímpárokra épült, így az előadó és a néző egyaránt könnyen megjegyezhette. Az előadó valamennyi szerepet egymaga jegyezte, folyton váltogatva a hangmagasságot és a gesztusokat. Minél élvezetesebbre sikerült azután a szereplés, annál több pénz folyt be a kasszába. Ha egy vers különösen sikeresnek bizonyult, akkor a többi mutatványos is többször végighallgatta, hogy megjegyezhesse, majd a saját szereplésébe beépíthesse.

Ez a tizennegyedik századi elefántcsont dombormű két vándorkobzost ábrázol A teátrális hatást tovább erősítette a mívesen kidolgozott lant és a hímzett lábbeli.

Az utazó poétákat gyakran használták fel a patrónusok egyfajta propaganda terjesztésére is. Ezt a fajta költészetet sirvente-nek hívták, mely romantikus köntösbe bújtatva gyakorta hordozott politikai vagy egyféle személyes üzenetet. Ritkább esetekben a szatíra tárgyát nyíltan is megnevezték. 1285ben Aragóniai III. Pedró egy sirvente-ben támadta III. Fülöp spanyol királyt. Az e területen a tizenharmadik században legnagyobb sikereket elért propagandaköltőt Guillaume de Berjuedinnek hívták. Az ilyetén versek előadása minden bizonnyal meghozta a kívánt hatást, hiszen a szóbeli világ legerősebb köteléke a lojalitás volt, a reputáció elsődleges fontossággal bírt, és így a szóbeszéd hatásos fegyvernek bizonyulhatott. A vándorénekesek gyakorta találkoztak, és kicserélték repertoárjuk egyes darabjait. A puy néven elhíresült találkozók, melyeket Franciaország-szerte megtartottak, egyfajta költészeti vetélkedés formáját öltötte, ahol a kobzosok megcsillogtathatták bámulatos memóriájukat is. Egy jó rímfaragónak

mindössze három alkalommal kellett meghallgatnia egy akár több száz soros költeményt ahhoz, hogy memorizálni tudja. Ez a tehetség akkoriban meglehetősen közkeletű volt: az egyetemi tanárok híresek voltak arról, hogy a diákok által a pulpitus felé kiabált, néha több száz sorból álló szöveget első hallás után képesek voltak visszaadni.

Komédiások érkeznek a farsangutóra, a tizenötödik század közepének Nürnbergjébe. A harsány, cseppet sem kifinomult öltözék híven tükrözi az előadások egyszerű és örökösen ismétlődő jellegét, melynek a hallgatóság tanúja lehetett, és közben akár meg is jegyezhetett.

Ahogy a piacok nőttek és elterjedtek, ezeknek a nemzetközi nagykereskedőknek, akik a párizsi vásáron, 1400-ban felütötték sátraikat, hamarosan meggyűlt a bajuk a megnövekedett forgalomból fakadó, összetett számviteli és nyilvántartási feladatokkal.

Ebben a világban, ahol csak néhány kiválasztott tudott írni vagy olvasni, a jó memória létfontosságú volt. Ez okból a rím, mint hasznos aidemémoire, szinte minden irodalmi alkotás gerincét képezte. A tizennegyedik századig a jogi okiratok kivételével majdnem minden szöveget rímbe szedtek. A francia kereskedők a költészet eszköztárát kisajátítva szedték 137 rímpárba még az üzleti matematika szabályait is. Tekintve az írószerszámok árfekvését, a jó memória legalább annyira szükségszerű volt egy tudós, mint egy kereskedő számára. A mindennapos visszaemlékezésnél specifikusabb feladatokhoz a középkori szakértők egy olyan tanulmányi segédletet használtak, mely eredetileg a klasszikus évszázadok vége felé keletkezett, használata azonban azokra a tudósokra korlátozódott, akik a hét szabad művészet tanulása közben jártasságot szereztek az alkalmazásában, melyre a retorika tárgyalásakor került sor. A szöveg, amelyből tanultak, az Ad Herennium címet viselte, és a középkor legjelentősebb emlékezeterősítő munkája volt, olyan technikát tanítva, mely a

nagy mennyiségű információ megjegyzéséhez az „emlékezet színházainak” eszközét alkalmazta. A megjegyzendő anyagot ehhez ismerős helyszínként kellett kezelni. Magára ölthette egy épület vagy annak egy részének – egy boltívnek, saroknak, bejárati ajtónak stb. – a képét. A helyszínnek emellett teljesítenie kellett néhány egyéb feltételt is. A belső térnek különféle elemekből kellett összetevődnie, melyeket könnyen meg lehetett különböztetni egymástól. Ha az épület túlságosan nagy volt, azt a visszaemlékezés pontossága szenvedhette meg. Ha viszont túl apró volt, a különböző egységek, melyeket fel kellett idézni, túl közel kerültek egymáshoz. A túlságosan erős fény elvakíthatta az emlékezetet, míg a sötét homályba borította az emlékezés anyagát.

Ramon Lull egy sor ilyen fadiagramot fejlesztett ki, hogy a természet, menny, pokol stb. felidézését megkönnyítse. A képen látható ábrázolás a törzsre írt emberre (homo) vonatkozik, természetének és logikájának elemeit az ágakon és leveleken találhatjuk meg.

A hely különálló egységeit egymástól harminclábnyi távolságra kellett elgondolni, hogy az anyag főbb szegmensei megfelelőképpen elkülönülhessenek. Miután a memóriaszínház a fentiek betartásával létrejött, a memorizálás folyamata nem kívánt mást az emlékezőtől, mint egy mentális sétát az épület falai között. A megtett útnak logikusnak és szokványosnak kellett lennie, hogy az később könnyedén és természetesen felidézésre kerülhessen. Az emlékek színháza ezáltal készen állt az anyag befogadására. Az anyag pedig mentális képek formájában került feldolgozásra, melyek mindegyike különféle elemeket reprezentált. Az Ad Herennium tanácsa alapján az erős képi ábrázolás felelt meg leginkább arra, hogy a hozzá kapcsolódó adatállomány minél könnyebben elővehető legyen. A képeknek így mulatságosnak, véresnek, harsánynak, cikornyásnak, szokatlannak stb. kellett lenniük. Ezek a képek szolgáltak azután az emlékezet „ágenseként”, és minden képre az adott anyag különböző elemeinek kellett felidéződnie, a megjegyezni kívánt anyag egyes elemeihez pedig azok természetével összhangban lévő képi ábrázolást kellett társítani. Egy jogi érvelés emlékezetbe vésésekor a drámai képek feleltek meg leginkább. Az emlékek színházában tett körutazás során ez a kép jelent meg azután, hogy az emlékező eszébe idézze a kép értelmét. Az eltárolt ábrázolások ezenkívül kapcsolódhattak egyedi szavakhoz, szóláncokhoz vagy teljes okfejtésekhez is. A hangutánzás, az olyan szavak alkalmazása, melyek egybecsengenek a leírni kívánt akcióval, különösen hasznosnak bizonyultak e tekintetben. A nagy középkori teológus, Aquinói Szent Tamás a képzelet teátrális megközelítését különösen a vallásos tárgyú emlékezésben tartotta fontosnak. „Minden tudás gyökere az érzékekben lelhető fel”, mondta. Az igazság a vizuális segéderő alkalmazásával válik elérhetővé. A tizenkettedik és tizenharmadik században beáramló görög és arab tanítások azután mind tudományos, mind általános értelemben szükségesebbé tették az emlékezőképességet a tudósok és a hozzáértők számára, mint korábban bármikor. Ahogy a festmények és szobrok kezdtek feltűnni a templomokban, ugyanez a technika került alkalmazásra. A templomok díszítése az emlékezet közvetítőjének szerepkörét töltötte be. Amikor 1306-ban Giotto kifestette a páduai Arena-kápolna falait, a festmények teljes sorozata az emlékszínház elve alapján strukturálódott. Minden egyes bibliai történet a különféle

helyeken megjelenő figurákon, illetve csoportokon keresztül kerül elbeszélésre, melynek hatásfokát a mélység érzékeltetésének újonnan kifejlesztett művészi eszköztára csak tovább erősítette. Minden képet nagyjából harminc láb (914 cm) választ el egymástól, és az összes festmény a lehető legletisztultabb, legegyszerűbb kifejezésmódokkal él. A kápolna mnemotechnikai ösvény az üdvözülésbe.

A páduai Arena-kápolnában található Giotto-freskó részlete Joachim és Anna találkozását ábrázolja az Arany Kapunál. Figyeljük meg a perspektíva ábrázolásának korai kísérletét.

A firenzei S. Maria Novella freskóin a hét szabad művészet, a hét erény és a hét főbűn került ábrázolásra. A négy főerény festményén további memóriaösztönzőket találhatunk. Az Éleslátás alakja egy kört tart a kezében (az idő szimbolizálására), melyen az erény nyolc elemét tüntették fel, így a képek, az elrendezés és a betűhasználat lehetővé teszi a teljes tudáshalmaz egyetlen mnemonikus freskó alapján történő memorizálását. A katedrálisok gigantikus memóriaszínházakká váltak, melyek az apró részletekig a hívők emlékezetébe vésték a mennyet és poklot. Az emlékezeterősítésnek jó hasznát látta az egyre növekvő számú egyetemi populáció is, hiszen az előadások a szövegek felolvasásából álltak, melyeket a tanítók láttak el széljegyzetekkel vagy kommentárokkal. A hallgatóknak szóló instrukciók többsége mnemonikus listák és rövidítések formájában jelentkezett, amikor kezdett közeledni a vizsga ideje. Azok, akik eléggé gazdagok voltak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a kéziratokat, különbséget tettek írás és olvasás között, mely megkülönböztetés azóta eltűnt az életünkből. Egy nemesi család tagjának a háztartásában volt legalább egyvalaki, aki tudott olvasni, és egy másik, aki

értett az íráshoz. A leveleket szinte sohasem a címzett olvasta el, hanem ezen szolgák egyike. Ráadásul egy alkalmazott, aki tudott olvasni, nem feltétlenül tudott írni is. Mint látni fogjuk, az írás külön művészet volt, és sokkal többet jelentett a betűk formájának puszta ismereténél. Modern szavunk, az „auditálás” abból a gyakorlatból származik, melynek során az érdekeltek jelenlétében fennhangon felolvasták a könyvelést. Samson apát, Bury St. Edmundsból, minden héten egyszer meghallgatta a számláit. III. Ince pápa ugyan tudott olvasni, mégis minden levelét hangosan felolvastatta. Ez az elterjedt szokás a magyarázata a levelek elején sokszor megjelenő figyelmeztetésnek: „Nem olvasandó mások jelenlétében, mert titkot tartalmaz”. Ami azt illeti, kimondottan csodálkozva tekintettek az olyanokra, akik magukban olvastak. Szent Ágoston, az ötödik századi Szent Ambróziusszal kapcsolatban megjegyzi: „Figyelemre méltó jelenség… ahogyan szeme átsiklik a lapokon, és szíve érzékeli azok értelmét, hangja és nyelve mégis mozdulatlan marad.” Ez volt az oka annak is, hogy az írás a retorika tárgykörébe tartozott az iskolában, miután egyet jelentett a majdani hangos felolvasással. A korai okiratok és adománylevelek gyakran végződnek a valete (viszlát) szóval, mintha az adományozó befejezte volna a beszélgetést. A végrendeleteket még a mai napig is hangosan felolvassák az érdekeltek előtt. A szóbeliségnek e megrögzött szokása választotta külön az olvasást az írástól. Az előbbi a hangot vette igénybe, az utóbbi a kezet és a szemet. Ennek ellenére az írás sem volt csendes elfoglaltság. A tizenharmadik században, az új keletű tudás és az általános gazdasági fellendülés jeleként, megnövekedett az igény a kéziratok iránt. A rendházak új helyiségeket kezdtek falakkal leválasztani, majd azokat apró kockákra osztani – némelyikük nem volt nagyobb 2 láb 9 hüvelyknél (84 cm) –, hogy elhelyezzék a testvéreket, akiknek dolga a kéziratok másolása volt. Ezeknek a helyiségeknek általában a kert vagy a klastrom felé néző ablakaik is voltak, melyeket rossz idő esetén olajos papírral, gyékénnyel, vagy fa-, illetve üvegdarabok felhasználásával tömítettek el.

Az Arena-kápolnában található drámai és újszerűen realisztikus alakok egyike, melyek az erények és bűnök folytán az emlékezést voltak hivatottak segíteni. Itt a Jótékonyságot láthatjuk, aki ugyanolyan nagylelkűséggel osztja táljából a jótéteményeket, mint ahogyan a mennyből kapja.

Az Arena-kápolna freskóinak távlati képe. A képeket élénk színekkel és emlékezetes stílusban festették, hogy a hívők a megfelelő sorrendet követve „olvassák” és memorizálják őket. A freskók 1313ban nyerték el végső formájukat.

Angliában Bury St. Edmundsban, Eveshamben, Abingdonban és az ágostoni Canterburyben találhatunk ilyen másolóhelyiségeket, valamint Durhamben, ahol az északi falon tizenegy ablak sorakozik, melyek mindegyike három másolófülkét látott el világossággal. Másolás közben a szerzetesek magukban elsuttogták a szöveget; a tudás halkan visszhangzott a boltozatos tér hideg levegőjében. Az alkalmazott technika kínosan lassú haladást tett csak lehetővé. Minden szerzetes állati bőrből készítette el a pergamenívet. Erre a célra leginkább a borjú bőre felelt meg. Először a bőrt habkő és simítókés (plana) segítségével tették egyenletessé, majd krétával felpuhították, és négyrét hajtva a másoló előtti függőleges asztalra helyezték. Az íráshoz fekete tintát és madártoll pennát használtak, melyet tollkéssel hegyeztek ki, ha eltompult. Minden szerzetes egy zsámolyon foglalt helyet, és az asztal fölé szerelt olvasókerethez rögzített eredeti kéziratból másolt. Az apró lyukakból álló vízszintes vonalakat árral vagy egy apró tüskékkel ellátott kerékkel nyomták a pergamenbe. A mai értelemben vett oldalszámokat nem használták, csak a „quaternion” – ahogyan a négyrét hajtott pergamenívet nevezték – jobb sarkába írták bele a quaternion és a belőle kihajtott lap számát: 9i, 9ii stb. A barátok ritkán fejeztek be egynél több könyvet egy évben. A munka hihetetlen lassússággal haladt, és rendkívül fárasztó volt. Magának a másolásnak liturgikus jelentősége is volt. Egy, a témakörbe vágó tizenkettedik századi szentbeszéd, melyet a Durham katedrális másolóihoz intéztek, ki is jelentette: Az emlékezet pennájával írtok a tiszta lelkiismeret pergamenjére, melyet istenfélelem karcolt, a mennyei vágyakozás habköve simított, a szent gondolatok krétája fehérített. Isten akarata szolgál vonalzóként. A felhasított tollhegy Isten és embertársaink iránti szeretetünk. A színes tinták a mennyei kegyelem. A minta Krisztus urunk élete. A másolók minden erejükkel azon igyekeztek, hogy a pergamenre pontosan azt másolják át, amit az eredetin láttak. Gyakorta azonban rendkívüli nehézségeket okozott annak kibetűzése, különösen akkor, amint az sűrűn előfordult, ha az olyan időkből származott, amikor a zavargások és az éhség

alacsonnyá tette az íráskép szabványossága iránt megnyilvánuló követelményeket. Ráadásul, ha az eredeti írója éppen sietségben volt, egy sor olyan rövidítést is alkalmazhatott, mely csak megnövelte az értelmezésre fordított időt. És mindenekelőtt, ha az eredeti tollbamondás alapján íródott, akkor gyakorta tartalmazhatott az átírásból adódó hibákat.

A leghíresebb másolófülkék az angliai Gloucesterben, a Szent Péter Benedek-rendi apátságban, ma katedrálisban láthatóak. 1370 és 1412 között húsz kőből faragott másolófülke (angolul carol) épült, melyek mindegyike 5 láb (152 cm) mély, 1 láb 7 hüvelyk (48 cm) széles, 6 láb 9 hüvelyk (206 cm) magas volt, és két ablak világította meg.

A tizenötödik század elejéről származó ábrázolás a másoló munkájáról. A felső olvasópolcon látható a lemásolni kívánt szöveg. A szerzetes már megvonalazta a lapot, és a bal kezében tartott kaparóval távolítja el az esetlegesen keletkező hibákat.

Az unalom gyakran indította arra a szerzeteseket, hogy a saját kezük nyomát is otthagyják a kéziratok margóján. A ciszterciek egyik másolója ezen tizenegyedik századi illusztráción azt a kézi munkát mutatja be, amit a rendszabályok tőle megköveteltek (jobbra).

A másolók általában hangzás alapján azonosítottak egy adott szót. A másolófülkéket betöltötte a szerzetesek mormolása és motyogása, a saját és az eredeti írójának eltérő kiejtésmódja miatt – mint az „er” és „ar” esetében – gyakran rosszul betűzve a szavakat. A betűzés egyéni jellegzetességeket hordozott, az írásjelek pedig a pontra és vesszőre korlátozódtak. A szavak „megrágása” kettős fontossággal bírt. Az imádkozás cselekedete szorosan kötődött a hangos olvasáshoz. Az imádság leírt szavai a kimondatás által megnövekedett jelentőségre tettek szert. A szent szövegek olvasása sokkal inkább a mennyei bölcsesség ízlelgetését jelentette, mint puszta információszerzést. Az olvasás szinte meditatív tevékenységgé vált. A clunyi nagytiszteletű Péterről mondták, hogy „ajka megállás nélkül szent szavakat mormolt”. Az 1090-es években Szent Anzelm így írt az olvasásról: „ízleld a Megváltó jóságát… rágd meg szavainak méhsejtjét, szívd ki méznél is

édesebb tartalmukat, nyeld el tápláló üdeségüket; rágj a gondolataid, szívj a megértésed, nyelj a szereteted és örvendezésed által.”

A királyok és nemesek gyakorta rendeltek meg olyan méregdrága, kézzel írott könyveket, melyeket megtöltöttek a briliáns illusztrációk, ahogyan ezt a szerelemről szóló művet is.

A nyolcadik századból származó, ritka és gyönyörűen illusztrált ír Book of Kells címlapja. A fantasztikus stílus az erőteljes, pogány német-brit művészeti irányvonal befolyását mutatja, mely

akkoriban érkezett el Írországba.

Minden írásmű egyfajta mágikus minőséggel bírt az olvasó számára, kiváltképpen a szent szövegek. Azzal az érzettel, hogy az Úr fénye ragyog az olvasóra a „lapok fátylán” keresztül. Az olvasás a szellemi életöröm fizikai megnyilvánulása volt, melyben a szavak értelme megvilágosodásként hatott az olvasóra, hasonlatosan a fényhez, mely áttört a katedrálisok színes üvegablakain. A könyvek, ebben az értelemben, csodálatos tárgyak voltak. Az európai gazdaság tizenötödik század elején bekövetkezett növekedése pedig jócskán megnövelte a keresletet e csodatévő szövegek, hóráskönyvek, zsoltárgyűjtemények, szentírások iránt. Természetesen az olyan nagy értékű könyvek, mint amilyen a canterburyi Eadwine zsoltárkönyve, vagy az ír Book of Kells, saját jogukon váltak relikviákká. Bőrbe kötve, drágakövekkel kirakva, és gyönyörűen kidolgozott iniciálékkal megtűzdelve, hogy az olvasó könnyebben megtalálja a keresett részt, ezek a mesterművek a katedrálisok féltett kincsei voltak, együtt a nemesfém edényekkel és szentségtartókkal. Ezek az írások Isten dicsőségét szolgálták, és nem a halandó emberek információigényét. Ezekkel a hatalmas művekkel, melyek létrejötte óriási és időigényes hitbéli cselekedetet igényelt, nem csak az volt a probléma, hogy teli voltak hibákkal, hanem az is, hogy gyakorta végleg elvesztek, mert nyilvántartási rendszer nélkül egyszerűen nem volt mód a fellelésükre, miután megíródtak és elhelyezést nyertek valamelyik monostor vagy templom falai között. Rendkívül nehéz volt megmondani a szerző személyét, sőt ami azt illeti, az adott könyv témáját is. Például egy Sermones Bonaventurae című kéziratot az alábbiak szerint lehetett értelmezni: Szentbeszédek, melyeket a fidenzai Szent Bonaventura írt. Szentbeszédek, melyeket egy Bonaventura nevű ember írt. Szentbeszédek, melyeket Bonaventura másolt le. Szentbeszédek, melyeket valaki a St. Bonaventura-templomból másolt le. Szentbeszédek, melyeket egy Bonaventura hirdetett. Szentbeszédek, melyek egy Bonaventurához tartoztak.

Szentbeszédek, melyek St. Bonaventura templomához tartoztak. Olyan emberek szentbeszédei, melyek közül az első és legfontosabb egy Bonaventura nevű ember volt. Ezek után egy ilyen könyvet hová lehetett sorolni? Mindezen rendszertelenségek ellenére maga a könyv rendkívüli módon ritka és értékes dolognak számított. Hasonló figyelmeztetéseket gyakran adtak a szöveghez: „Bárki, aki e könyvet ellopja, bűnhődjék halállal; süttessék meg egy serpenyőben, töressék kerékbe, vagy akasztassék fel.” Még ha ismeretes is volt a kolostor vagy templom, ahol az adott szöveg fellelhető volt, az utazás akkor is hosszú és kockázatos volt, ráadásul könnyedén végződhetett kudarccal, ha katalógus hiányában a munka mondjuk egyszerűen elveszett a könyvtárban. A referenciaanyagok tehát minden pénzt megértek, bár az információéhség ellenére senkiben sem élt vágy arra, hogy egy adott szöveg szavahihetőségéről egy másikkal való összehasonlítás útján bizonyosodjon meg. Ez az oka annak is, hogy nem létezett történelmi szemlélet, csak lovagias románcok és számadások, melyek az egyes monostorok egymástól különböző véleményén alapult a közösség falain túli történéseket illetően. Nem létezett földrajz, se természetrajz, se tudomány, mert nem voltak megbízható adatok, melyre ezek épülhettek volna. A bizonyítottság eme hiánya mindezek ellenére nem sok embert izgatott. A kora középkor egyháza az életet múlónak és az üdvözülés szempontjából jelentéktelennek láttatta. Az egyetlen igaz realitást az Úr jelentette, aki tudta, mennyi tudásra van szüksége az embernek, és akinek az útjai kifürkészhetetlenek voltak. Ebben a memorizálásból, szóbeszédből, fantaziálásból álló különös világban a kereskedők részéről jelentkezett elsőként igény a racionális, tényszerű információ iránt, akik évszázadokon át a rováspálca segítségével követték nyomon az üzletmenetet. Ezekre a pálcákra bonyolult jelrendszereket faragtak, és mindenki ezeket alkalmazta, köztük az angol államkincstár is, egészen a középkor végéig. Viszont ami megfelelt az utazó kereskedőknek, az már nem volt elegendő a tizenötödik század nemzetközi leányvállalatokkal rendelkező és a különféle átváltási rátákat összehangoló, bonyolult tranzakciókkal operáló banküzlete számára.

Az információhoz való hozzáférés vágya kezdett megmutatkozni az egyetemek, világi és egyházi iskolák tanulói részéről is, akik már egy egyre jobban elüzletiesedő világba születtek bele. A királyoknak és uralkodóknak soha nem látott nagyságú bürokrata testületre volt szükségük, hogy az egyre növekvő elvárásoknak eleget tehessenek, melyet a feudális rendszer központosított, adójövedelmeket élvező monarchiává való átalakulása rótt rájuk. A tizennegyedik századtól kezdve az európai kereskedelem nemzetközivé válásának egyik legerősebb mozgatórugóját az arab matematika jelentette, mely az ódivatú abakuszt és a római számok használatát felváltva könnyebbé tette a tranzakciók dokumentálását.

A tizenharmadik századi könyvelők által használatos rováspálca. A különböző oldalakon és pozíciókban elhelyezkedő bemetszések a különféle névértékeket hivatottak jelezni. A pálca fel volt hasítva: a nagyobb darab szolgált elismervényként, a kisebbet (alul) másolatként tartották meg.

A korai papírmalmok a vízikerék erejével mozgatták a pörölyöket, melyek a rongyokat péppé zúzták (a kép alsó részén). A rostpépet ezután még nedvesen négyzet alakúra formálták, majd kipréselték, és hagyták megszáradni.

Az olvasottság felé történő elmozdulás irányába a papír könnyű elérhetősége hatott leginkább. Az eredetileg kínai felfedezés akkor került az arabok kezébe, amikor a nyolcadik században lerohanták Szamarkandot. A foglyul ejtett munkásokat azért küldték ide Kínából, hogy egy papírkészítő üzemet hozzanak létre. A tizennegyedik században az új, vízierővel működő berendezések lehetővé tették a rongyok hatékony aprítását – a rongyszedők alig győzték szállítani a hozzávalót – és ezzel együtt az olcsó, tartós papír előállítását. Bolognában a tizennegyedik század végére a papír ára 400 százalékkal esett, és így sokkal olcsóbb lett, mint a pergamen, bár a használatának még mindig voltak ellenzői. „A pergamen ezer évet is kibír – mondták –, de meddig tart a papír?”

A papírmalmok terjedésével terjedt a vallási reformáció szelleme is. Az egyházat régóta kritizálták a lelki javakkal való üzérkedésért és a gyanús praktikákért, és a késő középkorban az akkor születő reformmozgalom élére a kereszténység egyszerűbb, tisztább formájáért küzdő testvériség állt. Hitvallásuk, a devotio moderna a kor számos tudósát vonzotta, köztük az olyan kiválóságokat is, mint Erasmus. Soraikból a korábbinál jóval nagyobb számban kerültek ki írni-olvasni tudók, akik gyorsan elhelyezkedtek a scriptoriumokban, vagyis íróműhelyekben, melyek kezdtek elterjedni a kontinensen, hogy megfeleljenek a kereskedők és kormányzatok részéről jelentkező dokumentálási igénynek éppúgy, mint jogászok és jegyzők elvárásainak, akik Európa legnagyobb és leggyorsabban növekvő hivatalos testületét képezték.

A szemüveget ábrázoló legkorábbi ismert illusztráció, egy 1352-ből származó itáliai festményen. Mind Firenze, mind Pistoia magának követeli a felfedezés jogát.

A legismertebb scriptorium Firenzében működött. Egy Vespasiano da Bisticci nevű férfi irányította, azoknak a „kiadóknak” az egyik első példánya, akik megunták a papírral való vándorkereskedelmet, és saját üzletet nyitottak. Voltak idők, amikor Bisticci nem kevesebb, mint ötven másolót alkalmazott,

akiket otthonukban végzett munkájuk alapján, teljesítménybérben fizetett. Az új szövegek meghonosításához fordítókat fogadott fel, szerteküldte könyvei listáját, megtekintésre kölcsönzött könyveket, és arra bátorította a becsvágyó szerzőket, hogy másoltassák le befejezett munkáikat. Miközben a papír árának esése megállíthatatlanul folytatódott, a szemüveg kifejlesztése tovább erősítette az olvasás iránti igényt. A szemüvegek először a tizennegyedik század elején kezdtek feltünedezni, és egy évszázad elteltével már széles körben hozzáférhetővé váltak. Használatuk meghosszabbította mind a másoló, mind az olvasó számára a munkálkodás éveit. A szövegek iránti kereslet pedig egyre csak nőtt. A látszólag feloldhatatlan problémát az jelentette, hogy túlságosan kevés írástudó volt ahhoz, hogy ellássa a feladatokat, és ennek következményeképp a fizetségük a csillagos egekbe szökött. Úgy tűnt, a fejlődés zsákutcába futott. Azután valamikor az 1450-es években a probléma megoldásra lelt, és ezzel a nyugati civilizáció is a fordulópontjához érkezett. Az esemény egy olyan délnémet bányászvidéken következett be, mely bővelkedett nemesfémekben. Óriási ezüstlelőhelyekre bukkantak a környéken, és a régió központjában, Augsburgban tevékenykedett a leghatalmasabb európai família, a Fugger család, mely innen irányította óriásira hízott pénzügyi birodalmát. A közeli városok, Regensburg, Ulm és Nürnberg, már régóta a kontinens fémfeldolgozó iparának a szívét jelentették. Ezek a városok voltak a központjai az asztronómiai és navigációs műszergyártásnak is, itt születtek meg az első metszési technikák, és itt ténykedett a kontinens számos kiváló órása és órakészítője. Szakavatott ékszerészek és aranyművesek díszítették nemesfém-berakásokkal az ünnepi vérteket, és készítettek komplikált játékszereket, melyeket rugók hajtottak. A régióban számtalan ember értett kiválóan a lágy fémek feldolgozásához. Valószínűleg ezen fémművesek egyike ismerte fel, hogy az ötvösök fémjelzésének beütőjével egy betű formáját is létre lehetne hozni a lágy fémben, majd ezt ón-antimon öntvénnyel kitöltve a kihűlés után olyan cserélhető betűket kapnának, melyek egy nyomóprésben felhasználásra kerülhetnének. Maga a sajtó nem sokban különbözött a vászonnyomótól, melyet már évszázadok óta használtak, de ezúttal a papírt nyomta rá a szedőmátrix betintázott, felfelé fordított betűire, melyek mindegyike méretben olyan közel állt szomszédjához, hogy szabványos nagyságú helyet töltött be.

Ez a technika a pergamenen nem működhetett volna, mert az nem volt elég porózus ahhoz, hogy magába igya a tintát.

Tizenötödik századi cseh pénzverő munka közben, mely meglehetős szakértelmet és ügyességet kívánt, miután minden pénzdarabot egyetlen, tökéletesen kivitelezett ütéssel kellett létrehozni az ezüsttáblából.

Az eljárás feltalálójaként Johannes Gansfleisch zur Laden zum Gutenberget tiszteljük, akinek a nyomdai sajtója egy csapásra elpusztította a szóbeliség világát. A nyomtatás feltalálása a Nyugat szellemi történetének legradikálisabb változását hozta, és nem volt az emberi életnek olyan területe, ahol ne éreztette volna a hatását. Maga a fejlesztés nem volt éppen új. Kínában már korábban is folytak kísérletek, melyek során égetett agyag betűformák készültek, de ezek törékenysége nem tette lehetővé a tömegtermelést. Minden bizonnyal még a legelszántabb kísérletezőt is elrettentette az a tény, hogy a kínai nyelv 4050 000 írásjel használatát követelte meg.

A következő lépést Koreában tették meg. 1126-ban az ország palotái és könyvtárai egy örökösödési háború folytán teljesen elpusztultak. Égető szükséggé vált az elveszett szövegek reprodukálása, és ehhez szükség volt egy gyors és könnyen kivitelezhető eljárásra. Az egyetlen Koreában honos fafajta, amit felhasználhattak a könyvek fametszéses technikával történő újragyártásához, a nyírfa volt. Sajnos ez a fa csak korlátozott mennyiségben állt a rendelkezésre, és az is megfogyatkozott a papírpénzek nyomtatása során. Egészen 1313-ig nem találtak megoldást a problémára, amikor is sikerült kifejleszteni a fém betűöntést. Az öntőforma elkészítéséhez használatos metódus jól ismert volt azokban az időkben, miután már a kora tizenkettedik század óta használatos volt az érmeverők és rézárukészítők körében. Hála a nyomatok üzleti érékesítését kizáró konfuciánus tilalmaknak, az új koreai eljárás alapján készült könyvek a kormányzat használatában maradtak, és ez komolyan korlátozta a technológia elterjedését is. Az új technika ráadásul a királyi klisékészítő műhelyen kívül máshol nem volt használható. Itt a hivatalos szövegeket készítették, és elsősorban a kínai klasszikusok reprodukálását tekintették elsőrendű feladatnak a koreai irodalom terjesztése helyett, mely pedig szélesebb és sokkal fogékonyabb olvasótáborra találhatott volna. A tizenötödik század elején Sajong király feltalált egy huszonnégy írásjelből álló egyszerűsített ábécét, a közemberek használatára. Jóllehet ez a betűrendszer lehetővé tehette volna a nyomtatott szó nagymérvű elterjedését, mégsem érte el azt a hatást, amit megérdemelt volna. A királyi nyomdák még mindig nem adtak ki koreai szövegeket. Lehet, hogy a koreai betűöntés technikája az arab kereskedők jóvoltából terjedhetett el Európában, hiszen az szinte minden tekintetben megegyezett Gutenberg eljárásával, akinek az apja a mainzi pénzverők társaságának volt a tagja. Európában az írás reprodukálására vonatkozó kísérleteket már Gutenberget megelőzően is feljegyeztek pl. Bruges, Bologna és Avignon városokban, és lehetséges, hogy egy Coster nevű holland, vagy egy ismeretlen nevű angol meg is előzte Gutenberget. Akárhogy is történt, a koreaiak fokozott érdeklődése a kínai kultúra iránt, és a kudarcuk az új ábécé adoptálására kétszáz évvel vetette vissza a cserélhető betűk felhasználását és elterjedését a világon. A technológia késő megjelenésére magyarázatul szolgálhat az a nagyszámú technikai előrelépés, melynek a nyomtatást meg kellett előznie. Ezek között

kell említenünk a fémfeldolgozási eljárások fejlődését, az olajakkal és tintákkal végzett új keletű kísérleteket, a papír elterjedését és a szemüveg megjelenését. Nagy jelentőséggel bírt a nyomtatott szót követelő növekvő gazdasági nyomás, és az elégedetlenség a méregdrága scriptoriumokkal szemben, akárcsak az oktatás egyre növekvő színvonala, melyet a Fekete Halál évtizedei után a gazdasági fellendülés kora kísért.

Kínai papírpénz, melyet 1368 és 1399 között bocsátottak ki, az első Ming császár uralkodása alatt.

Egy lap az 1457-es mainzi imádságoskönyvből, melyet Gutenberg volt partnerei nyomtattak, az új betűtípust használva. Figyeljük meg a kézírásos rövidítések továbbélését (például a betűk fölé húzott vonalakét), melyekhez az olvasók már hozzászoktak.

Miután bevezetésre került, a nyomtatás elterjedt egész Európában, jelezve a piac fogadókészségét és a vágyat az eljárás mielőbbi használatára. Mainzból 1464-ben érkezett el Kölnbe, majd 1466-ban Baselba, 1467-ben Rómába, 1469-ben Velencébe, 1470-ben Párizsba, Nürnbergbe és Utrechtbe, 1471-ben Milánóba, Nápolyba és Firenzébe, 1472-ben Augsburgba, 1473-ban Lyonba, Valenciába és Budára, 1474-ben Krakkóba és Bruges-be, 1475-ben Lübeckbe és Breslauba, 1476-ban Westminsterbe és Rostockba, 1478-ban Genfbe, Palermóba és Messinába, 1480-ban Londonba, 1481-ben Antwerpenbe és Lipcsébe és 1483-ban Stockholmba. Észre kell vennünk, hogy szinte egyikük sem egyetemi város. Az üzleti élet központjai, királyi udvarok vagy bankszervezetek főhadiszállásai. A tizenötödik század végére 73 nyomóprés volt Itáliában, 51 Németországban, 39 Franciaországban, 25 Spanyolországban, 15 Németalföldön és 8 Svájcban. Az első ötven évben nyolcmillió könyv készült rajtuk. Az új könyvek ára hűen visszatükrözte az új árucikk elterjedtségét. 1483ban a firenzei Ripola Nyomda három forintért szedte és nyomtatta ki Platón Dialógusának Ficino-féle fordítását. Egy másolónál egy forintot taksált egyetlen kópia. A Ripola Nyomda fenti árért egyezer és huszonöt példányt készített. Nem mindenki osztozott azonban az eufóriában. Amikor Joachim Furst, Gutenberg pénzügyi támogatója, huszonöt Bibliával megérkezett Párizsba, a helyi könyvescéh tagjai a bíróság elé citálták, mert nézeteik szerint ennyi, egymással minden tekintetben megegyező könyv nem létezhetett az ördög munkája nélkül.

Tizenhatodik századi nyomdász műhelye. A jobb oldalon megérkezik a papír, betintázzák a betűket, kinyomják a lapokat, melyeket azután az inas rak halomba. A bal oldalon a szedők készítik elő az új szöveget, és a korrektorok ellenőrzik annak helyességét.

Az új nyomdaműhelyeket hol munkásnyúzóként, hol családias hangulatú üzemként, hol kutatóintézetként írták le. Olyan társadalmi rétegeket sodortak egymás mellé, melyek tökéletesen idegenek voltak egymás számára. A kézművesek keveredtek itt az akadémikusokkal és üzletemberekkel. Azontúl, hogy vonzották a tudósokat és művészeket, ezek a helyek váltak a fordítók, és általában véve mindennemű emigráns és menekült szentélyévé, akik eljöttek, hogy felajánlják ezoterikus képességeiket. A nyomdák ezért mindenekelőtt egy újfajta intellektuális és kulturális cserekereskedelem színhelyévé váltak. A céhrendszer keretein kívül tevékenykedő cégek mentesek voltak a restriktív gyakorlatoktól. Az új nyomdászok az írott szó tradíciójának továbbörökítőjeként gondoltak magukra, és ennek megfelelően szívesebben alkalmazták magukra a scriptor elnevezést, mint a sokkal helytállóbb impressort. A korai könyvek kézírásos stílusa is ezt igazolja. Ez a konzervatív megközelítés azonban betudható a piac elvárásainak is. Egy vevő sokkal valószínűbben választott egy új terméket, ha abban visszaköszöntek a

kéziratokból jól ismert rövidítések és íráskép. Csak az elkövetkezendő évszázadban, mikorra a nyomtatás már szilárdan beépült az emberek mindennapjaiba, kezdték el a nyomdászok egységesíteni a betűk megjelenését. A nyomda egyike az első igazán kapitalista jellegű vállalkozásoknak. A nyomdász vagy partnere gyakorta volt sikeres kereskedő, aki felelősséget viselt a pénzügyi befektetők felleléséért, az anyagellátás és a munka megszervezéséért, a határidők betartatásáért, az akadémikus szinten képzett közreműködők alkalmazásáért és a nyomtatott szövegek iránt érdeklődő piac analizálásáért. Ezeken túl versenyben állt a többiekkel, akik ugyanezt a tevékenységet folytatták, és kockáztatnia kellett a tőkéjét a drága berendezések csatarendbe állításával.

Aldus névjegye, a horgony a delfinnel. A kancellária jogászai által használt kézírás (lent balra) vált a nyomdászok szabványos betűjévé (lent jobbra).

Egyáltalán nem meglepő, hogy ezek az emberek úttörő szerepet játszottak a hirdetés területén is. A kiadványaikat felsoroló listákat és körleveleket bocsátottak ki, melyeken elhelyezték műhelyük nevét és címét is. A cég nevét és emblémáját elhelyezték az első oldalon, és ezáltal előrehozták a címlapot a könyv végéről, ahol eredetileg elhelyezkedett, az elejére, ahol sokkal jobban látszott. A nyomdák megjelentették az egyetemek kurzusainak hirdetményeit is, az előadások anyagával és a szövegkönyvek kivonataival együtt. A korai években a nyomdászok a környékükön legelterjedtebb írott betűtípust adoptálták, de a nyomtatás még messze állt a szabványosítástól. 1480-ban, amikorra a kézírásos betűstílus már eltűnt, a szövegeket cancelleria stílusban nyomtatták, abban a klasszikus formában, melyet az itáliai humanisták, a kor Európájának szellemi vezetői leginkább kedveltek. A tizenhatodik századi Velencében, a nagy olasz nyomdász, Aldus Manutius nyomdájában azután egyik munkatársa, a bolognai Francesco Griffo feltalálta a cancelleria apró, kurzív változatát. A döntött betűkép a helymegtakarítást

célozta, és ennek segítségével Aldus monopóliumot építhetett ki magának az olyan méretű könyvek piacán, melyek könnyedén elfértek egy zsebben, vagy egy nyeregtáskában. A dőlt betűtípus ekkor kapta az „italic” nevet.

Kezdetben a piac erősen korlátok közé volt szorítva. A nyomtatás feltalálása után a megjelenő könyvek mindegyike beilleszthető volt az alábbi kategóriák valamelyikébe: szent szövegek (a Biblia és az imádságos könyvek); akadémikus szövegkönyvek (Donatus Grammaticája, melyet az iskolákban használtak); bürokratikus kiadványok (pápai bűnbocsánatok és dekrétumok); és köznyelven íródott könyvek (ebből meglehetősen kevés jelent meg, főleg a német nyelvterületeken). Egy idő után a könyvek tartalma azonban egyre sokfélébb lett. Az évszázad végére már léteztek útikönyvek és térképek, szólásgyűjtemények és idegen pénznemek váltótáblái, ábécék, katekizmusok, kalendáriumok, mindenféle vallásos irodalom, alapfokú olvasókönyvek, szótárak – gyakorlatilag az irodalmiság teljes vertikuma, melyet modern életünkben magától értetődőnek tekintünk, és amely életünk valamennyi aspektusára hatást gyakorol.

Szinte közvetlenül feltalálását követően a nyomdaipar máris kezdett kihatni a tizenötödik századi Európa életvitelére. Ez a hatásgyakorlás nem mindig volt pozitív előjelű. A tudás terjedésével kezdtek nyilvánvalóvá válni az ősi kéziratokban mutatkozó pontatlanságok. A misztikus, titokzatos írások, az asztrológiáról, mágiáról és halottidézésről egyre nagyobb számban képviseltették magukat a piacon, akárcsak a próféciákról, hieroglifákról és mindennapi boszorkányságról szóló egyéb munkák. A nyomtatás által lehetővé vált egységesség pedig a hibák széles körű elterjedését vonta maga után. Nem számítva a görög és latin klasszikusokat, melyek mindegyike száz év leforgása alatt megjelent nyomtatásban, és a Bibliát, a legnagyobb számban a „hogyan?” stílusú könyvek találtak gazdára. Az európai gazdaságnak múlhatatlan szüksége volt a kézművesekre, akiknek számát a Fekete Halál, a restriktív politika hatása és a hosszúra nyúló inaskodás erősen megkurtította. A szaktudás évszázadokon át érintetlen és változatlan maradt, és generációról generációra öröklődött a szájhagyomány és a gyakorlati tapasztalatok útján. Ez a sajtó médiumának megjelenésével bárki számára hozzáférhetővé vált, aki megengedhetett magának egy könyvet. A technikai információk átadása nagyobb pontosságra is szert tehetett, hiszen mostantól szakértők írták a könyveket, és azokat a nyomda csorbítatlan formában adta tovább. A nyomtatás alapvető hatása mindazonáltal magukban a nyomtatott szövegekben mutatkozott meg. A nyomda jelentősen lecsökkentette a hibák valószínűségét. Ha egy kézirat hibamentesen készült el, attól kezdve a pontos reprodukálás művelete már teljesen automatikusan folyt. A szöveget nem lehetett egykönnyen megváltoztatni. Ezzel párhuzamosan felmerült a szerzőség kérdése is. Most először a szöveg szerzője biztos lehetett benne, hogy széles olvasóközönséghez szól, ami ugyanakkor személyes felelősséget is rótt rá. A nyomtatás lehetővé tette a kultúrák közötti kapcsolattartás új formáit, a fizikai kommunikáció kiiktatásával. Új utak nyíltak meg a könyvek megjelenésében, elrendezésében, illusztrálásában. Megvalósíthatóvá vált a művek szisztematikus gyűjtése, adott szerző vagy témakör alapján. A legközvetlenebb hatás azonban továbbra is az maradt, hogy az eljárással számtalan kópiát lehetett készíteni a már meglévő kéziratokból. A legjobb példa a már létező szövegek nagy példányszámú sorozatgyártására az egyházi nyomdák által kiadott ezernyi búcsúcédula. Ezeket a dokumentumokat a hívők imáikért, penitencia vagy zarándoklat

jutalmaként, és ami a legfontosabb, pénzbeli ellentételezésért kaphatták meg. A kora tizenhatodik századi pápák, mint II. Gyula is, grandiózus terveket dédelgettek Róma felékesítésére a nagy rivális, Konstantinápoly előző századi elestét követően. Rómának a világ közepévé kellett válnia, és a bűnbocsánat dokumentumai segítettek előteremteni a pénzt az olyan drága művészek alkalmazására, mint amilyen Michelangelo is volt.

A pápai búcsúcédula, a kihagyott üres hellyel (felülről a harmadik sorban), ahová a vásárló beírhatta nevét és a hozzájárulás összegét.

A széles körben megnyilvánuló cinizmus, mely üdvözölte a vallási mozgalom egybefonódását a technológia világával, valószínűleg nem elhanyagolható faktora volt a wittenbergi Ágoston-rendi lelkész, Luther Márton lázadásának, mely végül a reformációba torkollott. 1517-ben, Miksa császár uralkodásának ezüstjubileumi évében, egy Tetzel nevű pápaikereskedelmi követ Wittenberg közelében nagy mennyiségű búcsúcédulával kezdett házalásba, méghozzá olyan hatásfokkal, hogy a hiszékeny hívek tömegével csődültek hozzá, hogy meghallgassák szavait és megvásárolják áruját. A kereslet olyan magasra hágott, hogy még egy apróbb feketepiac is létrejött a viszontértékesítésre. Luther az eseményekre egy kilencvenöt tételből álló, egyházellenes kritikával válaszolt, melyet kifüggesztett a wittenbergi templom üzenőtáblájára. A püspöknek és saját barátainak is eljuttatott ebből egy

példányt. Luther vágya azonban, hogy sérelmeit csendesen, tudós barátai körében vitassa meg, szempillantás alatt szertefoszlott, amikor a példányokat kinyomtatták, majd terjeszteni kezdték. Két hét alatt a „tézisek” Németország minden pontjára eljutottak. Egy hónapon belül egész Európa ismerte őket, és Luther egy olyan lázadás élén találta magát, melynek irányítására soha nem vágyott. A lázongást egyetlen módon lehetett csak hatásossá tenni, ugyanazt a fegyvert felhasználva, mely útjára indította: a nyomdát. E gondolat jegyében három évvel később Luther munkái már 300 000 példányban voltak jelen a piacon. Az egyoldalas nyomdatermékek még a legtávolabbi falvakba is elvitték a hírét. A gúnyrajzok csatarendbe állításával sikerült eljutnia az analfabétákhoz is, míg a köznyelv tudatos használata a protestáns német hercegek akkoriban éledő harcos nacionalizmusában talált visszhangra. „A nyomtatás, mondta Luther, Isten legnagyszerűbb találmánya”. Az első propagandaháborút sikerült is megnyernie a segítségével.

A nyomtatásnak mint propagandafegyvernek lutheránus alkalmazása. A trágár és obszcén pápaellenes karikatúrák még az analfabéták számára is kézzelfoghatóvá tették a lényeget.

Az eszmék terjesztésének eme új eszközére mohón csaptak le mindazok, akiknek minden vágya a tömegek befolyásolása volt. Maguk a nyomdászok jártak elöl jó példával a saját reklámjaikkal. Az egylapos nyomdatermékek alapjaiban változtatták meg a kommunikáció hatásgyakorló képességét, hiszen bárhová kifüggesztésre kerülhettek, és ráadásul tanulásra ösztökélték azokat, akik nem tudták elolvasni őket. Első ízben formálódhatott meg a közvélemény, melyet az érzelemre ható sorok tovább fűtöttek, és amely elvegyült azzal a meggyőződéssel, hogy minden nyomtatott szó igaz.

A központosított monarchiák arra használták fel a nyomtatást, hogy kiterjesszék irányításukat az emberek felett, és hogy folyamatosan informálják őket az új rendelkezésekről és adófizetési feltételekről. Minthogy az egyre növekvő számban kiadott direktíva egyetlen, tisztán azonosítható nyomdából származott, egyháznak és államnak könnyű volt kontrollt gyakorolni, mit olvassanak, és mit ne olvassanak az emberek. A nyomtatás terjedésének szükségszerű következményeként erősödni kezdett az ellenvéleményen lévők hangja is, akár nacionalista buzgalmat fejezett ki – melynek a helyi nyelven történő kiadás is tápot adott –, akár vallásosat. A vallási üldöztetések és harcok, melyek a tizenhatodik században végigsöpörtek Európán, a sajtó útján csak további hajtóerőre leltek, felhasználva a propaganda minden eszközét, hogy a támogatók indulatait felkorbácsolják. A politikai arénában a nyomtatás új fegyvert adott az államirányítás kezébe. Ahogy az emberek kezdtek boldogulni az írott szövegekkel, úgy várták el tőlük a lojalitást kifejező dokumentumok olvasását és aláírását. Az egyszerű, szóban mondott eskü többé már nem volt elegendő, hiszen bármikor le lehetett tagadni. Ez az elv az első modern értelemben vett szerződések megjelenését vonta maga után, melynek társaságában az államhatalmak centralizációs törekvései is egyre nagyobb teret nyertek. A nyomdai sajtón át a monarchiák közvetlenül hozzáférhettek polgáraikhoz. Nem kellett többé aggódniuk a földesurak és a helyi feudális kötelezettségek mindent átszövő hálója miatt. A proklamációk és hirdetmények az ország valamennyi pulpitusáról elhangzottak. A színdarabok kinyomtatásának támogatásáért cserébe azok dicsőítették és igazolták a király politikáját. Mindenkihez eljutottak a dicső tetteit ábrázoló fametszetek. Ausztriai Miksa császár is kibocsátott egyet, „Diadalív” címmel, melyen nemes egyszerűséggel saját nevét helyeztette el a monumentális ábrázolás számos pontján. Elterjedtek a politikai témájú dalok, akárcsak a szállóigék és szlogenek, melyek célja az uralkodó azonosítása volt a királysággal, ezáltal erősítve annak pozícióit. A háborúból „a király háborúja” lett. Az adót a király szükségleteire gyűjtötték be. Imák születtek egészségéért, és kerültek terjesztésre a nép körében. Angliában ezek még a hivatalos anglikán ima- és liturgiakönyvbe is bekerültek. Először tűnt fel az adott ország neve minden

utcasarkon. Végül azután a király valóságos arca is megjelent, a francia papírpénzeken. Mindezekkel a nyomtatás egy új, a korábbi szemléletet felváltó életformát és gondolkodásmódot hívott életre. A történelem során először vált egyszerűvé tudomást szerezni távoli országok lakóiról és eseményeiről, és a különbségek egyre nyilvánvalóbbá váltak, ahogyan a nyomtatásban a latint kezdte kiszorítani a köznyelv. A nyomtatás terjesztette el a nemzetközi divatokat, és nem csak a ruházkodás terén, de a viselkedésben, művészetben, építészetben, zenében és az élet minden más területén. A „spanyol” ruhastílusok könyve az egész Habsburg-birodalom területén hozzáférhetővé vált. Az Itáliába idejekorán eljutott nyomdai sajtó az országot több mint egy évszázadra a divatdiktátor szerepébe emelte, és nagyban hozzájárult a reneszánsz továbbéléséhez Európában, és ahhoz, hogy az jóval nagyobb hatást gyakorolhatott a szellemiségre, mint a nyomtatás hiányában tehette volna. Az írott szövegek terjedése együtt járt a memória romlásával. Az egyre inkább szövegközpontúvá váló tanításban a memóriaszínházak technikája fokozatosan elveszítette jelentőségét. Gyakoribbá vált a próza is, ahogyan a vers mnemonikus értéke egyre kevesebbet nyomott a latban. A nyomtatás felszámolta az egyházi építészet tanítói funkcióját is, ahol a szobrok és színes ablaküvegek szolgáltak emlékeztetőül a bibliai tanulságokra. A hatodik században Gergely pápa kijelentette, hogy a szobrok az analfabéták könyvei. Most, hogy a hívők olvasottá váltak, a szobrok többé nem szolgálták ezt a célt, ezáltal a nyomtatás a reformerek tekintélyromboló törekvéseit erősítette. Ha a szent szavak immár rendelkezésre állnak nyomtatásban, ugyan mi szükség van az ornamentikus verziókra? A protestánsok egyszerű, dísztelen templomai is ezt a nézetet tükrözik vissza.

Dürer fametszete, mely Miksa császár megrendelése alapján készült. A diadalív az uralkodó nevét minden elképzelhető formában magában foglalta. Sokkal szélesebb körben lehetett elérni vele a kívánt hatást, és ráadásul jóval kevesebbe került, mint egy valóságos diadalív.

Aiszóposz meséinek angol nyelvű fordítása, William Caxton nyomdász gondozásában, egyike az első, nem vallásos tárgyú munkáknak.

A művészetben a hangsúly fokozatosan áttevődött az egyéni érzelmek és személyes világnézetek megjelenítésére. A művészet szolgált a művészet értelméül. A nyomtatás eltörölte a képek közösségi megosztása utáni igényt, és elpusztította a kollektív emlékezetet, mely összetartotta a literáltság előtti társadalmakat. Máris új típusú, illusztrált könyvek jelentek meg a gyerekeknek, mint Comenius képeskönyve, vagy Luther katekizmusa. Ezek és társaik a régi képek új közegben történő továbbélését biztosították. A nyomtatáshoz kapcsolódó nagy eredmény a nyilvántartások sokkal hatékonyabb rendszereinek megjelenése. Az ugyanarról az eredetiről készített néhol ezernyi kiadás nyomtatásával divatos dologgá vált a könyvgyűjtés, márpedig a gyűjteményeket katalogizálni kellett. Ami ennél is lényegesebb, a kiadók elkezdték címekkel és szerzőkkel azonosítani kiadványaikat, ami sokkal könnyebbé tette annak kiderítését, miről is szólnak valójában. A katalogizálás életre hívott egy új képességet is. Az emberek elkezdték megtanulni az ábécét, melynek a nyomtatás beköszöntéig nem sok hasznát vették. A korai könyvkiadók ugyanis rájöttek, hogy egy könyv sokkal jobban fogy, ha egy betűrendes mutatót is fűznek hozzá. A kézírásos időkben, ha egyáltalán volt gondjuk az ilyesmire, ezt a pergamenlapokhoz illesztett fülekkel oldották meg. Az első betűrendes katalógust 1494-ben, Bázelban

jelentette meg Johannes Trithemius, Sponheim apátja, Liber de Scriptoribus Ecclesiasticis (Vallásos írások könyve) címmel. Utódja, Conrad Gesner még tovább ment. Az volt az elképzelése, hogy szerkeszt egy összefoglaló, egyetemes bibliográfiát, melyben felsorolja az összes latin, görög és héber nyelvű munkát, mely forrásul szolgálhatott a kiadók listáihoz, és a könyvárusok katalógusként használhatnak. Az 1545-ben megjelent Bibliotheca Universalis (Egyetemes könyvjegyzék) 10 000 munkát sorolt fel 3000 szerzőtől. 1548-ban ezt követte a Pandectae, melynek tizenkilenc fejezete egy-egy tudományágat ölelt fel. Ezek mindegyike az adott művek szerzőjét és címét tartalmazta, kereszthivatkozásokkal, és a kiadók által ravaszul megfogalmazott ajánlásokkal együtt. A mű több mint 30 000 tételt taglalt. A betűrendes katalogizálás elvezetett a régi szövegek tárgyszerű analíziséhez is. Amikor Machiavelli apját felkérték, hogy indexálja Titus Livius Decadesét Vespasiano da Bisticci részére, az egy összefoglaló listát készített el a flóráról és faunáról, neveket és tényeket felsorolva, ezzel elutasítva a korábbi szemléletet, mely a morális alapelvek vonatkozásaira helyezte a fő hangsúlyt. Az adatok könnyű hozzáférhetősége és az információ mint tudományág megjelenése könnyebbé tette a tények egybevetését és felhasználását, mint az bármikor előtte volt. A sajtók hozzájárulása a tudáshoz elsősorban a pontos reprodukáláson alapult. Amikor ugyanis egy könyv megíródott, a szerző személye is ismertté vált vele, és ez nagyobb gondosságra indította az írókat. Végül is lehetséges volt, hogy a munkát olyan valaki is elolvassa, aki jobban ismeri az adott témakört, mint maga a szerző. És ami ennél is több, minden szerző építkezhetett a korábban megjelent munkájára, így első ízben a szakértelmet nem a tudós elődökre való folytonos hivatkozás jelentette, hanem az ideák kiötlése és elterjesztése. A szövegek összevethetővé és javíthatóvá váltak az olvasók által, akik egy adott szakterületre szakosodtak, vagy mélyenszántó helyi ismeretekkel rendelkeztek. Az információ egyre megbízhatóbb lett. Egyre több könyv bátorította a komplex kutatómódszereket, az új tudásanyag megszerzését, új tantárgyak megszületését. Az elsők között jelenhettek meg a matematikai táblázatok és navigációs anyagok, melyeket már alig várt a hajók kapitányainak egyre növekvő tábora.

A számolótáblák könnyebbé tették a műszaki és üzleti életet. Önmagában véve már az is kisebbfajta forradalommal ért fel, hogy egymással megegyező képeket egyszerre számtalan olvasó is láthatott, a világ különböző pontjain. Mostanra a világ megnyílt a közösség átfogó vizsgálódásai számára. A titokzatos „lényegiség” és a felfoghatatlan, isteni szubsztancia helyett valósághű rajzok jelentek meg, melyek a maguk javára fordítva a perspektíva tudományát a természetet matematikai pontossággal mérték fel és írták le. Nem csak hogy a világ mérhetővé vált, de az egyén által megértett tudás könnyedén megosztásra kerülhetett a többiekkel. Új természettudományok szökkentek szárba, azzal a képességgel, hogy egységesítsék a világ képét és leírását. A korai kísérletek még csak a klasszikusok újranyomását jelentették, de az európaiak hamarosan elkezdték leírni a körülöttük fekvő, korabeli világot is. Zürichben Gesner elkezdte összeállítani gyűjteményes összefoglalását az állatok világáról, az általa ismert valamennyi szöveg alapján. 1557-ben, négy kötetben adta ki munkáját. Eközben, 1530-ban, Otto Brunfels megjelentette saját könyvét a növényekről, Herbarum vivae eicones címmel. 1535-ben a Le Mans-i Pierre Belon publikálta a Halak és madarakat. 1542-ben jött a Növények természetrajza, Leonard Fuchs tollából. Négy évvel később megjelent Georg Bauer föld alatti jelenségeket taglaló munkája, Agricola írói álnév alatt. Bauer, aki egyébként Csehországban, bányafelügyelőként dolgozott, 1553-ban jelentette meg óriási jelentőségű, De Re Metallica (A fémekről) című könyvét.

Gesner Historia Animaliuma az elsők között foglalkozott a természettel a tárgyilagos vizsgálódás aspektusából. Az illusztráció a bölényt, vagyis vadmarhát ábrázolja.

Illusztráció Brunfels Herbarumából. Az ábrázolások alapjául első ízben szolgált a való természet a korábbi szerzők munkái helyett. Figyeljük meg, hogy jóllehet a szöveg latinul van, a növény nevét a jóval ismertebb német nevén adták meg.

A nyomtatás a társadalom teljes, múltba tekintő szemléletét megváltoztatta, az ősök nevetségesen eltúlzott tiszteletével együtt, és a helyébe egy előretekintő, egészségesen fejlődő életfilozófiát ültetett. A nyomdák által terjesztett protestáns etika a kemény munka dicséretét zengte, és bátorította az anyagi gyarapodást. Most, hogy a tudás mindenki számára hozzáférhetővé vált a könyvek által, a megkérdőjelezhetetlen tekintély kora lejárt. Egy tizenötödik századi nyomat ezt így fogalmazta meg: „Miért kellene az

időseknek különbeknek lenniük a fiataloknál, amikor szorgalmas tanulással egy fiatal ember is elsajátíthatja ugyanazt a tudást?” Elkezdődött az ifjúság kultusza. Ahogyan a fiatalemberek közeledni kezdtek az új tudományos eredmények felé, melyet a szövegközpontú információ egységesítése tett lehetővé, természetessé vált számukra a gondolatiság új területeinek felfedezése. Beleszülettek a szakosodásba, mely a modern kor éltető elemévé vált. A nyomdaipar lehetővé tette a szakértők találkozását más szakértőkkel, a források hozzáférhetőségével kiterjesztve munkájukat. A kutatók elkezdtek egymásnak írni, szakterületük nyelvén: ma ezt tudományos halandzsának neveznénk. A tudományos gondolatcsere pedig megszülte a kísérletezés általi pontosság iránti igényt. A szerzők tudóstársaikkal versengtek a mind nagyobb pontosságú megfigyelés területén, és olyan eszközök iránt kiáltottak, melyek megfeleltek a precizitás által támasztott követelményeknek. A tudás kezdett egybeforrni a kísérletezéssel, és gyakorlati igazolással. Közmegegyezés alapján csak a bizonyított tudás válhatott „ténnyé”. Gondolataink modern rendszerezettségét is a nyomdasajtónak köszönhetjük. Mániánkká tette a „feketén-fehéren” megmutatkozó igazságot. A tekintély és a kor tiszteletétől elmozdított minket a vizsgálódó megközelítés felé a természet jelenségeit illetően, mely a közös, tapasztalatokon alapuló megfigyelésekre támaszkodott. Ez a megközelítés tette azután az adatokat elavulttá, jószerivel még azelőtt, hogy azok napvilágot láthattak volna. Az emlékezés mnemonikus kötelékeitől és a közösség kollektív emlékezetétől megszabadítva a nyomtatás elszigeteltebbé tett bennünket, mint valaha is voltunk, mégis képessé tett bennünket arra, hogy osztozzunk a nagyvilág történéseiben. A tudást az írni-olvasni tudók kezében összpontosítva hatalmat adott azok kezébe a műveletlenek és laikusok felett. Rejtelmes értelmű felfedezéseiket a mindennapokban alkalmazva a szakértők a változás letéteményeseivé váltak, mely azonban magában hordozta annak a képességnek a hiányát is – melytől korunkban egyre nagyobb mértékben szenvedünk –, hogy a tudományos tárgyak határait átjárhatóvá téve létrejöhessen a tudás egésze. Ugyanakkor viszont a nyomtatás nyitotta meg az utat az olvasni tudók előtt, hogy részesülhessenek a világ tudásának összességében, hogy megértsék mások gondolatait, és hogy félelemmel vegyes borzongás helyett biztonsággal közelítsenek a természet rejtélyei felé.

Az intergalaktikus tér a természet ugyanazon törvényeinek engedelmeskedik, mint a legkisebb elemi részecske. Önbizalmunk, hogy képesek vagyunk felfedezni az ilyen alapvető mechanizmusokat, a nyugati kultúra dinamikus optimizmusának a táptalaja.

A mindenség logikája Amikor napjainkban egy új, szubatomikus részecske felfedezéséről hallunk, vagy képeket látunk egy újabb, nemrégiben felfedezett galaxisról az univerzum végtelenül távoli pontján, netán az egyik betegség forradalmi gyógymódjáról olvasunk, lehet, hogy az esemény megörvendeztet vagy éppen feldühít minket, de semmiképpen sem lep meg. Azért fogadjuk el egykedvűen az univerzum roppant terjedelmét és komplexitását, mert képesek vagyunk elfogadni az ember azon képességét is, hogy vizsgálódjon és megértse felfedezése eredményeit. A tudomány gyermekei vagyunk, magabiztos, önálló egyéniségek, sorsunk kovácsai. Hihetetlen bravúrokat érhetünk el, miközben azokat magától értetődőnek is vesszük. Ugyanez igaz az újdonság befogadására is. Olyan gyorsasággal változó korban élünk, ahol megtanulhattuk elfogadni, hogy idővel minden elavulttá lesz. Ezt a tényt beépítettük gazdaságunkba, és az élet egyéb területein is ezzel a megközelítéssel élünk. A múlékonyság életformánk része. Csak a változás örökkévaló. Az ideiglenesség elválaszthatatlan része a tudományos fejlődésnek. Miközben hihetetlen precizitással és gondossággal tevékenykednek, a tudósok mindenekelőtt a teóriák gyenge pontjait kutatják. Amint a tudás építményén repedést fedeznek fel, egy újabb építményt találnak, mely felhúzásra vár. A vizsgálódás új tudományágakat hív életre. A tudományos kutatás behatóan foglalkozik az élet valamennyi aspektusával, a kozmosz távoli sarkaitól az óceánok mélyéig. A tudomány természete, hogy relatív higgadtsággal tekintsünk művére, az ezernyi laboratóriumban munkálkodó ezernyi tudós koponya munkálkodására, melyek megváltoztatják életünket. Úgy tűnik, ez az egyetlen, valóban emberi tevékenység, mely igazán demokratikus, őszinte, apolitikus, racionális és önszabályozó. Minden tudományág a maga komplexitásában el van zárva a másiktól, és minden bizonnyal ennél is távolabb áll a laikusoktól. A tudományos kutatás kiterjesztésében múlhatatlan szerepe volt az információs technológiák fejlődésének. A nagysebességű, párhuzamos adatfeldolgozással, a gigabyte-nyi memóriával és a száloptikás kommunikációs csatornákkal a számítógépek a mi jövőnket építik. Vehetünk bármilyen erőt és történést, feltéve, ha számokká tudjuk alakítani viselkedését, a számítógépbe táplálva az megadja nekünk bármilyen múlt- vagy jövőbéli esemény összes

elképzelhető paraméterét. Létrehozhatunk egy virtuális világegyetemet, és a saját törvényeit felhasználva hatást gyakorolhatunk viselkedésére. Ez a képesség, mely valamennyi jelenséget egyetemes törvényeknek engedelmeskedő történésként láttat, és amely éppúgy alkalmazható a Földre, mint a legtávolabbi csillagok magjára, minden tudomány gyökere. És ez a képességünk négyszáz évvel ezelőtt fejlődött ki, olyan események folytán, melyeknek semmi közük sem volt a tudományos kutatásokhoz.

A tridenti zsinat egyik ülése a katedrálisban, Tiziano festményén. Figyeljük meg a bíborosok lábánál kuporgó titkárokat a kép közepén, a feszület alatt. A gyülekezet a szónok szavait hallgatja, aki a pulpituson áll, a bíborosoktól jobbra.

1545. december 13-án az észak-itáliai Trident városában egy csapat eminens egyházi személyiség gyűlt össze a katedrálisnak a szerencse forgandóságát ábrázoló festett üvegablaka alatt. A katolikus egyház képviselői voltak, akiket III. Pál pápa hívott össze a zsinatra. Ez volt a negyedik kísérlet a találkozóra, mely a viták és háborúságok hevében mindeddig halasztást szenvedett, és amelynek helyszínét már két ízben is megváltoztatták. A tridenti zsinat végül a

vártnál jóval kevesebb résztvevő jelenlétében kezdődött el. Mindössze harmincegy apát, szerzetesrendi vezető és püspök volt jelen, akik felett három pápai legátus elnökölt: Giovanni del Monte (a későbbi III. Gyula pápa), Marcello Cervini (a későbbi II. Marcellus), és az angol Reginald Pole. A prelátusok azért érkeztek Tridentbe, hogy megbirkózzanak az egyháztörténet legnagyobb válságával. Mérlegelésüktől függött Európa eljövendő arculata. A krízis harminc évvel korábban kezdődött, amikor Luther Márton a wittenbergi templomában kifüggesztette tézisét, melynek kilencvenöt pontjában az egyház megreformálását követelte. Ezek egyikében az egyházat „hiábavalónak” nevezte, és a németekhez fordult a liturgia újjáalakításáért. Luther Rómában jártakor mélységesen megdöbbent az ott található korrupción és dekadencián. Visszatértekor csak olaj volt a tűzre annak a római megbízottnak a feltűnése Mainzban, aki pápai búcsúcédulákat árult, hogy a Szent Péter-bazilika befejezéséhez, és – a többek között Michelangelo keze általi – díszítéséhez szükséges anyagi erőt előteremtse.

A reakció Luther tanaira gyors volt, és kíméletlen. Európa-szerte olyan, a pápa által inspirált gúnyrajzok jelentek meg, mint a fenti kép is, mely a szó szoros értelmében az ördög eszközeként ábrázolta Luthert.

Luther lázadásra szólító kiáltványa futótűzként terjedt el Németországban. Az arisztokrácia is csatlakozott a Róma elleni harchoz, abban reménykedve, hogy a pápai hatalomtól való elszakadás értékes egyházi ingatlanokat sodor a kezébe. Magán az egyházon belül is sokan osztották Luther reformeszméit. A vallási alapon működő szervezetekre bizony már régóta ráfért volna egy alapos nagytakarítás. Csakhogy Luther célja a reform volt, nem a pusztítás, így amikor a parasztok felfegyverkezve jelentek meg, hogy támogassák, elítélte a mozgalom ilyetén fordulatát. De elkésett vele. Tiltakozása ellenére Luther egy

új, Rómától független egyház élén találta magát, mely ráadásul az ő nevét is viselte, a német uralkodók pedig felajánlották számára védelmüket, mert politikai érdekeik ezt diktálták. Azokban az időkben Európában egyébként is nagy volt a felfordulás. Leginkább V. Károly császár azon kísérlete borzolta a kedélyeket, hogy a Szent Római Birodalmat visszaállítsa, csakhogy a grandiózus elképzelés vonakodó vazallusai részéről komoly ellenállásba ütközött. VIII. Henrik király 1531-ben szakított Rómával, a franciák pedig, akik megmaradtak fanatikus antiprotestánsnak, ugyanakkor féltékenyen tekintettek annak függetlenségére, háborúba bocsátkoztak a császárral az Itália feletti uralom megszerzéséért. Pezsgett a szellemi élet is. Az itáliai humanisták kontinensszerte elterjesztették világias doktrínáikat, és kutakodó felfogásuk, karöltve a kora reneszánsz kapcsolatrendszerrel a kézművesek és tudósok között, szinte minden területen a megalapozott tekintélyek megkérdőjelezésével fenyegetett. A portugálok eközben körbehajózták a földet, és sértetlenül tértek vissza még az Egyenlítőtől délre fekvő területekről is, pedig azokat a teológia fehéren izzó pokolként írta le. Közönséges hajósok cáfolták meg Róma tanításait. Az Újvilág felfedezése kimozdította egyensúlyából az európai gazdaságot az inflációval, amit a piacokon máris megjelenő amerikai ezüst kavart. Már maga a felfedezés ténye is problémát okozott az egyháznak. Ha Amerika nem szerepelt a korai egyházi tanításokban, melyeket pedig minden részletre kiterjedőnek fogadtak el, akkor még mi minden várhat felfedezésre, amire az egyház nincs felkészülve?

Részlet a 95 „tézist” taglaló röpiratból (ezek valójában csak javaslatok és kritikai észrevételek), mellyel Luther Márton elindította a reformációt.

A valaha oly hatalmas egyetemek irányából kevés segítség ígérkezett, miután azok a teológia támpillérei voltak, a hit védelmezői. A fontos humanista gondolkodók ez okból nem is vettek részt az egyetemi életben. Az új tudományos és technikai felfedezéseknek nem volt helyük az előadótermekben. Még a teológia tantárgyban is hiány volt tanárokból. A diákok lázadásai és tömeges elmaradásai tovább apasztották a hallgatói létszámot. A kollégiumok ürességtől kongó, poros csarnokokká váltak, ahol a hely szelleméhez nem illő üres szócséplés folyt a logikáról. A tridenti zsinat erélyesen szállt szembe ezekkel a fenyegetésekkel. A találkozó kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint harminc évig folyt, és az egyre terebélyesebb gyülekezet végül kiharcolta a szorosabbra vált irányítás politikáját. Jóllehet a helytelen hivatásgyakorlást néhány pontban megreformálták – korlátozták az egy paphoz tartozó parókiák számát, és rákényszerítették a püspököket, hogy egyházmegyéjük területén éljenek –, a zsinat egy sor olyan dekrétumot fogadott el, mely csak tovább élezte a németek szembenállását. Áldozáskor a test és a vér valós jelenléte dogmává nemesült, és kinyilatkoztatott, hogy csakis a mise az egyetlen és igaz liturgikus istentisztelet. A zsinat egy sor mélyreható változtatást is eszközölt, hogy a szervezet munkáját hatékonyabbá tegye. Határozatot hozott egy hivatalos katekizmus, breviárium és misekönyv elkészítéséről. Papnevelő intézetet kellett létesíteni valamennyi egyházmegye területén, ahol a leendő papoknak vizsgát kellett tennie, mielőtt elfogadták volna őket. Megerősödött a szent inkvizíció, hogy hatékonyabban vehesse fel a küzdelmet az eretnekséggel és az ideológiai elvektől való elhajlással. A tiltott könyvek listáját ezentúl periodikusan nyilvánosságra kellett hozni. Nagyobb hatalomhoz jutott a jezsuita rend, melyet eredetileg a hit Keleten és az Újvilágban történő terjesztésére alapítottak. A „gerilla” papok számára új iskolák nyíltak. A jezsuiták vezetője, Loyola, a baszk hadsereg visszavonult tisztje, akit korábban a ferencesek nem fogadtak a soraikba, elkezdte csatarendbe állítani csapatait. 1544 és 1565 között, hogy a németországi protestáns befolyást megtörje, Loyola jezsuita kollégiumokat építtetett Kölnben, Bécsben, Ingolstadtban, Münchenben, Trierben, Mainzban, Braunsbergben és Dillingenben. A protestáns angolok visszatérítésére a tengerentúlon St. Omerben, Liège-ben, Rómában és Douai-ban létesítettek ilyen intézményeket. A skótoknak Madridban. Az írek Rómába, Poitiers-be, Sevillába és Lisszabonba mehettek. Franciaországban gyakorlatilag minden említésre méltó helyen voltak jezsuita kollégiumok.

Egységesítették és megrendszabályozták a tanítást is. A tanrend klasszikusokból, matematikából, kozmológiából és földrajzból, retorikából, jó modorból és a Szentírás tanulmányozásából állt. Kívánatos célként fogalmazódott meg a hit terjesztése és megerősítése a társadalom befolyásos tagjai között. A parasztok számára a zsinat olyan terveket fogalmazott meg, melyek megváltoztatták az istenimádás eddigi arculatát. Itt volt az idő, hogy az egyházat és tevékenységét kedvezőbb színben tüntessék fel. Annak érdekében, hogy a protestánsok szabadelvű ígéreteivel szembehelyezkedjenek, a katolikus egyháznak a Mennyet és a Poklot kellett segítségül hívnia. Az érzékek célba vétele a hívők keblében fészkelő homályos és reményteli vágyak felébresztésére irányult. Az ikonográfus Cesare Ripa kézikönyve számtalan kiadást ért meg, és hatalmas befolyást gyakorolt Európa-szerte. A cél a hívők bevonása volt, a Szentségben való részvétel tudatosítása, és a vallásos buzgalom felkorbácsolása az ünnepi alkalmakra.

Ripa ikonográfiájának angol nyelvű kiadása, mely mű Európa összes katolikus művésze számára meghatározta a követendő szabályokat. Minden létező karakterisztikus vonást magában foglalt, akár bűn volt, akár erény, és az ortodoxia elsőbbségét hangoztatva a művészek számára nem hagyott fikarcnyi területet sem az improvizációra.

Bernini alkotása, a Szent Teréz elragadtatása 1644 és 1647 között keletkezett.

Az új gondolatvilág a hétköznapi szenvedélyességre épített. Egyre nagyobb hangsúly került a szentek életére, mellyel közelebb kívánták hozni a vallást a mindennapok életéhez, utalva rá, hogy a mennyek lakói jelen vannak a templomokban. A díszítmények és az épületek általános képe a hívők tekintetét az extravagáns színek körforgására volt hivatott irányítani, melyek a fényűzően felékesített kupola, a mennyország szimbóluma felé mutattak. A fények, a felhők, a drapériák és a szentek alakjai, a vibráló színek a templomból színházat csináltak. A cél az volt, hogy megtartsák az eszme revelatív erejét. Eltűnt a művészet hideg, józan felhasználása a bibliai történetek illusztrálására. A reneszánsz arányosság és harmónia átadta a helyét a formák és színek kavalkádjának. A hatás mindennél inkább teátrális volt. A római S. Maria Vittoria-templom Cornaro-kápolnájában, ahol Szent Teréz elalél a mennyei

látomásoktól, miközben ruhája redői érzékien fonják körül testét, a Cornaro család márványból erkélypáholyt is emeltetett, ahonnan, mint a színházban, figyelhették az eseményeket. Az új típusú művészet – melyet ma barokknak hívunk – első komplex példája 1578-ra készült el. A várakozásnak megfelelően a barokk építészet első, teljes eszköztárat felvonultató épülete Gesu jezsuita temploma, Rómában. A tanácskozás közben a zsinat azonban megfeledkezett egy olyan eseményről, mely két évvel egybegyűlésük előtt következett be, és amely olyan hatalmas erejűnek bizonyul, amekkoráról még maga Luther sem álmodhatott. Az esemény bekövetkezte az egyik egyházon belüli rend számlájára írható. Jó ideje egyre komolyabban szükség volt a naptárrendszer megreformálására. A tizenhatodik század elején a Julián-naptár tizenegy nap pontatlansággal működött; erre még a legközömbösebb hívők is felfigyelhettek a Hold mozgásából. A probléma ismét csak teológiai jellegű volt. Egy szent nappal kevesebb csökkentette a hívek esélyét az üdvözülésre. A legnagyobb gondot mégis a húsvét okozta, melyet roppant nehéz volt kikalkulálni, ugyanis ehhez a héber kalendáriumra éppúgy szükség volt, mint a Julián-naptárra, hogy az ünnep időpontját eldöntő Hold-fázist meghatározhassák. Sajnos arra nem létezett biztonságos módszer, hogy a következtetést a Nap és Hold ciklusából levonhassák, azok ugyanis sehogy sem akartak összeilleni. Nem létezett olyan pontos napszám, mely egy pontos holdhónapot vagy napévet kiadhatott volna. A két ciklus mindössze minden tizenkilencedik évben illeszkedett egymáshoz, márpedig ez sajnálatosan ritka volt a hitélet számára. IV. Sixtus pápa a német asztronómust, Regiomontanust kérte fel a naptárreform véghezvitelére, de a megbízható csillagászati megfigyelések hiányában a férfiú nem sokat tehetett a kérdésben. Az adatok elégtelenségére két magyarázat is kínálkozott. Az egyik szerint az óceáni hajózás előtt a navigátorok az uralkodó széláramlatokban és a part menti vizekben bíztak, és vajmi kevés érdeklődést mutattak az égbolt csillagai iránt. Arisztotelész szerint, akinek a kozmoszra vonatkozó nézetei akkoriban örökérvényűnek számítottak, az égen nem sok aktivitás volt megfigyelhető.

A legfőbb probléma a kalendáriummal: a nap- és holdhónapok nem illeszkednek egymáshoz. A külső gyűrű a holdhónapokat ábrázolja, melyek mindegyike 28 napos, így egy holdév 336 napig tart. Ez 29,1 nappal rövidebb, mint a belső gyűrűn megjelenő napév.

Arisztotelész kozmológiai rendszere, mely sértetlenül vészelt át két évezredet, a világegyetem józan, mindenki által látható képén alapult. Az átlagos megfigyelő számára az égbolt haladni látszott. A csillagok, melyek helyzete sohasem változott, minden éjjel megjelentek az égbolton. A sarkoknál sohasem tűntek el, és a Sarkcsillag körül köröztek. Az állócsillagok között, öt vándorló fénypont – a görög „vándor” szóból planéta – volt megfigyelhető. A Hold a Föld körül keringett, akárcsak a Nap. Arisztotelész a jelenséget nyolc kristályos szféra létével magyarázta, melyeken a Nap, a Hold, az öt planéta és az állócsillagok helyezkedtek el. Ezek a szférák a Föld körül keringtek, mely mozdulatlanul állt a mindenség közepén. Míg azonban az ég szemmel láthatóan tökéletes és változatlan maradt, a Földdel más volt a helyzet. A földi dolgok hanyatlani kezdtek, majd elpusztultak. A Földön minden mozgás egyenes vonalú mozgás volt, mely az objektumok függőleges esésében mutatkozott meg, ahogyan azok a „kívánatos” pozíciót keresve az általuk elérhető legmélyebb ponton állapodtak meg.

Az égen a csillagok tökéletes, örökkévaló mozgása körpályát írt le. A szférák éteri anyagból voltak, olyan szubsztanciából, melyet nem lehetett sem elpusztítani, sem mássá átváltoztatni. Ez volt az ötödik elem. A többi négy – föld, víz, levegő és tűz – földi elem volt. A mennybolt ellenállt a romlásnak, mert az éteri szférák mozgása körkörös volt, és ezért sohasem kellett „kikényszeríteni”. A földön a dolgok természetes mozgása egyenes vonalú volt, ugyanakkor az objektumok természetes helyzetének a nyugvó állapotot kellett tekinteni. Ez alapján a Földön minden mozgást ki kellett kényszeríteni, kivéve a négy elemét. A levegő és tűz, mivel könnyűek voltak, felemelkedtek. A föld és a víz, mivel nehezek voltak, lesüllyedtek. Minden a négy elem egyféle kombinációjából épült fel, és azért pusztult el, mert rendszeresen mozgásra kényszerítették. A Föld gömb alakú volt, mivel ez volt a tökéletes forma, és mert látható volt az árnyéka a Holdon. A Föld mozdulatlan volt, mert ha mozgott volna, az vagy természetes, vagy mesterséges erő eredménye lett volna. A kierőszakolt mozgás elpusztította a dolgokat, és mivel a Föld még mindig létezett, ha létezett volna ilyen erő, annak mesterségesnek kellett volna lennie. A Földön viszont csak egyféle mozgás létezett: az egyenes vonalú mozgás, mely a föld középpontja felé mutatott. Ha a Föld bármilyen módon mozgott vagy forgott volna, akkor abból két természetes mozgás léte következett volna. Az egyetlen logikus magyarázat tehát az maradt, hogy a Föld mozdulatlan, és természetesen a Biblia is ezt a nézetet támogatta. Ami pedig az égitestek mozgását illeti, vagy volt számos olyan dolog, mely saját magát hajtotta, mint például a planéták, vagy ami ennél is valószínűbb, az Úr volt az a mozgatórugó, mely a kezdeti löketet megadta az örökké tartó mozgáshoz. Voltak persze olyan anomáliák ebben a rendszerben, melyek megnehezítették az egyház számára a dolgot, és amelyeket az évszázadok során többféleképpen is megmagyaráztak. A legfontosabb szabálytalanság szabad szemmel is látható. Vannak olyan alkalmak, amikor az égitestek mozgása irányt vált: a Mars például megáll, majd visszafelé indul. Tekintve, hogy az éteri szférák nem változtathatnak irányukon, az egyetlen meggyőző magyarázat erre csak az lehetett, amivel Claudius Ptolemaiosz alexandriai csillagász állt elő a második században. Nézete szerint minden planéta külön pályán mozgott, melyek középpontja az állandó, Föld körüli pályához volt rögzítve. A földi megfigyelő számára előadódhattak olyan esetek, amikor az égitest és saját keringési pályája

látszólagos változást okoznak a planetáris mozgásban. Ptolemaiosz ezt hívta epiciklikus keringésnek.

Ptolemaiosz univerzuma egy 1559-es ábrázoláson. A tájképet és Atlasz figuráját a művészi képzelet szülte, hiszen, ha lesarkítjuk a kérdést, a legutolsó kristályos szféra után már semmi mást nem találhattunk, csak az Úr láthatatlan jelenlétét.

A kopernikuszi planetáris rendszer 1543-ból, a Nappal középpontjában. Hogy a bolygók sebességének és mozgásának nyilvánvaló változásait igazolni tudja, Kopernikusz nem kevesebb, mint kilencven ptolemaioszi epiciklikus keringési pályát kényszerült a rendszerbe iktatni.

A kalendárium megreformálása mindezeket a jelenségeket és problémákat magában foglalta, valamint ezek magyarázatait is, miután a kozmosz és benne minden az Úr lényének megnyilvánulásai voltak. A hit Arisztotelész és Ptolemaiosz tanaiban pedig egyet jelentett a társadalmi stabilitással. 1514-ben azután a pápa titkára felkérte a kor viszonylag ismeretlen nevű matematikusát, aki egyben a lengyelországi Frombork kanonokja is volt, hogy vegye kézbe a naptárkérdést. Az egyházfi, Niklas Koppernigk a felkérésre azt válaszolta, hogy a nap kérdésében addig nem lehet előrelépést elérni, míg a Nap és a Hold közötti kapcsolatrendszert nem tisztázzák. Koppernigk a krakkói egyetemen tanult, ezután a páduai és a bolognai egyetemen is folytatott tanulmányokat. Kánonjogi doktorátusát 1503-ban vehette át Ferrarában. Ezekben az években mélyen magába itta a kortárs reneszánsz elveket az asztronómiáról, melyek a matematikára és a megfigyelésre helyezték a fő hangsúlyt. Miután 1503-ban hazatért Fromborkba, Koppernigk szabadidejében asztronómiával foglalkozott. Elsődleges célja az volt, hogy a planéták mozgásában megmutatkozó nyilvánvaló anomáliákra egyszerűbb magyarázatot találjon a korában elfogadottnál, s amely közelebb áll az eredeti, arisztotelészi körkörös felfogáshoz. Koppernigk végül arra a következtetésre jutott, hogy létezik ilyen magyarázat. 1514. május 1-jén Kopernikusz – ahogyan Koppernigket ma ismerjük – Commentariolus (Rövid okfejtés) címen egy olyan kéziratot kezdett terjeszteni, mely alapjaiban kérdőjelezte meg az egész arisztotelészi világképet,

és egy Nap-központú világegyetemet vázolt, ahol a Föld, a többi égitesthez hasonlóan, mozog. A heliocentrikus világképet teljes részletességben taglaló munka azonban nem jelent meg Kopernikusz haláláig, 1543-ig, ami azt bizonyítja, hogy Kopernikusz nagyon is tisztában volt felfedezése hatásaival, bár lehet, hogy csak attól félt, félremagyarázzák teóriáját. Az elmélet egy heliocentrikus rendszert épített fel, melyben a Föld a Nap körül kering, és ezenkívül napjában egyszer körbefordul a saját tengelye mentén is. Az eretnekség vádjának azzal vette élét, hogy olyan, az itáliai humanisták által is kedvelt klasszikus forrásokra hivatkozott, mint Pitagorasz és Arisztarkhosz, ezáltal beismerve, hogy az idea nem tőle ered. Könyve, mely 1543-ben jelent meg, Az égi pályák körforgásairól címet viselte. Ebben Kopernikusz kijelentette, hogy az univerzum központja egy pont, valahol a Nap közelében. Megmagyarázta a csillagközi látószögelhajlást is – mely feltételezte, hogy ha a Föld valóban a Nap körül keringene, akkor a csillagok helyzetének változnia kellene – kijelentve, hogy a távolság olyan hatalmas, hogy a parallaxis mértéke nem lépi át a mérhetőség küszöbét. Kopernikusz azt a kérdést bölcsen kerülte, hogy a levegőbe feldobott tárgyak miért nem nyugat felé érnek földet. A séma megfelelt ugyan a körkörös mozgással kapcsolatos filozófiai és teológiai elvárásoknak, viszont minden más szemszögből egyenesen az arisztotelészi és keresztényi hit szívébe mártotta a vasat. Elmozdította a Földet a világegyetem középpontjából, és ezáltal az Úr szándékainak a fókuszából is. Az új rendszerben az ember már nem az a teremtmény volt, akinek a hasznára és értelmére az egész kozmosz megszületett. A Földet a mennyboltba emelte, és ezzel egy csapásra eltüntette a határvonalat romlandó és romlatlan között. Ha viszont a Föld is romlatlan volt, akkor miért halódnak továbbra is a földi dolgok? Az egyetlen alternatíva az volt, hogy a mennyek igenis tökéletlenek és képesek a változásra. Kopernikusz a látszólagos elhajlás hiányával kimondatlanul is utalt arra, hogy az univerzum végtelen. Ez szöges ellentétben állt az egyházi doktrínákban hangoztatott véges világgal. Kopernikusz teóriája már a megjelenés előtt húsz évvel is állandó vita tárgya volt Európa-szerte. Ironikus módon a legkorábbi támadások éppen a protestánsok részéről érték. Luther szerint: „Az emberek hitelt adnak egy felkapaszkodott asztronómusnak, aki igyekszik azt bizonygatni, hogy a Föld forog, nem a mennybolt, a Nap vagy a Hold… csak egy bolond kívánhatja felfordítani az asztronómia egész tudományát.” Társa, Philipp Melanchthon még tovább ment: „A bolondok mindig meglovagolják az újdonság iránti vágyat.”

Kálvin a Bibliára hivatkozott: „Az írás azt mondja: ‘a világ megteremtetett, hogy ne mozdulhassék’.”

A naptár megreformálására létrehozott pápai bizottság, XIII. Gergely pápa elnökletével. Figyeljük meg a csúcstechnológiát képviselő asztronómiai műszert az asztalon, és a beszélő pálcája által bemutatott zodiákus jeleket.

A római katolikus egyház, mely mindössze két évvel azután ült zsinatot Tridentben, hogy Kopernikusz tanítványa és Luther egyetemének professzora, Johannes Rheticus megjelentette az asztronómus munkáját, nem reagált a szövegre. Hidegen hagyta a kopernikuszi elgondolás tagadhatatlan forradalmisága. A hivatalos nézőpontot 1541-ben ismertette a holland asztronómus, Gemma Frisius: Nem sokat számít nekem, hogy állítása szerint a Föld mozog-e, vagy mozdulatlan, amíg birtokában vagyunk a csillagok mozgásának és periódusának hajszálpontos leírásának, és amíg ezeket hasonlóan pontos kalkulációvá tudjuk egyszerűsíteni. A kopernikuszi teória értéke tehát csak a matematikai elegancia szintjén mutatkozott meg. Megnyitotta az égboltot a pontos és megismételhető vizsgálódás előtt. A pápának küldött bemutatkozó levelében maga Kopernikusz is megjegyezte, hogy az égbolt matematikai értelmezésének korábbi kísérletei

csak zavart okoztak, volt, aki az egyik rendszert alkalmazta, volt, aki a másikat. Az ő elsődleges célja, bizonygatta, rendet teremteni a káoszban. Rheticus, védelmébe véve mesterét, 1540-ben így nyilatkozott: „…tanult mesterem hipotézise olyan remekül ráillik a jelenségre, hogy ezek egymás közt felcserélhetőek, akárcsak egy jó definíció a definiált dologgal”. Egy másik akadémikus, Giovanni Pontano 1512-ben így írt: A körök (röppályák stb.) azért nem láthatóak, mert a valóságban nem is léteznek. Mi gondoljuk őket oda, hogy a megértést és tanítást megkönnyítsük. Az égbolton azonban nincsenek ilyen vonalak vagy kereszteződések. Olyan rendkívüli módon zseniális emberek ötlötték ki azokat, akiknek tanításai, eltekintve az ilyesféle eljárások alkalmazásától, nem lenne közvetíthető az asztronómia tudományán belül… a többi embernek. Ennél is korábban összegezte a témába vágó véleményét Janduni John, a kora középkori tudós: Még ha az epiciklikus mozgás… létezik is, a csillagok mozgása és az egyéb jelenségek akkor is olyanok maradnak, amilyennek most megfigyelhetjük őket… Feltéve, hogy az asztronómusnak megvannak az eszközei a planéták helyzetének és mozgásának meghatározására, azt nem kérdőjelezi meg, hogy az általa elképzelt bolygók valóban ott vannak-e az égbolton… amitől a következtetés akkor is lehet helyes, ha a feltevés valótlan volt. Ez a tudós közbevetés jól példázza az egyház érdektelenségét is. Nem számított más, csak a planetáris és egyéb csillagközi események „látszatának megóvása”. Az valószínűleg szóba sem került, hogy Kopernikusz teóriáját fizikai valóságként kezeljék. Már a korai időktől kezdve az asztronómia feladata volt, hogy a csillagászati rendszertelenségeket olyan tételekkel magyarázzák, melyek belefértek a körkörös mozgás teóriájába. Kopernikusz teóriájának a legfőbb vonzerejét éppen az jelentette, hogy az égi mozgásokat olyan egyszerű és uniformizált formára hozta, melyet könnyű volt felhasználni. Kopernikusz nézeteit azért nem sújtotta egyházi átok, mert nem láttak benne mást, mint meggyőző matematikai fikciót. Végül is csak Isten a megmondhatója, hogy az égbolt viselkedése a

Biblia és Arisztotelész állításait igazolja, akárhogy is tűnjön a halandó ember szemében. Kopernikusz mindenkinek eleget tett, hiszen hipotézise a lehető legegyszerűbb volt, ugyanakkor megóvható maradt a látszat, mégis olyan pontosan illett a jelenségre, amennyire az csak lehetséges volt. Egy képzeletbeli, keringő Föld mindent megoldott. A sémát habozás nélkül alkalmazni is kezdték a kalendárium 1582-es reformjánál. Ironikus módon ismét egy lutheránus személye jelentette a kulcsot. 1551-ben a wittenbergi csillagász-professzor, Erasmus Rheingold állította fel az új, továbbfejlesztett csillagászati táblázatokat, felhasználva Kopernikusz számításait. A porosz hercegnek ajánlott munka porosz táblák néven vált ismertté, és majdan az új kalendárium számításainak alapjává vált. A németek különösen járatosak voltak az asztronómiában, miután több mint egy évszázadig a nagy bányásztelepülések – Nürnberg, Augsburg, Ulm és Regensburg – jelentették a műszergyártás fellegvárait. És ezek voltak azok a helyek is, ahol az új típusú ágyúk legkiválóbb példányai készültek.

A kora tizenhetedik század tudományos és technikai csodái egy csokorba gyűjtve: köztük a frissen feltérképezett Amerika, a lepárlóberendezés és az ágyú, mely oly sok tudományos kísérletnél jelentett ösztönzőerőt.

A tüzér elsüti ágyúját, mely az arisztotelészi törvényeknek engedelmeskedett: a golyó felfelé, majd lefelé csakis egyenes vonalú mozgást végezhetett.

A puskapor akkoriban még csak egy évszázada volt általánosan elterjedt. A találmány rendkívüli népszerűségnek örvendett Európa uralkodói köreiben, akiknek elegendő volt csak jeleznie, hogy a tüzérséget készülnek bevetni, és egy rebellis város máris késedelem nélkül megadta magát. A tizenhatodik század közepére az ágyúfúrás új eljárása is kifejlesztésre került. Ez nem jelentett mást, mint a bronzágyúk olcsóbb módszerrel nagyobb szilárdságúra történő gyártását, valamint a csőtorkolat pontosabb kidolgozását, ami gondosabb célzásnak és tüzelésnek kedvezett. Európa-szerte a mérnökök és fegyvergyártók a hatékonyabb tűzerő eszközeit kezdték kutatni. Ez volt az a pont, hogy Kopernikusz kisebb eretnekségeinek egyike – mármint hogy a Földet beillesztette a többi bolygó közé, és elmosta az égi és földi dolgok közötti határvonalat – döntő fontosságúvá vált a kérdés szempontjából. Az ágyúgolyó mozgásának analizálásában a legnagyobb problémát az jelentette, hogy senkinek még csak fogalma sem volt arról, mi is történik a kilőtt golyóval a levegőben. Az arisztotelészi törvények kimondták, hogy a Földön minden objektum természetes állapota a nyugalom. Minthogy minden nehéz testet természetes „vágya” a Föld közepe felé húzott, a tárgyak hajlamosak voltak az általuk elérhető legmélyebb ponton mozdulatlanságba merevedni.

Bármilyen, a Föld közepétől távolodó mozgáshoz elengedhetetlen volt a „mozgató” igénybevétele. A dolgok azért zuhantak egyre nagyobb sebességgel, mert készséggel közelítettek természetes nyugvópontjuk felé. Bármilyen tárgy, melyet egy másik irányba „mozgattak”, egyre lassult, mihelyt a mozgatóerő alábbhagyott. Egy ponton az adott tárgy, boldogságát keresve, egyenesen a földre hullott. Míg az objektum mozgásban volt, sebességét nagyban befolyásolta az őt körülvevő médium ellenállásának nagysága. Ez okból jelentette ki Arisztotelész, hogy nem létezik abszolút vákuum. Ha ugyanis a vákuum létezne, a testek képesek lennének egyik pontról a másikra haladni, mindenféle ellenállás nélkül, egy pillanat alatt. Miután ilyen jelenséget még soha, senki nem figyelt meg, a vákuum nem létezhetett. Az érvelés hibái még a hinni akarók előtt is nyilvánvalóak. A lövedékek nem hullottak egyenesen a földre, hanem egy ívelt pályát követtek. Az íjból kilőtt nyilak „mozgató” hiányában nem hullottak azonnal a földre. Fokozatosan veszítették el energiájukat, mely jelenség, úgy tűnt, kapcsolatban állt azzal, amit elsőként Párizsban írt le két francia pap, Jean Buridan és Nicole Oresme. Ők az erőt „impetusnak”, hajtóerőnek nevezték, és a tizenötödik századra, több mint két évszázaddal azután, hogy publikálták teóriájukat, az elképzelés széles körben elfogadott lett. A hajtóerő-koncepció illeszkedett abba az arisztotelészi ideába, hogy minden dolognak megvan a maga „minősége”. A hajtóerő volt a „mozgás biztosításának minősége”. Úgy kezelték, mint afféle tulajdonságot, mely úgy viselkedik, mint a hő a piszkavasban: a test belsejében keletkezik, de egy idő után kimerül. A hajtóerő a mozgás által tűnik elő. Minél gyorsabban haladt valami, annál több ilyen erővel bírt. Ezért volt az, hogy a leejtett testek gyorsultak esés közben. Azután, a tizenötödik század végén Leonardo da Vinci kimutatta, hogy az ágyúgolyó ívelt pályán halad. Hajtóerővel vagy anélkül, ez lehetetlen volt, mert nem fért össze Arisztotelész természetes és kierőszakolt mozgásra vonatkozó kettős kategóriájával. Az egyenes, melyet az ágyúgolyó közvetlenül a csőből történő kireppenés után követett, még elfogadható volt. Földhözragadt, degenerált mozgásforma. De a görbe, ami ezután következett, már tisztán éteri haladásra utalt, és nem volt semmi keresnivalója a Földön.

Leonardo da Vinci rajza az ágyúgolyók röppályájáról, melyek egy görbét leírva nyilvánvalóan ellenszegülnek Arisztotelész elgondolásainak. Leonardo a kérdést sohasem elemezte mélyebben ennél a művészi ábrázolásnál.

Az ágyú beledurrantott az arisztotelészi világkép közepébe, hiszen mindenki számára nyilvánvaló volt, aki nyomon követte a röppályát, hogy az valóban egy görbét írt le. Arkhimédész volt az, aki segített megérteni a jelenséget. 1543-ban, abban az évben, amikor Kopernikusz is publikálta teóriáját, egy itáliai tüzérségi szakértő, Niccolo Tartaglia kiadta Arkhimédész a vízbe mártott testekre vonatkozó értekezésének latin nyelvű változatát, mely a híres „Heuréka!” eseten alapult, és a vízkiszorítás alaptörvényét taglalta. A tanulmány kifejtette, hogy az egyes objektumok viselkedése egy adott közegben elemezhető geometriai eszközök igénybevételével. Arkhimédész a dolgok rejtélyes „minőségéről”, melyeket az objektumok valamiképpen birtokoltak, áttette a hangsúlyt az olyan mérhető paraméterekre, mint súly, gravitációs vonzás, egyensúly. Fordítója, Tartaglia a velencei egyetem matematikaprofesszora volt. Eredetileg Fontanának hívták, a Tartaglia csak gúnynév volt, melynek jelentése „dadogó”, és amely egy, a bresciai csatában szerzett fejsérülése után kialakult beszédhibája folytán ragadt rá. Tartaglia fő érdeklődési köre, a katonai tudományok, és az ahhoz kapcsolódó teóriák híven szolgálták a nemesség érdekeit is, akik sokért nem adták volna, ha továbbfejleszthetik tűzerejüket. Tartaglia 1537-ben már publikált egy saját könyvet az ágyúgolyók röppályájáról, melynek Az új tudomány címet adta, s amelyben kimutatta, hogy a lövedék által bejárt teljes út valóban görbe, és a legjobb szög a maximális

lőtávolság eléréséhez a 45°. Az olasz nyelvű változat 1551-ben jelent meg, valószínűleg tanítványa, Giovanni Benedetti is ekkor olvasta először. Benedetti, akiről méltánytalanul feledkezett el a történelem, talán nagyobb hatást gyakorolt az akkoriban formálódó filozófiai forradalomra, mint bármely más európai kortárs gondolkodó. Matematikusként őt sokkal jobban izgatta a dolgok esése, mint azok kilövése. Előtte soha senki nem gondolt arra, hogy a gyakorlatban is kipróbálja Arisztotelész azon kijelentésének igazságát, hogy a tárgyak esési sebessége összefüggésben van tömegükkel. Benedetti viszont igen. Ha két testet összekötnek egy elhanyagolható súlyú fonállal, ily módon egyesített kétszer annyit nyom, és ezáltal kétszer olyan gyorsan zuhan is. A gyakorlatban azonban nem ez történt. Benedetti elgondolása szerint a tárgyak nem azért zuhantak, mert nehezek vagy könnyűek voltak, hanem azon képességük miatt, hogy képesek voltak áthatolni a levegőn, mely ellenállt esésüknek. Más szavakkal úgy viselkedtek, mint a vízen lebegő tárgyak, melyekről Arkhimédész beszélt. A vákuumban ennek alapján a tollnak ugyanakkora sebességgel kellene esnie, mint egy nehéz tárgynak. A teória igazolásával azonban várni kellett a gyakorlatban megvalósított vákuum következő századi megjelenéséig.

A tizenhatodik század végének hajóépítői munka közben. A szemmel látható matematikai precizitás dacára, a vízkiszorítás alapvető törvényének meg nem értése számtalan tengerre alkalmatlan bárkának okozta a vesztét.

Tartaglia korszakalkotó értekezése 1551-ből, melyben kimutatta, hogy az ágyúgolyó, rácáfolva Arisztotelész törvényére, ívelt pályán haladt, ahogyan pedig csak az égitesteknek szabadott volna. Tartaglia elkerülhette az üldöztetést, miután semmilyen filozófiai következtetést nem vont le felfedezéséből.

Benedetti valamennyi teóriáját és megfigyelését elmagyarázta egy levélben, melyet a spanyol dominikánus szerzetesnek, Guzmannak küldött. Miután ezt megtette, hosszú éveket töltött el Pármában mint kántor és mint Orsini herceg matematikusa, ahol azon dolgozott, hogy a hajtóerő-teória és a körkörös mozgás koncepció gyenge pontjait felkutassa. Először is elutasította azt az arisztotelészi ideát, hogy a dolgoknak létezik egyfajta „kívánatos pozíciója”, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban e hely felé törekednének. Benedettit sokkal inkább érdekelte, mi történik egy kilőtt tárggyal, mint hogy a kilőtt tárgy miféle kárt képes okozni. Felfigyelt rá, hogy a kő, melyet egy kötél végéhez kötve forgattak, az elengedés pillanatában egyenes pályán haladt tovább, melyet a kör érintőjeként is fel lehetett fogni. A mozgatóerő tehát éppúgy képes volt az egyenes irányú mozgást előidézni, mint a körpályán haladót. Ami ennél is több, a kilőtt objektum útja, majd földre esése megmutatta, hogy a mozgató erő nem szüntette meg a tárgyat leesésre kényszerítő okot. Benedetti nem kapta meg az elismerést, amit munkássága alapján megérdemelt volna. Ötleteit egy francia, Jean Taisnier lopta el, és kétszáz év elteltével már azt sem tudta senki, ki volt Benedetti, miközben ideái, a francia plagizálása folytán, már széles körben elterjedtek. A kőhajigálás és ágyúzás fontosságát addigra egy nyilvánosan bekövetkezett esemény is igazolta. 1572 végének egyik éjszakáján ugyanis egy nova tűnt fel a Kassziopeia csillagképben, megdermesztve az egész kontinenst. A csillag olyan fényes volt, hogy nappal is látni lehetett, és két évig lángolt, mielőtt kialudt volna.

A nagy üstökös 1577-es eljövetelének emlékére veretett medál (balra fent). Ez volt az a jelenség, melynek kapcsán Brahe megfigyelhette az elliptikus keringési pályát, mely arra indította, hogy kételkedni kezdjen a kristályos szférák létezésében.

Uraniborg, Brahe obszervatóriuma Hvenben. Két kupola védte a balról és jobbról látható föld alatti megfigyelőhelyeket.

Az új csillag megjelenése alapjaiban rázta meg az arisztotelészi kozmológiát. Kezdjük azzal, hogy ha a mennyek olyan tökéletesek és örökkévalóak voltak, és az Úr a hetedik napon bevégezte a Teremtést, akkor mégis honnan került elő ez a csillag? Mi több, miután semmi jelét nem mutatta az elhajlásnak, az objektumnak hihetetlenül messze kellett elhelyezkednie, valahol a világűrben.

Az egyház helyzete akadémikus és paraszt szemében egyaránt megrendült, a próbálkozások ellenére is, mely során némely asztronómus megpróbálta bizonygatni, hogy a novának a földgömbhöz kell tartoznia, egyszerűen azon arisztotelészi törvény folytán, hogy a dolgok csak itt tudnak megváltozni. A nova, állították, a meteorológia tárgykörébe tartozik, olyasmi, mint a szivárvány. A parallaxis jelensége azonban még mindig magyarázat után kiáltott. A dán Tycho Brahe volt az, aki hangot adott annak, amire mindenki gondolt. 1572 végén, amikor a nova láthatóvá vált, Brahe huszonhat éves volt. Tizenhat éves kora óta szinte minden idejét megfigyeléssel töltötte, és jó időt eltöltött a németországi Augsburgban, a csillagászat fellegvárában is. A novát közvetlenül hazatérte után pillantotta meg. Brahe mindig is meg volt arról győződve, hogy a csillagászat csakis a pontos megfigyelésen keresztül léphet előre. Ő a maga részéről a kvadráns gyakori használatát kedvelte, melynek segítségével tízszeres pontossággal mérhetett csillagászati pozíciókat a többi csillagászhoz képest. Ez a precizitás pedig elegendő volt ahhoz, hogy kimutassa: a mennybolt igenis változik, és Arisztotelész tévedett. 1573-ban, amikor megfigyeléseit Az új csillag című könyvében publikálta, azzal akkora hatást gyakorolt Dánia királyára, hogy az Brahe rendelkezésére bocsátotta Hven szigetének feudális uradalmát, mely Dánia és Svédország között feküdt. Itt Brahe villámgyorsan építtetett egy barokk kastélyt, mely az Uraniborg nevet kapta, számtalan asszisztenst vett maga mellé, és még nagyobb pontossággal folytatta a vizsgálódást. Ami azt illeti, az elkövetkezendő húsz évben mást sem csinált, csak az égboltot kémlelte, egész éjjel, minden éjszaka. Négy évvel azután, hogy Hvenbe költözött, Brahe gyanúja az arisztotelészi kozmológiáról igazolást nyert a nagy üstökös 1577-es feltűnése által. A kométákat ez idáig földi, evilági jelenségeknek tartották, melyek az atmoszférában következnek be, akárcsak a szivárvány. Brahe parányi látószögelhajlást figyelt meg, ami arra utalt, hogy az üstökös sokkal közelebb van a Földhöz, mint a nova, viszont a parallaxis mértéke annyira jelentéktelen maradt, ahogyan az üstökös továbbhaladt, hogy bebizonyosodott, a Holdnál azért jócskán távolabb haladt el a bolygó mellett. Márpedig akkor ez egy újabb csillag volt; egy újabb változás a mozdulatlannak ítélt mennybolton. Azt már egy korábbi megfigyelő, Peter Bieniwitz is észrevette, hogy az üstökösök csóvája sohasem a Nap felé mutat, ezért azt tartotta, hogy azok függnek a Nap befolyásától. Arisztotelész logikája szerint ennek azt kellett jelentenie, hogy az üstökösök a Nap körüli pályán keringenek. Viszont minden egyes szférához csak egyetlen objektum

kapcsolódhatott. Volt vajon egy külön kör az üstökösök részére? Brahe adatai a feltételezések ellenére azt igazolták, hogy a kométa ovális pályát írt le, vagyis keresztülhaladt a planetáris szférákon. Ez teljességgel lehetetlennek tűnt.

Brahe kompromisszuma a kopernikuszi világképpel. Modelljén minden bolygó a Nap körül kering, ugyanakkor a Napból és a bolygókból álló csoport egy Hold-Föld rendszer körüli pályát is bejár. Azok körében, akik képtelenek voltak elfogadni az ízig-vérig heliocentrikus világképet, ez a megközelítés roppant népszerű volt.

Brahe mindezek ellenére publikálta következtetéseit. „Az égbolton nem léteznek semmiféle szférák… ezért hasztalannak tűnik bármiféle munkát is ölni ezek keresésébe, melyhez az üstökösök köthetővé válnának… Nincs olyan eszköz, mellyel bizonyíthatóvá válna, hogy a kométák egyáltalán leírnak bármiféle keringési pályát.” Brahe nem volt felkészülve arra, hogy a teljes kopernikuszi magyarázatot a magáévá tegye. Ehelyett kifejlesztett egy kompromisszumos rendszert. Minden bolygó a Nap körül keringett, de maga a Nap a Föld körül, a Holddal együtt. Az ovális keringési pályák kérdésére nem talált választ. Ha ilyen dolog lehetséges volt, hogyan maradhatott egy nem-cirkuláris keringési pálya rendszeres, és miért nem vált kiszámíthatatlanná? A felfedezések azonban felvetettek egy ennél sokkal fontosabb kérdést is: ha a planétákat nem a kristályos, éteri szférák tartják fenn, akkor miért nem esnek

le? És ha nem kapcsolódnak a szférákhoz, akkor milyen közegben mozognak? 1591-ben egy sikertelen páduai ruhakereskedő akkor huszonhét éves fia vette át a páduai egyetem matematikaprofesszori székét, hogy azután tizennyolc eseménytelen éven keresztül a Brahe által felvetett problémákat boncolgassa. A férfi, Galileo Galilei szilárdan hitte, hogy a zuhanó tárgyak és kilőtt lövedékek viselkedése olyan törvényeknek engedelmeskedik, melyek egyaránt alkalmazhatóak a földön és az égen. Galilei intellektuális forradalmat indított el azon nézetével, hogy a fizikusoknak le kellene számolniuk az arisztotelészi „lényegiség” felfogásával. Úgy tartotta, hogy a történések megállapításának egyetlen módszere a megfigyelés és személyes tapasztalat; hogy a kísérletek során egy adott jelenség, esemény, illetve olyan történés, mely jellegét tekintve rendszeres, illetve többször egymás után megfigyelhető, legközelebbi kiváltó okát kell keresni; hogy a világegyetem megbízható módon megfigyelhető a rendelkezésünkre álló érzékekkel; és hogy mindenhol, ahol ez lehetséges, a matematikai formulákkal kell kifejezni a megfigyeléseket. A dolgok esésénél a fenti elvek betartását az nehezítette meg leginkább, hogy az események túlságosan gyorsan következtek be ahhoz, hogy könnyedén tanulmányozhatóak legyenek, és a kívánatos pontosságú mérés eszközléséhez mindössze tizedmásodpercek álltak rendelkezésre. 1602-ben Galilei használni kezdte medikus barátja, Santorio Santori találmányát. A szerkezet a pulzusszámláló volt, mely egy skálával ellátott pálcából és egy, a pálca végén függő, zsinórra rögzített súlyból állt. A súly fel-le mozgatásával változtatható volt a lengés gyakorisága, a súly helyzetéhez kapcsolódó lengési idő pedig leolvasható volt a pálca fokbeosztásáról. Galilei az időmérő használatával hatalmas koncepcióbéli ugrást hajtott végre a levegőt átszelő golyók mozgását leíró hipotézistől a gyakorlati kísérletig, miután azt először absztrakt módon megtervezte, majd az eredményt átültette a valós kísérlet szintjére. Úgy érvelt, hogy bármilyen mozgó tárgy, mely egyenes vonalú mozgást végez – akár a hajtóerő miatt, akár nem – ugyanabban az irányban folytatja a mozgást, míg csak valami nem befolyásolja mozgásában, vagy – mint a lehulló tárgyak esetében – egyfajta vonzóerő hat rá. Észrevette, hogy a zuhanó tárgyak egyre gyorsulnak. Ahogyan az ágyúgolyó elért a görbe leszálló ágához, fokozatosan gyorsabban haladt, maga az ív furcsa keverékmozgásból állt, mely lassú, fokozatos emelkedésből és hirtelen zuhanásból tevődött össze.

Galilei az elvont koncepciót egy ívelt csatornában futó golyó segítségével igazolta a gyakorlatban, majd Santori műszerével, különféle golyókkal és rámpameredekségekkel folytatott kísérletei után ki tudta mondani, hogy adott időegység alatt a tárgyak gyorsulása változatlan mérvű. Ez volt a 32 láb/sec (9,6 m/mp) törvény. Ez a viselkedés megmagyarázta azt a problémát is, amivel Kopernikusz nem volt képes megbirkózni: hogyan lehetséges, hogy a testek nem nyugatra estek le kiindulópontjuktól, miközben a Föld tovább forgott alattuk. Galilei úgy érvelt, hogy amikor a Föld saját tengelye körül forog, akkor minden, ami rajta van, vele együtt forog, így a lehulló tárgy keletre haladt a Földdel együtt. Ez tette lehetővé, hogy a test pontosan az elengedés helyétől számított és a föld síkjára merőleges függőleges mentén zuhanjon. Arra a tapasztalatra utalt, melyet bárki átélhetett: ha egy hajó árbocáról kidobnak egy tárgyat, akkor az a fedélzetre fog érkezni, hiszen az árboc a hajóval együtt halad. Ez a magyarázat sutba hajította a kierőszakolt és természetes mozgásformákra vonatkozó arisztotelészi különbségtételt, és olyan matematikai elveket vázolt, melyek segítségével leírhatóvá vált a bolygók mozgása is. Azokban az időkben más országban is látott napvilágot olyan tanulmány, mely elsődlegesen a tárgyak esését taglalta. I. Erzsébet udvari fizikusa, William Gilbert 1600-ban publikált egy tömör értekezést a mágnesekről, De Magnete címmel. Tizennyolc évnyi munka után, mely főként annak a felfedezését célozta, miért viselkednek a mágnesek úgy, ahogy, Gilbert azt a következtetést vonta le, hogy a Föld egyetlen hatalmas mágnes, melyen az északi és a déli sarkok a pólusai, és hogy ennek mágneses vonzereje az, ami a tárgyakat esésre sarkallja, illetve azokat a Föld felszínén nyugvóponton tartja. A mágnesesség elég erős volt ahhoz, hogy szembeszálljon a Föld forgásának hatásaival, melynek hihetetlen gyorsasága akkoriban már ismert volt a huszonnégy órás forgási idő és a glóbusz méretének összevetéséből. A világ nem volt többé rejtelmes „lényegiség” és „minőség”, mely a tárgyaknak vágyakat és irányultságot adott. Olyanná lett, ahol a „természetes” mozgás a természet törvényeinek engedelmeskedve gyorsult, a „kierőszakolt” mozgást pedig a Föld vonzereje hozta létre, mely a természetes mozgásra hatott. Sokkal fontosabbá vált annak megértése, hogyan történnek a dolgok, mint az, hogy miért. Ebben a történelmi időszakban a tevékenység központja az élet szinte valamennyi területén észak felé kezdett tolódni, és ezzel eltávolodott a Földközi-tenger vidékétől. A protestáns Németország fémfeldolgozó ipara révén

és a portugál fűszerexporttal, mely észak felé kezdett áramolni, a fizetőképesebb piacok felé, a tizenhatodik század közepére Antwerpen vált a nemzetközi kereskedelem központjává. Németalföld már a kora középkor óta erős gazdasági pozíciókat épített ki Európa északi részén, amikor is textilipara jelentős tényezővé vált a pestis utáni gazdasági megújulásban. Hollandia lett az az ország, ahol a portugál fűszerek és a német nemesfémek gazdát cseréltek. Az itáliai bankélet képviselői szintén megtalálhatóak voltak itt, ahol lassan kezdett formát ölteni egy roppant kifinomult hitelrendszer. A század közepén a távoli spanyol király, II. Fülöp egyre nagyobb terhet jelentő irányítása komoly ellenállásba ütközött a Németalföld északi részein élő protestánsok részéről, akiknek gerilla-hadviselése végül olyan mérvű konfliktusban teljesedett ki, melynek során 1586-ban Orániai Vilmos vezetésével a hollandok kiszakították az országot a spanyol birodalomból. Hollandia, az északi provincia hozzászokott ahhoz, hogy maga intézze ügyeit, és elsőként szegte meg a spanyolok játékszabályait. A helyzet fokozatosan rosszabbodott; 1576-ban a spanyol csapatok már fosztogatni kezdtek Antwerpenben. A városnak ezután már soha többé nem sikerült visszaszereznie korábbi nemzetközi pozícióját. A háború következményeként az északi provinciák végül 1579-ben gyűltek össze Utrechtben, és olyan egyezményt írtak alá, mely a spanyol befolyásnak való ellenszegülésre szólított fel. 1581-ben született meg az elszakadásról szóló hivatalos törvény, mellyel megalakították a Holland Köztársaságot, melynek a fővárosa Amszterdam lett. Ugyanabban az évben, a volt antwerpeni könyvelő, Simon Stevin felkereste az új leydeni egyetemet. Stevin a későbbiekben Európa számos katonai vezetőjének lett a tanácsadója, nem utolsósorban Nassaui Móric hercegé, akinek hathatós támogatást nyújtott a holland katonai erők újjászervezése során. 1600ban Stevin az uralkodónak még egy olyan homokfutót is tervezett, melyen ő és huszonnyolc egyéb, külföldi és holland méltóság tizennégy mérföldes utat tett az Északi-tenger fövenyén, Scheveningentől Pettenig. Stevin gyakorlati munkái felölelték a malmok és zsilipek témakörét éppúgy, mint a navigációt, melyek mindegyike kiemelt fontosságú volt az ott lakók számára. 1585-ben kezdte el kifejleszteni a számolási technikáit, megkönnyítve azoknak a problémáknak a megoldását, melyek a földön elvégzett kísérletek eredményeinek égi alkalmazásából adódtak. Ő állt elő az első szisztematikus leírással a tizedes törtek használatát, valamint a decimális rendszer súlyokra és mértékekre történő alkalmazását illetően.

A „gömbök koszorúja” és a jeles mottó Stevin A mérés tudományának elemeiről című munkájának címlapján.

1585-ben publikált egy fontos munkát a matematikáról és algebráról. Egy évvel később megírta A mérés tudományának elemeirőlt, melyben szép példáját nyújtotta annak a vágyának, hogy a dolgokat minél egyszerűbben, a matematika tudományában járatlanok részére is érthető módon magyarázza el. Bemutatta, hogy ha veszünk egy fémgolyókból álló nyakláncot, és egy csúcsával felfelé fordított háromszögre helyezzük, melynek egyik befogója hosszabb a másiknál, akkor a lánc a háromszögön fog függeni. Ha ezt követően egymás után eltávolítjuk a háromszög alatti golyókat, akkor a lánc a két rézsútos oldal mentén kap támaszt, és egy helyben marad, annak ellenére, hogy a rövid, meredek oldalon csak két golyó, míg a hosszabb oldalon négy golyó maradt. Ez annak köszönhető, hogy a lefelé lejtő oldalak mindkét oldalban egyensúlyi helyzetben vannak, hála a különböző alátámasztási szögeknek. A különféle erők

ilyen egymásra hatását ma erőegyenköz, illetve erőparalelogramma-tételként ismerjük. A kísérletet ábrázoló illusztráció fölé Stevin saját tudományos mottóját helyezte: Wonder en is gheen wonder (Semmi sem olyan csodálatos, mint amilyennek látszik). A „gömbök koszorúja”, ahogyan ő hívta, pedig megadta az asztronómusok számára a bizonyságot, hogy a bolygóra ható erőknek elégnek kell lenniük ahhoz is, hogy a planétát stabil helyzetben tartsák mozgás közben. Mindez természetesen csak találgatás volt, amíg a matematikai spekuláció helyét nem vette át a bizonyíték, hogy az égbolt mégsem olyan, amilyennek az egyház láttatta. Ez volt az, ami magára vonta Galilei szakavatott figyelmét, és a matematikaprofesszorság kényelmes, ám meglehetősen tizedrangú posztjából a kontinensszerte ismert híresség szerepkörére kárhoztatta. Amikor bekövetkezett a mindent eldöntő esemény, beigazolta barátainak legrosszabb félelmeit, akik a tudós 1610-es firenzei látogatásakor kijelentették, hogy olyan helyre megy, „ahol a jezsuiták barátainak tekintélye komoly súllyal eshet latba”. Firenze volt az a hely, ahol Galilei megírta azt a huszonnégy oldalas értekezést, amivel elindította a lavinát. A nagy tudós az előző évben szerzett tudomást arról az új „nézőről”, melyet a holland Lippershey talált fel, és ugyanannak az évnek a közepén az elgondolást már sikerült annyira továbbfejlesztenie, hogy teleszkópja képes volt az ezerszeres nagyításra, és a tárgyakat harmincszorta közelebb hozta, mint a valóságos távolságuk. Amikor első ízben pillantott vele a Holdra, kijelentette, hogy a Földhöz hasonló planétát látott, hegyekkel és „tengerekkel”. A Holdnak, mint minden égitestnek, tökéletesnek kellett volna lenni, és nélkülöznie kellett volna minden szabálytalanságot. Ezután a csillagokra nézett. Azok nem tűntek nagyobbnak, csak fényesebbnek, ami azt igazolta, hogy mérhetetlen távolságra világítanak a Földtől. Mindenesetre jócskán nagyobb számban voltak jelen, mint azt Arisztotelész állította. A Tejút, például, milliónyi csillagból állt, olyan halmazokban, melyeket ő „felhőknek” (nebulae) hívott. 1610. január 7-én Galilei a Jupiter felé irányította legjobb teleszkópját, és három, korábban nem látott csillagra lett figyelmes: kettő keletre, egy nyugatra helyezkedett el a planétától. A következő éjjel valamennyi a bolygótól nyugatra, egy sorban jelent meg. A Jupiter mozgásának jellegéből adódott, hogy ha azok valóban csillagok lettek volna, akkor éppen ellenkező irányban, feléjük haladt volna, és önmagától keletre fedte volna fel őket. A tél hónapjaiban Galilei kitartóan figyelte a parányi csillagokat, és meggyőződött arról, hogy azok valójában a Jupiter holdjai.

Galilei kéziratos feljegyzése a Jupiter holdjaival kapcsolatos megfigyeléseiről. A planéta apró szekérkerékként jelenik meg, és a csillagok szimbolizálják a holdakat. A parányi objektumok Jupiter körüli váltakozó pozíciója meggyőzte Galileit arról, hogy azok a bolygó körül keringenek.

Ha a Jupiternek voltak holdjai, miközben a Nap körül keringett, akkor miért ne lehetett volna a helyzet hasonló a Föld esetében is? Galilei teóriái egy rövid értekezésben, 1610 tavaszán láttak napvilágot, mely A csillagok hírnöke címet viselte. Mindenki, aki csak elolvasta, belenézett egy teleszkópba, és ugyanabban a látványban volt része. Azután, 1613-ban, Galilei ismét hallatott magáról. Ezúttal a napfoltok sokak által megfigyelt jelenségére szolgált magyarázattal. Azt mondta, hogy ezek a Nap tökéletlenségére utalnak, miután az optika matematikája világosan kimutatta, hogy azok a Nap felszínén találhatóak. Itt jegyezte meg azt is, hogy a Nap körbefordul saját tengelye körül. Ez újabb két csapást jelentett a minden eresztékében megroppant arisztotelészi doktrínának. A jezsuiták ennek ellenére nem tettek semmit, továbbra is elfogadták az új nézeteket, ahogyan Kopernikuszét is – mint meggyőző matematikai fikciót. Galilei ezután levelet írt a toszkán főhercegnőnek, Christinának, melyben utalt munkája kritikus hangvételére, és azzal érvelt, hogy ő nem rótt fel tudományos pontatlanságot a Bibliának, miután a Biblia nem tudományos szöveg. Részletesen kifejtette nézeteit a tudományos kutatás függetlenségének védelmében és az érzékek által szerezhető bizonyosság elsőségéről. Ez nagyon veszélyes húzás volt, hiszen Galilei ezzel belépett az arénába, és szembeszállt a teológusokkal, akik nem is olyan régen égettek meg egy Giordano Bruno nevű eretneket, amiért az azt állította, hogy a világegyetem végtelen, és számtalan olyan bolygó népesíti be, mint amilyen a mi Földünk. Bruno azonban misztikus

volt, és az az értelmezés, melyben a protestáns francia király, IV. Henrik áttérését, mint a római forradalom kezdetét jelző kürtszót értelmezte, politikailag nemkívánatos figurává tette. 1600-ban, nyolcévnyi tárgyalás végére tettek pontot, amikor „varázslóként” a máglyára küldték. Ennek és az egyéb zavaró szellemi áramlatoknak köszönhetően az egyház megközelítése megmerevedni látszott. Ötven éve még elfogadtak egy meggyőző fikciót a naptár reformjában, mert az látszólag nem fenyegette Isten művét, csak az ember érzékelését. De mostanra áttolódott a hangsúly. Az új, heliocentrikus világképet könnyedén magyarázhatták úgy a hiszékenyek, hogy az hatályon kívül helyezhette az egyház valamennyi dogmáját. Galilei 1624-ben elment Rómába, hogy érveivel még nagyobb szabadságot harcoljon ki. Ha be tudná bizonyítani, hogy az árapály a Föld mozgásának eredménye, és nem holmi rejtélyes Hold-tevékenységből fakad, akkor az, a példa kedvéért, elfogadható lenne? Azt a választ kapta, hogy feltételezéseken alapuló érveit lassan és gondosan, hosszú időn át kell beadagolni a katolikusoknak, nehogy azok oktalanul elveszítsék hitüket a Szentírásban. Galilei ennek ellenére ragaszkodott a teljes szabadsághoz, és nem hajlott a kompromisszumos megoldásra. 1632-ben publikálta a Dialógus a világ két fő rendszerérőlt, mely hatalmas szenzációt keltett. A könyv együgyű mamlaszként ábrázolta a kopernikuszi világkép ellenzőit, márpedig ez egyházellenes propaganda volt a javából. 1633ban Galileit Arcetriben, Firenze közelében házi őrizetre ítélték, ahol 1642-ig, haláláig tartózkodott. Könyvei a tiltott olvasmányok listáján voltak egészen 1835-ig. Galilei pere gyakorlatilag véget vetett a tudományos kutatómunkának Itáliában, és a vizsgálódás az egyház által elfogadhatónak tartott keretek közé szorult. A nagy tudós erőfeszítései arra indították az egyházat, hogy kijelentsék: a hipotéziseknek a valósághoz kell kapcsolódniuk, és nem holmi meggyőző fikciókhoz, valamint úgy kell összeegyeztethetőséget mutatniuk a fizika alaptörvényeivel, hogy az semmilyen módon ne ellenkezzen a Szentírással. Két feltételnek kellett teljesülnie: egy hipotézis nem lehetett falsa in philosophia, vagy erronea in fide. Galilei Dialógusa mindkét szabályt megszegte, amikor Kopernikusz teóriáit saját eretnek nézetei alátámasztásául használta. Ilyen hipotézisek többé nem születhettek Itáliában, és sehol máshol, ahol Róma szabályai voltak a mértékadóak.

Északon, Róma befolyásától távol folytatódott tehát a mű, hála Galilei német kortársának, aki elkerülte a próbatételt, hogy eretnekséggel vádolják, miután elméleteit pitagoraszi terminusokban fogalmazta meg, és Ausztria, Linztől nem messze fekvő egyik városában tevékenykedett, amely, mivel az ország protestáns részén volt, remek védőbástyául szolgált. Johannes Kepler 1571-ben született, egy évvel a nagy nova felbukkanása előtt. Csatlakozott ugyan egy lutheránus szemináriumhoz, de hamarosan feladta a teológia tanulását, hogy teljes erejével a matematikára és csillagászatra koncentrálhasson. Nem sokkal azután, hogy iskoláit abbahagyta, máris e két tantárgy tanítója lehetett Grazban. Kepler korának tipikus terméke volt: fanatikus matematikusként is szilárdan hitt a csillagjóslásban, és az egyetemes harmónia misztériumában. 1600-ban meghívást kapott, hogy legyen Tycho Brahe asszisztense a Benatky-kastélyban, Prága mellett, ahol a nagy ember a császári udvar asztronómusaként ténykedett. Kepler tizennyolc viharos hónapot húzott le Brahe mellett, és ez alatt az idő alatt megtanulta értékelni a Brahe megszállottságát a megfigyelés precizitását illetően. Amikor a dán asztronómus 1602-ben elhunyt, Keplerre egy hegyként tornyosuló papírhalmazt hagyott, így az az elkövetkezendő években beletemetkezett Brahe adataiba. Húsz-esztendei éjszakai megfigyelés tapasztalataival a kisujjában Kepler a planetáris mozgásokat példátlan részletességgel volt képes tanulmányozni, és teljesen hatalmába kerítette a vágy, hogy megtalálja az egyetemes törvényeket, melyek az univerzumot „mint óraművet” működtetik. A Brahe planetáris viselkedéseket taglaló adataiban megmutatkozó rejtélyes és folytonosan ismétlődő anomália volt az, mely e törvények irányába vezette. Valami nem volt rendben a Mars mozgásában. A Nap körüli útja egyenlőtlen volt, és teljességgel nélkülözte azt a szimmetriát, melyet az ember joggal elvárhatott egy körkörös, arisztotelészi keringési pályától. A planéta pályája a Nap egyik oldalán nyolc fokperccel hosszabb volt, mint a másikon. Ennek az eltérésnek a felfedezése vezetett végül el a csillagászat forradalmához. Miután négy év leforgása alatt kilencszáz oldalnyi számítást végzett, Kepler ráébredt, hogy a keringési pálya nem is körkörös, hanem elliptikus. Az igazán rendkívüli dolog azonban az volt, hogy ennek ellenére a keringés mégis rendszeres maradt. Egyetlen módon bírhatott egy ellipszis alakú pálya is ugyanolyan rendszerességgel, mint egy kör alakú: ha valami állandóan változó befolyást gyakorolt a planéta mozgására. Kepler felfigyelt arra, hogy minél messzebb volt a bolygó a Naptól, a mozgása annál inkább lelassult. Lehet, hogy

ez annak a bizonyos erőnek a csökkenésével arányítható? Kepler számára, aki hitt Gilbert teóriájában a mágneses Napról, ez jelentette a kézenfekvő választ. Közelebbről kezdte figyelni a Mars keringési pályáját. A megfigyelések kimutatták, hogy a bolygó valóban felgyorsult a Nap közelében, és lelassult tőle távolodtában, mégpedig szabályszerűen. A rendszerességet felhasználva Kepler kimutatta, hogy ha egy vonalat húzott a Naptól a Marsig, az egyenlő idő alatt egyenlő nagyságú területet súrolt. A bolygó sebességében megnyilvánuló változás tehát a Naptól való távolság függvénye volt. A planéta által súrolt terület kiszámításához Kepler a jól bevált arkhimédészi módszert választotta. A Nap és a bolygó közötti területet háromszögekre osztotta fel, majd megmérte őket. Minél nagyobb számú háromszöget vett, annál kisebb lett a mérés pontatlansága, mely a háromszög alapja és a keringési pálya íve közötti leméretlen területből adódott.

Kepler illusztrációja arról, hogyan okozhatja a Nap „vonzatos hatóereje” a planetáris keringési pályák elliptikus jellegét. Balra láthatjuk a gyötrelmes geometriát, melyre a differenciál- és integrálszámítás feltalálása előtt szükség volt a számításokhoz. A tájoló tűje (jobbra fent) jelzi, hogy a „hatóerő” koncepciója egyfajta mágnesességként nyert értelmet.

Diagramábrázolás arról, hogyan érkezett el Kepler az infinitezimális számoláshoz, a bor térfogatának mérésén keresztül. A technika akkora pontosságot tett lehetővé Brahénak a planetáris keringési pályákra vonatkozó megfigyeléseinek interpretálásában, hogy Kepler képes volt igazolni a Mars elliptikus viselkedését. Tizenhatodik századi borkereskedők a hordók térfogatát mérik pálcáikkal. Ez volt az a metódus, amit Kepler tovább kívánt fejleszteni (jobbra).

Kepler ezt a technikát tovább is fejlesztette, amikor 1612-ben Linzbe költözött. Itt figyelt fel ugyanis arra, hogy a helyi borkereskedők a különböző alakú hordókban tárolt bor mennyiségét is azonos módszerrel mérik le, egy mérőpálca segítségével, melyet átlósan a hordó belsejébe merítettek. Kepler úgy döntött, végére jár, hogy miért működőképes ez a látszólag ötletszerű gyakorlat, és a témába vágó felfedezéseit 1615-ben, A boroshordók új térmérése című könyvében publikálta. Ez az ártalmatlan munka óriási hatással volt az asztronómiára a benne taglalt geometriai eljárásokon keresztül. A hordók űrtartalmának mérésével kapcsolatos vizsgálódásai arra indították Keplert, hogy a hordót nagyszámú, egymással párhuzamos horizontális metszetekre ossza, melyek mindegyike kört formázott. Ezután magukat a köröket is párhuzamos szekciókra bontotta, melyeket derékszögű végződéseik könnyen mérhető téglalappá tettek. Háromszögeket hozzáadva, melyek alapja a téglalapok keskenyebb végéhez illeszkedett, sikerült a téglalapok vége és az ív közötti terület nagy részét lefednie. Végtelen számú ilyen téglalappal és háromszöggel ezáltal sikerült a háromszögek és az ív közötti méretlen területeket végtelenül parányira zsugorítania, amivel lényegében teljes pontosságot érhetett el. Az infinitezimális számításnak ezt a rendszerét Kepler a keringési pályákkal kapcsolatos munkáiban is felhasználta, mellyel megszületett harmadik törvénye: egy planetáris röppálya időtartamát a bolygó Naptól való távolsága határozza meg. A keringési idő négyzete arányos a távolság köbével.

Kepler törvényei kiemelték a bolygókat az égitestek közösségéből, és egy olyan naprendszer létét fedték fel, melynek elemei szoros matematikai kapcsolatban vannak egymással. A rendszer pedig úgy működött, ahogy Kepler akarta: „mint az óramű”. Az egyetlen fennmaradó problémát a matematika jelentette. A számítások művelete még Kepler új geometriai technikájával is riasztóan bonyolult és időigényes volt. A válasznak ezúttal is egy protestáns országból kellett érkeznie. A tizenhetedik század első negyedében kevés olyan hely volt a kontinensen, ahol a szellem szabadon szárnyalhatott. Spanyolország az uralkodásra alkalmatlan II. Fülöp totalitariánus rendszerének szorítását nyögte. Németország belemerült a harmincéves háborúba, mely legalább akkora hatékonysággal pusztította lakosságát, mint annak idején a Fekete Halál. Az északi katolikus államok, mint Franciaország, éppen ekkoriban épültek fel a vallásháborúk ütötte sebekből, melyek közül a legutolsó a protestáns hugenották óriási méreteket öltő, Angliába és Hollandiába történő kivándorlásához vezetett. Az ország ugyan névleg XIII. Lajos irányítása alatt állt, ám a valóságos hatalmat Armand-Jean du Plessis, Richelieu hercegprímása gyakorolta, aki 1612-ben még csak államtitkár, 1624-ben pedig már főminiszter volt. Richelieu célja erős, központosított monarchia létrehozása volt, és ennek érdekében tekintélyes mértékben megnövelte a hadsereg létszámát, felemelte az adókat, megerősítette a flottát, mozgósította az egyházat, hogy támogassa a monarchia törekvéseit az ellenzés nélküli kormányzásra, miután a parlament a kezében lévő hatalmat átruházta a legfőbb hatalmat birtokló Királyi Tanácsra. Az elnyomás és cenzúra fojtogató légkörében, ahol még az akkoriban alapított új francia akadémia ténykedése felett is az állam gyakorolt felügyeletet, az egyetlen porszemet a fogaskerekek között a kormányzat és a jezsuiták között feszülő ellentét jelentette, akiknek a belügyekbe való beleavatkozása végül kiűzetésükhöz vezetett. A csatározások közben a rendnek nem maradt elég energiája arra, hogy hatékonyan felléphessen a néhány szabadelvű gondolkodó ellen, aki a tizenhetedik század elejére kezdte meg ténykedését. A biztonság okáért a szabad akaratnak ezek a francia hívei kezdetben csak levelezés útján érintkeztek egymással. Az első „titkos ügynök”, avagy postai közvetítő egy Peiresc nevű jómódú déli volt, Aix-en-Provence vidékéről, aki a firenzei akadémikusokkal is kapcsolatot tartott. Gyűjtötte a tudományos munkákat, és otthonában, ahol a teleszkópját tartotta, rendszeresen rendezett megfigyeléssel egybekötött összejöveteleket. Az újonnan felfejlesztett francia

postai rendszeren keresztül ötszáznál is több levelezőt sikerült egybefognia, melyek némelyike olyan távolságokból írt, mint Aleppo vagy Lübeck. 1617-ben a történész és parlamenti képviselő, J. A. de Thou tartott mindennapos összejöveteleket és vitaesteket párizsi lakásának könyvtárszobájában, állítva, hogy nála található a városban a legnagyobb kollekció tudományos művekből. Amikor ugyanannak az évnek a folyamán elhunyt, a könyvtárat további találkozók céljára adományozta. Azután, 1630-ban egy minorita szerzetes, Marin Mersenne kezdte összegyűjteni az intellektueleket, kétszer egy héten, a Port Royalban fekvő monostor egyik cellájában. Marin volt a század legnagyobb levelezője: szinte valamennyi említésre méltó tudományos gondolkodóval tartott fenn kapcsolatot, és eljuttatta munkáikat egymásnak. Kétszer egy héten bármelyikük, aki Párizsban tartózkodott, megjelenhetett a klastromban, hogy megvitassa a filozófia és a tudomány állását. 1634-ban Mersenne publikálta a Kérdéseket, melyben már egy olyan tudományos megközelítést vázolt fel, ami például az itáliaiak számára szigorúan tiltott volt. Ebben a munkájában megállapította a tudományos vizsgálódás három alapszabályát is: utasíts el minden korábbi tekintélyt; minden eredményt közvetlen megfigyelésre és kísérletezésre alapozz; a természeti jelenségek megértését a matematika útján érd el. Mersenne összejövetelei teljes titokban zajlottak, és egyik legkorábbi látogatójuk, aki szükségesnek ítélte a részvételt, amint azt a párizsi politikai helyzet lehetővé tette, egy francia állampolgár volt, aki eredetileg azért hagyta el az országot, hogy a holland katonai akadémián tanuljon. Számos alkalommal harcolt Bajorországban, beutazta egész Itáliát, majd visszatért Franciaországba, hogy azután újra Hollandiában kössön ki. A férfit René Descartes-nak hívták. Hasonlóan számos korabeli, európai szabadgondolkodóhoz, ő is Hollandiában lelt menedéket, mely a tolerancia fellegvára volt mindazok számára, akiknek a ténykedése elég alapot nyújtott a katolikus egyháznak a gyanakodásra.

A tizenhatodik század elejének legnagyobb felfedezői, a hollandok, mesterségük eszközeivel. Figyeljük meg a két férfit (jobbra) a navigációs kereszttel, melynek segítségével a Nap és a csillagok látóhatár feletti szögét éppúgy lemérhették, mint a szárazföld jellegzetes pontjainak távolságát.

Hollandia gyorsan lett az egyik leggazdagabb ország Európában. Antwerpen múlt századi szárnyalása Amszterdam pénzügyi központtá történő válásában ismétlődött meg. 1602-ben alapították meg a Holland Kelet-India Társaságot, hogy a portugálokat a saját játékszabályaik szerint verjék meg a távol-keleti kereskedelemben. A gazdaság élénkítése érdekében a kormány 1609-ben létrehozta az Amszterdam Bankot. A bank hosszú lejáratú hiteleket kínált, váltókat és bankjegyeket bocsátott ki, és általánosságban véve elősegítette a merkantil terjeszkedés folyamatát, melynek során a holland kereskedőflotta a Kelet és Nyugat kincseit Európába hozta, hogy azután reexportálja a híres fluytschipeken, ezeken a különleges, rövid távú áruszállító vitorlásokon, melyet a holland hajóépítők fejlesztettek ki. A hajó és a bank együttes ereje Európa import-export fővárosává tette Hollandiát. Jóllehet az ország névlegesen kálvinista volt, a hollandok azt a politikát követték, hogy amíg az emberek nem próbálnak meg beleavatkozni az ország irányításába, addig azt tesznek, mondanak vagy adnak nyomtatásba, amit csak akarnak. Miközben a katolikus országok elnyomó, központosított, abszolút

monarchiái továbbra is a barokk extravaganciákban tobzódó épületekkel próbálták kifejezésre juttatni a trón és Vatikán hatalmát, addig Hollandiában az építészek apró, hűvös eleganciát sugárzó épületeket emeltek a gazdag kereskedőknek az amszterdami kanálisok partján.

Hollandia szolid polgárai, akik a felvilágosult országban gyakorta összejöttek önkéntes szociális munkát végezni. Ez a csoport éppen egy leprásoknak létrehozandó menhely megépítését tárgyalja.

Ez a nyugodt, neoklasszicista, Palladio-stílusú építészet hamarosan divatos lett Angliában is. London házaiban a holland lakások nagy ablakai és tágas szobái, mint az új megközelítés példázatai kezdtek megjelenni. Mindkét országban – de kiváltképpen a hollandoknál – intézményesült alapelv volt, hogy bárki szabadon hódolhat érdeklődési körének, amíg az nem ütközik az állam érdekeibe. A hollandok befogadtak bármilyen menekültet, aki menedéket keresett, és René Descartes is egy ilyen menekült volt.

1637-ben itt, Hollandiában publikálta azt a művet is, mely egy évszázadon át meghatározta a tudomány új irányát, és lerakta a modern gondolkodás alapjait. Descartes osztotta a kor többi tudósának a véleményét, miszerint felesleges késhegyig menő csatákba bocsátkozni az egyházzal arról, hogy vajon léteznek-e kristályos szférák, és hogy a Biblia minden állítása szó szerint igaz-e. Ehelyett az egyre gyarapodó tudományos és technikai tudásanyagot az olyan, praktikummal foglalkozó emberek kezébe kell adni, mint a navigátorok, mérnökök, matematikusok, vállalkozók és a bányászat új kapitalistái. Könyve bevezetőjében Descartes így ír: „A filozófia lehetővé teszi, hogy a látszatigazságok alapján haladjunk. Ez nagy benyomást tesz az oktalanokra… ezért magának a filozófiának van szüksége reformokra.” Descartes könyve az Értekezés a módszerről címet viselte, és ahogyan az arisztotelészi logika forradalmasította az európai érvrendszert négyszáz évvel azelőtt, a Módszer is így tett a maga korában. A könyv arra bujtotta fel az olvasót, hogy mindenben kételkedjen. Azt tanácsolta, hogy a hamisságot feltételezze valószínűségként, lehetőségként azt fogadjuk el, amit bizonyosságnak hívnak, és vessen el minden mást. Egy szabadgondolkodónak hinnie kell, hogy minden megismerhető, ugyanakkor csak bizonyított tények esetében szabad felhagynia kételyével. Az érzékek eredendően csalatkozhatnak, miután azok a hallucináció forrásai is. Még a matematikusokban sem lehet megbízni, hiszen az Úr azt is elhitetheti egy emberrel, hogy kétszer kettő öt. Az egyetlen dolog, ami bizonyos volt, az maga a gondolat. A tény, hogy ember gondolkodott – még ha hibásan, őrült módjára vagy a valósághoz híven – bizonyította a létezését. Descartes ezt a nézetet híres mondásában fejezte ki: „Gondolkodom, tehát vagyok” (cogito, ergo sum). A csupán tapasztalaton alapuló tudás megcsalhat bennünket: mint az a méhsejt, melyből eltávolítjuk a lépes mézet, de az mégis ugyanannak a méhsejtnek látszik, ami előtte volt. Csak az elmére lehet hagyatkozni, mert „minden, amit tisztán és jól körülírhatóan felfogunk, igaz”. A kritikus kétkedés lett hát az egyetlen eszköz, amire egy tudós hagyatkozhatott. A problémamegoldás során elsőként a legegyszerűbb megoldást kellett tanulmányozni, ezután pedig a legösszetettebbet. A kiindulási feltételnél elsőbbséget élvezett az egyenes a görbével szemben. Egy probléma végiggondolása során Descartes analitikus megközelítést alkalmazott. Elképzelte a megoldott problémát, majd áttekintette a megoldás következményeit. Ezekből gyorsan képes volt megállapítani, hogy az helyes vagy helytelen volt-e.

Descartes a „karteziánus kételyt” az univerzum viselkedésére is alkalmazta. 1640-ben megírta A filozófia alapelveit, melyben adoptálta Kepler teóriáját, mely szerint a Nap egyfajta erőörvénylést idéz elő, és ez mozgatja az égitesteket. Descartes olyan világegyetemet írt le, mely vákuum nélkül, s így a vonzás szükségessége nélkül működött.

A világegyetem, ahogyan Descartes láttatta, teli az anyag örvényeivel. Minden forgatag központjában egy napot találunk: S, F, D, Y és így tovább. A középen látható görbe egy örvényről örvényre haladó üstökös pályája.

Elképzelése szerint háromféle anyag létezett: szilárd anyag, a Nap által kibocsátott fény és az űrt kitöltő éter, mely sugárzó természetű anyagi részecskékből áll. A forgást végző Napból kiáramló fény egyfajta Nap körüli örvénylést idézett elő a részecskékben, mely elérte a Nap körül keringő bolygókat is. A gravitációt a részecskék hatásaként könyvelte el, ahogyan azok kiörvénylettek a Naptól, a földi tárgyakat esésre bírva, a planétákat keringési pályájukon tartva. Descartes világegyeteme teljes egészében mechanikus volt, ahol minden történést a részecskék közötti kölcsönhatás eredményeként lehetett elkönyvelni. „A világ egy gépezet”, jelentette ki Descartes. Minden a részecskék kölcsönhatásának eredményeképpen fellépő mozgás hatásaként létezhetett. A mozdulatlanul nyugvó élettelen anyag „érezni” kezdett a hatástól. Ezért tapasztalhatta meg az ember a szenzorikus benyomásokat. Az egyház tekintélye előtti főhajtásként Descartes azzal a kijelentéssel vezette be univerzális magyarázatát, hogy bár elfogadja a Teremtés bibliai megközelítését, az övé olyan alternatívát kínál, mely éppúgy működhetett.

Descartes követte Benedetti érvelését abban, hogy az örvények hatása nélkül a bolygók egyenes vonalban lepottyannának röppályájukról. A legnagyobb hatást azonban mégis azzal a feltételezéssel érte el, mely az anyagok inerciájára vonatkozott. A tárgyaknak nem volt hajlamuk semmiféle mozgásra, amíg valamilyen behatás nem érte őket: minden objektum csak azért mozgott, mert egy erő kimozdította a nyugalmi állapotból. A gravitációs teória megformálódását azonban nem tette lehetővé az a descartes-i feltevés, mely elutasította Kepler ideáját a bolygók egymásra gyakorolt vonzásával kapcsolatban. Descartes univerzuma hideg, üres, mechanikus hely volt. De a történet arról, hogy járult hozzá egy mérföldkőnek számító ötletével a matematika tudományához, már nincs híján a személyes elemeknek. A hetente kétszer megtartott összejövetelek egyikén, Mersenne cellájában Descartes egyszer csak figyelmes lett egy körülöttük keringő légyre. Ekkor ötlött fel benne, hogy a légy térbeli pozíciója mindig egy olyan pont, mely két egyenes kereszteződése: az egyik egyenesen alulról felfelé, a másik oldalirányból haladt, és ezek derékszöget zártak be egymáshoz képest. Ezek a tengelyek egy olyan koordináta-rendszer tengelyei, mellyel a légy pozíciója mindenkor leírható, viszonyítva ezekhez az elmozdulás mértékét. Ez az új egzakt helymeghatározási rendszer lett a grafikonok alapja. A grafikus ábrázolás egy csapásra véget vetett Kepler nehézkes geometriai rajzainak. A jelentőségét a tudomány történetében egyszerűen nem lehet eléggé értékelni. Koordinátáinak segítségével egy tetszőleges vonal mentén elhelyezkedő valamennyi pozíció leírható lett. Bármilyen röppálya is ábrázolható lett az y (függőleges) és x (vízszintes) tengely adott pozícióinak összekötésével. Ha a pályagörbe például 45°-os szögben emelkedett, akkor az y és az x értékei mindig azonosak maradtak, melyet az „x=y” egyenessel lehetett leírni. Az új analitikus geometria lehetővé tette bármilyen mozgás teoretikus elemzését. Bármilyen röppálya felírható egyenlet formájában, majd matematikai manipulációkkal kimutatható, mi történik a lövedékkel, ha bizonyos paramétereket, mint amilyen a lökőerő vagy a lövedék tömege, megváltoztatunk. Ez a képesség természetesen kétszerte hasznos volt a planetáris mozgások tanulmányozásakor, hiszen ilyenkor a lövedék kívül esett a gyakorlati vizsgálódás körén. Elsőrendű fontosságúvá az vált, hogy minél precízebb mérésekkel állítsák elő az ekként kezelni kívánt adathalmazt.

Példák arra, hogyan működik Descartes koordináta-rendszere. A bal oldali egyenesnél x és y értéke azonos, tehát az egyenlet felírható x=y alakban. A középső vonal az y=2x egyenlet ábrázolása (melynél minden horizontális elmozdulásra egy kétszer akkora vertikális elmozdulás esik). Végül jobbra egy ágyúgolyó röppályáját láthatjuk. A modern ballisztikus egyenlet a pálya valamennyi paraméterét tartalmazza (gravitáció, töltet, a golyó súlya stb.). Egy ágyú működése ezáltal papíron is tesztelhető.

A tizenhetedik század közepére ilyen jellegű kutatások már jócskán folytak. 1628-ban William Harvey demonstrálta a vér keringését. Valamikor 1644 előtt Jan Baptista van Helmont felfedezte a gázok létezését. 1646-ban Evangelista Torricelli elsőként állított elő vákuumot, 1648-ra a barometrikus nyomás akkurátus mérése is lehetővé vált. Otto von Guericke vákuumpumpát szerkesztett. Angliában Robert Hooke és Robert Boyle megvizsgálta a levegő összepréselhetőségét, rugalmasságát és súlyát, valamint kimutatták, hogy a levegő elengedhetetlen a lélegzéshez. Boyle kutatásai vezettek el 1661-ben a modern kémia kialakulásához, amikor leszámolt azzal az arisztotelészi teóriával, hogy minden anyag négy elemből tevődik össze. A változás ugyanilyen mértékben érintette a tudományos berendezések, és ezen belül különösen a precíziós műszerek fejlődését. Az évszázad utolsó negyedére léteztek már teleszkópok, ingaórák, mikrométerek, lég- és vákuum pumpák, barométerek és kronométerek, és mindenekelőtt, mikroszkópok. 1660tól a mikroszkópia eredményei láthatóan alátámasztották a világegyetem mechanikus természetét, ahogyan az élet egyre több és több parányi formáját fedezte fel, melyek bizonyíthatóan a mechanikus alapelvek alapján működtek. A tapasztalati kutatásnak óriási lökést adtak az ilyen eredmények. A század közepén számos tudományos társulat alakult Európa-szerte. Az angol Királyi Akadémia, melyet 1660-ban alapítottak, és 1662-ben nyerte el a királyi kiváltságlevelet, nemcsak kísérletezőket, de navigátorokat és kereskedőket is a soraiba fogadott. Az akadémia célja a természet elmélyült vizsgálata volt, és olyan új utak fellelése, melyek hatékonyabbá és

jövedelmezőbbé tehetik az angol ipart. A francia Királyi Tudományos Akadémia, melyet XIV. Lajos minisztere, Jean Baptiste Colbert hívott életre, tisztán iparosítási célokat tűzött ki maga elé. Descartes teóriáit még csak tárgyalásra sem lehetett bocsátani. Megerősödött a cenzúra is, ahogyan Colbert az országból engedelmes petit-bourgeois nemzetet kívánt faragni, egy isteni jogon uralkodó király irányítása alatt. A francia művészetet a király nevének dicsőítése szolgálatába állították. François Lully a király szórakoztatására találta ki a kamarazenekart, és vezette be a balettet. Corneille és Racine vég nélküli tragédiákat írtak az udvarnak a személyes vágyak és a köz iránti elkötelezettség konfliktusairól.

Az intézményesített tudomány. A metszet az új, XIV. Lajos által alapított francia tudományos akadémia munkáját ábrázolja. Az illusztráció mélyreható tanulmányozása felfedi a széles körű kutatást az olyan tudományos alkalmazások iránt, melyek az ország gazdasági jólétét voltak hivatottak megteremteni.

1685-ben azután a francia protestáns hugenották invenciózus középosztályának utolsó maradéka is elhagyta Franciaországot, hogy Angliában – Norwickben, Southamptonban, Bristolban és Londonban –, illetve Hollandiában telepedjenek le. Miközben Franciaország valamennyi pénzügyi forrását felélte, hogy fenntartsa Európa legnagyobb hadseregét, és eközben teljesen megnyomorította saját gazdaságát, a hollandok váltak a kontinens egyetlen békében élő nemzetévé. Angliában eközben lezajlott a polgárháború, majd a restauráció időszaka, míg végül az angol koronát fel nem ajánlották a holland királyi fenségeknek, Vilmosnak és Máriának, s ezzel 1688-ban létrejött a társmonarchia mind Angliában, mind Hollandiában. Ezekben az északi országokban két ember tevékenykedett, hogy beteljesítse annak a folyamatnak a logikai befejezését, melyet Benedetti és Galilei indított

el, amikor a földre akarták lehozni az égboltot, hogy szemügyre vehessék és a kísérletező vizsgálódás rendelkezésére bocsássák. Hollandiában a tudós egy csendes lencsecsiszoló és filozófus volt, akinek apja spanyol zsidóként az üldöztetés elől menekült az északi országba. Baruch Spinozát kiközösítették a zsidók, támadták a keresztények, és a hollandok is épphogy csak megtűrték. Spinoza 1663-tól kezdve publikálta nézeteit, felmagasztosítva a logikus gondolkodás hatalmát, felhasználva a karteziánus teóriát a filozófiában és etikában, kicserélve Descartes kijelentését – „Engedelmeskedj a törvénynek és tiszteld a vallást” – a sajátjával: „Szeresd felebarátod és vidd tökélyre a gondolkodást”. Spinoza számára a mechanikus univerzumban, ahol a természet törvényei voltak az irányadóak, nem volt szükség vallásos irányultságra az élet szentségét illetően. Isten mindenütt jelen volt, és nyitva állt a szabad ember imádata előtt, aki a gondolkodását tudása gyarapításával fejlesztette tovább. Egyik esszéjében, melynek Az emberi kötelékről címet adta, Spinoza úgy érvelt, hogy csakis akkor válunk az egyház vagy állam foglyaivá, ha azt gondoljuk, hogy azok vagyunk. Amikor ráébredünk, hogy végeredményben nem vagyunk foglyok, azonnal megszabadulunk. Az államnak, tette hozzá Spinoza, feladatából adódóan nem korlátoznia, hanem éppen elősegítenie kellene az egyén esélyét az önmegvalósításra. Isten megteremthette a világot, de az embernek kell azt működtetnie. A tizenhetedik század második felében Hollandia volt az egyetlen ország Európában, ahol valaki megkockáztathatott ehhez hasonló hitbeli kijelentéseket. Angliában egy másik férfiú is azon dolgozott, hogy a racionálisan működő világegyetem iránti vágyat fizikai valósággá változtassa. A neve Isaac Newton volt, és 1665-ben, huszonhárom éves korában szerzett egyetemi diplomát Cambridge-ben, ahol a matematikaprofesszor, Isaac Barrow pártfogoltja volt. Amikor ugyanabban az évben a pestis újra lecsapott, Newton, akárcsak sokan mások, vidékre menekült a fertőzés elől, visszatérve szülőhelyére, a lincolnshire-i Woolsthorpba. Abban a két évben, amit ott töltött el, Newton felfedezte, hogyan működik az univerzum, bár teóriáját csak húsz évvel később, 1685-ben kezdte el papírra vetni. A mű 1687-ben jelent meg, Principia Mathematica cím alatt. A Principia olyan átfogó következetességgel tárta fel a kozmológiai rendszert, hogy azzal a tudományt egy jó évszázadra gyakorlatilag látszólagos tétlenségre kárhoztatta. Newton azzal kezdi a könyvet, hogy elsődleges érdeklődési területe a világegyetem viselkedése. A jelenségek ősrégi, skolasztikus megközelítésének

elutasítása nyilvánvalóan kiolvasható a sorokból: „Azon munkálkodom, hogy matematikai elgondolást társítsak ezekhez az erőkhöz, anélkül hogy mérlegelném fizikai kiváltó okukat vagy színterüket.” Newtont az a kérdés izgatta, hogy „Hogyan?”, és nem az, hogy „Miért?”. Hogy a csillagászati jelenségeket kellő pontossággal lemérhesse, Newton rákényszerült egy új kalkulációs eljárás kidolgozására, mely munka során továbbfejlesztette Descartes és Kepler eredményeit. Ugyanezzel a számítási művelettel egy Gottfried Leibniz nevű német matematikus is előállt vele egy időben. Minthogy a cél a mozgás mérése volt, mely egyrészről lehet változatlan és ezáltal állandó erőbehatás eredménye, másrészről változó és ezzel változó erő következménye, Newton olyan utakat keresett, mely mérhetővé tette a planetáris dinamika erőit. A legnagyobb problémát az okozta, hogy ezek az erők folytonosan változtak. Egy keringési pályán mozgó bolygó állandóan két különböző hatás alatt állt: az egyik az inercia volt, mely a pályagörbe érintőjének irányába hatott, a másik az erő, mely a planétát a nap felé húzta. A két erő közötti egyensúly volt az, ami a bolygót a röppályán tartotta. Viszont, ahogyan Kepler is kimutatta, egy nem körpályán keringő bolygó esetében az erők folytonosan változnak, ahogyan az égitest sebessége változik a keringés során. A planetáris sebesség változási arányszáma maga is változik. Arra volt tehát szükség, hogy mérhetővé váljék a változás mértékének változása, a keringési pálya bármelyik pontján. A számításban végtelenül kis összegekkel kellett operálni. Newton kétféle megoldást is kidolgozott a problémára. A differenciálszámítás a viselkedésbeli különbséget mérte, mely a változás mértéke nyomán mutatkozott meg. Az integrálszámítás kimutatta a változás mértékének változását egyik pontról a másikra, majd a két eredményt arányította egymáshoz. Newton a változás mértékét „fluxionnak” nevezte el, és arra használta, hogy kiszámítsa egy zuhanó testekből álló univerzum viselkedését. Akár igaz a lepottyanó almáról szóló tudományos mendemonda, akár nem, tény, hogy Newton egy zuhanó almával illusztrálta teóriáját, hogy minden egyes test vonzza a többi testet. Kijelentette, hogy miközben a föld vonzza az almát, igaz, hogy csak végtelenül kis mértékben, de az alma is vonzást gyakorol a földre. Ez volt Kepler eredeti elképzelése is a kölcsönös vonzásról. Csakhogy Kepler csupán a Hold Föld körüli pályán tartásában, valamint az árapály jelenségének okozásában vélte közreműködni a két test relatív súlyával arányos erőt. Nem látta azonban, hogy ez az erő egyetemesen érvényesül, bár azzal az elméletével, hogy az égitestekre kétféle erő hat – egy, amely a Nap irányába

vonzza, és egy másik, amely éppen ellenkezőleg hat –, Newton előtt egyengette az utat. A problémamegközelítés folyamatában Newton Descartes gondolati metódusát követte. A matematika segítségével kidolgozta valamennyi megoldás következményeit, majd kísérletek és megfigyelések útján igazolta, hogy a következtetés helyénvaló. Zsinóron pörgetve egy kavicsot Newton bemutatta, hogy a kő körpályát ír le, mert a madzag tartja. A Holdat ezért tartania kell a Földnek, ahogyan a Napnak is a bolygókat. A tény, hogy nem repülnek ki röppályájuk érintője mentén, arra mutat, hogy a vonzerő nagysága egyenlő saját inerciájuk kifelé ható erejével. Newton egyetértett Keplerrel abban, hogy a vonzerőre hatást gyakorol a planetáris testek közötti távolság. Teóriája szerint az erőnek fordítottan arányosnak kellett lennie a távolsággal. A Hold esetében, mely a Föld sugarának hatvanszorosára kering tőlünk, a Föld vonzerejének nagysága 1/602-ed része kell hogy legyen az erőnek, melyről Galilei kimutatta, hogy 16 láb/sec. A Föld ezáltal 16/602, azaz 0,0044 láb/sec erővel tartja vissza a Holdat az inerciális pályától. A Hold pályájának másodpercről másodpercre történő megvizsgálása a gyakorlatban is kimutatta, hogy Newtonnak igaza volt. A Principiában Newton azt is leírja, hogyan számítható ki ezekkel az eljárásokkal a bolygók tömege keringési viselkedésük alapján. Demonstrálta, hogy a Hold viselkedésének szabálytalanságai a Nap vonzásának tulajdoníthatóak, hogy valóban a Hold okozza az árapályt, hogy az üstökösök részei a kalkulálható keringési pályákkal leírható naprendszernek, és hogy a Föld tengelye 66 1/2 fokkal meg van döntve a keringés síkjához viszonyítva.

Newton felfedezése: a Hold útja a keringési görbe érintője mentén vezetne, ha nem lenne a Föld gravitációs vonzása, mely minden pillanatban megváltoztatja ezt az utat, 0,0044 láb/sec erővel húzva magához az égitestet, és ezzel kiegyensúlyozva a másik irányba ható erőt.

Illusztráció Newton munkájának 1725-ös, népszerű kiadásából Az ábra azt a kísérletet mutatja be, mely a felfüggesztett testek összeütköztetésének hatásaiból mutatja ki azok inerciáját. A modern játékot, mely ezt az elvet hasznosítja, „Newton bölcső”-jének nevezik.

Azzal a kijelentéssel, hogy „Minden test vonzást gyakorol minden testre, melynek nagysága egyenesen arányos a testek tömegével, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével” Newton olyan eszközt adott az ember kezébe, mellyel könnyedén analizálhatta a planetáris mozgást. Az egyetemes gravitáció elméletével Newton elpusztította a középkori világképet a világot egyetlen szerkezetként mozgató láthatatlan, ám mindenütt jelen lévő Istenről. Az ember többé nem egy olyan rendszer központi helyét

foglalta el, melyet az ő okulására teremtett az Örökkévaló; a Föld egy parányi bolygó lett a felmérhetetlenül hatalmas és élettelen univerzumban, mely az ember által is megérthető törvényeknek engedelmeskedett. Első ízben tűnt úgy hogy nincs hely egy ilyen kozmoszban az Úr gondviselésszerű törődésének, mellyel az emberi faj irányában viseltetett. Az emberiség egyedül volt, kíváncsiságával és képességeivel, hogy olyan instrumentumokat alkosson, mellyel a mindenség tanulmányozását a beavatkozástól vagy az irányítástól való félelem nélkül teheti meg.

Coalbrookdale, ahol a tömegtermelés megszületett. A sötét, szinte ördögi malmok, erdők és folyók közül úgy emelkedett fel az ipari forradalom, mint az a távoli füstfoszlány a hosszú évszázadokon át változatlan maradt vidéki világ zöldje előtt.

A hitel kiérdemlése Néha nehéz elképzelnünk, hogy a világ nem volt mindig olyan, amilyennek napjainkban ismerjük. Mindig is voltak etetnivaló szájak és elvégeznivaló munkák; szabályok, melyeknek engedelmeskedni kellett; a születésből, nemzésből, majd halálból álló körforgás. A régi korokban a termés éppúgy a földből nőtt ki, mint manapság. Az emberek arattak és ettek. Szerszámokat használtak, akárcsak mi, hogy a körülöttük elterülő világot átformálják. Viszont a modern élet kritériumai sok tekintetben különböznek is a történelmi időkétől. A különbségek mélyrehatóak, és sokkal nagyobb mérvűek, mint a hasonlóságok. Napjainkban magától értetődő dolog fogyasztónak lenni, elkülönülve az általunk használt termékek előállítóitól. Az életet a munka szükségessége uralja, mivel ezáltal válunk képessé az árucikkek megvásárlására. A nap a munkaidőből és pihenőidőből álló periódusokra oszlik. A kikapcsolódás bizonyos hónapokra, adott időtartamra korlátozódik. A munkával megkeresett pénzt vagy elköltjük, vagy más emberek munkájába invesztáljuk. A luxuspiacokra dolgozó kézműves mestereken kívül kevés ember láthatja meg a végterméket, melynek elkészítésében ő is egy láncszem volt. A birtoklás demokráciájában minden tulajdonunk elidegeníthetetlenül a miénk: a magántulajdont szigorú szabályok védelmezik a többi egyén vagy az állam kisajátító jellegű törekvéseitől. Többségünknek joga van a szabad véleményalkotásra és annak kimondására. Mindannyiunknak – legalábbis a nyugati világban – jogunk van az életre, a szabadságra és a boldogság keresésére. És mindenekelőtt, az életünk többé már nem teljesen a természet viselkedésének függvénye. Általánosságban véve, többé nem vagyunk kitéve a bőségből és éhínségből álló körforgásnak, amit az évszakok szeszélyei okozhatnak. Jóval nagyobb hatást gyakorlunk a természetre, mint amennyit az kifejthet ellenünk. Ez a hatalom, és a modern világ, mely ennek terméke, viszonylag újkori vívmány. Az emberiség történelmében 1720-ig bármelyik korban, bármely társadalomban élő halandók életét alapvetően az időjárás határozta meg. Jó időben és jó terméssel az emberek többet ettek, és egészségesebbek lettek. Több gyermeket nemzettek, mert arra számítottak, hogy az időjárás kegyessége folytán ők is jobban élhetnek. Amikor pedig a népesség túlzottan

naggyá vált az őt tápláló földterülethez képest, akkor vagy újabb területeket kellett termővé tenni és beültetni, vagy az élelemellátás hirtelen nem bizonyult elegendőnek. Akármi is történt, a legközelebbi alkalommal, amikor az idő rosszabbra fordult, beköszöntött az éhínség és a halál. Ennek következtében a következő generáció később házasodott, és kevesebb gyermeket nemzett, ezáltal kevesebb szájat kellett etetni. Kevesebb ember dolgozott a földeken, és a termelés is folyamatosan csökkent, egészen addig, míg a jó idő vissza nem tért.

Ez a romantikus, tizennyolcadik századi ábrázolás a vidéki életről sokkal inkább tartozik a fantázia, mint a realitás birodalmába. A kedvező időjárás, a bőséges aratás és az elégséges élelem dacára ezek a munkások gyakorlatilag még mindig jobbágyi életkörülmények között tengődtek.

Ez a ciklus ismétlődött a végtelenségig, melyet csak néha szakított félbe egy-egy járvány kitörése, hogy tovább rontson a helyzeten. A földtől való függőség gyakorlatilag teljes körű volt: a gazdaság egészét a mezőgazdaság tette ki. 1720-ban Anglia öt és fél milliósra becsült teljes népességéből négy és fél millióan vidéken éltek. A föld volt a valós vagyon forrása, és ezt féltékenyen védelmezték is. Abban az évben azután olyan nyár köszöntött be, mely emberemlékezet óta a legforróbb volt, előhírnökeként annak a három évtizednyi, forró nyarakból és enyhe telekből álló időszaknak, mely a két évszázaddal korábban kezdődött, a történészek által előszeretettel „minijégkorszaknak” nevezett periódus végét jelentette. Szinte ugyanabban az időben a barna patkány kiszorította Angliából a fekete patkányt, mely a pestis kórokozójának egyik fontos terjesztője volt. A két típus között az volt a legfontosabb különbség, hogy míg a fekete patkány

bolhája vándorolt, addig a barna patkányé helyben fészkelt, ezáltal a kór terjesztői egy helyben maradtak, és a pestis gyakorlatilag teljesen eltűnt. Anglián kívül a megváltozott időjárási viszonyok kevés hatást gyakoroltak a társadalmi viszonyok ciklikus természetére, Angliában azonban olyan mérvű fordulathoz vezettek, mely az egyedülálló angol szociális struktúrán keresztül átalakította az egész nyugati társadalom természetét. Az angol berendezkedés mindenekelőtt figyelemreméltóan stabilnak bizonyult. Hatvan évvel korábban befejeződött az egyetlen forradalom, mely az országban valaha is kibontakozott, és, habár II. Károly koronája alatt a monarchia hatalma visszaállt Cromwell republikánus kormányzatának húsz esztendeje után, a régi rendszer mindenhatósága végérvényesen leáldozott. Anglia többé nem volt feudális ország. A korona a parlament szuverenitásának volt alávetve. A király kinevezhetett ugyan minisztereket, de azok cselekedetei a parlament jóváhagyásától függtek. A polgári jog mindenekfelett uralkodott. Az adókat az emberek döntötték el, az ország kormányzata központosult. A kvázi autonómiát élvező mágnások kastélyai és a harcosan fanatikus városok falai áldozatul estek a polgárháború csatározásainak. A feudalizmus végeztével a földtulajdonosok járandóságaikat készpénzben hajtották be, és nem hűbéresi szolgálatokban. A kontinensen élő nagyszámú társával ellentétben az angol földműves nem volt földnélküli paraszt. Közel kétmillió mezőgazdasági munkás bérlőként élt az arisztokrácia birtokain, és maga is több mint két és fél millió bérmunkást alkalmazott, akik hozzászoktak a váltakozó foglalkoztatottsághoz, melyben a szezonális mezőgazdasági tevékenység felfokozott munkatempóját a tétlenség hónapjai követték. Ez volt Anglia úgynevezett Aranykora, amikor a kis vidéki falvak békésen és boldogan terpeszkedtek a makulátlanul tiszta égbolt alatt, ahogyan Constable képein is láthatjuk; a bensőséges közösségek a helyi lelkész gondoskodása és a helyi földbirtokos jóindulatú irányítása alatt pergették napjaikat, krikettet játszottak a zöldben, rózsás arcú gyermekeik nevetve szaladgáltak a mezőkön, miközben szüleik egy jó pohár ale és egy karéj frissen sült kenyér örömeit élvezve pihentek meg kaszáik felett. A valóság azonban rácáfolt ezekre az idilli képekre. Az 1701-es trónöröklési törvény valóságos börtönökké változtatta a tizenhetedik század közepének faluját. Senki emberfia nem költözhetett el egy másik helyre

megfelelő papírok nélkül, melyeket a békebíró állított ki, aki többnyire maga a földesúr volt. Az ilyen dokumentumok a munkanélküli vagy politikailag aktív munkások mozgásterét voltak hivatottak korlátozni. A szegényügyi törvény ekkor már gondoskodott a parókiák kevéssé szerencsés tagjairól, és egyik falu sem akart csavargókat eltartani a köz pénzén. A békebírók lezárták a vadaskerteket a nyilvánosság elől, lefegyverezték a szegényeket és a farmok bérlőit, és a központi kormányzatra való tekintet nélkül irányították uradalmukat. Hatalmuk volt kiebrudalni bárkit, aki nem az adott faluban született, a legutóbbi jogos tartózkodási helyére, a bűnözőket pedig joguk volt a kolóniákra száműzni, mely lehetőséggel egyre nagyobb gyakorisággal éltek is. A jogalkotás célja a föld legjobb érdekeinek szolgálata volt, és hogy mobilizálja, illetve megossza a munkáspopulációt, ezzel tartva távol őket Londontól. A költözést engedélyező okiratokat leginkább egyedülálló skót és ír férfiak kaphatták meg, akiket gond esetén könnyedén tovább lehetett költöztetni. A földbirtokosok, akik el voltak vágva London egyre növekvő pénzügyi hatalmától, egyfajta vadászó-halászó vidéki életvitelt építettek ki, bebiztosítva miniatűr uradalmuk fennmaradását. Jobban éltek, mint korábban, hála az új jogalkotási elvnek, mely lehetővé tette, hogy meghatározott örökösödési korlátozással még életükben a legidősebb fiúra hagyják birtokaikat. Ez biztosította a tulajdonjog folytonosságát. Az elsőszülöttség feudális praktikáit továbbra is életben tartva a tizenhetedik század közepétől elfogadott törvények tiltották a legidősebb fiú belépését a kereskedelembe vagy más hivatásba, nyitva hagyva ezeket az utakat az ifjabbak számára. A föld tulajdonjoga ezáltal abszolút, egyedi és folyamatos volt, mentesülve az önkényesen kivetett örökösödési adótól, még akkor is, ha az örökös kiskorú volt, vagy gyámság alatt állt. Az új törvény lehetővé tette a földbirtokosok számára, hogy átvészeljék az átmeneti pénzügyi nehézségeket, kölcsönt felvéve a föld időtálló értékére, anélkül, hogy a birtokot vagy annak akárcsak egy részét is áruba kellett volna bocsátani. A birtokosok pozíciója megerősödött. Ráadásul a cromwelli köztársaság hajnalán, amikor hétmillió font értékű földterületet sajátítottak ki és adtak át az alacsonyabb rendeknek, a kisebb földtulajdonosok nagy számban tűntek el. Azok, akik a restauráció után visszaszerezték ezeket a földeket, veszteségeik enyhítésére hamarosan

megtalálták azokat a módozatokat, melyekkel a földet még jövedelmezőbbé tehették. Ennek egyik módja volt a területek elkerítése a közösségi földektől. A kisajátítás előnyei nyilvánvalóak. A lehatárolás lehetővé tette mind a növények, mind a haszonállatok terén a nagyobb hozameredmények elérése érdekében folytatott irányított kísérleteket, és segített gátat szabni a fertőzés terjedésének a kóbor állatok korlátok közé szorításával. Ahogyan egy agronómus, Adolphus Speed 1653-ban kijelentette: „Anglia elegendő földdel rendelkezik, hogy lakóit eltartsa, és ha az emberek iparszerűen és megfelelő szakértelemmel trágyázzák, nem leszünk rászorulva a jamaicai ültetvényekre.” A szegények jogainak korlátozása, mely néposztály korábban a közlegelőkre tekintett úgy, mint olyan területekre, ahol nyulat foghatott, vagy ahol legeltethette birkáit és teheneit, csak tovább táplálta a földtulajdonosok hitét, hogy a közös földterületek tartják vissza az embereket a rendes, pénzkereső munkáktól. Ahogyan egy korabeli mondás tartotta: „Kevesebb lenne a szegény, ha kevesebb lenne a közlegelő”. A közös földterületek korlátozása több munkást indítana arra, hogy fizető állást keressen magának. Ez pedig, legalábbis a gondolatmenet szerint, sokat javíthatott volna életkörülményeiken. Emellett a tizenhetedik század vége felé úgy tartották, hogy a közlegelőtől kisajátított területek értéke háromszorosára növekedik.

Az 1743-as év Angliájában a vagyon kilencvenöt százaléka a lakosság két százalékának a kezében volt; a képen éppen a környékbeli középnemesség gyülekezik Ashdown Parkban, hogy vadászattal múlassa az időt.

A vidék új arculata, mely a tizennyolcadik század elején jelent meg. A nyílt közösségi legelőket sövényekkel kerített földekre osztották, ezeket pedig megművelendő, illetve a lábasjószágok részére fenntartott területekre.

Természetesen nem minden földtulajdonos indított el ilyen eseményláncolatot. A legtöbb mágnás egyszerűen kiadta vagy eladta földjét a hatékony, pénzhajhász bérlőknek. A bérlők a legtöbb esetben kereskedők, szakmabeliek és üzletemberek voltak, akik ily módon akarták bevásárolni magukat a felsőbb osztályba. Az újszerű jogalkotás ezt is könnyebbé tette. A tizenhetedik század végére a lovagi intézmény lassú enyészetnek indult, és többé már nem számított bűnnek „vádat szegezni egy mágnásnak”. A címer viselésének joga a társadalmi konszenzus alapján adományozhatóvá vált. A nem elsőszülött fiúk közül egyre többen szálltak be az üzleti életbe. Általánosan elterjedt a pártfogói rendszer. Edward Gibbon általános helyeslésének adott hangot a rendszert illetően: a parlamenti képviselővé való kijelölés, állította, lehetővé teszi egy embernek, „hogy megszerezze egy szabad ország legdicsőségesebb posztját, és hogy hivatalának súlyát bevethesse barátai szolgálatában”. Az ország egyetértett e felfogással. A barátok magukban foglalták a rokonokat, a munkatársakat, segítőket és asszisztenseket, falusiakat és bérlőket, ahogyan minden más megbecsült személyiséget is. A szegényebb emberek fiainak oktatását gyakorta átvállalta patrónusuk, a poéták kényelmes hivatalt kaptak, a lelkészek egyházi javadalomhoz jutottak, a titkárokból köztisztviselők lettek. Még a falu szegényei is a parókia urainak felelősségi körébe tartoztak. Ezek voltak azok az idők, amikor a nemesség együtt járt a tulajdonnal, a tulajdon pedig a pénzzel, akárhol is volt. Mint Defoe írta: „A Sors szeszélyén múlik, mit ád / Kinek fabatkát, kinek koronát”.

Az egyre növekvő összegű készpénz a felfokozódott kereskedelem jóvoltából került az ország pénzügyi vérkeringésébe. A köztársaság korában, 1651-ben hozott nagy navigációs törvények kikövezték az utat Anglia merkantilista terjeszkedése előtt. Adam Smith ezeket később így jellemezte: „Talán a legbölcsebbek Anglia valamennyi regulája közül.” A törvény valamennyi kolóniát, akár magánkézben volt, akár a korona alá tartozott, a parlament irányítása alá rendelte. Minden velük kapcsolatos kereskedelmi forgalomnak angol hajókon kellett zajlania, mely intézkedésnek az volt a célja, hogy kiszorítsák az idegen országok, és különösképpen Hollandia flottáját ezekről a jövedelmező piacokról.

London városának látképe a tizennyolcadik század közepéről. A metszet jobb szélén megfigyelhetjük a Tower négyzet alakú tömbjét.

Az intézkedés azonnali hatásaként az évszázad végére megduplázódott a tonnára kivetített angol kereskedelmi hajóforgalom, az export és import mennyisége pedig megnégyszereződött, melynek 15%-át a gyarmatokkal való közvetlen kereskedelmi kapcsolat tette ki. A nemzetközi kereskedelemben élvezett holland hegemónia megtöretése 1652 és 1674 között számos háború kirobbanásához vezetett, miután a hollandok elutasították a politikai kiegyezésre vonatkozó angol ajánlatokat. Ekkortól kezdve az angolok élvezték a dohány, tőkehal, cukor és szőrme importjának és reexportjának teljes hasznát. Hála a hajózási törvényeknek, a nemzetközi kereskedelem felett monopoljogokat gyakorló régi kereskedőházak szükségtelenné váltak. A kereskedelem és a kapcsolódó intézmények központja egyre inkább Londonba tevődött át, az ország legfontosabb kikötőjébe, a Temze partján egyre nagyobb számban sorakozó áruraktárakba és dokkokba. A profit a csillagokba szökött, miután a törvény

lehetővé tette a kereskedőknek, hogy olcsón importáljanak és drágán értékesítsenek. A század végére kereskedelmi útvonalak nyíltak a Balti-tenger, Afrika, Oroszország és New-Foundland felé is. A holland kolónia, New Amsterdam hamarosan brit befolyás alá került, és a neve New York lett. Kelet-India felől érkezett a fűszer, kávé és tea. A Nyugat-Indiák irányából jött a cukor, rum és melasz, Amerikából a dohány. Az áruk áramlásának kiterjedésével az emberek egyre inkább tudatában kezdtek lenni a szabályalkotó törvénykezés fontosságának. Descartes 1637-es Értekezés a módszerről című műve óta a „mechanikus” divatos szlogenné vált. Úgy tűnt, minden probléma megközelíthető mechanikai úton. Az analógiák a kormányra és a társadalom funkcióira is vonatkoztak; a közösség többé nem volt egyfajta organizmus, melyet a fej irányít. Egy adott idea egy társadalom különböző részeinek harmonikus együttműködéséből születhetett meg, egy gépezet munkájából, mely fokozatos továbbfejlesztést igényelt. A világegyetemet működtető tudományos törvényeknek az emberek körében is működniük kellett. A fizikusok által megkövetelt információhalmaz felgyülemlése olyan posztokat hívott életre, mint Charles Davenant kinevezése a kereskedelmi minisztérium statisztikusi székébe. Rohamos léptekkel bővült a köztisztviselői kar. Életbe léptették a postai szolgáltatást. Jóllehet a racionális metódusokat alkalmazhatónak érezték a szociális problémákra, az új gondolkodásmódot nem terjesztették ki az egyetemi életre is. A két egyetem, Oxford és Cambridge, továbbra is Laud püspök tizenhetedik századi ultrakonzervatív szabályainak szorításában fuldokolt. A tanítás jellemzően középkori módon folyt. A dialektika továbbra is mindenekfelett uralkodott, az egyetemi diploma ugyanúgy grammatikából, retorikából, etikából és politikából állt, mint kétszáz évvel azelőtt. Az innováció a frissen sikeressé vált kereskedőréteg köreiből érkezett. Ezek egyike, Sir Dudley North kölcsönpénzen csatlakozott a Levant Companyhez, már tizenkilenc éves korában Törökországba utazott, és harmincéves korára a terület legnagyobb kereskedőjévé vált; az angol fémeket és gyapjút Konstantinápolyban cserélve fűszerekre, borra, gyapotra. 1692-ben, már vámhatósági biztosként és parlamenti képviselőként, North széles körben értekezett a kereskedelemről: „Az arany értékét mindenekelőtt a kereslet és kínálat törvénye szabja meg… A gazdagság a termelékenység eredménye, nem az irányításé… A piac saját magát szabályozza… A kismértékű kereskedelemhez kevés pénzre van szükség.”

North kimutatta a kapcsolatot a kereskedelem és a pénz-hozzáférhetőség között. Ha a föld vagy az üzleti profit többletet eredményez, ez a felesleg a kölcsönpiacon talál gazdára. A földet bérleti díjért, a pénzt kamatért kölcsönzik, tehát minél nagyobb mérvű a kereskedelem, annál több profit kerülhet kölcsönzésre, és annál alacsonyabbak lesznek a kölcsönök kamatai, miután mindent a kereslet és kínálat szigorú törvénye szabályoz. Ezek rendkívül forradalmi gondolatoknak számítottak azokban az időkben, és gyorsan el is terjedtek. Ahogyan a tizenhetedik század közeledett a végéhez, megfogalmazódott az igény a kereskedelem fejlődését elősegítő mechanizmusok iránt. Meg kellett születniük a biztosítóknak, hogy csökkenjen a tengeri hajózás kockázata. A tűzbiztosítás elősegítette a tőkeáramlást a veszélynek leginkább kitett nagyvárosokba, a személyes jellegű biztosítást pedig azok körében lehetett értékesíteni, akik féltették életüket, illetve tartottak utódaik örökösi jogainak csorbulásától. Mindennek hatásaként tovább egyszerűsödtek a kölcsönhöz jutás feltételei.

Az egyik legkorábbi biztosító, az 1696-ban alapított Hand-in-Hand (Kéz a kézben) szimbóluma. A fémből készült jelzést a társaság által biztosított épületek homlokzatára szerelték, hogy a tűzoltók részére azonosítsák.

A londoni tűzoltók munkában. Valamennyi tűzoltókocsi abból az utcából vagy területről érkezett, ahol az állomáshelye volt, a működtetési költségeket egy biztosítótársaság fedezte.

A fenti követelményekre válaszként 1694-ben megszületett az első fontos angol pénzügyi intézet, hála II. Károly költekező életmódjának. 1672-ben, amikor nem sikerült meggyőznie a parlamentet arról, hogy megszavazza számára a hadsereg számára szükséges pénzügyi fedezetet, a király ugyanis megszállta a királyi pénzverdét, és elrabolta azt a 200 000 font értékű aranyat, melyet a londoni kereskedők a biztonság kedvéért itt őriztek. Ezek után a kereskedőknek biztonságosabb helyet kellett keresniük aranyuk számára, és ezt azokban a megerősített szobákban találták meg, melyekkel minden fontosabb aranyműves rendelkezett. Egy idő után az aranyat letétbe helyezők átmeneti kifizetéseiket olyan papírokon kezdték bonyolítani, melyeken igazolták, hogy a kérdéses összeg fedezeteként az ennél és ennél az aranyművesnél, a páncélteremben található arany szolgál. Következőként az aranyművesek ébredtek rá arra, hogy ha már ott van az arany, akkor akár pénzt is csinálhatnak belőle, ezért elkezdtek papíron kölcsönt folyósítani rá, kamat fejében, melynek egy hányada az arany letétbe helyezőjét illette. A tizenhetedik század végének kiterjedt kereskedelme egyre növekvő ütemben igényelte az ilyenfajta hitelnyújtást. Gyakorta történtek viszont súlyos pénzügyi visszaélések. Olyan megbízható szervezetre volt szükség, mely országos szinten képes üzemelni. Nem meglepő, hogy amikor III. Vilmos király Hollandiából visszatért, hogy az angol trónt elfoglalja, és hatalmas hitelkeretre volt szüksége a XIV Lajos francia király ellen viselt háborújához, az angolok hamarosan rátaláltak a finanszírozás holland módszerére.

A londoni rakpart vámháza, 1750 körül. London akkoriban a világ legforgalmasabb kikötőjének számított. A képen a vámhivatalnok éppen a szállítmányt ellenőrzi, miközben a kádárok a hordókat készítik elő. A bal oldalon egy hadihajó felhúzza a sorhajó árbocszalagját.

Sikeres angol kereskedő. A nyitott ablakon át jó kilátás nyílik a dokkokra és a raktárakra. Egy irodai alkalmazott éppen a profit állásáról nyújt tájékoztatást, miközben a kereskedő drágán és divatosan felöltözött családjáról a festmény előterében látható fekete szolga gondoskodik.

A hollandok kiterjedt és átfogó hitel- és bankrendszerrel rendelkeztek már az Amszterdam Bank 1609-es alapítása óta. A bank hagyta jóvá a letétek elfogadását és átruházását, és a pénzek váltását; fémet és használaton kívüli érméket vásárolt pénzverés céljára; és ő hitelesítette a váltókat. De mindenekfelett ő biztosította a hitelt bizonyos fontos intézmények részére, mint például Amszterdam városa, vagy a Holland Kelet-India Társaság. Egy William Paterson nevű skót indítványozta egy hasonló intézmény angliai bevezetését. Harmadik nekifutásra sikerült is meggyőznie a parlamentet, hogy adja áldását a tervezetre. Paterson dumfriesi kereskedőként részt vett egy panamai kolónia létrehozására irányuló, később katasztrofális eredménnyel végződő skót kísérletben. A financiális reformra vonatkozó elképzelései 1694. június 21-én ültetődtek át a gyakorlatba, amikor megkezdődött annak az 1 200 000 fontra rúgó kölcsönnek a jegyzése, melyet 8 százalékos kamatréssel a király részére kívántak nyújtani. Ha az összeg fele augusztus elsejéig jegyzésre került, akkor a részvények jegyzői egyesülhettek

a Bank of England nagypecsétje alatt. Az egyezséget gyakorlatilag kockázatmentessé tette az az 1662-es törvényi szabályozás, mely létrehozta a korlátolt felelősségű társaság fogalmát, melyben minden tag maximális felelőssége az általa eredetileg beinvesztált összeg erejéig korlátozódott. A befektetők jogot nyertek arra is, hogy a sör és ecet után a fogyasztási adót begyűjtsék. Mindezeken túl jogosulttá váltak a királynak nyújtott kölcsön erejéig váltókat kibocsátani, melyek fedezetét a korona adói képezték. A vállalkozás tíz nap alatt összeszedte a szükséges 1,2 milliót, és Paterson lett az új bank elnöke. 1694. július 27-én a Bank of England alapító okiratát lepecsételték a londoni Lincoln’s Inn Fields-i Powis House-ban. A bank késedelem nélkül megkezdte a kölcsön folyósítását a koronának, és az államadósság meredek emelkedésnek indult. Két évre rá megszületett a kereskedelemügyi minisztérium, hogy a kereskedők és az ipar érdekeit képviselje. Ekkorra már pezsgett a City pénzügyi élete, központjában a frissen nyílt kávézókkal, ahol a hajózási és részvényesi információk gazdát cseréltek. A csekkek már 1675-től a pénzügyi cirkuláció részévé váltak. 1697-től kezdődően az átváltási rátákat már hetente kétszer nyomtatásban megadták. Az új üzleti szemlélet a város valamennyi ügyletét áthatotta. Az állam többé nem elsősorban ideológiai vagy vallási intézményrendszert takart, hanem gazdasági potenciált. Ebben az új, dinamikus, vállalkozói atmoszférában az élet elsődleges célja a pénzcsinálás, a dinasztiaalapítás és a birtokosi pozíció megvásárlása volt. „Pénz nélkül”, szokta volt mondani a regényíró Smollett „az életben nem érhető el tisztelet, tekintély és kényelem”. Mind az újonnan meggazdagodott kereskedők, mind a nagy földbirtokosok, akik most már kölcsönt vehettek fel földterületeik fedezetével, elkezdtek utakat keresni a földek kisajátításából szerzett haszon előnyös felhasználására. A mezőgazdaságban legégetőbb annak a megoldása volt, hogy télen, a takarmányhiány miatt ne kelljen lemészárolni a haszonállat-állományt. Szükség volt ezen túl a földek – beleértve a vadon hagyott hangafüves pusztákat is – megművelésére is, hogy ezáltal növekedjék mind számban, mind minőségben a terméshozam. Az állagjavításhoz kapcsolódó ötletek egy része minden bizonnyal Hollandiából származott, ahol az ott lakók már évszázadok óta foglalkoztak azzal, hogy művelésre alkalmassá tegyék a tengertől visszakövetelt földeket.

A talaj feljavítását célzó legkorábbi módszer mindenesetre angol eredetű volt. A technika a mélyen fekvő vizenyős rétek segítségével volt hivatott biztosítani az állatok számára a szálas takarmányt. A széna eredetileg a felvidékről vagy az árterületekről származott. 1635-től kezdődően ezeket a területeket szándékosan elárasztották a vízfolyások elrekesztésével. Ha a víz a szennyvizet és a trágyát is magával hordta, annál jobb volt. A tél folyamán azután a füvet a vízfelület védte meg a fagytól és a hótól. Ehhez egy hüvelyk víz is elegendő volt. Március közepére a fű jó hat hüvelyk magas volt, és erre engedték rá a bárányokat, amelyek április végére lelegelték a füvet, melyet ezután újra elárasztottak. Júniusra a takarmány készen állt a kaszálásra. A minőség kiemelkedően jó volt, és az elárasztott kaszáló kétszer annyi szénát adott, mint a száraz. Néha még egy második, sőt harmadik termés is betakaríthatóvá vált az újra-elárasztás által. Szeptemberre több takarmány állt az állatállomány rendelkezésére, és novemberben újra meg lehetett kezdeni a kaszálók beborítását. A tizenhetedik század végére ez a meglehetősen produktív eljárás Anglia-szerte elterjedt volt. Az új termények zöme a téli élelmezést volt hivatott megoldani. Az első ilyen valószínűleg a sárgarépa volt, mely eredetileg Kelet-Angliában volt honos, és melyet egész télen a földben hagytak, és csak akkor húztak elő, amikor a lovaknak szükségük volt rá. A tizenhetedik század csodanövénye mégis a tarlórépa volt. Ez a zöldség már évtizedekkel korábban megjelent a kontinensen – első említése 1662-ből datálódik –, de mind ez idáig csak a piacra termelő veteményeskertekben nőtt. A tarlórépa takarmányként való széles körű felhasználását Suffolk északi részén kezdték el. Amint a gabonát learatták, a terület felszántásra került, hogy tarlórépával vessék be. Bizonyos időközönként kézzel felkapálták a területet, így őszre már be is érett a termés, amit vagy a csűrben tároltak, vagy a földben hagytak. Ha a tejelő teheneket tarlórépával kombinált takarmányszénán vagy szalmán tartották, egész télen adtak tejet. A tarlórépát használták az ökrök felhizlalására is a hidegebb hónapokban; egy termés akár márciusig is kitarthatott.

A lóhere hatékony felhasználásáról írott korabeli bestseller címlapja.

A tizennyolcadik század kezdetére a tarlórépa termesztése már jól bevált gyakorlat volt, a történet pedig, hogy a növényt „Répa” Townshend hozta be külföldről, eddigre mítosszá nemesedett. Úgy tartották, hogy Townshend Hannoverből hozta be a ritka magokat. A valóságban a tarlórépa sohasem termett meg ott, máshol viszont széles körben elterjedt volt a használata. Volt még egy növény, a lóhere, mely legalább ennyire fontos volt az ország gazdasági felemelkedésének szempontjából. Angliában a jelenléte egy új kifejezéssel gazdagította mindennapi közhelytárunkat: „to be in clover”, ami annyit tesz: gyöngyélete van, vagyis szerencsés, és jól megél a növény által megtermékenyített föld használatából származó haszonból (a szerencse szimbóluma sem véletlenül lett a lóhere). A tizenhetedik század utolsó negyedére a lóhere már vonzó alternatívaként kínálkozott a borsó és bab helyett. Az ötlet eredetileg Hollandiából származott, ahol a lóherének a föld víztelenítése során látták hasznát. Az ilyen termények a mesterséges zöldtakarmányokkal, például perjével kombinálva viszonylagosan rövid idő alatt termővé tehették a kihalt, széljárta pusztákat. 1720-ra az új mezőgazdasági termények megváltoztatták a föld használatának módját. Norfolkban bevezetésre került a vetésforgó rendszer. Az országrész keleti területein a mezők többsége túlságosan kicsi volt, ugyanakkor a tarlórépa vetésekor szükség volt minden elérhető területre, ezért a földeket hatos csoportokra osztották, és a vetésforgó rendszerét alkalmazták

rajtuk. Minden váltásban egy-két mezőt szigorú sorrendben búzával, árpával, fehérrépával, perjével vagy lóherével kombinált árpával vetettek be, a nyári parlagon hagyás perjével és lóherével történt. Egyetlen földdarab sem kerülte el a parlagon hagyást vagy a tarlórépával való bevetést. A rendszert nem alkalmazták mindenfelé, csak a kiválasztott vetésforgó-területeken. A vetésforgó rendszerébe iktatott valamennyi földterület bármikor visszanyerhető volt a reguláris művelés számára az olyan alkalmakkor, amikor termésvesztés veszélye fenyegetett. A rendszer hihetetlenül rugalmas volt. A vetésforgót teljes gazdaságok is alkalmazták, ahol a szántókat ehhez hasonló sorrendekben művelték: a tarlórépa, árpa, lóhere és gabona után tarlórépa, zab, lóhere és gabona következett, majd parlagon hagyás, tarlórépa, gabona és lóhere, végül gabona, árpa, tarlórépa és lóhere. Ugyanakkor komoly haladást értek el a trágyázás színvonalában is. A trágya minőségét márgával javították, illetve mészkő és agyag hozzáadásával, valamint a mésztej, homok és komposzt fokozott használatával. Ahogyan a mondás tartotta: „Az ember homokot csinált magának, meszet a fiának, és márgát az unokájának.” A talaj sokat profitált a földek lekerítéséből is, hiszen az egészséges állatok lelegelték az ugaron hagyott területeket, és egyúttal gondoskodtak a bevetett föld trágyázásáról is. A mezőgazdaság forradalmi változásai megnövelték az érdeklődést a föld jövedelmezővé tételének irányában. Olyan étrendet tettek lehetővé egyúttal a mezőgazdasági munkások számára, mely állja az összehasonlítást a modern táplálkozási szabványokkal. Kiszámították, hogy a tizenhetedik század végén a vidéki munkás a nagyvárosok szegényeivel szemben tízszer annyi vasat és kálciumot, ötször annyi B-vitamint, hatszor annyi C-vitamint, több Dvitamint, és megfelelő mennyiségű E-vitamint vihetett a szervezetébe, ezenkívül több zsiradékban és kalóriában is részesült. Az egy személyre jutó átlagos heti ételmennyiség egy peck búzát (1 peck = 8,81 liter), a sörben elfogyasztott héttized peck árpát, néhány font sonkát és húsféleséget (1 font = 453,6 g), háromnegyed font sajtot, kevés gyümölcsöt, fűszert, sót, zabot, komlót és bőséges tojásmennyiséget, illetve vadhúst tartalmazott. Ez az étrend megfelel az átlagos, modern kori, középosztálybeli táplálkozási szokásoknak, és némely paraméterében felül is múlja azt.

A növények és állatok gondozásának különféle aspektusai, ahogyan azokat egy tizenhetedik századi illusztrált kézikönyvből megismerhetjük.

Az étel bőségére az szolgált magyarázatul, hogy azonos magmennyiségből jócskán magasabb terméshozamot értek el. A fejlesztéseknek hála 5:1 hozamarányt lehetett várni, ami a korábbi arányszámnak a kétszerese volt. Az árpa esetében a ráta megnégyszereződött. A búza és a szálastermények hozama a duplájára emelkedett. A tizennyolcadik század elejére még a legszegényebb családokban is fehér kenyeret ettek, szemben a korábbi, perjéből, árpából és zabból készült kenyérféleséggel. Egy olyan mezőgazdaság, mely 1540-ben alig volt képes hárommillió embert ellátni, mostanra hatmillió embernek nyújtott táplálékot, és az ország így is exportálta gabonatermelése felét. Amikor 1720-ban a kedvező időjárás beköszöntött Angliában, és bizonyos mértékig Walesben és Skóciában is, az ország egyszeriben megtelt olyan emberekkel, akiknek volt valamennyi pénzük, melyet be kívántak fektetni valamibe. A nagy uradalmak tulajdonosai, akik kezdtek profitálni a mezőgazdasági technológia fejlődéséből, vonzó összegeket kínálva kivásárolták a kisebb földbirtokosokat. Ezeknek tehát készpénzfeleslegük keletkezett, melyet el akartak költeni. Hasonló cipőben jártak a kereskedők, akik esetében a gyarmati piacrendszer terjeszkedése növelte évről évre a befolyt hasznot. A földbirtokosok és kereskedők egy része arra használta fel a pénzt, hogy pazar hozományt biztosítva lánya részére bevásárolta magát a felsőbb néposztályba. Gyakran költötték el arra pénzüket, hogy hatalmas, Palladio-

stílusú házakat emeltettek maguknak. 1630 és 1730 között valóságos robbanás történt az előkelően díszes otthonok piacán, az olyan mesterek munkássága nyomán, mint Capability Brown, akik szakavatott kézzel ruházták fel a házakat a hőn áhított pompával.

A kisgazdálkodók is szépen profitáltak a gazdag termésekből. A korabeli karikatúrán éppen „Egyed gazdát” láthatjuk, amint alig várja, hogy elkápráztassa szomszédait tizenhat éves Betty lánya tehetségével, aki nemrégiben tért vissza valamelyik divatos iskolából.

A század közepének fényűzéshóbortja, melynek során számos remekbe szabott angol épület készült. A Palladio-stílusú és klasszicista házak az előkelőség csúcsát jelentették. Itt éppen a gazdag párt figyelhetjük meg, amint építészük tervmagyarázatát hallgatják. Figyelemre méltóak még a kép jobb alsó felén a felhasználásra kész római oszloptöredékek.

Az időjárás megváltozása, a gabona- és pénzhozam minden korábbit felülmúló növekedése a szegényeknek is hasznára vált. A magasabb terméshozam leverte az árakat, ez pedig effektív növekedést jelentett a

reálbérekben. A munkásoknak első ízben jelentős mértékű többlete keletkezett. A kereset zömét a falusi kereskedésekben költötték el; ezek az intézmények a tizennyolcadik század elejéről datálódnak. A kereslet hamarosan olyan magasra szökött, hogy a boltoknak tovább kellett lépnie az olyan alapszükségleti cikkekről, mint a dohány, a ruha vagy a cipő. Nagy-Britannia mind politikai, mind intézményes értelemben megtalálta az utat a növekvő kereskedelem hatásainak kezelésére. Az egészséges bank- és piacrendszer mellett léteztek a biztosítások, jelzálogterhek, vállalati törvények, és mindenekelőtt az üzleti vállalkozások, melyek bizakodva tekintettek a jövőbe. Anglia ez idő tájt egy vidéki jogász fiának filozófiai szorításában pergette egy terjeszkedő világbirodalom napjait. A történelem során kevés filozófus élvezett akkora hatalmat, mint John Locke, annak a forradalomnak az úgynevezett apostola, mely III. Vilmost adta Angliának, és a józan ész logikáját a kormányzatnak. 1683-ban Locke ötvenegy éves volt, dicsőséges oxfordi akadémiai karriert tudhatott a háta mögött, valamint azokat az éveket, melyeket Lord Shaftesbury tanácsadójaként töltött el, aki egy időben II. Károly kincstárnoka volt, majd ez okból politikai menekült lett. Ezekben az időkben Locke Hollandiába menekült, ahol dr. van der Linden álnév alatt élt, míg Vilmos el nem foglalta Anglia trónját. Mindeközben számos filozófiai és politikai művet írt, melyeknek bámulatos hatása volt az egész tizennyolcadik századi Európára. Az Értekezés az emberi értelemrőlt 1684-ben, Utrechtben fejezte be. Angliába való visszatérte után publikálta a sokat vitatott Levél a tolerancia ügyébent, majd egy évvel később a Két értekezés a kormányzatrólt. A kormányzatokkal kapcsolatban alkalmazott modern tantételek egy része közvetlenül ezekből a publikációkból származik. Locke szerint alapvetően fontos volt megszüntetni a király azon jogát, hogy monopóliumot adományozhasson. Az adóztatást is a parlament hatáskörébe akarta utalni, biztosítani a vallásgyakorlás szabadságát, megszabadítani a bírákat a királyi nyomásgyakorlástól, véget vetni az önkényes letartóztatásoknak, és biztosítani a parlament rendszeres összejövetelét. Locke szilárdan hitte, hogy az embert természeténél fogva saját érdeke vezéreli, és hogy célratörésének lehetővé tétele „minden szabadság alapköve”. Az élet „természetes állapotának” nevezte a boldogság keresését és az

egymással való összekapcsolódást, mint a magasabb személyes és közösségi érdek elérésének eszközeit. Locke számára az önérdek legfontosabb aspektusa a személyes tulajdon védelmezése volt. Minden társadalom végső célja, ismerte fel, hogy megőrizze az egyén tulajdonjogait. A tulajdon minden ember esetében a munka eredménye, és jogosan törekszik annak megóvására. A tulajdon értékét a létrehozására áldozott munka mértéke határozza meg. A közösség azért létezett, mert az ember megállapodott „a másik emberrel, hogy közösségben egyesülnek, miáltal kényelmesen, biztonságosan és békében élhetnek egymás mellett”. Az ily módon elért biztonságért cserébe „minden ember megegyezett a többivel, hogy egy kormány irányítása alatt népközösséget hoz létre, és saját magát aláveti azoknak a kötelmeknek, melyek a közösség többségének akaratából fakadnak”. A kormányzatnak alávetve magát, az ember csak azokat a jogokat adhatja fel, melyeknek jogi megfogalmazására a „természetes” viselkedés biztosítása szempontjából van szükség. Locke szerint: A politikai hatalom a törvényalkotás azon joga, hogy alkalmazza a halálbüntetést, és… a kisebb büntetésformákat, a tulajdonlás szabályozásának és megőrzésének érdekében, és hogy a közösség erejét olyan törvények végrehajtására alkalmazza, melyek megvédik a népközösséget a közös sérelemtől – és mindezt a köz javát szem előtt tartva teszi. Locke az állampolgár és a kormányzat közötti kapcsolatot üzleti értelemben mint „társadalmi kontraktust” látta. A kormányzat ugyan halálra ítélhet egy embert, de nem foszthatja meg őt vagy családját tulajdonától a beleegyezése nélkül, miután „a tulajdonlás megóvása a kormányzat végső célja”. A fentieket Locke megtoldotta még egy olyan záradékkal is, mely jelentősége a modern korban sem elhanyagolható: a törvényalkotói hatalomnak nem szabad abban a kézben összpontosulnia, mint a végrehajtói hatalomnak. A társadalmi szerződés csakis akkor működik, ha e feltétel teljesül, hiszen a hatalmak elkülönülésének hiányában lehetővé válik a zsarnoki uralom kialakulása. Locke az üzleti kapcsolatot a király és az ország közötti viszonyhoz hasonlította. A kormányzatnak mindkettőt gyámsága alá kell vennie, ezért az adótörvények vonzóvá teszik a befektetéseket. Nem volt adó a nyereségen,

csak a fogyasztáson és az importon. Nagyon jövedelmezővé vált termelni és eladni. A probléma viszont ott jelentkezett a tizennyolcadik század elején, hogy a befektetésen keresztül az ipar már nem terjeszkedhetett tovább, miután nem volt többé híján a pénzügyi alapoknak. A legtöbb termelési központ meglehetős távolságra feküdt a városoktól, az erdőkben, ahol könnyen hozzáférhető volt a tüzelőanyag; a hegyi patakok és gyors folyók közelében, melyek biztosították a malmok meghajtásához szükséges vízi energiát. A fémmunkások vándoroltak, magukkal cipelve pörölyüket, fújtatójukat, kovácsszerszámaikat, egyik helyről a másikra, ha az erdő kifogyott a fából, és ezáltal megszűnt a faszénellátás.

A házi fonás mestersége. A képen látható ulsteri munkások éppen lent fonnak. Balról folyik a szál sodrása, középen a főzés, és végül jobboldalt történik a kész fonál felgombolyítása.

A textilipar, a legnagyobb és legelterjedtebb iparág, szintén a hegyek közelében talált helyet magának. Ott, a birkák között, a falusi közösségek mind kivették részüket a termelés folyamatának valamelyik fázisából. Némely családok a gyapjút válogatták és tisztították, megint mások fésülték, kártolták, fonták, szőtték, nyújtották, fakították, írezték, nyírták, ványolták, kallózták és festették. A munka mind a textiliparban, mind a vasgyártásban rendszertelen és szezonális volt. Az üzemi költségek mindkét esetben alacsonyak voltak; készpénzre elsősorban a bérek kifizetéséhez volt szükség. A függőségen kívül, melyet az 1700 után egyre inkább megmutatkozó faínség miatt megmutatkozó faszénhiány okozott, a gyártóknak szembe kellett nézniük a nyersanyag

beszerzése, valamint a késztermék piacra juttatása során előadódó nehézségekkel is. A közúti áruszállítás hihetetlenül kockázatos volt, azon parlamenti erőfeszítések dacára is, melyek során 1663-ban utasították a békebírói hálózatot a helyi utak állagának javítására és útsorompók felállítására, melyekből a színvonal növelését megfinanszírozhatták. 1700-ra megkezdődött a vámsorompók aranykora, habár a regulák a helyi adottságoknak megfelelően váltakoztak, aszerint, mennyire vette komolyan az illetékes békebíró a feladatkörét. A karbantartás és felújítás már csak azért is több időt vett igénybe, mert az angolok nem adoptálták a francia corvée rendszerét, ahol egymáshoz láncolt rabok végezték a munkát, felfegyverzett parasztok felügyelete alatt. Az 1691-ben hozott törvényt, mely szerint minden fő útvonalat nyolc láb (244 cm) szélességűre kell bővíteni, mindenki figyelmen kívül hagyta. Az utak felügyelete teljesen rendszertelen volt. Az útként szolgáló kitaposott ösvény – mely nyáron felért egy poros rémálommal, télen viszont sártengerré változott – állagát tovább rongálta a negyvenezer skót lábasjószág és harmincezernyi walesi haszonállat áthaladása, melyeket a londoni Smithfield piacra évente elhajtottak.

Anglia katasztrofális állapotban lévő útjai. Az utazás lefolytatásának gyakorlatilag lehetetlen volta minden szempontból távol tartotta egymástól az ország régióit: a dialektusok, szokások és életstílusok gyökeresen mások voltak, mint akár csak ötven mérfölddel távolabb.

Defoe szerint, aki 1724-ben érintette a kérdést: „az utak zsúfoltak, agyonhasználtak és lepusztultak!”, az egyetlen járható út a mezőkön keresztül vezetett; ezért voltak oly népszerűek a kor málhásállatai. Londonból Oxfordba érni tizenkét órás utat igényelt, holott csak hatvanmérföldnyire feküdtek egymástól. Oxfordon túl azután az utak állapota még ettől is riasztóbbá vált.

Még ha a helyi földmérő hivatala magaslatán is volt, az átlagos pályahossz, melyben meg lehetett bízni, mert a helyi hatóságok felügyelték, mindössze tizenhét és fél mérföld (28 km) volt. Az úthálózat fejlesztése pedig szélsőséges lassúsággal folytatódott. A kedvező időjárás és az olcsóbb gabona megnövelte a parasztok kihelyezésre szánt anyagi erőforrásait, ez pedig növekvő költekezéshez vezetett, ami a jövő indusztrialistáit a piacokra csalogatta, melyek a népesség növekedésével megegyező arányban növekedtek. Az étrendben, melyet már korábban gazdagabbá tettek a jobb minőségű hús és a friss zöldségek, olyan új élelmiszerek jelentek meg, mint a tea, kávé, cukor és az olcsóbb fűszerek. A készpénz által elérhető lett a fehérebb kenyér, a sötétebb sör, a dohány és a burgonya. A burgonya, az Amerikából származó új gyökértermésű növény, kétszer annyi embert láthatott el élelemmel ugyanakkora földdarabon, mint bármely más haszonnövény. Fejlődésnek indultak a lakhatás körülményei, ahogyan a kunyhók sárral betapasztott vesszőfonatát felváltotta a tégla és az épületfa. A nádat lassan kiszorította a tetőcserép. Székek léptek a fapadok helyébe. Az átlagos háztartások részévé váltak az üvegek, zárak, tükrök, de még a könyvek is. Az egészségesebb étrend és a javuló életkörülmények a korai házasságoknak kedveztek. A tizennyolcadik század első felében a házasulandók átlagéletkora huszonhét évre esett. Az egyre szerencsésebb esztendőkben egyre kevesebben éltek a születésszabályozás eszközeivel. Az anyák kétéves korukig szoptatták kicsinyeiket. A helyes táplálkozás hozzájárult a spontán vetélések számának visszaeséséhez, így több gyermek születhetett meg, kaphatott jobb ellátást, és válhatott felnőtté. 1720-tól, miután egy évszázadon keresztül gyakorlatilag alig növekedett a népesség, a növekedési arányszám három, öt, majd tíz százalékkal is emelkedett minden évtizedben. A jó idő pedig továbbra is kitartott, a növekvő piacok és a gazdagabb terméshozamok tovább szították a keresletet a munkára, és az igényt a magasabb bérekre. 1740-ben a tengeri útvonalak brit haditengerészet általi felügyeletét és a franciák, valamint a hollandok ellen véghezvitt katonai sikereket az akkoriban íródott „Uralkodj, Britannia!”-val ünnepelték. Ezek voltak azok az idők, amikor Nagy-Britannia bekebelezte Kanadát, Indiát, Guadeloupét és Szenegált. Az amerikai gyarmatokkal való kereskedelem az évszázad első harminc évében egynegyedével nőtt.

A leggazdagabban megtérülő foglalatosság a rabszolga-kereskedelem volt. Ahogyan Josha Gee 1729-ben megfogalmazta: „Gazdagságunk óriási növekedése mögött elsősorban a négerek ültetvényeken végzett munkája áll.” A rabszolgaság kérdése lényeges eleme a navigációs törvényeknek, mely ezt már korábban is támogatta, és a Királyi Afrika Társaságnak juttatta a monopoljogot. A rabszolga-kereskedelem szokványos mederben zajlott. A textiltermékek és árucikkek Afrikába vándoroltak, ezeken rabszolgákat vásároltak, akik ezután a Nyugat-Indiákra kerültek, ahol cukorért cserébe a cukorültetvényeken dolgoztak. Ezt azután visszajuttatták Európába, vagy elszállították az amerikai gyarmatokra, ahol dohányra cserélhették, ami könnyen eladható és jövedelmező cikk volt Európában. A háromszög elven szerveződő kereskedelmi hálózat nyeresége hihetetlen mértékű volt. Egy rabszolga a Nyugat-Indiákon ötször annyiba került, mint Afrikában. Még ha az emberi rakomány ötöde el is pusztult út közben, ami gyakorta előfordult, a megmaradt rabszolgák még így is vonzó profitot jelentettek. A rabszolgákat úgy kezelték, akár a többi árucikket. A Nyugat-Indiák ültetvényesei ellenezték, hogy a négerek oktatásban részesüljenek, vagy hogy felvehessék a keresztény hitet, és ebben az evangélium terjesztésére felesküdött társaságok is egyetértettek velük: az az amerikai séma, hogy a rabszolgákat megtanítsák szőni és fonni, éppen az ő ellenállásuk miatt bukott meg.

A jövedelmező láncolat az afrikai rabszolgák, a karibi cukor és az amerikai dohány között NagyBritannia számos gazdagságát megalapozta. Még a szabadság apostola John Locke is helyénvalónak tartotta a rabszolgaság intézményét.

Egy „jól felépített” rabszolgaszállító hajó akár hatszáz rabszolgát is szállíthatott a fedélzetén, szorosan összepakolva, ahogyan bármilyen más árucikket. Kisebbfajta csoda, hogy a többség még ilyen körülmények között is túlélte az utazást.

A britek a rabszolgaüzlet területén hatalmas befektetéseket eszközöltek. Egy szerződésben még arra is kötelezték magukat, hogy rabszolgákkal látják el az egész spanyolok uralta dél-amerikai kontinenst. 1730-ban a parlament 10 000 fontot szavazott meg az Aranyparton építendő erődök költségeire, hogy az afrikai rabszolga-kereskedőket megvédjék. Egész vagyonok születtek a semmiből; Liverpool és Bristol a rabszolgák révén válhatott nagyvárossá. Lancashire-nek az ipar további fellendüléséhez nagyrészt Liverpool közelsége adott ösztönzést, ahonnét annyi hajó indulhatott Afrikába, amennyit csak meg bírtak rakni. India gazdagsága majdnem olyan kifizetődő volt, mint a rabszolgákkal való üzletelés. A Kelet-India Társaság rendszeresen 400 000 font körüli hasznot hajtott évenként, és a szóbeszéd szerint egyetlen évtizedben, 1757 és 1766 között a társaság és alkalmazottai nem kevesebb, mint 6 000 000 font értékű indiai „ajándékot” halmoztak fel. Az egekig nőtt a teaimport, melynek következményeképpen az árak olyan mértékben leestek, hogy a főzet elérhetővé vált szinte a teljes brit népesség számára, és az ország sajátságos jellemzői közé emelkedett. A tizennyolcadik században az éves import elérte a 4 000 000 fontot. A hazai piacok ilyetén terjeszkedése rendkívüli ösztönzőnek bizonyult a gyártók számára, ráadásul a század elején sikerült módot találni arra is, hogy a vas előállítása többé ne függjön az akadozó faellátástól. Egy Abraham Darby nevű kvéker, a háztartásieszköz-piac lehetőségeit kutatva, a kokszot kezdte el felhasználni fűtőanyagként a Severn folyó partján álló shropshire-i rézöntödéjében. A helyben található szén lágy volt, és viszonylag mentes a

szennyezőanyagoktól, így a koksz, amivel Darby a kazánokat fűtötte, lehetővé tette a tiszta, jó minőségű fém előállítását. Darby hamarosan átállt a vas termelésére, mert itt jóval alacsonyabbak voltak a költségek. 1707-ben egyik munkása, bizonyos John Thomas, átadta a még ennél is olcsóbb és jobb minőségű vas készítésének a titkát, mely eljárás során olyan kokszot használtak, melyből a szennyeződéseket már korábban kiégették. Ez azt jelentette, hogy olyan szenet is fel tudtak használni, melyben magas volt az idegen kísérőanyagok aránya. 1712-ben Darby vasából azután egy hengerdobot öntöttek, mely egy Thomas Newcomennek nevezett devoni vaskereskedő által tervezett új vízszivattyút volt hivatott meghajtani. A szivattyúkra nagy szükség volt a bányákban, melyekben a bányászoknak egyre inkább meg kellett küzdeniük a bányavízzel, ahogyan mélyebbre hatoltak, hogy a fémpiac igényeit kielégíthessék. Darby technikája az iparág egyik fontos problémáját egy csapásra megoldotta. A tüzelőanyag bőséggel rendelkezésre állt, hiszen Anglia a szén szigete volt. Hasonló nagyságrendű probléma volt azonban, hogy hogyan szállítsák el a szenet a szénmezőkről, melyek szinte kivétel nélkül messzi feküdtek a kikötőktől. A nehéz szénszállítmányok fuvarozása a közutakon lassú és roppant költséges megoldás lett volna. A helyzetet tovább rontotta a munkaerő áramlása. Számtalan ember – leginkább az egyedülálló férfiak – hagyta el a falvakat, hogy a városokban a kisebb gyártóknál vagy közalkalmazottként találjon munkát. Manchester városa az évszázad eleji 9000 főről a század második felére 70 000 főre gyarapodott; Glasgow-ban 12 000-ről 84 000-re nőtt a népesség; Liverpoolban 5000-ről 30 000-re; Bristolban 45 000-ről 90 000-re. Az új városoknak csatornahálózatra, közvilágításra, kövezett utcákra és rendfenntartó erőkre volt szükségük. És mindenekfelett, a háztartások és az ipar tüzelőanyagot igényelt, fa hiányában pedig az egyetlen alternatíva a szén maradt. A század közepére a szállítás problematikáját megoldották a csatornák. Ezek pénzügyi finanszírozása a kereskedelmi profitból és a mezőgazdaság fejlesztéséből származó többletek, valamint a birtokukon ásványtartalékkal rendelkező földesurak jóvoltából valósulhatott meg. 1757-ben épült meg az első fontosabb csatorna Mersey és a lancashire-i St. Helen között, a cheshire-i só és a lancashire-i szén szállítására. Bridgewater hercege, egy kőszénbánya tulajdonosa, akinek bevételeit földjeinek bérbeadása is hizlalta, Worsleytől

Manchesterig építtetett csatornát, hogy ellássa a várost a tárnáiból előkerülő fekete arannyal.

Vízvezeték hídja az Irwell folyó felett, Bartonnál, Bridgewater Worsley-t és Manchestert összekötő csatornájának részeként. Az Angliában elsőként megépített csatornahidat James Brindley, egy alulképzett disszenter csatornamérnök tervezte.

1763-ban a hétéves háború végeztével megszűnt a kormányzat égető készpénzigénye is, így a kölcsönzés kamatlába 4 százalékra esett. Bridgewater a csatornát tovább bővítette Runcornig, összekötve Délkelet-Lancashire-t Liverpoollal, és ezáltal képes volt a szenet fele áron adni. Miközben a szén fuvarozása közúton tonnánként 2 fontba került, addig ő a csatornán hat shillingért bonyolította le ugyanezt. Az elkövetkezendő negyven évben háromfajta csatorna készült. Széles csatornák főként Anglia északkeleti és északnyugati részén, illetve Skóciában épültek. A keskeny csatornák Dél-Walesben és Birmingham körül olcsóbb útvonalat jelentettek mindössze 7 láb (213 cm) mély zsilipkamráikkal. A harmadik típus, a „cső” délnyugaton és Shropshire-ben került alkalmazásra, a legmeredekebb szakaszokon. A csatornázás csúcspontján egy 70 láb (21 m) hosszú, 7 láb (2,1 m) széles bárka a Trent és Mersey folyóktól délre bárhová eljuthatott Angliában. Északon az uszályok maximális hosszmérete 53 láb (16 m), szélessége 13 láb 6 hüvelyk (4,1 m) volt. A csatornák építésekor a legolcsóbb konstrukciós eljárást alkalmazták. A mérnökök szívesebben követték a földrajzi kontúrokat, ahelyett, hogy átvágták volna a hegyeket, miután a csatorna hossza nem jelentett hátrányt,

amíg a folyami hajósok bérét alacsonyan lehetett tartani. Az alagutak olcsóbbak voltak az akadály átvágásánál, és végül összességében negyvenöt mérföldnyi épült belőlük; a leghosszabb a Huddersfield-csatornán található, Standedge-nél, 5415 yard (4951 m) hosszan. Némelyik, mint például a Leeds és Liverpool közötti csatorna ötzsilipes lépcsője Bingleynél, valóságos csodája a mérnöki munkának.

Bridgewater csatornájának kezdete Worsleyben. Jól látható a csatorna alagútjának bejárata.

Az angol életszínvonal számos külföldit vonzott Londonba. Ezek egyike volt Burkhat Shudi, a svéd csembalókészítő, akit itt éppen egyik hangszere felhangolása közben figyelhetünk meg. Vevői között volt a komponista Handel is.

A csatornaépítési munkálatok zömét írek végezték, akiket a békebírók könnyedén hazazavarhattak, miután a mű befejeződött. „Navigátoroknak” hívták őket, mely terminust mindenkire alkalmaztak, aki az összekötő útvonalakon csak dolgozott. 1775-re a csatornahálózat a főbb angol kikötőket

– London, Bristol, Hull és Liverpool – összekötötte az összes nagyobb szénmezővel. Maguk a bányák roppant primitív gazdasági egységek voltak. Csak Northumberland, Durham és Cumberland vidékein léteztek mélyvágatok, de ezek között sem volt olyan, mely 300 lábnál mélyebbre merészkedett volna. A szén javát külszíni fejtéssel hozták napvilágra. A szállítmányozás csökkenő költségei akkora ösztönzőerőt jelentettek, hogy 1770-re a termelés 6 1/4 millió tonnára futott fel. Darby koksztechnológiája is gyorsan terjedt, miután az öntödék tulajdonosai, akiket már nem kötöttek az erdő fizikai korlátai, állandó üzemeket építettek kazánjaiknak a kikötővárosok közelében. A hazai áruk iránti kereslet még tovább növekedett. A jelenséget a British Magazine 1763-ban így kommentálta: „Jelen korunk hóbortja, a felsőbb osztályok életvitelének imitálása olyannyira elterjedt az alacsonyabb osztályok tagjai közt, hogy néhány éven belül talán egyáltalán nem is lesznek majd közemberek.” Az angolok boldogulása a kontinensről idelátogatókat is irigységre késztette: „Az ember itt jobban öltözködik, jobban étkezik, és jobban él, mint bárhol máshol.” A kereskedelem és az ipar fejlődését tovább gerjesztették a pénzügyi fejlesztések. A század korai éveitől kezdve állhatatosan növekedett a londoni bankok száma: 1770-re már ötvenen voltak, közepes nagyságú hiteleket is kínálva, elsősorban a földtulajdonosoknak, tizenkét havi futamidőre. 1716-tól a City bankjai az egyre növekvő számú provinciális bank számára közvetítői szerepet is betöltöttek, gondoskodva arany- és ezüsttartalékaikról, és lehetővé téve, hogy a keleten keletkezett profit az ország középső felének irányába vándoroljon.

Kvéker összejövetel. A Barátok szorosan zárt közösségeket formáltak, melyek kapcsolatai Birminghamből egészen Pennsylvaniáig elértek. Ők voltak ezenkívül Anglia legkiválóbb órásai és műszerkészítői.

Az ilyen vidéki bankok közül az első Bristolban nyílt meg, az ország második kereskedelmi központjában. 1750-re a tartományokban tíz ilyen bank működött; az évszázad végére már 370. 1810-re a számuk elérte a 700-at. Nem véletlen, hogy a Barclays, az egyik legnagyobb bank is a provinciákban, kvéker alapítványként kezdte meg pályafutását. Amint látni fogjuk, a rendkívüli változások, melyek átformálták Angliát, és végül vele együtt az egész nyugati világot, nagyban összefügg azzal a helyzettel, amibe a nonkonformisták a polgárháború után kerültek. Cromwellt követően a Clarendon-kódex megtiltotta a nem anglikán vallású állampolgárok részére, hogy tisztet vállaljanak a kormányzatban, a közszolgálati hivatalokban és az egyetemeken. A rendelkezés mindazonáltal engedélyezte részükre a kereskedelmi tevékenységet, melyből sokan tisztességesen boldogultak is. Amikor az unitárius egyház kitúrta helyéből a presbiteriánusokat, velük együtt eltűntek az erőszakos vallási reformerek is. A pokol tüze nem volt többé az unalomig ismételt szófordulat. A hívők bűntudat nélkül építhették életüket minél kényelmesebbre. Az anglikán egyház mindeközben egyre növekvő mértékben azonosult a vidéki dzsentri köznemességgel, és a befolyása alatt lassan teljes tespedtségbe süppedt. Úgy terjedt a tolerancia, ahogyan a monarchia abszolutizmusa gyengült. Amikor a hannoveri I. György király 1714-ben a hatalomra került, ötvenheten támaszthattak volna közvetlenebb igényt a trónra. A nemzeti

egyháztól elszakadt disszenterek (más hitűek) szép hasznot húztak a pénzügyekből és az iparból. Szorosra szőtt, hatékony hálót alkottak, mely befonta az egész országot. A kvéker Barclay családnak például „barátai” éltek Londonban, Norwichban, Közép-Angliában, de még Philadelphiában is. A disszenterek, különösen a kvékerek és unitáriusok, olyan iskolatípust támogattak, mely erős motiváltságot plántált a hallgatókba a kiválóság és a boldogulás felé. A disszenter akadémiákon, ahol a nonkonformisták taníthattak, a tananyag teljesen modern volt, és az iparra való lehető legjobb felkészítést célozta. Ezek voltak azok a felsőoktatási intézmények, ahol elsőként folyt valóban tudományos nevelés. Egy, a tizennyolcadik század végén, a sikeres üzletemberek körében végzett véletlenszerű felmérés igazolta, hogy 49 százalékuk a disszenterek köréből került ki. A disszenterek számára a megélhetés Birminghamben volt a legbiztonságosabb, mely csak a Clarendon-kódex után kezdett városi méreteket ölteni, miután az megtiltotta a nonkonformista prédikációt a városok központjától számított ötmérföldes sugarú körben. Birmingham tipikus disszenter település volt, a legmagasabb nonkonformista populációval az országban. 1770-re a többletfinanszírozás, az új tüzelőanyag-források, a kiterjedt hitelezési rendszer, és az erősen motivált üzleti világ újabb nagy ugrás közelébe vitte Angliát. A végső lökés Indiából érkezett. A gyapotimport egyre növekvő méretei komolyan elkezdték aggasztani az ország textiliparosait, így amikor a század közepén a szubkontinensen lázadások törtek ki, a vásárlók átálltak a karibi gyapotra, illetve Amerika déli gyarmatainak terményére. A nyers gyapot Liverpoolba érkezett, hogy azután Lancashire dombjai között, a juhistállók szomszédságában fonjanak szálat belőle. A textilmunkások nem soká időztek a dombok között. Az 1760-as évekre egy lancashire-i órakészítő, John Kay kifejlesztett egy új szövési technológiát, kerekekre szerelve a vetélőt, és egy kalapács segítségével átütve azt a láncfonálon. A szerkezet lehetővé tette, hogy egy munkás kétszeres szélességű anyagot szőjön. Hét évvel később újabb találmány tűnt fel, mely lehetővé tette a fonálgombolyítóknak, hogy lépést tartsanak az új szövőszékkel. A James Hargreaves által feltalált szerkezetet, mely a mozgókocsis fonógép nevet kapta, kézzel hajtották, és több szál egyidejű fonását tette lehetővé. 1788-ra már húszezer ilyen szerkezet volt használatban. A fonógép a szövedékből a

finomabb, illetve keresztezett fonalat állította csak elő, a durvább, erősebb fajtát továbbra is a kézi rokkákon készítették.

Hargreaves mozgókocsis fonógépe, az első gyakorlati alkalmazás a gépi többszálas fonás kivitelezésére. A nyers gyapotot a függőleges csévékről húzták le (balról), majd miután megcsavarták és összefonták, az alsó orsókra gombolyították.

Coalbrookdale a század közepén. Jobbról láthatjuk a kokszolóműből felszálló füstfelhőket. A kép előterében egy csapatnyi igavonó próbálja továbbítani egy gőzgép hengerét a Wellington Roadon. A kazánok kéményeit a kép közepétől kissé balra figyelhetjük meg.

Azután, 1769-ben egy Richard Arkwright nevű parókakészítő, barátja, egy likőrkereskedő pénzügyi támogatásával előállt a vízi erővel hajtott fonógép

koncepciójával. A gépezet első ízben tette lehetővé, hogy az összes textilmunkás egy gyártető alá költözzön. 1771-ben Arkwright 300 embert alkalmazott; 1781-re a munkaerő létszáma felfutott 900 főre. Mindezek ellenére alapjában véve az összes új gyár apró és ódivatú volt. Amikor Matthew Boulton, egy másik disszenter, a Sohóban, Birminghamban megnyitotta öntödéjét, mindössze a korai évek háziipari rendszere gazdagodott néhány szórványosan elszórt újabb épülettel. Egyetlen probléma maradt csak: az energiaellátás. Bármennyire is leleményes megoldás volt a vízierő felhasználása, az nem volt sem eléggé hatékony, sem eléggé kiadós vagy olcsó ahhoz, hogy kielégítse azt a rendkívüli gazdasági potenciált, melyet az ország mostanra felépített. A belső keresletet akkoriban a külső piacok értékének tíz-hússzorosára becsülték. A profit alig várta, hogy újra befektetésre találjon. A dohánypénzek finanszírozták a Clyde Valley iparának létrehozását. Teapénzek hívták életre Dél-Wales vasiparát. A gyapotfeldolgozó iparban hihetetlen gazdasági lehetőségek álltak kihasználatlanul. A populáció éppen a megfelelő ütemben gyarapodott ahhoz, hogy alacsonyan tartsa a munkabérköltségeket, és növelje a termékek iránti keresletet, de ahhoz mégsem elég sebesen, hogy a reálbérek ne lehettek volna fenntarthatóak, illetve fejleszthetőek, hogy bátorítsák az emberimunka-kímélő metódusok kifejlesztését. A tömegtermelés akkoriban kezdett szárba szökkenni. Boulton tanulmányozta a klasszikus formákat, majd kiválasztva egyet, azt valamennyi termékébe (azaz az általa gyártott gombokba) beüttette. Josiah Wedgewood adoptálta a standard, hihetetlenül sikeres „etruszk” formát cserépedényein. Chippendale és Sheraton könyv alakban is kiadta a terveket, a többiek okulására. 1760-ban a glasgow-i Carron Művek öntöttvasból készült fogaskerekek sorozatgyártását kezdte meg a malmok számára. Darby lángkemencéje, melyet eredetileg üvegkészítésre terveztek, az ország számos pontján ontotta a nyersvasat. A vas olvasztása során nem került kapcsolatba a tüzelőanyaggal, melyet a téglával kirakott kazánokban égettek el, hogy a hőt visszaverjék és felerősítsék. 1760-ban még csak tizenhét kokszkemence volt Angliában. 1790-re már nyolcvanegy. 1776-ban megépült az első öntöttvas híd is Coalbrookdale-ben, a Severn folyó felett. A kohókirály James Wilkinson, aki szintén disszenter volt, vasházakat szorgalmazott, vascsöveket és erjesztőkádakat épített a sörfőzdék számára, feltalált egy új

módszert az ágyútorkolatok fúrására, és végül saját magát is vaskoporsóba temettette. Wilkinson munkáját jelentős mértékben segítette a Franciaország ellen viselt háború által szított kereslet és a tégelyacél feltalálása. Az 1750-es években egy doncasteri órakészítő, Benjamin Huntsman már jó minőségű acélt volt képes előállítani ugyanazzal a lángkemencés eljárással, amivel a vas is készült. 1775-ben a Huntsman acéljából készült vágófejjel Wilkinson milliméteres pontossággal képes volt a vas méretre szabására. Ez a pontosság volt talán a legfontosabb tényező abban a folyamatban, mely végre kimozdította a brit ipart energiaéhségéből, és egy új erőforrást adott az iparosítók kezébe – hála a korabeli whiskylepárlók nehézségeinek. A megelőző évszázadban Newton szilárd alapokra helyezte az anyag tanulmányozását, amikor kijelentette, hogy a tömegek akkor egyenlőek, ha azonos nagyságú erők azonos mozgásmennyiséget idéznek elő rajtuk. A tömeg állandósága ily módon az anyag viselkedésével kapcsolatos tizennyolcadik századi vizsgálódások alapja lett.

Josiah Wedgewood londoni bemutatóterme, ahonnan a pénzügyileg megizmosodott középosztály prominens tagjai beszerezték porcelánjaikat. Wedgewood volt az első, aki a sznob értékrendet követte termékei értékesítésekor. Legnagyobb sikerét a királynőről elnevezett „Queensware” formatervvel aratta.

Priestley egyik kísérlete a folyadékok szénsavval történő telítésére. Priestley volt az új „pneumatikus” vegyészet egyik megalapítója, mely a levegő összetevőinek tanulmányozásán alapult.

1756-ban egy Joseph Black nevű skót disszenter orvos azon fáradozott, hogy jobb magnesia albát (magnézium-oxid, savmegkötő szer) készíthessen, mely gyógymódot az emésztési zavarok kiküszöbölésére vezették be. Ennek során végezte el az első ismertté vált részletes tanulmánysort a kémiai reakciókkal kapcsolatban. Rendkívül pontos tömegmérő műszereit használva savban krétát oldott fel, feljegyezte, hogy az oldódás folyamatát heves buborékképződés jelzi, majd lemérte az oldatot. A súlyveszteség 40 százalékos volt. Hevítette a keveréket, és felfigyelt rá, hogy az ily módon visszanyert tömeg majdnem egyenlő volt azzal, ami gázként az oldódás során a buborékokban eltávozott. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy a kréta „magához köt” bizonyos mennyiségű levegőt. Ezt „lekötött levegőnek” nevezte el. Black kísérletei felfokozták az érdeklődést a gáz és a levegő viselkedésével kapcsolatban, és olyan kutatók munkájának adott tápot, mint a birminghami Joseph Priestley, vagy a francia Antoine-Laurent Lavoisier. 1764-ben Blacket kérték fel, hogy segítsen megoldani a skót whiskylepárlók gondjait. Anglia és Skócia 1707-es egyesülése után a skótok elleni korábbi diszkriminációk enyhülni látszottak. Ennek eredményeképp Glasgow fontos belépési ponttá vált a cukor és dohány számára, 1750-re pedig a dohány teljes, a kontinensre irányuló reexportjának mintegy ötven százaléka Glasgow-n keresztül történt. A kereskedelemből származó pluszbevételek megnövelték a keresletet, elsősorban a textilek és a whisky iránt. A lepárlás potenciálisan jövedelmező üzletággá vált, már ha ki tudták volna elégíteni a keresletet. A problémát az okozta, hogy ehhez találni kellett egy olyan eljárást, mely lehetővé tette nagy mennyiségű whisky hatékony és olcsó előállítását. A desztilláláshoz hihetetlen mennyiségű hőre volt szükség, hogy a

hatalmas mennyiségű folyadékot gőzzé változtassák, majd ugyanakkora mennyiségű víz kellett, hogy a gőzből a hő elvonásával kondenzálhassák magát a whiskyt. Blackre várt a feladat, hogy az eljáráshoz szükséges tüzelőanyag és a víz helyes mennyiségét meghatározza. Black sorra látogatta a lepárlóüzemeket, melyek a skót felföldön helyezkedtek el, ahol rendelkezésre állt a szükséges nagy mennyiségű, hűtést szolgáló víz. Eközben figyelt fel rá, hogy a hegyekben a hó és a jég még a legmelegebb napsütésben sem olvadt el, ahogyan az várható lett volna. Nyilvánvalóan szokatlanul nagy mennyiségű hőre lett volna ehhez szükség. Black ezért kísérletezni kezdett a jég olvasztásával. Ugyanakkora mennyiségű jeget és fagypont közeli vizet helyezett el ugyanolyan környezeti hőviszonyok között, és tíz órára ott hagyta őket. Azt találta, hogy a fagyos víz magába itta a környező atmoszféra hőjét, és meglehetős gyorsasággal érte el a szobahőmérsékletet, óránként 14 °F ütemben melegedve. A jégnek mindehhez – a felolvadáshoz és a szobahőmérséklet eléréséhez – a teljes tíz órára szüksége volt. Az általános melegedési arányszámot figyelembe véve a jégnek ezen idő alatt tíz óra értékű hőt, azaz nagyjából 140 °F-ot kellett volna melegednie. A jégben elhelyezett hőmérő azonban csak a fagypont és a szobahőmérséklet közötti intervallumot regisztrálta. Amikor a jég vízzé olvadt, tekintélyes mennyiségű hőt nyelt el, melynek a hőmérőn nyoma sem volt. Black ezt hívta „rejtett hőnek”. Black ezután a gőzképződés felé fordította figyelmét. Az ugyanakkora erővel, lassan égő tűz fölé egyenlő vízmennyiségeket helyezett, melyek közül az egyiket előtte felforralta. Ez óránként 40,5 °F ütemben nyelte el a hőt. Ezután engedte, hogy a másik edényben elhelyezett vízmennyiség is elforrjon. Ez a folyamat jóval tovább tartott, és a végén nem kevesebb, mint 810 °F hőt emésztett fel. Black azt a következtetést vonta le, hogy azért tartott ilyen soká elforralni a folyadékot, mert a nagy mennyiségű hideg víz a gőzt visszakondenzálta folyadékká, a rejtett, azaz „látens” hő jóvoltából, mely a folyamat során szintúgy jelen volt. Kiszámolta azt is, hogy a víz forráspontig történő forralását egy egységnek tekintjük, akkor öt ilyen egységre volt szükség a gőzzé forraláshoz. Nem számítva, mekkora segítséget jelentett munkássága a whiskylepárlóknak, Black teóriája egyik kollégája számára is nagy előrelépést jelentett, akivel a glasgow-i egyetemen dolgozott együtt. A férfi egy ácsmester fiaként Greenockban született, és az egyetem tudományos

laboratóriumának műszerkészítőjeként dolgozott, ahol feladata közé tartozott többek között olyan gépezetek megépítése, melyek a gyakorlatban alkalmazták Black látens hő teóriáját. A fiatalember kötelessége volt továbbá gondoskodni az egyetem masináinak javításáról, és e minőségében tanulmányozta Newcomen gőzgépét, amikor felismerte, milyen rendkívüli módon nélkülözi az a hatékonyságot. A gépezetet, melyet főként a vízzel elárasztott bányák kiszárítására használtak, egy gőzzel teli henger hajtotta, melyben a gőzt vízsugár befecskendezésével kondenzálták. Az ily módon keletkező részleges vákuum megnövelte a légnyomást, mely lefelé nyomta a dugattyút. Ennek végéhez egy szivattyúkar csatlakozott, mely egy kötél vagy lánc segítségével, a dugattyú mozgását egy egyszerű szívóelven működő pumpa működtetésével hasznosította. A dugattyú elmozdulásakor a henger ismét megtelt gőzzel, és a kör kezdődhetett elölről. A műszerépítő, akit James Wattnak hívtak, és véletlenségből maga is disszenter volt, felismerte, hogy a hideg víz túl alacsony hőmérsékleten tartja a hengert, ezáltal a kicsapódás túl korán következik be. Black teóriája azt is megmagyarázta, miért van ez így. Watt szavaival: Rájöttem, hogy a gőz leghatékonyabb felhasználásához szükség van először is arra, hogy a henger mindig ugyanolyan hőmérsékletű legyen, mint a gőz, mely szétárad benne, másodszor, hogy amikor a gőzből kicsapódik a benne található víztartalom… ezt 100 fokra, vagy még alacsonyabbra le kell hűteni… 1765 elején (Black felfedezése után) felötlött már bennem, hogy ha valamiféle összeköttetés lenne a gőzt magában foglaló henger és egy légüres terű másik edény között… a gőz késedelem nélkül elöntené ezt az üres teret… és ha ezt sikerülne hidegen tartani… még több gőz léphetne be, míg csak a teljes folyadéktartalom ki nem csapódna. Így született meg a különálló vízkondenzátor ötlete. Olyan henger volt, mely hideg vízbe merült, és a gőz a főhengerből egy összekapcsoló csövön keresztül érkezhetett ide a főhengerből. Ezzel a módszerrel a hideg víz kondenzálhatta a gőzt, és létrehozhatta a vákuumot mind a sűrítő-, mind a főhengerben, ugyanakkor ez utóbbi forró maradhatott, így a gőz sokkal

hatékonyabban felhasználható lett, ami a tüzelési költségek csökkenését vonta maga után. Watt 1765-ben szerezte meg a szabadalmat „a tűzgépek gőz- és tüzelőanyag fogyasztása csökkentésének új metódusával”, ahol a „tűzgépek” terminus minden olyan szerkezetre vonatkozott, mely az elégetett tüzelőanyagot alakította hajtóerővé. Wattnak sajnálatos módon nem volt elegendő pénzeszköze, hogy továbbfejlessze az elképzelést, egészen addig, míg Black be nem mutatta őt John Roebucknak, egy disszenter ipartulajdonosnak, aki erősen érdekelt volt a bányavíz elleni harcban. Roebuck állta a költségek kétharmadát, és házának földszintjén megépülhetett az első kísérleti darab. 1773-ban Roebuck csődbe ment, és szabadalmi részesedése Matthew Boulton kezébe került, akinek Birminghamben több fémfeldolgozó üzeme is volt. Boulton, akinek vízben szűkölködő gyáraiban roppant szüksége volt az új erőforrásra, Watt londoni útján találkozott először a feltalálóval.

A gépezet, mely megváltoztatta a világot: Watt gőzgépe. Jobbról látható a meghajtás továbbítását biztosító bolygómű. Középen, lent, a víz alatt, az elkülönített vízkondenzáló. Fölötte balról a fődugattyú, mely a gémhez kapcsolódik.

1775-ben ő és Watt a parlamenthez folyamodott, mely Watt szabadalmi jogát 1800-ig meg is hosszabbította. Wilkinson ágyúfúró rendszerének is nagy hasznát látták, mert az lehetővé tette a szinte légmentesen záródó hengerek precíz legyártását. Ennek eredményeképp az új gépek harmadannyi tüzelőanyagot fogyasztottak, mint korábbi társaik. Mindenki ilyet akart.

A gépezet jelesre vizsgázott a bányákban, de igazán komoly hasznosítási területnek a gyárak ígérkeztek. Itt azonban körkörös mozgást produkáló gépekre volt szükség, miközben Watt gépe csak a fel-le irányú mozgásra volt képes. 1781-ben azután Watt egyik munkatársa, egy bizonyos William Murdock kifejlesztett egy „bolygómű” néven elhíresült áttételrendszert, mely a meghajtó fogaskerék, orbitális pályán való mozgása nyomán kapta nevét, és lehetővé tette a gyárak gépezeteinek meghajtását. A meghajtókerék tengelyét szíjakkal kötötték össze a gépekkel, és így lehetővé tették azoknak a berendezéseknek a további használatát, melyeket korábban vízierővel hajtottak meg. Az 1781-es szabadalom után egy évvel a brit gazdaság valamennyi mutatója meredeken emelkedni kezdett. 1782-ben egy vasiparos, Henry Cort vette fel a kapcsolatot Watt-tal, hogy megossza vele „nagy titkát”. Ez a technikai eljárás fújtatott levegőt igényelt, melyet a Watt gépével meghajtott fújtatók biztosítottak, és tekintélyes nagyságú kalapálóerőt, melyet ismét Watt biztosított. A rendszert úgy tervezték, hogy még több vasat állíthasson elő, addig fűtve a lángkemencéket, amíg a salak el nem kezdett az olvadt fém felszínén lebegni. Korábban a salakot ilyenkor egyszerűen elkülönítették a fémtől, Cort azonban meghagyta a keveréket, és tovább növelte a hőmennyiséget. Az olvadt fémet ezután rövid ideig hűlni hagyták, majd még mindig izzó vörös állapotban a kovácsmű kalapácsa alá tették, ahol a salakot leütötték róla, ezután került a hengerek közé, melyek a maradék salakot is eltávolították róla. A technológia tizenötször annyi vasat produkált, mint a hagyományos eljárások. A fémet könnyebben lehetett kovácsolni, mint az öntöttvasat, hála a levegő széntelenítő hatásának, melynek az olvadt vas „buzgatása”, azaz kavarása során volt kitéve. Cort kovácsolt vasából tizenkét óránként tizenöt tonnányi gördülhetett le a hengersorokról. Az új típusú fémmegmunkálás hatásai széles körben megmutatkoztak az építészetben, alagút- és viaduktkonstrukciókban, a mérnöki munkákban, és maguknak a gépeknek az előállításában is. A gépezetek által olcsóbb lett a fém, mint a fa. Egy új masina a textiliparban is szolgálatba lépett. Ez volt a boltoni takács, Samuel Crompton által tervezett „szelfaktor”, vagyis szakaszos működtetésű fonógép (az angol eredetiben „mule”, azaz öszvér, mely Hargreaves mozgókocsis fonógépének és Arkwright vízmeghajtású fonójának keresztezésére utal). Az első szelfaktor 1779-ben állt szolgálatba, és a water-

fonógép hengereit kombinálta a mozgókocsis változattal. Az „öszvér” nagy előnye volt, hogy a hengerek sebessége és a kocsi mozgása közötti kapcsolatot szabályozni lehetett, így különféle fonalak készülhettek.

Festmény a történelem első vashídjáról, mely eléggé jellemző módon, éppen Coalbrookdale-nél épült meg. Már 1780-ra turistalátványosság lett, amint a folyó közepén lengedező csónakban helyet foglaló látogatók ruhájából is látható, akiknek éppen a híd főbb jellegzetességeit írják le.

Megint más gépezetek a gyapotfeldolgozás szinte valamennyi állomását automatizálták. Mondhatjuk azt is, hogy a gyapotipar robbantotta ki az ipari forradalmat a változás iránti igényével. Az iparág eredendően Lancashire környékén összpontosult, miután az afrikai és transzatlanti kereskedelem Liverpoolon keresztül zajlott, és mert a területet nem egységesítették a céhek, és így jóval kevesebb restrikciós gyakorlattal kellett szembenézni a munkáltatóknak. A tizenhetedik század végének jogalkotásában megfogalmazódott tanoncrendszer nem is érintette Lancashire-t. Maga a gyapotfeldolgozás is meglehetősen fiatal iparág volt, ezért nem léteztek olyan előítéletek és praktikák, melyek gúzsba köthették volna a fejlődést. Az olcsó, Amerikából és a Nyugat-Indiákról származó gyapotimport, és a gépesítés elterjedése hihetetlen módon felfuttatta a termelést. 1781-ben Nagy-Britannia valamennyivel több, mint ötmillió tonna nyers gyapotot importált; nyolc évvel később ez a szám több mint hatszorosára növekedett. A termelés növelése az árak csökkenését és kirobbanó keresletet eredményezett. A takácsok olyan gazdagok voltak, hogy a Boltonban élők a frissen alakult Bank of England ötfontos bankóját tűzték kalapjuk szalagjához.

A század utolsó nyolc évében a muszlin ára kétharmadával leesett. A piac még több olyan gépezet csatasorba állítására sarkallta a gyártókat, melyek gőzerővel működtek, ahogyan az 1801-ben a Glasgow közeli Pollockshawsban nyílt gyárban, mely kétszáz szövőszéket vonultatott fel. További ösztönzőerőt gyakoroltak a többi iparág újításai, mint a ruhára történő mechanikus nyomtatás kifejlesztése 1783-ban, vagy a fehérítés és anyagfestés új metódusai 1790-ből. Az új gőzgépeknek pedig töméntelen mennyiségű szénre volt szükségük. A közlekedés és a szénbányászat jelentősen fejlődött, hogy lépést tartson a megnövekedett igényekkel, a szenet pedig arra használták, hogy vasat készítve a segítségével megfeleljenek a közlekedés és a gépgyártás követelményeinek. Minél több vas termelődött, annál több gépezet készülhetett, melyek segítségével növekedett a termelés, megnövelve az igényt a nyersanyagok és a szállítmányozás iránt. És ezzel a kör be is zárult. A gőzerő legnagyobb érdeme azonban az volt, hogy lehetővé tette a gyárosok számára a gyártásnak a szénmezőkhöz és a textiliparhoz közeli lefolytatását, akik ezáltal közelebb kerültek piacaikhoz. A vízi erő többé már nem volt életbevágó kérdés, így az üzemek leköltözhettek a hegyekből a síkságokra, ahol a termékek és a nyersanyagok szállítása könnyebben megoldható volt. A széles körű változást talán a gyárak tevékenységében beállott változással lehetne illusztrálni. Néhány évvel a tizenkilencedik század hajnala után feljegyezték, hogy egy gyár, mely 100 lóerőnyi gőzgépet használt, 880 ember munkájával egyenlő termelést folytathatott, 50 000 orsót meghajtatva, 750 embert alkalmazva, és 226-szor akkora eredményességet felmutatva, mint a gőzgépkorszak beköszönte előtt. A növekedés részben annak a francia Argand-féle lámpának az érdeme is, melyet a tizenkilencedik század első évtizedében vezettek be, és amelyben ugyanazzal a lámpabéllel tízszer akkora fényerőt tudtak elérni, és ezzel lehetővé vált a több műszakos munkavégzés. Megkezdődött a napi huszonnégy órás tömegtermelés. Ahogy az emberek elözönlötték az új városokat, egy teljesen más életstílusba csöppentek, mint amit a faluban maguk mögött hagytak. Maguk a városok nem sokkal voltak jobban ellátva, mint a falvak. Nem voltak emésztőgödrök, és a szennyvíztől való megszabadulás is meglehetősen kezdetleges volt. Az emberek az utcára hajigálták a szemetet, ahogyan mindig

is tették. A legnagyobb probléma azonban a megváltozott, egyre növekvő populáció által benépesített élettérhez való alkalmazkodás maradt.

A Glasgow-hoz közeli New Lanark ipartelepülésének dolgozóit láthatjuk ezen a korai fotográfián. A modellként szolgáló városban 1800-tól kezdve egyfajta ősszocialista elveket követve folyt az élet Robert Owen irányítása alatt, akinek legfőbb célja a munkásszövetkezeteknek mint a kapitalizmus életképes alternatíváinak létrehozása volt.

Az újonnan jöttek számára a városok különös, magányos helyek voltak. A munkások klubokba, baráti társaságokba, és végül szakszervezetekbe kezdtek szerveződni, hogy megnyugvást és biztonságot találjanak. Az élet a gyárakban nem sokban különbözött a házi üzemekben korábban megszokottól. Az emberek most is, mint ahogy mindig, rengeteget dolgoztak, borzalmas körülmények között. Viszont a gépek által diktált rendszeresség megváltoztatta az emberek munkához való viszonyát. Senkinek sem volt már hatalmában akkor dolgozni, vagy megállni, amikor neki tetszett. Az új regula csak tovább növelte az ellenérzéseket és a rabszolgamunka érzetét. Az viszont kétségtelen, hogy az új városi munkásoknak még így is jobban ment, mint a vidéken élőknek. Még a válság éveiben is ritka volt, hogy valaki visszatért volna falujába. A béreket sokkal pontosabban fizették, mint vidéken, még akkor is, ha az gyakorta a társaság boltjaiba vándorolt, mely mindent csillagászati áron számított. Az új típusú munkás többé nem mehetett ki a mezőkre, hogy megkeresse, amire a táplálkozáshoz, öltözködéshez, fűtéshez szüksége volt. Fogyasztóvá vált, elvágva a jótétemények forrásától, és első ízben alakult ki esetében a készpénzfüggőség. A pénz mostanra egyértelműen a munka definíciójává vált. Az ipari forradalommal együtt megszületett a természetes vágyakozás az előrelépés és a jobb életkörülmények után, melyre az ember ügyessége és az általa feltalált gépezetek szolgáltattak alapot, megjelentek továbbá azok az alapvető eszközök, melyeket a modern üzletember is használ a piac

lehetőségeinek kiaknázásakor: az eladások növelése a hirdetéseken keresztül, a kereslet kielégítéséhez elegendő áru termelése, a termelés technikai problémáinak megoldása, a minőségi szabvány fenntartása, a megfelelő mennyiségű nyersanyag biztosítása, az adminisztráció megszervezése, az alapvető technológiai ismeretek átadása a munkaerőnek, és mindenekelőtt elegendő profit megtermelése, melyet visszaforgatva a rendszerbe tovább növelhető a produktivitás. Az ipari forradalom életre hívta a szocializmust, és a társadalom rétegződését a munkamegosztás elve alapján. A tudományt és az ipart egy új, dinamikus kapcsolatrendszerben egyesítette. Radikálisan megváltoztatta az ország arculatát és lakói viselkedését. És létrehozta a modern városi társadalmat, mely olyan mértékben függ a tömegtermelés technikáitól, hogy azok nélkül a túlélésre is képtelen lenne.

A jó ágymenti modor esszenciális kérdés volt a tizennyolcadik század orvosának ténykedésében. A tudományos alapokon nyugvó orvoslás megszületése előtt valószínűleg ez volt a doktor kezében a legeredményesebb terápiás fegyver.

Mit rendelt a doktor? Gyakran mondják, hogy a modern orvostudomány csodájának legékesebb példája a napjainkban élő nagyszámú idős ember. Hála a szédületes haladásnak, a népesség nyugdíjas korhatárt meghaladott tagjainak száma hamarosan meghaladja azokét, akik még elég fiatalok a munkához. Úgy tűnik, minden napra jut valami felfedezés, ami meghosszabbítja életünket. Az igazi csoda azonban az, hogy az iparosodott országok a múlt század óta nem szenvedtek semmilyen komolyabb járványtól, egészen az AIDS beköszöntéig. A modern világ milliókat táplál, akik nap mint nap közvetlen testi közelségbe kerülnek egymással az irodákban és a boltokban, a tömegközlekedési eszközökön, a zsúfolt utcákon. Mindegyikünk lehetne egy tömeges méretű, halálos fertőzés potenciális forrása, de az orvosláson és a gyógyszerészeten keresztül a legveszedelmesebb betegségek terjedését is képesek vagyunk megállítani, mielőtt azok széles körben fertőzhetnének. A gyógyszeres kezelés megakadályozza, hogy a jelentéktelenebb szimptómák olyan komoly és veszélyes állapottá válhassanak, mely a kényszerű összezártság és a demográfiai körülmények folytán egészében fenyegetné a közösséget. Kifinomult közegészségügyi szabályok gyakorolnak átfogó felügyeletet mindennapjaink felett. Ez pedig azért lehetséges, mert közvetlenül a betegség kiváltó okát támadjuk meg, lecsapva a mikroorganizmusra, mely mindennek az okozója. Mindössze kétszáz évvel ezelőtt azonban még egészen másképpen tekintettek a kórokra. Akkoriban minden egyén betegsége egyedi állapotnak számított, melyet a páciens helyzetének figyelembevételével kellett orvosolni. Egy tizennyolcadik századi francia darabban, a Le Malade imaginaire-ben az egyik doktor ezt így summázta: „A tekintélyes emberekkel az a legnagyobb probléma, hogy amikor megbetegszenek, körömszakadtukig ragaszkodnak ahhoz, hogy meg legyenek gyógyítva.” A tizennyolcadik századi Európa orvosainak erőfeszítései fölött gyakorolt páciensi kontroll volt az, ami meggátolta az addigra már amúgy is közömbössé vált doktori közösségeket abban, hogy tudományos előrelépést érjenek el. A kor orvostudományi koncepciója alig valamennyire tért el attól a rendszertől, amit a második évszázadban az alexandriai doktor, Galenus kiépített. Némi előrelépést csak a tizenhatodik és tizenhetedik század tudott

felmutatni, főként az anatómia területén: a vérkeringéssel kapcsolatban, vagy például a légzés meglehetősen primitív teóriájának megalkotásával. Viszont a kor tudományos előrehaladása gyakorlatilag semmilyen módon nem tükröződött vissza a gyógyításban.

Michael Schuppach gyógyszertára a tizennyolcadik század végéről. A vizelet elemzésén alapuló gyógyászati diagnózisának sikere híressé tette Európa-szerte, és naponta százakat csalt rusztikus svájci laboratóriumába.

A betegséget úgy tekintették, mint a test egészének általános állapotát, melyet az ember vérmérsékletének esszenciális elemei, nevezetesen a négy testnedv – vér, váladék, epe és sav – között fellépő aránytalanság és egyensúly-eltolódás okozott. Ezek a nedvek befolyásolják az egyén karakterének különböző vonásait, és annak a világeredet-elméletnek a részét képezték, mely szerint minden négy elemből állt össze: földből, vízből, levegőből és tűzből. Az egészséget a négy kedélyállapot közti egyensúly jellemezte. Minthogy nem volt mód az élő páciens belsejében kutakodni, a gyógyítás egy sor taxonomikus rendszerre épült, amelyek az állapotokat a külső jelek alapján csoportosították. Mindössze ezek az adatok álltak a doktor rendelkezésére a diagnózis felállításában. A gyógyítás nem állt másból, mint a betegségek jelenségtani felismerésén, illetve találgatáson alapuló patológiai spekuláción. A betegséget egyetlen entitásnak tekintették, mely attól függően öltött magára különféle szimptómákat, hogy a test mely részét támadta meg, mely személyiségben és milyen körülmények között. Ezek alapján úgy gondolták, hogy léteznie kell egy megmagyarázhatatlan alapoknak, mely a betegséget kiváltja. A pácienseknek talán van egyféle hajlamuk a megbetegedésre, minthogy minden szervezetben egyedi a fő alkotóelemek

aránya, melyet a doktornak kellett volna azonosítania. A test volt a mikrokozmosz, mely a növekedésben és hanyatlásban saját törvényeinek engedelmeskedik, akárcsak a makrokozmosz, melynek működését Newton a múlt században tárta fel. Mindezen okokból az orvostudomány reménytelenül össze volt zavarodva. Olyan orvosságot kerestek, mely a betegség valamennyi szimptómájára gyógyírt ad. A „kórra” adott medicinák pedig jobb esetben hóbortosak voltak, rosszabb esetben pedig akár veszélyesek is lehettek. Egy 1801-ben, Edinburghben kiadott Klinikai útmutatóban olyan elemeket találhatunk, mint a digitálisz (a gyűszűvirág hatóanyaga), a rák szeme, rózsaszirup, ricinusolaj, ópium, igazgyöngy és a „szent elixír”. Az ilyen orvosságokkal és sebészkéssel felszerelkezett orvos nemigen tehetett mást, minthogy enyhítse a fájdalmat és megszüntesse a székrekedést, felerősítse a pulzust, illetve amputáljon. A legnagyobb fortély abban állt, hogyan prezentálja különleges ellenszereit nagyhatalmú, és társadalmilag minden bizonnyal fölötte álló páciensének. Ha a diagnózis területén például a tífuszt csak az alapján volt képes besorolni, hogy „az mindig úgy bűzlik, mint egy egér”, akkor nem sok jóra számíthatott az ágyat nyomó, ugyanakkor a konzílium költségeit fizető hatalmasságtól. Jóllehet az orvosok nemesemberek voltak, akiknek a képzése Oxfordban és Cambridge-ben folyt, ahol a kurzus hat éven át tartott, általánosságban véve nem az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Többségük csak utánozta arisztokrata pácienseit tarka öltözetével és hangsúlyosan finomkodó beszédstílusával. Dagályos szókészletüket latin kifejezésekkel fűszerezték, melyeket klasszikus képzésben részesült feljebbvalóiktól lestek el. Amint egy doktor elegendő mennyiségű pénzre tett szert, rögvest földet vásárolt belőle, hogy előreléphessen a szamárlétrán. Miután egy orvosi karrier fellendülése vagy hanyatlása nagyban függött a doktor azon képességétől, milyen kapcsolatot volt képes kiépíteni az ágy mellett, ez okból vitális kérdés volt számára, hogy sikeresen vegye fel a küzdelmet másokkal, akiket szintén kihívhattak volna, hogy jövedelmező posztján leváltsák. Jó oka volt hát az orvosnak arra, hogy olyan emberként adja el magát, aki a természet erőivel birkózik, tehetsége, valamint azon „gyógyerő” folytán győzedelmeskedik az alattomos kórral szemben, mely a csakis általa ismert csodálatos és titkos szereknek köszönhető. Az orvosi szolgáltatások és gyógyszerek szabad piaca olyan költséges és gyalázkodó hangvételű hirdetések megjelentetését is lehetővé tette, melyben egy orvos

akár azt is kijelenthette, hogy összes szaktársa sarlatán, és az általuk alkalmazott szerek használata meggondolatlan cselekedet, mely veszélyt jelent a páciensre nézve. A betegséggel és a terápiával kapcsolatos teóriák szintén nagy számban és egymást kölcsönösen kizárva láttak napvilágot. Minél egzotikusabb volt a megközelítés, annál több beteg érezte úgy, hogy jótékonyan hatott rá a személyes kezelés. A páciensnek teljes körű vétójoga volt a diagnózissal, illetve a terápiával kapcsolatban, és az ő személyes véleménye képezte az alkalmazott gyógyítási metódus alapját. A hipochondria vagyis képzelt betegség volt a leggyakrabban megállapított diagnózis a tizennyolcadik században. Minden páciens egyedülállóként élte meg saját szenvedéseit, és ennek megfelelően egyedi gyógymódot is követelt.

A tizennyolcadik század orvoslásának két arca. Baloldalt látható a doktor, aki időt és pénzt áldoz a szegények gyógykezelésére. Jobbról a korra sokkal inkább jellemző haszonleső kuruzsló tűnik fel, amint egy oldal sonkával távozik páciensétől, aki nem rendelkezik elég készpénzzel ahhoz, hogy kifizesse.

Az orvoslás „ágymenti” korszakában kevés tudományos előrelépés történt, ami a versengésnek, és a tapasztalatok, valamint ideák kicserélése hiányának tudható be. A szakmai előrelépés az olyan kétséges értékű gyógymódok sikeres ajánlásától függött, mint a gyomorkefe, az elektrogyógyászati csillagágyak, vagy az életkedvet plántáló szíverősítők, melyek az ipar féltékenyen őrzött titkai közé tartoztak. A valós kutatásokban nem osztozott a többi doktor, bár ezek a legtöbb esetben amúgy is jelentéktelenek maradtak volna.

A praktizáló orvosoknak egyetlen csoportja volt csak, mely rendszeres anatómiai megfigyelést eszközölt, ezek pedig a sebészek voltak, akiket még 1745-ben is a kézi munkások szintjén tartottak számon, és egyenlő elbírálást érdemeltek mondjuk egy borbéllyal. A seborvosoknak tilos volt pácienst fogadniuk, és sohasem kerültek kapcsolatba az igazi orvosokkal, így anatómiai tudásuk csak a legritkább esetben vált egy beteg hasznára. Boncolás csak a szegények és szűkölködők esetében volt engedélyezett, akiknél semmilyen haszon nem kecsegtetett, így nem mutatkozott érdeklődés hanyatló porhüvelyük iránt sem. A kor nagy angol orvosainak egyike, Thomas Sydenham jelentette ki, hogy a doktor feladata „a betegség meggyógyítása, és ezen kívül semmi más”. A titkok titkok maradtak, az orvoslás egy helyben topogott.

Az önképző francia vidéki sebész szikéjét forgatja. A tizennyolcadik században gyakorlatilag ez volt az összes medicina, ami a népesség többségének rendelkezésére állt. Figyeljük meg a doktor övéhez illesztett erszényben lógó, valamint a sapkájához erősített kellékeket, melyek így könnyen elérhetők voltak.

A nők kórterme az elmebetegeknek létrehozott Szent Lukács-kórházban, 1800-ban, Londonban. Az ilyen intézményekre egyáltalán nem jellemző módon az ágyakat tisztítják és megvetik. A kor legdivatosabb kezelése az új elektrosokk-eljárás volt.

Ilyetén körülmények között az orvosok ténykedését egészséges szkepticizmus kísérte. Betegség esetén az volt a legbiztonságosabb, ha az ember távol maradt tőlük és szereiktől. A kórházak a nyomorgóknak, a lázbetegeknek és tébolyultaknak voltak fenntartva. Senki, akinek egy csepp józan esze volt, nem lépett volna be önszántából egy kórterembe. Ahogyan Florence Nightingale megjegyezte a következő évszázadban: „A legeslegfontosabb követelmény egy kórházzal szemben… hogy ne tegyen kárt a betegekben.” A tizennyolcadik század végére mindazonáltal különböző körülmények szerencsés összejátszása folytán mégis megfigyelhetővé vált bizonyos előrelépés az orvostudományban. Először is politikai divattá lett, hogy Angliát, növekvő populációjával, burzsoá iparosodottságával és urbanizációjával ideális és követendő modellként tartsák számon. Ebben az erősen merkantil szemléletű korban a számok a nemzet erejét szimbolizálták. Minél nagyobb volt a népesség, annál gazdagabb az ország. Az akkoriban felemelkedő országokban a hangsúly kezdett eltolódni az egészség irányába. Ha népesség az új gyárakban képes a produktív munkákra, akkor „egy nemzet gazdagsága polgárainak egészsége”. Poroszországban a hihetetlen reformokra képes felvilágosult zsarnok, II. Frigyes irányítása rendszert vitt a gyógyítás zűrzavarába. Wolfgang Rau már 1764-ben bevezette a közegészségügy politikáját, közgazdasági szempontból érvelve mellette. Az államnak, állította, egészséges polgárokra van szüksége, hogy háborúban és békében sikeres lehessen, ezért törvényt kell hozni a sarlatánság ellen, és megfelelő adminisztratív intézmények életre hívásával ezeket a törvényeket

be is kell tartatni. A közegészség olyan forrás a gazdaság számára, melyet féltőn óvni kell, ezért az oktatás és az orvosok kompetenciája szabályozás tárgya kell hogy legyen.

„Mily pompás dolog doktornak lenni, Csinálni a humbugot, a pénzt meg zsebre tenni.”

A bécsi Johann Peter Frank volt az új felfogás első nagy képviselője, aki kórházi vezetőként, klinikai orvosként és tanárként kiterjedt utazásokat folytatott Európa-szerte, és tanított Paviában, Bécsben és a litvániai Vilniusban is. Mindenütt a viszonylagosan apró államok abszolúturalkodóinak dolgozott, akik eszközöket kerestek a népesség produktivitásának növelésére. Frank 1790 után jelentette meg fontos munkáját, mely sokkal inkább a kórházi adminisztrátorok, mint a gyakorló orvosok számára íródott. A hét kötetből álló művet, mely az általános Az orvosi szabályozás rendszere címet viselte, minden fontosabb európai nyelvre lefordították. Ebben Frank elsősorban a közegészségügy problémájára összpontosít. A despoták alattvalóik legszemélyesebb tevékenységei felett is uralmat akartak gyakorolni, így Frank ellátta őket is a megfelelő eszközökkel. Minthogy a népesség növelése kardinális kérdéssé nőtte ki magát, Frank a gyereknemzésen át a házasságig mindennel kapcsolatban szolgált követendő vezérfonállal. Javasolta, hogy a nők a szülés alatt és után maradjanak az ágyban, melyet hat hét időtartamig az állam is hivatott volt támogatni. Nagy figyelmet szentelt a gyerekgondozásnak, az iskolapolitikának, a világítási, fűtési és szellőztetési szabályoknak. Frank részletesen kidolgozott programmal szolgált az élelemelosztás tekintetében is, melynek felügyeletét szintén az államnak kellett ellátnia, a terméshozamtól a táplálkozási mutatókig. A lakhatás, szennyvízelvezetés, szemételhelyezés és vízellátás szintén napirendre került.

Frank a gyökerénél fogva ragadta meg a problémát. Ki kell irtani a szegénységet, jelentette ki, és a doktorokat új típusú, kórházi gyakorlatból álló képzésre kell kötelezni, ahol a gyakorlati orvoslást élő betegeken tanulhatják meg, végigkövetve az eseteket és elvégezve a boncolásokat. Az elméleti oktatásnak és gyakorlatnak kéz a kézben kell járnia, ezért gondoskodni kell arról, hogy a hallgatók csoportosan tanulmányozhassák a különféle nemű és korú betegeket, és lehetőség szerint minél több betegséget ismerhessenek meg. A gyógymódot előre meg kell határozni, a betegeket a lábadozás során is figyelemmel kell kísérni, és ami a legfontosabb: létre kell hozni a halál utáni boncolás intézményét. Frank az alábbi mottót helyezte munkája címlapjára: „Szolgálni és naggyá tenni az államot”. A továbblépést Németországban ezúttal azonban a Franciaországban lezajlott események korlátozták. A késői tizennyolcadik század Európájának filozófiáját John Locke nézetei dominálták, aki száz évvel korábban kifejlesztette az érzékelés koncepcióját. Locke szerint a tudásnak nem volt más forrása, csakis a tapasztalat, mely lehetett külső, a világon és a vele való kapcsolaton alapuló, és belső, mely a mentális visszatükrözés folyamata során alakult ki. A külvilággal kapcsolatos érzékszervi kapcsolat „ideák” formájában öltött testet, melyek lehettek egyszerűek vagy összetettek. Az egyszerű ideák, mint a fehérség, a tér és a többi, természetüknél fogva nem voltak tovább egyszerűsíthetőek, míg az összetett ideák az egyszerű ideák kombinációjából álltak. Locke racionális analitikai rendszere hívta életre azt az intellektuális mozgalmat, mely felvilágosodás néven vált ismertté. A felvilágosodás korának egyik legnagyobb francia gondolkodója, Etienne Condillac, továbbvitte Locke elképzeléseit. Azt állította, hogy a világ megértésének egyetlen módja az érzékelésnek, mint az észlelés közvetlen adathalmazának figyelembevételével történhet. A megértés valamennyi ideája és képessége az egyszerű ideákból tevődik össze, melyek az összetett ideák elemzésének útján elért benyomásoknak az eredményei. Hiszen, alapjában véve, minden az érzékektől származik. Ahogy Condillac mondta: Penser c’est toujours sentir, azaz gondolkodni annyi, mint érezni. A szenzoros forrásból származó valamennyi adat gondosan tanulmányozásra kerül, és feljegyezzük az egyéb szenzoros adatokhoz való kapcsolatát is. Az előre kialakított vélemény a kapcsolat mibenlétéről elvethető, amint egy annál tisztább analízis is a rendelkezésre áll.

Condillac 1780-as halála után a rendszert Immanuel Kant népszerűsítette Európa-szerte. Németországban a filozófia nagy hatást gyakorolt az orvosokra, akik alig várták, hogy az orvoslás gyakorlata egy egyszerűbb, megbízhatóbb rendszerré egyszerűsödjön. Kant számára az orvos egy fizikai behatásokkal teli világban tevékenykedett, és ezért nagyon is tudatában kellett lennie saját érzékelésének, hogy megérthesse és megítélhesse ezeket a jeleket, mielőtt felállítja a diagnózist. A doktorok Kantban a dogma régóta várt ellenségét látták, aki elvezeti őket a gondolkodás útján a bizonyossághoz és hatékonysághoz. De Kant ennél sokkal messzebbre vitte őket. Kikötötte, hogy a világ megértése csak azért következhet be, mert bizonyos koncepciók már befészkelték magukat a gondolkodásba: az idő, a tér és az okozati viszony. Ezek egyfajta mátrixként viselkedtek, melyhez valamennyi felfogott behatás illeszkedett. Kant azonban azt is leszögezte, hogy ezek nem a természet egyetemes törvényei, hanem pusztán olyan mentális szerkezetek, melyeket az emberi elme állított fel, hogy a rendszertelen természetes adathalmazoknak keretet adjon. A tudomány, mint mondta, a jelenségek rendszerezésének azon módja, mellyel a jelenségeknek csak a legpontosabb megértése és ennek kapcsolatrendszere a megengedett, ezáltal minden tudás leszűkíthető kisszámú alapelvre, melyek viszont minden egyes esetben működnek. Kant egyik követője, Friedrich von Schelling, a bambergi egyetem orvosprofesszora ezeket az ideákat fejlesztette tovább egy természetfilozófiaként ismertté vált gondolatrendszerbe, mellyel óriási hatást gyakorolt a romantikus mozgalomra, és egészében véve az európai tudományos fejlődésre. Schelling minden erőfeszítését arra koncentrálta, hogy fellelje ezeket a bizonyos fundamentális irányelveket. Meggyőződése szerint az ember valaha egy volt a természettel, de a visszatükrözés képességének fejlődésével fokozatosan eltávolodott tőle. Így minden gondolkodó célja csak az lehetett, hogy eltávolítsa ezt a mesterséges „reflektív” határvonalat, mely az embert és a természetet elválasztotta egymástól. Az elveszített „azonosság” megértése vezet el az élet titkához, mely minden teremtményben közös. Schelling 1805-ben utalt arra a területre is, mely legvalószínűbben fedheti fel ezt a titkot: „Az orvostudomány a korona, a természettudományok csúcsköve, ahogyan a szerves élet és az emberi organizmus is valamennyi teremtés csúcsa.” Kell tehát lennie, érvelt, olyan egyszerű, alapvető törvényeknek, melyek leszűrhetőek megfigyelés útján, és amelyek ezúton meghatározzák a

fundamentális életerőt. Az erő felfedezésének vágya indította arra a német orvostudományt, hogy az elkövetkezendő negyven évben elhanyagolja a kutatás valamennyi területét, és csakis a mikroszkopikus jelenségnek gondolt életerő sikertelen keresésének szentelje erejét. A franciákat a teória jóval gyakorlatiasabb alkalmazása vonzotta, bár rövid ideig őket is hatalmába kerítette a németek szenvedélye, hogy a páciens költségére kutakodjanak az univerzum titkai után. A vizsgálódásaik azonban hamarosan más irányt vettek fel, az érzékelés útján rendelkezésre álló adatok gondos megfigyelésére és elemzésére összpontosítva. Ez a megközelítés főként az 1789-es egyedülálló eseményeknek folytán bekövetkezett orvosi, szociális és intellektuális változások hatására alakult ki. A nagy forradalomig a francia orvosok sem voltak különbek társaiknál. Parányi, ugyanakkor hatalmas elit voltak, az arisztokrácia szolgálatában, és mint ilyenek, meglehetősen megszenvedték a forradalmi bizottságok ténykedését. A politikai felfordulás két fontos területen is érintette az orvostudományt.

A leghíresebb francia harctéri sebész, D. J. Larrey, a mozgó hadikórház feltalálója, amint letérdel, hogy elállítsa egy seb vérzését. Szakmájának összes kelléke elfért a földön látható dobozban.

Először is valamennyi orvosi szervezetnek kötelező érvénnyel be kellett zárnia a forradalom alatt, az egészségügyi anarchia állapotába taszítva ezzel az egész országot, éppen azokban az időkben, amikor a szolgálataikra a legnagyobb szükség mutatkozott volna. A doktorokat a felsőbb osztályokhoz

számították, és mint ilyeneket, át kellett képezni. Ugyanennek a forradalmi szemléletnek köszönhetik a sebészek, akik viszont a nép soraihoz tartoztak, hogy felemelkedhettek a kézművesség szintjéről. A sebészek bizonyos fokú társadalmi előrelépést már a Bastille elfoglalása előtt is elkönyvelhettek. 1743-ban már engedélyezték számukra, hogy egyetemi képzést nyerjenek, diplomát szerezzenek, és megköveteljék a „doktor” megszólítást. Ez az intézkedés az orvosdoktorok legnagyobb fokú ellenállásával találkozott, akik mindent megtettek, hogy a sebészek képességeiket szigorúan csak a szegényeknek fenntartott kórházakban kamatoztathassák. Ahogyan ezt az egyetemek orvosfakultása leereszkedően megfogalmazta: „Legyenek a kórházak könyvtáraitok, és a tetemek könyveitek”. A sebészek megfogadták a tanácsot, és leköltöztek az olyan kisvárosokba és falvakba is, melyek túl aprók voltak ahhoz, hogy megfelelő díjazást kínálhattak volna az orvosoknak. Ennek következtében a forradalom hajnalán jócskán több sebész volt Franciaországban, mint gyakorló orvos. A második fontos tényező a kialakult egészségügyi helyzetben az volt, hogy a számbeli fölényt élvező sebészek ott lehettek, ahol akkoriban a legnagyobb szükség volt rájuk, a csatamezőkön, ahol anatómiai ismereteik határozott előnyt jelentettek a számukra a hagyományos orvosokkal szemben. Amíg az orvosok üvegcséikkel, tüneti listáikkal és ágymenti modorukkal vonultak fel a háborúban, addig a sebészeknek nem volt másuk, mint a sebészkés, meg némi kötszer. Amikor a jó doktorok kifogytak orvosságaikból, nem volt mód a pótlásukra. A katonák legtöbbször beszélni sem tudtak a sebesülésük nyomán bekövetkezett sokkos állapotban, nem hogy leírják a szimptómákat. A sebészek viszont gyorsan tanultak az eléjük kerülő sokféle sebből. Voltak tiszta sebek, melyeket szablya vagy bajonett ütött, és szennyezett sebek, melyek lövéstől származtak, s ahol a ruha foszlányai a sebesült húst megfertőzték. Az ólomgolyók szétzúzták a csontokat, és megállapodtak a sebesült szöveteiben. A sebek különböző méretei és alakja mind más jellegű szimptómára és gyötrelemre utaltak. Az hamar világossá vált a seborvosok előtt, hogy bármilyen, a húsban maradt tárgy elfertőződéshez vezet. Kifejlődött a sebhely kimetszésének tudománya, melynek során a sebet felnyitották és megtisztították a szennyeződésektől. A munkát javarészt improvizálás tette ki. Ujjal vagy egy közönséges csipesszel piszkálták ki a sebben ragadt szilánkokat. Érszorító gyanánt éppúgy megtette egy erős hüvelyk is. Kötöző géz hiányában füvet és

mohát alkalmaztak. Egyszerűbb, kevésbé pazarló kötözési technikákat dolgoztak ki. Ha hiány mutatkozott valamiben, az csak tovább ösztönözte a sebészek leleményességét, míg valami helyettesítővel elő nem álltak. A tüzes vassal való kauterizálás, vagyis a seb kiégetése, melyet túlságosan is gyakran alkalmaztak szinte minden esetben, legalább akkora gyakorisággal ölt, mint gyógyított. Új, hatékony módszert jelentett ezért a „moxe” nevű szerkezet csatasorba állítása, melynek kisméretű hengere vagy nyitott végű kúpja éghető anyagot tartalmazott, melyet szelektíven lehetett alkalmazni a seben. Olyan mélységben lehetett vele égetni, amilyenre szükség volt, és olyan hosszú ideig, ameddig kellett.

Egy angol doktor kiégeti páciense pattanásait. Figyeljük meg az asztalon látható, orvosi célzatú brandyt, valamint a beteg szemmel látható gyötrelmeit.

Kenőcsök híján a vizet széles körben használták a sebek ellátásában. A hideg víz éppolyan hatásos volt a kard, bajonett vagy szablya ütötte sebeknél, mint a sokk kezelésére. A meleg víz leginkább a lőtt sebeknél volt használatos. A tapasztalatok azt mutatták, hogy az adott sebek ily módon kiöblítve gyógyulnak a leggyorsabban. Új technikák kerültek kifejlesztésre a törések kezelésére is. A háború korai szakaszában a harcok javarészt a francia-német határon zajlottak, közel Val D’Ajolhoz, a Vogézekben. Ott a helybéli rebouteurok, vagyis „kuruzslók” valóságos szakértői voltak a zuhanásos baleseteknek, és megtanították a sebészeknek az alkohol használatát, mint a kábítás és nyugtatás eszközét,

mely könnyebbé tette a beavatkozás megejtését. Ők válaszolták meg a nikotin használatából eredő mérgezési problémákat, melyek akkor következtek be, amikor az anyagot a sebészek a hastáji beavatkozásoknál felhasználták. A páciensnek ilyenkor nikotinolajat adtak, melyről azt tartották, hogy segít ellazítani és érzésteleníteni a hasat, miközben a csípő vagy a medence törését orvosolták. A rendkívül erős méreg azonban gyakorta végzett a páciensekkel. A rebouteurok ezzel szemben egy szivart nyomtak a páciens végbelébe, mely ugyanazzal a hatással járt, de a mérgezés kockázata nélkül. A harctéri sebészek azt is megtanulták, hogy a régi képzet, miszerint a beteget minél előbb meg kell műteni, téves, és hogy a páciens sokkját kell elsőként kezelni. Felhagytak a koponya meglékelésével is. Ez az eljárás korábban roppant népszerű volt a koponyatöréses betegeknél, akiknek lyukat fúrtak a fejébe, hogy a nyomást enyhítsék. A csatatéren, alkalmas fúróberendezések híján, kevés ilyen beavatkozás történhetett, s ennek eredményeképpen több páciens maradhatott életben, mint amennyit korábban sikerült megmenteni.

A kötések, valamint a rögzítő sín, egy tizennyolcadik századi olasz anatómiai kézikönyvből.

Szabad téren végzett amputálás. A tizenkilencedik század elejéről származó illusztráció azt a pillanatot mutatja, amikor a sebész görbe késével megejti az első bemetszést, miközben segítői felkészülnek a páciens lefogására. Balról az asztalon láthatjuk a fémfűrészt, készen arra, hogy a csonton felhasználhassák.

Megváltoztak az amputációs technikák is. A sebészek már nem vártak a vágással, ameddig csak lehetett. Három évvel a háború megkezdése után általános szabállyá vált, hogy vagy huszonnégy órán belül kell amputálni, vagy soha. Megfelelő mennyiségű tű és fonal hiányában rájöttek, hogy két húslebeny egymásra fektetve összegyógyul, elég csak egy közönséges kötözőanyaggal egybefogni. Az égési sérüléseknél megpróbálkoztak a szövetátültetéssel éppúgy, mint az egyszerű hűsítő olajakkal és pólyával. A legfurcsább felfedezés a „szélhalálnak” nevezett állapothoz kapcsolódott. Számtalan olyan katonát találtak holtan, akin nem volt semmilyen külsérelmi nyom. Akkoriban azt tartották, hogy az elhaladó golyók szele vette el belőlük a lélegzetet, és ily módon a katonák megfulladtak. Idővel azonban, miután a gyakori halálozás miatt bőségesen nyílt alkalom boncolás elvégzésére, olyan súlyos belső sérüléseket fedezhettek fel, melyek nem produkáltak semmilyen külső szimptómát. A forradalmi harcok alatt mind az orvosok, mind a sebészek új, „tisztiorvosi” rangot kaptak, és fokozatosan a két eltérő csoport is kezdett hozzászokni ahhoz, hogy együtt dolgozzon. Mindannyian posztokat vállaltak a háború után újra megnyílt kórházakban. A százezrekben mérhető

sebesültszám azonnali segítség után kiáltott. 1793 januárjában a Nemzeti Konvent elkezdte kitelepíteni a veteránokat az Invalidusokból, és háborús sérülteket telepített a helyükbe. A rue St. Jacques-on álló Val de Grâce monostort katonai szolgálatra kényszerítették; itt 1200 ember talált elszállásolásra. Hamarosan így is túl sok lett a páciens, ezért a kórházak Párizs-szerte terjeszkedni kezdtek, és fokozatosan szakosodtak a lázas betegek, nemi bajtól szenvedők, sebesültek stb. ellátására.

Illusztrált útmutató Párizsnak, az 1818-as év gyógyászati fellegvárának kórházairól és menhelyeiről. Figyeljük meg a bal felső sarokban az új orvosi egyetemet.

1794-ben valamennyi kórház állami tulajdonba ment át, és tovább folytatódott azok korszerűsítése. 1807-re csak Párizsban 37 000 kórházi ágy állt rendelkezésre. Akkoriban egész Nagy-Britanniában 5000-nél is kevesebb beteget tudtak volna a kórházak fogadni. Az 1794-es átszervezések Párizst a tudományos alapon történő orvoslás fővárosává tették, idevonzva a látogatókat és hallgatókat Európa és Amerika minden tájáról. Az új Ecole de Santéban a sebészek uralkodtak. A huszonkét professzori székből tizenkettőt töltöttek ők be: anatómia és fiziológia, orvosi vegyészet és gyógyszerészet, orvostan és higiénia, külső patológia, szülészet, törvényszéki orvostan és orvoslástörténet, belső patológia, orvosi természetrajz, sebészet, klinikai vizsgálat. A kezdeti hároméves kurzus során a hallgatókat olyan feladatok megoldására oktatták, melyeket valaha csak a sebészek vállaltak magukra. Ezek között megtalálható volt a sebkötözés, a kisebb bemetszések megejtése, a napi feljegyzések vezetése, anatómiai mintapéldányok tanulmányozása és a

boncolások végrehajtása. Az iskola mottója ez volt: „Olvass keveset, figyelj többet, tegyél sokat”. Az új megközelítés sikerességét nem lehetett elvitatni. Az orvosok által kezelt lázas betegek körében jócskán alacsonyabb volt a túlélési arány, mint a sebészek által kezelt páciensek esetében. Az új, megváltozott körülmények egyedülálló lehetőséget kínáltak a korábban egyszer már érvényre jutott, érzékelésen és részletes analízisen alapuló filozófia térnyerésére. A sebészek végtére is foglalkozásszerűen az érzékeikre építettek. A munkájukhoz tartozott, hogy mindig megfigyeljék, érezzék és ellássák a fájdalom helyi okozóját, a sebet magát. A párizsi iskola egyik első, sebészi képzettségű vezetője, Philippe Pinel, közel állt a Condillac befolyása alatt álló filozófiai körök ideológiájához. Pinel 1798-ban írott könyve, a Filozófiai kórisme, avagy az analízis alkalmazása a gyógyászatban, az elkövetkezendő húsz évben hat kiadást ért meg, és Európa-szerte maradandó hatást gyakorolt az orvosokra. Pinel azt állította, hogy az egyedül a tüneteken alapuló betegségkoncepció nem helyénvaló. Szerinte ugyanis a betegség megfelelő megértéséhez az adatokat klinikai megfigyelésekkel kell alátámasztani, majd nyomon kell követni a test megfelelő szervéhez. Ez az elemzés nem volt eléggé alapos Pinel egyik tanítványának, Xavier Bichatnak, aki szintén sebész volt. Bichat a nélkülözhetetlen analízist az emberi test statikus textúrájára alkalmazta, mely kevésbé volt összetett a tanulmányozásra, mint maga az élő organizmus, miután meggyőződésévé vált, hogy a szervek szövete reprezentálja azt a végtelenül egyszerű elemet, melyről Condillac is írt. Nekilátott hát, hogy mindent elvégezzen az emberi szövettel, amit csak tud. Először is rostjaira bontva elemezte. Ezután megfigyelte, hogyan reagált a rothadásra, áztatásra, forralásra, sütésre, savakra, lúgokra és így tovább. Bichat sokkal kevésbé érdeklődött a szövetek kémiai összetétele, mint azok „szerkezete” és „karakterisztikája” iránt. A szövetet tekintette az egyszerű, szenzoros információ forrásának, és végül sikerült is huszonegy különféle típust azonosítania, köztük üreges, idegi, arteriális, vénás, lélegző, bőr-, szaru-, abszorbens, csont-, velő-, porc-, rost-, tüszős-, rostos porc-, izom-, nyálkás, savós, szinoviális és mirigyszöveteket.

Nő a doktorok reputációja. A tizenkilencedik század elejének sebésze egy sikeres hályogműtét végeredményét mutatja be a köztisztviselők hivatalos összejövetele előtt.

1800-as Értekezés a hártyáról című munkájában Bichat elsőként tekintett szisztematikusan úgy a betegségre, mint lokalizálható jelenségre. A kór többé már nem volt egységes entitás, mely különféle formákban mutatkozott meg a test különböző részein. A betegség sérülésspecifikussá vált, és a szövetekben aktivizálódott. A Bichat által körvonalazott teóriát igazolni kívánó boncolások kimutatták, hogy a betegség szövetről szövetre terjed az egész testben. Bichat életre hívta a kórbonctant. A betegség új megközelítése alapvetően megváltoztatta az orvos-páciens viszonyt is. A kórházakban mód nyílt a betegek elkülönítésére, az ottani orvosok pedig sokkal dominánsabbak voltak, mint múltbéli kollégáik; a szakma új elitje. Maguk a betegek is más néposztályokból kerültek ki. Többségük szegény, nélkülöző ember volt, vagy értelmes beszédre is képtelen sebesült katona, aki megszokta, hogy végrehajtsa a parancsot. Az engedelmes és passzív ezrek kórházi ágyaikban fekve megadóan tűrték, hogy a hallgatók tapogassák és piszkálják őket, akik akkor jöhettek ágyaikhoz, amikor csak akartak. Elterjedt gyakorlat volt lámpást kitenni a kórház ablakába, ezzel jelezve az érdekesebb eseteket, vagy egy esetleges szülést odabenn. Az exkluzív Maison Royale kivételével valamennyi kórház nyitva állt a diákok előtt. Ha a páciens tiltakozott a bánásmód ellen, késedelem nélkül elbocsátották az intézményből. A legtöbbjük azonban a szegény munkások köréből került ki, akik mocskos, zsúfolt otthonaikban már alaposan hozzászoktak ahhoz,

hogy mások jelenlétében ürítsenek, székeljenek és bujálkodjanak. Számukra nem jelentett próbatételt, hogy a diákok meztelen testüket vizsgálgassák. Az emberanyag könnyű hozzáférhetősége csak még könnyebbé tette az oktatást.

Kórházi orvoslás Hamburgban. A kórteremben mindenféle betegség megtalálható, ahogyan mindenféle gyógymód is. Baloldalt éppen az utolsó kenet feladása folyik. Középen egy amputáció folyik, egy szemműtét közvetlen közelében. A háttérben a tébolyodottak bámulnak kifelé celláikból.

A párizsi orvosi egyetem előadóterme, zsúfolásig tele a helyi és külföldi diákokkal; a többség jócskán középkorú.

Amikor a páciens meghalt, a hozzátartozóknak hatvanfranknyi, akkoriban eléggé tekintélyes összeget kellett kifizetniük a temetésért, egyébként a

holttestet a boncolókamrákba küldték, ahol végrehajtották rajta a halottszemlét, hogy kiderítsék, mi okozta a halált. Virágzott a kórbonctan, és külföldi diákok özönlötték el Párizst, akik olyan országokból érkeztek, mint Anglia, ahol egy holttest megszerzésének egyetlen módja az volt, ha az ember megfizetett egy hullarablót. Franciaországban, ha a páciens hozzátartozói tiltakoztak a boncolás ellen, rendkívül meggyőző érvekkel kellett előhozakodniuk, ha meg akarták fosztani az orvosokat magától értetődő kiváltságuktól, hogy ízekre szedjék annak a betegnek a holttestét, aki egy olyan sebészi beavatkozás közben hunyt el, melyet vissza sem utasíthatott volna. Ebben az új, szövetközpontú atmoszférában a gyógyítás elmozdulhatott a terápiától, vagyis amit a beteg akart, a diagnózis és a betegségek osztályozása felé, vagyis amit a doktor akart. Nem volt másra szükség, csak elégséges mennyiségű klinikai megfigyelésre az adatok egybegyűjtéséhez, melyekkel statisztikailag helytálló betegség- és gyógyászati profilt építhettek fel. Angliában már a tizenhatodik században történtek primitív kísérletek a statisztika területén, a halandósági táblák használatával, melyeket a nagy járványok alatt állítottak fel, hogy legalább hozzávetőleges képet kapjanak az elhalálozottak számáról. A tizenhetedik században a kereskedelmi terjeszkedés ösztönzésére az angol John Graunt már komolyan vizsgálta a statisztikai adatok felhasználhatóságát. 1662-ben fedezte fel azt az alapvetően fontos elvet, hogy a nagyszámú adatból megmutatkozó rendszeresség vagy viselkedési minta nem kézzelfogható kevés statisztikai adat alapján. A londoni születési és halálozási adatok ötven évre visszamenő tanulmányozása után kimutatta, hogy az ilyen adatok segíthetnek a járványok előrejelzésében és diagnózisában. Helyesen látta meg továbbá az összefüggést a krónikus, illetve rendszeres megbetegedések és az időjárási viszonyok között.

A pestisjárvány áldozatairól szóló egyik legkorábbi angol jelentés címlapja, melynek adatait 1664ben a parókiák feljegyzései alapján válogatták össze.

A párizsi Salpêtrière látképe. Hatezer női beteget helyeztek el itt: tíz százalékukat holdkórossággal kezelték. Az intézmény legalább annyira volt dologház és börtön, mint amennyire kórház.

A tizennyolcadik század elején a biztosítótársaságok már felhasználták a statisztikát a biztosítási díjak megállapításakor, alapul véve a halál bekövetkeztének valószínűségét megmutató biztosítói táblázatokat. Amikor Diderot a tizennyolcadik században, Franciaországban publikálta a nagy Encyclopédie-t, egy, a valószínűségről szóló szócikk a felvilágosodás kori gondolkodás főáramába sodorta a statisztikai analízist, különös tekintettel a szociális körülményekkel kapcsolatos potenciális felhasználásra. A tudomány segítséget nyújtott persze a népesség számának és életkörülményeinek helyénvaló felméréséhez is, ezért valószínűleg maga a „statisztika” terminus is Poroszországból származik, ahol az abszolutisztikus monarchia minden eszközt megragadott a népesség feletti uralomgyakorlásra. Kant követői és a felvilágosodás ideológiai áramlatai az embert helyezték egyesített, naturalisztikus világképük középpontjába, és ezáltal egyfajta komplex, interdiszciplináris gondolkodás létrejöttét ösztönözték, mely kívánatossá tette valamennyi tudás minden területen való alkalmazását. A filozófusok buzdítására az orvoslás figyelme a számok új tudománya felé fordult. 1785-ben Marquis de Condorcet, philosophe és az Encyclopédie közreműködője, írt egy értekezést „A matematika alkalmazása a döntéshozás teóriájában” címmel. Ha a statisztika tanulmányozása jól bevált a biztosítótársaságok esetében, érvelt Condorcet, más területen is működnie kell. Értékes segítőeszköznek bizonyulhat a döntéseket hozó agy esetében is, „…amikor az mérlegeli a meggyőződés alapjait, és kiszámítja egy adott bizonyság vagy döntés valószínű igazságtartalmát.”

Jó politikai indokok is szóltak az új matematika felhasználása mellett. A forradalom után a nemzeti szinten megfogalmazott szociális reformkísérletek azon az egyszerű tényen buktak el, hogy senki sem ismerte pontosan a népesség méretét. A tervezést ez roppant bonyolulttá, ha nem lehetetlenné tette. Minden egyes személy számbavétele mind anyagi, mind szervezési okokból elvetésre került. Azután 1795-ben a kiváló francia fizikus, PierreSimon Laplace tartott egy előadás-sorozatot a párizsi Ecole Normale-ban. Az utolsó előadás a valószínűségszámításról szólt, melyet ő, állítása szerint, a véletlen játékai iránti érdeklődésében fejlesztett ki, és amelynek alkalmazása az emberi relációkban segíthetne eloszlatni a statisztikai analízis hibáinak okai iránti közönyt, miután lehetővé teszi a következtetés levonását egy adott esemény gyakoriságából annak valószínű okára. Minél gyakrabban következik be egy adott esemény annál több mondható el az ismétlődés állandóságáról és rendszerességéről. Az elkövetkezendő néhány évben Laplace néhány konkrét alkalmazási területet is javasolt a számítás számára. Kimutatta, hogyan használható a megfigyelési metódusok továbbfejlesztésére; a kísérleti eredmények megbízhatóságának növelésére; a természetes rendszeresség, az irreguláris, véletlenszerűen bekövetkező események vagy durva megfigyelési hibák által elrejtett törvények felfedezésére; és az okok felfedésére. Kidolgozott egy olyan egyenletet, mellyel egy rendkívül apró, reprezentatív minta alapján a lehető legpontosabban felbecsülhetővé vált a populáció mérete, és ezzel feltalálta a statisztikailag értelmezhető százalékarány koncepcióját. Az elképzelés, hogy a számokat ily módon felhasználva javítsák a diagnosztikai és terápiás hatékonyságot, gyorsan terjedt a kórházakban, ahol a számtalan beteg elsőrangú forrásként szolgált a statisztikai adathalmaz összegyűjtéséhez. Az analízis legkorábbi kísérlete a fiatal Philippe Pinel nevéhez fűződik, aki Benjamin Franklin barátjának tudhatta magát. 1792-ben vette át a Bicêtre irányítását, mely az idősek és elesettek számára szolgált menhelyként. Ez volt a legnagyobb ilyen intézmény Európában, több mint 800 pácienssel, akik többségéről azt tartották, hogy nem lehet segíteni rajtuk. Pinel véleménye szerint a lassú haladás annak volt betudható, hogy pontatlan és teszteletlen módszereket alkalmaztak, ezért személy szerint a betegek ismételt megfigyelését szorgalmazta, majd a megfigyelések rendszeres rögzítését, és az adatok időnkénti összevetését. Csakis így lehetett állítása szerint elérni a megfelelő terápia alkalmazását ilyen nagyszámú

betegnél. Jóllehet az eljárás meglehetősen egyszerű volt, és csak alig többre vállalkozott, mint hogy kimondja a sikert vagy a kudarcot, Pinelnek sikerült ráirányítani a közvélemény figyelmét a problémára, kollégái körében pedig azzal a döntésével szerzett nevet magának, hogy eltávolíttatta betegei béklyóit.

Pinel eltávolítja a hóbortos betegek béklyóit. Egy hálás páciens még a kezét is megcsókolja. A középen látható betegről éppen a féken tartó bőrszíjakat távolítják el.

Az 1820-as években Pinel metódusait a párizsi orvosi iskola második vezetője, Pierre Louis adoptálta és fejlesztette tovább. Hétévnyi időtartam alatt Louis semmiféle magánpraxist nem folytatott, viszont napi öt órát arra szánt, hogy a kórtermeket járva adatokat gyűjtött a betegekről, majd amikor azok elhaláloztak, összevetette a szimptómákat a boncolás eredményeivel. A sebészek már korábban is folytattak hasonló gyakorlatot, de Louis statisztikai analízise lehetővé tette a számukra, hogy kimutassák: elődeik sikeres gyógyításokra vonatkozó állításai pontatlan vagy nem megfelelő adatokon alapultak. A kezelés és a diagnózis sokkal precízebbé válhatott. Mindeközben számos előrelépés történt a tüneti adatok összegyűjtésének technikájában is. A betegségek lokalizálása iránt megmutatkozó érdeklődés hívta életre például azt az eljárást is, melyet eredetileg a bécsi doktor, Joseph Leopold Auenbrugger fejlesztett ki. Auenbrugger 1761-ben mutatta ki, hogy a mellkas megkopogtatása nyomán keletkező hang alkalmas a szív helyzetének és a tüdő állapotának meghatározására. A technikát Jean-Nicolas Corvisart, Napóleon orvosa is népszerűsítette, aki a szívbetegségek nagy specialistája volt, és aki 1808-ban megalapította a párizsi Kórélettani Iskolát. 1816-ban egy másik orvos, Théophile-René-Hyacinthe Laennac felfedezte, hogy egy merev papírlapból formázott henger felerősíti a test által kibocsátott

természetes hangokat. A találmány a sztetoszkóp nevet kapta.

Egy korai sztetoszkóp használat közben. Miközben a doktor figyelmesen hallgatja a zajokat, a páciens passzívan engedelmes viselkedésével meg sem kísérli felfogni az új orvosi technológia értelmét.

Ezen fejlesztések eredményeképpen a páciens állapotának tanulmányozása sokkal részletesebben folyhatott. Laennac preparált hullákon tanulmányozta az egyes betegségeket, majd egy élő betegnél is megfigyelte a kérdéses szerv működését, mely a betegség ugyanazon tüneteit mutatta. A szimptómák hang alapján történő összevetésével képes volt felismerni a tüdőtágulást, a tüdőödémát, a tüdő elüszkösödését, a tüdőgyulladást, és mindenekelőtt a tuberkulózist, a kor tömegbetegségét. Laennacnak sikerült a belső szervi megbetegedéseket egy szintre emelnie a sebészeti beavatkozásokkal. A brit reakció remekül példázza, mennyire le volt maradva az ország a francia kórházi gyakorlathoz képest: „Van valami meglehetősen komikus abban, ahogyan az orvos komolyan a páciens mellkasához nyomott hosszú cső fölé hajol”, jegyezték meg az angolok. A tizenkilencedik század első negyedének végére azután a betegség és gyógymód gyökeresen új szemlélete kezdett meghonosodni. Hála a sebészi sikereknek a betegség lokalizálásában, az élők tüneteinek és a boncolások eredményeinek összevetéséből adódó bizonyosságoknak, a kórbonctan a tudományos kutatás fontos területévé nemesedett. A tüneteket többé már nem tartották az adatok alapvető forrásának, csupán felszíni állapotnak, melyet a

betegség belső tevékenysége idézett elő, miközben megfertőzte a szöveteket és belső szerveket, de már nem szükségszerűen az egész testet. A vizsgálat új technikája lényegtelennek ítélte a páciens véleményét saját bajáról, ahogyan a kopogtatás és a sztetoszkóp is hozzáférést biztosított az orvosnak az olyan, a beteg testében zajló folyamatok felismeréséhez, melyről az esetek többségében magának az érintettnek sem volt tudomása. A statisztika alkalmazása megkívánta nagy mennyiségű pontos adat összegyűjtését a betegséggel és a terápiával kapcsolatban. Fentiek következtében radikálisan megváltozott az orvos-beteg kapcsolat, ahogyan az orvosi hivatás társadalmi megítélése is. A beteg páciens többé már nem volt az orvos kompetenciájának ítésze. A növekvő számú, általánosan elfogadott klinikai gyakorlattal maga az orvosi szakma lett az adott orvosi teljesítmény döntőbírája. Az orvost életének legmeghatározóbb kapcsolatrendszere ezentúl saját kollégáihoz kötötte. Az ágymenti titkolózás átadta a helyét a vágynak a technika és információ megosztására, elismertségért és előrelépésért cserébe. Az 1820-as években számtalan orvosi szaklap látott napvilágot Párizsban, és ezek léte is az orvosi szakma rétegződésének irányába hatott, amint az első specialisták elkezdtek bizonyos szervek viselkedésére összpontosítani. A test a betegség ágyaként került újraértékelésre. A kór kétsíkú mérlegelése a beteg és orvosa között végérvényesen a múlté lett. Az irányítás a doktor kezébe csúszott át, és csábító volt a kísértés, hogy ezt a hatalmat kiterjesszék. A forradalmárok már a tizennyolcadik században tudatában voltak annak, hogy a városi népesség életkörülményein mielőbb javítani kell. Jean-Jacques Rousseau a század közepén megjelent Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről című művében a betegséget, mint a civilizált társadalom jellemzőjét írta le, mely az egészségtelen környezet hatásának és az inkompetens orvoslásnak tulajdonítható. A társadalom, sugallta, természeténél fogva a kórra hajlamos. A merkantilista értelemben vett népesség első ízben gazdagodott egy új jelentéstartalommal, a „köznéppel”, a nem nemesi osztályokkal, a dolgozó nincstelenekkel, akik túlságosan tudatlanok ahhoz, hogy saját kezükbe vegyék a felelősséget saját boldogulásukért. 1818-ban C. F. V. G. Prunelle montpellier-i orvosi előadásán már egyenlőségjelet tett az egészséges népesség és a produktív nemzet közé. Frank elméletét visszhangozva ő is közvetlen állami beavatkozást sürgetett a lakáshelyzetbe, házasságba, ruházkodásba, foglalkoztatáspolitikába, szabadidőbe, és minden másba, az

egészséges környezet megteremtése és fenntartása érdekében. A gyógyító hatású orvosságokat ki kellett hozni a kórházak falai közül, hogy megelőzésre lehessen használni őket a népesség körében. Míg ez a vágy egy sor fejlődés mozgatórugója volt a csatornázásban, a vízellátásban, a szellőztetésben, az utódnemzésben, az élet- és munkakörülményekben, addig a legnagyobb gátat továbbvitele előtt éppen a merkantil szemlélet jelentette, mely a jólétet alapvetően közgazdasági és politikai kérdésként kezelte. 1820-ban Benoiston de Châteauneuf így írt: „Mindannyiunk boldogsága szempontjából fontos, hogy az ember az orvosok szent gondoskodása alá kerüljön… Ki lehetne jobban képzett… mint az orvos, aki kiterjedt tanulmányokat folytatott saját fizikai és morális természetéről.” Kilenc évvel később két, egymással párhuzamosan bekövetkező esemény is radikális változást hozott a közegészségügy és az állami beavatkozás megítélésében, mely még a tizenkilencedik század vége előtt általánosan elterjedtté tette a higiéniás normák elterjedését a népesség egészének körében. Az első esemény annak a betegségnek a megérkezése volt, mely napi ötmérföldes sebességgel már több mint egy évtizede közeledett India északi részétől Európa felé. 1829-ben csapott le első ízben a kontinensre, és Ausztria-Magyarország, Lengyelország, Németország, valamint Svédország hamarosan megtapasztalhatta, mit is jelentenek a kolera borzalmai.

Az 1817-es kolerajárvány a Gangesz deltájából indult el, és megállíthatatlanul terjedt Európa felé. Az egyre növekvő pánik, mely a közeledését kísérte, nagyban a betegség ismeretlen természetének, és a rejtélyes Keletnek, mint a ragály származási helyének volt betudható.

Purkinje nagy mikroszkopikus felfedezéseinek egyike: a kisagy kérgének idegsejtjei, melyeket Purkinje-sejtként ismerünk; a kép jobb felső szélén megfigyelhető rostok.

A második esemény az akromatikus, vagyis színhibamentes mikroszkóp feltalálása volt, ugyanabban az évben, egy londoni bornagykereskedő, Joseph Jackson Lister jóvoltából. A mikroszkóp tizenhetedik századi megjelenése óta két, alapvetően fontos hibát magában hordozott. A lencsén túlról beszüremlő fénysugarak aszimmetrikusan hajoltak el, és egy másik fókuszpont felé konvergáltak, ezáltal elhomályosították a valódi fókuszban megjelenő képet. Ahogy a sugarak elhajoltak, a fehér fényt kiadó különböző színek különféle mértékig hajoltak el, a színhatárokon megjelenő idegen színcsíkokat okozva ezzel, amitől csak még életlenebb lett az amúgy is elmosódott kép. Ezeket a hatásokat hívták gömbi, illetve színi eltérésnek. Lister újítása egy sík-homorú optikai üveg, és egy domború koronaüveg párosításából állt. Ennek eredményeképpen sikerült kiküszöbölni az eltérést, és éles képet előállítani. Az akromatikus mikroszkóp éppen kapóra jött az élet fundamentális alapját lázasan kutató német tudósoknak. 1831-ben Mathias Schleiden elsőként láthatta meg a sejtmagot. Ezeket a furcsa lyukakat már korábban is megfigyelték a növényi szövetekben. A tizenhetedik század végén Marcello Malpighi apró „zsákként” írta le őket, másokat a sör habjára emlékeztette a látvány. 1809-ben G. R. Treviranus elkülönítette a boglárka sejtjeit, és felfedezte, hogy a sejteket kettős falak választják el egymástól. A sejtek, akármi is volt a feladatuk, külön entitásként léteztek. Nem sokkal azután, hogy Schleiden meglátta a sejt parányi magját, felfedezését megvitatta egyik kollégájával, Theodor Schwann-nal. Schwann úgy határozott, hogy megvizsgálja valamennyi, általa ismert szövettípust. Mikroszkópos vizsgálatai és kiterjedt kutatásai fontos változást jelentettek a

betegség megközelítésében. 1839-ben publikált könyvében Schwann kijelentette, hogy alapjában véve valamennyi növényi és állati szövet megegyezik egymással. „Az organizmusok különböző elemeinek fejlődésében, legyenek azok bármennyire különbözőek, létezik egyetlen egyetemes princípium, és ez a sejtek rendszere”, írta. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mielőtt kiadta volna művét, Schwann bemutatta azt a helyi püspöknek, arra az esetre, ha eretnekség vádjával akarná illetni érte. Schwann megfigyelte, hogy a sejtek a különböző szövetekben különféleképpen csoportosulnak. A vérben vagy a nyirokrendszerben a sejtek egymástól függetlenek, és izoláltak. A hámszövetben is függetlenek, de itt már egyesülnek egymással. A csontozatban szorosan összefogja őket a sejtközi kötőanyag. Az inakban és a rugalmas szövetekben rostokat formáznak. Minden egyes sejtnek külön élete van, szólt Schwann teóriája, és vagy egy másik sejtben, vagy annak közelében jött létre a közös alapanyagtól való elkülönülés útján. A sejtek világossá tették Schwann számára, hogy az élet alapvetően nem lelki jellegű, és nem ugyanannak az „ideának” a manifesztációja, hanem anyagelvű. 1839-ben, ugyanabban az évben, a cseh J. E. Purkinje egy kocsonyaszerű anyagot fedezett fel az állati petesejtekben és embrionális sejtekben, melyet „protoplazmának” nevezett el, vagyis a „szubsztanciának, mely lehetővé teszi az élet megnyilvánulását”. Ebben a félig szilárd, félig folyékony anyagban vélte felfedezni az organizmusok elemi részecskéit. Ez lett volna az élet bölcsője? Lázas buzgalommal kezdődött meg a protoplazma tanulmányozása. 1846-ban Karl von Beer leírta a tengeri sün petesejtjének osztódását, megjegyezve, hogy az elkülönülés előtt a sejtmag már két félre vált szét. 1852-ben Robert Remak megtette a híres kijelentést: Omnis cellula e cellula (Minden sejt egy másik sejtből származik). A férfi, aki a sejtteóriát eljuttatta győzedelmes végkifejletéig, egy másik német, Rudolf Virchow volt, aki a tudomány egészére gyakorolt rendkívüli hatása végett kiérdemelte „a német orvoslás pápája” megtisztelő címet. A korai éveiben meglehetősen radikális gondolkodású Virchow részt vállalt az 1848-as forradalomban is. Munkássága a német orvosi közösséget visszafordíthatatlanul ráterelte az experimentális fiziológia útjára. Virchow minden egyes sejtre és sejtmagra külön koncentrált, és kimutatta, hogy egyes sejtek szakosodtak, előállítva a váladékot, pigmentet, körmöket és lencsét. Különösen specializálódtak azok a sejtcsoportok, melyekből a porcok,

csontok, kötőszövetek, véredények és izomrostok álltak. Virchow tanulmányozta ezenkívül a sejttevékenységet az érhártyagyulladásnál, a fehérvérsejt-szaporulatnál, a trombózisnál, a vérpigmentációnál, gyulladásos betegségeknél és daganatoknál. Minél tovább vizsgálódott, annál inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a betegség olyan jelenség, mely a sejteket támadja meg, és azok fokozatos pusztulását idézi elő, illetve megváltoztatja azok viselkedését, mint például a gennyezés esetében. „Nem távolodhatunk el a sejtek tanulmányozásától”, mondta ki, „ez a végső és állandóan jelenlévő kapcsolat az emberi testet felépítő, egymásnak kölcsönösen alárendelt struktúrák láncolatában.” Virchow a betegség és egészség radikálisan új nézőpontját kínálta fel észrevételében, mely a szakmabeliek munkájának valamennyi aspektusára hatást gyakorolt: „…a terápia tárgya nem a betegség, hanem az állapot… általánosságban véve valamennyien csak az életfeltételek megváltozását kísérjük figyelemmel. A betegség nem más, mint élet, megváltozott feltételek között.” És, mintegy főhajtásként abszolutista politikai urai előtt, hozzátette: „Bármilyen organizmus élő sejtek társadalma, egy parányi, jól szervezett állam.” Az elmozdulás az öntudatos pácienssel való egyezkedéstől a test mélyebb szerkezetének vizsgálata felé a technológia fejlődésében is kifejeződésre jutott. A tizenkilencedik század elején a jócskán iparosodott Angliában nagy érdeklődés kísérte a „pneumatikus vegyészettel” kapcsolatos kísérleteket, és a levegő összetételére irányuló egyéb erőfeszítéseket. Ezen vizsgálódások közben, melyeket elsődlegesen Lavoisier és Priestley folytatott le, és amelyek többek között magukban foglalták a bizonyos anyagok elégetése során keletkezett gázok azonosítását, sikerült elkülöníteni a kéjgázt. 1798-ban a bristoli dr. Thomas Beddoes Pneumatikus Intézet egyik asszisztense belélegezte a vegyületet. A férfi neve Humphry Davy volt, és amikor a későbbiekben a londoni Royal Institute előadója lett, számos előadást tartott erről a furcsa „nevetőgázról”. Jóllehet Davy kimondottan orvosi alkalmazását szorgalmazta, a gáz inkább a búcsúkon és partikon ért el hatalmas karriert. Azokon, akik belélegezték, „éteri pajkosság” lett úrrá. Az első feljegyzett orvosi felhasználás az amerikai Crawford Williamson Longhoz kötődik, aki valószínűleg maga is rabja volt az addiktív szernek, akárcsak páciensei. Long gyakorló orvos volt a georgiai Jefferson megyében, és később azt állította, hogy ő már 1842-ben megpróbálkozott az éter

belélegzésével. Ő fedezte fel annak érzéstelenítőhatását is, amikor egy daganatot eltávolított egyik betege nyakáról, miután az étert lélegzett be.

Lavoisier levegővel kapcsolatos kísérletei megerősítették az oxigén létfontosságú jellegét. Sajnos adóbegyűjtő tevékenységéért a forradalom napjaiban az életével kellett fizetnie.

Az első, nyilvánosság előtt végrehajtott operációra 1846. október 16-án került sor, amikor John Collins Warren, a bostoni Massachusetts közkórház sebésze ismét egy nyaki tumor eltávolítását végezte el. A beavatkozást teljes siker koronázta, a hírek pedig gyorsan terjedtek. Ugyanannak az évnek a decemberében Nagy-Britannia legkiválóbb sebésze, Robert Liston, a University College kórházból, combból amputálta egy Fred Churchill nevű komornyik lábát. Ez volt az első olyan alkalom a karrierjében, jegyezte meg, hogy nem kellett elkapkodnia a dolgot. Egy évvel később már a kloroformot is használták az aneszteziológiában.

Az egybegyűlt társaság a nevetőgáz áldásait élvezi, melyet a szónok egy gázzal teli hólyagban ad tovább hallgatói körében. Davy előadásai jócskán józanabb összejövetelek voltak, és hamarosan divatos társadalmi eseménnyé nemesedtek.

Korabeli illusztráció az érzéstelenítés egyik legkorábbi alkalmazásáról. A páciens a gázt egy csövön keresztül lélegzi be, melynek másik vége egy folyékony éterrel teli üvegbe merül.

A főbb sebészeti beavatkozások többé nem voltak kimondhatatlanul gyötrelmes tapasztalatok, melyek során – vagy éppen után – a beteg nagy valószínűséggel meghalt a sokktól és a borzalmas kínoktól. Mi több, a páciens eszméletlenségét kihasználva a sebész most már olyan, korábban elképzelhetetlen feladatokra is vállalkozhatott, mint a főbb testüregek – mellkas, has – felnyitása. Az ilyen műtétek azelőtt szükségszerűen halálhoz vezettek volna. Az érzéstelenítők átalakították a gyógyászatot, habár nem minden tekintetben a helyes irányba. Minthogy a doktorok sokkal készségesebben vágtak bele az operációkba, egyre nagyobb érdeklődést kezdtek mutatni a test felfedezése iránt, melyen a gyógyító hatású bemetszéseket megejtették. Nekilódult a technológiai fejlődés. 1840 után rendelkezésre kezdtek állni az injekciós tűk. 1844-ben John Hutchinson adoptálta James Watt ideáját az egészséges felnőtt vitális légzési kapacitásának mérésére. 1848-ban jött Karl Ludwig érverésíró kimográfja, mely egy grafikonon követte nyomon a pulzus ütemét. 1850-től kezdődően a fényképészet egyre növekvő ütemben állt rendelkezésre a klinikai adatok regisztrálására. 1855-ben Karl Vierordt kidolgozott egy módszert a vérnyomás mérésére, mely a súly mérésén alapult, ami a pulzus csuklóban történő elszorításához szükségeltetett. Az aneszteziológia léte mindennél jobban ösztönözte azonban a testüregvizsgálat, azaz endoszkópia technikáinak továbbfejlődését. A kloroform és az éter elviselhetővé tette még az olyan fájdalmas beavatkozással járó vizsgálatot is, mint amilyen például a végbélé volt. 1850ben kifejlesztették a fültükröt a hallójáratok tanulmányozására. 1851-ben Hermann von Helmholtz foglalkozni kezdett a szem belsejének megvizsgálására irányuló korábbi kísérletekkel, köztük Jan Purkinje munkásságával, aki felismerte, hogy a látóhártya visszatükrözi a fényt. Helmholtz szemtükrének segítségével a fény forrását és a megfigyelő szemét ugyanabba a pontba helyezte, és ezáltal lehetővé tette az élő szem belsejének vizsgálatát.

Czermak gégetükre használat közben. Figyeljük meg a gyertyafény útját a páciens torkába a doktor szájában tartott tükrön keresztül.

1855-ben egy londoni énektanár egy kettős tükör segítségével letükrözte a napfényt a torokba. Két évvel később Bécsben, Európa operációs központjában, a lengyel fiziológus, Johann Czermak már egy mesterséges fényforrással bővítette az eljárást, melynek fénye a páciens torkához tartott tükörről verődött vissza. A laringoszkópia vagyis gégetükrözés eljárása lehetővé tette a hangszálakon történő műtéti beavatkozást is. A műtétet elsőként az osztrák királyi család egy tagján hajtották végre, amikor is egy dróthurok segítségével egy parányi daganatot távolítottak el a torkából. Az évtized előrehaladtával menetrendszerűen következtek be a további előrelépések a húgyhólyag, a vagina, a végbél és a gyomor belső tanulmányozására. Az új szállóigévé ez vált: „Nem hiszem, ha nem látom.” A sebészet új eljárásaival kapcsolatban csak az a probléma mutatkozott, hogy minél több műtétet hajtottak végre, annál magasabb volt a halálozási arány. A körülmények, melyek között a sebészek dolgoztak, és amelyek között a betegek lábadoztak, a legtöbb esetben veszedelmesebbek voltak, mint maga a sebészkés. A század közepén Florence Nightingale leírta, mit látott egy olyan kórteremben, ahol egyetlen helyiségben hatvan beteg zsúfolódott össze: „A padló… közönséges fadeszkából… átitatva szerves anyagokkal… a bevakolt falak… átitatva szennyeződéssel… az ablakokat gyakran hónapokra bezárják, a fűtés okán. A falakon a nedvesség patakokban csorog le… és beborítja a ‘parányok vegetációja’.”

Egy rosszindulatú daganat eltávolítása egy dublini doktor fogadószobájában, rendkívül primitív körülmények között. Általános dolog volt, hogy a páciens az operációt követő egy hónapon belül meghalt.

A páciensek általában ugyanazokat a lepedőket használják, mint amit elődeik, ráterítve az átitatódott matracokra, melyeket viszont sohasem cserélnek. 1851-ben Nightingale az ápolónőket „az utcákon összefogdosott szajháknak” írja le, akik rendszerint részegek, és a kórtermekben is folytatják mesterségüket, csak akkor ellátva a betegeket orvossággal, ha éppen eszükbe jut. A sebészek és doktorok nem sok segítséget jelentettek. A legtöbb esetben zsebkendővel befogott orral járkáltak az ágyak között. Kevés víz állt rendelkezésre a mosdáshoz. A műtőket gyengén világították meg, és iszonyú mocsok terjengett mindenfelé. A sebészek saját „műtőskabátjukat” használták, egy közönséges nagykabátot, melyet gyakran átitatott a vér, és mégis félévekig mosatlanul maradt. A műtőhelyiségek sarkaiban tüzek lobogtak. A padlót fűrészporral szórták fel, mely éppúgy magába itta a vért, mint az orvostanhallgatók cipőjéről a sarat, ahogyan azok az utcáról egyenesen a műtőbe siettek. Ilyen körülmények között a sebészek rémálma a nyílt csonttörés volt, miután ilyenkor a bőr is felhasadt, megnövelve a fertőződés esélyeit. A kórtermek ostora volt a vérmérgezés, az orbánc és az üszkösödés. Ahogyan a mondás tartotta: „A műtét sikerült, a beteg meghalt.” Két egymásnak ellentmondó elmélet is született arról, hogyan terjed a fertőzés. Az egyik azt tartotta, hogy az egyfajta láthatatlan gáz vagy ártalmas kigőzölgés számlájára írható, melyet bármilyen mocsok kibocsáthat magából. A másik szerint, mely a bakteriológia beköszöntéig nehezen talált befogadó közegre, a sebnek a rothadt anyaggal való kontaktusa okozta a fertőzést. Az 1850-es években Semmelweis Ignác Bécsben felfigyelt rá, hogy a diákok, akik alig várták, hogy a boncoláskor tapasztalt fizikai szimptómákat összevessék, a boncolókamrából anélkül tértek vissza a kórtermekbe, hogy megmosakodtak volna, ily módon adva tovább a fertőzést az élőknek. Miután Semmelweisnek sikerült meggyőznie diákjait arról, hogy belépés előtt mossanak kezet klórozott mésszel, a klinika halálozási rátája egyszeriben meredeken zuhanni kezdett. Mindezek ellenére az ok, amiért a fertőzések egyáltalán bekövetkeztek, továbbra is homályban maradt. Bármelyik kórházban a bőr homogenitásának

sérülése két héten belül óhatatlanul elhalálozáshoz vezetett. A legbiztonságosabbnak az tűnt, hogy a beteget eltávolítsák a kórteremből, amilyen hamar az operáció után erre lehetőség nyílt. A fertőzés kérdését illetően különféle megközelítések léteztek. A németek a friss, hűvös levegő mellett tették le a voksukat. Hideg vizes kötésekkel próbálkoztak, lenmaglisztes meleg borogatással kombinálva. Folytonos irrigálást, sőt jeges borogatást is alkalmaztak. A század közepén a helyzet annyira rossz volt, hogy a londoni University College kórház 25%-os halálozási rátája viszonylag kielégítőnek volt mondható, a 39%-os glasgow-i, 43%-os edinburghi, vagy a hihetetlenül magas, 59 %-os párizsi átlaghoz képest. 1829-ben a kór terjedésének mechanizmusa iránti érdeklődést tovább szította a kórházakon kívül bekövetkező eseményláncolat. Abban az évben egy új, eddig ismeretlen kór szabadult Európára. Tünetként az első két-három napban iszonyatos hasmenés jelentkezett, mely fokozatosan súlyosbodott, rendkívül fájdalmas öklendezéssel kísérve. Az áldozat a dehidratáció és a testnedvek elveszítése folytán rettenetes szomjúságot érzett. Ezt követte a végtagok, a gyomor és a hasizmok gyötrő fájása, majd a bőr színe kékesszürkére váltott, és a páciens hamarosan meghalt.

A plakát, mely 1831 novemberében jelent meg Londonban, a közelgő kolerajárvány megérkezésének előestéjén, leírja a betegség tüneteit, és a lehetséges gyógymódokat. A lap alján a következő tanácsot olvashatjuk: „A higgadt és mértékletes életvitel segít meggátolni a betegséget”.

A tizenkilencedik század közepének hirtelen támadt érdeklődése a szegények életkörülményei iránt szülte ezt a korabeli, némiképp idealizáló ábrázolást az egyik londoni nyomortelepről. Figyelemre méltóak a kötélre függesztett ruhadarabok.

Ez a borzalmas új járvány, mely különbözött mindentől, amit Európa addig megtapasztalhatott, elérve Párizst tizennyolc nap alatt 7000 ember életét követelte. Két évvel később már New Yorkban volt. Eközben végigszántotta Angliát, melynek iparosodott, zsúfolt városai ideális táptalajul szolgáltak az új fertőzésnek. A kolera első angol áldozatát 1831. október 20-án, Sunderlandban szedte, lázongásokkal és anarchiával fenyegetve a szegényebb néposztályok körében. A betegség azonban nem volt tekintettel a kasztrendszerre sem: lecsapott szegényre és gazdagra egyaránt. Az első két évben több mint 20 000 embert ölt meg, egyetlen rendkívüli, megsemmisítő csapás folyamán, mely az országot teljesen felkészületlenül érte. Az ipari forradalom első éveitől kezdve majdnem száz éven át NagyBritannia népessége évente 100 000 fővel gyarapodott. A legtöbben az olyan gyorsan növekvő iparvárosokba érkeztek, vagy születtek, mint Glasgow, Manchester, Birmingham, Liverpool és London. Az urbánus központokba irányuló bevándorlás a veszedelmes, egészségtelen, selejtanyagokból készülő építmények kapkodó és hanyag építésének kedvezett, hiszen a farmerek vidéken amúgy is hozzá voltak szokva az efféle körülményekhez. A házaknak közel kellett lenniük a malmokhoz és gyárakhoz, hogy megspórolható legyen az idő és az utazás. A malmok és gyárak addig nem üzemelhettek, amíg a házak el nem készültek, melyek építői viszont annyi bérleményt zsúfoltak össze a közelükben, amennyit csak bírtak. Sietségükben még olyan

cicomákkal sem igen foglalkoztak, mint a házaknál egyébként szükségszerű alapozás, vagy a jó minőségű anyagok, melyeket az öntartó falazat megkívánt volna. Kezdetben a lakhatást a falusi modell alapján oldották meg, egy, néha fél házat juttatva családonként. A bevándorlók áradata azonban hamar elmosta az ilyen elképzeléseket. Amint a csatornák és folyók menti földterületek kifogytak, és a munkások csak jöttek, egyre terjedt a szobabérlet és a lakótársak befogadása. Miközben a vagyonosok kezdtek a gombaként szaporodó zöldövezeti peremkerületekbe költözni, a szegények egyre inkább a város központjába zsúfolódtak. Az új bérlemények zöme egy közös „udvar” peremén sorakozott, ahol az egyetlen kutat lehetett megtalálni, gyakran a lecsapolatlan mocsok közepén. Ezek az udvarok nyújtottak otthont a csordányi disznónak is, mely a saját trágyájában hemperegve élt. A kövezetlen központi téren a posványos víztócsákban az emberek mosléka és hulladéka lebegett, melyeket az ablakokon át a disznóknak kihajítottak. Az emberek, akiknek már nem jutott szállás, szintén ezeken az udvarokon laktak. Liverpoolban, amikor a kolera lecsapott rá, nem kevesebb mint 60 000 ember népesítette be a csillagos ég alatt fekvő szabad területeket, és nekik is csak árnyalatnyival volt rosszabb, mint annak a 40 000-nek, aki a föld alatt élt – néha tizenketten is egy pincében –, elmondhatatlan körülmények között. Vizet az egyetlen közös vízpumpa használatával lehetett vételezni, általában napjában két-három órán át, de például erre vasárnap általában nem volt lehetőség. Kemény harcot kellett vívni ezért is, holott a víz többnyire elmondhatatlanul koszos volt a szennyezett folyóktól és csatornáktól. A kolera első támadásakor minden fontosabb folyó szennyezett volt, vagy a gyárak kiömlő szennyvizétől, vagy az ide vezetett kanálisoktól. A nagyobb városokban létezett ugyan lapos fenekű, téglákkal kirakott szennyvíztározó, de ezt csak az áradáskor fellépő vízmennyiség kezelésére tervezték. Az emberi ürülék az árnyékszékekben került tárolásra, amíg bizonyos időközönként el nem szállították. 1750-től a szennyvíz mindazonáltal megtalálta az útját a csatornahálózatba a nyilvánvalóan sokkal egészségesebb vízöblítéses vécék egyre terjedő használatával. Nem volt a városnak olyan része, mely immunis lett volna a csatornaszag ellen. Még a Belgravia is úgy bűzlött, mint a pöcegödör.

Utca Exeterben, ahol az emberek a kőfalakhoz ragasztott viskókban éltek, a disznók között, és ahol nem létezett semmilyen eljárás a szennyvíz elvezetésére.

A halál megjelenik a közkutaknál. A kolera első számú forrása volt a szennyezett víz.

A lakóházak udvarának egészségügyi színvonala egyszerűen rettenetes volt, mely az ott lakók máris megrendült egészségi állapotának volt betudható. Számtalan család élt krónikus alultápláltságban. A nyirkos környezet könnyű prédává tette őket a reumatikus és mellkasi megbetegedések számára. A helyszűke miatt sokan kényszerültek ugyanannak az ágynak a használatára. Általánosan elterjedt gyakorlat volt a megrontás és vérfertőzés. A gyárakban, hosszú munkaidejüket egészségtelen körülmények között letöltve, belélegezve a koszt és párás levegőt a védőburok nélküli gépek között, melyek gyakorta okoztak iszonyatos, csonkolt sebeket kezelőiknek, a férfiak, nők és gyermekek a teljes kimerülésig hajtottak, hogy tartsák a tempót a technológiával. A munkakörülmények a bányákban hasonlóképpen borzalmasak voltak. Nem kevesebbre, mint háromezerre rúgott azoknak a fiatal lányoknak a

száma, akik napi tizenkét órán át a hátukon hordták a szenet, brutális, erkölcstelen és visszataszító körülmények között, gyakran elszenvedve az őket alkalmazó férfiak zaklatását. A munkanap végén már nemigen voltak képesek másra, mint hogy lerogyjanak egy mocskos, zsúfolt ágyra, vagy a padlóra, és addig aludjanak, míg a munka újra meg nem kezdődött. A fizetéseket hetente egyszer osztották ki, a forgalomban lévő kevés pénzérme miatt gyakorta a helyi kocsma vagy vendéglő pénzalapjából meghitelezve, akik azért voltak hajlandóak erre az áldozatra, mert felfigyeltek a tendenciára, hogy a pénzkeresők hajlamosak fizetésüket ételre és italra elverni. Még ha a szegények rövidke szabadidejükben másféle elfoglaltságnak is akartak hódolni, erre nem sok egyéb lehetőségük akadt. Klubok és szervezett sportok híján az ital maradt a műveletlen városi tömegek egyetlen passziója, és bevételük java erre, illetve a temetkezési biztosításra ment el.

A Punch karikatúrája egy tipikus iparvárosi nagyudvart ábrázol. Egy nő abban a szemétdombban kutat élelem után, ahol a kisfiú a döglött patkányt találta.

Lányok és asszonyok, akiknek az alkalmazása olcsóbb volt, mint a bányalovaké, hordják ki a szenet a bányákból.

Mielőtt 1831 őszén a kolera lecsapott Angliára, csak néhány elsietett, és nem helyénvaló intézkedés történt, miközben a kór lassan araszolt a szigetország felé. 1831. június 21-én felállították az egészségügyi minisztériumot, mely a legelső kísérlet volt a kormány részéről arra, hogy a közegészség ügyébe tevőlegesen is beavatkozzon. Minden városban és faluban helyi hatóságot hoztak létre, és minden várost kerületekre osztottak. Épületeket jelöltek ki a járvány áldozatainak elkülönítésére, habár, mint később kiderült, a karantén nem bizonyult hatékonynak a kór megfékezésében. A fertőzött házakat át kellett mosni, és mésszel ki kellett festeni, az ablakokat és ajtókat a fertőzés utáni hetekben nyitva kellett tartani. A fertőzötteket akár erőszakkal is elcitálták a karanténként szolgáló házakba. Ezek az előkészületek azonban reménytelenül keveset értek. A betegség megértésének hiányán túl alapvető problémát okozott ugyanis, hogy a helyi hatóságok voltak felhatalmazva arra, hogy a közösség védelmében intézkedéseket foganatosítsanak. A településfejlesztési hivatalok rendszere már a tizennyolcadik század közepén megszületett, de a hatáskörök átfedettsége, és az egyéni érdekek lehetetlenné tették a valódi reformokat. A városokban járványos méreteket öltött a korrupció is. A New York-i utcák

tisztaságáért felelős hivatalnok a tizenkilencedik században állítólag egymillió dolláros kenőpénzalap felett rendelkezett. A legfőbb problémát az jelentette, hogy a közügyi hatóságok képtelenek voltak helyesen felmérni az iparosodás nagyságát és fejlődésének ütemét, és megbecsülni a városba költöző tömegek lélekszámát. Tovább súlyosbították a helyzetet azok a pénzéhes területfejlesztők, akik a gyárak terjeszkedése feletti irányítást megszerezték.

Az egész országban fellángoló 1831-es lázadások, melyeket a riasztó életkörülmények, az antidemokratikus politikai intézményrendszer és a kolerajárvány váltott ki. Jóllehet akkor a fegyveres erőket is bevetették az elfojtásukra, négy éven belül átfogó parlamenti reformokat eredményeztek.

Az 1831-es kolerajárvány közbeni és utáni széles körű felkelések azonban ráébresztették a nemzetet az azonnali szociális változás szükségességére. A parlament következő évi reformját érezhetően a félelem légkörében szavazták meg. A középosztályt iszonyattal töltötte el az „anarchista, szocialista és hitetlen erők” elszabadulásának lehetősége, nem látták meg azonban az eseményekben a kapcsolatot az iparosodás természetes kihatásaival. A gyermekek munkakörülményei felett érzett aggódás nem tudta elnyomni a közvélekedést, hogy mindez hasznára válik a gazdaságnak. A problémát így elkerülhetetlenül az alacsonyabb néposztályok természete, valamint közömbössége és degradáltsága kezdte jelenteni. A parlamenti reform nyomán megszületett bizottságok pedig ahhoz a forráshoz fordultak segítségért, ahol jó húsz esztendővel azelőtt, Párizsban az orvostudorok is vezérfonalukat vélték megtalálni. A figyelem ismét ráirányult a statisztikára. A statisztika tudományának a népesség aktuális helyzetéről kellett átfogó képet adnia, és úgy tűnt, alkalmas lehet arra is, hogy módot adjon az irányítás

alól kicsúszott néptömegek kontrollálására is, most, hogy a lázadás és zűrzavar szelleme kiszabadult a palackból. Az üres szólamok helyett – „megelőzni a szerencsétlenséget és kicsapongást, betegséget és meggondolatlanságot” – a céllá az vált, akárcsak annak idején Franciaországban, hogy hatékony eszközöket találjanak a társadalmi egyensúly megteremtésére. A megfertőződött elméket el kellett különíteni, a forradalmi láz nem terjedhetett tovább, és minthogy az orvoslás aligha volt képes többre, mint asszisztálni a kolera tombolásához, a számok legalább megmutathatták, milyen súlyos is a helyzet valójában. És kezdtek elkészülni az első jelentések. A legátfogóbb elemzést William Chadwick nyújtotta be, aki a nagy reformer, Jeremy Bentham titkáraként is ténykedett. Az 1834-es lázongások után a szegényügyi hivatalnokok felkérték Chadwickot, hogy tanulmányozza egy esetleges törvényhozási reform lehetőségét. Chadwick a nincstelenek elkülönítésével kezdte, egy új szervezet, a szegényházi rendszer révén, mely egy tető alá hozta a helyi hatóságok által nyújtott valamennyi szolgáltatást: a dologházat, szeretetotthont és árvaházat. Jóllehet a szegényházak túlságosan nagy hatalmat juttattak az intézetek gyűlölt felügyelőinek és felügyelőnőinek, sokkal átláthatóbb struktúrát tettek lehetővé. 1836-ban létrehozták az általános adatnyilvántartó irodát az adatok összegyűjtésére, melyeket a születés, házasság és halál tekintetében mindenkinek kötelező érvénnyel rendelkezésre kellett bocsátani, és amelyeket ezen intézmény nyújtott be kivonatosan és évenként a parlamentnek. A tartalmi kivonatok ellenőre William Farr lett, egy szegény shropshire-i farmer fia, aki a párizsi orvosi egyetemen tanult. Farr a számokba vetett megingathatatlan hitével hasznos segítője lett a reformmozgalomnak, és kitörölhetetlenül otthagyta kézjegyét a modern Nyugat történelmében. „Létezik egyfajta kapcsolat, mondta, az élet értéke és a gondosság között, melyet megőrzésére fordítunk.” Newtoni kortársaihoz hasonlóan Farr is az élet „törvényszerűségeit” kutatta. Mély meggyőződése volt, hogy, akárcsak a bolygók és a kémiai reakciók, az élet és a halál is megkerülhetetlen törvényeknek engedelmeskedik, és követ egyfajta rendszerességet. Tapasztalatai a biztosítók halálozási táblázataival kapcsolatban annak felismerésére indították, hogy számszerű folytonosság figyelhető meg az elhalálozási életkorban adott feltételrendszerek mellett, egyik generációról a másikra:

A megfigyelések azt igazolják, hogy az egymást követő generációk változatlan törvényszerűséget követve használják fel energiájukat, gyötrődnek betegségeiktől, és őrlődnek fel az élet folyamán; hogy a halálozás és megbetegedés… azonos körülmények között állandóak… és aszerint változnak, ahogyan az egészségre ható pozitív, illetve negatív tényezők.

Dologház Londonban. Gyermekek keveredtek itt bűnözőkkel, nincstelen anyák prostituáltakkal, öregek erőszakos, kötekedő részegekkel. Sokan választották inkább a kilátástalan nyomort, mint egy ilyen intézményt.

Éppen az életnek ez a rendszeressége adott hatalmat a statisztikusok kezébe. Az élet törvényének felfedezése egyet jelentett a közjó érdekében végzett társadalmi léptékű manipulációk megszületésével. Farr tanulmányozta a nemzeti születési, termékenységi és halálozási arányszámot, hogy megtudja, milyen hatást gyakoroltak a megbetegedések az egyes helyi egységek populációjára, amikor azok helyi jellegű, szórványos megbetegedések, illetve amikor az ország egészére kiterjedő járványok voltak; és hogy azok közvetlenül a fertőzésnek voltak-e betudhatóak, vagy pedig elszórtan jelentkeztek az olyan, már korábban is létező helyi okok miatt, mint például az időjárási viszonyok, vagy az éhínség. Míg Farr a táblázatain dolgozott, addig Chadwick levezényelte az első komolyabb felmérést a környezeti körülményekről, melyben Farr a gyakorlatban is megfigyelhette a betegségek kihatását. Chadwick jelentése, mely Nagy-Britannia munkásosztályának egészségügyi körülményei címmel 1842-ben jelent meg, a gyökeréig megrázta az önelégült középosztályt. Az

553 körzetből összegyűjtött adatokon alapuló kimutatás olyan borzalmas képet vázolt fel, amilyenre senki sem számított. Utcáról utcára, városról városra, leírások, statisztikai adatok, illusztrációk és térképek segítségével a betegség, fertőzöttség, gyermekhalál, özvegység és árvaság hihetetlen mélységeit tárta fel. A jelentés minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy rossz higiéniás viszonyok, a szennyezett vízforrások és a mocsok az átlagos élettartamot legalább egy évtizeddel rövidíti meg; hogy ezerszámra élnek gyermekek az utcákon, koldulásból vagy prostitúcióból fenntartva magukat; hogy az ország a legjobb úton halad egy forradalom felé. Az átlagos halálozási életkor a dzsentri középosztály körében negyvenhárom év volt, miközben a kereskedők átlagban harmincévesen haltak meg, és a munkások nem számíthattak huszonkét évnél hosszabb életre. Minden egyes állampolgárra, aki természetes vagy erőszakos halált hal, nyolc olyan jutott, aki betegség következtében veszítette el az életét. Egy tipikus ipari városban, mint amilyen például Manchester volt, háromszor annyi öt éven aluli gyermek halt meg, mint mondjuk Surreyban, ahol az erre az életkorra eső populáció nagyjából azonos. Ahogy Farr írja: Liverpoolban a gyermekek halála oly gyakran és rettenetes módon következik be, hogy egy különleges biztosítási rendszert dolgoztak ki… a koporsók és a temetési ceremóniák biztosítására. Egy anyának, amikor a gyermekére néz, már annak halálára kell gondolnia, és hogy ellássa őt a biztosítással, amiből nem a ruhái lesznek meg, hanem a szemfedője.

Leeds városának egészségügyi térképe, Chadwick jelentése nyomán, megmutatja (sötéttel jelezve) a „munkásosztály” lakóházait, akárcsak az „első osztályét” (világossal). Megjelennek a népesség számadatai, valamint a születési, illetve halálozási arányszámok.

Farr élettáblázatának adatai. Ez az oszlop – mely egy egészséges körzetre vonatkozik – azt mutatja be, hogy a közel két és fél millió lakosnak (első szám) csak a negyede (utolsó szám) éli meg a negyvenkilencedik életévét.

Farr a közegészségügyi szakértők kezébe tudományos eszközt is adott a probléma megközelítésére, melyet „biométernek” nevezett el. A valóságban ez egyfajta élettáblázat volt, mely a biztosítóknak a kockázat elbírálását megkönnyítő halálozási táblázatai nyomán készült. Ezeket Thomas Edmonds fejlesztette ki 1825-ben, aki később a Legal and General Assurance Society biztosítótársaság biztosítási statisztikusa lett. Ő mutatta ki azt, hogy a halálozási arányszám az élet során rendszeresen három periódusban változik. Hathetestől kilencéves korig 32,4%-kal esik évente; majd egészen tizenöt éves

korig egy állandó minimumon marad; tizenhat évtől hatvanig 2,99%-kal emelkedik évente, azután onnan a halálig évi 7,99%-kal. Edmonds kidolgozott egy teoretikus táblázatot, mely ezeken a „törvényeken” alapult, és ezt hasonlította össze a városokban végzett aktuális felmérésekkel. Kimutatta továbbá, hogy a „legmagasabb halálozás” vonala Brighton és Liverpool között húzódik. Minél messzebb kerülünk ettől, annál biztonságosabb az élet. Farr tovább folytatta Edmonds munkásságát. „Angol élettáblázatokat” hívott életre, melyeket hét kategóriára osztott: életkor; azok száma, akik elérték ezt a kort; azok száma, akik ebben a korban haltak meg; és a különféle következtetések, melyek a fenti számokból levonhatóak, úgy mint a várható élettartam és a halálozási arányszám. Ezeket a táblázatokat összevetve az általa „egészséges körzeteknek” nevezett lakóhelyek adataival, Farr ellátta az orvosi szakmát a társadalom egészének összehasonlító egészségügyi profiljával. Az ő definíciója szerint egészséges volt az a kerület, ahol ezer emberre tizenhét halálozás jutott; az ezen felüliek megértek a „megelőző intézkedésekre”. Farr azt is kimutatta, hogy „normális közösségekben” „feloldhatatlan kapcsolat” létezik az élők száma, a várható átlagos életkor, születések, halálozások és a halálozási ráta között. Ha az adott statisztikai számok bármely területen különböztek ettől, akkor kellett a „megelőző intézkedéseket” foganatosítani. A doktoroknak tudniuk kellett, hol és mikor csapjanak le. A probléma csak az volt, hogy erre nem állt megfelelő eszköz a rendelkezésükre. Még amikor Farr számadatai érdekes anomáliákra mutattak rá, a gyakorlatban akkor sem történt semmi. Farr a kolerajárvány csúcspontján elemezte annak kihatásait, és felfigyelt rá, hogy az nem tisztelt sem társadalmi osztályt, sem az elkülönített karanténokat. Nem lehetett semmilyen összefüggésre rábukkanni a vagyonossággal, földrajzi elhelyezkedéssel vagy foglalkozással kapcsolatban sem. Amikor azonban Farr figyelme a Temzéhez való közelségre irányult, nagyon különös dolgot kellett tapasztalnia. Matematikailag kifejezhető, fordított arányosság volt a fertőzések száma, és a folyótól számított földrajzi magasság között, ahol az áldozatok éltek. Farr ebből azt a következtetést vonta le, hogy a folyó bűze az, ami kiváltja a kolerát. Ez meglehetősen érdekes fejlemény volt, hiszen a halálra rémült felsőbb néposztályok éppen a vízhez fordultak, mint lehetséges gyógymódhoz. A század korai éveiben egy Vincenz Pressnitz nevű sziléziai farmer találta fel az

úgynevezett „vízi egyetemet”, melyet Grafenberg mellett – a mai Jesenik mellett, Csehországban – hozott létre. Az egészséges élet alapelve szerinte mindössze annyiból állt, hogy, miután az állatok is azért egészségesek, mert sokat tartózkodnak a vízben, az embernek is hasonlóképpen kell cselekednie. A vállalkozás sikerét abból a korabeli utalásból is felmérhetjük, mely úgy hivatkozott rá, mint „az ember, akinek felfedezése rengeteget tett az emberiség mind fizikális, mind morális jobbítása érdekében, talán többet, mint bármi a kereszténység hajnala óta”. 1839-re Pressnitz már klientúrája körében tudhatott egy fejedelmet, egy koronaherceget, 22 herceget és hercegnőt, 149 grófot és grófnőt, 80 bárót és baronesszt, 14 generálist, 535 vezérkari tisztet, és egy sor kevéssé hipochonder közembert is. A grafenbergi kezelés nem volt éppen kellemes dolog: magában foglalta a „vizes lepedőt”, „izzasztó takarót”, „merítőfürdőt”, ülőfürdőt, és a hidegzuhanyt, valamint fejfürdőt is. A napi kezelésanyag tartalmazta valamennyi terápiás eljárást, és ráadásul mindig a hideg víz használatával. Nagy mennyiségű víz bensőleg is felhasználásra került: 8-10 pohár vizet kellett elfogyasztani csak egy-egy reggeli előtt. Egy ízben valamelyik hölgyvendég huszonegy pohárral ivott meg, míg el nem veszítette az eszméletét. Grafenbergben az elhelyezés is meglehetősen kényelmetlen, sőt spártai volt. A szabályok tiltották az olvasást, dohányzást, szerencsejátékot, és, minthogy a páciensek jelentős hányada szenvedett szifiliszben, az erkölcstelen cselekedeteket is. Az étkezőteremben a mintegy ötszáz páciens egyszerre fogyasztotta el élvezhetetlen ételét, pattogó katonazene kíséretében, miközben az alant elterülő istálló teheneinek szaga egybevegyült a nyitott ablakokon át besüvítő friss hegyi levegővel. Miután a gyógykezelés elsődleges célja egyfajta „testi krízis” előidézése volt, mely erőszakkal hajtja ki a testben lévő mérgeket, bármilyen kelést és hasmenést – ami bizony gyakorta előfordult – a gyógyulás csalhatatlan jeleként üdvözölték. A vízzel gyógyítás ideája pedig megállíthatatlanul terjedt. 1842-re Németország-szerte ötven ilyen intézmény létezett. A Grafenbergbe érkező gyógyulni vágyók között volt két angol orvos is. Egyikük, James Wilson a kezeléstől székrekedést kapott, és úgy feldagadt a lába, hogy „nem látszott a lábikrája”. A másik, James Gully, egy orvosi folyóirat szerkesztője a kurzussal kapcsolatban később azt jegyezte fel, hogy annak során 500 hideg fürdőt és 2400 ülőfürdőt vett, valamint 3500 pohár vizet fogyasztott el. Mindezek

ellenére mindkét férfira olyan nagy hatást gyakoroltak az ott tapasztaltak, hogy Angliába visszatérve kibérelték a malverni Crown Hotelt, mely környék már korábban is híres volt kútjairól és ivóvizéről. 1850-re a Malvern-kúra valóságos divathóborttá vált az angol társadalom köreiben, és olyan nagyságokat vonzott, mint Dickens, Florence Nightingale, Tennyson és Carlyle. Még egy anonim könyv is született a helyről, Három hét a vizes lepedők között címmel. Az őrület továbbterjedt északra is; a yorkshirei Otleyban megnyílt műintézetben még sűrített levegős fürdőt is alkalmaztak. Hamarosan „Grafenbergek” nyíltak Matlock-ban, Derbyshire-ben, Skócia különböző részein és az ír Blarneyban. Míg maga a kúra hatékonysága meglehetősen kétséges volt, jól példázza a világméretű járványokkal farkasszemet néző viktoriánus Európa megváltozott hozzáállását a betegségekhez. A társadalom egyre fokozódó mértékben vált hipochonderré. Az egészség és jó kondíció elveszítése miatti aggodalom valóságos paranoiába csapott át. A betegség új jelentőségre tett szert a kor szigorúan istenfélő társadalmaiban. Megbetegedni egyenlő lett a bűnbeeséssel. A nagy viktoriánus kori filozófus, Herbert Spencer szavaival: Talán semmi sem sietteti annyira azon idők eljövetelét, amikor a test és a lélek megfelelő gondoskodásban részesül, mint annak a meggyőződésnek az elterjedése, hogy az egészség megőrzése kötelesség. Az az igazság, hogy az egészség törvényeinek bármilyen megszegése közönséges bűn.

A tizenkilencedik század közepének vízkúrája. A mezítláb tett séta a füvön vagy havon divatos időtöltéssé vált, ezt javasolták többek között fogfájás esetére is.

A megélénkült érdeklődés a fizikai kondíció és a mens sana in corpore sano iránt, mely a kolerajárvány tombolását követte, a sportokban jutott kifejeződésre, melyeket rendes körülmények között a vadászattal, lövészettel és horgászattal azonosítottak. A játékokat korábban a gyermekek időtöltésének tartották. A kolera azonban megváltoztatott mindent. Az 1855-ös Fiúk könyve az íjászatot, a tornát, a vívást és lovaglást nevezte meg, mint értékes, gyógyászatra alkalmas tevékenységet. A huszonöt évvel

későbbi kiadásban már helyet kaphatott futball, jégkorong, baseball, golf, gyephoki, krokett, rakett, fives, tenisz, gyepen játszott tenisz, tollaslabda, lacrosse, teke, pallos-vívás, botvívás, biciklizés, súlyzózás, buzogánygyakorlat, birkózás és bokszolás is. Trollope 1868-as Brit sportok és időtöltésekje ezekhez hozzáadta még a lóversenyzést, evezést, hajózást, alpinizmust, és legfőképp a krikettet. Az egészségüket féltő viktoriánusok találmánya az atlétika is. Az első szervezett összejövetel 1849-ben zajlott a Woolwich Arsenalban; az első egyetemek közötti megmérettetésre 1864-ben került sor. 1854-ben Alfred Wills hatalmas hatást gyakorolt a közképzeletre azzal, hogy megmászta a Wetterhornt. 1859-ben született meg a calisthenics (mozdulatművészet vagy szabadgyakorlat) kifejezés, melynek jelentése: „szépséges erő”.

Liverpool új tornaterme 1865-ből. A gimnasztika minden modern kori formája megtalálható volt már itt. Figyeljük meg, hogy habár a hölgyek is jelen vannak, mégsem vesznek részt a gyakorlatokban.

Szurok és kátrány égetése az utcákon, abban a reményben, hogy a füstnek megtisztító hatása lesz.

A sport intézményesülése egyre értékesebb időtöltésnek tüntette fel a testmozgást, melyhez társítható volt a keresztény értékrend is, olyan frázisokban érvényre jutva, mint a „fair play”, „ez nem krikett”, vagy a „tartsd be a játékszabályokat”. A gyakorlatozás, melyet a teljes kimerülésig űztek, a morális tartás erőpróbája volt. A sportban kifejeződésre jutó erények csak még tiszteletreméltóbbá tették mindezt. 1853-ban egy John Snow nevű doktor, aki a kolerajárvány alatt a northumberlandi Killingworth kőszénfejtésnél dolgozott, gyanítani kezdte, hogy a kolerafertőzés terjedése a kezeken át történik, mellyel az élelmet megosztották, miután az már beszennyeződött a hasmenés vagy hányás folytán. Snow gyanúja 1854-ben igazolást is nyert, amikor egy londoni kút, a Golden Square-en, mely mindig friss vizet adott, hirtelen hat helybéli lakos halálát okozta. Snow felfedte, hogy egy emésztőgödör túlcsordulása talált utat a kút vizébe. Amikor a kutat lepecsételték, és a vizet tisztítani kezdték, a probléma egy csapásra megszűnt. Két évvel később London tisztiorvosa, John Simon, London nyolc egyházkerületében folytatott vizsgálódásai során kimutatta, hogy Lamberthben, ahol homokfiltert használtak a vízellátó rendszer tisztítására, a halálozási arányszám drámai módon leesett.

Simon mindenkit meggyőzött arról, hogy támogassa a közegészségügyi intézkedéseket, és egy sor reformot hívott életre, köztük a kórházrendszer kiterjesztését, és számos aktuális törvény átverését a parlamenten. Ezek között említhetjük az állami hivatalnokok azon jogát, hogy a tulajdonos engedélye nélkül beléphessenek egy magánterületre, ha azt a közegészségügy szempontjából helyénvalónak találják.

Kétségbeesett és eredménytelen próbálkozások a kolera terjedésének megakadályozására. A képen a ragály áldozatainak ruháját égetik Exeterben, 1832-ben.

1850-es karikatúra egy csepp londoni ivóvíz mikroszkopikus nézetéről. Jóllehet a víz járványokozó hatása ekkoriban még nem volt ismert, szennyezettsége egyre komolyabb aggodalmakat váltott ki a lakosság köreiben.

A londoni csatornahálózat építési munkálatai 1859-ben. Összességében 318 millió tégla került felhasználásra a mintegy 1300 mérföld (2092 km) hosszú hálózat megépítésekor, mely naponta 420 millió gallon (1,9 milliárd liter) szennyvizet szállított.

Snow előérzete 1855-ben nyert végső igazolást. Mindössze egy vízszolgáltató társaság nem engedelmeskedett a törvényhozás azon szabályzójának, mely meggátolta a szolgáltatókat abban, hogy a Temze vizének városi szakaszát felhasználják, ahol a folyó a legszennyezettebb volt. A társaság London déli részének egyik utcájában egy másik társasággal együtt nyújtott vízellátást; ez utóbbi vállalat azonban betartotta a törvényt. Az utcának azon a felén, ahol a helybéliek a szennyezett vizet fogyasztották, tízszeres volt a kolerafertőzések száma az utca másik feléhez képest. 1858 nyarán a Temze már olyan tömény bűzt árasztott, hogy a parlament munkáját is fel kellett függeszteni. Ez végül is megtette a hatását a honatyákra, akik hamarosan megszavazták, hogy London teljes csatornahálózatát meg kell újítani és tovább kell fejleszteni. Amikor a munkálatok befejeződtek, a csővezetékeken át London összes szennyvize a folyó folyásiránya mentén tizenegy mérföldnyire kötött ki, ahonnét a dagály akadály nélkül kisodorhatta a tengerbe. A kolera soha többé nem ütötte fel a fejét. A közegészségügy bajnokai örvendeztek, bár a tudomány még mindig tanácstalan volt a kór kiváltó okát illetően. 1857-ben a fertőzést kutatók vitája újabb tápot kapott a lille-i egyetem egyik professzorának munkássága folytán. Louis Pasteur, miközben a tej és a bor erjedési folyamatát tanulmányozta, hogy kiderítse, mi okozza megsavanyodásukat, kimutatta, hogy minden egyes folyadéknak egyedi erjesztőközegre van szüksége. Jól ismerte fel, hogy ez a közeg élő, önszaporító, és hogy melegre, illetőleg levegőre van ahhoz szüksége, hogy kifejthesse hatását. A levegő elől lepecsételt, illetve magas hőnek kitett folyadékban nem indult meg az erjedés, a reprodukciós folyamat pedig a levegő, vagy egy, a levegőben megtalálható ágens jelenlétét igényelte. Pasteur büszkén jelenthette be a „légi baktérium” felfedezését. Talán a kórházakban és Európa közösségei körében terjedő járványok elterjesztése is ilyen levegőben úszó, mikroszkopikus organizmusok számlájára írható? 1864-ben Pasteur azt is a közvélemény tudomására hozta, hogy egy lepecsételt üveg felforralt tejet már évek óta őriz, anélkül hogy abban megindult volna az erjedés folyamata, miután sikerült távol tartania a „levegőben lebegő baktériumokat”.

A rákövetkező évben a glasgow-i egyetem kémiaprofesszora megemlítette a baktériumteóriát sebész kollégájának, John Listernek, aki rögvest alkalmazni is kezdte azt a műtőkben. A kiváló sebész Joseph Jackson Lister fia volt, aki jó harminc évvel azelőtt feltalálta a színhibamentes mikroszkópot. Joseph Lister egyszer Carlisle-ban, egy marhavész során felfigyelt rá, hogy miután karbolsav került a város szennyvízrendszerébe, az állatok fokozatosan kezdtek felgyógyulni. Lehetséges, hogy azért, mert a karbolsav elpusztította a baktériumokat? Pasteur nyomán haladva Lister megpróbálkozott a sebek operáció utáni kitisztításával, melyhez karbollal átitatott sebkötöző gézt használt, vékony ónlemezzel borítva, hogy a levegőt kizárja. A tizenegy vizsgált nyílt töréses sebből (ez volt a legveszélyesebb sérülés a sebfertőzés szempontjából) mindössze kettő fertőződött el. Lister ezek után általános gyakorlattá tette a kézzel üzemeltetett karbolporlasztó alkalmazását kórházában. A sebészek munkájukat minden esetben a finom permet alkalmazásával kezdték, a beavatkozás előtt pedig Lister diákjai rutinszerűen jegyezték meg: „Permetezzünk”. A technika forradalmasította a sebészetet és általánosságban véve magát az orvoslást is. Ahogyan Lister egyik német tanítványa megfogalmazta: Ember hálásan tekint Reád, Tisztelve szent orvosát, És a halál is gyakorta visszakozik Kárhoztatva szered áldásait. A karbolos sterilizáció szemmel látható sikere közelebb vitte az orvostudományt a laboratóriumok mikroszkopikus világához, és távolabb a beteg tevőleges beavatkozásától a gyógyítás folyamatába. A megbetegedett személynek nem volt hatalma fizikai állapota felett, mióta az orvosok minden erőfeszítése a mikroszkopikus organizmusok azonosítására összpontosult.

Az új, fertőtlenítéssel kombinált sebészeti beavatkozás egy 1882-ből származó ábrázoláson. Figyeljük meg, hogy habár gondos elővigyázattal úgy irányították a permetet, hogy a bemetszések annak hatósugarán belül legyenek, a doktorok ennek ellenére még mindig utcai ruhájukban tevékenykednek.

Rajz egy tuberkulózis-baciluskultúráról, melyet, Koch eljárásának megfelelően, szilárd táptalajon tenyésztettek ki.

Ekkorra a szervetlen kémia korábban elért vívmányai is kezdtek beépülni a szerves vegyészetbe. Megtörtént már a legtöbb biológiai szövet és folyadék – vér, vizelet, tej, gyomornedvek, epe, nyál, könny, veríték, orrváladék, genny, ízületi nedvek és ondó – mikroszkopikus elemzése is. A vér és a vizelet képének elemzése különösen előrehaladott stádiumban volt. 1843-ban a párizsi Gabriel Andral vezetett a véranalízis területén. Tanulmányozta látható, mikroszkopikus és vegyi karakterisztikáját, meghatározta a globulin, rostanyag, szilárd, illetve folyékony összetevők arányát az egészséges és a beteg páciens esetében, statisztikai technikákat felhasználva vont átlagot az összegyűlt adathalmazból, megállapította az összefüggést a különféle megbetegedések és a vér jellemzői között, és sikerült számokká konvertálnia a vér viselkedését.

Andral kortársa, Alfred Becquerel hasonló megközelítést alkalmazott a vizelet esetében. 1860-ra a vizeletnek már harmincnégy összetevőjét sikerült elkülöníteni. Tizenkét, egymástól különböző teszt állt rendelkezésre a glukóz jelenlétének kimutatására. Hermann Fehling előállt a reagenssel, mely kimutatta a diabéteszt is. Ez utóbbi előrelépés azért volt különösen jelentős a test kémiai analízise szempontjából, mert bevezette a színezőanyagok használatát. E technika alkalmazásával érhetett el világszerte ismertséget az a német gyakorló orvos, aki a poroszországi Wöllsteinben az állati lépfene problematikáján dolgozott. Az orvost Robert Kochnak hívták, és 1876-ban sikerült kitenyészteni a lépfene kórokozóját, majd arra a következtetésre jutott, hogy a baktérium spórái fertőzik meg az állati szövetet. Ezeknek a spóráknak csak melegre és oxigénre volt szükségük ahhoz, hogy a bacilust reprodukálják, még akkor is, ha már huzamosabb ideje a földben tartózkodtak, ahová az állat elhullása után kerültek. Koch képes volt a lépfenét magából a szennyezett talajból előállítani, és ezzel bebizonyítani, hogy konzekvensen az a bacilus felelős a ragály terjedéséért. Mindez azért történhetett meg, mert alapjaiban új technikát alkalmazott az azonosításra és kutatásra nagy számban kitenyésztett baciluskultúrák előállításakor. Megváltoztatta a szokványos technikát, mely a baktérium táptalaj felhasználására épült; zselatinból és tápanyagokból álló szilárd kultúrát hozott létre, melybe sterilizált platinatűvel jutatta be a baktériumokat. Ilyen körülmények között a tenyészetek közepes méretű csoportokba szerveződtek, melyek kellőképpen izoláltak voltak ahhoz, hogy ne szennyeződhessenek, és ezáltal jobban reagáltak a megszínezésre, mely technika Koch egyik kollégájának, Paul Ehrlichnek véletlen balesete nyomán fejlődhetett ki. 1882-ben a férfi egy éjszakára a meleg tűzhelyen felejtett egy tenyészetet, és az kapcsolatba kerülhetett a nemrégiben kifejlesztett mesterséges anilinszínezékek egy fajtájával. Az orvos reggel azután felfigyelt rá, hogy a festék bizonyos baktériumokat szelektíven megszínezett. Koch és Pasteur ugyanabban az évben jelentette be kísérleteinek eredményét. Koch különítette el a nagy és örökké jelenlévő gyilkost, a tuberkulózis kórokozóját, míg Pasteur kimutatta, hogy a betegséget hordozó mikroorganizmusok legyengített változatai immunitást fejlesztenek ki a testben a fertőzés ellen. A betegség egyértelműen a mikroorganizmusok tevékenységének eredményeként azonosult.

Innentől felgyorsultak az események. Koch ellátogatott Indiába, egy tiszta tenyészetben izolálta a kolera bacilusát, és kimutatta, hogy a ragály valóban a piszkos ruházat és a szennyezett víz közegén át terjed. 1879-ben különítették el a gonorrheát; 1881-ben a streptococcust; 1883-ban a diftériát; 1884-ben a tífuszt és a tetanuszt, 1905-ben pedig a szifiliszt. Kiteljesedett az orvostudomány forradalma. Azon túl, hogy felfedezte a betegségek terjedésének mechanizmusát, a páciens kórházbéli, és az egyén társadalombeli szerepének újraértékelését magával hozta. Ahogyan az orvosságok egyre tudományosabbak lettek, az orvostudomány figyelmét az ágyak mellől a kórházakra, majd a laboratóriumokra tette át, és ezzel a páciens beavatkozása a diagnózisba és a gyógyítás folyamatába nyom nélkül elenyészett. A doktorok a jól elkülöníthető szakértelem magaslataiba húzódtak vissza, ahol az orvosi kutatások nagyobb társadalmi és szakmai elismerést hoztak magukkal, mint a gyakorló gyógyászati tevékenységek. A tünetek elemzése többé nem a kórházakban történt. New Yorkban az első bakterológiai laboratórium, mely valamennyi kórház számára nyitva állt, naponta gyűjtötte be a mintavételeket, ahol a pácienst már csak számok, hőmérsékleti tényezők, lefényképezett sérülések és statisztikai adatok képviselték. A gyógyászati forradalom a kórházak falain kívüli világot is jócskán megváltoztatta. A tizenkilencedik század járványainak sikeres leküzdéséért, melyet kezdetben a közegészségügyi intézkedésekkel, majd a laboratóriumi analízis segítségével sikerült elérni, az orvosok kezdték betölteni azokat a társadalmi pozíciókat, melyet korábban a papok és a bírák. Az orvoslás az objektív véleményformálás egyedülálló befogadó közegévé vált, melynek áldásaiból valamennyi társadalmi osztály részesülhetett. Ahogyan az életnek egyre nagyobb szelete került a medicina fennhatósága alá – a betegségtől a fertőző közegig, az életkörülmények, a deviancia és normalitás, a munkaalkalmasság, a biztosítások kockázatelbírálása, a törvényszéki orvostan – a szociális problémákat egyre növekvő módon azonosították a kizárólagosan az orvosok által lekezelhető egészségügyi aspektussal, mely által a gyógyítás papjai egyre inkább váltak az államhatalom letéteményeseivé. A viktoriánus felfogás, hogy az egészség morális kötelesség, és a betegség ennek bűnös figyelmen kívül hagyása, a betegséghez nem szükségszerűen kapcsolódó dolgok orvosi szemléletének adott hitelt, mint amilyen a testi gyakorlat, a diéta, és általánosságban véve a „helyes” és „helytelen”

viselkedés. A társadalmi deviancia „medikalizálódott”, és a folyamat során olyan hatalom csúszott át a doktorok kezébe, melyet még a törvény embereitől is megtagadtunk. A huszadik század elejére a szakmabeliek által már egy évszázada kifejlesztett technikák tágabb szociális értelemben is adoptálásra kerültek. A fizikai értelemben vett test állapotának változásai, a személytelenné váló kezelésnek való kiszolgáltatottsága, az alapvetően döntéshozó posztból passzív féllé, sőt statisztikai számmá történő kárhoztatása, és azon „törvények” elfogadása, melyek szerint a páciens akarat nélküli báb, akit felesleges még informálni is, visszatükröződtek a társadalom testének állapotában. Ahogyan az individualizmus teret enged a számokban kifejezhető regulációnak, a társadalom úton van afelé, hogy a saját érdekében gyógykezelésnek vessék alá, ha akarja ezt, ha nem.

A Nagy Terv. Versailles alaprajza tökéletesen kifejezi a tizenhetedik századi megközelítést: szimmetrikus, rendszerezett és teljes.

Az uralkodásra teremtett faj A Los Angeles-i repülőtéren kívül nemrégiben felállított hirdetőtábla az egyik terméket a következő szavakkal reklámozza: „Gyönyörű. Mert új”. Ez a változás iránti éhség teljes egészében modern gondolkodásra vall. Egyfajta várakozásban élünk, hogy a tudomány és a technológia továbbra is gazdagítani fogja életünk anyagi minőségét, ahogyan azt tette az elmúlt száz évben is. A folytonos változás sebessége ihlette azt a megjegyzést is, hogy ha ma valamit megéltünk, az holnapra már elavult lesz. Újdonság iránti szomjunk nem más, mint annak az optimizmusnak a kifejeződése, hogy magabiztos irányításunk alatt tudhatjuk a természetet. Modern világunkban jobban fel vagyunk erre a feladatra szerelkezve, mint bármikor a történelem során. Minden világok legjobbikában élünk. Valahogy úgy érezzük, hogy a történelem nem más, mint célzatos események sorozata, mely az emberiség legfejlettebb vívmánya, napjaink világa felé mutat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok, akik a múltban éltek, vagy kortársaink, akik nélkülözik az anyagi kifinomultságot, mely társadalmunkat jellemzi, kevésbé intelligensek nálunk. Ugyanezen okból a jövő még a mánál is sokkal fejlettebb lesz. Azért bízunk önnön képességeinkben, mert legtöbbünk számára nem létezik természetfeletti erő, mely felelős létünkért. Mi vagyunk a kovácsai a magunk jövőjének, és mindennek, ami planétánkkal összefügg, mert mi vagyunk az élet legmagasabb rendű megnyilvánulása. Múló tökéletességünk magasából higgadt egykedvűséggel tekintünk a tudomány haladására, mert miközben felismerjük a kozmosz határtalanságát, bízunk az ember hasonlóan végtelen kíváncsiságában, mellyel annak megértésére törekszik. Modern társadalmunk magabiztossága a haladásba vetett hiten alapszik, mely aránylag új keletű a történelemben. Miközben az ember mindig is reménykedett benne, hogy az élet minősége valamiképp javul, jelenkori várakozásunk a haladás mikéntjéről alapjában véve a tizenkilencedik század elejének eseményeire vezethető vissza, amikor első ízben ötlött fel a gondolat, hogy Isten talán elkövetett egy hibát a Teremtéskor.

A Bradshaw család a tizennyolcadik század végén. A természet csak háttérül szolgál a felsőközéposztálybeli angol család kiegyensúlyozott, kényelmes, városi létéhez.

Amikor ez a lehetőség felmerült, úgy tűnt, minden a darabjaira hullik szét. A kozmosz törvényeivel kapcsolatban akkoriban a newtoni szemlélet volt a mérvadó. A világegyetemben rend és szimmetria uralkodott. Annak idején az Úr lendítette mozgásba a világot, melynek azóta is folyamatos léte a bizonyság a minden dolgokban jelen lévő egyensúlyra. Ahogyan azt az angol teológus, William Paley megfogalmazta: minden a helyén volt, és volt hely minden számára. A tizennyolcadik században a belső kiegyensúlyozottság a Palladio-stílusú homlokzatokon, Haydn nyugodt, tiszta szonátáiban, Joshua Reynolds magabiztos középosztálybeli polgárokat ábrázoló portréin, és Charles Bridgeman rendezett kertjein tükröződött vissza. Az ember, a társadalomba szerveződött lény, akkurátus életet élt. A közösség kellő fejlettséggel bírt, az önérdek és a szociális kontaktus célt és struktúrát adott az életnek. Ami a természetet illette, a szabályozottság nyilvánvaló hiánya csak felületes benyomás volt, az Úr nagyléptékű tervének része. Ennek a grandiózus sémának a feltárása indította a fiatal svéd természettudóst, Carl von Linnét (ismertebb írói álnevén Linnaeust) arra, hogy elsőként kezdje katalogizálni az állatokat és növényeket, majd művét 1752ben Philosophia Botanica címen, latinul publikálja, és ebben valamennyi növényt osztály, nemzetség és fajta szerint csoportosítson. Linnaeus – aki élete java részében természetrajzot tanított az uppsalai egyetemen, és nagy

műve megírása során számos hosszú utazást tett Észak-Svédországban – a kéttagú osztályozási rendszert alkalmazta: a növény első neve azonosította a nemzetséget, a második az alfajt. Nézetei szerint a világ állandó és változatlan volt, amióta csak az Úr megteremtette, így azután nem érdekelte más, mint az organizmusok száma, megjelenése, arányai és elhelyezkedése, melynek minél pontosabb lajstromba vétele felfedhette az Úr tervét a maga teljes komplexitásában. A tökéletesen kiegyensúlyozott természet híve volt, és olyan állatkert létrehozását javasolta, ahol a ketrecek minden fajból egy állatpárt tartalmaztak volna, tökéletesen elkülönítve a többi állattól, kizárva a kapcsolat minden lehetőségét. Linnaeus szerint egy ilyen állatkert azt a világot keltette volna életre, amilyen a földünk volt, közvetlenül a Teremtés után. Linnaeus ezért arra áldozta életét, hogy nevet adjon Isten teremtményeinek. Az ő véleménye szerint mindössze megfigyelésre és a tulajdonságok számbavételére volt szükség, és nem létezett feltárni való mechanizmus, miután az Úr a megfelelő számú organizmust elsőre tökéletesen és hiba nélkül valónak teremtette meg, azáltal valamennyi állandó és változatlan volt. A Balti-tenger szintjének fokozatos csökkenéséből arra a következtetésre jutott, hogy az Édenkert valaha egy sziget lehetett, ahol az ős emberpár élt, és ahol Ádám mindent elnevezett eredeti nevén. Linnaeus tehát, aki második Ádámként élte meg a feladatot, hasonlóképpen cselekedett. Linnaeus ugyanakkor felfigyelt a házi- és vadállatok közötti különbségekre, bár ezt átmeneti jelenségként értelmezte. A házi állatok természete gyorsan megváltozott, miután szabadon engedték őket. Feljegyezte továbbá, hogy a természet harmóniája a teremtmények számában és típusaikban is kifejeződésre jut. Nem volt belőlük túl sok, ugyanakkor nem voltak túl kevesen sem. Magától értetődött, hogy az Úr képtelen hibát elkövetni. A Nagy Terv minden ízében tökéletes volt.

Lap a Philosophia Botanicából, mely Linnaeus kéttagú elnevezési rendszerét illusztrálja. Az itt látható növényeik leveleik száma alapján kaptak új elnevezést.

A korai pillangóvadászok egyike, gyűjtődobozával és (a háttérben) amint lepkefogó hálóját használja. A tizennyolcadik század természetbúvárait leginkább a különféle fajok összegyűjtése, megszámolása és osztályozása érdekelte.

Linnaeus gigászi munkája óriási hatást gyakorolt a kor természetrajzi tanulmányaira, és életre hívta az első nemzetközi botanikai gyűjteményeket. Maga Linnaeus is százával kapta a különféle példányokat a világ minden pontjáról. A természet tanulmányozása egyik napról a másikra valóságos kultusszá nőtte ki magát. A tizenkilencedik század elején Linnaeus munkáját William Paley lelkész folytatta, akinek Természeti teológiája akkoriban roppant népszerűségnek örvendett, a természet és társadalom rendjéről vallott elképzelései pedig fontos szerepet töltöttek be a kor gondolatiságában. „Minden, amiben ott a

tervszerűség, magán viseli egy tervező keze nyomát”, vallotta. Az univerzum pedig olyan agyafúrtul megkomponált egység, hogy e tervező lángelméje megtalálható a legparányibb organizmusban is. Paley megjegyezte például, hogy milyen szerencsés egybeesés, hogy a fény részecskéinek nincs súlya, mert különben a napsugárzás katasztrofális következményekkel járna. Ez az egyszerű igazság is az Úr gondoskodását és tervének létét igazolta. A rend is az Úr akaratának manifesztációja volt. E rend megtörése csakis a gonosz műve lehetett. Minden a fokok és rangok hierarchiájába illeszkedett, akárcsak a társadalomban, melyben Paley olvasói éltek. Egy ilyen társadalomban, érvelt Paley, a szegénynek éppúgy bele kell törődnie sorsába, ahogyan a gazdagnak, hiszen, bármennyire is különbözzenek egymástól, mindketten ugyanannak az isteni tervnek a részesei. A tizennyolcadik század vége felé azonban a természet iránti érdeklődésbe kezdett belevegyülni a rend és rendezett életszemlélet iránti ellenérzés is. A természet szemmel láthatóan vad volt és zabolátlan, és az ember, úgy tűnt, elszigetelődött tőle. A frissen iparosodott világ regulái erős késztetést ébresztettek az elvárosiasodás előtti élet egyszerűségéhez és a nemes vadsághoz való visszatérésre. A romantikusok a világegyetem „egységét” keresték, mely sokkal inkább volt dinamikus, mint statikus, és sokkal inkább kaotikus, mint rendszerezett. A mélyen gyökerező, rendközpontú nézet hangsúlyának óvatos eltolásáról az a Természetrajz című, nem kevesebb, mint negyvennégy kötetből álló munka gondoskodott, melyet a párizsi Jardin du Roi őrzője, George Louis, Comte de Buffon jegyzett, aki eredetileg matematikusnak és fizikusnak tanult. Buffon meglátta a Linnaeus korlátolt listáitól való elmozdulás szükségességét az organizmusokkal kapcsolatos általánosabb törvények kimondására, ezzel bizonyos fokig engedelmeskedve a kor szellemi áramlatainak is. Ebben a legnagyobb hatást Newton gyakorolta rá, akinek munkásságát éppen ő népszerűsítette legnagyobb hévvel a kontinensen. Buffon számára az osztályozás művelete tipikusan emberi tevékenység volt, s mint ilyen, magában hordozta a hiba magvát. A feladat, ahogyan ő látta, a természet megfigyelt uniformitásának megmagyarázása volt, a törvényeken, erőkön és elemeken át működő rejtett összefüggések szükségszerű következményeként. Buffon e munka során sokkal kevesebb rendszerességet tapasztalt, mint Linnaeus. Némely teremtmény remekül illett a képbe, mások viszont kevésbé. A fajok állandósága nyilvánvalóan nem lehetett teljes körű,

hiszen a háziasítás jócskán hozott változásokat, illetve egyféle leépülést az eredeti állapothoz képest. Működnie kellett ezáltal valami befolyásnak, valami mechanizmusnak, mely előidézte a változást, legyen az bármilyen kis mértékű. Buffon hite szerint Isten csak az őstípusokat teremtette meg, melyek még mindig léteznek, és az organizmusok felsőbbrendű faját alkotják. Buffon – nem kockáztatva a szembeállást az istenképpel – azt a nézetet hangoztatta, hogy az egyes organizmusokra hatást gyakorol környezetük, az általuk elnyelt élelem részecskéin keresztül. Ez az „étel” azután az ivarszervekben gyűlik össze, hogy a megszülető új egyedeket módosítsa jelenlétével.

Illusztráció Paley Természeti teológiájából, melyben a szerző a természet megtervezettségének bizonyítékát kínálja, bemutatva, hogy egy adott organizmus jellegzetes formái mennyire gyakorlatias célokat szolgálnak.

Buffon nézetei szerint az osztályok és nemzetségek csak a képzeletünkben léteznek. Neoplatonista felfogásával, mely szembehelyezkedett Linnaeus arisztotelészi világképével, Buffon a lények nagy láncolatát tartotta természetesnek, mely a maga misztériumában a nyálkától elvezetett egészen a kor emberéig. Egy ilyen láncban bizonyos változás feltétlenül megengedett volt, ahogyan az egyre komplexebb organizmusok a fejlődési folyamat során megjelentek. A szarvasgomba például a kövek fölé helyeződött, ugyanakkor a gombafajok alá, áthidalva ezzel a szakadékot a szerves és szervetlen létformák közt. A lét magasabb fokozatainál jócskán latba esett az adott életforma intelligenciaszintje. Ez az elv érvényesült például a bálna esetében is, amely sohasem emelkedhetett magasra e létrán, mert unintelligens módon elfogadta lakóhelyéül a fagyos Északi-sarkot.

Bármennyire is ellenkezett azonban Buffon Linnaeusszal, abban azért egyetértett vele, hogy Isten a megfelelő mennyiségű organizmust teremtette, és hogy a Teremtés legvalószínűbb dátuma Kr. e. 4004. október 26., reggel 9 óra, ahogyan azt Ussher püspök a tizenhetedik században már kiszámolta. Az állatok birodalmának teljessége azonban hamarosan megkérdőjeleződött. Az ipari forradalom előrehaladtával és a fémek iránt mutatkozó megnövekedett igénnyel számos bányászati akadémia született meg, és ezzel együtt teret nyertek a geológiai kutatások is. Giovanni Arduino, a toscanai bányafelügyelő, Johann Gottlob Lehmann, a berlini bányászati és ásványtani tanár, és Abraham Werner, a freiburgi bányászati akadémiától szinte egy időben figyelt fel a föld alatti kőzetrétegek elhelyezkedésére. Feltételezték, hogy minél mélyebbre hatolnak, annál öregebbek lesznek ezek a rétegek. Felfigyeltek azokra a fosszilis maradványokra is, melyek a felsőbb, fiatalabb rétegekben rakódtak le, ugyanakkor a mélyebb és ezáltal idősebb kőzetekből hiányoztak. A sztrátumok, azaz kőzetrétegek tanulmányozása szinte szenvedélyévé vált az angol földmérőnek és csatornaépítőnek, William Smithnek. Smith első föld alatti szénfeltárási kutatását 1791-ben, Somersetben folytatta le. 1793-ben kérték fel itt a helyi hatóságok arra, hogy végezze el egy tervezett csatorna előzetes felmérési munkálatait, mely Somerset szénmezőit kötötte volna össze a Kennet- és Avon-csatornákkal. A szintfelmérés során figyelt fel a kőzetrétegek keleti irányú szabályosságára, mely a feltárás során mutatkozott meg. Newcastle-upon-Tyne-ba tett utazása során az az elképzelése is igazolást nyert, hogy a kőzetek mindenhol folytonos, egységes rétegeket alkotnak. Visszatérte után, amikor a csatorna kiásása során keletkezett földmetszetet tanulmányozta, mely a Swan Inn felé tartott, Smith a csatorna medrében három különböző réteget különített el – ezt pedig annak köszönhette, hogy képes volt felismerni a bennük található fosszilis maradványok különbözőségét.

A Buffon-féle Jardin du Roi, mely később Jardin des Plantes néven vált ismertté, Párizsban. Buffon a főépülettől balra található házban élt. Az efféle állat- és növénykertek Linnaeus vágyát tükrözték vissza a természet rendezett reprodukálására.

William Smith korai geológiai térképeinek egyike, Anglia és Wales kőzetrétegeinek elhelyezkedése című kötetéből, melyen Bristol környékét figyelhetjük meg.

Swan Inn-nél, 1796. január 5-én írta le a kőzetrétegekkel és a fosszilis maradványokkal kapcsolatos végkövetkeztetését. Smitht alapvetően a kőzetek mérnöki célú hasznosítása érdekelte, s ennek elveit 1814-es, Kövületeken alapuló kőzetfelismerés című könyvében taglalta először. A századforduló után számos rétegtani térképet is publikált; az elsőt a környező régiókról, majd később Anglia egészéről. Smith megfigyelései egy sor problémát vetettek fel. Ha az állatokat, amelyeket a különböző szinteken talált, különböző időpontokban teremtették, és nem egyszerre, ahogyan addig feltételezték; és ráadásul a fosszilis állatok közül sok már nem is létezett, akkor az Úrnak meg kellett gondolnia magát, hogy visszavonta azon állatok létjogosultságát, melyek a Teremtéskor még éltek, mostanra azonban teljesen kipusztultak. Lehetséges, hogy Isten mégsem

találta el pontosan az organizmusok számát a világ hajnalán? És ha így van, akkor a kihalt állatok az Úr tévedései? Hibázhat-e az Isten, és vajon tehet-e ilyet újból? Ezek akkoriban meglehetősen felkavaró kérdések voltak. Némelyikükre Georges Cuvier adott választ, aki 1794-ben a Buffon állatkertjével egybeolvasztott párizsi Természetrajzi Múzeum gerinces állattani szakának a professzora volt. Cuvier akkora hatást gyakorolt a természetrajz tanulmányozására, hogy kiérdemelte a „biológia diktátora” címet is.

Cuvier összehasonlító anatómiai technikája egyetlen csont segítségével reprodukálta az egész élőlényt, bemutatva, hogy következtek szükségszerűen egymás után a hiányzó darabok, a fogtól az állkapocsig, fejig, karmokban végződő lábig, gerincig, és az egyensúly szerepét ellátó farokig.

A tizennyolcadik század utolsó évére esett az addigi legnagyobb mamutmaradványok felfedezése, és 1799-ben Cuvier bemutatta, hogy képes a korlátozott számú csonttöredékből reprodukálni az egész állati csontozatot, a csontokat a szükséges kapcsolódási ponthoz kapcsoló technika révén. Valamennyi húsevőt fel lehetett ismerni hegyes fogazatáról, a fogak használatához alkalmazkodott állkapcsokról, és az ilyen állkapocshoz kapcsolódó fejformáról; valamint a préda megragadásához használt karmokról, az üldözéshez és foglyul ejtéshez nélkülözhetetlen jó távlatos látásról, az üldözésre termett test súlyát viselő hátgerincről, a hús

megemésztésére alkalmas gyomorról és bélrendszerről, és így tovább. Ezt a technikát hívjuk összehasonlító anatómiának. Ráérzett arra is, hogy az állatok bizonyos részei annyira alapvetők, hogy minden fajnál közösek, csakhogy a környezeti viszonyok olyan fokú alkalmazkodásra késztették őket, hogy eltérést mutatnak az alapfajhoz képest. Az anatómiai különbözőségeket alapul véve Cuvier az állatokat négy fő ágra osztotta: gerincesekre, puhányokra, ízeltekre és sugárállatkákra. Jóllehet Cuvier hitt a fajok állandóságában, a felállított rendszer mégis alkalmas volt a fejlődési sajátosságok figyelembe vételére. Az egyidejű teremtés eszméje első ízben kérdőjeleződött meg tudományosan. A mostanra kipusztult állatok fosszilis maradványainak kérdését maga Cuvier is tovább feszegette, amikor a párizsi medencében, a Montmartre mészkőfejtőiben dinoszaurusz maradványokra bukkant. A válasz 1808-ra vált egyértelművé, amikor a medence különböző pontjain végzett ásatások után felfigyelt arra, hogy a fellelt maradványok közül számtalan tartozik ásvánnyá kövült osztrigához, és egyéb tengeri életformához. Az ősi tengerek e bizonyítéka óhatatlanul is az Özönvíz bibliai képét idézte fel a kutatóban. Cuvier ennek nyomán ki is jelentette, hogy a szárazföld felemelkedésének következtében történnie kellett egy katasztrofális szökőárnak, mely bizonyos állatokat és növényeket egyszerűen elsöpört a föld színéről. Ez magyarázatul szolgálhatott volna hiányukra a modern világban. Fentiekből következően két özönvíznek is lennie kellett, melyek közül a második került említésre a Bibliában, az első ugyanis még az ember megteremtését megelőzően következett volna be, megsemmisítve az élet ősibb formáit. A bibliai árvíz így csak az ember megérkezését követően köszöntött be, elborítva a modern tengerágyat, ahol a két özönvíz között virágzott az élet. Ez azt is megmagyarázza, miért nem találtak emberi maradványokat a lerakódásokban. A Biblia szerint valamennyi teremtmény megmenekült Noé bárkájában. Cuvier sem tudta megmagyarázni viszont, hogy hogyan kerülhetett az első árvíz áldozatai közé számos tengeri életforma is. Mindenesetre a szent szövegek áttanulmányozásakor teóriájának számos támaszt talált a zsidó, indiai, egyiptomi, babilon, örmény, kínai és amerikai indián irodalmi emlékek között.

Az Özönvíz 1828-as ábrázolása. Az emberiség és az állatvilág utolsó túlélői a hegyek tetején gyűltek össze, hogy bevárják az elkerülhetetlenül bekövetkező véget, mely a teóriához igazodva, eltávolította nyomaikat a fosszilis feljegyzésekből.

Ez a gúnyrajz James Huttont ábrázolja, amint geológiai kalapácsával egy olyan sziklafalat tanulmányoz, melyen az erózió hatására kritikusainak arca tűnik fel.

Cuvier kettős özönvíz elméletét egy fura angol lelkész, William Buckland finomította tovább. A devoni Trushamben született Buckland már gyermekkorában eljegyezte magát a kövületekkel. 1813-ra az oxfordi egyetem ásványtani docensévé nevezték ki, ahol meglehetősen furcsa külsőségek közepette ténykedett: „hosszú, folyosószerű szobájában, melyet zavart összevisszaságban kagylók, kőzetek és csontok borítottak, és ennek végén… fekete köntösben, mint egy varázsló, ült (Buckland) egy roskadozó székben, melyet elborítottak a fosszilis maradványok…” Buckland egyéb szokásai is erősen excentrikus egyéniségre vallottak. A természetrajz iránti érdeklődés például hóbortos ízlésében is utat talált, amikor étrendjében többek között helyet kapott a kerti csiga, a krokodilhús, a kölyökkutyák, a strucc, az egér, a denevér, sőt a pletykák szerint még XIV. Lajos mumifikált szíve is;

mindezeket legszívesebben előadásai közben majszolgatta. John Ruskin írta, miután lekésett egy vele való találkozást: „Örökké bánni fogom, amiért a körülmények szerencsétlen összejátszása megfosztott az egér fenséges ízétől.” Egy külföldi katedrálisban tett látogatása során Buckland úgy azonosított egy, a helyiek által az egyik mártír vérének mondott foltot a padlón, hogy megnyalta, majd közölte, hogy az bizony denevérürülék. 1845 és 1856 között, a Westminster espereseként mindenhová egy tollból készült poroló társaságában ment. Darwin később így írt róla: „Habár jó humorú és jó természetű, (Buckland) az én szememben mégis vulgáris, és szinte közönségesen goromba ember benyomását keltette. Gyakorta sokkal inkább ösztönözte a hírhedtség iránti vágy, amitől azután ripacs módjára cselekedett, mint a tudomány szeretete.” Buckland nézetei szerint mindössze egy özönvíz volt, és ezt az állítást ő a barlangokban megtalálható különböző vízszintekkel igazolta. Számára az árvíz számos olyan misztériumot megmagyarázott, mint a rejtelmes, hatalmas görgetegkövek, melyek Németország síkságait, Skandináviát és NagyBritanniát pettyezték, a helyükre nem illő óriási kavics- és homokfoltok, a folyópartok teraszai, melyek jócskán az akkori vízszint felett voltak megtalálhatóak, és azok az apró folyócskák, melyek olyan mélységű völgyek alján csordogáltak, melynek kivájásához nyilvánvalóan nem lehetett elég erejük. Buckland briliáns előadó és showman volt, de összességében mégis hiányzott belőle a meggyőzőerő. Ahogyan azt kortársai megfogalmazták: Bármilyen kétség is merült fel az Árral, Jött Buckland, hogy betapassza sárral.

Illusztráció Buckland 1823-as, Megfigyelések a barlangokban, hasadékokban és diluviális kavicshordalékban található szerves maradványokkal kapcsolatban című könyvéből. Buckland az összehasonlító anatómiát használta fel arra, hogy igazolja: a talált csontok mostanra kihalt, özönvíz előtti állatok maradványai.

Az ő pozíciójában valóban nehéz lett volna a teljes objektivitásra törekedni. Székfoglaló beszédében, 1819-ben kijelentette, hogy a geológia mindenben a Biblia állításait támasztja alá. A professzori szék, amibe megválasztották, ugyanis jelentős mértékben függött a canterburyi érsek, John Sumner jóváhagyásától, aki úgy gondolta, hogy ha a geológia támogatja az egyházat, akkor az egyház is viszonozza a szívességet. Az özönvíz teóriát avagy diluvianizmust igazolni látszó, 1821-ben egy Kirkby Moordale-i barlangban talált bizonyítékok dacára Buckland érvelése nem állta meg a helyét, hála elsősorban egy James Hutton nevű skót munkásságának. Hutton, aki Berwickshire-ben gazdálkodott, majd a tizennyolcadik század utolsó harmadában Edinburghbe költözött, kortársaihoz hasonlóan a Nagy Terv bizonyítékait kereste. A geológia legfontosabb törésvonala akkoriban a neptunisták és a plutonisták között húzódott. A neptunista gondolatmenet szerint a tenger üledéke a víz visszavonulása után a felszínre került, majd ki lett téve az erózió romboló hatásának. A hegyek nem voltak mások, mint az eredeti felszín magasabb pontjai, melyek a tengerszint fölé magasodtak. A plutonisták ezzel

szemben egy dinamikusan változó föld képét használták érvelésükben, olvadt gránittal a kérgében, melyet számtalan torzító erő és földrengés alakított. Hutton megfigyelte a szél, az időjárás, a fagy behatásait saját hazájában, és azt a következtetést vonta le, hogy a hanyatlásnak éppúgy ki van téve a külvilág is, akárcsak az állatok. Kialakulnak a domborzati viszonyok, kopásnak indulnak, majd végképp eltűnnek. Ilyesmit csakis a talaj belső emelkedésével, illetve rázkódásával lehetett magyarázni. 1785-ben Hutton a skóciai Glen Tiltben a fiatal sziklák közé ékelődött gránitot talált, ahol a beszűrődéses telér átvágta a kristályos palát. A tömbök olyan szabálytalan alakúak voltak, hogy csakis olvadt állapotukból hűlhettek le ilyenné, a bennük található ásványerek pedig olyan „idegenek” voltak, hogy kizárólag nagyobb mélységből kerülhettek a helyükre. 1787-ben a geológiai rétegződés egyenetlenségeire újabb bizonyítékot talált egy helyen, ahol a kőzetrétegeket egy földrengés, vagy valamiféle vulkáni tevékenység a földfelszín irányába kényszerítette. Ha a talajtorzulás e formája folyamatosnak bizonyult, márpedig Hutton szerint ez volt a helyzet, akkor a föld most is úgy viselkedett, ahogyan mindig is. Miután kitartóan tanulmányozta az időjárást, illetve a talajerózió kihatásait, akárcsak a folyók munkáját a völgyek kihasításában, Hutton arra a meggyőződésre jutott, hogy bizonyos idő alatt a külvilág mindennapos mechanizmusai elegendőek lehettek ahhoz, hogy előállítsák azt a hatást, melyet a diluvialisták egyetlen katasztrofális özönvíz következményének tudtak be. Az időnek mint környezetformáló erőnek a védelmében Hutton a római utak állapotát hozta fel, melyek ősidők óta változatlan formában maradtak fenn. Összességében véve nem mondott mást, mint hogy a földfelszín jelenkori képéért az erózió és a vulkáni tevékenység a felelős. Ez a nézet egy rendkívül lassú és egyenletes erő jelenlétét feltételezte, melyről Hutton teóriája az „uniformitarianizmus” nevet kapta. „Egy teória”, jelentette ki, „mely a földnek csak jelenlegi összetételére korlátozódik, nem léphet túl a dolgok jelenlegi rendjén.” Hutton ideái kezdetben meglehetősen kedvezőtlen fogadtatásban részesültek. A francia forradalom eszméi konzervatív reakciót váltottak ki Nagy-Britanniából, és ebben a légkörben minden új tudományos eszmét eredendően gyanakodva szemléltek. Az uniformitarianizmus eszméi csak a tizenkilencedik század első éveiben kezdték felszítani a tudományos körök érdeklődését. Huttont leginkább azért támadták az özönvíz-elmélet hívei, mert

a folyóvölgyek eróziója értelmezhetetlen volt a bibliai hatezer éves földtörténet keretei között. Csak a század első negyedének a végén talált Hutton támogatóra, a később politikussá lett amatőr geológus, George Poulett Scrope személyében, akire a „Pamflet Scrope” gúnynevet ragasztották kortársai. 1825-ben Scrope Közép-Franciaországba látogatott, és kimerítő felmérést végzett az auvergne-i Puy-de-Dôme vulkanikus formációval kapcsolatban, különös tekintettel magára a Puy-de-Dôme környékére, nyugatra ClermontFerrand-tól, valamint a közeli Limagne-völgyre. Scrope elvetette a katasztrófamagyarázatokat, miután számára egy sokkal logikusabb elmélet is kínálkozott. Arra a következtetésre jutott, hogy a lávafolyások nagy időintervallumot felölelő földtevékenységre utalnak, és ebből azt az elméletet állította fel, hogy a föld valaha nagyon forró lehetett, melyet egy fokozatos, bár időnként nagyon is heves, lehűlési periódus követett. Felfedezéseit 1827-ben publikálta, Franciaország geológiája címmel. Ugyanabban az évtizedben a lehűlő föld teóriája a fizikusok körében is igazolást nyert. A gyakorlati bányászati tapasztalatokból már régóta köztudott volt, hogy a föld mélyebb rétegeiben fokozatosan egyre melegebb lesz. Louis Cordier kimutatta, hogy a geotermális gradiens mindenhol megegyező mértékű, kivéve a vulkánok környékét, valamint hogy a föld hője rendkívüli lassúsággal szóródik szét.

Jaujac Ardèche-ben, ahogyan Scrope Közép-Franciaország vulkánjaival foglalkozó könyvében megjelenik. Egy vulkáni kúp és a kráter a falu mögött figyelhető meg.

Adolphe Brongniart gondosan elkészített rajza egy fosszilis páfrányfa leveléről (balról), összehasonlítva egy modern, trópusi páfrányfa rajzolatával.

Jean Fourier fizikai módszerekkel kimutatta, hogy a Föld fokozatos hőveszteségen megy keresztül, mely kezdetben rendkívül gyorsan zajlott, majd lassulni kezdett, végül elérve azt az egyensúlyi állapotot, amikor az elveszített hőmennyiség egyenlő mértékű a napból származó hőbevitellel. Ez az energia-egyensúly hosszú idő óta biztosítja az élethez szükséges változatlan körülményeket. Ezek az adatok arra engedtek következtetni, hogy gyakorlatilag semmilyen említésre méltó változás nem következett be ősidőktől fogva. Ezen a fordulóponton jelent meg Adolphe Brongniart úttörő munkája, mely kimutatta, hogy mind a flóra, mind a fauna az idők során egyre nagyobb kidolgozottságot mutattak, és hogy a korai korokból származó növények a modern kori trópusi növényekre emlékeztettek, jóllehet a mostani mérsékelt időjárási övezetben éltek. Úgy tűnt, a világon valaha melegebb volt, hogy azután egy fokozatos kihűlési folyamat induljon el. Kezdett beigazolódni, hogy a bibliai számadás az időről alapjaiban téves, és hogy a mózesi kronológia bizony átértelmezésre szorul. A Teremtés történetét végül Charles Lyell, egy gazdag földbirtokos fia és szenvedélyes botanikus fosztotta meg maradék hitelétől. Lyell oxfordi tartózkodása alatt, ahol igazság szerint a jogot kellett volna tanulmányoznia, eljárt Buckland geológiai alapelveit taglaló előadásaira. Ugyanabban az évben jelentette meg William Smith a földkéregszerkezetről szóló könyvét. Lyell 1819-ben doktorált, hogy megkezdhesse röpke és sikertelen ügyvédi

pályafutását. Nyugtalan, intenzív ember volt, azzal a különös szokással, hogy amikor mélyen gondolkodóba esett, a legközelebbi szék ülőkéjére hajtotta fejét. Nem ismert határt sznobériája sem: későbbi élete során feleségével órákon át képes volt vitatkozni arról, elfogadjanak-e egy társasági meghívást, vagy sem. „Olyan mértékig felértékelte a rangot – mondták róla –, hogy az már nevetséges, ráadásul ezt az érzést, valamint hiúságát egy gyermek egyszerűségével mutatta ki.”

Felül egy pterodactylus Cuvier által felfedezett csontjai. Alul Buckland rajza látható arról, hogyan is nézhetett ki az őskori szárnyas gyík repülés közben.

1822-ben azután meglátogatta a család egyik barátját, dr. Gideon Mantellt, a Sussex megyei Lewesben, ahol a házigazda megmutatta neki legújabb kövületét, mely a Tilgate-erdő egyik kőfejtőjéből származott. A maradványok édesvízi állathoz tartoztak, mégis a tengerfenék üledékes lerakódásában találtak rájuk. Láthatóan roppant idős darabok voltak, Lyell mégis azt mondta róluk, hogy ilyen leleteket leginkább a modern Gangeszben találhat a kutató. Miután érdeklődése a múlt iránt újból lángra kapott, egy évvel később Lyell már Párizsban volt, hogy találkozzon a nagy Georges Cuvier-val, és meghallhassa a legújabb, a párizsi medencében felfedezett fosszilis leletek hírét. A montmartre-i mészkőbányák fosszilis faunája és a folyóágyak áradmányos hordalékában talált maradványok olyan fajok maradványai voltak, melyek nem kapcsolódtak egymáshoz. Feltűnt viszont egy ásványtani hézag. A hordalékos anyag ősi volt, mégis rokonítható a modern formákhoz, míg a mészkőleletekről ezt nem lehetett elmondani. Cuvier ráadásul édesvízi

állatok maradványait is megtalálta ugyanabban a kőzetrétegben, mely a tengeri leleteket tartalmazta. Lyell szerint a nyilvánvaló anomáliák azoknak a korai tengeri öblöknek a létére utalt, melyek a szárazföld tömbjébe hasítottak, akárcsak napjainkban. Ez az érvelés kellőképpen meggyőző volt, akárcsak az, mely szerint a szárazföld szintjének váltakozása ezek hirtelen elmozdulásának volt betudható. 1823-ban Lyell a londoni Geológiai Társaságnál dolgozott, így első kézből értesülhetett a legújabb földtani felfedezésekről: Buckland megalosaurusáról, William Conybeare plesiosaurusáról és ichthyosaurusáról, akárcsak Cuvier szárnyas gyíkjáról, a pterodactylusról. Az állatok fosszilis maradványai egyre nagyobb számban láttak napvilágot. Lyell volt az, aki felfigyelt rá, hogy a leletek szinte kivétel nélkül kipusztult állatok maradványai, melyek ráadásul úgy tűntek, egyetlen, jól elkülöníthető állatcsoporthoz tartoznak. Amikor George Scrope könyve 1827-ben megjelent, Lyell érdeklődése azonnal az auvergne-i formációk felé fordult, hiszen kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a terület geológiai értelemben időtlen idők óta változatlan képet mutat. Korábbi, Itáliában tett utazásai során Ravennában megfigyelhette a lassú üledékes lerakódás nyomait Classis ősi római kikötőjében, ötmérföldnyire a szárazföld belsejében. Feljegyezte, hogy az édesvízi nyomok felett megmutatkozó tengeri lerakódások felfedezése nem szükségszerűen a történelem előtti időkben bekövetkezett tengerszintváltozásokra utal, de ugyanúgy jelentheti a szárazföld emelkedését és süllyedését, és hogy „…az ezt követő kőzetrétegekben, szabályos rendben elhelyezkedő kagylók és korallok, tükrözve a tengerfenéken való csoportos elhelyezkedésüket, csakis a roppant hosszúságú történelmi korok lassú és ember számára érzékelhetetlen folyamata következtében rakódhattak egymásra.” Scrope leírása Közép-Franciaországról felvillanyozta Lyellt. Auvergne vulkanikus terület volt, bazaltsipkás hegyekkel, öreg kráterekkel és mély, folyóvágta völgyekkel. Az üledékes kőzetek édesvíz nyomaira utaltak, néha beborítva a vulkáni lerakódásokat, néha elveszve ezek alatt, és gyakorta még 1500 láb (457 m) magasságban is felbukkantak. Úgy tűnt, mintha a korai völgyeket betemette volna a vulkáni láva, hogy azután a folyók újabb völgyeket hozhassanak létre bennük.

Lyell 1828-ban érkezett meg Auvergne-be, tudós kollégája, Roderick Murchison társaságában. Aurillac közelében rábukkantak egy olyan alacsony dombokból álló láncolatra, melynek az alapanyaga sárga, agyagos mészkő volt, néhol olyan vékony rétegekben, melyek az egy hüvelyk (2,54 cm) harmincad részét sem érték el. Minden rétegben megtalálták az algák, édesvízi kagylók és az apró mocsári állatkák nyomait. Minden egyes réteg egyévnyi lerakódást tartalmazott. Az agyagos mészkő mélysége bizonyította a lerakódás folyamatának évezredek óta változatlan voltát, és ugyanez volt igaz a folyók lávába hasított völgyeivel kapcsolatban is. Miután elhagyták Auvergne-t, hogy Nizzába utazzanak, Murchison megbetegedett, így, miután leírta auvergne-i tapasztalatait, Lyell egyedül folytatta útját dél felé, ahol az idő múlásának nyomait kereste a Vezúv és az Etna vulkánok környezetében. Ischia szigetén, a Nápolyi-öbölben a központi hegyorom oldalán megfigyelt egy agyagos kőzetréteget, mely harminc különféle tengeri kagylót tartalmazott: ezek mindegyike megegyezett a modern földközi-tengeri típusokkal. Ezeket a fiatal kövületeket egy nemrégiben bekövetkezett vulkáni tevékenység juttatta több száz lábnyi magasságba. A szicíliai Siracusa kikötőjében Lyell hasonló jelenséget tapasztalt. Félúton az egyik szirt teteje felé, egy agyagos mészkőrétegben megint olyan korallokra és kagylókövületekre bukkant, melyek azonosak voltak a modern kori példányokkal, bár itt az agyagos rétegre egy roppant régi mészkővonulat alatt talált rá. Végül Ennában, Szicília közepén, egy rendkívül meredek sziklafalon újra találkozott a kőzetrétegekkel, amiket korábban is megfigyelhetett, tele a modern karakterisztikát felvonultató fosszilis maradványokkal. A rétegre ezúttal nem kevesebb, mint 3000 láb (914 m) tengerszint feletti magasságban akadt rá.

Lyell választása nem véletlenül esett a puhányokra „órája” kalibrálásakor. Az első képen egy roppant ősi kövületet láthatunk, míg a másodikon gyakorlatilag teljesen változatlan modern kori leszármazottját.

Lyell gyanúja, hogy a geológiai folyamatok rendkívül hosszú időtartamokat ölelnek fel, Catania síkságain nyert végső bizonyságot. Itt akadt rá azokra a mészkőrétegekre, melyek a maiakhoz hasonló tengeri kövületeket tartalmaztak. Ezek a sziklarétegek az Etna alatt húzódtak. Lyell már korábban is tucatnyi másodlagos vulkáni kúpot figyelt meg az Etna központi kúpjának oldalánál, és a történelmi bizonyítékok tudatában biztonsággal kijelenthette, hogy azok kiformálódásához legkevesebb 12 000 évnek kellett eltelnie. A Bove-völgy, mely mélyen belehasított a hegyoldalba, további eltemetett kúpokat fedett fel. Valószínűleg ezerszámra kellett lennie még ilyeneknek, elfedve a központi kúp megszilárdult lávája által. Lyell helyesen ismerte fel, hogy a kúpok és a központi hegycsúcs fokozatosan épült fel az egyedi lávafolyásokból, és hogy az egész tömegnek, mely mintegy 10 000 láb (3048 m) magas lett, és kilencven mérföld (145 km) széles, ehhez a folyamathoz több millió évre volt szüksége. A tény, hogy egy mészkőréteg, mely áthalad az Etna alatt, a mai formákkal megegyező fosszilis maradványokat rejt magában, meggyőzte arról Lyellt, hogy a földnek mérhetetlenül öregnek kell lennie. Lyell 1829 februárjában tért vissza Londonba, ahol késedelem nélkül nekiállt papírra vetni tapasztalatait. A következő év júniusában láthatott napvilágot háromkötetes művének, a Geológia alapelveinek első kötete, melyben Lyell közzétette a geológia történetét, és azoknak a szervetlen fizikai folyamatoknak a leírását, melyek a modern világban is változatlanul

működnek. A második kötetben taglalta az olyan erőket, mint a klimatikus változások, melyek a lények feltűnéséhez, illetve eltűnéséhez vezethetnek. A sorozat zárókötetében pedig azt a teóriát publikálta, mely a viktoriánus intellektuális élet bibliai önelégültségének volt hivatott véget vetni. Legfontosabb célja a föld őstörténetének újraírása volt, figyelembe véve a felfedett, és ma is működő folyamatokat, és egy „helytálló” időskálát. Lyell számára az ősidők óta egyenletes történések egyenletes változási arányszámot jelentettek. A föld kora e logika alapján megállapítható volt a kihalt állatok fosszilis maradványainak, illetve a még élők számának összehasonlításából képzett ráta felhasználásával. Minthogy a tengeri állatoknak volt a legnagyobb esélyük a túlélésre, és ebből következően minden organizmus közül a legtovább maradhattak fenn, Lyell a puhányokat használta fel a geológiai óra kalibrálásához. Az Alapelvek harmadik kötetének java a geológiai harmadkor rekonstrukciójával foglalkozik, a puhány-óra figyelembevételével. Lyell uniformitarinizmusa, mely tovább tökéletesíti Hutton érvelését, azon a nézeten alapult, hogy az eseményeket csakis természetes okokkal lehet magyarázni, hogy bizonyos mértékig azok az erők, melyek a múltat formálták, a mai napig változatlanok maradtak, és hogy ezen mechanizmusok természetüknél fogva globális érvényűek. A jelen geológiai folyamatainak – mint a folyók, az árapály, az óceáni áramlatok, a jéghegyek mozgása és így tovább – hatásai a múltban is éppen ennyire érvényesültek, és a tudományos magyarázat alapját csakis a modern kori események analógiái képezhetik.

A Bove Valley, Lyell művéből, A geológia alapelveiből, melynek alcíme a következőképpen szól: „Kísérlet a föld felszínét formáló erők megmagyarázására, utalva a változásokra, melyek most is zajlanak”.

A rétegtani feljegyzésekben tátongó réseket illetően Lyell véleménye az volt, hogy léteznek az organizmusok főbb csoportjai, melyek mindig is jelen voltak, miközben más fajok jöttek-mentek, a környezeti behatások függvényében. Az uralkodó klímában beállott változások, s nem kevésbé a hőmérséklet-ingadozások, számos organizmus eltűnéséért lehetnek felelősek. Az organizmusokra vonatkozó megjegyzésével Lyell valóságos forradalmat robbantott ki. „A geológia – jelentette ki – az olyan, egymást követő változások vizsgálatával foglalkozó tudomány, melyek a természet szerves és szervetlen birodalmában következnek be.” Lyell érvelésével szembesülve az özönvíz-elmélet hívei kénytelenek voltak visszavonulót fújni, egyre hosszabb és hosszabb időskálákat elfogadni, vagy újabb katasztrófákat közbeiktatni. 1839-ben Lyell így írt: „Conybeare értekezése semmilyen szinten nem állja meg a helyét. Noé előtt három özönvíz létét ismeri el! Buckland ezen túl még ki tudja hány katasztrófát tesz hozzá; mindegy, csak a mózesi feljegyzésekbe beleférjen!” 1831-ben Lyell kinevezését a londoni King’s College geológiaprofesszori székébe Canterbury érseke és London püspöke is támogatta. Az egyetlen geológiai rejtély, amire még ő sem tudott magyarázatot találni, a vándorkövek kérdése volt, melyet a katasztrófapártiak gyakorta előcitáltak, hogy igazukat bizonyítsák. A vándorkövek nagy, gömbölyű kövek és lerakódások voltak, Anglia, Skandinávia és az északnémet síkság különböző, geológiailag abnormális helyein. Hogyan kerülhettek azok oda, ha nem valamely, a múltban bekövetkezett heves esemény eredményeképpen?

Lyell rajza a vándorkövekről. Ezek az óriási sziklák onnan nyerték nevüket, hogy a korábbi tudósok szerint valamiképp elvándoroltak eredeti geológiai helyükről.

1837-ben, négy évvel azután, hogy Lyell könyvének utolsó kötete is napvilágot látott, egy svájci embriológus és paleontológus, Jean Louis Agassiz, aki később a Harvard természettudományi karának professzora lett, összegezte a problematika valamennyi megközelítését. Az első bizonyságra

1786-ban bukkant egy másik svájci, Horace de Saussure, aki megmászta a Mont Blanc-t, hogy a gleccsereket közelről tanulmányozhassa. Azonkívül, hogy a kor divathóbortjává tette a síelést, Saussure fosszilis kövületeket talált a hegycsúcsok között. Akkoriban ilyesmire csak egy külön, speciális Teremtés szolgálhatott volna magyarázatul. Hutton Saussure felfedezését felhasználva azzal érvelt, hogy a vándorköveket a gleccserek mozgatták jelenlegi helyükre. 1815-ben egy Perraudin nevű svájci hegyi vezető felvetette a gondolatot, hogy a gleccserek korábban talán nagyobb területeket is beborítottak, melyek lefedhették akár egész Európát is. 1836-ban a Vaud kantoni bányák igazgatója, Jean de Charpentier, Agassiz társaságában tanulmányozta Diablerets és Chamonix gleccsereit, majd ugyanabban az évben Agassiz egy másik barátja, Karl Schimper előállt az egész Európát érintő általános klímaváltozás teóriájával. Miután kiterjedt kutatásokat folytatott az Aar-gleccser hasadékában, Agassiz is előállt saját elgondolásával. Valamikor a múltban lennie kellett egy jégkorszaknak, mely felelős a vándorkövek jelenségéért, és a hegytetőkön elkülönült fosszilis maradványokért. Azután egy napon emberi maradványokra bukkantak. A Somme folyó medrében, nem messze az északfrancia Abbeville-től, J. B. de Perthes pattintott kőszerszámokat fedezett fel. A kőzetrétegben való elhelyezkedésükből világosan látszott, hogy keletkezésük kora jócskán kívül esik a Bibliában rögzített szűk korlátokon.

A svájci alpinizmus hőskora: a Mont Blanc megmászása 1830-ban.

A korszakalkotó teória, mely mindezen geológiai munkásság alapján megszületett, 1844-ben tűnt fel, amikor Charles Darwin ceruzájával harmincöt oldalon lejegyezte azokat a természettel kapcsolatos megfigyeléseket, melyeket a HMS Beagle kutatóhajó fedélzetén eszközölt, 1831-ben. Darwin egy sikeres és vagyonos shrewsburyi doktor fia volt, feleségül pedig nem mást vett el, mint Josiah Wedgewood, a porcelánkirály lányát. Az iskolában még átlagon aluli tanulóként kezelték, és visszaemlékezéséből apja véleményét is megtudhatjuk a leendő nagysággal kapcsolatban: „Nem törődsz semmi mással, csak a lövöldözéssel, a kutyákkal, meg a patkányfogással, csak szégyent hozol magadra és a családodra.” Miután nem sikerült bejutnia az edinburghi egyetem orvostudományi szakára, Darwin Cambridge-be ment, hogy teológiát tanuljon. Később erről így nyilatkozott: „Tekintettel arra, milyen ádázul ostoroztam az ortodox hívőket, meglehetősen komikus dolog arra gondolni, hogy egykoron magam is lelkésznek készültem!” Cambridge-ben Darwin barátságot kötött John Henslow-val, akinek botanika-előadásaira gyakran ellátogatott. Idejének java részét nem is a teológia tanulásával töltötte el, hanem azzal, hogy mindenféle bogarakat gyűjtött össze, majd utolsóéves korában szilárdan eltökélte, hogy ő is kiveszi részét a tudomány fejlődéséből. Henslow ajánlotta be, mint nem fizető természettudóst a Beagle fedélzetére, így 1831. december 27-én Darwin elindulhatott az utazáson, mely öt éven át tartott. Az indulás előtt Darwin elolvasta Lyell Alapelveinek első kötetét, ami óriási hatást gyakorolt rá. Később, A fajok eredetében így írt erről: „Az, aki elolvassa Sir Charles Lyell óriási munkáját a geológia alapelveiről… és mégsem ismeri el, mily felfoghatatlanul hatalmas időt tudhat a föld háta mögött, az legjobb, ha leteszi ezt a könyvet.” Lyell teóriái arról, hogyan ítél kihalásra vagy éppen elszaporodásra egy fajt a környezetben bekövetkező adott változás, újabb bizonyságot nyertek, amikor Darwin elérte Dél-Amerikát, és belebotlott a bizonyítékba, hogy megváltozott az éghajlat, és vele együtt az életformák is. A nagy szárazföldi állatok kihaltak, de a kagylók túlélték a változást. Az európai gyarmatosítók által behurcolt fajok vették át az őshonos fajok helyét.

A bogárgyűjtemény, melyre Darwin a Beagle fedélzetén tett utazása során tett szert. Wallace-hoz hasonlóan Darwin a fajok különféleségének számos bizonyítékát vélte felfedezni a rovarok sokféleségében.

Balra: Egy lap Darwin jegyzetfüzetéből, melyben új teóriáját fejtegeti. Itt egy olyan vázlatot láthatunk, mely az élő és kihalt nemzetségeket összekötő evolúciós fastruktúrát ábrázolja. Jobbra: A természetes kiválasztódás, ahogyan az a galápagosi pintyőke esetében megfigyelhető. Minden egyes változat úgy fejlődött ki, hogy betölthesse helyét a sziget ökológiai rendszerében. Ezen változatok hasonlósága a szárazföldön élő társaikhoz tovább gyengítette az elkülönült, minden életforma esetén egymástól független teremtés teóriáját.

Lyell azt is feltette, hogy a flóra és fauna változásai megmagyarázhatóak különálló és eltérő ökológiai körülményeik izoláltságával. Amikor Darwin elérkezett a Galápagos-szigetekre, hatszáz mérföldnyire délre a Csendesóceánon Dél-Amerika partjaitól, bizonyítva látta az elképzelést: A föld és a víz szinte valamennyi teremtménye magán viseli az amerikai kontinens mással összetéveszthetetlen bélyegét. Huszonhat szárazföldi madárfaj létezik… melyek szinte kivétel nélkül közeli hasonlóságot mutatnak az amerikai fajokkal, minden tulajdonságukban, viselkedésükben, gesztusaikban, hangtónusukban… miért kell ennek így lennie? Darwin elvetette a független teremtés lehetőségét. Nagy hatást gyakorolt rá a Galápagos- és Falkland-szigeteken látott állatok viselkedése is. Az előzőn a madarak többsége egyáltalán nem félt az embertől, és az iguána például sokkal jobban viszolygott a tengertől, ahol természetes ragadozó ellenségei éltek. A Falkland-szigeteken szelíd rókával lehetett találkozni, és olyan lúddal, mely képtelen volt a repülésre. Itt ötlött Darwin eszébe, hogy az állatok lehetnek a faj sikeres túlélői, és hogy a rendhagyó viselkedési minták kialakítása valójában olyan időléptéket igényelhetett,

amilyet Lyell könyve feltételezett. Ha ez így volt, akkor megvolt a magyarázat arra is, miért hiányosak a kövületek. A fejlődés egyes szakaszai között nyilván számtalan közbülső verzió jöhetett létre egy adott fajon belül, és ezek hiánya a kövületekben csakis az egyedek vándorló életmódjával hozható összefüggésbe, valamint a bolygó valamennyi kőzetrétegének feltáratlanságával. A rétegtani bizonyítékok java részét nyilvánvalóan az erózió semmisítette meg. Ami pedig az emberi leletek hiányát illeti, minden bizonnyal az volt a helyzet, hogy egy ilyen roppant időtartamot átölelő skálán az ember valószínűleg nem lehetett mindjárt az első pillanattól kezdve jelen. További bizonyítékot jelentettek azok a különbségek, melyek az Andok két oldalának flórájában és faunájában megmutatkoztak. A Csendes-óceánon Darwin a föld arculatát formáló erők folytonosságát is bizonyítva láthatta, amikor egy földrengés során szinte a szeme láttára új sziget keletkezett. Nem sokkal azután, hogy visszatért Angliába, a kirakójáték maradék darabjai is összeálltak. Ha Lyellnek igaza volt, és a folyamatok valóban fokozatosan és egyenletesen zajlottak, és nem eseményszerűen, egymást követő katasztrófák sorozataként, számos állat kipusztulása akkor is magyarázat után kiáltott. Bizonyos esetekben az éghajlat változása esetén továbbra is fennállhattak a szükséges környezeti feltételek, és az már végképp nem volt egyértelmű, miért sikerül egyes állatoknak az alkalmazkodás, miközben mások kipusztulnak. Darwin 1838 szeptemberében lelt rá a válaszra, a lelkipásztor és közgazdász Thomas Robert Malthus Esszé a népesség alapelveiről című könyvében. A mű 1798-ban íródott, azokban az időkben, amikor a hadiállapot Franciaországgal az egekig korbácsolta a gabona árát, kiváltva az utolsó, nagy éhínséget Angliában. Malthusra mégis nagy hatást gyakorolt a francia teoretikus, Turgot munkássága, aki szilárdan hitte, hogy a mezőgazdasági befektetések csak egyre zsugorodó mértékű eredményességgel járhatnak. Malthus értekezésében kifejtette, hogy a legtöbb, ami a mezőgazdaságtól elvárható, hogy a terméshozam számtani növekedést mutasson. A termelékenység így lehet kétszeres, majd háromszoros, négyszeres, ötszörös, és így tovább. Ez a növekedés elegendő élelmet termel ahhoz, hogy ösztönzőerőt gyakoroljon a reprodukciós folyamatokra, ezért hatására a populáció növekedésnek indul. A népesség azonban nem számtani, hanem mértani értelemben sokasodik, tehát kétszeresére, majd négyszeresére,

nyolcszorosára, tizenhatszorosára duzzad. Malthus érvelése szerint a populáció növekedésének csak az olyan, jólét idején meghozott szociális és morális szabályzókkal lehet gátat szabni, mint amilyen a késői házasság vagy a fogamzásgátlás. Ilyen korlátozások híján a népesség óhatatlanul nagyobb mértékben növekedett, mint a rendelkezésre álló élelmiszer-mennyiség. Úgy tűnt, az 1801-es népszámlálás is az ő vélekedését igazolta azzal, hogy kimutatta: a népesség az előző évekhez képest óriási ütemben gyarapodott. Nem sokkal azelőtt, hogy Darwin is elolvasta volna a kérdéses művet, Malthus sikeresen győzte meg William Pitt miniszterelnököt, hogy vonja vissza azt a törvényt, mely kiegészítő dologházi juttatást ígért a nincstelen mezőgazdasági munkásoknak. Malthus azzal az érvével talált leginkább a célba, mely szerint ha a dologházak túlságosan vonzóvá teszik a nagycsaládok kilátásait, a nagycsaládosok kevésbé fognak rettegni az éhezéstől, és ezáltal a népesség növekedése ismét nekilódul. A gyarapodás újabb szegénységenyhítő intézkedéseket szül, melyek viszont ismét a szaporodás irányába hatnak, és ezzel a kör bezárul. Darwin adoptálta Malthus azon ideáját, hogy a népességet ugyan korlátozza a létfenntartás szükségszerűsége, morális szabályzók nélkül azonban óhatatlanul gyarapszik számában, és ennek eredményeképpen a túlélés nem lesz más, mint állandó harc a korlátozott erőforrásokhoz történő hozzáférésért. A darwini kulcsmondat az alábbiak szerint hangzott: „Biztonsággal kijelenthetjük tehát, hogy ha egy adott társadalom nélkülözi a felügyeletet, minden huszonöt évben megduplázódik, illetve mértani arányban növekszik.” Erről a modellről Darwin az alábbiakat jegyezte meg: A létért való küzdelem elkerülhetetlenül következik abból a magas növekedési rátából, mely felé minden szerves lény hajlamos törekedni. Malthus doktrínája ez esetben is érvényesül, akárcsak az állati és növényi élet egészében; nem következhet be az elégséges élelem megtermelése, és a házasságtól való bölcs tartózkodás nem válik gyakorlattá.

A természet, véres fogakkal és karmokkal. A folytonos küzdelem során csak a legerősebbek maradhatnak fenn.

Ez az elv volt a modern kori alátámasztása mindannak, amit Lyell a fosszilis maradványokkal kapcsolatban leszögezett: „Az egyetemes harcban a fennmaradásért végül mindig a legerősebb győz.” Darwin szerint ez volt az, amiért bizonyos fajok sikeresek lehettek, miközben mások kipusztultak, minthogy elkerülhetetlen volt, hogy egy környezet idővel ne telítődjön el az organizmusokkal. Csak azok, akik képesek voltak megszerezni a rendelkezésre álló élelmet, maradhattak fenn, és gyarapodhattak. A verseny végül olyan specializálódott ökológiai körülményeket teremtett, ahol az élelem bőséggel a rendelkezésre állt. Darwin következtetése: „Ilyen körülmények között az életképes változatok megőrzésre kerülnek, míg a kevésbé kiváltságosok elpusztulnak. Ennek az eredményeképpen jöhetnek létre az új fajok.” Darwin azt is felismerte, hogy a reprodukálási folyamatban kedvező tulajdonságok növelik a túlélés esélyét is. Ezek megmutatkozhatnak vagy a harcban tanúsított hősiességben, vagy a megnövekedett vonzerőben a faj egyik vagy másik nemében. A faj azon példányok vérvonala által fog továbbfejlődni, melyek ezeket a kedvező tulajdonságokat birtokolják. A fennmaradó egyedek vagy kipusztulnak, vagy kisebbségbe szorulnak. A természet a legrátermettebbet választja ki a túlélésre.

Darwin részletesen kifejtett gondolatait legjobb barátjának, Asa Graynek 1857-ben küldte el. Egy évvel később, teljes elborzadására, egy olyan kézirat érkezett el hozzá, mely a Távol-Keletről indult útjára. A feladó Alfred Russel Wallace volt, egy, a maláj szigetvilágban dolgozó természettudós, aki az evolúcióval kapcsolatban ugyanarra a következtetésre jutott, mint Darwin. Néhány tapogatózó és udvarias eszmecsere, valamint egymás munkájának kölcsönös megismerése után megegyeztek abban, hogy Darwint illeti az elsőbbség, aki sürgősen, 1859-ben publikálta is felfedezéseit. A fajok eredetéről bombaként robbant, hiszen amit Darwin elmondott a flóráról és faunáról, túlságosan is könnyen alkalmazható volt az emberiségre is. Ráadásul ugyanerre az időre esett az is, amikor felfedezték a korai, nem Ádámtól származó primitív ember nyomait. 1856-ban egy Johann Karl Fuhlrott nevű német kutató rendkívül ősi emberi maradványokat talált egy Düsseldorf közeli barlangban; a környék nevéről gazdájukat a Neander-völgyi embernek nevezték el. 1858-ban két angol, Joseph Prestwich és Hugh Falconer hasonló maradványokra bukkant egy másik barlangban, a devoni Brixham közelében. A primitív ősember maradványai messzire mutató következtetések levonására kínáltak alkalmat. Ha nem volt Ádám, és nem volt édenkert, akkor az emberre nyilvánvalóan ugyanazok az evolúciós törvények vonatkoztak, mint bármely más organizmusra. Nem volt többé különleges teremtmény, akit az Úr a saját képére formált. Ezen túl ugyan mi szükség volt egy vallásra, mely csak a hazugságot tanította? Amint az várható volt, Darwint tanaiért késedelem nélkül össztűz alá vette a papság. A Biblia vagy a maga teljességében volt hihető, ahogyan korábban állították, vagy egyetlen szó sem volt igaz belőle. 1864-ben az anglikán papság 11 000 tagja írta alá az Oxfordi Nyilatkozatot, mely ezt a „mindent vagy semmit” nézetet hangoztatta. A harc azonban már jóval ezelőtt megkezdődött. Az Oxfordban tartott 1860-as nagy vitán, melyet közvetlenül az Eredet megjelenése után tartottak, „Szappanos Sam” Wilberforce püspök eredménytelenül próbálta meg elvitatni Darwin érvelésének helyességét. Ellenfele, a nagy természettudós, Thomas Henry Huxley aki hivatásos biológusként sokat tett a tudomány népszerűsítéséért, e csata hevében tette halhatatlan megjegyzését: „Inkább egy majom legyen az ősöm, mint egy püspök.” Darwint a sajtó részéről is rengeteg támadás érte, miután mind az újságírók, mind a közvélemény összezavarodott, és a végletekig leegyszerűsítette a

kérdést. Úgy tűnt, a tudomány nemes egyszerűséggel a vallás elpusztítására törekszik. Darwin naturalisztikus érvelése egy csapásra érvénytelenítette a határozott célt szolgáló univerzum, és vele együtt Isten tervének teóriáját. Megszűnt az ember kiemelt jellege, és egyenlővé vált az állatokkal. Darwin könyve valóságos materialista forradalmat hívott életre. Karl Vogt, a genfi egyetem geológiaprofesszora, az Eredetről szóló előadásaival beutazta egész Európát, a szöveget arra felhasználva, hogy tovább mérgesítse a tudomány és vallás között feszülő ellentétet. Az amerikai John William Draper, akit inkább lehetett katolikusellenesnek mondani, mint teológiaellenesnek, Darwin nézeteit használta fel, hogy alátámassza saját teóriáit, melyek szerint nem létezett az édenkert, sem a hatnapos Teremtés, és a hit egész struktúrája alapvetően hamis. Darwin megfelelő tudományos háttérül szolgált a magukat szabadgondolkodóknak nevezők elvont képzelgéseihez. Nézetei mindezek ellenére fokozatosan az intellektuális teológusok körében is elfogadtatásra leltek. A Bibliára kezdtek úgy tekinteni, mint elsődlegesen allegorikus, átvitt értelmű munkára. 1884-re a jövendő canterburyi püspök, Frederick Temple is ezen a véleményen volt. A nonkonformista egyházak még tovább merészkedtek. 1871-ben a Family Herald ki is jelentette: „A társadalomnak darabjaira kell hullania, ha a darwinizmus igazat állít.” Darwin szándékán kívül is ösztönzőleg hatott a viktoriánus kor hitvesztésére, és megerősítette azt a téves koncepciót is, hogy a vallás és a tudomány nem férhet meg egymás mellett. A reakció még ettől is nagyobb mérvű volt Amerikában, ahol azonban a fundamentalista térnyerést és nyilvános keresztelkedési hullámot váltott ki. Egészen 1925-ig – amikor egy John Scopes nevű tennessee-i tanár ellen eljárás indult azon az alapon, hogy az evolúció belefoglalása a tananyagba aláássa a Biblia tekintélyét – nem is történt meg, hogy a darwinista tanok tiltásának helyességét bárki hivatalosan is megkérdőjelezte volna, és újabb negyvenkét esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ominózus szövetségi törvényt végleg hatályon kívül helyezzék. A katolikus egyház ehhez képest gyorsabban tett engedékeny lépést, hiszen XII. Pius Humani Generise már 1951-ben engedélyezte a katolikusok számára az evolúció megvitatását.

Darwin a természetes kiválasztódás mechanizmusát a galambokon reprodukálta. Ha a tenyészállatok ki tudnak fejleszteni olyan változatokat a közönséges szirtigalambra (fentről lefelé a postagalamb, a pávagalamb, illetve a bukógalamb látható), melyek annyira különböznek az eredeti fajtól, mintha nem is ahhoz tartoznának, akkor a természet is képes erre.

A tizenkilencedik század közepéről származó Punch-karikatúra azon a természettanulmányozási lázon élcelődik, melyet többek között Darwin munkássága segített életre.

Darwin teóriájának hatásai messze túlnyúltak a vallás határain is. Ahogyan Bernard Shaw írja: „Darwin tanai olyan szerencsések, hogy azokban mindenki megtalálja a maga rejtett értelmét.” A faji megkülönböztetés már bizonyíthatóan Darwin előtt is jelen volt, főként az első komoly faji teoretikus Joseph Arthur, Comte de Gobineau Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről című munkája nyomán, mely 1853-ban, Franciaországban látott napvilágot. Darwin áltisztességet kölcsönzött a faji tisztaság ideájának, ráadásul unokatestvére, Francis Galton

az 1860-as évek brit és amerikai faj nemesítő mozgalmainak vezérszónoka is volt. Galton gondolatmenete szerint a városi élet az emberi törzs elkorcsosulásához vezetett, Darwin teóriája pedig tudományos hitelt adott minden faj nemesítő törekvésnek. A század végére az eugenisták már olyan szélsőséges szabályzók bevezetését javasolták, mint a fogyatékosok, szifiliszesek, tuberkulózisosok és a banki csődöt elszenvedettek sterilizációja, vagy az olyan családok pénzügyi támogatása, melyek „polgári értékekkel” felruházott gyermekeket segítettek a világra. Maga Galton, aki mániákus eltökéltséggel osztályozott mindent, ami az útjába került, elkészítette Nagy-Britannia „szépségtérképét”, egy szabadalom által védett masinát felhasználva, hogy százalékos arányban kiszámolja a különféle, városban élő „vonzó, közömbös, illetve visszataszító külsejű nőket”. A skála csúcsát London foglalta el, míg szerinte a helyzet Aberdeenben volt a legrosszabb. A kontinensen a darwinizmus hasonló szélsőségeket ért el, hála a német tudós, Ernst Haeckel ténykedésének. 1859-ben, amikor Darwin könyve megjelent, Haeckel berlini orvosként dolgozott. Huszonöt évesen éppen arra készült, hogy jelentkezzen a jénai egyetem zoológiai szakára.

A Punch egy másik gúnyrajza a sajtó általános reakcióját példázza A fajok eredetére.

Egy, az őrült bajor király, Lajos által tervezett kastély. Németország a múltba fordult inspirációért, melynek mítoszaitól az árja felsőbbrendűség igazolását várta.

A zűrzavar és a megosztottság kora volt ez Németországban, amikor az egész ország nemzeti öntudatát kutatta, melyet hamarosan meg is talált, Bismarck irányítása alatt. Azokban az időkben a politikai és filozófiai hatásgyakorlás legerősebb eszköze Németországban, és ami azt illeti, egész Európában, a német gondolkodó, Hegel tanítása volt, mely szerint semmi sem valóságos, csak az „egész”, melyet ő Abszolútumnak hívott. A történelem nem volt más, mint fejlődések sorozata, melyek az abszolút idea irányába mutatnak, hogy a dolgok a kevésbé tökéletestől a tökéletesebb felé törekszenek (Darwin is ugyanezzel a gondolattal zárja a Eredetet), és hogy az emberi szellem fejlődésének legékesebb példái a német vívmányok. Nagy Theodoric, Nagy Károly, Barbarossa Frigyes, Luther és Nagy Frigyes valamennyien németek voltak. Ezek a férfiak, ezek a „hősök”, a legjobbak, melyeket egy nemzet életre tud hívni, az ország „egészségének” bizonyítékai. Hegel gondolatmenetében az állam jelképezte az „egészet”, ennek legtisztább formáját pedig az abszolutista porosz monarchia. Hegel így ír: „A német szellem az új világ szelleme. Célja az alapigazság felismerése a szabadság önállóságának korlátlanságában – annak a szabadságnak, mely saját abszolút formáját szándékában hordozza.” Az egyén kötelessége volt fenntartani az állam függetlenségét és szuverenitását, ha szükséges volt, akkor akár harc árán is. Az államok egymáshoz való kapcsolatát az állam természete határozza meg, tehát ez nem ítélhető meg jogilag vagy morálisan. Jogukban állt azt tenni, amit jónak láttak, és az államérdek minden más érdeket megelőzött. Haeckel szilárdan hitt ebben a „minden államok legjobbika” filozófiában, és amikor Darwin 1860-ban németül is megjelent, Haeckel tudományos támogatóra talált a személyében. Felismerte, hogy az Eredet egyesítheti Hegel idealizmusát a német romantikus mozgalommal, mely az embert és természetet egyesítő kozmikus alapelv kutatására jött létre. A romanticizmus a tizenkilencedik század hajnalától roppant népszerűségnek örvendhetett Németországban. A romantikusok számára a természet állandóan a „valamivé válás” állapotában leledzett, egyesítve a létformákat a lények nagy láncolatában. A romantikus nézőpont szerint a természet valamennyi aspektusa lényeges volt a társadalom fejlődése

szempontjából, és a vallásban, művészetben, mitológiában jutott kifejeződésre, valamint a szociális strukturáltságban, ezért ennek a kultúrának a tanulmányozása a kozmosz egészének megértéséhez vezetett. Darwin azért összegezhette ezeket a tanokat, mert közvetlen kapcsolatot épített ki a természet és társadalom világa között. Az ember a természet része volt, ráadásul az olyan sejtkutatók, mint Jan Purkinje és Theodor Schwann jelenkori felfedezései arra utaltak, hogy minden teremtmény ugyanazokból az alapvető elemi részecskékből tevődik össze. 1862-ben Haeckel már Németország-szerte terjesztette Darwin tanait. Szerinte ezek nem jelentettek kevesebbet, mint egy új kozmikus filozófiát. Kimutatva, hogy az ember az evolúció útján vált azzá, amivé, Darwin igazolta, hogy az óhatatlanul bekövetkező változás a történelem elsődleges mozgatórugója, mely félrelöki a „zsarnokokat”, akik az útjában állnak. Haeckel 1859-ben Itáliában tartózkodott, amikor Cavour, Mazzini és Garibaldi kiűzte az osztrák megszállókat, és kis híján egyesítette az országot.

A magányos vándor, bizalmas kapcsolatban a természet elementáris erőivel. Haeckel kozmikus filozófiája vonzódott az irracionalitáshoz, és felruházta a nácikat a kívánatos misztikus buzgalommal.

A fiatal Haeckel (balról) 1867-ben, egy Kanári-szigeteken zajló tudományos expedíción.

1860-ban, a coburgi atlétikai találkozón tanúja lehetett a férfiak testvériségének, melyben meglátta az eljövendő felsőbbrendű faj születését. Mindennek a létét Darwin munkássága is igazolta. Haeckel tehát arra használta fel az Eredetet, hogy új filozófiát kreáljon, melyet „monizmusnak” nevezett el, hogy megkülönböztesse a „dualizmustól”, mely az embert és természetet elválasztotta egymástól. A monista elveket valló számára az ember egy volt az állatokkal, és nem formált igényt az elkülönült és különleges teremtésre. Nem volt lelke sem, egyszerűen csak magasabban állt a fejlődés létráján. Haeckel szerint: „Földanyánk mindössze apró részecske a határtalan univerzum fénysugarában, ahogyan az ember is csak porszem a szerves természet pusztulásra ítélt vázában.” Darwin megmutatta, hogy az emberi társadalom és a biológiai értelemben vett természet egy és ugyanaz a dolog. A társadalmat ezáltal ugyanazok a vetélkedésre, konfliktusra és agresszióra vonatkozó törvények uralták, a nemzeteknek pedig harcolniuk kell a túlélésért, akárcsak az organizmusoknak, különben pusztulásra vannak ítélve. Ha Németország, ahogyan Haeckel hitte, valóban felsőbbrendű kultúra volt, akkor csak úgy őrizhette meg ezt a helyét, ha biztosította annak az

individualitásnak a túlélését, mely azzá tette. Az „árjának” nevezett, a filológiai kutatásokban akkortájt felbukkanó európai ősnyelv léte szintén a faji tisztaság híveinek malmára hajtotta a vizet. Az elkorcsosult nyelvek, melyek az árjából kifejlődtek, a gonosz nemzetköziségnek voltak betudhatóak. Haeckel a faji különbözőségeket alapvetőnek tekintette, így ebben az értelemben szerinte nagyobb űr tátongott a németek és a hottentották között, mint mondjuk a birkák és kecskék között, és az emberiséget bőrszín, illetve intelligencia alapján különálló osztályokba kellett sorolni. Az oktatás, mely a humanizmusra és a klasszikus tanokra helyezte a fő hangsúlyt, egyre gyengült befolyásában. Abban a kijelentésében, mellyel a század végén tulajdonképpen lerakta a német iparosodási folyamat alapjait, Haeckel a tudomány hatalomátvételét sürgette a liberális gondolkodással szemben, mely azáltal, hogy érdekcsoportokra osztja fel a közösséget, az állam mint egység pusztulására tör. A gondolatszabadság ösztönzése szintén destruktív hatást gyakorolt, hiszen, mint Darwin is kutatta, az organizmusok nem gondolataik, hanem csakis küzdelmük és faji tisztaságuk alapján győzedelmeskedhetnek. „Az emberi akarat – írja Haeckel – nem élvez nagyobb szabadságot, mint a fejlettebb állatok, és attól is csak fokában tér el, és nem típusában… minél nagyobb a szabadság, annál erősebbnek kell lennie a rendnek.” Haeckel számára a szabadság nem jelentett mást, mint alávetni magunkat a csoport tekintélyének, ezzel növelve a túlélés lehetőségét. Ilyen feltételek között a moralitást a biológiai törvények határozzák meg. Haeckel véleménye szerint: „A sejtek ezrei, sőt milliói áldozzák fel magukat, hogy egy faj fennmaradhasson.” Az egyén élete jelentéktelen volt. Nem létezhetett olyan etikai megfontolás, mely magasabb rendű lehetett annál, mely a társadalomra, mint egészre vonatkozott. Darwin teóriáinak haeckeli magyarázata káros hatást gyakorolt a kor intellektuális életére, és a németekben továbbfejlesztette a rasszista, imperialista, nacionalista és antiszemita gondolatiságot. A Haeckel által szorgalmazott eggyé válás a közösséggel olyan népi (völkisch) csoportosulások körében talált kedvező visszhangra, akik szilárdan hitték, hogy a német fajt „vére és tisztasága” minden faj fölé emeli, akárcsak az egyén és a természet közötti eltéphetetlen kötelék.

A tizenkilencedik század végére Németország az apró államok visszamaradott, mezőgazdasági közösségeiből ipari óriássá fejlődött, kevesebb mint egygenerációnyi idő eltelte alatt.

1899-ben Haeckel főbb filozófiai állásfoglalásait Weltsrätsel (A világegyetem rejtvénye) című könyvében tette közzé. A munka hatalmas bestseller lett, már a század első évtizedében nem kevesebb, mint tíz kiadást megért, és 1933-ig összesen félmillió példányban talált gazdára. Ebben Haeckel felidézte a pogány múltat, a szülőföldet, és az emberek küzdelmének, hitének kérlelhetetlenségét. 1906-ban, hetvenkét éves korában, Jénában még a Monista Ligát is megalapította, melynek zászlója alatt egyesülhettek a fajnemesítők, biológusok, teológusok, irodalmárok, politikusok és szociológusok. Elnöke 1911-ben Wilhelm Ostwald volt, a Nobel-díjas vegyész. Ugyanebben az évben a ligának hatezer tagja volt Németország és Ausztria városaiban. Jelentős hatást gyakorolt az egyre terjeszkedő népi mozgalmakra, különösen a vezető intellektusok körében. Otto Ammon, a vezető rasszista antropológus szerint a természet törvényei egyek voltak a társadalom törvényeivel: „A bátorság, a fortély és a versenyszellem elsőrendű erények… Darwinnak kell Németország új vallásává válnia… a fajok közti harc elengedhetetlen az emberiség fejlődése szempontjából.” Alexander Ploetz egy nemzeti testület felállítását szorgalmazta a leendő szülők faji tisztaságának megvizsgálására, hogy kiszűrjék a hibás utódokat. 1904-ben ő hozta létre azt az eugenikai folyóiratot is, az Archivot, mely első számát Haeckel tevékenységének szentelte. Ezekben többek között olyan

fajgyarapító közösségek létrehozására tett javaslatot, mint a Theodor Fritsch által megálmodott elit-nemesítő város, Mittgard is volt. 1918 után Fritsch egy ifjúsági mozgalom ideológiai vezetője lett, mely az árja istenség után az Artamarzen nevet viselte, és amely olyan alapító tagokat tudhatott sorai közt, mint Heinrich Himmler és Rudolf Hess. Aloysius Unold, a monisták elnökhelyettese szerint: „A brutális valóság ébresztett fel bennünket kisszerű, jóságról, szabadságról, egyenlőségről és boldog emberekről szőtt álmainkból.” Egy új nemzeti párt vállalta fel a közösség egyesítésének feladatát, melynek ténykedése élő például szolgál az erősebb túlélésére, és a képesség alapján felállított hierarchiára. Kötelezővé vált a munka. Az állam dinamizmusa a gazdaságon, és nem a politikán alapult. Eltűnt a parlamenti procedúrák zűrzavara és anarchiája. Az egész nemzet a biológiai elit mintaképévé vált. A küzdelem lett a létezés első számú értelme. Darwin evolúciós elméletének leple alatt megszületett a nácizmus.

Az árja ideál, mely 1901-ben Németországot inspirálta. A faji tisztaság volt a záloga annak, hogy az ország megőrzi nagyságát. Jobbra: A Hitlerjugend mozgalom, mely szoros kapcsolatban állt a náci állampárttal, katonás fegyelmet és ideológiai doktrínákat kínált a fiataloknak. A horogkereszt a jó szerencse ősi szimbóluma volt.

A Hitlerjugend mozgalom, mely szoros kapcsolatban állt a náci állampárttal, katonás fegyelmet és ideológiai doktrínákat kínált a fiataloknak. A horogkereszt a jó szerencse ősi szimbóluma volt.

A náci propagandagépezet szánalmasan kiforgatta eredeti értelméből a darwini üzenetet: itt az erős azért maradhat fenn, mert elpusztítja azokat, akik jelenléte megmérgezheti az árja vért.

A darwini kultusz két gyakorlati megnyilvánulása. Balról az amerikai nézőpont: haladás a vállalkozás által. Jobbról a kommunista szemlélet: haladás a tervezés által.

Mindeközben, az Atlanti-óceán túlfelén, Darwint egészen másképp értelmezték, bár itt is azt a célt szolgálta, hogy alátámasszon egy olyan ideológiát, mely még az Eredet megjelenése előtt megszületett, hála az angol Herbert Spencernek, aki egy derbyi iskolamester fiaként jött a világra, és önerejéből diplomát szerzett mérnökként a vasútépítésben helyezkedett el. Spencer már 1852-ben megjelentette malthusiánus elképzeléseit, A népesség teóriája, az állati termékenység általános törvényeiből levezetve címmel, melyben lefektette a természetes kiválasztódás alapelvét, majd ebből 1859-re kifejlesztette a „szintetikus filozófiát”, összevonva az evolúcióval kapcsolatos valamennyi tudásanyagot. Spencer alapjában véve optimista beállítottságú volt: „Az evolúció – írja –, változás a határozatlan, inkoherens homogenitásból a határozott, koherens heterogenitásba, a folytonos elkülönülésen és integrálódáson keresztül.” Ez pedig, teszi hozzá, a „legerősebb túlélésén” keresztül valósul meg. „A népesség által kifejtett nyomás gyakorolta a legközvetlenebb hatást a fejlődésre… a közösségi szervezettség keretei közé kényszerítette az embert,

elkerülhetetlenné tette a szociális szerveződéseket; és kifejlesztette a szociális érzékenységet is.” Spencer úgy gondolta, hogy ha a létfenntartási küzdelem alábbhagy, az a társadalom felbomlását eredményezi. Ebben a harcban pedig a gyengének el kell véreznie, hogy a közösség tovább élhessen. Az alkalmatlanok szegénysége, a meggondolatlanságból következő nyomorúságok, a dologtalanok éhínsége… mind egy nagyobb, távolabbra mutató jóakarat részei, (mely azonban) korai sírba kényszeríti a megbetegedett szülők gyermekeit, és elkülöníti az akarat nélkülieket, a gátlástalanokat és a fogyatékosokat éppúgy, mint a járványok áldozatait. A történelem haladása pedig, állítja Spencer, egy olyan világ felé mutat, ahol maximális lehetősége nyílik az egyénnek az önkifejezésre és vágyai beteljesítésére anélkül, hogy ezzel mások jogain csorbát ejtene. A növények és állatok létért folytatott küzdelme, ahogyan azt Darwin is kimutatta, az evolúciós változások mozgatórugója, a folyamat pedig minden esetben progresszív, és olyan társadalmak kialakulásához vezet, mely sikeres egyedekből tevődik össze. A környezet éppúgy fejlődik e folyamat által. Bármilyen beavatkozás az állam részéről a szociális ügyekbe – mint amilyen a lakáspolitika, a szegénytörvények, jótékonyság, bankrendszer, oktatás, adóemelés – csak a kevésbé versenyképes egyedek virágzását vonja maga után, a közösség kárára. Az Egyesült Államokban, melynek alapító alkotmánya kifejezetten nehezményezte a kormányzati beavatkozásokat, Spencer szociáldarwinizmusa futótűzként terjedt el. Úgy tűnt, Darwin szerint a kormányzatnak egyetlen kötelessége van csupán – biztosítsa az egyén jogát, hogy saját érdekei szerint cselekedhessen.

A pionír szemlélet. Haladva a kor szemléletével az 1889-es oklahomai földfoglalók közül az kapta a legkevesebbet, aki legutolsónak érkezett be.

„Szegény, zavart tömegek, akik sóvárognak a szabadság után” – bevándorlók a századforduló New Yorkjában. Az individualizmusba vetett megingathatatlan amerikai hit fényes jövőt kínált mindazoknak, akik képesek voltak azt megragadni, a gyengéknek azonban nem tudott mit nyújtani.

1877-ben a szociál-darwinizmus a Jótékonysági Egyesület Társaságban jutott érvényre, mely Nagy-Britanniában már 1869-ben létezett, és elsődleges céljának tűzte ki a jótékonysági tevékenységek racionalizálását, hogy csak azok kaphassanak segítséget, akik valóban rászorulnak, megvalósítva a szándékot, hogy miután a tönk szélén álló családok megsegítést nyernek, többé már ne legyenek rászorulva a jótékonyság intézményére. Spencer amerikai tisztelői, E. L. Youmans és John Fiske, könyvének háromszázezer példányát terítették szét a lakosság körében, míg végül 1882ben maga a nagy ember is, aki ekkorra már jókora tiszteletet kivívott magának az amerikai iparmágnások körében, megérkezett az Újvilágba. Egyik önjelölt apostola Andrew Carnegie volt, aki a szociál-darwinizmus tanaiba való bevezetőjében így nyilatkozik: Az a fény özönvízként borított el, és minden megvilágosodott előttem. Nemcsak hogy megszabadultam a teológiától és a természetfelettitől, de rátaláltam az evolúció igazságára is. „Minden rendben, miután minden egyre jobb lesz”, ez lett a mottóm… Az ember nem azért teremtetett, hogy ösztönösen saját pusztulását keresse, hanem hogy minél nagyobb fokú fejlettséget érjen el. A tökéletesség felé való menetelés ezért soha nem is érhet véget… Egy olyan országban, mely bőségesen el volt látva természeti kincsekkel – ahogyan egy hatékony és flexibilis termelési rendszerrel is, mely képes volt az árucikkek hihetetlenül nagy léptékekben történő előállítására, és ezáltal a gyorsan növekvő belföldi piacok ellátására –, virágzott a szociál-darwinizmus, tökéletesen megfelelve a pionír-szellem individualizmusának, vagy a bevándorolt munkások minél hatékonyabb kizsákmányolása elvének. Carnegie üdvözölte a nyomában feltáruló lehetőségeket: Elfogadjuk és üdvözöljük a környezet nagy egyenlőtlenségét, mint olyan feltételrendszert, melynek létét el kell fogadnunk; az üzlet, az ipar és a kereskedelem koncentrációját a kevesek kezében; és a küzdelem törvényét ezek

között, mely ugyan nem jár mindig jótéteményekkel együtt, mégis elengedhetetlen az emberiség jövőbéli fejlődésének szempontjából. John D. Rockefeller: Egy nagy üzlet növekedése nem más, mint az erősebb túlélésének kérdése. Az Amerikai Szépség rózsáját, mely mind tündöklésében, mind illatában ékére válik birtokosának, nem termelhetjük meg másként, minthogy feláldozzuk a korai bimbókat, melyek körötte nyílnak. Ez nem az üzlet gonoszságra való hajlama. Egyszerűen csak a természet és Isten törvénye. A mozgalom egyik legfőbb támogatója Amerikában William Graham Sumner professzor volt, a Yale egyetem politikai és társadalomtudományi tanszékéről, mely a tudós befolyása alatt az ország legfontosabb szociáldarwinista központjává nőtte ki magát. Sumner úgy találta, hogy a politikai egyenlőség nem jár együtt a kormányzattal szemben támasztott követelményekkel – sem a szegénység enyhítésével, a jólét megteremtésével, és az egyéb, efféle intézkedésekkel. Az ilyen követelmények fokozatosan megfosztják az embert szabadságától, és felélik a vágyat, hogy az egyén gondoskodjon magáról. 1883-ban publikált könyvében – Amivel a társadalmi osztályok egymásnak tartoznak – a kötelezettséget a semmivel teszi egyenlővé. Ugyanitt vezeti be az „elfeledett ember” koncepcióját is.

Ahogyan a fundamentalisták látták Darwin materializmusának kihatását: a hit fokozatos elutasítása, és leereszkedés az ateizmusba. Figyeljük meg a változásnak leginkább kitett három csoport képviselőit: a diákot, a „képzett” prédikátort és a tudóst.

Amikor A és B egyesül, hogy C valamit ingyen D rendelkezésére bocsásson, akkor C az elfeledett ember, akiről feltételezhető, hogy elég anyagi jótéteményt felhalmozott ahhoz, hogy az adók útján áldozatul eshessen a juttatásokra kevésbé érdemes D hasznára. Az emberek közötti harc a rendelkezésre álló erőforrásokért igazságos és természetes. A létért való küzdelmet a társadalom szintjén az ember azon harca reprezentálja, hogy biztosítsa megélhetését. A kapitalista rendszer tökéletesen megfelel az elvárásoknak. Ahogyan Sumner írja: A milliomosok a természetes kiválasztódás termékei… Meg kell értenünk, hogy nincsen más alternatíva: szabadság, egyenlőtlenség, az erősebb fennmaradása, vagy nincs szabadság, de van egyenlőség, és a gyenge marad fenn. Amikor Spencer 1882-ben New Yorkba látogatott, hogy feltegye a koronát egyesült államokbeli áldásos tevékenységére, Carnegie és egy sor fontos

üzletember volt a vendéglátója. Spencer olyan hatást gyakorolt Amerikára, amilyet még egyetlen filozófus sem gyakorolt egy országra. A polgárháborútól a roosevelti New Dealig, az üzletemberek a szociáldarwinizmus kifejezésmódjával magyarázták valamennyi tettüket. Mindenki, még a hivatali kifutófiú is, a háromdolláros heti bérével, a maga módján az emberiség fejlődését szolgálta. Az amerikaiak, akik minden reggel felkeltek és elindultak dolgozni, tudományos raison d’être-re találtak. Ez a gondolkodásmód a mai napig az amerikai élet szerves része. Darwin még egy fontos hatást gyakorolt a történelem menetére, bár ezt a lehető legváratlanabb módon. Amikor az Eredetet elolvasta, Marx így írt Engelsnek: „Az Eredet tudományos alapokat nyújt nézeteinkhez.” A dialektikus materializmus, az alapvető történelmi folyamat, mely által az egymással ütköző nézőpontok egy harmadik állásfoglalásban találtak szintézisre, párhuzamosságot mutat a darwini evolúcióelmélettel. A társadalom, akárcsak a természet, időről időre tovább fejlődik. Marxra nagy hatást gyakorolt Darwin tézise, hogy a fennmaradásért folytatott küzdelem a fejlődés gyökere. Marx számára a társadalmi ekvivalenst a forradalomra irányuló osztályharc testesítette meg. Darwin érvénytelenítette a lét természetfeletti, teológiai értelmét, akárcsak Marx. Az ember képes volt beavatkozni a történelem menetébe, mihelyt megértette, hogy a történelem ugyanazon törvényeknek engedelmeskedik, mint a természet. A haladás csakis e nézetek szilárd hitén át valósulhatott meg. A változás volt az emberi fejlődés mozgatórugója. Hála Darwinnak, az emberi körülmények modern megítélése világszerte azonos. A vita tovább folyik ugyan a Bal és Jobb között, de már nem arról, hogy a társadalom fejlődhet-e, hanem hogy milyen metódusokkal lehet leginkább e fejlődés irányába hatni. Viszont mindkét oldal egyformán materialista. Az emberiség magára maradt a jövőkérdést illetően. És ahogyan a genetikai manipulációk egyre rohamosabb ütemben nyernek teret, az élet egyre inkább válik olyanná, amilyenné mi tesszük.

A számítógép chipje – mely talán a legnagyobb társadalmi forradalmat robbantja ki a történelemben azáltal, hogy az elektronokat egy hihetetlenül bonyolult kapcsolórendszer működtetésére használja – létét a mágnesességgel kapcsolatos korai kísérleteknek köszönheti.

Hullámverés Két évszázaddal az 1687-es Principia után Newton kozmológiája továbbra is biztosította az emberek számára a világegyetemet, mely kényelmes és megbízható keretként szolgált a munka és a gondolkodás számára. Leírása alapján a planéták ugyanazon megváltoztathatatlan törvények alapján mozogtak, melyek a földre is vonatkoztak. Newton ugyanitt azt is kimutatta, hogy a társadalom természetes állapota ésszerű, állandó, és forradalom nélküli, ahol minden ember tudja helyét a dolgok működést biztosító rendjében, és az egyén vállalkozókedve csak akkor fizetődik ki, ha azok között a korlátok között marad, melyek éppoly biztonsággal kormányozzák az emberiséget, mint ahogyan a csillagok mozgását. Newton ezzel végül is nem kevesebbet állított, mint hogy a változás annak a törvényszerű erőnek az alkalmazásából ered, mely a bolygókat is keringési pályájukon tartja. Ugyanez elérhetővé válik az ambiciózus egyének számára is, akik a változás törvényeit saját életfeltételeik között alkalmazzák. Newton világegyeteme a legteljesebb mértékben gyakorlatias helyként funkcionált. Az űr homogén volt, és korlátlan, teljesen függetlenül attól, amit magában foglalt. Szerkezete szilárd volt, és időtlen. Newton ezt így fejezte ki: „Az abszolút űr, saját természeténél fogva, tekintet nélkül bármiféle külső behatásra, örökké ugyanolyan és mozdulatlan marad.” A tér volt tehát az anyag megváltoztathatatlan tárolóedénye. Az anyag ezen belül végezhetett mozgást. Tér nélkül, mely lehetővé tette az objektumok egymáshoz viszonyított relatív pozícióját, nem létezhetett elmozdulás, mely minden mozgás alaptétele volt. A tárgyakat csakis különféle helyeken elhelyezkedő entitásként lehetett értelmezni, miután a melléhelyezés elvét követve kívül maradtak egymás fizikai határain. Az űr végtelen is volt. Eukleidész szerint, ha két pont között egy vonalat húztunk, azt a végtelenségig lehetett nyújtani, hiszen az minden ponton képes volt a további terjeszkedésre. Ha a terjeszkedésének valami határt szabhatott volna, akkor annak a határnak is el kellett volna helyezkednie valahol, és a „határon túl” újabb tér lett volna megtalálható. Az űrt végtelen számú részre lehetett felosztani, mert nem számított, milyen közel vannak egymáshoz az objektumok, amíg nem voltak egy és ugyanaz az objektum, addig lenni kellett közöttük valamennyi távolságnak. Az űr

élettelen volt. Akármi is történt benne, az csak az anyagot érintette, melynek létezéséhez az űr adott keretet. Az idő hasonlóan egyértelmű koncepcióként volt értelmezhető. Akárcsak az űr, az idő is üres volt. Mindenhol ugyanazt a képet mutatta. A végtelenségéhez sem férhetett kétség, hiszen mindig létezett „előtte” és „utána”. Az űrhöz hasonlóan az idő sem volt kapcsolatban tartalmával. A változáshoz idő kellett, jóllehet az idő, az űrrel együtt, sohasem implikálta ezeket a változásokat, vagy bármiféle elmozdulást. Az idő mozgása független volt az anyag mozgásától. Az események, az idő fizikai tartalma, éppen annyira nem voltak rokoníthatóak az időhöz, ahogyan az objektumok sem a térhez. Az időt is végtelen számú szeletre fel lehetett osztani. Nem volt olyan rövid időintervallum, melyet ne lehetett volna értelmezni. Az idő szubjektív szemlélete minden szempontból jelentéktelen volt, hiszen bármilyen sebességgel is zajlottak az események egy pillangó szemszögéből, melynek az emberi élet végtelen hosszúnak tetszhetett, vagy egy kövület nézőpontjából, melynek ugyanez az időtartam csupán egy pillanatig tartott, az idő állhatatosan haladt tovább a maga útján. Az idő még a teret is magában foglalta, miután az űrnek is az időben kellett léteznie. Az anyag definíciója szintúgy magától értetődött. Olyan kifürkészhetetlen valami volt, mely egy ideig kitöltötte a teret, bár ettől a tér, melyet kitöltött, nem vált „teltebbé”. Amikor az anyagok elkeveredtek, az egyik kitöltötte a másikban található űrt. Minden anyag elemei konstansok voltak tömegüket, űrtartalmukat és alakjukat tekintve, ezáltal a világegyetem fizikális struktúrájának állandósága biztosítva volt, és minden részében megőrződött, bármi is történt a benne foglaltatott anyagokkal. Minden változás a mozgással kezdődött. A változás definíciója szerint az időben és térben zajlott, viszont csak az anyaggal. A változás leírható volt a térbeli koordinátáknak bizonyos időegység alatt bekövetkezett változásával, melyek összessége a mozgásba lendült objektum pályáját írta le. Viszont, még ha a mozgás implikálta is az anyagot, az anyag nem szükségszerűen implikált mozgást, hiszen kellett lennie az univerzumban mozdulatlan objektumoknak, melyek létét az ezekhez képest viszonylagosan mozgó objektumok feltételezték. A mozgást, akárcsak az anyagot, nem lehetett elpusztítani, csupán megváltoztatni. Miután a mozgás mozgásban lévő energiát képviselt, maga az energia is megőrzésre került.

Az anyag, mely szilárd és tömör egységekből állt, az abszolút űrben a mozgás szigorú törvényeinek engedelmeskedve mozgott. Minden történés az anyag másik anyagra gyakorolt hatásának függvénye volt. Még a gravitáció is az űr láthatatlan anyagával kapcsolatos kölcsönhatás-sorozat eredményeképpen létezhetett. Newton univerzuma biztos lábakon állt és abszolút feltételeknek engedelmeskedett. Minden esemény, mely ugyanabban az időegységben történt meg benne, egyidejűleg, szimultán módon következett be, ami azt jelentette, hogy minden, adott időegységre kivetítve, egyidejűleg létezett benne. Minden egyidejű esemény a földön egyidejűséget mutatott a távoli csillagokon lezajló eseményekkel. Newton mindensége a tudás olyan megközelítését kínálta, mely egyszerre volt gyakorlatias, optimista és magabiztos. A tudomány célja nem is lehetett más, mint a realitás vizsgálata, és az ezzel kapcsolatos végletes kijelentések megalkotása. A tudás a bizonyosságot szolgálta, és ezáltal a tudás terjesztése kívánatos dolog volt. A tizennyolcadik századi felvilágosodás számára inspirációt jelentett a tudás és annak felhasználásának newtoni megközelítése. Ha az univerzum olyan struktúra volt, mely engedelmeskedett az ésszerűségnek, akkor az ésszerű gondolkodás eszközével megismerhetőnek is kellett lennie. Minthogy minden embernek hatalmában állt kifejleszteni és felhasználni az ésszerű gondolkodást, a világegyetemnek megmagyarázhatóvá kell válnia. Az erre való felkészítés pedig minden társadalom elsőszámú kötelessége. A rövid periódusban, amióta Galilei kimutatta, hogy az univerzum a matematikai-fizikai törvényeknek engedelmeskedik, melyek felfedhetik a tudomány segédletével az objektív realitást, minden vizsgálódás a newtoni univerzum abszolútumába vetett hit figyelembevételével került lefolytatásra. A tudomány célja nem volt más, mint a természet megfigyelése és felmérése, ahogyan az az abszolútumokban megmutatkozik. Éppen egy ilyen vizsgálódás volt az is, mely végül darabjaira zúzta szét a newtoni fizika higgadtságát, és a felvilágosult nézeteket arról, hogy mire is képes a tudomány. A kutatás, nem meglepő módon, egy olyan terület felé irányult, melyet Newton gyakorlatilag figyelmen kívül hagyott. A kérdéses erő az elektromosság volt. Már évszázadokkal korábban feljegyezték, hogy a borostyánkő dörzsölés hatására vonzerőt fejleszt ki magában, és hogy a tájoló tűje mindig északi irányba mutat. Mindkét jelenséget meglehetősen korlátozott megfigyelésnek

vetették csak alá, egészen addig, míg Otto von Guericke, Magdeburg polgármestere, elő nem állt egy kéngömbbel, mely a dörzsölés hatására szikrákat bocsátott ki magából. 1675-ben a francia asztronómus, Jean Picard felfigyelt rá, hogy a barométer fényleni kezd, ha a benne lévő higanyt rázkódás éri. Mások az üveg dörzsölgetésével kísérleteztek. Francis Hauksbee egy csapállványon forgó gömböt épített, és előállította a „statikus elektromosságot”. 1729-ben Stephen Grey rájött, hogy egy üvegcső végét lezáró parafa dugóhoz rögzített selyemszál több száz lábnyi távolságba is elvezette a vonzerőt, ha az üveget megdörzsölték. Szerinte a vonzás „áramlása” kétségkívül arra utalt, hogy az erő folyadékként viselkedik. Úgy tűnt tehát, az elektromosság folyadék, melynek nem lehet lemérni a súlyát. 1745-ben két férfiú – a pomerániai Ewald von Kleist, és a holland Petrus van Musschenbroek – megtalálta a módját, hogy az elektromos folyadékot egy edényben tárolja el, melyet Leyden városa után neveztek el, ahol Musschenbroek a saját verzióját megalkotta. Miután feltöltötték vele, a palack képes volt eltárolni a rejtelmes erőt, majd érintésre továbbadni azt egy áramütés formájában.

Musschenbroek leydeni palackja, az első elektromos kondenzátor. Az üvegben lévő vizet a rézdrót segítségével töltötték fel elektromossággal, mely egy puskacsövön át csatlakozott a forgó üveggömbhöz, melynek kézzel való dörzsölgetésétől keletkezett az elektromos áram.

1753-ban Benjamin Franklin papírsárkányt eregetett egy vihar kellős közepén, hogy igazolja, az elektromosság ugyanolyan jelenség, mint a villám. Ő is úgy gondolta, hogy folyadékkal van dolga, mely képes pozitív és negatív

formában is megjelenni, és amelyet minden testben megtalálhatunk. Túltöltéskor a befogadó teste pozitív volt, amikor pedig a töltés eltűnt, negatívvá vált. Az 1780-as években már többféle „lemérhetetlen fluidum” létezett, úgymint pozitív és negatív elektromosság, hő, fény, asztrál- és északi félgömbi mágnesesség, és így tovább. A kérdés csak az volt, le lehet-e ezeket redukálni kisebb számú „közös erővé”, mely vagy vonz, vagy taszít? 1795-ben az első kísérletet az elektromosság és a mágnesesség mennyiségi meghatározására a francia Charles de Coulomb végezte el. Miközben olyan módozatok után kutatott, mellyel tovább növelhette volna az iránytű hatékonyságát, felismerte, hogy a cérnaszálon függő mágneses tű felhasználható az elektromos és mágneses erők mérésére. A torziós mérleg, ahogyan ő nevezte, kimutatta, hogy az erők, akármik is voltak, a forrásuktól való távolságuk függvényében változtak, mégpedig fordítottan arányos mértékben a távolság négyzetéhez képest. Miután ez nem volt más, mint ahogyan a gravitáció is működött, kézenfekvőnek tűnt, hogy az elektromosság is Newton törvényeinek engedelmeskedik. Coulomb feltételezte, hogy az elektromosság két, a testek között mozgó folyadékból tevődött össze, míg a mágnesesség két folyadéka a testeken belül működött. Egy volt biztos: a két folyadék különbözik egymástól. Problémát okozott azonban, túl az erők mibenléte iránti közönyön, hogy azok csak kutatási célokra elégtelen, és rendszertelen forrásban álltak rendelkezésre. Egy bolognai baleset folytán azonban sikerült állandó forrásra lelni. Miközben annak bizonyítékait kutatta, hogy az elektromosság az élet minden formájában megtalálható, Luigi Galvani felismerte, hogy az elektromos rája által okozott ütés hasonló ahhoz, mint ami a leydeni palacknál volt tapasztalható. Lehetséges, hogy az állatok előállítsanak egy ilyen erőt? 1780 és 1786 között Galvani a békákat tanulmányozva feljegyezte, hogy a béka lába megrándult, valahányszor az idegek és izmok két különböző fémmel kapcsolatba kerültek. Úgy tűnt, az állatok valóban képesek elektromosságot generálni.

Galvani állatkísérletei. Minden példány esetében az idegeket és izomrostokat két különböző fém együttes hatásának tették ki, melyek ettől összerándultak, és abba a tévhitbe ringatták Galvanit, hogy az elektromosság az élő szövetekben halmozódik fel.

A kor tipikus sarlatánja éppen divatosan öltözött páciensét látja el az „elektroterápia” áldásaival. Az elektromosság által kiváltott „izgatottság” a hit szerint alkalmas volt az öregedés késleltetésére, a részegesek visszavezetésére a józanok társadalmába, és számtalan betegség gyógyítására a veszettségtől a lumbágóig, a vakságtól a rágóizomgörcsig.

Volta eleme, mely cink-, nedves papír, ezüstlemezek egymást váltogató sorozatából állt.

Pavia közelében egy másik olasz, Alessandro Volta viszont kimutatta, hogy Galvani tévedett. Az elektromosságot a két fém kölcsönhatása idézte elő. Voltának egymásra halmozott ezüst- és cinkkorongokkal, melyek közé nedves kartonlapokat helyezett, sikerült is elektromos áramot előállítania. Volta „rakása” volt az első elem, mely képes volt a rendszeres és egyenletes áramszolgáltatásra. Az elem publicitása alapvetően megváltoztatta a tudós társadalom és az utca emberének képét a tudomány haladásának irányáról. A felfedezést követő egy éven belül a tudósok szénrudak segítségével képesek voltak élesen szikrázó fehér fényívet előállítani. 1812-ben a Néva folyón, Szentpétervár mellett német katonai kutatók aknákat robbantottak. Az elektromosságot a létező összes kór gyógyításában megkísérelték felhasználni. Volta közeli barátja, Luigi Brugnatelli felfedezte az elektrolízis rejtélyét. 1801-ben a francia Nicolas Gautherot feltöltött ólomkorongot mártott bele sóoldatba, nátriumot és klórgázt előállítva ezzel. A technika nagy segítséget jelentett az ásványok kinyerésében. Brugnatelli azonban sokkal jövedelmezőbb alkalmazási területet talált felfedezése számára: arannyal vont be medálokat, majd értékesítette őket. A galvanizálás volt az az eljárás, melyet a késesmesterség oly régóta áhított, és ennek következtében a lakosság hamarosan megismerkedhetett az új technológia áldásaival. Maguk a tudósok már kevésbé voltak elragadtatva mindettől. Az elektrolízis folyamata közben az elektromos áram kémiai reakciót váltott ki; a savban oldódó ólom áramot termelt. Nem jelentett mindez kapcsolatot az elektromosság és a vegyi folyamatok között?

A dolgok közötti kapcsolatrendszerek eszméje rendkívül divatos volt akkoriban, főként Németországban, ahol a romantikus mozgalom létrehozta a Naturphilosophie-nek nevezett szellemi iskolát. Kant filozófiájából eredve, mely dialektikus természetkép minden jelenséget az egymással ellentétes erők összehangolódása során létrejövő szintézis eredményének tulajdonított, a Naturphilosophie azt tartotta, hogy a természet örökkévaló küzdelem, hogy minden fejlődés a szintézis következménye és a kényszerűség folytán jön létre, és mindenekelőtt, hogy a világban minden kapcsolatban áll mindennel. A filozófiai áramlat hívei számára az elektromosság és a mágnesesség vonzó és taszító jellege pompásan beleillett a Naturphilosophie világképébe. 1820-ban ezért a dán Hans Christian Oersted, aki korábban Németországban tanult, és ott nagy hatást gyakorolt rá a természetfilozófiai áramlat, elhatározta, megvizsgálja az elektromosságot és a mágnesességet, hogy lássa, van-e kapcsolat közöttük. Híven követve a romantikusok gondolatmenetét, kényszerítőerőt alkalmazott az elektromosságra. Beleerőltette egy nagy ellenállású platinaszálba, amivel érdekes jelenséget sikerült produkálnia: a drót úgy fénylett, mint egy villám. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy olyan hatást gyakorolt a közeli tájoló tűjére, mintha mágnes lett volna. Oersted azt is kimutatta, hogy az elektromos áram mágneses hatása a drót körüli térben is érvényesül. Lennie kellett egyfajta mezőnek a fémszál körül.

Az elektromágnesesség felfedezése. Oersted, a koppenhágai egyetem fizikaprofesszora a demonstráció során sikeresen mozdította ki a tájoló tűjét az elektromosság segítségével.

Young fénysávjai. A fény (jobbról) két nyíláson halad keresztül, és amikor a másik oldalon megjelenik, ahelyett, hogy változatlanul tovább haladna, hullámsorozatként viselkedik: a fénynyalábok felerősítik és kioltják egymást, létrehozva ezzel a világos és sötét sávokból álló interferencia-mintázatot.

Egy látszólag teljesen más jellegű kísérlet során, melyet Thomas Young és Augustin Fresnel folytatott le a század korai éveiben, egy palánkon az egymástól különböző távolságra elhelyezkedő keskeny réseken keresztül átvilágító fénynyalábok, kölcsönhatásuk során olyan fodrokat hoztak létre, melyeket egy pocsolyába hajított kő nyomán figyelhetünk meg, létrehozva ezzel az ezeknek megfelelő interferenciamintát. Ahol a hullámok kioltották egymást, fekete sáv volt megfigyelhető. A fény a fénnyel vegyülve sötétet hozott létre. Kezdett úgy tűnni, hogy a newtoni elképzelés, miszerint a fény az anyag tüzes részecskéiből tevődik össze, alapjaiban hibás volt, és a fény hullámokban terjedt. Mire Oersted elkezdett kísérletezni a fémszállal, és a tájolóval, Fourier és Fresnel már átfogó teóriát fejlesztettek ki a hő és a fény hullámokban történő terjedésére vonatkozóan, és azt is kimutatták, hogy a polarizált fény átlós hullámokban terjed. De milyen közegben terjedtek ezek a hullámok? Ugyanez a kérdés kezdte el nemsokára aggasztani az elektromosság és a mágnesesség kutatóit is. A legelső probléma az volt, hogy az interaktív erők egyáltalán nem illettek bele a newtoni világképbe. Nem végeztek egyenes irányú mozgást az egyik test középpontjából a másik test középpontja felé, ahogyan a gravitáció, hanem ívelt erőhullámok formájában terjedtek. Az erő tiszta elektromosság volt, és nem gyakorolt rá hatást a közeg, amelyben haladt. Vajon magára az

áramlásra gyakorolt? Ha eltekintünk a feltöltött testek tanulmányozásától, és csupán az áramlatra szorítkozunk, hol kell elkezdenünk a vizsgálódást? Egyszeriben fontossá vált a szabályok felállítása, és a rejtelmes erő mérhető jelenséggé való redukálása. 1879-ben André Ampere két elektromos árammal töltött vezetéket egymás mellé helyezve felfedezte, hogy amíg az áramlás mindkét vezetékben azonos irányban folyik, addig azok taszítják egymást, amikor azonban ellentétesen, akkor vonzzák. Az elektromosság mágneses volt, és a mágnesesség elektromos. Okozhatta az elektromágneses jelenséget a „molekula”, melyen a pozitív és negatív elektromosság mágnesességet idézett elő?

Faraday indukciós gépezete. Az elemhez kapcsolt kis henger elektromágnesként viselkedett; miközben ki-be mozgatták a nagyobb hengerhez képest, mely a galvanométerhez csatlakozott, a nagy hengerre tekert drót elektromosan feltöltődött.

Egy galvanométert felhasználva – ez a szerkezet egy szabadon körben forgó iránytűből állt, amilyet Oersted is használt, hogy a mágneses eltérés áram okozta mértékét leolvashassa – Georg Ohm képes volt lemérni a fémek fajlagos vezetőképességét, és az elektromos áramlást az adott fém ellenállásának függvényében. Valamelyest sikerült tehát felmérni az elektromos áramlást, és az eredmények azt mutatták, hogy az elektromos áram és a mágnesek kölcsönhatásban állnak egymással. Az elektromosság mágnesessé tette a drótot, tudna tehát áramot termelni egy mágnes? 1821-ben, Angliában a Royal Institution egyik asszisztense, Michael Faraday

megvizsgálta a lehetőséget, és így nyilatkozott: „Régóta meggyőződésem… hogy a különböző formák, melyekben az anyagi erők megmutatkoznak, egyetlen közös eredet létére mutatnak… s oly közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, és függnek egymástól, hogy kölcsönösen felcserélhetőek, mintha egy és ugyanazon lét lennének…” Faraday felidézte a francia Dominique Arago korábbi kísérleteit, mely során a megforgatott mágnes mozgásba hozott egy rézkorongot is, igazolva, hogy valamiféle „áramlás” megindult közöttük. Faraday többet akart tudni az áram előállításáról, és maga is áramot akart előállítani. 1831-ben ezért egy galvanométert helyezett el egy drót két vége között, melyet előzőleg egy vashengerre tekert fel. Amikor egy mágnest helyezett el a henger belsejében, a galvanométer tűje megrezzent. Amikor a mágnest ki-be mozgatta a hengerben, a fémszál feltöltődött elektromossággal. Ez volt a legelső eset, hogy az elektromosság nem vegyi úton került előállításra. Faraday ezután egy korongot kezdett el forgatni egy mágnes pólusai között, és az áramfejlesztés ezúttal is sikerrel járt. Felhasználva a föld mágneses mezőjét, Faraday egy rézkorongot forgatva sikeresen mozdította ki egy tájoló tűjét is. Ezután egy drótszálat négyszög alakban meghajlított, egyik oldalához egy galvanométert helyezett, majd forgatni kezdte a drótot a galvanométer körül, és ezzel képes volt előidézni a tű akár 90 fokos kilengését is. 1832. december 26-án Faraday lejegyezhette a kísérletek eredményét: „Az elektromosság, mágnesesség és indukció közötti közös relációt leginkább három, egymással derékszöget bezáró vonallal lehetne érzékeltetni… ahol ha az elektromosság az egyik vonal, és a mozgás a másik, akkor a harmadik vonalon szükségszerűen a mágnesességnek kell megjelenni.” Ez lett az új elektromágneses fizika alaptétele. Faraday érdeklődését ezután az erővonalak kezdték felkelteni. Úgy tűnt, hogy az erő, a gravitációhoz hasonlóan, bizonyos távolságban is érvényesül. Az erővonalak görbéjét megfigyelhetővé tette a mágnes pólusa körül csoportosuló fémreszelék. Az 1840-es években Faraday még úgy kezelte ezeket a vonalakat, mint az erő irányultságának mutatóit a térben, de azután fokozatosan egyre inkább magával a térrel azonosította őket. Jóllehet az ősi nézet az egymásra hatást gyakorló erődarabkákról elfogadható volt egy egyenes irányú mozgás esetében, de hogyan követheti egy ilyen hatásmechanizmus a görbe ívét? A titok magában a közegben rejlett. Ez a rejtelmes médium „éter” néven vált

ismertté. Ahogyan 1850-ben Faraday fogalmazott a Királyi Akadémia előtt: „A mágneses erővonalak éppúgy átszelhetik a teret, akár a gravitáció, vagy az elektromosság. Ezen tény alapján a térnek is megvannak a maga mágneses viszonyai, és ez a lehető legnagyobb hatással jár a természeti jelenségek bekövetkeztére.”

A Faraday naplójából, 1831-ből származó vázlatok az elektromágneses mezővel végzett kísérleteket illusztrálják: a mágnes és a tekercs elrendezése (a), a fémhurok forgatása a föld mágneses mezejében (b), és a rézkorong pörgetése a mágneses pólusok között (c).

A mágneses mező hatása a vasreszelékre. Ezt a mintázatot, mely felfedi az erővonalak görbéit, szintén Faraday „rögzítette” és rajzolta a naplóba.

Korábbi indukciós kísérletei során Faraday láthatta, hogy valahányszor az áram be- és kikapcsolásra kerül, a galvanométer mutatója megrezdül, ezért úgy gondolta, hogy a kapcsoláskor az árammal kapcsolatos egyfajta torzulás lép fel. Vajon a deformáció megjelenésének kisebb-nagyobb mértéke az anyag molekuláiban az adott anyag fajlagos vezetőképességétől függött? Ha ez így volt, akkor egy hatékony vezető csak rövid ideig volt képes vezetőképessége megőrzésére, miután az elektromos torzulás elkezdett fellépni. Faraday valamennyi potenciális vezetőt megvizsgálta, és végül úgy döntött, hogy a torzulás hatása az erővonalak mentén magában a térben halad, és hogy az elektromos áram olyan vonalakból tevődik össze, melyek hullámként viselkednek. Kortársai meglehetős kétkedéssel fogadták a felfedezést, mely egyáltalán nem illett bele a newtoni világkép feltételrendszerébe. Mindeközben a közhasznú technológiává lett tudomány ábrándja megkezdte térhódítását. A Faraday felfedezését követő tíz éven belül apró elektromos motorok jelentek meg, az Egyesült Államoktól Itáliáig szinte

mindenfelé. Még egy kezdetleges villamos lokomotív is kifejlesztésre került. A közvélemény fantáziáját mégis leginkább Samuel Morse, és az ő hihetetlen telegráfja ragadta meg. 1844-ben egy Washingtonban generált áram már képes volt egy Baltimore-ban elhelyezett mágnes ki-be kapcsolgatására, mely ettől vagy vonzott, vagy taszított egy billentyűt. A billentyű kattant egyet, valahányszor az áram ki- és bekapcsolt, a Morse által kifejlesztett kód alapján leütve az alábbi üzenetet: „Mit mívelt Isten?”

A Morse-féle távíró készülék kezelője. A távíróval történő jelátvitel sebessége óriási hatással volt a kormányzás és kereskedelem menetére. A hadseregek központi irányítás alá kerültek, a törvény erős karja számottevően meghosszabbodott, és a tőzsdei tranzakciók órák alatt lejátszódhattak.

A távíró feltalálása nagy izgalmat váltott ki a közvéleményből, mely kezdett úgy tekinteni a tudományra, mint olyan bámulatos újdonságok forrására, melyek mindenki számára csak érdekesebbé és kényelmesebbé teszik az életet. A valóságban azonban a tudósoknak komoly fejtörést okozott az elektromos erő rejtélyének megfejtése, mely a newtoni világkép teljes pusztulásával fenyegetett. Kevesen voltak közülük olyanok, akik egyetértettek Faradayjel abban, hogy az erő úgy viselkedik, mintha maga is a tér része lenne. 1857-ben a skót James Clerk Maxwell így írt Faraday-nek:

Ön az első ember, akiben felmerült az ötlet, hogy a testek bizonyos távolságban az őket körülvevő médium egyfajta fizikai behatásával hatnak egymásra… az Ön erővonalai hálót szőnek az égbolton, és vezérlik a csillagokat pályájukon, a vonzásukban lévő tárgyakkal való bármiféle szükségszerű kapcsolat nélkül. Maxwell kezdeti felfogása vagy szándékoltan tradicionális volt, vagy csupán konzervatív kollégái megbékítését célozta, mindenesetre az erővonalak tanulmányozása során Maxwell azokat különböző átmérőjű csövekként fogta fel, melyek belsejében az „ideális” folyadék továbbította az energiát. Ez a megközelítés lehetővé tette az erővonalak hidrosztatikai eszközökkel történő vizsgálatát; az eltérő átmérők különböző folyadéksebességre utaltak, mellyel kifejezhetővé vált az erő nagysága. Annak megmagyarázására, hogy az erővonalak miért sűrűsödnek be a mágnes közelében, és miért szóródnak szét a térben, Maxwell Descartes régi teóriáját citálta elő az anyagörvénylésről, s miután ezek körkörös mozgást végeztek, Maxwell is megforgatta csöveit. Annak megelőzésére, hogy két szomszédos forgó cső hatást gyakorolhasson egymásra, molekuláris megszakításokat iktatott közéjük. A modell meglehetősen otromba volt, de mindent megmagyarázott. Az anyagörvények forgása, mely betöltötte a teret, kinetikus energiát termelt, a mágnesességet. A forgás továbbítása tangenciális nyomást fejtett ki a mező egyes részeire, ez volt az elektromágneses erő. Az áram a folyadék mozgása volt az elektromágneses erő hatására. Mindezen tevékenységek ellenállást fejtettek ki, mely a hőben jutott kifejeződésre. A modellel Maxwell megoldotta a „távolságba ható tevékenység” rejtélyét, bemutatva, hogy a távolban nem történik tevékenység. A modell magában foglalta az anyagot is, mely a mezőt kitöltötte, és vagy nyomás alatt volt, vagy mozgásban. A problémát a jól bevált newtoni elvek felhasználásával feloldva Maxwell sutba is dobta az egész apparátust. Azután az 1860-as évek elején meghallotta Wilhelm Weber és Rudolph Kohlsrausch 1856-os kísérletének a hírét, melyben a két tudós kimutatta, hogy az áram terjedésének sebessége közel áll a fény mért sebességéhez. Armand-Hippolyte-Louis Fizeau 1849-ben határozta meg a fény sebességét, fénysugarat bocsátva egy forgó fogaskerék fogai közé, visszatükrözve azt, majd lemérve, milyen sebességgel kell a keréknek forognia ahhoz, hogy a következő fok elzárja a visszatérő fény útját.

Maxwell modellje. A hatszögek az erővonalak körül forogtak: a forgás tengelye indikálta az erő irányultságát, a sebesség a nagyságát. Golyók képviselték az elektromos részecskéket, melyek megakadályozták, hogy a hatszögek kölcsönhatásba léphessenek egymással. A golyók mozgása az elektromos áramot szimbolizálta.

Fizeau szerkezete a fény sebességének meghatározására (lent). Amikor a fogaskerék egyre gyorsabban forgott, a fogak között áthaladó fény (balra) először halványulni kezdett (középen), végül teljesen eltűnt (jobbra).

Maxwellnek hamar meggyőződésévé vált, hogy a fény és az áram sebességének párhuzama túlságosan is szembeötlő ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. A Naturphilosophie híveként minden jelenségben a folytonosságot kutatta, és ez arra indította, hogy a legegyszerűbb megoldás felé törekedjen. 1865-ben publikált Az elektromágneses mező dinamikus teóriája című munkájában tehát kijelentette, hogy a fény, akárcsak az elektromosság vagy a mágnesesség, az éter átlós hullámaiban terjed. A feltöltődött testek közötti térben egyfajta anyag található, mely mozgásba jött, valahányszor a jelenség előadódott.

Maxwell a vezető anyagok minden formáját tanulmányozta, miután volt egy olyan megérzése, hogy a továbbított energia magában a térben is megtalálható, nemcsak a testekben. Ezen kutatásaival Maxwell fontos előrelépést tett. Az erő többé már nem a mechanika témaköréhez tartozott, hanem az optikáéhoz, egyesítve magában mindhárom jelenséget: fényt, elektromosságot és mágnesességet. A lényegi hangsúly azonban továbbra is a közvetítő közegen volt, melyen keresztül az egyesült erők mozogtak, márpedig ez Maxwell szerint továbbra is egyfajta anyag volt. Az éter, ahogyan ő látta, megfoghatatlan, végtelenül rigid, ugyanakkor végtelenül flexibilis anyag volt, mellyel a tér egészének ki kellett töltődnie, hogy az elektromágneses jelenségek egyáltalán bekövetkezhessenek. Maxwell az éter tulajdonságait a fénysugarakon keresztül vizsgálta. Egy adott csillag fényét egy prizmán vezette keresztül, először a föld űrbéli mozgásának megfelelő irányban, azután pedig erre a pályára merőlegesen. A fény viselkedésében nem mutatkozott lényeges különbség egyik esetben sem. Olyan volt, mintha az éter nem is létezne. Maxwell ennek ellenére nem kételkedett a létében, sőt meg volt róla győződve, hogy „minden bizonnyal a legnagyobb, és valószínűleg a legegységesebb tömeg, melyről az emberiségnek tudomása van.” Ráadásul ha valóban létezett erő, mely ezen belül mozgott, akkor a terjedéshez időre volt szüksége. Ez pedig megsemmisítette Newton teóriáját az események egyidejűségéről. Valószínűleg épp e lehetőség indította Maxwellt arra, hogy olyan kijelentést tegyen, mely, jóllehet akkoriban még nem volt tudatában, óriási jelentőséggel bírt. A newtoni egyidejűség megszűnése az abszolútumokat is a pusztulás veszélyével fenyegette, ezért Maxwell az alábbiak szerint nyilatkozott: Kezdetleges elképzeléseink, melyek alapján tudni azt, hogy hol vagyunk éppen, és hogy melyik irányba haladunk, esszenciális elemét képezi tudásunknak, melynek tudatos lényként a birtokában vagyunk… Csakhogy ezek a fogalmak… fokozatosan eltörölni látszódnak a fizika tanulmányozásával. Az űrben nincsenek határkövek… saját mozgásunkat (itt a földön) kiszámíthatjuk a szomszédos testekhez történő elmozdulásunkból, de nem tudhatjuk, hogyan viselkednek ezek a testek az űrbéli mozgás során.

Ami azt illeti, valamit azért mégis tudni lehetett. Amióta csak Kopernikusz elmozdította a Földet az arisztotelészi mindenség középpontjából, megvolt az eshetősége, hogy az új centrum, a Nap, maga is mozog a térben. 1805-ben a muzsikusból lett hannoveri csillagász, William Herschel, aki akkoriban Angliában élt, 40 láb (12 m) fókusztávolságú teleszkópja segítségével a „feneketlenül mély” Tejútot tanulmányozta. Herschelnek úgy tűnt, mintha a Nap pályáján a Szíriusztól a Herkules irányába haladt volna. A Föld pályája a Nap körül valóban térbeli kört írt le, a Nap pedig haladhatott akár egyenes, akár keringési pályán is.

Herschel teleszkópja. Mielőtt 1781-ben felfedezte az Uránuszt, Herschel muzsikusként tevékenykedett, és komoly anyagi problémákkal küzdött, hogy finanszírozhassa szenvedélyét, az asztronómiát. Az Uránusz hozta meg számára a tudományos elismerést és III. György pártfogását.

A hangot elsőként 1877-ben sikerült felvenni és visszajátszani, Edison találmánya révén. 1888-ra a zene és a hírességek hangjának hallgatása Edison fonográfján már népszerű családi kikapcsolódási forma volt.

Hat évvel azelőtt, hogy Maxwell összekötötte volna az elektromágnesességet és a fényt a hullámterjedés közös teóriájában, lefektetésre került az első transzatlanti távírókábel. Használata még a tudományosan legképzetlenebb elmék előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy amikor Londonban már déli tizenkét óra volt, akkor New-Foundland

partjainál csak reggeli hat óra, ráadásul tovább erősítette a közvélemény meggyőződését, hogy a tudománynak valóban az alkalmazásokkal kell foglalkoznia. Ezt a szemléletet senki nem támogatta hathatósabban, mint Thomas Edison, a „feltalálás feltalálója”. Ez a rendkívüli mértékben termékeny tudós, akiről azt tartották, hogy minden tíz napban előállt egy kisebb, és minden hat hónapban egy nagyobb jelentőségű felfedezéssel, minden találmányával felcsigázta a közvélemény fantáziáját. A fonográf, az árfolyamjelző gép, az elektromos toll, a kinetoszkóp, a duplexüzemű távíró, és több mint ezer egyéb szabadalom csak úgy özönlött a New Jersey-i Menlo Park laboratóriumaiból, mely a világ első igazán hatékonyan működő fejlesztési parkjaként funkcionált. Az innováció, mellyel elkápráztatta a világot, és amellyel minden bizonnyal a legnagyobb hatást gyakorolta az emberek mindennapi életére, Edison villamos fénye volt, melyet 1879 újévének napján, hajnali 3 órakor kapcsoltak be először. A nagy esemény háromezer szemtanúja gondosan kiválogatott vendégekből állt össze, akiket Edison külön erre a célra bérelt vonatával hozatott a helyszínre. Szinte teljesen egymagában Edison bárki másnál többet tett azért is, hogy kiszélesítse a jelentésköri szakadékot a tudomány és a közvélemény között, elhitetve a mindennapi emberekkel, hogy a tudomány nem áll másból, mint hasznos ketyerékből.

A villanykörte vázlata Edison jegyzetfüzetéből. A fehéren izzó körte, mellyel 1879-ben állt elő, 45 órán keresztül volt képes égni, és ezzel ez lett az első üzletileg is sikeres elektromos fény. 1880-ban már

sikerült olyan izzót is előállítani, mely 170 órán át égett.

Edison szorgalmasan ápolgatta a fáradhatatlan feltaláló mítoszát, többek között az olyan képeken, mint az alábbi is, mely 1888-ban készült orange-i laboratóriumában.

Hertz kísérlete. A balról látható kibocsátó szikrát állít elő, melynek energiája szétsugárzik. A jobbról látható másodlagos áramkör a kisugárzás által elegendő energiát nyer ahhoz, hogy feltöltődve a résében előállíthassa saját, parányi szikráját.

Mindeközben az éter és funkciójának kérdése tovább háborgatta a tudományos elméket. Ha Maxwellnek igaza volt, és a fénynek, valamint bármilyen sugárzásnak időre van szüksége a terjedéshez, akkor felfedezhetőek az időkülönbségek a Föld és a látható csillagok között? Minden attól függött, hogy létezik-e, avagy sem az éter. 1885-ben azután a Karlsruhéban dolgozó Heinrich Hertz megtalálta a választ, amikor elhatározta, hogy a szabad levegőn kísérel meg elektromágneses hullámokat kelteni, hogy lássa, a terjedésük véges sebességgel következik-e be, és hogy úgy viselkednek-e, mint a fény hullámai. Hertz két fényes felületű fémgömböt helyezett közvetlenül egymás mellé, és váltakozó irányú áramot bocsátva a gömbökbe egy szikrát idézett elő.

Vajon ez a szikra cserében olyan energiahullámokat állított elő, melyek a fény sebességével mozogtak a téren át? Az áramot termelő tekercset két tömör, 1 hüvelykszer (2,54 cm) 10 hüvelykes rézhengerhez kapcsolta, melynek végeit l 1/ hüvelyk átmérőjű tömör gömbökkel zárta le. A gömbök mögött, melyek 1/ 2 8 hüvelyk távolságra helyezkedtek egymástól, egy homorú cinklemezt helyezett el, mely tükörként funkcionált. Ha az elektromágnesesség valóban a fényhez hasonlóan viselkedett, akkor ezeknek másodlagos nyílt erővonalakat kellett 15 yardnyi (14 m) távolságba eljuttatniuk. Habár az eredményt szabad szemmel nehéz volt megfigyelni, a másodlagos erővonalak valóban produkáltak parányi, halvány szikrákat a vételi oldalon, ezek alapján pedig a terjedés sebessége valóban végesnek volt mondható. Hertz egy különös jelenségre is figyelmes lett, amikor ultraviola fénnyel világította meg a szikraközt: az felélénkítette a szikrát. Miután nem talált kézzelfogható magyarázatot a történésre, visszakanyarodott az erő általános tanulmányozásához. Úgy kezelte, mintha csak egyszerű optikai jelenség lett volna, és sikerült kimutatnia, hogy az egyenes vonalú terjedés útját még asszisztensei teste is meg tudja gátolni, ugyanakkor polarizált nyalábként viselkedett, miután a töltéssel rendelkező drótkeret 90 fokos elforgatásával el lehetett érni a kioltását. A cinklemezről visszaverődött, kátrányprizma segítségével meg lehetett törni, időbe telt, míg egyik helyről elért a másikra; mindezek pedig azt mutatták, hogy valamilyen közvetítő közegen kell keresztülhaladnia. A közvélemény ismét csak egy praktikus alkalmazáson keresztül értesülhetett az új tudományos vívmányról. A feltaláló ezúttal Marconi volt, aki a század végén az Atlanti-óceánon át küldözgetett rádiójeleket. A holland Leydenben a kiváló fizikus, Henryk Lorentz – akiről később Einstein így nyilatkozott: „Nagyobb hatással volt rám, mint bárki más, akivel életem során találkoztam” – ez idő alatt roppant érdekes gondolatot fogalmazott meg az éterrel kapcsolatban. Lorentz teóriája a fényhullámelméletet Maxwell mezőinek fényében tanulmányozta. A problémát ezzel kapcsolatban az okozta, hogy habár Maxwell elfogadta a hullámterjedést, hogy ezzel elkerülje a távolságban hatás megmagyarázásának nehézségeit, nem volt képes elszakadni a közönséges anyag feltételrendszerétől. Ha a mező keresztülhaladt egy üvegtáblán, akkor szükséges volt számításba venni az üveg ellenállásának hatásait, mintha az éter is áthatolt volna rajta.

Lorentz gondolatmenetében az elektromágneses jelenségek egységesítése könnyebb volt, ha az éterre mint örökkévaló és állandó közegre tekintettek, mert ezáltal az abszolút értelemben vonatkozhatott valamennyi történésre, és így valamennyi Newton szelleméből is megőrzésre kerülhetne. Az éter azonban továbbra is észrevehetetlen maradt, Lorentz nézetei szerint így az erő elmozdulása az éter atomi molekuláinak, vagy attól is kisebb elemi részecskék elektromos töltésének elmozdulásaként következett be. Ehhez és az erőtér bármilyen más megnyilvánulásához másra sem volt szükség, csak változatlanul állandó éterre.

Marconi (balról) egy antenna sárkánnyal történő üzembe állítását figyeli New-Foundlandon. Egy hónappal később, miután hóban-fagyban három órán át várakozott, végül megkapta angol jeladója várva várt rádiójelét. Ez volt az első transzatlanti kábelnélküli üzenettovábbítás.

A Michelson-Morley-féle interferométer vázlata, ahol jól megfigyelhető a két, egymásra merőleges fénysugár optikai útja. A négy tükör, mely oda-vissza verte a sugarakat jelentősen megnövelte az azok által bejárt pálya hosszát.

Egy fiatal amerikai is nekikezdett a kutatásnak, aki eredetileg Németországban tanult, a nagy Hermann von Helmholtz alatt, aki óriási szaktekintély volt a fény és a hang területén, és különféle áttetsző anyagok fénytörésével kísérletezett. Munkájának nyomait meg lehetett találni a német színezékanyag-iparban, a karbid- és természetes gázvilágításban, és a terjeszkedő vegyipar minőség-ellenőrzési eljárásaiban. A fiatalember, Albert Michelson, feljegyezte: „Ha feltételezzük, hogy az éter nyugalomban van, és a Föld ezen keresztülhalad a pályáján, akkor az ahhoz szükséges időnek, amíg a fény egyik pontból eljut a másikhoz, feltétlenül függnie kell attól, hogy melyik irányban halad.” 1887-ben, ugyanabban az évben, amikor Hertz demonstrálta, hogy az erőnek időre van szüksége a térbeli terjedéshez, Michelson és kollégája, Edward Morley a clevelandi Alkalmazott Tudományok Iskola alagsorában, a mostani Case-Western Reserve Universityn, egy érdekes szerkezetet hozott működésbe. Michelson fénytöréssel kapcsolatos munkásságának gyümölcse, az interferométer, képes volt a fénysebességben megmutatkozó különbségeket egy tízbilliomod pontossággal lemérni. A műszer a fényhullámok kölcsönhatásának jelenségét hasznosította, hogy létrehozzon egy olyan interferencia-mintázatot, ahol a sötét és világos sávok mérete aszerint váltakozott, ahogyan az egymásra illeszkedő fénysugárnyalábok egymást felerősítették, illetve kioltották. Michelson szerkezete egy kör alakú teknőből állt, melyet higannyal töltöttek. Ennek felszínén egy szilárd homokkő tömb úszott, melynek területe 16 négyzetláb (1,5 m2), vastagsága pedig egy láb (30 cm) volt. A felszín mind a négy sarkában négy tükörfém síklap került elhelyezésre. Egy Argand-féle nátriumgőz lámpa monokromatikus fénye két résen és egy lencsén keresztül haladt, annak érdekében, hogy „pontfény” sugár jöhessen létre. Amint elérte a félig ezüstös felületű tükröt, a sugár kettévált, és mindkét nyaláb derékszögben haladt tovább a másikhoz képest. A sugarak ezután visszaverődve saját tükreikről, ugyanakkora távolság megtétele után visszatértek, hogy a félig ezüstös osztótükrön újra egyesüljenek.

Az egyik sugárnak ezek alapján a Föld térbeli mozgásával ellenkező irányban kellett haladnia, míg a másiknak közvetlenül „szemben” az éterrel, miközben a Föld keresztülhaladt rajta. A Földdel megegyező irányban haladó fénysugárnak az elméletből következően nagyobb ellenállással kellett szembenéznie, és ezáltal töredéknyi idővel, de később kellett visszaérkeznie, ezáltal megváltoztatva az interferencia-mintát, miután visszaérkeztekor fáziskésésben volt ikertestvéréhez képest. A mindkét félsugár által bejárt út 36 láb (11 m) hosszúra nyúlt, a kísérletek pedig úgy kerültek lefolytatásra, hogy a kőtömböt lassan forgatták, hogy ezzel is megvizsgálhassák az „éterbe” valamennyi irányba szétlövellő fénysugarak hatását. Három nap időtartam alatt tizenhat teljes kört írtak le. Amikor a két amerikai 1887-ben publikálta kutatási eredményeit, voltaképpen nem volt miről beszámolniuk. A kísérlet egyik pontján sem mutatkozott eltérés az interferencia mintázatában. Olyan volt, mintha az éter nem is létezett volna. Csakhogy a két fiatalember nagyon is tisztában volt Fresnel módszerével, mellyel bebizonyította, hogy a fény sebességét a vízben akár a folyás irányában, akár vele szemben halad, mindig befolyásolja a folyadék áramlása. Az érvelés igazát feltételezve vagy nem létezett éter, ami elképzelhetetlen volt, hiszen a fénynek időre volt szüksége a távolság megtételéhez, vagy a Föld a keringési pályán haladva az őt beburkoló étert magával vonszolta, mely így a Földhöz képest állandó maradt. Akármi is volt az igazság, az abszolút éter, melyet mindenki keresett, nem létezett. Úgy tűnt, Newton mégiscsak tévedett. Minthogy ez a lehetőség elfogadhatatlan volt, 1892-ben egy ír kutató roppant eredeti megoldással állt elő, hogy megmentse a tudomány becsületét. A férfi G. F. Fitzgerald volt, a dublini Trinity College természetrajzi és kísérleti filozófiai tanszékének professzora.

George Fitzgerald kísérlete a repülésre. Diákjai húzták a vontatóköteleket, hogy megadják a kiváló professzornak a kezdőlendületet, miután az lerohant a felszállópályán, fején viselve cilinderét, mely de rigueur viselete volt a dublini Trinity College tagjainak.

Fitzgerald tudta, hogy Lorentz korábban kimutatta, hogyan állíthat fel a mozgásban lévő elektrosztatikus töltés olyan mágneses mezőt, mint az elektromos áram. Ha egy ilyen elektrosztatikus töltés nyugalomban volt a földön, akkor nem hozza létre a mágneses mezőt, csak pusztán az elektrosztatikus mezőt. Viszont, egy másik nézőpontból, tegyük fel a Napból, az elektrosztatikus mező, mely nyugalomban van a Földön, gyakorlatilag mozgást végez a Földdel együtt, és ezáltal igenis létrehozza a mágnesességet. Ha, amint azt Lorentz korábban állította, az erő töltés volt, mely a mező objektumainak molekuláin keresztül mozgott, és feltételezve, hogy az objektumok formáját, ahogyan azt mindenki tudta, az atomok állapota és elhelyezkedése határozta meg, akkor egy objektum formája megváltoztathatóvá vált pusztán attól, hogy átmozgattuk az erőtéren. Ha a formaváltozás a Michelson és Morley-féle berendezés rövidülésével jár, mégpedig pontosan akkorával, amekkora késéssel a lemaradt félsugár visszatér, akkor a késedelem kioltódik, mert a Föld mozgástengelye mentén kiegyenlíti a műszer zsugorodása. A „zsugorodás” Fitzgerald-Lorentz-féle összehúzódás néven vált ismertté.

Ez a teória megmentette az étert, bár azon az áron, hogy elfogadta a relativisztikus megközelítést. A tizenkilencedik század az új jelenség tanulmányozásával indult, melyet korábban szinte alig vizsgált bárki is, és ahogyan először a mágnesesség, majd az elektromosság került górcső alá, egyre inkább úgy tűnt, hogy ezek nem alkalmazkodnak Newton fundamentális törvényeihez, és mindenekelőtt megkérdőjelezik a newtoni fizikán alapuló emberi tudásanyag létjogosultságát. Most, a század vége felé, a világegyetem már egészen másféle helynek tűnt, mint száz évvel ezelőtt. Eltűnt a newtoni bizonyosság, a tudomány célja, hogy felfedezze és megmagyarázza a realitást, szintén kétségessé vált. Ekkorra már a Föld űrbeli asztronómiai pozíciójának meghatározása is rendkívül összetetté vált. Mielőtt a végső helyzet kiszámíthatóvá vált volna, az alábbi faktorokat kellett figyelembe venni: a Föld forgása saját tengelye körül, keringése a Nap körül, a periódus havi egyenlőtlensége, a forgástengely állása, ekliptikus elhajlása, a Naphoz legközelebbi pontok változója, a többi bolygó mozgásának zavaró hatása, a naprendszer mozgása az űrben, a Tejút egymástól különálló két csillagáramának mozgása, a Föld alakjának belső módosulásai. Vajon mennyi tényezőt kellett még ahhoz figyelembe venni, míg teljes bizonyossággal ki lehetett jelenteni valamit a Föld helyzetéről? Ez a relativista szemlélet, és a tudomány felelőssége, hogy a jelenségeket megmagyarázza, egy csapatnyi tudós és filozófus munkájában jelent meg, akik pozitivisták néven váltak ismertté. A csoport vezére a bécsi fizikus, pszichológus, filozófus, fiziológus és történész Ernst Mach volt, aki minden formájában ellenezte az abszolutizmust. Mach megkérdőjelezte a newtoni törvények alkalmazhatóságát is az egyetemes viszonyokra, mert szerinte egy ilyen feltételrendszer nyilvánvalóan nem volt se mérhető, se azonosítható. A mozgás és inercia szemszögéből, ha a Föld pozíciója nem volt abszolút módon ismert, akkor az a probléma sem volt értelmezhető, hogy a Nap vagy a Föld keringett-e egyáltalán. Abszolút kijelentések, állította, csakis az univerzum összes anyagára vonatkozhatnak. A korlátozott hatályú kijelentések csak egy helyileg megfigyelt jelenségre vonatkozhattak, ezek pedig lehettek tipikusak, de nem tipikusak is. Minden, amit el lehetett mondani róluk, személyes, helyi, érzékszervi megfigyeléseken alapult. Mach osztotta George Berkeley instrumentalista nézeteit arról, hogy a teóriák és a törvények nem mások, mint számítási eszközök a jelenségek

leírására és előrejelzésére. A realitásnak nem létezik magyarázata. Könyvében, A mechanika tudományában, Mach támadta „az abszolút űr, mint a ‘létezés’ elnagyolt koncepcióját, mint olyan eszmét, mely nem igazolható a gyakorlatban.” Mach szerint a mechanika tudománya későn következett be a történelemben, így nem jelenthet végső eszközt a természet interpretálására. A tudomány által nem írható le más, mint az, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különféle tapasztalatok: Amit mi időnek és térnek hívunk, azt csak bizonyos jelenségeken keresztül vagyunk képesek felismerni… ezért térbeli és időbeli megállapítások csak más jelenségek bevonásával hozhatóak… a csillagok pozícióját az idő kifejezésmódjához kötjük – ez pedig valójában a Föld pozíciójához kapcsolódik… és ugyanez igaz az űrre is… a helyzet-meghatározásnál a szemünkre támaszkodunk… összevetve a más jelenségekkel kapcsolatos megállapításokkal… így minden jelenség egy másik jelenség függvénye… Minden tömeg és minden sebesség, ebből következően minden erő, relatív. Nem hozhatunk olyan döntést az abszolútum és relatívum körében, mely kötelező érvénnyel alkalmazható lenne, vagy amely alapján intellektuális, vagy bárminemű előrelépést érhetnénk el… a ptolemaioszi vagy a kopernikuszi nézet csak interpretáció, s mint ilyen, mindkettő egyformán helytálló.

Modern fotográfia a gyertya lángja által keltett forró levegőn áthaladó lövedék útjáról, mely megmutatja azokat a lökéshullámokat, melyeket Mach szuperszonikus kísérletei során tanulmányozott, megállapítva a hang terjedési sebességét, melyet napjainkban Mach 1. néven ismerünk.

Mach definiálta, amit ma a róla elnevezett alapelvként tartunk számon: „Minden egyes test a világegyetemben valamilyen, pontosan körülírható kapcsolatban áll valamennyi más testtel a világegyetemben.” A problémát csak az okozta, hogy ez a valamennyi más test a távoli csillagrendszereket is magában foglalta, melyek túlestek a vizsgálódás körén. Ebben az esetben a tudomány nem kísérelhetett meg mást, mint hogy rendszerezze tapasztalatait, és olyan szabályszerűségek létét fedezze fel, melyek lehetővé teszik a későbbi előrejelzést. E keresés során csak az egyik jelenség többivel való kapcsolata érdemelt mérlegelést. Még a tudományos leírások is „önkényesek és lényegtelenek, túlságosan is könnyen változnak kultúránk nézőpontjaival.” Mach és a pozitivisták megszabadították a fizikát a metafizikától, és az olyan rejtelmektől, mint az érzékelhetetlen szubsztanciák, és fenomenológiájuk pusztán a jelenségek kapcsolattartalmára korlátozódott. Ez volt az a kizárólagos szint, ahol a leírások értelmet nyerhettek. Ahogyan Robert Mayer megfogalmazta a század közepén: Minden, ami felfogható, kapcsolatok konstans rendszere. Ezek azok az állandók, ameddig a tudomány elmerészkedhet, miközben állításokat fogalmaz meg a realitásról. A konstans kapcsolatrendszer, melyet konstans szabályok igazgatnak, konstans értékeken, nem változik, bármi is történjen magával a dologgal. A jelenségek reprezentációja többé nem lehet más, mint az eredetire vonatkozó szubjektív szimbólum. Miközben mindez kirántotta a szőnyeget Newton és mindazok alól, akik Michelson és Morley kísérletének látszólagos kudarcát próbálták értelmezni, magára a kudarcra nem adott magyarázatot, mert az éter megmaradt szükséges közegként, még ha csak helyi értékekkel bírt is. Einstein, a férfiú, akire rendkívüli hatást gyakoroltak Mach tanai, úgy távolította el a problémát, hogy eltávolította az étert. Öt esszéje közül a harmadikat, melyet 1905-ben publikált, így kezdte: „Köztudott, hogy Maxwell elektrodinamikája – ahogyan azt korunkban rendszerint értelmezzük –, ha

mozgó testekre alkalmazzuk, olyan aszimmetriákhoz vezet, melyek nem tűnnek az adott jelenség elválaszthatatlan részének.” Itt utalt a FitzgeraldLorentz-féle elektrosztatikus generátorra, mely mozdulatlan ugyan a földön, viszont mozgásban van minden más szempontból. Az előállított áram típusának megítélése szintén a szemlélődő által felvett helyzettől függ. Einstein valamennyi megfigyelőt vonatkoztatási körének keretei közé szorította, és nem tette lehetővé az univerzum megfigyelését, csakis e kereten belülről. Minden más tulajdonság, mint idő és távolság, hasonlóképpen került korlátozásra. A relativitással eltűnt a newtoni egyidejűség. Ha a fénynek véges időre van szüksége egy adott távolság megtételéhez, akkor a világegyetemben nem létezhet az egy időben bekövetkező események rendszere, hiszen az eseményekkel kapcsolatos információ mindig bizonyos késedelemmel fog elérkezni a megfigyelőhöz. Mindezen túl a megfigyelő vonatkoztatási rendszerében a fény sebességének mérése csakis a kerethez való viszonyítás eszközével válhatott megoldottá. Ha a fény sebessége konstans érték szerte az univerzumban, akkor Michelson és Morley kísérlete azért nem változtatta meg az interferencia-mintázatot, mert saját vonatkoztatási rendszerükben saját műszereik kompenzálódtak, ahogyan Fitzgerald is sugallta, bármilyen szükséges eszközzel, hogy azt mutassák, a fény egyetemesen konstans sebességgel halad. Einstein gondolatkísérlete egy teherautóval illusztrálta az érvelést. A teherautó belsejében egy fény villant fel, miközben az mozgott az úton. A teherautó belsejében lévő emberek azt látták, hogy a fény ugyanabban a pillanatban éri el az autó első és hátsó falát. A fénysebesség 186 000 mérföld (298 000 km) volt másodpercenként. A teherautón kívüli megfigyelők azonban azt látták, hogy a fény előbb éri el a hátsó falat, mint az elsőt, pedig a fény sebessége ebben az esetben is ugyanannyi volt. Ha tehát minden műszer, melyet a jelenségek mérésére felhasználunk vonatkoztatási rendszerfüggő, akkor ebből az következik, hogy a természetről szóló valamennyi megállapítás sokkal inkább vonatkozik az eszközökre és metódusokra, mint az objektív valóságra. Maga Einstein is erre a megállapításra jut: „A fizika olyan, a realitás megragadására irányuló kísérlet, mely független a megfigyelés tárgyától.”

Einstein gondolati kísérlete annak illusztrálására, hogy a fénysebességre milyen hatást gyakorol a megfigyelő vonatkoztatási rendszere.

Geissler csövei, bemutatva a különböző fényeket, melyeket a más és más nemesgázokon keresztül áramló elektromos töltés váltott ki. Az elektroncsövek elsőként hétköznapi alkalmazásként működtek, Viktória királynő gyémántjubileuma alkalmából rendezett megemlékezésen, 1897-ben.

Ezek a nézetek alapjaiban rázták meg a newtoni fizikát. És a legrosszabb még hátravolt. A tizenkilencedik század közepén az elektromosság jelensége iránt megnyilvánuló érdeklődés ráirányította a figyelmet a gázok viselkedésére is. 1855-ben Johann Geissler kimutatta, hogy a nemesgázzal teli csövekbe vezetett áram a cső felragyogását idézi elő. 1859-ben Julius Plücker egy mágnes segítségével mozgásra bírta a ragyogást, és megfigyelte, hogy az a cső faláról indul ki. 1869-ben tanítványa, Johann Hittdorf közelebbi vizsgálódásba kezdett. Teljes vákuumban azt látta, hogy a ragyogás a negatív pólustól, avagy katódtól indul el, és egyenes vonalban mozog a pozitív pólus, az anód felé. Ezt onnan állapíthatta meg, hogy a sugarak útjába helyezett objektum árnyékot vetett. A katódsugarak valóságos kutatási lázat váltottak ki a század vége felé. Philipp Lenard, Hertz tanítványa, felfedezte, hogy a sugarak keresztülhatolnak az arany- és alumíniumfólián is, mely a fénysugarak számára egyébként áthatolhatatlan. 1896-ban a cambridge-i J. J. Thompson feljegyezte, hogy ha ablakot nyitunk a katódcsövön, akkor ezen keresztül a sugarak elszöknek ugyan, de a levegőben megtett néhány centiméter út után elveszítik a képességet a ragyogásra. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a sugarak a levegő atomjainál parányibb részecskékből tevődnek össze, melyek haladását így a levegő megakadályozza. Ha pedig ez igaz volt, akkor a részecskék szubatomikusak, atomméret alattiak voltak.

William Crooke kísérlete a katódsugarakkal. A cső belsejében az anód (b) közvetlenül a katódsugarak (a) útjában helyezkedik el. Az anód által vetett geometriailag tökéletes árnyék (d) felfedte, hogy a sugarak egyenes vonalban terjednek.

Thomson a mágneses elhajlás segítségével igazolta a részecskék létét, és kimutatta, hogy azok tömeggel bírnak – és ezáltal valódi részecskék. Az „elektronok” nyilvánvalóan az elektromosság alapegységei voltak. Az ebből felmerülő probléma további zavaró tényezőt okozott azoknak, akik még mindig hajlamosak voltak hinni a newtoni igazságok örökérvényűségében. A részecskék léteztek, de a sugárzás fényforma volt, melyről feltételezhető volt a hullámokban terjedés. Hogyan lehet egy hullám elemi részecske?

1900-ban Max Planck Berlinben bejelentette, hogy kísérletei közben, melyek a forró testek energialeadását voltak hivatottak tanulmányozni, felfedezte, hogy az energia nem folyamatosan szabadul fel, ahogyan korábban hitték, hanem kis egységekben, vagyis energiacsomagokban. Ahogyan az energiakibocsátás nőtt, az eredeti csomagok egyre nagyobb és nagyobb méretű többszörösei szabadultak fel. Planck ezeket az energiaalapegységeket, melyek konstansok voltak az energiahullám frekvenciájának szempontjából, kvantumnak, vagyis „mennyiségnek” nevezte el. Az energiahullámok különféle mennyiségeket tartalmaztak. Mindez egyféle magyarázatot is kínált Thomson egy másik felfedezésére is. A tudós részecskekísérletei során ultraibolya fényt bocsátott vákuumban elhelyezett bizonyos fémekre, és azt tapasztalta, hogy azok erre elektronokat szabadítottak fel. Problémát csak az okozott, hogy jóllehet a fény a síklemez teljes felületén elnyelésre került, elterjesztve ezzel energiáját, a fém késedelem nélkül elektronokat kezdett kibocsátani magából. Egy 1905-ös, másik értekezésében Einstein magyarázta el, hogy mi történt. A fény energiacsomagokban érkezett, ahogyan azt Planck is leírta. Ezek kiütötték az elektronokat a fémből, és ahogyan a fény frekvenciája emelkedni kezdett, úgy nőtt a felszabadult elektronok száma is. Ez megmagyarázta az ultraviola sugárzás rejtélyes hatását is Hertz szikrájára. A fény csomagjai energiát adtak a szikrának, és ezzel megnövelték. Mostanra az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ősi teória az energiahullámok terjedéséről is erőteljesen megkérdőjelezhető. Einstein kijelentése mindezek ellenére továbbra is nyitva hagyta a kérdést: hogyan lehetnek a hullámok részecskék?

J. J. Thomson, a Nobel-díjas tudós, aki felfedezte a szubatomikus részecskéket.

1927-ben Louis de Broglie a szarvánál ragadta meg a bikát, és végrehajtott egy kísérletet, melynek során a fotonok vagy fénycsomagok egyidejűleg egy olyan kettős lyukrendszeren haladtak keresztül, melyet jó egy évszázaddal korábban Young is használt a fény interferencia-mintájának manipulálására. A fotonok úgy interferálódtak, mintha hullámok lettek volna. Ugyanabban az évben két amerikai az elektronok szétszóródását tanulmányozta, miután azokat a vákuumban elhelyezett nikkel célpontjukra kilőtték. Egy bizonyos ponton az elektroncső felrobbant. Ekkor a célpontot gyorsan megtisztították az oxigénszennyeződéstől azáltal, hogy hidrogénben átmelegítették, majd visszahelyezték a vákuumba, nem figyeltek fel azonban arra, hogy a beavatkozással megváltoztatták a nikkel felszínét, néhány óriási kristály kifejlődését elősegítve, melyek a felszín szabályos pontjain helyezkedtek el. Amikor a felületet újra elektronokkal kezdték bombázni, legnagyobb megdöbbenésükre azt kellett tapasztalniuk, hogy az elektronok szabályos mintázatot követve szóródnak szét, mely minta a nagyon alacsony és nagyon magas számú elektronokból álló, egymást váltogató sávokból tevődik össze. Végül is felfedezték, hogy miután az elektronok bizonyos szögben csapódtak a nikkelfelülethez, a kristályok egymást követő áramokban tükrözték vissza őket, ami által az elektronok interferáltak egymással, mintha eltolt fázisú hullámok lettek volna, és ugyanolyan interferencia-térképet hoztak létre, mint a fény. A részecskék tehát valóban lehettek hullámok.

A kísérlet, mely megrázta a fizika világát: Davisson és Germer balul sikerült próbálkozása az elektronelhajlás megvizsgálására. Balról láthatjuk az elektronok visszaverődését a célpont felszínéről. A baleset után (jobbra) a párhuzamosan megtörő elektronsugarak interferálnak egymással, akárcsak a hullámok, kioltva, illetve felerősítve egymást.

1927-ben Werner Heisenberg kimutatta, hogy soha nem lehetünk biztosak benne, melyik jelenségnek lehetünk tanúi, miután mindkettőt eszközök állítják elő. Ha a kísérlet a részecskék megtalálására irányult, akkor az járt sikerrel, ha a hullámokéra, akkor az, de a kettő sohasem következhetett be egyidejűleg.

Annak bizonyítéka, hogy a részecskék hullámok. Ez a sugárirányú nézet az elektronhaladás útjából megmutatja, hogyan lépnek kölcsönhatásba egymással az aranyfólián áthatoló részecskék, hogy előállítsák a hullámcsúcsokból és völgyekből álló ismerős hullámmintát.

Azt is feljegyezte, hogy a részecskéket sohasem lehet tudományos bizonyossággal megfigyelni. Vagy a mozgásukat figyelhettük meg, a hullámban való terjedés során, vagy a pozíciójukat, ha röptükben megállítottuk őket. Minden vizsgálódás eleve kizárta a másikat. Megmondhattuk, hol van egy elektron, vagy hogy milyen gyorsan halad, de a kettőt egyszerre sohasem. Ráadásul maga a megfigyelés folyamata is tovább bonyolította a dolgot. Ahhoz, hogy „láthassunk” egy elektront, valamiképp meg kellett világítanunk, márpedig ez megnövelte az elektron energiáját, vagy az állapotát, vagy a helyzetét változtatva meg. A megfigyelés folyamata közben a világegyetem folyamatosan változott. Ahogyan ezt Heisenberg megfogalmazta kijelentésében, mely lezárta a tizennyolcadik században kezdődött spekulációkat: „Ha le akarjuk írni, mi történik atomi szinten, rá kell ébrednünk, hogy a ‘történik’ szó csak magára a megfigyelésre alkalmazható, és nem a dolgok állására két megfigyelés eszközlése között.” Az elektromosság vizsgálata elvezetett egy átalakult világképhez, és egy átalakult tudományhoz, mely a jelenségeket értelmezni próbálta, megsemmisítve az ok-okozati összefüggést, mely a klasszikus Görögországtól, Thalész korától uralkodott. Ha, amint Heisenberg értelmezte, a valóság minden leírása magában foglalt némi esszenciális és feloldhatatlan bizonytalanságot, és ha a megfigyelő a

megfigyelés folyamata során maga is módosította a jelenséget, akkor, ahogyan azt Wittgenstein mondta: „Azt látjuk, amit látni akarunk.” A világegyetem nem más, mint amit állítunk róla. Viszont ha ez igaz, akkor ugyan miben is áll a mi tudásunk?

Az ember és az univerzum középkori képe. Egy társadalom számára, mely arra a hitre épült, hogy az ég az élet valamennyi aspektusát uralja, a környezet ilyen ábrázolása legalább olyan helytálló, mint modern világképünk.

Vég nélküli világ Amikor Einstein megtette azt a hatalmas, szemléletbeli ugrást, mely megváltoztatta a fizikát, majd vele együtt az anyag alapvető természetének és a világegyetem működésének megértését, azt mondta, hogy az egész úgy világosodott meg számára, mint egy álomban. Látta magát, amint egy fénysugáron lovagol, és azt a következtetést vonta le ebből, hogy a fénynek egyfajta statikus jelenségnek kell lennie. Ez ellentmondott a kor fizikai törvényeinek, és Einstein ekkor ébredt rá arra, hogy a fény az egyetlen jelenség, melynek a sebessége minden körülmények között, és minden megfigyelő számára konstans érték. Innen már egyenesen vezetett el az út a relativitásig. Einstein álomszerű tapasztalata visszhangzik egy másik, hasonló eseményre vonatkozó leírásból is. August Kekulé – annak a benzolgyűrűnek a felfedezője, mely tipikus példája annak a szerkezeti mechanizmusnak, ami által az atomcsoportok egyesülnek, hogy molekulákat formáljanak, melyek azután más molekulákhoz csatlakozhatnak – írja, hogy amikor belenézett a tűzbe, az atomgyűrűket saját farkába harapó kígyóként látta maga előtt. Newtonról sokáig azt tartották, hogy a megvilágosodás egy földre pottyanó alma hatására következett be nála. Arkhimédész, ahogyan a történet tartja, velőtrázó „Heuréka!” kiáltással ugrott ki kádjából, amint rádöbbent a vízkiszorítás törvényére. Gutenberg leírása alapján a nyomdai sajtó ötlete úgy jött, „mint egy fénysugár”. Wallace az evolúció teóriájával egyfajta „delíriumban” állt elő. Mindannyian megtapasztaltak egy belső felvillanást a felfedezés pillanatában. Ez a misztikus jelentőséggel bíró tett, mely során az ember a természet újabb titkát fedi fel, a tudomány legbelső magja. A felfedezésen keresztül az ember kiszélesíti és kimélyíti irányítását az elemek felett, felfedezi a naprendszer távoli pontjait, elkülöníti az erőket, melyek a lét építőkockáit egyben tartják. Minden felfedezéssel valahogyan javul a feltételrendszer, melyben az emberiség létezik, ahogyan az új megértés a gondolat és tett megvilágosultabb formáit teszi lehetővé, az új technológiák pedig az élet anyagi minőségén javítanak. Minden egyes előrefelé tett lépést a tudás gyarapításának és csiszolásának karakterisztikája jellemez, mellyel a társadalom nézetei változnak meg a

világegyetem egészét illetően. Ahogyan a tudás változik, úgy változik az uralkodó szemlélet is.

Roger Bacon tizenharmadik századi rajza a szemről.

Korai perspektívagyakorlat Ucellótól.

A gyors vitorlás hajó, melyen Kolumbusz eljutott az Újvilágba.

A görög és arab tudományok, amikor a tizenkettedik században megérkeztek Észak-Európába, valamint a gondolatiság, mely Arisztotelész írásaiban került felszínre, és amely megmenekült az elkallódástól a muszlin

szövegekben, szétfeszítették azokat a kereteket, amelyekbe az addig eltelt hét évszázadban az európai élet kényszerült. Mielőtt ezek hatást gyakoroltak volna, az ember világképe feltétlen volt, misztikus és mindenekelőtt passzív. A tiszavirág életű, mulandó természet, teli pusztulással, nem érdemelte meg a tanulmányozást. Az igazság nem a szétbomló külvilágban lakozott, hanem a mennyekben, ahol a csillagok ragyogtak örökkévalóságukban, ahogyan az isteni terv fénnyel felrajzolta őket. Ha az embernek inspirációra volt szüksége, visszafelé tekintett, a múltba, a gigászok munkáira. Az új arab tudás azonban mindent megváltoztatott. Míg Szent Ágoston korának embere azt mondta, Credo ut intelligam (a hitemen keresztül érem el a megértést), addig az új kor emberének hitvallása az Intelligo ut credam (a hitet csak a megértésen keresztül érhetem el) lett. A jogi szövegek logikai analízisének eszközei egy racionális, tudományos gondolatrendszer felé mutattak, mely tanulmányai tárgyává tette a természetet. Az új, logikus megközelítés ösztönözte a tapasztalaton alapuló kritikát, az empíriokriticizmust. Az ember individuális tapasztalatai a világról kezdtek értelmet nyerni. Ahogyan az érdeklődés feltámadt, ösztökét nyerve az arab világból érkező információáradatban, a tudás intézményesülni kezdett az európai egyetemek megalapításával, ahol a diákok azt tanulhatták, hogy éljenek a kutakodás eszközeivel. Megtette a tudomány felé a maga első tapogatózó lépését a freiburgi Theodoric és Roger Bacon is. Az ember racionális gondolkodóvá lett, magabiztossá, és ami a legfontosabb, bátran fordult szembe jövőjével. Egy évszázaddal később újabb gondolkodó változtatta meg Európát, amikor optikai teóriáit újra felfedezték. Al Hazen nézetei, széles körben elterjedve a firenzei Toscanelli munkássága által, a perspektívát adták a korai reneszánsz gondolkodóinak kezébe, ezáltal olyan eszközt biztosítva a számukra, mellyel kitörhettek az arisztotelészi kötöttségek közül. Arisztotelész koncentrikus kristályszférákból álló, természeténél fogva hierarchikus univerzuma olyan objektumokkal volt tele, melyek mindegyike egyedülálló volt, az Úr személyes teremtménye. Az objektumoknak nem is volt más jellegzetes tulajdonsága, mint a lényegi „esszencia”, az adott tárgy egyedülálló természete, mely sajátságaival ellátta. Minden objektum csak az univerzum közepéhez kapcsolódó relációban létezett, ezért megjelenésüknek a művészetben nem volt perspektívája. Mindenhez adott teológiai sajátosság

társult, és ennek megfelelően ábrázolták. A szentek hatalmasak voltak, az ember parányi. Minden objektum csak mint az Úr rejtelmes tervének része létezhetett, és mint ilyet, nem lehetett az összehasonlító, realisztikus módszereket felhasználva lemérni. Ez különösen igaz volt a csillagokra. A perspektivikus geometria azonban olyan eszköz volt, mellyel bármi, bármekkora távolságban lemérhetővé vált. Lehetővé tette a kifejezés fizikai formáinak megalkotását, beleértve az építészetet, az arányok és léptékek szigorú rendszerével. Az egyensúly és a harmónia váltak a kiválóság mértékévé. Ahogyan a mérhetőség új rendszere terjedni kezdett, hamarosan a planétákra is alkalmazni kezdték. A föld ismeretlen területei kerültek felmérésre, majd tanulmányozásra. A világegyetem nyitva állt a megismerés folyamata előtt: felfedezték az Újvilágot is. Az új filozófiában a természet leírhatóvá vált a mértékegységek rendszerén belül, ahol minden dolog a közös szabványhoz kapcsolódott. A tizenötödik század közepén azután egy Gutenberg nevű német aranyműves helyettesítette az emlékezetet a nyomdai sajtó feltalálásával. A korábbi, szóbeli világban, melynek a sajtó elpusztítására tört, a mindennapi élet meglehetősen szűk látókörű volt. A tudás, és a társadalmi intézmények továbbélésének folytonossága szinte máson sem alapult, mint az öregek emlékezetén, mely felidézte az eseményeket és a szokásokat. A kor volt a tekintély forrása. A kiterjedt emlékezet szükségszerűsége a költészetet tette meg az információ hordozójává, a kereskedőknek éppúgy, mint az egyetemek diákjainak. Ebben a világban minden tapasztalat személyes volt: a távlatok beszűkültek, a közösségek befelé tekintettek. Ami a külvilágban létezett, az megmaradt a szóbeszéd szintjén.

A nyomdai sajtó legkorábbi ábrázolása, 1507-ből.

Arisztotelész kristályos szférákból álló világegyeteme.

Tycho Brahe rajza az 1572-es új csillagról (I). Közvetlenül ez vezetett el Newton számítási műveletéig, mely kimutatta, hogy a bolygók a matematika törvényeinek engedelmeskednek.

A nyomtatás új keletű izoláltságot hívott életre, amint a közösségi tapasztalat fontossága a ködbe enyészett. De a technológia még nagyobb hatást gyakorolt a külvilágra. Felgyorsult a változás üteme. A nyomtatás lehetőséget kínált az eszmék kicserélésére, a személyes találkozás szükségessége nélkül. Mindezeken túl lehetővé tette a kereszthivatkozás rendszerét, mely a fejlődés egyik legfőbb mozgatórugójának bizonyult. Megszületett a „tény” fogalma, és vele együtt a tudományos szakosodás, ezen túl pedig mások élték meg helyettünk a tapasztalatokat, ahogyan az napjainkban is történik. A kopernikuszi forradalom fundamentális változást idézett elő a természet megítélésében. Az arisztotelészi kozmosz egy sor koncentrikus, kristályos szférából tevődött össze, melyek mindegyike egy bolygót hordozott, míg a tőlünk legtávolabbi tartalmazta az állócsillagokat. A megfigyelés kimutatta, hogy az égitestek fáradhatatlanul s változatlan ütemben keringenek a Föld körül, ezért Arisztotelész tökéletesnek és romlatlannak ítélte őket, a Föld kontrasztjának, ahol minden hanyatlik és elpusztul. A természetes földi

mozgás egyenes vonalú volt, miután minden tárgy leesett a földre. Az égen viszont minden mozgás körkörösnek bizonyult. A lét e két formája, a földi és az égi, összeegyeztethetetlen volt egymással. Bármi is történt a mennybolton, az a nagy mozgató, az Úr kegyelméből eredt, akinek ténykedésére szükség is volt a rendszer működőképességének fenntartása szempontjából. Mindennek a közepén pedig ott volt a Föld, és rajta az ember, akit az Úr a maga hasonlatosságára megteremtett. Kopernikusz egyetlen csapással darabokra zúzta ezt a világképet. Nap körüli pályára helyezte bolygónkat, és megnyitotta az ablakot a végtelen univerzumra. Az ember már nem foglalt el középponti helyet. A kozmikus hierarchia, mely igazolta a társadalom szerkezetét is, egy csapásra eltűnt. A természet nyitva állt a vizsgálódás előtt, és felfedezések sora kezdte el bebizonyítani, hogy a matematika törvényeinek engedelmeskedik. A planéták és almák ugyanannak a gravitációnak vetették alá magukat, Newton pedig olyan egyenleteket fektetett fel, melyek alapján kikövetkeztethetővé vált a tárgyak viselkedése. Megszületett a modern értelemben vett tudomány, és vele a modern világ magabiztos individualizmusa. Az óraműként működő univerzum kulcsa a mi kezünkben volt. A tizennyolcadik században a világ az energia egy új formáját fedezte fel, mely lehetőséget adott a számunkra a környezet fizikai alakjának megváltoztatására, és kiszakított minket a függőségből, mellyel az időjáráshoz kapcsolódtunk. Egészen addig az élet minden formája a mezőgazdasági termelés függvénye volt. A föld alapvetően fontos volt az árucsere és a hatalom birtoklása szempontjából. A társadalom apró termelő vagy halászó közösségekre oszlott, ahol a dolgozók és hatalom letéteményesei között patriarchális kapcsolatrendszert találhattunk. A dolgozók munkával tartoztak uraiknak, akik ezért cserébe felelősek voltak a jólétükért. Az emberek felélték, amit megtermeltek. A legtöbb közösség önfenntartó volt, miközben a politikai hatalom azok kezében összpontosult, akiké a földtulajdon volt. A népesség az időjárás folytán váltakozó terméshozam függvényeként csökkent vagy gyarapodott, az élet pedig nem állt másból, mint a jólét és növekedés, valamint az éhezés és a magas halálozási arány ciklikus váltakozásából.

William Murdock bolygóműve.

William Farr statisztikai ábrázolása 1852-ből megmutatja, hogyan csökkent a halálozási arányszám, amint a lakóövezetek Temzéhez viszonyított földrajzi magassága növekedett.

Ez az egyensúlyban lévő társadalmi berendezkedés radikálisan átalakult a gőzerő bevezetésével. A népesség túlnyomórészt a városokban telepedett le. Az ipari kapitalizmus felemelkedése életre hívta az első osztályküzdelmeket, amint a termelés új eszközei anyagi gazdagságot eredményeztek, mely a kiválasztott kevesek kezében kezdett összpontosulni. A tömegtermelés nyomán megszületett a fogyasztóréteg, és ezzel a modern világ fontos ideológiai és politikai választóvonala is. A tizenkilencedik század hajnalát megelőzően a betegségek természete ismeretlen volt, kivéve azt a tüneti listát, melyen mindegyik szimptóma egy adott „betegség” megnyilvánulását jelentette; ezek elkülönülten támadtak a testre, és sajátságosan elkülönülő hatást gyakoroltak rá. Ebben a helyzetben a doktor úgy kezelte betegét, ahogyan az elvárta tőle. Minden gyakorló gyógyító a saját vérmérséklete szerinti orvosságot alkalmazta, mely állítólagosan hatásos volt az összes nyavalyára. A francia forradalom harcaiban nyújtott felelősségteljes munkájuk eredményeképpen a társadalmi ranglétrán feljebb lépő sebészek, és a valószínűségszámítás frissen kifejlesztett teóriája azonban már helyi jelenségként láttatta a betegséget. Statisztikai számítások mérték fel a betegségek terjedését, és támasztották alá az egyes kezelések helyességét. Az új megközelítésben az ágymenti sarlatánság átadta helyét a kórházi

technikáknak, és ennek következtében a páciens egyre kevesebb beleszólást kapott a betegségére vonatkozó diagnózist és gyógymódot illetően. A gyógyítási technológiák fejlődése idővel teljesen szükségtelenné tette a beteg megkérdezését. A betegség természetével kapcsolatos információk összegyűjtése kezdetben aktív részvétele, később már tudomása és megértése nélkül történt. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan következtek be a tizenkilencedik század nagy orvosi felfedezései, valamint a személyes és a közegészség látványos minőségi fejlődése. A század végére az orvosok már elfoglalták a részvétlen és objektív döntőbíró székét is. A páciensek statisztikai adatokká váltak. A történelem bibliai verziója egészen a tizenkilencedik század közepéig tartotta magát. A hat nap alatt történt Teremtés és az Édenkert történelmi tényekként éltek. A föld korát a bibliai kronológia tanúságtétele alapján megközelítőleg hatezer évre tették. Ugyancsak a Bibliát tekintették irányadónak a geológiai felfedezéseket illetően. A kihalt állatok maradványainak felfedezéséért az Özönvíz volt felelős. A természetrajz célja nem lehetett más, mint Isten nagy tervének felfedése. A taxonómia, a természet valamennyi részének felsorolása és elnevezése, vált minden törekvés elsődleges céljává. A minták, melyek ezekből a listákból összeálltak, fedték fel az Úr tervét, mely a Teremtés óta változatlan maradt. A további fosszilis maradványok felfedezése, melyek egy korábban elképzelhetetlen hosszúságú őstörténeti periódusra engedtek következtetni, elvezettek az evolúció elméletéhez. A kozmikus nézőpont materiálissá változott. Az ember, úgy tűnt, ugyanabból az anyagból keletkezett, akárcsak a természet többi része. A körültekintő isteni tervezés helyett a körülmények véletlenszerű egybeesése volt az, mely biztosította túlélését. A világegyetem állandóan változott. A haladás és az optimizmus lett az új szállóige. Az ember, ahogyan a természet többi része is, tovább fejlődhetett, miután a társadalmak a biológiai evolúciós törvényeknek engedelmeskedtek. A szociológia tudományának feladata lett tanulmányozni és alkalmazni ezeket a törvényeket.

A tenger teremtményei segítettek felfedni a föld valódi korát, és megmutatni, milyen lassan zajlik a változás folyamata. A modern mészhéjú kagyló szinte minden tekintetben megegyezik fosszilis ősével (balra).

Michelson és Morley kísérlete megpróbálta kimutatni az éter visszatartó hatását a fénysugár sebességére. Semmi ilyesminek a létét nem sikerült igazolni.

A kora középkortól a tizenkilencedik század végéig a kozmológia nézőpontja mindössze egyszer változott, amikor az arisztotelészi rendszer átadta helyét Newton óraműként működő univerzumának. Minden objektum láthatóan alávetette magát a gravitáció törvényének. A tér és az idő egyetemes volt, és abszolút érvényű. Minden anyag egyenes vonalban mozgott, és csak a gravitáció vagy egy külső hatás befolyásolhatta. Azután az elektromágneses jelenségek tanulmányozása Newton világát is érvényen kívül helyezte. Az új erő elgörbült, ráadásul időre volt szüksége, hogy a térben terjedjen. Az univerzum olyan hellyé vált, mely a valószínűségen és statisztikán alapult: egy bizonytalan kozmosszá. Nem léteztek többé abszolútumok. Az új szemlélet nyomában megszületett a kvantummechanika, a relativitás, az elektronika és az atomfizika.

A fentiek fényében úgy értékelhetjük, hogy folyamatosan fejlődünk. A mágiától és rituálétól elérkeztünk az értelemhez és logikához; a babonás rettegéstől az iparosodott magabiztosságig; a tudatlan röghöz kötöttségtől a tudás intézményesüléséig; hittől a tudományig; a létfenntartás küzdelmeitől a modern élet kényelméig; a betegségtől az egészségig; a miszticizmustól a materializmusig; a mechanikus determinizmustól az optimista bizonytalanságig. Minden létező világok legjobbikában élünk, az emberi fejlődés legvégső színterén. Mindegyikünknek több hatalom van a kisujjában, mint bármelyik római császárnak. A tudósokból, akik ezt a rendelkezésünkre bocsátják, több van, mint a történelem során összesen. Néhány kivételes kellemetlenséget és időleges kitérőt nem számítva az előttünk fekvő út minden kétséget kizáróan további felfedezések és fejlesztések irányába visz, és egyre közelebb kerülünk a világegyetem végső igazságához, melyet a tudomány képes feltárni. Ennek a több évszázad óta rendeződő tudásnak a felhalmozója, a tudomány, egyedülállónak tűnhet az emberi tevékenységek sorában. Objektív, olyan vizsgálódási metódusokat és bizonyságokat használ, melyek pártatlanok és szabatosak. Az elméleti elképzelések a kísérletek útján nyernek igazolást. Ha az eredmény megismételhető és megcáfolhatatlan, akkor beépül a tudásanyagba. Ha nem az, akkor elvetik. A szabályok egyaránt mindenkit kényszerítenek. A szabványok, melyek alapján a tudomány ítél munkája során, egyetemesek. Nincs helye különleges elbírálásnak az igazság keresése során: a cél nem lehet más, mint a természet működésének megismerése, és az információ felhasználása intellektuális és fizikai életünk jobbá tétele érdekében. A logika, mely keresésünket vezérli, racionális és szükségszerűen múlhatatlan: nincs kitéve az idő vagy a körülmények hatásának. A tudománynak ez a minősége túllép azokon a korlátokon, mely egyéb törekvéseinket az egyik korból átlépve a másikba értelmezhetetlenné, illetve egy adott kulturális kifejeződést egy másik kontextus számára lefordíthatatlanná tesznek. A tudomány nem ismer környezeti korlátokat. Nem tesz mást, mint az igazságot kutatja. De melyik igazságot? A múlt különböző szakaszaiban különféleképpen tekintettek a realitásra. A különböző társadalmaknak, melyek a modern világban egymás mellett élnek, különböző elképzeléseik vannak a realitás struktúrájáról. Ezeken a struktúrákon belül, múltban és jelenben, a viselkedésformák az adott földrajzi és társadalmi környezet kulturális

sajátosságait tükrözik vissza. Az eszkimóknak nagyszámú kifejezés áll rendelkezésére a „hó” leírásához. A dél-amerikai tehénpásztorok sokkal árnyaltabb módon képesek leírni a lóbőrt, mint bármelyik más nemzet a világon. Egy arab személyes tere, az a legközelebbi távolság, melyet megenged maga és egy idegen között, jóval kisebb, mint mondjuk egy skandináv esetében. A realitás érzékelése még individuális szinten is egyedi és autonóm. Mindannyian saját, külön mentális struktúrát őrzünk a világról, melybe új tapasztalatainkat beillesztjük. Világunkban, mely teli van új tapasztalatokkal, ez a képesség alapvetően fontos a túléléshez. Definíció szerint az ilyen struktúra azonban alkalmas arra is, hogy ellássa felhasználóját az esemény egy hipotézisével, mielőtt az valójában bekövetkezne. Az események ezután vagy beleillenek a hipotézis kereteibe, vagy elvetésre kerülnek, mint felismerhetetlen és jelentés nélküli történések. A struktúra nélkül, más szavakkal, nem létezhet a realitás sem. Ugyanez igaz a neurofiziológia alapvető szintjén is. A vizuális érzékelés egy adott objektumról visszapattanó energiarészecskékből áll, vagy egy fényforrásból származik, mely a szem recehártyájának pálcikáira és csapjaira hat. A behatás egy vegyi anyagot szabadít fel, mely depolarizálási hullámot indít el a neuronok között, melyek egy hálózatot formálnak a szem mögött. A jel a látóidegen keresztül jut el az agyba. Ezen a ponton már nem áll másból, mint az elektromos potenciálban beállt változások komplex sorozatából. Az agy vizuális behatásokkal foglalkozó területére, amellyel „látunk”, nagyszámú ilyen jel érkezik be. Itt található az a pont, mely elsőként azonosítja az objektumot az agy számára. Az agyunkkal látunk, nem a szemünkkel. A jelmintázat idegsejteket aktivál, melyek feladata reagálni az adott jelekre. Egy jelminta felismerése és megértése az adott objektumra vonatkoztatva attól függ, hogy a minta mennyiben fér bele egy már létező struktúrába. A realitás, egyféle értelemben, már a tapasztalás előtt az agyban van, máskülönben a jelek nem értelmezhetőek. Az agy úgy vág vizuális rendet a káoszban, hogy csoportosítja a jelhalmazokat, újrarendezi, vagy elveti őket. A valóság az, amit az agy annak fog fel. Alapjában véve ugyanez a mechanizmus működik valamennyi érzékszervünk esetében. A hipotézis előbbre helyezése a tapasztalathoz képest az, ami az optikai illúziókat kiváltja, és ami az érzékelés valamennyi formáját

az összetettség valamennyi szintjén befolyásolja. Hogy ismét Wittgensteint idézzük: „Azt látjuk, amit látni akarunk.” Minden, a külvilággal kapcsolatos megfigyelésünk ezáltal a teóriáinkkal fertőződik meg. Az egész világ káoszba merülne, ha nem így történne. Jó példa erre a fekete-fehér foltokból álló vizuális illúzió, melyet itt adunk közre.

Ez a kép teljességgel kaotikus, míg csak a megfigyelő rá nem vetíti a hipotézist, miszerint egy dalmát eb látható rajta. Ettől az állat abban a pillanatban látható lesz.

Gestalt illusztrációk. Balra fent: Necker kockái. Jobbra fent: Az unatkozó fiatal lány / A vén szipirtyó. Balra lent: a Rubin-váza. Jobbra lent: Jastrow kacsája, illetve nyula.

Amikor egy illusztráció felismerhető ugyan, mégis kétértelmű, a szóba jöhető alternatívák közül kiválasztódik egy előnyben részesített nézet, avagy gestalt. A következő példákban, jóllehet a gestalt változtatása lehetővé teszi a néző számára az alternatívák közötti válogatást, egyszerre mégis mindig csak egy verzió látható. Az érzékelést tovább színezi az értékítélet is. A Necker-kocka esetében az a szó, mely kellemetlen képzettársításra ad alkalmat, a kocka hátsó falán jelenik meg, míg a számunkra jobban elfogadható az elülsőn. A megfigyelés hasonlóképpen függ a kontextustól a speciális adatok esetében, ahol az adott illusztráció csak a beavatottak számára értelmezhető. A geográfus számára felismerhető talajszintek egy térképen egy laikus számára nem jelentenek mást, csak egymás mellé rajzolt vonalakat. A kísérlet során örvénylő részecskefelhők is csak a fizikusnak mondanak valamit. Az érzékelés folyamata során tehát, a legalapvetőbb behatásoktól a legkifmomultabbakig, a megfigyelő által felismert tapasztalat jelentése ahhoz az elvárási szinthez igazodik, melyhez a tapasztalatnak igazodnia kell. Bármely tapasztalat, mely nem így viselkedik, elutasításra kerül, mint jelentés

nélküli vagy jelentéktelen benyomás. Ha abban hiszünk, hogy a világegyetem nem más, mint egy gigászi tojásrántotta, akkor olyan szerkezeteket fogunk tervezni, melyek az intergalaktikus tojás nyomait kutatják. Egy ilyen struktúrában az olyan jelenségek, mint a planéták vagy fekete lyukak, szükségszerűen elvettetnek.

Nyomok a buborékkamrában, mely arról kapta a nevét, hogy a kamrába lőtt részecskék parányi buborékokat képeznek az olyan folyadékokban, mint a propán, melyet a kamrában magas nyomás alatt tartanak.

A példa egyáltalán nem olyan erőltetett, mint amilyennek tűnhet az olvasó szemében. A struktúra vagy gestalt, minden érzékelési folyamatot és tevékenységet az irányítása alá von. Magában hordozza a teljes verzióját annak, amilyennek az egyén szerint a realitásnak lennie kellene. Ennek így is kell lennie, ha az egyén vagy a csoport be akarja tölteni a döntéshozó entitás szerepét. Az életvitelhez mindannyiunknak rendelkeznünk kell egy érvényes struktúrával. Ragaszkodva az objektivitáshoz nem mondhatunk el mást egy emberről, aki buggyantott tojásnak képzeli magát, mint hogy erős kisebbségben van. A struktúra ily módon állítja be értékeinket, teszi érthetővé számunkra a dolgok jelentéstartalmát, határozza meg az élet moralitását, etikáját, céljait,

korlátait és értelmét. Rávetíti a külvilágra a realitás kortárs verzióját. Ezért arra a kérdésre: „Mit keres a tudomány?”, a válasz csakis az lehet: „A kortárs struktúra által definiált igazságot”. A struktúra reprezentálja annak a környezetnek az átfogó képét, melyen belül valamennyi emberi tevékenység helyet kap, ezáltal minden részletében meghatározza a tudomány erőfeszítéseit is. A kutatás valamennyi területén, a kozmikustól a szubatomikusig, a struktúra kínálja a legjobb eszközöket azoknak a kirakójátékoknak a megoldásához, melyeket magukat is a struktúra hívott életre, hogy kirakásra kerüljenek; ez lát el minket a hit rendszerével, vezérfonállal, és mindenekelőtt a létező mindenség magyarázatával. Az ismeretlent a várakozásaink által körülhatárolt területre helyezi, és az ezáltal elérhetővé válik a felfedezés számára. Egy sor olyan rutint és eljárást kínál fel, melyek a kutatás során előadódó minden lehetséges történés lereagálását lehetővé teszik. A tudomány mindenkor e vezérfonalak mentén fejlődik, minden esetben, mindenhol. Az első vezérfonál a legáltalánosabb. Azt definiálja, mi a kozmosz, és hogyan funkcionál. Az emberi történelem valamennyi kultúrájának saját világeredet-elmélete volt. A görögök előtti időkben ezek alapvetően mitológiai természetűek voltak, melyek az univerzum eredetét rendszerint antropomorf eszközökkel közelítették meg, természetfeletti hatalommal bíró állatok és istenek igénybevételével. Az arisztotelészi kozmológia minden világképnél tovább tartott, több mint két évezredig. Arisztotelész a rendszert a józan logikán alapuló megfigyelésre alapozta. A csillagok minden éjjel szabályos és változatlan ütemben köröztek a Föld körül. Az öt bolygó ezzel a mozgásiránnyal szemben haladt, a Holddal együtt. Nappal a Nap ugyanebben az irányban kerülte meg a Földet, Arisztotelész ezért az égitesteket a kristályos szférák által alkotott koncentrikus körökre helyezte. Ezek a megfigyelések szolgáltak a lét felfogásának alapjául is. Isten mozgatta meg a szférákat, és minden egyes objektumnak, mint például a bolygóknak, megvolt a maga természetes helye. A földön ez a hely olyan mélyen volt, amilyen mélységet az adott objektum csak el tudott érni. Minden egyes létformának volt tehát egy elsőbbségi pozíciója ebben a mérhetetlen, komplex és változás nélküli hierarchiában, mely a mozdulatlan kövektől a növényeken és állatokon át az emberig, a mennyei teremtményekig, és végső

soron magáig az Elsődleges Mozgatóig, az Istenig magában foglalta a lét minden formáját. A kozmikus rend azt diktálta, hogy az egyetemes hierarchia a társadalom rendjében is tükröződjön, melynek minden tagja a maga saját, célzatos helyét foglalja el ebben a struktúrában. A kozmológia számos ponton befolyásolta a tudományt. Az asztronómia feladata csak annyi volt, hogy számadást készítsen a jelenségekről, és nem kereste a szükségtelen magyarázatokat. Ez a magyarázata annak is, hogy a kínaiak, akiknek a struktúrája nem zárta ki eredendően az égen bekövetkező változások eshetőségét, rendszeres megfigyeléseket eszközöltek, és olyan kifinomult csillagászattal rendelkeztek, mely évszázadokkal megelőzte a Nyugatot.

Egy papirusz kézirat illusztrációja az egyiptomi égistenről, Nutról, amint a mennyboltot tartja. Az isten nyugaton felfalta a napot, ezzel okozva a sötétedést, majd keleten kiadta magából, hogy az új nap elkezdődhessen.

William Buckland egy oxfordi előadása 1823-ban. Professzori székét azzal a feltétellel hagyta jóvá az anglikán egyház, hogy felhasználja azt a Teremtés bibliai verziójának védelmében.

Az arisztotelészi világegyetem statikus volta eleve kizárta a változást és átalakulást, ezért szükségtelenné tette a dinamika tudományát. Minthogy valamennyi objektum egyedi volt „lényegiségében”, nem létezhetett a viselkedésformáknak és természeti törvényeknek egy olyan közös egysége sem, mely egyaránt alkalmazható volt valamennyi objektumra.

Balra: Linnaeus System Naturae című művének címlapja, melyben minden organizmust osztályokra, rendekre, nemzetségekre és fajokra osztott.

A Bathybiusról 1870-ben készült rajz Ernst Haeckel műve, aki után az „organizmus” a nevét is kapta.

A tizenkilencedik század közepére egy másik kozmológia terjedt el. Az anglikán egyház a bibliai feljegyzések mellett tette le a voksát, a föld keletkezésének mózesi verzióját alapul véve a hatnapos Teremtésről, Édenkertről, és egy rendkívül fiatal bolygóról. Az egyház ezért szembehelyezkedett James Hutton és Charles Lyell új geológiai spekulációival, melyek egy roppant öreg bolygóra engedtek következtetni. Ez az ellenállás számos formában megmutatkozott, kezdve egy oxfordi geológiai tanszék létrehozásán, melyet elsőként az özönvízpárti William Buckland foglalhatott el, akinek tevékenysége pompásan egybecsengett az uralkodó egyházi felfogással. Kétségkívül ez az egyházi befolyás hibáztatható, amiért a geológusok soraiban szakadás következett be. A szakadár csoport, abbéli igyekezetében, hogy kimozdítsa az evolúciós következtetések levonására is alkalmas geológiát az egyházi befolyás alól, megalapította az új és független tudományos megközelítést, a biológiát. Napjainkban a „big bang”, valamint az állandóságot alapul vevő kozmikus eredet teória szembenállása nyomja rá a bélyegét a tudományra, mert olyan, a fizikán és kémián belüli altudományok születtek, melyeknek egyetlen célja az egyik vagy másik nézetet igazoló bizonyítékok feltárása. Minden egyes kozmológia a világegyetem természetére, céljára, és ha van ilyen, a mozgásának irányára próbál rávilágítani. Linnaeus hősies munkáját a tizennyolcadik század közepén egy olyan taxonómiai rendszer felállítására, melyben valamennyi növénynek és állatnak megvan a maga helye, a newtoni vágy ösztönözte a Nagy Terv felfedésére, mely a kor hite szerint az Úr elméjében lehetett, amikor a Teremtés során felépítette az óraműként működő univerzumot. Azonosítva és elnevezve valamennyi növényt és állatot ebben a változatlan és harmonikus mindenségben, és ezáltal leírva az Úr munkájának teljességét, Linnaeus a kortárs felfogás szerint bevégezte a tudomány munkáját. A tizenkilencedik század közepére a felfogás azonban megint megváltozott. A kozmikus teória szerint, melyet Darwin kifejtett A fajok eredetében, az univerzum dinamikus formában jelent meg, ahol az egyes organizmusok az evolúció során képesek voltak arra is, hogy megváltoztassák formájukat. A darwinisták közül néhányan, mint például a német Ernst Haeckel, még azt is

elképzelhetőnek tartották, hogy a föld őstörténetének hajnalán az élet szerves formája a szervetlen anyagok evolúciója során alakult ki. A század harmadik negyedében a kiváló biológus, Thomas Huxley fellelte azt, amit ő iszapban rekedt fosszilis maradványnak tartott, és amelyet tíz évvel korábban az első oceanográfiai felmérését végző Challenger kutatóhajó világ körüli útja során emelt ki a tengerágyból. Engedelmesen elfogadva Haeckel teóriáját, hogy valamikor a múltban léteztek félig szerves, félig szervetlen életformák, Huxley a hiányzó organizmusként azonosította a kövületet, és a Bathybius haeckelii nevet adta neki. Néhány évvel később kiderült, hogy a Bathybius olyan mesterséges „maradvány” volt, mely a konzerváló folyadék hatására jött létre az iszapban. A közbeeső időszakban azonban remekül megfelelt a széles körben elterjedt kozmikus teória igazolására. Annak a nézetnek hála, hogy a természet dinamikusan és célzatosan halad előre, a tizenkilencedik században egy komoly tudományos előrelépés is lehetővé vált a mezőgazdasági vegyészet területén. 1840-ben John Justus von Liebig báró publikálta növény- és talajvegyészeti munkásságának eredményeit, melyet a természet mérlegteóriájára épített. A mezőgazdasággal kapcsolatos elképzelések a növényi táplálkozás végső forrásának a humuszt tartották, mely a talajban kifogyhatatlan forrásokban állt rendelkezésre, és számos technikai eljárás született e forrás maximális jövedelmezőséggel történő kiaknázására. Liebig szilárdan hitt Adam Smith és társai korabeli közgazdasági teóriáiban, melyek szerint a piac tölti be a természetes regulátor szerepét, a kereslet és kínálat pedig az egészséges gazdaság egyensúlyának eszközei. A tizennyolcadik század végére azonban a társadalom egyensúlya megbomlani látszott az ipari forradalom következtében robbanásszerűen megnövekedett népesség miatt, és ez a gyarapodás azzal fenyegetett, hogy alkalmatlanná teszi az élelmiszer megtermelésének tradicionális módozatait. Malthus volt az, aki felhívta a figyelmet a terméshozam növekedése és a populáció terjeszkedése közötti aránytalanságra: A népesség, amennyiben nem áll kontroll alatt, minden huszonöt évben megkétszereződik, vagyis mértani haladvány szerint növekszik… miközben létfenntartásának eszközei, olyan körülmények között, melyek legmegfelelőbbek az ipar számára, csupán számtani haladvány szerint képesek a gyarapodásra.

A mérlegmodell elvezette Liebiget a mezőgazdasági hozam számításának olyan megközelítéséhez, mely során az intenzív gazdálkodási metódusok bevezetésével elérhetővé vált a növények keresleti és kínálati ciklikusságának egyensúlyba hozása, egy általános eljárás révén. Szalmát, szénát és gyümölcsöket égetett el, és a hamvak elemzése során felfedezte, hogy bármely terület és bármely fajta növényzet ugyanolyan minőségű szenet eredményez, tekintet nélkül a növények vagy a talaj milyenségére. Ennek alapján úgy gondolta, hogy a növények a szenet a levegőből veszik, és nem a talajból, a hidrogén pedig nyilvánvalóan az esővízből származik, a növények nedveiben bőségesen jelen lévő ammónia pedig arra engedett következtetni, hogy az lehet a növény számára a nitrogén forrása, és hogy az szintén az esővízből kerül a növénybe.

Az első analitikai vegyészeti laboratórium 1840-ben, melyet Liebig alapított a németországi Giessenben.

Felfedezte azt is, hogy minden növénynek szüksége van egy adott mennyiségű alkalikus anyagra is, mely közömbösíti saját savait, ezért azok ott növekednek leginkább, ahol ezek a lúgos anyagok rendelkezésre állnak, és ott a legkevésbé, ahol ritkák. Az ásványi sók hozzáadása a földhöz ezáltal megmenekíthette a talajt a kimerüléstől, és növelhette a terméshozamot, anélkül hogy a természet körforgásába beavatkozott volna. A műtrágyák a közgazdasági elméletek természetre történő alkalmazása nyomán jöhettek létre.

A természet általános struktúrájában – akár statikusnak fogadta el a világegyetemet, akár lineárisan vagy körkörösen változónak – határvonalak írják le azt a területet, melyen belül a tudományos vizsgálódás lefolytatható. Ezeken kívül a kutatás hasztalan, szükségtelen, és nem is hatékony. Az 1860-as években, amikor Bemard Reimann és Hermann von Helmholtz nem-eukleidészi geometriája megjelent Nagy-Britanniában, rögtön heves ellenállásba ütközött, miután az új geometria alapjaiban kérdőjelezte meg a korábbi eljárásokat az univerzum leírására. A nem-eukleidészi megközelítés például a kétdimenziós létet egy gömb felszínére rajzolta fel, és ebben az elgörbült térben a háromszögek belső szögeinek összege szükségszerűen több volt, mint az általánosan elfogadott 180 fok. Ami azt illeti, a szögek összege aszerint váltakozott, hogy mekkora volt a gömb íveltsége. Ez a koncepció mélyen megrázta a háromdimenziós kozmosz klasszikus newtoni képét is, melynek egyik alappillére éppen Eukleidész geometriája volt. Ennek kétségbe vonása egyet jelentett a Teremtés elfogadott modelljének megkérdőjelezésével, mely alááshatta a keresztény egyház tekintélyét, és ami még rosszabb, korlátozza a tudomány azon képességét, hogy olyan egyértelműséggel írhassa le a valós világot, ahogyan azt Eukleidész geometriája is tette. A kutatási terület hasonló korlátozása zajlott le James Maxwell kutatásai nyomán is, melyek során a tudós 1873-ban kimutatta, hogy az elektromágneses sugárzásnak nem a fényhullámok a kizárólagos formái, és kell lennie más formáknak is. Heinrich Hertz 1887-ben fedezte fel a rádióhullámok létét, és a további vizsgálódások során, David Edward Hughes és Marconi munkásságának köszönhetően a század végére már megtörténhettek az első jelátviteli kísérletek az Atlanti-óceánon át. Mindeközben a tudósok tovább próbálkoztak a Napból származó rádiójelkibocsátás azonosításával, sikertelenül. 1902-ben azután Max Planck sugárzási elmélete mutatta ki, hogy a földönkívüli rádiójelek definíció szerint túlságosan gyengék ahhoz, hogy észlelhetőek legyenek. Ez a nézet olyan erősen tartotta magát, hogy az elkövetkező harminc évben semmilyen kísérlet nem történt a megcáfolására. Azután 1930-ban a Bell Telephone Company megbízta egyik munkatársát, Karl Janskyt, hogy derítse ki, miért torzulnak a hajóról a partra küldött rádiójelek a statikus zajoktól. Jansky felállított egy rádióantennát, és a Tejút irányából egy kitartóan sziszegő hangra lett figyelmes. A sugárzás

viselkedésének plancki struktúrájára harminc évvel később felépült a rádiócsillagászat tudománya.

A galaxis, ahogyan egy rádióteleszkópon keresztül megfigyelhető. A felvétel a sugárzás erősségét mutatja be, a kéktől a sárgáig, majd a galaktikus centrum vöröséig.

A francia forradalmat követő restauráció során a politikai struktúra is külön korlátokat jelentett. A matematikusokat és fizikusokat túlságosan is közelinek ítélték a forradalom előtti szellemi áramlathoz, a felvilágosodáshoz, és tiltották tevékenységüket. A vegyészet, másrészről, miután olyan közhasznú dolgokban is megnyilvánult, mint a fehérítő anyagok, a puskapor, vagy a mindennapos kémiai eljárások, bátorítást és pénzügyi segítséget is kaphatott. Galilei is ugyanezekbe a falakba ütközött 1612-ben, két évvel azután, hogy teleszkopikus megfigyelései nyomán készült publikációja meghozta volna számára a hírnevet. Azokban az időkben Galilei figyelmét éppen az kötötte le, hogy miért lebegnek a tárgyak a vízen. Ez a látszólag ártatlan kérdéskör olyan ellenkezésáradatot váltott ki nézetei ellen, mely végül teljesen elborította. Az egész egy pisai vitával kezdődött Galilei és két tudós professzor között a hideg tulajdonságairól, azon belül elsősorban a jég viselkedéséről, mely úszik a vízen. Galilei ellenfelei Arisztotelészt idézve azzal érveltek, hogy a jég széles, lapos alakja folytán képtelen felülkerekedni a víz ellenállásán, és alámerülni, tehát lebeg a felszínen. Lodovico delle Colombe ennek bizonyítékát is szolgáltatta lapos jégszilánkok és egy apró ébenfa golyó segítségével, melyeknek ugyanakkora volt a súlya, de állítása szerint a golyó lemerült, míg

a szilánkok nem. Galilei 1612-es válaszában visszautasította az észrevételt, és azzal érvelt, hogy egyedül a test tömege számít. Ha ez nagyobb, mint az általa kiszorított vízé, akkor elsüllyed, ha kisebb, akkor fennmarad. Az alaknak semmi jelentősége sincs. Ez a látszólag ártalmatlan tudományos kötélhúzás – melyet latin helyett olaszul, tehát köznyelven írtak – szinte megállás nélkül négy kiadást is megért, és hatalmas kárára vált Galileinek. Az volt a helyzet, hogy Galilei cselekedetével az arisztotelészi világkép helyességét kérdőjelezte meg. Márpedig, ha Arisztotelész egyvalamiben tévedett, az egész természeti rendszer vált kétségessé. A kora tizenhetedik század katolikus társadalma az arisztotelészi alapokon nyugodott. Megkérdőjelezve a rendszert és a feltétlen engedelmességet az ezt visszatükröző egyházi hierarchia felé, Galilei a társadalmat magát támadta. Az Értekezés a vízen lebegő testekről mind politikai, mind teológiai értelemben forradalmi következtetésekre adott alapot, és mint ilyet, szükségszerűen el kellett nyomni. Ezek a struktúrából következő, a ténykedés szabadságára vonatkozó korlátozások állították fel azokat a határokat, melyeken túl nem volt biztonságos merészkedni, és ezeken a határokon belül is a struktúra írta elő, mely kutatások voltak társadalmi vagy filozofikus értelemben véve kívánatosak. Az 1660-as évek Angliájára erőteljesen rányomta bélyegét a félelem, hogy visszatér a nemrégiben lezajlott polgárháború káosza és vérontása; azé a belső forradalomé, mely e tekintetben első volt az ország történetében, és amely magában foglalta annak a királynak a kivégzését is, aki – ahogyan ősei annak előtte – isteni joga alapján kívánta az országot irányítani. Körülvéve a túlnyomórészt katolikus és ellenséges érzületű Európával, Angliának mindenáron prosperitást és erőt kellett felmutatnia. 1660-ban létrejött a Királyi Akadémia, melynek feladata az experimentális tudomány ösztönzése volt, olyan találmányok és technológiák létrehozása érdekében, melyek segíthették a kereskedelem és ipar továbbfejlesztését és terjeszkedését, gazdagabbá téve Angliát, és munkát biztosítva a nincstelen néptömegek számára.

A Sprat 1667-es, A Királyi Akadémia története című munkájából származó illusztráció a tudós társaság megszületését ünnepli. A piedesztálon az alapító, II. Károly mellszobra, aki Anglia királya, és ami ennél is fontosabb, az anglikán egyházfeje volt.

Az akadémia egyik alapító tagja volt Robert Boyle, a megszállott kísérletező és a természettudományok empirikus iskolájának szellemi vezére. Boyle elutasította a kontinensen uralkodó arisztotelészi és skolasztikus nézőpontot, melyek alapján egy adott eset igazolása a logikai érvelés eszközeivel elérhető volt. Boyle számára az olyan teória, mely kísérlet során nem volt megfigyelhető és igazolható, nem volt bizonyított. A tudományos vita egyik felkapott tárgya volt akkoriban a vákuum. Arisztotelész ennek létét kereken tagadta, kijelentve: „A természet irtózik az ürességtől”, és ennek ékes bizonyítéka a víz, mely ezért volt felszippantható egy csőbe. Boyle kijelentette, hogy ez az effektus a folyadék felszínére ható légnyomás miatt következett be, bár az ő álláspontját tudományon kívüli megfontolások is támogatták. Ha az univerzumot valójában kitöltötte volna az anyag, ahogyan Arisztotelész állította, akkor nem lett volna hely a vákuum számára. Ha viszont ez lett volna a helyzet, akkor nem lett volna hely a nem anyagi formák, mint az angyalok vagy az emberi lelkek számára sem. Lelkek és

angyalok híján az egész Isten-központú univerzum hierarchiája és annak minden tekintélye megkérdőjeleződött, beleértve a királyt is, a hatalom földi letéteményesét is. Az ilyen nézetek újból utat nyithattak volna a szektás fanatizmus előtt, mely kis híján elpusztította az országot a polgárháború és köztársaság korában. Az egyre hatalmasabbá váló pogány naturalizmus – mely azt tartotta, hogy a víz azért tölti meg a csövet, mert, a természet más formáival együtt, „tudja”, hogy a természet irtózik a vákuumtól – a természet minden elemét egyenlő értékű tudattal ruházta fel, ezáltal tagadva azt a különleges kapcsolatot, mely az Urat és az embert összekötötte. Egy ilyen világban nem létezhetett hatóság, nem létezhetett stabilitás, nem létezhetett hierarchia, és mindenekelőtt, nem létezhetett a monarchia intézménye. Végtére is, ha a vákuum kísérletekkel igazolt létezését figyelmen kívül hagyjuk, a közvetlen tapasztalatokon alapuló empirikus tudomány iparra gyakorolt hatása, és ezzel Anglia prosperitása és biztonsága kerülhetett veszedelembe. A vákuum létjogosultságának elismerése szociális és politikai szükségszerűséggé vált.

A molekuláris biológia legnagyobb korai felfedezése, a DNS-molekula, egy számítógép által megrajzolt grafikus ábrázoláson, melyen jól kivehető a kettős spirálszerkezet.

Maguk a tudósok saját munkájuk értékét is a korabeli strukturális viszonyok figyelembevételével határozhatták meg. Az 1930-as években fizikusok egy kis csoportja, köztük Max Delbrück és Szilárd Leó, úgy

határozott, hogy a fizika alaprendszere a közeljövőben nem vethet fel olyan problémákat, melyek megérnék a megoldásukkal való bíbelődést. A biológia területe jóval több kihívással kecsegtetett, miután viszonylag érintetlen volt az olyan fizikális eszközöktől, melynek alkalmazásához hozzászoktak. Ezek után mind nagyobb számban vándoroltak át a fizikusok a biológia területére, érkezésük pedig egy újfajta biológiát hívott életre, mely technikáit és ideológiáját nagyban a fizikából merítette. Az új diszciplína molekuláris biológia néven vált ismertté. A biológiai kutatás szükségszerűsége így azon tudósok szemszögéből mutatkozott meg, akik érdekesebb vizsgálódási területre vágytak, nem pedig a tudományágon belüliek természetes ösztönéből. A stratégiai és politikai megfontolások a tizenkilencedik század vége felé az orvostudományt is elérték. Azokban az időkben égető szükséggé vált egy maláriával kapcsolatos politika kidolgozása. A briteknek, akik a brit birodalom távoli, maláriával fertőzött posztjain teljesítettek szolgálatot, nagy szükségük volt a betegség megelőzésének, illetve gyógyításának eszközeire, ha fenn akarták tartani a gyarmati adminisztráció működőképességét. A problémát két irányból is megközelítették. Ronald Ross közegészségügyi megoldásokat javasolt a terjedés megelőzésére. Meglátogatta az egyenlítői Afrikát, és amíg Sierra Leonéban tartózkodott, elrendelte a szeméthegyek megszüntetését, a tavacskák és állóvizek felszámolását, a víztározók lefedését, és a betegség által megfertőzött területek kerozinnal történő beszórását, illetve az aljnövényzet kipusztítását. Az ilyen közegészségügyi eszközök, érvelt, a maláriával fertőzött zónákat biztonságossá tehették mind az adminisztráció, mind a helyi lakosok számára. Más megközelítést alkalmazott Patrick Manson, aki a tudományos kutatás szükségességét hangoztatta. Hite szerint a megnövekedett tudásanyag a trópusi betegségek eredetéről és terjedéséről hatékonyabbnak bizonyulhatott bármilyen megelőző eszköznél. Számos bizottság jött létre, hogy a kérdésben döntést hozzon. A tudományos megközelítés győzedelmeskedett, de nem azért, mert bármiféle teoretikus vagy kísérleti bizonyíték felsőrendűbbé tette a másikhoz képest, hanem társadalmi jelentősége miatt. A tropikus orvosi iskola felállítása a tengerentúli orvosok reputációját növelte, és ezáltal megnövelte a gyarmatok kiaknázottságát és szisztematikus irányításának hatékonyságát. Kevésbé volt költséges a közegészségügyi módozatoknál, és mindeközben a probléma

megközelítésének haladó szemlélete egybecsengett a kor általános, optimista birodalmi etikájával. A tudományos metódus megerősítette az e területen dolgozók pozícióit is, felruházva a trópusi gyógyászatot a régi tudományok pátoszával. Mindezen társadalmi és politikai érvek figyelembevételével – és nem elsősorban a trópusi feltételek javítása érdekében – döntöttek a túlnyomórészt amúgy is hivatásos tudósokból álló bizottságok Ross ellenében, akinek nézetei nem fértek bele az uralkodó struktúra által meghatározott feltételrendszerbe.

Edinburgh egyeteme, a tizennyolcadik századi skót felvilágosodás központja, amikor a várost „Észak Athénjaként” ismerték, és az elitista oktatás fellegváraként tartották számon.

A szociálisan kívánatos célok néha alapjaiban új, specializálódott területet hívnak életre. A tizenkilencedik század elején Edinburgh városa is kezdte megérezni az ipari forradalom kihatásait – ez sokkal tovább elkerülte a várost, mely az észak nem-ipari, de intellektuális fővárosaként tekintett önmagára, mint a fontosabb brit nagyvárosokat. Ahogy a munkásosztály és a petit bourgeoise növekedésnek indult, az arisztokraták és a szellemi foglalkozásúak az Újvárosba költöztek ki, tovább mélyítve ezzel a szakadékot a társadalmi osztályok között. A befolyásra frissen szert tett kereskedőréteg, melynek nem volt bejárása a város klubjaiba és előkelő intézményeibe, s amely nagyon is határozottan érzékelte elszigetelődését a hatalmi pozícióktól, 1817-ben indította útjára saját lapját, a The Scotsmant. Kihívva maguk ellen a skót intellektuális felépítményt, melyet ők exkluzív és vaskalapos csoportként láttak, mely

csakis az önmagáért való tudásban volt érdekelt, a társadalom e számkivetettjei egy alapjaiban új „tudomány”, a frenológia támogatását tekintették céljuknak. A koponya tanulmányozása két német orvostól, Franz Galltól és Johann Spurzheimtől ered, akik mindketten Bécsben tanultak, és azzal érveltek, hogy az agy az emberi gondolkodás szerve, a különféle adottságokat pedig ennek felszínén különböző, jól behatárolható területek jelölik, a képességek hiányát, illetve többletét pedig jól fel lehet ismerni az adott területek feletti dudorokból és mélyedésekből. Az eljárás lehetővé tette az adott személy tulajdonságainak felismerését a fej tanulmányozása által. A város hamarosan a frenológia gyakorlásának fellegvárává lett. Az edinburghi ügyvéd, George Combe, az új tudomány zászlóvivője, nem kevesebb, mint harminchárom szellemi képességet különített el. Combe „adottságai” magukban foglalták az érzékiséget (a szerelemre való hajlamot), okosságot, tanulékonyságot, bölcsességet, céltudatosságot, előrelátást, hiúságot, lopásra való hajlamot, gyilkossági ösztönt, emlékezetet, agresszivitást, számolókészséget, költőiséget és így tovább. A skót frenológusok hatalmas és fogékony közönségre leltek az alsóközéposztály és munkások csoportjaiban: népszerűsége csúcsán a frenológia érdeklődők százait vonzotta a Cowgate Chapelben tartott előadásokra. 1820ban megalakult a Frenológiai Társaság, de ennek mindössze egyetlen tagja származott akadémiai körökből. A frenológusokat veszélyes szociális reformerekként kezelték, akik a tébolyodottak jobb ellátását követelték, valamint a munkásosztály továbbképzését, a büntetőjog reformját, felvilágosultabb gyarmati politikát, jobb életkörülményeket a gyárakban, és természetesen saját társadalmi státusuk megváltoztatását. Mindezen érvelés azon a hiten alapult, hogy a frenológia lehetőséget kínál a jellem és az intelligencia mechanizmusainak tanulmányozására, és ezzel biztosítja az információt, mely egy progresszív társadalmi programhoz szükséges. Az oktatásban, munkakörülményekben, közegészségügyben és az általános környezetben véghezvinni szándékozott reformok kihatásai tudományos eszközökkel közvetlenül megfigyelhető a „továbbfejlődött” állampolgárok koponyáján.

Két „született bűnöző” a tizenkilencedik századi olasz kriminológus, Cesare Lombroso gyűjteményéből, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy az ilyen emberek törvénysértő hajlama kiolvasható az arc jellegzetességeiből.

Ezek a koponyatérképek ösztönözték azokat a kutatásokat, melyek során Paul Broca felfedezte a beszéd központját az agyban.

A tizenkilencedik század végére a frenológia iránt megnyilvánuló érdeklődés lassan elenyészett, de még ez előtt életre hívta az agykutatást, mely jócskán túlmutatott a kor igényein. Akkoriban sem az orvoslásban, sem a gyakorlati sebészetben nem volt szükség az agy tanulmányozására, és az ilyen ismeretek csak ritka esetben párosultak gyakorlati hasznossággal is. A frenológusok érdeklődése azonban az agy funkcióira és felépítésére irányította a figyelmet, mely az elkövetkezendő negyven évben olyan fontos korai neurofiziológiai felfedezésekhez vezetett, mint Ramon y Cajal és mások tudományos munkásságának eredményei. Mielőtt bármilyen efféle kutatás végrehajtható lenne, legelőször is igazolni kell a vizsgálni szándékozott jelenség létét, és össze kell gyűjteni a bizonyítékokat. Csakhogy ezek a bizonyítékok aszerint találnak elutasításra vagy elfogadtatásra, hogy az adott strukturális keret milyen értékeket társít hozzájuk. Századunk elején a darwinizmus elfogadott természetrajzi felfogás volt. Az érvelésnek azonban volt egy komoly hibája: nélkülözte a bizonyítékot a majom és az ember közötti átmeneti faj létére. Csak a „hiányzó láncszem” fellelésével válhatott teljessé a teória.

A piltdowni embert a tudományos közösség vezető tagjai tanulmányozták és hitelesítették. Charles Dawson, a beugratás feltételezhető kiagyalója, a szakértők mögött áll; ő jobbról a második.

1912 februárjában a vidéki jogász és amatőr paleontológus Charles Dawson levelet írt a British Museum geológiai osztálya kurátorának, Arthur Woodwardnak, melyben közölte, hogy fantasztikus kövületekre bukkant egy sussexi kőfejtőben. Egy szokatlanul vastag falú koponya volt, mely könnyedén bizonyulhatott a legősibb emberi maradványnak, miután Dawson egy olyan rétegben akadt rá, melynek korát a pleisztocén földtörténeti korra tette. További ásás után számos fosszilizálódott állati fog került elő, melyek típusa – masztodon, víziló stb. – igazolták a koponyalelet korát. A fogak közelében ráakadtak olyan pattintott kőszerszámokra is, melyeket emberi kéz alkotott. Ugyanabban az évben egy állkapocscsontot is találtak a kőbányában. A felfedezés megrázta a paleontológus társadalmat, mert az állkapocs láthatóan egy majomhoz tartozott, jóllehet két őrlőfoga volt: ezek azonban olyan formában koptak le, melyet csakis szabadon mozgó állkapocs eredményezhetett. Az embereknek szabadon mozog az állkapcsa, a majmoknak viszont nem, míg a maradványok elhelyezkedése arra utalt, hogy az állkapocs a koponyához tartozik. Minthogy a darwini modell feltételezte, hogy az evolúció elsőként a koponyán mutatkozott meg, és csak azután az állkapcson, kézenfekvőnek tűnt, hogy megkerült a „hiányzó láncszem”, melyet mindenki keresett. Óriási volt az izgalom. A teljes azonosítást csak a hiányzó szemfog gátolta. Ha erre ráakadtak volna, az igazolhatta volna az emberi eredetet, mert ha az nem nőtt hosszabbra a többi fognál, akkor, bármennyire is majomszerű az állkapocscsont, az egész koponyának emberinek kell lennie. Számtalan modell készült arról, hogyan is nézhetett ki a hiányzó szemfog. Azután 1913. augusztus 30-án, nem messze az állkapocs lelőhelyétől, egy fogra bukkantak, mely tökéletesen beleillett az előrejelzésekbe. Minden ok megvolt az örvendezésre. Valóban rábukkantak a láncszemre, melynek létét Darwin megjósolta. Amikor 1915-ben egy második, hasonló koponya és állkapocs is előkerült, kétmérföldnyire az eredeti helyszíntől, a kétely maradványa is szertefoszlott. Az 1920-as évektől kezdve emberi kövületeket találtak Afrikában, Jáván és Kínában is. Azonban ezek mindegyike pont ellenkező előjelű fejlődést jelentett, mint a sussexi lelet. Az agyüreg még mindig majomra vallott, miközben a felépítés már tovább fejlődött. 1944-re az a következtetés terjedt el, hogy két elkülönült evolúciós ág is vezetett az ember felé; de az egyikre kizárólag a sussexi lelet szolgáltat bizonyítékot. Teljes volt a kavarodás.

Azután kipróbálták az új keletű fluorelemzést a sussexi csontokon, mely megmutatta, hogy azok hamisítványok. A csontok valószínűleg a kora középkorból származtak. A koponyát és az állkapcsot vasporral szennyezték be, hogy idősebbnek tűnjön, az őrlőfogakat leráspolyozták, hogy az emberi kopást imitálják, ahogyan a szemfogat is, melyet ráadásul még barnára is festettek. Az állati csontok, melyeket állítólag a koponya mellett találtak, a világ különböző részeiről származtak, és olyan állatoktól, melyek a földtörténelem során sohasem éltek egyszerre a bolygón. A piltdowni ember közönséges szélhámosság volt. A tény, hogy a felfedezés idején már rendelkezésre álltak a technikák – melyekkel azonosítani lehetett volna a szennyezéseket, a ráspolyozást, és mindenekelőtt az olajfesték jelenlétét – mutatja, hogy az evolúciós fejlődés struktúrája, mely tartalmazta a „hiányzó láncszemet”, mekkora mértékben hatással volt a meghamisított bizonyíték elfogadására. Még az ásatások helyszínén megtalálható, krikettütő formára faragott fosszilis elefántagyar sem hívta fel magára a kutatók figyelmét! Várakozásaik, melyeket a korabeli paleontológiai modell strukturált, meggátolták őket a bizonyítékok objektív vizsgálatában. Néha persze a valós bizonyítékok is elutasításra találnak, ha forrásuk vagy formájuk nem illik bele az elfogadott szabványokba. 1769-ben három „mennykövet” küldtek be, három különböző forrásból a Francia Tudományos Akadémiára megvizsgálás céljából, melyek állítólag az égből hulltak alá. A kémiai analízis felfedte, hogy meglepően azonos a felépítésük, származásuk helyét a tudósok mégsem voltak hajlandóak elfogadni. Mindez az akkoriban uralkodó nézeteknek volt köszönhető, mely vitatta ugyan a meteorok vegyi összetételét, a létüket azonban soha. Csakhogy míg a meteorokat tudósok figyelték meg, addig a mennyköveket parasztok látták, de legjobb esetben is csak a helyi lelkész. A francia forradalom előestéjén az ilyen források teljesen érdektelennek számítottak. A felvilágosodás korának tudományos bizonyságai a megfigyelés és kísérletezés útján keletkeztek, egy olyan tudóstársadalom termékeként, mely szándékosan elhatárolódott a társadalom többi részétől. A szervezetlen és javarészt amatőrökből álló közösség féltékenyen őrizte státusát, melynek alapjait veszélyeztette volna, ha bizonyságot fogadtak volna el a társadalom alsóbb osztályának tagjaitól.

A meteoritok, avagy mennykövek a folklórban is megjelentek, és mint ilyenek, eredendően hitel nélküliek voltak, még akkor is, ha megjelenésük nagyban hasonlított a számtalanszor megfigyelt meteorokhoz. Amikor La Grange de la Juliac közelében egy nagyobb meteoriteső következett be, az eseménynek több mint háromezer tanúja volt, többek között a polgármester és a város jogásza, de minthogy egyetlen tudós sem volt jelen, az egészet elvetették mint fikciót. Az általánosan alkalmazott érvelés szerint az állítólagos szemtanúk optikai csalódás áldozatai lettek. 1801-re azonban már elegendő „követ” tanulmányoztak a francia tudósközösségek tagjai ahhoz, hogy a dolgok irányítását a maguk szakértő kezébe vegyék. Ekkor, és csakis ekkor kezdték komolyan venni a meteoritokról szóló újabb keletű híreket. 1803-ban a Párizs közeli L’Aigle-ben lehullott meteoritokat az Institut de France képviseletében már Jean-Baptiste Biot tanulmányozta, majd jelentette ki róluk, hogy mennyei eredetűek. A forradalommal megerősödött Franciaországban a közember helyzete, és miután a bizonyítékok fellelésének és tanulmányozásának eszközei a tudósok kezében voltak, a meteoritokat már el lehetett fogadni valóságos jelenségként. A meteoritok eredetének végső bizonyítékát az szolgáltatta, amikor a vegyi analízis felfedte, hogy bennük a nikkel és vas olyan összetétele található meg, mely egyébként nincs jelen a bolygónkon. Mire a struktúra kellőképpen megváltozott ahhoz, hogy a meteorokat elfogadhassa azoknak, amik, ugyanaz a struktúra azt diktálta a tudományos analízis számára, hogy olyan sajátos eszközöket használjon, melyekkel kideríthetővé vált, hogy a kövek földi vagy földönkívüli anyagösszetétellel bírnak-e. A kutatók így egy előre meghatározott adat meglétét vagy hiányát kutatták. Amikor egy adott bizonyíték elfogadtatásra vagy elvetésre talált, és a jelenség léte intézményesült, a struktúra máris újabb lépés megtételét követelte. Biztosította a megfelelő eszközöket a jelenség tanulmányozására, és a vezérfonalat a várható adatokhoz. Az ez úton előállított adatok mindenképpen elfogadhatóak voltak, miután a felhasznált szerkezetek eleve úgy készültek, hogy olyan adatokra leljenek, melyek a struktúra alapján szükségesek voltak az igazoláshoz. Az eseményhez nem kapcsolódónak ítélt adatokat eredendően figyelmen kívül hagyták. Angliában, a tizenkilencedik század végén például, amikor azt gondolták, hogy az elektromagnetikus sugárzás nyomást gyakorol, William Crookes

konstruált egy radiométert a nyomás mérésére. Adott számú parányi széllapátot szerelt egy szabadon mozgó függőleges tengelyre, melyet azután egy légtelenített üvegburában helyezett el. A vitorlák sugárzás felőli felszínét feketére festette, miután tudvalévő volt, hogy a sugárzás erősebben hat a sötét felületekre, mint a világosakra. Amikor a készüléket kitették a nap hatásának, a széllapátok forogni kezdtek. Minél erősebb volt a sugárzás, annál gyorsabban forogtak. A sugárzás nyilvánvalóan mozgásba lendítette a lapátokat, ahogyan előre megjósolta. A szerkezet olyan érzékeny volt, hogy csillagsugárzás mérését is lehetővé tette. Bizonyos idő elteltével persze bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem a sugárzás a forgás kiváltó oka. A lapátok azért mozdultak el, mert a fény felmelegítette a kis mennyiségű fennmaradt gázt a szinte tökéletes vákuumban; az egyenlőtlen hőviszonyok pedig arra indították a gázokat, hogy a lapátok élei mentén, azok melegebb részei felé haladjanak, ahol azután összesűrűsödtek, és megnövelték a nyomást. [Valójában a lapát melegebb felületéről nagyobb kinetikus energiával pattannak vissza a gázmolekulák, ez értelmezhető nagyobb nyomásként. – A lektor megj.] A gáz nyomásának egyenlőtlensége forgatta meg a lapátokat. A teoretikai elvárásoknak megfelelően a radiométer helyes eredményt produkált, ugyanakkor helytelen érvelést.

Galilei rajza a Hold teleszkópján át látható képéről, megmutatva azokat a hegyeket, melyeknek Arisztotelész nézetei szerint nem szabadott volna léteznie.

Guericke kísérlete a kéngömbbel.

Egy másik alkalommal Galilei is felhasználta ugyanezt a technikát. Velencében, 1609-ben, amikor első teleszkópos kutatásait végezte, arra az eretnek és veszedelmes következtetésre kellett jutnia, hogy Kopernikusznak igaza volt, és valóban a Föld kering a Nap körül. Teleszkópján keresztül, melytől azt várta, hogy megerősíti avagy elveti mindazt, amit Arisztotelész az univerzumról állított, olyat látott, mely meggyőzte arról, hogy nem a Föld áll a naprendszer középpontjában. A teleszkóp által megjelenő kép minősége rendkívül rossz volt, csupa eltérés és torzulás. Galilei rajzokon örökítette meg a látottakat: a Jupiter holdjait, a Vénusz fázisait, a Hold felszínét a hegyekkel és „tengerekkel”. Mindezek közül a holdak erősítették leginkább a feltételezést. A Holdról rajzolt képek a puszta szemmel vizsgálódó számára is meglehetősen pontatlanok. Amikor Galilei először mutatta meg kritikusainak, amit teleszkópjával felfedezett, előre kigondolt koreográfiát követett. Elsőként olyan távoli tárgyak felnagyított képét mutatta meg nekik, mint az épületek faragott részletei, vagy a tengereket szelő hajók. Ezek ismerős képek voltak, és a teleszkóp jóvoltából valóban sokkal tisztábban láthatóak voltak. Ezután Galilei az ég felé fordította a műszert, ahol olyan részletek lettek megfigyelhetőek, melyek viszont teljességgel ismeretlenek voltak. Hát nem volt magától értetődő, hogy a teleszkóp csak felnagyítja a tárgyakat? Briliáns non sequitur, ezt még Galilei ellenlábasai is elismerték. Csakhogy nem léteztek olyan földi szabványok, melyek alkalmasak lettek volna az égi jelenségek megítélésére. Jól tudva ezt Galilei előnyt kovácsolt a teleszkóp

képességeinek általános elfogadottságából azok körében, akik készen álltak arra, hogy keresztülnézzenek egy ilyen szerkezeten, és akik ezáltal máris hajlamosak voltak elhinni, amit láttak. Figyelmét ráadásul a teljességgel ismeretlen, így összehasonlíthatatlan szatellitákra összpontosította, és meg sem próbálkozott a Hold képével, ahol a szerkezet pontatlansága szembeötlő lett volna, és ezzel aláásta volna az egész érvelést. Jó példa arra, hogyan kezeltek egy adatot a tárgyhoz nem tartozónak, amikor 1663-ban Otto von Guericke érdeklődni kezdett aziránt, miért vonzzák egymást bizonyos anyagok, miután megdörzsölték őket. Az egyik ilyen anyag a kén volt. Guericke öntött egy kéngömböt, majd forgás közben megdörzsölte, azzal a céllal, hogy tovább folytassa William Gilbert, az angol orvos kísérleteit, akinek a század elején megjelent könyve a mágnesekről számos vonzással kapcsolatos kísérletet hívott életre. Gilbert szerint a föld egyetlen hatalmas mágnes volt, mely a mágneses vonzással tartott mindent a felszínén. Johannes Kepler korábban kimutatta, hogy ez a vonzás tartja a bolygókat is keringési pályájukon. A mágnesesség, a kor fizikai természeti struktúrája szerint, az az alapjelenség volt, mely mindent egyben tartott. A kéngömböt felhasználva Guericke lemérte annak vonzását a környezet valamennyi részére, és a létező összes körülmény között. Felfedezte azt is, hogy a dörzsöléskor fellépő vonzóerőn kívül a kén furcsa pattogó hangokat is hallatott, valamint szikrákat adott ki magából. Csakhogy a szerkezet arra készült, hogy a mágnesességet vizsgálják vele, és nem lehetett ezáltal – a kísérletezés struktúráját figyelembe véve – olyan kísérleti eszköz, mely értékelhető adatot nyújtott volna bármire is, ami kívül esett Guericke érdeklődési körén, aki ez okból figyelmen kívül is hagyta a szikrákat, és csak terjedelmes értekezése legvégén említette meg őket néhány szóban. Még szerencse volt, hogy egyáltalán említést tett róluk, mert ennek nyomán a későbbi tudósok munkássága elvezethetett a elektromosság felfedezéséhez.

Balra: Rajz Lyell A geológia alapelvei című, 1867-es munkájából, bemutatva a Glen Roy „párhuzamos útjait”.

Percival Lowell Mars-„csatornái”.

Mikorra döntés született arról, hogy az adatok egy bizonyos kozmikus struktúra részeként értelmezhetőek, rendezettségüket és mozgásukat az adott mechanizmus határozza meg, mely a struktúra által definiált szabályoknak engedelmeskedik, ezáltal körvonalazva egy adott jelenség helyénvaló vizsgálatának módszereit, miután az megbízható igazolások útján és a problémaspecifikus eszközök alkalmazásával felismerésre került – nos, ekkorra már maguk a tárgyi eszközök, illetve a kutatók várakozása volt az, mely értelemmel töltötte meg a száraz adatokat. Ezek az adatok nem hordoztak „objektív” jelentéstartalmat, abban az értelemben legalábbis nem, hogy az adott természeti jelenséggel kapcsolatos információ egy passzív és érdektelen folyamat során került volna felfedezésre. Egészen eddig a pontig a vizsgálódás valamennyi fázisát a megelőző szakasz formálta tovább, ezáltal egy szerkezet már eleve úgy került megalkotásra, hogy egy bizonyos problémára keressen választ. A jelenség felmérése és megfigyelése során felfedett adatokat így jelentősen befolyásolta a korábbi kutatási eredmények halmaza. A mérőkörző a tizenkilencedik század második felében az emberi koponya nagy pontosságú felmérésére született meg. Az emberi karakter frenológiai megközelítése során egy minél nagyobb dudor a koponyán az adott agyterület felfokozott aktivitására utalt, és ha kitüremkedés az agykéreg elülső lebenyét borító koponyarészen jelentkezett, az az egész szerv nagyságát is meghatározhatóvá tette. Az emberi intellektus ezek után hüvelykben is kifejezhetővé vált. A mítosz mind a mai napig él, hogy a nagy, boltozatos koponya és a magas homlok az intelligencia jelei. Hasonlóan értékfüggő felfogás mutatkozott meg a skóciai Glen Roy „párhuzamos utaknak” nevezett geológiai formációival kapcsolatban is, melyeket Darwin egészen másképpen magyarázott, mint a többi geológus. A választott geológiai struktúra alapján a kőzetrétegek vizsgálata felfedhette, hogy a földdarab kiemelkedett a tengerből, vagy a tenger húzódott vissza a

szárazföldtől, illetve gleccsertavak vagy nem jégkorszaki tavak származéka. Az ilyen hipotézisek nélkül, melyek lehetővé tették az „utak” interpretálását, azok nem is létezhettek volna. A tizenkilencedik század végének csillagászata mind a Mars csatornáinak, mind a Jupiter vörös foltjának egyforma jelentőséget tulajdonított, mint olyan jelenségeknek, melyek mérhetőek, és amelyek léte igazolja a bolygókra, illetve a teljes naprendszerre vonatkozó előrejelzés-halmazt. A Marscsatornák esetében a jelentéstartalom teljesen világos volt: kétségtelenül bizonyította egy valamikori fejlett civilizáció jelenlétét a vörös bolygón. Később döbbentek csak rá, hogy a csatornák olyan mesterséges hibák, melyeket a kis látószögű teleszkópok tökéletlensége okozott. Némely esetekben a teóriafüggő előrejelzések arról, hogy mit fognak igazolni a talált adatok, olyan erősek, hogy a várt eredmény hiányában nem csak a teoretikus struktúra kérdőjeleződik meg, de maga a megfigyelésre alkalmazott technika is. Albert Michelson és Edward Morley sikertelenül próbálták meg kimutatni az interferencia-minta eltolódásait a visszatérő fénysugarak esetében, amikor megkísérelték igazolni az éter kihatását a fény terjedésére. Ez az eredmény teljesen elképesztette őket. Minthogy az elektromagnetikus sugárzás modellje megkövetelte az éter jelenlétét, melyen keresztül a sugárzás terjedhetett a térben, az a lehetőség, hogy a kísérlet sikeresnek legyen mondva abból a szempontból, miszerint igazolta, az éter valójában nem létezik, szóba sem kerülhetett. Michelson és Morley, valamint a kor tudósai számára a kísérlet egyszerűen sikertelennek bizonyult, miután nem megfelelő kísérleti technológiát alkalmaztak.

Az első röntgenfelvétel, ami egy férfi testét ábrázolja. Figyeljük meg a kulcsokat a kabátzsebben, a fém zoknitartókat és a cipő szegecseit.

Amikor a teoretikus struktúra erős szükséget mutat az előre jelzett jelenség bizonyítására, az adatnak akkor is meglesz a maga jelentése, ha egyáltalán nincs is adat. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében a kultúra és az ipar decentralizálására irányuló francia kísérletekre frankmilliókat öltek az olyan provinciális központokba, mint Nancy, Franciaország keleti részén. 1896-ra már Nancy új laboratóriumai és legfőképpen a magánszemélyek által alapított Elektrotechnikai Intézet szolgáltak bizonyítékul a város tudományos fejlődésére. Az új egyetemi laboratóriumok alkalmazottai állandó nyomás alatt álltak, hogy olyan eredményekkel álljanak elő, melyek igazodnak a város kiemelt státusához, és ellenértéket szolgáltassanak a központi kormányzat befektetéseinek. Országszerte elterjedt vélekedés volt mindemellett, hogy a francia tudomány hanyatlóban van, és egy átütő sikerre van szükség a reputáció megmentése szempontjából. 1900 körül erősen megnövekedett az érdeklődés a pszichológia és a spirituális jelenségek iránt. Kutatás tárgya lett a telepátia és a szuggesztió. Kezdtek igazolást nyerni bizonyos kapcsolatok az idegrendszer és az

elektromosság között. Nancyban is volt egy kitűnő pszichiátriai intézmény, ahol Freud is tanult. Európa egy más részén 1895-ben Wilhelm Röntgen azonosította a róla elnevezett sugarakat, egy évvel később pedig Antoine Becquerel ismerte fel a radioaktivitást. 1900-ra már ismerték az alfa-, béta- és gamma-sugarakat is. Többet, mint vártak. A felfedezésekkel párhuzamosan növekedett a várakozás is. 1903-ban azután a kiváló fizikus, René Blondlot, a francia akadémia tagja, és a nancyi egyetem jellegzetes alakja egy újabb sugarat fedezett fel, melyet városa iránti tiszteletből N-sugárnak nevezett el. Blondlot aközben tette meg felfedezését, hogy a polarizált Röntgen-sugár viselkedésének tulajdonságait vizsgálta. Azt tapasztalta, hogy az új sugár áthatol az alumíniumon, megnöveli az elektromos szikra fényességét, és prizma segítségével megtörhető, ellenben a Röntgen-sugárral, melyről köztudott volt, hogy ily módon nem törhető meg. Minthogy a tudós társadalom új sugarak felfedezését áhította, Blondlot munkássága ifjú kutatók tucatjait vonzotta, akik mind be akarták írni nevüket a tudomány történelmébe. Három év leforgása alatt mintegy háromszáz értekezés és tézis született a témában. Nemcsak hogy a sugár áthatolt a fény által átjárhatatlan anyagokon, de rendkívüli módon az emberi test izmai is bocsátottak ki magukból ilyen sugárzást, ráadásul az N-sugarak javítottak az érzékelésen, és az emberi idegrendszer különösen szellemi erőfeszítés során termelte fokozottan. Vajon létezett valamiféle kapcsolat a rejtélyes N-sugarak és a psziché között? 1904ben Blondlot elnyerte az akadémia tekintélyes Prix Lecomte kitüntetését. Az N-sugarak létét igazoló kísérletek kritikus pontja a szikra élénkítése volt, melyek esetében Blondlot ragaszkodott azok gyenge fényerejéhez. Az egyetlen problémát az okozta, hogy Nancyn kívül senki sem látott változást a szikra fényerejében. 1904 szeptemberében az amerikai fizikaprofesszor, R. W. Wood megérkezett Nancyba, és Blondlot ott helyben be is mutatta neki az effektust. Wood szintén képtelen volt bármiféle változást felfedezni. Azt már korábban is feljegyezte, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel a minimális természetes változás, amit bármilyen szikra esetében kontrollálni lehetett, mintegy 25%-nyi volt. Egy szikra fényessége egyébként is meglehetősen nehezen volt csak felmérhető. Wood úgy döntött, hogy amikor Blondlot a prizmát használja a sugár megtöréséhez, és megosztja az N-sugarat, hogy kimutassa a hullámhosszt, akkor kell cselekednie. Miközben francia gazdája a

sötétben szorgoskodott, Wood elvette a prizmát. A demonstrátorok továbbra is látták az N-sugarakat. Wood még ugyanabban a hónapban publikálta tapasztalatait, és azután nem esett szó többet az N-sugarakról. A teória ugyanolyan gyorsan omlott össze, mint ahogyan megjelent. Soha, senki még csak sugallni sem próbálta, hogy Blondlot sarlatán lett volna. Ő és kollégái a várakozás áldozatai lettek, hogy az N-sugarak felfedezésre kerülnek, és amikor megépítették a szerkezetet, hogy a sugarakat lássák, valóban látták is őket. Sőt mi több, rövid időre ez a nem létező jelenség ellenállt a tudomány által ismert legszigorúbb teszteknek és metódusoknak is. Tevékenysége valamennyi szintjén, a kozmosztól a laboratóriumok asztaláig, a struktúra gyakorol felügyeletet a megfigyelés és a vizsgálódás felett. Az adott kutatás valamennyi fázisa annak az elvárásnak felel meg, mely az eredmény milyenségét előre látó hipotézisen alapul. Az eredmény elérésének kudarcát rendszerint kutatási hibaként értékelik. A nyilvánvaló anomáliákhoz való alkalmazkodás a struktúra mechanizmusának apróbb módosításaival történik meg, ahogyan Ptolemaiosz epiciklikus pályái, vagy Descartes örvényei esetében, ezáltal ugyanis a struktúra alapjában véve érintetlen maradhat, amint az kívánatos is a természeti vizsgálódás folytonossága és egyensúlya szempontjából. Mint láthattuk, a struktúra önmagán belül olyan rendszereket tartalmaz, melyek minden szinten működnek, hogy elvezessék a kutatót a legrészletesebb analízishez, és gyakorta előfordul, hogy ezen a szinten olyan anomáliák adódnak elő, melyek elfogadása lehetetlen az uralkodó struktúra teljes megváltoztatása nélkül. Plasztikusan ír le egy ilyen eseményt a kutató, Walter Pitman, aki 1966 végén a tengerfenék bizonyos területeinek mágneses tulajdonságait tanulmányozva ezeket mondta: Úgy csapott le rám, mint egy villám… visszatekintve szerencsések voltunk, hogy olyan helyen próbálkoztunk, ahol nem mutatkozott gátló körülmény… Sehol máshol nem gyűjthettünk volna be olyan tökéletes profilt, mint itt. Nem voltak szabálytalanságok, hogy elvonják figyelmünket, vagy megcsaljanak bennünket…

Ez egyike volt azon ritka pillanatoknak a tudás történetében, amikor az adott struktúra változásra kényszerült, és ez annál is érdekesebb volt, hogy az előző struktúra – leírva a folyamatot, melynek során a kontinensek jelenlegi helyükre kerültek – több mint ötven éven keresztül sikeresen hárított el a mechanizmus átrendezésére vonatkozó minden kísérletet. A múlt század végén még az volt az elképzelés, hogy bár a föld felszíne viszonylagosan állandó vertikális mozgásnak volt kitéve a kezdeti lehűlést vagyis összehúzódást követően, a földtömegek mindig is abban a pozícióban voltak, melyben jelenleg megtalálhatóak, így némely valamikori tengerfenék mostanra hegyvidékké vált, miközben hegyvonulatok tűntek el a tenger árja alatt. Az Európa szénmedencéiben fellelt 300 millió éves fosszilis maradványok és a Dél-Amerika őstörténeti emlékei közötti hasonlóság mindazonáltal már az 1860-as években arra indította Antonio SniderPellegrinit, hogy feltételezze, a kontinensek valaha ugyanahhoz a gigászi földtömeghez tartoztak. 1915-ben a német meteorológus, Alfred Wegener továbbment egy lépéssel. Afrika, Észak- és Dél-Amerika partvonalai olyanok voltak, mintha valaha együvé tartoztak volna. Szembeötlő geológiai hasonlóságok tűntek fel az e felfogásban valaha egymáshoz csatlakozó területeken: a fokföldi hegyvidék Dél-Afrikában és a Sierrák Buenos Airesnél; három nagy geológiai gyűrődés, mely Észak-Amerikából indulva Európában folytatódott; Brazília és Afrika óriási gneisz fennsíkja. Számos megegyező kövület került elő a paleozoikumból (és gyakorlatilag semmi az azt követő földtörténeti korokból) mind Dél-Amerikában, mind Afrikában. Wegener számára ezek és más kérdések csak úgy voltak megválaszolhatóak, ha elfogadtuk a tényt, hogy a kontinensek valaha egyek voltak, és csak a későbbiekben távolodtak el egymástól. Ő úgy írta le a kontinenseket, mint szilíciumból és alumíniumból való jéghegyeket, melyek könnyedén „lebegnek” a tengerfenék jóval nehezebb bazaltanyagán, és azok így könnyedén elvándorolhattak egymástól. A teóriát általános lekicsinylés fogadta. Wegener nem volt geológus. Nem volt egyetlen olyan ismert mechanizmus sem, mely mozgásra ösztönözte volna a kontinenseket. A kevésbé kemény földtömeg nem szánthatta csak úgy fel a keményebb óceánágyat. Az általa felvetett problémák csak álproblémák voltak. A biogeográfiai hasonlóságokért nyilvánvalóan azok az ősi kontinentális hidak okolhatók, melyek mostanra elsüllyedtek, de az is

lehetséges volt, hogy a magokat és spórákat a szél hordta át az óceánon. A kontinensek különben sem illettek össze pontosan. A Wegener által felvetett kérdések tehát kielégítően megválaszolhatóak voltak a korabeli struktúrán belül, és további harminc évig nem is történt komoly kísérlet a teória megtámogatására. Az 1950-es évek tudományos fejlődése egy, a tárgytól látszólag teljesen idegen területen hozott csak újabb áttörést. Az akkoriban feltalált magnetométerek kimutatták, hogy a föld mágneses mezővel bír, mely párhuzamos a forgás tengelyére. A tanulmányok azt is igazolták, hogy a sziklatömbök megtartották eredeti mágneses orientációjukat, és hogy a földtörténeti korok során olyan változások következtek be, melyek vagy a mágneses pólusok, vagy a mágnesességgel bíró földdarabok elmozdulásával jártak együtt. Ha a jelenkori mágneses irányultságot mozgás idézte elő, akkor India északra vándorolt, Angliával együtt, mely ráadásul az óramutató mozgásával megegyező irányban el is fordult tengelye körül. Tíz évvel később az oceanográfia tudománya megváltoztatta az elfogadott képet az óceánok medrével kapcsolatban. Közép-óceáni hegyláncok egész rendszerét sikerült felfedezni szerte a világon. A láncolatokat hasadékok szelték át, melyeket jól társítani lehetett a földrengési zónákkal, gerincükön pedig szokatlanul magas hő áramlott, mely nyilvánvalóan arra engedett következtetni, hogy az óceán fenekén egyfajta folyamatos földtani tevékenységnek kell zajlania. Az 1960-as években a hegyláncokkal párhuzamos területek mágneses analízise a visszamaradt mágnesesség egymást váltogató magas és alacsony sávjait mutatta ki, ugyanakkor az oceanográfusokat valósággal sokkolta annak a felfedezése, hogy a tengerfenék üledékes rétege meglehetősen vékony, különösen a tengerfenék hegyláncainál, ráadásul egyetlen üledékes réteg sem volt öregebb a viszonylag fiatal krétakori magmintáknál. A tengerfenék sokkal vékonyabb és fiatalabb volt, mint számították. 1963 júniusára bizonysággá vált, hogy a föld mágneses mezejének polaritása periodikus változásokon ment keresztül a földtörténet során. Két kutató, Vine és Matthews felvetette, hogy ha a bizonyítékok azt mutatják, miszerint a forró anyag a tengerágy hegységeinél tört a felszínre, hogy elterjeszkedjen, mely sok, eddig tapasztalt jelenséget megmagyarázna, akkor az áramlatnak, miközben elkezdődött, majd megállt, a hegyvonulat azon oldalán kell sávokban megmutatkoznia, mely a mágneses mező

polaritásváltásának időszakában emelkedett fel. A sávok visszamaradt mágnesességének ezáltal ellentétes polaritással kell bírnia.

A kontinensek helyzete 60-100 millió évvel ezelőtt, a maradvány-mágnesesség bizonyítékai alapján. Figyeljük meg Indiát Afrika partjai mentén.

1966-ban számos mágneses profil vizsgálatot végeztek a csendes-óceániantarktikus hegyvonulat mentén, melyek az új nézetet támasztották alá. Az óceáni talapzat a hegyláncoktól terjeszkedik kifelé, és ez az a mechanizmus, mely lassan eltávolítja egymástól a kontinenseket. Ez volt az egyetlen struktúra, mely megfért a rendelkezésre álló adathalmazzal, és ami ettől is több, magyarázatot kínált más anomáliákra is. Ha a tengerágy terjeszkedik, akkor összeütközésbe kerül a kontinensek peremével, mely egy visszafelé irányuló hatást eredményez. Ez a hatás felelős a kaliforniai partvidék földrengési zónáiért, és az Egyesült Államok északnyugati részén megfigyelhető hegyvonulat-építő tevékenységért. Az új struktúra feltételezte, hogy a föld felszíne bizonyos számú tektonikus lemezből tevődik össze, melyek a gömb alakú, olvadt szub-felszínen lebegnek. A tektonikus lemezek bevezetése teljes egészében forradalmasította a geofizikát, és megnyitotta az ajtót egy új struktúrakészlet előtt, valamint annak szabályzói előtt, melyek lehetővé tették a földjelenségek vizsgálatát az új felfogás szellemében. Az előző struktúra feledésre ítéltetett. Definíció szerint valamennyi struktúrának a realitás vagy legalább egy nézőpontjának teljes verzióját kell felkínálnia. Legalábbis ez a jelenkori felfogás. De, amint láthattuk, a struktúrák változnak. Arisztotelész átadta a helyét Kopernikusznak, aki utat engedett Newtonnak, hogy őt azután Einstein

váltsa fel. Lavoisier és Priestley megsemmisítette a pneumatikus vegyészet és a rejtélyes „minőség”, a flogiszton koncepcióját, annak érdekében, hogy a helyébe létrehozza az égésen alapuló kémiát. A perspektivikus geometria használata kihívta maga ellen a teológiai szabályokban rögzített érinthetetlen fizikai világot, azáltal, hogy mérhetővé tette azt. A tizenkilencedik századi geológia egyszer és mindenkorra végzett a bibliai földtörténettel.

Lent: Számítógépes térkép a hegyvonulatokról (vörös színnel jelölve), melyek a tengerfenéken húzódnak.

Sok esetben a struktúrákat olyan tényezők generálják, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban magával a tudománnyal, a változás iránti nyomásgyakorlás pedig gyakorta érkezik a tudományágon kívülről. Akármi is legyen az ok, belátható, hogy az eredendően kozmikus struktúra állítja fel a realitás azon paramétereit, melyeken belül az egyéb struktúrák működhetnek, ezek pedig meghatározzák a kutatás egyes területeit. Ezek a területek a vizsgálódás specializálódott formáit kívánják meg, melyek azután olyan anomáliákra világítanak rá, mellyel az általános struktúra nem tud együtt élni, és ezért változásra kényszerül. De az elméletek, felfedezések, egyenletrendszerek, törvények, eljárások, instrumentumok, ahogyan a megítélés valamennyi rendszere, mely a vizsgálódás eredményét hivatott kiértékelni, a kontextus által kerül definiálásra, és mint ilyen, minden esetben része a struktúrának. Jelenkori struktúránk összetétele a korábbi struktúrákon alapul. A miénk a legutolsó abból a sorozatból, mely nem is annyira a felfedezett realitáshoz kapcsolódik, hanem sokkal inkább a realitás nézőpontjának változásaihoz. A tudományos tevékenységet a teljes struktúrán belüli tényezők befolyásolják,

melyeknek vajmi kevés köze lehet valójában a tudomány feltételezhetően autonóm tevékenységéhez. Az első világháború alatt a német tudósok már előre örvendtek a háború utáni periódusnak, amikor a tudomány és a technológia presztízsének, pénzügyi támogatottságának és magas társadalmi elismertségének hála növekedni és prosperálni fog. Arra számítottak, hogy Németország lesz a háború győztese. A központi hatalmak hirtelen jött katasztrofális veresége, éppúgy mint a szembesülés a megalázó megadás feltételeivel, alapvető változást hoztak a német gondolkodásban, mely mindenekelőtt a tudományos életben éreztette hatását.

A vonulattal párhuzamos tengermélyi területek mágneses mintázata. A fekete és fehér vonalak a sziklák polaritásváltását jelzik.

A német hitet a rendben és a racionális világban alapjaiban rázta meg a háborús vereség. Súlyos vétségeket követtek el, és a nemzet roppant erős vágyat érzett a társadalmi egységre, mely szembeszállhatott a kétségbeesés általános érzetével. A túlélés és a felépülés láthatóan megkövetelte egy olyan filozófia létét, mely az emberi lét szerves, emocionális és irracionális voltát hangsúlyozta a vereség látható oka, az ősrégi mechanikus világnézet „halott karja” helyett. A tudomány szakította szét a világot, az őrölte fel morzsáira, és az kényszerítette determinista törvényeinek korlátai közé, ahelyett, hogy reményt és egyesülést kínált volna. Németország számára a newtoni világkép testesítette meg a kudarc okát, tehát le kellett számolnia vele. A háború utáni néhány évben drasztikusan csökkent az iskolákban megtanított matematika- és fizikaanyag mennyisége. Kézzelfogható volt a tudománnyal szembeni ellenérzés. Ahogyan Carl Becker, a porosz oktatásügyi

miniszter mondta: „Alapvetően rossz dolog túlértékelni a tiszta intellektust… Újra meg kell tanulnunk tisztelni az irracionalitást.” Az 1918 és 1930 közötti évek folytatódó gazdasági és politikai problémái tovább élezték a kritikus hangvételt. Ezek az érzések mutatkoztak meg Oswald Spengler hihetetlen sikert elért könyvében, A Nyugat hanyatlásában, melyet a német intellektus körében szinte mindenki elolvasott. Könyvében Sprengler definiálja azt a tudásanyagot, melyre Németországnak szüksége van a túléléshez. „Minden egyes kultúra – írja – autonóm és elkülönült, a maga saját tudásformáival. Nem léteznek olyan egyetemes kritériumok, melyekkel megítélhető lenne az igazság. A ‘sors’ érzete az, ami elengedhetetlen fontosságú a nemzet egészsége szempontjából. Ez adja számunkra az igazság irracionális, belső képét, mellyel szétoszlathatjuk a tudomány destruktivizmusát, mely ok és okozati összefüggésekkel igyekszik számot vetni a világegyetemmel. Az egzakt tudomány soha nem lehet objektív.” Az okozatiság veszedelmes és pusztító erejű dolog. Ez ítélte kudarcra Németországot is.

Német gúnyrajz 1921-ből, mely a klasszikus tudomány bukását figurázza ki. A tekintélyesek által elűzetve a nyomorgó asztronómusból asztrológus lesz, aki tanácsokat ad a háborús spekulánsoknak, amivel elegendő pénzt keres ahhoz, hogy megvásárolhassa saját berendezését.

Az okozatisággal szembeni univerzális gyűlölet a német élet valamennyi aspektusát megmérgezte. Akik a védelmére keltek, elveszítették pénzügyi támaszukat, rangjukat, pozíciójukat. Az „okozatiság” megtagadása teljességgel egyedülálló jelenség, és előjátékul szolgált egy olyan „nemokozati” tudomány felemelkedéséhez, mely a világegyetem működését nem ok-okozati összefüggésként értelmezte, hanem sokkal inkább esély és lehetőség játékaként. Erwin Schrödinger, Werner Heisenberg és a „bizonytalanság alapelve” a kvantumfizika szívében egy csapásra véget vetett a tudomány experimentális bizonyosságának. A megfigyelő megváltoztatta az univerzumot a megfigyelés folyamata közben. Nem létezett objektív valóság, mely megfigyelhető lett volna. A kvantumfizika máshol és máskor is megszülethetett volna. A tény, miszerint erre mégis a Weimari Köztársaságban került sor, olyan szociális és intellektuális körülmények között, melyek specifikusan ezt a nézetet ösztönözték, természetesen következik az azt megelőző fizikai struktúrákból. A kvantumteória nem kis mértékben a német katonai vereség szellemi édesgyermeke. Még maga a tudományos diszciplína is olyan tényeknek köszönheti megszületését, melyeknek vajmi kevés köze van a tudás továbbfejlődéséhez. A történelem egy időszakában az orvoslás közvetlen és áldatlan küzdelmet folytatott az asztrológiával. Még az 1600-as években is a csillagjóslás bizonyult dominánsnak. Mindkét tudományág teoretikai rendszer formáját öltötte magára, melyekből kikövetkeztethető volt a fizikai behatás. Mindkettő „tudományként” prezentálta magát. Mindkettő megpróbált magyarázatot adni a betegség természetére. Az orvoslás szinte kizárólag a véreztetés és a megtisztítás eszközeivel élt, amivel gyakrabban ölt, mint gyógyított. Kevés valóban hatásos gyógynövénykészítményt használtak fel az orvosok. Mindezzel összehasonlítva az asztrológia kevésbé volt kockázatos, és legalább akkora esélyt kínált a gyógyulásra. Az asztrológia gyakorlását nem korlátozta törvény, bárki élhetett vele. Az asztrológusok gondoskodtak a többségről – különösen vidéken –, és ők foglalkoztak a kliensek által megfogalmazott általános problémákkal is, mint

amilyen a terhesség, házasságtörés, impotencia stb. voltak. A gyógynövények felhasználásával az asztrológusok jócskán nagyobb hatékonysággal válaszoltak ezekre a kihívásokra, mint az orvosok. Az asztrológusokat mindezek ellenére egy sorba helyezték a kézművesekkel. Az orvostársadalom másrészről elitista volt, szinte kivétel nélkül a városi népességre korlátozódott, a szakmát egy apró, összetartozó csoport gyakorolta, mely megkísérelte kifejleszteni a reguláció és kontroll átfogó eszközeit, mellyel kirekeszthette volna a nem beavatottakat, és felügyeletet gyakorolhatott a piac felett. Az orvoslás remekül illett a tudás felhasználásának korabeli képébe, jóllehet képtelen volt meggyógyítani az embereket, és arra összpontosított, hogy osztályozzon és felcímkézzen mindent, amit csak megfigyelt. A gyógyítók azzal is idomultak a korszellemhez, hogy tevékenységükben az egyénre koncentráltak, míg az asztrológusok általában nem tartottak egyéni viziteket. Amint a restauráció időszakában a tudomány intézményesülni kezdett, az orvosok megint csak jobban illettek a képbe, mint az anarchikus, szervezetlen asztrológusok. Ekkor azonban még egyik diszciplína sem állíthatta magát hatékonyabbnak a másiknál. Nem voltak olyan áttörések a gyógyításban, melyek igazolhatták volna valamelyik megközelítés felsőbbrendűségét. Az 1700-as évekre az asztrológia mégis elveszítette befolyását és támogatottságát. A betegség „orvosi” megközelítése vált az elfogadott modellé, bár e ténynek sokkal inkább van köze az orvosok szervezőképességéhez, és ahhoz is, hogy rendszerük sokkal inkább illett a fennálló struktúrába – gyakorlatilag ugyanis semmiféle tudományos előbbrevalóságot nem tükröz, mely metódusait az asztrológia elé helyezte volna. A nyugati kísérletező tudomány is hasonlóan tudománytalan alapokról indult. A kora középkori Franciaországban a klasszikus hellén tudományos tudással társult arisztotelészi logikai rendszer megérkezése arra indította az olyan gondolkodókat, mint Pierre Abelard, hogy új szemmel tekintsenek a hitbéli kérdésekre. A logika segíthetett megerősíteni a hitet azáltal, hogy érthetővé tette. Abelard és társai arra használták fel az új dialektikus technikát, hogy a Biblia egymásnak ellentmondó elemeit egyfajta szintézisben ötvözzék, és ennek a műnek logikai kifejletét az olyan késői skolasztikusok munkássága jelentette, mint a freiburgi Theodoric, Roger Bacon vagy Grosseteste püspök, akik valamennyien dialektikus formában közelítettek a természeti

kérdésekhez, és ezzel megteremtették a modern tudományos érvelés alapjait, és kivezették az általunk tudományként ismert jelenséget a teológia hatásköréből és felügyelete alól. A Nyugat vizsgálódása a természet körében tehát gyökereit azokban a korai kísérletekben találhatja meg, melyek a hit erősítését célozták, és eredendően jelentéktelennek és értéktelennek tartották a természeti kutatásokat. A nyugati gondolatiság alapmodellje is egyetlen pontból, a görögök által kifejlesztett formából ered. A korabeli jón görögök olyan körülmények között találták magukat, melyeket csak a bizonytalan környezet megértésével, és bizonyos fokú irányítás alá vonásával élhettek túl. Módozatokat keresve világuk dominálására olyan rendszereket adoptáltak, mint az egyiptomiak piramisépítési technológiája, elsőként fogalmazták meg a navigáció szükségességét, melyet később olyan komplexitásra fejlesztettek, ahol a geometria mátrixszá vált, minden lehetséges alakzat mintázatává, lehetővé téve a kozmosz tanulmányozását és rendszerezését. A modell használata nyomán megfogalmazódó szabályok a geometria természetéből és az általa megformálódó gondolatrendszerből adódtak. A logika és az érvelés a szögek és egyenesek használata nyomán született meg. Ezek az eszközök váltak a nyugati gondolatiság instrumentumaivá: Arisztotelész logikai rendszere sem véletlenül hivatkozott ezekre az Organon (eszköz) névvel. Ezek használatával indultunk el racionális úton azon nézet felé, hogy csakis az e modell által elérhető tudást érdemes birtokolni. A tudomány megkezdte harcát, hogy kiszorítsa a mítoszt és mágiát, azon az alapon, hogy a természetről sokkal helytállóbb képet képes felrajzolni. A mítoszok, mágikus rituálék és vallásos hitvilágok mégis kísérletet tesznek ugyanerre. A tudomány a világeredet-elméletet általános struktúraként állítja elő, hogy megmagyarázza a lét alapvető kérdéseit, akárcsak az Eddaének, a Gilgames-eposz, vagy a Teremtésről és az Édenkertről szóló vallásos tézisek. A mítoszok ok-okozati struktúrát kínálnak a jelenségek létére. Akárcsak a tudomány. A rituálék titkos nyelvezetet használnak, mely csakis a beavatottak számára ismert, akik átestek a rituális megmérettetéseken, és akik követik az eljárások legszigorúbb szabályait is, melyek alapvető fontosságúak a mágia működése szempontjából. A tudomány szintén ezen az elven működik. A mítoszok stabilitást és bizonyosságot nyújtanak, mert megmagyarázzák, miért történnek, vagy éppen miért nem az egyes események, és a tudomány sem tesz másként. A mítosz célja a lét

megmagyarázása, olyan eszközök biztosítása, melyekkel kontrollt gyakorolhatunk a természet felett, hogy mindannyian kényelemben érezhessük magunkat és megtaláljuk a helyünket a világegyetem nyilvánvaló káosza közepette is. Ez a célja tökéletesen egybevág a tudomány törekvéseivel.

A tizenhatodik századi gyógyítás a csillagokon alapult. Amikor a véreztetésre került a sor, a páciens asztrológiai jele árulta el, hol kell a bemetszést megejteni.

A tudomány mindezekből kifolyólag egyáltalán nem az, aminek látszik. Egyáltalán nem objektív és pártatlan, minthogy a természettel kapcsolatos valamennyi megfigyelését megfertőzi egy adott teória léte. A természet olyan összetett és olyan véletlenszerű, hogy nem közelíthetünk hozzá másképpen, csak egy olyan eszközzel, mely feltételez bizonyos tényeket vele

kapcsolatban. Egy ilyen keresési minta nélkül lehetetlen választ találni még az olyan egyszerű kérdésekre is, mint hogy „Mit keresünk?” A struktúra intézményesült, az oktatási rendszer pedig biztosítja állandóságát. A struktúra elfogadása egyet jelent a hatékonysággal: megtakarítja a kutatóknak a fáradtságot, hogy minden alkalommal visszatérjenek az első alaptételig. A struktúra teóriája diktálja, milyennek kell lennie egy „ténynek”; egy eredmény minden értéke és értékelése a struktúrán belül születik meg. Minthogy a teória „készíti” a tényeket, és a tények igazolják a teóriákat, a tudomány érvelése körkörös. A teória iránti elkötelezettség esszenciális a haladás szempontjából. Az ismeretlen csak azután válhat tanulmányozhatóvá, miután a struktúra keretei között definiálásra került. Mindezekből az következik, miután a realitás struktúrája koronként változik, a tudomány csak kortárs kérdéseket képes megválaszolni a realitásról, mely kortárs értelmezés alapján lett definiálva, és kortárs eszközök segítségével lett megvizsgálva. A logikát a kor értékrendszere alakítja: ami Abelard számára a megvilágosodás, az Galileinek a kísérletekkel alátámasztott bizonyíték. Maga a nyelvezet is átalakul: a tizenötödik században a „föld” azt jelentette, „álló, mozdulatlan”; a tizennyolcadik század „elektromossága” a „folyékonyságra” utalt; az „űr” Georg Riemann előtt kétdimenziós volt. A metódus hasonlóképpen függ a kontextustól: a dialektikus érvelést felváltotta az empirikus megfigyelés, melyet a statisztikai valószínűség követett.

A buddhizmus kizárólag a lét természetének megértését célozza, ahogyan a nyugati tudomány is, a tudománnyal ellentétben azonban a megértéshez vezető út itt a mindennapi világ elutasításán át vezet.

Mindazonáltal mindkét filozófia azt az erőt kutatja, mely az univerzumot egyesíti.

Bármit is állítson magáról, a tudomány nem kínál olyan metódust vagy magyarázatot, mely a realitást illetően minden időben helytálló lehetne. Az igazság kutatása, „a természet titkainak felfedezése”, ahogyan Descartes megfogalmazta, mindössze sajátságos kutatás a pillanat igazsága után. Az egyik igazság érvényteleníti a másikat. Az a tény, hogy a tudomány mind ez idáig egyre összetettebb képet alkotott a természetről, még nem jelenti azt, hogy a legjobb, legpontosabb modellben élhetünk. A struktúrán át megszerezhető tudás meglehetősen szelektív. Nincsenek szabályok vagy hitbéli vezérfonalak az olyan tudás keresésére, melyek függetlenek a struktúrától. A tudományos tudásanyag, mindent egybevetve, nem szükségszerűen adja a realitás legtisztább leképezését: olyan műtárgy, mely függ a struktúrától, és függ az eszköztől. A felfedezés egyenlő a feltalálással. A tudás nagyon is ember-léptékű. Ha viszont ez így igaz, akkor minden nézet mindenkor helytálló. Nem létezik metafizikus, szuperszokványos, végső, abszolút valóság. Nem létezik specifikus irány, mely felé az események mutatnak. Az univerzum nem más, mint aminek mondjuk. Amikor a teóriák megváltoznak, velük változik a mindenség is. Az igazság relatív. Rendszerint őrizkedünk az ilyen relativista megnyilvánulásoktól. A Bal úgy tartja, hogy feloldja az elkötelezettséget, a Jobb úgy, hogy védtelenné teszi a társadalmat. A valóságban mindenkire egyenlő felelősséget ró, hogy milyen struktúrát adoptál a csoport egésze. Ha nem létezik az igazságnak letéteményese, privilegizált forrása, minden struktúra ugyanolyan elbírálást érdemel, és jogosult ugyanakkora toleranciára is. A relativizmus semlegesít mindenféle szélsőséges nézetet. A tudományt teszi felelőssé a társadalom fejlődéséért, mely strukturális kereteit felállítja. A megítélés gondosságát követeli, magának az ítéletnek kontextuális természetére felhívva a figyelmet. Egy relativista megközelítés felhasználhatja a közelgő információs forradalmat egy olyan struktúra létrehozására is, mely nem hasonlít egyetlen korábbi struktúrára sem. Ha az úgynevezett „tények” mellérendelése – mely leggyakrabban jár strukturális változásokkal – egy új módon következik be, akkor a rendszerek lehetőséget kínálhatnak nem csak a tények mibenlétének vizsgálatára – melyek a jelenlegi rátát feltételezve már azelőtt elavulttá válnak, mielőtt eljuthatnának a közösség tudatába –, hanem arra is, hogy a

tények közötti kapcsolatrendszert vizsgálhassuk meg: a konstansok kölcsönhatását, amint a változások irányába hatnak. A tudás csakis ekkor foglalhatná magába a teljességhez elengedhetetlen struktúrákat is. Egy ilyen rendszer lehetővé tenne egyfajta „harmonikus anarchiát”, melyben minden érdeket a társadalom tudás iránti igényének folyamatos újraértékelése képviselne, és az értékítélet határozná meg a további keresés irányát. Az a nézet, mely veszélyesnek ítélné mindezt a szakértők szempontjából, kitéve azok munkáját a közember értékítéletének, nem számol azzal a ténnyel, hogy a tudomány mindig is a társadalmi igények produktuma volt, akár tudatosan kifejeződésre jutott ez, akár nem. A tudomány valóban lehet az emberi törekvések vitális része, de fenntartani a privilégiumot, melyet az évszázadok során sikerült magához ragadnia, és amely a tudományt felelősség nélküli entitássá magasztosította, mind a tudomány, mind a társadalom szempontjából káros hatásokkal jár. Itt az ideje, hogy a tudás elérhetőbb legyen azok számára is, akikhez valójában tartozik.

Bibliográfia Egyetemi kiadványok esetét kivéve, ha másként nincs megnevezve, akkor a kidások helye London.

1. FEJEZET Burnet, John, Early Greek Philosophy (A. & C. Black, 1892). Campbell, Joe, Myths to Live By (Souvenir Press, 1973). Cole, Michael, and Scribner, S., Culture and Thought: A Psychological Introduction (John Wiley: Chichester, 1974). Cook, J. M., The Greeks in Ionia and the East (Thames & Hudson, 1962). Douglas, Mary, Rules and Meanings: The Anthropology of Everyday Knowledge (Penguin: Harmondsworth, 1973). Eliade, Mircea, Myth and Reality (Allen & Unwin, 1963). Firth, Raymond, Symbols: Public and Private (Allen & Unwin, 1973). Kuhn, Thomas S., Essential Tension (University of Chicago Press, 1977). Leach, E., Culture and Communication (Cambridge University Press, 1976). Leach, E., Social Anthropology (Fontana, 1982). Levi-Strauss, Claude, The Savage Mind (Weidenfeld & Nicolson, 1966). Lloyd, G. E. R., Early Greek Science: Thales to Aristotle (Chatto & Windus, 1970). Neugebauer, O., The Exact Sciences in Antiquity (Dover Publications: New York, 1969). Tejera, Victorino, Modes of Greek Thought (Prentice-Hall: Englewood Cliffs, N. J., 1971). 2. FEJEZET Baldwin, J. W., The Scholastic Culture of the Middle Ages 1000-1300 (D. C. Heath: Lexington, Mass., 1971).

Brooke, Christopher, The Twelfth Century Renaissance (Thames & Hudson, 1969). Brown, Peter, The Making of Late Antiquity (Harvard University Press, 1978). Crombie, A. C, Augustine to Galileo, Vols I and II (Penguin: Harmondsworth, 1959). Crombie, A. C, Robert Grosseteste and the Origins of Experimental Science, 1100-1700 (Clarendon Press: Oxford, 1971). Dunlop, D. M., Arabic Science in the West (Pakistan Historical Society: Karachi, 1958). Haskins, C. H., The Rise of Universities (Cornell University Press, 1923). Hitti, Philip K., History of the Arabs, 10th ed. (Macmillan, 1970). Kantorowicz, H., Studies in the Glossators of Roman Law (Cambridge University Press, 1938). Leff, Gordon, Mediaeval Thought (Penguin: Harmondsworth, 1958). Murray, Alexander, Reason and Society in the Middle Ages (Clarendon Press: Oxford, 1978). Ronchi, Vasco, The Nature of Light: An Historical Survey, trans. V. Barocas (Heinemann, 1970). Southern, R. W., Mediaeval Humanism (Basil Blackwell: Oxford, 1970). Waley, David, The Italian City Republics (World University Press: Stamford, 1969). Wallace, William A., The Scientific Methodology of Theodoric of Freiberg (The University Press: Fribourg, 1959). Watt, M., Influence of Islam on Mediaeval Europe (Edinburgh University Press, 1972). 3. FEJEZET Allen, D. J., The Philosophy of Aristotle (Oxford University Press, 1952). Aston, Margaret, The Fifteenth Century (Thames & Hudson, 1968). Bolgar, R. R., The Classical Heritage and Its Beneficiaries (Cambridge University Press, 1954).

Boxer, C. R., The Portuguese Seaborne Empire 1415-1825 (Hutchinson, 1969). Brucker, Gene, Renaissance Florence (John Wiley: Chichester, 1969). Burke, Peter, Tradition and Innovation in Renaissance Italy (Collins, 1972). Edgerton, Sam Y., The Renaissance Rediscovery of Linear Perspective (Harper & Row: New York, 1976). Gadol, J. K., Leon Battista Alberti (University of Chicago Press, 1970). Gilmore, Myron P., The World of Humanism 1453-1517 (Harvard University Press, 1962). Hay, D., The Italian Renaissance in Its Historical Background (Cambridge University Press, 1960). Kristeller, Paul Oskar, Renaissance Philosophy and the Mediaeval Tradition (Archabbey Press: Pennsylvania, 1966). Lindberg, David C, Theories of Vision from Al-Kindi to Kepler (University of Chicago Press, 1976). Wackernagel, Martin, The World of the Florentine Renaissance Artist (Princeton University Press, 1981). White, John, The Birth and Re-Birth of Pictorial Space (Faber & Faber, 1957). Wittkower, R., Architectural Principles in the Age of Humanism (Warburg Institute, 1949). 4. FEJEZET Brown, Lloyd A., The Story of Maps (Dover Publications: New York, 1949). Buck, L. P., The Social History of the Reformation (Ohio State University Press, 1972). Clanchy, M. T., From Memory to Written Record (Edward Arnold, 1979). Dickens, A. G., The German Nation and Martin Luther (Fontana, 1974). Eisenstein, Elizabeth L., The Printing Press as an Agent of Change, Vols I and II (Cambridge University Press, 1979).

Febvre, Lucien, and Martin, Henri-Jean, The Coming of the Book (New Left Books, 1976). Gilmore, Myron P., The World of Humanism, 1453-1517 (Harvard University Press, 1962). Ivins, William M., Prints and Visual Communication (Routledge & Kegan Paul, 1953). Jemett, Sean, The Making of Books (Faber & Faber, 1951). Lindsay, Jack, The Troubadours and their World (Frederick Muller, 1976). Scholderer, Victor, Johann Gutenberg: The Inventor of Printing (British Museum Publications, 1970). Smalley, Beryl, The Study of the Bible in the Middle Ages (Basil Blackwell: Oxford, 1952). Steinberg, S. H., Five Hundred Years of Printing (Pelican: Harmondsworth, 1955). Updike, D. B., Printing Types: Their History, Forms and Use (Oxford University Press, 1922). Yates, Frances A., The Art of Memory (Penguin: Harmondsworth, 1966). 5. FEJEZET Allen, D. J., The Philosophy of Aristotle (Oxford University Press, 1952). Andrade, E. N., Isaac Newton (M. Parrish, 1950). Boyer, Carl B., The History of Calculus and Its Conceptual Development (Dover Publications: New York, 1949). Busch, H., and Lohse, B., Baroque Europe (Batsford, 1962). Casper, Max, Kepler (Abelard-Schuman: New York and London, 1959). Clagett, Marshall, History of Science (University of Wisconsin Press, 1969). Drake, Stillman, Galileo (Oxford University Press, 1980). Dreyer, J. L. E., Tycho Brahe: A Picture of Scientific Life and Work in the Sixteenth Century (Dover Publications: New York, 1963). Goldstein, Thomas, The Dawn of Modern Science (Houghton Mifflin: Boston, 1980).

Hall, A. R., Scientific Revolution 1500-1800 (Longmans, Green, 1954). Kline, Morris, Mathematics in Western Culture (Pelican: Harmondsworth, 1953). Koyre, Alexandre, From the Closed World to the Infinite Universe (Johns Hopkins University Press, 1957). Kuhn, Thomas, The Copernican Revolution (Harvard University Press, 1957). Pledge, H. T., Science Since 1500 (HMSO, 1966). Westman, Robert S., The Copernican Achievement (University of California Press, 1975). 6. FEJEZET Alexander, David, Retailing in England During the Industrial Revolution (Athlone Press, 1970). Briggs, Asa, The Power of Steam: An Illustrated History of the World’s Steam Age (Michael Joseph, 1982). Cootes, R. J., Britain Since 1700 (Longman, 1968). Crowther, J. G., Scientists of the Industrial Revolution (Cresset Press, 1962). Dickson, P. G. M., The Financial Revolution in England (Macmillan, 1967). Dorman, C. C, The London and North Western Railway (Priory Press: Hove, 1975). Flinn, M. W., Origins of the Industrial Revolution (Longman, 1966). Girouard, Mark, Life in the English Country House (Yale University Press, 1978). Gladwin, D. D., The Canals of Britain (Batsford, 1973). Hans, Nicholas, New Trends in Education in the Eighteenth Century (Routledge & Kegan Paul, 1951). Hill, Christopher, The Intellectual Origins of the Industrial Revolution (Oxford University Press, 1965).

Hills, Richard, Power in the Industrial Revolution (Manchester University Press, 1970). Kerridge, Eric, The Agricultural Revolution (Allen & Unwin, 1967). Mathias, Peter, The Transformation of England (Methuen, 1979). O’Connor, D. J., John Locke (Penguin: Harmondsworth, 1952). 7. FEJEZET Ackernecht, E. H., Medicine at the Paris Hospital, 1794-1848 (Johns Hopkins University Press, 1967). Barlow, C. and P., Robert Koch (Heron Books: Norwich, 1971). Cox, C, and Mead, A., A Sociology of Medical Practice (Collier Macmillan: New York, 1975). Eyler, J. M., Victorian Social Medicine: Ideas and Methods of William Farr (Johns Hopkins University Press, 1979). Flinn, M. W., Public Health Reform in Britain (Macmillan, 1968). Greenwood, M., Medical Statistics from Graunt to Farr (Cambridge University Press, 1948). Jones, J. Philip, Gambling Yesterday and Today (David and Charles: Newton Abbot, 1973). King, Lester S., The Medical World of the Eighteenth Century (University of Chicago Press, 1958). Lopez, Claude-Anne, Mon Cher Papa (Yale University Press, 1966). Reiser, S. J., Medicine and the Reign of Technology (Cambridge University Press, 1978). Rosen, E., From Medical Politics to Social Medicine (Cambridge University Press, 1948). Simon, Brian, and Bradley, Ian, The Victorian Public School (Gill & Macmillan: Dublin, 1975). Smith, F. B., The People’s Health, 1830-1910 (Croom Helm, 1979). Staum, Martin S., Cabanis: Enlightenment and Medical Philosophy in the French Revolution (Princeton University Press, 1980). Turner, E. S., Taking the Cure (Michael Joseph, 1967).

Vess, D. M., Medical Revolution in France (University of Florida Press, 1975). 8. FEJEZET Barzun, Jacques, Darwin, Marx, Wagner: Critique of a Heritage (Seeker & Warburg, 1942). Burgess, G. H. O., The Curious World of Frank Buckland (John Baker, 1967). Burrow, J. W., Evolution and Society (Cambridge University Press, 1966). Chadwick, Owen, The Secularisation of the European Mind in the Nineteenth Century (Cambridge University Press, 1975). Coleman, W., Georges Cuvier, Zoologist: A Study in the History of Evolution Theory (Harvard University Press, 1964). Gasman, Daniel, The Scientific Origins of National Socialism (Macdonald, 1971). Gillispie, C. C, Genesis and Geology (Harvard University Press, 1951). Glass, B. (ed.), Forerunners of Darwin (Johns Hopkins University Press, 1959). Hofstadter, R., Social Darwinism in American Thought (George Braziller: New York, 1944). McKinney, H. Louis, Wallace and Natural Selection (Yale University Press, 1972). McLellan, David, Karl Marx: His Life and Thought (Macmillan, 1973). Oldroyd, R. R., Darwinian Impacts (Open University Press, 1980). Rudwick, M. J. S., The Meaning of Fossils: Episodes in Palaeontology (Macdonald, 1972). Ruse, Michael, The Darwinian Revolution (University of Chicago Press, 1979). Wilson, Leonard, G., Charles Lyell: The Years to 1841 (Yale University Press, 1972). 9. FEJEZET

Berkson, William, Fields of Force (Routledge & Kegan Paul, 1974). Blakemore, John T., Ernst Mach: His Work, Life and Influence (University of California Press, 1972). Cohen, I. Bernard, The Newtonian Revolution (Cambridge University Press, 1980). Fever, L. S., Einstein and the Generations of Science (Basic Books: New York, 1974). Gillispie, C. C, The Edge of Objectivity (Princeton University Press, 1960). Holton, Gerald, Thematic Origins of Scientific Thought: Kepler to Einstein (Harvard University Press, 1973). Jolly, W. P., Marconi (Constable, 1972). Josephson, Matthew, Edison: A Biography (McGraw-Hill: New York, 1959). Meyer, Herbert W., A History of Electricity and Magnetism (MIT Press: Cambridge, Mass., 1971). Popper, Karl R., Quantum Theory and the Schism in Physics (Hutchinson, 1982). Reichenbach, Hans, From Copernicus to Einstein (Dover Publications: New York, 1980). Reichenbach, Hans, Philosophic Foundations of Quantum Mechanics (University of California Press, 1965). Swenson Jr, L. S., Genesis of Relativity (Burt Franklin: New York, 1979). Swenson Jr, L. S., The Ethereal Aether (University of Texas Press, 1972). 10. FEJEZET Barnes, Barry, Interests and the Growth of Knowledge (Routledge & Kegan Paul, 1977). Barnes, B., and Edge, D., Science in Context: Readings in the Sociology of Science (Open University Press, 1982). Collins, H. M. (ed.), Sociology of Scientific Knowledge (Bath University Press, 1982).

Collins, H. M., and Pinch, T. J., Frames of Meaning: The Social Construction of Extraordinary Science (Routledge & Kegan Paul, 1982). Feyerabend, Paul, Against Method: Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge (Verso Editions, 1975). Feyerabend, Paul, Science in a Free Society (Verso Editions, 1978). Fleck, Ludwik, Genesis and Development of a Scientific Fact (University of Chicago Press, 1979). Gould, Stephen Jay, The Panda’s Thumb: More Reflections in Natural History (Penguin: Harmondsworth, 1980). Gregory, Richard L., Eye and Brain: The Psychology of Seeing (World University Library, 1966). Heather, D. C, Plate Tectonics (Edward Arnold, 1979). Hesse, Mary, Revolutions and Reconstructions in the Philosophy of Science (Harvester Press: Brighton, 1973). Knorr, Karin D., et al. (eds), The Social Process of Scientific Investigation (Reidel: Dordrecht, 1981). Kuhn, Thomas, S., The Structure of Scientific Revolutions (University of Chicago Press, 1962). Polanyi, Michael, Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy (Routledge 8c Kegan Paul, 1958). Ziman, John, Reliable Knowledge: Exploration of the Grounds for Belief in Science (Cambridge University Press, 1978).