A D-nap 9789634261766 [PDF]

Zitiervorschau

Antony Beevor

A D-NAP Gold Book www.goldbook.hu

Első kiadás 2009 A fordítás a VIKING Published by Penguin Group Penguin Books Ltd, 80 Strand, London WC2R ORL, England kiadása alapján készült Eredeti cím: D-DAY – THE BATTLE FOR NORMANDY Copyright © Antony Beevor, 2009 Térképek copyright © John Gilkes, 2009 All rights reserved Fordította: Novák Gábor Szerkesztette: Békési József A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely formában, bármely módon közzétenni. ISBN 978 963 426 375 3 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Fotók 1. Szövetséges parancsnokok a D-nap előtt (IWM TYR-1631). 2. Von Rundstedt tábornagy meglátogatja a 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztályt (BA 1011-297-1739-16A). 3. Rommel szemlét tart az Atlanti Falnál (AKG Images). 4. Eisenhower a 101. légideszant-hadosztály tagjaival, június 5. (AdM). 5. A 6. légideszant-hadosztály felvezetői egyeztetik óráikat a felszállás előtt (IWM H39070). 6. A Királyi Kanadai Haditengerészet partra szálló hajója a Junoparthoz közeledik, június 6. (NAC/ANC PA-132790). 7. Amerikai szanitécek sebesültet látnak el az Omaha-parton (Getty Images). 8. Szanitéc egy sebesült Rangerrel a Pointe du Hoc-i szikla alatt (NA). 9. A 4. gyaloghadosztály egy része a szárazföld belseje felé nyomul a Utah-partról (Robert Hunt Library). 10. Rod Keller vezérőrnagy és a 3. kanadai gyaloghadosztály törzse a berniéres-sur-meri partraszállás után (NAC/ANC PA115534). 11. A kanadaiak német foglyai egy sebesült katonát cipelnek a Juno-part felé (NAC/ANC PA-132469). 12. A 2. hadsereg Shermanje áthajt Douvres-la-Délivrande-en (IWM B5267). 13. Utah-part, június 9. (AdM). 14. Michael Wittmann főhadnagy a 101. SS-nehézpáncélos zászlóalj embereivel (BA).

15. A Kelet-Yorkshire-iek őrmestere egy mesterlövészpuskát tisztogat, míg egy másik katona alszik (Getty Images). 16. Egy amerikai katona és egy halott német Cherbourg külvárosában, június 27. (AdM). 17. A 6. Királyi Skót Lövészek az Epsom hadművelet kezdetén, június 26. (IWM B5950). 18. Német páncélgránátos utászok aknakeresővel egy Párduc harckocsin (BA). 19. Fiatal Wa en-SS páncélgránátosok puskával és vállról indítható páncélököllel (Archive Photos, New York). 20. Amerikai gyalogosok a bocage egyik sövényének résén kelnek át, melyet egy Rhino harckocsi nyitott (AdM). 21. Amerikai 105 mm-es tarack legénysége akcióban a bocage-ban (NA 111-SC-191933). 22. Ernie Pyle haditudósító a 90. gyaloghadosztállyal Normandiában (Millard McKee). 23. A 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály két páncélgránátosa Caen romjai között. 24. Cromwell harckocsik várnak a Goodwood hadművelet kezdetére, július 18. (IWM B7649). 25. Goodwood: a Walesi Gárda 1. zászlóalja akcióban Cagny mellett, július 19. (IWM B7759). 26. „Vízszintes kollaborációval” vádolt francia nőket hajtanak végig Cherbourg-on, július 14. (AdM). 27. Cobra hadművelet: a bombázás hatása, július 25. (Egyesült Államok Hadserege). 28. A ronceyi katlan után: Robert Capa fotója a 2. páncéloshadosztály katonai rendőréről, aki egy SS-foglyot motoz (Magnum, Robert Capa). 29. Egy kimerült amerikai gyalogos az utcán alszik Marigny elfoglalása után, július 28. (AdM). 30. Idős menekültek La Haye-du-Puit-ban, július 28. (AdM).

31. Bluecoat hadművelet: az előrenyomulás, július 30. (IWM B8195). 32. Német foglyokat küldenek vissza Cherbourg-ba, hogy Angliába evakuálják őket (AdM). 33. Patton, Bradley és Montgomery a 21. hadseregcsoport parancsnokságán (IWM B0006551). 34. Menekültek Saint-Pois-ban, augusztus 10. (AdM). 35. Mortain a lerombolása után, augusztus 13. (NA). 36. Két kanadai behatol Falaise-ba, augusztus 16. (IWM NYT4974). 37. Egy megtisztított út a falaise-i katlan rombolásában (IWM KY482458). 38. Patton éke páncélvadászok kíséretében átkel a Szajnán (IWM KY482458). 39. Három ellenálló harcos a Latin negyedben, 1944. augusztus 22. Fotó: Jean és Albert Séeberger (© Photo Séeberger Fréres. Frédéric Séeberger jóvoltából.) 40. Egy párizsi megcsókolja Leclerc tábornok katonáját, 1944. augusztus 25. Fotó: Robert Doisneau (Robert Doisneau/Rapho/Eyedea/Camera Press London). 41. Von Choltitz tábornok aláírja Párizs feladását, augusztus 25. (© Bettmann/Corbis). 42. De Gaulle tábornok és Leclerc a Gare Montparnasse-on, augusztus 25. (IWM BU158).

Térképek Az invázió, június 6. Brit légideszant-akciók, június 6. Amerikai légideszant-akciók és a Utah-part, június 6. Omaha-part, június 6. Gold-part, június 6. Juno- és Sword-part, június 6. Villers-Bocage, június 11–14. A Cotentin-félsziget és Cherbourg elfoglalása, június 10–28. Epsom hadművelet, június 26.–július 1. A normandiai front június végén Az 1. amerikai hadsereg frontja, július 3. Támadás Saint-Lônál, július 11–12. Goodwood hadművelet, július 18–20. Cobra hadművelet, július 25.–augusztus 1. Bluecoat hadművelet, július 30.–augusztus 7. A mortaini ellentámadás, augusztus 6–12. Totalize hadművelet, augusztus 7–10. A falaise-i katlan

A szövetségesek kitörése Bretagne-ba és a Szajnához

Szójegyzék Ha ezredekről van szó, nem szabad elfelejteni, hogy a brit és kanadai ezredek egyetlen zászlóaljból álltak, míg az amerikai és német ezredek általában háromból, és körülbelül egy dandárnak feleltek meg. BCRA – Bureau Central de Renseignements et d’Action: De Gaulle tábornok titkos és különleges műveleti szolgálata, melyet André Dewavrin ezredes, vagy ismertebb nevén „Passy” vezetett. bocage – Normandiai vidék kis mezőkkel, melyeket sűrű, vastag sövényfalak öveznek. Köztük gyakran süllyesztett utak húzódnak. DUKW – Amerikai kétéltű szállító járművek a General Motorstól. FFI – Forces Françaises de l’Intérieur: a hadseregek mintájára összeállított ellenálló szervezet, Londonból irányította Koenig ezredes. Fi – Az FFI tagjainak szleng elnevezése. FTP – Francs-tireurs et Partisans: az ellenállás kommunisták vezette része. Hiwi – A Hilfsfreiwillige, vagy önkéntes német rövidítése. Főként szovjet hadifoglyok, akiket a táborokban éheztetéssel rávettek, hogy segédcsapatokban szolgálják a német hadsereget. Néhányan szenvedélyes hűséggel kötődtek német feletteseikhez. Akiket a szövetségesek foglyul ejtettek, azokat visszaszolgáltatták Sztálinnak. Néhányukat lelőtték, de a legtöbben munkatáborokban végezték. Jäger – A könnyűgyalogság német megfelelője.

Jedburgh – Háromfős amerikai, brit és francia csapatok. Két tisztből és egy rádiósból álltak, ejtőernyőn dobták le őket Franciaországban a normandiai csata előtt és alatt. Feladatuk az ellenálló csoportok kiképzése és tanácsadás volt. Kübelwagen – Volkswagen gépjármű, a Jeep valamivel nagyobb és nehezebb változata, a Wehrmacht használta. LCT – Harckocsikat partra szállító jármű. LST – Harckocsikat szállító hajó. Landser – Az átlagos katona német megfelelője, de általában a tapasztalt, gyalogos frontkatonákat értették alatta. Luftlande – Német légi szállítású hadosztály, kiképzésük szerint vitorlázógépekkel kellett megközelíteniük a célpontot, majd támogatást nyújtaniuk az ejtőernyővel ledobott egységeknek. OB West – Oberbefehlshaber West, a nyugati főparancsnokság: így nevezték Gerd von Rundstedt (majd később Von Kluge) tábornagy Párizs melletti, Saint-Germain-en-Laye-ben lévő parancsnokságát. OKH – Oberkommando des Heeres; a hadsereg főparancsnoksága, amely gyakorlatilag a keleti frontért felelt. OKW – Oberkommando der Wehrmacht; a Wehrmacht főparancsnoksága, amely minden más hadszínteret felügyelt, a normandiai csata alatt elsősorban az OB Westet irányította. ORA – Organisation de Résistance de l’Armée; az ellenállás legkonzervatívabb szárnya, a fegyverszünet után megmaradó francia katonák alapították a demilitarizált zóna 1942. novemberi német megszállását követően. Ost zászlóalj – Ost katonákból összeállított zászlóalj. Osttruppen – „Keleti csapatok”; egykori szovjet hadifoglyok, elsősorban Vlaszov tábornok ROA-jából, akik német egyenruhában harcoltak Franciaországban német tisztek és altisztek irányítása alatt.

Panzerfaust – Egyszerű és hatékony, vállról indítható páncéltörő gránát, tömegesen gyártották a német gyalogság számára. „Peep” – A Jeep szleng elnevezése. PIAT – A bazooka gyengébb brit változata, páncéltörő fegyver. ROA – Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija; Orosz Felszabadító Hadsereg, a Vörös Hadsereg egykori katonáiból hozta létre Andrej Vlaszov tábornok. SAS – Különleges Légi Szolgálat; brit különleges erők két dandárba szervezve az európai invázió idejére. Francia és más nemzetiségű egységek és alegységek is szolgáltak benne. SHAEF – A Szövetséges Expedíciós Haderő Főparancsnoksága. SOE – Különleges Műveletek Igazgatósága; a szervezetet Churchill utasítására hozták létre 1940-ben, hogy támogassák a német megszállás alatt lévő Nyugat-Európa ellenállóit. Az amerikai, brit és német, valamint a Wa en-SS rendfokozatok összehasonlítása megtalálható a www.antonybeevor.com honlapon.

1.

A döntés A Southwick House György kora beli épület volt stukkódíszes homlokzattal, oszlopsoros elülső fronttal. 1944 júniusának elején a portsmouth-i haditengerészeti bázis horgonyzóhelyeire nézett, ahol mindenféle típusú és méretű hajók tömörültek – szürke csatahajók, csapatszállítók, valamint több száz partra szálló jármű. A D-napot június 5-ére, hétfőre tűzték ki, és már megkezdődött a berakodás. Békeidőben a Southwick akár egy Agatha Christie-féle összejövetelnek is otthont adhatott volna, de a Királyi Haditengerészet 1940-ben lefoglalta az épületet. Az egykor barátságos birtokot és a ház mögötti erdős parkot most alagútra emlékeztető Nissen hullámbádog pavilonok, sátrak és salakpályák foglalták el. Itt rendezte be főhadiszállását Sir Bertram Ramsay tengernagy, az európai invázió haditengerészeti főparancsnoka, valamint a SHAEF (Szövetséges Expedíciós Haderők Legfőbb Parancsnoksága) előretolt parancsnoksága. A nem messze húzódó Port Down-gerinc légvédelmi ütegeit úgy pozicionálták, hogy egyszerre védje a Luftwa étól az épületet és a hajógyárakat. Dél-Angliát aszállyal súlyosbított kánikula sújtotta. Május 29-én 37 Celsius-fokot mértek, a Dwight D. Eisenhower parancsnoksága alá rendelt meteorológus csoport mégis nyugtalankodott. Vezetőjük dr. James Stagg volt, egy magas, hórihorgas skót, akinek ösztövér arcát mutatós bajusz ékesítette. Az ország első számú civil meteorológiai szakértője nemrég kapott repülő ezredesi rendfokozatot a RAF-nál, hogy a katonai környezetben

rendelkezzen a polgári személyektől rendszerint megtagadott felhatalmazásokkal. Eisenhower április óta tesztelte Stagget és csapatát, hétfőn háromnapos előrejelzést kért, majd a hét folyamán részletesen összehasonította a valós adatokkal. Június 1-jén, csütörtökön, egy nappal azelőtt, hogy a hadihajóknak el kellett indulniuk a Skócia északi csücskében lévő Scapa Flow-ból, a meteorológiai állomások jelentős légnyomáscsökkenést jelentettek az Atlanti-óceán északi része felett. A viharos tenger a La Manche csatornán könnyen eláraszthatta a partra szálló hajókat, nem beszélve a fedélzeten összezsúfolódott katonákra gyakorolt hatásról. Az alacsony felhőszint és a rossz látási viszonyok újabb komoly fenyegetést jelentettek, mivel a partraszállás sikeressége azon múlt, hogy a szövetséges légierő és haditengerészet ki tudja-e iktatni a német parti ütegeket és védelmi állásokat. Az első támadó hullám 130 000 katonájának behajózása már elkezdődött, és két napon belül be kellett fejeződnie. Stagg a különböző brit és amerikai meteorológiai részlegek közötti véleménykülönbség miatt is gyötrődött. Mindegyik ugyanazt a jelentést kapta a meteorológiai állomásoktól, de az elemzésük sehogyan sem akart egyezni. Ezt azonban nem akarta elismerni, ezért azt mondta Harold R. Bull vezérőrnagynak, Eisenhower helyettes törzsfőnökének, hogy „a helyzet nehéz és komplikált”. – Az ég szerelmére, Stagg! – fakadt ki Bull. – Holnap reggelre, mire tájékoztatnia kell a főparancsnokot, készüljön el vele! Eisenhower tábornok elfoglalt ember. Stagg visszatért Nissen-pavilonjába, hogy újra átböngéssze az adatokat és konzultáljon a részlegekkel.1 Eisenhowernek más oka is volt a „D-nap előtti idegeskedésre.” Bár látszatra nyugodtnak tűnt, és jól ismert, nyílt mosolyával

ajándékozott meg mindenkit rendfokozatra való tekintet nélkül, naponta négy csomag Camelt szívott el. Rágyújtott egy cigarettára, letette a hamutartóba, felugrott, járkált, és meggyújtott egy másik szálat. Idegességén az állandó kávézás sem segített.2 Az invázió elhalasztása számos veszélyt hordozott magában. Az első két támadó hullám 175 000 katonáját nem lehetett ott hagyni hánykolódni a hajókban és partra szálló járművekben anélkül, hogy súlyos csorbát szenvedne a harci szellemük. A brit partok mentén a La Manche felé tartó hadihajókat és konvojokat sem fordíthatták meg egynél többször, mert utána fel kellett őket tölteni üzemanyaggal. Ráadásul hatványozottan nőtt az esélye, hogy a német felderítő gépek kiszúrják őket. A titoktartás mindig is az egyik legnagyobb problémát jelentette. A déli part nagy része tele volt „kolbásznak” nevezett katonai táborokkal, ahol az inváziós csapatok elméletileg nem léphettek kapcsolatba a külvilággal. Sok katona azonban átmászott a szögesdrót kerítésen, hogy igyon még egy utolsót a helyi kocsmában, vagy találkozzon kedvesével, feleségével. Számba sem lehetett venni a kiszivárgás lehetőségeit a különféle szinteken. Az amerikai légierő egyik tábornoka megszégyenülten utazott haza, miután egy claridge-i koktélpartin célozgatott az Overlord hadművelet időpontjára. A legújabb félelem pedig az volt, hogy felkeltheti a gyelmet az inváziós erőkhöz rendelt újságírók távolmaradása a Fleet Streettől. Nagy-Britanniában mindenki tudta, hogy az invázió küszöbön áll, és így voltak ezzel a németek is, de mindenáron meg kellett akadályozni, hogy az ellenség megtudja a pontos helyet és időpontot. Április 17-től bevezették a külföldi diplomaták kommunikációjának cenzúráját, és a ki- és beutazást is szigorúan korlátozták. Szerencsére a brit titkosszolgálat az összes német kémet elfogta, és a legtöbbjüket „rávette”, hogy hamis üzeneteket továbbítsanak. Ez a „dupla megtévesztés” rendszer, melyet a

Dezinformációs (vagy XX) Bizottság felügyelt, azt a célt szolgálta, hogy a Fortitude-terv kulcsfontosságú részeként hatalmas „háttérzajt” szolgáltasson. A Fortitude volt a hadviselés történetének legambiciózusabb megtévesztő művelete, nagyságában pedig még a Vörös Hadsereg maszkirovkáját is meghaladta, melynek rendeltetése Sztálin nyári o enzívája, a Bagration hadművelet valódi céljának – a Wehrmacht belorussziai Közép hadseregcsoportjának bekerítése és megsemmisítése – elleplezése volt. A Fortitude-terv több részből állt. A Fortitude North a Skóciában állomásozó „hamis” 4. brit hadsereg volt, amelyik úgy tett, mintha Norvégia megtámadására készülne, hogy lekösse az ottani német egységeket. A Fortitude South-nak arról kellett meggyőznie a németeket, hogy a normandiai partraszállás csupán nagyszabású elterelő hadművelet, melynek célja elvonni a német tartalékokat Pas de Calais körzetéből, és hogy a valódi invázióra a Boulogne és a Somme torkolata között kerül sor július második felében. Egy képzeletbeli 1. amerikai hadseregcsoportot tizenegy hadosztállyal Anglia délkeleti részébe küldtek George S. Patton tábornok parancsnoksága alatt, akitől a németek leginkább tartottak. Az illúzió létrehozásában nagy szerepet játszottak az álrepülőgépek, a felfújható harckocsik, valamint a 250 „hamis” partra szálló hajó. A valódi alakulatok mellett létrehoztak néhány nem létezőt is, mint például a 2. brit légideszant-hadosztályt. Ezenkívül két hamis hadtestparancsnokság folyamatos rádióforgalmat bonyolított le.3 A Fortitude South műveletet segítő kettős ügynökök közül az egyik legfontosabb a Juan Pujol nevű, „Garbo” kódnév alatt futó katalán volt. A titkosszolgálatnál dolgozó felügyelőjével közösen létrehozott egy 27 kitalált ügynökből álló hálózatot, és Londonban gondosan előkészített információkkal bombázta a madridi német hírszerző állomást. A D-napot megelőző hónapokban mintegy 500

üzenetet küldött el. Ezekből az információkból fokozatosan összeállt a kép, melyet a Dezinformációs Bizottságban dolgoztak ki, hogy meggyőzzék a németeket: a támadás valamivel később, Pas de Calais körzetében fog bekövetkezni.4 Egyéb megtévesztéseket is kitaláltak, nehogy a németek az ország más részeiből csapatokat küldjenek Normandiába. Az Ironside-terv keretében azt hitették el velük, hogy két héttel az első partraszállást követően egy második invázió is indul Franciaország nyugati partjainál, mégpedig közvetlenül az Egyesült Államokból és az Azori-szigetekről.5 Hogy bizonytalanságban tartsák az ellenséget, és meggátolják őket a Bordeaux mellett állomásozó 11. páncéloshadosztály északra vezénylésében, egy „Bronx” fedőnevű, Nagy-Britanniában dolgozó kettős ügynök kódolt üzenetet küldött a lisszaboni Banco Espirito Santóban dolgozó német felügyelőtisztjének: „Envoyez vite cinquante livres. J’ai besoin pour mon dentiste.” Vagyis „a partraszállásra a Biscayai-öbölben kerül sor, június 15-e körül”. A bretagne-i inváziótól tartó Luftwa e azonnal elrendelte négy partközeli repülőtér megsemmisítését. Május végén sor került a Copperhead műveletre – egy Montgomery tábornokra hasonlító színész Gibraltárba és Algírba látogatott, hogy a németeknek a Földközi-tenger felől is partraszállástól kelljen tartaniuk.6 A Bletchley Parkban, a Londontól nyolcvan kilométerre északnyugatra lévő titkos komplexumban, ahol az ellenséges rádióadásokat dekódolták, május 22-től új gyelési rendszert vezettek be az Overlordra. A szakértők készen álltak bármilyen fontos üzenet megfejtésére, gyakorlatilag már a beérkezése pillanatában. Ezeknek az „Ultra” dekódolásoknak köszönhetően folyamatosan gyelemmel kísérhették a fő dezinformációs ügynökök – Pujol, Dusko Popov („Tricikli”) és Roman GarbyCzerniawski – által szolgáltatott hamis Fortitude-információk eredményességét. Április 22-én a Bletchley elfogott egy német

adást, amely azonosította a „4. hadsereg” parancsnokságát Edinburgh mellett, valamint két hadtestét Stirlingnél és Dundeenál. Más üzenetek arra utaltak, a németek elhitték, hogy a Skót Alföldi Hadosztály Norvégia megtámadására készül.7 A májusi Ultra-fogások szerint a németek hadgyakorlatot tartottak az invázió visszaverésére, mégpedig azzal a feltételezéssel, hogy a partraszállásra Ostend és Boulogne között fog sor kerülni. Végül, június 2-án megszületett a Bletchley jelentése: „A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy az ellenség szerint a szövetségesek maximálisan készen állnak az invázióra. Az első partraszállást Normandiában vagy Bretagne-ban várják, majd a fő támadást Pas de Calais-nál.” Úgy tűnt, a németek bedőltek a Fortitude-tervnek.8 Június 2-án délelőtt Eisenhower beköltözött a southwicki parkban álcahálók alá elrejtett lakókocsiba. Elnevezte a „cirkuszi kocsijának”, és amikor nem megbeszélésen vett részt vagy a csapatokat látogatta, westernek olvasásával és dohányzással próbál lazítani.9 Azon a pénteken délelőtt 10 órakor, a Southwick House könyvtárszobájában Stagg ismertette a legújabb időjáráselőrejelzését Eisenhowerrel és az összegyűlt parancsnokokkal. A kollégái közötti nézeteltérések, és különösen a SHAEF túlzottan optimista amerikai meteorológusai miatt meglehetősen kétértelműen fogalmazott. Stagg tisztában volt vele, hogy az esti megbeszélésre határozott véleménnyel kell előállnia a hétvégi időjárást illetően. Rövidesen meg kellett hozni a döntést, hogy folytassák vagy elhalasszák a műveletet. Ugyanezen a tanácskozáson Sir Tra ord Leigh-Mallory repülő tábornok, a légiegységek parancsnoka felvázolt egy tervet a falvakon és városokon átvezető utak bombázásáról, hogy ezzel is akadályozzák az ellenséges alakulatok mozgását. Megkérdezte, „a várható polgári veszteségek ellenére” végrehajthatja-e a tervet.

Eisenhower a „műveleti szükségszerűségre” hivatkozva beleegyezett. Úgy határoztak, röplapok leszórásával fogják gyelmeztetni a franciákat.10 A francia civilek sorsa csak egy volt a számos probléma közül. Eisenhowernek főparancsnokként egyensúlyoznia kellett a politikai és személyes rivalizálások között, és mindeközben fenntartani saját tekintélyét a szövetségen belül. Sir Alan Brooke tábornagy, a birodalmi vezérkari főnök, és Sir Bernard Montgomery tábornok, a 21. hadseregcsoport főparancsnoka egyaránt kedvelték, de katonaként nem tartották sokra. „Nem kétséges, Ike mindent megtesz azért, hogy fenntartsa a lehető legjobb viszonyt a britek és az amerikaiak között – írta naplójába Brooke –, de ugyanilyen egyértelmű, hogy semmit nem tud a stratégiáról, és a háború irányításának szempontjából nem igazán alkalmas a főparancsnoki posztra.” Monty jellegzetesen merev ítélete a háború után Eisenhowerről csak ennyi volt: „Kedves ckó, de nem katona.”11 Ezek a vélemények nem voltak igazságosak. Eisenhower a normandiai invázió során minden kulcskérdésben helyesen döntött, diplomáciai szakértelme pedig egyben tartotta a törékeny koalíciót. Ez utóbbi már önmagában is jelentős eredménynek számít. Brooke utólag maga is elismerte, hogy „a nemzeti szempontok gyakran eltorzították a stratégiai perspektívát”. És senki, még George S. Patton tábornok sem volt olyan nehéz eset, mint Monty, aki kevésre becsülte főparancsnokát. A legelső találkozásukkor például leszidta Eisenhowert, amiért az rágyújtott a jelenlétében. Ike nagyobb jellem volt annál, mint hogy ezen problémázzon, de amerikai alárendeltjei közül sokan úgy vélték, keményebben kellett volna bánnia a brittel.12 Montgomery tábornok annak ellenére, hogy hivatásos katonaként gyelemre méltó hozzáértésről tett tanúbizonyságot, és kiváló kiképzőnek számított, elképesztően öntelt volt, ami szinte

biztosan valamiféle kisebbrendűségi érzésből fakadt. Februárban a következőt mondta barettjéről VI. György király magántitkárának: – A sapkám felér három hadosztállyal. Az emberek távolról meglátják, és azt mondják: „Ott van Monty!” Onnantól bárkivel harcba szállnak.13 Önhittsége szinte már komikus szintre hágott, és nem csak az amerikaiak vélték úgy, hogy hírnevét elsősorban az őt felmagasztaló brit sajtónak köszönheti. „Monty valószínűleg sokkal népszerűbb a civilek, mint a katonák körében” – írta róla Basil Liddell Hart.14 Montgomery valódi pozőr volt, rendszerint magabiztosságot sugárzott katonái felé, de reakcióként nem mindig kapta meg a kívánt elragadtatott lelkesedést. Amikor februárban közölte a Durhami Könnyűgyalogság katonáival, hogy ott lesznek az első hullámban, hangos nyögés szállt fel a sorok közül. Az egység csak nemrég tért vissza a földközi-tengeri harcokból, az állomány szabadságra vágyott. Úgy vélték, olyan egységnek kellene átvennie a helyüket, amelyik ki sem tette a lábát a Brit-szigetekről. – Már megint a rohadt durhamiek. – Ez volt a reakció. – Mindig az átkozott durhamiek. Monty távozásakor mindenkinek ki kellett volna rohanni az út mellé, és éljenezve búcsúztatni a tábornokot, de senki sem mozdult. A főtisztek dühös szégyenkezéssel gyelték katonáikat.15 Monty elhatározta, hogy harcedzett csapatokkal erősíti meg a kipróbálatlan hadosztályokat, de a sivatagi veteránok részéről az ötlet erős ellenállásba ütközött. Négy évig harcoltak külföldön, és úgy gondolták, most másokon a sor, különösen azokon az egységeken, amelyek még egyik hadszíntéren sem jártak. Az egykori 8. hadsereg némelyik ezrede már hat éve volt távol az anyaországtól, de volt olyan is, amelyik még régebben. Ellenkezésüket nagymértékben befolyásolták az otthon várakozó feleségek és barátnők.

Az 1. amerikai hadosztály, az úgynevezett „Nagy Vörös Egyes” katonái szintén morgolódtak, amikor újra őket választották ki a tengerparti támadás élére, ám az ő tapasztalatukat nem lehetett nélkülözni. Egy május 8-ai értékelő jelentésben az invázióhoz kiválasztott amerikai egységek közül szinte az összes többi „nem kielégítő” besorolást kapott. Az amerikai főtisztek azonnal akcióba léptek, és az utolsó hetek kemény kiképzései meghozták a gyümölcsüket. Eisenhower erőt merített a drámai javulásból, és magában hálát adott az égnek, amiért május elejéről június elejére halasztották az inváziót.16 A szövetséges parancsnoki struktúrában máshol is jelentkeztek feszültségek. Eisenhower helyettese, Sir Arthur Tedder repülő tábornok megvetette Montgomeryt, őt viszont Winston Churchill nem kedvelte. Omar Bradley tábornok, az 1. amerikai hadsereg parancsnoka, aki szegény missouri földművesektől származott, nem tűnt igazán harciasnak és katonásnak „bugris arckifejezésével” és kincstári szemüvegével. „Gyakorlatias, higgadt, szerény, kissé szürke, cseppet sem hivalkodó és kérkedő, kon iktuskerülő” embernek tartották, ám ugyanakkor ravasz parancsnok volt, aki csak a feladat megfelelő elvégzésére koncentrált. Tiszteletet mutatott Montgomery irányában, ám cseppet sem kedvelte a britet.17 Bradley jól kijött Eisenhowerrel, de nem osztozott főnöke toleranciájában a puskaporos hordó George Patton irányában. Igazából alig volt képes leplezni bizalmatlanságát a szeszélyes déli lovassági tiszt iránt. Patton, a káromkodásairól ismertté vált, istenfélő tiszt előszeretettel tett provokatív kijelentéseket katonáinak. – Ne feledjék el – mondta nekik egy alkalommal –, soha egyetlen fattyú sem nyert még háborút azzal, hogy meghalt a

hazájáért. Csak úgy győzhetnek, ha elérik, hogy a másik rohadék haljon meg az ő hazájáért! Nem kétséges, hogy Eisenhower kritikus pillanatokban nyújtott támogatása nélkül Pattonnak esélye sem lett volna nevet szerezni magának a hadjáratban. Ike-nak az a képessége, hogy egy ilyen széthúzó csapatot együtt tartson, emberfeletti teljesítmény volt. A D-nap előtti idegesség egyik legfrissebb vitáját Leigh-Mallory repülő tábornok váltotta ki. Leigh-Mallory, aki „bárkit fel tudott idegesíteni”, még Eisenhowert is kihozta a sodrából, amikor váratlanul közölte, hogy a Cotentin-félszigetre ledobandó két amerikai légideszant-hadosztályt meggyőződése szerint le fogják mészárolni. Újra és újra megpróbálta elérni, hogy töröljék a tervből az Overlord e létfontosságú elemét, melyre a nyugati szárny védelme érdekében volt szükség. Eisenhower azt mondta neki, hogy írásban nyújtsa be a kifogásait. A tábornok ezt meg is tette, ám Ike – gondos mérlegelés után és Montgomery teljes támogatásával – elutasította.18 Eisenhower minden nyugtalansága és a rá nehezedő nyomás ellenére higgadt és visszafogott hozzáállást tanúsított. Őt választották ki a végső döntések meghozatalára, így neki kellett szembenézni a következményekkel is. És pontosan tudta, hogy a legfontosabb kérdésben nemsokára döntenie kell. A szó szoros értelmében katonák ezreinek élete múlt azon, hogyan határoz. Anélkül, hogy beavatta volna legközelebbi tanácsadóit, készített egy rövid nyilatkozatot kudarc esetére. „A Cherbourg–Havre körzetben a partraszállás során nem sikerült megfelelő nagyságú hídfőállást foglalnunk, ezért visszavontam a csapatokat. Döntésem a támadás helyéről és idejéről a rendelkezésre álló legpontosabb információkon alapult. A katonák, a légierő és a haditengerészet bátor elkötelezettséggel próbálták teljesíteni kötelességüket. A kísérlet kudarcáért minden felelősség engem terhel.”19

Bár sem Eisenhower, sem Bradley nem ismerte el, az öt inváziós partszakasz közül az Omaha ígérkezett a legnehezebbnek. Az amerikai 1. és 29. gyaloghadosztályok zónájában alapos felderítést végzett egy brit csapat a COPP-től (Egyesített Műveletek Tengeri Felderítő és Partra Szálló Révkalauz Egysége). Január második felében egy felfegyverzett teherhajó a normandiai partokhoz vontatta az X–20 zsebtengeralattjárót. Bradley kérte, hogy vegyék szemügyre a brit és kanadai csapatok számára kijelölt partszakaszokat, és vizsgálják meg az Omaha-partot, hogy kiderítsék, elég szilárd-e a talaj a harckocsik kirakásához. ScottBowden százados az utászoktól és Bruce Ogden-Smith őrmester a Különleges Vízi Szolgálattól mindössze egy 45-ös automata Colttal és egy kommandós késsel felfegyverkezve kiúsztak a partra. Vittek magukkal egy 18 hüvelykes földfúrót is, valamint néhány kisebb kapszulát egy töltényhevederen, ebbe gyűjtötték a mintákat. A tenger szokatlanul nyugodt volt, és éppen csak sikerült elkerülniük a német őrjáratot. Egy nappal a visszatérésük után Scott-Bowdent Londonba kérette egy ellentengernagy. Nem sokkal ebéd után ért a St. James téri Norfolk House-ba. Egy hosszú étkezőhelyiségben fogadták, a falakon függönyökkel eltakart térképek lógtak, és hat tengernagy, valamint öt tábornok várt rá, köztük Bradley, aki gyelmesen hallgatta a part teherbíró képességéről szóló beszámolót. – Uram, ha szabadna megjegyeznem – mondta Scott-Bowden a távozása előtt –, az a partszakasz átkozottul nehéz ügy lesz, és szörnyű veszteségekkel kell számolnunk. A tábornok a százados vállára tette a kezét. – Tudom, am. Tudom. Ám az Omaha volt az egyetlen elérhető partszakasz a bal oldali brit szektor és a jobb oldali Utah-part között.20

Amint megkezdődött az inváziós csapatok behajózása, a civilek kiözönlöttek a partra búcsút venni a katonáktól. „Amikor elindultunk – írta egy atal amerikai utász, akit egy brit családnál szállásoltak el –, úgy zokogtak, mintha a szüleink lettek volna. Nagyon megható volt. A civilek szemlátomást pontosan tudták, mi történik.”21 A titkosságot természetesen nem lehetett fenntartani. „Amikor átvonultunk Southamptonon – írta az egyik páncélosezred brit katonája –, a helyiek csodálatos fogadtatásban részesítettek. Minden alkalommal, amikor megálltunk, elhalmoztak minket teával és süteménnyel, az oszlopot kísérő katonai rendőrök legnagyobb bánatára, akik szigorú parancsba kapták, hogy akadályozzanak meg mindenfajta kapcsolatfelvételt a katonák és a civilek között.”22 A katonák többsége a hadsereg teherautóin utazott, de a brit egységek egy része gyalog menetelt, a szegekkel kivert kincstári bakancsok egyszerre csattantak a kövön. A kertjükből gyelő öregemberek szemében könny csillogott, akaratlanul is eszükbe jutott, amikor az előző generáció masírozott a andriai lövészárkok felé. A sisakok alakja ugyanolyan volt, de az egyenruha megváltozott. És a katonák már nem viseltek bőrkamáslit. Helyette vászon lábszárvédőt húztak, amely pontosan passzolt szerszámövükhöz, hámjukhoz, tártáskájukhoz és hátizsákjukhoz. A puskát és a szuronyt is lecserélték, de nem volt jelentős a különbség. A huszonnégy órás eltávozások osztogatásakor a katonák érezték, hogy közeledik a D-nap. A kevésbé lelkesek számára ez egy utolsó lehetőséget kínált az eltűnésre vagy a berúgásra. Az invázió előtti időszakban sok katona engedély nélkül kimaradt, de dezertálásra csak néhány esetben került sor. A legtöbben felvették a szolgálatot a támadás kezdetére, hogy a bajtársaik mellett legyenek. A higgadtabb egységparancsnokok nem akarták börtönbe

küldeni és elveszíteni az embereiket. Rábízták az egyes katonákra, hogy a harcban tisztázzák magukat. A katonák fel gyeltek, hogy a tisztek sokkal jobban törődnek az embereikkel. A lezárt táborokban lmeket vetítettek. Jóval több sör állt rendelkezésre, és a hangosbeszélőkből tánczene szólt. A cinikusabbak gyelmét az sem kerülte el, hogy az ellátótisztek hirtelen bőkezűbbé váltak, ami mindig baljós jel volt. Keith Douglas, a Sherwoodi Ranger Lovasság huszonnégy éves költő századosa ezt írta Edmund Blundennek, az előző háború poétájának: „Felhizlaltak a mészárlásra, én pedig már alig várom, hogy elkezdődjön.” Douglas egyike volt azoknak az embereknek, akik úgy érezték, nemsokára eljön értük a halál, és erről be is számolt legközelebbi barátainak. Meglepő, hogy ezeknek az embereknek milyen gyakran lesz igazuk, és persze ez a meggyőződés gyakran válhat önbeteljesítő próféciává. Douglas az utolsó vasárnap ellátogatott az istentiszteletre, majd sétált egyet az ezred lelkészével, aki feljegyezte, hogy a százados megbékélt közelgő halálával, és ezt ő sem tartotta beteges képzelgésnek. A másik tiszt szemével úgy látta, bajtársa azért ilyen fatalista, mert úgy vélte, minden szerencséjét elhasználta a sivatagi háborúban.23 Szinte mindenki gyűlölte a várakozást, és arra vágyott, hogy túl legyen a legrosszabbon. „Mindenki ideges, és mindenki nyugalmat színlel – írta egy amerikai gyalogos. – A kérkedés segít.”24 Sokan a barátnőjükre gondoltak. Néhányan sietve megnősültek, hogy biztosan részesüljenek a segélyből, amennyiben bekövetkezik a legrosszabb. Az egyik amerikai katona az összes pénzét elküldte egy ékszerésznek, hogy angol menyasszonya kiválaszthassa a neki tetsző gyűrűt, mire visszatér a kontinensről. Az intenzív érzelmek időszaka volt ez. „A nők, akik eljöttek búcsúztatni a fér akat – írta egy újságíró nem sokkal korábban –, szinte a peron végéig szaladtak, hogy onnan integessenek a távolodó vonatok után.”25

Voltak, akik nem bírták a feszültséget. „Egyik éjszaka egy katona magához vett két töltényövet és néhány gránátot – írta az 1. amerikai gyaloghadosztály tagja –, megragadott egy puskát, és távozott. Senki nem látta, amikor meglépett, de amint felfedezték a szökését, azonnal keresőcsapat alakult. Végül megtalálták. Nem volt hajlandó megadni magát, ezért lelőtték. Sosem tudtuk meg, hogy csak nem akart a parton meghalni, vagy ellenséges kém volt. Akárhogy is, ostobán döntött. A biztos halált választotta az esetlegessel szemben.” Vagy csak megérezte, mi vár rájuk az Omaha-parton.26 Miközben péntek este még folyt a harckocsik és csapatok behajózása a partra szálló járművekbe, Stagg repülő ezredes a biztonságos földi vonalakon keresztül újra konzultált a többi meteorológiai központtal. A 21:30-kor kezdődő megbeszélésre határozott előrejelzéssel kellett kirukkolnia, de a szakemberek között még mindig nem volt egyetértés. „Ha nem hordozta volna magában egy potenciális tragédia lehetőségét, az egész ügyet akár nevetségesnek is tekinthettük volna. Félórán belül jelentkeznem kellett Eisenhower tábornoknál egy egyértelmű jelentéssel az elkövetkező öt nap időjárásáról, mert ebben az időszakban akarták megindítani a történelem legnagyobb katonai hadműveletét. Ám nem akadt két olyan szakértő, aki akár az előttünk álló 24 óra időjárását illetően egyetértett volna.”27 Csak vitatkoztak és vitatkoztak, amíg ki nem futottak az időből. Stagg végül átsietett a főépület könyvtárába, hogy átnyújtsa jelentését az Overlord főparancsnokainak. – Nos, Stagg – kérdezte Eisenhower –, ezúttal mit hozott nekünk? Stagg úgy érezte, saját ösztöneire kell hallgatnia, ezért gyelmen kívül hagyta a Bushey Park-i amerikai kollégák sokkal optimistább véleményét.

– A helyzet a Brit-szigetek és Új-Fundland között az elmúlt napokban folyamatosan változott, és számos potenciális veszélyt hordoz magában. – Miközben a részleteket ismertette, a jelenlévő tisztek némelyike hitetlenkedve nézett ki az ablakon a tiszta napnyugtára.[1] A légi szállítású csapatok ledobásával kapcsolatos időjárási kérdések után Eisenhower a június 6-ára és 7-ére valószínűsíthető helyzet felől érdeklődött. Tedder emlékei szerint nyomasztó csend támadt. – Ha erre most válaszolnék, uram – felelte végül Stagg –, az puszta találgatás lenne, ami nem méltó az ön meteorológiai tanácsadójához.28 Stagg és amerikai kollégája, D. N. Yates ezredes visszavonultak tanácskozni, és Bull tábornok nemsokára közölte velük, az elkövetkező 24 órára nincs változás a tervben. Amikor visszatértek szálláshelyükre, mindketten tudták, hogy az első hajók már elhagyták horgonyzóhelyüket. Stagg nem tudta kiverni a fejéből Sir Frederick Morgan altábornagy, az Overlord eredeti fő tervezőjének baljós tréfáját: „Sok szerencsét, Stagg. Legyen az összes légnyomáscsökkenése apró és barátságos, de ne feledje, ha nem jól olvassa a jeleket, felkötjük a legközelebbi lámpaoszlopra.”29 Másnap, június 3-án kora reggel a hírek nem is lehettek volna rosszabbak. Az Írország nyugati részén lévő Blacksod Point-i meteorológiai állomás gyorsan süllyedő légnyomást és hatos erősségű szelet jelentett. Stagg a táblázatokat tanulmányozva szinte zikai rosszullétet érzett, ráadásul más-más módon, de ezúttal az összes elemző csapat ugyanarra az eredményre jutott. Aznap este 21:30-kor ismét hívatták őt és Yatest. Beléptek az üres polcokkal teli könyvtárba. A karosszékeket koncentrikus ívekben rendezték el, a főparancsnokok ültek az első sorban, mögöttük a törzsfőnökök és a beosztott parancsnokok. A hallgatósággal szemben foglalt

helyet Eisenhower, a törzsfőnöke, Walter Bedell Smith tábornok, valamint Tedder. – Uraim – kezdte Stagg –, tegnapi félelmeink az elkövetkező három-négy nap időjárásával kapcsolatban beigazolódtak. – Belekezdett a részletes előrejelzésbe. Komor képet festett viharos tengerről, hatos erősségű szélről és alacsony felhőtakaróról. „A jelentésem közben Eisenhower tábornok mozdulatlanul ült – írta később –, fejét kissé oldalra billentve nyugtatta a kezén, és le sem vette rólam a tekintetét. A szobában egy időre mintha mindenki megbénult volna a döbbenettől.” Nem meglepő módon Eisenhower ideiglenes halasztást javasolt.30 Eisenhowernek nem telt jól az éjszakája. Segédtisztje, Harry Butcher fregattkapitány később azzal a hírrel állított be, hogy az Associated Press a következő bejelentést tette: „Eisenhower erői partra szállnak Franciaországban!” Bár az ügynökség 23 perccel később törölte a sztorit, a CBS és a moszkvai rádió átvették a hírt. „Elég mogorvának tűnt” – írta Butcher a naplójába.31 Amikor Stagg éjfél körül, az ideiglenes halasztás elrendelése után visszatért a sátrába, különös dolog volt felnézni a fák ágai között, „látni, hogy az ég tiszta, és minden csendes, nyugodt”. Meg sem próbált aludni. A kora hajnali órában részletesen feljegyzett minden beszélgetést. Az előrejelzés nem javult, bár az ég továbbra is tiszta maradt, és csak enyhe szél fújt.32 Június 4-én, vasárnap reggel 04:15-kor, az újabb megbeszélésen Eisenhower úgy döntött, fenntartja döntését a 24 órás halasztásról. Maximális légi támogatás nélkül túlságosan nagy lett volna a kockázat. Utasítást adtak a konvojok visszarendelésére. Rombolók futottak ki a tengerre teljes sebességgel, hogy összegyűjtsék és visszatereljék a partra szálló járműveket, melyekkel nem lehetett rádión kapcsolatba lépni. Stagg, aki holtfáradtan hanyatlott az ágyába, ébredés után meghökkenten látta, hogy az időjárás semmit nem változott, az ég

felhőtlen, és a szél is alig fúj. Reggelinél nem mert a többi tiszt szemébe nézni, valamivel később viszont szégyenszemre megkönnyebbülést érzett, amikor nyugat felől megérkezett a szél és a felhők. Az a vasárnap a vég nélküli kérdések napja volt. Nem lehetett a partra szálló járműveken tartani több tízezer katonát. És mi lesz a tengerre rendelt, és most visszahívott hajókkal? Fel kellett tölteni őket üzemanyaggal. Ráadásul ha folytatódik a rossz időjárás, véget ér a kedvező árapály időszak. Ha negyvennyolc órán belül nem javulnak a körülmények, az Overlordot két hétre el kell halasztani. A titkosságot így is alig lehetett fenntartani, és a harci morál végzetes csapást szenvedhetett.

2.

A lotaringiai kereszt Nem Eisenhower volt az egyetlen, akit lenyűgözött a küszöbönálló hadművelet nagysága. Churchill, aki mindig is kétkedve tekintett a csatornán túli invázió tervére, most ideges, irracionális optimizmusba hajszolta magát, míg Sir Alan Brooke tábornagy a naplójában bevallotta, hogy „ürességet érzett a gyomrában”. „Nehéz elhinni, hogy néhány órán belül kezdetét veszi az invázió! Nagyon rossz előérzetem van az egész vállalkozással kapcsolatban. Az eredmény a legjobb esetben meg sem fogja közelíteni az elvárásokat, különösen azokét, akik mit sem tudnak a művelet nehézségeiről. A legrosszabb esetben pedig az egész háború legnagyobb katasztrófájára kerülhet sor.”1 „A britek sokkal jobban félnek a kudarctól” – írta egy fontos beosztásban lévő amerikai törzstiszt. A hosszú évek óta tartó háború, Dunkerque keserű emléke és a balsorsú dieppe-i rajtaütés fényében ezen nem is lehetett csodálkozni. Ám bármi is volt a valódi ok, jól tették, hogy elutasították a kontinens egy évvel korábbi invázióját. Elsöprő túlerővel kellett támadni, és az amerikai hadsereg már kemény leckét kapott Észak-Afrikában, Szicíliában és Olaszországban.2 Churchill egy alkalommal megjegyezte, hogy az amerikaiak mindig rájönnek a helyes megoldásra – miután minden mást kipróbáltak. Még ha a tréfa tartalmazta is az igazság magvát, gyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy sokkal gyorsabban tanultak, mint önjelölt tanítóik a brit hadseregben. Nem szégyelltek

hallgatni a civil élet egyenruhába bújt nagy elméire, és mindenekelőtt nem féltek a kísérletezéstől. A britek több területen is bizonyították leleményességüket, az Ultra-üzeneteket dekódoló számítógéptől az új fegyverekig – mint például Percy Hobart vezérőrnagy úszó és aknataposó páncélosai. A brit hadsereg hierarchiája mindennek ellenére alapvetően konzervatív maradt. A tény, hogy az új páncélosokat Hobart „játékszereinek” nevezték, jól mutatja a britek utánozhatatlan szkepticizmusát és nemtörődömségét. A civil amatőrök, akiket Montgomery mélyen megvetett, folyamatosan jelentős hátránnyal küzdöttek. Az amerikai tisztek cseppet sem meglepő módon „túlságosan udvariasnak” találták brit kollégáikat, úgy gondolták, hiányzik belőlük a szükséges mértékű könyörtelenség, különösen, amikor az inkompetens parancsnokoktól kell megszabadulni. Churchill maga is civil amatőr volt, de senki nem vádolhatta a lelkesedés hiányával. Szenvedélyesen érdeklődött a katonai műveletek iránt, tanácsadói szerint talán egy kicsit túlságosan is szenvedélyesen. A jegyzetek formájában áradó, többnyire teljesen hasznavehetetlen elképzelések számos nyögést és sóhajt váltottak ki a Whitehallban. „Pug” Ismay tábornoknak, Churchill katonai tanácsadójának ebben a fontos történelmi pillanatban meg kellett küzdenie a miniszterelnök legújabb hóbortjával. Churchill egyfajta „inverz Dunkerque-t” akart eljátszani az Overlord keretein belül, és azt találta ki, hogy a part megtisztítását követően kis (civil) hajók tegyék partra a támadó egységeket támogató gyalogságot.3 A miniszterelnök annyira szeretett volna közel lenni a központi cselekményhez, hogy kitalálta, ő is az inváziós ottával tart. A H. M. S. Belfast cirkáló hídjáról akarta nézni a part bombázását. Nem szólt Brooke-nak, mert tudta, hogy a tábornok ellenezné az ötletet, és próbálta azzal indokolni döntését, hogy ő a védelmi miniszter is. Szerencsére a király június 2-án egy mesterien megfogalmazott levéllel letudta ezt a problémát. „Kedves Winstonom, még egyszer

szeretném megkérni, hogy ne szálljon tengerre a D-napon. Kérem, mérlegelje az én helyzetemet is. Fiatalabb vagyok önnél, ráadásul tengerész, valamint királyként az összes fegyvernem parancsnoka. Semmit sem szeretnék jobban, mint kimenni a tengerre, de végül belenyugodtam abba, hogy itthon kell maradnom; ön szerint mennyire lenne igazságos, ha megtenné azt, amire én is vágyom?”4 A rendreutasítás miatt „nyűgös” Churchill parancsot adott, hogy mobil parancsnokságként működő vonatja Eisenhower közelében állomásozzon.5 Brooke ezt írta naplójába: „Időközben Winston a vonatjával és a kíséretével átköltözött Portsmouth körzetébe, hogy ott alkalmatlankodjon.” Azért a D-nap előestéjén volt egy szívderítő pillanat is. A hírek szerint a Mark Clark tábornok parancsnoksága alatt álló szövetséges csapatok behatoltak Rómába. Churchill gyelme azonban egy szinte megoldhatatlan problémára irányult. Charles de Gaulle tábornok, a Szabad Francia Erők – akik a lotaringiai keresztet választották szimbólumuknak – vezetője Londonba érkezett. A D-nap előtti idegesség, kombinálva a politikai bonyodalmakkal és De Gaulle haza as egocentrikusságával, kényes robbanóelegyet alkotott.6 A De Gaulle-lal való kapcsolat központi problémája Roosevelt elnök bizalmatlanságából adódott. Roosevelt potenciális diktátort látott a franciában, és ezt a nézetet osztotta Leahy tengernagy, az egykori vichyi amerikai nagykövet is, valamint több befolyásos washingtoni francia – köztük Jean Monnet, az európai egyesítés későbbi szellemi atyja. Roosevelt annyira viszolygott a francia politikától, hogy februárban változtatásokat javasolt a háború utáni német megszállási zónákra vonatkozó tervekben. Azt akarta, hogy az Egyesült Államok kapja meg az ország északi részének felügyeletét, mert így Franciaország helyett Hamburgon keresztül szállíthatták volna az utánpótlást. „Ha jól sejtem – írta neki válaszában Churchill –, javaslata a franciaországi rendőri feladatokkal

szembeni ellenérzéséből fakad, mert attól fél, hogy az amerikai erőknek így hosszabb ideig kellene az országban állomásozniuk.”7 Roosevelt – de kisebb mértékben Churchill is – nem volt hajlandó problémaként elismerni azt, amit De Gaulle „forradalmi kormánynak” nevezett.8 De Gaulle nem csak saját pozícióját próbálta megvédeni, de egyben kellett tartania a rivális frakciókat is, hogy a felszabadítás után megóvja Franciaországot a zűrzavartól, esetleg a polgárháborútól. Ám az öntelt és kellemetlen modorú francia – saját támogatói legnagyobb elkeseredésére – gyakran mintha valami perverz örömöt lelt volna abban, hogy beleharap az őt etető brit és amerikai kezekbe. Mindent francia szemszögből nézett, és ennek eredményeképpen sokszor gyelmen kívül hagyta a kényelmetlen tényeket, különösen azokat, melyek elhalványították Franciaország dicsőségét. Rajta kívül senki nem lett volna képes megírni a francia hadsereg történetét úgy, hogy említést sem tesz a waterlooi csatáról.9 Churchill a tavasz folyamán mindent megtett azért, hogy rábírja Rooseveltet nézetei nomítására, mert tudta, hogy a szövetségeseknek együtt kell működniük De Gaulle-lal. Próbálta rávenni az amerikai elnököt, hogy találkozzon a franciával. „Baráti hozzáállással jó pontokat szerezhetne nála – írta neki –, és úgy gondolom, ez minden szempontból nagy segítség volna.”10 Roosevelt beleegyezett a találkozóba, de ragaszkodott hozzá, hogy De Gaulle kérje a megbeszélést. Ha ugyanis hivatalos meghívót küldene neki, azzal elismerné őt Franciaország vezetőjének. Az elnök kitartott az álláspontja mellett: a szövetségesek nem azért szabadítják fel Franciaországot, hogy hatalomhoz juttassák De Gaulle-t. „Semmiféle francia kormányt nem vagyok hajlandó elismerni – írta –, amíg a francia emberek nem kapják meg a lehetőséget a szabad választásra.” Ám mivel a választások kiírásához idő kellett, a felszabadított területek felett az

AMGOT, a Megszállt Területek Szövetséges Katonai Kormányzata fogja gyakorolni az irányítást.11 Ez a rövidítés halálos sértést jelentett mind De Gaulle-ra, mind az algíri Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságra (Comité Français de Libération Nationale) nézve. Június 3-án, egy nappal azelőtt, hogy De Gaulle Nagy-Britanniába repült, a CFLN bejelentette, hogy a szervezet a Gouvernement Provisoire de la République Française, vagyis a Francia Köztársaság átmeneti kormánya. Roosevelt ezt a kinyilatkoztatást nyílt provokációként fogta fel, és azonnal megtiltotta Eisenhowernek, hogy bármiféle kapcsolatot létesítsen az önjelölt francia kormánnyal.12 Eisenhower csak Pierre Koenig tábornokkal dolgozhatott együtt, akit De Gaulle jelölt ki az ellenállás, vagy más néven Forces Françaises de l’Intérieur (FFI) élére, de még így is gyelmeztették, hogy ne ossza meg Koeniggel az inváziós terv részleteit, mert a franciának kötelessége lenne mindent jelenteni politikai feljebbvalóinak. Ezek az ellentétek kellemetlen helyzetbe hozták Eisenhowert, és ezt jelentette is Washingtonnak. „Koenig tábornokot érzékenyen érinti, hogy még a legáltalánosabb információkat sem kapja meg a küszöbönálló hadműveletekről, miközben a francia haditengerészet, légierő és légi deszant segítségét is igénybe vesszük, és ugyancsak elvárjuk az ellenállók támogatását.”13 Churchill eközben sürgette Rooseveltet, hogy menjen bele egy „munkakapcsolatba” a Felszabadítási Bizottsággal, elsősorban mert a szövetségeseknek szükségük volt az ellenállás segítségére az invázió folyamán.14 Ezenkívül segített meggyőzni az amerikaiakat arról, hogy küldjék át Angliába a francia 2. páncéloshadosztályt (2ème DB – Division Blindée), melyet Észak-Afrikában fegyvereztek fel. Az egységnek Philippe Leclerc tábornok parancsnoksága alatt, Patton 3. hadseregének részeként szerepet szántak a normandiai hadjáratban. A brit tisztek derűs beletörődéssel nyugtázták, hogy az

első ceremónia, melyet Leclerc alakulata megszervezett Yorkshirebe érkezése után, egy hivatalos istentisztelet volt Jeanne d’Arc emlékére, akit a britek égettek el máglyán körülbelül ötszáz évvel korábban.15 A szövetséges katonákat ugyanakkor gyelmeztették, hogy a partraszállás után fokozottan ügyeljenek a franciák érzékenységére. A kiosztott röplapokon az állt, hogy semmiképpen se utaljanak az 1940-es megszégyenítő vereségre. „Köszönhetően a »Gay Paree[2]« és hasonló tréfáknak, széles körben elterjedt az a tévhit, hogy a franciák laza erkölcsű, léha, hit és morális tartás nélküli emberek, holott ez egyáltalán nem igaz.” Ám a hivatalos tájékoztatók nem sok hatást gyakoroltak azokra, akik már belefeledkeztek az izgatott találgatásokba a „francia mademoiselle”-ekkel kapcsolatban.16 Churchill háborús kabinetje felismerte, hogy a Szabad Francia Erők vezetőjét mindenképpen Nagy-Britanniába kell hívatni, és tájékoztatni a D-nap tervéről. „Minden hibája és ostobasága ellenére De Gaulle a közelmúltban több alkalommal is jelét adta, hogy szeretne együttműködni velünk – írta Churchill Rooseveltnek –, és ha jobban belegondolunk, nagyon nehéz lenne kihagyni a franciákat Franciaország felszabadításából.”17 Az elnök azonban ragaszkodott hozzá, hogy „a biztonság fenntartása érdekében” De Gaulle-t Nagy-Britanniában kell tartani „a partraszállás kezdetéig”.18 A Szabad Francia Erők biztonsági sebezhetőségének fő oka nem Vichy kémeinek behatolása volt a gaulle-ista hálózatba, hanem a primitív francia kódrendszer. A Különleges Szolgálatok Hivatalán (SOE) belüli ingerültség – különösen miután a Gestapo előző évben masszívan beépült a francia ellenállásba – odáig vezetett, hogy az SOE fő kódfejtője, Leo Marks meglátogatta a gaulle-isták hivatalát a London középső részén lévő Duke Streeten. Megkérte a rejtjelezést végző tiszteket, hogy kódoljanak egy tetszőleges üzenetet, aztán

elvette és ott helyben dekódolta, „miközben a franciák leesett állal bámultak”. „A franciák ettől nem igazán kedvelték meg a briteket” – jegyezte meg szárazon a hivatásos történész, alaposan szépítve a tényeken.19 Ráadásul a gall büszkeség továbbra is megakadályozta, hogy a Szabad Francia Erők a brit vagy amerikai kódrendszert használják. A D-nap előtt „C”, a Titkos Hírszerző Szolgálat (SIS) feje gyelmeztette a miniszterelnököt, hogy a franciák semmiféle üzenetet nem küldhetnek rádión, csak biztonságos földi kábelen keresztül.20 Churchill két York repülőgépet küldött Algírba De Gaulle-ért és kíséretéért. Csakhogy De Gaulle vonakodott, mert Roosevelt nem engedélyezte a párbeszédet a francia civil kormányzattal. Churchill képviselője, Du Cooper június 2-án egy órán át vitatkozott vele, megpróbálta rávenni, hogy engedjen csökönyösségéből. Közölte, ha nem megy vele, Roosevelt kezére játszik. Jelen kell lennie Angliában a franciák katonai vezetőjeként. Ráadásul, ütötte tovább a vasat Cooper, a brit miniszterelnök támogatását is elveszítheti, amennyiben Churchill úgy dönt, lehetetlen egyezkedni a tábornokkal. De Gaulle csak másnap reggel egyezett bele az indulásba, amikor a két York már a repülőtéren várta, hogy megkezdhesse az utazás első szakaszát a francia marokkói Rabatig.21 De Gaulle gépe Rabatból az egész éjszakán át tartó út után, június 4-én, pontosan reggel 06:00-kor szállt le Northoltban. Az utazást övező szigorú biztonsági intézkedések miatt Du Cooper a gép lépcsőjén leereszkedve meglepetten látta a repülőtéren felvonuló díszőrséget, valamint a „Marseillaise”-t játszó RAF zenekart. Átadtak De Gaulle-nak egy jellegzetesen Churchillre valló üdvözlőlevelet. „Kedves De Gaulle tábornokom, Isten hozta partjainkon! Nagy jelentőségű katonai események küszöbén állunk!” Meghívta a tábornokot, hogy csatlakozzon hozzá a vonatán. „Ha délután fél kettőre ide tud érni, örömmel elfogyasztok

önnel egy teát, azután átmegyünk Eisenhower tábornok parancsnokságára.”22 Du Cooper különösnek találta az ötletet, hogy Churchill egy vonaton rendezte be a főhadiszállását. A szerelvényt végül egy Portsmouth melletti kis állomás mellékvágányán találták meg. „Tökéletesen abszurdnak” tartotta az elképzelést. Még jobban megdöbbent, amikor rájött, hogy Smuts tábornagy, a közismerten franciagyűlölő dél-afrikai tábornok is a miniszterelnök kíséretének részét képezi. Churchill azzal nyitotta a beszélgetést, hogy közölte De Gaulle-lal: azért hozatta át Afrikából, hogy elmondjon egy rádióbeszédet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy szóba sem hozta a franciaországi civil ügyeket, holott De Gaulle-t az érdekelte volna leginkább. Amikor Anthony Eden külügyminiszter a politikára terelte a szót, ami gyakorlatilag De Gaulle átmeneti kormányának folyamatos elutasítását jelentette Roosevelt részéről, a francia tábornok dühösen kifakadt. Haragját tovább táplálta az új zetőeszköz, melyet az Egyesült Államokban nyomtattak, és szétosztottak a szövetséges katonák között. Közölte, hogy ezt a pénzt, melyet ő „une fausse monnaie”-nek (hamis zetőeszköznek) tart, „a köztársaság kormánya nem hajlandó legálisnak tekinteni”.23 Ez a lényeges pont mintha elkerülte volna mind a brit, mind az amerikai hatóságok gyelmét. Ha nincs olyan kormány, amelyik támogatná ezeket a meglehetősen jellegtelenre sikerült bankókat – az amerikai katonák csak „cigarettakuponnak” nevezték őket –, akkor gyakorlatilag nem érnek semmit. Churchill belement a vitába, megkérdezte, hogyan cselekedhetnének a britek az amerikaiaktól függetlenül. – Fel fogjuk szabadítani Európát, de csak mert az amerikaiak velünk vannak! Egyvalamit tisztázzunk. Minden alkalommal, amikor döntenünk kell Európa és a nyílt tenger között, mi a nyílt

tengert fogjuk választani. Minden alkalommal, amikor döntenem kell Roosevelt és ön között, Rooseveltet fogom választani. De Gaulle hűvösen tudomásul vette a rendreutasítást, és mire sor került az ebédre, lenyugodtak a kedélyek. – De Gaulle-ra, aki soha nem fogadta el a vereséget – emelte a poharát Churchill. – Nagy-Britanniára, a győzelemre, Európára – felelte a francia.24 Ebéd után együtt indultak a Southwick House-hoz. Eisenhower és Bedell Smith ismertették De Gaulle-lal az Overlord tervét. Ike mindvégig barátságos és elbűvölő volt, jól leplezte az időjárás miatti idegességét. Ám mielőtt a francia távozott volna, megmutatta neki annak a rádiós beszédnek a másolatát, melyet De Gaulle-nak kellett elmondani a D-napon a francia lakosoknak. Bár sokat nomított Roosevelt ellentmondást nem tűrő parancsán, a beszéd semmilyen módon nem ismerte el az ideiglenes kormány fennhatóságát, sőt utasította a francia polgárokat, hogy a szövetséges főparancsnokságnak engedelmeskedjenek, „amíg ők maguk meg nem tudják választani saját képviselőiket és kormányukat”. De Gaulle számára ez a legrosszabb rémálmai valóra válását, Franciaország angolszász megszállását jelentette. Ennek ellenére uralkodott magán, és csupán annyit mondott, szeretne „néhány változtatást javasolni Eisenhower beszédében”. Ike megígérte, hogy fontolóra veszi a javaslatait, hiszen még maradt idő változtatásokat eszközölni.25 De Gaulle már London felé tartva tudta meg, hogy javaslatait nem fogadták el időben, mivel a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának beleegyezése is kellett volna hozzá. Bosszúból másnap reggel, Eisenhower és a megszállt országok vezetői után nem volt hajlandó beszédet intézni a BBC adásában a francia néphez. Ezenkívül utasítást adott a brit és amerikai hadosztályokhoz rendelt francia összekötő tiszteknek, hogy ne csatlakozzanak a kijelölt egységhez, mert a polgári adminisztráció

kérdésében nem sikerült megegyezni. Amikor Churchill a háborús kabinet ülésén értesült a hírről, éktelen haragra gerjedt. Aznap éjjel Eden és De Gaulle nagykövete, Pierre Viénot közvetítettek a két dühös államfő között, hogy megpróbálják helyrehozni a kárt. De Gaulle indulatosan közölte Viénot-val, hogy Churchill egy „gengszter”. A nagykövet ezután találkozott a miniszterelnökkel, aki azt mondta, „De Gaulle a harc kellős közepén árulást követett el”. Megparancsolta, hogy vigyék vissza a tábornokot Algírba, „ha kell, láncra verve”. A június 4-ei vasárnap este legfontosabb eseményére a fenti drámák ellenére is a Southwick House könyvtárában került sor. Stagg és kollégái a délután folyamán megállapították, hogy a közelgő, alacsony légnyomású légköri front az Atlanti-óceán fölött koncentrálódott, ugyanakkor le is lassult. Ez arra utalt, hogy a rossz időjárás közepette lesz egy nyugodt időszak, amikor el lehet indítani az inváziót. 21:30-kor elkezdődött a megbeszélés, és hívatták Stagget. A jelenlévők közül nem sokan voltak optimisták. Az ablakot eső és szél ostromolta, és el tudták képzelni, hogy érezheti magát ilyen körülmények között az a több tízezer katona, akik a partok mentén lehorgonyzott partra szálló járműveken és hajókon vesztegeltek. – Uraim – kezdte Stagg –, a tegnap esti jelentésem óta gyors és jelentős változások zajlottak le az Atlanti-óceán északi részén.26 Hétfő estéhez képest valamelyest javult a helyzet. Az időjárás nem lesz ideális, de a hadművelet végrehajtható. A jelentés után célirányos kérdések következtek, majd izgatott tanácskozás vette kezdetét. – Egyvalamiről ne feledkezzünk meg – vágott közbe Ramsay tengernagy. – Ha az Overlord kedden elindul, félórán belül előzetes gyelmeztetést kell küldenem az egységeimnek. Viszont ha

elindulnak, és újra vissza kell hívni őket, akkor szerda előtt szó sem lehet a folytatásról. Leigh-Mallory újfent kifejezésre juttatta aggodalmát a bombázóit érintő látási viszonyok miatt, de Eisenhower a meglehetősen szokatlan öltözéket, őzbarna pulóvert és buggyos kordbársony nadrágot viselő Montgomeryhez fordult. – Lát valami okot, miért ne indulhatnánk kedden? – Nem – felelte határozott orrhangján Monty. – Ha engem kérdez, gyerünk! Odakint a folyosón törzstisztek ültek kitöltött, aláírásra váró parancsokkal. Mindkét alternatívára rendelkeztek egy készlettel. Június 5-én, hétfőn a korai órákban újabb adatok érkeztek, és megerősítették a várható változást az időjárásában. Stagg a reggeli megbeszélésen már sokkal magabiztosabban állhatott ijesztő hallgatósága elé. A feszültség enyhült, „a főparancsnok és a tisztjei mintha újjászületek volna” – írta később. Eisenhower vigyora is visszatért. Megbeszélték a további részleteket, de már mindenki alig várta, hogy távozhasson, és a helyiség gyorsan kiürült. Rengeteg munka várt rájuk, hogy a majd tucatnyi nemzet 5000 hajója újra kifusson a tengerre, és elinduljon az előre meghatározott útvonalon. A Királyi Haditengerészet aknaszedőkből álló ottájának kellett megtisztítania előttük egy széles sávot, egészen a francia partokig. Ramsay tengernagy különösen aggódott a sérülékeny járművek legénységéért. Nagyon nagy veszteségekre számítottak. Most, hogy meghozta a nagy döntést, Eisenhower a portsmouthi South Parade mólóhoz ment megnézni az utolsó csapatok behajózását. „Mindig feldobta, ha beszélhetett a katonákkal” – írta a naplójába szárnysegédje, Harry Butcher. Ebédre visszatértek a főparancsnok Southwick House-i lakókocsijába „kopók és rókát”, majd sakkot játszani. Butcher már megszervezte, hogy a

főparancsnok aznap este néhány újságíró társaságában áthajtson a Greenham Common-i repülőtérre, és látogatást tegyen a 101. légideszant-hadosztálynál. Az alakulatnak 23:00-kor kellett elindulnia egy olyan küldetésre, melyet Leigh-Mallory már előre katasztrófának tekintett.27 Ellentétben a gyalogsággal és egyéb egységekkel, melyeket szögesdróttal körbekerített „kolbászokba” zártak, a légideszantcsapatokat egyenesen azokra a repülőterekre szállították, ahonnan fel kellett szállniuk. A 82. légideszant-hadosztály Nottingham közelében várakozott, a 101. pedig a Londontól nyugatra lévő megyékben. A katonák öt napja vesztegeltek a repülőgéphangárokban a sorokba rakott priccsek és padok között. Újra és újra szétszedték és leolajozták fegyvereiket, megélezték bajonettjüket. Néhányan Londonban vásároltak kommandós kést, mások éles pengékkel fegyverkeztek fel.28 Megtanították őket, hogyan végezzenek néma csendben egy emberrel a nyaki véna és a hangszálak elmetszésével. A légi deszantos kiképzés nem csak zikailag volt megterhelő. Volt, akinek „disznók beleiben és vérében kellett kúsznia, hogy egy kicsit megedződjön”.29 Hogy eltereljék gondolataikat a halasztás miatt megnyúlt idegőrlő várakozás idején, a tisztek gramofonokat hoztak, melyekből olyan dalok szóltak, mint az „I’ll Walk Alone” és a „That Old Black Magic”. Szereztek néhány vetítőgépet is, és lmeket néztek, elsősorban Bob Hope-mozikat. Sok ejtőernyős „Axis Sallyt”[3] hallgatta a berlini rádióban, mert ő mindig jó zenéket adott, „Otthon, édes otthon” című műsorában pedig náci propagandát közvetített. Hiába mondta el több ízben is a D-nap előtt, hogy a németek várnak rájuk, a legtöbben ezt csak tréfának tekintették. Megjelent a Vöröskereszt is, a atal női önkéntesek fánkot és kávét osztogattak a standjukon. Többen közülük még a

cigarettájukat is odaadták a katonáknak. Az étkezésekkor bélszínt, krumplit és fagylaltot osztottak, és a szokatlan luxus elkerülhetetlenül kiváltotta a vágás előtti hizlaláshoz kapcsolódó fekete humort. A 82-esek Nottinghamben halat ettek burgonyával, és rengeteg helyi barátra tettek szert. Ők is meghatódtak, mert a helyiek tömegesen vonultak ki a búcsúztatásukra, némelyek könnyeztek, amikor a teherautók elvitték az ejtőernyősöket a repülőtérre. Sokan szerencsejátékkal próbálták elterelni gondolataikat az előttük álló vállalkozásról, először a kétes kinézetű inváziós pénzt, majd megtakarított dollárjaikat és fontjaikat tették fel kockára vagy blackjackre. Egy katona, aki 2500 dollárt nyert – ami akkoriban jelentős összegnek számított –, szándékosan addig játszott, amíg el nem veszített mindent. Úgy érezte, ha nála marad a pénz, azzal aláírja saját halálos ítéletét.30 Az ejtőernyősök átvizsgálták fő- és tartalék ernyőjüket, hogy biztosan minden rendben legyen. Mások búcsúlevelet írtak családjuknak, kedvesüknek arra az esetre, ha elesnének. Becses fényképek kerültek elő a tárcákból, és vándoroltak át a sisakok belsejébe. Minden személyes okmányt és civil holmit begyűjtöttek és összecsomagoltak a visszatérésig. A káplánok istentiszteletet tartottak a hangár sarkában, a katolikusok meggyóntak. Az elmélkedés csendes perceivel nem is alkothatott volna élesebb kontrasztot némelyik ezredparancsnok lelkesítő beszéde. „Ugró” Johnson ezredes, az 501. ejtőernyős gyalogezred parancsnoka dzsipjével behajtott a hangárba, és felugrott az ideiglenes emelvényre. Johnson, aki azért kapta becenevét, mert hajlandó volt szinte bármilyen repülő eszközből kiugrani, mindkét csípőjén gyöngyház markolatú revolvert viselt. „Nagyszerű érzés volt, elkapott minket a csata izgalma” – írta az egyik ejtőernyős.31 Johnson a rövid bátorító szónoklatot követően lehajolt, előhúzott

egy hosszú kommandós kést a bakancsa szárából, és megvillantotta a feje fölött. – Mielőtt holnap reggel felkel a nap – kiáltotta –, ezt a kést egész Európa legmocskosabb, legrohadtabb, legveszélyesebb nácijának a szívébe akarom döfni! A katonák harsány éljenzéssel feleltek, és ők is a magasba emelték a késeiket.31 Maxwell Taylor tábornok gyelmeztette embereit a 101eseknél, hogy az éjszakai harc felettébb zűrzavaros lesz. Nehezen tudják majd megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, ezért a sötétben csak gránáttal és késsel harcoljanak, a tűzfegyverekkel várjanak hajnalig. Egyik ejtőernyőse szerint azt is mondta, hogy „a foglyok ejtése nagymértékben akadályozhatja a feladat sikeres elvégzését, ezért szabaduljunk meg tőlük, ahogy jónak látjuk”.32 Talán „Karcsú Jim” Gavin dandártábornok, a 82. légideszanthadosztály parancsnoka mondta a legvisszafogottabb beszédet: – Emberek, amin az elkövetkező napokban át fognak menni, azt később egymillió dollárért sem cserélnék el, de az is biztos, hogy a közeljövőben nem vágynak majd hasonló élményre. Legtöbbjüknek ez lesz az első harc, amiben részt vesznek. Ne feledjék el, hogy ölniük kell, különben magukat ölik meg.33 Gavin mondatai mély nyomot hagytak az emberekben. Egyik hallgatója a csendes beszéd után a következőt írta: „Azt hiszem, a pokolba is követtük volna.” Egy másik tiszt a sokktaktika mellett döntött, és közölte az előtte felsorakozott katonákkal: – Nézzék meg a maguktól jobbra és balra álló ckót. Az első normandiai hét után csak a bal oldali lesz életben.34 Nem kétséges, hogy az amerikai légi deszantosok túlnyomó részénél nagyon magas szintű motiváció dolgozott. A fegyelmet betartatni akaró tisztek egyik leghatékonyabb módszere az volt, ha megfenyegették a katonát, hogy nem vehet részt az invázióban.

A harc előtti rituálék közé tartozott a fej kopaszra borotválása, hogy a szanitécek könnyebben hozzáférjenek a fejsebekhez, sokan viszont úgy döntöttek, mohikán stílusban meghagynak egy keskeny csíkot. Ez tovább erősítette a hollywoodi gengszter lmek és később a Wehrmacht propagandarészlege által táplált hiedelmeket, miszerint az amerikai légideszant-egységek az Egyesült Államok legszigorúbb börtöneiből és „az amerikai nyomornegyedek csőcselékéből” (übelste Untermenschentum amerikanischer Slums) sorozza be tagjait. A deszantosok feketére festették az arcukat, többnyire a kályhából származó korommal, de néhányan cipőpasztát használtak, és voltak, akik a „ki néz ki ijesztőbben” vetélkedés keretében fehér csíkokat is mázoltak magukra.35 Ugróruhájuk bal vállát a hadosztályembléma, a jobbot az amerikai zászló díszítette. Az egyik katona, aki kapott két extra karton Pall Mallt egy vöröskeresztestől, a nadrágja szárában helyezte el a dobozokat. Ám akiket elárasztott területre dobtak le, azoknak további kellemetlenséget jelentett ez a rejtekhelyválasztás. A cipőfűzőket és a szíjakat a lehető legszorosabbra húzták, mintha az bármiféle védelmet nyújthatott volna a rájuk váró tűzharcban. Az ejtőernyősök még több lőszert vételeztek, amivel viszont túlterhelték magukat. Attól féltek a legjobban, hogy üres fegyverrel kell szembenézniük az ellenséggel. „Pancho Villa stílusban” töltényhevedereket vetettek keresztbe a vállukon, a kulacsokat csurig töltötték, a zsákokba extra zoknik és alsónadrágok kerültek. Az álcahálóval bevont sisakok hátsó részére géz segítségével elsősegélycsomagot rögzítettek, nyolc szulfamid tablettát és két ampulla mor umot – „egyet a fájdalomnak, kettőt az örökkévalóságnak”.36 A zsebek és a táskák dudorodtak, nem csak a 150 darab .30-as lőszertől, hanem a D-fejadag csokoládészeletektől is, melyek felülete leginkább a félig megkötött betonra hasonlított, valamint egy brit Gammon gránáttól, amely voltaképpen egy gyapjúzoknira

emlékeztető zsákba csomagolt, fél kilogramm súlyú C2-es plasztik robbanóanyag volt. Ezt a rögtönzött bombát hatékonyan lehetett alkalmazni páncélos járművek ellen (az ejtőernyősök „kézi tüzérségnek” nevezték), de más okokból is népszerű volt. A gyors égési sebességű robbanóanyag apró mennyiségével fel lehetett melegíteni a K-fejadag kávéját anélkül, hogy füst szállt volna fel a lövészgödörből. A dögcédulákat összeragasztották, hogy ne csapjanak zajt. A cigarettát és az öngyújtót más létfontosságú tárgyakkal együtt (mosó- és borotválkozófelszerelés, víztisztító tabletták, huszonnégy lap vécépapír, francia szótár) a nyakukba akasztott kenyérzsákba tették, és ide került a túlélőfelszerelés is – egy selyemre nyomtatott térkép, egy fűrészlap, egy iránytű és némi pénz. A kiutalt tárgyak csodálattal töltötték el a vidéki srácokat, akik otthon csak összeeszkábált vagy javított holmikkal találkoztak. A kisebb tárgyakon kívül ott volt még a gyalogsági ásó és a katona fegyvere, általában egy kihajtható válltámaszú karabély a „hegedűtoknak” nevezett táskában, melyet a mellükre szíjaztak. Mások Thompson géppisztolyt vittek magukkal. A Bazookákat kettészedték, és a páncéltörő gránátokkal együtt az ugrás alatt szabadon lengő lábzsákokba tették. Ezek a zsákok önmagukban akár harmincöt kilót is nyomhattak. Az ejtőernyősöknek is megvoltak a saját babonáik. Sokan előre látták a halálukat. Az egyik katona emlékezett egy Johnny nevű srácra. „Csak állt ott, és bámult a semmibe. Odamentem hozzá, és megkérdeztem: »Mi az ábra, Johnny?« »Nem hiszem, hogy túlélem – felelte. – Ugyan már, nem lesz semmi gond« – mondtam neki. Kicsit meg is ráztam, mert eléggé kábultnak tűnt. Mint később kiderült, az elsők között ölték meg Normandiában.”37 Amikor Eisenhower Cadillac parancsnoki autója – és mögötte az újságírók és fotósok konvoja – megérkezett Greenham Commonba,

a tábornok váltott néhány szót Maxwell Taylor tábornok 101. légideszant-hadosztályának katonáival, még mielőtt felszálltak volna a repülőgépekre. Nehéz volt nem gondolni Leigh-Mallory komor jóslatára, miszerint ezek az emberek szinte kivétel nélkül a halálukba indulnak. Ám Eisenhower „kötetlen és barátságos viselkedése a katonákkal” még saját szárnysegédjét is meglepte. Egy texasi atalember munkát ajánlott a főparancsnoknak a háború után, marhapásztorként. Ike megkérdezte a légi deszantos tiszteket, van-e az embereik között kansasi. Remélte, hogy talál valakit a szülővárosából, Abilene-ből. Végül odaküldtek hozzá egy Oyler nevű ejtőernyőst.38 – Mi a neve, katona? – kérdezte tőle Eisenhower. Oyler teljesen lebénult a tábornok előtt. Barátai odakiáltották neki a nevét, hogy felfrissítsék a memóriáját. Ike ezután a szülővárosa felől érdeklődött. – Wellington, Kansas – felelte a atalember. – Ó, az Wichitától délre van. – A főparancsnok tovább érdeklődött az iskolái felől, a szolgálatról, és hogy van-e barátnője Angliában. Oyler kissé felengedett, és válaszolt az összes kérdésre a kiképzésről és arról, hogy szerinte a bajtársai készen állnak-e a bevetésre. – Tudja, Oyler, a németek öt éve csépelnek minket, és elérkezett a visszavágó ideje. – Megkérdezte az ejtőernyőst, hogy fél-e, és igenlő választ kapott. – Átkozottul ostoba lenne, ha nem félne. Az a trükk, hogy mozgásban kell maradni. Ha megáll, ha elkezd gondolkodni, elveszíti a koncentrációját, kiesik a ritmusból. Veszteség lesz magából. A legtökéletesebb megoldás, ha állandóan mozog.39 Azokban a percekben pontosan a mozgás volt az ejtőernyősök legnagyobb problémája. Annyi felszerelést kellett cipelniük, hogy csak vonszolni tudták magukat a kifutópálya mellett felsorakozott repülőgépekig.

A C–47-es Skytrainek (a britek Dakotának hívták őket) földi személyzete keményen dolgozott. Az utolsó pillanatban minden inváziós gépet feketére festettek, a törzsön és a szárnyakon fehér csíkokkal, hogy a szövetséges hajók könnyebben felismerjék őket. Némelyik ejtőernyős elborzadt a látványtól. „Pokolian meglepődtünk, amikor megpillantottuk a széles sávokat a törzsön és a szárnyakon. Úgy véltük, ezzel tökéletes célpontot kínálunk minden lövésznek, aki rajtunk akar gyakorolni.”40 A „baráti tűz” veszélye az egyik legnagyobb probléma volt, különösen a légi szállítású erők számára. 1943 júliusában, Szicília inváziójakor az Egyesült Államok haditengerészetének légvédelmi tüzérei egyaránt tüzet nyitottak a szövetséges szállítógépekre és a hozzájuk kapcsolt vitorlázókra. Hogy elkerüljék a tüzet, a kétségbeesett pilóták leoldották a vitorlázógépek vontatókábelét, így azok a tengerbe csapódtak. Több mint egy tucat vitorlázó veszett oda a katasztrófában. Ezúttal az inváziós otta elkerülése érdekében úgy tervezték meg az útvonalat, hogy a gépek nagy ívű nyugati kitérőt tegyenek, és a Csatorna-szigetek felől érkezzenek a Cotentin-félszigethez. Az ejtőernyősök által csak „esetlen madárnak” nevezett C–47esek közül soknak neveket és szimbólumokat festettek az orrára. Az egyik kép például ördögöt ábrázolt, aki tálcát tartott a magasba, rajta fürdőruhás lánnyal. És alatta a szöveg: „A mennyország várhat.” Egy másik gép neve sokkal kevésbé volt biztató: „Miss Carriage[4].” A gépek megtöltése negyven percet vett igénybe, mert a túlterhelt ejtőernyősöket úgy kellett felsegíteni a lépcsőn, akár a régi páncélos lovagokat a hátasukra. És miután felültek, egy részüknek le kellett szállnia „még egy utolsó brunyálásra”. A csapatszállító századok pilótái egyre jobban aggódtak a súly miatt. Mindegyik repülőgépnek tizenhat-tizennyolc katonát kellett vinnie,

és a repülősök ragaszkodtak a méréshez. Az eredmény láttán még gondterheltebbé váltak. Egy őrmester szállt fel elsőként, ő került a gép elejébe, utolsónak pedig a szakaszparancsnok, aki első lesz az ugrásnál. Az utolsóként ugró tiszthelyettes a „toló”, ő gondoskodik róla, hogy senki ne maradjon a gépen, és ne dermedjen le. „Egy katona megkérdezte az őrmestert, igaz-e, hogy le kell lőnie azt, aki nem hajlandó ugrani. Halk igenlő választ kapott, mire mindenki elhallgatott.”41 A 82. légideszant-hadosztály 505. ejtőernyős gyalogezredének berakodáskor súlyos sokkot kellett átélnie. A géptörzsben felrobbant egy Gammon gránát, néhány katona meghalt, a repülőgép kigyulladt. A túlélőket átvezényelték egy később induló gépre. Aznap éjjel semmi nem késleltethette a felszállást. A motorok felpörögtek, a megrakott C–47-esek végtelennek tűnő sorban nekivágtak a Greenham Common-i kifutópályának. Eisenhower tábornok könnyes szemmel gyelte őket, és tisztelgett a távozó 101-eseknek. Churchill azon az estén a De Gaulle miatt keletkezett problémák közepette szánt néhány gondolatot erős keleti szövetségesüknek is. Megpróbálta rávenni Sztálint, hogy nyári o enzíváját a normandiai invázióval összhangban hajtsa végre. Április 14-én a következő üzenetet küldte neki: „Saját számításaink pontos elvégzése érdekében kérem, tudassa velünk o enzívájának méreteit.”42 Sztálin egy évvel korábban már lemondott arról, hogy a nyugati szövetségesek valaha is megindítják a nyugat-európai inváziót, melyet 1942 óta ígérgettek. Churchill egy indirekt vagy periferiális stratégiát részesített előnyben a Földközi-tengeren, hogy elkerüljön egy újabb franciaországi vérfürdőt, amely megtizedelte generációját. Végül neki lett igaza az invázió késleltetésével, de nem azért, amiért ő gondolta. Az angol–amerikai seregek

egyszerűen még nem álltak készen sem hadianyag, sem képzett emberi erő tekintetében ahhoz, hogy korábban végrehajtsanak egy ilyen hadműveletet. Egyetlen hiba katasztrófát eredményezhetett volna. Ám sem a kifogások, sem a valós okok nem hatották meg Sztálint, aki soha nem mulasztotta el emlékeztetni szövetségeseit az ígéretükre. „Ne feledje el – írta Churchillnek 1943 júniusában –, hogy a hadművelettel milliók életét menthetnék meg NyugatEurópa és Oroszország megszállt területein, és mérsékelhetnék a szovjet hadsereg óriási áldozatait, melyhez képest az angolamerikai csapatok veszteségei csupán közepesnek tekinthetők.” Addigra már hétmillió szovjet katona esett el a háborúban.43 A novemberi teheráni konferencián Roosevelt – Churchill legnagyobb csalódására – közölte Sztálinnal, hogy a normandiai invázió mellett Dél-Franciaországban is partra szállnak az Anvil hadművelet keretében. Churchill és Brooke azóta ellenezték ezt a tervet, mióta az amerikaiak megálmodták. Az Anvil ugyanis elvonta az olaszországi csapatok tartalékait és erőforrásait, és így nem válhatott valóra Churchill álma a benyomulásról a Balkán északi részébe és Ausztriába. A miniszterelnök látta a Vörös Hadsereg drámai előretörésének következményeit, és félt KözépEurópa szovjet megszállásától. Roosevelt azonban abban a hitben ringatta magát, ha nem konfrontálódnak Sztálinnal, akkor megvalósítható a háború utáni tartós béke, amelyet a későbbiekben létrehozni kívánt Egyesült Nemzetek Szervezete felügyelne. Az amerikai elnök úgy vélte, Churchillt túlságosan megvezetik az imperialista és geopolitikai reakciós impulzusok. Hitt benne, ha amerikai segítséggel sikerül legyőzni a náci Németországot, akkor Európában maguktól is rendeződnek a dolgok. Sztálin elégedett volt, mert a teheráni konferencián biztosították róla, hogy az invázióra még a tavasz folyamán sor kerül. Aztán újra bizalmatlanná vált, amikor megtudta, hogy még a főparancsnokot sem nevezték ki. Szkepticizmusa megmaradt azt

követően is, hogy Roosevelt kijelölte Eisenhowert. Február 22-én üzenetet kapott Guszevtől, Londoni nagykövetétől. „Egyéb forrásokból, elsősorban amerikai és brit tudósítóktól azt hallottuk, hogy a második front megnyitásának időpontja márciusról áprilisra, talán májusra tolódik.”44 És amikor Roosevelt végül megírta a dátumot, Sztálin külügyminisztere, Visinszkij bekérette az amerikai nagykövetet, hogy megkérdezze, mit jelent a D-napban a „D” betű.45 A nagy vállalkozás előestéjén Churchill elküldhette üzenetét Sztálinnak azzal a boldog tudattal, hogy a nyugati szövetségesek végre meg zetik tartozásukat a szovjet népnek. „Éppen akkor tértem haza, két napot töltöttem Eisenhower parancsnokságán, gyeltem a távozó csapatokat. A tábornok kénytelen volt elhalasztani az indulást, de az időjárás végül kedvező fordulatot vett, és ma éjjel elindulunk.”46

3.

Őrség a csatornán Miközben a Wehrmacht az inváziót várta, Hitler a Berghofban, a Berchtesgaden feletti hegyoldalban létesített alpesi rezidenciáján maradt. Június 3-án, mialatt a szövetséges hajókon folyt a berakodás, a ki nomult környezetben sor került egy esküvőre. Eva Braun húga, Gretl hozzáment Hermann Fegelein SSaltábornagyhoz, aki Himmler képviselőjeként dolgozott a Führer főhadiszállásán. A vendégek legszebb civil ruhájukat vagy uniformisukat vették fel. Az ünnepi alkalomra való tekintettel még Hitler is frakkot öltött fehér nyakkendővel, pedig gyűlölte, ha civil ruhában fotózták. A menyasszony apjának szerepét eljátszó Führer nem tiltakozott a nagy mennyiségben felszolgált pezsgő miatt, és még azt is engedélyezte, hogy a jelenlévők egy SS-zenekar muzsikájára táncoljanak. Korán visszavonult a partiról, de hagyta, hogy a többiek késő éjszakáig mulassanak. Martin Bormann úgy berúgott a snapsztól, hogy vinni kellett egészen a nyaralójáig. Hitler bizakodó hangulatban volt. Alig várta már, hogy jöjjön az ellenség, mert biztos volt benne, hogy a szövetséges invázió megakad az Atlanti Falnál. A Reich propagandaminisztere, Josef Goebbels még azt is megkockáztatta, hogy a szövetségesek át sem mernek kelni a csatornán. Leghangzatosabb szlogenje akkoriban ez volt: „Jönniük kellene. Hol maradnak?”1 Hitler meg volt győződve róla, hogy az invázió visszaverésével kiütné a briteket és az amerikaiakat a háborúból, és utána keleten Sztálin ellen vonhatná össze teljes haderejét. A veszteségek,

melyeket a német csapatok elszenvednének ebben a nagyszabású védekező műveletben, nem különösebben érdekelték. Már több alkalommal is bizonyította, mennyire nem érdeklik az emberi életek, még akkor sem, ha saját gárdista alakulatáról, az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztályról volt szó. Karácsonykor mégis ajándékcsomagot küldött az embereinek, benne csokoládéval és snapsszal, ám a cigarettát kihagyta, hiszen az árt az egészségüknek. Himmlernek ezt a hiányosságot az SS erőforrásaiból kellett pótolnia.2 A Norvégiától a spanyol határvidékig húzódó Atlanti Fal sokkal inkább volt az otthoni közvéleménynek szóló propagandasiker, mint zikai realitás. Hitler nem volt hajlandó párhuzamba állítani az 1940-es francia Maginot-vonallal, vagy tudomást venni a partvédelemmel megbízott parancsnokok panaszairól. A védelmi egységek nem kaptak elegendő betont a bunkerek és ütegállások kiépítéséhez, mert Hitler a hatalmas tengeralattjáró-fedezékeknek szavazott elsőbbséget. A haditengerészet elvesztette az atlanti csatát, de még mindig hitt benne, hogy a fejlesztés alatt álló új generációs tengeralattjárók képesek lesznek megakadályozni a hajózást az Atlanti-óceánon. Gerd von Rundstedt tábornagy, a nyugati főparancsnok csupán „olcsó blö nek” tartotta az Atlanti Falat. Sok főtiszthez hasonlóan az idős Rundstedt sem felejtette el Nagy Frigyes kijelentését: „Aki mindent véd, az semmit sem véd.” Úgy vélte, a Wehrmachtnak ki kellene vonulnia Olaszországból, „abból a rémes cipőországból”, és védelmi állásba vonulni az Alpokban. Azt is ellenezte, hogy olyan sok csapatot küldjenek Norvégiába, melynek stratégiai jelentőségét „pusztán haditengerészeti ügynek” tekintette.3[5] Titokban szinte minden német főtiszt gúnyosan tekintett Hitler erődítmények iránti megszállottságára. Dunkerque, Calais, Boulogne, Le Havre és Cherbourg kikötői a csatorna partján, valamint Brest, La Rochelle és Bordeaux városa az atlanti

partvidéken egyaránt „festung” státuszt kapott, és az utolsó emberig védeni kellett őket. Hitler még a Csatorna-szigeteken állomásozó megerősített hadosztályt sem volt hajlandó visszavonni, mert biztos volt benne, hogy a britek vissza akarják foglalni az egyetlen brit földdarabot, amelyet sikerült megszállnia. A Führer meggyőzte magát arról, hogy a keleten és nyugaton kiadott „erőd”-utasítások nyújtják a legkedvezőbb megoldást az ellenség visszaverésére, és így tudja leginkább megakadályozni, hogy saját tábornokai engedélyezzék a visszavonulást. A valóságban viszont azt jelentette, hogy a helyőrségek – ÉszakFranciaország esetében 120 000 ember – később nem álltak rendelkezésre Németország védelménél. Irányelvei szöges ellentétben álltak a rugalmasságot hangoztató német vezérkar minden tradicionális nézetével. És amikor Rundstedt rámutatott, hogy a tenger felé néző lövegekkel és betonbunkerekkel képtelenek lesznek visszaverni a szárazföld felől érkező támadásokat, észrevétele „nem talált kedvező fogadtatásra” Hitlernél.5 Mindezek ellenére nemcsak a Wa en-SS fanatikusai, hanem más tapasztalt tisztek is magabiztosan várták a közelgő ütközetet. „A dieppe-i csatában annak bizonyítékát láttuk, hogy bármiféle inváziót képesek vagyunk visszaverni” – mondta később Fritz Bayerlein altábornagy amerikai kihallgatóinak.6 A katonák már alig várták, hogy szárazföldön ütközzenek meg az ellenséggel. „A háború képe drámaian megváltozott – írta egy hadnagy öt nappal a partraszállás előtt. – Semmi nem olyan, mint a moziban, ahol a legjobb helyek mindig a hátsó vonalak. Készen állunk és reméljük, hogy hamarosan támadnak. Egyedül amiatt aggódom, hogy végül nem jönnek, hanem a levegőből próbálnak megsemmisíteni minket.” Két nappal az invázió kezdete után életét vesztette a szövetségesek bombatámadásában.7 A kulcskérdés természetesen az volt, hol fognak támadni a szövetségesek. A német tervezők Norvégiára és Dániára, esetleg

Spanyolországra és Portugáliára is számítottak. A Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) vezérkari tisztjei lehetségesnek tartották az inváziót Franciaország földközi-tengeri partvidékén és a Biscayai-öbölben, különösen Bretagne-ban és Bordeaux körzetében. A legvalószínűbb helyek azonban a dél- és kelet-angliai légi bázisok csapástávolságán belül voltak. Vagyis a holland partoktól egészen Cherbourg-ig, a Cotentin-félsziget csúcsáig. Hitler a csatorna védelmének fejlesztését Erwin Rommel tábornagyra, a „B” hadseregcsoport parancsnokára bízta. Rommelt, Hitler egykori hűséges alattvalóját elkeserítette a szövetséges légi fölény Észak-Afrikában. Az energikus harckocsizó parancsnok, aki nemzeti hőssé vált, cinikusan csak „napfényterápiának” nevezte Hitler lelkesítő beszédeit, melyeket a csüggedt tábornokokhoz intézett. Ezzel együtt nem hanyagolta el a munkáját, mindent megtett a parti védelem tökéletesítéséért. A legnyilvánvalóbb célpont Pas de Calais körzete volt. Az biztosította a szövetségesek számára a legrövidebb tengeri utat, a legjobb lehetőséget a folyamatos légi támogatásra, valamint közvetlen megközelítést az alig 300 kilométerre lévő német határhoz. Ha az invázió sikerrel jár, elvághatták a nyugati német erőket, és lerohanhatták a V–1-es indítóállásokat. Éppen ezért az egész Atlanti Fal védelme főként Dunkerque és a Somme torkolata között koncentrálódott. Ezt a körzetet a 15. hadsereg védte. A második legvalószínűbb inváziós terület nyugatabbra a normandiai partvidék volt. Hitler gyanította, hogy a szövetségesek terveiben ez szerepel, de ugyanazt mondta mindkét területre, hogy utólag hangsúlyozhassa igazát. A haditengerészet azonban különös módon kizárta Normandiát, mert szerintük ott csak magas vízállásnál lehetett partra szállni. Ez a szektor, a Szajnától Bretagne-ig tartó szakasz a 7. német hadsereg felügyelete alá tartozott.

Rommel a Château de la Roche-Guyonban rendezte be parancsnokságát, amely a két hadserege közötti határvonalat alkotó Szajna folyó egyik nagyobb kanyarulatában feküdt. A mészkősziklák és egy romos normandiai erődítmény árnyékában épült udvarház egy virágokkal beültetett híres gyógynövénykertre nézett. A középkori falba épített reneszánsz kapu tökéletesen illett a Rochefoucauld család székhelyéhez. Rommel engedélyével a herceg és családtagjai megtarthatták a nagy ház felső szintjén lévő lakosztályaikat. A tábornok a fantasztikus gobelinekkel ékesített nagy szalon kivételével ritkán használta a dísztermeket. Általában ott dolgozott, az ablakból rálátott a még nem virágzó rózsakertre. Íróasztala egyike volt azoknak, amelyeken 1685-ben aláírták a nantes-i rendelet visszavonását – ennek eredményeképpen kellett sok Wehrmachttiszt hugenotta ősének új életet kezdenie Poroszországban. Rommel a nappali órákat ritkán töltötte a birtokon. Általában ötkor kelt, együtt reggelizett törzsfőnökével, Hans Speidel altábornaggyal, azután rögtön szemleútra indult Horch parancsnoki autóján, mindössze néhány tiszt kíséretében. Visszatérése után, este törzsértekezletet tartott, majd elfogyasztotta mértékletes vacsoráját legközelebbi embereivel, leginkább csak Speidellel, valamint haditengerészeti tanácsadójával és barátjával, Friedrich Ruge ellentengernaggyal. Vacsora után odakint, két hatalmas cédrus alatt folytatták a társalgást. Volt miről beszélgetniük. Rommelt felettébb bosszantotta, hogy Hitler Franciaország védelme érdekében nem hajlandó központi irányítás alá vonni a légierőt és a haditengerészetet. Göring és Dönitz tengernagy bátorítására Hitler ösztönösen támogatta a rivális szervezetek fenntartását, melyeket csak ő irányíthatott a csúcsról. Speidel azzal érvelt, hogy a Luftwa énak több mint háromszázezres földi személyzete és rádiósa van nyugaton, akik mind részét képezték Göring birodalomépítő tervének. A helyzetet tovább rontotta, hogy

a birodalmi marsall nem bocsátotta a hadsereg rendelkezésére a légvédelmi egységeit, miközben saját légiereje képtelen volt megvédeni a földi egységeket a szövetséges légitámadásoktól. Amikor Rommel a Luftwa e használhatatlanságára panaszkodott, a Führer parancsnokságán megpróbálták azzal lenyűgözni, hogy ezer új sugárhajtású gépet ígértek, valamint számtalan rakétát, melyekkel térdre kényszerítik Nagy-Britanniát. A tábornagy nem csak hogy nem hitt az ígéreteknek, de azt is tudta, hogy műveleti téren gyakorlatilag meg van kötve a keze. Hitler a sztálingrádi csata óta nem engedélyezte a rugalmas védelem alkalmazását. Minden centiméter földterületet tartani kellett. Speidel, a hadsereg ellenálló mozgalmának tagja feljegyezte, hogy Rommel keserűen idézett Hitler művéből, a Weimari Köztársaság idején írt Mein Kampfból. „Amikor egy nemzetet kormánya a végzetébe vezet, a lázadás nem csak joga, de kötelessége is minden egyes embernek.” Rommel viszont Speidellel és a Claus Schenk Graf von Stau enberg ezredes által motivált berlini összeesküvőkkel ellentétben nem hitt a gyilkosságban.8 Az idős Rundstedt azonban, miközben a háta mögött csak „cseh tizedesnek” nevezte Hitlert, soha nem is gondolt lázadásra. Ha mások el akarták volna távolítani az útból a náci „barna inget”, nem áll az útjukba, de ő maga biztosan nem tesz érte semmit. Ahhoz túlságosan mély ellentétek dolgoztak benne. Rundstedt rengeteg pénzt kapott Hitlertől, ezért a lekötelezettjének érezte magát. Azonban még Speidel is alábecsülte azt a mélységet, ameddig Rundstedt le tudott süllyedni a Hitler elleni merényletkísérlet kudarca után. Rundstedt majdnem ugyanúgy a hadsereg és a nemzet jelképes alakjává vált, mint az I. világháború után Von Hindenburg tábornagy. A britek az „utolsó poroszt” semmivel sem tartották gonoszabbnak egy reakciós német gárdatisztnél, és gyelmen kívül hagyták, hogy a tábornagy a nácik számos gyilkos előítéletében

osztozott. Sosem ellenezte az SS-einsatzgruppék tömeges zsidómészárlásait a keleti fronton, és az orosz kényszermunkások franciaországi alkalmazása érdekében szólalt fel. „Ha nem azt teszik, amit mondanak nekik – hangoztatta –, egyszerűen le kell lőni őket.”9 Rundstedt Hitler katasztrofális vezetése miatti csalódottsága fokozatosan letargikus cinizmusba fordult. Nem sok érdeklődést mutatott a páncélos taktika elmélete iránt, és távol tartotta magát az invázió visszaverésének leghatékonyabb módjáról tartott eszmecserétől. Ez a vita elsősorban Rommel – aki előretolt védelemmel akart lecsapni a szövetségesekre a partraszállásuk pillanatában –, és a masszív páncélos ellentámadás két képviselője, Heinz Guderian vezérezredes, a páncélos csapatok felügyelője és Leo Freiherr Geyr von Schweppenburg tábornok között zajlott. Geyr, az egykori londoni katonai attasé, aki valamelyest hasonlított Nagy Frigyesre, jóval műveltebb volt kollégái többségénél. Intellektuális arroganciájával azonban számos ellenséget szerzett magának, különösen a Führer parancsnokságán és az SS-nél, ahol kételkedtek a rendszer iránti hűségében. Geyr a Nyugat páncéloscsoport parancsnokaként Guderiant támogatta abban, hogy egy páncéloshadsereget el kell rejteni a Párizstól északra elterülő erdőségekben, ahonnan visszaszoríthatja az ellenséget a tengerbe.10 Rommelt, aki merész harckocsizó parancsnokként először 1940ben szerzett magának hírnevet, nagymértékben befolyásolták Észak-Afrikában szerzett tapasztalatai. És most, hogy a szövetségesek teljes légi fölényt szereztek Északnyugat-Európa felett, úgy gondolta, a fronttól távolabb állomásozó, ellentámadásra összegyűjtött páncéloshadosztályok nem tudnak időben beavatkozni a harcba ahhoz, hogy meghatározó eredményt érjenek el. Előre látható módon Hitler beavatkozása és a zavaros parancsnoki struktúra miatt rossz kompromisszum született. Sem

Geyr, sem Rommel nem kapta meg az irányítást az összes páncéloshadosztály felett, mert csak Hitler beleegyezésével lehetett őket mozgósítani.11 Mivel Rommel egyre inkább meg volt róla győződve, hogy a szövetséges partraszállásra Normandiában kerül sor, sűrűn ellenőrizte az ottani parti védelmet. Úgy vélte, a hosszú, íves öböl, melyet a szövetségesek Omaha-partnak neveztek el, nagyon hasonlít a salernóihoz, ahol Olaszországban partra szálltak. Biztos volt benne, hogy a csata az első két napon dől el, ezért fáradhatatlanul dolgozott a védelem megerősítésén. Az 1940-ben zsákmányolt francia harckocsik lövegtornyát betonbunkerekbe ágyazták, ezeket az állásokat az észak-afrikai csata után „tobrukoknak” nevezték el. Francia munkásokkal és olasz hadifoglyokkal hosszú póznákat ásatott a földbe azokon a helyeken, amelyeket a német ejtőernyős tisztek a vitorlázórepülők lehetséges landolási pontjaiként jelöltek meg. A póznaerdők a „Rommelaszparágusz” nevet kapták.12 A hadseregcsoport parancsnokának energiája vegyes érzéseket váltott ki bizonyos egységparancsnokokból. Minél több időt fordítottak a védelem fejlesztésére, annál kevesebb lehetőségük maradt a kiképzésre. Ráadásul a lőszerhiány miatt nem tudtak eleget gyakorolni, ami megmagyarázza számos német alakulat pocsék lövészteljesítményét. Rommel ezenkívül ragaszkodott az aknamezők számának drámai mértékű növeléséhez is. Egy brit tiszt később azt hallotta a hadifoglyoktól, hogy sokszor a német tisztek utasítására a katonák álaknamezőket jelöltek ki, hogy így járjanak sokat követelő főparancsnokuk kedvében. Sejtették, hogy a tábornok nem fogja ellenőrizni az aknamező valódiságát.13 Rundstedt alá elméletileg másfélmillió Wehrmacht-katona tartozott, bár a légierő és a haditengerészet felett nem rendelkezett. A hadsereg egységei – összesen mintegy 850 000 ember – vegyes

minőségűek voltak. A 36 gyaloghadosztály több mint fele nem rendelkezett szállítóeszközökkel vagy mobil tüzérséggel, ezeket az egységeket főként partvédelmi feladatra osztották be. Voltak köztük „füles” és „gyomros” zászlóaljak is, ezekben olyan katonák szolgáltak, akik gyomorbántalmaktól szenvedtek, vagy – meglehetősen szürreális módon, főként, ha a parancsok kiadására gondolunk – halláskárosultak voltak.14 Más franciaországi német gyalogsági alakulatok vagy túl atal, vagy túl öreg tagokból álltak. Heinrich Böll író, akkoriban a 348. gyaloghadosztály szakaszvezetője írta: „szomorú látvány ennyi kölyökarc szürke egyenruhában.”15 A gyalogság megszenvedte azt is, hogy a legjobb sorozottakat az SS-be, a Luftwa e ejtőernyős hadosztályába vagy a páncélosokhoz küldték. „A legjobb emberek sosem kerültek a gyalogosokhoz – jegyezte fel Bayerlein tábornok. – Ez volt az egyik oka annak, hogy a jó páncélosalakulatokat a szokásosnál jóval hosszabb ideig kellett a frontvonalban tartani.”16 A nyugati front állományának tekintélyes részét alkották az elzászi, lotaringiai és luxemburgi sorozottak, valamint az úgynevezett „népi németek” (volksdeutch), ezek a főként KözépEurópában, a Balti- és a Fekete-tenger között született német származású emberek, akik közül alig néhányan beszélték vagy értették a nyelvet. Még Lengyelországból is hoztak kényszersorozottakat. A 7. hadsereg állományának körülbelül egyötöde lengyel volt, illetve Osttruppe – szovjet hadifoglyokból verbuvált keleti egység. Sokan csak azért jelentkeztek önként, hogy megmeneküljenek az éhezéstől és a betegségektől a német táborokban. Alkalmazásuk a keleti fronton nem volt sikeres, ezért a náci rezsim fokozatosan visszavonta, és beillesztette őket Andrej Vlaszov tábornok Orosz Felszabadító Hadseregébe (ROA). A legtöbbjüket Franciaországba küldték és zászlóaljakba szervezték, de a német attitűd a szláv untermensch irányában nem sokat változott. Akárcsak a Szovjetunió

megszállt területein, itt is gyakran alkalmazták őket a partizánok elleni műveleteknél. Von Rundstedt tábornagy egyetértett azzal az elmélettel, hogy jelenlétük és fosztogatásra való hajlamuk „nyugtalanságot kelthet a helyiekben Franciaország szovjet inváziójával kapcsolatban.”17 Az ezeket vezető német tisztek és tiszthelyettesek tartottak tőle, hogy a harc kezdetekor saját embereik lövik hátba őket. Az Osttruppék egy része dezertált és csatlakozott a francia ellenállókhoz. Sokan az első adandó alkalommal megadták magukat a szövetségeseknek, de az újabb átállás nem mentette meg őket Sztálin haragjától a háború után. Mindenesetre a németek azon próbálkozása, hogy a nyugati szövetségesek gyűlöletével erősítsék meg a moráljukat – „Plutokratenstaaten Amerika und England” –, teljes kudarccal végződött. Az elkövetkező csatában csupán néhány egység, például az Ostbattalion Huber folytatott hatékony harctevékenységet.18 A francia civilek számára különös látványt nyújtottak az Osttruppék. A Cotentin-félszigeten található, később heves harcok helyszínéül szolgáló Montebourg egyik lakosa elképedve gyelte, ahogy a főutcán, egy szürke lovon ülő tiszt vezetésével végigvonul egy grúz zászlóalj. Ismeretlen dalt énekeltek, „teljesen más volt, mint az 1940 óta a fülünkben csengő »Heidi-Heidi-Ho«”.19 A franciák, akik a népi németeket sokszor csak „maradék németeknek” hívták, leginkább a besorozott lengyelek felé mutattak szimpátiát. Egy bayeux-i nő azt hallotta a német seregben szolgáló lengyelektől, hogy Varsóból titkos üzenetet küldtek nekik: amint lehet, adják meg magukat a szövetségeseknek, és álljanak be a britek mellett harcoló Anders tábornok lengyel hadseregébe. Ugyanezek a lengyelek számoltak be a franciáknak az SS haláltáborairól. Sokan nem hittek ezeknek a táboroknak a létezésében, különösen, ha a beszámolóhoz zavaros részletek is társultak. Ahogy

a szovjet hadsereg egyre közelebb ért, ezek a lengyelek előre látták hazájuk sorsát. – Magukat felszabadítják – mondták a franciáknak –, minket viszont hosszú évekre megszállnak.20 A Wa en-SS és a hadsereg páncélos- és páncélgránátos hadosztályai éles kontrasztot alkottak a gyenge gyalogsági alakulatokkal. Fritz Bayerlein altábornagy, Rommel egyik észak-afrikai tisztje vezette a Panzer Lehr hadosztályt, melynek állományát a páncélos kiképző létesítmények személyzetéből toborozták. Amikor átvette az egység parancsnokságát, Guderian azt mondta neki: – Ezzel az egyetlen hadosztállyal bele kell szorítania a szövetségeseket a vízbe. A cél a part… nem, nem is a part, a tenger!21 A Normandiában állomásozó, százszázalékosan feltöltött páncéloshadosztályok közé tartozott a köpcös, monoklis Heinrich Freiherr von Lüttwitz altábornagy vezette 2. páncéloshadosztály. Rommel megbízott benne, ezért felhatalmazta, hogy szükség esetén folytasson tárgyalásokat a szövetségesekkel. A normandiai partokhoz legközelebb lévő páncélosegység a 21. páncéloshadosztály volt, amely Caen előtt nézett farkasszemet a britekkel. Az alakulat a modernebb Párducok és Tigrisek helyett Panzer IV-esekkel volt felszerelve, az állomány egyhatoda pedig a népi németek közül került ki. A parancsnok, Edgar Feuchtinger altábornagy szerint „alig fogták fel az utasításokat, a tisztjeik és a tiszthelyetteseik pedig őket nem értették”. Feuchtinger meggyőződéses náciként közreműködött az 1936-os berlini olimpia megszervezésében. Szenvedélyes nőcsábász volt, ezért kollégái nemigen kedvelték. Az invázió éjjelén is Párizsban töltötte az időt a szeretőjével.22 Caen körzetében, a keleti szárnyon (a britek szektorában) a kurszki csata óta az SS-páncéloshadosztályok legnagyobb

összevonását hajtották végre. Ott volt az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály, a 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztály, melyben a leg atalabb és legfanatikusabb katonák szolgáltak, és később a keleti frontról átvezényelt 9. Hohenstaufen és 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályok. A brit harckocsikra várt még két SS Tigris zászlóalj is, amely később pusztító hatásúnak bizonyult. Az amerikai erőknek nyugaton mindössze a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztállyal kellett szembenézniük, a leggyengébb és legrosszabbul kiképzett normandiai Wa en-SS alakulattal, valamint a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztállyal, melyet brutalitása nemsokára még hírhedtebbé tett. És az amerikaiaknak több gyalogsági alakulatot is le kellett győzniük. Ezek közül Eugen Meindl tábornok II. ejtőernyős hadteste volt a legerősebb. A normandiai szektort felügyelő LXXXIV. hadtest parancsnoka, Erich Marcks tüzér tábornok köztiszteletnek örvendő, intelligens vezető volt. A vékony, inas, szemüveges tiszt az I. világháborúban elvesztette az egyik szemét, orrán és arcán pedig mély forradás húzódott keresztül. A II. világháborúban a fél lába is odalett. „Spártaian élt, a régi porosz egyszerűséget képviselte” – írta róla egyik tisztje csodálva. Egy alkalommal, amikor ebédkor tejszínhabot szolgáltak fel, azt mondta: – Nem akarok ilyesmit látni, amíg a nemzetünk éhezik.23 Marcks valóban kivételt képezett. Rundstedt törzsfőnöke, Günther Blumentritt tábornok szerint Franciaországot 1940-es lerohanása óta a éle „hódítók paradicsomának” tekintették. Szolgálati szempontból ez az ország képviselte az orosz front tökéletes antitézisét. A keleten szolgáló nőtlen tisztek szabadságuk alatt megpróbáltak eljutni Párizsba ahelyett, hogy a zord és folyamatos bombatámadások alatt álló Berlint választották volna. Előnyben részesítették a napozást a Champs-Elysées kávéházai előtt, egy

vacsorát a Maximban, majd valamelyik éjszakai szórakozóhely vagy kabaré meglátogatását.24 Még az sem zavarta őket túlságosan, hogy a civil lakosság segítheti a szövetségeseket. „Az ellenség bizonyára kitűnően informált, mert itt nagyon könnyű kémkedni – írta a 9. páncéloshadosztály egyik műszaki tisztje, aki Párizsban töltötte szabadságát. – Mindenhol útjelző táblák vannak, a kapcsolat a katonák és a szebbik nem képviselői között meglehetősen szoros. Csodálatos napokat töltöttem el ott. Párizst személyesen kell meglátni és tapasztalni, és örülök, hogy nekem volt rá lehetőségem. Párizsban az ember mindent megkaphat.”25 A keleti frontról átvezényelt alakulatokban, különösen a Wa en-SS egységeknél meg voltak győződve róla, hogy a Franciaországban szolgáló katonák elpuhultak. „Nem csináltak semmit, csak úri módon éltek, és mindenféle ajándékot küldtek haza – írta egy tábornok. – Franciaország veszélyes vidék a boraival, asszonyaival és kellemes éghajlatával.”26 A Csatornaszigeteken szolgáló 319. gyaloghadosztály katonái szinte teljesen beolvadtak a főként angolokból álló helyi lakosok közé. Egy idő után rájuk ragadt a „Király Német Gránátosai”27 gúnynév, a többi katona azonban egyszerűen csak „kanadai hadosztálynak” nevezte őket, mert Hitler nem volt hajlandó átvezényelni az egységet, ezért jó esély volt rá, hogy egy kanadai hadifogolytáborban kötnek ki.28 A német megszálló hadsereg tagjai valóban könnyű életet éltek Franciaországban, amit az is elősegített, hogy tisztjeik korrekt viselkedést vártak el tőlük a civil lakossággal szemben. A normandiai földműveseket elsősorban saját életük és munkájuk érdekelte. 1944 tavaszán általában akkor került sor erőszakos cselekményekre, éjszakai lövöldözésre, erőszakra, valamint egyre gyakrabban betörésre és rablásra, ha egy SS- vagy Osttruppe-egység érkezett a környékre.

Sok német tiszt és katona került közelebbi kapcsolatba atal francia nőkkel a fővárosban és vidéken egyaránt, és akiknek nem jutott barátnő, azok igénybe vehették a hadsereg bayeux-i bordélyát. Az intézményt egy csendes kisvárosban hozták létre a hadsereg mozijával, egy katonai fogorvosi rendelővel és más Wehrmacht-intézményekkel együtt. A franciaországi német katonák, különösen azok, akik Normandia gazdag mezőgazdasági vidékein lettek elszállásolva, egyéb előnyt is élvezhettek. Akik szabadságra mentek, mindig vittek magukkal néhány hússal és tejtermékekkel megtöltött fadobozt a családjuknak, akik egyre csökkenő fejadagjukon tengődtek Németországban. Ahogy 1944 tavaszán a vasúti csomópontok elleni szövetséges támadások egyre intenzívebbé váltak, a normandiai földművesek mind nehezebben tudták eljuttatni termékeiket a piacra. A német katonák (Landser) és tiszthelyettesek cigarettáért vajat és sajtot kaptak, amit aztán hazaküldhettek. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a bombatámadások miatt a postaszolgálat (Feldpost) is megbízhatatlanná vált.29 Az egyik rangidős tiszthelyettes az invázió előtti éjszakát egy lőállásban töltötte századparancsnokával, és arról beszélgettek, hogy odahaza, Németországban az emberek vajon hogyan fognak reagálni a partraszállásra. Őt azonban egy egészen más probléma foglalkoztatta. „Szereztem négy kiló vajat – írta a feleségének –, és szeretném elküldeni neked, amint lehetőségem lesz rá.” Valószínűleg sosem kapta meg az esélyt, mert néhány nappal később az életét adta „für Führer, Volk und das Grossdeutsche Reich” („a Führerért, a népért és a Német Birodalomért”) – ahogy a századparancsok írta a bevett formulát a tiszthelyettes feleségének küldött részvétnyilvánító levélben.30 Egy francia boltos megkérdezte a partot védő 716. gyaloghadosztály egyik katonáját, mit fog tenni, ha jön az invázió. – Behúzódok, mint egy kagyló – hangzott a felelet.31

Sokan azonban átérezték haza as kötelességüket. „Ne aggódjatok, ha nem tudok írni a közeljövőben, vagy ha harcba vetnek – írta haza a 2. páncéloshadosztály egyik rangidős tiszthelyettese. – Olyan gyakran fogok írni, ahogy csak tudok, még ha el is kezdenek repkedni a golyók. Nem lehet kizárni a lehetőséget, hogy a szülőhazára mért komoly csapást, melyről ellenségeink oly régóta álmodoznak, most sikerül bevinniük. Ennek ellenére biztosak lehettek benne, hogy állni fogjuk a sarat.”32 Június első napjaiban számos egymásnak ellentmondó információ érkezett a közelgő invázióról. Rommel haditengerészeti tanácsadója, Ruge ellentengernagy szerint az azonnali támadásra az időjárás miatt kicsi volt az esély. A német meteorológusok, akiknek nélkülözniük kellett az Atlanti-óceán nyugati részének meteorológiai állomásairól származó, és a szövetségesek rendelkezésre álló információkat, úgy vélték, június 10-e előtt nem lesznek megfelelőek a körülmények. Rommel úgy döntött, kihasználja az alkalmat, és hazautazik felesége születésnapjára Németországba, valamint meglátogatja Hitlert Berchtesgadenben, hogy kérjen még két páncéloshadosztályt. Egyértelműen nagy bizalmat helyezhetett az előrejelzésekbe, mert nem felejtette el, hogy éppen betegség miatt volt távol az Afrika Korpstól, amikor Montgomery tizenkilenc hónapja megindította a támadást Alameinnél. Friedrich Dollman vezérezredes, a 7. hadsereg parancsnoka szintén az előrejelzés alapján úgy határozott, június 6án parancsnoki gyakorlatot tart Rennes-ben a hadosztályparancsnokoknak.33 Mások viszont mintha megérezték volna, hogy a tavaszi sorozatos hamis riasztások ellenére történni fog valami. Június 4-én Rudolf von Ribbentrop főhadnagy, Hitler külügyminiszterének a éppen visszatérőben volt a 12. SS-páncéloshadosztály rádiógyakorlatáról, amikor egy szövetséges vadász géppuskatüzet

zúdított az autójára. Másnap a kórházban meglátogatta a párizsi német nagykövetség egyik munkatársa. A diplomata közölte, hogy a legfrissebb információk szerint az invázió aznap kezdődik. – Újabb hamis riasztás – legyintett Ribbentrop. – Még nincs vége június 5-ének – felelte a látogató.34 Bretagne-ban az ellenállók egyre nagyobb aktivitása is felkeltette a gyanút. Bresttől északkeletre a helyi hálózatnak ledobott fegyverszállítmány szinte épp a 353. gyaloghadosztály parancsnokságán landolt. Az ellenállók „lesből ütöttek rajta a futárokon és a katonákon”, és a parancsnok, Mahlmann tábornok nemrég éppen csak túlélt egy automata fegyverekkel végrehajtott támadást.35 Szárnysegédje életét vesztette a támadásban, és a parancsnoki autón később 24 golyó ütötte lyukat találtak. Június 5én megölték Cordes ezredest, a 942. gránátosezred parancsnokát. Egy június elején elfogott ellenálló minden kétséget kizáróan brutális kihallgatása végül eredménnyel járt. Azt mondta, „néhány napon belül hírt kapnak az invázió kezdetéről”.36 A június 5-ei rossz idő nem akadályozta meg a vaklőszeres gyakorlatot a Cotentin-félszigeten lévő Montebourg utcáin, de a haditengerészet úgy döntött, aznap éjjel nem éri meg járőröket kiküldeni a csatorna vizére. Ennek eredményeképpen a Királyi Haditengerészet aknaszedő ottillája tökéletesen észrevétlenül közeledhetett Normandia partjaihoz. Kora este a BBC adóján az ellenállóknak küldött kódolt „személyes üzenetek” egyike keltett gyanút. Rundstedt parancsnoksága 21:15-kor leadta az általános gyelmeztető jelzést, azonban csak a Pas de Calais körzetében állomásozó 15. hadsereget helyezték „II. fokozatú készültségbe”. A Château de la RocheGuyonban Speidel tábornok és Ruge ellentengernagy vacsorára vendégeket fogadtak, köztük Ernst Jünger írót, egy szenvedélyes nacionalistát, aki akkorra a német ellenállás tagjává vált. Az összejövetelnek későn lett vége. Speidel június 6-án, éjjel 01:00-kor

már lefekvéshez készülődött, amikor befutottak az első jelentések az ejtőernyősök landolásáról.37

4.

Az inváziós zóna elszigetelése A francia ellenállási mozgalom, amely a háború legsötétebb napjainak elszigeteltségéből nőtte ki magát, természeténél fogva szétszórt és szervezetlen volt. Ennyi különböző politikai nézetű csoport összefogása nehéz és veszélyes feladatnak bizonyult. Sok bátor ember – köztük a leghíresebb, Jean Moulin – halt meg, vagy kockáztatta az életét, miközben megpróbálta összefogni az ellenállást. 1944 februárjában az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (Conseil National de la Résistance) égisze alatt sikerült valamiféle egységet létrehozni, és Georges Bidault-t választották meg vezetőnek. Bidault, aki később De Gaulle külügyminisztere lett, elfogadhatónak tűnt a kommunisták és a nem kommunisták számára is. A francia politika 1944-ben három ágra vált szét, az emberek ellenfeleiket pétainistaként, kommunistaként vagy gaulle-istaként azonosították. Ők természetesen nem feltétlenül így látták saját magukat. Az ellenállók nagy része együttműködött De Gaulle-lal anélkül, hogy szükségszerűen gaulle-ista lett volna. Az Hadsereg Ellenálló Szervezete (Organisation de Résistance de l’Armée – ORA) elfogadta De Gaulle utasításait, de a szervezet vezetői mindvégig gyanakvással tekintettek rá. A Revers tábornok és más tisztek vezette ORA a vichyi „fegyverszüneti hadsereg” romjaiból emelkedett ki, melyet a németek oszlattak fel, miután 1942 novemberében bevonultak a meg nem szállt területekre. A kommunisták az ellenállás soraiba beférkőző köpönyegforgató

pétainistáknak tartották őket. Valójában a színfalak mögött tevékenykedő kommunisták voltak a legpro bb beszivárgók klasszikus „behatolási” taktikájukkal. Számos trükköt alkalmaztak, hogy képviselőiket – gyakran inkognitóban – bejuttassák az ellenállás kulcsfontosságú bizottságaiba. Utána belülről átvették az irányítást, miközben kifelé továbbra is a politikai egység látszatát keltették. A Francia Kommunista Párt a náci–szovjet egyezmény ideje alatt védhetetlen pozícióba került, viszont a Szovjetunió megtámadása óta radikális és eltökélt francia nők és fér ak csatlakoztak lelkesen a szervezethez. A Vörös Hadsereg és a partizánok hatalmas áldozatai erős inspirációként szolgáltak, amit a háború előtti időszak sztálinizmusáról nem lehetett elmondani. A Francia Kommunista Párt fegyveres szárnya, az FTP (Francs Tireurs et Partisans) néhány tagja úgy vélte, a Vichy- és a német megszállás elleni harcnak nem csak a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemmé, de politikai mozgalommá is kell válnia. Mivel nem voltak kiképezve a sztálinista fegyelemre és nem kaptak utasításokat Moszkvából, fogalmuk sem lehetett róla, hogy a Kreml azt szerette volna a legkevésbé, ha Franciaországban forradalom tör ki a szövetségesek vonalai mögött. Németország legyőzéséig Sztálinnak a kölcsönbérleti szerződés keretében szüksége volt minden szövetséges segítségre – teherautókra, élelemre, acélra. Ezenkívül attól rettegett leginkább, hogy a nyugati szövetségesek engednek a csábításnak, és különbékét kötnek Németországgal. Határozottan nem szerette volna, ha a helyi kommunisták okot adnak egy ilyen lépésre. Az ellenállásban tevékenykedő francia kommunisták erről mit sem tudtak, és nem csak a kommunikációs nehézségek miatt. Moszkvában a Központi Bizottság Nemzetközi Részlege, amely a Kominternt váltotta, nem sok útmutatást kapott felülről. Sztálin Franciaországgal kapcsolatban mosta kezeit. Úgy tűnt, nem képes

megbocsátani az 1940-es összeomlásért, amely előzetes számításai ellenére következett be, és a Szovjetuniót egy csapásra sebezhetővé tette a Wehrmachttal szemben. A londoni Különleges Műveletek Igazgatósága (SOE), amely 137 aktív állomással állt rádiókapcsolatban, úgy becsülte, hogy 1944 tavaszára az ellenállás létszáma megközelítheti a 350 000 főt. Ebből körülbelül 100 000-nek volt használható fegyvere, ám mindössze 10 000 rendelkezett olyan mennyiségű munícióval, hogy aktív harctevékenység esetén több mint egy napig kitartson. A fő tevékenység, amivel az ellenállás hozzájárult az Overlord sikeréhez, nem a gerillaháború volt, hanem a hírszerzés és a szabotázs, amivel elszigetelték Normandiát az ország többi részétől.1 A Résistance Fer, a vasutasok szervezete mindkét téren jelentős szerepet játszott. A hadosztályok erősségét az őket szállító szerelvények száma alapján lehetett megbecsülni. A 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztályról például tudták, hogy szinte százszázalékos harcértéket képvisel, mert a „cheminot”-nak nevezett vasutasok 84 szerelvényt számoltak. A „Plan Vert”, vagyis Zöld Terv a szabotázstevékenységet takarta. A francia cheminot-k segítettek kisiklatni a szerelvényeket az alagutakban, ahonnan nehezen lehetett kiszabadítani őket. A nehéz emelődaruk a szabotázsakciók és a légitámadások első számú célpontjaivá váltak. Az összeszerelő üzemekben mozdonyokat tettek tönkre, a síneket újra és újra megrongálták.2 Burgundiában és Franciaország keleti részén, egészen fel a német határig gyakorlatilag megállt a vasúti közlekedés. Az invázió előtt Dijon körzetében 37 vasútvonal vált használhatatlanná. A francia vasutasok megszenvedték a kegyetlen német megtorlást. Több százukat kivégezték, megközelítőleg 3000-et német táborokba deportáltak. A vonatvezetőknek ugyanakkor a szövetséges vadászbombázók támadásaival kellett szembenézniük. A

Typhoonok pilótái előszeretettel vették tűz alá a mozdonyokat rakétákkal és gépágyúkkal, és elégedetten nyugtázták a gőzfelhő közepette felrobbanó mozdony látványát. Kevéssé járt drámai hatással, de a cheminot-k a német csapatszállító szerelvények késleltetésének mestereivé váltak, gyakran rossz vágányra irányították a vonatokat. A németek végül kénytelenek voltak 2500 saját vasutasukat az országba küldeni, de a szabotázsakciók így is folytatódtak. A nyilvánvaló okon kívül – nevezetesen, hogy akadályozzák a német csapatok és készletek vasúton történő mozgatását – még egy előnye volt annak, hogy a közutakra kényszerítették a forgalmat. A harckocsik lánctalpai csak bizonyos távolság megtételére voltak hitelesítve, és mivel az amerikai 8. légi hadsereg folyamatosan bombázta az olajmezőket és a nomítókat, a Wehrmacht drámai mértékű üzemanyaghiányban szenvedett. Az abroncsokhoz való gumi tönkretétele jó alkalom volt az ellenállóknak. Az utánpótlást szállító járművek által használt utakon szétszórt szegek és üvegszilánkok nagyon hatékony módszernek bizonyultak a forgalom akadályozására, ami a „Plan Tortur”, vagy „Teknősbékaterv” lényegét képezte. A „Plan Violet”-et a francia telefon- és telekommunikációs szervezet, a PTT hajtotta végre. Ennek célja a németek által használt föld alatti kommunikációs kábelek átvágása volt. Bár nem tudtak róla, ez azzal a további előnnyel járt, hogy a németeknek a rádiókommunikációra kellett hagyatkozniuk, amit aztán dekódolni lehetett az Ultrával. A „Plan Bleu” eközben az elektromos hálózat szabotálására koncentrált. Calvados és La Manche körzetében az ellenállók nem jelentettek nagyobb fenyegetést. A kis hálózat katonailag legaktívabb sejtje a Pont-Audemer-i Surcouf csoport volt. Bayeux-ban és környékén mintegy kétszázan tevékenykedtek, valamint néhány halász a part menti kikötőkben. Valamivel beljebb, ahol kedvezőbbek voltak a

körülmények, a fegyverek elrejtve várakoztak a megfelelő pillanatra. Az Orne vidékén, ahol az erdő megfelelő rejtekhelyet biztosított, az ellenállás 1800 fér t és nőt mozgósíthatott, akiknek a harmada rendelkezett fegyverrel.3 A calvadosi ellenálló csoportok alacsony száma persze nem azt jelentette, hogy a szövetségesek nem számíthattak segítségre. Az információk folyamatosan áramoltak Londonba. A körzetben állomásozó német hadosztályokat a mosodákban azonosították a zubbonyok gallérjára varrt számok alapján. Sok hasznos részlet, amely lehetővé tette a briteknek, hogy egy sikeres vitorlázórepülős akcióval elfoglalják az Orne hídját Bénouville-nél, az ellenállás tagjaitól származott. Két fér , akik a parti védelem építésének felügyeletével megbízott Todt Szervezet hivatalában dolgoztak, terveket és térképeket másolt le. Egyiküket, Monsiuer Brunet-t elfogták és halálra ítélték. Az ellenállók azonosították a valódi és álaknamezőket, és megkísérelték megtudni a partot védő lövegek csőméretét. Ez különösen nehéz feladat volt, mivel a munkásokat a parti ütegek elhelyezése előtt evakuálták, de a halászhajók tilalmi zónájának mélysége a lőgyakorlatok alkalmával jó iránymutatást adott.4 Miközben Koenig táborok és törzse Londonból koordinálta az ellenállás tevékenységét, a SHAEF kidolgozta az akciótervet a különleges erők egységei számára, melyeket ejtőernyővel akartak ledobni, hogy segítsenek az ellenállóknak. A SHAEF úgy képzelte, hogy ezek az SOE csapatok a helyszínen majd elsősorban az országon belüli vasúti célpontokat támadnak meg. A Különleges Légi Szolgálat (SAS) 2420 katonáját a partokhoz közelebb dobták le. Bradley 1. amerikai hadseregének parancsnokságán a reguláris hadsereg „vaskalaposai” szkeptikusan tekintettek az SAS-re, egyszerűen csak „jól kiképzett ejtőernyős szabotőröknek” nevezték őket. „A cél – állt a jelentésben –, hogy az SAS embereit a

célterülethez nagyon közel dobják le, és kisebb támadásokat hajtsanak végre, valamint vizet töltsenek a járművek üzemanyagtartályába, kiszúrják az abroncsokat és általában zavart keltsenek.” Az amerikai hadsereg később, főleg Bretagne-ban már sokkal többre becsülte erőfeszítéseiket.5 A Bretagne-ba küldött csapat, az SAS dandár 2. ejtőernyős ezrede (2ème Régiment de Chasseurs Parachutistes) volt az első francia egység, amelyik 1940 óta harcba szállt Franciaország földjén. A Brit Ejtőernyős Ezred vörösesbarna barettjét (és rajta a lotaringiai keresztet) viselő katonák első különítménye június 5ének éjjelén, Halifaxeken emelkedett fel a fairfordi repülőtérről. Július végére a francia SAS-nek már több 30 000 breton maquisardja állt harcban. Más egységek 1943 márciusa óta gyakoroltak a franciaországi ugrásra, hogy a kulcsfontosságú területeken segítsenek az ellenállók kiképzésében és az akciókban. Ezek közül a legfontosabbak a háromtagú „Jedburgh-egységek” voltak, melyek általában egy brit vagy amerikai tisztből, egy francia tisztből és egy rádiósból álltak. Összesen 83 ilyen csapatot dobtak le ejtőernyővel, miután Koenig törzsétől megkapták az eligazítást, de sokan közülük túl későn érkeztek ahhoz, hogy hasznukat lehessen venni.6 Rommel tisztában volt a kommunikációs és utánpótlási útvonalait fenyegető veszéllyel, az ellenállás és a szövetséges légierő részéről egyaránt. – Az invázió folyamán ugyanolyan utánpótlási helyzetbe kerülünk, mint Észak-Afrikában – mondta Bayerleinnek május 15én. – Az utánpótlási vonalainkat elvágják, és semmit nem tudunk majd áthozni a Rajnán, mint ahogy a Földközi-tengeren sem tudtunk.7 A szövetségesek azonban nem a Rajnánál próbálták elszigetelni a harcmezőt. A SHAEF a vasútvonalak szétrombolásával, valamint

keleten a Szajna és délen a Loire folyó hídjainak lerombolásával akarta elvágni Normandiát és Bretagne-t. Ám a „Transportation” névre keresztelt műveletet igen nehéz volt elindítani a britek aggodalmaskodása és a személyes rivalizálások miatt. Eisenhower helyettese, Tedder repülő tábornok volt a terv fő támogatója. Februárban Harris repülő marsallt a Bombázóparancsnokságnál és Spaatz tábornokot a 8. légi hadseregnél gyelmeztették, hogy az Overlord előkészítése során nehézbombázó századaikat esetleg vissza kell vonni a Németország elleni bombázó o enzívából. Harris, aki megszállott módon hitte, hogy Németország térdre kényszerítésének kulcsa az ő bombázóhaderejének kezében van, heves tiltakozását fejezte ki. Azt szerette volna, ha légiereje folytatja Németország városainak porig rombolását. „Csak apróbb késedelmek hátráltathatják a célt, hogy megsemmisítsük az ellenségnek az invázió visszaveréséhez szükséges anyagi eszközeit” – írta Sir Charles Portal repülő tábornoknak, a légierő vezérkari főnökének.8 Harris mindenekelőtt az ellen tiltakozott, hogy megmondják neki, mit bombázzon. Az időjárási variációk miatt „teljes döntési szabadságot” követelt magának. Ami a franciaországi célpontokat illette, felkészült rá, hogy csak Halifax és Stirling századokat engedjen át, mert azok a Lancasterekkel ellentétben nem tudtak behatolni Németország mélyére. Spaatz hasonlóképpen vonakodott a célpontváltoztatás hallatán, mert szerette volna tovább támadni az olaj nomítókat és a német repülőgépgyártás központjait. Tiltakozásukat a május 25-én tartott nagy megbeszélésen Eisenhower felülbírálta, de ennek ellenére tovább próbálkoztak.9 Spaatz továbbá rámutatott a nagyszámú francia civil megölésének veszélyeire is. Ez a kérdés Churchillt is foglalkoztatta. Levelet írt Rooseveltnek, és azzal érvelt, hogy a Luftwa énak kellene a „fő célpontnak” lennie.10 Félt a „hátrányos megítéléstől, melyet a mészárlások kelthetnek a francia lakosság körében a D-

nap előestéjén. A franciákban ellenérzések támadhatnak a közeledő amerikai és brit felszabadítóikkal szemben. Katonáink után gyűlölet maradhat.” Roosevelt azonban május 11-én határozottan elutasította a miniszterelnök kérését. „Bármilyen sajnálatos is a civil életek elvesztése, nem vagyok rá felkészülve, hogy ekkora távolságból olyan döntésekkel korlátozzam a felelős parancsnokok katonai lépéseit, melyek véleményük szerint csökkenthetik az Overlord sikerének esélyeit, vagy az inváziós haderő még több katonájának elvesztését okozhatják.11[6] Tedder azonban még így is jelentős ellenállással találkozott az ellenségesen viselkedő Harris részéről. „Bombázó” Harris haragban állt a légügyi minisztériummal, megvetette Leigh-Malloryt, és egyre nehezebben jött ki Portallal, aki közvetlen feljebbvalója volt a légierő vezérkaránál. „A RAF-nál megosztottság uralkodott – írta később egy amerikai főtiszt. – Valami bűzlött náluk a levegőben.”13 A Harrisszel és Churchill-lel egyszerre birkózó Tedder végül Eisenhowerhez fordult. – Rázza gatyába a bombázókat – gyelmeztette –, különben lemondok.14 A főparancsnok nem vesztegette az időt. Közölte, hogy az elnök elé fogja vinni az ügyet, mire Harris és Churchill is visszavonulót fújtak. Portal szerint Churchill egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a bombázó hadjárattal sikeresen el lehet szigetelni a harcterületet.15 A vereség nem csökkentette Churchill aggodalmát a franciák miatt. Megpróbált elfogadtatni egy 10 000 fős civil veszteséget, ami fölött abbahagyják a bombázást. Folyamatosan kérdezgette Teddert, elérték-e már ezt a számot. Javasolta azt is, hogy a SHAEF konzultáljon a franciákkal a célpontokról. „Az Istenért, csak azt ne!” – jött a felháborodott válasz.16 A civil veszteségek valóban magasak voltak, akárcsak a bombázólegénységé. Viszont a bombázással távolabbi célpontokat

is támadtak, így a németek nem következtethettek az invázió helyszínére. Harris azon kijelentése, hogy nehézbombázói nem lehetnek hatékonyak taktikai célpontok, például vasútvonalak és hidak ellen, tévesnek bizonyult. Rommel félelmei pedig beigazolódtak, még mielőtt az invázió elkezdődött volna. Az első gyelmeztetést az ellenállásnak a felkészülésre a BBC francia szolgálata adta le június 1-jén. A bemondó színtelen hangon sorolta a „személyes üzeneteket”. A kódolásra vonatkozó biztonsági előírásokra ttyet hányva az üzenetek nem is lehettek volna egyértelműebbek. „L’heure de combat viendra.” – „A harc kezdete közeledik.” A művelet esetleges törlését hírül adó üzenet valamivel talányosabb volt: „Les enfants s’ennuient au jardin.” – „A gyerekek unatkoznak a kertben.” Június első napjaiban az ellenállás tagjai országszerte a rádió fölé görnyedve gyeltek, hogy biztosan megértsék az üzeneteket. Így tettek a német Abwehrnél és a Siecherheitsdienstnél is. Akik nem voltak beavatva a titokba, elképedve hallgatták az adást. Egy Lisieux mellett élő értelmiségi „pimasz kis sz nxként” írta le rádiókészülékét, „aminek rejtélyes mondataitól Franciaország sorsa függött.”17 Végül, június 5-én kora este az üzenetek cselekvésre szólították fel Franciaország összes ellenállóját. A szövetségesek ezt szükségesnek tartották, mert nem akarták azonosítani a partraszállási zónákat. Aznap este a normandiai ellenállók a következő üzenetet hallották: „Les dés sont sur le tapis” – „A kocka el van vetve.” Ez volt a parancs, hogy kezdjék meg a telefonkábelek és távíródrótok átvágását. Majd következett az „Il fait chaud à Suez”, a jel az utánpótlási vonalak elleni támadásra.18

5.

A légideszant-támadás Június 5-én, az éjfél előtti órában az egyetlen hatalmas folyamban vonuló több száz repülőgép motorjának zúgását tisztán lehetett hallani a Közép- és Dél-Anglia repülőtereit körülvevő településeken. Az emberek hálóruhában botorkáltak ki a kertjükbe, és bámultak fel a gyorsan rohanó felhők alatt kirajzolódó, végtelennek tűnő légi armadára. „Ez az!” – gondolták ösztönösen. A látvány erős érzelmeket váltott ki belőlük, köztük Dunkerque fájdalmas emlékeit több nyárral korábbról. Néhányan visszasiettek a házukba, és az ágy mellé térdepelve imát mondtak a távozókért.1 Több mint 1200 repülőgépen három légideszant-hadosztály emelkedett a magasba. A brit 6. légideszant-hadosztály az Orne-tól keletre elterülő körzetbe tartott, biztosítani Montgomery balszárnyát. Az amerikai 101. és 82. légideszant-hadosztályokat a Cotentin-félszigeten akarták ledobni, hogy megszerezzék a kulcsfontosságú pontokat, különösen a Utah-partról az elárasztott területen át a szárazföld belsejébe vezető töltésutakat. Az első felszálló egység a 2. zászlóalj „D” százada volt az Oxfordshire-i és Buckinghamshire-i Könnyűgyalogságból. Még azelőtt elindultak, hogy a ledobási zónákat kijelölő egység útra kelt volna. A John Howard őrnagy parancsnoksága alatt álló század hat Horsa vitorlázógépét Halifax bombázók vontatták. A tisztek és a katonák feketére mázolták arcukat, és álcahálóval ellátott ejtőernyős sisakot viseltek. Változatos fegyverzetet vittek magukkal, a különböző fajta puskák mellett Sten géppisztolyokat és

Bren géppuskákat. A Halifaxek áthúzták őket az inváziós otta keleti része fölött, és célba vették a Cabourg nevű tengerparti üdülőtelepet, ahol rés tátongott a német légvédelmi lövegek vonalában. A vitorlások 1600 méter magasan repültek, amikor a bombázók leoldották a vontatókábelt. Howard rászólt az embereire, hogy hagyják abba az éneklést, mert a csatorna fölött szinte egész úton tele torokból fújták. Onnantól a szél zúgásán kívül egyetlen hang sem hallatszott. A pilóták bedöntötték a gépeket, nyugat felé kormányozták az esetlen járműveket. Gyorsan ereszkedtek, majd 300 méteren újra egyenesbe álltak a végső megközelítéshez. A célpontjuk két híd volt közel egymáshoz, az egyik az Orne folyó, a másik a Caeni-csatorna fölött. El kellett foglalniuk őket, mielőtt a németek működésbe hozzák a robbanótölteteket. Howard, aki az első gépben az ajtóval szemközt ült, látta odalent a párhuzamosan futó vízfelületek csillogását. Amikor a Horsa előrebillent, az emberek megkapaszkodtak, várták a földet érés sokkját. A két pilóta lenyűgöző pontossággal tette le a nehézkes járművet. A vitorlázógép végigcsúszott és ugrált a mezőn, majd orrával egy szögesdrót akadályba akadva megállt. A pilóták a becsapódástól elveszítették az eszméletüket, de sikerült a híd melletti bunkertől alig tizenöt méternyire landolniuk. Némelyik furnérlemez Horsa – a katonák csak „halottaskocsinak” hívták – a becsapódáskor kettétört, az utasok kizuhantak a réseken és az ajtón át. A Howard vitorlázógépéből kiugró első katonák másodperceken belül már kézigránátokat dobáltak be a Caeni-csatorna nyugati oldalán álló bunker lőrésén. A szakasz többi része sem húzta az időt. Den Brotheridge hadnagy vezetésével rohantak is át a hídon. Howard gondoskodott róla, hogy megfelelő mennyiségű terepfutással csúcsformába hozza az embereit. Ám mire Brotheridge csapata átért a hídon, a német őrök

is összeszedték magukat, és tüzet nyitottak. A hadnagyot végzetes lövés érte a nyakán, és nem sokkal később meg is halt. Újabb szakasz érkezett Sandy Smith vezetésével, bár a hadnagy a landoláskor eltörte a karját. Ádáz, ám szerencsére rövid tűzharcot követően sikerült biztosítani a Caeni-csatorna hídját. Howard aggódott, mert semmit nem hallott a néhány száz méternyire álló Orne-híd elfoglalására küldött szakasz felől, de végül megérkezett az üzenet, hogy egyetlen lövés nélkül megszerezték a hidat. Az egység parancsnoka, Dennis Fox hadnagy kaján elégtétellel köszöntötte az utánuk megérkező másik szakasz lihegő katonáit, akik a célponttól fél kilométernyire értek földet. Amikor megkérdezték, hogy ment a dolog, azt felelte: – A gyakorlat eddig nagyszerűen halad, de egyetlen átkozott bírót sem találok.2 Howard azonnal utasítást adott a körkörös védelem kialakítására, és Fox szakaszából harcfelderítő járőröket küldött ki a közeli Bénouville-be. Rádión leadták a hidak elfoglalását jelző különös kódot: „Sonka és dzsem.” Az őrnagy alig tudta elhinni, hogy egy ilyen veszélyesnek tűnő művelet pontosan a terv szerint alakult, de aztán 01:30-kor a hidat őrző szakaszok Bénouville túloldaláról meghallották a páncélos járművek összetéveszthetetlen zaját.3 Addigra ejtőernyősök árasztották el az egész körzetet. A normandiai partok parancsnoki állásaiban szolgálatot teljesítő német tisztek kétségbeesetten próbálták hívni az ezredparancsnokságot tábori telefonjukon. Nem minden esetben jártak sikerrel, mert az ellenállók elvágták a vezetékeket, ezért a rádióra kellett hagyatkozniuk. A RAF a zűrzavar növelése érdekében 40 Hudson, Halifax és Stirling repülőgéppel végrehajtotta a Titanic műveletet is. Álejtőernyősöket szórtak le, valamint alumíniumcsíkokat a radarok megzavarására, az SAS

egységei pedig légideszant-landolásokat szimuláltak az inváziós területtől távol. Carentantól délre, a Cotentin-félsziget tövénél mintegy kétszáz bábut dobtak le, a Dives folyótól keletre ötvenet, és Caentől délnyugatra újabb ötvenet. Ezek a bábok gyakorlatilag egyszerű madárijesztők voltak, egy berendezéssel felszerelve, hogy földet éréskor felrobbanjanak és tüzet fogjanak. A németek az „Explosivtruppen” nevet adták nekik. Nem sokkal 01:30 után ciripelni kezdtek a távgépírók a hadtest- és hadseregparancsnokságokon, de a „robbanó bábokról” szóló jelentések láttán a parancsnokok többsége azt gondolta, hogy mindez egy nagyszabású gyelemelterelő művelet része, és a partraszállásra talán Pas de Calais-nál kerül sor. Egyedül Max Pemsel vezérőrnagy, a 7. hadsereg törzsfőnöke ismerte fel, hogy ez az invázió kezdete, de Speidel altábornagy La Roche-Guyonban nem hitt neki.

Reichert altábornagy, az Orne torkolatától keletre állomásozó 711. gyaloghadosztály parancsnoka késő éjszakáig beszélgetett a

tiszti étkezdében. Éppen aludni indultak volna, amikor társaival repülőzúgást hallottak. „Olyan alacsonyan repültek, hogy az volt az érzésünk, kis híján súrolják a tetőt” – írta később. Kisiettek, hogy megnézzék, mi történik. „Teliholdas éjszaka volt. Az idő meglehetősen viharos volt, a fekete felhőtakaró alacsonyan úszott, de a közöttük lévő réseken át jól látszottak a hadosztályparancsnokság fölött köröző gépek.” Reichert visszarohant a pisztolyáért, amikor meghallotta a kiáltást: „Ejtőernyősök!” A parancsnokság körül mindenhol ejtőernyők ereszkedtek alá. A 20 mm-es négycsövű légvédelmi gépágyúk tüzet nyitottak. Miközben a műveleti tiszt riadóztatta a hadosztályt, Reichert hívta a LXXXI. hadtest roueni parancsnokságát. Addigra elhallgattak a fegyverek, feszült csend támadt. Az altábornagy, aki az egész invázióval kapcsolatban szkeptikus volt, most rádöbbent, hogy a hadművelet valóban elkezdődött, még ha ez a támadás csak elterelő művelet volt is. Behoztak két brit ejtőernyőst, de nem válaszoltak a kérdésekre. A náluk talált térkép pontossága megdöbbentette Reichertet. Szinte mindegyik lövegállás szerepelt rajtuk. A francia ellenállás sokkal serényebben dolgozott, mint azt a németek gondolták.4 Nem mindegyik fogoly volt ilyen szerencsés. A szektor egy másik részén Reichert hadosztályának egyik főtörzsőrmestere kivégeztetett nyolc elfogott brit ejtőernyőst, valószínűleg Hitler hírhedt Kommandobefehl utasításának engedelmeskedve, amely előírta a különleges erők foglyul ejtett tagjainak lelövését.5 Evreux-tól délre Fritz Witt vezérőrnagy, a 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztály parancsnoka törzstisztjei társaságában egy tábortűz mellett kortyolgatta kései italát, amikor megérkeztek az első jelentések az ejtőernyős bábukról. Nem igazán foglalkoztatta őket a hír, azt hitték, ez is egyike a tavasz folyamán sorozatosan érkező hamis riasztásoknak. Ám amint ágyba kerültek, szinte

rögtön sokkal riasztóbb gyelmeztetéseket kaptak. Witt felhívta az 1. SS-páncéloshadtest parancsnokságát, ott azonban még semmiről sem tudtak. Saját hatáskörén belül, a „Blücher” kódszó kiadásával készenlétbe helyezte a hadosztályt. Ám legnagyobb bosszúságára emberei hosszú órákat várakoztak páncélosaikban, mire a Führer parancsnoksága végül jóváhagyta a bevetésüket. Witt közben engedélyezte a 25. SS-páncélgránátos ezrednek, hogy elinduljon Caen felé, és előreküldte felderítő zászlóaljának egy részét néhány hatkerekű páncélozott járművel és oldalkocsis BMW motorkerékpárral. Az aznap éjjel végrehajtott brit légideszant-műveletek közül Howard akciója volt az egyetlen, amelyik a tervek szerint alakult. James Hill dandártábornok, a 3. ejtőernyős dandár parancsnoka indulás előtt gyelmeztette tisztjeit: – Uraim, kitűnő kiképzésük és egyértelmű parancsaik ellenére ne lepődjenek meg, ha kitör a zűrzavar. Mert kétségtelenül ki fog. Richard Gale vezérőrnagy, a 6. légideszant-hadosztály parancsnoka hibátlan tervet dolgozott ki. A partra szálló erők balszárnyának biztosításához hadosztályának el kellett foglalnia és biztosítania az Orne folyó és a tőle nyolc kilométerre lévő Dives folyó közötti területet. A keleti oldal öt hídjának lerombolásával a Dives-t és a németek által elárasztott területet természetes gátként használhatta volna a páncélos ellentámadásokkal szemben. Azután erőinek zömét délnyugat felé fordítva feltartóztathatta volna a 21. páncéloshadosztály valószínűsíthető ellenlökését. A sikerhez páncéltörő lövegekre volt szüksége, melyet a két órával később érkező vitorlázógépeknek kellett hozniuk. A 6. légideszant-hadosztály másik fontos célpontja a merville-i üteg volt az Orne torkolatának túlsó partján, Ouistrehammal szemben. A RAF felderítő gépei meg gyelték, hogy a helyet partvédelmi tüzérség számára készítik elő. A nagy kaliberű lövegek

onnan súlyos veszteségeket okozhattak a ottának és a legkeletebbre lévő Sword zónába tartó partra szálló hajóknak. A masszív betonépítményt a levegőből gyakorlatilag nem lehetett megsemmisíteni. Terence Otway alezredes 9. ejtőernyős zászlóalja kapta a parancsot, hogy foglalja el az állást, és semmisítse meg a lövegeket. A szögesdrót akadályok, aknamezők és géppuskafészkek igencsak megnehezítették a feladat végrehajtását. A zászlóalj ugrását megelőzően Lancaster bombázóknak kellett megpuhítaniuk a védelmet, majd a támadó egységet szállító négy Horsa vitorlázógépnek a szögesdróton belül, az üteg közvetlen közelében kellett landolnia. Otway emberei megépített modelleken gyakorolták a támadást odahaza Angliában, de ahogy dandárparancsnokuk is mondta, a zűrzavar már csak arra várt, hogy elszabaduljon. A zászlóaljat az egész körzet fölött elszórva dobták ki. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a légvédelmi lövegek működésbe lépésekor a repülőgépek kitérő manőverekbe kezdtek, részben pedig annak, hogy a célkijelölő egység Eureka rávezető egységei a landoláskor összetörtek. Sok ejtőernyős a Dives melletti elárasztott területen ereszkedett le. Otway egyik emberét magábaszippantotta a mocsár, és megfulladt, hiába próbálták kimenteni. A deszantosokat ellátták kacsahívó sípokkal, hogy megtalálják egymást a sötétben, de a zászlóalj úgy szétszóródott, hogy a katonák nem is hallották egymást. A 600-ból mindössze 160 ember érte el a találkozási pontot. A 9. zászlóalj két ugrócsoportja nem tudott csatlakozni Otwayhez, mert tíz kilométerrel délre, Saint-Pair-nál értek földet.6 Hihetetlenül csendesnek találták az éjszakát. A parancsnokuk bement a legközelebbi házba, és megkérdezte a helyieket, hol vannak. A választól elborzadva utasította embereit, hogy oszoljanak kisebb csoportokra, és külön-külön próbáljanak csatlakozni a zászlóaljhoz, de útközben sokan fogságba estek. A

normandiai csata végére Otway zászlóalja még mindig nem tudott elszámolni 192 emberrel.7 Otway alezredes nem várhatott tovább. Még 06:00 előtt, amikor a HMS Arethusa könnyűcirkáló hathüvelykes lövegei tüzet nyitnak, el kellett végeznie a feladatot, és le kellett adnia az üzenetet a sikeres akcióról. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a felszerelés jó része eltűnt az ugrás közben. Otway embereinek nem voltak aknakeresőik, és csak néhány Bangalore torpedójuk maradt, hogy lyukat robbanthassanak a szögesdrót akadályon. Az ezredes ennek ellenére úgy döntött, hogy negyedére fogyatkozott haderejével is belevág a feladatba. Tisztiszolgája, az egykori hivatásos ökölvívó odanyújtotta neki a kulacsát. – Most már elfogadja a brandynket, uram? – kérdezte.8 A következő súlyos csapás az volt, amikor rájöttek, hogy a védelmet megpuhítani szándékozó Lancasterek elvétették a célt. Otwaynek teljes mértékben el kellett térnie a kidolgozott tervtől, elsősorban azért, mert a Horsa vitorlázógépek meg sem érkeztek. Egy atal tiszt és egy őrmester az aknamezőn átkúszva kijelölték az utat, majd megindult a támadás. A 160 fős egység percek alatt 75 katonát veszített, de még így is sikerült elfoglalniuk az állásokat. Legnagyobb csalódottságukra csak 75 mm-es lövegeket találtak, nem a 150 mm-es nehéz parti üteget, amire számítottak. A minden katonánál lévő plasztik robbanóanyaggal felrobbantották a csőfarokat, majd a sebesültjeikkel együtt visszavonultak, mielőtt az Arethusa tüzelési pozícióba helyezkedik. Gale hadosztályának másik hét ejtőernyős zászlóalját szintén az Orne és Dives folyók között dobták le. Miután Howard százada biztosította a Bénouville és Ranville közötti hidakat, a következő feladat a Dives hídjainak megsemmisítése volt, hogy így védjék a balszárnyat. Ezt a feladatot a Királyi Műszakiak 3. ejtőernyős százada kapta, és a környéken ledobott zászlóaljak is besegítettek.

A hidak felrobbantását követően a 8. zászlóalj a körzettől délkeletre, Bois de Bavent-ben és környékén vonult védelembe. Az aznap éjjel ledobott zászlóaljak többsége elveszítette felszerelésének egy részét. A Bren géppuskák és PIAT páncéltörő fegyverek megsérültek landoláskor. Sok esetben az ejtőernyősök bokájához erősített ugrózsák olyan nehéz volt, hogy vagy a kötél szakadt el, vagy a csomag fúródott be mélyen a sáros talajba. Néhány katona belefulladt a Dives folyó melletti elárasztott földek árkaiba. James Hill dandártábornok, a 3. ejtőernyős dandár parancsnoka Cabourg-tól nem messze ért földet, az ottani elárasztott területen. A víz csak derékig ért, de így sem úszta meg egy kisebb baleset nélkül, tönkrement a nadrágja szárába tömködött teászacskók tartalma. Nem sokkal később ennél sokkal súlyosabb csapás érte, mert brit bombák robbantak a közelében. Amikor oldalra vetette magát, és feldöntött egy másik tisztet, megsebesült a bal fenekén. Aztán legnagyobb rémületére egy lerobbant láb repült át az ösvényen, de nem az övé volt, hanem Peters hadnagyé, akire ráesett. Peters már halott volt.9 Hill dandárja szenvedett leginkább a pontatlan ledobás következményeitől. Az alacsony felhőréteg megnehezítette a navigációt, és a pilóták igyekeztek elkerülni a légvédelmi lövegek tüzét. Néhányukat megzavarta, hogy a megáradt Dives folyó hasonlított az Orne-ra, és a rossz oldalon dobták le rakományukat. Az 1. kanadai ejtőernyős zászlóalj számára ugyanazt a landolási zónát jelölték ki, mint Otway 9. zászlóaljának, de a katonák a fenti okokból nagy területen szétszóródtak. Sokan a Dives árterületén értek földet, kér csoportot pedig az Orne nyugati partjára dobtak le. Csak egy kis csapat érte el Varaville-t, ahol szintén meg kellett semmisíteni a hidat. Az egyik század egy része segített a 9. zászlóaljnak visszavonulni a merville-i ütegtől, míg más különítmények egy francia lány útmutatásai alapján elfoglalták és

megtartották a robehomme-i hidat, amíg meg nem érkeztek az utászok, hogy felrobbantsák. Egy kanadai tiszt megjegyezte, hogy emberei indulás előtt „igen könnyen befolyásolható” állapotba kerültek, és katolikus papjuk ki is használta a helyzetet. Miután megtudta, hogy az ejtőernyősök gumi óvszert is kaptak, a felszállás előtti istentiszteleten közölte velük, hogy nem „halálos bűnnel a zsebükben” kellene a halálba menniük. A mise végén a padló tele volt eldobált tasakokkal. Ám amint a kanadai ejtőernyősök akcióba lendültek, különösen a Varaville-ért vívott heves harcokban, nyomát sem lehetett rajtuk látni a bátortalanságnak. Megbíztak parancsnokukban, Hill dandártábornokban, ami azért is rendkívüli, mert a kanadaiak általában nem tisztelték a brit parancsnokokat.10 Az 5. ejtőernyős dandárt a két elfoglalt hídtól keletre dobták le. A zászlóaljak még az összerendeződéssel voltak elfoglalva, amikor Howard őrnagy emberi meghallották a Bénouville felől közeledő páncélosok zörgését és nyikorgását. Az egyetlen rendelkezésre álló páncéltörő fegyver egy PIAT rakétavető volt két lőszerrel. Thornton őrmester előrerohant szegényes felszerelésével. Tudta, hogy a fegyver csak nagyon közelről hatékony, ezért az út mellett foglalt el tüzelőállást. Szerencsére a közeledő páncélos csupán egy féllánctalpas volt, nem harckocsi. Thornton egy lövéssel ártalmatlanná tette, mire a következő jármű sietve visszavonult. Az őrmester és az emberei több túlélőt foglyul ejtettek, köztük egy német parancsnokot is, Schmidt őrnagyot, aki Ranville-ből érkezett megnézni, hogy tényleg elfoglalták-e a hidakat. Nem sokkal ezután Howard apró védő egységét felváltotta a 7. zászlóalj Pine-Co n[7] alezredes vezetésével, akinek már a neve miatt is helye lett volna egy Evelyn Waugh-regényben. Ezekkel az erőkkel jelentős mértékben meg lehetett erősíteni a hídfőt, a csapatok megszálltak több területet a csatorna nyugati partján, egyebek közt Bénouville nagy részét is. Közben a 12. zászlóalj

védelmi állást vett fel az Orne mellett húzódó alacsony gerincen. A 13. zászlóalj ellentámadásra készen bevonult Ranville-be, miközben az egység egyik százada megkezdte a vitorlázórepülők landolási zónájának megtisztítását. Nem sokkal 03:00 után „Windy” Gale vezérőrnagy és hadosztályparancsnoksága földet ért a ranville-i híd közelében. A magas és erőteljes felépítésű, katonás bajuszú, rendíthetetlen Gale-t az egész első hullám örömmel fogadta, megnyugtatóan hatott rájuk, hogy terv szerint zajlik az invázió. Gale kaján elégtétellel nyugtázta, hogy 1940. óta ő az első brit tábornok Franciaországban. A vitorlázórepülők dzsipeket és páncéltörő lövegeket hoztak a védelem megerősítésére. Chester Wilmot, a BBC riportere ezzel a hullámmal érkezett. „A landolás úgy ment, mintha csak gyakorlaton lettünk volna, csodálatos látvány volt” – jelentette némiképp optimistán a leszálláskor összeroncsolódott gépek állapotát gyelembe véve. A bénouville-i hídnál közben újabb váratlan fenyegetés bukkant fel néhány német folyami ágyúnaszád képében. A 20 mm-es légvédelmi lövegekkel felszerelt hajók Caen felől érkeztek. A PIAT ezúttal is célba talált, és a naszádok kimenekültek a nyílt tengerre, nem tudva, hogy egyenesen a Királyi Haditengerészet ágyúcsövei elé kerülnek.11 Az újonnan érkezett haderő nem vesztegette az időt, azonnal beásta magát. A közelükben becsapódó lövedékek nagymértékben felgyorsították a folyamatot. A németek aknavetőtűz alá vették őket, miközben egyik gödör a másik után készült el. Ám a valódi bombázás még csak azután kezdődött, mert a 21. páncéloshadosztály páncélgránátosai ellentámadások sorozatát indították. Az egységek szétszóródása miatt a legfontosabb hidat, amely a Caen-l’Evêque főút mentén fekvő Troarn nevű kisváros után keresztezte a folyót, még nem sikerült felrobbantani. Roseveare

őrnagy, a parancsnok összegyűjtött egy kis csapatot, szerzett némi robbanóanyagot, valamint elkobzott egy dzsipet és egy utánfutót egy hevesen tiltakozó egészségügyi katonától. Átverekedték magukat néhány német úttorlaszon, majd az őrnagy a túlterhelt járművel végighajtott Troarn főutcáján, miközben az ejtőernyősök tűz alá vették a környező házak ablakaiból lövöldöző németeket. Sikerült elérniük a hidat úgy, hogy csak a hátsó Bren géppuskánál helyet foglaló lövészt vesztették el. Elhelyezték a tölteteket, és a híd középső íve öt perc múlva belezuhant a folyóba. Miután belehajtott a dzsippel egy árokba, Roseveare gyalog vezette vissza kis csapatát a mocsáron és a folyón keresztül az egységéhez. Késő délutánra érkeztek meg, de a balszárnyat sikerült biztosítani. A legnagyobb veszély most délen leselkedett a szövetségesekre. A két amerikai légideszant-hadosztály, a 82. és a 101. körülbelül ugyanakkor indult el, amikor a brit ejtőernyősök. A csapatszállító századok pilótái egyszerre káromkodtak és imádkoztak, amikor felemelték „átkozottul túlterhelt” C–47 Skytrainjeiket a földről.12 A matt olajzöldre festett repülőgépek „V” alakzatba álltak és elindultak a csatorna felé. A USS Augusta cirkáló légtér gyelő tisztje így emlékezett vissza: „Addigra felkelt a hold, és bár a felhőtakaró majdnem teljesen összefüggő volt, sugarai a felhők szélét mégis derengő fénnyel vonták be. Megjelentek az első Skytrainek sziluettjei, akár a suhanó denevérek.”13 A bent ülő tizenhat-tizennyolc ember nem érezte túlzottan denevérszerűnek a gépet, nekik el kellett viselniük a túlterhelt motorok üvöltését és vibrációját. Néhányan készenlétben tartották a sisakjukat az ölükben, de a legtöbben a padlóra öklendeztek, amely így a legkritikusabb pillanatokban csúszóssá vált. A katolikusok a rózsafüzérüket morzsolgatva imádkoztak. A pilóták is fel gyeltek rá, hogy nem teljesen olyan a hangulat, mint az angliai gyakorlatok alkalmával. Egyikül meg gyelése szerint ott mindig

akadtak „hetvenkedő, zabolátlan alakok”, de most mindenki „nagyon komoly” volt. A légi személyzet sem tekintett nagy nyugalommal a bevetés elé. A pilóták egy része szemüveget és acélsisakot viselt arra az esetre, ha a légvédelem lövései betörnék az ablakot.14 A fő formációban utazó ejtőernyősök irigyelték az „útjelzőket”, akik radaros jeladóikkal az alakzat előtt indultak. Ők azóta már a földön lehetnek, nem sokkal éjfél után ugrottak ki, mielőtt a németek rájöttek volna, mi történik. Néhányan alvást mímeltek, de csak kevésnek sikerül elszenderedni. Maxwell Taylor tábornok, a 101. légideszant-hadosztály magas parancsnoka még a hámjából is kibújt, és néhány párnát magához véve végigheveredett a padlón. Feszült várakozással tekintett az ugrás elé. Ez lesz az ötödik, vagyis utána megkaphatja a szárnyakat. Amikor a gépek elérték a Csatorna-szigeteket, a jerseyi és guernseyi német légvédelmi lövegek tüzet nyitottak. Az egyik ejtőernyős megjegyezte, mennyire ironikus ilyen fogadtatásban részesülni „két szigetről, amelyeket barátságos tehenekről neveztek el”. A Királyi Haditengerészet MTB 679-es torpedónaszádja jelezte azt a pontot, ahol a repülőgépeknek keletnek kellett fordulniuk, a Cotentin-félsziget ledobási zónái felé. Amint feltűntek a francia partok, a pilóták leadták a tízperces gyelmeztetést. Taylor tábornok gépén apróbb problémát okozott a parancsnok felébresztése és visszagyömöszölése a hámba. Ragaszkodott hozzá, hogy ő ugorjon elsőként.15 Amint áthaladtak a partvonal felett, sűrű ködbe kerültek, amit a meteorológusok nem jeleztek előre. A kinéző ejtőernyősöket megrémítette a vastag, fehér ködfal. A szárnyak csúcsán lévő kék lámpák fényét sem lehetett látni. A pilóták összeütközéstől tartottak. Az alakzat szélén repülő gépek elkanyarodtak. A zűrzavar tovább fokozódott, amikor kibukkantak a ködből, és tűz alá vették őket a félsziget légvédelmi lövegei. A pilóták ösztönösen teljes

sebességre gyorsítottak, és kitérő manőverekbe kezdtek, holott ezt szigorúan megtiltották nekik.16 Mivel alig több mint háromszáz méter magasan repültek, a gépek belül voltak nem csak a német légvédelmi lövegek, de a géppuskák hatósugarán is. Az ejtőernyősök jobbra-balra dülöngéltek a gépben, ahogy a pilóták vadul manővereztek. A géptörzsbe csapódó lövedékek olyan hangot adtak, „mintha kavicsokat szórtak volna egy bádogtetőre”. Akik első alkalommal mentek bevetésre, azoknak ez volt a sokkoló bizonyíték arra, hogy odalent azok az emberek valóban meg akarják ölni őket. Egy ejtőernyősnek, aki repeszt kapott az ülepébe, fel kellett állnia, hogy a szanitéc elláthassa a sebét. Szó szerint vették Taylor tábornok parancsát: egyetlen ejtőernyős sem maradhat a repülőgépeken. Eltekintve attól a tucatnyi katonától, akik túl súlyos sebet kaptak ahhoz, hogy ugorjanak, csupán két kivétel akadt: az egyik egy ejtőernyős volt, aki véletlenül kioldotta a vészernyőjét a gép belsejében, a másik pedig egy őrnagy, aki szívinfarktust kapott. A Quincy cirkálón a felépítmény tetején álló légtér gyelő csapat döbbenten bámult. „A vörös nyomjelzők viharának közepén időnként sárga tűzgolyó villant fel, majd csóvát húzva maga után lassan ereszkedni kezdett. Végül becsapódott a fekete földtömegbe, és az alacsony felhőket robbanás fénye világította meg. A sárga golyók időnként még a levegőben felrobbantak, sugárban fröcskölték magukból az égő üzemanyagot. A jelenség minden alkalommal ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlünk. Élesen felszisszentünk és azt suttogtuk: »Szegény, szerencsétlen nyomorultak!«”17 A ledobási zónától négypercnyire kigyulladt az ajtó melletti vörös lámpa. – Felállni, horgot beakasztani! – kiáltotta az ugrásfelügyelő. A túlterhelt katonák némelyikét úgy kellett talpra rángatni. A statikus kábel kampóját beakasztották a géptörzs hosszában, a

mennyezeten végigfutó drótba, és már érkezett is a következő parancs: felszerelés ellenőrzése és számolás. Majd az „Ajtóhoz!” Ám ahogy a repülőgépek folytatták a manőverezést, vagy megrázkódtak a becsapódásoktól, az emberek elestek és ide-oda csúszkáltak a hányástól síkos padlón. A nyomjelzők „tüzes ívben” röpködtek a gépek körül, a szél üvöltve örvénylett a nyitott ajtóban, és a katonák már a zöld fényért imádkoztak, hogy végre elhagyhassák ezt a fémkoporsót. – Gyerünk! – kiabáltak többen türelmetlenül, mert attól féltek, hogy a félsziget keleti oldalán, a tenger fölött dobják ki őket. A repülőgépeknek az ugráshoz le kellett volna lassítaniuk 150– 180 km/h sebességre, de nem tették. „A gépünk egy pillanatra sem lassított le – emlékezett vissza az egyik ejtőernyős. – A pilóta egyfolytában manőverezett.” Amint kigyulladt a zöld lámpa, a katonák dülöngélve, rendezetlen sorban indultak az ajtó felé. Néhányan sietve keresztet vetettek ugrás előtt. A kinti hangzavar alapján könnyű volt elképzelni, hogy egyenesen a géppuskák kereszttüzébe vetik magukat, vagy egy megerősített állás tetején landolnak. Az ejtőernyősök magukhoz szorították lábzsákjukat, amely ugrás után a bokájukról fog lógni egy kötélen. A néha 45 kilót is nyomó zsákok leereszkedés közben időnként elszakították a kötelet, és eltűntek a sötétben. Ha valaki az utolsó pillanatban leblokkolt, a „toló” őrmester valószínűleg kilökte, de sehonnan sem jelentettek vonakodó katonákat. Néhányan harsány „Bill Lee!” kiáltással ugrottak ki, így tisztelegtek Lee tábornok, az amerikai légi deszant atyja előtt.18 A repülőgépek nagy sebessége miatt a legtöbben a megszokottnál jóval hevesebb rántást éltek át az ernyő kinyílásakor. Akik a német állások közelében ereszkedtek lefelé, erős tűzbe kerültek. Az ernyőket átlyuggatták a nyomjelző lövedékek. Egy zászlóaljparancsnok, a helyettese és egy századparancsnok azonnal életüket vesztették, mert Freiherr von

der Heydte őrnagy 6. ejtőernyős ezredének előretolt állásai közt értek földet. Egy másik tisztet, aki a parancsnokság tetején landolt, foglyul ejtettek. A 91. Luftlande hadosztály egyik tizedese a következőt írta haza: „Amerikai ejtőernyős katonák értek földet az állásaink közt. Micsoda éjszaka!”19 Az ellenséges tűzben történő leereszkedéskor a természetes ösztön azt diktálja, hogy az ember húzza össze magát magzati pózba – nem mintha az védelmet nyújtana. Egy ejtőernyős gyakorlatilag felrobbant a levegőben, valószínűleg egy nyomjelző lövedék csapódhatott a Gammon gránátjába. Egyes esetekben a pilóták száznyolcvan méter alatt repültek, és az ernyőknek alig maradt idejük kinyílni. Többen a lábukat vagy a bokájukat törték, néhány embernek a gerince sérült és lebénult. Egy sikeresen landoló ejtőernyős elborzadva gyelte, hogy egy utána érkező gép olyan alacsonyan dobja ki tizennyolc ejtőernyősét, hogy egyik ernyő sem nyílik ki. A földnek csapódó testek tompa hangját a „teherautó hátuljáról lehulló görögdinnyék loccsanásához” hasonlította. Egy másik csoportot szintén túl alacsonyan dobtak le az egyik gerinc fölött, később megtalálták őket egy vonalban, a halottakon még a hám is rajta volt.20 Mivel a németek hatalmas területeket árasztottak el a Merderet folyó mellett és a tengerparttól beljebb eső zónákban, sok ejtőernyős a vízbe esett. Többen megfulladtak, lehúzta őket az átázott ernyő. Másokat megmentettek a bajtársaik, vagy sok esetben francia családok, akik azonnal vízre bocsátották csónakjaikat. Akik mellig érő vízbe érkeztek, azoknak le kellett bukniuk a felszín alá, hogy harci késükkel kiszabadítsák magukat. Átkozták az amerikai hámokat, és irigyelték a brit gyorskioldó rendszert. Hasonló volt a helyzet a magas fákra felakadt ejtőernyősöknél is, akik csak kemény erőfeszítések árán tudtak kiszabadulni, miközben végig könnyű célpontot nyújtottak. Néhányukat a szabadulási kísérlet közben lőtték le. A túlélők között

vadabbnál vadabb történetek keltek szárnyra, egyesek szerint a németek alulról szúrták agyon őket szuronnyal, vagy lángszóróval végeztek velük. Mások obszcén módon megcsonkított tetemekről beszéltek. Akik sövénnyel körülvett legelőn értek földet, a tehenek láttán megkönnyebbültek, mert a jelenlétük azt jelentette, hogy nincsenek aknák. Arra azonban továbbra is számíthattak, hogy egy német odarohan és „szuronyt döf beléjük”. Kevés zavaróbb és félelmetesebb dolog van annál, mint sötétben landolni az ellenséges vonalak mögött, amikor az embernek fogalma sincs róla, hol lehet. Néhányan mozgást hallottak és gyorsan készenlétbe helyezték a puskájukat, hogy aztán rájöjjenek, csupán kíváncsi tehenek érdeklődését keltették fel. A katonák a sövények mentén kúsztak előre, és amint meghallottak valami neszt, mozdulatlanná dermedtek. „Ugró” Johnson ezredest, aki eltökélte, hogy megkésel egy nácit, és ezért közelharci fegyverek egész arzenálját hozta magával, kis híján saját tisztje lőtte le, mert elvesztette az „átkozott tücsköt”. Ezeket az olcsó, kattingatós gyerekjátékokat a 82-esek sok ejtőernyőse megvetette, és nem is használta. Inkább megmaradtak a „Villám” jelszónál, amelyre a „Mennydörgés” volt a helyes válasz. Azért esett erre a két szóra a választás, mert úgy gondolták, egy német nem tudja jól kiejteni.21

A katonák nagyon megkönnyebbültek, amikor összetalálkoztak más amerikaiakkal. Hamarosan kisebb csoportok formálódtak. Ha sebesült bajtársra bukkantak, adtak neki mor umot, és megjelölték a helyet, hogy a szanitécek megtalálják: szuronnyal lefelé a földbe szúrták a puskáját, és a tusra ráakasztották a sisakját. A legvérszomjasabbak „krautvadászatra” indultak. A nyomjelzők elárulták a német géppuskák pozícióját, így kézigránátokkal könnyen becserkészhették őket. A legtöbb ejtőernyős követte az utasításokat, a sötétben csak kést és gránátot használtak. Ám az egyik katona, aki elsütötte a puskáját, hamarosan fel gyelt a csőről lógó szakadt óvszerre. „Ugrás előtt húztam rá, hogy szárazon tartsam a csövet, aztán elfeledkeztem róla” – emlékezett vissza.22

A krautvadászok a német hangokat is követték. Időnként meghallották, hogy németek közelednek az úton, szabályos alakzatban. Gyors, suttogó tanácskozás következett, majd a sövény fölött megszórták őket gránátokkal. Egyesek állították, dohányuk erős szagáról is felismerték a németeket. Mások a bőrből készült felszerelési tárgyak nyikorgása alapján azonosították őket. Mintha mindenfelé német csapatok nyüzsögtek volna, ahogy sorban érkeztek be a jelentések a félsziget különböző pontjain észlelt ejtőernyős leszállásokról. Néhány pilóta úgy elvesztette az irányérzékét a ködben és a kitérő manőverek közben, hogy a kijelölt landolási zónától 35 kilométernyire, Cherbourg közelében dobta le az ejtőernyősöket. A velük lévő százados bement egy tanyára megkérdezni, hol vannak. A francia család megpróbált segíteni, adtak nekik egy telefonkönyvből kitépett egyszerű térképet a félszigetről.23 Egy másik légi deszantos tiszt azonban rájött, hogy a kaotikus ledobás következtében szétszóródott egységek bizonyos tekintetben előnyt is jelentenek. „A németek azt hitték, mindenhol ott vagyunk.”24 Csakhogy maguk az ejtőernyősök is ugyanúgy összezavarodtak, mint a pilóták. Amikor az egyik elveszett csoport megközelített egy kutat, hogy megtöltsék a kulacsokat, egy idős földműves jelent meg a ház ajtajában. Egyikük pocsék franciasággal megkérdezte: – Ou es Alamon? A fér vállat vont, majd sorban észak, dél, kelet és nyugat felé mutatott.25 A legsikeresebb rajtaütésre a német 91. Luftlande hadosztály parancsnokságától nem messze, Picauville mellett került sor. Az 508. ejtőernyős gyalogezred katonái tüzet nyitottak Wilhelm Falley altábornagy hadosztályparancsnoki autójára, miközben visszafelé tartott a rennes-i gyakorlatról. Falley sebesülten zuhant ki a járműből, és miközben megpróbálta elérni a pisztolyát, agyonlőtte egy amerikai hadnagy.26

A 82. légideszant-hadosztály feladata az volt, hogy miután a Merderet folyó két oldalán ledobták őket, biztosítsák Sainte-MèreÉglise városát, és vágják el a vasúti és közlekedési útvonalakat Cherbourg irányába. Ezenkívül el kellett foglalniuk a Merderet hídjait, hogy a tenger felől érkező haderő gyorsan átvonulhasson a félszigeten, és biztosíthassa a megközelítési útvonalakat, mielőtt továbbindulna északra, Cherbourg-ba. A Utah-part közelében ledobott 101-eseknek ugyanakkor meg kellett szállniuk az elárasztott földeken átvezető töltésutakat, valamint elfoglalni a Douve folyó hídjait és zsilipét Carentan városa és a tenger között. A 82-esek néhány szakasza a tervek szerint Sainte-Mère-Égliseben és környékén ért földet. Az egyik deszantos ernyője fennakadt a templom tornyán, és a katona ott lógott tehetetlenül, halottnak tettetve magát, miközben kis híján megsiketült a harangzúgástól. A haranggal riadójelzést adtak, mert a templom melletti téren kigyulladt egy ház, a lakosok pedig élő láncot alkotva adogatták egymásnak a vödröket. A településen hatalmas zűrzavar uralkodott. A helyi légvédelmi egység katonái egy osztrák tiszt irányításával minden irányba tüzeltek, miközben sorban ereszkedtek le az ejtőernyősök. Sok amerikait szitává lőttek, még mielőtt földet ért volna. Azoknak sem volt sok esélyük, akik fennakadtak a fákon. Egy deszantos egyenesen az égő házba zuhant. Mások azonban pillanatok alatt harcoló csoportokba tömörültek, és a város széléről elindultak befelé, egyik fedezéktől a másikig rohanva. Egy órán belül visszavonulásra kényszerítették a németeket, és ezzel SainteMère-Église lett az első felszabadított francia város. A település a szétszóródott egységek nagy részének gyülekezőpontjává vált. A 82. légideszant-hadosztály egyik katonája elképedve gyelte, ahogy a 101-esek két tagja lóháton, nyereg nélkül érkezik meg. A hátasokat a közeli mezőn szerezték. Valaki egy ellopott féllánctalpas motorkerékpárral futott be. A vidéken szétszóródott ejtőernyősök közül csak nagyon kevesen

maradtak inaktívak. Néhányan az ejtőernyőjükbe burkolózva elheveredtek egy árokban, és várták a hajnalt, hogy tájékozódni tudjanak. A nagy többség azonban már alig várta, hogy harcolhasson. A 82-esek egyik ejtőernyőse tisztán emlékezett az utasításra: „Menjenek a ledobási zónához, amilyen gyorsan csak tudnak. Foglyokat ne ejtsenek, csak lelassítanák magukat.”27 A harc mindkét oldalon könyörtelenné vált, valójában talán az az éjszaka hozta a háború leghevesebb összecsapásait a nyugati fronton. Egy német katona a következő szavakkal indokolta egy amerikai szakasz megsemmisítését, amelyik a zászlóalja nehézfegyveres szakasza mellett ért földet: „Tudják, nem cukorkával dobáltak minket. Harcolni jöttek, meg akartak ölni.” A német katonákat tisztjeik alaposan kioktatták az amerikai légideszant-alakulatokhoz besorozott „bűnözőkről”, és félelmük most erőszakká alakult át. A fákra felakadt ejtőernyősök megcsonkításáról szóló rémtörténetek hitelességét azonban lehetetlen ellenőrizni.28 Akár igazak voltak ezek a beszámolók, akár nem, az amerikai ejtőernyősök bosszúért lihegtek. Több olyan esetre is sor került, amikor a katonák lelőtték valaki más foglyait. Egy zsidó őrmester és egy tizedes kivezettek egy tanyáról egy elfogott német tisztet, valamint egy közlegényt. A jelenlévők rövidesen automata fegyver tüzét hallották, és amikor az őrmester visszatért, „senki nem szólt semmit”.29 Egy másik zsidó ejtőernyősről azt mondták, „senki nem merte vele egyedül hagyni a foglyokat”.30 A 101-esek egyik katonája beszámolt róla, hogy miután belebotlottak két ejtőernyős holttestébe, „akiknek levágták a nemi szervét, és beletömték a szájukba”, a századosuk kiadta a parancsot: „Senki ne merjen foglyot ejteni! Lelőni a rohadékokat!”31 Voltak, akik szemlátomást élvezték az öldöklést. Az egyik ejtőernyős másnap reggel találkozott egy bajtársával a századból, és meglepve látta, hogy a kiutalt sárga kesztyű helyett vöröset visel.

„Megkérdeztem tőle, honnan szedte a vörös kesztyűt, mire benyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzott belőle egy füzér fület. Egész éjjel fülekre vadászott, és sorban felfűzte őket egy régi cipőfűzőre.”32 Brutális fosztogatásokra is sor került. A 101-es légi deszantosok katonai rendőr szakaszának parancsnoka megtalálta egy német tiszt holttestét, és látta, hogy valaki levágta az ujját a jegygyűrűje miatt.33 Az 508. ejtőernyős gyalogezred őrmestere elborzadt, amikor megtudta, hogy szakaszának tagjai megöltek néhány németet, majd a holttesteken „szuronygyakorlatot” tartottak.34 A hadifoglyok megölését időnként sikerült megakadályozni. 02:30 körül a 101-esek maroknyi ejtőernyőse, köztük egy hadnagy és egy káplán megálltak egy tanyánál, hogy beszéljenek a francia lakókkal. Meglepődtek, amikor váratlanul megjelent egy tucatnyi katona a 82-esektől, akik egy csapatnyi atal német tisztiszolgát tereltek maguk előtt. Rájuk parancsoltak, hogy feküdjenek le, a rémült úk pedig az életükért könyörögtek. Az őrmester, aki le akarta lőni őket, közölte, hogy a fák között néhány bajtársát „csillagszóróvá” változtatta egy német lángszórós. Az őrmester kibiztosította Thompson géppisztolyát. A német úk végső kétségbeesésükben megragadták a hadnagy és a káplán lábát, miközben azok a franciákkal együtt üvöltve próbálták jobb belátásra bírni a tiszthelyettest. Végül sikerült lebeszélni a tervéről. A németeket bezárták a tanya pincéjébe, de az őrmester nem tett le a bosszúról. „Azok az emberek teljesen begolyóztak” – írta később egy katona.35 Ahogy a szétszórt csoportok az éjszaka folyamán lassanként összegyűltek, a tisztek fokozatosan átvették az irányítást, és megpróbáltak a célpontjukra összpontosítani. Azok a katonák, akik nem találták meg saját egységüket, csatlakoztak valamelyik zászlóaljhoz, még akkor is, ha az másik ezredhez tartozott. Maxwell Taylor tábornok, a 101-esek parancsnoka összegyűjtött vagy

harminc embert, köztük négy ezredest és más tiszteket. A helyzet még egy Churchill-paródiát is előcsalt belőle: „A háborúk történetében még soha nem parancsoltak ennyire sokan ilyen keveseknek.” Egy másik csapat ejtőernyős géppuskaszállító kordén húzta az 502. ejtőernyős gyalogezred parancsnokát, George Van Horn Mosely Jr.-t, akinek leérkezéskor eltört a lába.36 A lábtörést szenvedett katonák és tisztek közül sokan csak felkötötték a sérült végtagot, és a fogukat összeszorítva ugráltak a többiek után. Akik nem tudtak mozogni, azok a foglyokat őrizték. Az emberek túlnyomó többségének bátorságát nem lehetett elvitatni. Az 508. ejtőernyős gyalogezred egyik zászlóaljparancsnokán kívül, aki egy árokban rejtőzve töltötte az éjszakát, nem sok katona idegei mondták fel a szolgálatot. A harci sokk sokkal inkább jelentkezett német oldalon. Egy Rainer Hartmetz nevű katona visszament a századparancsnokságra lőszerért, és két sokkos állapotban lévő bajtársát találta ott. „Képtelenek voltak beszélni, reszkettek. Próbáltak rágyújtani, de nem tudták az ajkukhoz emelni a cigarettát.” És a századparancsnok, egy százados, aki a keleti fronton kitüntette magát bátorságával, részegen feküdt egy lövészgödörben. Amikor valaki üzenettel közeledett az előretolt állások irányából, a pisztolyát lengette és azt motyogta: – Ki kellene végeztetnem mindenkit, aki visszavonul.37 A Sainte-Marie-du-Mont nevű falut egy hetvenöt ejtőernyősből álló vegyes alakulat támadta meg. A parancsnokságot átvevő tisztnek fogalma sem volt róla, hány német lehet a településen, de a szigorú kiképzés ki zetődőnek bizonyult. A szakaszok egymást fedezve, a szárnyakról géppuskák támogatásával nyomultak előre. Egy páncélöklös raj kirohant a főutcára, és páncéltörő gránátot eresztett a templom ajtajába. A füstből tucatnyi német katona bukkant elő feltartott kézzel, parancsnokuk rögtönzött fehér zászlót lengetett. A

falut alig egy óra alatt megtisztították, a védők többsége az úton Carentan felé menekült. Más csapatok a Utah-part mögötti elárasztott terület töltésútjait biztosították. Egy maroknyi ejtőernyős belebotlott tizenöt németbe, akik lovas kocsikon lőszert szállítottak. Megadásra kényszerítették őket, majd folytatták tovább az útjukat. Az egyik amerikai beszélt németül, ő közölte a foglyokkal, hogy ha tűz alá veszik őket, ne mozduljanak. Nemsokára tüzet nyitott egy német géppuska. Az ejtőernyősök fedezéket kerestek az árokban. Az egyik német futásnak eredt, de azonnal lekaszálták. „Feldobtuk a szekérre – emlékezett vissza egy ejtőernyős. – A délelőtt folyamán meghalt. Onnantól nem volt problémánk a foglyokkal, lecövekeltek az úton, akármi is történt.” Az eljárás természetesen ellenkezett a gen konvenciók szabályaival.38 Akárcsak a brit légi deszantosoknál, az ejtőernyősök egyik fő feladata itt is az volt, hogy biztosítsák a landolási zónát az erősítést és nehéz felszerelést szállító Waco vitorlázórepülők számára. Csakhogy a Sainte-Mère-Église melletti landolás korántsem ment olyan simán. „Rövid gyaloglás után megérkeztünk a mezőhöz, és összetalálkoztunk egy kisebb csapatnyi német katonával, akik a területet őrizték – írta a feladattal megbízott ejtőernyősök egyike. – Rövid tűzharc után megfutamítottuk őket. A kijelölt zóna nem volt más, mint egy nagy mező fákkal és néhány tanyaépülettel körülvéve. Gyorsan rajokra oszlottunk, és kialakítottuk a peremvonali védelmet. Azután nem volt más dolgunk, mint várni.”39 A megadott időpontban bekapcsolták a jelzőlámpákat. „Hallottuk a repülőgépek zúgását a távolban, majd csend támadt. Aztán halk suhogás hallatszott. Az egyre hangosabb zajhoz rövidesen ágak recsegése, csikorgás és időnként sikolyok csatlakoztak.” A vitorlázógépek gyorsan közeledtek, egyik a másik

után, különböző irányokból. Sokan elvétették a leszállóterületet, és az erdőben landoltak, mások a tanyákba és a kőfalakba csapódtak. A gépeket dzsipekkel, páncéltörő lövegekkel és más, az ejtőernyős ledobáshoz túlságosan nehéz felszereléssel töltötték meg. A rakományt leszíjazták és a furnérlemez padlóhoz rögzítették. A pilótákat és a légi szállítású csapatokat csupán vászon és könnyű falemezek védték. A mezőn egy pillanat alatt úrrá lett a zűrzavar, mindenfelé vitorlázógépek szántották fel a talajt. A rakomány földet éréskor elszabadult és kirobbant a gépek elején, sok esetben végezve a pilótával is. Az egész landolási zónában testek és csomagok hevertek. A deszantosok némelyikét felnyársalták a törékeny szerkezetek faszilánkjai. „Azonnal megpróbáltuk ellátni a sebesülteket – írta a landolási zónát előkészítő ejtőernyősök egyike –, de tudtuk, hogy először azt kell eldöntenünk, kin lehet segíteni, és kin nem. Felállítottunk egy rögtönzött elsősegélyhelyet, és nekiláttunk a lehangoló feladatnak: külön kellett választanunk az élőket a holtaktól. Megláttam egy katonát, lábai és feneke kiálltak az egyik vitorlázógép vászontörzséből. Próbáltam kiszabadítani, de beragadt. Amikor benéztem a roncsba, észrevettem, hogy a felsőtestét maga alá temette egy dzsip.”40 A nagyobb brit vitorlázógépek szállították a 320. vitorlázógépes tábori tüzérzászlóalj lövegeit. Ezek a járművek még a Wacóknál is veszélyesebbek voltak. Keményebb landolásnál az első futómű áttörte a furnérlemez padlózatot, és komoly sérüléseket okozhatott. A balesetek jó részét a fejetlenség okozta, és az, hogy túl sok gép érkezett egyszerre különböző irányokból. Néhányat a közeli német állásokból lőttek le. „A csapatszállító vitorlázógépek varjúrajként ereszkedtek alá – írta a 91. Luftlande hadosztály egyik szakaszvezetője –, és ekkor elkezdődött a valódi háború.” A veszteségek között volt Pratt dandártábornok, a 101-esek parancsnokhelyettese is. Őt is egy elszabadult dzsip zúzta halálra,

amikor a vitorlázógép nekiment egy fának, és hirtelen megállt. Húsz percen belül elegendő légi deszantos landolt ahhoz, hogy nekiláthassanak saját sebesültjeik ellátásának. A szanitécek eszeveszett tempóban dolgoztak, mor umot, szulfamidtablettákat és kötszert osztottak.41 Néhány vitorlázógép teljesen elvétette a landolási zónát. Az egyik egy aknára szállt le és felrobbant. Mások az elárasztott területen landoltak, ami legalább puhábbá tette a leszállást. A pilótáknak ki kellett bújniuk nehéz golyóálló mellényükből, mielőtt utat vágtak az oldallemezeken. A víz néhol elég mély lehetett. A vitorlázórepülős gyalogság ezekben a pillanatokban nagyon sebezhető volt, amennyiben német állások közelében értek földet. „Landolás után felfedeztük a kis híján a végzetünket okozó ellenséges tűz forrását – írta egy pilóta. – Kiderült, hogy egy bunker van ott körülbelül egytucatnyi lengyel sorozottal, német tiszthelyettes irányítása alatt. Miután több vitorlázógép katonái, köztük a mieink is kézifegyverekkel össztüzet zúdítottak az állásra, megszűnt az ellenállás. A bunkerben minden elnémult, majd egyetlen lövés hallatszott. Aztán kiabálás és nevetés ütötte meg a fülünket, és a lengyelek feltartott kézzel kisétáltak. Nem akartak amerikaiak ellen harcolni, ezért inkább lelőtték a 42 krautőrmestert.” A francia lakosság reakcióját sem lehetett kiszámítani. Míg sokan omlettet vagy palacsintát sütöttek az ejtőernyősöknek, és calvadosszal kínálták őket, mások megijedtek, hogy ez a művelet is csak egy rajtaütés, és a németek később visszatérnek bosszút állni. Ez a félelem azonban nem akadályozta meg az asszonyokat abban, hogy kirohanjanak a mezőre, és összegyűjtsenek minél több ejtőernyőt a selymük miatt. Nem meglepő módon a közönyös normandiai földműveseket, akik ritkán hagyták el saját falujukat, megzavarták a szokatlan betolakodók. A 101-esek egyik katonája emlékezett rá, hogy amikor megállítottak három franciát, az egyik

helyi az ejtőernyősök feketére mázolt arcára mutatott, és azt mondta társának: – Most láthatod, ilyen egy amerikai néger.43 A heves összecsapások ellenére a harc még csak most kezdődött. Ahogy közeledett a hajnal, az ejtőernyősök tudták, hogy a németek erős ellentámadásokat fognak indítani. Leginkább a fő invázió sikertelensége miatt aggódtak. Ha a 4. gyaloghadosztálynak sem sikerül biztosítania a Utah-partot, és nem tör át a töltésutakon, hogy elérje őket, akkor magukra maradnak. Miután végignézte a 101-esek felszállását Greenham Commonon, Eisenhower tábornok 01:15-kor visszatért nikkelezett borítású lakókocsijába. Egy ideig néma csendben ült, dohányzott. Szárnysegédje, Harry Butcher nem tudhatta, hogy a főparancsok addigra már megírta a nyilatkozatot, melyben az Overlord kudarca esetén minden felelősséget magára vállal. Néhány órával később Leigh-Mallory repülő tábornok, ugyanaz az ember, aki a cotentini légideszant-művelet katasztrófáját jósolta, telefonon keresztül továbbította az előzetes jelentést. Butcher azonnal kopogtatott Eisenhowernél. Ike nem tudott aludni, az ágyán fekve dohányzott, és egy westernt olvasott. Az amerikai légideszant-egységeket szállító 850 vitorlázógépből csak 21 semmisült meg. A britek veszteségei még ennél is kisebbek voltak, mindössze nyolc gépet vesztettek a 400-ból. Leigh-Mallory már fogalmazta is írásos bocsánatkérését, amely végül egyszerre lett nagyvonalú és behízelgő. „El sem tudom mondani, mennyire megnyugtat, hogy számításaim megalapozatlanok voltak… Gratulálok önnek a döntése bölcsességéhez.” Ám mindannyian tudták, hogy a légideszant-művelet csupán az első lépés. Minden a partraszállástól és a németek reakciójától függött.44

6.

Az armada átkelése Azoknak, akik június 5-én este a Southampton Waternél várakozó hadihajók és partra szálló járművek konvoján tartózkodtak, az inváziós otta egészen a horizontig nyúlt. Sokan találgatták, mit fognak gondolni a németek, amikor megpillantják ezt az armadát, a valaha tengerre bocsátott legnagyobb ottát. A közel ötezer partra szálló járművet hat csatahajó, négy partvédő hadihajó, 23 cirkáló, 104 romboló és 152 egyéb hajó kísérte, az utat pedig 277 aknaszedő tisztította előttük. A legtöbb jármű brit, amerikai és kanadai volt, de akadtak francia, norvég, lengyel és holland hadihajók is.1 A Lord Lovat 1. Különleges Szolgálat dandárjának kommandósait szállító partra szálló hajón Bill Millin, a Cameroni Felföldiek dudása egyenzubbonyában és skót szoknyájában kiállt az orrba, és eljátszotta a „The Road to the Isles”-t.2 A hang messzire szállt a vízen, a közeli hajók legénysége éljenzett. Némelyik hadihajó kapitányának hasonló ötlete támadt. Két Hunt osztályú rombolón is teljes hangerővel bömbölt az „A Hunting We Will Go”,3 a Szabad Francia Haderő rombolói pedig a „Marseillaise”-zel válaszoltak. A matrózok boldogan ugráltak és integettek a fedélzeten, örültek, hogy négy év után újra visszatérhetnek Franciaországba.4 A konvojok minden irányból érkeztek a Wight-szigettől délre kijelölt gyülekezési ponthoz, melynek a „Piccadilly Circus” nevet adták. A nyugati part mentén leereszkedő HMS Ramillies csatahajó

fedélzetén utazó Middleton tengernagy feljegyezte, hogy „a forgalom egyre sűrűbbé vált”, miután elkanyarodtak Land’s Endnél. A Ramillies erős szélben és erős hullámzásban vágott át a lassúbb konvojok között. „Érdekes kihívás volt, különösen éjszaka” – értékelte a manővert, a kisebb hajók legénységét viszont megrémisztette a feléjük tartó csatahajó látványa.5 Vegyes érzések kavarogtak az éjszakai tengeren a francia partok felé közeledő százharmincezer katonában. Lord Bramall tábornagy, aki akkor még csak hadnagyi rendfokozatban szolgált, ezt írta: „A nagy vállalkozás miatti izgalom keveredett a félelemmel, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak, és nem sikerül a tervünk.” A kudarctól való félelem fokozottan jelentkezett a atalabb, harcot még nem látott alárendelteknél. Egy veterán odalépett hozzá és azt mondta: – Ne aggódjon, uram, majd mi gondoskodunk magáról.6 De Bramall tudta, hogy „sokuknak a kelleténél több is kijutott a háborúból”. Saját egysége, a 60. lövészezred végigharcolta a sivatagi hadjáratot, a feszültségük és a kimerültségük még nem múlt el. Sok kanadai és brit katona fejében megfordult az is, hogy az egész hadművelet ugyanolyan katasztrofális askóba torkollhat, mint a két évvel korábbi dieppe-i rajtaütés.7 Többen azt a kérdést is feltették, miért mennek egyáltalán vissza. Néhányan indulás előtt magukhoz vettek egy kavicsot a partról, „utolsó emlékeztetőként” szülőföldjükre.8 Szinte mindenki tisztában volt vele, hogy egy nagy történelmi esemény részese. Az Omaha-part felé tartó V. amerikai hadtest parancsnokságán a következőt jegyezték fel a hadinaplóba: „Nemsokára elkezdődik az a kísérlet, amely a modern európai történelem összes nagy hadvezérét foglalkoztatta: invázió a csatornán keresztül.”9

A legtöbbjüket az foglalkoztatta, vajon a németek tudják-e, mi készülődik, és várnak-e rájuk. A Neptun hadművelet, az Overlord átkelési fázisának tervezői hónapokat töltöttek az inváziós ottára leselkedő potenciális veszélyforrások elemzésével: tengeralattjárók, aknák, torpedónaszádok, radarok, Luftwa e. Megtettek minden elővigyázatossági intézkedést. Egész éjjel Mosquito századok járőröztek a francia partok mentén, készen rá, hogy leszedjenek bármilyen német gépet, amelyik megpillantja a közeledő inváziós ottát. Rádiózavarókkal felszerelt repülőgépeket küldtek fel, hogy zavarják a német éjszakai vadászok frekvenciáit. A brit és amerikai légierő a csatorna felett szintén nagyszabású radarzavaró műveletbe kezdett. Ezenkívül már hetek óta rakétákkal felszerelt Typhoonok támadták a német radarállomásokat Hollandia és Bretagne között. A Taxable művelet keretében a 617. század Lancaster bombázói „ablakot” szórtak le, vagyis a radaroknak alumíniumcsíkokkal szimulálták, mintha inváziós konvoj tartana a Le Havre-tól északra lévő Cap d’Antifer felé. A félrevezető művelethez csatlakozott a haditengerészet is, motorcsónakokkal és torpedónaszádokkal radarvisszaverő ballonokat vontattak a tengeren, melyek a képernyőn hadihajóknak látszottak. Szerveztek egy hasonló megtévesztő akciót Boulogne közelében is, a Glimmer műveletben Stirling bombázók vetették be az alumíniumcsíkokat. Cap d’Antifer környékén ezenkívül aknákat is telepítettek.10 Ramsay tengernagy leginkább a Bretagne-ban állomásozó német tengeralattjárók tömeges támadásától tartott. Kiküldték ugyan a haditengerészet tengeralattjáró-vadász egységeit, de a délnyugati megközelítési utak biztosítása jórészt így is a Parti Parancsnokság 19. repülőosztályának B–24 Liberatoraira és Sunderlandjeire hárult. Az egység három kanadai, két ausztrál, egy új-zélandi, egy cseh és egy lengyel századból állt. A RAF saját 224. századának állománya hasonlóan vegyes összetételű volt, 137 brit,

44 kanadai, 33 ausztrál és új-zélandi (ANZAC), egy svájci, egy chilei, egy dél-afrikai és egy brazil katonával. A legénységekre hosszú nappali és éjszakai bevetések vártak, folyamatosan járőröztek a csatorna nyugati oldala fölött, módszeresen kutattak Írország déli partjai és a Bresti-félsziget között. Amikor a radar tengeralattjárót észlelt a felszínen, a repülőgép leereszkedett, és az elülső lövész megpróbált minél nagyobb kárt okozni a toronyban, hogy vészmerülésre késztesse a hajót, aztán kioldották a mélységi bombákat. A Cork műveletben a 19. repülőosztály gépei 40 tengeralattjárót támadtak meg. A 224. század egyik Liberatorát a 21 éves kanadai Ken Moore repülő hadnagy vezette, aki haditengerészeti történelmet írt, amikor június 7-én éjszaka 22 percen belül két német tengeralattjárót is elsüllyesztett. Karl Dönitz tengernagy és a német haditengerészet parancsnokságának legnagyobb csalódottságára egyetlen tengeralattjáró sem jutott be a csatornába. Más szövetséges repülőgépek német rombolókat támadtak, nehogy megközelítsék az inváziós ottát. Csak a gyors torpedónaszádok, és később a zsebtengeralattjárók tudtak némi veszteséget okozni. A partra szálló hajók fedélzetén a katonák különböző módon ütötték el az időt. Néhányan aludni próbáltak, mások francia szavakat tanultak a szótárból, esetleg a Bibliát olvasták. Sokan rögtönzött istentiszteleten vettek részt, mert megnyugvást találtak a hitben. A Princess Ingrid brit hajón azonban Isten mintha nem lett volna jó hangulatban, amikor a fedélzetmester előző délután leadta az istentiszteletre hívó jelet. „Bár a megjelenés teljesen önkéntes alapon ment – írta az 50. hadosztály egyik előretolt meg gyelője –, mintha mindenki megjelent volna a felső fedélzeten tartott misén. Az orrban a hadsereg káplánja állt egy leterített asztal mögött, melyre apró ezüstkeresztet helyeztek. Miközben a kezdésre vártunk, hirtelen feltámadt a szél. Egy váratlan szélroham felkapta

a terítőt, a kereszt pedig leesett és kettétört. Micsoda baljós előjel! Első alkalommal éreztem, mit jelent valójában az Istentől való félelem. Körülöttem mindenki megrendülten meredt maga elé.”11 Az amerikai partra szálló hajókon kocka és póker folyt, a téteket leginkább az új szövetséges zetőeszközben tették fel, amelyik annyira felháborította De Gaulle tábornokot.12 A USS Samuel Chase fedélzetén a haditudósítók, köztük a fotós Robert Capa és Don Whitehead lelkesen csatlakoztak a játékhoz. „Mindenki feszült volt, és mindenki nemtörődömséget tettetett – emlékezett vissza az egyik katona. – A hetvenkedés mindig segített.”13 Az ádáz kártyapartikkal éles kontrasztot alkottak azok a katonák, akik alig szóltak valamit. „Bár össze voltunk zsúfolódva – jegyezte fel Gardner Botsford –, az ember mégis nagyon egyedül érezte magát.”14 Néhányan arról beszélgettek, partraszállás után „ki fogja megúszni, és ki nem”.15 „A gondolataim a családom körül forogtak – emlékezett vissza egy katona –, és azon gondolkodtam, hogyan fogadják majd a halálhíremet. Azzal a tudattal nyugtattam magam, hogy maximális összegre szólt a hadseregnél kötött életbiztosításom, és hogy a szüleim a halálom esetén legalább tízezer dollárt kapnak.”16 Az Omaha felé tartó 116. gyalogezred katonái nehezen tudták kiverni a fejükből parancsnokuk, Charles D. Canham ezredes szavait, aki azt mondta, háromból két katona sosem tér haza. Figyelmeztetését jellegzetesen vontatott, déli hanglejtéssel fejezte be: – Aki lepke ngnak érzi magát, most szó’jon.17 Az Empire Broadsword nevű hajón a rangidős brit tiszt hasonló módon kedvetlenítette el embereit a bátorító beszéd végén: – Ne aggódjanak, ha nem élik túl a partraszállást, rengeteg tartalékunk van, akik majd átgyalogolnak magukon.18

A USS Bay elden egy atal tiszt a „feneketlen mélység érzetéről” írt naplójába. „Nem tudhattuk, hogy a világ egyik legnagyobb katonai csapdájába sétálunk, vagy sikerül meglepnünk az ellenséget.” Valaki más fel gyelt rá, hogy bajtársai nem igazán gyűlölik a németeket, de mindenki érezte, hogy ez az első veszteségek után meg fog változni.19 A USS Shubrick kapitánya utasította legénységét, hogy borotválkozzanak meg, fürödjenek és vegyenek tiszta ruhát, hogy sebesülés esetén csökkentsék a fertőzés veszélyét. A Utah-partra tartó 4. gyaloghadosztály katonái közül sokan szintén leborotválták a hajukat – néhányan csak egy „V” alakot hagytak meg –, de a többség megmaradt az ejtőernyősök mohikán fazonjánál. Az elővigyázatossági intézkedések által kiváltott komor gondolatokat mindenki félretette, amikor a hajókapitányok a hangosbeszélőn keresztül felolvasták Eisenhower üzenetét az inváziós csapatokhoz. „A Szövetséges Expedíciós Haderő katonáihoz, tengerészeihez és repülőseihez! Önök most annak a nagy keresztes hadjáratnak a részesei, amelyre már hosszú hónapok óta készültünk. Önökön a világ szeme. A szabadságszerető emberek reménye és imája mindvégig ott lesz magukkal. Bátor szövetségeseinkkel és a többi fronton harcoló bajtársaikkal együtt önök előidézik a német háborús gépezet megsemmisülését, véget vetnek a náci önkényuralomnak Európa elnyomott népei felett, és biztosítanak mindannyiunknak egy szabad világot.” Többen elismerték, hogy a bátorító szavak hallatán „lúdbőrözni kezdtek”. Röviddel éjfél előtt a brit és amerikai hajókon teljes készenlétet rendeltek el.20 Anglia több mint száz repülőterén a RAF és az amerikai légierő bombázó pilótái kora hajnalban keltek, majd a reggelit követően átestek az eligazításon. A többség sejtette, hogy valami nagy dolog készül, de nem tudták biztosan, hogy mi lesz az. A Thetfordban állomásozó amerikai 388. bombázóosztály nyilvánvalóan nem volt

felkészülve az emelvényen álló tiszt „drámai bejelentésére”. „Félrehúzta a műveleti térképet takaró fehér vásznat, és azt mondta: »Uraim, a szövetségesek a mai napon partra szállnak a kontinensen.« Elszabadult a pokol, az eligazítóban mindenki éljenzett, füttyögött, kiabált.” A tiszt folytatta, közölte a jelenlévőkkel, hogy reggel minden a levegőbe emelkedik, „amit a 8. légi hadsereg fel tud küldeni”. A bombázó egységek odafent alakzatba rendeződnek, majd a több kilométer hosszú armada elindul a normandiai célpontok felé. Az alakzat és a tűzfegyelem megtartása létfontosságú. „Ha Anglia partjainak elhagyása után egyetlen gépet is meglátunk a menetiránnyal szemben repülni, azt lelőjük.”21 A briteknél sokkal visszafogottabb volt a reakció, elsősorban a hadművelet méretei miatt. „Elképesztő előkészületek folytak – írta Desmond Scott, egy négy Typhoon századból álló repülőosztály újzélandi parancsnoka. – A légideszant-műveletek, a szállítóhajók mennyisége és sokfélesége, a hadosztályok száma, a légi o enzíva elképesztő súlya. Az egész művelet hordereje és precizitása mellett minden addigi erőfeszítésünk eltörpült. Amikor véget ért az eligazítás, nem hallatszott beszélgetés, nevetés. Senki nem maradt hátra, úgy sorjáztunk ki, mintha templomból távoznánk. Az arcok komorak voltak. Az előttünk álló feladat túlmutatott korábbi tapasztalatainkon, kirázott bennünket a hideg.”22 A RAF aznap éjjel maximális erőbedobással teljesített. A megtévesztésre és a légideszant-egységek célba juttatására felhasznált repülőgépeken kívül ezer bombázó szállt fel, hogy teljes sötétségben több mint 5000 tonnányi bombát szórjanak le tíz parti ütegre. A part fölött Spit re századok és amerikai P–38 Lightningok biztosítottak fedezetet. Meg kellett akadályozniuk a Luftwa e betörését az inváziós területre, továbbá a nagyobb hatótávolságú Mustangok behatolnak Franciaország belsejébe, és a Párizshoz közeli repülőterekről felszálló német gépeket támadják. Az

amerikai P–47 Thunderboltok és a RAF Typhoon vadászbombázói ezalatt a megközelítési utakat gyelik, és lecsapnak a part megerősítésére küldött német hadoszlopokra. A D-nap légi o enzívája egy újabb multinacionális művelet volt. Részt vett benne öt új-zélandi, hét ausztrál, huszonnyolc kanadai, egy rhodeseai, hat francia, tizennégy lengyel, három cseh, két belga, két holland és két norvég század. A szövetséges államok más egységei a V-bombák észak-franciaországi indítóhelyeit támadták.23 A légierő tisztjeinek félelme a rossz látási viszonyoktól nem volt alaptalan. A felhőplafon 1300 méteren állt, a bombázók pedig normális esetben 3500 méterről szokták kioldani terhüket. A hajnalban támadó amerikai nehézbombázóknak kettős feladat jutott: megsemmisíteni a célpontokat, és teleszórni bombatölcsérekkel a partot, hogy „az utánunk érkező partra szállóknak fedezéket biztosítsunk”.24 A partra szálló csapatok nem sokkal 01:00 után megreggeliztek. Az Egyesült Államok haditengerészete nagyvonalú volt. A Samuel Chase-en a szakácsok „annyi marhát, disznót, csirkét, fagylaltot és kandiscukrot adtak nekik, amennyi csak beléjük fért”.25 Más hajókon „bécsi virslit, babot, kávét és fánkot” szolgáltak fel.26 A Királyi Haditengerészet hajóin ezzel szemben csupán marhahúsos szendvics volt a menü, és hozzá egy pohárka rum egy hatalmas agyagkorsóból. „Mintha Nelson haditengerészetében lettünk volna” – jegyezte fel a Green Howards ezred egyik őrnagya.27 Több tengerész is felajánlotta saját adagját a partra szálló katonáknak. A Kanadai Skót Ezredet szállító Prince Henryn a matrózok gondoskodtak róla, hogy minden katona kapjon még két főtt tojást, és csomagoltak nekik sajtos szendvicset. A Királyi Haditengerészet tisztjeiről gondoskodó személyzet nem látta be, miért kellene eltérnie a megszokott szabályoktól. A HMS Largs parancsnoki hajón

utazó Ludovic Kennedynek az volt a benyomása, „mintha még mindig a portsmouth-i dokknál álltunk volna”. Leterítették a fehér asztalterítőt, aztán odajött a felszolgáló és megkérdezte: – Zabkását vagy kukoricapelyhet hozhatok reggelire, uram?28 Amint véget ért a reggeli, az első hullám tagjai összeszedték a felszerelésüket. Az amerikaiak átkozták a kiutalt ruházatot, mert bűzlött a vegyszertől, ami állítólag semlegesíti a mérges gázok hatásait. A katonák csak „görénygúnyának” hívták.29 A legnagyobb problémát azonban a felszerelési tárgyak és a lőszer súlya jelentette. Mire elkészültek, majdnem ugyanúgy festettek, mint az ejtőernyősök. Az első hullám katonáinak túlterheltsége sokuk számára végzetes következménnyel járt a parton. A matrózok egyáltalán nem irigyelték őket, és tréfálkozással próbálták tartani bennük a lelket. Trágár megjegyzéseket tettek a beázás ellen a puskák csövére húzott óvszerekkel kapcsolatban. Egy amerikai tengerésztiszt szerint a katonák „idegesen igazgatták felszerelésüket, és úgy szívták a cigarettát, mintha az a szál lenne az utolsó”.30 Miután megtisztította az utat az inváziós partszakaszokig, az aknaszedő otta visszafordult, és leadta a „sok szerencsét” jelzést a tüzelési pozíciójuk felé igyekvő rombolóknak. Kisebb csoda volt, hogy a törékeny aknaszedők, melyek elvesztése miatt Ramsay tengernagy annyira aggódott, egyetlen hajó veszteség nélkül végezték el feladatukat. A Hunt osztályú HMS Eglinton egyik tisztje írta: „Haladtunk tovább, és nem győztünk csodálkozni, milyen simán megy minden.” Valamivel előrébb két zseb-tengeralattjáró, az X–20 és az X–23 várakozott, nekik kellett megjelölniük a brit partszakaszokat. Az invázió elhalasztása miatt a legénységnek plusz egy napot kellett lemerülve töltenie a szűkös járművekben.31 Az amerikai Rangerek egyik tisztje ott maradt a belga HMS Prince Baudouin csatornagőzös hídján, és mindkét oldalra kiküldött

egy-egy mesterlövészt. Az volt a feladatuk, hogy gyeljék a vízen úszó aknákat. 04:00 körül a kapitány hangja szólalt meg a hangosbeszélő rendszeren: – Figyelem a fedélzeten! Figyelem a fedélzeten! A brit legénység jelentkezzen a rohamhajóknál! A Ranger tisztnek a brit „Figyelem a fedélzeten!” jobban tetszett a nyersebb amerikai változatnál.32 Egy ekkora otta nem maradhatott örökre észrevétlen. 02:15-kor a part mentén elhelyezkedő 352. gyaloghadosztály parancsnokságára hívás érkezett a Cherbourg-ban lévő normandiai tengeri parancsnokságtól, ahol azt állították, Grandcamptól 11 kilométerre északra hajókat észleltek. Ám úgy tűnt, az ejtőernyősök által okozott felfordulás elterelte a gyelmet a partot fenyegető fő veszélyforrásról. A robbanó ejtőernyős bábok ledobásával sikerült a 352. gyaloghadosztály egy teljes ezredét elcsalogatni és tévútra vezetni. A Pointe du Hoc-i helyőrség csak 05:20 kor jelentette, hogy 29 hajót észleltek, közülük négy nagyobbat, talán cirkálót.33 Az Omaha-part előtt várakozó „O” különítmény valójában két amerikai csatahajóból (Texas és Nevada), a HMS Erebus monitorból, négy cirkálóból és tizenkét rombolóból állt.[8] Két cirkáló, a Montcalm és a Georges Leygues a Szabad Francia Haditengerészet (Forces Navales Françaises Libres) részét képezte. A Montcalm, Jaujard ellentengernagy zászlóshajója hordozta a valaha látott legnagyobb harci trikolórt. A brit befolyás a francia hajókon mindössze a távcsővel a partot gyelő tiszteken lévő széldzsekikben és a gőzölgő kakaós bögrékben mutatkozott meg. A francia tengerészek és pilóták számára zavaró volt a gondolat, hogy saját hazájukat kell bombázniuk, de nem hátráltak meg a feladat elől.34[9] A három brit-kanadai part, a Sword, a Juno és a Gold elé megérkező Keleti Különítményt a Ramillies és Warspite csatahajók, a

HMS Roberts monitor, tizenkét cirkáló – köztük a lengyel Dragon[10] –, valamint 37 támogató romboló alkották. Amikor tüzet nyitottak, a partról gyelő Reichert altábornagy, a 711. gyaloghadosztály parancsnoka szerint „mintha az egész horizont lángra gyúlt volna”.35 A Nyugati Különítmény egyik rombolója, a USS Corry aknára futott, és a Keleti Különítmény is hasonló veszteséget szenvedett egy német torpedónaszád támadásának köszönhetően. 05:37-kor, miközben a kisebb járművek elfoglalták tüzelési pozíciójukat, a norvég Svenner romboló találatot kapott. Egy Le Havre-ból kifutó kisebb ottilla megközelítette a hadihajókat a füstfüggöny leple alatt, melyet a szövetséges légierő fektetett le, hogy védje a otta keleti szárnyát a parti ütegektől. A Svenner kettétört, orra és tatja „V” betűt formázva kiemelkedett a vízből, majd pillanatok alatt elsüllyedt. Még öt torpedó közeledett, alig vétették el a Largsot és Slazakot, de a két hajó még időben kitért előlük. Két hadihajó a túlélők segítségére sietett. A HMS Swift egyedül 67 embert mentett ki, de 33-an meghaltak a robbanásban. A Swift ugyanitt süllyedt el tizennyolc nappal később, amikor aknára futott.36 A partra szálló járművek is elfoglalták a helyüket. Az egyik LSTben (harckocsikat szállító jármű), amelyik brit katonákat szállított a Gold-partra, a parancsnoknak kinevezett amerikai tengerészhadnagy egy pillanatra leereszkedett megnézni a radart. „A képernyőt megtöltötték az apró fénypontok, a műszer hajókat jelzett minden irányban, és mi voltunk középen.” Amikor visszatért, a fedélzeten tartózkodó rangidős brit tiszt a vállára tette a kezét, mielőtt még szózatot intézett volna a hajón tartózkodókhoz a hangosbeszélő rendszeren keresztül. – Az embereim többsége átélte a sivatagi háború legrosszabb pillanatait, és sokan Franciaországban is jártak már, Dunkerque-ből evakuálták őket – mondta az ezredes. – Azt javaslom, legyen fesztelen, legyen rövid, hagyja a drámát és az érzelmeket.

A atal amerikai megfogadta a tanácsot, „nagyon egyszerű beszédet” mondott.37 04:30-kor a Price Baudouin-on a várakozó katonák meghallották a jelet: „Rangerek, hajóba!” Egyes hajókon zűrzavarba fulladt a beszállási procedúra. Néhány gyalogos annyira félt a tengertől, hogy még a hajón felfújták a mentőmellényüket, és nem fértek át a nyíláson. Az 1. hadosztály egyik tisztje észrevette, hogy a sorban álló katonák egyike nem viseli az acélsisakját. – Vegye fel a rohadt sisakot! – förmedt rá, de a katona olyan sokat nyert kártyán, hogy a sisakját is harmadáig töltötte pénzzel. Ezzel együtt nem maradt választása. – A pokolba vele! – vonta meg a vállát, és a fedélzetre borította a nyereményét. Mindenfelé pénzérmék gurultak. Néhányan kötszert ragasztottak a sisakjuk hátuljára, mások cigarettát csomagoltak celofánba.38 A nehéz felszereléseket, a rádiót vagy a 40 kilónál is nehezebb lángszórót cipelő katonák alig tudtak leereszkedni a hálón a partra szálló hajókba. Ez egyébként is veszélyes művelet volt, a kisméretű jármű folyamatosan emelkedett és süllyedt, időnként nekiütődött a hadihajó oldalának. Néhányan kezüket, lábukat törték egy-egy rosszul kiszámított ugrásnál, vagy amikor beszorultak a korlát és a hajó oldala közé. Jobban jártak azok, akiket kötéllel eresztettek le, de a 29. gyaloghadosztály egyik zászlóaljparancsnoki törzse valamivel később kedvezőtlen startot vett, amikor a partra szálló hajót vízre bocsátották a brit HMS Empire Javelin fedélzetéről. A daru beragadt, és ők ott lógtak a levegőben harminc percen át, pontosan a szennyvízkivezető cső alatt. „Az alatt a félóra alatt – emlékezett vissza Dallas őrnagy – mintha mindenki megragadta volna a lehetőséget az ürítésre.” A hajón senki nem hallotta a tiltakozásukat. „Káromkodtunk, üvöltöttünk, végül már csak

nevettünk, de egyre csak jött a matéria. Mire elindultunk a part felé, mindenkit vastagon borított a szar.”39 Az amerikai Rangereket, akiknek a fő feladatuk az volt, hogy megtisztítsák a sziklákat a Pointe du Hoc-nál, az Omaha-parttól nyugatra, nem terhelték meg ennyire. A legtöbben csupán egy Thompson géppisztolyt, egy 45-ös automatát és tíz deka TNT-t vittek magukkal, melyet a sisakjukhoz rögzítettek. A hajó kapitánya a hangosbeszélő rendszeren búcsúzott el tőlük: – Jó vadászatot, Rangerek!40 Egy műszaki katona, akinek a Utahon kellett partra szállnia a 4. gyaloghadosztállyal, később azt írta egy levelében, hogy a rohamhajók vízre bocsátása volt „élete legmagányosabb pillanata”. „A hajó olyan csattanással csapódott a vízbe, hogy mindenki beleszédült a fedélzeten. Azonnal távolodni kezdtünk, és a nagy anyahajó néhány másodperc múlva már csak egy sötét folt volt a feketeségben, majd teljesen eltűnt a szemünk elől.”41 Miközben a ottilla hajói alakzatba rendeződtek, a Rangerek hatalmas robbanásokat hallottak. Körülnéztek, hogy lássák, mi lehetett az. – Az, uraim – közölte velük választékosan egy brit tengerészaltiszt –, a normandiai partot lövő Texas csatahajó sortüze.42 Az emberek a hajókban érezték a csatahajókról és cirkálókról kilőtt nehéz lövedékek nyomáshullámát, ahogy elhúztak a fejük fölött. A Nyugati Különítmény többi hajója is tüzelni kezdett az amerikai Omaha- és Utah-partok előtt. A Királyi Haditengerészettől eltérően, ahol a tornyokkal egymás után nyitottak tüzet, az amerikai Texas, Arkansas és Nevada csatahajók mind a 14 ágyújukból egyszerre adtak le oldalsortüzet. A látvány néhány meg gyelőben azt az érzetet keltette, mintha a hajók felrobbantak volna. A lökéshullámot még ekkora távolságból is érezni lehetett. „Az ember úgy érezte, mintha valaki átkarolta és megszorította

volna a mellét” – jegyezte fel Ludovic Kennedy.43 A nehéz lövedékek nyomában vákuum keletkezett. „Különös volt látni – írta az 1. hadosztály egyik törzsőrmestere –, ahogy a vízcseppek felemelkednek a lövedékek után, egy darabig követik őket, majd visszahullnak a tengerbe.”44 Sokan szörnyű tengeribetegségtől szenvedtek, ahogy a lapos fenekű hajók hánykolódtak és billegtek a másfél méteres hullámok hátán. „A többi partra szálló hajó mintha elsüllyedt, majd újra kiemelkedett volna a vízből” – írta egy közlegény. Amikor körülnézett, látta, hogy „a tenger, az ég és a hajók is ónszürke színt öltöttek”.45 A bőrig ázott brit és amerikai katonák már kezdték megbánni a bőséges reggelit. Sokan „kirókázták a szendvicsben kapott marhahúst”.46 A hányózacskók gyorsan megteltek, néhányan a sisakjukba öklendeztek, majd amikor jött egy hullám, kiöblítették. A Királyi Haditengerészet 50. hadosztályhoz rendelt előretolt meg gyelője jót mulatott az egyik főtiszten, aki királyi tartásban ült a dzsipjében, és dühösen meredt a szél felőli oldalon hányó katonákra, mert a visszacsapódó permet tetőtől talpig beborította. Az emberek kimerültek, mire elérték a partot.46 A tengerre bocsátás előtt álló harckocsik legénységének jó oka volt reszketni a félelemtől. Ezek a speciálisan átalakított és vízhatlanná tett DD, vagy duplex meghajtású Shermanek propellerekkel és felfújható vászonszoknyával rendelkeztek. Az új fejlesztés célja az volt, hogy már a gyalogság első hullámával együtt partra szálló harckocsikkal meglepjék a németeket. A vízben felismerhetetlen járművek a szárazföldre érve azonnali tűztámogatást nyújthattak a bunkerek és lövegállások ellen. A DD páncélosokat azonban nem ilyen viharos tengerre tervezték, és sok harckocsizó már odahaza, amikor a tengeralattjárók számára kifejlesztett Davos menekülőrendszerrel gyakorlatoztak, kijelentette, hogy ő „nem lesz átkozott tengerész egy átkozott

tankban”.47 Csupán a torony mögötti emelvényen álló járműparancsnok feje lógott a vízszint fölé. A legénység többi tagja a harckocsi belsejében kuporgott, és a vezető a periszkópon keresztül csak zöldesszürke masszát látott.48 Az eredeti terv szerint harckocsikat szállító partra szálló hajókról indították volna el őket, a parttól hét kilométerre, a német lövegek lőtávolságán kívül, de a háborgó tenger miatt csökkentették a távolságot. Julius Neave őrnagy, a 13./18. Huszároktól a következő parancsot kapta: „Indítás négyezerötszázról!” A Sherwoodi Ranger Lovasság még ennél is közelebb merészkedett, ám így is elvesztettek öt harckocsit a két századból. A legénység nagy részét sikerült kimenteni, de néhányan megfulladtak. A parthoz közeledő amerikai harckocsizászlóaljak még nagyobb nehézségekkel néztek szembe, részben a nyugati áramlatok miatt, részben mert nekik sokkal távolabbról kellett indulniuk.49 A hajnali szürkületben fokozatosan a német védők szeme elé tárult a part előtt horgonyzó hatalmas otta. A 352. gyaloghadosztály parancsokságára izgatott üzenetek futottak be a tábori telefonokon. 05:37-kor a 726. gránátos ezred jelentette: „Asnelles mellett [Goldpart] számos partra szálló hajó közeledik a parthoz. A haditengerészeti egységek oldalsortüzeket adnak le a partra.” Néhány perccel később a hadosztályparancsnok felhívta felettesét, Marcks tábornokot, a LXXXIV. hadtest parancsnokát. Javasolta, hogy „az új fejlemények fényében” esetleg vissza kellene hívni a Meyer alezredes vezetésével az „explosivpuppen” kivizsgálására küldött, három zászlóaljból álló harccsoportot. Marcks egyetértett. 05:52-kor a 352. gyaloghadosztály tüzérezrede jelentette: „60-80 gyors partra szálló jármű közeledik Colleville mellett [Omahapart]. A kint horgonyzó haditengerészeti egységek saját tüzérségünk lőtávolságán kívül vannak.”50

Miközben a partra szálló járműveken szorongó katonák szeme előtt egyre jobban kivehetővé vált a part, a rakétás hajók megkezdték a bombázás utolsó fázisát. Ezeknek a speciálisan átalakított harckocsiszállító hajóknak a nyitott fedélzetére ezer indítócsövet hegesztettek. Mindegyikbe egy kilencven centi hosszú rakétát töltöttek, és a fedélzet alatt még ezer rakéta várakozott tartalékban. A sorozatban indított rakéták hátborzongató hangot adtak. A Gold-part felé közeledő hampshire-iek egyik katonája a felemelkedő lövedékekre és rakétákra mutatott, és odaszólt a társának: – Nem lehet kellemes ezt kapni reggelire.51 Az egyik rakétás hajó kapitánya, a Királyi Haditengerészet tisztje megdermedt a döbbenettől, amikor felnyitotta a titkos utasításokat tartalmazó borítékot. Célpontja a Dives torkolatában fekvő elegáns üdülőhely, Cabourg volt. Franciabarátként és Proust híveként fel volt háborodva. Cabourg volt Marcel Proust „Balbec”je, az A l’ombre des jeunes lles en eur (Bimbózó lányok árnyékában) helyszíne.52 A rakétasorozatok félelmetes látványa javított a part felé tartó katonák hangulatán, de az Omahához közeledő hajókról nem lehetett látni, hogy a rakéták „teljesen elvétették a célt. Az összes a vízbe csapódott be.”53 Miközben az első hullámok egyre közelebb értek a parthoz, Eisenhower tábornok a Leigh-Mallorytól kapott jelentést böngészte. A légi szállítású művelet során a vártnál jóval kisebb veszteségeket szenvedtek. Ramsay parancsnokságán is megkönnyebbültek a haditengerészeti művelet addigi sikerétől. Az aknaszedő ottilla csodával határos módon teljesen ép maradt. Eisenhower gyors jelentést írt George C. Marshall tábornoknak Washingtonba, aztán a törzsével együtt nekilátott egy nyilatkozat megfogalmazásának. A németek már megtették az első bejelentést, de a SHAEF legnagyobb

megelégedésére ez arról szólt, hogy a partraszállásra Pas de Calais körzetében kerül sor. A Fortitude terv és a La Manche keleti részén végzett megtévesztő akciók a jelek szerint beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Hat hónap telt el azóta, hogy a tuniszi repülőtéren, a parancsnoki autóban Roosevelt odafordult Eisenhowerhez, és azt mondta: – Nos, Ike, maga fogja vezetni az Overlordot. Ám a „leghosszabb nap”, ahogy Rommel nevezte, még csak most kezdődött. Nem sokkal később igen aggasztó hírek érkeztek Eisenhower barátjától, Gerow tábornoktól, az Omaha-partot támadó V. hadtest parancsnokától.54

7.

Omaha Az 1. és a 29. amerikai gyaloghadosztály célja az Omaha-part volt, egy hosszú, enyhe ívben kanyarodó partszakasz, amelyet a tenger felől nézve jobb oldalon masszív sziklafal zárt le. További hat kilométerre nyugatra emelkedett a Pointe du Hoc hegyfok. Itt kellett a Ranger zászlóaljnak megmásznia a csupasz meredélyt, hogy elhallgattassa a német üteget. Maga a kavicsos part lágyan emelkedett az alacsony védőgátig, amely mögött keskeny sávban ingoványos terület húzódott, majd következett a sziksófűvel borított meredek, homokos partoldal. Ezek a 30-50 méter magas szirtek uralták az egész öblöt. A meredélytől jobbra és balra három falu helyezkedett el: Collevillesur-Mer, Saint-Laurent-sur-Mer és Vierville-sur-Mer. A magaslatot öt meredeken emelkedő szurdokon, vagy „irtáson” lehetett elérni. A járművek csak ezeken át hagyhatták el a tengerpartot, de a keskeny völgyek bejáratát német bunkerek és lövegállások fedezték. Ezért gyelmeztette Scott-Bowden százados Bradley tábornokot, hogy az Omaha ijesztően nehéz partszakasz a támadók szempontjából.1 Leonard T. Gerow tábornok, az V. hadtest parancsnoka alacsony vízállásnál, a sötétség leple alatt szerette volna elkezdeni a műveletet. Rommel utasítást adott a legfélelmetesebb víz alatti akadályrendszer megépítésére a partra szálló járművek ellen, cölöpökre kötött aknákkal, acélidomokból összehegesztett akadályokkal, és „belga kapunak” elnevezett négyszögletű szerkezetekkel. Gerow azzal érvelt, hogy az utászoknak és a

haditengerészet robbantó egységeinek elegendő időt kellene adni, hogy apálynál tisztíthassák meg az utat a partig anélkül, hogy közvetlen tűz alá kerülnének. Beosztott parancsnokai és John L. Hall tengernagy, a különítmény vezetője is támogatták elméletét, ám Eisenhower, Montgomery és Bradley ragaszkodtak hozzá, hogy a támadás pirkadat után fél órával, 06:30-kor kezdődjön. Az akciót nagyszabású tengeri és légi bombázás előzi meg. Az invázió parancsnokai úgy vélték, ez a kombináció biztosítja a taktikai meglepetés előnyét, és így sikerül majd legyűrni a védőket. Ezenkívül nem kockáztathatták az egész hadművelet sikerét azzal, hogy az egyik parton órákkal a többi előtt megindítják a támadást.2

Gerow eredeti terve az volt, hogy két alakulattal támadja meg az Omahát, az 1. hadosztállyal a bal oldalon, a 29. hadosztállyal pedig – saját vezetésével – a jobbon. Bradley azonban jobban bízott az 1. hadosztályban, a „Nagy Vörös Egyesben”, és parancsnokában, Clarence R. Huebner tábornokban. A földközi-tengeri hadszíntéren szerzett partraszállási tapasztalatuk és harci hatékonyságuk páratlan volt, ezért Bradley Huebnert tette meg parancsnoknak, és a 29. hadosztályból egyszerűen átvezényelte a 116. ezredharccsoportot. Bradley úgy érezte, „Gee” Gerow, aki csatában még soha nem vezetett nagyobb egységet, csak Eisenhowerhez fűződő barátsága miatt foglalhatta el egy hadtest parancsnoki posztját. Gerow viszont tartott a légi és haditengerészeti bombázás sikertelenségétől, és még akkor sem nyugodott meg, amikor Eisenhower biztosította, hogy a „föld színén valaha összegyűjtött legnagyobb tűzerő” fogja támogatni.3 És az események Gerow-t igazolták. Az invázió előtt megosztotta aggodalmait Basil Liddell Hart katonai elemzővel arról, hogy „vajon a tervezésnél kellő hangsúlyt kaptak-e a nem várt fordulatok”.4 Az első partra szálló járművek, fedélzetükön a 29. hadosztály 116. gyalogezredével és az 1. hadosztály 16. gyalogezredével 05:20-kor hagyták maguk mögött anyahajójukat. Több mint egyórás utazás várt rájuk a viharos tengeren, amíg a H-órában partra szállhattak. A nagyobb hajók a parttól legalább tizenöt kilométernyire horgonyoztak, a német parti ütegek lőtávolságán kívül. A hosszú és kaotikus átkelés során tucatnyi partra szálló jármű felfordult, vagy megtelt vízzel. Tizenöt perccel később az 1. hadosztályt támogató 741. harckocsizászlóalj két százada a parttól 4500 méternyire elindította DD Shermanjeit. Ahogy Bradley januárban megígérte, Scott-Bowden őrnagy Ogden-Smith őrmesterrel együtt visszatérhetett révkalauzi szerepkörébe. Scott-Bowden hajóján háromfős személyzet utazott:

egy amerikai tengerészhadnagy, egy kormányos és egy mexikóiamerikai matróz, aki a négycsövű légvédelmi gépágyút kezelte. A hadnagy fel gyelt rá, hogy az LCT-k 4500 méternél megállnak, és onnan bocsátják vízre a harckocsikat. Scott-Bowden ereiben meghűlt a vér. – Túl viharos a tenger! – mondta. – Közelebb kellene menniük! Később „közönséges őrültségnek” nevezte a döntést, hogy ilyen távolságból indítsák el a 741. harckocsizászlóalj Shermanjeit.5 A harminckét páncélosból huszonhét elsüllyedt és megfeneklett, mindössze kettő érte el a partot. Másik hármat el sem tudtak indítani, mert a rámpa beragadt, ezért azokat a hajók egyenesen a parton tették ki. Összesen 33 harckocsizó fulladt meg, a többieket később kimentették.6 A 743. harckocsizászlóaljból azok, akik épségben elérték a partot, annak köszönhették az életben maradásukat, hogy a hadsereg és a haditengerészet tisztjei úgy döntöttek, nem próbálkoznak meg a maradék jármű vízre bocsátásával. Percy Hobart vezérőrnagy, a kétéltű tank ötletének kiagyalója tíz nappal később azt mondta Liddell Hartnak, hogy az amerikaiak „elmulasztották kihasználni a páncélosok előnyeit”.7 Hogy a DD harckocsik jelentették-e a megoldást a gyalogság támogatásának problémájára az Omaha-part szűkös mozgásterében, az még hosszú ideig vita tárgya marad.8 Scott-Bowdenék még jókora távolságban jártak a parttól, amikor a hátuk mögül előbukkant a 329 amerikai nehézbombázó. Legnagyobb csalódásukra azt kellett látniuk, hogy a bombák jóval a gerinc mögött csapódnak be. Egyik sem találta el a partot vagy a kijáratokat őrző német állásokat. – Ennek aztán nagy haszna volt – fordult Scott-Bowden bosszúsan a hadnagyhoz. – Csak felébresztették őket. A H-órát megelőző harminc percben a 8. légi hadsereg Liberatorai és Fortressei 13 000 bombát dobtak le, de egyik sem hullott az Omaha-partra.

Az Egyesült Államok légierejénél szélsőségesen optimista kijelentéseket tettek a „precíziós bombázással” kapcsolatban.9 Sajnos Montgomery, aki bármilyen lehetőséget megragadott szárazföldi csapatai megkímélése érdekében, kérdés nélkül elfogadta az ötletet, és szakított az éjszakai partraszállást favorizáló brit doktrínával. Sem ő, sem Bradley nem vették gyelembe azt a tényt, hogy a nehézbombázó egységek általában képtelenek a célpont nyolc kilométeres körzetében ledobni rakományuk legnagyobb részét. A bombázók 06:05-kor érkeztek, egyenesen a tenger felől, hogy minél kevesebb ideig legyenek kitéve a célkörzetbe telepített légvédelmi lövegek tüzének, vagyis nem a part vonalát követték. Amikor elérték a partot, a legénység néhány másodpercig késlekedett a kioldással, nehogy a közeledő partra szálló hajókat találják el. Ennek köszönhetően a földi parancsnokok túlzottan optimista reménye, miszerint a bombázás megsemmisíti a szögesdrót akadályokat, az aknamezőket és a védelmi állásokat, teljesen elhibázott volt. „A légierő akár otthon is maradhatott volna aludni, amennyi eredményt elértek” – jegyezte meg később dühösen az 1. hadosztály egyik tisztje. A problémát tovább fokozta, hogy a haditengerészeti bombázásra előírt negyven perc túlságosan kevés volt a parti védelmi állások semlegesítésére. Montgomery és Bradley terve nem idézett elő sem meglepetést, sem taktikai fölényt.10 A németeket nem nagyon kellett felkelteni, már a 05:50-kor kezdődő haditengerészeti bombázás is ébren találta őket. Az összes parti üteget felkészítették az aznapi lőgyakorlatra.11 A helyi parancsnok utasította Calvados elöljáróját, hogy gyelmeztesse a halászokat, június 6-án délelőtt kerüljék el a körzetet. Vierville-surMer francia lakosait azonban kétségtelenül a falut megrázó sortüzek zaja ébresztette. Az egyik lövedék a pékségbe csapódva végzett egy alkalmazottal és a pék kisgyerekével. Bár néhány ház

összedőlt – a polgármester felesége később megkönnyebbülten bukkant rá műfogsorára házuk romjai között –, a polgári veszteségek a csodával határos módon alacsonyak maradtak. A befelé tartó bombázók szerencsére teljesen elkerülték Vierville-t, más falvak és tanyák azonban nem voltak ilyen szerencsések.12 A vierville-sur-meri kijárat mellett lévő, Widerstandsnest 73 (73. ellenállási fészek) névre keresztelt bunkerben a 716. gyaloghadosztály egyik szakaszvezetőjét megrázta a hajnali fényben a szeme elé táruló látvány. „Az inváziós otta olyan volt, mint egy gigantikus város a tengeren” – írta később. A haditengerészeti bombázást pedig „földrengéshez” hasonlította.13 Egy másik katona a colleville-i kijáratot őrző „Tobruk”-állás géppuskája mögött szintén lenyűgözve gyelte a ottát, amely „ott várakozott a partok előtt, ameddig a szem ellátott”. A haditengerészeti bombázás moraja közepette azon kapta magát, hogy kétségbeesetten, fennhangon imádkozik. Ám amint feltűntek a part felé közeledő partra szálló járművek, meghallotta a közeli állásokból a „Sie kommen!” kiáltásokat, és tudta, hogy mások is túlélték a bombázást. Megtöltötte az MG 42-es géppuskát, és várakozott.14 A németek elképesztő sebességgel szedték össze magukat. 06:26-kor a 352. gyaloghadosztály parancsnokságán értesültek róla, hogy bár a „heves bombázás” romok alá temette a 716. gyaloghadosztály néhány lövegét, „hármat sikerült kiszabadítani és készenlétbe helyezni”.15 Az Omaha-part egyik legendája, hogy a német védők rendelkeztek a félelmetes 88 mm-es lövegekkel. A 716. hadosztálynak talán valóban volt két ilyen fegyvere valahol a parton, de ez máig sem bizonyított. Az Omaha német tüzérsége elsősorban cseh 100 mm-es lövegekből állt.16 A háború utáni félreértések egy másik példája az amerikaiakkal szembenálló haderővel állt összefüggésben. A szövetséges hírszerzés valóban alábecsülte a németek erejét az Omaha

szektorában, de nem olyan mértékben, mint azt néhány történész állítja. A SHAEF hírszerzése már régóta tudott a gyenge kvalitású 716. gyaloghadosztályról, amely három, a Vörös Hadsereg hadifoglyaiból álló Ost zászlóaljjal is rendelkezett. Ez a statikus védelmi egység felelt egy hatvanöt kilométeres partszakaszért a Vire torkolatától az Orne-ig. Az is igaz, hogy a SHAEF nem túl bölcsen úgy vélte, hogy a jóval erősebb 352. gyaloghadosztály még félnapi járóföldre délre, St. Lô körzetében állomásozik. Valójában csak két gyalogsági zászlóalj és egy könnyű tüzérzászlóalj tartózkodott az Omaha közvetlen szomszédságában, nem pedig az egész hadosztály, ahogy több történelmi tanulmányban is szerepelt. Dietrich Kraiss vezérőrnagy hadosztályának többi része egy több mint 400 négyzetméteres területen volt szétszóródva a Vire folyó torkolata és Arromanches között. Ha Meyer alezredes harccsoportja – amely Kraiss gyalogságának majdnem felét magában foglalta – nem távozik az éjszakában, ellenőrizni a Titanic művelet keretében a Carentan déli részére ledobott „robbanó bábokat”, akkor az Omaha-part valóban jelentős német védelemmel rendelkezhetett volna.[11] Ez a kitérő, valamint Kraiss erőinek rosszul megválasztott elosztása talán valóban megmentette a szövetségeseket a katasztrófától az invázió központi szektorában. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az 1. és 29. hadosztályoknak az Omahán nem kellett jelentős védelmi állásokkal szembenéznie.17 A katonák első hullámát a partra szálló járművekben őszintén lenyűgözték a csatahajók nehézlövegei. Sokan „vasúti kocsikhoz” hasonlították a fejük felett elrepülő lövedékeket. A H-órára váró, lassan köröző hajók az adott pillanatban megindultak a part felé. Az ellenséges tűz hiánya ezekben a pillanatokban felkeltette a reményt, hogy a haditengerészet és a légierő jól végezte a dolgát.18 A gyalogosok úgy össze voltak zsúfolódva, hogy alig láttak valamit

az előttük lévők sisakjától, valamint a magas kiszállórámpától. Néhányan azonban észrevették a döglött halakat a vízben, a rövidre célzott rakétasortüzek áldozatait.19 A járművek még mindig hánykolódtak, „akár egy betöretlen ló”, ezért a legtöbben még a szemüket is becsukták, így próbálkoztak védekezni a rájuk törő hányinger ellen.20 A hajók addigra „bűzlöttek a hányadéktól”.21 Az ágyúzás miatt felemelkedő por és füst miatt a kormányosok alig ismerték fel a jellegzetes tereppontokat.22 Az egyik hajó az 1. hadosztály katonáival Port-en-Bessin mellett ért partot, több mint tizenöt kilométerrel lejjebb. A legénység egy része a Királyi Haditengerészet atal, tapasztalatlan tengerésze volt. Nagyon megrémültek, amikor a német lövegek és géppuskák tüzet nyitottak a közeledőkre. Voltak, akik már a parttól jókora távolságban le akarták ereszteni a rámpát. A 116. gyalogezred katonáit szállító hajón Willard Nor eet őrmester előhúzta 45-ös Coltját. – A partig! – harsogta fenyegetően. És nem ez volt az egyetlen példa a fegyveres bátorításra.23 „Hamarosan éles koppanásokra gyeltünk fel – írta egy amerikai tengerészhadnagy –, és amikor néhányan a padlóra rogytak, csak akkor döbbentünk rá, hogy valódi golyókkal lő ránk a nagyon is valódi ellenség.”24 Némelyik parancsnok továbbra is úgy gondolta, inspirálnia kell katonáit. – Szedjék össze magukat, emberek! – kiabálta egy tiszt, miközben a jármű a parttól nem messze felült egy homokpadra. – Huszonöt év óta most járnak itt először amerikai katonák!25 Amikor a rámpákat leeresztették, a német géppuskások a nyílásra összpontosították a tüzüket. A hajók sok esetben homokpadra futottak a part előtt. A víz sekélynek tűnt, de előrébb még voltak mélyebb gödrök. Az amerikai Parti Őrség tapasztaltabb kormányosai tudták, hogy a megfelelő pillanatban le kell állítani a motort, és hagyni, hogy a hullámok átlendítsék a járművet a padkán. Ezeknek a hajóknak sikerült partot érniük.26

„Abban a pillanatban, ahogy lecsapódott a rámpa, a védők közvetlen tűz alá vették a hajónkat – írta a 116-osok egyik katonája, aki az Omaha nyugati felén ért partot. – Előttem a három rajparancsnokunk, és mások is találatot kaptak. Néhányan oldalt próbáltak kimászni. Két tengerészt szintén eltaláltak. Kiugrottam a bokáig érő vízbe, de amikor futni akartam, hirtelen derékig elsüllyedtem. Négykézláb mászva próbáltam az egyik fémakadály fedezékébe jutni. Golyók pattogtak a fémen, átfúrták a hátizsákomat, de engem elkerültek. A társaim közül többen is megsebesültek.”27 A hajót még mindig dobálták a hullámok, és „ha valaki becsúszott a rámpa alá, azt halálra zúzta a lezuhanó hajótest”. A katonák kilépve néhol azonnal a víz alatt találták magukat. Sokan egyáltalán nem tudtak úszni. Kétségbeesésükben a legtöbben elengedték a fegyverüket, és megszabadultak a felszerelésüktől is, hogy életben maradjanak. A hátul lévők, akik látták fuldokló bajtársaikat, pánikba estek. „Volt, akit a vízben ért találat, akár tudott úszni, akár nem – írta ugyanaz a katona. – A sebesült, roskadásig megpakolt emberek segítségért kiabáltak… A víz felszínén halottak ringatóztak, és az élők közül is sokan halottnak tettették magukat, hagyták, hogy a víz kisodorja őket a partra.”28 Az egyik katona beleugrott a másfél méter mély vízbe. „Golyók csapódtak be az orrom előtt, mindkét oldalon, egyáltalán mindenhol. Eszembe jutott az összes bűnöm, amit valaha elkövettem, és még soha az életben nem imádkoztam olyan vehemensen.”29 A 116. gyalogezred 1. zászlóaljának tagja végignézte egy elkötelezett tiszthelyettes, „Zarándok” Robertson őrmester halálát. „Hatalmas seb tátongott a homloka jobb felső részén. Megszállott módon gázolt előre a vízben, a sisakját valahol elvesztette. Aztán láttam, hogy térdre zuhan, és a rózsafüzérét morzsolgatva imádkozik. Abban a pillanatban a németek tüze szinte kettéfűrészelte.”30

Lehetetlen feladatnak tűnt átkelni a parti sávon. Valódi rémálom volt rohanni a sekély vízben a nehéz felszereléssel, átázott ruhában és bakancsban, elnehezült lábbal. A túlterhelt katonáknak esélyük sem lehetett. Volt, aki a saját felszerelésén kívül 750 géppuskalőszert cipelt. Nem meglepő módon később sokan azt mondták, a veszteség akár feleakkora is lehetett volna, ha az első hullám kisebb terhet cipelve támad. Mindenhonnan „Eltaláltak! Eltaláltak!” kiáltásokat lehetett hallani. Egy katona az 1. gyaloghadosztályból beugrott a nyakig érő vízbe, és lassan tempózva elindult kifelé. Amikor már megtehette, lefeküdt pihenni. „Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel, ahogy az emberek mozogtak a terhük alatt. Így megpakolva esélyünk sem volt. Annyira fáradt voltam, hogy vonszolni is alig tudtam magam.” Szakasza 31 tagjából mindössze kilencen maradtak életben.31 Géppuskasorozatok söpörtek végig a parton, „és ahogy becsapódtak a nedves homokba, olyan hangot hallattak, mintha valaki a fogát szívta volna”.32 Az egyik katona látta, hogy bajtársa jobbra-balra cikázva próbál átrohanni. Egy ellenséges lövész eltalálta, összeesett a homokban. „Orvosért kiáltott, mire egy szanitéc azonnal elindult felé, de őt is lelőtték. Ott feküdtek egymás mellett, és üvöltöttek, míg néhány perccel később meg nem haltak.” Sokan a parti akadályok mögött bújtak meg, lövedékek repkedtek körülöttük, mások azonban felismerték, hogy az egyetlen esélyük a túlélésre a védőgát. A 116. ezred „A” százada szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket, ők az Omaha nyugati oldalán, a vierville-i kijárat mellett értek partot.33 Miközben a német géppuskások halálzónává változtatták a partot és a hullámtörőt, tüzérségük a partra szálló járműveket vette kezelésbe. Mint azt az V. hadtest későbbi jelentése elismerte, a part íve lehetővé tette, hogy a németek egyszerre tüzeljenek „elölről és oldalról”.34 Az 1. hadosztály egyik törzsőrmestere az Omaha keleti

felén látta, hogy a mellettük haladó rohamhajó közvetlen találatot kap. A fedélzetén tartózkodók közül néhányan „tizenöt-húsz méter magasra is felrepültek”. Az elsőként partra érő páncélosok közül nem sok élte túl, de az égő roncsok mögött legalább fedezékbe lehetett húzódni.35 A haditengerészet robbantó egységei erős ellenséges tűzben láttak neki munkájuknak. „Plasztik robbanóanyagot helyeztünk el a különféle akadályokon – írta egyikük –, rohantunk egyiktől a másikhoz, gyújtózsinórt csatlakoztattunk hozzájuk, valamint időzítés nélküli gyutacsot. Némelyik mögött katonák lapultak, mondtuk nekik, hogy menjenek előre, különben felrobbannak. Sietnünk kellett, közeledett a dagály.” Megtisztítottak egy harminc méter széles sávot a partra szálló hajók következő hulláma előtt, de a dagály miatt ki kellett jönniük a vízből. „Aznap reggel a tizenhatból csak három rést pucoltunk ki.” Mivel a víz lassan ellepte az aknával ellátott akadályokat, a következő hullámok kormányosaira még nehezebb feladat várt. Gerow tábornok félelmei beigazolódtak.36 Az első veszteségek között nagyon sok volt a tiszt és a tiszthelyettes, és a viharos fogadtatás miatti sokkból magukhoz térő katonák csak lassan ismerték fel, hogy ha életben akarnak maradni, át kell jutniuk a parti sávon. Egy minnesotai katona az 1. hadosztályból később megírta az otthoniaknak, hogyan jutott át azon a harminc méteren. „Soha életemben nem imádkoztam még annyit.” Hátranézett rajának maradványaira. „Borzalmas volt. Mindenhol emberek haldokoltak. A sebesültek nem tudtak mozogni, sorban fulladtak meg a dagályban, a közeledő második hullám hajói lángoltak. Még soha nem láttam ennyi bátor embert, akik mindennel megpróbálkoztak. Sokan visszamentek a sebesültekért, persze őket is megölték.” És akiknek sikerült kijutniuk, azok sem támogathatták tüzükkel a többieket. „A homok és a tengervíz miatt a fegyverek nyolcvan százaléka nem

működött.” A katonák annyira szerették volna viszonozni a tüzet, amint kilépnek a partra, hogy túlságosan korán levették a vízhatlan védőborítást a puskájukról. A tengervíz a rádiók többségét is tönkretette, de ez is jórészt a zűrzavarnak volt köszönhető.37 A jobban szervezett rajok oszlopba rendeződve rohantak előre, hogy minél kevésbé legyenek kitéve a géppuskák tüzének. A 121. műszaki zászlóalj egyik utász hadnagya visszafutott egy őrmesterrel, hogy segítsenek az egyik katonának, aki eltörte a lábát. Nehezen tudták vonszolni, ezért az őrmester inkább felkapta. A következő pillanatban halálos sebet kapott, és a hadnagy vállát is eltalálták. Néhány katona kirohant a fedezékből, és behúzták őket a védőgát viszonylagos biztonságába. Az utászok első egységének gyalogságként kellett tevékenykednie, mert partraszálláskor majdnem az összes robbanótöltetüket elvesztették. Az ellenséges tűz olyan heves volt, hogy a páncélozott munkagépek megérkezéséig semmit sem tehettek.38 Az első hullám túlélői a védőgát tövéből elborzadva gyelték a második hullám érkezését. „Voltak, akik sírtak, mások szitkozódtak – emlékezett vissza egy atal tiszt a 116-osoktól. – Sokkal inkább éreztem magam nézőnek, mint a hadművelet tényleges résztvevőjének.”39 Kiszáradt a szája a félelemtől, mégis szeretett volna egy cigarettát. Ahogy a rámpák lecsapódtak, és a géppuskák tüzet nyitottak, írta egy wisconsini őrmester, „az emberek úgy hullottak, mint a kukoricacsövek a szállítószalagról”.40 Néhányan a hajó hátuljában megpróbáltak fedezékbe húzódni, a vízben lévők pedig visszamászni. A vízben robbanó lövedékek „hatalmas gejzíreket” fakasztottak.41 Egy tiszt a második hullámból feljegyezte, hogy a parttól 300 méterre még mindig túlságosan sűrű füst terjengett ahhoz, hogy bármit is lássanak, de a lövöldözést jól hallották. Feltételezték, hogy a szövetséges légierő elvégezte a feladatát. „Többen jókedvűen harsogták: »A mieink adnak nekik! Nemsokára a

városban lesznek!« De amikor elértük a partot, rá kellett jönniük, hogy a német fegyvereket hallották.”42 A 116. gyalogezred egy másik tisztje úgy érezte, mintha bizonyos szempontból ez is csak egy újabb partraszállási gyakorlat lenne. „Két keserves nap, a végén forró fürdővel.” Mivel nem voltak biztosak benne, hogy a megfelelő partra érkeztek, századparancsnoka odaszólt a hajót irányító tengerésztisztnek: – Tegyen ki minket, itt is van harc! Amikor közelebb értek, megpillantották a Les Moulins melletti kijáratot, és tudták, hogy jó helyre jöttek. „Szóltunk az embereknek, hogy húzzák le a fejüket, mert nem akartuk, hogy inukba szálljon a bátorságuk. A harckocsik még mindig ott álltak a vízparton, némelyik tüzelt, mások lángoltak. A támadó századok katonái a páncélosok mögött és a vízben kuporogtak. A legtöbben megsebesültek, és rengeteg halott hánykolódott a 43 hullámverésben.” Amikor McGrath százados a 116. ezredből 07:45-kor megérkezett, látta, hogy a dagály gyorsan közeledik, és a védőgát tövében összezsúfolódtak az emberek. A többi tiszttel együtt igyekezett mozgásra bírni őket. „Beszéltünk hozzájuk és megpróbáltuk rávenni őket, hogy kövessenek, de egyikük sem mozdult. Sokukat mintha megbénította volna a félelem.”44 Az egyik Ranger látta, hogy egy hadnagy az ellenséges tűznek hátat fordítva felpattan. „Üvöltözni kezdett a fal tövében rettegve lapuló katonákkal, akik mindeddig semmit nem csináltak, semmit nem értek el. »Katonának tartják magukat?« – kiabálta. Megpróbálkozott mindennel, megkísérelte csapatokba szervezni 116-osokat, de nem járt eredménnyel.” Richard Bush tüzérszázados, aki a 11. tábori tüzérezred előtt lépett partra, így írt a látottakról: „Vert sereg benyomását keltették. Sokan még a fegyverüket is elfelejtették használni.” A zászlóalj- és századparancsnokok utasítást adtak a puskák megtisztítására, akik pedig elvesztették a fegyverüket,

azoknak a halottaktól kellett újat szerezniük. A fegyverpucolásba a sebesülteket is bevonták.45 Hall százados, az 1. hadosztály segédsebésze meg gyelte a stressz alatt álló emberek eltérő reakcióit. „Egy zavart állapotban lévő katona jött oda a hajóhoz üvöltözve, vadul hadonászva. Az összes felszerelését elszórta… Sokan a vízben szenvedtek sebesülést, és megfulladtak a dagályban. Rákiáltottam néhány emberre, sürgettem őket, hogy másszanak ki a partra, és volt, aki engedelmeskedett, de sokan mintha mentális zavarral küszködtek volna – csak ültek vagy feküdtek a homokban. Tudták mozgatni a végtagjaikat, de nem feleltek, és nem tettek semmit. Néhány tiszt elindult értük, a feletteseik azonban visszaparancsolták őket.”46 A sebesültek egy része egy megfeneklett partra szálló járműbe kapaszkodott, miközben a vízszint egyre emelkedett. „Egymás után süllyedtek el és fulladtak meg. Láttam, hogy az egyiküknek, akik mellsebet kapott, lassan ellepi az arcát a víz. Egy srác valahogy kitántorgott a partra. Valaki odakiáltott neki, hogy bukjon le, miközben a géppuskasorozatok felverték körülötte a homokot, de megúszta épségben.” Egy atal utász viszont szinte eszét vesztette a rémülettől, „fel-le rohangált a parton, míg végül egy golyó végzett vele”.47 Az orvos, aki megsebesült, mire kiért a kavicsos fövenyre, így emlékezett vissza: „Feküdtünk a nedves kavicsokon, reszkettünk a hidegtől és a félelemtől.” Hitetlenkedő elismeréssel gyelte az egyik egészségügyi katonát. „Az apró termetű, mindössze 50 kilós és 155 centi magas E. A. Jones tizedes volt az utolsó, akitől bármiféle jelentős cselekedetet vártam volna. A heves ellenséges tűzben, amikor alig volt esély lemenni a partra és élve visszajönni onnan, ő hatszor is kirohant, és több embert is behozott magával.” Egy alkalommal megvizsgálta az egyik sebesültet, visszatért Hall századoshoz jelenteni az állapotát, és megkérdezte, mit tegyen.

Nem csak a gyalogosokat viselte meg a fogadtatás. A part Fox Green szektorában partra szálló harckocsik egyikének parancsnoka, egy őrmester idegösszeomlást kapott, és a páncélos elhagyására utasította a legénységet.48 Egy közlegény vette át a parancsnokságot, miközben ő belevetette magát az egyik rókalyukba, és ott reszketett egész nap. Egy őrnagy később megkérdezte a közlegényt, miért nem lőtte le. Egy másik Sherman találatot kapott és mozgásképtelenné vált, de folytatta a tüzelést egészen addig, amíg a dagály a jármű elhagyására nem kényszerítette a legénységet. A német tüzérség a harckocsikra koncentrált, különösen a tolólappal felszerelt páncélosokra. A 743. harckocsizászlóalj 51 Shermanjéből 21-et kilőttek. A lőszerből kifogyott páncélosok fel-le jártak a parton, hogy fedezéket nyújtsanak a tűzzónán átkelő gyalogságnak. „A harckocsik mentettek meg minket” – írta az 1. hadosztály egyik közlegénye.49 A törzsükkel együtt érkező egységparancsnokok végül átvették az irányítást ezekben a kritikus pillanatokban. Az V. hadtest jelentése szerint a zűrzavar jórészt abból származott, hogy a hajók rossz helyen értek partot, és ebből következően az egységek szétszóródtak. Egyes szektorokban összezsúfolódtak a katonák, míg máshol senki sem volt. A 116. gyalogezred törzse Charles Canham ezredes vezetésével, valamint Norman D. Cota dandártábornok, a 29. hadosztály helyettes parancsnoka együtt úsztak és gázoltak partra a Dog White szektorban, nem sokkal 07:30 után. Megbújtak egy harckocsi mögött, aztán átrohantak a védőgáthoz.50 Cota, aki osztotta Gerow kételyeit a bombázás hatékonyságával kapcsolatban, tisztában volt a potenciális katasztrófával, aminek a küszöbén álltak. Látta, hogy a hullámok elborítják a DUKW kétéltű teherautókat, melyek a 111. tábori tüzérzászlóalj 105 mm-es tábori lövegeit szállították. A tizenhárom járműből tizenegy elsüllyedt, a legtöbb még akkor, amikor a gyülekezési zónában körözött. Az 1.

hadosztály tüzérsége sem járt jobban. A 16. gyaloghadosztály tüzérszázadának mind a hat 105 mm-es tábori lövege odaveszett a DUKW-kkel együtt. A 7. tábori tüzérzászlóaljnak egyetlen löveget sem sikerült partra tennie, a legtöbb szintén a DUKW-kkel süllyedt el.51 Az akadályokat még mindig nem sikerült eltakarítani. A 146. különleges víz alatti robbantózászlóalj a kijelölt szakasztól másfél kilométerre keletre ért partot, elsősorban egy keresztirányú áramlatnak köszönhetően. Cota és Canham gyors megbeszélést tartottak. Nem csak a zászlóaljak szakadtak el egymástól a partraszállás során, de a századok és a szakaszok is. Rá kellett venniük az embereket, hogy a fegyverük megtisztítása után törjenek át a szögesdróton és az aknamezőn a meredélyhez, hogy megtámadhassák a német állásokat. 08:00-kor, miközben Cota egy olyan pontot keresett, ahol áttörhetnének a drótakadályon a Les Moulins-i kijárathoz, borzalmas közjátékra került sor.52 A parthoz közeledő nagy LCIL 90 partra szálló hajó fedélzetén tüzérségi lövedék robbant, és eltalálta az egyik lángszórós gyalogos tartályát. „Felemelkedett a fedélzetről, átrepült a jobb oldali hajófal fölött, és a vízben landolt. A lángszóró tartályából kiömlő égő vegyszer elborította az előfedélzetet és a felépítményt… A 116. ezred alternatív parancsnokságaként működő LCIL még több mint 18 órán keresztül lángolt, ez idő alatt sorban robbantak fel az Oerlikon légvédelmi gépágyúk 20 mm-es lőszerei.” Tíz perccel később az LCIL 92 is hasonló sorsra jutott. A csúnyán megégett utászok egy részét erős ellenséges tűzben vonszolták ki a védőgát mögé.53 Cota úgy döntött, felderítőket küld ki jobbra, Canham pedig a bal oldalon nézett szét, hogy találjon egy kijáratot a partról. Nem sokkal később átlőtték Canham csuklóját, de bekötözte és tovább irányította egységét. Egyik katonája látta a „Vén Baltaarcút”, amint „felkötött jobb karral, csontos baljában egy 45-ös Coltot markolva

dirigál”. A „magas, vékony, drótkeretes szemüveget és vékony bajuszt viselő” Canham volt az a tiszt, aki gyelmeztette katonáit, hogy a kétharmaduk oda fog veszni. A tisztekkel üvöltözött, hogy vigyék el az embereiket a partról. – Tűnés innen a pokolba! Öljenek meg néhány istenverte krautot! Egy alezredes, aki az aknavetőtűz elől húzódott fedezékbe, visszakiabált: – Ezredes, inkább maga is keressen fedezéket, mert megölik! – Vonszolja ki onnan a seggét! – förmedt rá Canham. – És vigye az embereit erről a rohadt partról!54 Az Omaha keleti felén George Taylor ezredes, az 1. hadosztály 16. gyalogezredének parancsnoka hasonlóképpen cselekedett. A 741. harckocsizászlóalj katasztrofálisan távoli indítása miatt az 1. hadosztály páncélos támogatás nélkül maradt, így teljesítményük még inkább gyelemreméltó. Hall százados, a sebesült orvos gyelte, ahogy Taylor egyik tiszttől a másikig rohan. – El kell tűnnünk a partról, mielőtt ránk állnak a 88-asokkal – közölte velük. – Ha kinyírnak minket, legalább magunkkal viszünk néhány németet!55 Taylor ezredessel tartott egy nagy szakállú brit tengerésztiszt, aki a „sarkán ülve dohányzott, és szemlátomást rettentően unta magát”. Az ezredes is mondott egy híres mondatot embereinek: – A parton csak a halottak maradnak és azok, akik meg fognak halni – most pedig tűnés innen a pokolba!56 Az Omaha-part első áttörése valójában már megtörtént, amikor a 16. gyaloghadosztály 2. zászlóalja partot ért Saint-Laurent és Colleville között, és mindössze hétfős veszteséggel átkelt a fövenyen. 07:35-kor a 352. német gyaloghadosztály jelentette Marcks tábornok parancsnokságának: „Colleville-től északkeletre egy 100-200 fős ellenséges egység áttörte a vonalunkat.” A németek aggódtak. A „Meyer-különítmény” egyik zászlóalja kapta a

feladatot, hogy számolja fel az áttörést Colleville mellett, de a hadosztályparancsnokság szerint az alakulat megérkezésére „másfél órán belül” nem lehetett számítani. Végül a szövetséges légitámadások miatt csak késő délutánra értek oda.57 Kraiss őrnagy azonban hamarosan rájött, hogy nem irányíthat át további csapatokat az Omahára. Mint arra a hivatalos amerikai feljegyzések rámutatnak, a keletre fekvő Gold-zónában partot érő brit 50. hadosztály jelentette a „legnagyobb közvetlen fenyegetést a németekre”. Bár a H-órájuk egy órával az amerikai támadás után kezdődött, „a brit támadás egyes helyeken már az első órákban áttörte a parti védelmet”. A 352. hadosztály balszárnya sebezhetővé vált, ezért Meyer harccsoportjának zömét Crépon felé irányították át, hogy szembeszálljon a britekkel. Később maga Meyer is életét vesztette, miközben Bazenville-nél harcolt a britekkel. Közel 3000 emberéből végül csupán 90 csatlakozott újra a hadosztályhoz.58 Miközben a Rangerek 2. zászlóaljának egy százada rettenetes veszteségekkel szállt partra a 116. ezred „A” százada mellett, az Omaha nyugati végében, a zászlóalj többi részének sikerült a célpontként kijelölt Pointe du Hoc-i üteg közelében maradnia. Ám ezeket a Rangereket is balszerencse üldözte. James E. Rudder alezredes, a 2. Ranger zászlóalj parancsnoka a Pointe du Hoc felé közeledve rájött, hogy a Királyi Haditengerészet kormányosa túlságosan elkanyarodott velük kelet felé, majdnem az Omaha-partig. Félórát vesztettek, mire az áramlattal küzdve visszajutottak Pointe du Hoc-hoz. Amint a hajók odaértek a sziklák alá, használatba vették a brit kommandós erők számára kifejlesztett kilőhető mászókampókat. A lövések egy része rövidre sikeredett, mert a köteleket átáztatta és elnehezítette a tengervíz, de némelyik szilárdan beakadt, és az első emberek megkezdték a mászást. Felhasználták a londoni tűzoltók létráit is. A németek nem hittek a

szemüknek, amikor meglátták a szikla alatt álló hajókról kilőtt mászóhorgokat. A 352. gyaloghadosztály parancsnokságát tájékoztatták, hogy „az ellenség a hajók fedélzetéről különleges lövedéket lő ki a sziklára, amelyekből kötéllétra bomlik ki”.59 A szikla tetején lévő német helyőrség katonái megpróbálták leszedni a támadókat, és gránátokat dobáltak rájuk, de a USS Satterly és a HMS Talybont rombolók közvetlen tüze miatt eleinte kénytelenek voltak fedezékben maradni. A Satterly egész nap ott maradt, támogatni a Rangereket, akik az első felmászók szakértelmének és bátorságának köszönhetően meg tudták vetni a lábukat a fal tetején. Nemsokára megérkezett az erősítés is. Legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, hogy az ütegállásban egyáltalán nincsenek nehézlövegek. A németek az ágyúkat valamivel beljebb helyezték el, de a Rangerek hamarosan semlegesítették őket. Rudder rádiósa megpróbálta leadni a sikert jelző „Istennek hála!” üzenetet, de a készülék a tengervíz miatt nem működött, és már egyébként is elkéstek. A feladat teljesítésének elhúzódása miatt az 5. zászlóalj, amely a parttól nem messze várta, hogy a többiek megerősítésére siessen, feltételezte, hogy a támadás kudarcot vallott. Ezért áttértek az alternatív tervre, és partra szálltak az Omahán, hogy segítséget nyújtsanak a 116. gyalogezrednek, ahol Cota dandártábornok előreküldte őket a meredély 60 megtámadására. A német 916. gránátos ezred egy zászlóaljának a Pointe du Hocn még lassabban ment a kommunikáció. A 352. gyaloghadosztálynak csak 08:19-kor jutott tudomására, hogy a Rangerek megmászták a szirtet. A harc egész nap, és a rá következő nap jó részében is tartott, a 916-osok újabb és újabb ellentámadásokat indítottak Rudder egysége ellen. A Rangerek kifogytak a lőszerből, és a megölt német katonáktól zsákmányolt

fegyverekkel harcoltak tovább. Ez később, a felmentő erő megérkezésekor veszélyes választásnak bizonyult.61 Nem messze a még mindig lángban álló nagy partra szálló hajótól Cota kinézett magának egy pontot a védőgáton, amelyik mögött alig ötméternyire kisebb bucka emelkedett. Szólt az egyik katonának, hogy Browning automatájával tartsa tűz alatt a fenti németeket, majd személyesen felügyelte a bangalore-torpedók elhelyezését a szögesdrót akadályok alá. Utasította Max Snyder alezredest az 5. Ranger zászlóaljtól, hogy robbantsanak hasonló réseket, nyomuljanak beljebb, majd nyugatnak fordulva támadják meg a Pointe et Raz de la Percée-i megerősített állásokat. Miután felrobbantották a szögesdrótot, és a haditengerészeti bombázás következében égő fű füstje is egyre sűrűbbé vált, Cota úgy döntött, ideje átrohanni a meredély tövéig tartó iszapos sávon. A résen átkelő első katonát azonban eltalálta egy géppuskasorozat. – Szanitéc! – üvöltötte. – Szanitéc, eltaláltak! Segítség! Még percekig kiabált és nyöszörgött. „Végül meghalt, miután többször is az anyját szólította.” A többieket úgy megrázta az eset, hogy Cotának kellett az élre állnia. A 116-osok egyik lövésze nemsokára eljutott a meredélyig, és elindult a csúcs felé. Az égő fű füstje olyan sűrű volt, hogy akik nem dobták el korábban a gázálarcukat, azok most felvették.62 08:30-kor Cota újra csatlakozott Canhamhez a meredély tövében létesített rögtönzött parancsnokságon.63 Fel gyelt egy amerikai katonára, aki öt feltartott kezű német foglyot vezetett maga előtt. Odafent felugatott egy német gépfegyver, és az első két fogoly összeesett. A többiek térdre zuhantak és könyörögve fordultak a géppuskaállás felé, de egy harmadik fogoly is golyót kapott a mellébe. A német védők rájöttek, hogy az amerikai katonák többsége a védőgát mögött lapul, ezért oda koncentrálták az aknavetők tüzét.

A robbanások nyomán kartácsként repkedtek az apró kavicsok. Az egyik lövedék Canhamék közelében csapódott be, végzett két emberrel Cota mellett, és hat méterrel feljebb repítette a domboldalon a rádióst. Gyorsan átköltöztették a parancsnokságot, de még mindig nem sikerült kapcsolatot létesíteni a bal oldalukon harcoló 1. hadosztállyal. A kommunikáció összeomlott. Tovább fokozta a tengervíz miatt tönkrement rádiók okozta problémát, hogy a német lövészek előszeretettel vették tűz alá a rádiókészüléket cipelő katonákat, akik negyvenkilós terhük alatt görnyedezve vánszorogtak a parton.64 A kapcsolat hiánya a parttal bosszantotta Gerow tábornokot, aki a tizenhat kilométernyire horgonyzó parancsnoki hajó, a USS Ancon fedélzetén várta a híreket. Már a viharos tengeren hánykolódó és felboruló partra szálló járművek látványa is megriasztotta. A zűrzavaros híreket kizárólag a következő rakományért visszatérő hajók legénysége szolgáltatta. 09:15-kor üzenetet kapott az Omahapart Easy Red szektoránál álló forgalomirányító járműtől: „A parton feltorlódtak a hajók és a járművek. A katonák beásták magukat. Az ellenség vár a tüzeléssel, amíg a hajók partot érnek.” Gerow azt is tudta, hogy a műszakiaknak nem sikerült utat vágniuk az aknamezőn, és hogy „az ellenséges mesterlövészek és géppuskások a tisztekre és tiszthelyettesekre összpontosítanak”.65 Gerow tájékoztatta a USS Augusta fedélzetén tartózkodó Bradleyt a helyzetről. Mindketten egyre jobban aggódtak. Bradley még azt is fontolóra vette, hogy feladja az Omahát, és a következő hullámokat átirányítja a Utah-partra vagy a brit szektorba. A helyzet az Omaha több pontján, különösen a vierville-i kijárat környékén valóban ijesztő volt. Ám az egyetemes zűrzavar látszata ellenére bizonyos egységek szinte ellenállás nélkül léptek partra, és viszonylag alacsony veszteségekkel törtek át a gerincen – mint azt az 1. hadosztály példája is mutatta Colleville-nél. Még a 29.

hadosztály második hulláma, a 116. ezred „C” százada is viszonylag könnyen partra szállt 07:10-kor, eredeti céljától 900 méterre balra.66 A partfalig 194 emberből mindössze húszat veszítettek, és őket is segítette a haditengerészeti bombázás következtében kigyulladt fűből felszálló sűrű füst.67 S. V. Bingham őrnagy, a 116. ezred 2. zászlóaljának texasi parancsnoka a partra szálló hajó mellől jelentette, hogy a Dog Red zónában mindenki „biztonságban partot ért”.68 Egyik tisztje meg is jegyezte, hogy „az ellenséges tűz korántsem volt olyan heves, mint amilyenre számítottunk”.69 Bingham egy másik százada, amelyik valamivel lejjebb ért partot, sokkal rosszabbul járt. Az őrnagy körülbelül ötven emberével átkelt a meredélyen és a szögesdróton, és megközelített egy árkokkal körbekerített, háromszintes házat. „Nem volt egyetlen használható fegyverünk sem” – emlékezett vissza, ezért meglapultak az árokban puskát tisztogatni. Aztán biztosították az épületet, bár a lépcső egy része leszakadt az ágyúzás következében. Amint végeztek, Bingham felvezette embereit a meredély tetejére. 400 métert haladtak a szárazföld belseje felé, aztán nyugatnak fordultak, Saint-Laurent-sur-Mer irányába, de a falu határában álló háznál belebotlottak egy német megerősített állásba. Cawthorn százados éppen parancsot üvöltött, amikor egy srapnel eltalálta. A repesz az arca egyik felén hatolt be, a másikon pedig távozott anélkül, hogy megsértette volna az állkapcsát, mivel a szája a találat pillanatában nyitva volt. Egy nem sokkal később érkező tiszt meg is jegyezte, hogy „vér bugyogott a szájából beszéd közben, de szemlátomást nem érdekelte”.70 A zűrzavar a parton és a vízben 09:30-ra sem mérséklődött. „Egyetlen hatalmas, emberekből és hadianyagból álló massza volt az egész” – jelentette később egy hivatalos haditudósító.71 Kiégett, vagy még mindig égő járművek, holttestek, eldobált felszerelési tárgyak hevertek mindenfelé. A víz folyamatosan mosta ki a

holttesteket, a halottak fatuskókként hánykolódtak a parti hullámverésben. Egy katona szerint „úgy néztek ki, mint Madame Tussaud bábjai. Mintha viaszból lettek volna. Nem tűntek valódinak”.72 A part egyes pontjain feltorlódtak a sérült és kilőtt partra szálló járművek. Valamivel távolabb még nagyobb volt a káosz. Benjamin B. Talley ezredes, Gerow helyettes törzsfőnöke jelentette, hogy a partra szálló hajók „megriadt tehéncsordaként” tülekednek a part előtt. A haditengerészet nem tudta eldönteni, melyik hajót engedje ki, és melyiket tartsa vissza. És bár rengeteg nem megfelelő járművet tettek partra, a harckocsik támogatása lassan kezdte éreztetni hatását annak ellenére, hogy a parton nagyon soknak leesett a lánctalpa. A lánctalpak visszahelyezése a nyílt terepen, aknavető és géppuskatűzben különleges bátorságot igényelt.73 A védelmi állások elleni harcban fokozatosan a támadók javára billent a mérleg nyelve. Az utászoknak sikerült egy TNT-vel megrakott teherautót beállítaniuk az egyik betonbunker mellé. „Meggyújtották a gyújtózsinórt, és felrobbantották. Amikor bementek, ott feküdtek a németek holtan, vérző orral és szájjal, de nagyobb külsérelmi nyomok nélkül. A légnyomás végzett velük.”74 A leghatékonyabb fegyverek a rombolók lövegei voltak, nyolc amerikai és három brit hajó a parttal párhuzamosan hajózva, veszélyesen közelről lőtte a német állásokat. A lövegek úgy felforrósodtak, hogy a tengerészeknek vízsugárral kellett hűteniük őket. Az Omahán harcoló katonák közül később sokan azt állították – talán nem is teljesen alaptalanul –, hogy ezek a rombolók mentették meg a helyzetet. A gyalogsági tisztek úgy vélték, a haditengerészeti támogatás sokkal hatékonyabb lehetett volna, ha a rombolók már az akció kezdetén közelebb húzódnak, és onnan lövik a német megerősített állásokat ahelyett, hogy a csatahajók tüzelnek rájuk vakon a távolból.75

A harckocsik szintén fontos szerepet játszottak. A 726. gránátos ezred 2. zászlóaljának egyik német túlélője emlékezett az egyik bunker búcsúüzenetére, amikor a Shermanek támadást indítottak. „Lebt wohl, Kameraden!” – „Isten veletek, bajtársak!” –, aztán megszakadt a kapcsolat. Azt is állította, hogy „az ellenállási fészek túlélőit a gen egyezményt sárba tiporva brutális módon kivégezték, kivéve 66 embert, akiknek a fele sebesült volt”.76 Bár az amerikai beszámolókban nem tesznek említést erről az incidensről, kétségtelenül sor került törvénytelen kivégzésekre, ezt többnyire az elnyomott félelem miatti agresszió, vagy a bajtársak megölése miatt érzett bosszúvágy váltotta ki. „Volt ott egy német, a rendfokozatára nem emlékszem, de haldoklott – írta a Baltimore Sun újságírója, aki jóval később sétált végig a harcmezőn. – Nem volt eszméleténél, de néhány amerikai katona állt körülötte. Végül az egyik felemelte a karabélyát és fejbe lőtte. »Most megkapta a fattyú«, mondta. És meg is kapta.”77 Az amerikai katonák egy része meg volt róla győződve, hogy a németek oldalán franciák, sőt nők is harcoltak. A Pointe du Hoc-nál harcoló Rangerek egyike utólag a következőt jelentette: „Találkoztunk civilekkel, akik német fegyverekkel lövöldöztek ránk, és tüzérségi meg gyelőként tevékenykedtek. Lelőttük őket.”78 Az amerikai katonák a szokatlan módon mozgó német hadifoglyokat is lelőtték, mert feszült idegállapotukban valami trükktől tartottak. Ám sor került emberséges tettekre is. Az 5. Ranger zászlóalj egyik híradósa, aki azt a feladatot kapta, hogy szedje el az okmányokat a hadifoglyoktól, különválasztotta a családi fotókat, és visszadugta őket a foglyok zsebébe.79 A németek halk „Danke schön”-t mormoltak. Egy másik Ranger, aki foglyokat kísért vissza a partra, megbotlott és belezuhant egy bombatölcsérbe. Három német azonnal utána ugrott. Az első, ösztönös gondolata az volt, hogy meg akarják ölni, ám azok kisegítették, leporolták a ruháját, és visszaadták neki a puskáját.

Nyilvánvalóan nem akartak visszatérni saját egységükhöz, és folytatni a harcot.80 10:46-kor Talley ezredes rádióüzenetet küldött a USS Anconra: „Valamivel jobb a helyzet.” Csakhogy a partra szállítási rendszerben még mindig reménytelen fejetlenség uralkodott. A szövetségesek hatalmas késésben voltak, és gyakran nem a megfelelő felszerelés vagy jármű érkezett, miközben a fontosabb szállítmányt visszatartották. Később több tiszt is kijelentette, hogy a körzet biztosításáig csak gyalogságot, harckocsikat és páncélozott munkagépeket szabadott volna partra tenni.81 Cota dandártábornok érthető módon türelmetlen volt. Felmászott a meredély tetejére, hogy megnézze, miként boldogulnak az előreküldött lövészek. Azt tapasztalta, hogy katonáit földhöz szegezte az ellenséges géppuskatűz. A tábornok 45-ös Coltjával a kezében végigsétált az emberei között. – Rendben, most meglátjuk, milyen anyagból faragták magukat! Saját maga vezette a rohamot, útközben utasítva egységét, hogy vegyék tűz alá a házakat és a sövényfalakat. Háromszáz méterrel beljebb egy keskeny úthoz értek. Az egyik tiszt talált „egy halott németet, aki egy félig elszívott szivarral a fogai között halt meg”. Majdnem minden katona fel tudta idézni, hogy nézett ki az első halott német, akivel találkoztak. Az egyik Rangert megrázta a hulla „szürke, viaszos bőrének” látványa.82 Az 1. hadosztály egyik katonája még a német nevére is emlékezett: „A sisakja lecsúszott a fejéről, és a belsejében ott volt felírva a »Schlitz« név.”83 A 29. hadosztály és az 5. Ranger zászlóalj – köztük egy „sisak nélküli katona, aki büszkén cipelt egy zsákmányolt MG42-est – embereiből álló vegyes egység nyugat felé haladt a Vierville-surMerbe vezető dűlőút két oldalán. Hamarosan kijutottak a vierville-i kijárat fölé. A géppuskatűz itt újra feltartóztatta őket, ezért Cota

ismét előrement, és kiküldött egy átkaroló egységet, hogy visszavonulásra kényszerítse a németeket. Körülbelül ugyanebben az időben a 116. ezred „C” százada is felküzdötte magát az emelkedő tetejére, miután az égő fű füstje jóvoltából viszonylag könnyen partra szálltak. Miután a meredély peremét követve Vierville felé fordultak, összetalálkoztak Cota dandártábornokkal, aki „ujjával a pisztolyát pörgetve”, nyugodtan várakozott. – Hol az ördögben voltak, úk? – kérdezte. Aztán utasította őket, hogy a településtől nyugatra folytassák az előrenyomulást.84 Egy másik csoport élén Canham ezredes is megjelent a tetőn. Canham és Cota rövid egyeztetés után úgy döntöttek, hogy a 116. ezred 1. zászlóalja menjen a Rangerekkel Pointe et Raz de la Percée-be. Ez a vegyes haderő kapta később a Cota „fattyú dandárja” nevet. A 116-osok katonái utólag azt mondták a Rangerekről, hogy „külön-külön ők voltak a legjobb harcosok, akikkel valaha együtt dolgoztunk, de lehetetlen volt rávenni őket, hogy csapatként működjenek együtt”.85 Egyre több csapat jutott fel a meredély tetejére, ott azonban meg kellett küzdeniük a hamis és valódi aknamezőkkel. Próbáltak pontosan oda lépni, ahová az előttük haladó. Az útközben látott veszteségek még feszültebb összpontosításra sarkallták őket. A 29. hadosztály egyik katonája, miközben a fűben gázolva felfelé kaptatott a domboldalon, találkozott egy hadnaggyal, akinek az egyik lába térdből leszakadt. „A térdéből kiálló csontok fűrészes szélűek és valószínűtlenül fehérek voltak. Odakiáltotta, hogy vigyázzak az aknákkal.”86 Ez az emberfeletti lélekjelenlét nem volt egyedi eset. Egy katona a 115. ezredből egy fekvő emberrel találkozott. „Amikor közelebb értem, már láttam, mi történt. Aknára lépett, és a robbanás elvitte a fél lábfejét. Kényelmesen

elhelyezkedett és cigarettázott. Minden arra járót gyelmeztetett a tőle körülbelül egy méterre beásott aknára.”87 Bár késő délelőttre Cota „fattyú dandárja” és más egységek is benyomultak a szárazföld belsejébe, a partról még egyetlen harckocsi sem jutott át a vierville-i kijáraton, melyet egy amerikai hadihajó folyamatosan bombázott. „A környéken szétterült a füst, a szétzúzott betonelemekből felszálló por és a felrobbanó lövedékek után maradt korditbűz.”88 Nem sokkal 12:30 után, amikor abbamaradt a bombázás, Cota levezetett egy járőrt a nyiladékon, és útközben foglyul ejtettek néhány nem túl lelkes német védőt is. Egy vierville-i polgár – aki tejjel is megkínálta őket saját készletéből – közölte velük, hogy a haditengerészet lövegeinek megszólalásakor mintegy 400 német katona elhagyta a települést. A nyiladék alján alacsony fal emelkedett a páncélosok ellen, és a németek aknamezőt is telepítettek. Az egyik hadifogolynak kellett elsőként átmennie, a többiek az ő nyomait követték. A sétányról jól lehetett látni a parton heverő holttesteket, a kilőtt harckocsikat és a tengerparti nyaralók falai tövében lapuló embereket. Cota utasította tisztjeit, hogy mozdítsák meg a katonákat, a műszakiak pedig nekiláttak felrobbantani a falat.89 Valamivel lejjebb a parton még több embert talált a meredély tövében megbújva. A közelben egy magára hagyott földmunkagép állt. Odakiáltott a katonáknak, hogy épp most ereszkedett le föntről. – A szirten legfeljebb néhány lövész lehet, azokat is nemsokára kifüstölik. Van itt valaki, aki el meri vezetni ezt a masinát? Végül talált egy katonát, akit utasított, hogy vigye a buldózert a vierville-i kijárathoz, a rajta lévő TNT-vel együtt. Ő továbbment a következő, Les Moulins melletti kijárathoz, ahol saját törzse gyülekezett. Kiosztott nekik egy sor parancsot, majd folytatta útját kelet felé, és rátalált Weyman dandártábornokra, az 1. hadosztály parancsnokára. Weyman nem nyújtott valami katonás látványt,

mindössze egy pokrócot viselt, mivel az összes ruhája elázott a partraszálláskor. Megerősítette, hogy a 116. ezred folytatja a Vierville-től nyugatra eső terület megtisztítását Grandcamp felé, a 29. hadosztály erősítéseként érkező, és a partraszállást 11:00-kor elkezdő 115. ezred pedig Longueville irányába indul. Cota visszatért saját parancsnokságára. Észrevehetően nem volt megelégedve azzal, amit látott. A 6. különleges műszaki dandár néhány katonája sekély gödröket ásott, hogy védve legyenek a tüzérségtől, és kényelmesen fogyasztották K-fejadagjukat, miközben halottak és haldoklók hevertek körülöttük. A szanitécekre azonban nem lehetett panasz, serényen hordták vissza a meredély tetejéről az aknamezőn megsérült embereket.90 Az erők felhalmozása mindinkább felgyorsult. 12:30-ra az amerikaiak már 18 772 embert tettek partra az Omahán.91 Félórával később az 1. hadosztály 16. gyalogezredének egy százada – a 29. hadosztály 116. gyalogezredéhez tartozó katonák támogatásával – megkezdte a támadást Colleville-sur-Mer ellen. Több beszámoló szerint a várost védő németek jó része részeg volt, többen remek mókának tartották, hogy angol parancsszavakat kiabáltak. Az amerikaiak utat törtek maguknak a település belsejébe, ám ekkor saját haditengerészetük kezdte bombázni őket, és nyolcfős veszteséget szenvedtek. A korditfüst olyan sűrűvé vált, hogy az egész „G” századnak – beleértve a sebesülteket ellátó szanitécet is – fel kellett vennie a gázálarcát. A sárga jelzőrakétákkal nem sikerült leállítani a bombázást, de a hadihajó egy idő után abbahagyta a tüzelést. Nem sokkal azután a német 352. gyaloghadosztály parancsnoksága megtudta, hogy az amerikaiak bekerítették a települést, mert üzenet érkezett a helyőrségtől: „Már nem tudjuk hátraküldeni a sebesülteket.”92 Az 1. hadosztály 18. gyalogezrede végrehajtotta az áttörést, és elhaladt Colleville mellett, miközben még folytak a harcok. A 29.

hadosztály 115. gyalogezrede szintén beljebb nyomult, és megtámadta Saint-Laurent-t. Nem sokkal később, 14:15-kor a zsoldkönyv alapján sikerült azonosítani a 352. német gyaloghadosztály első hadifoglyait. „Nem hittem a szememnek” – írta egy hírszerző tiszt a csata után. Megdöbbentette, hogy nem tudott az egység jelenlétéről.93 Amint felszámolták a parti ellenállási fészkeket, a páncélozott buldózerek gyorsan megtisztították a területet a később érkező csapatok és járművek számára. A kiégett harckocsikat beljebb vontatták vagy félretolták, és a megsérült partra szálló hajókat is eltakarították az útból. Az 1. hadosztály egyik utásza azt mondta, az égett hús bűze miatt még napokig alig tudott enni. A robbantó csapatok folytatták a német akadályok felszámolását. A jó eséllyel robbanó csapdával ellátott eszközöknél kampókat és hosszú köteleket használtak. Közben folyamatosan záporoztak a lövedékek – a német tüzérség fel-le „járatta” a tüzet a parton –, de a detonációk jó része aknáktól vagy bombáktól származott, melyeket a robbantó egységek hoztak működésbe.94 Az orvoscsapatok szintén lázas tempóban dolgoztak. A sebesültek többsége – különösen, akik sokkot kaptak – fokozottan ki volt téve a hidegnek. Elküldtek néhány katonát, hogy hozzanak takarókat az egyik szétlőtt partra szálló járműből, és szedjenek le néhány zubbonyt a halottakról. A szanitécek sok esetben nem tehettek mást, csak beadtak némi mor umot, és ellátták a felületi sebeket, például amilyeneket az aknarepeszek okoztak a katonák fenekén. Volt, akin már nem lehetett segíteni. „Láttam egy atal katonát, sápadt volt, sírt, láthatóan nagy fájdalmai voltak – írta a 60. egészségügyi zászlóalj századosa. – Belső szervei kilógtak az egyenruhája alól. Nem tudtam vele mit tenni, adtam neki mor umot és kényelembe helyeztem. Nemsokára meghalt.”95 Az orvosok Nembutallal kezelték a harci sokkot kapott katonákat, hogy egy időre kiüssék őket. Akik sok vért vesztettek –

ezt a kéz elkéküléséből állapították meg –, azokra vérplazmás zacskót kötöttek. Ám a takarók és a plazma ellenére is sokan meghaltak a sokktól és a hidegtől az éjszaka folyamán. Az üres partra szálló hajókkal sorra küldték vissza a sebesülteket, de a néptelenebb partszakaszokon lévőknek még sokáig kellett várniuk a sorukra. A partraszállás zűrzavarában némelyik szektorba egyáltalán nem jutott egészségügyi egység. Az 1. hadosztály egészségügyi zászlóalja olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy először saját sebesültjeit kellett ellátnia. Leghosszabb ideig a fenti aknamezőkön fekvő sebesülteknek kellett várakozniuk, mivel az utászoknak előbb meg kellett tisztítaniuk az utat hozzájuk. Sokan egész éjjel ott maradtak, és csak reggel vitték el őket.96 A sebesülteket olyan hajókon szállították el, mint a Samuel Chase és a Bay eld, vagy az LST-ken, melyeket a visszaútra ideiglenes kórházhajókká alakították át. A partra szálló járművekről emelőhálóval vagy daruval emelték át őket. A fedélzeten „szervezett káosz” uralkodott, az orvosok sürgősség szerint kategorizálták a sérülteket. Az egyik sebesült katona hirtelen rádöbbent, hogy hiányzik a jobb lába. Az ápolóknak kellett lefogniuk, miközben azt üvöltözte: – Mi lesz velem? A lábam! Én földműves vagyok!97 A reménytelen esetek mor umot és vért kaptak, aztán „hagyták, hogy rátérjenek a számukra kijelölt útra”. A tengerészek hordágyon vitték a halottakat a hajó hűtőkamrájába, ami nem nagyon tetszett a szakácsoknak. Még inkább felháborodtak, amikor az egyik orvos a hajókonyhán kezdett el műteni. A Bay eld fedélzetén csak egy tapasztalt sebész volt a hadseregtől, őt a haditengerészet orvosai segítették, akik nem szoktak hozzá ehhez a fajta munkához. Az egészségügyi katonák többsége sem látott soha harci sérülést. Egyikükhöz egy olyan Ranger került, aki szörnyű fejsebet kapott, és nem ismerte fel, hogy a fér agyát csak a sisak tartja egyben. Amikor leemelte róla a sisakot, az agy elkezdett

szétbomlani. „Megpróbálta visszatömni az agyat a koponyába, de nem sok sikerrel.” Egy orvos azzal igyekezett nyugtatni a rémült egészségügyist, hogy a sebesült mindenképpen meghalt volna.98 17:21-kor Talley ezredes rádión jelezte a USS Anconnak, hogy „a part a legtöbb helyen alkalmas kerekes és lánctalpas járművek fogadására”. Gerow tábornok megkönnyebbült. Eltökélte, hogy a hadtestparancsnokságot francia földön állítja fel még az est leszállta előtt, ezért ő is partra szállt. Egy páncélozott buldózerrel kelt át a fövenyen, melyet Talley ezredes küldött érte, és 20:30-kor elérte az előretolt parancsnoki állást. A frontvonal alig 500 méternyire húzódott.99 Charles H. Gerhardt vezérőrnagy, a 29. hadosztályt vezető fenevad valamivel korábban ért partot. Felállította a parancsnokságát, és egy C-fejadagos ládára telepedve áttanulmányozta a térképet. A tábornokoknak két fontos dolgon is el kellett gondolkodniuk: a következő lépésen és a napi veszteségeken. Eddig 2000 halottat, sebesültet és eltűntet jelentettek, és ez a szám még nem volt végleges.[12] Amikor Forrest C. Pogue történész elbeszélgetett a túlélőkkel, rájött, „mindenki azt hitte, a többieket megölték vagy foglyul ejtették. Ez a fajta információhiány volt a felelős az eltúlzott veszteségi jelentésekért, bár ezek a számok még mindig jóval alatta maradtak az invázió előtti becsléseknek”.101 Az egyedüli biztos tény az volt, hogy az invázió első huszonnégy órájában 3000 francia civil vesztette életét, vagyis kétszer annyi, mint ahány amerikai katona.102 Bár a D-napi amerikai veszteségek a tervezők számításai alatt maradtak, ez nem csökkenti az Omahán partra lépő első hullám soraiban végzett mészárlás sokkját. A 116. gyalogezred „A” százada, a Nemzeti Gárda egysége az áldozathozatal szimbólumává vált, még ha nem is ez volt a jellemző. A század egyik túlélője másnap reggel találkozott Cota dandártábornokkal. Cota megkérdezte, melyik egységből való, és amikor meghallotta a

választ, szomorúan csóválta a fejét. „A tábornok még nálam is jobban tudta, hogy az »A« század… nos, gyakorlatilag kiszállt a harcból.” A 215 emberből körülbelül 100 meghalt, sokan megsebesültek.103[13] Az Omaha-part amerikai legendává vált, de az elkövetkező harcok még keserűbb igazságot hordoztak. A normandiai harcokban résztvevő hadosztályok (mindkét oldalon) átlagos vesztesége meghaladta az ugyanebben az időszakban a keleti fronton harcoló német és szovjet egységekét.[14]

8.

A Utah és a légi deszant A D-nap hajnala a Cotentin-félszigeten nem igazán tisztázta a helyzetet a szétszóródott amerikai légi szállítású csapatok számára. A normandiai mezők magas sövényfalai között nem ment könnyen a tájékozódás. A nappali világosság sokak számára azt jelentette, hogy végre rágyújthatnak egy cigarettára anélkül, hogy elárulnák magukat. A felszerelést tartalmazó konténerek és csomagok megtalálása is könnyebbé vált. Egy francia ú lovas kocsival segített összeszedni a holmikat az egyik törzstisztnek. A német csapatok szintén pro táltak az éjszaka közepén konténerekben lehulló mennyei áldásból. Örömmel szolgálták ki magukat az amerikai K-fejadagokból és cigarettából.1 Az ugrást túlélő ejtőernyősök lassanként vegyes csapatokká álltak össze, és megtámadták célpontjaikat, bár a hadosztályparancsnokságukkal nem sikerült rádiókapcsolatot létesíteniük. A németek még nagyobb zavarodottsága azonban őket segítette. A deszantosok és az ellenállók részéről a telefonvonalak átvágása felbecsülhetetlen értékű taktikának bizonyult. A félszigeten állomásozó német erőknek fogalmuk sem volt róla, mire számíthatnak. Nem tudták, hol koncentrálódnak az amerikai légi deszantos egységek, és hiányzott a megfelelő vezetés is. Falley altábornagy, a 91. Luftlande hadosztály parancsnoka életét vesztette a főhadiszállása közelében végrehajtott rajtaütésben, KarlWilhelm Graf von Schlieben altábornagy, a 709. gyaloghadosztály parancsnoka pedig még mindig nem érkezett meg.

Schlieben éppen egy rennes-i hotelben aludt, a 7. hadsereg másnapra tervezett térképgyakorlatára készülve. A telefon csörgése 06:30-kor ébresztette. – A gyakorlatot törölték – tájékoztatta egy törzstiszt. – Azonnal térjen vissza az egységéhez. Schlieben rájött, hogy a szövetségesek túljártak az eszén, és azonnal utasította sofőrjét, hogy vigye őt a félsziget nyugati oldalára. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csap bírtak, csupán egyszer álltak meg, hogy az egyik sövény mellől felvegyenek egy sebesült német katonát. A tábornok keletről nehézlövegek dörgését hallotta.2 Amikor a kijárási tilalom 06:00-kor véget ért, a francia civilek előjöttek házaikból, hogy megnézzék, mi történt az éjszaka folyamán. Montebourg-ban, a fő ledobási zónától északra a főtérre gyűltek, ahol „befeketített arcú amerikai hadifoglyokat” láttak német katonák őrizete alatt. Az amerikaiak rákacsintottak a franciákra, és kezükkel a győzelem „V” betűjét mutatták. Amikor megjelent a helyőrségparancsnok, a polgármester nem tudta megállni, s megkérdezte tőle, hogy aznap is gyűjtse-e össze a munkásokat „Rommel-aszparáguszokat” telepíteni a vitorlázógépek leszállásának megakadályozására. – Nem szükséges – felelte mereven a tiszt. A németek nagyon idegesnek tűntek.3 A 82. légideszant-hadosztály elfoglalta elsődleges célpontját, Sainte-Mère-Eglise-t, de túlságosan közel ért földet a 91. Luftlande hadosztály főerejéhez, és egymás után kapta az ellentámadásokat. Az egység másik feladata az volt, hogy biztosítsa a Merderet folyó vonalát a félszigeten átvonuló VII. hadtest számára, a szétszóródott csapatok miatt azonban ezt nem volt könnyű teljesíteni. Az ejtőernyősök kisebb csoportjai a vasúti töltést követve eljutottak a La Fière-i átkelőhöz. James Gavin dandártábornok, a hadosztály

parancsnokhelyettese egy nagyobb egységgel délre indult, hogy segítsen a Chef du Pont-t és az ottani hidat támadó csapatoknak. Amikor Chef du Pont-nál sikerült elfoglalni egy kis hídfőállást a Merderet túlsó partján, az 508. ejtőernyős gyalogezred ezredorvosának a legminimálisabb felszereléssel kellett dolgoznia. Az összes orvosi eszköz eltűnt a ledobásnál. „Egy katonának térdből leszakadt a lába, csak a térdín kötötte össze a combjával. Ott maradtam mellette a lövészgödörben, és azt mondtam neki: »Fiam, ezt most le kell vágnom, és valahogy el kell viselnie, mert nincs nálam semmiféle érzéstelenítő.« Azt felelte: »Csak csinálja, doki.« Elvágtam az inat, és még csak fel sem szisszent.”4 Ugyanannak az ezrednek egy másik orvos tisztjét, akinek a golyózáporban kellett a magasba tartania a vérplazmás zacskót, elfogták a németek. A 91. Luftlande hadosztály tábori kórházába (Feldlazarett) vitték, melyet a Château de Hatteville-ben, SainteMère-Eglise-től nyolc kilométerre nyugatra állítottak fel. A német orvosok barátságosan viselkedtek vele, és azonnal munkához is fogott – amerikai ejtőernyősöket látott el egy német őrmester segítségével, aki civil életében katolikus pap volt.5 Az amerikai létszámfölény ellenére a La Fière-i híd és töltésút elfoglalása egyáltalán nem volt könnyű feladat, ráadásul később újra el is vesztették. A németek a túloldalon géppuskafészkeket létesítettek, ahonnan kiválóan belőhették a terepet. A folyó lehetetlenné tette az átkarolást. A francia család, amelyik számos ejtőernyőst mentett meg csónakjával, tájékoztatta az egyik deszantos tisztet a közelben lévő gázlóról, de az információ valamiért sosem jutott tovább. A gázlónak csak később vették hasznát, amikor egy másik katona véletlenül felfedezte.6 A rossz helyen ledobott csapatok némelyike a Merderet túlsó partján elterülő mocsaras területen ért földet. Nekik meg kellett küzdeniük a tüskés bokrokból álló sövényekkel, valamint a normandiai tanyákra behúzódott német katonákkal, akik a

természetes fedezéket nyújtó falak mögül lövöldöztek az ejtőernyősökre. A kommunikáció teljes hiánya miatt ezek az alakulatok sem tudtak koordinálni a folyó keleti oldalán lévő főerővel. Míg a 82-esek feleltek a nyugati szárny biztosításáért, a 101. légideszant-hadosztály feladata volt segíteni a Utah-zónában partra szálló csapatoknak a félsziget keleti partján. Hatástalanítaniuk kellett a német lövegeket, és megszállni a partról a mocsáron keresztül a szárazföld belsejébe vezető töltésutakat. Cole alezredes egysége elfoglalta a német üteget Saint-Martin-de-Varreville-nél, de a tüzérségi állást elhagyatottan találták. Azután biztosították a Utahról bevezető töltésút nyugati végét. Más egységek eközben agresszív manőverekkel védték az északi szárnyat, ami elhitette az elszigetelt német védőkkel, hogy túlerővel állnak szemben. A partról Sainte-Marie-du-Mont-ba és Pouppeville-be vezető utak biztosítását azonban késleltette néhány jól elhelyezett német géppuska. A Utah-part felől közeledő 4. gyaloghadosztály előtti utak biztosításán kívül a 101-esekre várt az a feladat is, hogy bevegyék a Douve folyó zsilipjét La Barquette-nél, és elfoglaljanak két hidat Carentantól északkeletre. Ez később lehetővé tette, hogy a félszigeten harcoló amerikai erők összekapcsolódjanak az Omaháról érkező 29. hadosztállyal. A legkomolyabb veszélyt egy meglepően nagy német egység jelentette Saint-Côme-du-Mont-nál, a Carentan– Cherbourg országút mentén. Von der Heydte őrnagy, a három évvel korábbi krétai német légideszant-invázió veteránja Carentanból előretolta 6. ejtőernyős ezredének két zászlóalját. Emberei, a Luftwa e ejtőernyős hadseregének legtapasztaltabb katonái számottevő erőt képviseltek. A katonák reggel elképedve nézték a mezőkön heverő, különféle színű ejtőernyők sokaságát. Eltöprengtek rajta, hogy talán mindegyik szín más egységhez tartozik, de aztán gyorsan

magukhoz tértek, előkapták késeiket, és kendőket vágtak maguknak a selyemből. Később maga Heydte is előrement SaintCôme-du-Mont-ba, és felmászott a templomtoronyba. Onnan jól látta a partok előtt gyülekező hatalmas armadát. Az amerikai ejtőernyősök számára a Utah-partra hulló haditengerészeti lövedékek robbanása volt az első jele annak, hogy az invázió a tervnek megfelelően halad. Ám mivel ledobáskor rengeteg felszerelést és lőszert elvesztettek, és egyre erősebb német egységeket vetettek be ellenük, minden azon múlott, milyen gyorsan érkezik meg a 4. gyaloghadosztály. Az invázió a Utah-parton ment a legsimábban, köszönhetően elsősorban a szerencsének. A haditengerészeti bombázás a USS Augusta nehézcirkálóról irányító Alan G. Kirk ellentengernagy vezényletével itt sem volt kevésbé heves, mint az Omahán. Kirk rendelkezésére állt a USS Nevada csatahajó, a HMS Erebus partvédő hadihajó, a USS Quincy és Tuscaloosa nehézcirkálók, a HMS Black Prince könnyűcirkáló, valamint közvetlen támogatásként a HMS Enterprise könnyűcirkáló és tucatnyi romboló. Amint megkezdődött a bombázás, a francia civilek kimenekültek a házaikból a mezőre, és viszonylag biztonságban várták a fejleményeket. Bár az ágyútűz nem sok német célpontot semmisített meg, a védelem fontos részét alkotó aknamezők nagyját eltakarította. A 9. légi hadsereg nehézbombázói sokkal pontosabban céloztak, mint a 8-asok az Omahán, de a német védelemre gyakorolt hatásuk még így is elenyésző maradt. A rakétás hajók szintén pontatlanok voltak, de mindez nem számított. A Utah-partot a VII. hadtest kapta meg, élén J. Lawton Collins vezérőrnaggyal, egy dinamikus parancsnokkal, akit emberei csak „Villám Joe”-nak hívtak. A támadást Raymond O. Barton vezérőrnagy 4. gyaloghadosztályának 8. ezrede vezette. A szerencse akkor játszotta a legnagyobb szerepet, amikor az áramlat a Vire

torkolata felé sodorta a hajókat. Van Fleet ezredes 8. gyalogezrede a tervezettnél csaknem két kilométerrel délebbre ért partot, egy olyan szakaszon, amelyiknek a védelme sokkal gyengébb volt, mint ott, ahová eredetileg menniük kellett volna. A nyugodtabb víz azt is jelentette, hogy a DD harckocsik nem vesztek oda, mindössze négy semmisült meg az egyik partra szálló hajón, amelyik aknára futott. Az egyik hajó matróza így írt a páncélosokról: „Furcsa alakú tengeri szörnyetegek voltak hatalmas, fánkszerű vászonballonokkal, hogy a víz felszínén tudjanak maradni. Esetlenül hánykolódtak a hullámokon, próbálták mögöttünk tartani az alakzatot.” Igazából a gyenge ellenállás miatt a harckocsiknak alig akadt célpontjuk. Még a tüzérség is veszteség nélkül szállhatott partra. A 4. gyaloghadosztály 200 fős vesztesége a D-napon jóval kisebb volt, mint a devoni Slapton Sandsnél áprilisban tartott Tigris gyakorlat alkalmával, amikor egy német torpedónaszád támadása következében 700 embert veszítettek.7 Az első magas beosztású parancsnok a Utah-parton a visszafoghatatlan Teddy Roosevelt Jr. dandártábornok volt, az egykori elnök a, Franklin D. Roosevelt unokatestvére. Teddy Jr. apja emlékére Rough Ridernek nevezte el dzsipjét.[15] Amikor látta, hogy a 8. gyalogezred rossz helyen szállt partra, jó érzékkel úgy döntött, ostobaság volna átirányítani a csapatokat. – Innen kezdjük a háborút! – jelentette ki. Rooseveltet, aki sétapálcájával nyugodtan közlekedett a legnagyobb ellenséges tűzben is, katonái nagyon kedvelték állandó tréfálkozása és elképesztő bátorsága miatt. Sokan arra gyanakodtak, halálvágya van. Az egyik őrnagy a partra érve azonnal fedezéket keresett, és ekkor megpillantotta Rooseveltet, aki „a tűzre ügyet sem vetve sétálgatott a töltésen”. „Teddy tábornok” közismerten jobban szerette az olajzöld kötött sapkát, mint a sisakot, amiért felettesei gyakran meg is szólták, mondván, rossz példát mutat katonáinak.8

A Utah-parton a támadás az elszigetelt német lövészek és géppuskaállások ellen „sokkal inkább volt gerillaharc”, ahogy a 4. hadosztály egyik tisztje megfogalmazta.9 Az egyik atal tiszt jót mulatott, amikor egy ezredes az ellenséges tűzben odasétált hozzá és azt kérdezte: – Százados, hogy a pokolba kell megtölteni ezt a puskát?10 Az Omahával ellentétben a németeknek itt nem voltak tüzérségi meg gyelőik, csak „fel-le járatták a tüzet a parton, mindig ugyanabban a mintában”.11 De a viszonylag könnyű harc nem jelentette azt, hogy a katonák nem készültek fel az ellenség piszkos trükkjeire. A 8. gyalogezred egyik katonája szerint a tisztjeik utasították őket, hogy szó nélkül lőjék le az SS-eket, mert „nem lehet megbízni bennük”, és bombát vagy gránátot rejtegethetnek.12 Egy másik katona szerint „az eligazításkor tájékoztattak minket, hogy a parton, illetve annak bizonyos körzetében minden civilt ellenséges katonaként kell kezelni, vagyis lőjük le vagy fogjuk el őket”.13 A partot alig egy óra alatt megtisztították, ami bizonyos hiányérzetet keltett a katonákban. „Elmaradt a várt izgalom, akárcsak a zűrzavar.” Ahelyett, hogy ötven méter széles csatornákat nyitottak volna az akadályok között, a műszakiak elkezdték az egész part megtisztítását. A kontraszt az Omahaparttal nem is lehetett volna nagyobb. A két parton egyetlen közös tényező volt: a szövetséges légi fölény. A Lightningok, Mustangok és Spit re-ök majdnem folyamatos jelenléte nagyon jót tett a morálnak, viszont a Luftwa énak nyomát sem látták. A D-napon mindössze két német repülőgép érte el a partot, elsősorban a szövetséges védőernyő miatt, amely azonnal megtámadott minden felszálló gépet. Az amerikai Thunderbolt századok a szárazföld belsejében folyamatosan támadták a német erősítést és a páncélososzlopokat,

ezért az első napon a nyugati szektorban csalódást keltően kevés célpont mutatkozott. A frusztráció és a történelmi pillanat miatti feszültség talán túlságosan is ügybuzgóvá tette a pilótákat. A szövetséges repülőgépek tüzet nyitottak a faszenet szállító francia kamionokra. Le Molay-nél, az Omahától délre az amerikai vadászok géppuskatűzzel szórták meg a víztornyot, talán meg gyelőpontnak vélték. Az átlyuggatott toronyból minden irányban spriccelt a víz, amíg el nem folyt mind a 400 000 liter. A szárazföldi és tengeri egységek is hasonló hangulatba kerültek. Néhány szövetséges repülőgép baráti tűzben semmisült meg, másnap pedig egy amerikai pilótát lőttek le a Utah-part felett, és egy túlbuzgó utász még a géppuskájával is tüzet nyitott az ejtőernyőre.14 A Cotentin-félsziget nyugati része előtt tízezer méteren Spit reök, ötezer méteren pedig Thunderboltok járőröztek. Nekik kellett megvédeniük a tengeralattjárókra vadászó hajókat a délnyugati megközelítési útvonalakon a német vadászgépektől, melyek elméletileg a Bresti-félszigeten állomásoztak. Nem tudták, hogy a repülőtereket maga a Luftwa e semmisítette meg, mert féltek, hogy az invázió ott következik be. Mindenesetre a brit és amerikai pilóták dühösek voltak az eredménytelen vadászat miatt, hiszen azt remélték, nyílt csatát vívhatnak a partvonal fölött.15 Ugyancsak nem túl izgalmas bevetés volt, amikor a közepes bombázók röplapokat szórtak le a franciáknak, hogy gyelmeztessék őket, hagyják el a városokat, és vidéken húzzák meg magukat. Ugyanezt bemondták a BBC-ben is, de sok rádiót elkoboztak, és bizonyos körzetekben elektromos szolgáltatás sem volt. A 4. gyaloghadosztály két első zászlóalja a part biztosítása után azonnal elindult a szárazföld belseje felé. A 70. harckocsizászlóalj egyik Shermanje tűz alá vette a töltésutat őrző német megerősített

állások egyikét, mire a védők azonnal megadták magukat. A századparancsnok leugrott a járművéről, hogy odamenjen hozzájuk, de a németek ráüvöltöttek. Kellett néhány pillanat, mire megértette, mit kiabálnak: „Achtung! Minen!” Visszahátrált a páncélos biztonságába, és hívta a műszakiakat. Később már nem volt ekkora szerencséje. Harckocsiszázada Pouppeville-től délre nyomult előre, amikor fel gyeltek a 101. légideszant-hadosztály ejtőernyőseire, akik a segítségüket kérték. A százados ismét lemászott, hogy odaadja nekik az elsősegélycsomagját, de útközben gyalogsági aknára lépett. Visszakiáltott az embereinek, hogy ne közelítsék meg, de azok bedobtak neki egy kötelet és kihúzták. Bal lábának maradványait később amputálták.16 Elkerülhetetlen módon a civilek is meg zették az előretörés árát. A 4. hadosztály alá rendelt 20. tábori tüzérzászlóalj egyik századát tűz alá vették egy tanyaépületből. A tanyát birtokló özvegy elárulta az amerikaiaknak, hogy a „mesterlövész” egy nagyon atal német katona, aki leitta magát és a pajtában aludt. A tüzérek megcélozták az épületet az egyik lövegükkel. A pajta az első lövésre kigyulladt, a német pedig végzett magával.17 Az egyik katona beszámolója különösen sokatmondó. „És ott voltak természetesen a helyiek. A mi megjelenésünk ezeknek az embereknek ugyanolyan meglepő volt, mint bármi más váratlan esemény. Azt hiszem, nem is nagyon tudták, hogyan fogadjanak minket. Egyikük futásnak eredt, mi meg utánakiabáltunk, hogy álljon meg. Rohant tovább, mire a mieink lelőtték és ott hagyták. Emlékszem, bementünk egy ház kertjébe, és hangosan szólongattuk az otthoniakat, hogy jöjjenek elő. Senki nem jött ki. Puskatussal betörtük az ajtót, aztán bedobtam egy gránátot, és hátralépve vártam a robbanást. Aztán benyomultunk. A szobában egy fér , három-négy nő és két-három gyerek volt. Csak a fér sérült meg, egy repesz végigkarcolta az arcát. Oltári szerencse, hogy nem öltük meg mindet.” Aztán beszámolt arról is, hogyan foglaltak el egy

kisebb dombot a páncélosok segítségével. „Rázós ügy volt. A németek zavarodottak voltak, és szerintem egy kicsit őrültek is. Ott lapultak a lövészgödrükben, és ott is haltak meg. Nem ejtettünk foglyokat, ezért nem tudtunk mit tenni velük, mint lelőni őket, és mi meg is tettük. Nem csak én, de a hadnagyunk és néhány tiszthelyettesünk is.”18 A franciák próbáltak együttműködni, amennyire a körülmények lehetővé tették. Néhány tiszt rábukkant egy „kis francia gazdaságra, ahol egy megtermett francia nő éppen egy halott németet vonszolt ki a házból. Egyetlen lendülettel áthajította a halottat a sövény melletti úton. Intett nekünk, mintha azt akarná jelezni, hogy örül a jelenlétünknek, de aztán vissza is ment a házba, valószínűleg feltakarítani a mocskot”.19 A sainte-mère-église-i úton egy amerikai katona látott egy „félmeztelen, halott németet, akinek borotvahab volt az arcán”. Éppen borotválkozott, amikor az ejtőernyősök megrohanták a házat, és menekülés közben lőtték le. A ház mögött találtak egy tábori konyhát – vagy Gulaschkanonét, ahogy a németek nevezték –, a döglött igavonó lovak még mindig be voltak fogva elé.20 A legelképesztőbb találkozás az ejtőernyősök felmentésére siető 4. hadosztály előrenyomulása során az volt, amikor az amerikai gyalogosok a Vörös Hadsereg egykori hadifoglyaiból álló német lovassági alakulattal ütköztek meg. A lovasok a földre fektették hátasaikat, és a fedezékükből tüzeltek, az egyik klasszikus lovassági taktikát alkalmazva. „A legtöbb lovat meg kellett ölnünk – írta egy hadnagy, aki nem volt hozzászokva ehhez a fajta hadviseléshez –, mert a németek fedezéknek használták őket.”21 A foglyok kihallgatása újabb meglepetéssel szolgált. Az egyik német tiszt beszélgetésbe elegyedett egy német származású amerikai katonával. – New Yorkból nem sok maradt, igaz? – kérdezte. – Mire gondol?

– Hát a Luftwa e bombázására. Az amerikaiak rájöttek, hogy sok német katona habozás nélkül felült a legképtelenebb náci propagandának is.22 Az ejtőernyősöknek Chef du Pont-nál sikerült visszaverniük a merderet-i hídfő ellen indított sorozatos német ellentámadásokat. Bazookával kilőtték a 100. páncéloszászlóalj két francia könnyű harckocsiját. Más helyeken, különösen Sainte-Mère-Église környékén Gammon gránátokkal cserkészték be a páncélosokat, ami csaknem ugyanolyan hatékonynak bizonyult. Von Schlieben altábornagy, a 709. gyaloghadosztály parancsnoka abban reménykedett, hogy az amerikaiak pánikba esnek a harckocsik hallatán. Utasította a franciáktól zsákmányolt Renault harckocsikból álló páncéloszászlóalját, hogy csatlakozzon a harchoz, de az ejtőernyősök Gammon gránátjaikkal könnyedén kiiktatták az elavult járműveket. A deszantos parancsnokok azonban továbbra is aggódtak. Kezdtek kifogyni a lőszerből, és fogalmuk sem volt róla, hogy halad a tengerről indított invázió. A francia civilek tartottak tőle, hogy most is ugyanaz lesz a vége, mint az 1942-es dieppe-i rajtaütésnél, és hogy a németek visszatérnek bosszút állni mindenkin, aki segített az amerikaiaknak. Az a szóbeszéd is elterjedt, hogy az invázió kudarcot vallott, így még nagyobb volt a megkönnyebbülés, amikor a Shermanek és a 4. gyaloghadosztály előretolt egységei összetalálkoztak a 101-esek katonáival. Az előrenyomulás a keskeny töltésutakon lassú volt, és még sötétedés előtt meg is állt, de a 4. hadosztály utánpótlásaként érkező ezredekkel legalább sikerült biztosítani a jobbszárnyat Sainte-Mère-Église és a tengerparti mocsárvidék között. A Sainte-Mère-Église-től délre fekvő Les Forges melletti területet, ahol a 325. vitorlázórepülős gyalogezrednek kellett landolnia 21:00-kor, még mindig nem sikerült megfelelően biztosítani. Északon még kitartott egy grúz katonákból álló Ost

zászlóalj. A Carentantól északra vezető út mentén, Turqueville és Fauville között megakadályozták az egyre jobban szorongatott sainte-mère-église-i haderő felmentését, miközben Schlieben északról próbálta visszafoglalni a települést. Amikor a 325. vitorlázóezred hatvan gépe megérkezett, heves géppuskatűz fogadta őket. Landolás közben 160 ember halt vagy sebesült meg, a túlélők viszont kipihentek voltak, és rendelkezésükre állt a felszerelésük. Még aznap éjjel akcióba lendültek, átkeltek a Merderet-n, és balra kanyarodva a nyugati parton biztosították a La Fière-i átkelőt.23 Amikor az első amerikai hadifoglyok végigmasíroztak Carentanon, a Heydte 6. ejtőernyős ezredének tartalék zászlóaljában szolgáló német katonák alaposan szemügyre vették magas, frissen borotvált tengerentúli ellenpárjaikat. – Mintha a Sing Singből jöttek volna – tréfálkoztak. A foglyokat Carentanból délre, St. Lôba vitték, hogy a körzetparancsnokságon kihallgassák őket, majd egy fogolytáborba kerültek, amire az „éhezés dombja” nevet ragasztották, mert olyan kevés ennivalót kaptak. A francia civilek, akik a német csapatok nyüzsgéséből már hajnal óta tudták, hogy megkezdődött az invázió, együttérzéssel gyelték a foglyok érkezését.24 Saint-Lô lakosait megnyugtatta egy előző napi amerikai vadászbombázó támadás pontossága az egyik vasútállomás ellen. Egy kártyázó csoport úgy nézte végig az eseményt, „akár a moziban”, és még meg is tapsolták a találatot. „Ezek a barátságos pilóták elhitették velünk – írta egyikük később –, hogy a szövetségesek nem bombáznak vakon ott, ahol civilek is lehetnek.” Ám június 6-án este 20:00-kor a szövetséges légierő megkezdte a város szisztematikus lerombolását, hogy elzárják a nagyobb útkereszteződéseket, és késleltessék a német erősítés megérkezését az inváziós zónába. A rádión és röplapokon terjesztett

gyelmeztetést a lakosok vagy nem kapták meg, vagy nem vették komolyan.25 „Ablakok és ajtók repkedtek a szobában – emlékezett vissza egy polgár –, a falióra eldőlt, a székek és az asztalok táncot jártak.” A rémült családok a pincébe menekültek, sokakat élve eltemettek a romok. Az I. világháború veteránjai nem voltak hajlandók a föld alá vonulni. Túl sok bajtársukat látták megfulladni a bombázásokban beomlott lövészárkokban. A levegő fullasztóvá vált a lemorzsolódó kőportól. A „rémálom éjszakáján” jól látták a település templomának dupla tornyát kirajzolódni a lángok előtt. Sokan elsírták magukat romba döntött városuk láttán. Négy cherbourg-i ellenálló a börtönben vesztette életét. A csendőrség központja, a Caserne Bellevue teljesen megsemmisült. A házak több mint fele összedőlt. Az orvosok és egészségügyi dolgozók nem sokat tehettek, a sebeket calvadosszal fertőtlenítették. Egy terhes nő a bombázás vibrációjától vajúdni kezdett, és „ott, az apokalipszis közepén” hamarosan kislánynak adott életet.26 A légitámadás kezdetekor sokan ösztönösen kimenekültek a mezőkre, ahol a pajtákban és tanyákon kerestek menedéket. Amikor végül összeszedték a bátorságukat, hogy visszatérjenek St. Lôba, elborzasztotta őket a romok alá szorult halottak bűze. Körülbelül 300 civil halt meg aznap. Rá kellett jönniük, hogy Franciaország felszabadításáért Normandia lesz az áldozati bárány.27

9.

Gold és Juno Caen ősi normandiai városában az emberek a szokásosnál jóval előbb ébredtek. Az ejtőernyős ledobások hírének megerősítése után a 716. gyaloghadosztály parancsnokságán, az Avenue de Bagatelleen megindult az élet. Egy közelben lakó atal ellenálló gyelte a sűrűn érkező és távozó futárokat. Ő pontosan tudta, mi történik. Anyja, aki úgy tett, mintha nem tudna a tevékenységéről, kérdőn nézett rá: – A partraszállás?[16] Fia nem felelt. Az asszony távozott, elkezdte megtölteni az üvegeket vízzel, és gyorsan főzött néhány burgonyát arra az esetre, ha megszűnne a víz- és gázszolgáltatás.1 A zavart szomszédok kijöttek a gangra, vagy az ablakból kérdezgették egymást a történtekről. – Szerinted ez már az? – Á, biztosan nem itt lesz. – Szegény partiak, mi vár rájuk… – Ne aggódjatok, estére itt lesznek. A fritzek pánikba estek.2 Marianne Daure-t a korai órákban repülőgépzúgás ébresztette, és szintén azt kérdezte férjétől, hogy ez már a partraszállás lesz-e. Pierre Daure, az egyetem rektora, akit De Gaulle titokban nevezett ki Calvados prefektusává, szárazon felelte: – Igen, ez a partraszállás. Marianne Daure annak a François Coulet-nak a húga volt, akit De Gaulle Normandia köztársasági népbiztosává választott, mégsem

árultak el neki semmit. A SHAEF félelmei ellenére a gaulle-isták szigorúan vették a titoktartást.3 06:00-ra a caeni pékségeket ostrom alá vették a bagettért sorba álló háziasszonyok, de a sokaságra fel gyelő német katonák begyűjtötték maguknak a kenyereket.4 A kávéházak 5 alkoholkészletét is megcsapolták. A pillanat izgalmában néhány ú kikerekezett az északra eső partra, hogy megnézze, mi történik. Útközben kerülgetniük kellett a védelmi állásaikba vonuló német csapatokat. Amikor visszatértek, gyorsan elterjedt a hír. Egy kerékpáros dél felé távozott Caenből, és útközben végig kiabálta: – Partra szállnak! A tenger feketéllik a hajóktól! A boche-oknak vége!6 A vak optimizmus ragadóssá vált. Egy újságárus felkapaszkodott a Saint-Sauveur-i templom tornyába, majd utána mindenkinek azt mondta, hogy látta az angolokat közeledni. Nem sokkal ezután hangosbeszélővel felszerelt német autók gördültek végig Caen utcáin, és felszólították a lakosságot, hogy mindenki maradjon otthon. A katonai hatóságok utasítást adtak bizonyos városrészek azonnali evakuálására. A lakosok semmit nem vihettek magukkal. A legtöbben azonban otthon maradtak, és nem nyitották ki az ajtót a németeknek.7 Eközben Rommel tábornagy felébredt herrlingeni otthonában, Ulmtól nem messze, ahová azért utazott, hogy megünnepelje felesége születésnapját. Speidel altábornagy 06:30-kor hívta fel La Roche-Guyonból, amint a jelentések megerősítették, hogy a partok előtt hatalmas inváziós otta horgonyzott le. Speidel beszámolt Rommelnek az addigi intézkedésekről, Rommel pedig már hívta is a Berghofot, hogy lemondja a találkozóját Hitlerrel. Sofőrje a nyitott Horch parancsnoki autónál várta, és teljes sebességgel

indultak vissza Franciaországba. A tábornagy csak sötétedés után juthatott vissza parancsnokságára. A „B” hadseregcsoport törzstisztjei a La Roche-Guyon-i műveleti helyiségben lázasan dolgoztak, próbálták átlátni a helyzetet a 7. hadseregtől beérkező jelentések alapján. Speidelnek emellett a főparancsnoksággal is meg kellett küzdenie. „Az OKW-tól és az OB Westtől érkező telefonhívások azt mutatták, hogy a legfelső szinten is idegeskednek.”8 A Párizs melletti Saint-Germain-en-Laye-ben, az OB West parancsnokságán hasonló állapotok uralkodtak, a távírók kattogtak, a telefonok folyamatosan csörögtek. Rundstedt törzsfőnöke, Günther Blumentritt tábornok felhívta az OKW stábját a Berghofban, hogy szabadítsák fel azokat a páncéloshadosztályokat, amelyek felett Hitler személyesen akart rendelkezni. Nem sokkal 07:00 előtt az OKW-tól visszahívták. „Hevesen tiltakoztak az ellen, hogy az OB West önkényesen irányítsa az OKW tartalékait.” A páncélosokat azonnal meg kellett állítani. Jodl ezután felhívta Speidelt, hogy megbizonyosodjon róla, végrehajtották a parancsot. Blumentrittnek telefonálnia kellett még a Luftwa e 3. légi hadserege parancsnokságára, a Nyugat ottacsoportnak és Otto Abetznek is, a párizsi német nagykövetnek azzal az utasítással, hogy a vichyi kormány hirdesse ki az előre megszerkesztett nyilatkozatot, melyben „felszólítják a lakosságot, hogy őrizzék meg a békét, valamint óva intenek a lázadó cselekményektől, a szabotázstól és a német ellenintézkedések hátráltatásától”.9 A három brit szektor közül a nyugati Gold feküdt legközelebb az Omahához. Az itt partra szálló 50. (Northumbiai) hadosztály volt az egyik egység azok közül, amelyeknek tehermentesítenie kellett az amerikaiakat. A Gold-part Arromanches-tól La Rivière-ig húzódott. A H-óra időpontját 07:30-ra határozták meg, vagyis egy órával az amerikaiak után kellett indulniuk, de a menetrend

ugyanaz volt: légi, majd haditengerészeti bombázás, és végül a rakétás hajók. A HMS Ajax és Argonaut cirkálók folyamatosan lőtték a német nehéz partvédő ütegeket Longues-nál, mert a bombázóknak nem sikerült kiiktatniuk őket.

A viharos tenger és az öklendezés ugyanolyan károsan hatott a katonákra, mint az Omahán. A két páncélosezred elindította a DD harckocsikat, miután nagyon helyesen úgy döntöttek, gyelmen kívül hagyják a négy és fél kilométeres parancsot. A Sherwoodi Ranger Lovasság a balszárnyon mindössze ezer méterről indította az úszó Shermaneket, de még így is elveszített nyolc páncélost. A 4./7. Dragonyos Gárda tisztjei komoly vitába bonyolódtak a

tankokat szállító jármű parancsnokával. Végül még kevesebb harckocsit veszítettek el, mint a sherwoodiak. A jobb oldali dandárcsoport, melyet a Királyi Hampshire-iek 1. zászlóalja és az 1. Dorsetiek vezettek, Le Hameltól keletre, valamint az Arromanches-les-Bains névre hallgató apró üdülőhelyen szállt partra. A Sherwoodi Rangerek páncélosait késleltette a háborgó tenger, és a Hampshire-iek Le Hamelnál súlyos árat zettek a sikerért. Parancsnokuk és törzstisztjeik egy része szinte azonnal a veszteséglistára került. Ám ennek ellenére folytatták a harcot, immár a 2. Devoniak támogatásával. Csaknem az egész napjuk ráment, hogy felszámolják a német ellenállást. A balszárnyon a 69. dandárcsoport a Green Howard ezred 6. zászlóaljának vezetésével nem vesztegette az időt. A hatalmas termetű parancsnokhelyettes, George Young őrnagy gyelmeztette embereit: – Ha egyszer megállnak a parton, soha nem jutnak tovább. Miközben egyre beljebb nyomultak Mont Fleury irányába, a német védők sorban adták meg magukat. A Green Howard katonái csak a tengerpart felé mutattak és annyit mondtak: – Zurück! A kíséret nélküli foglyok szó nélkül engedelmeskedtek.10 A Kelet-yorkshire-i Ezred 5. zászlóalja kemény harcot vívott a Gold-part bal szélén, La Rivière-nél, ahol a betonfedezékek túlélték a bombázást. Miután a védők több páncélost is kilőttek, megjelent egy AVRE harckocsi.[17] A zömök lövegcsőből kirepülő tizennyolc kilós lövedék megsemmisítette a veszteségeket okozó bunkert, a benne lévő páncéltörő ágyúval együtt. Ám a Kelet-Yorkiaknak a haditengerészeti bombázás nyomán szétterülő porban és füstben további hosszú órákba került, hogy házról házra megtisztítsák a települést. A műveletet lángszórós Crocodile páncélosok is segítették, miközben a Westminsteri Dragonyosok aknataposó tankjai utat vágtak az aknamezőn át. Hobart „játékszerei”

bizonyították használhatóságukat nem csak a brit, de az amerikai szkepticizmussal szemben is. A Királyi Haditengerészet egyik kihajózási felügyelőjének irányításával már nemsokára teljes gőzzel folyt a partraszállás. Egy LST (harckocsikat szállító partra szálló hajó – bár a katonák csak „nagy, álló célpontnak[18]” nevezték) – amerikai parancsnoka „vízi forgóajtóhoz” hasonlította a látványt. „Az egyik irányban folyamatosan érkeztek, a másikban távoztak a hajók.” Nem sokkal később háromezrednyi önjáró löveg érkezett a partra, és az 50. hadosztály megkezdte az előrenyomulást a délnyugatra fekvő Bayeux irányába. A második hullámot az önálló 56. dandár alkotta.11 Miután biztosították Le Hamelt, a Hampshire-iek a part mentén nyugat felé, Arromanches-les-Bains irányába mentek tovább, ahol a Mulberry mesterséges kikötőt létesítették. A Királyi Tengerészgyalogság 47. kommandója, amely az aknák miatt három partra szálló hajót is elvesztett, még nyugatabbra indult, hogy elfoglalja Port-en-Bessin-t. A britek jobbszárnyának itt kellett találkoznia az Omaháról balra kitörő amerikai 1. hadosztállyal. A Green Howard ezred gyorsan elérte Mont-Fleuryt, ahol megadásra kényszerítették a haditengerészeti bombázással megpuhított németeket. Stanley Hollis főtörzsőrmester ott mutatta először jelét önfeláldozó bátorságának. A századparancsnok fel gyelt rá, hogy elhaladtak két bunker mellett. Hollisszal együtt elindultak megvizsgálni őket, de az egyikből géppuskával tüzet nyitottak rájuk. Hollis Sten géppisztolyával tüzelve megrohamozta a bunkert, majd felugrott a tetejére, tárat cserélt, és bedobott néhány gránátot. Később, amikor az ezred Crépon falu közelébe ért, bátorságával kivívta magának az aznap kiosztott egyetlen Viktóriakeresztet. A század megközelített egy tábori löveget és néhány MG42-est rejtő német állást. Hollis egy oldalsó ház mögül indított támadást, de a tábori löveg rájuk fordult. A főtörzsőrmester

épségben kivitte az embereit, de amikor rájött, hogy ketten hátramaradtak, egy Bren géppuskával gyelemelterelő támadást hajtott végre, és őket is kimenekítette. Középen folytatódott az előretörés a gerinc mentén Bazenville felé, ahol heves harc alakult ki az inváziós csapatok és Meyer alezredes harccsoportja között, melyet a 352. hadosztályból hoztak létre. Mint már történt róla említés, Meyert később megölték, az egységét pedig gyakorlatilag felszámolták. Jobbra az 56. dandárcsoport a Sherwoodi Rangerek és az Essexi Ezred 2. zászlóaljának vezetésével elérte Bayeux-t. A Sherwoodiak parancsnokát korábban lelőtte egy mesterlövész, a harckocsik parancsnokai mégsem húzták vissza a fejüket a toronyba. Lezárt csapóajtóval nem sokra mentek volna. Stanley Christopherson őrnagy, az Essexiek 2. zászlóalja mellé rendelt század parancsnoka nem találta ott az ezredesét a találkozási ponton. Nem akart a keskeny dűlőutakon gyalogosokkal roskadásig megrakott páncélossal a keresésére indulni, ezért helyettesére, Keith Douglasre bízta az egységet, ő maga pedig az egyik ház mellett talált ló nyergébe pattant. „Legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy a D-napon Normandia útjain fogok száguldozni, egyik kezemmel sikertelenül próbálva megfékezni egy rémült lovat, a másikkal pedig egy térképtokot markolva, fémsisakban és fekete kezeslábasban – írta naplójába. – Az Essexiek ezredese meglepődött, amikor rátaláltam, és jelentettem, hogy a századom készen áll a zászlóalja támogatására a támadás következő fázisában.”12 A harccsoport csupán gyenge ellenállásba ütközött, Bayeux előtt mégis megállt. „A várost még aznap este el kellett volna foglalnunk – írta Christopherson –, mivel a járőrök azt jelentették, hogy alig védi valaki, de az Essexiek parancsnoka jobban szeretett volna a külvárosban maradni éjszakára.”

A Juno-part, a 2. brit hadsereg szektora La Rivière-től Saint-Aubinsur-Merig tartott. Ide kellett érkeznie a 3. kanadai hadosztálynak. A kanadaiak bosszút akartak állni a katasztrofális dieppe-i rajtaütésért, ahonnan csak az embereik fele tért vissza. Dieppe kegyetlen, de létfontosságú leckével szolgált a D-nap tervezői számára: sose támadjanak jól védett partot a tenger felől. A 3. kanadai hadosztály parancsnoka a megtermett, kerek és pirospozsgás arcú, katonás bajusszal büszkélkedő Rod Keller vezérőrnagy volt.13 Szenvedélyes anekdotázóként ismerték, és nagyon szerette a whiskyt. A kanadaiak egyenruhájuk és a britektől átvett ezredfelépítésük ellenére sok tekintetben közelebb érezték magukat az amerikaiakhoz, mint anyanemzetükhöz. Bizonyos szkepticizmussal viseltettek a brit konvenciók iránt, és az Overlordra is csak „Overboard”-ként[19] utaltak, miután a brit törzstisztek a 2. hadsereg parancsnokságán elárasztották őket instrukciókkal. A kanadai hadsereg ereje a kiváló beosztott tiszti állományban rejlett, ahonnan a létszámhiánnyal küszködő brit hadsereg is gyakran kért kölcsön embereket.14 A partraszállásukat támogató „J” kötelék 05:27-kor nyitott tüzet. A zászlóshajó a HMS Belfast cirkáló volt. Az egyik tengerésztiszt szerint „úgy ült ott, akár egy tyúkanyó, a partra szálló járművek nyüzsgése közepette”. A nemzetközi különítményhez tartozott még a HMS Diadem cirkáló a Királyi Haditengerészet öt rombolójával, három norvég romboló, a francia La Combattante romboló, amelyik egy héttel később De Gaulle-t szállította Franciaországba, valamint két kanadai romboló, a HMCS Algonquin és Sioux.15[20] A szövetséges hadihajók folyamatosan tüzeltek az 1. Huszárok és a Fort Garryi Lovasság DD páncélosai és partra szálló járművei fölött. Közvetlenül a partraszállás előtt a rakétás hajók is csatlakoztak vijjogó sorozataikkal. Aztán kísérteties csend támadt.

A szintén tengeribetegséggel küzdő, átázott ruhájú kanadai katonák meglepve tapasztalták, hogy a német lövegek nem nyitnak tüzet. A németek megvárták, hogy a partra szálló hajók rámpája lenyíljon. Amint az első ember 07:49-kor a vízbe ugrott, megszólaltak a géppuskák és a tábori lövegek. A kanadai csapatok aznap 961 fős veszteséget szenvedtek. Sokan megtagadták a parancsot, hogy hagyják hátra a sebesülteket, és megpróbálták fedezékbe húzni bajtársaikat. A 7. kanadai dandár Courseulles-sur-Mernél szállt partra, a Seulles folyó két oldalán. A Királyi Winnipegi Lövészek megtisztították a nyugati partot, aztán a Kanadai Skót Ezreddel továbbindultak Vaux és Graye-sur-Mer felé. A város nagyobbik része a folyó keleti partján jóval nehezebb feladatnak bizonyult a Reginai Lövészek számára, akik már partraszálláskor is súlyos veszteségeket szenvedtek. Courseulles-sur-Mert szektorokra tagolták és elosztották a századok között. „Szinte a város minden négyzetcentiméterét ismertük, mielőtt egyáltalán beléptünk volna” – emlékezett vissza a Reginai Lövészek parancsnoka. Az 1. Huszárok támogató páncélosainak legénységét az „inkább bátor, mint okos” jelzővel jellemezte – a harckocsizók a tanulás rögösebb útját választották. A várost még a megmaradt DD Shermanek segítségével is csak késő délutánra sikerült teljesen megtisztítani. A német védőket kikergették az erőddé alakított házakból, hogy aztán titkos alagutakon át visszatérjenek, és hátulról nyissanak tüzet a kanadaiakra.17 A 8. kanadai dandár Saint-Aubin-sur-Mernél partot érő egységei szintén erős ellenállásba ütköztek. A North Shore ezred sok embert veszített egy nagyméretű bunkernél, amelyből páncéltörő löveggel, géppuskákkal és 81 mm-es aknavetőkkel tüzeltek rájuk. Végül megérkezett a Fort Garryi Lovasság késlekedő DD harckocsiszázada. A parti zűrzavarban rátaláltak néhány saját halottjukra és sebesültjükre. A Királyi Tengerészgyalogság 48.

kommandójának egyik őrmestere látott egy sokkot kapott egészségügyi katonát, aki képtelen volt ránézni a sebesültekre.18 Csak a nagy kaliberű ágyújából a bunkerrendszert tűz alá vevő AVRE harckocsi 11:30-as érkezése vetett véget az ellenállásnak. Közben a North Shore ezred egy másik százada, amelyik behatolt a városba – miután bangalore-torpedókkal utat nyitott a szögesdróton – folytatta a harcot házról házra gránátokkal, puskákkal és Bren géppuskákkal. Őket szintén az a veszély fenyegette, hogy a németek az alagutakon át a hátuk mögé kerülnek. Bernières-sur-Mernél a Királynő Lövészeit megerősítették a Fort Garry-i Lovasság egyik páncélosszázadával, amelyik a „száraz lábú” partraszállást követően felsorakozott a parton, és tűz alá vette a németek által védett házakat. Egy AVRE harckocsi lyukat robbantott a védőgátba, aztán a műszakiak előkészítették a rámpákat a páncélosoknak. A gyalogság és a „Priest” önjáró lövegek nemsokára már özönlöttek át a résen, őket követték a Shermanek. A német védők elmenekültek, a civilek előbújtak a pincékből. 09:00-ra kinyitott a bár, elfogytak az első köszöntőitalok. A tisztek gyelmeztették embereiket, hogy semmiféle ételt vagy italt ne fogadjanak el a helyiektől, mert mérgezettek lehetnek, de ezt nem sokan vették komolyan. A hivatalos körökben terjengő gyanú, miszerint a németek a maguk oldalára állították a normandiaiakat, gyökeresen ellentmondott az ellenállástól és más forrásokból származó információknak. Valójában ahhoz képest, mit kellett átélniük a parton és a nagyobb városokban élőknek az invázió alatt, a többség meglepően megértőnek mutatkozott.19 Bár az éket alkotó gyalogsági zászlóaljak már elindultak befelé, az előrenyomulást lelassította a parton uralkodó zűrzavar, ahogy sorban érkeztek a következő hullámok. Harckocsik, önjáró lövegek és Bren lövészszállítók akadtak el a hatalmas forgalmi dugóban, a

partfelügyelők és az éppen megérkező parancsnoki törzsek legnagyobb bosszúságára. Keller vezérőrnagy dühöngött, amikor néhány újságíró és az érkezését megörökítő fotósok társaságában partra lépett Bernières-nél. A fedélzeten nagy felhajtás közepette optimista rádióüzenetet küldött az eredményekről Harry Crerar altábornagynak, a kanadai inváziós csapatok parancsnokának. A parton azonban már korántsem tűnt ennyire rózsásnak a helyzet. A második hullámmal érkező Régiment de la Chaudière ezred francia-kanadai katonái lelkes fogadtatásban részesültek a helyiek részéről, amikor megszólaltak franciául. Sokan azonnal a pincéjükbe rohantak, hogy hozzanak egy kancsó cidert a felszabadítóknak. Ám amikor a franciák elkezdték lerángatni a halott németek bakancsát, a kanadaiak megütköztek. Nem tudhatták, hogy a németek az összes bőrkészletet lefoglalták a Wehrmacht számára. – Mire számítottak? – kérdezték a polgárok. – Háború van, és nincs lábbelink!20 A francia lakosok az Atlanti-óceán túlsó partjáról érkezett „kuzinokat” a második legjobb dolognak tartották, ennél már csak saját csapataiknak örültek volna jobban. Fogalmuk sem volt róla, hogy a kanadaiakat fentről fedező Spit re századok egyikét a Szabad Francia Haderő pilótái repülik. Parancsnokuk, Christian Martell előre gyelmeztette a 329. század pilótáit, vagy ahogy magukat nevezték, a „Gólyákat” („Les Cigognes”): – Nem akarom, hogy bármelyik pilóta a földet gyelje! A mai napon az eget kell nézniük! Ám az égen aznap nem mutatkoztak ellenséges vadászok. Legfeljebb az összeütközéstől kellett tartaniuk.21 A Chaudière ezred vezette az előrenyomulást Bény-sur-Mer felé, amely neve ellenére nem a parton, hanem öt kilométerrel beljebb feküdt. Bár az út nyílegyenesen vezetett délnek, kétoldalt búzatáblák szegélyezték, ahová a németek géppuskaállásokat

telepítettek. Az átkarolásuk fáradságos művelet volt, a gyalogosok a tikkasztó hőségben kúsztak-másztak a búzában. Miután a HMCS Algonquin romboló pontos lövésekkel kiiktatta a Bény-sur-Mer melletti üteget, folytatódhatott a lassú araszolás. A késlekedés a parton, valamint az alábecsült 716. gyaloghadosztály meglepően erős ellenállása azt eredményezte, hogy a 8. kanadai gyalogdandár előretolt harccsoportjának nem maradt elég ideje elérni fő célját, a Caen–Bayeux úttól délre eső carpiquet-i repülőteret. A sima terep lassan emelkedett, és a távcsövön át már kínzóan közelinek tűntek a hangárok, de a támogató harckocsik kezdtek kifogyni a lőszerből. Keller tábornok a 21. páncéloshadosztály ellentámadására számított, és azt akarta, hogy az ékek estére helyezkedjenek védelmi állásba.

Nehéz lenne emiatt hibáztatni a kanadaiakat. Az Északi Újskóciai Felföldiek és a Sherbrooke-i Lövészek (egy páncélosezred) harccsoportja a rendelkezésükre álló összes járművet – könnyű Stuart harckocsikat, Shermaneket, M10 páncélvadászokat, Bren lövészszállítókat, teherautókat – felhasználták az előrenyomulás meggyorsítására. Talán ha tudták volna, milyen zűrzavar és pánik uralkodik a repülőtéren, nem állnak meg. A párizsi 3. légi otta jelentésében ez állt: „Június 6., 19:20, Carpiquet. Mindenki elvesztette a fejét… az állomásparancsnokság kiadta az evakuálási parancsot.” A Luftwa e kapkodó kísérletei a létesítmények megsemmisítésére feltűnően hatástalanok voltak, ahogy azt a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály meg gyelői két nappal később megjegyezték. „A felszállópálya felrobbantása nem érte el a célját. A gurulóterület alig sérült. Az üzemanyag zöme még menthető.”22 A repülőtér és környéke az elkövetkező hetekben az egész normandiai hadjárat legsúlyosabb harcait élte át, amikor a szövetségesek összecsaptak a Hitler Jugend páncéloshadosztállyal. Több mint egy hónapnak kellett eltelnie, mire Carpiquet a szövetségesek kezére került.

10.

Sword A Sword-part keleti végében, Saint-Aubin-sur-Mer és az Orne folyó között a brit 3. gyaloghadosztály partraszállását nehézlövegek támogatták. A HMS Ramillies és Warspite csatahajókat, valamint a HMS Roberts partvédő hajót megerősítették négy cirkálóval, köztük a lengyel Dragonnal, további tizenhárom rombolóval. Az Overlord tervezői a szektorba telepített német ütegek miatt növelték meg a haditengerészeti támogatást. Az ágyútűz felriasztotta a madarakat az Orne torkolatvidékén. „A tenger fölött alacsonyan szálló fütyülő és böjti récék fekete nyomjelzőknek tűntek” – írta egy meg gyelő a naplójába.1 A partra szálló hajókat 05:30-kor eresztették le a háborgó vízre, és rövid körözés után elindultak a part felé, hiábavaló próbálkozásokat téve az alakzat megtartására. A Kelet-yorkshire-i Ezred 2. zászlóaljának egyik századparancsnoka hangosbeszélőn át Shakespeare V. Henrikjéből olvasott fel részleteket embereinek, de a katonák többsége valószínűleg túlságosan tengeribeteg volt ahhoz, hogy oda gyeljen rá. Sokan már megbánták a reggeli mellé adott kupica rum elfogyasztását. A 13./18. Huszárok és a Sta ordshire-i Lovasság DD páncélosainak legénysége egészen másfajta rosszullétet érzett, amikor meghallották a parancsot: „Indítás négy és fél ezerről!” Az eredeti, 7000 méteres indítási távolságot lerövidítették, de még mindig túlságosan nagynak tűnt a másfél méter magas hullámokat vető vízen. Meglepő módon a negyvenből mindössze hat páncélos

süllyedt el, és ebből is kettő azért, mert irányíthatatlanná vált partra szálló járművekkel ütköztek. 06:50-kor a 3. gyaloghadosztály önjáró lövegei is tüzet nyitottak a hajókról, 9000 méter távolságból.2 Mielőtt elérték volna a partot, a Királyi Tengerészgyalogság 41. kommandójának egy tisztje végignézett a körülötte állókon. „Néhányan halálra voltak rémülve, mások büszkének tűntek, amiért részesei lehetnek a hadműveletnek. Mindenkin feszült várakozás látszott.”3 A gyalogság első hulláma, a Dél-lancashire-i Ezred 1. zászlóalja és a 2. Kelet-Yorkshire-iek meglepve látták, hogy néhány DD harckocsi már a partról lövi a védelmi állásokat. A Lanceshire-iek azonnal megrohamozták a „Cod” kódnevű német bunkert. A parancsnok a víztől háromméternyire halt meg, és a zászlóalj orvosa is megsebesült. Egy Bren géppuskás szakasz, amelyik szállító járművekkel együtt érkezett, keresztülvágott a parton, és a védők kapituláltak. Az őket követő Middlesexi Ezred második zászlóaljának katonái meglepődtek, amikor egy „Napóleon dragonyosaira emlékeztető” fém tűzoltósisakot viselő fér köszöntötte őket. Ő volt Colleville polgármestere. Csatlakozott hozzá egy atal nő is, aki azonnal hozzáfogott a sérültek ellátásához.4 Más atal francia nők is kivételes bátorságot mutattak, amikor lejöttek a partra segíteni. Véletlenül egy növendék ápolónő is arra keveredett, mert előző nap az egyik parti kunyhóban hagyta a fürdőruháját, és most visszatért a kerékpárjával, hogy magához vegye. Ügyet sem vetett a katonák elismerő füttyeire, habozás nélkül munkához látott. Két napig folyamatosan dolgozott, és ez idő alatt ismerkedett meg későbbi férjével, egy atal angol tiszttel.5 A 22. és a Westminsteri Dragonyosok aknataposó tankjai utat vágtak az aknamezőn, és a kijárat a partról sokkal hamarabb megnyílt, mint bármelyik másik partszakaszon. A Királyi Műszakiak sem vesztegették az időt. „Időnként éles villanást

láttunk, és hangos dörej közepette fekete füst emelkedett az égre, ahogy az utászok megtisztították a területet” – írta egy tengerésztiszt a naplójába.6 Az egyik atal tiszt, aki a második hullámmal érkezett, a partfelügyelő állása mellett egy kövér német tisztet látott, akit fél tucat emberével együtt ejtettek fogságba. A németek a védőgát tövében kuporogtak, miközben saját tüzérségük lövedékei robbantak körülöttük. Parancsnokuk egy idő után felháborodva fordult oda a partfelügyelő csapatának egyik őrmesteréhez, és közölte vele, hogy a gen egyezmény értelmében joguk van követelni, hogy biztonságos helyre szállítsák őket. Az őrmester odadobott neki egy ásót, és ráförmedt: – Akkor ássanak maguknak egy kibaszott gödröt!7 A Kelet-Yorkshire-iek előrenyomuló 2. zászlóalja egy idő után balra fordult, az Orne irányába, hogy megtámadja a „Sole”, majd a „Daimler” védelmi állást, ahol négy 155 mm-es löveget kellett hatástalanítani. Egy százados Stenjével tüzelve megrohamozta a bunkert, és eltűnt a bejárat mögött. Balszerencséjére tisztiszolgája „rosszul kiszámított lelkesedésében” ezt a pillanatot választotta, hogy bedobjon egy gránátot a szellőzőcsatornán. A robbanás szele elkapta a bátor tisztet, aki láthatóan megrendülten, ám sértetlenül került elő. A hetven német védő hamar megadta magát. Amikor a Kelet-Yorkiak rátaláltak a felhalmozott sör- és borkészletre, a fegyelem összeomlásától tartó számvevő őrmester a fosztogatásért járó büntetéssel fenyegette meg őket. Később azonban „engedett valamelyest a szigorából”, mert ő is belátta, milyen jó érzés lesz később legurítani néhány kortyot.8 Lord Lovat 1. Különleges Szolgálat dandárja is Colleville mellett ért partot. Kommandósai az utolsó pillanatban elhajigálták sisakjukat, és a fejükbe húzták saját ezredjelölésükkel ellátott zöld barettjüket. Lovat a Cameroni Felföldiektől magával hozta saját dudását, Bill

Millint is. Millin örült, hogy Lovat elsőként hagyta el a partra szálló hajót, mivel a tábornok több mint száznyolcvan centi magas volt, és a többiek lemérhették rajta a víz mélységét. A Lovat mögötti katona golyót kapott az arcába és összeesett. Millet ugrott, és szinte sokkolta a víz hidegsége, miközben skót szoknyája szétterült körülötte. A partra már úgy gázolt ki, hogy hangszerén a „Highland Laddie”-t játszotta. Lovat megfordult, és felemelt hüvelykujjával intett neki, mert ez volt egykori ezrede, a Skót Gárda indulója. Az aknavetők, a kézifegyverek és a kiáltások zaja miatt Millin alig akart hinni a fülének, amikor Lovat megkérte, hogy a „The Road to the Isles”-t fújva sétáljon fel-le a parton, amíg a többiek partra nem szállnak. A katonák többségének tetszett ez a hozzáállás, néhányan viszont dühöngtek a szerintük értelmetlen és őrült vakmerőség miatt.9 Lovat a tervezettnél később, erőltetett menetben indult el egységével a két bénouville-i híd felé, melyeket John Howard százada foglalt el kora reggel. Lovat kirívó bátorságával kiérdemelte embereitől az „őrült fattyú” becenevet. Bár kiváló harcos volt, a Fraser-klán 25. vezetőjeként megtartott valamennyit a nagyúri viselkedésből. Miközben a Caeni-csatornát követve Bénouville felé tartottak, az egyik fa tetejéről egy német lövész tüzet nyitott rájuk. Aztán megijedhetett, mert leugrott leshelyéről, és megpróbált elrejtőzni a közeli búzatáblában. Lovat fél térdre ereszkedett, és szarvasvadász puskájának egyetlen lövésével leterítette, majd odaküldött két embert a holttestért, szinte mintha csak egy vadat gyűjtött volna be. Lovat odafordult Millinhez. – Rendben, dudás. Kezdje el fújni, és abba se hagyja, amíg be nem érünk Bénouville-be. A deszantosok ott várnak a hídnál, és ha meghallják a dalt, tudni fogják, hogy mi közeledünk. Millin a „Blue Bonnets Over the Border”-t fújta, miközben céljukhoz közeledtek. Lovat szertartásosan kezet rázott Howarddal,

és közölte, hogy a mai napon történelmet írtak. Nyilvánvalóan nemcsak azt nem vette észre, hogy Pine-Co n ezredes ejtőernyős zászlóalja már felmentette Howard embereit, de azt sem, hogy saját egységéből is többen előbb értek oda a hídhoz. Alan Pyman százados félórával korábban érkezett meg a 6. kommandó 3. szakasza élén.10 Ebben az egységben belgák, hollandok, norvégok és lengyelek is szolgáltak. A legmeghökkentőbb azonban az „X” szakasz volt, amely szinte kizárólag német zsidó menekültekből állt.11 Legtöbbjüket a műszakiaktól hozták át. Mindannyian kaptak angol nevet, valamint igazolást arról, hogy az anglikán egyház tagjai – arra az esetre, ha fogságba esnének. Német anyanyelvűek lévén nagy hasznukat vették a német hadifoglyok kihallgatásánál, mint arra nemsokára Lovat is rájött. Pyman egészen az erős védelemmel rendelkező Bréville-ig vezette embereit. Ott egy mesterlövész végzett vele, egysége pedig támogatás híján kénytelen volt visszavonulni Amfréville-be.12 A 4. kommandó, kétszakasznyi francia tengerészgyalogossal (fusilier marin) a soraiban, Philippe Kie er őrnagy vezetésével 07:55-kor lépett partra. Kie er és emberei – az első reguláris francia egység Normandiában – keletre indultak, a Riva Bella nevű üdülőhely és az Orne torkolatában fekvő kikötőváros, Ouistreham felé. Kie er katonái kemény harcokat vívtak, mire sikerült elhallgattatniuk a tengerparti villák melletti betonbunkerekben elhelyezett nehézlövegeket.13 Hitler hajnali háromkor feküdt le, miután kettőig beszélgetett Eva Braunnal és Goebbelsszel a moziról és a világ dolgairól. A szövetséges ejtőernyősök landolásának híre még nem érte el Berchtesgadent. A beszámolók eltérően nyilatkoznak arról, hogy a Führer mikor kelt fel másnap reggel. Albert Speer azt írta, délelőtt tízkor érkezett meg a Berghofba, és Hitlert még nem ébresztették

fel, mert az OKW gyelemelterelésnek vélte az ejtőernyős akciót. Adjutánsai nem akarták őt pontatlan információkkal zavarni. Hitler személyes segédtisztje, Otto Günsche százados ezzel szemben azt állította, a Führer reggel nyolckor lépett a Berghof nagy előcsarnokába, és a következő szavakkal köszöntötte Keitel tábornagyot és Jodl tábornokot: – Uraim, ez már az invázió. Mindig is mondtam, hogy ott fog bekövetkezni.14 Tipikusan Hitlerre vallott volna, hogy azt állítja, mindvégig igaza volt, bár előrejelzései a pontos helyet illetően Norvégia és Pas de Calais között váltakoztak. Ám Günsche változatát érdemes fenntartásokkal kezelni. Mások szintén Hitler késői kelése mellett tanúskodtak, ráadásul Günsche beszámolója nem ad magyarázatot arra, miért nem engedte Hitler késő délutánig elindítani az OKW tartalékába rendelt páncéloshadosztályokat, ha valóban úgy gondolta, hogy Normandia a fő invázió helyszíne.[21] Abban azonban mindenki egyetértett, hogy jókedvűen reagált a hírre, és meg volt róla győződve, hogy az ellenséget még a parton megsemmisítik. Az elkövetkező napokban pedig arról beszélt, hogy lerombolja Londont a V–1-es szárnyas bombáival. A parthoz legközelebbi páncélos alakulat a Caen körül állomásozó 21. páncéloshadosztály volt. Parancsnoka, Edgar Feuchtinger vezérőrnagy tüzérként nem rendelkezett tapasztalattal a páncélos hadviselés terén. Kanadai kihallgatótisztje a háború végén így írt róla: „Feuchtinger magas, inas, jó felépítésű fér volt kissé görbe orral, amitől leginkább egy kiöregedett ökölvívóra hasonlított.” Alárendelt tisztjei elismerését sem sikerült kivívnia. Kinevezését náci kapcsolatainak köszönhette. Június 5-i párizsi kimaradása, illetve késői visszaérkezése a parancsnokságára csak tovább növelte a zűrzavart, melyet a komplikált parancsnoki láncolat eredményezett.15

Richter vezérőrnagy, a 716. gyaloghadosztály parancsnoka már 01:20-kor megpróbált parancsot adni a hadosztály egy részének, hogy támadja meg az Orne keleti partján földet érő 6. légideszanthadosztályt, ám Feuchtinger és törzsfőnöke távolléte miatt az utasítás kiadását egészen 06:30-ig késleltették, és a Hermann von Oppeln-Bronikowski ezredes parancsnoksága alatt álló páncélosezred 08:00-ig nem indulhatott el. Június 6-a korai óráiban a brit légi deszantosoknak így csupán Hans von Luck alezredes 125. páncélgránátos ezredével kellett szembenézniük Bénouville-nél, de még ennek az egységnek az ellentámadási kísérletei is számottevő bizonytalanságról árulkodtak. A brit ejtőernyősök a Château de Bénouville-ben akartak berendezkedni védelemre, de rá kellett jönniük, hogy az épületben szülőotthon és gyermekgyógyászati osztály működik. Egy tiszt néhány emberrel gyelmeztetni akarta a bentieket, hogy keressenek menedéket maguknak, de az ügyeletes nővér azt felelte, értesítenie kell az igazgatót. Az érthető módon feszült tiszt rászegezte fegyverét a tárcsázó nővérre. – Non téléphonique! – vakkantotta Szerencsére Madame Vion, az igazgatónő hamarosan megjelent, és hidegvérrel munkához látott. Az anyák ágyait felköltöztették az emeletre, a gyerekeket pedig gyorsan átvitték az alagsorba.16 A nagyszabású páncélos ellentámadás, amire a deszantosok számítottak, nem következett be. Miután Oppeln-Bronikowski összegyűjtötte haderejét, és elindult az Orne keleti partján, 09:30kor parancsot kapott, hogy forduljon vissza, vonuljon végig Caenon, majd támadja meg a brit hídfőt a folyótól nyugatra. A széles utakon megtett hatalmas kitérő sebezhetővé tette egységét a szövetséges vadászbombázó támadásokkal szemben. A 104 Panzer IV-es harckocsival elinduló két zászlóaljnak mindössze hatvan bevethető járműve maradt, mire késő délutánra elérte a périers-i gerincet.17

A hadtestparancsnokot, Marcks tábornokot megdöbbentette Oppeln-Bronikowski páncélos hadoszlopának hosszú kerülőútja. 09:25-kor felhívta a 7. hadsereg parancsnokságát, és megpróbálta elintézni a sokkal nagyobb ütőerőt képviselő 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztály azonnali harcba vetését.18 Ám a normandiai harcokban résztvevő valamennyi parancsnokságot – 7. hadsereg, Nyugat páncéloscsoport, „B” hadseregcsoport, OB West – megbénította a bergho OKW-stáb döntésképtelensége. Amikor az OB West egyik tisztje Rundstedt saint-germain-en-laye-i parancsnokságán felháborodását fejezte ki, közölték vele, hogy „nincsenek döntési helyzetben”, és hogy „a fő partraszállás más helyen fog bekövetkezni”. AZ OB West megpróbált azzal érvelni, hogy ha valóban ez a helyzet, akkor „még logikusabb lenne felszámolni az első partraszállást, hogy a teljes rendelkezésre álló haderőt bevethessék egy esetleges második ellen. Ezenkívül az ellenég bizonyára megpróbálja kiaknázni a sikeres akciót.” Megint csak azt a választ kapták, hogy a döntést Hitler hozza meg, és erre nem fog sor kerülni délután háromig.19 Ez a késedelem kétségkívül hátrányos helyzetbe hozta a németeket. A rossz látási viszonyok egészen késő délelőttig megmaradtak, ami lehetővé tette volna a Hitler Jugend hadosztály számára, hogy légitámadás nélkül megtegye a Lisieux és Caen közötti út nagy részét. A felderítő zászlóaljat és az előreküldött páncélgránátosokat nem számítva a hadosztály zöme csak a sötétség beállta után indult el. Bár a Sword-partot Lion-sur-Mer és Ouistreham között gyorsan biztosították, a szárazföld belsejében szükségtelenül lelassult az előrenyomulás. A katonák, akik elfáradtak a hullámok taposásában, és végtelenül megkönnyebbültek, mert sikerült túlélniük a partraszállást, most úgy érezték, joguk van egy cigarettához és egy bögre teához. Sokan a parton raktak tüzet annak ellenére, hogy a

német tüzérség még mindig lőtte a fövenyt. A haditengerészet emberei nem győztek üvöltözni velük, hogy menjenek beljebb és kergessék el a németeket. A kanadaiakat és az amerikaiakat egyformán mulattatta, hogy a brit hadsereg szemlátomást képtelen bármit is végrehajtani teaszünet nélkül. Az sem kerülte el a gyelmüket, hogy az angolok csak vonakodva segítenek más fegyvernemek egységeinek. A gyalogság nem volt hajlandó „feltölteni egy krátert vagy kisegíteni egy beragadt járművet”, az utászok pedig, amikor nem saját feladatukkal voltak elfoglalva, nem lövöldöztek az ellenségre. Nem tudni, hogy ez a demarkációs mentalitás a szakszervezeti mozgalomból vagy az ezredrendszerből alakult-e ki – mindkettő a kollektív hűséget hangsúlyozta –, de az alapvető hiba gyakran a atal tisztek önbizalomhiányából fakadt.20 Kritikus fontosságúnak bizonyult, hogy a brit 3. gyaloghadosztálynak az első napon nem sikerült elfoglalnia Caent. Roppant erőfeszítést és leleményességet invesztáltak a partraszállás kidolgozásába, a következő fázist azonban már elhanyagolták. Ha Montgomery el akarta foglalni a várost, ahogy állította, akkor elmulasztotta a merész húzáshoz szükséges felszerelést a megfelelő helyre juttatni, illetve átszervezni a haderejét. Persze lehet azzal érvelni, hogy amint a német 21. páncéloshadosztály jelenléte megerősítést nyert, az eredeti terv máris túlzottan optimistává vált. Mindenesetre ahhoz, hogy egy nap alatt elérje Caent, a 3. gyaloghadosztálynak előre kellett volna küldenie legalább két, egyenként egy páncélosezredből és egy gyalogsági zászlóaljból álló harccsoportot. A gyalogságnak ideális esetben páncélozott csapatszállítókon kellett volna utazniuk, ám ezeket a járműveket a brit hadsereg csak húsz év múlva kezdte el használni. Néhány kivételtől eltekintve a britek szánalmasan felkészületlenek voltak a gyalogsági-páncélos műveletekre. A problémák az ezredszervezetből adódtak, amely miatt nem voltak hajlandóak

leutánozni a német páncélgránátos rendszert, ahol is a gyalogsági és páncélos erők folyamatosan együttműködve tevékenykedtek. A 8. gyalogdandárnak a terv szerint meg kellett szállnia a périers-i gerincet. Aztán a 185. dandár három gyalogsági zászlóaljjal és mindössze egy páncélosezreddel áthalad az állásaik között, és továbbmegy Caenbe. A Király Shropshire-i Könnyűgyalogságának 2. zászlóalja kapta a feladatot, hogy a Hermanville melletti gyülekezési területen felszálljon a Sta ordshire-i Lovasság tankjaira, és vezesse a déli előretörést Caen felé. Jobbról a Királyi Warwickshire-i Ezred 2. zászlóalja, balról pedig a Királyi Norfolki Ezred 1. zászlóalja támogatja őket. A három gyalogsági zászlóalj Hermanville-nél 11:00-ra készen állt, a Sta ordshire-i Lovasság azonban nem mutatkozott. A szokatlanul magas dagály mindössze tízméteresre szűkítette a parti sávot, és a páncélosoknak nem maradt helyük a manőverezésre. Mivel a német tüzérség még mindig lőtte a déli kivezető utakat, a forgalmi dugó az egész partra kiterjedt, és a járművek sorra gyulladtak ki. Az aknamezők miatt a harckocsik toronyiránt sem vághattak át a terepen. A dandárparancsnok azon töprengett, megindítsa-e a gyalogsági támadást páncélos támogatás nélkül. Végül egyórás várakozást követően kiadta az indulási parancsot. Eközben a 8. dandár támadását a gerincen megakasztotta a „Hillman” és a „Morris” kódnevű német megerősített állás. A Morrist és négy 105 mm-es lövegét viszonylag gyorsan semlegesítették – a kedvetlen védők alig egyórás harc után megadták magukat –, a Hillman viszont már sokkal keményebb diónak bizonyult. A négyszázszor hatszáz méteres védelmi komplexum „mélyen beásott betonbunkerekből és acélkupolákból állt, melyeket bonyolult árokrendszer kötött össze”.21 A tervezett haditengerészeti tűztámogatás híján (az előretolt tüzérségi meg gyelő elesett) a Su olki Ezred 1. zászlóaljára várt az emberpróbáló feladat, hogy átkeljenek a tüzérséggel és

géppuskákkal fedezett aknamezőn, valamint a szögesdrót akadályokon. A Su olkiak kértek páncélos támogatást, és átirányították hozzájuk az időközben kiszabadult Sta ordshire-i Lovasság egy századát, amivel még tovább gyengítették a caeni előrenyomulás mellé rendelt páncélos erőt. A széles tűzzónák miatt a 185. dandárnak is gondot okozott elhaladni a Hillman-erődítmény mellett Caen felé, a Norfolkiak pedig 150 embert vesztettek. Ráadásul itt rendezték be a 736. gránátos ezred parancsnokságát, és a német parancsnok gondoskodott róla, hogy „emberei elszántan harcoljanak a végsőkig”. A védőket néhány esetben „a zászlóalj utászainak kellett kirobbantani a helyükről robbanótöltetekkel”. Bár a 3. gyaloghadosztálynál tisztában voltak a Hillman létezésével, és fel is tüntették minden térképen, súlyosan alábecsülték a védelmi állás erejét.22 A britek ugyan súlyos veszteségeket szenvedtek a Hillmannél, de Caen 60 000 lakosára még rosszabb sors várt. A RAF nehézbombázói a német erősítés mozgását lassító stratégia keretében 13:45-kor megkezdték a város szisztematikus bombázást. A „Message Urgent du Commandement Suprême Expéditionnaires Alliées” felirattal ellátott röplapok aznap reggeli leszórásával, melyeken felszólították a lakosságot a város elhagyására, nem sok eredményt értek el. Alig néhány százan távoztak a bombázók megérkezése előtt. André Heintz, a atal ellenálló látta a közeledő köteléket és a ledobott bombákon megcsillanó napsugarakat. Az épületek beleremegtek a robbanásokba. Némelyik ház mintha megemelkedett volna, majd visszazuhant a helyére. Mások egyszerűen összeroskadtak, homlokzatuk az utcára dőlt és elzárta az utat. A darabokra törő kövekből sűrű porfelhő szállt fel, melyből időnként emberek bukkantak elő, akár a ködből. Szellemszerűnek

tűntek a vékony, fehéres porréteg alatt, ahogy sérült karjukat vagy vállukat fogták. Sokan a gyerekükkel együtt maradtak a romok alatt, mert aznap reggel törölték a tanítást. Egy orvos, aki éppen a kórházba sietett, látta lángolni a Monoprix főépületét. A bombák elszakították a fő vízvezetéket, így a tűzoltók nem sok mindent tudtak tenni.23 A súlyosan megsérült vagy elpusztult épületek között volt az Abbaye aux Hommes, egy hatalmas, lekerekített hajójú, öttornyos bazilika, a XIV. században épült Palais des Ducs, egy kolostor Hódító Vilmos idejéből, a díszes Eglise Saint-Etienne, valamint a Gare Routière, a masszív art deco pályaudvar.24 A művelet során több bombázót lelőttek. Az egyik lángolva zuhant le, elvitte egy Carpiquet melletti udvarház tetejét, és a közeli parkban ért földet. A becsapódás helyéről hatalmas tűzgolyó emelkedett a magasba, berobbant a lőszerkészlet. „A lángok előterében látni lehetett a rémülten menekülő szarvasmarhákat – írta egy szemtanú. – Hihetetlen látvány volt.”25 A városi atalok megmutatták bátorságukat és elkötelezettségüket. Sokan már a „Défense Passive”, az önkéntes segélyszolgálat tagjai voltak, többen pedig ekkor csatlakoztak, hogy segíthessenek. A mentőautók nem tudtak átjutni az eltorlaszolt utcákon, ezért a sebesülteket hordágyon szállították a Bon Sauveur kolostorában felállított elsődleges szükségkórházba. Egy hatalmas testű fér t hordágyvivők cipelték végig a városon, miközben dőlt róluk a verejték, ő pedig nem győzött mentegetőzni: – Bárcsak ne lennék ennyire kövér! – hajtogatta.26 Más önkéntesek a romokat túrták, hátha meg tudnak menteni néhány élve eltemetett embert. A Défense Passive egyik atal önkéntese összetalálkozott egy fosztogatóval, és megfenyegette, hogy letartóztatja. A fér kinevette, mert látta, hogy nincs nála fegyver. A dühös önkéntes meglendítette az ásóját, és a fémlap pont átvágta a fosztogató nyaki verőerét. A bűnöző zsebében ékszereket

találtak, valamint – állítólag – egy levágott női kezet, amelyiken még ott voltak a gyűrűk.27 A Bon Sauveur-i menedék maga is megszenvedte a támadást. Az egyik nővér egy bombakráterben keresett fedezéket, de egy másik bomba robbanása betemette. A kolostor egyik melléképületében elmegyógyintézetet rendeztek be. Az utolsó bombák némelyike ott csapódott be, megölt néhány bentlakót, a többiek pedig rémülten sikoltozva rázták a rácsokat. Heintz nővére az egyik sebésznek asszisztált a rögtönzött műtőállomáson, ezért a atalember is úgy döntött, hogy odamegy segíteni. A rengeteg vér láttán az az ötlete támadt, hogy átázott lepedőkből hatalmas keresztet formáz a kinti füvön, így jelezve a bombázóknak a kórház helyét. A megszáradó vér már nem volt ugyan élénkvörös, de másnap reggel készítettek egy új keresztet szőnyegekből és merkurokrómmal megfestett lepedőkből. Mióta reggel megérkezett a hír az invázióról, hat műtőscsapat várakozott készenlétben. A caeni Défense Passive szervezet központja már év eleje óta a Bon Sauveur-ban volt.28 A Lycée Malherbe-et jelölték ki másodlagos kórháznak, míg az Orne túlsó partján az Hospice des Petites Soeurs lett a veszteségfogadó központ. A különféle szervezetek nagy hatékonysággal működtek együtt. A sebészek kérésére rendőrökből álló csapatok gyűjtötték be a gyógyszereket a város patikáiból és orvosi rendelőiből. A caeni orvosi szakmát egy hivatalos jelentésben is magasztalták: „A ragyogó hozzáállású orvosok határtalan elkötelezettséggel végzik munkájukat.”29 A város déli részében körülbelül 15 000 ember talált menedéket a nemrég felfedezett alagúthálózatban, amely egy középkori kőfejtő részét képezte. Élelmet csomagoltak és imakönyvet vittek magukkal, nem tudva, hogy ezek a nyirkos, levegőtlen üregek több mint egy hónapig jelentik majd az otthont számukra. Mivel sem

folyóvíz, sem mellékhelyiség nem volt, szinte mindenki tetvektől, bolháktól és poloskáktól szenvedett. Aznap reggel Caenben történt egy kisebb méretű, de sokkal borzalmasabb tragédia is. A Gestapo ellátogatott a Maison d’Arrêtba, a városi börtönbe, és bevonultak abba a részlegbe, ahol a francia ellenállókat tartották szoros felügyelet alatt. A civil oldal francia őrei a német katonai részleget leválasztó vászon résén nézték végig a történteket. A börtön udvarán, hatos csoportokban összesen 87 ellenállót lőttek agyon. A mészárlás áldozatai között voltak mindenféle ellenállók, az ORA tagjaitól a kommunistákig, egyszerű vasúti munkástól De Touchet márkijáig. Egy fogoly, aki a cellájából hallotta a lövéseket, feljegyezte, hogy mindössze egyetlen ember kiabált, aki az udvarra kilépve megérezte a végzetét. „Ne! Ne! A feleségem, a gyerekeim… a gyerekeim!” – üvöltötte. A sortűz aztán őt is elhallgattatta.30 Aznap éjjel a női börtön őre, aki korábban sokat kegyetlenkedett a rabokkal, láthatóan „sápadt és ijedt” volt a történtek hatására. Még néhány tulajdontárgyat is visszajuttatott az őrizetesekhez, mondván, „a német hadsereg becsületes”. Három héttel később, amikor a britek még mindig nem foglalták el a várost, a Gestapo visszatért és elvitte a holttesteket.31–32[22] A lakosok elkeseredettségét városuk pusztulása miatt nem nehéz elképzelni. „A bombák könyörtelenül, bestiális hevességgel radírozták le a városrészeket” – írta egyikük.33 Valaki más „felesleges és bűnös” tettnek nevezte a bombázást. A városban soha nem volt 300 németnél több, írta, és bár lehet, hogy a támadással lehetetlenné akarták tenni a közúti közlekedést, a bombák egyetlen hidat sem találtak el. A légi és haditengerészeti bombázás következtében csak az első két napon 800 caeni polgár vesztette életét, és több ezren megsebesültek.34 Több másik város is így járt a fő inváziós útvonalak mentén. Saint-Lô, Caen és Falaise mellett a keletebbre fekvő Lisieux is két

nagyobb bombatámadást kapott. „A város lángokban áll, első ránézésre teljesen elhagyatottá vált” – írták egy Párizsba küldött jelentésben.35 Sokan követelték a rendőrkapitány megbüntetését, mert éjszaka, miközben a város égett, elhagyta az állomáshelyét. Az első bombázás során olyan sok tűzoltó meghalt, és annyi felszerelés veszett el, hogy a következő hullám érkezésekor gyakorlatilag lehetetlenné vált a tűzoltás. Délen Argentan és Ecouché is „szinte teljesen megsemmisült”. Argentan-ban „az összes csendőr meghalt vagy megsebesült”. A bombázás nem csak az otthonokat rombolta le, de pánikot is terjesztett. Calvadosban összesen mintegy 100 000-en váltak hajléktalanná. Caen 60 000-es lakossága 17 000-re csökkent.36 Különös ellentmondás rejlik ebben a bombázó stratégiában. Ha Montgomery valóban már az első napon el akarta foglalni Caent, akkor miért hagyta, hogy a RAF járhatatlanná tegye az utcákat? Ez csak a védőket segíthette. Közben Londonban mindenki bizonytalanul várta a friss híreket, miután a király rádióbeszédet intézett az országhoz. Churchill később bejelentést tett a zsúfolt alsóház előtt. – Ez csak az első a partraszállások sorában – mondta, és eldicsekedett a Fortitude művelettel, még ha ezzel voltaképpen félre is vezette a képviselőházat. – Helyszíni parancsnokaink szerint eddig minden a terv szerint halad… és micsoda terv szerint!37 London utcái és boltjai kiürültek, a taxisok alig találtak kuncsaftot. „A Westminster-apátságban nyári ruhás gépírónők és a szokásos egyszerűbb öltözékű, idősebb vidékiek imádkoztak a legutóbbi háború ismeretlen katonájának sírja mellett – jegyezte fel egy újságírónő –, vagy nézték üres tekintettel azoknak a csatáknak a márványhőseit, melyek már nem is tűntek olyan távoliaknak.” Sir Alan Brooke tábornagy Mrs. Churchill-lel együtt a kasmíri maharadzsa tiszteletére adott ebéden vett részt. „Nem volt könnyű

felfogni – írta naplójába –, hogy miközben Londonban zajlik a nyugalmas élet, nem messze tőlünk, a francia partoknál heves harcok dúlnak.”38 Háromszáz kilométerre délre valóban heves harc folyt a Hillmanerődítményért. A balszerencsés Su olkiakat és dandártábornokukat feleslegesen okolták a késedelemért. Elsősorban a 3. hadosztályt lehetett volna hibáztatni, mert nem számoltak a megfelelő támogatás biztosításával, pedig az AVRE harckocsik aknavetőikkel kilőhették volna a bunkereket. És nem lehet ujjal mutogatni a Király Shropshire-i Könnyűgyalogságára (KSLI) sem, amely páncélos támogatás nélkül, bátran nyomult előre Caen felé. Még ha számításba is vesszük a különösen magas dagályt, a felelősséget sokkal magasabb szinten kellett viselni. Sem Sir Miles Dempsey tábornok, a 2. brit hadsereg parancsnoka, sem Montgomery tábornok nem gondolt a hadműveletnek erre az igen fontos részére, és nem biztosítottak neki kellő prioritást. A kanadaiak is nagyon hiányolták az amerikai féllánctalpasokat, de ők legalább Carpiquet felé menet harckocsikra tették a gyalogságot, és összegyűjtöttek minden elérhető Bren lövészszállítót. Ám a brit kísérlet Caen bevételére kudarcra ítéltetett, még ha a második hullám megérkezésekor nem is kellett késedelemmel és forgalomtorlódással küszködni a parton. A KSLI előrenyomulása a Caen központjától körülbelül tizenöt kilométerre lévő Lebisey-ig bátor cselekedet volt, de a viharvert, megfogyatkozott egységnek páncélosok hiányában végül vissza kellett vonulnia. A Shropshire-i Könnyűgyalogság sokkal rosszabbul is járhatott volna, ha a 21. német páncéloshadosztály megfelelő vezetést kap, amit Feuchtinger képtelen volt biztosítani. Mire OppelnBronikowski páncélosezrede átkecmergett Caenen, és késő délutánra felkészült a 3. hadosztály és a kanadaiak közötti rés

megtámadására, a britek már készen álltak a fogadásukra. Eadie alezredes, a Sta ordshire-i Lovasság parancsnoka pontosan tudta, mire készülnek a németek. A tizenhét fontos lövegekkel felszerelt, hatékonyságban a Tigrisek 88-asaival vetekedő „Fire y” Shermanek három szakaszát Hermanville-től nyugatra vonta össze. [23] A Sta ordshire-iek nagyobb lőtávolsággal rendelkező páncélosai percek alatt kilőtték Oppeln-Bronikowski tizennégy Panzer IV-esét. A 21. páncéloshadosztálynak csak egy kis különítménye jutott el a partig, de gyorsan vissza is vonultak onnan.39 A britek szerencséjére a 6. légideszant-hadosztály utánpótlásának szánt légi szállítású dandár 250 vitorlázógépének megjelenése is segített meggyőzni Oppeln-Bronikowskit a visszavonulás szükségességéről. A harcmező gyakorlatilag megmerevedett, mindenki lenyűgözve gyelte a látványt. A Királyi Ulsteri Lövészek 2. zászlóaljának tisztje hallotta, amint az egyik katona így kommentálja a testvéralakulat érkezését: – Azt hiszem, az 1. zászlóaljnál ezt hívják kibaszott díszfelvonulásnak. A 21. páncéloshadosztály géppuskái és légvédelmi lövegei hirtelen életre keltek, heves össztüzet zúdítottak a repülőgépekre. Tucatnál is kevesebb találatot értek el, bár ők huszonhatról tettek jelentést.40 A Hillmant végül 20:15-kor sikerült bevenni. A Su olkiak elkezdték beásni magukat éjszakára, a támogató páncélosok pedig visszahúzódtak feltöltésre. A vitorlázógépek érkezésekor minden munka megállt. „Lenyűgözte a német foglyokat is, de őket másként – jegyezte fel a parancsnok. – Úgy tűnt, mintha nem tartanák tisztességesnek a módszerünket.”41 A főparancsnokot a Berghofban egy egészen másfajta illúzió lengte körül. Három órával korábban Günther Blumentritt, az OB West

vezérkari főnöke kénytelen volt közölni a 7. hadsereg parancsnokságával, hogy „Hitler június 6-án estére meg akarja semmisíteni az ellenséget, mivel további légi deszantos akciók és partraszállások várhatók. Jodl tábornok utasításával összhangban minden egységet át kellett irányítani a calvadosi betörési ponthoz. A hídfőállást LEGKÉSŐBB éjfélig fel kell számolni.”42 A 7. hadsereg törzsfőnöke azt válaszolta, hogy ez lehetetlen. Hitler légierős adjutánsa, Nicolaus von Below, aki szintén a Berghofban tartózkodott, látta, hogy a Führer még mindig nem fogta fel a szövetséges légierő valódi képességeit. „Továbbra is meg volt győződve róla, hogy a földi csapatokat vissza lehet verni.”43 Azon az estén a szövetséges légierő megmutatta, mit jelent a korlátlan légi fölény. Hitler arra számított, hogy a Hitler Jugend SShadosztály egy másik teljes harcértékű páncéloshadosztállyal visszaszorítja a szövetségeseket a tengerbe. Fritz Bayerlein altábornagy Panzer Lehr hadosztályát utasították, hogy teljes sebességgel induljon a part felé. Ám mielőtt a hadosztály június 6án délután elindulhatott volna, az egységet még a felfejlődési területen bombázni kezdték. Bayerlein jelentést tett a Le Mans-i parancsnokságon tartózkodó Dollmann vezérezredesnek. A nap folyamán szerette volna fedezékben tartani páncélosait, hogy elkerülje a szövetséges vadászbombázókat, de Dollmann utasította, hogy menjen tovább. Bayerlein, az „alacsony, zömök, energikus tiszt”, aki Afrikában Rommel törzsfőnöke volt, fortyogott a hosszú késlekedés, majd az ostoba pazarlás miatt.44 Rommel sem volt jókedvében, amikor visszatérve megtudta, hogy a szövetséges vadászbombázók az utolsó hidat is lerombolták a Szajna alsó szakaszán. Egyenesen a Château de La Roche-Guyon műveleti szobájába ment, és hosszú ideig meredt a térképre. – Mi történt a mi büszke Luftwa énkkal? – kérdezte cinikusan. A válasz sejthető volt. – Hol van a 21. páncéloshadosztály? –

Egyelőre semmiféle pontos információt nem kaptak. – Miért tartották vissza a Panzer Lehr hadosztályt és a 12. SS-t? Speidel beszámolt neki az OKW elutasító válaszáról. – Ez őrület! – méltatlankodott Rommel. – Most már biztosan el fognak késni, de akkor is azonnal el kell őket indítanunk!45 Bár a szövetségeknek nem sikerült biztosítaniuk az összes kulcsfontosságú célpontot, legalább kijutottak a partra. Hitler imádott páncéloshadosztályai most már nem mozdíthatták ki őket állásaikból. Ám az előttük álló harcokkal összehasonlítva a D-napi veszteségek szinte eltörpültek. Azokat a brit alakulatokat, melyek katonái úgy érezték, „egyszer már átestek ugyanezen”46 ÉszakAfrikában, szabályosan sokkolta a találkozás a Wa en-SS-szel. A légierő nem sok támogatást nyújthatott nekik, amikor tapasztalt és eltökélt védőkkel kerültek szembe a Caen körüli falvak búzaföldjein, illetve a normandiai sövényfalak közt.[24]

11.

A hídfőállások biztosítása A D-napot követő éjszakán az Omaha-parton nem sokan tudtak aludni. A vierville-i nyiladék melletti kőfejtőben a 29. hadosztály törzstisztjei rögtönzött parancsnokságukon eldobált 1 mentőmellényekkel ágyaztak meg maguknak. Fent, a meredély tetején, valamint beljebb, az almáskertekben a földművesekből és pennsylvaniai szénbányászokból lett katonák elképesztő sebességgel ásták ki lövészgödrüket. Szükségük is volt a fedezékre az egész éjszaka tartó, zavaró tüzérségi tűz miatt. Az ideges és kimerült katonák minden mozgásra, árnyra tüzet nyitottak, mert azt hitték, német mesterlövészt látnak. Egy katona Thompson géppisztolyával szitává lőtt egy borjút. Mások TNT felrobbantásával próbáltak árkot kialakítani, közben folyamatosan felhangzottak a robbantásra gyelmeztető kiáltások, ami tovább fokozta azt az érzést, mintha minden irányban harc dúlna. Sötétedés után megérkeztek a Luftwa e bombázói is, hogy megtámadják a partok előtt horgonyzó hajókat, a légvédelem nyomjelző lövedékeit sokan a július 4-i tűzijátékhoz hasonlították. A német rajtaütés azonban túlságosan kis méretű és elkésett volt, így nem sokat segíthetett a védőknek.2 Június 7-én Ziegelmann alezredes, a német 352. gyaloghadosztály parancsnoka lenézett a Pointe et Raz de la Percée melletti sziklák tetejéről, Gerow tábornok Omaha-parti parancsnokságától alig két kilométernyire. „A tengeren mintha a kieli ottafelvonulás zajlott volna – jegyezte fel dühösen. – A hajók

szorosan összetömörültek, több lépcsőben egymás mögött horgonyoztak. Ráadásul teljesen nyugodtan várakozhattak, német oldalról senki nem próbálta zavarni őket. Tökéletesen átéreztem katonáink hangulatát, akiket cserbenhagyott a Luftwa e.” Az elkeseredett „Wo ist die Luftwaffe” kiáltás visszatérő refrénné vált a Normandiában harcoló német alakulatoknál.3 A szektorban még kitartottak a német zászlóaljak maradványai, különösen a Pointe du Hoc körüli sziklákon, ahol ellentámadást indítottak Rudder ezredes Rangerei ellen. Az amerikaiaknak reggelre végre sikerült megtisztítaniuk Colleville-sur-Mert és SaintLaurent-sur-Mert. A településen átvonuló katonák egyike látta, ahogy egy katonai rendőr éppen elhelyezi a „tiltott terület” jelzéseket. A parton a háború leírhatatlan nyomokat hagyott maga után, kiégett járművekkel, összeroncsolt partra szálló hajókkal, eldobált gázálarcokkal, bangalore-torpedókkal és fegyverekkel. Ám még ez a kép sem vezethetett a fegyelem lazulásához, Gerhardt tábornok alaposan leteremtett egy katonát, aki eldobálta a narancshéjat. Más elszigetelt német védelmi állásokat is fel kellett számolni. Amikor egy német katona váratlanul előbukkant egy gödörből, és megadta magát, az őt körülvevő katonák meglepve látták, hogy „valóságos kis föld alatti hotel volt neki berendezve”, rádióval együtt. Valószínűleg a partra zúduló tüzérségi tüzet irányíthatta. Azonnal hívtak egy katonai rendőrt. „Az MP-őrmester cseh származású volt, és a szüleit megölhették a nácik, mert ott helyben kivégezte a ckót, mint kémet.”4 A vierville-i házak az amerikai katonák számára szintén tiltott területnek minősültek, mint ahogy a francia civileket sem engedték ki a partra, nehogy akadályozzák a forgalmat. Úgy érezték, jelenlétük még saját otthonukban sem kívánatos. „Az amerikaiak az első napokban gyanakodva szemléltek minket” – írta később egy francia nő.5 A gyanakvás kölcsönös volt. Egy műszaki őrmester két

emberével bement a saint-laurent-i templomba, mert korábban valaki látott oda egy németet besurranni. A halálos sebet kapott katonát az oltár előtt találták meg. Az őrmester észrevette, hogy a vele lévő két alabamai katona kiüríti a bejárat melletti alamizsnagyűjtőt. „Szerintem nem is tudták, mi az az alamizsnagyűjtő” – emlékezett vissza. Valójában csak néhány pénzérmét akartak magukkal vinni az otthoniaknak, mint majdnem minden katona, aki erre az idegen földre érkezett. Ám a pap éppen ebben a pillanatban lépett be, és felháborodott a látványon. – Pour les pawres! – üvöltött rájuk.6 A part továbbra is veszélyes hely maradt, és nem csak a civilek számára. Időnként tüzérségi lövedékek csapódtak be, a 6. különleges műszaki dandár pedig folytatta az akadályok és aknák felrobbantását. Fehér szalag jelezte a „megtisztított” területeket, de valamivel odébb, a nem hatástalanított aknák között még ott hevertek a halottak. A buldózerek vezetői keményen dolgoztak, hogy szabaddá tegyék az utat a később érkező csapatok és járművek számára. A halottakat a sátrakba telepített egészségügyi állomás mellett halmozták fel. Leválasztottak egy rögtönzött temetőt is. „Mintha mindannyian transzban lettünk volna – emlékezett vissza egy katona. – Dögcédulákat tépkedtünk le, és egyéb morbid feladatokat végeztünk.” Hogy felgyorsítsák a munkát, dupla adag élelmet ajánlottak fel a német hadifoglyoknak, ha önként jelentkeznek sírásásra. A legtöbben vállat vontak és beleegyeztek. Később ezt a munkát átvették tőlük a fekete bőrű katonákból álló ellátó századok.7 A foglyok erős őrizet alatt szinte folyamatosan érkeztek a partra, ahol a katonai rendőrök átkutatták őket. Sokan szovjet vagy lengyel hiwik (önkéntesek) voltak, német egyenruhában. „Néhányan sírtak – írta ugyanaz a műszaki őrmester. – Nem tudták, mire számíthatnak tőlünk. Sokkal jobban jártak így, mintha az orosz fronton estek volna fogságba, ahol árulásért azonnal lelőtték

volna őket.” Többségüket a szövetségesek később átadták a szovjet hatóságoknak. Néhányukat kivégezték, a többség azonban munkatáborba került. A Közép-Ázsiából származó foglyok némelyikének olyan keletiesek voltak az arcvonásai, hogy az amerikaiak a német csapatok mellé vezényelt japán katonáknak hitték őket. Nem sokkal hajnal előtt Gerhardt tábornok utasítást kapott hadtestparancsnokától, Gerow tábornoktól, hogy induljon el Isigny és a Vire folyó felé, és vegye fel a kapcsolatot a 101. légideszanthadosztállyal. Gerhardt szerette volna megvárni a tartalékot képező 175. gyalogezredet is, de a partraszállással az egész nap elmehetett. Most sokkal fontosabb volt felmenteni Rudder ezredes 2. Ranger zászlóalját a Pointe du Hoc-n. A német 916. gránátos ezred egyik zászlóaljával szembenéző amerikaiak kezdtek kifogyni a lőszerből, és egyedül a USS Harding romboló nyújtott nekik támogatást.8 Az Omaha Rangereiből és a 116. gyalogezredből álló vegyes haderő két Sherman harckocsi kíséretében nyugati irányban, a parttal párhuzamosan indított támadást a Pointe du Hoc felé, ám mivel a közeli sziklán volt egy német megerősített állás (az, amelyikből Ziegelmann gyelte a ottát), valamint több másik ellenállási fészek, csak másnapra tudták megközelíteni Rudder ostromlott egységét. Rudder emberei már kifogytak a lőszerből, ezért zsákmányolt német fegyvereket használtak, melyek jellegzetes hangja megtévesztette a felmentőket, és a 743. harckocsizászlóalj Shermanjei tüzet nyitottak a Rangerekre, akik közül négyen meghaltak, hatan megsebesültek. „Rudder ezredes ismét bizonyította bátorságát – írta egy utász, aki a Rangerekkel együtt harcolt –, amikor segített a katonáinak minél magasabbra tartani egy zászlót, hogy a közeledő csapatok tudják, amerikaiak vagyunk.”9 Az egyik jelentés „elbénázott” akcióként jellemezte a

támadást, mert egy délnyugat felől érkező másik amerikai egység tűz alá vette a délkelet felől közelítő eredeti felmentő haderőt.10 Az 1. gyaloghadosztály, a „Nagy Vörös Egyes” egy része június 7-én a parti úton közeledett Port-en-Bessin felé, a gyalogosok a 745. harckocsizászlóalj Shermanjein utaztak. A településen összetalálkoztak a brit 50. hadosztály egységeivel. Szinte azonnal megkezdődött az üzletelés, az angol tábori tüzérek tojást adtak amerikai cigarettáért.11 Az amerikai tüzérség kiaknázta a szövetséges légi fölényt, és jó hasznát vette a könnyű felderítő repülőgépeknek. Aznap reggel az 1. hadosztály mellé rendelt tüzértiszt rögtönzött felszállópályát építtetett az Omaha-partra néző meredély tetején. Felkapaszkodott az egyik buldózerre, és megkérdezte a sofőrt: – Ki kellene vágni egy sövényt, segítene? – Persze – bólintott a katona. A munkagép végzett a sövénnyel, és kialakított egy ötven méter hosszú pályát – a Piper Cubnak mindössze ekkora távolságra volt szüksége, hogy a levegőbe emelkedjen. Mivel a tenger időközben lenyugodott, nemsokára megérkeztek az első tüzérségi lőszerszállítmányok az előre megrakodott DUKW-ken, melyeket már nem fenyegetett az elsüllyedés veszélye.12 Egy légierős kisegítő század megkezdte egy szabályos leszállópálya kiépítését Laurent-sur-Mer fölött a teherszállítógépek számára. Az A–1 jelű pályával rekordidő alatt elkészültek.13 Hamarosan már egymást érték a muníciót hozó C–47 Skytrainek, hogy aztán újra felemelkedjenek, fedélzetükön hordágyakhoz rögzített sebesültekkel. Az egyik légi ápolónő az első útján észrevette, hogy egy betege meghalt. Nem akarta, hogy a többiek megtudják, ezért az angliai leszállásig néhány percenként őt is megvizsgálta.

Míg bizonyos események gyorsan történtek, mások mintha a végtelenségig tartottak volna. Senkit nem bosszantott jobban a késlekedés, mint a 29. gyaloghadosztály parancsnokát, Charles Hunter Gerhardt vezérőrnagyot. Gerhardt bizonyos tekintetben Patton tábornok kisebb kiadása volt. A hatalmas egóval rendelkező, apró termetű lovassági tiszt sokat adott a megjelenésre, gondosan kifényesített lovaglócsizmát viselt, sisakját pedig mindig előírásszerűen rögzítette az álla alatti szíjjal. A 29-es a Nemzeti Gárda hadosztálya volt, és Gerhardt már a kezdetektől az alakulat tökéletesítésén dolgozott. Nem volt türelme a papírmunkához, tisztjeit pedig még a közkatonáknál is keményebben hajtotta. Mindeközben egyszerre vívott ki magának elismerést és gyűlöletet.14 Gerhardt eltökélte, hogy rekordidő alatt beveszi Isigny városát, ezért dühítette még inkább a 175. gyalogezred partraszállásának késlekedése. Az őrjöngő tábornok végül megtudta, hogy egységét a haditengerészet másfél kilométernyire keletre tette partra. Mire elérték a vierville-i kijáratot, a katonákat megviselte halott bajtársaik látványa, valamint az időnként felcsattanó ellenséges tűz azokból a védelmi állásokból, amelyeket a 115. ezred még nem foglalt el. A tisztogatás az elszigetelt lövészek és géppuskások miatt lassú és veszélyes munka volt. Egy hadnagy, aki kétségbeesetten próbált tekintélyt szerezni magának, hamarosan bele is halt. A katonák előtt közölte őrmesterével: – Őrmester, ettől a pillanattól kezdve engedélyezem, hogy bárkit lelőjön, aki nem engedelmeskedik a parancsnoknak. Amikor tűz alá kerültek, magához vette az őrmester puskáját és távcsövét, és alárendeltjei gyelmeztetéseire ügyet sem vetve közölte, hogy „elkapja azokat a fattyakat”. Felmászott egy magasabb fára a sövényfalban, de néhány lövés leadása után eltalálták, és holtan zuhant a sövény túlsó oldalára.15

Aznap este a német 352. gyaloghadosztály egyik utásza rátalált a 29. hadosztály egy atal, halott tisztjére, és nála az amerikaiak műveleti tervére.16 Azonnal továbbította Ziegelmann ezredesnek, aki alig mert hinni a szerencséjének. A lényegesebb pontokat még aznap éjjel tudatta Marcks tábornokkal, ám a dokumentum még további két napig nem jutott el Rommelhez és az OB Westhez. Rundstedt törzsfőnöke, Blumentritt később azt mondta, a terv egyértelműen mutatta, hogy ez „az invázió”, de „a Führer számított még egy második partraszállásra is a csatorna felől augusztusig bezárólag, a 15. hadsereg körzetében”. A Fortitude művelet sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint arról a szövetségesek valaha is álmodni mertek. Június 8-án a 115. gyalogezred, miután biztosította a 29. hadosztály hídfőállását, elindult délre, az Aure folyó félig elárasztott völgye felé. Nem sok ellenállással találkoztak, mert Kraiss vezérőrnagy az éjszaka folyamán visszavonta megmaradt csapatait. Ám amint maguk mögött hagyták a lápvidéket, az ezredre „kemény tanulóidőszak várt, néhány sikerrel és jó pár katasztrofális kudarccal”.17 Kermit Miller hadnagy az „E” századból bátran és szakszerűen járt el, amikor „Colombrières-től északra átkelt a félig elárasztott területen, és szakaszával megölt 46 németet, valamint kilőtt két páncélautót és egy parancsnoki járművet, majd lerombolta a parancsnoki állást, és 12 fogollyal tért vissza”.18 A legnagyobb katasztrófa június 10-én éjszaka következett be, és komor ízelítőt adott a katonáknak arról, mi vár rájuk a bocage sövényei között. Néhány helyi lakos gyelmeztette a 2. zászlóaljat, hogy körülbelül száz német lehet előttük. „Majdnem éjfél volt – áll egy későbbi jelentésben –, és az emberek olyan fáradtak voltak, hogy összeroskadtak és ott helyben elaludtak. Az »O« század egyik katonája elesett, elsült a puskája, és megölte az előtte lévőt. A lövés

elárulta a pozíciójukat, és a német géppuskák tüzet nyitottak.” A zászlóalj egy kis mezőn állt meg, és nem tudták, hogy a német 352. gyaloghadosztály egységei veszik körül őket. Az adjutáns és a vezetést biztosító század parancsnoka elestek, a kommunikációs tisztet elfogták. A parancsnok, War eld alezredes és Miller hadnagy később belehaltak sérüléseikbe. Gerhardt tábornok dühöngött, amikor megtudta, hogy a zászlóalj katonái nem ástak lövészgödröket, csak leheveredtek a földre aludni.19 A 115-ösök még jobban elbátortalanodtak, amikor a hátulról érkező 2. gyaloghadosztály „izgága texasi srácai” mindenre tüzet nyitottak, ami mozgott. „A 115. gyalogezred egyik zászlóalja a vesztesége három százalékát tulajdonította a 2. hadosztálynak.”20 Gerhardt közben tovább hajtotta 175. gyalogezredét a vajáról és camembert sajtjáról híres Isigny felé. Mivel a rádiókommunikáció nem javult, a vezérőrnagy dzsipes futárokat alkalmazott, akik folyamatosan előre-hátra ingázva jelentették az elöl haladó egységek pontos helyét. Gyorsan kellett hajtaniuk, hogy elkerüljék az elszigetelődött német lövészek tüzét. A fehér kesztyűt és nyakában kék kendőt (amely ugyanolyan színű volt, mint a kutyája kendője) viselő Gerhardt mindig ott akart lenni, ahol történik valami. És ha nem történt semmi, akkor tudni akarta, hogy miért nem. Nem hitt abban, hogy kerülnie kellene a feltűnést. Egy „Vixen Tor” névre keresztelt, átalakított dzsipen járt, melyre vörös villogót és szirénát szereltetett.21 A 175. gyaloghadosztály a 747. harckocsizászlóalj támogatásával sokkal gyorsabban haladt előre. A normandiai földművesek kannákban kínálták a tejet a szomjas katonáknak. A németek is akadályozták őket valamennyire, de sokkal nagyobb kellemetlenséget okozott egy RAF Typhoon század, amelyik az éket alkotó zászlóaljat összetévesztette a visszavonuló németekkel. A támadásban hatan meghaltak, tizennyolcan megsebesültek. „Bokorugró Joe a levegőből pont úgy festhet, mint Hans Kraut” –

írta később egy velük tartó tüzértiszt. A gyalogság már nem volt ilyen megbocsátó. Megígérték, hogy a jövőben tüzet nyitnak minden feléjük tartó repülőgépre, legyen az bármilyen nemzetiségű.22 A 175-ösök parancsnoka vonakodott továbbmenni tüzérségi támogatás nélkül, Gerhardt azonban nem fogadta jól az e éle kifogásokat. Kiadta a parancsot, hogy az ezred június 8-án éjjel is folytassa az előrenyomulást, és éjfélre már Isigny határában jártak. A hadifoglyok többsége lengyel vagy Osttruppe volt. A páncéltörő század katonái meghökkentek, amikor „az úton egy amerikai közeledett fehér lovon, tizenegy foglyot terelve maga előtt”. A jövevény odakiáltott nekik: – Mind lengyelek, kettő kivételével. Azok németek. – Azzal előhúzta a pisztolyát, és ott helyben mindkettőt tarkón lőtte.23 A szövetséges hadihajók hosszan bombázták Isignyt, a város több helyen égett. Gerhardtnak igaza volt, alig találkoztak ellenállással. Amikor egy magányos német lövész rálőtt a menetoszlopra egy templom tornyából, az egyik Sherman célba vette 75 mm-es lövegével, és „a német a toronyban nem létezett többé.”24 Cota dandártábornok felküldte a harckocsikat az Aure folyó hídjára, ahol a túlsó partról géppuskatüzet zúdítottak rájuk. A tizenkét páncélos felsorakozott, és gyorsan kikényszerítette a németek visszavonulását. Cota és a 175. ezred gyalogosai átkeltek a hídon. A tábornok alig merte elhinni, hogy a védők nem robbantották fel az átkelőt, amely egyike volt a kevés sértetlen építménynek. „Mindenhol romokat láttunk – írta egy tiszt. – Az utak járművekkel járhatatlanok voltak, én pedig egy templom közepén álltam anélkül, hogy felismertem volna, itt valaha épület emelkedett.” A város első pillantásra elhagyatottnak tűnt, de hamarosan előjött a romok közül néhány francia nő, és elkezdték lehúzkodni a halott német katonák bakancsát, zokniját és ingét.25

Közben a Cotentin-félszigeten a 82. és 101. légideszanthadosztályok ejtőernyősei egy percet sem pihenhettek, bár a Utahpart felől a 4. gyaloghadosztály egységei sorban érkeztek a felmentésükre. Von Schlieben altábornagy még elszántabb ellentámadásokat indított Sainte-Mère-Église ellen a 709. gyaloghadosztállyal és más alakulatokkal. Elsődleges célja az volt, hogy megakadályozza az amerikai előretörést Cherbourg felé.26 A legkritikusabb támadás június 7-én délután elérte SainteMère-Église központját. A 4. hadosztály dzsipen érkező tüzértisztje beszámolt a látottakról. „17:00-kor értem a városba dél felől. Harckocsik csatáztak, lángszórók ropogtak. Egy német lángszórós katona az út közepén mászott, amikor egy német páncélos eltaposta, és begyújtotta a tartályában lévő vegyszert. Az amerikai harckocsik kilőtték a legtöbb német tankot, de mindegyikért három sajáttal kellett zetniük. A harc északabbra húzódott. A várostól északra láttam egy szűk utat a dombok között, amelyet a német páncélosok használtak, és ott is eltaposták néhány emberüket. A 8. gyalogezred egy egysége megszállta ezt az utat, és éjszakára kiépítették a védelmet. Félre kellett húzniuk a német hullákat, hogy megáshassák a lövészgödröket. Némelyik holttest darabokra hullott.”27 Hellmich altábornagy parancsnoksága alatt egy másik haderőt is összevontak Montebourg közelében, hogy megtámadja az amerikaiak északi szárnyát Sainte-Mère-Église és a part között. Egy célmegjelölő repülőgép és egy haditengerészeti tűzvezető csapat irányította rájuk a Nevada csatahajó tüzét. A készülődő támadást így több mint húsz kilométer távolságból sikerült meghiúsítani, de a város is megszenvedte a haditengerészeti bombázást azon a szerdai délutánon, a becsapódó lövedékek több üzletet felgyújtottak. A főtéren Jeanne d’Arc szobra sértetlen maradt, miközben körös-körül az összes épület találatot kapott. Mivel Montebourg a Cherbourg-ba vezető út mentén feküdt, a németek

felkészültek a város védelmére, és megerősítették az apátság épületét. Az északnyugatra lévő Valognes-ban egy lövedék a kolostor hálótermében robbant, és több apácával végzett.28 Az előző nap zűrzavaros harcai után lassanként kezdtek tisztázódni a frontvonalak. Az ejtőernyősök és a 4. gyaloghadosztály kierőszakolták a Turqueville-ben bekerített 795. grúz ost zászlóalj kapitulációját.29 Valamivel délebbre Von der Heydte alezredes 6. ejtőernyős ezrede visszahúzódott Saint-Cômedu-Mont-ig, miután az egyik zászlóalját elszigetelték és megsemmisítették. Más, a Utah-parthoz közelebb eső ellenállási gócokat is felszámoltak. Saint-Martin-de-Varreville-nél a német bunkereket bonyolult alagútrendszer kötötte össze. „A Jerryk szabadon közlekedtek közöttük, és gyakran visszatértek azokba is, amelyeket elméletileg már megtisztítottunk.”30 Mindkét oldalon elszántan küzdöttek. A 4. gyaloghadosztály egyik tisztje azt állította, hogy megtalálták az egyik légi szállítású egészségügyi egység négy katonájának holttestét. „A torkukat szinte fültől fülig elvágták.” A bocage harcaiban a katonák sűrűn találkoztak megadást színlelő németekkel. Amint az amerikaiak közelebb léptek, hogy foglyul ejtsék őket, hirtelen a földre vetették magukat, és egy rejtőző géppuskás tüzet nyitott. A 4. hadosztály gyalogosai első alkalommal a német 6. ejtőernyős ezred katonáinál tapasztalták ezt, akik le is lőtték az egyik hadnagyukat.31 Kevésbé megbízható jelentések szerint a németek amerikai egyenruhát öltöttek. Ez csak valamivel később, egy hónap múlva vált igazzá, amikor a német katonák saját egyenruhájuk elszakadása után az amerikai halottakról húzták le a zubbonyt. Az a nem túl meggyőző, ám széles körben elterjedt hiedelem is gyökeret vert az amerikai és brit katonák körében, hogy a francia nők – vélhetően a németek szeretői – mesterlövészként tevékenykednek. Június 7-én, Saint-Marcouf mellett egy őrmester beszámolója szerint „lövéseket adtak le ránk a város egyik házából.

Amikor átkutattuk a helyszínt, egy francia fér t és egy nőt találtunk német fegyverekkel. Mindketten tagadtak, és néhány másodperc múlva mindketten halottak voltak.” A szövetségeseknek akkoriban eszükbe sem jutott, hogy a franciák esetleg az ellenállás számára gyűjtik be a német puskákat.32 A jelek szerint sok amerikai már azelőtt gyanakodva tekintett a franciákra, hogy az ország területére lépett volna. „Franciaország olyan volt, mint egy ellenséges terület” – jegyezte meg a 19. gyaloghadosztály egyik hadnagya.33 Sokan még sosem jártak olyan országban, ahol idegen nyelvet beszéltek, ők nehezen különböztették meg az „ellenséges megszállás” alatt lévőt az „ellenségestől”. Mások nyíltan kijelentették, hogy „nem bíznak a helyiekben”. Van egy történet – talán valóságos, talán kitalált – egy amerikai páncélosszakaszról, amelyik betévedt egy normandiai földműves birtokára. A tulajdonos ciderrel és calvadosszal kínálta a katonákat, majd miután ittak, közölte az amerikai hadnaggyal, hogy 100 frankkal tartoznak neki az italért. A tiszt tiltakozott, mondván, hogy éppen most szabadítják fel őket. – Nem értem a felháborodását – közölte a francia. – A németektől is épp ennyit kértem.34 A harctéri legenda a női mesterlövészekről elképesztő sebességgel terjedt a „latrinapletykák” által. Viszont a német barátjukkal maradó francia nőkről szóló történetekben szinte bizonyosan volt igazság. A 6. különleges műszaki dandár őrmestere jegyezte fel az Omaha-part közelében: „Az árkokban francia lányok feküdtek a német katonák mellett. Ezek a atal nők a német hadsereggel együtt vonultak vissza, és a repülőgépeink végeztek velük.”35 Szerencsére mindkét oldalon akadtak példák meglepően könyörületes esetekre is. Az északi szárnyon, Sainte-Mère-Église mellett az egészségügyi tiszthelyettesként szolgáló Prybowski őrmester a sövényt kutatta át sérültek után, amikor belebotlott két

sebesült ejtőernyősbe. Elkezdte kötözni a sebeiket, amikor az egyik megszólalt: – Jobb, ha lehúzza a fejét, egy 88-as csöve szegeződik a hátára. Az őrmester nevetve fordult meg, és egyenesen belenézett egy tábori löveg csövébe. A bokrok közül egy csapatnyi német tüzér gyelte őket, de engedték, hogy Prybowski bekötözze és elvigye két társát.36 Nyugaton, a Merderet folyó partján fekvő Chef du Pont-ban és La Fière-ben a 82-es deszantosok nem tehettek mást, tartaniuk kellett állásaikat, amíg a felmentő csapat és az utánpótlás megérkezik. A folyó nyugati oldalán, a 30-as magaslatnak nevezett terepponton Thomas Shanley alezredes egységét bekerítették.37 Shanleyék bátran és kitartóan harcoltak négy napon át, azzal a kevéske élelemmel, amit magukkal hoztak. A sebesülteket az árkok és sövények fedezékébe hordták, de az ejtőernyősök az éhezéstől annyira legyengültek, hogy egy embert négy másiknak kellett cipelnie. „Már olyan sokan feküdtek az árokban, hogy csak szorosan egymás mellett fértek el” – emlékezett vissza egy katona. Shanley futárokat küldött a Merderet keleti oldalán védekező fő egységhez, hogy hozzanak vérplazmát. Egy kis csoport ejtőernyős megpróbált besurranni a készletekkel, de mindannyian megsebesültek.38 Az 1057. gránátos ezred egységeivel körbevett, megfogyatkozott létszámú haderő súlyos túlerővel nézett szembe. Aztán a németek hozták a tüzérséget, ám ezt a folyó túlsó partjáról észrevették. Egy haditengerészeti tűzvezető tiszt azonnal rádiózott a part előtt horgonyzó hajóknak. A szövetséges csatahajók húsz kilométer távolságból leradírozták a német tüzérséget anélkül, hogy komolyabb kárt tettek volna az ostromlott ejtőernyősökben. Shanley embereinek egy része már csak Benzedrine-nel tudott tovább harcolni. Rádiókommunikáció híján azt sem tudták, hogy az invázió sikerrel járt vagy kudarcot vallott. Ám kitartó védekezésük

a 30-as magaslaton sokat segített a Merderet hídfőállásának kialakításában. A frissen partra szállt 90. gyaloghadosztálynak kellett kiszélesítenie ezt a hídfőállást, hogy lezárják a félszigetet, és felkészítsék a cherbourg-i előrenyomulást. Csakhogy a megfelelő vezetés és fegyelem híján az alakulat katasztrofális kezdést produkált. Mielőtt még elérte volna a frontvonalat, az éket alkotó egység minden rendelkezésére álló fegyverrel tüzet nyitott, amikor megpillantott egy part felé tartó német hadifogoly menetoszlopot. És amikor a sövények között összeakadtak a 91. Luftlande hadosztállyal, a találkozás traumaként érte ezeket a tapasztalatlan katonákat. Teljesítményük annyira szánalmas volt, hogy a hadosztályparancsnokot és két ezredparancsnokot is leváltottak.39 Az amerikai tábornokok könyörtelenül elbántak azokkal a beosztott parancsnokokkal, akik „képtelenek voltak rávenni az embereiket, hogy végrehajtsák a hadosztály vagy a hadtest utasításait”. Még a tűzokádó Patton tábornok is úgy vélte, az amerikai hadsereg túl könnyen megválik a parancsnokaitól ahelyett, hogy lehetőséget nyújtana nekik a bizonyításra. Forrest Pogue hadtörténész beszélt egy ezredessel, akit nemrég mentettek fel a posztjáról. „Ott ült az út mellett a holmijával, és várta a dzsipet, amelyik majd hátraviszi. Egy nappal korábban még háromezernél is több ember sorsát tartotta a kezében, most pedig majdhogynem úgy festett, mint egy koldus. Kábultnak tűnt, alig tudott uralkodni a hangján.”40[25] Az Overlord tervezői számára az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy milyen gyorsan érik el a német erősítések az inváziós frontot. Nagyon sok múlott azon, hogyan tudják a szövetséges vadászbombázók a „Transportation” program keretében elszigetelni a harcterületet, és milyen sikerrel tevékenykednek az SOEügynökök és Jedburgh-csapatok által kiképzett francia ellenállók.

Rundstedt parancsnoksága június 7-én végre engedélyt kapott a Bretagne-ban és a Loire-tól délre lévő erősítések bevetésére. A Carentan-ért vívott csatában az egyik legelső egység, amelyikkel az amerikaiak találkoztak, a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály volt. Az egységet a 16. század egyik vén csatalova után nevezték el, aki, miután elveszítette a jobb kezét a harcban, vasból kovácsoltatott magának protézist. Ez a vasököl lett a hadosztály emblémája. Április 10-én, alig két hónappal a Dnap előtt Himmler Thouars-ban szemlét tartott az alakulatnál, és az esemény végén együtt énekelték el az SS-ek himnuszát, a Treueliedet.42 Bár a hadosztályban rengeteg atal katona szolgált (60%-uk húsz év alatti volt), az egység korántsem volt olyan jól képzett és felszerelt, mint a Hitler Jugend SS-hadosztály. Nem kaptak modern harckocsikat, csupán egyezrednyi rohamlöveget, és a morált sem jellemezte az a fanatizmus, ami a többi Wa en-SS alakulatét. „Fogalmunk sincs róla, mi vár ránk – írta haza az egyik katona a frontra indulás előtt. – Rengeteg híresztelésről tudnék írni, de jobb, ha hallgatok. Egy biztos, már hosszú ideje tudjuk, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Nemsokára talán irigyelni fogjuk azokat, akik már meghaltak.”43 Június 7-én hajnalban a 17. SS-hadosztály első egységei elindultak a Loire déli partján lévő bázisaikról. Montsoreau-nál átkeltek a folyón, és elindultak Saint-Lô felé. Áthaladtak néhány kisvároson, ahol a házak falait Castrol, Byrrh és Dubonnet reklámplakátokkal ragasztották tele. Június 8-án estére a felderítő zászlóalj élcsapatai elérték a Fôret de Cerisy keleti szélét, és fogalmuk sem volt róla, hogy az Omaháról szintén arrafelé tart az 1. amerikai gyaloghadosztály. Másnap reggel Ho mann hadnagy a 38. SS-páncélgránátos ezredből Isignytől nyugatra végzett járműves felderítést, hogy kijelölje a csapatok állásait. Hirtelen észrevettek egy Kübelwagent

(a dzsip német megfelelője), amelyik teljes sebességgel száguldott feléjük. Az autót egy őrnagy vezette, hátul két halott katona feküdt. – Vissza! – üvöltötte a tiszt. – Elöl minden elveszett, az amcsik mögöttem vannak! Ho mann folytatta az utat fel a dombra, majd egy idő után megállította az autóját, és gyalog ment tovább. Távcsőre sem volt szüksége. Alig 400 méter távolságból látta az előrenyomuló amerikai gyalogságot. Mögöttük gépesített egységek haladtak, keletre pedig harckocsik robogtak az egyik úton. Ho mann sofőrje rémülten kiabált, hogy forduljanak vissza, azzal gázt adott és széles ívben megfordult. A hadnagynak be kellett ugrania előle egy fa mögé. Az amerikaiak észrevették és tüzet nyitottak. A németek villámgyorsan elhagyták a helyszínt. Ho mann parancsnoka tudni akarta, miért jöttek vissza ilyen hamar. – Mert a kiindulási vonalunkat már megszállták – felelte. – Mármint az ellenség. A 17. SS-hadosztály nagy részének üzemanyaghiány miatt egyébként is St-Lônál kellett maradnia, később pedig beosztották őket a Carentan térségében harcoló amerikai ejtőernyősök elleni támadáshoz.44 Június 7-én, 11:00-kor Eugen Meindl altábornagy, a Bretagneban állomásozó II. ejtőernyős hadtest parancsnoka utasította a 3. ejtőernyős hadosztályt, hogy St-Lôtól északkeletre „szorítsa hátra az ellenséget észak és a tenger felé, és foglalja vissza a partot”. Az egység parancsnoka, Richard Schimpf altábornagy még aznap este útnak indította Avranches-on keresztül gépesített egységeit, valamint két zászlóaljnyi gyalogost teherautókon. A gyalogos csapatoknak a rövid júniusi éjszakában 40 kilométert kellett gyalogolniuk. „A katonák kimerültek, mivel még nem szoktak hozzá a hosszú gyaloglásokhoz új ejtőernyős bakancsaikban.” Néhány katonának úgy kisebesedett a lába, hogy a tisztek szekereket és nagytestű percheron lovakat rekviráltak a közeli

tanyákról, és azokra ültették fel őket. Tíz nap kellett, hogy elérjék a Fôret de Cerisy délnyugati szegélyét.45 Schimpf megkapta az omahai frontról menekülő 352. gyaloghadosztály maradványait. Szeretett volna benyomulni az erdőbe a 17. SS-páncélgránátosok felderítő zászlóaljával együtt, de hadtestparancsnoka, Meindl altábornagy elutasította a kérését. Utasította Schimpfet, hogy szervezze meg a frontot, de az nem volt több „előretolt állások vonalánál”, a páncélosok elleni védelmet pedig a légvédelmi zászlóalj jelentette. A parancs valójában a 7. hadsereg parancsnokságáról érkezett, ahol úgy vélték, Schimpfnek „nem állnak rendelkezésére megfelelő erők”, és a kiképzési hiányosságok miatt azok sem alkalmasak „támadó műveletek végrehajtására”. Vagyis a hadosztály ereje a „védelemben rejlik”. Schimpf azonban meg volt győződve róla, „ha az amerikaiak abban az időpontban elszánt támadást indítottak volna a Fôret de Cerisyből, Saint-Lô biztosan elesik”.46 Mahlmann tábornok 353. gyaloghadosztálya még kevesebb motoros szállítójárművel rendelkezett.47 Legmozgékonyabb egysége két kerékpáros zászlóalj volt (Radfahrbeweglichemarschgruppe – Mobil Kerékpáros Menetcsoport). Az egység többi része gyalog követte őket, de állandóan késlekedniük kellett az ellenállók akciói miatt, melyek áldozatokat is követeltek, többek közt az egyik századparancsnok is súlyosan megsebesült. A németek a szövetséges légitámadásoktól is szenvedtek, a nappali órákban pajtákban és gyümölcsöskertekben voltak kénytelenek elrejtőzni.48 Egy másik hadosztály ezeket a meneteléseket „éjszakai bújócskának” nevezte. Az út tizenegy napig tartott, és a 353. gyaloghadosztály egytizede odaveszett.49 A legemlékezetesebb menetelést a normandiai fronton a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály produkálta. A parancsnok, Heinz Lammerding SS-dandártábornok a hírhedt Erich von dem BachZelewski törzsfőnöke volt, akit később a varsói felkelés leverésére

utasítottak. Az egység megtapasztalta az oroszországi partizánháborút, és ott volt Minszk körzetében, amikor az Einsatzgruppe „B” halomra gyilkolta a zsidókat. Amikor áprilisban áthelyezték őket a keleti frontról Toulouse közelébe, a tisztek nem látták be, miért kellene másképpen viselkedniük. Május 21-én, Lotban kivégeztek tizenöt embert, köztük számos nőt, hogy bosszút álljanak az egyik alakulatra leadott lövésekért. Még ugyanazon a napon egy másik falu teljes fér lakosságát Németországba deportálták.50 A szövetségesek üzenetei és a De Gaulle rádióbeszéde hatására felpezsdülő francia ellenállás nem csak az SS-t, de minden német parancsnokot riadalommal töltött el Franciaország különböző részeiben. Sokan egy „kommunista forradalom előszelét” látták benne, és nem is jártak olyan messze az igazságtól. Június 7-én a kommunisták vezette FTP elfoglalta Tulle-t, Corrèze tartományi központját, és 122 fős veszteséget okozott a németeknek. Lelőtték a foglyaikat, és 40 német halottat megcsonkítottak. Ennél jobban ki sem provokálhatták volna a Wa en-SS erőszakos válaszlépését.51 A Das Reich június 8-án megkezdte hosszú utazását Montaubanból észak felé. Néhány egység már másnap elérte Tulle-t, ahol 99 embert felakasztottak az utca fáira, többi 200-at pedig Németországba deportáltak. Június 10-én a hadosztály Führer ezredének 3. százada körülvette a Limoges-tól 25 kilométerre északkeletre fekvő Oradour-sur-Glane települést. A tisztek és a katonák lelövöldözték a fér akat, a nőket és a gyerekeket pedig beterelték a templomba, majd rájuk gyújtották az épületet. A mészárlásban 642 ember vesztette életét. Az áldozatok egy része nem is helyi lakos volt, hanem párizsi menekült gyerek, illetve egy közelben megálló vonat utasai. Egyikük sem volt az ellenállás tagja. Ráadásul az SS nem is a megfelelő Oradour-t választotta. A századparancsnokot, akinek a haláláért bosszút álltak, valójában Oradour-sur-Vayres-ben, huszonöt kilométerrel távolabb ölték meg.

Majdnem biztosan a Führer ezred volt a felelős 67 másik ember lemészárlásáért az Indre megyei Argenton-ban is.52 A vichyi francia hatóságokat szintén megriasztották a jelentések „az egyes körzetekben kitört polgárháborúról”, pedig csak az ellenálló csoportok kezdték meg a leszámolást politikai ellenfeleikkel. Ám még a lojális pétainistákat is megdöbbentették a Das Reich hadosztály brutális megtorló akciói.53 Koenig tábornok Londonban utasította az FFI-t, hogy tartsák a német hadosztályokat a Loire déli oldalán. A Das Reich hadosztály késleltetése az ellenállás részéről a normandiai ütközet egyik legnagyobb haditette volt. A sikerben az SOE hálózata is fontos szerepet játszott: még az indulás előtt megsemmisítették a Das Reich üzemanyagkészleteit, szabotálták a járműveket, eltorlaszolták a vasútvonalakat, és kisebb rajtaütések egész sorozatát dolgozták ki. Dordogne-ban, Souillac mellett huszonnyolc ellenálló negyvennyolc órán át tartóztatott fel egy menetoszlopot. A bátor és önfeláldozó akció során szinte mindannyian életüket vesztették. A késlekedés, valamint a Londonba leadott rádióüzenetek viszont azt eredményezték, hogy a RAF több alkalommal is le tudott csapni az oszlopra, többek között Angoulême-ben is. A Das Reich végül tizenhét nap alatt érte el a frontot, ami tizennéggyel volt több a tervezettnél. Miközben az amerikai 1. gyaloghadosztály egy különítménye kelet felé haladt a part mentén, hogy Port-en-Bessin körzetében találkozzon a britekkel, a fő egység lassan nyomult előre a déli Caumont irányába. Az őket támogató harckocsik géppuskáikkal „alaposan megszórták” az ellenséges mesterlövészek összes lehetséges búvóhelyét.54 Eközben a frissen partra szállt 2. gyaloghadosztály a jobbszárnyon egyre közelebb ért a Saint-Lô és Bayeux között félúton fekvő Fôret de Cerisyhez. Egyik hadosztály sem tudhatta,

hogy „egy több mint tizenöt kilométer széles rés van előttük a német védvonalban”. A 17. SS és a 3. ejtőernyős hadosztály tisztjei később egyetértettek abban, hogy a szövetségesek elpuskázták a lehetőségüket arra, hogy már az invázió első hetében elfoglalják StLôt.55 Rommelt azonban akkorra már kevésbé aggasztotta a vonalain tátongó rés, mint a carentani veszély. Ott akart ellentámadást indítani, hogy megakadályozza a két amerikai hídfőállás egyesülését. Az 1. amerikai gyaloghadosztály feltartóztatását a 17. SS-hadosztály felderítő zászlóaljára bízta, és Carentanba rendelte a Götz von Berlichingen fő erejét, mert a várost csupán Heydte 6. ejtőernyős ezredének maradványai tartották. Heydte ezrede elveszített egy teljes zászlóaljat Côme-du-Mont mellett, és kénytelen volt gyors ütemben visszavonulni, nehogy a 101-es légideszant-hadosztály egységei bekerítsék. Sok embere csak úgy tudott elmenekülni, hogy átúszta a Douve folyót. Heydte június 10-én már Carentan takaros kőházakból álló kikötővárosának északi peremét védte. Mivel fogytán volt a lőszer, és nem tudott kapcsolatba lépni Marcks tábornokkal a LXXXIV. hadtest parancsnokságán, utasította a 6. ejtőernyős ezredet, hogy június 11-én éjjel vonuljanak vissza Carentanból. A manővert hátvéd állításával fedezte, hogy az amerikai ejtőernyősöket legalább másnap reggelig visszatartsák. Aznap éjjel, miközben folyt a visszavonulás, Ostendor dandártábornok, a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály parancsnoka megjelent Heydte főhadiszállásán, és közölte, hogy ettől a pillanattól az ő alárendeltségébe tartozik. Az új parancs: tartani Carentant, bármi áron. Heydte azt felelte, hogy már utasítást adott a város evakuálására, mert nem tudta, hogy a 17. hadosztály úton van. Ha tudta volna, nem hozza meg ezt a döntést. Ostendor zömök, fenyegető kinézetű, kopaszra borotvált fejű fér volt, és ez az információ sem derítette jobb kedvre. Heves

szóváltás kezdődött, bár nem sokat tehettek azon kívül, hogy felkészülnek a másnapi ellentámadásra és Carentan visszafoglalására. Másnap reggel, június 12-én, miközben a 101. légideszanthadosztály bevonult Carentanba, Marcks tábornok életét vesztette saját járművében, amikor alacsonyan támadó szövetséges vadászgépek lecsaptak rá a Saint-Lôtól északnyugatra húzódó úton. Indulás előtt törzsfőnöke gyelmeztette, hogy ne tegye ki magát feleslegesen veszélynek. – Maguk mindig a szánalmas kis életüket féltik – felelte Marcks. Egy-két kollégája gyanította, hogy az illúzióját vesztett tábornok csatában akart meghalni, mivel a háború során három ából kettőt így veszített el. Marcks halála és a késlekedések miatt az ellentámadást június 13-ára halasztották, a szövetségesek legnagyobb szerencséjére. Az Ultra-üzenetek – köztük a 17. SShadosztály kérelme a Luftwa éhoz a támadás támogatására – felfedték Rommel tervét. Bradley azonnal átrendelte Maurice Rose dandártábornok 2. páncéloshadosztályának egy részét az 1. gyaloghadosztály caumont-i szektorából.56 A csata előestéjén Ostendor dandártábornok különös módszerrel próbált javítani emberei morálján. Figyelmeztetett az ellenség foszforlövedékeire, melyek szörnyű égési sérüléseket okoznak, valamint a 101. légi deszant „alávaló, sunyi harcmodorára”, de aztán azt is hozzátette, hogy az ejtőernyősök „harci szelleme gyenge”.57 Június 13-án, 05:30-kor a 37. SS-páncélgránátos ezred tüzérségi fedezet alatt indult el a hajnali ködpárában. Amikor megközelítették a becsapódások helyét, vörös rakétával jeleztek a tüzérségnek, hogy tolják előrébb a tüzet. Egy ideig minden a terv szerint haladt, de amint elérték a Carentan–Domville utat, pontosan célzott mesterlövésztűzbe kerültek. A páncélgránátosok rájöttek,

hogy az amerikai ejtőernyősök a környék fáin építették ki álcázott leshelyüket. A légvédelmi szakasz a négycsövű, 20 mm-es gépágyúkkal elkezdte letarolni a fákat és a sövényeket, de ez időbe került. A németek „közepesen súlyos” veszteséggel indultak tovább, az amerikaiak pedig visszahúzódtak a városba.58 Ostendor emberei 09:00-ra elérték Carentan délnyugati szélét, de a jobbszárnynak nemsokára meg kellett állnia. A parancsnok hiába kért páncélos támogatást. Váratlanul megjelentek a 2. páncéloshadosztály Shermanjai, valamint Rose dandártábornok egy nyitott féllánctalpasban. A páncélgránátosok még könnyű páncéltörő fegyverekkel sem rendelkeztek, ezért kénytelenek voltak visszahúzódni. Kora délután már az amerikaiak indítottak támadást, a vadászbombázóik támogatásával. A kulcspozíció egy magaslat volt Carentan déli peremén. Eredetileg ost csapatok szállták meg, de ők azonnal elmenekültek, amikor német parancsnokuk elesett. Ostendor dühöngött új hadosztálya megszégyenítő kudarcát látva. Először a Luftwa ét hibáztatta a támogatás elmaradása miatt, majd Heydtét, amiért feladata a várost. A horgas orrú, éles eszű Von der Heydte alezredes bizonyos német tisztek szemében túlságosan is önállónak és fölényesnek tűnt. Kétségtelenül nem sok tiszteletet mutatott Ostendor iránt, és nem igazán rejtette véka alá azon véleményét, hogy az újonnan létrehozott Götz von Berlichingen katonáit sokkal inkább SSideológiával, mint szigorú katonai elvekkel képezték ki. Heydte később azt állította, a harc során ejtőernyőseinek nemegyszer puskával kellett visszaparancsolnia a menekülő páncélgránátosokat. Ostendor a hadosztályparancsnokságra hívatta, ahol az egység mellé rendelt katonai ügyész kihallgatta a Carentan elvesztésében játszott szerepével kapcsolatban. Bár Ostendor gyávasággal vádolta, Heydte elkerülte a haditörvényszéket, jórészt annak köszönhetően, hogy nemrég kapta meg a Lovagkeresztjéhez a

tölgyleveleket. Pemsel vezérőrnagy, a 7. hadsereg törzsfőnöke nem hitte el Heydte verzióját az eseményekről, de Meindl tábornok, a II. ejtőernyős hadtest parancsnoka utasítást adott az elengedésére. A német parancsnokoknak egyébként is fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk. A Utah- és Omaha-partszakaszok másnap összekapcsolódtak.59

12.

A caeni kudarc Június 6-án éjfélkor Pemsel vezérőrnagy, a 7. hadsereg törzsfőnöke felhívta a 21. páncéloshadosztály és a 716. gyaloghadosztály parancsnokait. Az OKW üzenetét tolmácsolta: a másnapi ellentámadásnak el kell érnie a partot, és felmentenie a még mindig kitartó megerősített állások legénységét. Richter tábornok, a 706osok parancsnoka közölte vele, hogy „a hadosztály-, ezred- és zászlóalj-parancsnokságok között nem létezik semmiféle kommunikáció”, így fogalma sincs róla, melyik állások tartják magukat, és melyiket foglalta el az ellenség. A 716. gyaloghadosztály valójában már nem is létezett, az egység 200 túlélőjét két nappal később visszavonták.1 Bár a 3. brit hadosztály jórészt elfoglalta azokat a védelmi állásokat, amelyek az első napon feltartották őket, a legerősebb a jobbszárnyukon továbbra is kitartott. Ez volt a Luftwa e douvresla-délivrande-i radarállomása, melyet valóságos föld alatti erődítménnyé alakítottak. Ráadásul biztonságos, védett telefonvonal kötötte össze Caennel, így a védők tüzérségi meg gyelőként is tevékenykedhettek. A kanadaiakra nehéz harc várt, továbbá a közeli erdőt is meg kellett tisztítaniuk, mert az is tele volt „árkokkal, fedezékekkel és alagutakkal”.2 A 21. páncéloshadosztályt a D-nap délutánján végrehajtott sikertelen támadást követően az 1. SS-páncéloshadtest parancsnoksága, és így Sepp Dietrich tábornok alá rendelték. Dietrich hentesből lett frontkatona az I. világháborúban, majd a

fegyverszünet utáni káoszban, amikor Németország a polgárháború szélére sodródott, csatlakozott a Freikorpshoz. A Náci Párt egyik legelső tagjaként 1928-ban Hitler SS-testőrségének parancsnoka lett. Később ebből nőtte ki magát az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztály, amely Dietrich alatt harcolt Franciaországban, a Balkánon és a keleti fronton. Goebbels szándékosan az egyszerű nép hőseként próbálta feltüntetni őt, hogy ellensúlyozza a reguláris hadsereg arisztokratikusságát. Bár becsületesebb volt, mint a Wa en-SS-nél vezető beosztásban szolgáló bajtársai többsége, Dietrichet mégis brutális és nem túl intelligens harctéri parancsnoknak tartották. A Geyr von Schweppenburgot váltó Heinz Eberbach tábornok szerint „irányítása alatt a Leibstandarte több ezer zsidóval végzett”.3[26] Dietrich június 6-án reggel, amikor az invázió híre megérkezett, Brüsszelben tartózkodott, az 1. SS-páncéloshadtest parancsnokságán. Rundstedt azonnal Párizsba rendelte. Dietrichnek át kellett vennie a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály, a Panzer Lehr hadosztály, a 21. páncéloshadosztály és a 716. gyaloghadosztály maradványainak parancsnokságát. A hadtestnek másnap hajnalban meg kellett támadnia a briteket Caennél, és visszaszorítani őket a tengerbe. Azonban a szövetséges légitámadások hatékonysága, valamint a Hitler Jugend és a Panzer Lehr hadosztályok késedelmes indulása romba döntötte a tervet. Dietrich még aznap éjjel odaért Feuchtinger 21. páncéloshadosztályának saint-pierre-sur-dives-i parancsnokságára. Feuchtinger éppen távol volt, meglátogatta a 716. gyaloghadosztály harcálláspontját, melyet egy alagútban rendeztek be a város szélén. Dietrich dühöngött, amikor megtudta, hogy alárendeltje elfelejtett rádiót vinni magával. Távollétében Freiherr von Berlichingen ezredes, a hadosztály törzsfőnöke, a vasöklű lovag leszármazottja felvetette, hogy két páncéloshadosztály nem lesz elég a britek és a kanadaiak visszaszorítására, és meg kellene várniuk a Panzer Lehr

hadosztályt is. Dietrich erre csak annyit felelt, hogy mindössze ez a két egység áll rendelkezésre, és azonnal létesítsenek kapcsolatot a Hitler Jugend hadosztállyal, mert egyeztetni akarja a tervet. Fritz Witt dandártábornok, a Hitler Jugend parancsnoka Kurt Meyer ezredest küldte Feuchtinger és Richter után a parancsnoki járaton keresztül Caen külvárosába. Meyer, a 25. SS-páncélgránátos ezred parancsnoka elkötelezett náci volt és könyörtelen harcos. A magas, kék szemű, jóképű tiszt a Wa en-SS parancsnoki ideált testesítette meg. Emberei csodálták, és „Panzer Meyer”-nek nevezték. Június 7-én, a kora reggeli órákban végre megtalálta a 716. ezred parancsnokságát. A bejáratot eltorlaszolták a sebesültek. Csak ennyit mondott Richternek: – Körülbelül nyolc órámba telt megtalálni önt. Több mint négy órát töltöttem az út menti árkokban a légitámadások miatt. A hadosztály menetoszlopai súlyos veszteségeket szenvedtek. A Hitler Jugend katonái „döglegyeknek” nevezték a szövetséges vadászbombázókat. Az eligazításon Meyer még arrogánsan elutasította Feuchtinger aggodalmait az ellenség erejével kapcsolatban: – Kis halak! – horkantotta. – Reggel visszadobjuk őket a vízbe!5 Ám a nagy ellentámadást el kellett halasztani. A délről érkező Panzer Lehr még jobban megszenvedte a légitámadásokat, mint a Hitler Jugend. Az üzemanyagkészlet katasztrofális elvesztése (a szövetséges légierő jóvoltából) azt jelentette, hogy Richter szinte teljes tartalékát fel kellett használniuk. Richternek ezenkívül hátra kellett vonnia a hadosztály tábori kórházát Falaise mellé, mert annak ellenére, hogy „jól láthatóan megjelölték vörös keresztekkel”, a szövetséges gépek folyamatosan lőtték és bombázták.6 A német parancsnoki struktúra bonyolultsága tovább fokozta a zűrzavart. A partért a 7. hadsereg felelt, az I. SS-páncéloshadtest mégis Geyr von Schweppenburg tábornok Nyugat

páncéloscsoportja alá tartozott. Geyr maga így írt erről: „Azokban a pillanatokban, mikor minden a gyors reagálástól függött, a következő parancsnokságokról érkeztek az utasítások a két és háromnegyed páncéloshadosztályhoz: I. SS-páncéloshadtest, Nyugat páncéloscsoport, a Le Mans-i 7. hadsereg, »B« hadseregcsoport, OB West, valamint OKW.”7 Geyr, aki Guderianhoz hasonlóan a masszív páncélos ellencsapásban hitt, döbbenten vette tudomásul, hogy a szövetséges légierő a városok bombázásával milyen hatékonyan zárta el a megközelítési útvonalakat. Határozottan ellenezte, hogy a parthoz közel állomásoztassák a páncéloshadosztályokat, és még mindig nem volt hajlandó elismerni Rommel igazát, aki egészséges tisztelettel tekintett a szövetségesek légierejére. Geyr meg zetett az önteltségéért, amikor a dekódolt Ultra-üzenetek segítségével néhány nappal később pontosan bemérték a parancsnokságát. A D-nap végén a Sword-part brit parancsnokai hamis optimizmussal próbálták leplezni Caen elfoglalásának kudarcát: „Ugyan, holnap is bevonulhatunk!” A német 21. páncéloshadosztály támadásának visszaverése tovább fokozta a túlzott reményeket. Egyelőre még nem találkoztak a Hitler Jugenddel, és nem fogták fel, hogy a 21. páncéloshadosztály leghatékonyabb fegyverzetét nem a harckocsik alkotják, hanem a huszonnégy 88 mm-es páncéltörő löveg. Hogy a 21. páncéloshadosztály visszavonulása, a folyamatos vadászbombázó támadások az utakon, vagy a parttól távolabb lévő célpontok haditengerészeti bombázása tehetett-e róla, mindenesetre a hátsó lépcsőben lévő német katonák között riasztó gyorsasággal terjedt a hír, hogy Caen elesett. Június 7-én ezek a „pánikjelentések” – ahogy az I. SS-páncéloshadtestnél nevezték őket – arra késztették a törzsfőnököt, hogy tábori csendőri egységeket küldjön ki a Falaise felé vezető utakra, és begyűjtse azt

a „nyúlszívű csőcseléket, amelyik nyugaton elszokott a háborútól”. Az I. páncéloshadtestnél lenézték a briteket, amiért nem csaptak le elég gyorsan, miközben a németek még az erősítés összegyűjtésével voltak elfoglalva.8 Amellett, hogy a „Hillman” ostroma sokáig elhúzódott, és nem állt rendelkezésre elegendő páncélos erő a caeni harchoz, az I. brit hadtest parancsnoka, John Crocker altábornagy is elkövetett egy végzetes hibát. Mivel nagyszabású ellentámadástól tartott az Ornetól keletre, a 9. gyalogdandárt elvonta feladatától, a Caen és Carpiquet közötti terület megtámadásától, és átvezényelte az egységet a légideszant-hadosztály támogatására. Ez a manőver veszélyes rést teremtett a kanadaiak és a brit 3. hadosztály között. Június 7-én a Caen elleni támadás új lendületet kapott, a harcok már a város északi határán, a Lebisey nevű falunál, illetve az azt körülvevő erdőségekben zajlottak. Ám a 185. dandár még erős tüzérségi támogatás mellett is súlyos veszteségeket szenvedett. A német 21. páncéloshadosztály rendezte sorait, és hatékony védelmi állásokat hozott létre a Caen előtti magaslatokon, egészen Bénouville-ig, ahol Hans von Luck őrnagy páncélgránátosai még mindig egyik ellentámadást a másik után indították a 6. légideszant-hadosztály ellen. Montgomery régi ezrede, a Királyi Warwickiek 2. zászlóalja is részt vett a Lebisey melletti támadásban. Dandártábornokuk utasítására a páncéltörő szakasz a lövegeket vontató hat Bren lövészszállítóval elindult felfelé egy magas partoldalú, süllyesztett úton. A lövöldözés a fejük felett zajlott, alig láttak valamit. Váratlanul ott találták magukat Lebiseyben, a 21. páncéloshadosztály gránátos ezredének állásai között. Elhaladtak egy Panzer IV-es mellett, és az egység hátába kerültek, hogy egy búzamező közepén felállítsák páncéltörő lövegeiket. – Fedező tűz! – üvöltötte a hadnagy, a birminghami atalemberek pedig jókedvű szitkozódással céloztak és tüzeltek a

Bren géppuskákkal. Aztán egy lövedék telibe találta a járművet, és mindannyian ott vesztek. Megpróbáltak visszasurranni saját vonalaikhoz, de elfogták és a lebiseyi erdőbe vitték őket. A páncélgránátosok nagyon közvetlenül és „ noman” bántak velük. Megkérdezték, tejet vagy inkább bort szeretnének inni. Aztán megérkeztek a HMS Warspite lövedékei, és a briteket őrző német katona odaszólt a hadnagynak: – Talán jobb lesz gödröt ásni, nem gondolja? Együtt láttak neki a munkának, és ott ültek egymás mellett a gödörben a bombázás alatt, minden alkalommal összehúzva magukat, amikor egy újabb lövedék közeledett fütyülve. – Néhány nap múlva már a tengerben lesznek – közölte vele a német. – Nem hinném – felelte Bannerman. – Egy héten belül Párizsban leszünk. Nézeteltérés ide vagy oda, a páncélgránátos mutatott egy fotót a menyasszonyáról. A hadnagy viszonozta a gesztust, és ő is megmutatta felesége fényképét. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy alig félórája még meg akarták ölni egymást.9 Crocker tábornok nem sokkal később visszavonta a 9. dandárt az eredeti szektorába, a 185. dandár mellé. Ez a terület a kanadai zónához hasonlóan enyhén hullámos vidék volt búzaföldekkel, kőből épült tanyaházakkal, gyümölcsöskertekkel, valamint páncéltörő lövegeket rejtő sarjerdőkkel. A földművesek bevitték a lovaikat és a teheneiket, mert azt gondolták, az istállókban és pajtákban jobban védve lesznek. Sokan távolról gyelték a harcot, miközben családjuk a pincében rejtőzött. A harc és a tüzérségi tűz jó része mégis az épületekre koncentrálódott. A Buron melletti Gruchyban a tíz házból kilenc összedőlt vagy súlyosan megrongálódott. A németek cidert és calvadost zsákmányoltak a pincékből, többen eszméletlenre itták magukat.10

A Királyi Ulsteri Lövészek 2. zászlóalja bátor rohamot indított a nyílt búzaföldeken át Cambes faluja felé. Beverekedték magukat a településre, de a 12. Hitler Jugend SS-hadosztály egy frissen érkezett különítménye visszaszorította őket. Az Ulsteriek kénytelenek voltak a „D” század sebesültjeit ott hagyni egy árokban, a falu mellett. Biztosak voltak benne, hogy a Hitler Jugend atal katonái 11 mindnyájukat kivégzik. A 9. dandár jobbszárnyán a kanadaiak is összetalálkoztak a Hitler Jugenddel, amikor folytatták támadásukat a carpiquet-i repülőtér irányában. Miután Meyer ezredes felállította parancsnokságát az Abbaye d’Ardennes-ben, 25. páncélgránátos ezredének 16:00-kor támadást kellett indítania a Caen-Saint-Lucsur-Mer vasútvonaltól nyugatra, míg a 21. páncéloshadosztálynak a keleti oldalon kellett előrenyomulnia. Ám a kanadaiak közeledése miatt az azonnali támadás mellett döntött. Továbbították a parancsot a Hitler Jugend páncéloszászlóaljának: „Páncélosok, előre!” Váratlanul ütöttek rajta a kanadaiak páncélosezredén, a Sherbrooke-i Lövészeken, és gyorsan visszafoglalták Authie falvát. Ám a diadalmasan előretörő német harckocsik belefutottak a jól elhelyezett kanadai páncéltörő lövegek tüzébe. Meyer a visszavont páncélosokat hamarosan átvezényelte egy másik harchoz, ezúttal Buron körzetébe. A csata aznap délután véres döntetlennel zárult, a brit, kanadai és német támadások egyaránt elakadtak. A britek nyugaton, a bayeux-i fronton jóval több szerencsével jártak. Az éjszaka folyamán kiküldött járőrök megállapították, hogy a német vezetőség szinte teljesen evakuálta a kisvárost. Így június 7-én az Essexi Ezred és a Dél-walesi Határvidékiek a Sherwoodi Rangerek támogatásával csekély veszteségek mellett bevonulhattak a településre. „Mi voltunk az első csapatok a városban – írta Christopherson, a Rangerek »A« századának parancsnoka –, és megkönnyebbülten tapasztaltunk, hogy néhány elszigetelt

megerősített állástól és mesterlövésztől eltekintve nincsenek jelen németek, így a gyönyörű történelmi épületek is épen maradtak. A helyiek spontán és lelkes fogadtatásban részesítettek minket, igazán felszabadultnak tűntek. Őszinte örömükben virágokat szórtak a páncélosainkra, ciderrel és ennivalóval kínálták az embereinket.” A várostól délre, az egyik házban hosszú ideig kitartott egy német géppuskaállás, de aztán a Sherwoodi Rangerek Shermanje rágyújtotta az épületet. „Nem sokkal ezután harangszó adta hírül a bayeux-i tűzoltók érkezését. Egy teljes brigád érkezett fényes sisakokkal. A géppuskatűzre ügyet sem vetve bementek a házba, eloltották a tüzet, és kimentették a német géppuskásokat.”12 Másnap, június 8-án a Sherwoodi Rangerek újra csatlakoztak a déli irányban előretörő 8. páncélosdandárhoz. Kikerülték a német páncéltörő lövegeket, és megszálltak egy magaslati pontot Bayeuxtól tizenkét kilométerre délkeletre. Ez volt a Tilly-sur-Seulles-ra és Fontenay-le-Pesnelre néző 103-as magaslat. Az út során a legnagyobb veszélyt a harckocsik parancsnokainak fejét célba vevő német mesterlövészek jelentették, másnap azonban már a Sherwoodi Rangerek és a 6. Durhami Könnyűgyalogság is komolyabb támadást kapott. A Panzer Lehr hadosztály végre megérkezett a frontra. A parancsnok, Fritz Bayerlein altábornagy még mindig dühös volt Dollmann vezérezredes azon utasítása miatt, hogy a nappali órákban haladjon egységével. A RAF rakétákkal felszerelt Typhoonjai és az amerikai Lightning századok június 6-án délután szinte azonnal megjelentek az égen, és számos járművet megsemmisítettek. Bayerlein emberei a sötétség leple alatt mentek tovább, és arra számítottak, hogy hajnalban védett állásba vonulnak és elrejtőznek, de Dollmann továbbhaladást parancsolt. Az első légi csapás másnap reggel 05:30-kor érte őket. Az ágakkal álcázott harckocsik és féllánctalpasok megpróbáltak a fák és a gyümölcsöskertek fedezékébe húzódni, de túlságosan sok volt a

nyílt terep. Bayerlein beszámolója szerint a Vire-től északkeletre húzódó utat katonái „vadászbombázó gyakorlóterepnek” nevezték el. A hadosztály a jelentések szerint a nap végére elveszített öt harckocsit, 84 féllánctalpast és önjáró löveget, valamint 130 teherautót, de ezek a számok nyilvánvalóan túlzóak.13[27] Amikor a Panzer Lehr éke június 8-án megindította a támadást Tilly-sur-Seulles-ból észak felé, a Sherwoodi Rangerekre és a Durhami Könnyűgyalogságra nehezedett minden nyomás. „Borzalmas nap volt az ezred számára” – írta Christopherson a naplójába. Százada a 103-as magaslaton négy harckocsit veszített. Az egyik szakaszparancsnoka elesett, akárcsak helyettese, a költő Keith Douglas százados. Douglast, aki éppen gyalogos felderítést végzett, „a fején találta el egy aknavető repesz, miközben az árokban futva próbált visszajutni páncélosáig”. Azonnal meghalt. A százados egyedi alak volt a lovassági ezredben. Nem vadászott, nem lovagolt, és egyáltalán nem érdekelték a vidéki időtöltések. Az ezredről költött, „Arisztokraták” című versében így írt: „Hogyan élhetnék zokogás nélkül A hősök előkelő, kihalóban lévő faja között?”15 Ám az ezredben nem felejtették el Douglast, sem bátorsága, sem félszegsége miatt. Észak-Afrikában, Kairóban elhagyta a posztját, kockáztatva a dezertálás vádját, csak hogy csatlakozzon századához a leghevesebb harcokban. – Kedvelem önt, uram – mondta neki egy alkalommal a tisztiszolgája. – Akármilyen ember is, én kedvelem.16 Christopherson ezt írta naplójába: „Mindig töretlen bátorsággal harcolt, nem hiányzott belőle a kezdeményezőkészség, és sosem törődött saját biztonságával. Időnként egyenesen meggondolatlannak tűnt, bár ebben közrejátszhatott rossz látása is, ami miatt mindig vastag lencséjű szemüveget kellett viselnie.” Az

ezred lelkésze, Leslie Skinner – aki emlékezett a D-nap előtti vasárnapon lefolytatott beszélgetésükre, amikor a atal százados megérezte közelgő halálát – annál a sövénynél temette el Douglast, ahol meghalt. Három nappal később a Sherwoodi Rangerek – ismét csak a 103-as magaslatnál – újabb katasztrófát könyvelhettek el. A „Robin Hood” névre keresztelt ezredparancsnoki harckocsi mellett tüzérségi lövedék robbant, éppen eligazítás közben. Michael Laycock parancsnok, Robert Laycock kommandós vezérőrnagy testvére azonnal meghalt, segédtisztjével és rádiósával együtt. A segédtiszt, George Jones a Laycock-birtok fővadászának a volt. A felderítőszakasz parancsnoka és a híradós őrmester szintén súlyos sérüléseket szenvedett. A Sherwoodi Rangerek egyetlen hét alatt két parancsnoki beosztású tisztet veszítettek el. Rangidős századparancsnokként Christopherson vette át az irányítást. Skinner atya, a metodista lelkész ezekben a napokban nem sokat pihent, folyamatosan temetett, és legtöbbször maga szedte össze a halottakat. Az apró termetű, sötét bőrű, yorkshire-i akcentussal beszélő fér t mindenki kedvelte. Nem akarta, hogy emberei végezzék el a rettenetes munkát, amit az elszenesedett bajtársak kiemelése jelentett a kiégett harckocsik belsejéből. A dízel helyett benzinnel üzemelő Shermanek nagyon gyakran gyulladtak ki. Az amerikaiak a híres öngyújtómárka után „Ronsonoknak” nevezték őket, a németek pedig „Tommy-párolónak”. A harckocsizók semmitől nem rettegtek jobban, mint hogy csapdába esnek az égő páncélosban. Hogy ezt leplezzék, a brit harckocsizó parancsnokok általában lezser vontatottsággal beszéltek a rádión. A Panzer Lehr június 8-i támadása részben a Tilly-sur-Seullas-tól északra megszilárduló ellenállás miatt akadt el, részben pedig azért, mert Sepp Dietrich délután visszarendelte a hadosztályt, és inkább északnak, Bayeux irányába indította el az egységeket. A német

vezetésben uralkodó zűrzavar lehetetlenné tette a Geyr von Schweppenburg által kívánatosnak tartott azonnali páncélos ellentámadást a part felé. Később amiatt panaszkodott, hogy elmulasztották a „megfelelő lélektani pillanatot… hogy súlyos csapást mérjenek a britekre.” Ám ennek ellenére továbbra sem adta fel tervét.17 A britek és a kanadaiak az Orne-tól keletre június 9-én is folytatták a támadást, próbáltak utat törni maguknak, egyik erőddé alakított falut a másik után foglalták el. Ugyanarra a napra tervezték Cambes megtámadását egy teljes zászlóaljnyi erővel, a HMS Danae cirkáló és a hagyományos tüzérség támogatásával. A Királyi Ulsteri Lövészek 2. zászlóalja felfejlődött a támadáshoz. A katonák végignéztek a hatalmas búzamezőkön, melyeken keresztül kellett vágniuk. Egy atal szakaszparancsnok hallotta katonái ideges tréfálkozását, miközben várták az indulási parancsot, és a fejük felett a tüzérség és a haditengerészet lövedékei zúgtak el. – Utoljára a kedvesemmel voltam gabonaföldön, de akkor minden csendes és békés volt. – Remélem, az a rohadt bárka abbahagyja a tüzelést, mire odaérünk. – Ez elég hosszú útnak tűnik, uram. A felénél megállunk sörözni? A combig érő zöld búza a fedezék illúzióját nyújtotta, de hamarosan rájöttek, hogy a növényzet semmiféle védelmet nem ad. „Ez hamar nyilvánvalóvá vált – írta a hadnagy –, ahogy riasztó számban láttam megtántorodni és elzuhanni az embereimet.” Az egyik század mindhárom szakaszparancsnokát elveszítette.18 Az Ulsteri Lövészeket támogatták a Kelet-ridingi Lovasság Shermanjei, melyek kilőttek egy Panzer IV-est, de aztán egy álcázott német 88-as löveg egyik brit harckocsit tette ártalmatlanná a másik után. Az Ulsteriek bátran nyomultak előre a géppuskatűzben, és sikerült is elfoglalniuk a települést, majd

beásták magukat. Ám amikor összeszámolták a veszteségeiket, kiderült, hogy elveszítettek 11 tisztet, továbbá 182 tiszthelyettest és katonát. A Király Skót Határvidékijei alkonyatkor érkeztek megerősíteni a megfogyatkozott zászlóaljat, éppen akkor, amikor elkezdődött a német aknavetők tűzvihara. Az egyik harckocsivezető fedezéket keresve beugrott egy árokba, és barátságosan a már ott lévő katona vállára csapott: – Hé, Paddy, te vén fattyú, azt hittük, már sosem látunk viszont titeket! Mint kiderült, az Ulsteri Lövészek parancsnokát üdvözölte ily módon. A Hitler Jugend előző éjjel a motorkerékpáron közlekedő „Páncélos Meyer” vezetésével, néhány Párduc harckocsival, felderítő egységekkel és páncélgránátosokkal megtámadta Norrey-t és Bretteville-l’Orgueilleuse-t. A Reginai Lövészek felkészülten várták őket. Az ejtőernyős magnéziumfáklyák fényénél a páncéltörő lövegek súlyos veszteségeket okoztak a németeknek. Az SScsapatok kénytelenek voltak visszavonulni. A legtöbb támadást azonban június 9-én verték vissza, amikor az I. német páncéloshadtest még több harckocsit tolt előre a frontvonalba, hogy segítsenek a páncélgránátosoknak elfoglalni a parti előrenyomuláshoz szükséges kiindulási vonalat. A brit és kanadai tüzérség a haditengerészeti ágyúk támogatásával felettébb hatékonyan szórta szét a német páncélos formációkat. Ám a Párducok vezette támadás feltartóztatásában a legnagyobb szerepet ismét a Reginai Lövészek páncéltörő lövegei játszották. A német páncélosok parancsnoka így számolt be a járművét ért találatról: „Amikor balra néztem, hogy áttekintsem a helyzetet, éppen láttam, hogy a mellettünk haladó harckocsi tornyát letépi egy robbanás. Ugyanabban a pillanatban, egy másik detonációt követően az én páncélosom is kigyulladt. A géppuskalőszer berobbant, pattogó zaj

hallatszott, mintha száraz fa égne.”19 Csak súlyos égési sérülések árán sikerült kimenekülnie a járműből. A tizenkét harckocsiból mindössze öt tért vissza. A Hitler Jugend egyik tisztje, aki végignézte az összecsapást, ezt írta: „Sírni tudtam volna a haragtól és az elkeseredettségtől.”20 A Hitler Jugendnek fel kellett ismernie, hogy ezek a „meglepetésszerű rajtaütések”, melyek annyira jól beváltak a Vörös Hadsereg ellen a keleti fronton, Normandiában egyszerűen nem működnek. Június 10-én hajnalban mégis indítottak egy utolsó támadást Norrey-nél, és ezúttal egy utász zászlóaljat is bevetettek a páncélgránátosok mellett. Ismét visszaverték őket. Az egyik utász század parancsnokának, Otto Tollnak a holttestét később megtalálták. „Megpróbált érszorítót rögtönözni a Lovagkereszt zsinórja és egy zseblámpa segítségével, hogy elállítsa az artériás vérzését.”21 Könyörtelen harc folyt, mindkét oldal háborús bűntettekkel vádolta a másikat. A háború után, az egyik törvényszéki tárgyaláson a Hitler Jugend 29. páncélgránátos ezredének tisztjei azt állították, hogy június 9-én egy előző nap történt incidens miatt végeztek ki három kanadai hadifoglyot. Június 8-án, Cristot-tól délre az Inns of Court páncélos felderítőezred egyik különítménye rajtaütött a Panzer Lehr tüzérezredének egy kisebb egységén, és fogságba ejtette a német katonákat, köztük a parancsnokot is. A britek felszólították a németeket, hogy másszanak fel a járművek elejére, mert odabent már nincs hely. A foglyok tiltakoztak, mondván, hogy így élő pajzs lesz belőlük. Graf Clary-Aldringen százados szerint két brit tiszt összeverte Luxenburger ezredest, az I. világháború félkarú veteránját, majd kikötözték az egyik járműre. Amikor elindultak, legéppuskázták a többieket, akik nem engedelmeskedtek. Az Inns of Court egysége nem sokkal később belefutott egy német páncéltörő lövegállásba. A két brit tiszt meghalt, Luxenburger ezredes pedig halálos sebesülést szenvedett.

Ettől az esettől eltekintve a Hitler Jugend főként azzal próbálta indokolni tetteit, hogy az elfogott kanadaiak azt mondták, nem szabad hadifoglyokat ejteniük, ha az lassítja az előrenyomulást. A brit és kanadai katonák, különösen a páncélosezredek tagjai, akik mellett nem voltak gyalogos egységek, időnként valóban lelőtték a foglyokat.22 Ám a Hitler Jugend érvelése nem túl meggyőző, különösen annak fényében, hogy az invázió első napján összesen 187 kanadai katonát végeztek ki, főként a 12. SS-hadosztály tagjai. Ráadásul az első gyilkosságokra június 7-én, még a Cristot melletti incidens előtt került sor. Egy caeni francia nő, aki Authie-ban lakó öreg nagynénjét látogatta meg, belebotlott „körülbelül harminc kanadai katona holttestébe, akiket a németek mészároltak le és csonkítottak meg”.23 A Királyi Winnipegi Lövészek később megtudták, hogy az SS lelőtte tizennyolc emberüket, akiket fogságba ejtettek és kihallgattak Meyer parancsnokságán, az Abbey d’Ardennes-ben. Egyiküket, Hodge őrnagyot a jelek szerint le is fejezték.24 A Wa en-SS hadosztályai közül valószínűleg a Hitler Jugend kapta a legalaposabb agymosást. A parancsnokok jó része az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztályból érkezett, és az alakulat a keleti front Rassenkriegjében, „versenyháborújában” formálódott. A legrettegettebb alegység minden bizonnyal a felderítő zászlóalj volt, melynek parancsnokát a hadosztályon belül csak „fenegyereknek” nevezték.25 Maga „Páncélos Meyer” állítólag ötven zsidóval végzett 1939-ben, a lengyelországi Modlinban, valamint azzal is megvádolták, hogy később, a Szovjetunió inváziója során utasítást adott egy Harkov melletti falu porig égetésére. A település összes lakosát megölték. A náci propaganda és a keleti front harcai brutalitást ültettek a katonákba, akik a nyugati háborút sem látták más szemmel. A szövetséges hadifoglyok kivégzése volt az ő bosszújuk a német városok „terrorbombázásáért”. Mindenesetre a kanadaiak és a Hitler Jugend

tagjai közötti gyűlölködés ördögi körré alakult a normandiai harcok során.26 A normandiai német parancsnokságoknak mindinkább a rádiókommunikációra kellett hagyatkozniuk, de ennek meg zették az árát. A bombázás és ágyúzás – nem beszélve az ellenállókról és a légideszant-csapatokról – több földi vezetéket elszakított az inváziós zónában. Ez volt az a plusz hozadék, amiben a Bletchley Park kódfejtői reménykedtek. A Titkos Hírszerző Szolgálat (SIS) főnöke már továbbította is Churchillnek az első merítést.[28] Június 8-án elfogták Marcks tábornok egyik jelentését, melyben tudatta feletteseivel, hogy a 716. gyaloghadosztálynak legalább kétharmada odaveszett, és az „embereken kezdenek az idegkimerültség jelei mutatkozni”.27 Egy másik üzenet – sajnos már túlságosan későn – a Hitler Jugend június 8-i támadására gyelmeztetett. Másnap Meindl tábornok, a német II. ejtőernyős hadtest parancsnoka panaszkodott amiatt, hogy „a földi telepítésű vonalak jó része megrongálódott. A műveletek végrehajtását nagymértékben akadályozza a parancsok késedelmes továbbítása.” Június 10-én az egyik üzenetben az állt, hogy „a nyugati főparancsnok utasítására 10:30-kor meg kell kezdeni Cherbourg kikötőjének módszeres és alapos megsemmisítését.” A britek azt is megtudták, hogy Luftwa e egy újabb partraszállástól való félelmében azonnal elpusztított négy repülőteret. A legnagyobb fogás azonban az a két üzenet volt, amelyik tudatta a Nyugat páncéloscsoport parancsnokságának pontos helyét. Hogy megőrizzék az Ultra titkát, először csak egyetlen repülőgépet küldtek a célterület fölé.28 Geyr von Schweppenburg a június 10-én, alkonyatkor indítandó nagyszabású támadást tervezgette. Kora reggel felkapaszkodott a város nyugati szélén emelkedő Abbey d’Ardenne lépcsőin – Meyer itt rendezte be a 25. SS-páncélgránátos ezred parancsnokságát –, és

erős távcsövével alaposan szemügyre vette a terepet. Jól ismerte a vidéket még 1940 nyaráról, amikor az angliai invázióra készülődve a XXIV. hadtesttel gyakorlatozott. Látta, ahogy a brit bombázók lecsapnak a Hitler Jugend páncélosezredére, és ez megerősítette abban a döntésében, hogy csakis éjszakai támadás jöhet szóba. Aznap délután meglátogatta Rommel a Thury-Harcourt melletti Château de La Caine-ban berendezett parancsnokságán. Geyr elmondta a tervét, és bár mindketten jobban szerették volna Bayeux felé folytatni a támadást, ez a változtatás további késlekedést okozott volna. Rommel a következő lépés felől is érdeklődött, mire Geyr a napóleoni alapelvet idézte neki: „s’engager puis voir” („Harcoljunk, aztán meglátjuk.”). Rommel egyetértett vele, majd távozott. Geyr búcsúzóul még gyelmeztette a szövetséges vadászbombázók veszélyére, miközben a legcsábítóbb célpontot saját főhadiszállása kínálta. Nem sokkal Rommel távozása után megérkezett a jelentés a Panzer Lehr hadosztálytól: Brettevillel’Orgueilleuse-ből körülbelül hatvan brit harckocsi áttört Tilly-surSeulles irányában. Geyr később azt mondta, hogy mivel nem álltak rendelkezésére tartalékok, kötelességének érezte törölni a Caen elleni éjszakai támadást. Valójában ezt az áttörést sikerült visszaverni, de az éjszaka folyamán egy sokkal nyomósabb ok is felmerült, ami miatt el kellett halasztani az o enzívát. A RAF rakétákkal felszerelt Typhoon századai alacsonyan érkeztek, a pilóták alapos tájékoztatást kaptak a célpontról. Őket Mitchell közepes bombázók hullámai követték. Különös módon Geyr parancsnokságát és a château parkjában álló autókat nem álcázták megfelelően. Az eredmény katasztrofális volt. A törzsfőnöke meghalt, „akárcsak a műveleti részleg összes tisztje, valamint az első lépcső tisztjeinek többsége” – írta később Geyr. A híradós zászlóalj gyakorlatilag megszűnt létezni. A tábornok maga is megsérült, de a lélektani sokk sokkal súlyosabb volt. A hónap

végéig nem tudta újra átvenni a Nyugat páncéloscsoport irányítását.29 A brit 2. hadsereg ellen így nem lehetett újabb nagyszabású páncélos ellentámadást indítani, amíg a II. SS-páncéloshadtest meg nem érkezik a keleti frontról. A gyalogsági erősítés hiánya miatt – az egységek csak éjszaka tudták megközelíteni a harci zónát – a páncéloshadosztályok Kampfgruppékra, harccsoportokra váltak szét, hogy tartani tudják a vonalat. Ez teljesen keresztülhúzta a németek azon tervét, hogy a páncélos erők koncentrálásával visszaszorítsák a szövetségeseket a tengerbe. Most már csak annyit tudtak tenni, hogy biztosítják a frontot, különösen a brit szektorban, hogy megakadályozzák a kitörést Párizs felé. A brit remények a hídfőállás kiszélesítésére így hamvukba holtak. A Caentől délkeletre elterülő nyílt vidék továbbra is elérhetetlen maradt számukra, és mint Montgomery megfogalmazta, a caeni előretörés is lehetetlenné vált. Az első napokban tehát költséges anyagcsata bontakozott ki. Montgomerynek változtatnia kellett a megközelítésen, bár ezt később nem volt hajlandó elismerni. Június 10-én Dempsey tábornok társaságában megbeszélést folytatott Bradleyvel egy Porten-Bessin melletti mezőn, a brit és amerikai szektorok találkozásánál. Kiterített egy térképet Humber parancsnoki autója motorházára, és elmagyarázta módosított tervét. A Caen elleni frontális támadás helyett most azt javasolta, hogy karolják át a várost. Az 51. Felföldi Hadosztály és a 4. páncélosdandár az Ornetól keletre dél felé kitör a hídfőállásból, és elfoglalja Cagnyt. Közben a 7. páncéloshadosztály a szárazföld belsejében egy jobbra kanyarodó manőverrel beveszi Évrecyt. És még aznap megindítanák a műveletet. A terv legmerészebb része a mindeddig tartalékban tartott 1. légideszant-hadosztály ledobása volt Évrecy körzetében. Az ötlet

merev ellenállásba ütközött Leigh-Mallory részéről. Azt mondta, szállító repülőgépei nem kockáztathatnak meg egy nappali ledobást a Caen környékére telepített német légvédelmi ütegek miatt. Éjszakai akció sem jöhetett számításba, mivel a gépeknek a partok előtt horgonyzó szövetséges otta fölött kellett volna átrepülniük, a Királyi Haditengerészet pedig nem járult hozzá a tüzelés beszüntetéséhez a Luftwa e éjszakai rajtaütései miatt. A dühös Montgomery levelet írt Freddie de Guingand-nak, a 21. hadseregcsoport hátországi parancsnokságán tartózkodó törzsfőnökének, és „beszari alaknak” nevezte Leigh-Malloryt.30 Caen átkarolásának terve egyáltalán nem vallott Montgomeryre, akit rendszerint azért bíráltak, mert túlságosan sokáig készített elő egy-egy műveletet. Vajon a kritikákra akart válaszolni az adott körülmények között a rendelkezésére álló legjobb tervvel? Vagy csupán felhajtást akart, hogy elterelje a gyelmet a céljai [29] teljesítésével kudarcot valló 2. hadseregről? Június 11-én, egy nappal azután, hogy találkozott Bradleyvel, Montgomery azt írta De Guingand-nak, rá akarta húzni a „2. hadseregre a németeket, hogy az 1. amerikai hadsereg nyugodtan terjeszkedhessen”.31 Ez a nagyvonalú kijelentés azonban nem igazán állt összhangban korábbi harcias nyilatkozatával. „A tétlenség és a defenzív mentalitás bűntett egy tiszttől, legyen akármilyen beosztásban is” – mondta beosztott tisztjeinek az invázió előtt két hónappal.32 „Minden tisztnek és katonának lelkesednie kell a harcért, és a csata lángjának kell égnie a szemében.” A terv a következő volt: „Támadást indítanak az Orne folyótól nyugatra, és déli, illetve délkeleti irányban folytatnak műveleteket, hogy biztosítsák a repülőtereket és védjék az 1. amerikai hadsereg keleti szárnyát, amíg az el nem foglalja Cherbourg-t”.33 A probléma az volt, hogy Montgomery – részben morális okokból, részben gyerekes büszkeségből – képtelen volt elismerni, hogy a tervei esetleg balul sülhetnek el. Később haragot és

gyanakvást váltott ki amerikai kollégáiból azzal a kijelentésével, hogy továbbra is ki szándékozott törni Falaise felé, miközben azt hangoztatta, hogy a saját frontszakaszára akarta csalogatni a német páncélos erők zömét, biztosítva így az amerikaiak kitörésének sikerét. Mint a De Guingand-nak írt levélből is kiderül, ez csupán a kényszer szülte virtuskodás volt részéről. A helyzetet természetesen nem Montgomery teremtette meg, hanem a németek, akik a britek ellen küldték páncélos erőiket. Rundstedt és Rommel egyaránt a 2. hadsereget tekintették a legfőbb fenyegetésnek. Részben, mert a briteket sokkal tapasztaltabb harcosoknak gondolták (később elismerték, hogy alábecsülték az amerikaiakat), részben pedig azért, mert egy délkeleti irányú kitörés Falaise felé lehetővé tette volna a szövetségesek előrenyomulását Párizs felé. És ha ez a katasztrofális esemény bekövetkezik, az összes normandiai és bretagne-i német egység elszigetelődik. Még Hitler is egyetértett ezzel az elemzéssel, bár csupán Párizs szimbolikus jelentősége miatt. Megszállott vágyát az idegen fővárosok megtartására Montgomery 21. hadseregcsoportjának hírszerzési főnöke „ostoba imperializmusnak” nevezte.34 Geyr volt az egyetlen, aki nem értett egyet az OKW azon döntésével, hogy „állják el az ellenség útját Párizs felé”, mivel „ez ahhoz a balszerencsés döntéshez vezethetett, hogy a legerősebb és legmozgékonyabb egységeket a centrumban vessék be”.35 A britek számára legalább ugyanilyen kellemetlen volt, hogy a hídfő kiszélesítésének sikertelensége miatt az erőgyűjtési fázisban nem maradt helyük újabb hadosztályok partra tételére. A RAF vezetősége dühöngött, különösen, amikor Montgomery úgy tett, mintha minden a tervek szerint haladna. Az összes légi előkészületet arra alapozva tervezték meg, hogy már az első napokon sikerül előretolt légi bázisokat létesíteni a Spit re-ök és a Typhoonok számára. Így viszont a hídfő keskenysége miatt

bármilyen leszállóhely a német tüzérség hatótávolságán belülre esett volna. Nem volt elegendő hely az üzemanyagraktárak, utánpótláskészletek, javítóműhelyek, katonai körletek, tábori kórházak és járműparkolók számára sem. A vonalak mögött szinte minden gyümölcsöskert és mező zsúfolásig megtelt. „A britek annyira tele voltak, hogy már átfolytak a mi területünkre” – jelentette Bradley, ezzel a tapintatos megjegyzéssel palástolva ingerültségét. Az amerikaiakat Montgomerynek az a grandiózus kijelentése sem hatotta meg, hogy Caen „Cherbourg kulcsa”. Collins tábornok, akit Cherbourg bevételével bíztak meg, szárazon jegyezte meg Bradleynek: – Akkor miért nem küldi el nekünk azt a kulcsot?36 A német parancsnokok is csalódottak voltak a harc menete miatt. „Az erők túlságosan elhamarkodott, apránként történő bevetése miatt elszalasztottuk a lehetőséget, hogy mindent egy lapra tegyünk fel. Hogy egyetlen húzással nyerjünk vagy veszítsünk” – emlékezett vissza keserűen az I. páncéloshadtest törzsfőnöke. Valójában az, hogy a harcnak ebben a fázisában nem tudtak nagyszabású ellentámadást indítani, nagyjából meg is határozta a németek helyzetét a hadjárat hátralévő részében. Ezenkívül egyértelművé tette a britek taktikáját is – hiába kérkedett Montgomery állandóan azzal, hogy az ellenség az ő nótájára táncol. A német páncélos parancsnokok legnagyobb csalódottságára a szövetségesek földi, légi és tüzérségi támadásai – bár nem sok közvetlen hasznot hoztak – megakadályozták Rommelt abban, hogy hatékonyan használja fel a rendelkezésére álló páncélos erőket. A taktika, ami csupán a rések mielőbbi betömésére koncentrált, végül oda vezetett, hogy a páncélosegységeket szétszórták, és az összeomlás szélén álló gyalogsági alakulatok megsegítésére használták.37 A németeknek így esélyük sem lehetett egy komolyabb győzelemre, bár továbbra is hihetetlen hatékonysággal húzták

keresztül ellenfelük számításait, és igen súlyos veszteségeket okoztak. A brit parancsnokok elkezdtek félni attól, hogy a kegyetlen anyagcsatában végül kifogynak az élőerőből.

13.

Villers-Bocage Amint a caeni előtt kialakult véres patthelyzet egyértelművé vált, Montgomery, június 11-én pályára küldte két legjobb „ütőjátékosát”. A 7. páncéloshadosztály és az 51. Felföldi Hadosztály egyaránt az ő parancsnoksága alatt tüntette ki magát Észak-Afrikában, Normandiában viszont kegyetlenül megtépázták az önbecsülésüket. Az 51-eseknek az Orne folyótól keletre, a balszárnyon kellett felkészülniük Caen átkarolására, míg a Sivatagi Patkányok az amerikaiak szárnya mellől, Tilly-sur-Seulles-tól indultak el a másik oldalon. A Felföldiek nem voltak a rejtve haladás hívei. A többi egységnél „országúti dekorátoroknak” nevezték őket, mert szinte minden útkereszteződésnél kirakták a „HD” jelölést (Highland Division – Felföldi Hadosztály), valamint egy hatalmas nyilat. Az 51-esek átkeltek a folyón, és beértek a 6. légideszant-hadosztály körzetébe. A fegyverzetben és létszámban egyaránt súlyos hátrányban lévő ejtőernyősök itt folyamatosan hátrálni kényszerültek a könyörtelen ellentámadások elől. Emberfeletti állhatatossággal tartották fel Luck harccsoportját, amely a 21. páncéloshadosztály, a 711. gyaloghadosztály és a frissen érkezett 346. gyaloghadosztály egységeiből állt. Június 9-én az ejtőernyősök Escoville-nél visszaverték Luck tankjainak és páncélgránátosainak rohamát. Másnap, miközben az 51-es Felföldiek elfoglalták állásaikat, újabb támadásra került sor. És június 11-én, amikor a Black Watch ezred 5. zászlóalja is harcba

szállt, az egység néhány tagját foglyul ejtették és kivégezték. A Felföldi Hadosztály, amelynek Montgomery harapófogó manőverének részeként egészen a délre fekvő Cagnyig kellett volna előrenyomulnia, egy lépést sem tudott haladni. A katonák teljesen elveszettnek érezték magukat az apró, heves csatározások közepette, az aknavetősorozatok és tüzérségi csapások sűrűjében, amiben a németek mindig is igen hatékonyak voltak. „A tüzérség haragja hideg, mechanikus harag – írta az egyik Felföldi –, de a szándék nagyon is személyes. Amikor ott állsz a tűzben, te vagy a kizárólagos célpont. Az a sikoltó, fütyülő düh csak rád irányul, senki másra. Bekuporodsz a földbe ásott lyukba, próbálod magad olyan kicsire összehúzni, amennyire csak lehet, és megfeszíted az izmaidat, mintha az segítene a repeszek éles, égető foga ellen. Önkéntelenül is magzati pózba gömbölyödsz, csak a kezeiddel véded az ágyékod. Egyetemes ösztön az eljövendő generációk védelme.” Egyesek szinte folyamatosan káromkodtak, mintha litániát mormolnának, ezzel a profán mantrával próbálták tompítani rettegésüket.1 Ugyanez a katona beszámolt a század legharciasabb tagjának lelki összeomlásáról. Az egyik tanyaépület pincéjében történt. A harci sokktól szenvedő fér a földön kuporogva üvöltözött és zokogott. „Az okos, bátor, atal katona szánalomra méltó és visszataszító lénnyé alakult. A szabályos arcvonások összemosódtak és eltorzultak, a száj vonala egyenetlenné vált, a mocskos és borostás arc felpu adt, könnytől és takonytól fénylett.” Mekegő hangokat hallatott, és az anyjáért könyörgött. A meg gyelő érzett iránta némi kegyetlen megvetést, ugyanakkor irigyelte is, amiért „ilyen szégyentelenül át tudja adni magát a rettegésnek”.2 Az ejtőernyősök megvetően gyelték a skót ezredek tevékenységét. „Leginkább az 51. Felföldi Hadosztály döbbentett meg minket – írta az 1. kanadai ejtőernyős zászlóalj egyik őrnagya. – A hadosztályunk három alkalommal mentette ki őket a pácból. A

aink az egyik alkalommal, amikor a segítségükre siettek, sárga fattyaknak nevezték őket, mert a skótok a fegyverüket és a felszerelésüket eldobva menekültek.”3 A balszárnyon a merville-i üteg elleni támadást vezető Otway alezredesnek át kellett vennie a Black Watch ezred egyik zászlóaljának vezetését, mert az egység parancsnoka „összeomlott”. Az első támadásban 200 embert veszítettek.4 Gale tábornok, a 6. légideszant-hadosztály parancsnoka felismerte, hogy Breville-t mindenáron vissza kell foglalni, ezért odaküldte az ejtőernyős ezred 12. zászlóalját. Az ejtőernyősök csaknem olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, mint a Black Watch, de végül elfoglalták a jól védett falut, és ezzel biztosították a peremvonalat az Orne keleti oldalán. Mivel a demoralizált Felföldi Hadosztály még Sainte-Honorine-t is képtelen volt bevenni, Montgomery szépen csendben elfeledkezett arról a tervéről, hogy nyolc kilométerre délre, Cagnynál áttörje a német vonalat. Az adott körülmények között talán még hálás is lehetett volna, amiért LeighMallory megtorpedózta a tervét. Ha ugyanis az 1. légideszanthadosztályt ledobja a caen–falaise-i síkságon, és aztán nem tud áttörni hozzájuk, akkor legfeljebb a későbbi arnhemi katasztrófa előjátékára kerülhetett volna sor. Bár Bradley tábornok akkor nem kommentálta az eseményeket, tisztán látta a légi deszantos erők taktikai bevetésének kockázatát, és később, a nagy kitörésnél nem is volt hajlandó élni a lehetőséggel. Montgomery nagy reményekkel tekintett az amerikai 1. hadosztály szárnyáról indított, jobb oldali átkarolás elé. Sir Miles Dempsey altábornagy, a 2. brit hadsereg főparancsnoka már korántsem volt ennyire optimista. Dempsey sok tekintetben éppen az ellentéte volt Montgomerynek. A nem túl szerencsés „Bimbo” becenevet birtokló tiszt visszafogott, csendes ember volt, viharvert arccal és az elmaradhatatlan katonai bajusszal. Patton, miután első alkalommal

találkozott vele, lekicsinylően írt róla naplójában: „Nem tett rám mély benyomást, amolyan mindenre bólogató ember lehet.”5 Igazság szerint Montgomery a 21. hadseregcsoport mellett a 2. hadsereg vezetéséhez is ragaszkodott, ezért gyakran adott utasításokat a hadtestparancsnokoknak Dempsey feje fölött. Dempseynek nem maradt más választása, mint elfogadni a megbecsült törzsfőnöki beosztást. Ez a szerepkör sok szempontból illett hozzá, mivel mindig meg lehetett bízni benne. Emberfeletti memóriáját hatékonyan kombinálta azzal a képességével, hogy akár egy térkép alapján is maga elé tudta képzelni a terepet. Ráadásul sosem tiltakozott, amikor Montgomery egyedül aratta le a dicsőséget.6 Dempsey volt a caeni kettős átkarolás és az ejtőernyős művelet fő tervezője. Még az invázió előtt sem volt meggyőződve róla, hogy Caen az első napon elesik, és kételkedett benne, hogy frontális rohammal be tudják venni a várost. Ugyanakkor tisztában volt a megtorpanó front veszélyeivel is. Dempsey terve egyáltalán nem volt rossz. Sajnos a 7. páncéloshadosztály a kedvezőtlen időjárás miatt a tervezettnél később szállt partra, azután az 50. hadosztály és a 8. páncélosdandár szenvedett késedelmet, amikor felfejlődtek a Seulles völgyében indítandó támadáshoz. A Panzer Lehr váratlan ellentámadása elzárta előttük az utat, ugyanakkor új lehetőséget is teremtett. A 7. páncéloshadosztály átkarolhatta a Panzer Lehrt, ha átmegy az amerikai szektorba – miközben ott az 1. amerikai hadosztály Caumont felé indult –, majd balra fordul. Így átjuthatott volna a Panzer Lehr mögött keletkező résen, mialatt az 50. hadosztály leköti a németeket. A 7. páncéloshadosztály parancsnoka, Erskine vezérőrnagy nagy önbizalommal tekintett a lehetőségre, amikor Dempsey június 12én reggel meglátogatta őt a parancsnokságán. „Bobby” Erskine nem hitte el, hogy bárki is megállíthatja a hadosztályát. A híres „Sivatagi Patkányok” lovassági ezredei magukkal hozták

nemtörődöm hozzáállásukat erre a teljesen másfajta harcterületre. A caeni szektor búzaföldjeitől eltérően ez a bocage vidéke volt, rengeteg szűk úttal és magas sövénnyel. „A sivatag után meg fogsz lepődni – gyelmeztette újonnan érkezett barátját a Sherwoodi Rangerek egyik katonája. – A sivatagban láttuk a fattyakat, és ők is láttak minket. Itt is látnak minket, de vesszek meg, ha egyet is ki tudok szúrni.” Hozzátette azt is, hogy a harc a zöld, levelek alkotta alagutakban „a frászt hozza az emberre”. Hiába gyakorlatoztak hónapokig az invázióra, a britek és az amerikaiak nem voltak felkészülve erre a csodálatos, de klausztrofobikus terepre. A kis legelőket körülvevő, minden utat és ösvényt övező sövények legalább háromszor olyan magasak voltak, mint angol megfelelőik, szilárd töltéseken álltak, és sűrűségük miatt még egy harckocsi sem tudott áttörni rajtuk.7 Dempsey utasította Erskine-t, hogy a 11. Huszárokkal, egy páncélos felderítő ezreddel az élen nyomuljon tovább VillersBocage felé, Erskine azonban az egyik szárny biztosítására osztotta be az egységet. Ez nagyon súlyos hibának bizonyult. Erskine, aki huszonnégy órával korábban szeretett volna támadni, türelmetlenkedett, és mint utóbb kiderült, nem is ok nélkül. A késlekedés legfőbb okozója felettese, Gerard Bucknall altábornagy volt, a XXX. hadtest parancsnoka.

Bár Bucknall Szicíliában és Olaszországban lenyűgözte Montgomeryt, a páncélos erők terén nem sok tapasztalattal

rendelkezett. Korántsem állt ilyen jól a szénája Brooke tábornagynál, aki az invázió előtt két hónappal ezt írta naplójába: „Bucknall gyenge, biztos vagyok benne, hogy alkalmatlan egy hadtest vezetésére.”8 Bayeux elfoglalásával tovább fényezte hírnevét, de akik közelebbről is ismerték, nem voltak valami nagy véleménnyel róla.9 Dempseyben is maradtak kételyek, mégsem tett semmit. Ahogy az amerikai légi deszantos parancsnok, Maxwell D. Taylor tábornok megfogalmazta, a brit rangidős parancsnokoknál sosem volt hagyománya, hogy nagyobb nyomás alá helyezzék alárendeltjeiket. Az amerikai tábornokok túlságosan udvariasnak vélték brit kollégáikat.10 Az, hogy Erskine elmulasztott páncélos felderítő egységet rendelni az élre, és inkább a szárny védelmére használta az alakulatot, a brit hadtörténelem egyik legnagyobb rajtaütéséhez vezetett. A 22. páncélosdandár bátor, ám kissé bogaras parancsnoka, „Loony” Hinde dandártábornok vezetésével előretört a feltárulkozó résen keresztül. Estére az elöl haladó ezred, a „Mesterlövészek” (4. Londoni Megyei Lovasezred) egysége elérte a caumont-i utat, alig nyolc kilométerre Villers-Bocage-tól. Éjszakára körkörös védelemre rendezkedtek be a lövészdandár melléjük rendelt 1. századával. Hajnalban a Mesterlövészek a gyalogsággal együtt indultak tovább az úton céljuk felé. Június 13-án, 08:00-kor érték el VillersBocage-t, ahol a helyi lakosság kitörő örömmel üdvözölte őket. A csendőrök legjobb egyenruhájukban tartották vissza az embereket, akik virágokat dobáltak a Cromwell harckocsikra, valamint ciderrel és vajjal kínálták a katonákat. A pillanatnyi önkívületben a stratégiai jelentőségű város elfoglalása túlságosan is könnyűnek látszott. A Seulles völgye fölött, az Odon folyótól másfél kilométernyire lévő település kulcsfontosságú helyet foglalt el. Alig húsz kilométernyire délre emelkedett a Mont Pinçon, az egész régió

legjelentősebb magaslata, Caen pedig mindössze tizenhárom kilométerre volt keletre.11 Az egyetlen észlelhető ellenséges egység egy német nyolckerekű volt még a város előtt, de az is gyorsan eltűnt, mielőtt a legközelebbi Cromwell ráfordíthatta volna a tornyát. Hinde tábornok, aki egy felderítő járműben csatlakozott hozzájuk, tisztában volt vele, hogy a város hatékony védelméhez meg kell szállniuk az északkeletre emelkedő 213-as magaslatot. A Mesterlövészek parancsnoka, Cranley alezredes alaposan át akarta fésültetni a terepet a felderítőkkel, mivel több német páncélautót is észleltek, de „Loony” Hinde nem tűrte a késlekedést. A könnyű Stuart harckocsikból álló felderítő egységet így nem vetették be. Cranley csak az „A” századot küldte előre, a többi harckocsit pedig a városban tartotta, és egy felderítő járműbe pattanva ő maga indult el a 213-as magaslathoz. Azon út közelében, ahol a Cromwellek közeledtek, az 101. SSnehézpáncélos zászlóalj öt Tigris harckocsija rejtőzött. Csak nemrég érték el a frontot, egy hosszú és bonyolult utazást követően a Párizs melletti Beauvais-ból. Parancsnokuk az a Michael Wittmann főhadnagy volt, aki „páncélos ászként” már hírnevet szerzett magának. A keleti fronton 137 harckocsit lőtt ki, és megkapta a Lovagkeresztet a tölgylevelekkel. Felháborította a német városok bombázása, ezért közölte embereivel: – Csupán egy jelszavunk van, és az a „bosszú”!12 Wittmann Tigrisei voltak az első erősítés, melyet azért küldtek előre, hogy betömjék a német vonalon keletkezett rést. A 2. páncéloshadosztály élcsapatai is aznap érték el a körzetet. A brit 22. páncélosdandár szárnyát fedező 11. Huszárok valójában már az első hadifoglyuk kihallgatása alapján azonosították az egységet.13 A 11-esek egy őrmestere és közlegénye éppen egy ellenséges mesterlövészt cserkésztek be, amikor váratlanul egy századnyi páncélgránátos és a féllánctalpasaik között találták magukat.

Azonnal elfogták és őrizet alatt hátraküldték őket, ám amint látótávolságon kívülre értek, ráugrottak a kísérőjükre, lefegyverezték, és magukkal vitték mint hadifoglyot. A zsoldkönyve alapján a 304. páncélgránátos ezredben szolgált. Bár az Ultra gyelmeztetett a 2. páncéloshadosztály közeledésre, a bizonyíték az egység jelenlétére a déli szárnynál kellemetlen meglepetésként érte Erskine tábornokot.14 Amikor Wittmann látta, hogy a Cromwellek megállnak a magasított peremű úton, azonnal tudta, hogy itt a nagy lehetőség. Némelyik Mesterlövész harckocsi legénysége meggondolatlan módon elhagyta a járművet. Wittmann lövésze meg is jegyezte, hogy úgy viselkednek, mintha már meg is nyerték volna a háborút. Anélkül, hogy megvárta volna a többi Tigris felzárkózását, Wittmann kirontott az erdőből, és az úttal párhuzamosan robogva tüzet nyitott. A Tigris 88 mm-es lövege egyik Cromwellt lőtte ki a másik után. A pocsék tervezésű, gyenge páncélzattal és fegyverzettel rendelkező brit harckocsiknak esélyük sem lehetett. Még azt sem tehették meg, hogy kihátrálnak a veszélyzónából, mert hátramenetben a sebességük az óránkénti öt kilométert sem érte el. Miután megtizedelte az „A” századot a magaslaton, Wittmann Tigrise meglátogatta Villers-Bocage-t. Félretolta a lövészdandár egyik Bren lövészszállítóját, majd végiggördült a főutcán. Először a Mesterlövészek ezredparancsnoki páncélosait lőtte ki, majd megtámadta a „B” századot. A brit harckocsizók egy része a páncélosok mellett pihent, így reagálni sem tudtak. Ám akik igen, azok is hiába értek el tiszta találatokat a Tigrisen, az alacsony csőtorkolati sebességű 75 mm-es lövegekkel semmi kárt nem tettek benne. Wittmann ezután visszatért a 213-as magaslatra befejezni a harcot az „A” századdal és a lövészdandár különítményével. Wittmann még aznap délután újra megjelent Villers-Bocageban, ezúttal a 2. páncéloshadosztály előretolt egységeivel. A Mesterlövészek és a lövészdandár páncéltörő lövegei most már

felkészülten várták őket, és visszaverték a támadást. Ám Erskine tábornok, aki elmulasztott megfelelő támogatást előreküldeni, most amiatt aggódott, hogy a német 2. páncélosdandár a meghosszabbított déli szárnyat fenyegetheti. Úgy döntött, hogy visszavonja a 22. páncélosdandárt a sebezhető pozícióból ahelyett, hogy megerősítené. Az egység visszavonulását a brit nehéztüzérség össztüze fedezte. A kilőtt harckocsik legénységének gyalog kellett megtennie az utat vissza a brit vonalakig. Hinde visszavonta a 22. páncélosdandárt védelmi állásba, a Tracy-Bocage és Amayé-sur-Seulles közötti 174-es magaslatra. Bucknell, a hadtestparancsnok egyetértett a döntéssel, de nem sok segítséget nyújtott azon kívül, hogy utasította az 50. hadosztályt, folytassa támadásait a Panzer Lehr ellen. Nem küldött gyalogsági támogatást a Panzer Lehr és a 2. páncéloshadosztály között elszigetelődött 22. páncélosdandárnak. Június 14-én délután Erskine úgy érezte, vissza kell vonnia csapatait egészen a caumont-i kiszögellésig. A német 2. páncéloshadosztály páncélgránátosai minden alkalmat megragadtak a támadásra. Az egyik brit tüzérezred hirtelen a frontvonalban találta magát, és csak úgy tudott elszakadni a harctól, hogy a huszonöt fontos lövegekből leadott, levegőben robbanó sortüzekkel fedezte magát. A 7. páncéloshadosztály visszavonulását nagymértékben segítette az 1. gyaloghadosztályt fedező amerikai tüzérség pusztító össztüze. A RAF bombázói aznap éjjel gyakorlatilag földig rombolták Villers-Bocage-t. A városiak, akik korábban kitörő örömmel fogadták a Mesterlövészeket, meghaltak, megsebesültek vagy otthontalanná váltak. A túlélők többsége a közeli udvarház pincéjében keresett menedéket, amely a helyi polgármester, Rugy vicomte tulajdonában volt.15 Aunay-sur-Odon, a hat kilométerre délre lévő fontos közlekedési csomópont szintén több RAF bombatámadást kapott. Az elsőre éppen istentisztelet idején került sor. A pap, André Paul

abbé később is emlékezett az elsuhanó bombázók zúgására, amit gyors egymásutánban robbanások követtek. A detonációkba az egész templom beleremegett, a hívek pánikba estek. Sokan egy felfordított imazsámoly alatt próbáltak fedezéket találni. Amint véget ért a támadás, az abbé felszólította őket, hogy gyorsan, kis csoportokban távozzanak. Amint kiléptek a templomból, mintha a végítélet tárult volna a szemük elé. A robbanások több csontvázat is kifordítottak a földből a templomkert temetőjében. A rajtaütésekben 161-en meghaltak, és az egész falu romba dőlt. Még a brit katonákat is megrázta a látvány, amikor a Normandiáért vívott csata végén eljutottak a településre. Tilly-sur-Seulles nagyjából ugyanígy járt. A sebesülteket ellátó helyi orvos azt mondta, ilyen borzalmas sérülésekkel még Verdunnél sem találkozott.16 Június 15-én, egy nappal a brit visszavonulás előtt a német 2. páncéloshadosztály egyik altisztje tudott magának időt szakítani a levélírásra. „A harc nyugaton megkezdődött. Elképzelhetitek, mennyi dolgunk van, és milyen kevés idő marad levelet írni. Ez egy mindent vagy semmit játék, szeretett szülőhazánk fennmaradása vagy bukása a tét. Hogy mi, katonák, hogyan vészeljük át ezt az egészet, az most már nem lényeges. Csak az a fontos, hogy kiharcoljunk egy igazságos és tartós békét. Megtanultuk tenni a dolgunkat, tekintet nélkül saját magunkra vagy a jövőnkre, és gyakran szembesülünk a halandóságunkkal. Az ember mégis állandóan azon kapja magát, hogy epekedve vágyakozik valami után, ami tartja benne a hitet és az állhatatosságot – de a következő bomba robbanásával egy egész élet hullhat a feneketlen sötétségbe. A létező legfontosabb csatát kell megvívnunk.”17 A brit próbálkozás a normandiai patthelyzet feloldására megszégyenítő kudarccal végződött. A Villers-Bocage-i askóról rengeteget lehetne vitatkozni. Vajon minden másként alakult volna,

ha a Mesterlövészek késlekedés nélkül elfoglalják a 213-as magaslatot, mielőtt még Wittmann odaér? Miért nem küldött Bucknell erősítést? És miért nem küldött előre felderítőket? Fontos megjegyezni, hogy a hadművelet nem csak hatalmas taktikai kudarccal végződött, de pusztító csapást is mért a 7. páncéloshadosztály, valamint a többi brit páncélosezred moráljára. A 7. páncéloshadosztály egyik hírszerző tisztje néhány nappal később azt írta a naplójába, hogy „a 131. dandárnál rengeteg a harctéri neurózisos eset. A 7. páncéloshadosztály jelentős hírnevet tudhat magáénak, de sem a 22., sem a 131. dandár nem első osztályú egység, és Olaszországban nem volt semmi komoly feladatuk.”18 Dempsey dühös volt Erskine és a hadosztály teljesítménye miatt. „Az alakulat – írta Erskine utódja augusztusban –, nagyon leszerepelt Normandiában.”19 De nem mindegyik ezred fogott ki rossz időszakot. „A híres Sivatagi Patkányok elképesztő hírnévvel a zsebükben szálltak partra – írta a Sherwoodi Rangerek új parancsnoka –, amit el kell ismerni, nagyon nehéz lett volna fenntartani. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az egyetlen egység, amelyik már a kezdetektől a hadosztállyal harcolt, a 11. Huszárok voltak, a leghíresebb páncélos felderítő ezred, amely soha el nem múló érdemeket szerzett magának. Amikor a 11-esek a frontvonalban voltak, semmiféle ellenség nem jöhetett néhány kilométernél közelebb anélkül, hogy észre ne vették volna.”20 A felderítés hiánya miatt bekövetkezett katasztrofális kimenetelű rajtaütés kétségtelenül sokkolóan hatott, ám a csata leginkább aggasztó eleme az volt, hogy a Cromwellek még közvetlen közelről sem tudták kilőni a Tigrist. A brit harckocsik használhatatlanságáról már az invázió előtt is volt szó. Lord Cranley ezredes kötelességének érezte megbeszélni a problémát a Mesterlövészekkel. Ő is tisztában volt a harckocsi hiányosságaival, de „mivel jobbat úgysem kaptunk volna, nem volt érdemes

reklamálni, ezekből kellett kihozni a maximumot”.21 A Cromwell sebessége előremenetben megfelelő volt, és alacsony pro llal rendelkezett, de szögletessége miatt túlságosan sebezhetőnek számított, és csak egy kis hatékonyságú löveggel szerelték fel. Patton megvetette mind a Churchill, mind a Cromwell harckocsit, és még a brit tábornokok is elismerték a Cromwell „tervezési hibáit”.22 Montgomery a június 12-én De Guingand-nak írt levelében kifejezte reményét, hogy sikerül csírájában elfojtania a harckocsi hiányosságaival kapcsolatos szóbeszédeket, még akkor is, ha van bennük igazság. Nem akarta, hogy a harckocsizók között „Tigris- és Párduc-komplexus” alakuljon ki.23 Pedig előző augusztusban még maga is kritizálta a brit páncélosokat, amikor azt mondta: „A német harckocsik tűzereje felülmúlja a miénket.”24 Ám egy évvel később kísérletet tenni a probléma eltussolására homlokegyenest szembe ment minden realitással. A Tigrisek és a német légvédelmi egységek 88 mm-es lövegei már jóval azelőtt ártalmatlanná tették a szövetséges harckocsikat, hogy azok lőtávolba értek volna. TracyBocage mellett, egy kilőtt tankban megtalálták egy Hinde dandárjában szolgáló brit tiszt naplóját. A június 11-i, utolsó előtti bejegyzésben ez állt: „A század elindult elfoglalni a kijelölt pozíciót, de vissza kellett vonulnia, miután négy járművet elveszített. Négy éve készülünk az invázióra, miért kell rossz minőségű felszereléssel harcolnunk?”25 A technológiai fejlettségükre büszke amerikaiak megütközve vették tudomásul, hogy még a német automata fegyverek – különösen az MG 42-es könnyű géppuska – is klasszisokkal fejlettebbek saját eszközeiknél. Amikor hírt kapott a német lövegek minőségéről, Eisenhower reakciója nem is különbözhetett volna jobban az ügyet bagatellizálni próbáló Montgomeryétől. Azonnal írt Marshall tábornoknak, és visszaküldött egy vezető harckocsiszakértőt az Államokba, hogy kitalálják, mit lehetne tenni

a páncéltörő lőszerekkel. Montgomery közben felvette a kapcsolatot Churchill-lel, és követelte a kiváló, 17 fontos löveggel felszerelt Fire y harckocsik gyártási ütemének gyorsítását. Churchill, a régi lovassági katona sietett teljesíteni a kérést.26 A Villers-Bocage-i művelet előtt Churchill lelkes hangulatban volt. Franciaországba készült, meglátogatni az inváziós zónát, és jó híreket kapott Sztálintól is. „A következő üzenetet kaptam Joe bácsitól – üzente Rooseveltnek. – Jól hangzik. »A szovjet haderő nyári o enzívája, amiről a teheráni konferencián megegyeztünk, június közepén kezdődik, az egyik legfontosabb frontszakaszon.«” Ez volt a Bagration hadművelet, az egész háború talán leghatékonyabb o enzívája.27 Június 12-én Churchill, miután az éjszakát parancsnoki vonatán töltötte, Portsmouth-ban Smuts tábornagy és Sir Alan Brooke kíséretében felszállt a HMS Kelvin romboló fedélzetére. Miközben átkeltek a csatornán, Brooke feljegyezte, hogy „partra szálló járművek konvojai, aknakeresők, vontatott úszó hullámtörők, úszó dokkok és hasonlók” mellett haladtak el. 11:00-kor pillantották meg a courseulles-sur-meri partot. „A látvány minden képzeletet felülmúlt – írta Brooke. – A tengeren összezsúfolódtak a különféle méretű és rendeltetésű hajók, és lázas tevékenység folyt. Elhajóztunk néhány lehorgonyzott LST mellett, és végül elértük az egyik »Gooseberryt«, amely voltaképpen egy félkör alakban elsüllyesztett hajók alkotta mesterséges kikötő volt.”28 Vian tengernagy a hajóján fogadta, majd átszállította őket egy DUKW-ra, amely kivitte a miniszterelnököt és kíséretét a partra. „Csodálatos pillanat volt újra Franciaország földjére lépni majdnem pontosan négy évvel azután, hogy kiebrudaltak onnan minket – írta Brooke. – Emlékképek villantak be arról az utolsó útról, valamint a munkával és feszültséggel teli négy évből.” Montgomery táborok néhány dzsippel a parton várta őket. A látogatók autóba szálltak, és

a bayeux-i úton elindultak a 21. hadseregcsoport parancsnokságára, a Château de Creullyba. A tipikus Monty-féle tájékoztató után Churchill és kísérete meglátogatták Dempseyt a 2. hadsereg parancsnokságán. Útjuk során olyan vidéken haladtak keresztül, melyet elkerült a pusztítás. Churchill odafordult Brooke-hoz: – A dús legelőn kényelmesen ejtőző, kövér tehenek vesznek körül minket. Brooke azonban azt is észrevette, hogy „a francia lakosság szemlátomást egyáltalán nem örült nekünk”. Churchill hallotta a francia mesterlövésznőkről szóló történeteket. „Jelentős számú francia nő lövöldözött a mieinkre és az amerikaiakra” – írta Edennek a visszatérése után.29 Amikor visszatértek Courseulles-be, még végignéztek egy sikertelen német bombázótámadást, majd újra felszálltak Vian tengernagy uszályára, és végighajóztak a part mentén. Churchill megbűvölten gyelte az egyik partvédő hajót, amelyik 14 hüvelykes lövegével szárazföldi célpontokat támadott. Közölte, hogy még sosem látta „őfelsége hadihajóit az ellenséggel harcolni”, és ragaszkodott hozzá, hogy a fedélzetre szálljon. Mint Brooke feljegyezte, szerencsére túlságosan nehéz lett volna felkapaszkodni, ezért a miniszterelnököt lebeszélték a „kockázatos vállalkozásról”. Ám még így is eldicsekedhetett Rooseveltnek, hogy „tűz alá vettük a fritzeket az egyik hajónkról”, mert távozáskor meggyőzte a HMS Kelvin és a HMS Scourge kapitányait, hogy öt és fél kilométer távolságból vegyék tűz alá a partot. A miniszterelnök azonban nem került ki teljesen a tűzvonalból, még Angliában sem. Londonba érkezésük éjjelén becsapódott az első V1-es bomba.30 A Királyi Haditengerészet hajói eközben folyamatosan lőtték a partot. A HMS Ramillies-nek június 13-án vissza kellett térnie Portsmouth-ba, muníciót vételezni. Másnap a HMS Rodney egyik lövedéke saját parancsnokságán megölte Fritz Witt dandártábornokot, a 12. SS Hitler Jugend parancsnokát, valamint az

egyik beosztott tisztjét. Helyébe a dinamikus „Páncélos Meyer” lépett.31 Június 14-én reggel De Gaulle tábornok a londoni Connaught Hotelből Portsmouth-ba hajtott tizenkilenc fős kíséretével, egy hat autóból álló konvojjal. A portsmouth-i kikötőparancsnok fogadta őket, bár korán érkeztek a behajózáshoz. A feszélyezett párbeszéddel töltött várakozás – a csevegés sosem volt De Gaulle erőssége – elhúzódott, mert hajójuk, a Szabad Francia Erők La Combattante nevű rombolója késett. A brit összekötő tiszt szerint ez „ingerült szurkálódásra” késztette a tábornokot. A kikötőparancsnok felajánlotta a tengernagyi uszályt, de az nem volt elég nagy a franciák összes poggyászának (elképesztő mennyiségű csomagot hoztak az egynapos útra), ezért egy őrnaszádot is segítségül kellett hívni. A kíséret egy része láthatóan odaát akart maradni, de erről nem tájékoztatták a briteket. „De Gaulle tábornok zászlója eltörött a főárbocon, amikor a fedélzetre lépett.”32 Amikor a francia partvonal feltűnt a láthatáron, az egyik kísérő De Gaulle-hoz fordult: – Eszébe jutott, mon Général, hogy a németek pontosan négy éve vonultak be Párizsba? – Nos, hibát követtek el – jött a jellemző válasz.33 A parton Montgomery törzstisztjei vártak rájuk. A tábornagy alig hitt a szemének, amikor meglátta a küldöttség méretét és a rengeteg csomagot. Megüzente De Gaulle-nak, hogy ebédre ne hozzon magával két embernél többet, ám a franciák fejedelmi módon semmibe vették a kérést. A 21. hadseregcsoport dzsipjébe mindenesetre csak De Gaulle tábornok, Viénot, a francia nagykövet, valamint Koenig és Béthouart tábornokok szálltak be, a többi tizenöt küldöttnek és a csomagoknak a parton kellett megvárniuk, amíg találnak nekik szállító járművet, és elviszik őket Bayeux-ba.

De Gaulle még az utolsó pillanatban is próbálta elérni, hogy a magával hozott francia sofőr vezethesse a dzsipet. Montgomery közismerten utálta a cigarettát, ám De Gaulle és kísérői ennek ellenére telefüstölték a brit tábornok lakókocsiját. A társasághoz csatlakozó haditengerészeti összekötő tiszt szerint ez „nem sokat segített a jó kapcsolat kialakításán”.34 Az ebéd Montgomery számára nyilvánvalóan egy diplomáciai próbatétel volt, de láthatóan De Gaulle sem élvezte. Kísérői szerint csak később engedett fel, amikor a 21. hadseregcsoport dzsipjei elindultak velük Bayeux felé, ahol csatlakozhatott hon társaihoz. De Gaulle érkezésének híre gyorsan elterjedt. A helyi plébános, Paris atya lóháton jött velük szembe, és kedvesen megdorgálta a tábornokot, amiért nem üdvözli őt kézfogással. De Gaulle kiszállt a dzsipből, és széttárta hosszú karjait: – Monsiuer le curé, nem fogok kezet önnel. Inkább megölelem!35 Bayeux-ban azonnal felkereste az elöljáróságot, ahol nemzetiszínű vállszalagjában a saját fontosságától eltelt prefektus fogadta. A hivatalnoknak hirtelen eszébe jutott, hogy a falon még mindig ott függ Pétain marsall portréja. A gyakran sértődékeny De Gaulle ezúttal felülemelkedett a nem szándékos sértésen. Folytatta a beszélgetést a megszégyenült tisztségviselővel, mintha mi sem történt volna. Még ugyanazon a napon megcsillogtatta száraz humorát is, amikor a tömegben egy idősebb asszony összezavarodott, és azt kiáltotta: – Vive la Maréchal! A tábornok odasúgta egyik kísérőjének: – Íme egy újabb ember, aki nem olvas újságot. Az is lehet, hogy a nő egy város melletti tanyáról érkezett. Forrest Pogue történész őrmester többször is tapasztalta, hogy a vidéki normandiaiak „gyűlölték Lavalt, de Pétaint nem”, és bizonyos fokú bizalmatlansággal tekintettek De Gaulle-ra.36

Mindenesetre De Gaulle meleg fogadtatásához Bayeux-ban kétség sem férhetett. Ennek különösen nagy jelentősége volt, mivel mielőbb be akarta iktatni saját kormányát. A francia nem igazán vette gyelembe Churchillnek azt a feltételét, hogy nem kerülhet sor nyilvános gyűlésre. A prefektúra melletti téren felállíttatott egy rögtönzött emelvényt, és onnan szólt a tömeghez. Beszédét a következő mondattal zárta: „Le gouvernement français salue Bayeux – la première ville française libérée.” Arról egy szót sem szólt, hogy ez a kormányzat provisoire, vagyis ideiglenes lesz. Ezután az összegyűltekkel együtt elénekelte a francia himnuszt. Az egyetlen felhőt mindössze az jelenthette a napfényes égbolton, hogy a Churchillhez megérkezett jelentés szerint a lakosság boldogan elfogadta a szövetségesek zetőeszközét, melyet a tábornok az „une fausse monnaie” fogalommal illetett. De Gaulle meglátogatta Isignyt és Grandcampot is, de túlságosan későn érkezett vissza a La Combattante rombolóhoz, hogy még aznap éjjel kifuthasson. Bár gyelmeztették, hogy a német torpedónaszádok miatt egyetlen hajó sem indulhat el sötétedés után, a tábornok megütközve fogadta, hogy a brit haditengerészeti hatóságok nem engedélyezik egy francia kapitánynak a horgony felszedését. Ám a hangulatát még ez sem tudta elrontani. A brit összekötő tiszt szerint valószínűleg „elégedettséggel töltötte el”, hogy pártjának négy tagját sikerült „átjuttatnia” Franciaországba. Montgomery közben két üzenetet is küldött Churchillnek. Az elsőben tudatta a miniszterelnökkel, hogy De Gaulle látogatása a parancsnokságán „kitűnően sikerült”, a másodikban pedig minden alap nélkül azt állította, hogy a tábornok fogadtatása Bayeux-ban és máshol „langymeleg” volt. Hozzátette azt is, hogy De Gaulle „egy civil hivatalnokot és három ezredest ott hagyott Bayeux-ban, de hogy miért, arról fogalmam sincs”.37–38[30] Roosevelt hozzáállása az ideiglenes kormány vezetőjéhez nem változott. Még ugyanazon a napon üzenetet küldött Churchillnek:

„Véleményem szerint a lehető leghosszabb ideig használjuk ki mindazt a befolyást, amit eddig megszerzett magának, de vigyázzunk, hogy ne erőszakoljuk rá őt fegyvereink erejével a francia népre, és ne ismerjük el szerveződését Franciaország ideiglenes kormányaként.”39 Churchill, aki már hajlott volna rá, hogy elfogadja De Gaulle-t az ideiglenes kormány vezetőjének, még nem felejtette el, milyen vita tört ki közöttük, amikor a tábornok nem volt hajlandó francia összekötő tiszteket a rendelkezésére bocsátani. Franciaországi látogatása előtt ezt írta Edennek: „Ebben az emberben nincs semmi nagylelkűség, csupán Franciaország megmentőjének szerepében akar tetszelegni.” A brit parlament nagy része és a sajtó ugyanakkor határozottan támogatta De Gaulle-t. Az aznap reggeli The Times „tűrhetetlennek” nevezte a szövetségesek és az ideiglenes kormány viszonyát – de Churchill számára a viszony azzal az „önfejű, ambiciózus és megvetésre méltó angolgyűlölővel” már lejátszott ügy volt.[31] „Ha a kormány eddigi politikáját támadják, én mindent kitálalok a parlamentnek. Lehet, hogy ez egy új kormány megalakítását eredményezi majd, mert mindent el szándékozok mondani, és a parlament aztán megválhat tőlem, ha úgy látja jónak.”40 De Gaulle azonban kerülő úton, titokban akart eredményeket elérni. A Franciaországban „trójai falóként” hátrahagyott tisztségviselők másokkal együtt máris összegyűltek, és Bayeux-t választották a Szabad Franciaország fővárosává. A szövetséges hivatalnokok hamarosan jobbnak látták együttműködni velük, és diszkréten gyelmen kívül hagyni a rég érvényüket vesztett londoni utasításokat.41 Miközben Bayeux a béke és a bőség városa volt, Caent, Calvados fővárosát folyamatosan támadta a tüzérség és a légierő. Június 9-én reggel a HMS Rodney lövései ledöntötték az egyik legnépszerűbb

tereptárgyat, Saint-Pierre harangtornyát. „Le panorama est tout changé” – írta szomorúan egy helybéli. Az épületek kigyulladtak a légitámadások nyomán, és a kék égből hulló eső valójában olvadt fémcseppekből állt.42 A Bon Sauveur sebészei és orvosai kimerültek a folyamatos munkától. Amikor sebesültek érkeztek mentőautón, hordágyon, vagy egy alkalommal egy német harckocsi hátulján, mindig füttyszóval jeleztek. Akárcsak a tábori kórházakban, az egyik orvos feladata volt eldönteni, milyen sorrendben operálják a sebesülteket. A sebészekre hatalmas nyomás nehezedett. – Látni sem bírok több vért – mondta egyikük. Egy másik azt mormolta: – Elegem van! Ha valaki idehoz nekem még egy sebesültet, nem tudom megműteni. Fogalmuk sem volt róla, a hét melyik napja van.43 Az első néhány napban három súlyosan megsebesült kanadai ejtőernyőst hoztak Troarnból. Egyikük, egy hadnagy üvöltözni kezdett, amikor rájött, hogy a sebész amputálni akarja a jobb karját. Hívtak egy tolmácsot, és a hadnagy elmagyarázta, hogy civil életében festésből él. A sebész megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz a karjáért. A fér kis híján belehalt a műtétbe, de végül egy nővér vállalkozott a közvetlen vérátömlesztésre, és megmentette az életét. Egy másik eset szintén mindenkit megrázott a Bon Sauveur-ban. Behozták az egyik kávéház tulajdonosát, golyóval a combjában. Kiderült, hogy részegen lövöldözni kezdett a Hitler Jugend katonáira, akik feldúlták az üzletét – megszokott esemény. A műtét közben megjelent egy géppisztolyos SS-tiszt, és verni kezdte a műtőasztalon fekvő beteget, miközben követelte, hogy árulja el, miért lőtt rá az embereire. A vendéglős nem tudott válaszolni, mire a tiszt beleeresztett egy sorozatot a mellébe, és ott, az orvosi személyzet szeme láttára végzett vele.44

A Bon Sauveur-ban és az Abbaye aux Hommes-ban menedéket kereső emberek számára vonatkozó becslések 3000 és 15 000 között szóródnak. Az Église Saint-Etienne szintén tömve volt menekültekkel, az emberek szalmán aludtak, „mint a középkorban”. Megnyitották a régi kutakat, mert az volt az egyetlen vízforrás. A atal fér ak és nők gyűjtögetni indultak, élelmet kerestek az összedőlt házak éléskamráiban, vagy a német őrjáratokat kerülgetve elhagyták a várost. Az ágyúzásban és bombázásban kimúlt állatokat feldolgozták a húsukért. Tejtermékekhez nem volt nehéz hozzájutni, mivel a gazdák semmit nem tudtak eladni a piacon. A város legnagyobb menekülttáborában, az Orne-tól délkeletre lévő Les Petites Soeurs des Pauvres kolostorban az 500 menekült a kenyéren lévő túl vastag vajréteg miatt panaszkodott, miközben Párizsban a hentes csillagászati áron értékesítette áruját a feketepiacon. A menedék falain kívül Caen egyetlen hatalmas hullaházzá vált. A patkányok a betemetett holttesteken lakmároztak, a kóbor kutyák a romok alól kikandikáló karok és lábak után kutattak.45 A párizsi vichyi hatóságok kísérletet tettek Caen megsegítésére. A Secours National Monsieur Gouineau felügyelete alatt útnak indított két teherautót, tele élelemmel és takarókkal, valamint egy tábori konyhát. Kockázatos vállalkozás volt. A lisieux-i német katonák megszállottan vadásztak az ellenállás „terroristáira”. Lelőttek egy rendőrt az utcán, csak mert a szolgálati fegyverét viselte. Monsiuer Gouineau tudta, hogy az összes caeni bankot lerombolták, ezért felhatalmazást kért 100 millió frank felvételére Lisieux-ben. Nem volt idő megszámolni a pénzt, ezért csak aláírta a papírt, és már indultak is tovább Caenbe. Amikor szövetséges vadászok jelentek meg az égen, vadul lengették a fehér zászlót, mire a gépek távoztak. A pénz és a készletek leszállítása után a visszaút még komplikáltabbnak bizonyult. A caeni német főparancsnoktól

szereztek ugyan útengedélyt, de gyelmeztették őket, hogy az SS nem mindig veszi gyelembe ezeket a papírokat. Lisieux után egy német járőr tüzet nyitott rájuk, mert azt hitték, ellenállók utaznak a teherautókon. Monsiuer Gouineau és mások is megsebesültek. Ennek ellenére megindult a segélyek áramlása, és összesen 250 tonnányi készletet juttattak el Caenbe.46 A szövetségesek vonala mögé került franciáknak legalább egy kicsit könnyebb lett az életük. Egy lion-sur-meri polgár írta: „Az angolok megérkezésük óta számolatlanul osztogatják a csokoládét, az édességet és a cigarettát.”47 Elektromos áramhoz és vízhez azonban továbbra sem lehetett hozzájutni, legfeljebb a kutakból, és a legtöbben a konyhakertjükből szerezték be az élelmet. Vadabbnál vadabb pletykák keltek szárnyra. Néhányan azt hitték, az úszó harckocsik maguktól keltek át a csatornán, néhányan pedig meg voltak győződve róla, hogy a víz alatt érkeztek, akár a tengeralattjárók. A katonák az édességet nem mindig adták ingyen, időnként elcserélték tejre, tojásra és az elhullott állatok húsára. A nem hivatalos cserearány – „le troc” – hamar kialakult, két tojást adtak egy doboz sózott marhahúsért.48 A kereskedelem elképesztő gyorsasággal terjedt ki más árucikkekre is. A 2. számú tábori elsősegélyhely egyik orvosa június 7-én feljegyezte, hogy „a Katonai Rendőrség tisztje csokoládéval, cukorkával és cigarettával megrakott dzsippel érkezett. A rendőrség kora reggel rajtaütött az egyik megfeneklett partra szálló hajón, ahol három nő bordélyt rendezett be, és elkobozták a kereskedelmi zetőeszközöket.” Az állandóan részeg, de még több alkoholra vágyó brit tengerészek házról házra jártak, és zaklatták a lakosokat.49 Az egyik legelső ideiglenes repülőtér, amit a britek felépítettek, a drótkerítéssel körülvett B–5 volt Le Fresne-Camilly mellett. A katonai felszerelések látványától lenyűgözött tinédzser úk

odagyűltek bámészkodni, barátkozni a katonákkal és pilótákkal. Június 15-én egy Typhoon repülőosztály érkezett, hogy felkészüljön egy német páncélosparancsnokság elleni támadásra egy VillersBocage melletti birtokon. A leszállópálya tüzérségi tűz alatt állt, ezért a pilóták landolás után azonnal fedezéket kerestek az árkokban. A Typhoonokat vezető katonák tudták, mennyire gyűlölik őket a németek, ezért néhányan khakiegyenruhát viseltek, hogy ha lezuhannának, nehogy meglincseljék őket. Tekintve, hogy a pilóták mennyire lenézték a „barnákat”, ahogy a szárazföldi hadsereg tagjait nevezték, ironikus, hogy pont az ő egyenruhájukat vették kölcsön. A katonai orvosok mindent megtettek a sebesült civilekért is. A La Délivrande-i megerősített német radarállomás közelében egy tüzérségi lövedék az egyik falu iskolájának udvarán robbant. A tanár 18 éves lányának vállból leszakadt a karja. Civil orvos nem volt a közelben, de „a britek reggel megszállták a települést, és első dolguk volt gondoskodni a sebesültről”. A lányt a zászlóalj orvosa és két segédje látta el. Először átvitték a Hermanville melletti egészségügyi állomásra, majd vissza az angliai Northwoodba, ahol a többi francia civilt is kezelték.50 Dempsey félelme a front befagyásától igazolódni látszott. A Királyi Ulsteri Lövészek Cambes elfoglalása után még több mint egy hónapig ott maradtak. Cyril Rand hadnagy, az egyik szakaszparancsnok zenére játszott székfoglaló játékhoz hasonlította a helyzetet, csak a zenét és a székeket itt golyók és lövészárkok helyettesítették. Lelkészük, John O’Brian atya az ellátó tiszttől szerzett rummal rendszeresen meglátogatta az első vonalat, hogy pókerezzen a gödreikben kuporgó katonákkal. A lelkész ugyanolyan buzgalommal gondoskodott a holtakról is, mint az élőkről. Egy nyitott sírnál tartott temetési szertartáson az egyik újonnan érkezett tiszt kis híján elájult mellette; térdre zuhant, és

majdnem belecsúszott a gödörbe. A pap megragadta a vállát és így szólt: – Nem kell annyira sietni. Mindent a maga idejében. Nagyjából a fekete humor volt az egyetlen szórakozási lehetőség. Az Ulsteri Lövészeknél szolgált egy előretolt meg gyelő a Királyi Tüzérségtől, aki azzal szórakozott, hogy minden alkalommal tűz alá vetette a német állásokat, amikor kiszúrta, hogy valamelyik ellenséges katona a latrina felé indul. Rand hadnagy a pihenőnapján kis időre elszökött, hogy rögtönzött fürdőt vegyen egy elhagyatott házban. Az ott talált kölniből is tett egy jó adagot magára. Amikor visszatért, a dandártábornok és a zászlóalj helyettes parancsnoka éppen szemlét tartottak. A dandártábornok látható elégedettséggel távozott, de elmenőben még vetett egy furcsa pillantást Randre. Rand szakaszvezető őrmestere odasúgta a hadnagy fülébe: – Szerintem észrevették, uram. – Mit vettek észre? – A szagát, uram. Úgy bűzlik, mint egy kupleráj.51 Az étel, melyet általában egy benzinnel átitatott földdel teletömött konzervdoboz lángjainál melegítettek meg, szintén egyhangú volt. Az egységcsomagot tizennégy napos kiszerelésben kapták, ez tartalmazott kétszersültet, margarint, dzsemet, vegyes zöldségeket, húsos vesepudingot, húsos-zöldséges konzervet, szilvapudingot, vécépapírt, szappant, édességet, cigarettát (egy főnek naponta hét szál járt), gyufát, tejporral és cukorral összekevert, azonnal elkészíthető teát. A zabliszttömböket bele lehetett morzsolni vízbe, ha valaki a túlsózott, nyúlós szalonna és a tojáspor után inkább zabkását akart reggelizni. Nem meglepő, hogy a katonák olyan lelkesen cserélték friss élelmiszerre készleteiket. A lövészárok-hadviselés és az ezzel járó váratlan és véletlenszerű halálesetek számos babona kialakulásához vezettek. Nem sokan mertek arról beszélni, hogy ezt vagy azt fogják tenni,

„miután hazajutottak”. A legelszántabb katonák kivételével mindenkinek a főnyereményt jelentette volna, ha olyan sebesülést szereznek, amivel visszaviszik őket Angliába, de nem marad utána maradandó károsodás. A kitüntetésekkel persze nem volt semmi gond, de jobban szerették volna, ha valaki más játssza el a hőst, „és egyedül megnyeri a háborút”. Nem akartak mást, csak élve hazajutni. A legtöbb sorozott hadseregben a gyalogsági szakaszokban csupán néhány olyan ember található, aki felkészült rá, hogy vállalja a kockázatot és támadjon. A skála másik oldalán körülbelül ugyanennyien lehetnek azok is, akik bármit megtennének érte, hogy elkerüljék a veszélyt. A középen elhelyezkedő többség pedig követi a bátrakat, de ha megtörténik a legrosszabb, akkor a gyávákkal együtt menekülnek. Az első tanulmányt a harc közbeni viselkedésről 1943-ban készítették Szicíliában. A rémült Montgomery elsüllyesztette a jelentést, mert attól tartott, hátrányos hatással lehet az emberek moráljára, valamint a tanulmányt író tiszt karrierjére. Később újabb tényekkel támasztották alá ezt az elméletet.[32] Még a Vörös Hadsereg tisztjei is meg voltak róla győződve, hogy tíz katonából hat soha nem süti el a puskáját harcban. Ennek hatására az egyik orosz parancsnok azt javasolta, hogy utólag ellenőrizzék a fegyvereket, és ha valamelyik puska csöve tiszta, akkor a tulajdonosát tekintsék dezertőrnek.52 Ez a pro l kétségtelenül visszatükröződött az átlagon aluli német gyaloghadosztályokban, a Wa en-SS ideológiailag szigorúan nevelt, elit páncélgránátos és ejtőernyős egységeiben viszont nem. Ők meg voltak győződve Németország jogszerű uralmáról és a „végső győzelemről”. Az ő kötelességük volt, hogy megvédjék a szülőhazát a pusztulástól. A demokrácia és a diktatúra katonái között nem is lehetett volna egyértelműbb különbség, a normandiai németek morálja mégis sérülékeny volt. A propagandaminisztérium és saját tisztjeik már annyi mindent ígértek neki, hogy szinte

örömmel fogadták az inváziót, mert így rendezhették a számlát a német városok bombázásáért, és a partra szálló csapatok szétverésével véget vethettek a háborúnak. „Az egész világ az invázió további alakulását gyeli – írta június 6-án a 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály egyik hadnagya. – Amikor délben meghallottam a rádióban a hírt, őszinte elégedettséget éreztem, mert ezzel sokkal közelebb kerültünk a háború végéhez.” A Hohenstaufen a II. SS-páncéloshadtest részét képezte, és keletről vezényelték át Normandiába, hogy bevessék a britek ellen. Négy nappal később, amikor a szövetségesek már biztos hídfőállást foglaltak, ugyanez a hadnagy a következőt írta: „Ha az invázió visszaverése nem történik meg olyan gyorsan, mint azt sokan remélik, akkor sincs veszve minden, mert a dolgok folyamatosan változnak. És még mindig ott a megtorló csapás lehetősége.”53 Minden egyes alkalommal, amikor a propagandaminisztérium valamelyik állítása tévesnek bizonyult, gyorsan egy újabb lépett a helyébe. Az Atlanti Fal áttörhetetlen. A szövetségesek nem mernek támadni. A Luftwa e és a tengeralattjárók megsemmisítik az inváziós ottát. A nagyszabású ellentámadás visszaszorítja a szövetségeseket a tengerbe. A titkos bosszúfegyverek bevetése után Nagy-Britannia térden állva fog békéért könyörögni. Az új sugárhajtású repülőgépek letörlik a szövetséges légierőt az égről. Minél kétségbeesettebbé vált a helyzet, annál szégyentelenebbek lettek a hazugságok. Goebbels fáradhatatlan csapata az egekbe repítette a frontkatonák morálját, ám amikor ez a hatás elmúlt, üres kimerültség maradt utána. A hit különösen az SS-katonáknál jelentkezett egyfajta függőségként. Ám az átlagos német katonák és tisztek számára Normandia a háború kimenetelével kapcsolatos gondolatok és kételyek megtestesülésévé vált.

14.

Amerikaiak a Cotentin-félszigeten Akárcsak a britek az elmúlt hét napban, az 1. amerikai hadsereg is tartott egy nagyszabású ellentámadástól déli irányból. A szövetséges hírszerzés nem számolt azzal, hogy a légierő akciói és az ellenállás ennyire le fogják lassítani a német erősítés érkezését. Azt sem látták előre, hogy a német főparancsnokság a páncélos erők legnagyobb részét a 2. brit hadsereg ellen fogja bevetni. A Villers-Bocage-i o enzíva előtt az 1. amerikai hadosztály – miközben Caumont-l’Eventé körül létrehozott egy mély kiszögellést – leginkább a keleti szárnyát féltette egy esetleges támadástól. Ugyanebben az időben a brit 50. hadosztály Tilly-sur-Seulles környékén harcolt a Panzer Lehrrel. Huebner tábornok, az 1. hadosztály parancsnoka hevesen tiltakozott, amikor Bradley az őket támogató harckocsikat a Carentant támadó német 17. SShadosztály ellen küldte. Bradley azonban biztosította róla, hogy Montgomery átviszi az ő oldalára a 7. brit páncéloshadosztályt. A jobb oldalon elhelyezkedő 2. hadosztálynak, és a délre fekvő Saint-Lô felé előrenyomuló 29. gyaloghadosztálynak fogalma sem volt róla, milyen gyenge német erők állnak velük szemben. Mire rájöttek, a 275. gyaloghadosztály és a 3. német ejtőernyős hadosztály megérkezett Bretagne-ból. Az egyik amerikai célt, SaintLô városát csak több mint egy hónap múlva sikerült elfoglalni, a bocage sövényei között folytatott heves harcokat követően. Nyugaton Heydte 6. ejtőernyős ezrede, valamint a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály a Carentan–Périers út két

oldalán védelmi vonalat hoztak létre. Ám az áttörési kísérlet, amitől annyira tartottak, nem következett be. A szövetségeseknek sokkal fontosabb dolguk volt: el kellett foglalniuk Cherbourg kikötőjét, hogy felgyorsítsák az utánpótlás áramlását. A csapatok és készletek felhalmozása már folyt. Az amerikai szervezés és ipar diadala révén az Omaha-part teljesen átalakult. „A D-nap után egy héttel a partszakasz leginkább a Coney-szigetre hasonlított egy nyári délutánon – írta egy tengerésztiszt. – Több ezren dolgoztak egyszerre, köztük a haditengerészet és a hadsereg műszaki katonái, valamint francia munkások. A kisebb-nagyobb munkagépek az utakat szélesítették, elhordták a buckákat, félretolták a roncsokat.”1 Június végére az Omaha-part parancsnoksága már több mint 20 000 ember fölött rendelkezett, ezek többsége az 5. és 6. különleges műszaki dandárhoz tartozott. A DUKW-ok folyamatosan ingáztak az emberekkel és a felszereléssel. Amint a part kívül került a német tüzérség hatósugarán, az LST-k alacsony vízállásnál még több járművet tettek partra. A szemtanúk szerint amikor a hajók leeresztették a rámpájukat, a különös, szürke járművek leginkább bálnára hasonlítottak. „A törzstiszteket szállító dzsipek olyan gyakoriak voltak, mint a sárga taxik New Yorkban – írta ugyanaz a tengerésztiszt. – A német hadifoglyok nagyobb csoportokba verődve várták, hogy az LST-k elvigyék őket.”2 A 6. különleges műszaki dandár őrmestere beszámolt róla, hogy egy alkalommal, amikor a parton hadifoglyokat kísértek az egyik cölöpkerítés felé, a 101. légi deszant ejtőernyősei odakiáltottak nekik: – Hozzátok ide azokat a foglyokat! Mi tudjuk, mihez kezdjünk velük!3 Az egyik haditengerészeti robbantó egység katonája is hasonló incidenst tapasztalt. „A sebesült ejtőernyősök mindennel megpróbálkoztak, hogy a hadifoglyok közelébe jussanak.

Gyanítom, hogy elég nehéz időszakon voltak túl. Sebesültek voltak ugyan, de még így is el tudták volna látni a németek baját, ha odaengedik őket.”4 Sajnos a sebesült amerikai légi deszantosokat ugyanazokkal a hajókkal evakuálták, amelyekkel a foglyokat. Az LST 134 egyik tisztje feljegyezte: „Volt egy incidensünk a fedélzeten szállított foglyokkal és ejtőernyősökkel. Nem tudom pontosan, mi történt, de úgy hallottam, egy-két német meghalt.”5 Az LST 44-en egy gyógyszerészasszisztens hasonló eset szemtanúja volt. „A hajó egyik tisztje ugyanoda terelte be a foglyokat, ahol éppen elláttam néhány sebesült és harci sokkot kapott amerikai katonát. Robbanásig feszült a helyzet. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy a sarkamra álltam és követeltem, hogy ne egy helyre tegyék őket. A hadnagy meglepettnek és kissé dühösnek tűnt, de végül mogorván engedelmeskedett.”6 Az LST-ket külön átalakították arra a feladatra, hogy visszavigyék a sebesülteket Angliába. „A harckocsifedélzet válaszfalainak állványzatára hordágyakat illesztettek – emlékezett vissza a gyógyszerészasszisztens –, és mindezt több emelet magasan.” Némelyik sebesült hadifogoly borzalmas állapotban volt. „Felhoztak a hajóra hordágyon egy német foglyot, a teste a térdétől a melléig be volt pólyálva. Könyörgött nekem és a hajó orvosának, hogy segítsünk rajta. Bajtársnak hívott minket. Az orvos a segítségemmel felnyitotta a pólyát, és láttuk, hogy a szánalmas emberi lényt férgek sokasága rágja. Lefejtettük a kötést, letisztítottuk, megfürdettük, adtunk neki fájdalomcsillapítót. Elkéstünk. Aznap éjjel csendben távozott.” A Utah- és az Omaha-part hátsó lépcsős katonái ugyanúgy szerettek volna háborús emlékhez jutni, mint a frontharcosok. A Parti Őrség USS Bay elden szolgáló tisztje szerint a relikviavadászok elszedték a rendfokozati jelzéseket és kitüntetéseket a foglyoktól. A németek féltek a kivégzéstől, hiszen a

parancsnokaik ezzel riogatták őket, és tiltakozás nélkül megváltak mindentől. Az egyik legbecsesebb zsákmány a Luger pisztoly volt. Ha valaki akart egy Lugert, emlékezett vissza egy tiszt, „akkor le kellett lőnie egy németet, és gyorsan elragadni tőle a fegyvert, mielőtt még összeesik”. A parton a tengerészek 135 dollárt zettek érte, de állítólag valaki 250 dollárt is adott, ami akkoriban szép összegnek számított.7 A 2. páncéloshadosztály egy élelmes őrmestere hozott egy egész teherautónyi zsákmányolt fegyvert, és eladta ötven kiló instant kávéért, ami az amerikai harckocsizók körében nagy érték volt – a test üzemanyagának nevezték.8 Az Omaha egyik ügyeletes tisztje elismerte, hogy a parti régióban „a fegyelem jelentős mértékű lazulását” lehetett tapasztalni.9 William Hoge dandártábornok, a műszakiak parancsnoka mindent megtett, hogy gátat szabjon a helyiek kifosztásának. Egy megbeszélésen kifejtette, hogy „a franciák szerint sokkal rosszabb a helyzet, mint amikor a németek művelték ugyanezt”. A katonák és a tengerparti segéderők élő állatokat loptak, hogy egy kis változatosságot vigyenek az étkezéseikbe a Kés C-fejadagok után. A haditengerészeti robbantó egység békaemberei fogtak egy malacot, amelyet Hermann Göringnek neveztek el. Megpróbálták megölni egy pöröllyel, de a malac még mindig visított, ezért végül lelőtték. Ástak egy gödröt a homokban, és megkezdődött a sütögetés. A francia civilek is loptak, de ők paradox módon az amerikai fejadagokra vadásztak. Ez azonban nem olyan meglepő, mivel a francia fejadagot 720 gramm húsban, 100 gramm vajban és 50 gramm sajtban állapították meg – egy személynek, havonta.10 A fosztogatások ellenére a katonák viszonya javult a helyiekkel. „A franciák gyanakodva gyelnek minket, várakozó álláspontra helyezkedtek” – állt egy jelentésben. Sokan még mindig amiatt aggódtak, hogy a németek visszatérhetnek, bár kevesen jártak annyira rosszul, mint a villers-bocage-iak. A katonai hatóság

polgári részlege benzint adott a helyi orvosoknak, az amerikai egészségügyi alakulatok pedig minden tőlük telhetőt megtettek a sebesült civilekért, különösen mivel Isigny kórháza nem tudta ellátni az összes sérültet.11 A polgári részleg tisztviselői sosem fogytak ki a munkából. A helyi földműveseknek utazási engedélyt kellett kiadni Bayeux-ba, hogy be tudják szerezni a szükséges ellátmányt az állataiknak. Ezenkívül kerítést is kértek, mert az új katonai útvonalakat a földjeiken át építették ki, és az állatok könnyen elkószálhattak. Saint Laurent polgármestere amiatt panaszkodott, hogy az amerikai latrinák megfertőzik a város ivóvízkészletét. A tisztviselők feladata volt az is, hogy helyi munkaerőt toborozzanak. Az amerikaiakat meglepte a franciák munkaideje, ami reggel héttől este hétig tartott, de volt benne egy egyórás ebédszünet, valamint két tízperces pihenő kilenckor és négykor, amikor az emberek megittak egy-két pohár bort. (Később a keleti szektorban problémák adódtak, amikor elterjedt a hír, hogy az amerikaiak többet zetnek a nem túl jól eleresztett briteknél.) A különös nevű Billion ezredes felelt a szálláshelyek foglalásáért, neki kellett alkudoznia Comtesse de Loy-val, amikor a főtisztek számára lefoglalta a Château de Vierville-t. Maguk a franciák is sokat tettek azért, hogy táplálják a németeket segítő kollaboránsoktól tartó amerikaiak zsigeri gyanakvását velük szemben. „Colleville polgármestere jelentést tett az Omaha-parti kémelhárítóknak egy gyanús nőről a városban, feltételezte, hogy kapcsolatban állhat a területen hátrahagyott németekkel.” És még mindig terjedtek a pletykák a francia mesterlövésznőkről.12 Az idegek még akkor is pattanásig feszültek, miután az Omahaszektor annyira kiszélesedett, hogy a part már az ellenséges tüzérség lőtávolságán kívülre került. Különösen a német légierő éjszakai támadásaitól tartottak. Az amerikai tengerészek és parti

segéderők „Hermann kártevőinek” nevezték a Luftwa ét, de a partok előtt horgonyzó hajók „szó szerint több ezer” lelkes légvédelmi tüzére számottevő problémákat okozott, amikor szövetséges gépek érkeztek a támadók elfogására. Az egyik jelentés szerint június 9-én este, de még világosban a Utah előtt álló hajók lelőttek négy Mustangot, tüzet nyitottak négy Spit re-re, majd egy másik Spit re őrjáratra is (egy gépet leszedtek), eltaláltak két Typhoont, és rálőttek még két Spit re-re, mindezt alig két óra alatt. Egyértelművé vált, hogy inkább az amerikai haditengerészet hibáztatható, és nem a kereskedőhajók legénysége, akik több mint 800 képzett légtér gyelőt alkalmaztak.13 Leigh-Mallory repülő tábornok írta, hogy az összes óvintézkedés és a „megkérdőjelezhetetlen légi fölény ellenére időnként előfordult, hogy a haditengerészeti egységek baráti repülőgépekre lőttek. Amennyiben ez folytatódik, a vadászgépfedezetnek olyan magasan kell repülnie, hogy nem tud védelmet nyújtani az alacsonyan érkező ellenséges repülőgépek ellen. Annak a szóbeszédnek, hogy az ellenség a mi jelzéseinket használná a gépein, nincs semmi alapja.”[33] Az amerikai hadihajók fedélzetén valóban volt egy-egy „képzett repülőgép-azonosító tiszt”, de ők „csak az amerikai típusokat ismerték fel egyértelműen”. A következő éjszaka csaknem ugyanilyen katasztrofálisra sikeredett. A hajók olyan intenzív légvédelmi tűzzel reagáltak egy kisebb Luftwa e rajtaütésre, hogy az elfogásukra érkező szövetséges gépek közül is lelőttek hatot. Az egyik pilóta még az eset után négy órával is folyamatosan káromkodott.14 Június 9-én Bradley tábornok utasította J. Lawton Collins vezérőrnagyot, a VII. hadtest parancsnokát, hogy készüljön fel egy támadásra a Cotentin-félszigeten át, Cherbourg irányában. Két nappal később Bradleynek le kellett mondania a találkozóját Montgomeryvel, mert megtudta, hogy George C. Marshall

tábornok, Eisenhower és King tengernagy másnap reggel meglátogatják. Június 12-én kora reggel léptek partra az Omahán, amikor a mesterséges kikötő részben már a helyére került. Bradley elvitte őket Isignybe. Parancsnoki autókon utaztak, páncélos járművek kíséretében, és szemügyre vették a haditengerészeti tűz pusztítását a városban. Bradley aggódott a főparancsnokok átlagon felüli koncentrációja miatt, és később meg is jegyezte, hogy „egy ellenséges mesterlövész könnyen a Reich halhatatlan hősévé válhatott volna”. Miután megnézték, ahogy a USS Texas lead néhány sorozatot a szárazföld belsejére, a német 17. SS-hadosztály Carentantól délre lévő állásaira, az 1. hadsereg parancsnokságának egyik sátrában elfogyasztották C-fejadagból álló ebédjüket. Bradley itt tájékoztatta látogatóit Collins VII. hadtestének tervezett műveletéről Cherbourg körzetében.15 Collins vezérőrnagy mindössze 48 éves volt. A gyors mozgású, energikus tábornokot „Villám Joe”-nak becézték, és már bizonyította rátermettségét a csendes-óceáni hadszíntéren, Guadalcanal megtisztításánál. Bradley maradéktalanul megbízott benne, és ez az érzés kölcsönös volt. Az első kísérlet a merderet-i hídfő kiterjesztésére a 90. hadosztállyal katasztrófába torkollott, mint arról korábban szó esett. Az alakulat egyik katonája elismerte, hogy túlságosan félszeg volt a hozzáállásuk. Mindig egyeztetni akartak egy feljebbvalóval, mielőtt bármit tettek, például egy német tüzérségi meg gyelő megpillantásakor sem lőttek azonnal. A 90-esek azt is megtanulták, hogy veszélyes dolog elvenni a halott németek tárgyait. Egy másik hadosztály katonája megtalálta a 90. hadosztály egyik alhadnagyának holttestét – a tiszt kezét hátrakötözték, lenyomtak a torkán egy német P–38-as pisztolyt, és a feje hátsó részét lerobbantották. Az alhadnagy még viselte a derekán a német fegyverövet. „Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy nekem aztán nincs szükségem emléktárgyra – emlékezett vissza a katona. –

De természetesen mi is ezt tettük velük, amikor amerikai cigarettát találtunk náluk, vagy amerikai órát hordtak a karjukon.”16 Collins felismerte, hogy a 90. hadosztály harci teljesítménye nem fog fejlődni, ezért bevetette az újonnan érkezett 9. hadosztályt is, hogy a 82. légi deszanttal együtt vágjanak át a Cotentinfélszigeten. A támadást június 14-én indították meg. A 9. hadosztály Shermanek és páncélvadászok támogatásával félresöpörte a 91. Luftlande hadosztály maradványait, és négy nappal később elérte a Barneville nevű tengerparti üdülőhelyet. Hitler szigorú parancsba adta, hogy a félszigeten tartózkodó egységek harcolva vonuljanak vissza Cherbourg-ba. A 77. Jäger hadosztály parancsnoka azonban úgy döntött, gyelmen kívül hagyja az utasítást. Nem látta értelmét a Von Schlieben parancsnoksága alatt álló csapdába esett, halálra ítélt egységekkel maradni. Hadereje egy részével sikerült kicsusszannia a hurokból, éppen, mielőtt az amerikaiak elérték Barneville-t. A 91. Luftlande hadosztály szintén dél felé vonult vissza, de útközben elvesztette felszerelése zömét, és az alakulat létszáma június 6-a óta 3000 fővel csökkent.17

„Átvezényeltek az ellátó vonatra, hogy segítsek a készletek pótlásában, mert alig néhány nap alatt mindent elvesztettünk – írta a 91. Luftlande egyik szakaszvezetője. – Csak az a ruhánk maradt, amit viseltünk. A legnagyobb veszélyt továbbra is a repülőgépek jelentik, ezért éjszaka kell dolgoznunk. Azok a rohadékok még a magányos emberekre is tüzet nyitnak géppuskával. Itt kellene lennie a légvédelemnek és a repülőgépeinknek, de nyomukat sem láttam. El lehet képzelni, milyen hatással van ez a morálra. Nemrég mondták, hogy a napokban nagyszabású légi o enzívát indítunk a készenlétben álló légi egységeinkkel.”18 Az amerikai folyosó déli szárnya a 82. légideszant-hadosztály és a boldogtalan 90. hadosztály hatáskörébe tartozott. Bradley a szektor felügyeletére és a VIII. hadtest vezetésére Troy H.

Middleton vezérőrnagyot, a rendelkezésére álló parancsnokok közül az egyik legrátermettebbet jelölte ki. Middleton, aki Olaszországban már nevet szerzett magának, úgy nézett ki, „akár egy testes professzor, acélkeretes szemüveggel”.19 Middletonnal szemben, a német LXXXIV. hadtestnél június 18án végre kinevezték az új parancsnokot. Dietrich von Choltitz altábornagy „kövérkés fér volt, aki leginkább egy éjszakai kabaré humoristájára hasonlított”, viszont a keleti front könyörtelen iskolájában tett szert szakértelmére, elsősorban a Szevasztopol környéki harcokban.20 Choltitz a 7. hadsereg Le Mans-i parancsnokságáról érkezett, ahol Dollmann vezérezredes tájékoztatta. Choltitzot nem nyűgözték le a hallottak. „A főparancsnok nagyon fáradtnak és gyelmetlennek tűnt” – írta a háború után.21 Bayerlein, a Panzer Lehr parancsnoka még lesújtóbb véleménnyel volt Dollmannról. Egy nagy nullának tekintette a tábornokot, szerinte „elpuhult a nagyvilági életmódtól”.22 Choltitz a LXXXIV. hadtest törzsét is demoralizált állapotban találta. A Caentől nyugatra végrehajtott első, kudarcba fulladt páncélostámadás után elődje, Marcks tábornok nyíltan kijelentette, hogy „a háború elveszett”, ami gyakorlatilag árulásnak minősült. A magas veszteségi arány a hadosztályparancsnokoknál is megmutatkozott. Akárcsak Falleyt, a 91. Luftlande parancsnokát és Marcksot, Helmlich tábornokot is megölték június 10-én, majd június 16-án súlyos sebesülést szenvedett Ostendor , a 17. SShadosztály parancsnoka. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az amerikaiak megkezdték az előrenyomulást a félszigeten, így Choltitz csak a Csatorna-szigeteken és Cherbourg-on keresztül tarthatta a kapcsolatot Von Schliebennel.23 A félsziget levágása után Collins nem akart időt hagyni a németeknek az újjászerveződésre. Manton Eddy tábornoknak, a 9. hadosztály parancsnokának huszonnégy órán belül el kellett

kanyarodnia a teljes hadosztállyal, hogy felkészüljön az északi menetelésre a nyugati part mentén. Collins középen helyezte el a 79. gyaloghadosztályt, a 4. hadosztály pedig, amelyik még mindig kemény harcokat folytatott Montebourg és Valognes környékén, megtisztítja a keleti partot, és jobbról veszi ostrom alá Cherbourg-t. A 4. hadosztály parancsnokából, Raymond O. Barton vezérőrnagyból ugyan hiányzott néhány kollégájának hivalkodása, de Liddell Hartot sikerült lenyűgöznie. „Üdítően nyitott gondolkodású” – nyilatkozta róla Hart.24 Barton 4. hadosztálya a vele szemben álló erők koncentrációja ellenére jó ütemben nyomult előre. A légi és haditengerészeti bombázás erősen megviselte a Montebourg és Valognes körüli német védelmet, akárcsak magukat a városokat. Montgomery Guingand-nak írt levele jól tükrözi, hogy a brit tábornok mennyire hagyatkozott a tüzérségre: „Montebourg-t és Valognes-t a 21. hadseregcsoport megszokott stílusában felszabadították, vagy úgy is mondhatnám, mindkettőt földig rombolták.”25 A Cherbourg felé közeledő három hadosztály nagy hasznát vette a közvetlen légi támogatásnak, a vadászbombázók készenlétben várták a hívást. Ebben az időszakban, amíg az új összekötő rendszert be nem vezették, a legtöbb riadóhívás teljesítése legalább három órába telt. Ám itt is voltak kivételek. Június 16-án „egy Cub felderítőgép jelentette a hadosztálytüzérségnek, hogy ellenséges gyalogos menetoszlop kel át egy hídon. A tüzérség továbbította a hívást. A hadtest kapcsolatba lépett a területen járőröző vadászbombázó századdal, és megadta a célpont helyzetét. A pilóták 15 percen belül jelentették, hogy megtámadták az oszlopot. Később megtudtuk, hogy a zűrzavart kihasználva néhány amerikai fogolynak sikerült megszöknie.” A korai kísérlet a földi-légi együttműködésre nagyon fontos kezdet volt, amely a hadjárat későbbi szakaszában halálosan hatékony kombinációvá vált.26

Ám miközben Collins jó tempóban közeledett Cherbourg felé, a szövetségesekre előre nem látható katasztrófa sújtott le. Június 19én negyven éve nem tapasztalt hevességű vihar alakult ki a csatornán, és ehhez kapcsolódott a tavaszi dagály is. A helyiek még soha nem láttak hasonlót. A part mentén olyan erős volt a szél, hogy a normandiai mondás szerint még „a tehenek szarvát is levitte”. A hőmérséklet a hűvös novembereket idézte. Az Omahánál felállított Mulberry mesterséges kikötő javíthatatlanul megrongálódott. Néhány szakérő szerint a konstrukciós rések tették sérülékennyé, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy az időjárás szeszélyeinek leginkább kitett partszakasznál horgonyozták le. Brit megfelelőjét Arromanches-nál részben védték a sziklák és a zátonyok, így azt később újjá lehetett építeni.27 A magas hullámok a fövenyre lökték és egymásnak dobálták a partra szálló hajókat, a lapos Rhino kompok felhasították az oldalukat. Még az LST-k is a parton kötöttek ki. „Csak úgy tudtuk megakadályozni a partra szálló hajóink darabokra hullását – írta egy amerikai tengerésztiszt –, hogy a csatorna közepén, a parttól jó messzire horgonyoztuk le őket, és reménykedtünk benne, hogy átvészelik a vihart.”28 Az Anglia felé tartó hajók számára felejthetetlen volt az út. „Körülbelül négy napba telt, mire a viharos tengeren megtettünk százötven kilométert Southamptonig – írta az egyik LST tisztje. – Akkora hullámok voltak, hogy a kapitány a hajó kettétörésétől tartott, ezért elöl és hátul kihúzta a kikötőkábeleket, és megfeszíttette a csörlőket, hogy extra támasztékot biztosítson a két fedélzeti hajólemeznek. A hajó megfeszült, akár egy hegedűhúr.”29 A vihar csak június 22-én, csütörtök este állt el. A tengerparton hihetetlen volt a pusztítás. Több hajó és hadianyag veszett oda, mint az invázió folyamán. Ám a D-nap tervezői nem győztek hálát adni a sorsnak, hogy június 5-én megszületett a döntés az indulásról. Ha az inváziót két héttel elhalasztották volna, ahogy az

fel is merült, a otta egyenesen a csatorna történetének egyik legnagyobb viharába hajózik bele. Eisenhower, miután szemügyre vette a parton véghezvitt rombolást, üzenetet írt Stagg repülőezredesnek: „Hálát adok a háború isteneinek, hogy a megfelelő pillanatban indultunk.”30 A talpra állás hosszabb ideig tartott, mint maga a vihar. Minden partra vetett LST vízre bocsátásához hatalmas árkokat kellett ásni körülöttük buldózerekkel, és reménykedni benne, hogy a következő dagály felemeli őket. Az amerikaiak, akik „soha nem hittek igazán a Mulberryben”, eltakarították a romokat, és kiderült, hogy „apálykor elképesztő mennyiségű rakományt tudnak partra tenni lapos fenekű bárkákkal és partra szálló hajókkal”.31[34] A vihar súlyosan késleltette az erőfelhalmozást, lehetetlenné tette a sebesültek visszaszállítását Angliába, és törölni kellett minden légi műveletet. A szövetséges vadászbombázók távolmaradása lehetővé tette a németeknek, hogy felgyorsítsák a normandiai front megerősítését. Ugyanakkor a frissen partra tett, vagy még átkelésre váró szövetséges hadosztályok egyhetes, vagy még hosszabb késedelmet szenvedtek el. Leginkább a muníción, elsősorban a tüzérségi lőszereken lehetett érezni a hatást. Bradley tábornok nehéz választás előtt állt, de úgy döntött, továbbra is teljes erővel támogatja Collins cherbourg-i támadását. Másik két alakulata – Gerow V. hadteste délkeleten és Middleton VIII. hadteste a félsziget déli oldalán – alig kapott tüzérségi lőszert, bár Bradley tisztában volt vele, hogy a németek így előkészíthetik a védelmüket a Douve mocsárvidékétől délre. Collins a vihar tombolása ellenére sürgette hadosztályait, hogy zárják körül a félsziget csúcsát. Von Schlieben tábornok tudta, hogy szétforgácsolódott erőivel a nyílt terepen nem tarthatja fel az amerikaiakat, ezért megkezdte a visszavonulást a város körüli erődítményekbe. Schlieben saját hadosztálya a legkülönbözőbb egységeket egyesítette, köztük egy grúz zászlóaljat, valamint egy öt

századból álló kozák lovasezredet. Orosz ezredesük részegen mindig „egy kis fosztogatásra vágyott”. „Csupa móka és kacagás ez a háború” – jegyezte meg szarkasztikusan Schlieben egyik ezredese.33 Bár Cherbourg megközelítésekor jórészt csak szórványos ellenállással találkoztak, a középen elhelyezkedő, újonnan érkezett 79. hadosztály számára ez nagyszerű próbaidőszak volt. „Az emberek elfáradtak – írta egy szakaszparancsnok –, és minél fáradtabbak voltak, annál szívesebben verődtek csoportokba, különösen menetelés alatt.”34 Az első napokban a biztonságos távközök be nem tartása sok szükségtelen veszteséghez vezetett. Néha lemaradozókkal találkoztak, akik azt állították, hogy a századukat gyakorlatilag megsemmisítették, de ez soha nem volt igaz. Egyszerűen csak összezavarodtak a sövényharc első sokkjától. A szakaszparancsnokok sebezhetőnek érezték magukat, miközben az elveszett emberek és szakaszok után kutatva bejárták a környéket. Cherbourg-tól nyolc kilométerre keletre a 79. hadosztály belefutott egy bunkerekből és géppuskafészkekből álló védvonalba. „A 314. gyalogezred »K« százada a tapasztalatlanság és a kialakuló pánik miatt majdnem egy teljes szakaszt elveszített, amikor a katonák összeverődve remek célpontot kínáltak az ellenségnek. Aztán rájöttek, ha bekerítenek egy bunkert, és bazookával hátulról belelőnek, a védők gyorsan megadják magukat.”35 Az amerikaiak június 22-én délelőtt nagyszabású légitámadást intéztek Cherbourg ellen. Megszólaltak a szirénák a légvédelmi állásokon, ahol nem katonák, hanem a Reichsarbeitsdienst német tinédzserei, építési munkálatokra toborzott önkéntesek teljesítettek szolgálatot. Rohantak a lövegekhez, de már meg is érkezett a vadászbombázók első hulláma. „Tüzeltünk, mint a megszállottak” – írta egyikük. Aztán mély dübörgés vonult végig a csatornán: jöttek az amerikai nehézbombázó kötelékek, a géptörzseken megcsillant a nap fénye. „Ránk szabadult a pokol – üvöltve, rázkódva, morogva,

csattogva. Aztán csend támadt. Por, hamu és füst sötétítette el az eget. Ijesztő némaság ereszkedett az ütegünkre.” A bombázók több közvetlen találatot is elértek, a atal úk testét később teherautókkal szállították el.36 Az amerikaiak Cherbourg felé menet egyre sűrűbben botlottak bunkerekbe, lövészgödrökbe, komolyabb megerősített állásokba. És minden ilyen védelmi állást külön-külön kellett semlegesíteni. Bernard B. MacMahon ezredes, a 315. gyalogezred parancsnoka Les Ingoufs-nál egy komolyabbnak látszó, több száz fős helyőrségbe ütközött. Az ezredesnek és felderítő egységének egy lengyel dezertőr vezetésével sikerült közelebb lopóznia. Úgy tűnt, a lövegeket megsemmisítették, vagy a szövetséges légierő, vagy maguk a németek. MacMahon közelebb hozatta a nemrég megérkezett hangosbeszélős autót, aztán előrerendelt némi tüzérséget, és a hangosbeszélőn át közölte a németekkel, hogy hamarosan hadosztály szintű támadásra számíthatnak. Tíz percet adott a kapitulációra azzal, hogy „aki nem adja meg magát, azt kirobbantják a létezésből”. Folyamatosan ismételte az üzenetet, „és egyre ostobábbnak érezte magát, mert látszólag semmi foganatja nem volt”. Aztán valaki hirtelen felkiáltott: – Ott jönnek! Német katonák közeledtek nagy számban, néhányan fehér zászlót lengetve, a többiek feltartott kézzel. Ám ez csak a helyőrség egy része volt.37 Végül megjelent öt német tiszt is, akiket a helyőrség parancsnoka küldött. Megkérték MacMahont, hogy az egyik lövegből lőjenek ki egy foszforlövedéket az állásaikra, hogy a parancsnokuk úgy érezhesse, „eleget tett a Führerrel szembeni kötelezettségének, és megadhassa magát”. Az ezredes bevallotta, hogy nincs foszforlövedéke, de „megfelelne-e a német becsületnek”, ha odadobnának öt foszforgránátot? A tisztek ezt megtanácskozták maguk között, végül a rangidős beleegyezett és tisztelgett. Azonban

az egész századnál mindössze négy foszforgránátot találtak. Újabb tanácskozás után ezt a négyet dobták be az egyik búzamezőbe, majd a németek megnézték a robbanás helyét, megállapították, hogy ezek valóban foszforgránátok voltak, és visszatértek a parancsnokukhoz, hogy közöljék vele: most már feladhatja a helyőrséget és a hozzácsatolt tábori kórházat. MacMahonék 2000 foglyot ejtettek. Később, amikor a hadosztályparancsnokkal meglátogatták a német tábori kórházat, az ottani rangidős tiszt kérte, hogy nyolc puskát megtarthassanak, mert ha a lengyel és orosz „önkéntes” segítőket nem őrzik, nem hajlandók dolgozni. Az amerikai hadosztályparancsnok erre azt felelte, hogy az oroszok és a lengyelek most már amerikai védelem alatt állnak, a saját munkájukat pedig végezzék el a németek. Cherbourg legjelentősebb védelmét a parti ütegek alkották. Mivel a nehézbombázók nem tudták szétzúzni a vasbeton fedezékeket, Bradley megkérte Kirk tengernagyot, hogy segítsen felgyorsítani a kikötő elfoglalását. Kirk úgy érezte, Bradley túlságosan is támaszkodik a haditengerészeti tüzérségi támogatásra, de azért beleegyezett. A Nevada, Texas és Warspite csatahajókból, a HMS Nelson partvédő hajóból és néhány cirkálóból álló különítmény megkerülte a fokot, és Cherbourg felé indult. Sokan kellemes kis gyakorlatként élték meg a bevetést. „Fél kilenckor mindenkit a harcálláspontra rendeltek – írta a USS Quincy légtér gyelő tisztje. – A tiszta égen csupán néhány gomolyfelhő úszott. A levegő mintha hűtött bor lett volna.”38 Carleton F. Bryant ellentengernagy, a USS Texas kapitánya szerint „csodálatos vasárnap reggel volt, a víz alig fodrozódott, és miközben követtük az aknaszedőket Cherbourg felé, a biztonság hamis érzetébe ringattuk magunkat”. 13:00 körül foglalták el a tüzelési pozíciót.39 Váratlanul tüzet nyitott egy eddig gyelmen kívül hagyott parti üteg. Az egyik lövedék telibe találta a Texas parancsnoki tornyát, súlyosan megrongálta a kapitányi hidat és a kötelékparancsnoki

állást. „Azonnal viszonoztuk a tüzet – írta a Nelson egyik tisztje –, miközben a partról leadott sorozatok villába fogtak minket.” Kis híján a Nevada is találatot kapott, a HMS Glasgow és több más hajó megsérült. Egyik sem bénult meg, de Bryant ellentengernagy nagyon helyesen úgy döntött, a körültekintés előrébb való a bátorságnál, és füstfüggönyt fejlesztve visszavonta különítményét.40 A szárazföldön némelyik gyalogos egység olyan megerősített állásokba botlott, melyek nem adták könnyen magukat. A katonák több alkalommal is kivételes bátorságot mutattak. A készletek szállításához a tűzharcban páncélozott buldózerekre volt szükség.41 A műszakiak és a gyalogosok robbanótölteteket és gránátokat dobáltak a bunkerek szellőzőnyílásába. Az erődemonstráció nem egy alkalommal a védelmi állás kapitulációjához vezetett.42 Az egyik jelentés szerint Smith közlegény a 79. gyaloghadosztályból, aki „elég calvadost ivott ahhoz, hogy bátornak érezze magát”, egymaga foglalt el egy megerősített állást.43 Smith egy szál 45-ös automata pisztollyal, valamint hasonlóképpen iszákos, ám fegyvertelen társával „feltántorgott a bunker bejáratához”. Miután látták, hogy az acélajtó nyitva van, Smith besurrant és lelövöldözte a bejárat közelében álló németeket. A részeg közlegény ezután helyiségről helyiségre járt „üvöltözött és lövöldözött, és amikor megjelent valamelyik ajtóban, a németek azt hitték, a teljes amerikai hadsereg megérkezett, és megadták magukat”. Összeterelte és kivezette a foglyokat a szabadba, ahol átadta őket a zászlóaljnak. Azután visszatért a bunkerbe, és felfedezett egy helyiséget, ahol sebesült német katonák feküdtek. „Kijelentette, hogy csak a halott német a jó német, és elkezdte gyártani a jó németeket, mielőtt leállították.” A fő védelmi pozíció, a Fort du Roule elfoglalása után Von Schlieben altábornagy tudta, hogy nincs értelme elnyújtani ezt az agóniát. Gyakorlatilag az összes embere csapdába esett a föld alatti bunkerekben, néhány ezer sebesülttel együtt. Amikor az amerikai

utászok felrobbantották föld alatti parancsnokságának szellőzőjáratait, úgy döntött, megadja magát. Olyan kevés volt az oxigén, hogy a sebesültek alig kaptak levegőt. Még egyik alárendeltje, Keil alezredes is elismerően szólt a tábornok „józan ítélőképességéről”, pedig ő június 30-ág kitartott a Jobourgifélszigeten, és a náci hatóságok ezért meg is dicsérték. Schlieben nem akarta értelmetlenül feláldozni emberei életét, annak ellenére, hogy a „cherbourg-i erőd” parancsnokaként esküt kellett tennie Hitlernek a mindhalálig tartó harcra.44 Június 25-én, 12:32-kor egyik törzstisztje rádióüzenetet adott le: „A végső harc Cherbourg-ért megkezdődött. A tábornok részt vesz a küzdelemben. Éljen a Führer és Németország!”45 Schlieben ezt később szégyenkezve hallotta. Másnap 800 emberével együtt kapitulált. „A úk egy része nem értette, miért adták meg magukat a németek ilyen gyorsan” – írta az amerikai 4. gyaloghadosztály egyik tisztje. Az ínyenc Schliebent nem nyűgözte le a fogságban kapott K-fejadag. Bradley egyik tisztje felettébb mulatságosnak találta, hogy ha majd átviszik a csatornán, akkor fogolyként az angol konyhával kell szembesülnie.46 Cherbourg romokban hevert, különösen a kikötő, melyet a német műszakiak módszeresen leromboltak. Az amerikai egységek felszámolták az elszigetelt ellenállási gócokat. Újból kétes jelentések érkeztek a francia mesterlövésznőkről. „Láttunk néhány női mesterlövészt – állította a 4. gyaloghadosztály egyik őrmestere –, mégpedig polgári ruhában. Egy alkalommal pedig behoztunk vagy húsz német foglyot, köztük egy nőt.”47 Sor került bosszútól vezérelt cselekményekre is, főleg, miután egy amerikai tábori kórházat tüzérségi csapás ért. Az amerikai katonák állítólag megölték a Todt Szervezet nem harcoló munkásait.48 A Pasteur Kórházban több mint 600 sebesült német katonát találtak. Koehler százados, a 22. gyalogezred zászlóaljsebésze folyékonyan beszélt németül, ezért őt nevezték ki parancsnokká.

Bár kitűnően együttműködött a helyi német ezredessel és orvosi stábjával, megdöbbentette a magas halálozási arány, amit főként a műtéti előkészítés hiánya okozott. A szükségtelen amputációk száma is sokkolta. „Észrevehető volt az a teuton tendencia, hogy lehetőleg mindent műtöttek, de az operációnak a páciens életére gyakorolt hatásával már nem törődtek” – írta.49 A 101-es légi deszantosok utászai, akiket az egység mellé rendeltek a bunkerek semlegesítésére, csatlakoztak az általános ünnepléshez, miközben a város megpróbált visszazökkenni a normális kerékvágásba. „Hatalmas élmény volt – írta egy deszantos –, mert a bordélyok nyitva tartottak, a kocsmák nyitva tartottak, és ott volt mindenki: katonai rendőrök, a katonai kormányzati tisztviselők, Rangerek, ejtőernyősök, bokorugrók, tüzértisztek. És első alkalommal próbálhattuk ki az utcai vizeldéket.”50 Forrest Pogue hadtörténész őrmester legalább száz katonát látott sorban állni az egykori Wehrmacht-bordély előtt. Egy francia lakos gyelmeztette őket, hogy legyenek óvatosak: – A németek jó sok betegséget hagytak itt.51 Az amerikaiak elképedve tapasztalták, milyen készleteket halmoztak fel a németek a betonbunkerek mélyén. Bradley „hatalmas, föld alatti borospinceként” jellemezte a védelmi hálózatot. Parancsba adta, hogy a zsákmányt osszák szét a frontvonal hadosztályai között – inkább, minthogy a hátsó lépcsősök és az újjáépítésben résztvevők kezébe kerüljön.52 Hitler tombolt, amikor hírt kapott Schlieben kapitulációjáról. Áprilisban az összes parti parancsnokot Berchtesgadenbe rendelte, hogy kiértékelje őket és megállapítsa, mennyire hisznek a győzelemben. Többet is felmentett azzal az indokkal, hogy nem látja bennük a kellő elszántságot, hogy az utolsó emberig harcoljanak, Schliebent azonban nem. Hitler ezután még hosszú ideig hangoztatta, mennyire szánalmasnak tartja Schliebent.

Majdnem olyan dühös volt, mint amikor Paulus Sztálingrádnál megadta magát. Két nappal később Dollmann vezérezredest holtan találták a 7. hadsereg Le Mans melletti parancsnokságának fürdőszobájában. A hivatalos jelentés szerint szívroham végzett vele, a legtöbb főtiszt azonban úgy vélte, öngyilkos lett Cherbourg elvesztése miatti szégyenében.53

15.

Epsom hadművelet Nem sokkal Cherbourg eleste előtt Hitler tett még egy utolsó látogatást Franciaországban. Nem volt megbocsátó hangulatban. Parancsát, hogy szorítsák vissza a szövetségeseket a tengerbe, nem teljesítették, ezért kishitűséggel vádolta nyugati parancsnokait. Az OKW parancsnokságán nyíltan panaszkodott arról, hogy „Rommel tábornagy dicső és lelkesítő vezető a győzelemben, de amint a legapróbb nehézségek adódnak, rögtön pesszimistává válik”.1 Rommel a maga részéről szintén nem rejtette véka alá, mennyire ellenére van, hogy Hitler beleavatkozik a csata irányításába. Hitler részletek iránti megszállottsága még az OKW egyes főtisztjeinél is kiverte a biztosítékot. Például ragaszkodott hozzá, hogy minden géppuskafészket jelöljenek be az 1:25 000 arányú térképen. Egy nap az egyik jelentést olvasva észrevette, hogy a Csatorna-szigetekre telepített légvédelmi lövegek száma kettővel csökkent. Követelte, hogy a felelős tisztet büntessék meg a védelem meggyengítése miatt, de mint kiderült, valaki egyszerűen csak rosszul számolt az első alkalommal. A Führer még soha életében nem járt Caen körzetében, mégis folyamatosan kritizálta az OKW-t a többcsövű aknavetőkkel felszerelt 7. és 8. Nebelwerfer dandár elhelyezése miatt. Folyamatosan hangoztatta, hogy a brit szektorban eldönthetnék a harc kimenetelét, ha az Orne folyótól keletre, egy bizonyos helyre küldenék őket.2 Korábbi nézeteltéréseik ellenére Rommel és Geyr von Schweppenburg is egyetértettek abban, hogy vissza kellene vonulni

az Orne folyó vonala mögé. Geyr felismerte, hogy a szövetséges hadihajók lőtávolságán belül semmi értelme sincs egy nagyszabású páncélos ellentámadásnak. Ehelyett inkább a „dzsungeltigristaktikát” alkalmazta volna, váratlan páncélos rajtaütésekkel. Közben már a Hitler Jugend vezetőiben is kételyek merültek fel, miután a kanadaiak alaposan megtépázták az egységet. Csakhogy Rommel követelése a „rugalmas manőverezés” jóváhagyására – ami azt jelentette volna, hogy a Führer parancsnokságának mellőzésével is visszavonhatja az egységeket –, valamint a javaslat a visszavonulásra az Orne vonaláig éles ellentétben álltak Hitler azon utasításával, hogy minden egyes négyzetcentiméternyi területet tartani kell.3 Hitler eltökélte, hogy Rommel és Rundstedt segítségével végrehajtja tervét, ezért mindkét tábornokot megbeszélésre hívta. Június 16-án Berchtesgadenből Metzbe repült a számára fenntartott Focke-Wulf Condoron. Onnan Jodl és a parancsnoki törzs tisztjeinek társaságában a Soissons melletti Margivalba hajtott. A margivali bunkerkomplexumot még 1940-ben készítették elő számára, az lett volna a parancsnoksága Nagy-Britannia inváziójánál. Egy vasúti alagút közelében alakították ki, ahol a Führer különleges vonata el tudott rejtőzni. Másnap reggel megérkezett Rommel és Rundstedt. „Hitler betegesnek és kimerültnek tűnt – jegyezte fel Speidel, Rommel törzsfőnöke. – Idegesen játszadozott a szemüvegével, és az ujjai között tartott színes tollakkal. Előrehajolva ült a székén, a tábornagyok pedig ott álltak előtte. Korábbi szuggesztív kisugárzása mintha teljesen eltűnt volna. A rövid és hűvös üdvözlés után Hitler éles hangon kifejezte elégedetlenségét a szövetségesek sikeres partraszállása miatt, megpróbálta a helyi parancsnokokra hárítani a felelősséget, és utasítást adott a cherbourg-i erőd védelmére, bármi áron.”4

Rundstedt bevezetésként feltett néhány kérdést, aztán megkérte Rommelt, hogy tegyen jelentést. Rommel közölte, hogy „reménytelen olyan ellenség ellen harcolni, amelyik mindhárom dimenzióban jelentős túlerővel rendelkezik”. Beszélt a légi és haditengerészeti felderítés kudarcáról, de hangsúlyozta, hogy parti hadosztályait ennek ellenére sem sikerült meglepni, és hogy „a katonák és tisztek teljesítménye ebben az egyenlőtlen harcban emberfeletti”. Előrevetítette Cherbourg elestét, és támadta Hitler azon intézkedését, hogy a csatorna és Bretagne partjai mentén tizenhat erődöt jelölt ki, melyeket bármi áron meg kell tartani. Ezek védelme mintegy 200 000 embert és rengeteg hadianyagot kötött le, ráadásul a legtöbb esetben a szövetségesek egyszerűen kikerülték őket. Az ellenség hetente két-három hadosztályt tesz partra, folytatta, és bár lassan és módszeresen dolgoznak, a Wehrmacht egyszerűen nem bír ekkora túlerővel. Rommel szeretett volna visszavonulni tíz-tizenöt kilométernyit, az Orne folyótól délre és keletre, mert így felkészíthette volna a páncélos erőket egy nagyszabású ellentámadásra. Ezenkívül elő akarta készíteni védekezésre a Szajna vonalát. Rundstedt mindegyik javaslatot támogatta. Azt javasolta, vonuljanak vissza a Szajna és a Loire mögé, és engedjék át a szövetségeseknek Franciaország északnyugati részét.5 A felháborodott Hitler nem volt hajlandó elfogadni a tényeket, és „hosszú, önszuggeráló szónoklatba kezdett”. Kijelentette, hogy a V–1-esek, melyeket nagyobb számban először egy nappal korábban vetettek be, „döntő hatást fognak gyakorolni az Anglia elleni háború végkimenetelére”. Aztán félbeszakította a tanácskozást, és lediktált egy nyilatkozatot a V-fegyverekről a Reich sajtófőnökének. A két tábornagy szoborrá dermedve hallgatta a dühöngő Führer monológját. Hitler a V-fegyvereket nem volt hajlandó bevetni a hídfőállások vagy Nagy-Britannia déli kikötői ellen, ragaszkodott hozzá, hogy mindegyikkel Londont célozzák meg, és így

kényszerítsék térdre a briteket. Amikor Rommel szóvá tette a Luftwa e támogatásának elmaradását, Hitler elismerte, hogy a fegyvernem vezetése megtévesztette őt, és azonnal ígéretet tett, hogy a sugárhajtású gépek „tömegei” hamarosan véget vetnek a szövetséges légi fölénynek. Az egyre ingerültebb Rommel követelte, hogy az OKW képviselői látogassanak el a frontra, és saját szemükkel győződjenek meg a helyzetről. – Bizalmat kér tőlünk – mondta Hitlernek –, miközben irántunk sincs bizalom! A Führer erre a megjegyzésre jól láthatóan elsápadt, de csendben maradt. És mintha csak Rommel érveit akarná alátámasztani a szövetségesek légi fölényéről, ebben a pillanatban megszólalt a légiriadó, és kénytelenek voltak behúzódni a bombabiztos bunkerbe. Odalent Rommel felvázolta az általános helyzetet: Németország elszigetelődik, a nyugati front az összeomlás szélén, a Wehrmachtra pedig vereség vár nem csak Olaszországban, de a hazai fronton is. Sürgette Hitlert, hogy a lehető leghamarabb vessen véget a háborúnak. Hitler tombolt. Mint adjutánsa később leírta, „ez volt a legutolsó dolog, amit a Führer egy tábornagy szájából hallani akart”.6 Azzal vágott vissza, hogy a szövetségesek biztosan nem tárgyalnának. Ebben nem is tévedett, Rommel és a júliusi összeesküvők reménytelenül optimisták voltak. Hitler arról is meg volt győződve, hogy a szövetségesek már megegyeztek Németország megsemmisítéséről, vagyis minden a „fanatikus ellenálláson” múlott. Rommel távozásakor még annyit mondott: – Ne foglalkozzon a háború kimenetelével, csak koncentráljon az inváziós frontra.7 Hitler főadjutánsa, Schmundt tábornok közölte a Margivalból távozó tábornagyokkal, hogy a Führer két nap múlva La RocheGuyonba utazik, hogy személyesen beszéljen a harctéri

parancsnokokkal. Ám saját parancsnokságukra visszatérve hallották a hírt, hogy egy meghibásodott V–1-es bomba nem sokkal a távozásuk után felrobbant a bunker fölött. Hitler még aznap éjjel visszatért Berchtesgadenbe, és soha többé nem hagyta el a Reich területét. Az első V–1 bombák, vagy „varázsvesszők”, ahogy a brit polgárok hamarosan elnevezték, június 12-én éjjel csapódtak be. Londont négy találat érte. „Ami jelen pillanatban leginkább aggasztja a délangliaiakat – írta egy újságíró –, az az illogikus, wellsien hátborzongató gondolat, hogy egy bombakioldóra feszülő ujjú, atal náci helyett valamiféle robot ólálkodik odafent… Az emberek ingerültek, de titokban sokan elismerik, nem bánják, hogy legalább ilyen formában ott lehetnek a Normandiában harcoló úkkal.”8 Ám amikor a támadások száma nőtt, a feszültség is fokozódott. Az „üvöltő szirénák” Londonban visszahozták az angliai légi háború hangulatát. Ismét több ezer ember töltötte az éjszakát a föld alatti metróállomásokon.9 A háborús kabinet több ülést is tartott.10 Június 16-án Churchill és miniszterei arról tanácskoztak, hogy az emberek nyugalma érdekében éjszaka nem kellene működtetni a légvédelmi lövegeket. A gyors vadászgépek egyébként is könnyebben el tudtak bánni a „Búvár” kódnevű szárnyas bombákkal. A „búvárellenes” műveletek leghatékonyabb fegyvere a Dungenessben állomásozó Tempest repülőosztály volt. A június 16-án készenlétbe helyezett egység 20 mm-es gépágyúkkal 632 V–1-est lőtt le, több mint a harmadát annak, mint amennyit a teljes szövetséges légierő megsemmisített az elkövetkező három hónapban. René van Learde belga pilóta egymaga negyvenkettőt intézett el. „A rakéták az éjszakai égen olyan zajt csaptak, mint egy asztmás motorkerékpár, és fényes lángcsóvát húztak maguk után” – írta a kötelékparancsnok, R. Beamont alezredes. A Tempestek gyorsabbak voltak a V–1-eseknél.

Beamont egy alkalommal kifogyott a lőszerből, ezért odarepült a rakéta mellé, a Tempest szárnyán a levegőből képződő háttérréteget a V–1-es szárnya alá illesztette, és anélkül, hogy megérintette volna, megbillentette a rakétát, amely pörögve csapódott a földbe. Ettől függetlenül az esetek nagy részében a pilóták továbbra is a gépágyúra hagyatkoztak, bár a gépük előtt alig néhány száz méternyire működésbe lépő tonnányi robbanóanyag hatalmas detonációt produkált.11 Mint azt Hitler is tapasztalhatta Margivalnál, a V–1-esek igen megbízhatatlan szerkezetek voltak. A csendőrség vezetőjének Vichybe küldött jelentése szerint naponta több szárnyas bomba is lezuhant, mielőtt egyáltalán elérte volna a csatornát.12 Az egyik Alençontól északkeletre csapódott be, a Nyugat páncéloscsoport vonalai mögött. A pontatlanság és a szövetséges „búvárelhárító” századok hatékony működése ellenére azonban elegendő V–1-es érte el Londont ahhoz, hogy komoly problémát okozzon. Az egyik a Buckingham-palota mellett lévő Gárda-kápolnát találta telibe, pont a vasárnapi mise idején, és megölt 121 embert. Június 27-én Brooke tábornagy szerint a kabinetülés „a gyávaságot megtestesítő Herbert Morrison belügyminiszter szánalmas siránkozásával zárult. Aggodalmaskodott a szárnyas bombák, illetve a lakosságra gyakorolt hatásuk miatt. Öt év háborúzás után nem igaz, hogy nem lehet megkérni őket, bírjanak ki ennyit!” Brooke azt is feljegyezte, hogy Morrison az egész franciaországi stratégia megváltoztatását akarta elérni. „Szerinte az egyetlen cél kizárólag Franciaország északi partvidékének megtisztítása lehet. Szánalmas előadás volt. London semmi jelét nem adta, hogy ne bírna ki ennyit, de ha fel is merült ilyen panasz, csak annyit kellett volna mondani, hogy a történelem folyamán először osztozhatnak Franciaországban harcoló aikkal a veszélyben, és hogy amennyi ide hullik, annyival kevesebb jut nekik. Hála Istennek, Winston hamar elbánt vele.”13

Mivel a rakéták többsége még London előtt becsapódott, utasították a dezinformációs bizottságot, hogy találja ki, hogyan lehetne rávenni a németeket a jelenlegi céladatok megtartására. Az egyik kettős ügynök, „Lector” segítségével Madridon keresztül ejuttattak egy üzenetet berlini főnökeihez, „Ludwighoz” és „Heroldhoz”. „Az új német fegyver pusztító hatása beigazolódott. Az erőtlen ellenpropaganda állításaival szemben a bombázás eddig soha nem látott pánikot idézett elő a lakosság körében. Kormányzati és katonai körökben az a vélemény alakult ki, hogy ha ezeknek az új fegyvereknek az alkalmazása még intenzívebbé válik, akkor előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek kompromisszumos békét kötni Németországgal. A legfelső, befolyásos körökben erős békekötési hajlam érzékelhető, és felmerült Rudolf Hess neve is, mint lehetséges közvetítőé.” Az információ kissé talán eltúlzottnak tűnhet, mivel ezek a hírek további kitartásra ösztönözhették a németeket, de az adott körülmények között teljességgel indokoltnak látszott. Mindenesetre Hitler vakon hitt abban, hogy az új bosszúfegyverek a háború abbahagyására kényszerítik NagyBritanniát, és ez csak tovább erősítette abbéli elhatározásában, hogy ne adja fel a területeket Normandiában. Megszállottsága még ugyanebben a hónapban újabb összeütközéshez vezetett Rommellel és Rundstedttel. A két tábornagy látta, hogy ez a fajta rugalmatlanság a német hadsereg normandiai megsemmisüléséhez és Franciaország elvesztéséhez fog vezetni.14 Montgomery eközben továbbra is próbált úgy tenni, mintha minden a terv szerint haladna. Június 14-én, egy nappal a villersbocage-i katasztrófát követően ezt írta Churchillnek: „A csata jól alakul a két hadsereg találkozási pontjánál, a Caumont–VillersBocage–Tilly körzetben.” Akkor is nehezére esett elismerni a valódi következményeket, amikor alig egy héttel később megérkezett a nagy vihar a csatorna fölé. Az időjárás nemcsak a készletek partra

juttatását akadályozta meg, hanem az áttöréshez szükséges faltörő kos, a VIII. hadtest érkezését is késleltette. Közben a németek legjobb páncéloshadosztályaikkal erősítették meg a frontot a britekkel szemben. Az Ultra leadta a gyelmeztetést, hogy a II. páncéloshadtest is úton van a keleti frontról. A tüzérségi lőszer hiánya miatt egyelőre csak kisebb támadásokat indíthatott. Bár ez sok áldozatot követelt, és jelentősebb területet sem lehetett nyerni vele, tökéletesen illett Monty új tervébe: lekötni a németeket, amíg az amerikaiak elfoglalják Cherbourg-t.15 Június 16-án a Király Yorkshire-i Könnyűgyalogságának egyik zászlóalja egy hiányos Sherman század támogatásával megtámadta Cristot-t. „Felfejlődtünk egy tanya közelében, a magas partoldalú dűlőúton.” A katonák ntorogtak a rothadó tehéntetemek szagától. Át kellett kelniük egy nyílt búzaföldön. „Hirtelen ott termett a semmiből az atya, mi pedig letérdeltünk imádkozni.” Miközben lassan nyomultak előre, a támogató tüzérség a fejük felett átlőve tisztította meg az utat. A németek azonban eljátszották a szokásos trükkjüket: aknavetőkkel tűz alá vették az elöl haladó egységeket, hogy úgy tűnjön, mintha a tüzérségi sorozatok rövidre sikerültek volna. A tisztek hátraszóltak, hogy hagyják abba a tüzelést, és ekkor lelepleződött a németek csele. Az aknavetőtűzbe került katonák egyike nagyon rosszul járt. Egy repesz berobbantotta a zsákjában lévő foszforgránátokat, és „rövid időn belül rettenetes halált halt”.16 Három nappal később, a nagy vihar kezdetekor olyan sűrűn zuhogott az eső, hogy mindenfajta harctevékenységet be kellett szüntetni. A gyalogosok vigasztalanul üldögéltek lövészgödreikben, az esővíz lecsöpögött a poncsóként magukra terített sátorlapról. A harckocsik legénysége valamivel szerencsésebbnek mondhatta magát. Alvógödröt ástak, majd fölé álltak a páncélossal, hogy védve legyenek az esőtől.

Június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadás második évfordulóján megkezdődött a Bagration hadművelet első fázisa. A Vörös Hadsereg nagyszabású támadást indított Belorussziában azzal a céllal, hogy bekerítse a Wehrmacht Közép hadseregcsoportját. Miután a Fortitude tervhez méltó, briliáns módon kivitelezett maszkirovkával elhitették a németekkel, hogy Ukrajna inváziójára készülnek, a szovjetek meglepetésszerű támadásba lendültek. Három héten belül megöltek vagy fogságba ejtettek 350 000 német katonát, és a Bagration augusztus első hetére egészen Varsó alá juttatta a Vörös Hadsereget. Az időjárás miatti többszörös halasztás után a nagyszabású brit o enzíva, az Epsom hadművelet végre indulásra készen állt. Eisenhower már türelmetlenkedett, de Montgomery nem kapkodott, a 21. hadseregcsoport pedig bosszantóan kevés információt juttatott el a SHAEF-hez. Montgomery többször is mondta Dempseynek: – Ike-nak nem kell tudnia róla. Montgomery szerette titokban tartani vagy ködösíteni a terveit, gyakran szinte már delphoi metaforákat használt, ha sikerül az áttörés, akkor learathassa a dicsőséget, ha viszont elakadnak, akkor azt mondhassa, csak a német erőket akarta lekötni, és ezzel segíteni az amerikaiakat.17 A hadműveletben összesen 60 000 ember vett részt, főként a VIII. hadtestből, amely magában foglalta a 15. Skót Hadosztályt, a 43. Wessexi és a 11. páncéloshadosztályt. A katonák közül sokan még soha nem láttak csatát, de eltökélték, hogy bizonyítják rátermettségüket a sivatagi veteránok oldalán. A terv értelmében Caentől nyugatra kellett megindítani a támadást, majd hídfőállást létesíteni az Odon folyó déli partján, és előrenyomulni egészen az Orne-ig. Ebből a mély kiszögellésből a várostól délnyugatra aztán az összes német állást veszélyeztetnék. A két folyó között a kulcsfontosságú tereppont a 112-es magaslat volt.

Június 25-én, vasárnap a XXX. hadtest a jobbszárnyon ismét megtámadta a Panzer Lehrt. A 49. Észak-ridingi Hadosztály és a 8. páncélosdandár hátraszorította a németeket, de az ellenség a súlyos veszteségek ellenére meg tudta tartani Raurayt. Aznap Fontenay le Pesnelnél egy páncélozott felderítő ezred védte a szárnyukat. „A németek trükkje az volt – írta egy kanadai tiszt, aki a brit felderítőknél szolgált –, hogy amikor közeledtünk, kiugráltak a lövészgödreikből, és bevetették magukat a búzamezőbe.” Időnként visszakúsztak az állásaikhoz, és újra tüzet nyitottak, de a legtöbb esetben „a fritzek nem jelentettek valódi veszélyt”.18 Fontenay déli részét továbbra is tartotta a Panzer Lehr. Másnap reggel a Sherwoodi Rangerek egy Fire y Shermanje „befordult egy sarkon a város központjában, és szemben találta magát egy közeledő német Tigris harckocsival. Szerencsére a Sherman parancsnoka páncéltörő lőszert töltetett 75 mm-es lövegbe. Alig 30 méterről nyitott tüzet, és gyors egymásutánban leadott még hat lövést, amivel harcképtelenné tette a Tigrist.” Másnap a Rangerek több páncélos elvesztése árán megtisztították Raurayt. Legnagyobb zsákmányuk egy tökéletes állapotban lévő, magára hagyott Tigris volt. Azonnal fel is festették rá a dandárjelölésüket, egy rókafejet, de a XXX. hadtest parancsnokságáról leszóltak nekik, hogy a harckocsit vissza kell küldeni Angliába. Ez volt az első zsákmányolt nehézpáncélos Normandiában.19 Aznap, június 26-án az SS megkezdte a frontvonal mögötti francia falvak lakosságának elszállítását. Természetesen nem a civilek épségéért aggódtak, inkább a kémektől tartottak, és ez nem puszta paranoia volt. A brit 7. páncéloshadosztály és más egységek is rengeteg hasznos hírszerzési információt kaptak a vonalakon átszökő francia fér aktól és nőktől.

Tessel körül heves küzdelem dúlt. A 49. hadosztály egyik zászlóalja – a „Jegesmedvék”, ahogy az egységjelölésük miatt hívták őket – közelharcba bonyolódott a Panzer Lehrrel. „A Tesselierdőben parancsot kaptunk, hogy ne ejtsünk foglyokat – írta a Király Yorkshire-i Könnyűgyalogságának egy katonája. – Ezért nevezett minket Lord Haw-Haw Jegesmedve mészárosoknak.”20[35] Egy elfogott Ultra-üzenetből kiderült, hogy a Panzer Lehr „súlyos veszteségeket” szenvedett a csata első napján.21 A Montgomery által csak „leszámolásnak” nevezett művelet fő fázisa június 26-án kezdődött el, heves légi és haditengerészeti bombázással. Az éjszakai esőzést követően a felhőtakaró olyan alacsonyan volt, hogy alig lehetett légi bevetést indítani. A 15. hadosztály skótjai gyorsan törtek előre. Ha valakit eltaláltak a

sápadtzöld búzamezőben, bajtársai megjelölték a helyet, hogy az egészségügyiek rátaláljanak. A sebesült puskájára felcsatolták a szuronyt, beleszúrták a földbe, a tusára pedig ráakasztották a sisakját. Az egyik szemtanú szerint „mintha furcsa gombák nőttek volna ki a búzamezőn.”22 Több faluban is elkeseredett harc folyt, különösen Cheux-ban, ahol a Glasgow-i Felföldiek egyetlen nap alatt elvesztették az állományuk negyedét. A balszárnyon fekvő Saint-Manvieu-ben a 43. Wessexi Hadosztály, valamint a 4. páncélosdandár felülkerekedett a Hitler Jugenden.[36] A Királyi Skót Szürkék kilőttek négy Párducot, melyek váratlanul bukkantak elő az erdőből. A 43. hadosztály egyik újonnan érkezett dandárja mellé rendelt Szürkék katonái „jót mulattak a gyalogságunkon.23 Nyilvánvalóan ez volt az első bevetésük, és mindent a nagykönyv szerint csináltak: feketére mázolták az arcukat, leszedtek minden rendfokozati és egységjelölést, és csak suttogva beszélgettek.” Ám a két friss hadosztály mégis jóval hatékonyabbnak bizonyult a veteránoknál. A 15. Skót Hadosztály alkonyatra majdnem elérte az Odon erdős völgyét. Egy francia lakos, aki aznap éjjel a Caen déli peremén fekvő Fleuryből nézte a csatát, ezt írta: „dantei kép volt, ahogy az egész horizont egyszerre lobbant lángra”.24 A forgalmas utak, a sűrű eső és az általános zűrzavar lassították a támadást, de a 2. Argylliek és a Sutherlandi Felföldiek másnap így is elfoglalták az Odon hídját. Az Argylliek szokatlan kezdeményezőkészséget mutatva beszivárogtak a német állások közé ahelyett, hogy a hagyományos brit gyalogsági taktikát követték volna. A 15. Skótok aznap bátran visszavertek egy páncélos ellentámadást, és a híd elfoglalásával lehetővé tették a 11. páncéloshadosztály számára, hogy június 28-án reggel megkezdje az átkelést. O’Connor tábornok, a VIII. hadtest parancsnoka előre akart törni, hogy az Orne túlsó partján is hídfőállást foglaljon, de Dempsey, aki az Ultra révén értesült róla, hogy a német II. SS-

páncéloshadtest elérte a frontot, óvatossá vált. A következő fázis előtt biztos pozíciót akart elfoglalni az Odontól délre. Sepp Dietrich tábornok a II. SS-páncéloshadtest két hadosztályát azonnal harcba akarta vetni a brit hídfőállás ellen, de Rommel még habozott. Abban reménykedett, visszatarthatja a 9. Hohenstaufen és a 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályokat a nagy páncélos ellentámadásra, melyet mind ez idáig nem sikerült megindítani. Ám június 28-án Hitler Berchtesgadenbe rendelte a tábornagyot, amivel komoly törést idézett elő a csata vezetésében. Ráadásul az elkeseredett Dollmann vezérezredes néhány órával az öngyilkossága előtt megparancsolta a II. SS-páncéloshadtestnek, hogy az Odon két partján induljon el északnyugat felé, és számolja fel a brit kiszögellés nyugati szárnyát. Erősítésül megkapták a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály egy harccsoportját. Dollmann hirtelen eltávozása miatt még aznap utasították Paul Hausser tábornokot, a II. SS-páncéloshadtest parancsnokát, hogy haladéktalanul utazzon Le Mans-ba, és vegye át a 7. hadsereg irányítását. A hadtest vezetését átadta Bittrich altábornagynak. Másnap, június 29-én a 11. páncéloshadosztálynak sikerült feljuttatnia néhány harckocsit a kulcspozícióban lévő 112-es magaslatra. Visszaverték az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztály előretolt egységének több támadását, melyet a 7. aknavetős dandár Nebelwerferei, valamint a 21. páncéloshadosztály egy harccsoportja is támogatott. 11:00-kor a balszerencsés Bittrich, aki csak előző este vette át a II. SSpáncéloshadtest parancsnokságát, utasítást kapott, hogy egy órán belül kezdje meg az előrenyomulást. Eredetileg nem akart ennyire kapkodva támadni, de végül engedett a sürgetésnek. A Hohenstaufennek szintén küldtek egy üzenetet, melyben a művelet fontosságát hangsúlyozták. Rámutattak, hogy a két páncéloshadosztály beavatkozása nélkül „a Baronnál áttört ellenséget nem lehet visszaverni. Eljuthatnak egészen az Orne-ig, és

akkor Caen is elveszett”. A Panzer Lehrnek kellett fedeznie Bittrich támadásának balszárnyát. Ellenfeleikre azonban rámosolygott a szerencse, a 15. Skót Hadosztály katonái elfogtak egy német tisztet, aki magánál tartotta a terveket. Az előretolt zászlóaljak gyorsan felkészültek a védekezésre.25 A II. SS-páncéloshadtest valamivel dél után indította meg támadását. 16:05-kor a parancsnokság jelentette a Nyugat páncéloscsoportnak, hogy Gavrus előtt megsemmisítettek tizenegy brit harckocsit. Félórával később elfoglalták Gavrus-t, és kilőttek huszonhárom páncélost. Geyr von Schweppenburg, aki egy nappal korábban tért vissza, hogy átvegye a vezetést a Nyugat páncéloscsoport parancsnokságán, még alkonyatkor is hajtotta a két páncéloshadosztályt. Kijelentette, hogy ez lehet a nagy lehetőségük („die grosse Chance”). Ám aznap éjjel a 15. Skót Hadosztály erős szárazföldi és haditengerészeti tüzérségi támogatással visszaverte mindkét német alakulatot. A németek harmincnyolc harckocsit vesztettek, és a Frundsberg visszaszorult egészen a kiindulási vonalig. A morálra gyakorolt hatás még ennél is súlyosabb volt. Dempsey sajnos soha nem tudta meg, hogy ez volt a fő ellentámadás.[37] Attól tartott, hogy az a másik szárnyon fog bekövetkezni, ezért a 11. páncéloshadosztályt visszavonta ahelyett, hogy megerősítette volna. A németek azonnal meg is szállták a 112-es magaslatot. A szövetségesek ezzel katasztrofális hibát követtek el. A magaslat visszafoglalása sokkal több időt és életet követelt, mint amennyit a visszavonulással megmentettek.27 Montgomery másnap leállította az o enzívát, miután sikerült visszaverni a II. páncéloshadtest újabb ellentámadását. A VIII. hadtest öt nap alatt több mint 4000 embert veszített. A veszteségek felét a kivételes bátorsággal küzdő Skót Hadosztály szenvedte el. Nem kétséges, hogy Dempsey túlzott óvatossága miatt elszalasztott egy nagy lehetőséget. Az Epsom megindításának késleltetése azt eredményezte, hogy a VIII. hadtestnek az SS-páncéloshadtestek

legnagyobb koncentrációjával kellett megküzdenie, amit a kurszki csata óta összeállítottak. Ennek ellenére a résztvevő brit egységek lenyűgöző teljesítményét csak a hadseregparancsnokuk habozása tette semmissé. Mindössze abban találhattak megnyugvást, hogy a németek soha többé nem indítottak nagyszabású ellentámadást a brit szektorban.28 Eisenhower ingerültségét Montgomery stratégiájával kapcsolatban könnyű megérteni. A „leszámolásról” szóló magabiztos üzenetek ugyanis egyáltalán nem egyeztek azzal, amit Monty személyesen elmondott neki. A 7. páncéloshadosztály egyik hírszerző tisztje június 22-én elképedve jegyezte fel naplójába, amit az Epsom előtt a 21. hadseregcsoport parancsnokságáról visszatérő Erskine vezérőrnagytól hallott. „A tábornok elmesélte, mit mondott neki Monty. Az eddigiekhez képest gyökeres változás, hogy Monty nem akar területet nyerni. Megelégszik azzal, hogy a 2. hadsereg leköti az ellenség teljes páncélos haderejét, és ezen a fronton nem is vágyik más célpontra Caenen kívül. Bretagne kikötőjét az amerikaiaknak hagyja. Vagyis a VIII. hadtest támadni fog, de valódi célok nélkül. Monty úgy véli, elvesztettük az erőfelhalmozás csatáját, mert az időjárás miatt ötnapos késésben vagyunk.” Azaz Dempsey óvatosságának hátterében talán Montgomery állt.29 Rommel július 1-jén, egy nappal a csata vége után meglátogatta Geyr parancsnokságát. Mindketten megütközve vették tudomásul a 30 kilométerről leadott haditengerészeti sortüzek pusztító hatását. Még Hitlerrel is sikerült megértetni, hogy jelen pillanatban legfeljebb arra lehetnek képesek, hogy tartsák a vonalat. Geyr dühöngött, amiért minden rendelkezésre álló páncélos erőt harcba vetettek a brit o enzíva ellen, mert ez összezavarta saját terveit. Geyr legfőképpen az erők szétforgácsolását ellenezte vészhelyzeti intézkedésként, mert az zűrzavart okozott az utánpótlásban. Azt javasolta Rommelnek, hogy az újonnan érkezett

gyaloghadosztályokkal tartsák a frontot, a páncélosokat pedig vonják vissza és szervezzék újjá egy megfelelően kivitelezett ellencsapáshoz. Rommel azonban nem hallgatott rá. – A gyalogság erre nem képes, és nincs is felkészítve a feladatra – érvelt. Nem hitt benne, hogy a friss gyalogsági alakulatok képesek lennének feltartani a briteket, és hozzáállása merő véletlenségből pontosan beleillett Hitler megszállott elméletébe a terület megvédéséről. Geyr képtelen volt elviselni a „berchtesgadeni fotelstratégákat”, akiknek „semmi közük nem volt a páncélos hadviseléshez”. Megvetette a tüzér Jodlt. „A tüzérség átvette a Bourbonök sajnálatos jellemzőjét – nem tanult és nem felejtett –, és sok tekintetben még a gyalogságnál is fejletlenebb fegyvernem volt.”30 Geyr írt egy jelentést, amelyben nem válogatta meg a szavait. Rugalmas védelmet követelt, és az Epsom tanulságaiból okulva a páncélos erők visszavonását az Orne déli partjára, a szövetséges hajóágyúk hatósugarán kívülre. „A döntéseket közvetlenül az OKW hozza – folytatta. – Mivel ez a parancsnokság nem rendelkezik első kézből származó információkkal, sem közvetlen tapasztalatokkal a front helyzetéről, ráadásul rendszerint túlzottan optimistán mérlegel, döntései többnyire rosszak és későn érkeznek.” Rommel hozzáfűzte a maga következtetéseit, és továbbította az OKW-nak. Hitler válaszként azonnal felmentette Geyrt, és Hans Eberbach tábornokot nevezte ki a helyére. Június 28-án, miközben az Odon átkelőjénél tombolt a csata, Rommelt és Von Rundstedtet a Berghofba rendelték. Törzsfőnöke szerint Rundstedt „pokoli hangulatban” tért vissza. Miután 1000 kilométert autózott Saint-hermain-en-Laye-től Berchtesgadenig, hajnali háromtól másnap este hatig kellett várnia, „hogy néhány szót válthasson a Führerrel”. Amint visszatért a parancsnokságára, Blumentritt jelenlétében felhívta Keitelt, és „meglehetősen nyersen közölte vele, hogy a németek normandiai pozíciója tarthatatlan”. A

szövetségesek olyan túlerőben voltak, „hogy lehetetlen őket feltartani, nemhogy visszaszorítani a tengerbe”. – Mit tehetünk? – kérdezte Keitel. – Vessenek véget a háborúnak – felelte az idős tábornagy.31 Másnap reggel Keitel hívta, és tudatta vele, hogy beszámolt a beszélgetésükről a Führernek. Egy másik telefonhívás Jodltól gyelmeztette, hogy Hitler a nyugati parancsnoki kar lecserélését fontolgatja. Kulcsfontosságú tényező volt, hogy Rundstedt jóváhagyta Geyr jelentését. Hitler nemsokára be is jelentette, hogy a tábornokot egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazzák, és elküldött egy tisztet Párizsba, hogy átadjon neki egy udvarias levelet, valamint a Lovagkeresztet a tölgyfalombokkal. A helyére Hans-Günter von Kluge tábornagyot nevezte ki.32 Rommel szintén dühös volt. Hitler anélkül, hogy szólt volna neki, Hausser tábornokot nevezte ki a 7. hadsereg élére, mert jobban bízott a Wa en-SS parancsnokokban. Kedvence továbbra is Sepp Dietrich maradt, bár nem tudta, hogy Dietrich is úgy véli, normandiai beavatkozása katasztrófát idézhet elő. Hitler Rommeltől is megszabadult volna, de mint Geyr utódja, Eberbach elmondta, végül nem mentette fel, „mert leváltása hátrányosan hatott volna a morálra mind a fronton, mind Németországban, és külföldön is messzemenő következtetéseket lehetett volna levonni belőle.”33 Június 30-án Eberbach parancsot kapott, hogy másnap repüljön el Von Kluge tábornagyhoz, és vegye át a Nyugat páncéloscsoport vezetését. Kluge elmondta neki, hogy az OKW a front stabilizálását, majd egy ellentámadás indítását várja el tőlük. Kluge SaintGermain-en-Laye-be érve meggyőződött róla, hogy a Normandiából érkező jelentések túlzottan pesszimisták. A Közép hadseregcsoport elleni szovjet támadás, a Bagration hadművelet idején nyolc napot töltött a Wolfsschanzéban, és Blumentritt szerint ez idő alatt „átitatta őt a főparancsnokság ellentmondást nem tűrő szelleme”.34

Ennek eredményeképpen egyáltalán nem látta reménytelennek a helyzetet, amikor átvette a parancsnokságot nyugaton. A „Ravasz Hans” becenevű tiszt (játék a családnevével, amely németül ravaszt jelet) egyáltalán nem volt népszerű kollégái körében. Mint Rommel törzsfőnöke írta, Kluge „energikus, gyors észjárású és még saját magával szemben is könyörtelen, sokat követelő vezető volt. Éles vonású arcában a hideg szempár elrejtette érzelmeit. Gyűlölte Hitlert, de kötődött is hozzá, ami valószínűleg a Führer által osztogatott ajándékoknak és előjogoknak volt köszönhető.” Kluge Rundstedthez hasonlóan 250 000 birodalmi márkát kapott Hitlertől.35 Kluge július 5-én délután látogatta meg Rommel La RocheGuyon-i parancsnokságát. Lefutott néhány „meglehetősen hűvös udvariassági kört” Rommellel és Speidellel, majd a hadseregcsoport teljes törzsét kihívta a birtok kertjébe. Közölte velük, hogy Von Rundstedt tábornagy leváltását tekintsék a Führer elégedetlensége jelének a nyugati vezetéssel szemben. Hitler ezenkívül úgy véli, folytatta, hogy Rommel tábornagy túlságosan könnyen bedől „az ellenséges fegyverek látszólagos túlerejének”, és ezáltal pesszimistán látja a helyzetet. Kluge még azt is Rommel arcába mondta a törzstisztjei előtt, hogy csökönyössége miatt csak mérsékelt lelkesedéssel hajtja végre a Führer utasításait. – Ettől a pillanattól kezdve, Rommel tábornagy – zárta le a szónoklatát Kluge –, elvárom öntől a fenntartások nélküli engedelmességet! Vegye ezt gyelmeztetésnek!36 A provokáció várható módon éles hangvételű válaszra késztette Rommelt. Hangsúlyozta a helyzet kritikus voltát, és „a megfelelő tanulságok levonásának szükségességét”. A vita olyan hevessé vált, hogy Kluge végül távozásra szólította fel a tiszteket. Rommel követelte, hogy Kluge szóban és írásban is vonja vissza vádjait, ugyanakkor gyelmeztette, hogy mielőtt lefekteti az új szabályokat, beszélnie kellene a hadosztály- és hadseregparancsnokokkal, és

nem ártana ellátogatnia a frontra. Rommel annál is inkább megütközött Kluge viselkedésén, mert tudta, hogy kapcsolatban áll a hadseregen belül kialakult ellenállással. Az összes tiszt közül tőle várta volna legkevésbé, hogy ennyire behódoljon Hitlernek. Másnap Kluge elhagyta La Roche-Guyont, és látogatást tett a fronton. A harctéri parancsnokok véleménye annyira egyöntetű volt, hogy végül ő is elismerte Rommel igazát, és bocsánatot kért tőle. Felismerte, hogy akárcsak a keleti fronton, Hitlernek most sincs sok köze a realitáshoz, és amikor az álmai nem akarnak megvalósulni, nekiáll bűnbakokat keresni. Eberbach közben elfoglalta Geyr helyét. Úgy találta, hogy a Nyugat páncéloscsoport nem rendelkezik megfelelő hadseregparancsnokságokkal és vezetési törzsekkel. Geyr az átruházási jelentésében több lényeges pontra is rámutatott. „A német harckocsik fegyverzetben és páncélzatban is felülmúlják az amerikai és brit páncélosokat.”37 A német csapatok morálja továbbra is „viszonylag jó” volt, köszönhetően a „hatékony propagandának”. A brit szektorban „a normál körülmények közötti védekezéshez megfelelő erők álltak rendelkezésre”, és a terep is a védőknek kedvezett. Nyolc páncéloshadosztály, egy légvédelmi egység és két Nebelwerfer dandár összevonásával sikerült „súlypontot létrehozni egy lehetséges ellenséges támadással szemben.” Ugyanakkor a harcba vetett gyaloghadosztályok kettőnégy hét alatt kimerültek. A háború végén még Jodl tábornok is elismerte, hogy a „folyamatos brit támadások lehetetlenné tették a páncéloshadosztályok gyors leváltását gyalogsági egységekkel, és meghiúsították a komolyabb erők átmozgatását a nyugati szárnyra. Ezek az akciók jelentős mértékben hozzájárultak az amerikai áttörés sikeréhez.”38 Bár Geyr hangsúlyozta, hogy a franciák továbbra is „barátságosak”, és Normandiában csak nagyon kevés partizántámadásra került sor, a német katonai hatóságok egyre

idegesebbé váltak. Hogy félelmet ébresszenek a párizsi lakosokban, végigvezettek 600 brit és amerikai foglyot az utcákon. Néhány nézelődő bátorító szavakat súgott a szövetséges katonáknak, mások sértéseket kiabáltak, őket talán a bombázásokat hangsúlyozó német propaganda befolyásolta. Az egyik amerikai ejtőernyős, akit németszimpatizánsok egy csoportja megrugdosott és leköpködött, „kiugrott a sorból, hogy visszaüssön”, de egy őr fenékbe szúrta a szuronyával.39

Ám a Wehrmacht főparancsnokságának legfőbb gondja most a belorusziai szovjet o enzíva és a normandiai frontra nehezedő nyomás volt. „A keleti és nyugati nagy kon iktusok hatása egymás ellentettje volt – állította Jodl, amikor a háború után Keitellel

együtt kihallgatták. – Mindkét front úgy érezte, hogy a másikhoz képest elhanyagolják.” Az SS-páncéloshadosztályok koncentrációja Normandiában, különösen a II. SS-páncéloshadtest átvezénylése keletről egyértelmű magyarázatot adott rá, miért nem képesek hatékonyan reagálni a Bagration hadműveletre. „A kétfrontos háború minden hátránya jelentkezett” – nyilatkozta Jodl.40 A Vörös Hadsereg összekötő tisztje, Vasziljevszkij ezredes meglátogatta a 7. páncéloshadosztály parancsnokságát. Hamisítatlan szovjet diplomáciával közölte, hogy túlságosan lassúnak tartja a brit előrenyomulás ütemét, mire az egyik brit tiszt megkérte, mutassa meg a térképen, hol harcol saját hadosztálya. Kiderült, hogy azon a majdnem 1000 kilométeres frontszakaszon kilenc német hadosztály védekezik, míg Normandiában a britek egy alig száz kilométeres szakaszon szintén kilenc hadosztállyal álltak szemben, melyek közül hét páncélos volt.41 A szovjet propagandisták állításai, miszerint a németek legjobb egységei „még mindig a szovjet–német” fronton harcolnak, egyszerűen nem állták meg a helyüket, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint a hat páncéloshadosztály, valamint a Panzer Lehr és a 2. SS-páncéloshadosztály normandiai jelenléte.42 „Jól tudjuk, hol vannak jelenleg a atal és erős németek – írta Ilja Ehrenburg a Pravdában, leszólva a Normandiában harcoló német alakulatokat. – Átadtuk őket a földnek, a homoknak és az agyagnak a kalmuki sztyeppén, a Volga partján, a volhovi mocsaraknál, az ukrán sztyeppén, a krími erdőkben, Moldáviában, Rzsevben, VelikijeLukijban. Szövetségeseink azokkal a németekkel küzdenek, akiket mi csak „totalnyiknak” nevezünk [totális mozgósítás], és akik eleve pusztulásra vannak ítélve.” Ám még Ehrenburg is elismerte, hogy a „francia katlan kezd egyre inkább hasonlítani az orosz kohóra”.43

16.

A bocage csatája Cherbourg június végi elfoglalását követően Bradley 1. amerikai hadserege felkészült a déli előretörésre. Nyugaton, a félsziget tövénél a 79. gyaloghadosztály, a 82. légideszant-hadosztály és a balsorsú 90. hadosztály állásai a mocsárvidéken húzódtak. Velük szemben Choltitz LXXXIV. hadteste mostanra jól beásta magát a déli erdős dombvidéken. A 4. és 83. gyaloghadosztályok Carentantól délre szintén mocsárvidéken vesztegeltek. Ők a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztállyal és a 353. gyaloghadosztállyal néztek farkasszemet. Saint-Lôtól keletre a 30., 35. és 29. gyaloghadosztályok már elérték a bocage vidékét, akárcsak a brit szektorhoz közeledő 2. és 1. gyaloghadosztályok Caumont környékén. Ők Meindl II. ejtőernyős hadtestéhez közeledtek. Bár Geyr és Guderian is hevesen ellenezték a hadosztályok szétaprózását, a németek védelemben nagyon hatékonyan működtették gyalogságból, rohamlövegekből és műszakiakból álló harccsoportjaikat. Az amerikai hadjárat július 3-án kezdődött, amikor a VIII. hadtest Middleton vezérőrnagy irányításával támadást indított a nyugati szárnyon. Sűrű esőben vágtak neki ezen a szokatlanul nedves nyáron. Az amerikai katonák a kiképzés hosszú hónapjai alatt megutálták az angliai esős, hideg időjárást, és Franciaországban sokkal kellemesebb körülményekre számítottak. Az alacsony felhőtakaró lehetetlenné tette a légi támogatást, az eső pedig túlságosan sűrűn zuhogott ahhoz, hogy a tüzérségi

meg gyelők pontosan végezhessék a munkájukat. A 82. légideszant-hadosztály kora délutánra elfoglalta első számú célpontját, a La-Haye-du-Puits-tól északra emelkedő 131-es magaslatot, az o enzíva többi része azonban elakadt. A 82-esek türelmetlenül várták a másik két hadosztály felzárkózását. Közben a németek egészen más problémákkal küszködtek. Egy volgai tatár zászlóalj a harcok kezdetekor „azonnal átállt az ellenséghez”. Egy másik ost zászlóalj az első adandó alkalommal megadta magát a 82-eseknek, egy harmadik pedig nyugaton, a 243. gyaloghadosztálynál szintén kapitulált.1 Másnap a Sèves folyó körüli mocsárvidék keleti részén, Sainteny szektorában az amerikai VII. hadtest harcba vetette a 83. hadosztályt. Július 4-ét megünneplendő parancsba adták, hogy pontosan délben a front összes tábori lövege nyisson tüzet. Némelyik egység vörös, fehér és kék füstöt lőtt fel. A nemrég érkezett 83. hadosztály június végén váltotta fel a 101-eseket. Éjszakai járőröket küldtek ki, „hogy tapasztalatot és önbizalmat gyűjtsenek”, és csökkentsék az „ideges és túlzottan lelkes” katonák feszültségét.2 Ám a visszatérő katonákra még így is „állandóan” tüzet nyitottak az őrszemek. A 101. hadosztály ejtőernyősei teletömték az újoncok fejét a „fritzek kitartásáról és harci képességeiről” szóló mesékkel. A Sainteny birtoklásáért vívott harc véres tűzkeresztségnek bizonyult. A 83. gyaloghadosztály vesztesége elérte az 1400 főt. Mint a foglyul ejtett németektől megtudták, még rengeteget kellett tanulniuk. „A németek tudták, hogy zöldfülűek vagyunk, mert minden mozdulatunkat előre látták – jelentette egy őrmester. – Látták a cigarettáink fényét, és hallották a fémtárgyak egymáshoz verődését. Ha betartottunk volna néhány alapelvet, olcsóbban megússzuk.” A németek is alig várták, hogy elkapjanak néhány szövetséges katonát, elsősorban a náluk lévő kitűnő térképek miatt, amelyekből ők nagy hiányt szenvedtek.3

Két nappal később, július 6-án a 4. gyaloghadosztály is csatlakozott a délnyugati irányú támadáshoz. Cherbourg-hoz közeledve, kemény harcok után Barton tábornok a következőt jelentette: „Az a hadosztály, amelyikkel partra szálltunk, már nem létezik.”4 Nem nagyon túlzott. A hadosztály vesztesége a partra lépése óta elérte az 5400 főt, és pótlásként 4400 új ember érkezett. Olyan sok tiszt esett el, hogy a hadosztálytörzs tisztjeit is visszaküldték a harcoló egységekhez. A nyugati Sèves és a keleti Taute folyók melletti mocsarak megakasztották az amerikai támadást. Így nem tudták átkarolni a német állásokat, a talaj pedig többnyire járhatatlan volt a harckocsik számára. A 37. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos ezred tökéletes védelmi állást foglalt el, de még a német páncélgránátosok is folyamatosan panaszkodtak az esőre és a folyók magas vízszintjére, mert a lövészgödreikben hatvan centi magasan állt a víz. A atal SS-páncélgránátosok az ételt is nehezen szokták meg. Rengeteg tej, vaj és marhahús állt rendelkezésre, kenyeret és tésztát azonban nem kaptak. Ráadásul csak egy héttel az amerikai támadás előtt kapták meg a postájukat – első alkalommal az invázió kezdete óta. A Carentan elleni költséges támadást követően sok németországi családhoz és kedveshez tértek vissza a levelek a hivatalos bélyegzővel: „Elesett a Nagy Németországért.” Aznap a hosszú északi úttól meggyötört 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály első egységei is megérkezetek.5 Bár a nyugati szárnyon eleinte lassan indult be a gépezet, a németek reménytelen anyagcsatát vívtak az amerikai tüzérség kíméletlen csapásai alatt. Még a Das Reich július 6-i támadása is gyorsan összeomlott a tüzérségi tűzben, hiába lepték meg a Mont Castre-i erdőben előrenyomuló amerikaiakat. Mivel a caeni front minden tekintetben prioritást élvezett, a német LXXXIV. hadtest alig kapott erősítést és készleteket a veszteségek pótlására. A

Wehrmacht június 25-éig Normandiában 47 070 főt veszített, köztük hat tábornokot. A védelemben mutatott hatékonyságuk mégis kelletlen elismerést váltott ki ellenfeleikből. „A németeknek nem sok mindenük maradt – írta egy amerikai tiszt –, de azt pokolian jól tudták használni.”6 A folyamatos amerikai nyomás eredményeképp Choltitznak nem volt lehetősége pihentetni és átszervezni csapatait. Egyedüli tartalékát a Das Reich és a 15. ejtőernyős ezred egységeiből álló harccsoport jelentette. Becslései szerint hadteste a harcok idején naponta másfél zászlóaljat veszített az amerikai tüzérség és a folyamatos támadások miatt. Groteszknek tartotta az OKW visszavonulást tiltó parancsát, ezért Hausser beleegyezésével hamis jelentéseket küldött, hogy leplezze a kisebb taktikai visszavonulásokat. A 7. hadsereg parancsnoksága gyelmeztette Rommelt, hogy az amerikai tüzérség és légierő működése miatt bármikor bekövetkezhet a nyugati szárny összeomlása. A vasútvonalak és a közutak állandó bombázása miatt a németek nem tudták megfelelően tüzérségi lőszerrel ellátni az atlanti partvidéken harcoló csapataikat.7 Choltitz több mint egy hónapja folyamatosan harcban álló emberei kimerültek. „Miután már három napja nem hunytam le a szemem – írta haza a 91. Luftlande hadosztály egyik szakaszvezetője –, gond nélkül tudnék aludni vagy tíz órát. Egy lebombázott tanyaház romjai között ülök, amely igencsak méretes épület lehetett, mielőtt utolérte a végzete. Félelmetes látvány: mindenfelé a bombázásban elhullott szarvasmarhák és csirkék tetemei hevernek. A lakókat a közelben temették el. Az orosz katonáink a romok közé behúzódva snapszot isznak, és az »Eh Geht alles vorübert«-t éneklik, már amennyire tudják. Ó, bárcsak vége lenne ennek az egésznek, és az emberiség okulna belőle! Képtelen vagyok felfogni ezt a zűrzavart és a háború kegyetlenségét. Keleten nem hatott rám ennyire, de itt, Franciaországban nagyon is érzem.

Az egyetlen pozitívum, hogy van mit enni és inni… A kellemetlen időjárás viszont folytatódik, és egyre zavaróbbá válik. A háborút persze nem akasztja meg, legfeljebb az ellenséges légitámadások ritkultak meg. Legalább sikerült szereznünk légvédelmi lövegeket, hogy az amerikaiak ne tekintsék sportnak a bevetéseket, mint az invázió első heteiben. Az borzalmas időszak volt.”8 A németek a nyugati part mentén számítottak a fő amerikai támadásra, mivel egyértelműen az volt a leggyengébben védett szektor. Csakhogy Bradley Saint-Lôt tekintette az első számú célpontnak. Úgy vélte, a város elfoglalása létfontosságú a „megfelelő földterület megszerzéséhez, ahonnan aztán el lehet indítani a Cobra hadműveletet”. A nagyszabású, déli irányú támadás célja az lett volna, hogy kitörjenek a bocage vidékéről, és elérjék Bretagne-t. Ehhez azonban először vissza kellett szorítani a németeket a Bayeux–Saint-Lô út déli oldalára, és megtisztítani a művelet kiindulási vonalát a Saint-Lô–Périers út mentén.9

Július 7-e ködös, felhős reggelén a 30. gyaloghadosztály támadásával kezdődött el a Saint-Lô birtoklásáért vívott csata. Az amerikai gyalogosok feladata az volt, hogy a Vire folyótól nyugatra felszámolják a német állásokat. Nemcsak a mocsárvidékkel és a sövényekkel kellett megküzdeniük, hanem a Vire meredek partoldalával is. Az előrenyomulás lassúsága miatt ingerült Bradley úgy döntött, odaküldi a 3. páncéloshadosztályt, felgyorsítani a támadást.10 Az egység aznap éjjel harcba szállt, 45 jármű egy óra alatt átkelt a folyón, majd támadást indított a Saint-Lôtól nyugatra fekvő Saint-Gilles irányában. Ám másnap kiderült, hogy az akcióval túlságosan nagyot akartak markolni. A 30. hadosztály még nem tisztította meg a területet, és a két hadosztály nemsokára összekeveredett, mivel a mozgásukat nem koordinálták előre. A 3.

páncéloshadosztály három harccsoportja egyik mezőről a másikig araszolt előre ahelyett, hogy átsöpörtek volna az egész területen, ahogy azt Bradley elképzelte. Már a bevezetés is véresre sikeredett, amikor tizenkét Shermant szinte abban a pillanatban kilőttek, amint előbukkantak a sövény egyik résén.11 Az amerikai harckocsik kisebb átütőerővel rendelkező lőszere sokkal több füstöt bocsátott ki, mint a német muníció, ami hátrányos helyzetbe hozta a támadókat. A 3. páncéloshadosztály egyik utásza éppen a dolgát végezte az egyik gyümölcsöskert mellett húzódó sövényben, amikor egy bőrig ázott német bukkant elő a sűrűből. Azonnal az egyik fához támasztott puskája után kapott, de a német előhúzta tárcájából felesége és gyermekei fényképét, és próbálta meggyőzni, hogy ne lője le. – Maine Frau und meine Kinder!12 A nyugatról érkező további német támadások arra utaltak, hogy a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztályt átirányították ebbe a szektorba. A légi felderítés is nagyobb páncélos erő közeledését jelezte a Saint-Lôtól 50 kilométerre délkeletre lévő Le Bény-Bocage felől. Az elfogott Ultra-üzenetek szerint ez szinte biztosan a caeni frontról átvezényelt Panzer Lehr hadosztály egy része lehetett. Kétszázadnyi P–47 Thunderboltot küldtek az elfogásukra. Július 9-én is tovább esett, lehetetlenné téve a légi felderítést és a vadászbombázó támadásokat. A gyalogság bőrig ázva, nyakig sárosan folytatta a támadást 07:00-kor. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a németek a Panzer Lehr érkezésével ellentámadást terveznek. A reggeli jelentések szerint „rengeteg harckocsit” láttak Saint-Lôtól nyugatra. Azonnal bazookákat és páncéltörő lövegeket küldtek előre, és a hadtesttüzérség is felkészült, de az amerikaiak nem állították le az előrenyomulást. Elszabadult a zűrzavar, amikor a „B” harccsoport első Shermanjei Pont Hébert-t elérve félreértelmezték a térképet. Ahelyett, hogy délnek fordultak volna, a fűútvonalat követve az

észara fekvő Saint-Jean-de-Daye felé indultak. Így pontosan szemben találták magukat a 30. hadosztállyal, melyet már gyelmeztettek a német harckocsik közeledésére. A 823. páncéltörő zászlóalj és néhány önjáró löveg észlelte az elveszett páncélososzlopot, és azonnal harcba is szálltak. A két legelső Shermant kilőtték, és heves tűzharc alakult ki, ami pánikot okozott a 30. hadosztály tapasztalatlan gyalogságánál, főként, miután elterjed a rémhír a német páncélosok áttöréséről. Hosszú időbe telt, mire felszámolták a „pokoli káoszt”, délnek fordították a 3. páncéloshadosztályt, és friss csapatokkal biztosították a Pont Hébert-i út mindkét oldalát.13 A jobbszárnyon sem alakult szerencsésebben a nap. A 120. gyaloghadosztály és a 743. harckocsizászlóalj Párduc tankok és a Das Reich páncélgránátosainak jól előkészített rajtaütésébe futott. A Wa en-SS páncélgránátosok közelharcba bocsátkoztak az amerikai harckocsikkal, néhányan meg is próbáltak felmászni a páncélosokra, miközben a járműparancsnokok a torony nehézgéppuskájával tüzeltek rájuk. A 120. gyalogezred egyik zászlóalját kis híján bekerítették, és „az alakulat majdnem megtört a tapasztalatlan katonák között végigsöprő pánik miatt”. A tartalékos és a hátsó lépcsős egységek engedtek a félelemnek, ami „gyors északi irányú megfutamodást eredményezett, a 14 legkülönfélébb páncélos és egyéb járműveken”. A frontszázadok visszavonulását csak a tisztek és tiszthelyettesek határozott közbelépése akadályozta meg. Az amerikaiak összesen tizenhárom Shermant vesztettek, a gyalogság veszteségei pedig azon a napon kétszeresen meghaladták a németekét. A teljes katasztrófát csak a hajnal óta mintegy 9000 lövést leadó hadosztálytüzérség kitartó támogatásával sikerült elkerülni.

Július 10-én a VII. hadtest a mocsarak és a Taute folyó között újabb kísérletet tett a délnyugati irányú előretörésre a Carentan–Périers út mentén. Elértek ugyan néhány kisebb, helyi sikert, de a szoroson még mindig nem sikerült keresztültörni. A 83. hadosztálynak négy harccal töltött napjába került, hogy másfél kilométert nyerjen. A 4. hadosztály egyik tisztje szerint „keserű, nehézségekkel teli hét volt ez a gyalogság számára”, miközben egyik szigetről a másikig haladtak „azon a förtelmes vidéken”, időnként bokáig a vízben gázolva, máskor puskájukat a fejük fölé emelve. Az emberek kimerültek. „Amint valaki leült, azonnal elaludt vagy kábulatba esett.” A német katonai professzionalizmus miatt az amerikaiak nehezen tudták felmérni az ellenség veszteségeit. A németek éjszakánként összeszedték a halottaikat, és visszavonuláskor magukkal vitték őket.15 Barton tábornok, a 4. hadosztály parancsnoka írta: „A németek már csak a katonáik bátorsága miatt tartanak ki. Gyalogságban tízszeres, tüzérségben ötvenszeres, légierőben pedig végtelen túlerőben vagyunk velük szemben.”17 Azt akarta, hogy az egységparancsnokok próbálják megértetni az embereikkel: „Nekünk ugyanolyan elszántan kell harcolnunk a hazánkért, ahogy a németek teszik a sajátjukért.”[38] A hadifoglyok kihallgatásáról készült jelentések egyike szerint „a németek nem sokra becsülték az átlagos amerikai katona harci képességeit”. A Rangereket és a légi deszantosokat tisztelték, de a propaganda mélyen beléjük ivódott. Egy 19. éves fogoly a 17. SS-páncéloshadosztályból meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak a kétségbeesés szélén állnak, a német csapatok visszafoglalták Cherbourg-t, és hogy Németország megsemmisíti a nyugati szövetségeseket, majd a Vörös Hadsereget is.18 Hogy fokozzák a katonák gyűlöletét, a szovjet komisszárok német megfelelői, a nemzetiszocialista vezetőségi tisztek a német városok elpusztítását, valamint a nők és a gyerekek megölését

hangsúlyozták a szövetségesek „terrortámadásai” során. Az alaptétel az volt, hogy a szövetségesek „el akarják törölni” a német fajt. Vagyis a vereség a szülőhaza megsemmisülését jelenti. A szövetségeseknek szóló propagandapam eteken kérdéseket tettek fel: „Mit kerestek Európában? Amerikát véditek? Meg akartok halni Sztálinért és Izráelért? Mindez része volt annak a náci alaptételnek, hogy az „Amerikanismus” szövetségbe kovácsolta az Egyesült Államok „zsidó tőkéseit” a Szovjetunió „zsidó bolsevikjeivel”.19 Még azok a német katonák sem adták fel könnyen, akik ezt fontolgatták, mert a náci propaganda meggyőzte őket, hogy az új szuperfegyverekkel bombázott Anglia nem lesz biztonságos hely senkinek. „A fogságba esés is kényes ügy – írta egy őrvezető. – Néhányan mennének, de félnek a V–2-esektől és V–3-asoktól.” Három nappal később még mindig az foglalkoztatta, hogy milyen veszélyekkel járhat a kapituláció, amennyiben Németország nyeri a háborút. „Ma beszéltem egy veteránnal a keleti frontról. Azt mondta, ott is nehéz volt, de nem is hasonlítható az itteni helyzethez.” Ha egy német katona „átáll az ellenséghez, a családja semmiféle támogatást nem kap, ráadásul ha mi győzünk, a foglyokat vissza kell szolgáltatni, és a dezertőrök akkor megnézhetik magukat”.20 Mint minden hadseregben, az amerikai csapatok harci teljesítménye is zászlóaljról zászlóaljra változott. A bocage harcainál sokan túltették magukat a rettegésükön a német páncélosoktól. Hicks közlegény a 4. hadosztály 22. gyalogezredéből bazookájával három nap alatt három Párducot lőtt ki. Bár két nappal később életét vesztette, a katonák egyre jobban bíztak a bazookában mint páncéltörő fegyverben. Teague ezredes, a 22. ezred parancsnoka meghallgatta az egyik bazookás katona beszámolóját: – Az aztán jó nagy kura volt, ezredes! Mintha az egész utat megtöltötte volna. Csak közeledett, és mintha az egész világot el

akarta volna pusztítani! Háromszor is rálőttem, de a rohadék csak nem állt meg! Teague megkérdezte, mit tett ezután. – Mögé kerültem és onnan is beledurrantottam. Akkor már megállt. Némelyik atal tiszt annyira fellelkesült a páncélosvadászat gondolatától, hogy úgy kellett őket visszatartani.21 Öt napig tartó harc után a mocsárban és a bocage-ban a 22. gyaloghadosztály vesztesége 729 főre rúgott, ezek között volt egy zászlóaljparancsnok és öt századparancsnok is. „A »G« századnak mindössze öt olyan tiszthelyettese maradt, aki már két hétnél több ideje szolgált az egységnél. Közülük négy a főtörzsőrmester szerint harci kimerültségtől szenvedett, ők más körülmények között nem is lettek volna alkalmasak erre a posztra. Az alkalmas emberek hiánya miatt harc közben a századparancsnoknak és a főtörzsnek kellett körbejárnia, hogy kizavarják az embereket a lövészgödreikből, de azok az első adandó alkalommal újra elrejtőztek.”22 Taute-tól keletre a XIX. hadtest 9. és 30. hadosztályai idegesen várták a Panzer Lehr érkezését. Július 10-én a rossz időjárási viszonyok miatt nem lehetett légi felderítést végezni, így a németek este akadálytalanul felfejlődhettek a kiindulási körzeteikben. A németek terve az volt, hogy visszaszorítják a két hadosztályt a Virecsatorna túlsó partjára, majd folytatják a támadást egészen Carentanig. A Panzer Lehr kezdetben az összes normandiai egység közül a legjobban felszerelt és kiképzett hadosztály volt, de a caeni fronton a britek elleni harcban elveszítette állománya kétharmadát. [39]

Bayerlein emberei szintén kimerültek, hiszen egyetlen pillanatra sem vonták hátra őket pihenni. Amikor a tábornok a 7. hadsereg parancsnokságán ezt szóvá tette, azt felelték neki, hogy ne aggódjon, mert az amerikaiak gyenge harcosok. Bayerlein

gyelmeztette Choltitzot, hogy a Panzer Lehr „állapota nem teszi lehetővé az ellentámadást”. Choltitz úgy vélte, Bayerlein hazudik, „mint a többi páncélosparancsnok”, és nem vonta vissza a támadási parancsot.24 Bayerlein nem túlzott a hadosztálya állapotát illetően, amikor maguk mögött hagyták a brit szektort. „Még az I. SSpáncéloshadtestnél is úgy gondolták, hogy a hadosztály az emberek kimerültsége miatt kritikus állapotban van” – írta Geyr von Schweppenburg. Bayerleinnek nem maradt más lehetősége, három harccsoportra osztotta szét páncélosait, páncélgránátosait és tüzérségét. A három közül a legerősebb Pont-Hébert felől támad, a második a Coutances-ből kivezető úton indul Le Dézert felé, a harmadik pedig a Bois du Hommet-ból Le Mesnil-Véneron irányába tör előre.25 Július 10-én éjszaka az előretolt amerikai állásokban kuporgó gyalogosok harckocsik zaját jelentették, és július 11-én hajnalban a Panzer Lehr egységei megindították a támadást a Le Dézert-től délre emelkedő erdős dombok között, a Le Rochel melletti 90-es magaslaton állomásozó 120. gyalogezred egyik zászlóalja ellen. Bár néhány Panzer IV-es harckocsinak sikerült betörnie az amerikai állások közé, a bazookás csapatok gyorsan elszigetelték és ártalmatlanná tették őket. A Pont Hébert-ből induló, és a Vire nyugati partját követő német támadást bazookák és páncélvadászok segítségével szintén visszaverték. A 3. páncéloshadosztály egyik különítménye a védők segítségére sietett, de a Vire keleti partjáról tüzelő német rohamlövegek kilőtték hat harckocsijukat. A másik szárnyon a 9. hadosztály erősítést és páncélvadászokat vetett be. Július 11-én 09:00-kor átirányítottak néhány amerikai vadászbombázót, hogy támadják meg a Panzer Lehr páncélosait, melyek a Le Dézert-i úton haladtak északkelet felé.

Néhány kilométernyire nyugatra páncélvadászok egy másik csoportja rajtaütött a közeledő német Párducokon. Bár egy Párduc harcképtelenné tételéhez mindig több lövés kellett, az amerikaiak példás önuralommal harcoltak. Összesen tizenkét Párducot és egy Panzer IV-est lőttek ki. A Panzer Lehr o enzívája végképp megtorpant, amikor a középső harccsoportot Le Dézert-től délre észlelték, és a 9. hadosztály tüzérsége, valamint néhány P–47 Thunderbolt és P–38 Lightning lecsapott a járművekre. A Panzer Lehr állománya megtizedelődött, a hadosztály 20 harckocsit és rohamlöveget, továbbá 700 embert veszített.26 Bayerlein az emberei kimerültségével magyarázta a kudarcot, valamint a Panzer V-ös Párducok alkalmatlanságával a sövények között, mivel ezen a terepen a harckocsi nem tudta kihasználni legelőnyösebb tulajdonságát, nagy lőtávolságát. A hosszú lövegcső miatt a tornyot is csak nehezen lehetett elfordítani, de ami még ennél is fontosabb, az amerikai csapatok bátran és nagy eltökéltséggel küzdöttek. A két nappal korábbi pániknak már nyoma sem volt. Ugyanakkor a meggyengült Panzer Lehr támadását össze sem lehetett hasonlítani a briteket visszaverő SSpáncéloshadosztályok műveleteivel.27 Egy rövid összefoglaló nem adhatja vissza a bocage-ban vívott harcok realitását. A németek csak „schmutziger Buschkrieg”-nek, mocskos bozótháborúnak nevezték, de elismerték, hogy a terep nekik, a védőknek kedvezett.28 A sövények közötti harctól való félelem az invázió előtt még nem létező gyűlöletet szított a katonákban. „Csak a halott fritz a jó fritz – írta levelében az 1. gyaloghadosztály egyik katonája Minnesotában élő családjának. – Még soha senkit nem gyűlöltem ennyire. És nem holmi aranysávos fejes propagandabeszéde miatt. Azt hiszem, egy kicsit begolyóztam, de ki nem? Valószínűleg így a legkönnyebb átvészelni.” Ám a leghevesebb harcokban is léteztek kimondatlan korlátok. Egyik fél

sem használt robbanólőszert, mert tudták, hogy a megtorlás is hasonló formában érkezne.29 Az amerikaiak nem készültek fel a bocage-ra, a magas fákra a sűrű sövényfalakban, a szilárd töltésekre. A kiképzéskor úgy gondolták, a sövények olyanok lehetnek, mint Anglia déli részén. Collins tábornok, a VII. hadtest parancsnoka közölte Bradleyvel, hogy a sövénynél kellemetlenebb akadállyal még Guadalcanalon sem találkozott. Bradley is csak annyit tudott mondani, hogy „a legrohadtabb vidék, amit valaha láttam”. A brit hadsereg sem hallgatott Brooke tábornagy gyelmeztetésére. Ő az 1940-es visszavonulás során már szerzett némi tapasztalatot ebben az országrészben, és előre látta a támadókra leselkedő nehézségeket. A friss egységeket különösen megzavarta és elbizonytalanította, hogy a kis, zárt mezőkön előrenyomulva nem látják az ellenséget. Elfeledkeztek a gyalogsági kiképzés alapelemeiről. Amikor a német lövegek és aknavetők megszólaltak, az ösztöneiknek engedelmeskedve azonnal hasra vágták magukat vagy visszafutottak a fedezékbe ahelyett, hogy a legbiztonságosabb megoldást választva előrerohantak volna. Gyakran a fákon rejtőző német lövészek egyetlen lövésére az egész szakasz a földhöz lapult, ahol a katonák sokkal jobb célpontot nyújtottak. A németek ezt gyakran szándékosan provokálták ki, hogy aztán aknavetőtűzzel árasszák el a mozdulatlanul lapuló amerikaiakat. „Ha élni akarsz, mozogj” – ez lett a jelmondat a Bradley parancsnokságán tartott eligazításokon. A tisztek és tiszthelyettesek lelkére kötötték, hogy ne vetődjenek a földre, mert az egész szakasz követni fogja a példájukat. Az agresszív vezetés sokkal kevesebb veszteséget eredményezett, mert a németek megijedtek a feléjük közeledő katonáktól. Ezenkívül a „menet közbeni tüzelés” fontosságát is hangsúlyozták. Ez azt jelentette, hogy tűz alatt kell tartani a lehetséges búvóhelyeket, és nem arra várni, hogy felbukkanjon egy azonosítandó célpont.30

A katonáknak azt tanácsolták, ha egy mesterlövész megsebesíti őket, feküdjenek mozdulatlanul. Az ellenség nem fog még egy golyót vesztegetni egy halottra, de biztosan tüzet nyit, ha látja, hogy az áldozata el akar mászni. A német lövészek gyakran a fákhoz kötözték magukat, ha megsebesülnek, ne essenek le. A mesterlövészeknek soha nem kegyelmeztek egyik oldalon sem. A másik kedvelt búvóhely a nyílt mezőn álló szénakazal volt, ezzel azonban viszonylag gyorsan felhagytak, mert az amerikai és brit katonák előszeretettel gyújtották fel a kazlakat nyomjelző lövedékekkel, hogy aztán lekaszálják a menekülni próbáló lövészt. A német lövészek nem voltak valami jók, mivel az Atlanti Fal építése közben kevés idejük maradt gyakorolni. Ám az amerikaiak sokkal jobban tartottak tőlük, mint amekkora veszteséget valójában okoztak. Az aknavetők háromszor annyi ember öltek vagy sebesítettek meg, mint a puskák vagy a géppuskák.31 A legtöbb német egységben alig akadt távcsöves puskával is rendelkező, képzett mesterlövész, ez azonban nem sokat tompított a rémült gyalogosok azon meggyőződésén, hogy minden rejtőzködő fegyveres „mesterlövész”. „A mesterlövészveszélyt nem szabad eltúlozni – állt az 1. amerikai hadseregcsoport parancsnokságának körlevelében. – A problémát saját mesterlövészekkel kell kezelni, nem pedig véletlenszerű lövöldözéssel.” Ugyanezek a félelmek változtattak minden német harckocsit Tigrissé, és minden tábori löveget 88-assá.32 Akárcsak a britek a caeni fronton, az amerikaiak is megtapasztalták, hogy a németek az álcázás és a rejtőzködés mesterei. Frissen vágott ágakkal rejtették el a lövegeket és a páncélos járműveket a szövetséges repülőgépek és földi meg gyelők elől. A katonák eltüntették a lánctalpak nyomait, néha még a megdőlt füvet és gabonát is megpróbálták kiegyenesíteni. És a német gyalogság nem egyszerűen csak rókalyukakat alakított ki, hanem „beásták magukat a földbe, mint a vakondok”, befedték a

fedezéküket, hogy védjék magukat a levegőben robbanó bombáktól, és alagutakat fúrtak a sövények alá. Egyetlen apró rés elég volt hozzá, hogy egy gyorstüzelésű MG–42-es géppuskával egy egész amerikai szakaszt lekaszálhassanak.33[40] A keleti fronton a németek a szovjet bombázások alatt megtanulták, hogyan minimalizálják a veszteségeiket védelemben, és ezeknek a leckéknek jó hasznát vették Normandiában. A frontvonaluk voltaképpen csak géppuskafészkek laza hálózata volt, viszont néhány száz méterrel hátrébb kialakítottak egy jóval szilárdabb védelmi vonalat. Aztán valamivel hátrébb egy harmadikat is, ahol egy kisebb haderő várakozott, készen az azonnali ellentámadásra. A németek pontosan tudták, hogy a legjobb pillanat a britek és az amerikaiak meglepésére, amikor éppen elfoglalnak egy állást. Az ilyen pillanatokban rendszerint jóval nagyobb veszteségeket okoztak nekik, mint magánál a támadásnál. A szövetséges katonák lassan ásták ki a gödrüket, és gyakran csak a német rókalyukakat és lövészárkokat használták. Ezek viszont sokszor alá voltak aknázva, és ha nem, akkor is előre kijelölték célként a támogató tüzérségi zászlóaljak számára, melyek azonnal tüzet nyitottak, amint a saját embereik biztonságosan eltávolodtak. A szövetséges egységek újra és újra bedőltek a trükknek. A támadásban kifáradt és sikertől megrészegült katonák nem találták vonzónak az ötletet, hogy azonnal nekiálljanak új rókalyukat ásni. Hosszú időbe és rengeteg brit és amerikai gyalogos életébe került, mire magukévá tették a német hadsereg egyik mondását: „A verejtékkel vért spórolsz.”34 A Vörös Hadsereg elleni harc szinte minden elképzelhető trükkre megtanította a keleti front német veteránjait. Ha voltak bombatölcsérek az állásaik felé vezető úton, akkor aknát telepítettek az aljukra, mert a támadók általában ösztönösen fedezékbe vetődtek, amikor aknavető- vagy géppuskatűzbe kerültek. Ha elhagyták valamelyik állásukat, nem csak telerakták

csapdákkal, de időnként ott hagytak egy láda kézigránátot is, amelyek közül néhánynak nullára állították az időzítését. Ezenkívül mesteri módon tudták elrejteni az út menti árkokban az S-aknákat, amit az amerikaiak csak „Ugró Bettynek” vagy „kasztrálónak” neveztek, mert ha aktiválták, felpattant a földről, és ágyékmagasságban robbant. A dzsipek által használt utakon nyakmagasságban drótot feszítettek ki, melyek akár le is fejezhették a gyanútlanul nézelődő utast. Az amerikaiak gyorsan reagáltak, és nyitott járműveik elejére egy fordított „L” alakú idomot hegesztettek, amely elvágta ezeket a drótokat. Egy másik német trükk az volt, hogy amikor az amerikaiak éjszakai támadást indítottak, egy géppuska nyomjelzős lövedékekkel jóval a fejük fölé lőtt. Ez felbátorította a támadókat, hogy kiegyenesedve nyomuljanak előre, miközben a többi védő hagyományos lőszerrel ritkította őket. A brit és amerikai katonák sosem követték elég szorosan saját tüzérségi zárótüzüket. Az újonnan érkezett csapatok hajlamosak voltak hátramaradni, mert azt feltételezték, hogy a bombázás végez az ellenséggel, holott valójában csak időlegesen összezavarta őket. A németek általában hamar magukhoz tértek, így rendszerint elúszott a lehetőség a helyzet gyors kiaknázására. A támadásokat támogató harckocsik géppuskatűzzel árasztottak el minden lehetséges lőállást, különösen a mezők távolabbi szegleteit, de saját gyalogságukban is veszteségeket okoztak, főként az alsó, előrefelé tüzelő géppuskákkal. A gyalogsági szakaszok gyakran kértek páncélos segítséget, de ha a harckocsik hívatlanul jelentek meg, az rendszerint ingerültséget váltott ki a katonákból. A páncélosok jelenléte majdnem mindig odavonzotta a német aknavetők és lövegek tüzét. A Sherman zajos szörnyeteg volt. A németek állításuk szerint mindig tudták a harckocsik dübörgéséből, hogy amerikai támadás közeleg. A brit és amerikai harckocsizókra több veszély is

leselkedett. A földi célpontok ellen bevetett 88 mm-es légvédelmi löveg még másfél kilométerről is ijesztően pontos fegyver volt. A németek a magaslatokon rejtették el őket, hogy átlőhessenek a lenti sövények fölött. A bocage zárt mezőin páncélököllel felszerelt német osztagok rejtőztek, és várták, hogy az amerikai páncélososzlopok elhaladjanak mellettük, hogy aztán tüzet nyissanak a járművek sérülékeny hátsó részére. Richard Schimpf altábornagynak, a saint-lôi fronton harcoló 3. ejtőernyős hadosztály parancsnokának is feltűnt, hogy emberei önbizalma gyorsan növekedett, és fokozatosan elveszítették a páncélosokkal szembeni félelmüket, miután közelharcban több Shermant kilőttek. Mások a harckocsik közelébe lopóztak, és bombát tapasztottak rájuk – hasonlót, mint az amerikai ejtőernyősök Gammon gránátjai. Néhányan fel is másztak a tankokra, ha észrevétlenül meg tudták közelíteni őket, és megpróbáltak gránátot dobni a bejárati nyílásba. Nem meglepő módon a Sherman századok a bocage-ban csak szárnybiztosítással vagy gyalogsági kísérettel szerettek közlekedni.35 A németek gyakran rohamlöveget vagy harckocsit állítottak a hosszú, egyenes töltésutak végére, hogy rajtaüssenek az arra tévedő Shermaneken. Ez a kis mezőkre kényszerítette az amerikai páncélosokat. Mivel a periszkópon át semmit nem lehetett látni, a járműparancsnokok állandóan kidugták a fejüket a torony nyílásán, ha körül akartak nézni, amivel viszont remek célpontot kínáltak a rejtőző mesterlövészek és géppuskák számára. A másik veszélyt a sövények között futó, mélyebben fekvő utakon elrejtett német páncélosok jelentették. A túlélés itt a gyors reakciókon múlt. A német harckocsik tornya lassan fordult, ezért mindig maradt idő legalább egy lövés leadására. Ha az amerikai páncélos lövegébe nem páncéltörő lőszert töltöttek, a fehérfoszfor találata elvakíthatta az ellenséges tankot, vagy pánikba ejthette és a jármű elhagyására késztethette a legénységét.

A sövények által körülzárt mezőkön a harckocsik akkor voltak a legsebezhetőbbek, amikor a kínálkozó nyíláson át behatoltak egy területre, vagy távoztak onnan. Ennek elkerülésére több módszerrel is kísérleteztek. A kísérő gyalogság megpróbált bangaloretorpedókkal lyukat ütni a sövényen, de a töltés szilárdsága és a töltet elhelyezéséhez szükséges idő miatt ez ritkán volt hatékony. A műszakiak inkább robbanótöltetet használtak, de abból is hatalmas mennyiségre volt szükség. A tökéletes megoldást végül Curtis G. Culin, a 2. páncéloshadosztály 102. lovassági felderítő ezredének őrmestere találta meg. Egy másik katona vetette fel az ötletet, hogy helyezzenek hatalmas acélvillákat a harckocsik elejére, és így vágjanak utat a sövényben. A jelenlévők többsége kinevette, Culinnak azonban megtetszett az elképzelés, és az ötletet továbbgondolva két rövid acéltartót hegesztett a Shermanje elejére. A bemutatót Bradley tábornok is végignézte, és azonnal kiadta a parancsot, hogy a németek tengerparti acélakadályait darabolják méretre. Ezzel megszületett a „Rhino” harckocsi. Egy jó vezetővel két és fél perc alatt lyukat lehetett vele vágni a töltésen és a sövényen.36 Az egyik legfontosabb, és ezzel együtt legnépszerűtlenebb időtöltés a bocage-ban az éjszakai járőrözés volt. Általában egy őrmester vezette az őrjáratot, aki vagy megpróbált kihallgatható foglyot szerezni, vagy egyszerűen csak biztosítani akarta a frontvonal előtti területet, meglepetésszerű támadás esetére. A német ejtőernyősök a st-lôi fronton rendszerint odalopóztak az ellenséges állásokhoz, és alaposan megszórták gránátokkal. Ebben az időszakban rengeteg történet keletkezett. „Elég emberrel beszéltem ahhoz, hogy elhiggyem a sztorit egy amerikai és egy német járőrről, akik a ki nem mondott egyezséget betartva, felváltva látogatták meg a senki földjén lévő borospincét” – írta Forrest Pogue hadtörténész. Az egyik járőrparancsnok azt mesélte

neki, hogy az egysége olyan jelentést adott le, miszerint „három napig elvágta őket az ellenség saját vonalaiktól, miközben egy tanyán élvezték két teltkarcsú, francia lány vendégszeretetét”. Ám még ha igazak is a történetek, ezek voltak a kivételek. Nem sokan hagyták el szívesen a szakaszuk nyújtotta biztonságot, főleg nem a városból érkezett katonák. Az amerikai egységeknél előszeretettel küldték ki járőrbe az újoncokat, hogy ráérezzenek a front ízére, ugyanakkor az őrjáratot vezető őrmester számára rémálomba illő feladat volt istápolni az ijedt zöldfülűeket, akik a sötétben mindenre tüzet nyitottak.37 Az amerikai katonai bürokrácia brutális fantáziátlansággal kezelte az egész „pótlási” rendszert. Már magát a kifejezést is rosszul választották meg, hiszen arra utalt, hogy az újaknak a halottak helyét kell átvenniük. Hónapoknak kellett eltelni, mire bevezették helyette az „erősítés” fogalmát, de a legfőbb probléma az volt, hogy ezek az újoncok csak hiányos kiképzést kaptak, és nem készítették fel őket az előttük álló feladatra. „A atalabbakat, főleg azokat, akik velem együtt érkeztek – írta a 35. hadosztály egyik hadnagya –, nem lehetett valódi katonának nevezni. Túlságosan atalok voltak a gyilkoláshoz, és túlságosan puhányok, hogy elviseljék a harc megpróbáltatásait.”38 „Gyakorlatilag az összes pótlás egyenesen a kiképzőközpontokból került hozzánk” – állt a 4. gyaloghadosztály jelentésében.39 Nem kaptak egység- és terepkiképzést, és ellentétben azokkal, akiket Angliában készítettek fel az invázióra, sosem repkedtek tüzérségi lövedékek a fejük felett. „A specialistáknak nevezett emberek közül sokan még saját szakterületükön sem kaptak kiképzést. A gyalogsági pótlás jó részét nem készítették fel harctevékenységre. Sok olyan katonával találkoztam, akiket 6–12 hónapig képeztek kézbesítőnek, szakácsnak, tisztiszolgának, sofőrnek és hasonlóknak, hogy aztán

egy harcoló alakulathoz vezényeljék és 24 órán belül harcba vessék őket. Ezek az emberek sem lélektanilag, sem katonailag nem álltak készen a harctéri szolgálatra.” A hadosztály őket csak a pihenőidő alatt részesíthette kiképzésben, abból viszont a partraszállás óta eltelt negyven napban mindössze hat napot kaptak. Lehetetlen feladat volt. A 4. hadosztály az invázió első napja óta 7876 embert veszített, és a pótlásukra 6663 érkezett.[41] Az öngyilkosságok nagy részét is az újoncok követték el. „Mielőtt elindultak Franciaországba, sokuktól elvették a derékszíjat és a cipőfűzőt – jegyezte fel egy amerikai vöröskeresztes. – Nagyon, nagyon atalok voltak.”40 Az erősítés rendszerint éjszaka csatlakozott az egységhez, és a katonáknak fogalmuk sem volt róla, hol lehetnek. A veteránok kerülték őket, főként mert közvetlenül a régi cimborák elvesztése után érkeztek, és nem szívesen nyitottak az újoncok felé. Ezenkívül mindenki tudta, hogy ők fognak elsőként meghalni, és a halálraítélteket mindig is úgy kezelték, mintha fertőzöttek volnának. Ez voltaképpen egy önmagát beteljesítő prófécia volt, mivel az újonnan érkezettek kapták a legveszélyesebb feladatokat. A szakasz nem akarta elvesztegetni a tapasztalt embereit. Az újoncok közül sokan az első tűzharcban sokkot kaptak. Az egészségügyi katonák tanácsadókká váltak a lövészgödreik alján a félelemtől összegömbölyödő gyalogosok mellett. Ezek a atalemberek meg voltak győződve róla, hogy közvetlen tűz alatt állnak, mert a föld folyamatosan rázkódott a távolban becsapódó tüzérségi lövedékektől. A szanitécek próbálták rábeszélni őket, hogy dugják ki a fejüket a gödörből, és győződjenek meg róla, nem fenyegeti őket közvetlen veszély. Amikor a század előrenyomult, egy őrmestert helyeztek minden szakasz mögé, hogy elkapják a pánikba esőket. Az újoncok gyakran úgy próbáltak elmenekülni a frontról, hogy saját maguknak okoztak sérülést. Általában a bal lábukat vagy a bal kezüket lőtték

át. A ravaszabbak homokzsákot vagy más anyagot használtak, hogy a bemeneti nyílás körül ne legyenek égésnyomok, de a bal láb-bal kéz mintázat annyira nyilvánvaló volt, hogy mint Patton tábornok megjegyezte, „valószínűsíthettük, hogy a katona saját magának okozta a sebet”. Ezeket az embereket egy külön osztályon kezelték a kórházban, mintha a gyávaság fertőző lenne. Amint kiengedték őket, várt rájuk hat hónap a fogdán.41 A bocage valódi hősei az egészségügyiek voltak. A nyílt terepen látták el a sebesülteket, és megpróbálták kihozni őket a veszélyzónából. Egyetlen védelmük a vöröskeresztes karszalag volt, amit a mesterlövészek néha tiszteletben tartottak, de a legtöbb esetben nem. Sok segítségre a harcoló katonáktól sem számíthattak, hiszen azoknak akkor is folytatniuk kellett az előrenyomulást, ha valamelyik bajtársuk megsérült. „A lövészek az elsősegélynyújtást hagyják a szanitécekre!” – hangzott el a parancs Bradley parancsnokságán, és rögtön fel is hoztak egy példát szemléltetésként. „Az egyik században négy újonc meghalt, másik nyolc pedig megsebesült, amikor megpróbáltak segítséget nyújtani egy elesett bajtársuknak.”42 A 30. gyaloghadosztály egyik szanitéce lejegyezte tapasztalatait. „Ahhoz, hogy minél gyorsabban a földre kerülj, meg kellett tanulnod ellazítani a térded és összerogyni ahelyett, hogy tudatos mozdulatokkal kuporodtál volna le.” Említést tett a „remény fényéről” a sebesültek szemében, amikor odaért hozzájuk. Könnyen megállapította, kik fognak meghalni, mert „a szemük és a körmük alatt megjelent a halál szürkészöld árnyalata. Nekik csak némi könnyebbséget tudtunk adni. A legjobban üvöltők szenvedték el a legkönnyebb sérüléseket, őket rávettük, hogy saját kötszerükkel és szulfamidjukkal lássák el magukat.” Ő inkább azokra koncentrált, akik sokkot kaptak, súlyosan megsebesültek, vagy erősen véreztek. Érszorítót szinte nem is kellett használnia, „mivel a legtöbb sebet golyó ütötte és alig vérzett, vagy amputációval járt, esetleg nagy

sebességű, forró repesz okozta, ami azonnal le is zárta a bemeneti nyílást”.43 Legfontosabb eszközei az egyenruha levágására használt kötszerolló, a szulfamid por, a kötszer és a mor um voltak. Hamar megtanulta, hogy a sebesülteknek ne extra vizet, inkább cigarettát tartson magánál, mert általában azt kértek tőle – ráadásul könnyebb is volt cipelni. A fák között robbanó tüzérségi lövedékek nagy pusztítást végeztek, ezért amikor lehullott ágakat látott, azonnal sebesülteket és halottakat keresett. Külön munkacsoportok vitték vissza a felpu adt, elszíneződött, sokszor férgekkel fertőzött holttesteket a halottnyilvántartókhoz. Időnként levált egy-egy végtag, amikor elmozdították őket. A bűz elviselhetetlen volt, különösen a gyűjtőpontokon. „A szag ott még rosszabb volt, de a feladatra kijelölt katonák szemlátomást olyan alkoholos befolyásoltság alatt álltak, hogy már nem törődtek vele.” Egy alkalommal „bevetés közben meghalt” nyomtatványokat kellett kitölteni egy egész szakasznyi katona számára, akiket egyetlen német géppuska mészárolt le. És soha nem felejtett el egy idős őrmestert, aki mosollyal az arcán halt meg. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Vajon a halál pillanatában mosolyodott el, vagy haldoklása közben jutott az eszébe valami? Testi erejük dacára a magas, megtermett emberek voltak a legsebezhetőbbek. „A túlélő harcosok általában vékonyak, alacsonyak és gyors mozgásúak voltak.” Azt is észrevette, hogy egy jó barát halálakor a katonákon úrrá lett a gyűlölet. „És ez gyakran mindent elsöprő gyűlöletet jelentett; onnantól fogva minden németet megöltek, aki eléjük került.” Feltűnt neki, mennyire érzelgősek tudnak lenni a vidékről érkezett srácok, akik még az elhullott tehenek szemét is letakarták szalmával. Éles különbség mutatkozott a farmokon felnőtt atalemberek és a városiak között, akik még soha nem jártak vidéken. Egy földművesből lett katona fogott egy tehenet, kikötötte a sövényhez,

és fejni kezdte a tejet a sisakjába. A városi srácok a szakaszából odagyűltek és álmélkodva gyelték. Az is lenyűgözte őket, amikor társuk száraz cserjéket és ágakat szórt szét az állásaik előtt, nehogy a gránátokkal felszerelt németek éjszaka megközelíthessék őket. Az Egyesült Államok hadseregének normandiai orvosi szolgálata felett időnként majdnem átcsaptak a hullámok, annyi harci sokkos esettel kellett foglalkozniuk. Először senki sem tudta, hogyan kezeljék ezt a nagy számban jelentkező problémát. A 29. gyaloghadosztály neuropszichiátere, David Weintrob őrnagy cinikus humorral jegyezte fel, hogy „egy vérnyomásmérővel, öt hangvillával, egy re exkalapáccsal és egy szemtükörrel” küldték harcba.44 Június 18-ára minden sátor tele lett a harctéri kimerültségtől szenvedőkkel. A június 21. és július 10. közötti csendesebb időszakban csillapodott a roham, naponta átlagosan csak nyolc új esetet jegyeztek fel. Ám július 11-én reggeltől, amikor megindult a Saint Lô-i o enzíva, Weintrob szavaival élve „megérkezett az özönvíz”. Naponta 35-89 új beteggel számolhattak. Az őrnagynak végig kellett hallgatnia a beszámolóikat a látomásaikról: „88-asok jobbra, 88-asok balra, 88-asok fent…” Az esetek majdnem fele újonnan érkezett „pótlás” volt, akik a frontvonalban eltöltött 48 óra után összeomlottak. Weintrobnak olyan sok páciense volt, hogy a legtöbbet tovább kellett küldenie az 1. hadsereg rehabilitációs központjába, amely nemsokára szintén megtelt, „és durván elutasított minden további beteget, kivéve a legsúlyosabb harctéri neurózisos eseteket”. A hatalmas forgalom – „a legtöbbjüknél az erős kimerültség mérsékelt szorongással párosult – lehetővé tette az őrnagy számára, hogy rávegye parancsnokát, Gerhardt tábornokot, engedjen neki felállítani egy új központot. Az apró termetű, ám annál harciasabb Gerhardtot, aki maga találta ki a hadosztály csatakiáltását –

„Huszonkilencesek… Hajrá!” – végül az az érv győzte meg, hogy ily módon több embert küldhet vissza harcolni a frontvonalba. Weintrob 15 asszisztense tíz nagy orvosi sátrat és nyolc piramissátrat felügyelt. A páciensek az előretolt veszteségnyilvántartó állomásokról érkeztek. 24 órás pihenést biztosítottak számukra enyhe nyugtatókkal, majd másnap egy alapos fürdés után új egyenruhát kaptak. Harmadik nap került sor a pszichológiai vizsgálatra. A súlyosabb eseteket evakuálták a hátsó vonalakba, a maradékot Weintrob három kategóriára osztotta: a rövid pihenés után aktív szolgálatra alkalmas, az új kiképzőprogramba sorolható, illetve további harctéri szolgálatra alkalmatlan. Rájött, vannak olyan emberek is, akiket soha nem lett volna szabad ilyen harci stressznek kitenni. Egyszerűen veszélyt és terhet jelentettek bajtársaik számára. Weintrob első lépésként létrehozta a „harctéri üdülőt”, ami voltaképpen egy pihenőtábor volt napi lmvetítésekkel és labdajátékokkal. Ez azonban túlságosan is csábítóvá vált sokaknak, a pihenni vágyó katonák egyre gyakrabban szimulálták a harctéri idegkimerültség tüneteit. Ezért beindított egy új programot fegyveres kiképzéssel, céllövészettel és menetgyakorlatokkal, hogy visszaépítse a katonai önbizalmat, és az irányítást a könnyebb sebesülésből lábadozó tiszthelyettesekre bízta. Ez segített kiszűrni a határeseteket. Az 1822 páciensből (a nem halálos harci veszteségek egy nyolcada) 775 visszatérhetett a szolgálatba, és ennek több mint a fele, 396 még tizennégy hét múlva is harcolt. Weintrob szerint „az az ember, aki két alkalommal is összeomlik mentálisan, megszűnik hatékony harcosnak lenni”. Egyértelműen az újoncok sebezhetősége volt a legégetőbb probléma, amivel foglalkozni kellett. Weintrob és G. B. Hankins őrnagy, a kiképzőprogram vezetője sürgették Gerhardtot, hogy változtasson a rendszeren. Ahelyett, hogy már a megérkezésük éjszakáján előreküldi őket a szakaszukhoz, tartsa hátul és

végeztesse el velük a programot, amíg az ezredük hátra nem vonul tartalékos szolgálatra. Így lenne idő géppuskás kiképzést tartani, és hozzászoktatni őket a fejük felett repkedő tüzérségi lövedékekhez, valamint robbanótöltetek segítségével a közeli detonációkhoz. Ezenkívül a beilleszkedésüket is segíteni kellett. Weintrobék ötlete az volt, hogy már azelőtt viseljék az egyenruhájukon a hadosztály szürke-kék jelzését, hogy csatlakoznának a szakaszukhoz. Az ötletek és újítások jó részét a hadsereg még azon az őszön bevezette. A német tisztek bizonyára hitetlenkedve csóválták volna a fejüket az intézkedések hallatán. Szorongatott hadosztályaiknak Normandiában soha nem adatott meg a néhány napos pihenő luxusa, az újoncokat is azonnal harcba vetették. És ha valaki karon vagy lábon lőtte magát, azt kivégezték. A 91. Luftlande hadosztály egyik szakaszvezetője július 15-én ezt írta haza: „Kramer, egy talpraesett és bátor srác ostoba módon kézen lőtte magát. Kivégzőosztag vár rá.” Egyetlen reményük „egy szép Haimatschuss” volt, egy súlyosabb seb, amivel hazaküldik őket.45

17.

Caen és a kálvária dombja Az Epsom hadművelet alatt és után Montgomery folytatta szokásos politikáját, és a lehető legkevesebbet mondott Eisenhowernek. „Ike nem valami jókedvű mostanában” – írta Eisenhower szárnysegédje a naplójába. Az egyik legfőbb problémája „Monty támadásának lassúsága” volt, és a főparancsnok már akkor értekezett erről Churchill-lel, amikor még javában zajlott a csata.1 Eisenhower helyettese, Tedder repülő tábornok és Coningham repülőmarsall még Montgomery leváltásának ötletét is felvetették. Coningham, a 21. hadseregcsoportot támogató Taktikai Légierő parancsnoka az észak-afrikai hadjárat óta megvetette Montgomeryt. Sosem tudta megbocsátani neki, hogy egymaga aratta le a dicsőséget. Most is felbőszítette Monty kijelentése, miszerint minden a tervnek megfelelően halad, miközben egyértelmű volt, hogy nem sikerült elfoglalnia azokat a területeket, amelyekre a légierőnek szüksége lett volna az új bázisok létesítéséhez. Az amerikai főtisztek egyre komorabban gyelték a szerintük indokolatlan óvatoskodást a brit frontszakaszon. Az invázió kezdetétől június 30-áig a brit 2. hadsereg vesztesége 24 698 főre rúgott, míg az amerikaiaknál ennek csaknem másfélszerese, 34 034 volt. (A német hadsereg ugyanebben az időszakban 80 783 főt veszített.) A D-nap veszteségei a vártnál jóval alacsonyabbak voltak, azóta viszont gyorsan romlott a helyzet. A brit gyalogosok 80%-kal nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint amennyivel előre

számoltak, és egyre kevesebb erősítés érkezett az egységek feltöltésére.[42] Montgomery amellett, hogy az I. világháborús tapasztalataiból okulva ösztönösen tartott a hatalmas veszteségektől, úgy érezte, az erősítés elmaradása miatt sem lehet elég óvatos a támadással. Mégsem beszélte meg a problémát Eisenhowerrel. A britek nem csak a hatalomhoz, a tekintélyükhöz is ragaszkodtak. Churchill attól félt, hogy a britek gyengeségének elismerésével csökkenne a befolyása Rooseveltre, amikor majd dönteni fognak a háború utáni Európáról. Ám már nem volt messze az a pillanat, amikor Montgomery 21. hadseregcsoportjának fel kellett oszlatnia az 59. hadosztályt, hogy más egységeket erősítsenek meg vele. Novemberben pedig – Churchill legnagyobb csalódására – ugyanerre a sorsra jutott az 50. hadosztály is. Montgomery tehát félt felvállalni a normandiai veszteségeket, és ezért még hosszú ideig kritizálták. A probléma azonban sokkal inkább általános jellegű volt, nem pusztán egyetlen személyre visszavezethető. A három észak-afrikai veterán alakulat, a 7. páncéloshadosztály, az 50. Northumbriai Hadosztály és az 51. Felföldi Hadosztály csalódást keltő szereplése rámutatott a brit hadsereg kimerültségére. A kockázatvállalási hajlandóság hiánya széles körűvé vált, a kínálkozó lehetőségeket csak ritkán használták ki. A Caen körüli német front áttörésének kudarca elkerülhetetlenül a passzivitás látszatát keltette. A 2. hadsereg Normandiában egyre inkább támaszkodott a Királyi Tüzérség és a szövetséges légierő kitűnő támogatására. A vezetés szinte már rabjává vált annak az elképzelésnek, hogy a nagy robbanóerejű bombák brit életeket menthetnek meg. Francia életeket viszont nem mentettek, mint arra Montgomery következő o enzívája sokkoló brutalitással rámutatott.

Caen ostroma július 4-én kezdődött a Windsor hadművelettel, melynek célja az volt, hogy a kanadai 8. gyalogdandár elfoglalja a várostól nyugatra fekvő Carpiquet települést, és annak repülőterét. A falut leggyűlöltebb ellenségük, a 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztály egy kisebb különítménye védte. A Régiment de la Chaudière, a Királynő Kanadai Lövészei, a North Shore és a bosszúért lihegő Winnipegi Lövészek részvételével lezajlott csata az egész normandiai hadjárat egyik legádázabb ütközete volt. A véderő a 26. SS-páncélgránátos ezred kevesebb mint 200 katonájából állt, és az éjszaka folyamán négy Panzer IV-es harckocsit is elrejtettek a déli hangárokban. A legerősebb fegyverzetet azonban a repülőtér keleti oldalát fedező 88 mm-es üteg jelentette. Ezenkívül egy tüzérzászlóalj és a 7. aknavetős dandár Nebelwerfer ütegei biztosítottak fedezetet. A kanadaiak támadása 05:00-kor kezdődött, a 24 kilométernyire horgonyzó HMS Rodney és HMS Roberts nehéz lövegeinek támogatásával. A falut földig rombolták, ötvenegynéhány SS-páncélgránátost maguk alá temettek a romok. Néhány porral borított védőnek sikerült kikecmeregnie a kidőlt oszlopok és a törmelék alól. Gyorsan megtisztították a fegyverüket, és elfoglalták állásaikat, hogy visszaverjék a Régiment de la Chaudière rohamát. Alacsony létszámuk ellenére komoly veszteségeket okoztak a támadóknak, de 14:00-ra az egész település a kanadaiak kezére került. A kevés hadifogoly az elkeseredett harc után meglehetősen durva bánásmódban részesült. A kanadai tüzérség és a hadihajók a repülőteret is lőtték. Az SS tüzérségi meg gyelője életét vesztette, „egy hajóágyú lövedékének huszonöt centi hosszú repesze fúródott a hátába”. A Királynő Lövészei a Fort Garry-i Lovasság Shermanjeinek támogatásával megtámadták a repülőtér keleti felét, de a jól elhelyezett 88-asok visszaverték a harckocsikat. A hangárokat és barakkokat elérő gyalogosokra kemény harc várt, mert a bunkerekben és az

alagutakban fanatikus, atal páncélgránátosok védekeztek. A kanadai gyalogosok sok esetben elhaladtak az álcázott állások mellett, és a németek hátulról nyitottak tüzet rájuk.3 A Winnipegi Lövészek a repülőtér déli oldalán nyomultak előre, akiket a 79. páncéloshadosztály egy százada és néhány Crocodile lángszórós harckocsi kísért. Rájuk is heves össztűz zúdult. A Nebelwerferek és az SS-tüzérzászlóalj halálzónává változtatták a repülőteret. A Winnipegieknek a páncélosokkal együtt vissza kellett vonulniuk a peremvonali erdő fedezékébe. Délután újra próbálkoztak, de addigra a 12. SS-páncéloshadosztály még több harckocsit hozott. A németek rákapcsolódtak a kanadai rádióhálózatra, és pontosan ismerték a támadók következő lépését. Aznap éjjel, a szövetséges vadászbombázók sikertelen támadását követően az I. SS-páncéloshadtest odaküldte a Leibstandarte Adolf Hitler 1. SS-páncélgránátos ezredét, hogy foglalja vissza Carpiquet-t.4 A 12. SS-hadosztály túlélőinek ugyanakkor szóltak, hogy vonuljanak vissza a sebesültekkel a repülőtérről. Ám a páncélgránátosok először belefutottak saját tüzérségük tüzébe, majd a kanadai lövegek és a hajóágyúk bombázásába. Egy kanadai forrás szerint a Régiment de la Chaudière francia-kanadai katonái hajnalban megvadultak, és elvágták az összes német torkát, „halottét és sebesültét egyaránt”. Végül a tisztek a pisztolyukkal hadonászva teremtettek rendet. Az ezred egyik tisztje írta: „Azon a napon egyik oldal sem ejtett foglyot.”5 A kanadaiaknak a Windsor hadművelettel nem sikerült elfoglalniuk Carpiquet-t. A kudarc miatt a brit 43. hadosztályt okolták, amely kiszorult a repülőtértől délre fekvő Versonból, amikor az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály egy része megtámadta a települést. Versont csak négy nappal később foglalták vissza, amikor megindult a Caen elleni fő o enzíva.6

Montgomery tisztában volt vele, hogy a Whitehallban, a SHAEF-nél és az amerikai 1. hadsereg parancsnokságán is egyre türelmetlenebbül gyelik tevékenységét, és tudta, hogy nem halogathatja tovább Caen elfoglalását.[43] Szemből kellett megtámadnia a várost, az o enzívának a Charnwood hadművelet nevet adta. Július 6-án, hogy csökkentse a brit veszteségeket, masszív bombatámadást rendelt a RAF-tól – ezt az ötletet egyébként Leigh-Mallory már három héttel korábban felvetette, és június 25-én Eisenhower is azt írta levelében: „Kérem, ne habozzon maximális légi támogatást kérni, amennyiben az megkönnyíti feladata elvégzésében. Amikor csak lehetőségünk van rá, minden rendelkezésünkre álló eszközzel le kell csapnunk az ellenségre.” Monty még ugyanazon a napon üzent Teddernek, hogy intézkedjen a „maximális támogatásról”.7 Július 7-én Eisenhower Leigh-Mallory hívására személyesen utazott Bentley Prioryba, hogy megbeszéljék a tervet. Ezúttal még Harris repülő tábornok, a Bombázóparancsnokság vezetője sem tiltakozott. Megegyeztek abban, hogy aznap este 467 Lancaster és Halifax bombázó késleltetett gyújtású bombákkal támadást intéz Caen északi pereme ellen. A két fő szkeptikus, Tedder repülő tábornok és Montgomery ellensége, Coningham repülőmarsall ezúttal nem voltak jelen a találkozón. Ők attól féltek, hogy a 2. hadsereg ezentúl minden o enzívájánál a bombázók segítségét fogja kérni, de mivel Eisenhower támogatta a tervet, ők sem próbálták megtorpedózni. Amikor aznap este 20:30-kor a Lancasterek és Halifaxek tömött alakzatai megjelentek az égen, a brit és kanadai katonák éljenezve ugrottak ki lövészárkaikból. A harckocsizók is felmásztak a járművük tetejére, hogy jobban lássanak. „A felhőhatár magasan volt, a nap vörösre festette a Lancastereket” – írta egy tüzértiszt a naplójába. – A német légvédelmi ütegek „elképesztő hevességgel”

keltek életre, de a brit és kanadai tüzérség azonnal lecsapott az állásaikra, hogy ezzel is segítse a RAF támadását.8 „Láttuk, amikor a Lancasterek kioldották a bombáikat, mert hirtelen több méterrel feljebb szökkentek – írta egy egészségügyi tiszt. – Egyre több bombázó jutott át a zárótűzön. A célpont felett füst gomolygott, piszkos, szürkésfehér füst, beborította az északi és a keleti városrészt. Időnként, szerencsére nagyon ritkán, találat érte valamelyik gépünket. Északon egy Lancaster dugóhúzóba került és a tengerbe csapódott. Kinyílt néhány ejtőernyő, a kupolák lassan ereszkedtek lefelé.” Aztán újabb bombázóhullám tűnt fel. „A Caen felett szétterült füst eltakarta a teljes keleti és délkeleti horizontot, majd ahogy egyre sötétebb lett, dühös izzás borította el a területet. Mi lelkesíthette volna fel ennél jobban a srácainkat?”9 A páncélos gárdahadosztály egyik tisztje „lenyűgöző látványként” írta le Caen bombázását.10 A legtöbb szemtanú úgy hitte, hogy a francia lakosokat evakuálták. „Egy folyó mellett ülve cigarettáztam, és gyeltem, ahogy tőlem alig 8-10 kilométerre 2300 tonna bombát szórnak le a városra – írta az Orne keleti partjáról a kanadai ejtőernyős zászlóalj őrnagya. – Elképesztő látvány volt! Szegény, szerencsétlen fritzek!”11 Legtöbben éljeneztek, néhányan azonban nyugtalanul gyelték a támadást. „Az emberben gyalogosként óhatatlanul felmerült a kérdés – írta a Coldstreami Gárda egyik századosa –, hogy ha valamit ilyen jól lehet védeni, akkor miért bombázzák apró darabokra.” „Ijesztő volt nézni – jegyezte fel egy katona a Somerseti Könnyűgyalogságtól. – Sárga lángnyelvek csaptak fel, ahogy a bombák a romba dőlt városra hullottak, és a felszálló füst az elpusztított épületek porával keveredve fekete felhőt képezett, amely gyorsan szétterült az alkonyati égbolton.”12 Bár a támadás körülbelül 10 kilométernyire zajlott, a föld „kocsonyaként remegett” a lábuk alatt.13

Ha a föld még olyan távolságban is mozgott, akkor el sem lehet képzelni, mi zajlott a városban. Később egy idősebb lakost megkérdezték, milyen érzés volt átélni a július 7-ei bombázást. Rövid gondolkodás után válaszolt: – Képzeljenek el egy patkányt a futball-labda belsejében, egy válogatott mérkőzésen.14 A német utasítás ellenére a városban maradt 15 000 ember joggal hihette, hogy a bombázók nem az északi külvárost, hanem a központot fogják támadni. Sokan úgy gondolták, az ősi várkastély lesz a viszonyítási pont. Az ablakokból a szó szoros értelmében kirobbantak az üvegtáblák a lökéshullámok következtében. A Notre Dame de Bon Secours kolostorban a menekültek szeme megtelt porral, a keserű füst a torkukat kaparta. „Az volt az érzésünk, hogy egy bajba jutott hajón hánykolódunk a viharban, és bármelyik pillanatban elsüllyedhetünk.” Az utolsó égő gyertya is elaludt a légnyomástól. A rendfőnök asszony „a Jézus keresztjéből készült ereklyével” halk, nyugodt hangon megáldotta az embereket.15 Miközben körös-körül sorban dőltek össze a házak, a priccseken fekvő betegek kitágult szemmel reagáltak a zajra és a remegésre. A nővérek egyik kezükkel vizet osztogattak, miközben a másikkal a rózsafüzérüket morzsolgatták és buzgón imádkoztak. St. JeanEudes papjának házvezetőnője még sietve meggyónt, mielőtt hordágyra emelve elszállították. – Monsiuer le Curé, menjen a kertbe, elástam ott magának egy inget és egy tucat zsebkendőt. Ha nem tettem volna, elosztogatja az összest.16 A bombázás befejeződése után atal polgári védelmi önkéntesek érkeztek a kolostorhoz, hogy evakuálják az ottaniakat. Az egyetlen nyitható ajtón keresztül távoztak. A zárdafőnök asszony vezette a menetet végig a Fossés Saint-Julienen, kezében a szent ostyatartóval. „Grandiózus menet volt, felejthetetlen háttér előtt. Az eget csillagok pettyezték, a tüzek vörös derengésbe

borítottak mindent, szikrák pattogtak, időnként késleltetett gyújtású bombák robbantak.” A Bon Sauveur felé menet kidöntött fákon kellett átmászniuk, a Defense Passive egyik tagja vezette őket. Az egyik atalember visszament a zárdához, hogy megvédje az épületet a fosztogatóktól, és elrejtse a Notre Dame de la Délivrande nagy ezüstszobrát.17 Aznap este Caenben szinte teljesen megsemmisült a Rue Pasteurön álló egyetem. A biztonságosnak hitt pincékben menedéket kereső polgárok élve lettek eltemetve. A Rue de Geôleon több mint harmincan haltak meg, és még ötvenen a Rue de Vaugueux óvóhelyén. A brit tisztek döbbenten hallották saját polgári összekötőiktől, hogy a halottak száma elérte a 6000-et – ez a városban maradt lakosság csaknem fele volt.18 Egy másik becslés 2000-re becsülte a polgári vesztségeket. A valódi szám 350 körül lehetett, ami még mindig borzalmasan nagy veszteség, tekintve, hogy a lakosság több mint háromnegyede elhagyta a várost, az ott maradók többsége pedig a pincékbe húzódott.19[44] Caen polgárai a legrosszabbtól tartottak, miután a német tisztek kijelentették, hogy a város lesz a „francia Sztálingrád”. Később azonban bizakodni kezdtek, mert egyértelmű jelei mutatkoztak annak, hogy a Wehrmacht ki akar vonulni a városból. Június 26-án megkezdődött a hátsó egységek kivonása. A Gestapo visszatért, hogy eltüntesse a francia ellenállók lemészárlásának nyomait. Július 6-án a német utászok nekiláttak a csatorna melletti kikötői létesítmények módszeres lerombolásának. Aznap a körzetparancsnok utasítást adott a civilek evakuálására, de ezúttal sem sokan hallgattak rá. Magát a várost csupán a Hitler Jugend egyik biztosító egysége hagyta el. A bombázás kétszeresen is katasztrofális hatású volt.22 Nem semmisítette meg a német állásokat a város északi peremén, viszont hatalmas károkat okozott Caenben. A RAF félt, hogy az indulásra váró brit csapatokat találhatják el, ezért a bombázási vonalat

délebbre tolta, és ezzel megkímélte a német védelmi állásokat is. Ugyanazt a hibát követték el, amit az amerikaiak az Omaha-parton. Montgomeryn kívül nagyon kevesen hittek a bombázás katonai hatékonyságában. Az egyetlen alakulat, amelyik komolyabb veszteségeket szenvedett, a Luftwa e 16. tábori hadosztályának egyik különítménye volt Lebisey mellett (ők váltották a 21. páncéloshadosztályt), továbbá eltaláltak két harckocsit és a Hitler Jugend aknavetős egységét a Caentől északra fekvő falvakban. A támadás a sztálingrádi német bombázásokhoz hasonlóan romba döntötte a város nagy részét, ami lehetetlenné tette a járművek mozgását, és ideális terepet jelentett a védők számára.[45] Geberbach tábornok szerint Caen „egyetlen hatalmas, járhatatlan romhalmazzá vált”.23 A támadást megelőző estén végrehajtott bombázást azzal indokolták, hogy féltek a másnapi rossz időjárástól. Csakhogy a július 8-ára kiadott meteorológiai jelentés ezt nem támasztja alá. A németeknek így még a késleltetett gyújtású bombák ellenére is maradt idejük a felkészülésre. A brit és kanadai veszteségek a városban és környékén a vártnál jóval magasabbak voltak, hiába kaptak alapos tüzérségi előkészítést. A lebiseyi erdő úgy festett a bombázás után, mintha az I. világháborúból került volna elő. A Hitler Jugend katonái páncélöklökkel felszerelkezve bukkantak elő a pincékből és a bunkerekből, hogy közelharcban bánjanak el a Shermanekkel és a lángszórós Crocodile harckocsikkal. A lövészek felmásztak a fákra és rögzítették magukat. Fő célpontjaik a német gyalogosokra lövöldöző páncélosok parancsnokai voltak. Az SSpáncélgránátosok sokkal jobban céloztak, mint az átlagos német hadosztályok katonái. Csak azon a napon a Kelet-ridingi Lovasság öt tankparancsnokot és egy századparancsnokot veszített a mesterlövészek miatt. A sebesülteket hátraszállító hordágyvivők hamar kimerültek. „Mindenfajta sérülésből akadt bőségesen – emlékezett vissza a brit

3. gyaloghadosztály alá rendelt 223. tábori mentőegység egyik tagja. – Lábak lábfej nélkül, térdek térdkalács nélkül, vállak kar nélkül. Emlékszem, behoztak egy főtörzsőrmestert, akinek a fél fejét lerobbantották, mégis eszméleténél volt. Az orvos azt mondta, adjak neki két adag mor umot, az gyorsan megszabadítja a szenvedéseitől, de én képtelen voltam rá. És azok az iszonyú mellkasi sérülések. Azon a napon 466 brit és 40 német sebesültet láttunk el.”24 A 210. tábori mentőegység előretolt elsősegélyhelyén az orvosoknak és segédeiknek a legkülönfélébb harci sérüléseket kellett ellátniuk. Voltak köztük „rémült, összezavarodott kölykök, akik a harctéri sokk következtében az egyik sarokban kuporogva motyogtak magukban”. „Sebesült SS-ek is érkeztek, rongyos és koszos társaság, néhányan már napok óta a fákon éltek. Az egyik atal nácinak eltörött az állkapcsa és haldokolt, de mielőtt elájult volna, még el tudott mormolni egy »Heil Hitler!«-t.”25 Az elsősegély-állomásokon a reménytelen eseteket átvitték egy külön sátorba, és nagy adag mor umot adtak nekik. Az orvosi stáb egyre jobban aggódott a transzfúzióhoz szükséges vér hiánya miatt, és döbbenten gyelték azt is, milyen nemtörődöm módon bánnak a katonák a sebesültekkel. A szilánkosra tört végtagok elmozdításával sokkal nagyobb kárt okoztak, mintha megvártak volna egy szakképzett hordágyvivőt, aki megfelelően ellátja a sebesültet. „Mintha az I. világháború összes tapasztalatáról megfeledkeztek volna” – írta ugyanaz az orvos a 210-esektől. Kimerült kollégáihoz hasonlóan ő is attól félt, hogy az alváshiány kihathat az ítélőképességére. Július 8-án a védők mindvégig szem előtt tartották a Führer parancsát: Caent meg kell tartani, bármi áron. Csak késő éjjel egyezett meg Eberbach tábornok és Kurt Meyer abban, hogy a Hitler Jugend maradványait visszavonják az Orne túlsó partjára,

Caen déli részébe. Eberbach úgy érezte, a döntést az OKW is jóváhagyná, mert az egység kifogyott a munícióból, és lehetetlen volt utánpótlást előreküldeni nekik. Július 9-én a várost még mindig füst és por takarta. André Heintzet 05:30-kor egy ellenállótársa ébresztette. – A németek távoznak! – tudatta vele. Figyelték, ahogy a konvoj átvonul a városon, de egyetlen brit löveg sem nyitott tüzet. Az ellenállók vezetője, Gilles parancsnok kiosztotta az utolsó néhány Sten géppisztolyt, és párosával északra küldte az embereit, hogy kalauzolják a szövetséges csapatokat. Heintz felhúzta nemzetiszín karszalagját, melyet a lotaringiai kereszt díszített, de amikor az egyetem medencéjének maradványai mellett meglátott egy német katonát, gyorsan lekapta magáról. Ám a német már halott volt, egy robbanás végzett vele, úgy dermedt mozdulatlanná. Az első brit katona, akivel Heintz találkozott, felismerte a karszalagot, és felemelt hüvelykujjal intett neki.26 Olyan mértékű volt a pusztítás, hogy a brit és kanadai csapatok még térképpel sem ismerték ki magukat. A legtöbb út járhatatlanná vált, ráadásul a németek hátrahagytak néhány mesterlövészt. A Rue Saint Martinon kanadai páncélautók oszlopa gördült végig. A parancsnok, aki azt az utasítást kapta, hogy a lehető leggyorsabban vágjon át a városon és biztosítsa a hidakat, megkérdezte az egyik bámészkodót: – Merre van az Orne? A fér felmászott a páncélosra, hogy eligazítsa a kanadait, ám ekkor egy német védelmi állásból tüzet nyitottak a géppuskák és a páncéltörő fegyverek. A páncélautó gyorsan visszatolatott, a francia pedig leugrott és elrejtőzött egy kapualjban.27 A Hitler Jugend, miután az egyetlen épen maradt hídon át visszavonult a folyó déli partjára, gyorsan megkezdte a robbantási előkészületeket, és védelmi állásokat alakított ki. A helyieket fegyverrel kényszerítették, hogy ássanak nekik lövészárkokat a Les

Petites Soeurs des Pauvres kolostor kertjében, és kivágatták az almafákat is, hogy a géppuskáknak szabadabb tűzzónát biztosítsanak. A pincelejáratokat homokzsákokkal torlaszolták el. A hidat az első kanadai egység érkezésekor felrobbantották.28 Caen északi szegélyén az Usher alezredes vezette brit polgári ügyintéző csoport tagjai kiszálltak a dzsipekből. „Végre – írta az egyik tiszt. – Néhány munkatársammal bejutottunk Caenbe. A város északi részét mintha letarolták volna. Mindenhol romok, a halálos csendet csak néha szaggatta szét egy-egy géppuskasorozat.”29 A polgáriak egyik tisztje közölte André Heintzcel, hogy a D’Angleterre Hotelben akarják felállítani a parancsnokságukat. A atalember elvezette őket az épülethez, tudva, hogy annak eredeti rendeltetésére már csak a címer maradványa utal a „Honi soit qui mal y pense” („Rossz az, aki rosszra gondol”) felirattal. Ellenállt a késztetésnek, hogy azt mondja, a briteknek nem kellett volna lerombolniuk, de szerencsére a tiszt is érezte a sötét iróniát. Hagyta, hogy Heintz bevezesse őket a város egyetlen olyan részébe, ahol az épületek viszonylag épségben maradtak, és ott megkérdezne, hol tudnának fürdeni. Heintz közölte, hogy Caenben a június 6-ai első bombázás óta nincs víz. A felszabadítóknak a jelek szerint az őket körülvevő bizonyítékok ellenére sem volt a leghalványabb fogalmuk sem róla, min mentek keresztül az itt élők. Másnap az egyik kanadai százados egy jó caeni étterem után érdeklődött, mert már rosszul volt a katonai fejadagoktól.30 Néhány német elszakadt az egységétől, ők a romok között civil ruha után kutattak, hogy könnyebben el tudjanak szökni. Mások, különösen az ost-katonák, fosztogatásba kezdtek. Gilles parancsnok és néhány embere talált két atal SS-katonát, akik megpróbáltak elrejtőzni. Büszkén adták át őket a Rue de Bayeux-n a kanadai

csapatoknak. A kutatást óvatosan kellett végezni, mert a németek sok helyen robbanó csapdákat hagytak hátra. Lassan előszivárogtak a civilek is, alig akarták elhinni, hogy vége a négy évig tartó német megszállásnak. Féltek, hogy az SS egy ellentámadással visszafoglalhatja a várost. Néhányan őszinte örömmel és melegséggel üdvözölték a szövetségeseket, a többség azonban még mindig bénult volt az átéltektől. „A nők keservesen zokogtak – írta egy brit utász –, gyászoltak és keseregtek. Ott őgyelegtek romba dőlt otthonaik mellett, talán egy utolsó pillantást akartak vetni személyes kincseikre. Az egyik kertben gyerekkönyv hevert, lapjait lustán pörgette a szél. A házban az ajtók recsegve himbálóztak a zsanérokon, az asztalok ugyanott feküdtek, ahová az első lökéshullám dobta őket.”31 Usher alezredes egysége gyorsan munkához látott, buldózerekkel szabaddá tették az utakat, és megpróbáltak felállítani egy ideiglenes víznyerő állomást. A legtöbb alapszolgáltatást szeptemberig nem sikerült helyreállítani. Egy élelemmel megrakott katonai konvoj már indulásra készen várakozott Caen határában. Az aknák eltakarítása lassú és körülményes munka volt, akárcsak a holttestek összegyűjtése a romba dőlt épületek alól. Az oszlásnak indult hullák orrfacsaró bűzt árasztottak. A caeni lakosok egy része még hosszú ideig rá sem tudott nézni az érett camembert-re, akármilyen éhes is volt, mert a szag előhozta a rettenetes emlékeket. Július 10-én Monsiuer Daure, a De Gaulle ideiglenes kormánya által kijelölt új prefektus jelenlétében, kisebb ceremónia keretében felhúzták a francia trikolórt az Église Saint-Etienne homlokzatára. A jelenlévők arcán könnycseppek csorogtak. Három nappal később a brit 2. hadsereg győzelmi parádét tartott a Place Saint Martinon. Skót dudások játszottak, és ott is felhúztak egy zászlót. A franciákon jól látszott a megrökönyödés. Még sosem hallották skót dudán játszani a Marseillaise-t.32

A Charnwood hadműveletet nem lehetett teljes sikerként elkönyvelni, mert csupán Caen északi részét sikerült elfoglalni. A 2. hadsereg nem szerzett elegendő területet, hogy biztosítsa a további erőfelhalmozást. Az ingerültség Bradley parancsnokságán és a SHAEF-nél most már visszhangra talált Washingtonban és az amerikai sajtóban is. Sokan Eisenhowert hibáztatták, amiért nem volt elég határozott Montgomeryvel. Július 10-én Montgomery parancsnoki értekezletet tartott lakókocsijában Dempseyvel és Bradleyvel. Sok megbeszélnivalójuk akadt, mivel a britek elakadtak Caennél, az amerikai 1. hadsereget pedig a bocage és a mocsárvidék akasztotta meg. Montgomery kifejtette, hogy Bradley szerinte túlságosan széles fronton próbál támadni, holott inkább egy koncentrált csapásra lenne szükség. Ezáltal lassanként meg is győzte magát arról, hogy ő volt a később Cobra hadművelet néven ismertté vált o enzíva eredeti kitervelője. Dempsey aznap reggel úgy döntött, neki is szüksége volna egy nagyszabású o enzívára, hogy áttörjön Falaise felé. Mivel a németek leginkább ettől a lépéstől féltek, a páncélos erőiket a brit frontszakaszon tartották, ahogy arra Montgomery számított. Ez a tervezet később Goodwood hadművelet néven vált ismertté. Egyelőre azonban újabb kísérletet tettek az Epsom hadművelet során magára hagyott, az Odon és az Orne közötti területet uraló 112-es magaslat megszerzésére. A tereppontért nagyon könyörtelen harc folyt. A 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály katonái nemsokára elnevezték a helyet „Kalvarienberg”-nek, vagyis a kálvária dombjának. A név a Croix des Filandriers-ből, a Megfeszítés kápolnájából származott, amely így új jelentőséget nyert.33 Július 10-én, 05:00-kor a 43. Wessexi Hadosztály az Odon völgyéből elindult a 112-es magaslat felé, és ezzel kezdetét vette a Jupiter hadművelet. A hadosztályparancsnok, G. I. Thomas

vezérőrnagy „alacsony, heves vérmérsékletű, eltökélt és komor tüzér” volt, „egyetlen csepp humorérzék nélkül”. A parancsnokságot csak nemrég átvevő Thomas elhatározta, hogy felrázza az egységet. Általános népszerűtlenségre tett szert, tisztjei a háta mögött „Von Thomának” nevezték. A magaslatot csak egy dandár támadta meg, míg a másik balra kerülve Eterville faluját vette célba.34 A 112-es magaslat felé közeledő 129. dandárnak pipacsokkal teleszórt búzamezőkön kellett átkelnie. A Nebelwerfer rakétavetők tüzet nyitottak. A Somerseti Könnyűgyalogság 4. zászlóaljánál szolgáló Partridge őrmester leírta, hogy a „Nyögő Minnie-k” hangját hallva „tizenegy ember rögtön hasra vetette magát a búzában. Csak egy állt fel közülük.” Ha német katonával találkoztak, nem sok mindent tehettek azon kívül, hogy kiszedték a Mauser puskájukból a závárt, és elhajították. Az egység sok embert veszített, és a németek géppuskatüze a búzatáblához szegezte őket. A szakaszparancsnok utasította Partridge-ot, hogy dobjon el egy füstgránátot, és folytassák az előrenyomulást. Partridge ezt ostoba ötletnek vélte, de engedelmeskedett. A szakaszparancsnok azonnal talpra ugrott, mielőtt még a füst szétterült volna, és rögtön le is lőtték. – Partridge őrm’ster! – suttogta még, mielőtt meghalt. Az őrmester összeszedte a szakasz négy megmaradt tagját, és valamivel hátrébb kúsztak a búzában. Ott gödröt ástak maguknak, és megosztoztak egy bögre teán.35 Miközben a 129. dandár a 112-es magaslatnál küszködött, tőlük balra a 130. dandár elfoglalta Eterville-t, és továbbindult Maltot felé. A Hampshire-i Ezred 7. zászlóalja és a Dorsetiek 5. zászlóalja a 44. Királyi Harckocsiezred páncélosainak támogatását élvezték, de fogalmuk sem volt róla, milyen meglepetés vár rájuk. Az 502. SSnehézpáncélos zászlóalj a nyugati front legnagyobb és legveszedelmesebb harci gépeivel, a Panzer VI-os harckocsikkal

éppen ugyanarra tartott. A Tigrisek nem látták, mi van előttük, és az egyik század páncélosai egy sövényfalon átvágva váratlanul négy Shermannel találták szemben magukat. A német 88 mm-es lövegek hármat pillanatok alatt lángoló ronccsá változtattak, a negyediknek sikerült kitolatnia a veszélyzónából. A Dorsetieknek nem volt tudomásuk a másik zászlóalj visszavonulásáról, és hamarosan már a falu házai között harcoltak. A nehezebb úton tanulták meg, hogy egy épület megtisztításánál azonnal fel kell menni a legfelső szintre. Ha csak átvágtak a házon a hátsó udvarra, az emeleten tartózkodó németek az ablakokból megszórták őket gránátokkal és gépfegyvertűzzel.36 Két kilométerre nyugatra a brit 129. dandár majdnem elérte a 112-es magaslat tetején áthaladó keskeny utat, de a németek heves tüze ismét megtorpanásra késztette a viharvert Somersetieket. 17:00-kor a Cornwalli Hercegi Könnyűgyalogság 5. zászlóalját előreküldték a Somersetiek állásain át, hogy megpróbálják elérni a csúcsot. Nemsokára elértek egy kis mogyoróerdőt a gerincen, de a másik oldalról a németek géppuskatüzet zúdítottak rájuk, majd néhány páncélost is bevetettek. A Cornwalliak egy része pánikszerűen menekült. Egy sebesült tiszt megpróbálta megállítani a visszavonulást. „Golyót kapott az állkapcsába, ezért az egész álla lógott, és ahogy a pisztolyával hadonászva üvöltözött, ijesztő hangokat adott ki magából.” Közben a Somersetiek vezetője és a dandárparancsnok, hogy önbizalmat öntsenek katonáikba, a nyílt terepen letelepedtek vadászszékükre, és megbeszélték a helyzetet.”37 Az aknavetők és a mesterlövészek tüze ellenére a Somersetiek kitartottak „a sík terepen kikapart szűk lövészgödreikben”. A Nebelwerferek aknáinak folyamatos robbanásai miatt a támogató páncélosok legénysége is bezárkózott a járművekbe, ám az egyik tisztnek már annyira könnyítenie kellett magán, hogy kiugrott a Shermanjéből, lekapott egy ásót a jármű hátuljáról, és átrohant egy

kilőtt tank mögé, ahol letolta a nadrágját. Közben a brit tüzérség tovább bombázta a dombtetőt. „Egyetlen négyzetméternyi terület sem úszta meg becsapódás nélkül” – írta az SS Hohenstaufen egyik katonája.38 Sötétedés után a zászlóvivő őrmesterek tartályokban meleg ételt és cigarettát vittek az előretolt állásokban lapuló katonáknak. Most az egyszer mindenkinek jutott bőven, mert „nem vették gyelembe a veszteségeket”. Az egyedüli panasz a tea benziníze miatt merült fel.39 Július 11-én hajnalban a sűrű köd – vagy ahogy a Hohenstaufen katonái nevezték, „eine Milchsuppe” – miatt alig lehetett látni valamit. Ám amikor a 19. és 20. SS-páncélgránátos ezredek éppen felfejlődtek a támadáshoz, megjelent a fejük felett egy brit tüzérségi meg gyelő gép. A Tigris harckocsik legénysége a legrosszabbtól tartott. Gyorsan felismerték, hogy a legbiztonságosabb hely az ellenség vonalai között van. Lerohanták a brit állásokat, átgördültek a lövészárkokon. Gunyoros elismeréssel gyelték, ahogy a brit páncéltörő egységek megpróbálják célba venni őket hatástalan fegyvereikkel. „Bátor legények ezek az angolszászok!” – jegyezte fel később az egyik harckocsizó.40 A hatalmas páncélosok egyik pillanatról a másikra bukkantak elő a ködből. „A szemünk elé táruló kép minden Tigrisen szolgáló katona álma volt” – írta egy harckocsizó. Alig száz méterrel előttük ott volt egy előretolt depó, üzemanyagtöltő teherautókkal és más járművekkel, egyebek közt páncélosokkal. A parancsnokunk elüvöltötte magát: »Páncéltörőt tölts! Tűz!« Két Churchill harckocsi már fordította a tornyát, de a Tigrisek közvetlen közelről beléjük lőttek, és mindkét brit tank kigyulladt.41 Aznap Eberbach értesítette az II. SS-páncéloshadtestet, hogy a 112-es magaslatot semmiképpen sem veszíthetik el. A domb kulcsfontosságú pozíciónak (Schlüsselstellung) számított. Ezt izgatott telefonhívások követték, megpróbáltak ember- és hadianyag-

utánpótlást juttatni a frontra. A Tigrisekkel megtámogatott páncélgránátosok egész nap tartották a gerincet.42 Alkonyat után a Somersetiek „D” százada parancsot kapott, hogy „szivárogjon be az ellenséges állások közé”.43 „El lehet képzelni, milyen elkeseredettséget éreztem a parancs kézhez kapásakor” – írta Partridge őrmester, aki a hadnagya előző napi halálát követően megkapta a szakasz vezetését. A fegyvereket megtisztították, a lőszert kiosztották. 01:00-kor a katonák halkan kimásztak lövészgödreikből, és elindultak előre. Ám amint elérték a gerincen az SS-páncélgránátosok által telepített szögesdrót akadályokat, gyilkos tűz zúdult rájuk. Az egész szakasz hasra vágta magát. „A nyomjelzők lusta ívben közeledtek felénk – írta Partridge. – A németek a távolságot még nappali fénynél belőtték, most csak tüzelniük kellett.” Az akadály áttörésére tett kísérleteket felfüggesztették, amikor az egyik rajparancsnok megpróbált átmászni, és egy német lövedék telibe találta a nála lévő foszforgránátot. „Ott rángatózott a drótok között, üvöltő emberi fáklyaként” – írta később az egyik tizedes.44 Partridge hallotta a fér elkínzott sikolyait, ahogy azt üvölti társainak, lőjék le.45 „Egy részvéttel teli, ám kétségkívül ugyancsak felindult tiszt egyetlen lövése kirántotta a kölyköt az égő pokolból. A rémálom viszont még a halála után is folytatódott, a foszfor egyre beljebb égette magát a szerencsére már élettelen húsba.” Aki látta az esetet, megfogadta, hogy soha többé nem visz magával foszforgránátot az övtáskájában.46 Megérkezett a parancs a visszavonulásra, de a megpróbáltatások ezzel még nem értek véget. Néhányan eltévedtek a sötétben a dombról lefelé ereszkedve, és amikor egy másik század állásai elé keveredtek, lelőtték őket. A tizedes feljegyzései szerint a „D” század egyik szakaszából a 36 emberből mindössze kilenc tért vissza. Az egyik túlélő később lábon lőtte magát, mert már nem bírták tovább az idegei.

A lidércnyomás a 112-es magaslaton folytatódott. A britek másnap visszafoglalták a dombot, de az SS egy újabb ellentámadással, Tigris harckocsik segítségével egy nappal később visszaszorította őket. Az előző hét esőzései után a hőmérséklet most 30 fokig emelkedett, és minden robbanás hatalmas porfelhőt vert fel. A kis mogyoróerdőt a brit tüzérség kis magasságban robbanó lövedékei tépázták. Ennek az volt a célja, hogy repeszekkel és szilánkokkal terítsék be az ellenséget. Az erdőből nemsokára csak csonkok és törött ágak maradtak, az egyik SS-katona holdbéli tájhoz hasonlította. Július 15-én a tüzérségi tűz olyan intenzív volt, hogy a páncélgránátosoknak vissza kellett húzódniuk, ott hagyták egyedül a Tigriseket.47 A II. SS-páncéloshadtest tüzérsége mind ez idő alatt a megszokott német taktikát alkalmazta: váratlan, heves sortüzekkel lepték meg a gerinc északi lejtőjén létesített brit állásokat. Az SStüzérek jóval hátrébb állomásoztak, nem szenvedtek úgy a nélkülözéstől, mint páncélgránátos bajtársaik. A Hohenstaufen mellé rendelt 9. SS-tüzérezred egyik ütegét pártfogásába vette egy atal francia nő, akit a katonák csak „Mademoiselle Jeanette” néven ismertek. Mindennap vitt valami élelmet a katonáknak.48 Valamivel keletebbre a német tüzérség Caen felszabadított városát lőtte. Július 14-én a Lycée Malherbe és a Saint-Etienne negyed is találatot kapott. Azok az emberek, akik néhány nappal korábban visszautasították a brit hadsereg ajánlatát az evakuációra, most hanyatt-homlok rohantak a teherautókhoz. Egy nagyon idős bencés apáca, aki a század eleji noviciátusa óta még nem járt a kolostor falain kívül, döbbenten gyelte a sosem látott teherautókat, és még jobban izgult, amikor beültették az egyikbe. Viszont a német vonalak mögött ragadt civilek, akik a Fleury falva melletti nyirkos barlangokban húzták meg magukat, nyomorúságos állapotban voltak. Az SS-ek nem engedték ki őket, egészen a hónap végéig ott kellett maradniuk.49

Caenben a francia hatóságok és a brit civil ügyintézők egyre jobban aggódtak a koleraveszély miatt. A város elpusztítása után a vízhálózat helyreállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy azt a legpesszimistábbak is elképzelték. A kóbor kutyák szintén veszélyt jelentettek, ezért az elöljáró parancsba adta, hogy le kell őket lőni.50 Az előrehaladás megtorpanásától összezavarodott 2. hadsereg végre elkezdett megszabadulni az alkalmatlan és nem elég erélyes parancsnokoktól. Az Epsom után „Pip” Roberts tábornok, a 11. páncéloshadosztály parancsnoka két dandárparancsnokot, és két másik egységparancsnokot is leváltott. Július 15-én Montgomery levelében egyik kedvenc észak-afrikai hadosztályáról írt Brooke-nak: „Sajnálattal kell közölnöm, hogy Crocker, Dempsey és én egyetértünk abban, hogy az 51. Felföldi Hadosztály jelen pillanatban NEM harcképes. Az egység nem harcol eltökéltséggel, és eddig minden feladatával kudarcot vallott.”51 Montgomery leváltotta az erélytelen parancsnokot, és még azon is elgondolkodott, hogy visszaküldi az alakulatot Angliába, újraképzésre. Az egység megszégyenülésének híre gyorsan elterjedt a 2. hadseregben, és nemsokára külön körlevélben utasították a tiszteket, hogy „ne kritizálják az 51. Felföldi Hadosztályt”. Szerencsére az új parancsnok, T. G. Rennie vezérőrnagy hamar hátraarcot vezényelt a hadosztálynak, és helyreállította a morált.52 Sok más parancsnok pedig veszteséglistára került. Az 50. hadosztály elveszített két dandártábornokot, tizenkét egységparancsnokot és rengeteg tisztet. A 4. páncélosdandár parancsnokságát átadták a mindössze 29 éves Michael Carver dandártábornoknak, miután elődje megsebesült. Nagyok voltak a tisztveszteségek. Az ellenséges mesterlövészek könnyen felismerték őket térképtartójukról, melyen megcsillant a napfény. Kialakult egy ördögi kör: a legjobb tiszthelyettesek többségét kinevezték a

szakaszok élére, a többiekből viszont gyakran hiányzott a kezdeményezőkészség. Ez rákényszerítette a tiszteket, hogy plusz kockázatot vállaljanak a támadásnál, vagy felálljanak és megmutassák magukat, amikor elejét kellett venni a pániknak. Ez a minta a legszélsőségesebben a Wellingtoni Hercegi Ezred 6. zászlóalját érintette. Az egység alig több mint két hét alatt 23 tisztet, valamint 350 tiszthelyettest és katonát veszített. Az új parancsnok június végén jelentette, hogy a zászlóalj háromnegyede a folyamatos tüzérségi tűz miatt „ideges”, és egyre nő a saját maguk által okozott sérülések, valamint a harctéri idegsokkos esetek száma. „A helyzet napról napra romlik, ahogy egyre több parancsnok kerül veszteséglistára… a tiszthelyettesek sok esetben erélytelenek, és ennek következtében az újonnan érkezett tisztek túlságosan nagy kockázatot vállalnak, hogy rávegyék az embereket a feladatuk elvégzésére.” A jelentés olvastán felháborodott Montgomery azonnal menesztette a túlságosan is erélytelen parancsnokot, és feloszlatta a zászlóaljat.53 Normandia bizonyította, amit korábban gyanítottak: a hídfőben megrekedt és idegőrlő anyagcsatát vívó csapatoknál sokkal nagyobb arányban jelentkeznek a lélektani kimerültség tünetei, mint a mozgóharcot folytatóknál. Még egy tönkrevert, de visszavonuló sereg is kevesebb esetet produkált. Július 13-án a 21. tábori egészségügyi egység jelentette Richard O’Connor tábornoknak, a VIII. hadtest parancsnokának, hogy „az 1944. július 10., 18:00-át megelőző 54 órában 280, idegkimerültséggel diagnosztizált katonát küldtek az egységhez az első vonalakból, de körülbelül a 70%-ukat nem lett volna szabad elengedni”. Fizikailag nem voltak fáradtabbak, mint a többi járóképes sebesült, „és a szorongási szintjük sem emelkedett a harcoló katonák átlagos értéke fölé…”54 G. H. A. Macmillan vezérőrnagy, a 15. Skót Hadosztály parancsnoka nem sokkal ezután jelentette O’Connornak:

„Létrehoztam egy rehabilitációs központot a hadosztálynál.”55 Összesen 151 embert vettek fel, ebből 41 egyetlen zászlóaljtól érkezett, „ami azt mutatja, hogy valami nincs rendben arrafelé”. A parancsnokság utasítást adott ki, melyben gyelmeztette az orvosokat, hogy „csak akkor küldjenek hátra embereket, ha teljesen biztosak az eset valódiságában”. A tábornok úgy gondolta, az orvosok „a munka nyomása alatt” mindenkit visszaküldenek, „csak hogy ne legyenek útban”. Ha egy tiszthelyettes érkezett, azt automatikusan lefokozták közlegénnyé. A parancsnokok dühöngtek a demoralizálódott katonák által eldobált felszerelés elvesztése miatt. Egyre növekedett a dezertálások és az engedély nélküli eltávozások száma. Az 50. (Northumberlandi) hadosztály nem kevesebb mint 50 katonáját vádolták meg dezertálással Normandiában – annyit, mint a 2. hadseregben összesen.56 A harci idegkimerültség legjobban a Thomas vezérőrnagy irányítása alatt álló 43. Wessexi Hadosztály katonáit sújtotta, ez az egység részt vett a 112-es magaslatért és a Maldot-ért vívott harcokban is. A harckocsik legénysége már sokkal nehezebben omlott össze. „A hadtest pszichiátere és a 21. tábori egészségügyi egység is megerősítette, hogy a páncéloshadtest katonáinál elhanyagolható mennyiségben fordul elő tettetett harci idegkimerültség. Ez a dolog főként a gyalogsági egységeket érinti. A legtöbb eset a 43. hadosztálynál fordult elő. Július 10. környékén 3-4 nap alatt körülbelül 360-an jelentkeztek az alakulattól, elsősorban a Dorsetiektől és a Hampshire-iektől.”57 O’Connor tábornok felhívta Thomas gyelmét erre a „súlyos függelemsértésre”, és utasította, „tegye egyértelművé, hogy akit szimuláláson kapnak, azt a tábori hadbíróság dezertálás vádjával fogja elítélni”.58 Ez a probléma leginkább a gyalogságot érintette, elsősorban a német aknavetők és Nebelwerfer ütegek miatt, melyek a legváratlanabb pillanatokban adtak le jól célzott össztüzeket. A

közeli becsapódásoktól többen sokkot kaptak. A 129. gyalogdandár parancsnokságán három ember, köztük egy főtörzsőrmester idegei mondták fel a szolgálatot az egyik Nebelwerfer bombázásnál. „Ketten közülük a támadás alatt nem maradtak a lövészárkaikban, hanem fel-alá rohangáltak, és azt üvöltözték, hogy vigyék ki onnan őket.”59 A zavarodottság és a magára hagyottság érzésének másik fontos tényezője az információhiány volt. Az egyik katona szavaival élve „tudatlanságtól, bódító, lealjasító tudatlanságtól” szenvedtek. „Sosem tudtad, hol vagy, vagy hogy az ellenség hol van, vagy hogy egyáltalán mi lenne a feladatod.”60 A harckocsik legénysége sokkal kevésbé volt kitéve a harci idegkimerültségnek, nem csak a páncélozott jármű nyújtotta védelem miatt, hanem azért is, mert egy szorosan összetartozó csoport részét képezték. A brit gyalogságot az amerikaihoz hasonlóan megviselte az erősítésként érkező katonák sebezhetősége – a brit rendszerben sem volt több képzelőerő, mint az amerikaiban. Egy beosztott tiszt, akit a 112-es magaslaton lezajlott mészárlás után küldtek a Somerseti Könnyűgyalogsághoz, feljegyezte, mit mondott nekik egy bajuszos őrnagy a Bayeux melletti utánpótlástáborban: – Uraim, attól a pillanattól fogva, hogy csatlakoznak a zászlóaljukhoz, átlagosan három hétig maradnak életben.61

18.

A végső csata Saint-Lôért Július 6-án, miközben az amerikaiak még mindig a Saint-Lôba vezető úton vesztegeltek, George S. Patton megérkezett Franciaországba. Át kellett vennie a 3. amerikai hadsereg parancsnokságát, amint az egységet Eisenhower utasítására aktiválják. A tábornok egy hónapja, az invázió kezdete óta Angliában várakozott, és már „átkozottul türelmetlen” volt. „Pokoli dolog az oldalvonalon ücsörögni és nézni, ahogy az összes dicsőség messzire elkerül” – írta feleségének a D-napon.1 A „hangulat miatt” állandóan viselte a pisztolytokját, majd később elkezdett csomagolni, bár semmi biztosíték nem volt rá, hogy áthívják Franciaországba. Egy ideig a Fortitude tervben létfontosságú szerepet kapó, ktív 1. amerikai hadseregcsoport parancsnokának szerepét kellett eljátszania. A németek még mindig meg voltak győződve róla, hogy az ő vezetésével egy másik invázió is várható Pas de Calais körzetében.2 Patton hálás volt Eisenhowernek, amiért két alkalommal is adott neki még egy lehetőséget. Először azután, hogy pofon vágott egy harci sokkot kapott katonát Szicíliában, másodszor pedig egy angliai beszédében elkövetett tapintatlanságát követően, amikor kijelentette, hogy a briteknek és az amerikaiaknak kell uralniuk a világot. „Katonaként” azonban sosem tisztelte Ike-ot. Amikor csatlakozott a főparancsnokhoz délnyugat-angliai szemleútján, szerinte Eisenhower „inkább politikusként, és nem katonaként”

viszonyult alárendeltjeihez. „Azt állította, így közelebb kerülhet az embereihez. Csakhogy egy parancsnok nem utasíthat és haverkodhat egyszerre, legalábbis az én meglátásom szerint. Én harci tüzet próbálok szítani bennük, ő szavazatokat gyűjt… de minek? Mindenesetre velem is nagyon barátságos volt.”3 Patton Montgomeryt is megvetette, a britet csak „kis majomnak” hívta. Ugyanakkor bizonyos mértékig hálás is volt neki, mert Monty június 1-jén, az invázió előtt kétszer is felvetette Bradleynek, hogy „Pattont át kellene vinni Bretagne-ba, hogy részt vegyen a rennes-i műveletben”. Másnap reggel ezt írta naplójába: „Valamivel jobb véleménnyel vagyok Montyról, mint korábban.” Patton, aki egyre ingerültebb hangulatban követte a normandiai eseményeket, úgy érezte, helytelen Bradley széles fronton előrenyomuló stratégiája. Véleménye szerint a folyamatos, kisebb területszerző támadások hosszú távon sokkal nagyobb veszteségekkel járnak, mint egy koncentrált o enzíva. Ezzel a német parancsnokok is egyetértettek. „Nem látom be – írta Schimpf altábornagy, a 3. ejtőernyős hadosztály parancsnoka –, hogy ez a taktika miként segít elkerülni a vérontást, ahogy azt a foglyul ejtett szövetséges tisztek állítják. Bár a napi veszteségeket valóban viszonylag alacsonyan lehet tartani, viszont a folyamatos, hosszú időn át indított kisebb támadások teljes vesztesége hosszú távon biztosan sokkal nagyobb lesz, mint ha egyetlen, erőteljes o enzívával kísérleteznének.”4 Az amerikai támadásokról a következőt írta: „Csapataink számára az állandó támadások elleni védekezés kiváló gyakorlás volt, a katonák hozzászokhattak az ellenség stílusához.” Patton július 2-án lenyűgöző éleslátással azt írta, hogy a nyugati part mentén kellene Avranches irányában támadniuk, „egy, vagy egymás mellett két páncéloshadosztállyal”, a légierő támogatásával.5 A 3. hadsereg parancsnoksága július 4-én végre megkezdte a behajózást. Maga Patton két nappal később repült át a csatornán

egy C–47-es fedélzetén, és az Omaha-part feletti leszállópályán landolt. Gépét négy P–47 Thunderbolt kísérte, később ugyanilyen vadászbombázók támogatták lenyűgöző előrenyomulását Franciaországon keresztül. Amint francia földre tette a lábát, Patton máris kirobbanó formában volt. Érkezésének híre azonnal elterjedt az Omaha-parti parancsnokság katonái és tengerészei körében. Jelenléte elméletileg hétpecsétes titok volt, de úgy nyüzsögtek körülötte a fényképezőgépet szorongató katonák, mintha valami lmsztár látogatta volna meg őket. Patton felállt az érte küldött dzsipre, és a maga utánozhatatlan stílusában szólt hozzájuk: – Büszke vagyok rá, hogy itt lehetek és maguk mellett harcolhatok! Most pedig belezzük ki azokat a krautokat, és vigyük el a poklot Berlinbe! És ha odaérünk, személyesen pu antom le azt a szobafestő kura t, ahogy egy kígyóval is tenném! A hallgatóságnak tetszett a beszéd, a katonák vadul éljeneztek és kurjongattak. Patton és Eisenhower valóban nem hasonlítottak egymásra. Másnap együtt ebédelt Bradleyvel, Montgomeryvel és törzsfőnökével, az elbűvölő Freddie de Guingand tábornokkal. „Ebéd után Montgomery, Bradley és én a műveleti sátorba mentünk – írta Patton a naplójába. – Montgomery ott hosszas magyarázkodásba kezdett arról, hogy a britek miért nem csinálnak semmit.” Annak ellenére, hogy korábban támogatta Pattont, Monty most nem akarta, hogy a 3. hadsereg Avranches elfoglalása előtt működni kezdjen. Az amerikaiak szerint így akarta minél hosszabb ideig saját 21. hadseregcsoportjának alárendeltségében tartani Bradleyt. Bradley szándékosan nem reagált semmit. Amint Patton 3. hadserege aktiválódik, ő gyakorlatilag függetlenné válik Montgomerytől, mivel megkapja az amerikai 12. hadseregcsoport parancsnokságát, ahol Hodges és Patton lesz a két hadseregparancsnoka.6

Bradley és törzse elkezdték alaposan megvitatni a Cobra hadművelet részleteit, amelyet a nagy áttörésnek szántak Avranches és Bretagne felé. Közben azonban Bradley ahhoz is ragaszkodott, hogy folytassák az előrenyomulást Saint-Lô, illetve a Périers-be vezető nyugati út irányába. A Cotentin, a bessini lápok és a bocage mögött a Saint-Lô–Périers út nagyszerű kiindulási vonal lett volna a Cobrához. De ahhoz, hogy elérjék, még hosszú és véres harc várt rájuk. A Panzer Lehr július 11-én, kora reggel indított o enzívájával egy időben a német 5. és 9. ejtőernyős ezredek a Vire folyótól keletre megtámadták a 29., és a vele szomszédos 2. hadosztályt. A Panzer Lehr akciója ugyan megzavarta a saint-lôi előrenyomuláshoz készülődő 30. hadosztályt, de a 35., a 29. és a 2. gyaloghadosztályok 06:00-kor meg tudták kezdeni a műveletet. Az amerikai terv széles fronton végrehajtott előrenyomulást írt elő. Miközben a XIX. hadtest délen támadott a 30., a 35. és a 29. hadosztályokkal, az V. hadtest keleten nyújtott támogatást azzal, hogy a 2. gyaloghadosztályt elküldte a 192-es magaslat elfoglalására, amely a Saint-Lô–Bayeux útra néző gerinc kiemelkedő pontja volt. A kisebb mezőkkel és gyümölcsöskertekkel tarkított, enyhén hullámzó vidéket áthatolhatatlan sövények és mélyített utak szabdalták. Az egységek már ismerték a terepet, kivéve az erősítést és az újonnan érkezett 35. hadosztály katonáit. A veszteségnyilvántartó csapatokra komoly munka várt. Az egyik hadnagy jelentése szerint egyetlen ösvény mellett 70 holttestet találtak. „Láttam amerikai katonákat, akiket aláaknáztak a németek – írta. – Aknát tettek a holttestek háta alá. Ezeket kénytelenek voltunk felrobbantani, és a holttest csonkolódott, de általában még felismerhető maradt.” A németek néha a dögcédulához is álcázott gránátot kapcsoltak, így aki megrántotta az azonosítólapot, működésbe hozta a szerkezetet.7

A hullák felpu adtak a hőségben. A 4. hadosztály egyik katonája szerint úgy lehetett a testet megszabadítani a gázoktól, hogy „a hasára fordítottad, és a térdedet a hátába nyomtad. Az embernek hamar megedződött a gyomra.”8 Másvalaki szerint „az emberi halál gyomorforgató szaga” különösen nagy megpróbáltatást jelentett a szakácsoknak, akiket kivezényeltek a holttestek összegyűjtésére, majd utána ételt kellett készíteniük. A leglehangolóbb munka azonban a harckocsizók felismerhetetlen maradványainak kiszabadítása volt a páncélosok kiégett tornyából. „Biztosan bizarrul hangzik, de a fő szerszámaink a bögre és a kanál voltak.”9 A csapadékos nyár szintén kellemetlenül ismerős volt. Az összefüggő felhőtakaróból folyamatosan szemerkélt az eső, időnként záporok söpörtek végig a vidéken, és ez nem csak a légi tevékenységet, de a tüzérségi meg gyelést is korlátozta. A 29. hadosztály előrenyomulása a lassú kezdés után felgyorsult. A harckocsikkal támogatott 116. gyalogezreddel az élen sikerült rést találnia a német 9. ejtőernyős ezred vonalán, és elérte Saint-Andréde-l’Epine-t. Csakhogy a jobbszárnyon, az isignyi út mentén haladó 115. ezred késésben volt, ráadásul jól védett állásokba ütközött, melyeket csak nagy nehézségek árán tudott volna kikerülni. Gerhardt vezérőrnagy, a hadosztályparancsnok aznap este gyelmeztette Corlett tábornokot, a XIX. hadtest parancsnokát, hogy „elöl elég rázós a helyzet”. Közben a 116. ezred elérte a Martinville-gerincet, míg a szomszédos 2. hadosztály Texasijai heves harcok után elfoglalták a 192-es magaslatot. Ez nagy megkönnyebbülés volt az amerikaiaknak, mert a németek a magaslatról tisztán ráláttak az V. hadtest szektora mögötti területre, illetve a brit frontszakasz jobbszárnyára.

A 2. hadosztály június 16. óta tervezte ezt a hadműveletet. Július 1-jén kihasználták a németeknek azt a szokását, hogy éjszakára hátravonják haderejük zömét, elkerülendő a hajnali tüzérségi csapások okozta veszteségeket, és az egyik zászlóalj a sötétség leple alatt előreosonva elfoglalta a német lövészárkokat. Ez veszélyes manőver volt, mert a német lövegek és aknavetők mindig belőtték saját előretolt állásaikat, ám mint kiderült, megérte kockáztatni. A hirtelen előretörés jó kiindulási pozíciót teremtett a hadosztály számára ahhoz a művelethez, melyet már több alkalommal is el kellett halasztaniuk. A hosszú várakozás idejét nem töltötték tétlenül. A zászlóaljakat rotációban vonták hátra a frontról, és utászegységek közreműködésével intenzív kombinált páncélos-gyalogsági kiképzésnek vetették alá őket. Tudták, hogy

minden tapasztalatra és segítségre szükségük lesz, mert a német 3. ejtőernyős hadosztály várt rájuk, amely a domboldal sövényfalait telerakta álcázott lőállásokkal, alagutakkal és földből emelt bunkerekkel. A német 50 mm-es aknavetők belőtték az összes megközelítési utat, az ösvényeket 20 mm-es légvédelmi gépágyúk vigyázták. A bayeux-i úttól délre pedig a nehéztüzérség és a páncélos erők várakoztak ugrásra készen. A 2. hadosztály jó hasznát vette a bocage-ban tanult kemény leckéknek. A támogató páncélosok hátuljára telefonokat szereltek, hogy a gyalogsági szakaszparancsnokok anélkül tudják kijelölni a célpontokat a legénység számára, hogy fel kellene mászniuk a toronyhoz, ezzel veszélynek téve ki magukat. Ezenkívül a teljes támadó erőt páncélos-gyalogsági csoportokra osztották, és mindegyikhez utászokat rendeltek, akiknek az volt a dolguk, hogy lyukat robbantsanak a sövényen. A Shermanek minden sövénykereszteződést tűz alá vettek fő fegyverzetükkel, a 75 mm-es löveggel, majd a gyalogság előrenyomulása közben folyamatosan géppuskatűzzel árasztották el a sövényfalat. Mindez egy rugalmasan mozgó tüzérségi zárótűzzel párosult, melyet könnyen hozzáigazíthattak az előretörés esetleges lelassulásához. Minden sövényt új kiindulási vonalnak tekintettek. A bocage-ban végrehajtott támadó műveletek közül talán a 2. hadosztály előrenyomulása haladt leginkább a tervnek megfelelően, de a katonák még így is „rohadt melónak” nevezték. Sok esetben, amikor már azt hitték, hogy sikerült megtisztítaniuk egy sövényszakaszt, váratlanul német ejtőernyősök bukkantak fel a hátuk mögött a rejtett alagutak nyílásaiból. A 192-es magaslat nyugati oldalát védték leginkább, ez a rész meg is kapta a „krautszeglet” becenevet. Végül az amerikaiaknak egyórás munkával sikerült bekeríteni, és tizenöt foglyot ejtettek. „Három kitartó ellenséges ejtőernyőssel az egyik harckocsi tolólapja végzett, miután rájuk borított másfél méternyi földet.”10

A közelben fekvő Cloville falut házról házra kellett megtisztítani a romok között – a tüzérségi bombázásnak nem sikerült kiiktatnia a német csapatokat innen támogató harckocsit és rohamlöveget. Végül az egyik Sherman végzett a két páncélossal, és utána biztosították a települést. Az előrenyomulás 12:00 előtt folytatódhatott. Az amerikaiak nem akartak újabb késedelmet, ezért az egy kilométerre fekvő La Soulaire falut kikerülték, és az élen haladó szakaszok 17:00-kor kisebb csoportokra oszolva megkezdték az átkelést a bayeux-i úton. A támogató harckocsik nem maradhattak velük, mert a 192-es magaslat másik oldalán még mindig ott voltak beásva az álcázott páncéltörő lövegek. Miközben az egység éppen tűz alatt állt, megjelent egy ismeretlen tiszt, hogy ellenőrizze a lőállásokat. Valamelyik katona odakiáltott neki, hogy húzódjon fedezékbe, mert mindjárt lelövik. – Törődjön a maga istenverte dolgával, katona! – förmedt rá a tiszt. George Patton tábornok volt az; tartott egy kis szemlét, hogy ismerkedjen a tereppel.11 Középen a Shermanek a gyalogság mellett maradtak, sőt még az erdőbe is be tudtak hatolni a domboldalon, mert a tüzérségi fehérfoszfor lövedékek szinte a földig letarolták a fákat. Csupán „szórványos ellenállással” találkoztak a déli lejtőn. Bár estére nem sikerült keresztezniük a bayeux-i utat, valamivel északabbra szilárdan beásták magukat.12 A jobbszárnyon a 23. gyaloghadosztály nagyon kemény harcot vívott, és súlyos veszteségeket szenvedett a magaslat északkeleti lejtőjén lévő teknőnél, melyet később „Bíbor Szív víznyelőnek” neveztek el. A harckocsik számára ez a terep járhatatlan volt, a gyalogság viszont önmagában fokozottan sebezhetővé vált, mivel a német tüzérségi és aknavetős ütegek minden célpontot jól belőhettek. A németek a néhány száz méternyire balra lévő házakból – melyeket az amerikai tüzérségnek le kellett volna

rombolnia – gyilkos géppuskatűzzel árasztották el a területet, amíg a 741. harckocsizászlóalj két Shermanje alig harminc méter távolságból szét nem lőtte a házak alapzatát. Az épületek ráomlottak a géppuskásokra. A gerinchez közelebb a zászlóalj jobb oldali százada tökélyre fejlesztett egy technikát: puskagránátokat lőttek ki a levegőbe, melyek a német géppuskafészkek fölött robbantak, és megszórták repeszekkel az ellenséget. A nap végére a zászlóalj csaknem másfél kilométert jutott előre, és elérte a gerincet, de még mindig 400 méter választotta el a bayeux-i úttól. A gyalogság és a páncélos erők együttműködésének legmeglepőbb vonzata a nap folyamán az volt, hogy egyetlen Sherman sem veszett oda. Július 12-én középen és keleten folytatódott az előrenyomulás, így a 2. hadosztály minden kitűzött célját teljesítette a bayeux-i úttól délre. A 192-es magaslat elfoglalásával az amerikaiak egy olyan meg gyelőpont birtokába jutottak, ahonnan jól ráláttak Saint-Lôra és a környező területre. Az 1. hadosztály szektorától keletre, Caumont-tól délre a bayeux-i útnál zajló elkeseredett harcot gyelembe véve érdekes epizód játszódott le. Az amerikaiak július 9-én fegyverszünetet kötöttek a német 2. páncéloshadosztállyal, hogy átadják nekik a Cherbourg-ban elfogott ápolónők második csoportját. „A második fogolyátadás és az ápolónőkkel szemben tanúsított lovagias bánásmód az egész hadosztályra mély benyomást tett” – írta a német parancsnok, Freiherr von Lüttwitz altábornagy. Lüttwitz tájékoztatta Rommelt, aki úgy döntött, ez lesz az a hely, ahol kapcsolatba lép az amerikaiakkal, és tárgyalásokba bocsátkozik velük a normandiai fegyverszünetet illetően, amennyiben Hitler nem hajlandó véget vetni a háborúnak. Rommel és beosztott parancsnokainak tanácskozása a rezsim elleni egyoldalú akcióról párhuzamosan zajlott a rastenburgi merénylet előkészítésével, de nem volt köze ahhoz.13

A még tűzkeresztség előtt álló 35. hadosztálynak a Vire keleti partján komplikált manőverrel kellett kezdenie a július 11-i o enzívát, mivel az állásaik L alakban húzódtak. Az éket alkotó 137. gyalogezred parancsnoka szinte azonnal megsebesült a géppuskatűzben. A németek egy udvarházat és egy templomot is erőddé alakítottak Saint-Gilles közelében, és az amerikai hadosztálytüzérség csapásai ellenére makacsul kitartottak. A templomban és a temető falánál elhelyezett géppuskák földhöz szögezték a támadókat. Amikor másnap, az újabb bombázás után az amerikaiak végre lerohanták a helyet, „a heves harcok színhelyén mindössze három foglyot sikerült ejteni, ebből kettő sebesült volt”. Bayerlein tábornok szerint a 17. Götz von Berlichingen SSpáncélgránátos hadosztály „nagyon rossz állapotban volt, és a katonákból hiányzott a küzdeni akarás”. Csak az ejtőernyősöket és a Das Reich harccsoportját tartotta megbízhatónak. Ebben valószínűleg sokat segített a Das Reich parancsnoka is, Wisliczeny alezredes – Bayerlein szerint egy „brutális kinézetű óriás” –, aki ott állt a katonák mögött egy bottal a kezében, és nem átalotta használni, ha valaki menekülni próbált.14 A Vire folyótól nyugatra a Panzer Lehr támadásából ocsúdó 30. hadosztály a 3. páncéloshadosztály „B” harccsoportjával együtt indult meg, az őket támogató hadosztály- és hadtesttüzérség 14 000 lövést adott le. Újabb 367 főt veszítettek, mire elérték Pont-Hébert és Hauts-Vents északi szegélyét. Bradley általános előrenyomulása július 11-én már szinte az 1. amerikai hadsereg teljes frontszakaszára kiterjedt. Cotentinnél, a VIII. hadtest szektorában a 79. hadosztály a légierő fedezete alatt a nyugatra fekvő La Haye-du-Puits felé tört előre, és Montgardon közelében megszállta a magaslatot. A 8. hadosztály elfoglalta a 92es magaslatot, és további két kilométert haladt dél felé.

A 90. hadosztály, miután előző nap elfoglalta a Mont Castre gerincét, megkezdte a túloldali erdős hegyoldal megtisztítását. A katonák féltek, mert sűrű aljnövényzetben kellett megközelíteniük a 3. ejtőernyős ezred állásait úgy, hogy tízméternyire sem lehetett látni. Az egyes szakaszok, illetve a szakasz katonái közötti kapcsolattartás is nehézzé vált. A tisztek szerint „az egész inkább dzsungelharcra hasonlított”.15 Végül csak azért történt némi előrehaladás, mert néhány bátor gyalogos átkarolta a géppuskaállásokat. A halottak magas száma a sebesültekhez képest jól mutatta, hogy a legtöbb összecsapást közvetlen közelről vívták. Ez a tapasztalat igencsak kimerítő volt egy olyan hadosztály számára, amelyik még alig látott harcot. Másnap a 358. gyalogezred egyik zászlóalja olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a három századot egybe kellett vonni. A 90. hadosztály szerencséjére a német ejtőernyősök az éjszaka folyamán visszavonultak.16 A német 7. hadsereg parancsokságán egyre jobban aggódtak a nyugaton kialakult helyzet miatt, mert Von Choltitz tábornoknak nem voltak tartalékai, a Mahlmann védelmi vonalat pedig már átkarolták. Hausser vezérezredes július 10-én este beszélt Rommellel, és a leghatározottabban javasolta, hogy rövidítsék meg azt a frontszakaszt. A „B” hadseregcsoport beleegyezése csak július 11-én, késő délután érkezett meg. Choltitz kiadta a parancsot az általános visszavonulásra az Ay folyó vonaláig és Lessay városáig. „A lakosságot evakuálni kellett, megindult a népvándorlás – rögzítette a 90. Luftlande hadosztály szakaszvezetője. – A kövér apácák verejtékezve húzták kézikocsijukat. Nehéz ezt végignézni, és folytatni ezt az átkozott háborút. Nehéz folytatni és hinni a győzelemben, miközben az amerikaiak egyre több területet foglalnak el.”17 A szövetséges bombázók folytatták a támadásokat nemcsak a frontvonal állásai, hanem az élelemmel, lőszerrel és üzemanyaggal

megrakott teherautók ellen is. A Luftwa e távolmaradása, illetve a légi fölény teljes átengedése dühítette a német katonákat, bár gyakran már csak fekete humorral reagáltak rá. Az egyik vicc így szólt: „Ha ezüst repülőgépet látsz, az amerikai. Ha khakiszínűt, az brit. Ha pedig semmilyet, az a német.” Ugyanennek egy másik változata: „Ha megjelennek a brit gépek, lapítunk. Ha megjelennek az amerikai gépek, mindenki lapít. És ha megjelenik a Luftwa e, senki sem lapít.” Az amerikai erők egészen más problémával küszködtek. A túlságosan is lelkes katonák állandóan tüzet nyitottak a repülőgépekre, pedig megtiltották nekik, mivel sokkal nagyobb eséllyel találhattak el szövetséges gépet, mint ellenségest. A VII. hadtest szektorában a 4. és 83. hadosztályok összetalálkoztak a Carentan–Périers út két oldalán, de a Panzer Lehr támadásától összezavarodott 9. hadosztály aznap még nem tudott csatlakozni hozzájuk. Az egyik zászlóaljparancsnokság közvetlen találatot kapott. Miután meggyőződtek róla, hogy az egyetlen lehetséges tüzérségi meg gyelőállás az egyik templom tornya, a hadosztálytüzérséggel szétlövették. A templomtornyok és magas épületek mindig gyanúsak voltak. Néhány nappal később, amikor már lassú tempóban közeledtek Périers felé, a hadosztály katonái az egyik toronyban állítólag találtak papnak öltözött német tüzérségi meg gyelőtisztet, rádióval. Szó nélkül lelőtték. Még a sokkal tapasztaltabb 9. hadosztály tisztjei is azt jelentették, hogy sok a szükségtelen veszteség, mert a katonák menet közben elfelejtenek lőni. „Az emberek azt mondják, azért nem lőnek, mert nem látják az ellenséget.”18 Meindl tábornok, a II. ejtőernyős hadtest parancsnoka meg volt győződve róla – teljesen jogosan –, hogy az amerikaiak a SaintLôtól keletre húzódó Martinville-gerincet fogják felhasználni a

város elleni támadáshoz, de nem rendelkezett elegendő erővel a 192-es magaslat visszafoglalásához. Mivel a 2. hadosztály szilárdan beásta magát a 192-es magaslattól délre, az amerikai erőfeszítések a továbbiakban a 29. hadosztály szektorában, a gerinc keleti része felé koncentrálódtak. Aznap éjjel újabb támadást indítottak, de a német tüzérségi és aknavetőtűz miatt nem sok sikert értek el, és július 12-én teljesen le kellett állniuk. A 29. hadosztálynak további öt nap kellett, hogy súlyos veszteségek árán megtisztítsa a gerincet és erős állásokat építsen ki a bayeux-i úttól délre. Július 13-án, csütörtökön nem sok minden történt, az orvosi stáb végre pihenhetett valamennyit. A 3. páncéloshadosztály sebészei „pókereztek és cukrozott üdítőt iszogattak – egészen éjfélig”, áll az egyik naplóban.19 Július 14-én olyan rossz volt az idő, hogy az amerikai o enzíva leállt, és a németek „nappali világosságban is felválthatták kimerült egységeiket”. Ám a XIX. hadtest másnapra már újabb támadást tervezett. Corlett tábornok „vasárnapi puncsnak” nevezte el az akciót.20 Corlett XIX. hadtestének parancsnokságát sokkal színesebbé tette a brit összekötő tiszt, Weymouth vicomte (később a Bath-rend 6. márkija), akit mindenki kissé hóbortosnak tartott, mert időnként kirándulást tett a német vonalak mögé, és rendszeresen sétáltatott pórázon két kacsát.21 Július 14-én este eltemették Teddy Roosevelt dandártábornokot, aki sajnálatos módon még csak nem is csatában halt meg, hanem szívroham vitte el. Bradley, Hodges, Collins, Patton, Barton és Huebner tábornokok vitték a koporsót, így fejezték ki tiszteletük az o enzíva közepén Roosevelt rendkívüli bátorságának és népszerűségének. Patton viszont, aki otthon volt a katonai ceremóniákban, csalódottságot érzett. A díszőrség túlságosan távol volt, és nem sorban, hanem oszlopban fejlődött fel. Különösen irritálta a „két, meghatározhatatlan felekezetű pap, akik

imának álcázott szónoklatot adtak elő”. Igazság szerint az egyetlen dolog, amit megfelelőnek talált, az a szertartás végén következett be, amikor „légvédelmi lövegeink tüzet nyitottak néhány német repülőgépre, és ez megfelelő gyászdalként szolgált egy igazán bátor ember temetéséhez”. A katonai primadonnaság azonban még egy ilyen gyászos eseményt sem hagyhatott érintetlenül. „Brad azt mondja, amint módja lesz rá, elintézi a kinevezésemet – írta Patton a naplójába. – Persze megtehette volna most is, ha van egy kis vér a pucájában. Monty természetesen nem akar engem, mert fél, hogy magamra vonom a re ektorfényt, és igaza is van.”22 A nyugati szektorban Choltitz titokban végrehajtotta a német visszavonulást, és ez lehetővé tette a VIII. hadtest számára, hogy egészen az Ay folyóig nyomuljon előre. Mellettük a VII. hadtest tüzérsége már elérte Périers-t. A vegyi zászlóalj nehéz aknavetői főként fehérfoszforral tüzeltek, és az amerikaiak egyre több német halottat találtak szörnyű égési sebekkel. A bocage magas sövényei között különösen nehéz volt megállapítani a tüzérségi és aknavető lövedékek becsapódási pontját. Az amerikaiak nagy robbanóerejű muníciót használtak, mert az több port vert fel, de a leghasznosabb eszközeik a Piper Cub meg gyelőgépek voltak, illetve a tüzérségi tüzet korrigáló bátor pilóták. A talaj fölött robbanó lövedékek támadásnál nagyon hasznosnak bizonyultak, mert a németek kénytelenek voltak lehúzódni a lövészgödreikben, miközben a gyalogság a harckocsik támogatásával megindította a rohamot. A 83. hadosztály a jelentések szerint sok németet füstölt ki vagy ejtett foglyul ezzel a módszerrel. Egy-egy német katona időnként inkább öngyilkos lett, minthogy megadja magát. A meg gyelőgépek pilótái ezenkívül vörös füstkapszulákat dobtak le a saját csapataik 800 méteres körzetében lévő ellenséges állásokra, így jelölve meg a célpontot az érkező vadászbombázók számára.23

A földjüket elhagyni nem hajlandó francia családok a harcok alatt végig nagy veszélyben voltak. „Emlékszem egy szívet tépő jelenetre, ami mindannyiunkat mélyen megérintett – gondolt vissza az egyik vegyi zászlóalj tisztje. – Egy család haladt át az állásaink között, egy ajtót cipeltek, rajta atal ú holtteste. Az ártatlan családtagok arcán ülő kifejezés láttán megsajnáltuk a környéken élőket, és átéreztük szenvedéseiket.”24 A francia földművesek időnként, ha halott katonát találtak, eltemették az út mellett, keresztet állítottak neki, és még virágokat is helyeztek a halomra, miközben körülöttük még mindig tombolt a könyörtelen harc. Périers mellett egy kis létszámú amerikai járőr fogságba esett. A 4. hadosztály zászlóaljsebésze szerint a német tiszt azt tudakolta tőlük, hol van a legközelebbi amerikai híradós egység. Miután nem kapott választ, lábon lőtte az egyik foglyot. „Utána fejbe lőtte a járőrparancsnokot is, mert ő sem volt hajlandó beszélni.”25 Néha még a Vöröskereszt szimbóluma sem biztosított védelmet a megtorlástól. „Láttam egészségügyi katonákat és orvosokat, akiket a németek öltek meg – jelentette a 2. páncéloshadosztály egyik sebésze. – Az egyik katonát levetkőztették, felakasztották egy fára, és szuronyt döftek a gyomrába.” A németek ugyanakkor amiatt panaszkodtak, hogy a szövetséges vadászgépek rendszeresen megtámadják a mentőautóikat, a rajtuk lévő vörös kereszt ellenére.26 A vonalak mögött felállított tábori kórházakban a stressz jelentette a legnagyobb veszélyt. A zikai és pszichológiai nyomás alatt nem egy orvos omlott össze. A sikolyok, az üszkösödés bűze, a levágott végtagok, a harckocsizók ijesztő égési sérülései összeadódtak, és így fejtették ki a hatásukat. Igazából az a csoda, hogy a többség folytatni tudta a munkát. A 100. számú evakuációs kórház századosának számításai szerint három és fél hónap alatt több mint 6000 műtétet hajtott végre. „Már a sérülés típusáról meg

tudtam mondani, hogy a mieink előrenyomulnak, visszavonulnak, vagy állóharcot folytatnak. Ugyanígy felismertem, ha egy katona magának okozott sérülést.”27 A zöldfülű egységeknél sokkal nagyobb veszteségeket okoztak az aknák és a robbanó csapdák. „Az öncsonkításos esetek általában egy csata kezdetén érkeztek. Támadáskor az aknavetők, a géppuskák és a kézifegyverek arattak. Áttöréskor vagy egy állás elfoglalásakor az aknák és a csapdák okoztak sérülést. Állóharcnál pedig mindenki azt mondta, hogy egy 88-as találta el.” Ugyanakkor a 2. számú evakuációs kórház röntgenrészlegének vezetője csodálattal gyelte, milyen keveset panaszkodnak a sebesültek. „Van egyfajta paradoxon ebben a háborúban. Kihozza a legrosszabbat az emberből, ugyanakkor emberfeletti önfeláldozásra, önuralomra és önzetlenségre is sarkallja.”28 Az esetek többsége továbbra is lelki jellegű probléma volt. Az Egyesült Államok orvosi szolgálatának Normandiában 30 000 embert kellett harctéri idegkimerültséggel kezelnie. Július végére létrehoztak két 1000 ágyas egészségügyi központot. Az orvosok kezdetben döbbenten hallgatták az egységparancsnokokat, akik arról beszéltek, hogy az újoncokat be kell dobni a mély vízbe. A fokozatos szoktatás egyértelműen jobb eredményt hozott, mint a hirtelen sokk.29 Azonban semmi nem csökkenthette az olyan esetek számát, amikor a katonák tüzérségi tűzben „tágra nyílt szemmel reszkettek”, vagy „üvöltözve rohangáltak körbe”, vagy „magzati pózba kuporodtak”, esetleg transzba esve sétáltak a mezőn és virágot szedtek, miközben körülöttük csapódtak be a lövedékek. Másokat a járőrözés feszültsége tört meg, és hirtelen kiabálni kezdtek: „Meg fogunk halni! Meg fogunk halni!” A atal tiszteknek meg kellett oldani azokat a problémákat, amikor a katonák „sírva fakadtak, remegtek, nem voltak hajlandóak felállni, vagy kimászni a lövészgödrükből, és csatlakozni a támadáshoz az ellenséges

tűzben”. Míg sokan öncsonkításhoz folyamodtak, voltak néhányan, akik az öngyilkosságba menekültek. A hadsereg orvosainak nem csak a harci sérüléseket kellett ellátniuk. Például a pajtákban és istállókban összeszedett bolhacsípések könnyen elfertőződhettek. Sok szükségtelen balesetet okozott a kimerültség és a calvados kombinációja – az utóbbit a katonák csak „almapálinkának” vagy „fehér villámnak” hívták az ereje miatt. A hasmenéses esetek száma is ijesztő mértékben emelkedett, de a székrekedés is problémát okozott, különösen a harckocsizóknál. A K-fejadagok túlsózott porcióit mindenki gyűlölte, még a C-vitaminos citromport is inkább súroló- és tisztítószerként használták. Egy elterjedt tréfa szerint a német hadifoglyok azt állították, a K-fejadagok megetetése velük sérti a gen egyezményt. A katonák fagylaltról, hot-dogról és tejturmixról álmodoztak, ilyen luxusban azonban csak akkor részesülhettek, ha hátravonták őket tartalékba, és befutott a Vöröskereszt fánkosautója a atal női önkéntesekkel. Ez lehetőséget adott nekik arra is, hogy otthoni lányokkal beszélgessenek. Ám pihenés közben főként fér as szórakozással ütötték el az időt. Zsoldnapokon kártya- és kockapartik szerveződtek, ha pedig nem volt pénzük, cigarettában játszottak ugyanúgy, mint a D-nap előtt.30 A nyirkos nyárban a személyi higiénét sem volt könnyű betartani, hiszen fürdésre is alig akadt lehetőség. Ráadásul a francia nők egy része nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, ami zavarba ejtette a szégyenlős amerikaiakat. „Kissé nehezen szoktunk hozzá, hogy állandóan nők bámulják a fürdő fér akat – írta a naplójába egy egészségügyi tiszt. – Többtucatnyi baka anyaszült meztelenül úszkált és tisztálkodott az egyik malom melletti tóban, két nő pedig zavartalanul gyelte őket.”31 Az embereknek találékonynak kellett lenniük, ha valamit meg akartak óvni a júliusi esőktől. Az 1. gyaloghadosztály egyik őrmestere mindig tartott egy pár száraz zoknit és némi vécépapírt a

sisakja bélése alatt.32 A katonáknak ráadásul állandóan vigyázniuk kellett a holmijukra, mert a köréjük gyűlő kíváncsi gyerekek sokszor próbáltak maguknak valamilyen emléktárgyat szerezni. A francia kis úk állandóan ott ugráltak mellettük, cigarettát kunyeráltak az apjuknak („cigarettes pour Papa”), hogy aztán elrohanjanak és maguk szívják el a zsákmányt. Folyamatosan a hátsó vonalak étkezősátrai körül őgyelegtek, annak ellenére, hogy a parancs szerint nem tartózkodhattak volna ott. Csakhogy az amerikaiak megszánták őket. „A francia kölykök mindig odagyűltek, apró bádogcsajkájukkal a kezükben beálltak a sor mellé, mi pedig mindig gondoskodtunk róla, hogy kapjanak egy kis ételt.”33 Egy caumont-i csendőrt az 1. hadosztály vonalai mögött sikerült rábeszélni, hogy próbálja ki a rágógumit. Az egyik legfőbb feladata az volt, hogy együttműködjön a pincékben bor és calvados után kutató katonákkal. Néhány társával végül azt találták ki, hogy elriasztásképpen „Aknák!” feliratot vésnek a pincelejáratokra. A kétségbeesetten alkohol után kutató katonáknak még meg tudott bocsátani, amikor azonban rábukkant egy halott szövetséges gyalogosra, és látta, hogy valaki már lehúzta a bakancsát, őszintén megdöbbent. „Tudom, hogy mindenben hiányt szenvedünk, de ez akkor is sok!” – írta. A fosztogató helybéliek miatt máris más szemmel nézett hon társaira. „Meglepődtem, hogy a társadalom minden rétegéből láttam fosztogatókat. A háború felébresztette a lappangó ösztönöket, és bűnössé változtatta az egyébként törvénytisztelő állampolgárokat.”34 Miközben a német 7. hadsereg attól félt, hogy Périers lesz a következő amerikai o enzíva célpontja, Bradley továbbra is SaintLôt akarta elfoglalni a várostól északkeletre húzódó martinville-i gerincről indulva.

A német parancsnokok aggódtak a gerinc miatt, mert Schimpf 3. ejtőernyős hadosztálya kimerült. Egy elfogott Ultra-üzenetből Bradley azt is tudta, hogy Meindl II. ejtőernyős hadteste 6000 embert veszített. Rommelben nem maradt semmi kétség a helyzet súlyossága felől, amikor július 14-én este meglátogatta Meindl tábornokot a hadtestparancsnokságon. (Aznap a rossz idő miatt nyugodtan autózhatott, nem kellett tartania a szövetséges vadászgépektől.) Meindl felhívta a gyelmét arra, hogy Hitler parancsa, miszerint mindenáron tartani kell a jelenlegi vonalat, katasztrófához vezethet. Alig egy héttel később Meindl már Kurt Student tábornoknak, az ejtőernyős hadsereg főparancsnokának panaszkodott, mert két, erősítést kérő üzenetére sem jött válasz. Az érkező katonák egy része alkalmatlan volt a harcra, és szinte rögtön veszteséglistára kerültek, akárcsak a briteknél és az amerikaiaknál. Az ejtőernyősök erősítésének egy része pilótagyakornokokból állt, akik az üzemanyaghiány miatt nem tudták befejezni németországi képzésüket. Rommel tisztában volt a veszéllyel. Figyelmeztették, hogy a 7. hadsereg és a Nyugat páncéloscsoport közötti határ (amelyik egybeesett a brit és amerikai frontszakasz határvonalával), könnyen „léket kaphat”. Valójában az egész fronton nagy szükség lett volna erősítésre, különösen, mivel korábban teljesen feltöltött hadosztályoknak – például a 353. gyaloghadosztálynak – tizenegy nap harc után kevesebb mint 700 embere maradt. És mindez egy olyan periódusban, amikor a rossz időjárás miatt a szövetséges légierő jórészt a földön vesztegelt. A magas veszteségek az amerikaiakat is aggasztották, akárcsak az előrenyomulás lassúsága. A Vire keleti partján a 35. hadosztály próbált előretörni, miközben a túlsó parton a 30. hadosztály kísérletezett az áttöréssel – nem sok sikerrel. A 9. hadosztály korábbi lelassulása miatt a 30. hadosztály jobbszárnya sebezhetővé

vált, és az amerikaiak hamarosan rájöttek, hogy a 2. Das Reich SSpáncéloshadosztály egységeivel állnak szemben. A helyzet csak július 15-én, Corlett „vasárnapi puncs” napján kezdett javulni. A XIX. hadtest ezúttal hasznot húzhatott az ellenséges állásokat géppuskázó és bombázó P–47 Thunderboltok munkájából. Sajnálatos módon két Thunderbolt összetévesztette a „B” harccsoport egy különítményét a németekkel, és kilőttek egy amerikai harckocsit, valamint egy féllánctalpast. A 35. hadosztálynak közben egy reggel végrehajtott, jól előkészített megtévesztő manővert követően sikerült áttörnie a német vonalat, és visszavonulásra késztetnie az ellenséget. A XIX. hadtest teljes frontszakaszán kifejtett nyomás az elsöprő erejű tüzérségi tűzzel párosulva rákényszerítette a németeket, hogy felhasználják szinte az összes muníciójukat. A 30. hadosztály parancsnoka a „tűzijáték” szóval jellemezte azt a napot.[46] Az amerikai parancsnokság minden tekintete a 29. hadosztályra tapadt, mert ez az egység felügyelte a Saint-Lô kulcsát jelentő szektort. Páváskodó parancsnoka, Gerhardt tábornok elhatározta, hogy a lehető legjobban kiaknázza a kínálkozó lehetőséget. Gerhardt nem örvendett köztiszteletnek. Bradley Holbrook, a Baltimore Sunnak a 29. hadosztály mellé rendelt haditudósítója a Saint-Lôért vívott csata kibontakozása közben fel gyelt rá, hogy a tábornok mennyire vágyik a nyilvánosságra. „Emlékszem, egy reggel odasétáltam hozzá – írta később. – A veszteségek csak nőttek, és az egész olyan átkozottul értelmetlen volt számomra. Megkérdeztem, miért ilyen magasak a veszteségeink, ha csak egy helyben toporgunk. Rám nézett és azt felelte: »Mert erre a névre mindenkinek emlékeznie kell.« Akkor azt gondoltam, a francba is, miféle háborút vívunk mi?”36 Gerhardt Pattonhoz hasonlóan nagy gyelmet fordított emberei kinézetére. Az ápolatlanságon nem segíthetett, mivel borotválkozási lehetőség csak akkor adódott, amikor a zászlóaljat

hátravonták tartalékba, azon viszont felháborodott, hogy a katonák egy része nem az áll alatt, hanem a tarkóján csatolja be a sisakot. Ez abból a téves hiedelemből adódott, hogy megfelelően rögzített sisak esetén egy közeli robbanás letépheti az ember fejét. Gerhardt mindig előírásszerűen hordta a sisakját, és nem is nagyon látták soha anélkül – valószínűleg kopaszságát akarta takarni. Hadosztálya közvetlen célja Martinville faluja volt a kulcsfontosságú gerinc tetején. A település mindössze néhány normandiai kőházból állt, a gerinc mentén végigfutó kelet–nyugati út mellett fallal elkerített kertekkel. A sövények ugyanolyan magasak és sűrűk voltak, mint bárhol máshol a környéken, a sűrűn beültetett almáskertek pedig tökéletes fedezéket biztosítottak a járművek és lőállások számára a légi felderítés elől. A német ejtőernyősök ismét ravaszul beásták magukat a rönkökkel és ágakkal letakart bunkerekbe; ezek a fedezékek egy bomba vagy nagy kaliberű tüzérségi lövedék közvetlen találata kivételével mindent kibírtak. Erősítésként utászokat kaptak és néhány századot saját hadosztályuktól, továbbá a 30. gépesített dandár maradványait géppuskákkal és aknavetőkkel, valamint a 352. gyaloghadosztály maradékát. A sövények mentén álcázott rohamlövegeket helyeztek el. Az amerikai támadást 13 tüzérzászlóalj támogatta, a P–47 Thunderboltok pedig 450 kilogrammos bombákkal szórták meg a 88-as ütegeket. Ám a németek tüze így is nagy veszteségeket okozott szinte az összes megközelítési irányban. 19:30-kor Gerhardt tábornok egy utolsó rohamra adott parancsot még sötétedés előtt, a következő szavakkal: – Szuronyt fel! Huszonkilencesek, hajrá! A 116. gyalogezred a gerinc mentén tört előre keleti irányból, a három zászlóalj szinte egymás mellett haladt. Néhány óra múlva Gerhardt a súlyos veszteségek miatt vonakodva megállította őket, és utasította az ezredet, hogy ássa be magát és védje a megszerzett

területet. Az üzenet azonban túlságosan sokára ért el a 2. zászlóaljat vezető Bingham őrnagyig. Mire megkapta a parancsot, és futva elindult az éket alkotó század után, az már elérte kitűzött céljukat, a bayeux-i út mentén fekvő La Capelle-t. Bingham a helyzetet látva egy pillanatig sem gondolkodott a visszavonuláson. Utasítást adott a zászlóaljnak lövészgödrök ásására és körkörös védelem kialakítására. A gerincen Martinville-t közben már megtisztították, de a német ejtőernyősök megszokott taktikájukat alkalmazva visszaszivárogtak az amerikai vonalak mögé, így a zászlóalj helyzete bizonytalanná vált.37 Gerhardt elképedve hallgatta a 2. zászlóalj sikerét. Nem akarta visszavonni őket, pedig elég veszélyes helyzetbe kerültek, mivel a gerinc egy része még mindig a németek kezén volt. Utasította a 115. ezredet a jobbszárnyon, hogy másnap, július 16-án hajnalban a lehető leggyorsabban nyomuljon előre az Isigny–Saint-Lô úton. Ha sikerül átjutniuk, akkor a németek a gerincen valószínűleg kénytelenek lesznek visszavonulni. Csakhogy a 115-ösök aknavetők, géppuskák és rohamlövegek heves tüzébe kerültek, ezért meg kellett állniuk. Bingham ostromlott hadereje a bayeux-i út mentén visszavert egy ellentámadást, de már fogytán volt a muníció és az egyéb készletek. A víz nem jelentett problémát, mert a területen két kutat is találtak, de a zászlóaljnak 35 sebesültről kellett gondoskodnia, és csak három tapasztalatlan szanitéc állt rendelkezésükre. Egy tüzérségi felderítő gépről vérplazmát dobtak le nekik, de többen is meghaltak, akik életben maradhattak volna, ha evakuálják őket. Bingham zászlóalja ennek ellenére különösen szerencsésnek érezhette magát. A rossz kommunikáció a német oldalon azt eredményezte, hogy az ellenséges tüzérség nem tudta pontosan belőni az állásaikat, és a nap folyamán – az amerikai tüzérségi meg gyelők legnagyobb derültségére – legalább annyiszor bombázta saját csapatait, mint a jenkiket.

A gerincen, Martinville-től fél kilométerre keletre az 1. zászlóalj ellen lángszóróval felszerelt, három harckocsival támogatott német ejtőernyősök indítottak heves ellentámadást. Az amerikai gyalogosok előmásztak lövészgödreikből, hogy lelőjék a nehézkesen mozgó lángszórósokat, mielőtt azok fegyverük lőtávolságán belül érnének. A zászlóalj jobbszárnyon elhelyezkedő „A” százada előző nap az összes tisztjét elvesztette. Az egységet most Harold E. Peterson közlegény vezette, mert a túlélők őt választották meg parancsnoknak. Átküldtek ugyan egy atal hadnagyot, hogy vegye át az irányítást, de mivel még újonc volt, bölcsen azt tette, amit Peterson mondott. A németek újabb támadást indítottak Martinville-ből. Az akciót támogató harckocsi tűz alá vette a sövényfalat, ahol Peterson emberei rejtőztek. A bazookás csapatot kilőtte, majd célba vette azokat, akik átvették a páncéltörő fegyvert. A túlélő menekültek „szánként” húzták maguk után a sebesülteket. Ám Peterson és egy bennszülött amerikai katona, akit mindenki csak „Főnöknek” hívott, összeszedte őket, és a páncélos ellen alig használható puskagránátokkal becserkészték a harckocsit. Peterson hatszor találta el a tankot, és a zaj meggyőzte a legénységet, hogy a legjobb, ha megfordulnak és visszamenekülnek Martinville-be. Peterson megtizedelt százada ezután újra elfoglalta korábbi állásait. Aznap éjjel Peterson parancsba adta, hogy a kétszemélyes lövészgödrökben az egyik katona mindig legyen ébren, amíg a társa alszik. Másnap kora reggel ellenőrizte a lőállásokat. Némelyik gödörben, ahol mindkét katona elaludt, csak átvágott torkú holttesteket talált. A körülbelül tizenöt ejtőernyősből álló ellenséges különítmény még a közelben volt, és Peterson megszórta őket kézigránátokkal. Végül vissza kellett vonulnia, de társai két könnyű géppuskával és egy bazookával a földhöz szegezték a németeket. A gyilkos zárótűz a szó szoros értelmében darabokra szaggatta az ejtőernyősöket. Mindegyik német meghalt. Mind ez

idő alatt a zászlóaljparancsnokságon senki nem tudott róla, hogy Peterson irányítja az egységet. Július 15-én éjszaka Gerhardt tábornok utasította helyettesét, Norman Cota dandártábornokot, hogy „három órán belül” állítson össze egy különítményt, és foglalja el Saint-Lôt. Ez talán egy kicsit korai volt még, mivel a gerincen heves harcok folytak, és a hadosztály tüzérségi lőszere majdnem elfogyott. Ugyanazon az éjjelen 269 friss ember érkezett utánpótlásként, akiket azonnal előreküldtek a gerincre, megerősíteni a 116. gyalogezred 1. zászlóalját. Ez a brutális tűzkeresztség szemben ment a hadosztály pszichológusának ajánlásával, de Gerhardt nem akarta elveszíteni a kezdeményezést. Thomas D. Howie őrnagy 3. zászlóalja is súlyos létszámhiánnyal küzdött, de csak maroknyi új tisztet kapott. Howie zászlóaljának nyugat felé kellett támadnia kora hajnalban, a gerinc déli oldalán, hogy csatlakozzon Bingham embereihez, azután együtt vonuljanak tovább Saint-Lô felé. Hogy minél nagyobb meglepetést okozzanak, az őrnagy feltetette a szuronyokat. Szakaszonként mindössze két ember kapott engedélyt rá, hogy vészhelyzet esetén lövéseket adjanak le.38 Howie zászlóalja július 16-án, a kora hajnali derengésben indult el, és századoszlopokra oszolva gyorsan haladt előre. Szerencsére a reggeli köd eltakarta őket, a németek azonban meghallhattak valamit, mert a géppuskásaik tüzet nyitottak. Howie emberei az utasításnak megfelelően nem lőttek vissza. A fegyelem és a jó lábmunka 06:00-ra eljuttatta őket kijelölt helyükre, Bingham zászlóalja mellé. Howie rádión jelentést tett ezredparancsnokának. Utasítást kapott, hogy azonnal menjen tovább a bő egy kilométerre nyugatra fekvő Saint-Lô pereméig. Nyugtázta a parancsot. Emberei gyorsan megosztották készleteiket a szűkölködő 2. zászlóaljjal, a muníciót azonban nem tudták nélkülözni. Röviddel azután, hogy Howie kiadta a parancsot az indulásra, német aknavető lövedéke

robbant a parancsnokság tagjai között. Az őrnagy azonnal életét vesztette. Helyettese, H. Puntenney százados vette át a vezetést, és megpróbálta folytatni a támadást, a német tüzérségi és aknavető ütegek azonban végül rátaláltak az egységre, és bombázni kezdték a Bayeux–Saint-Lô út kritikus szakaszát. A 3. zászlóalj katonái sietve gödröket ástak, hogy védve legyenek a tüzérségi tűztől, és felkészültek az ellentámadás fogadására. Az végül késő délután meg is érkezett, de sikerült visszaverniük. A távolban harckocsik hangját hallották, ezért még sötétedés előtt légi csapást kértek rádión. Az 506. vadászbombázó század lecsapott az összevont német páncélosokra. Az eredmény demoralizálta a németeket, ugyanakkor sokat lendített az amerikai morálon. Puntenney néhány embere felfedezett egy közeli német lőszerraktárt, ami nagy megkönnyebbülést jelentett, mert már csak egy bazooka lőszerük maradt. Teller aknákat telepítettek a bayeuxi, valamint a kisebb, észak–déli irányú útra, amelyik La Madeleinenél keresztezte a főutat. Feszültséggel teli éjszaka következett. Puntenney úgy érezte, csupán a blö ölésüknek köszönhetően képesek még mindig kitartani. Ám másnap reggel, július 17-én csodálatos meglepetésben részesültek. Felbukkant egy osztrák orvos, aki megadta magát, és az előző nap ledobott vérplazma segítségével ellátta a betegeket. Az 1. zászlóalj a gerincen folytatta a támadást Martinville irányában, sikerült egy páncéltörő löveget és egy harckocsit eljuttatniuk a falu keleti oldalára. A 29. hadosztály másik két ezrede, a 175. és a 115. a bayeux-i út mentén folytatta a küzdelmes előretörést Isigny felől, de nem sokat haladtak. A 115. ezred egyik zászlóalja elkanyarodott, hogy északról vegye ostrom alá Martinville-t, de aznap délután heves aknavetőtűzbe kerültek, és orvosi ellátás híján az éjszaka folyamán sok sebesültjük meghalt. A szanitécek hiánya a frontvonalon kritikussá vált, főként a magas veszteségek, illetve a képzett utánpótlás elmaradása miatt.

A 115. ezred veszteségektől megviselt zászlóalja Martinville-től keletre elkezdte beásni magát éjszakára, ám ekkor megérkezett az ezredparancsnok, és a katonák nem akartak hinni a fülüknek, amikor utasítást adott a támadás folytatására. „A parancs az egész egységnél megdöbbenést keltett” – emlékezett vissza az ezredparancsnok. Ám amint véget ért a morgolódás, megindultak az éjszakában. Még nagyobb meglepetés érte őket, amikor a gerinc nyugati oldalán Saint-Lô felé haladva sehol nem ütköztek komolyabb ellenállásba. A németek mintha felszívódtak volna az éjszakában.[47] Bingham és Puntenney zászlóalja szinte teljesen elszigetelődött a gerinc tövében, La Madeleine mellett, de déli irányból, a nyergen keresztül végre kaphattak némi utánpótlást. Az az útvonal azonban veszélyes terep volt a bayeux-i úttól délre elhelyezett 88 mm-esek halálos tüze miatt. Peterson közlegény századát megerősítették 85 emberrel és egy új parancsnokkal, Rabbitt századossal. Az újoncokat a veteránok közé vegyítették, hogy ne essenek olyan könnyen pánikba. Ez a század őrizte a keskeny utánpótlási vonalat, minden mezőre egy géppuskás egységet helyeztek el. Nemsokára meglepődve látták, hogy egy német gyalogos menetoszlop vonul végig előttük a nyílt terepen. A géppuskák működésbe léptek, és lekaszálták az ellenséget. Július 17-én éjjel a németek evakuálták a gerincet, és a visszavonulás még általánosabbá vált. A bayeux-i úton és a martinville-i gerincen átkarolták őket, ezért hátra kellett húzódniuk a 35. amerikai hadosztállyal szemben lévő szektorba, hátrahagyva jelentős mennyiségű fegyvert és felszerelést. Corlett tábornok július 18-án reggel utasította Gerhardtot, hogy foglalja el Saint-Lôt, melyet az amerikai katonák csak „Stiló”-nak neveztek. Cota dandártábornok különítménye a felderítőkkel, a Shermanekkel, a páncélvadászokkal és az utászokkal készen állt az indulásra. „Úgy látom, mindenki készen áll” – jelentette Gerhardt a

hadtestparancsnokságnak. 14:30-kor Cota leadta az „indulás” jelzést. Hadoszlopa elindult az isignyi úton Saint-Lô felé, ahol a 115. gyalogezred egyik hadosztálya is csatlakozott hozzájuk. Az utóbbi hetek kemény harcai után a német ellenállás viszonylag enyhének tűnt. A várostól délre létesített állásokból zavarótüzet zúdítottak az amerikaiakra, illetve a 30. mobil dandár egységei utóvédharcot vívtak a település egyes részein. Cota különítménye egy „városcsontvázba” lépett be, melyet a szövetségesek június 6-i bombázása és a tüzérségi tűz teljesen lerombolt. A tető nélküli épületek felső szintjének ablakán át látni lehetett az eget. Az utcákat összeroncsolódott járművek és törmelékhalmok torlaszolták el, lehetetlenné téve bármiféle forgalmat. A parancsnok csoportokat jelölt ki a kulcsfontosságú pozíciók elfoglalására, és megkezdődött a házról házra folytatott harc a 30. gépesített dandár hátramaradt egységeivel. Gerhardt 19:00-ra elmondhatta, hogy a várost sikerült biztosítani. Az utászok és a tolólappal felszerelt páncélosok nekiláttak az utak szabaddá tételének, de a zavarótűz nem szűnt meg. A hadosztálytüzérség egyik előretolt meg gyelője a kis katedrális dupla tornyát szemelte ki magának, de mielőtt embereivel elfoglalhatta volna a magaslati pontot, a német tüzérség mindkét tornyot romba döntötte. „Dutch” Cota dandártábornok megsebesült egy tüzérségi repesztől, mivel személyes biztonságával ugyanúgy nem foglalkozott, mint az Omaha-parton. „Cotának repesz fúródott a karjába – írta a lovassági felderítők egyik hadnagya. – Emlékszem, a vér végigcsorgott a karján, és az ujjairól csöpögött. Persze nem volt súlyos a seb, de ő csak állt és beszélt. A legkevésbé sem zavarta.”40 Saint-Lô elfoglalása elbizakodottságot váltott ki az amerikaiakból. Amikor a 29-esek felderítő egységét másnap felváltotta a 25. lovassági század, a német páncéltörő lövegek jelentette fenyegetésre ügyet sem vetve azonnal továbbindultak, és elvesztettek több dzsipet és páncélozott járművet.41

A július 7-étől 20-áig tartó műveletben az amerikai veszteségek elérték a 40 000 főt, de Bradley elégedett lehetett, mert sikerült biztosítani a Cobra balszárnyát, és úgy kifárasztották a német egységeket, hogy sokkal nagyobb lett az esély a sikeres áttörésre. Gerhardt tábornok egy szimbolikus tettel akarta jelezni a 29. hadosztály győzelmét, ezért utasítást adott, hogy a végső támadás megindítása előtt elesett zászlóaljparancsnok, Howie őrnagy testét hozzák be a rommá lőtt városba. Howie holtteste amerikai zászlóba csavarva, egy dzsipen érkezett meg, ahonnan átemelték egy törmelékhalomra a Notre Dame püspöki templom mellett, ő lett a „saint-lôi őrnagy”. Halála szimbolizálta mindazoknak az áldozathozatalát, akiket Montgomery tábornok megemlékezésében a „Saint-Lôt elfoglaló hős amerikai katonáknak” nevezett. A német tábornokok azonban még a háború után is szükségtelennek vélték a város bevétele érdekében tett hatalmas amerikai erőfeszítéseket. Saint-Lô átkarolása ugyanis automatikusan megtörtént volna, amint egy héttel később nyugaton megkezdődik a nagyszabású amerikai o enzíva, a Cobra hadművelet.42

19.

Goodwood hadművelet A Caen északi részéért vívott költséges csatát követően Montgomeryt még jobban aggasztotta a gyalogság létszámhiánya. A brit és kanadai veszteségek mostanra 37 563-ra nőttek. Sir Ronald Adam főhadsegéd személyesen jött át Normandiába gyelmeztetni Montgomeryt és Dempseyt, hogy néhány hét múlva kifogynak az utánpótlásból. Dempsey 2. hadserege azonban bővelkedett harckocsikban. Már három páncéloshadosztály állt rendelkezésére, valamint öt önálló páncélosdandár és három harckocsidandár. Miközben Montgomery továbbra is azt a tervet támogatta, hogy leköti a német erőket, és ezzel esélyt ad az amerikaiaknak a kitörésre, Dempsey fel akarta oldani a véres patthelyzetet. Az Orne-tól keletre létesített hídfőállás remek lehetőséget teremtett egy nagyszabású páncélostámadáshoz a délkeleti Falaise irányában elnyúló sík vidéken. Dempseyre mély benyomást tett a nehézbombázók július 7-i akciójának pusztító ereje, azonban különös módon mintha nem lett volna tisztában a támadás katonai eredménytelenségével. Július 12-én Dempsey meggyőzte Montgomeryt, hogy vonja össze a három páncéloshadosztályt Richard O’Connor tábornok VIII. hadtestébe. Monty nagyon nehezen adta be a derekát, mert nem tetszett neki az ötlet, hogy a páncélosegységek „csak úgy összevissza tévelyegjenek”, mint a sivatagi háborúban, nemegyszer katasztrofális következményekkel. Ám úgy érezte, jelen körülmények között nincs más választása. Nem akart kockáztatni

még egy nagyobb gyalogsági ütközetet, ugyanakkor tennie kellett valamit, hogy elhallgattassa bírálóit Londonban és a SHAEF parancsnokságán. A Caen elleni támadással nem sikerült a leszállópályák létesítéséhez és az 1. kanadai hadsereg telepítéséhez szükséges területet nyernie. Ráadásul Montgomery úgy vélte, egy ilyen o enzíva komoly csapást mérne a caeni frontra, még mielőtt az amerikaiak nyugaton megindítanák a Cobra hadműveletet. Ha mást nem is, annyit elérhetnek vele, hogy a németek nem tudnak páncéloshadosztályokat átvezényelni Bradley 1. hadserege elé. Ám Monty valódi szándékai a mai napig sem tisztázódtak. Vagy hirtelen meggyőzte magát arról, hogy a művelettel nagyobb áttörést érhet el, vagy úgy vélte, félre kell vezetnie feljebbvalóit, hogy megkapja a nehézbombázókat és szétzúzza a német védelmi vonalat. Politikailag ez egyáltalán nem lett volna bölcs döntés. Július 12-én ismertette Dempsey tervét Eisenhowerrel, hozzátéve, hogy ezzel a művelettel kierőszakolhatják a döntő áttörést. A Monty óvatosságába belefásult főparancsnok két nappal később izgatott üzenetet küldött: „A legteljesebb optimizmussal és lelkesedéssel tanulmányoztam át a tervet. Nem lennék meglepve, ha olyan győzelmet sikerülne aratnia, amely mellett a »régi klasszikusok« némelyike is csupán őrjáratok közti csetepaténak tűnne.” Szintén július 14-én Montgomery levelet írt Brooke tábornagynak, hangsúlyozva, hogy „itt az ideje egy valódi leszámolásnak a keleti szárnyon”. Másnap már át is adott Dempseynek és O’Connornak egy átdolgozott direktívát, amely jóval szerényebb célokat tűzött ki maga elé. A Falaise felé vezető útnak csak az egyharmadát akarta megtenni, és utána felmérni a helyzetet. Lehet, hogy ez egy sokkal realistább mérlegelése volt annak, mire lehetnek képesek, ám Montgomery soha nem szólt róla Eisenhowernek, sőt saját 21. hadseregcsoportjának parancsnokságát

sem értesítette. Mindez katasztrofális csapást mérhetett volna a brit tábornagy hírnevére és hitelességére.1 A Páncélos Gárdahadosztály késedelmet szenvedett a nagy vihar miatt, de mostanra készen állt rá, hogy bekapcsolódjon a harcba. A tiszteket arra biztatták, hogy dzsipbe ülve látogassák végig a frontszakaszokat, és gyűjtsenek tapasztalatot. Ám amit láttak, az nem minden esetben töltötte el őket bizakodással. „Egy alkalommal láttam vagy hat-hét brit Sherman harckocsit egymás mögött – írta az Ír Gárda egyik tisztje –, mindegyiknek méretes lyuk volt az oldalán. A legtöbb kiégett. Egyértelműen gyors egymásutánban kaptak találatot, talán ugyanattól a lövegtől.” Amikor visszatértek, és tájékoztatták őket a Goodwood hadműveletről, közölték velük, hogy „most át fognak törni”. A Goodwood az Epsomhoz hasonlóan egy lóversenypályáról kapta a nevét, így nemsokára már csak „versenynapként” utaltak rá.2 Montgomery megszokott „váltakozó lökéseken” alapuló stratégiáját akarta alkalmazni, hogy kibillentse az egyensúlyukból a németeket a fő o enzíva előtt, és meggyőzte Dempseyt, hogy első lépésben hajtson végre elterelő támadást nyugaton.3 Július 15-én, nem sokkal éjfél előtt a britek lángszórós Crocodile harckocsikkal támadást indítottak Esquaynél, a 112-es magaslatnál és Maltot-nál.4 A tankok a sötétben úgy néztek ki, mintha páncélozott sárkányok lennének. Még nyugatabbra a XXX. hadtest is végrehajtott egy puhatolózó előretörést. „Az érő búza tetejét friss, hűvös szellő borzolja – írta egy százados Fontenay-le-Pesnel mellől. – A gabona felett látni lehet a rohamlövegek és harckocsik tornyát, a lángcsóvákat és a füstfelhőket, ahogy tüzelnek. Egy újabb dicsőségesen forró nap. A por, a pára és a puskapor füstje novemberi ködként üli meg a tájat.”5 Ismét a 112-es magaslaton, a „kálvária dombján” zajlottak a leghevesebb ütközetek. A 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály

parancsnoka feljegyezte, hogy július 16-án este a britek olyan sűrű füstködöt gerjesztettek a magaslaton, hogy a védekező katonák rosszul lettek, és azt hitték, gáztámadást kaptak. A brit harckocsik 21:00-kor kitörtek állásaikból, és 60 páncélgránátos foglyot ejtettek. Ám a túlsó lejtőn várakozó Hohenstaufen Párducok ellentámadást indítottak, és kilőttek tizenöt brit páncélost. A német 277. gyaloghadosztály a Földközi-tenger partján fekvő Béziers-ből indulva ekkor érte el a frontot Évrecy közelében. A hadosztály egyik atal tüzére, Eberhard Beck vonaton utazott a tüzérezredével a Loire-ig, onnan pedig gyalog, éjszaka folytatták útjukat. Még a 150 mm-es tábori lövegeket és lövegtaligákat vontató lovak is félálomban lépegettek. Amikor az oszlop megállt – ami elég gyakran megtörtént –, az állatok csak baktattak tovább, míg az előrébb haladó lövegtaligán ülő, bóbiskoló katonák hirtelen egy ló orrát érezték az arcukban. Az utazás egyetlen emlékezetes pontja az volt, amikor kirámolták egy udvarház borospincéjét. Becknek és bajtársainak fogalma sem volt róla, mi vár rájuk Normandiában. A fronthoz közeledve vállukon páncélöklöt cipelő gyalogosok is csatlakoztak hozzájuk. Előrébb már látták a magnéziumfáklyák beteges fényét, és „az egész front villódzott és vibrált, mintha villámlott volna”. Beck legszívesebben elrejtőzött volna az erdőben. „Elképzelhetetlen idegesség szállt meg embert és lovat egyaránt. Az odafent elhúzó repülőgépek hangja vég nélküli, könyörtelen morajlássá folyt össze.”6 Az ütegparancsnok, Freiherr von Stenglin főhadnagy az Evrécytől nyugatra lévő első lőálláshoz küldte őket. Szinte azonnal lövedékek csapódtak be a körülöttük. Egy Pommer nevű sofőr fejét levitte egy repesz. A lovak rémülten próbáltak kitörni, a tábori konyháról hozott tartályok egyike elrepült, és a pörkölt kiömlött a földre. Becket csak két dolog foglalkoztatta: a megerőltető

menetelés után aludni szeretett volna, és a legtöbb atal katonához hasonlóan ő sem akart szűzen meghalni. A lőszerhiány miatt nem sokat tehettek az Evrécy körzetében összegyűlt brit harckocsik ellen. Volt olyan nap, hogy az ütegük lövegenként csak három lövést adhatott le. Mivel rengeteg szabadidejük maradt, Beck és társai sakkoztak vagy kártyáztak, amikor éppen nem álltak tűz alatt. Az utánpótlási vonalak elleni szövetséges légitámadások miatt az élelmet is porciózni kellett. Beck olyan éhes volt, hogy támadt egy „eszement” ötlete: előrelopakodott a frontvonalig, és ott szedett magának krumplit. A brit katonákhoz hasonlóan ők is szinte mind egy szálig dizentériától szenvedtek, amit a holttesteken élősködő rovarok terjesztettek. Találkoztak nagyon atal, álcaruhás SS-páncélgránátosokkal, akik saját gyalogságukhoz képest „feltűnően jó felszereléssel” rendelkeztek. „Nem irigyeltük, inkább tiszteltük a kiváló, ambiciózus katonákat. Ugyanakkor tudtuk, hogy a háború egy ideje már elveszett. Csak a túlélésre játszottunk.” Az idősebb katonák is ugyanígy gondolták. „Ők sokkal felnőttebbek, törődőbbek, atyáskodóbbak és humánusabbak voltak. Nem akartak hősködni.” Becknek és bajtársainak időnként előre kellett menniük egy kétkerekű kézikocsival, összeszedni a sebesülteket, akik elmondták nekik, hogy tüzérként nagyon szerencsés emberek, mert nem kell a frontvonalban harcolniuk. „Mert ez itt maga a pokol.” Amikor a atal tüzérek a bombázások közepette a lövészárkokban lapultak, szintén a megfelelő fajta sebesülésről beszélgettek, amelyik már elég súlyos ahhoz, hogy visszavigyék őket egy németországi kórházba. „A gondolataim a sebesülés, a veszteségnyilvántartó központ, a kórház, az otthon és a háború vége körül forogtak – írta Beck. – Nem akartam mást, csak magam mögött hagyni ezt a nyomorúságot.” A brit hajóágyúk, melyek négy méter széles és két méter mély krátereket ütöttek a talajba, nemcsak zikai, hanem lelki sérüléseket is okoztak. Amikor az egyik őrmesterrel végzett

egy ilyen lövedék, a mellette álló, tizenhét éves rádiós menthetetlenül összeomlott. A német gyalogság veszteségei olyan nagyok voltak, hogy az egyik hadosztály három hét alatt teljesen elfogyott. Rommel parancsnokságán feljegyezték, hogy július 16-ára az Évrecy mellett harcoló 227. gyaloghadosztály alig néhány nap alatt 33 tisztet és 800 katonát veszített. Az egységet megerősítették a 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály egy részével, de még így is olyan kevesen voltak, hogy a két páncélgránátos ezredet át kellett szervezni három gyenge zászlóaljjá.7 Július 16-án éjszaka az Ultra elfogta Hugo Sperrle tábornagynak, a 3. légi hadsereg főparancsnokának üzenetét, amelyben azt jelezte előre, hogy „17-én éjszaka, Caentől délnyugatra a háború további menete szempontjából döntő jelentőségű”, nagyszabású támadásra kerülhet sor. A német légi felderítésnek sikerült áttörnie a szövetséges védőernyőn, és az orne-i hídfő felett átrepülve lefotózták az előkészületeket. A britek eddig is tudták, hogy a németek meg gyelőket telepítettek az Orne keleti oldalára, a colombelles-i gyárnegyed magas kéményeire, és szinte mindent látnak, ami a hídfőben történik. Ám Dempsey még most sem vizsgálta felül a prioritásokat, pedig az Ultra egyértelműen gyelmeztette, hogy a németek tudnak a tervezett brit fő csapásról. Meglepetés híján csak abban bízhattak, hogy a bombázást követően sikerül gyors és határozott támadást indítaniuk.8 Eberbach tábornok, a Nyugat páncéloscsoport parancsnoka nem hitte, hogy hadereje 150 harckocsival fel tudja tartani az ellenük felvonultatott 800 brit páncélost. Amikor Hausser 7. hadserege egy páncéloshadosztály átirányítását kérte a caeni szektorból, mert nem maradt tartaléka, hogy visszaverje a Saint-Lô környéki amerikai támadást, Eberbach közölte, hogy „kizárt dolog”. Döntését Rommel is támogatta.9

Július 17-én Kurt Meyer ezredes, a Hitler Jugend SS-hadosztály parancsnoka utasítást kapott, hogy tegyen jelentést Rommel tábornagynak Dietrich I. SS-páncéloshadtestének parancsnokságán. A hadosztály a Caennél elszenvedett vereséget követően Livarot mellé húzódott vissza feltöltődni és pihenni. Rommel megkérdezte Meyert, mi a véleménye a közelgő brit támadásról. – Az egységek harcolni fognak, és a katonák az állásaikban halnak meg – felelte Meyer –, de ez nem akadályozza meg a brit tankokat abban, hogy átgördüljenek a holttesteiken és bevonuljanak Párizsba. Az ellenség korlátlan légi fölénye gyakorlatilag lehetetlenné teszi a taktikai manőverezést. A vadászbombázók még a magányos futárokat is megtámadják.10 Rommelt egyre jobban bosszantotta a helyzet, és ingerültségét az OKW-n töltötte ki, amely továbbra sem volt hajlandó hallgatni a gyelmeztetéseire. – Többé már nem hisznek a jelentéseimnek. Valaminek történnie kell. Nyugaton véget kell vetni a háborúnak… de mi lesz keleten? Távozásakor Sepp Dietrich gyelmeztette, hogy kerülje el a főutakat, amikor visszatér La Roche-Guyonba, de Rommel csak mosolyogva legyintett. Alig egy órával később Rommel nyitott Horch parancsnoki autóját megtámadta két Spit re a Sainte-Foy-de-Montgommery melletti úton. A tábornagy kirepült a járműből és súlyosan megsérült. Egy húsért igyekvő francia nő a gépek támadásakor rémülten ugrott be az útszéli árokba. Mint később elmondta, a helyiek ironikusnak találták, hogy az eseményre egy olyan falu mellett került sor, amelyik a szembenálló parancsnok nevét viselte. Rommelt először a livarot-i patikába szállították, majd onnan a bernayi kórházba. Számára ezzel véget is ért a háború.11 Eberbach, amint értesült a hírről, azonnal elindult a hadsereg egyik orvosával. 21:30-kor Speidel felhívta a Nyugat

páncéloscsoportot, és közölte, hogy Hitler Von Kluge tábornagyot jelölte ki a „B” hadseregcsoport élére, miközben továbbra is megtartja nyugati főparancsnoki pozícióját. Amikor Eberbach visszatért, Kluge törzsétől hívás érkezett, és utasították, hogy vezényeljen át egy páncéloshadosztályt a 7. hadsereghez, megállítani az amerikai áttörést Saint-Lônál. Bár ez a beszélgetés nem szerepel a naplóban, Eberbach tábornok nyilvánvalóan nemet mondott. Perceken belül már Kluge volt a telefonnál. Eberbach elmagyarázta neki, hogy „a páncélos csoport nagyszabású brit támadásra számít”, majd részletesen is leírta a fenyegetést. Az egyetlen tartaléka a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály volt, melytől éppen most akarták megfosztani. Az ellenséges hangvételű beszélgetés során Kluge kijelentette, hogy nem tud erősítést küldeni Eberbachnak. A feljegyzések szerint Kluge a keleti fronthoz hasonlította a helyzetet, azon belül is a Vörös Hadsereg Bagration hadműveletéhez. Eberbach azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Visszaterelte a témát a saját frontszakaszát fenyegető veszélyre, illetve a következményekre, amennyiben átküldi az egyik páncéloshadosztályát Saint-Lôhoz.12 Aznap éjjel megkezdődött a Goodwood és az Atlantic hadműveletek tüzérségi előkészítése. Az alapelképzelés az volt, hogy a zaj elfedi a pozíciójukat elfoglaló harckocsik hangját, de csak azt sikerült vele megerősíteni, amit a németek már egyébként is tudtak. Az Atlantic hadművelet a Goodwooddal párhuzamosan zajló kanadai támadás volt Vaucelles, Caen déli része és a külvárosok ellen. A kanadai tüzérség eltalált egy nagy lőszer- és üzemanyagdepót Vaucellesben, és az épület hatalmas detonációval repült az égbe.13

Az összes normandiai hadművelet közül a Goodwood volt a legnyilvánvalóbb az ellenség számára. Az elleplezésére irányuló megtévesztő műveletek – köztük a Caumont elleni támadást szimuláló, „előre felvett rádióüzenetek” – kudarcra voltak ítélve. Még ha a németek a légi felderítés colombelles-i meg gyelőállásainak jelentései révén nem is tudtak volna a támadásról, a szokatlanul száraz időben a felverődő porfelhő egyértelműen jelezte a páncélosok mozgását. Az út melletti, „A por öl!” (mivel odavonzza a német tüzérségi tüzet) feliratú táblák csupán ironikus emlékeztetőknek tűntek, ahogy a fehér vászon lábszárvédőt és fehér kesztyűt viselő katonai rendőrök a forgalmat irányították.14

A Goodwood jól jelképezte a katonai hírszerzés kudarcát is. Hiába végeztek felderítő repüléseket és készítettek fotókat a RAF Mustangjai, Dempsey törzse feltételezte, hogy Eberbach védelmének mélysége nem több négy és fél kilométernél. Valójában hat védelmi vonal húzódott egymás mögött, egészen a tíz kilométerrel hátrébb lévő bourguébus-i gerincig. És annak ellenére, hogy azonosították a Luftwa e 16. tábori hadosztályát, nem tudtak róla, hogy Pickert altábornagy légvédelmi egysége előrehozta a 88 mm-es lövegeket. A lovassági egységek később keserűen szidalmazták a hírszerzőket, akiket csak „tenyérjósoknak” neveztek. Aznap éjjel a 11. páncéloshadosztály az Orne hídjain átkelt a keleti hídfőbe. Bár Montgomery átdolgozta a tervet, Dempsey parancsnokságán semmit nem tettek azért, hogy lehűtsék a felfokozott várakozásokat. – Teljes sebességgel zúdulunk rájuk! – közölte a 7. páncéloshadosztály egyik dandárparancsnoka a tisztjeivel.15 „Kétségtelenül egy, még az alameininél is nagyobb csata előestéjén vagyunk – írta a 13/18. Huszárok egyik századparancsnoka a naplójába. – Nemsokára csapást mérünk az Orne-tól keletre. Minden gyümölcsöskertben, minden mezőn ellenség vár ránk.” A nagy hőség, a hatalmas por – ami „mindenki szerint emlékeztetett a sivatagra” – és a rajokban támadó szúnyogok miatt talán az észak-afrikai győzelmek emlékei idéződtek fel a katonákban. Mindenki azért panaszkodott, hogy a hadsereg raktárából kiutalt rovarriasztó még több vérszívót csalogat oda.16 A Páncélos Gárdahadosztály tisztjei nagyon is tudatában voltak annak a ténynek, hogy nem Észak-Afrikában harcolnak, és hogy ez lesz az első csatájuk. A civilben festő és díszlettervező Rex Whistler tizenöt évvel idősebb volt a Walesi Gárda páncélos zászlóaljának többi alegységparancsnokánál, mégis megfogadta, hogy mindvégig a századával marad. És csak mert háborúban álltak, nem látta be,

miért kellene abbahagynia a festést. Még Angliában rábeszélte a kisváros kovácsát, hogy készítsen neki egy fémtokot, amit rá tudott erősíteni a harckocsi tornyának hátsó részére, és abban tartotta a festékeit, ecseteit és néhány kisebb vásznat. Rangidős beosztott tisztként ő intézte a zászlóaljon belül a temetésekkel kapcsolatos tennivalókat is. Babonás legénysége egyáltalán nem örült neki, hogy állandóan húsz fakeresztet hordanak magukkal a páncéloson. Keith Douglashez, a költőhöz hasonlóan mintha Whistler is előre látta volna saját halálát. Közölte egy barátjával, hogy szeretné, ha katonai temető helyett ott helyeznék örök nyugalomra, ahol elesett. Nem sokkal azelőtt, hogy Adair vezérőrnagy, a hadosztályparancsnok beszédet intézett a tisztekhez, megírta utolsó levelét anyjának abból a gyümölcsöskertből, ahol letáboroztak. Beletett egy kis fagyöngyöt a harckocsi oldalánál kifeszített, hálóhelyként funkcionáló ponyva fölé lógó faágról. Július 17-én este tiszttársa, Francis Portal váltott néhány szót Whistlerrel, miközben az utolsó ellenőrzéseket végezték a páncélos motorján. – Holnap este találkozunk – búcsúzott el tőle Portal. – Remélem – jött a válasz.17 A szövetséges oldalon minden főparancsnok azért imádkozott, hogy Montgomerynek végre sikerüljön az áttörés. Még a RAF-nál szolgáló ellenségei, köztük „Bombázó” Harris sem tiltakoztak, amikor nehézbombázó támogatást igényelt. A taktikai légierő parancsnoka, Coningham repülőmarsall, aki a leginkább utálta Montgomeryt, nagyon szerette volna az áttörés sikerét, hogy végre legyen hely megépíteni az előretolt repülőtereket. Tedder repülő tábornok, aki titokban már beszélt Coninghammel Montgomery leváltásáról, levélben biztosította a főparancsnokot arról, hogy a teljes légierő készen áll „az ambiciózus és meggyőző terv” támogatására.18

Július 18-án, 05:30-kor észak felől megérkezett a bombázók első hulláma. A következő két és fél óra folyamán a RAF és a USAAF 2000 nehéz- és 600 közepes bombázója 7567 tonna bombát szórt le egy hat és fél kilométeres frontszakaszra. Ez volt a légi csapásmérő erők valaha látott legnagyobb koncentrációja egy földi hadművelet támogatása céljából. A Királyi Haditengerészet part mellett horgonyzó hajói szintén hozzátették a magukét a bombázáshoz. A harckocsizók kimásztak várakozó páncélosaikból, és lenyűgözve gyelték a végtelennek tűnő bombázás nyomán felszálló porfelhőt. A szemtanúknak elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is túléljen egy ilyen csapást. A németek süketen, szédelegve várták ki a mesterséges földrengés végét. A sebesültek együtt sikoltoztak azokkal, akik elvesztették az eszüket. Néhányan képtelenek voltak elviselni a zajt, a lökéshullámokat és a vibrációt, és inkább lelőtték magukat. A nehéz Tigris harckocsikat felborították a robbanások, vagy éppen belefordították őket a mély kráterekbe. Ám mivel a célterületet füst és por fedte, a britek nem láthatták, hogy a bombázás mennyire pontatlanra sikeredett. Ráadásul még mindig nem tudták, hogy Eberbach ötrétegű védelmi vonala vár rájuk. Ezek közül a legfontosabbat, a bourguébus-i gerincnél lévőt a Falaise felé előrenyomuló 2. hadseregnek kellett elfoglalnia. Csakhogy ide szinte nem is hullott bomba.[48] A 3. Királyi Harckocsiezred vezette harcba a 11. páncéloshadosztályt. Lágyan hullámzó vidék terült el előttük, érett búzamezőkkel és jellegzetes, gyümölcsöskerttel körülvett normandiai kőházakkal. A terep enyhén emelkedett fő céljuk, a bourguébus-i gerinc felé, melyet a brit katonák csak Buggersbusnak neveztek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált a terv egyik legnagyobb hiányossága. Az 51. Felföldi Hadosztály a térképen rosszul jelzett aknamezőbe botlott. O’Connor tábornok úgy döntött, nem

számolják fel az egészet, mert azzal riadóztatnák a németeket (bár emiatt akkor már nem kellett volna aggódnia), ezért az éjszaka folyamán több keskeny folyosót nyitottak rajta. Ez az egész előrenyomulást lelassította, ami katasztrofális következményekkel járt. A vonalak mögött hatalmas forgalmi dugó alakult ki, miközben a gárdisták és a 7. páncéloshadosztály arra vártak, hogy a 11. páncéloshadosztály megtisztítsa a területet, és a hat Bailey-hídon átkelhessenek az Orne-on. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen, de a harckocsizók még mindig falatoztak, vagy az út melletti búzamező tövében szunyókáltak. A füst és a benzingőz ellenére Rex Whistler és a Walesi Gárda néhány tisztje pikézéssel múlatták az időt. Amikor a járműoszlop végre elindult, akkor is olyan látványt nyújtott, mint „a Londonba visszatérő autók egy nyári vasárnapon… áll az egész sor, aztán hirtelen előrelódul néhány métert”. Coningham repülőmarsall, aki Dempseyvel együtt O’Connor parancsnokságának közelében várakozott, alig tudta türtőztetni ingerültségét. A páncélosdandárok lassú araszolása az aknamezőn át azt jelentette, hogy lemondhattak a bombázás sokkhatásával járó előnyökről.20 O’Connor fő csapásától jobbra a 3. kanadai hadosztály behatolt Vaucelles-be, Caen déli részébe az Orne túlsó partján. 10:30-kor azonban az egyre erősödő ellenállás megtorpanásra késztette a Régiment de la Chaudière-t. A Királynő Kanadai Ezrede balról megkerülte az akadályt, hogy elfoglalja Gibberville-t, majd a Reginai Lövészek Caenben átkeltek a folyón, és bevették Vaucellest. Közben az Új-skóciai Felföldiek a szomszédos Mondeville külvárosát szállták meg. A North Shore ezred az Orne keleti partján megtámadott néhány colombelles-i gyárépületet, ahol a Luftwa e 16. tábori hadosztályának meggyengült gyalogságát annyira megviselte a bombázás, hogy a katonák közül sokan már járni sem tudtak. A fő csapás bal oldalán a brit 3. gyaloghadosztály egy

páncélosdandár támogatásával bevonult Tou reville-be, majd továbbindult Troarn felé. A harc első két órájában a támadók számos biztató jelet láttak. A 3. Királyi Harckocsiezred összezavarodott német gyalogosokkal találkozott, akik feltartott kézzel jöttek ki a búzamezőből. A páncélosok legénysége megmutatta nekik az utat a hátsó vonalak felé. A 11. Huszárok „B” százada talált egy német állást, ahol a védők mintha aludtak volna. Nem voltak rajtuk külsérelmi nyomok, mégis meghaltak, minden bizonnyal a lökéshullámoktól. A harmadik gyaloghadosztállyal együtt Tou reville felé nyomuló 13/18. Huszárok a keleti szárnyon addig géppuskázták az árkokat, amíg a németek meg nem adták magukat. „Folyamatosan haladnak el mellettünk a foglyok, legtöbbjük még mindig tompa a bombázástól” – írta az 1. kanadai ejtőernyős zászlóalj egyik őrnagya az orne-i hídfőben.21 Még a Nyugat páncéloscsoport parancsnoka, Eberbach tábornok szerint is „elkerülhetetlennek tűnt az áttörés”.22 A 16. tábori hadosztályt megtizedelte a bombázás, az egységet „lerohanták”. A német páncélosalakulatok közül az 503. nehézpáncélos zászlóalj Tigriseivel megerősített 21. páncéloshadosztály szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. „Némelyik harckocsi közvetlen találatot kapott, mások a hátukra fordultak vagy kráterbe zuhantak. A felverődő por miatt a tornyok beragadtak, a célzórendszerek és a rádiók használhatatlanná váltak.” A 21. páncélosok nemsokára megkapták Eberbach utasítását, hogy csatlakozzanak az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztály ellentámadásához, de az LAH állapota miatt ezt az akciót kétszer is elhalasztották. A német tüzérségi meg gyelők alig láttak valamit a füst és a por miatt, ezért a Bourguébus mögötti nehéz ütegek némák maradtak. „10:00 körül jött az ijesztő hír, hogy az ellenség tíz kilométeres mélységben áttörést hajtott végre” – írta Eberbach.23

A 3. Királyi Harckocsiezrednél azonban hamarosan rá kellett jönniük, hogy a Goodwood mégsem csak egy szokványos „versenynap” lesz. Miközben Le Mesnil-Frémentel, egy Cagny melletti, apró kőházakból álló település felé közeledtek, néhány német páncéltörő löveg tűz alá vette őket. „Balra az egyik Sherman füstöt okádva állt meg” – írta az éket vezető századparancsnok. Mindegyik lövegcső arrafelé fordult, ahonnan a lövés érkezett. Kilőtték a német lövegeket, ekkor azonban egy másik szektorból kaptak tüzet. Több Sherman találatot kapott, a búza kigyulladt körülöttük.24 A 2. Fife-i és Forfari Lovasság ékszázada a balszárnyon szintén pusztító páncéltörő tűzbe került Cagnynál. A német 16. tábori hadosztály 88 mm-es lövegeit ide vonták vissza a bombázás elől, két 105 mm-es rohamlöveggel együtt. A brit század gyakorlatilag percek alatt megszűnt létezni. A 3. Királyi Harckocsiezred parancsot kapott, hogy kerülje ki Le Mesnilt, és haladjon tovább a délnyugati Grentheville felé. Dempsey tervének egy újabb súlyos hiányosságára derült fény. O’Connor gyalogságot is akart a páncélosezredekkel küldeni, hogy megtisztítsák a falvakat és tanyákat, de az aknamezők előtti forgalomtorlódás miatt Dempsey szólt neki, hogy tartsa vissza a gyalogságot. A harckocsizóknak a kitörés a „kedvező páncélos terepre” most már csak valami rossz viccnek tűnt. A német 88-asok hatótávolsága és pontossága miatt sokkal nagyobb hátrányba kerültek, mint korábban a bocage-ban. Grentheville köré a németek páncéltörő állásokat és álcázott rohamlövegeket telepítettek. A briteknek nem volt más választásuk, mint lerohanni őket, akárcsak régen a lovasság, és ennek eredményeképpen több harckocsi is kigyulladt. Az égő katonák a földön rángatózva próbálták eloltani a ruhájukat. Az ezred olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy kénytelenek voltak visszahúzódni és tüzérségi támogatást kérni a 13. Királyi Lovas

Tüzérségtől. A 11. páncéloshadosztály már a csata elején nem várt csapást szenvedett el, amikor megsebesült a RAF összekötő tisztje. Nem tudtak szólni az odafent köröző, készenlétben várakozó Typhoonoknak. A Páncélos Gárdahadosztály közben benyomult a síkságra. A tisztek tudatában voltak, hogy ez az első ütközetük, ezért szükségtelen kockázatot vállalva megpróbáltak minél bátrabbnak látszani, például ellenséges tűzben nem húzódtak vissza a toronyba. A gránátosok 2. páncélos zászlóalja Cagny felé indult, ahol a Fife-i és Forfari Lovasságot megtizedelték. A 88-asok miatt ők is elvesztettek kilenc Shermant. Ez a csetepaté előre nem számolt késedelmet okozott a gárdahadosztály előretörésében, miközben tovább kellett volna menniük Vimont-ba anélkül, hogy bevárnák a gyalogságot. Eberbach tábornok nem akart hinni a szerencséjének. „Egy harckocsizó katona számára érthetetlen volt, ami történt: az ellenséges páncélosok a sorsdöntő időszakban, 10:00 és 15:00 között egy helyben állva várakoztak!” – írta naplójába.25 A jobbszárnyon Rex Whistler századának Cromwelljei azt a feladatot kapták, hogy a kiindulási vonaltól három kilométernyire nyújtsanak támogatást a Giberville-be behatoló kanadai gyalogságnak. Whistler egysége kelet felől kerülte meg a települést, hogy elvágja a visszavonulás útját. A falu elhagyatottnak tűnt. Az egyik Cromwell megállt, mert a lánckerék belegabalyodott egy drótakadályba. Whistler kiszállt, és egy harapófogóval odament segíteni. Nem lett volna szabad elhagynia saját páncélosát. Váratlanul tüzet nyitottak rájuk. Whistler odarohant az őrmester harckocsijához, hogy parancsot adjon a falu megtámadására, de ahelyett, hogy ott maradt volna a páncélos fedezékében, megpróbált visszafutni saját Cromwelljéhez. Egy aknavető lövedéke robbant a lába mellett, a levegőbe dobta, majd eltörte a nyakát. Whistler, a temetéseket intéző tiszt volt az egység első áldozata.

A brit páncéloshadosztályok „halálvágtájáért”, ahogy később nevezték, elsősorban nem a német harckocsik, hanem a páncéltörő lövegek voltak a felelősek. Az ékeket alkotó ezredeknél a gyalogság hiánya katasztrofális következményekhez vezetett. Cagnyt csak 16:00-kor sikerült elfoglalni, amikor a gránátosok gépesített 1. zászlóalja gyalog benyomult a településre. A 88-asok és a rohamlövegek nem voltak megfelelően védve gyalogsági támadás ellen, így a britek hamar lerohanták őket.26 Eberbach tábornok dél körül ellentámadásra utasította a 21. páncéloshadosztály és az 1. SS-páncéloshadosztály megmaradt járműveit, melyeket jóval a bourguébus-i gerinc mögött tartott tartalékban. A haderőnek Hubert-Folie-nál kellett koncentrálódnia, a brit 11. páncéloshadosztály közeledő éke előtt. Ám a 21. páncéloshadosztály, melynek mindössze öt bevethető Tigrise és nyolc Panzer IV-ese maradt a bombázás után, még két órával később is egy helyben vesztegelt. A Leibstandarte páncélosegysége egymaga indult el.27 13:05-kor Eberbach azzal az indoklással, hogy „elfogyott minden tartaléka”, benyújtotta igényét a 12. SS-páncéloshadosztály maradékára, melyet Hitler személyes utasítására Lisieux mellé vontak vissza feltöltésre. A tábornok kérését a „B” hadseregcsoport La Roche-Guyon-i parancsnokságáról átküldték az OB Westhez, Saint-Germain-en-Laye-be, majd az OKW-hoz, Hitler keletporoszországi főhadiszállására. A beleegyezés több mint két óra múlva érkezett meg.28 A három harccsoportba szervezett 1. SS-páncéloshadosztály 15:00 körül érte el Soliers körzetét a bourguébus-i gerinc nyugati végénél. Mire a brit 3. harckocsiezred és a 29. páncélosdandár maradéka – a Fife-i és Forfari Lovasság és a 23. Huszárok – benyomultak Ifs-Bras településére, a német egységek már elfoglalták állásaikat. A 3. ezred a Leibstandarte Párducaival csapott

össze, melyek ellen legfeljebb a Fire y Shermaneknek lehetett esélyük. A többi Sherman a páncéltörő lövegekre koncentrált. Közben a Northamptonshire-i Lovasság Cromwelljei jobbra kerülve a szárnyról támadtak, de elveszítettek egy tucatnyi páncélost. A 3. harckocsiezred egyik századparancsnoka aznap már másodszor menekült meg egy kilőtt Shermanből, és átszállt egy harmadikba. Nagy bátorságra vallott újra harckocsiba szállni az előző két „felsülés” után.29 A 11. páncéloshadosztályt a 7. páncéloshadosztálynak kellett volna támogatnia, de a forgalmi dugók és az aknamező okozta késlekedések a kiindulási vonalnál azt eredményezték, hogy a Sivatagi Patkányok szinte nem is vettek részt a műveletben. O’Connor látta, hogy az o enzíva kezd kifulladni, ezért kérte a bourguébus-i gerinc ismételt bombázását, azonban kérését elutasították. És miközben a Leibstandarte éppen harcba lépett, Montgomery katasztrofális időzítéssel bejelentette a hadművelet sikerét. 16:00-kor üzenetet küldött Brooke tábornagynak: „A ma reggel indított hadművelet tökéletes sikerként könyvelhető el. A bombázás döntő tényezőnek bizonyult, a látvány félelmetes… a helyzet igen ígéretes, és nem nagyon látom, mit tehetne jelen helyzetben az ellenség. Eddig kevés ellenséges harckocsival találkoztunk, aknák pedig nincsenek, ismétlem, nincsenek.”30 Ezután – tévesen – beszámolt róla, hogy a 11. páncéloshadosztály elérte Tilly-laCampagne-t, és hogy a gárdahadosztály elfoglalta Vimont-t. Ráadásul nem csak Brooke-ot vezette félre, de hasonló nyilatkozatot adott ki a BBC-nek, és még sajtótájékoztatót is tartott. Montgomery egyik dandárparancsnoka szerint a tábornok úgy beszélt az újságírókkal, „mint a gyerekekkel”. Ez később még visszaütött.31

A britek aznap közel 200 harckocsit vesztettek, de szerencsére további 500 várakozott tartalékban. Ezek egy részét még az éjszaka folyamán előrehozták az Orne hídfőjéhez. A 29. páncélosdandár – a 3. harckocsiezred, a Fife-i és Forfari Lovasság és a 23. Huszárok – pótolhatta elsőként a veszteségeket. Bár a britek iszonyatos mennyiségű páncélost veszítettek, a legénység viszonylag sértetlenül megúszta. Ők is az orne-i hídfőnél gyülekeztek, hogy átvegyék új járműveiket. Félelmetes irónia, hogy a Luftwa e éppen ekkor kockáztatott meg egy merész rajtaütést, és sokan, akik túlélték az egész napos harcot, ekkor estek el vagy sebesültek meg. A német harckocsimentő brigádok eközben visszavontatták a kilőtt páncélosokat a Fôret de Cinglais-ben elrejtett javítóműhelyhez. Tudták, hogy nem sok erősítésre számíthatnak, ezért keményen és eltökélten dolgoztak, hogy a lehető legtöbb járművet hozzák harcképes állapotba. „A szegény ember háborúját vívtuk” – írta Eberbach.32 A keleti szárnyon a brit 3. gyaloghadosztályt Tou reville-nél megakasztotta a vártnál erősebb ellenállás, ugyanis a bombázók elvétették a célt. A hadosztály egy részének így is sikerült utat törnie a Bois de Bavent déli részén át, és estére elérte Troarn peremét. A német 346. gyaloghadosztályt annyira megtépázták az aznapi harcok, hogy Eberbach tábornok komolyan aggódott az egység miatt. Még jobban aggasztotta azonban a rés Troarn és Emiéville között, melyet nagy szerencséjére a britek eddig nem fedeztek fel. „Az ellenségnek csak el kellett volna indulnia abban az irányban, és már végre is hajtják az áttörést. Kellemetlen pillanat volt ez számunkra.”33 17:45-kor utasította a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztályt, hogy tömje be a rést. Alig tizenöt perccel később értesült róla, hogy a Hitler Jugendet útközben szövetséges vadászbombázók támadták meg, és az egység tíz harckocsit veszített.34 Amint leszállt a

sötétség, Eberbach szerint „a britek ismét mozdulatlanná dermedtek – mintha csoda történt volna”. A Hitler Jugend végül betömte a rést, és Eberbach ismét egybefüggő, bár igen vékony frontvonal felett rendelkezett.35 Másnap, július 19-én a brit hadosztályok folytatták a támadást, de nem túl nagy erőkkel. Eleredt az eső, és a felhők miatt nem lehetett használni a Typhoonokat. Elfoglaltak még néhány falut, de a bourguébus-i gerinc nagy része továbbra is német kézen maradt. A magaslaton elhelyezett 88-asok játszi könnyedséggel iktatták ki a páncélosokat. A németek hátsó lépcsős egységekkel pótolták a veszteségeket, és friss hadosztályokkal erősítették meg a védelmi vonalat. A brit és amerikai szektor határánál állomásozó 2. páncéloshadosztályt keletre vezényelték, hogy megerősítse a Nyugat páncéloscsoport balszárnyát, a 116. páncéloshadosztály pedig útnak indult Amiens-ből. A Goodwood hadművelet egyetlen haszna az volt, hogy még jobban meggyőzte Eberbachot és Klugét, hogy a nagy normandiai támadás a brit fronton fog bekövetkezni, és Párizs lesz a célpont. Ezt pár nap múlva egy Ultra-üzenet is alátámasztotta. Brooke tábornagy délben Franciaországba repült, részben azért, hogy eloszlassa Churchill gyanúját, miszerint Montgomery szeretné megakadályozni a látogatását. Amikor ebéd után találkozott Montyval, a tábornok „igencsak jókedvű volt, és a Caentől keletre elért sikerekről áradozott”. Montgomery talán csak megpróbált magabiztosnak tűnni, mivel a hadművelet előtt tett ígéretei, illetve a sajtókonferencia után napvilágra kerülő valós helyzet között óriási szakadék tátongott, és volt miért szégyenkeznie.36 A csata előestéjén a haditudósítóknak „orosz stílusú” áttörésről beszéltek, amely 150-200 kilométerrel is előreviheti a 2. hadsereget. Néhány újságíró rámutatott, hogy Párizs is ezen a távolságon belül fekszik. Amikor két nappal később ugyanaz az

ezredes elismerte, hogy elakadt az o enzíva, kellemetlen kérdések kereszttüzében találta magát. Megpróbálta elmagyarázni, hogy Tigris és Párduc harckocsik jelentek meg a fronton, és hogy Montgomeryt felülről utasították, ne vállaljon kockázatot. Senki nem hitt neki. Másnap Alfred Neville dandártábornoknak, a 21. hadseregcsoport parancsnokának kellett megnyugtatnia a felbőszült újságírókat. Megkísérelte pozitív fényben feltüntetni az elért eredményeket. A 2. hadsereg elfoglalta Caen déli részét és megszállt egy fontos közlekedési csomópontot. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy nem sikerült áttörni a német állásokon, csupán beékelődtek közéjük. Az újságírók a szemére vetették mindazt, amivel a hadművelet előtt áltatták őket. Másnap Dempsey törzsfőnöke kibogozhatatlan katonai zsargonnal ismét megpróbálta elmagyarázni a helyzetet. Harsány nevetés csattant fel, amikor az egyik amerikai újságíró fordítást kért.37 Július 20-án reggel előbb elviselhetetlen hőség uralkodott, majd újra eleredt az eső. A bőséges csapadékban a por sárrá vált, a lövészárkokat elöntötte a víz. A lánctalpak fél méter mélyen süppedtek a sárba. Olyan lehetetlenné váltak a körülmények, hogy végre hivatalosan is lefújhatták a Goodwoodot. A résztvevő katonáknak a korai ígéretek után keserű csalódásként zárult a hadművelet. A 7. páncéloshadosztály egyik gyalogsági tisztje a zászlóaljával Demouvill mellett, „egy halott németekkel teli mezőn” töltötte az éjszakát. „Csak úgy rajzottak a legyek a holttestek körül. Undorító látvány volt, mégsem tudtam levenni a tekintetem egy kölyökről, aki nem lehetett több tizenhatnál; épp csak pelyhesedett az álla. Halott szeme a végtelenbe meredt, a halál agóniájában kivicsorította fogait. Egy pillanatig sem habozott volna, ha meg kell ölnie, mégis szomorúságot éreztem.”38

Voltak, akik nem bírták elviselni a nyomást. A 3. harckocsiezred egyik századparancsnoka feljegyezte, hogy három rangidős tiszthelyettes kérte a felmentését a harckocsizó szolgálat alól. „Eljön az idő, amikor a bátorság bankja kiürül” – írta.39 A többi páncélosegység katonáit is megrázták a 11. páncéloshadosztály veszteségei. „Vagy a főparancsnokok rossz vezetése volt az oka – írta Julius Neave, a 13/18. Huszárok őrnagya a naplójába –, vagy az elhibázott tenyérjóslás tehetett róla. Biztosan azt gondolták, csak egy vékony kérgen kell áttörniük, és onnantól övék a pálya. Ezzel együtt elképesztőnek tartom, hogy egy három éven át kitűnő kiképzésben részesülő hadosztály a második csatájában elveszítse a tankjai kétharmadát.”40 Az esőben csak az nyújtott némi könnyebbséget, hogy a harckocsizók viszonylag szárazak maradhattak a jármű belsejében vagy a páncélosok mellé kifeszített ponyva alatt. „Hála Istennek, nem vagyok gyalogos, aki vagy »száraz« marad odakint, vagy az aknavetők lövedékei elől beugrik egy gödörbe, ahol egy méter magasan áll a víz.” A 3. gyaloghadosztály tábori kórházát Escoville-ben, az oly sok gondot okozó aknamező mellett állították fel. „Az esőben támadást indítottak a szúnyogok, reggel mindenki feldagadt fejjel ébredt – írta az egyik orvos. – Rengeteg harci idegsokkos eset érkezett, még a mi embereink közül is, ami elég zavaró volt. Egy ideig mintha szerencsénk lett volna, mert a betegeket viszonylag jó állapotban hozták be, de aztán egyik pillanatról a másikra, minden látható ok nélkül összeomlottak. Ráadásul azon a helyen többen haltak meg a kezeink alatt, mint bárhol máshol.”41 A britek és a kanadaiak a rövid hadművelet során 5537 embert veszítettek. Ezzel a normandiai veszteségek összesen elérték az 52 165 főt. A Goodwood kudarca több okkal magyarázható. A művelet mögül hiányzott a tiszta gondolkodás, az eligazításon pedig az

őszinteség. Miközben Dempsey áttörésről álmodozott, Montgomery gyelmeztette O’Connort, hogy legyen óvatos. Csakhogy ez a lélektelen roham több páncélos elvesztését eredményezte, mint egy általános támadás. O’Connor legnagyobb mulasztása az volt, hogy nem akarta elismerni, egy ilyen műveletet nem lehet titokban tartani a németek elől. Ezenkívül meg kellett volna tisztítaniuk az aknamezőt, mert csak így használhatták volna ki a bombázás okozta sokkot egy gyors előrenyomulással.42 Maga a bombázás az intenzitása ellenére korántsem érte el a várt hatást. A hadsereg tisztjei később arról panaszkodtak a RAFnak, hogy több bombát kellett volna ledobni a bourguébus-i gerincre, és kevesebbet a közelebbi célpontokra, de a prioritások összekeveréséért jórészt a hadsereg hírszerző részlege volt felelős.43 Ugyanakkor a RAF vezetősége is dühöngött. Tedder, Harris és Coningham úgy érezték, Montgomery csúnyán félrevezette őket. Drámai áttörést ígért nekik, hogy megszerezze a nehézbombázó századok támogatását, titokban azonban csak egy nagyon is korlátozott o enzívában gondolkodott. A vita még jóval a háború vége után is tartott. „Emlékeztettük Montgomeryt, hogy a légierő számít a Caen mögötti területek korai elfoglalására, ám néhány nappal később mintha elégedetten vette volna tudomásul a kialakult helyzetet.” – Így szólt az ő verziójuk.44 Liddell Hart sokkal sarkalatosabbnak látta a problémát. Úgy vélte, „nemzeti hanyatlás” tapasztalható bátorság és kezdeményezőkészség terén. Az emberek belefáradtak a háborúba, és inkább „hagyták, hogy a gépek nyerjenek helyettük”. A britek igen szívósan védekeztek, ezt még a németek is elismerték. Viszont Hart szerint egyre erősödött a vonakodás „a támadás közbeni áldozatvállalással szemben”. „Ha mélyebben beleásunk a normandiai hadműveletekbe, csalódottan fedezhetjük fel, hogy sok esetben milyen gyenge teljesítményt nyújtottak a támadó erők. Nemegyszer megállásra vagy visszavonulásra késztették őket a

sokkal gyengébb, ám bátran vezetett német ellenállási fészkek. És ha nincs akkora légi fölényünk, sokkal rosszabb is lehetett volna az eredmény. Csapataink siralmasan kevés kezdeményezőkészséget mutattak beszivárgás terén, és mintha az eltökéltség is hiányzott volna belőlük, néhány kivételtől eltekintve. A támogatás is rendszerint lassan és nem megfelelő hatékonysággal érkezett.45 Bár Liddell Hart éles kritikája sok igazságot tartalmazott, fényt derített a képzelőerő hiányára is. Finoman fogalmazva nem lehetett szívderítő érzés a harckocsizók számára a rettegett 88-as lövegek ütegeit támadni, tudván, hogy már jóval azelőtt kilőhetik őket, hogy használni tudnák saját páncélosuk jóval gyengébb fegyverét. És ismét csak nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy demokrácia civil katonái sosem fognak olyan szintű önfeláldozást tanúsítani, mint a Wa en-SS fanatikusai, akik meg voltak győződve róla, hogy a végső pusztulástól kell megóvniuk szülőhazájukat. A Bayeux melletti főkórházban Ian Fraser ezredes rendszeresen tartott szemlét a sebesült német hadifoglyoknál. Mindegyikük mosolygott, amikor köszöntötte őket. Aztán egy reggel az összes hátat fordított neki. A főnővér elárulta, hogy behoztak egy sebesült SS-t, és most nem mernek barátságosan viselkedni az ellenséggel. Fraser megvizsgálta a sebesültet, aki súlyos állapota miatt azonnali vérátömlesztésre szorult. „Amint beszúrtam a tűt, a heves, atal náci rám förmedt: »Ez angol vér?« Amikor igennel feleltem, kirántotta a tűt, és közölte: »Inkább meghalok Hitlerért.« És úgy is tett.” A német foglyok onnantól ismét kedvesek voltak hozzá.46 A 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály sebesült foglyai hasonlóképpen viselkedtek. Churchill szárnysegédje, Jock Colville, aki fotófelderítőként dolgozott egy Mustangon, érdekes dolgokat hallott egy atal brit ápolónőtől. „Egy tizenhat év körüli ú letépte a pólyát, amivel bekötözték a súlyos sebét, és azt kiabálta, hogy ő csak meg akar halni a Führerért. Egy másik az arcába vágta az ebédjét. Egy harmadikat csak úgy tudott lenyugtatni, hogy

megfenyegette, zsidó vért fog kapni.” Nehéz elképzelni, hogy egy brit vagy kanadai hadifogoly meg akarjon halni Churchillért vagy VI. György királyért. Az ő harci lojalitásuk sokkal beszűkültebb volt. Egyszerűen nem akarták hagyni, hogy a bajtársuk elessen.47 Bármilyen súlyos betegségekkel is küszködött a Goodwood, és bárhogyan is ferdítette Montgomery az igazságot akkoriban és később, azt nem lehet elvitatni, hogy a britek és a kanadaiak a kritikus pillanatban lekötötték a német páncéloshadosztályokat. A kanadaiak július 25-én folytatták a támadást, összhangban a Cobra hadművelettel, Bradley nagyszabású nyugati o enzívájával. Ez ismét csak meggyőzte a németeket arról, hogy a szövetségesek fő támadása a falaise-i úton, Párizs irányában fog bekövetkezni. Egy itteni áttöréstől rettegtek leginkább, mert ha ez megtörténik, az amerikaiakkal farkasszemet néző 7. hadsereg teljesen elszigetelődik. Kluge és beosztott parancsnokai nem ismerték fel a valódi veszélyt, csak amikor már késő volt. Vagyis a brit páncéloshadosztályok „halálmenete” nem volt teljességgel hiábavaló. A németeket közben egy másik hír rázta meg: július 20-án, a Rastenburg melletti Wolfsschanzéban merényletet kíséreltek meg Hitler ellen. Valójában a szövetségesek normandiai áttörésének veszélye, valamint a Führer merev elzárkózása a tényektől fontos szerepet játszott a puccskísérletben.

20.

Merénylet Hitler ellen Létezik egy náci összeesküvés-elmélet, amely a D-naptól kezdve magyarázatot ad a normandiai vereségre. Hitler hívei Rommel törzsfőnökét, Hans Speidel altábornagyot vádolták, mert átirányította a páncéloshadosztályokat a britek elleni támadástól. Ez az 1944-es „hátbaszúrás” legenda azt állítja, Hitler június 6-án korán felébredt, és a páncéloshadosztályok késedelmes elindítása nem az ő hibája volt. Ő már az első pillanattól fogva biztos volt benne, hogy az invázióra Normandiában kerül sor. Ám Speidel Rommel távollétében szabotálta a német reakciót. Ez a képtelen elmélet, amely megpróbálja Hitlerről a német vezérkar „áruló” tisztjeire hárítani a felelősséget, tele van hiányosságokkal és ellentmondásokkal. A hadsereg berkein belül valóban hosszú ideje konspiráltak Hitler ellen, de június 6-ra még semmi nem állt készen. Így arra utalni, hogy Speidel megpróbálta rossz helyre irányítani a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztályt, illetve visszatartani az 1. és 116. páncéloshadosztályokat egy esetleges franciaországi hatalomátvétel céljából, egyszerűen nevetséges. Speidel egyébként kulcsszereplő volt az összeesküvésben, amely hat héttel később egy bomba eredménytelen felrobbanásához vezetett Kelet-Poroszországban. Hitlernek volt egy másik ellenzéke is, amelyik nem hitt a diktátor megölésében. Ezek az emberek Rommel körül összpontosultak, aki mindössze arra akarta rákényszeríteni Hitlert, hogy kössön békét a nyugati szövetségesekkel.[49] Amennyiben nem

hajlandó, bíróság elé állítja. Ám a merényletpártiak Henning von Tresckow vezérőrnagy és Claus Graf Schenk von Stau enberg ezredes vezetésével elvetették ezt az ötletet, mivel szerintük eleve kudarcra volt ítélve. Az SS és a Náci Párt mindenképpen ellenállt volna, és ezzel polgárháborút kockáztatnak. Csak a náci rezsim lefejezésével érhették el, hogy olyan kormányt alakítsanak, amilyent szerettek volna, és amelyről nem kevés kincstári optimizmussal úgy vélték, a nyugati szövetségesek is elfogadnák. Speidel még az I. világháborúból ismerte Rommelt, ugyanabban az ezredben szolgáltak. Április 1-jén Hitler bergho parancsnokságára rendelték, és kinevezték Rommel törzsfőnökévé. Jodl tájékoztatta „a part rendíthetetlen védelmének” feladatáról, és azt is közölte vele, hogy Rommel az afrikai hadjárat eredményeképpen „hajlamos a pesszimizmusra”. Az ő feladata volt bátorítani Rommelt.2 Amikor Speidel két héttel később megérkezett La RocheGuyonba, Rommel keserűen számolt be neki afrikai tapasztalatairól, és „Hitler folyamatos mellébeszéléséről”. Hozzátette, hogy a háborút „a lehető legrövidebb időn belül” be kellene fejezni. Speidel azt felelte, kapcsolatban áll Ludwig Beck vezérezredessel, a hadsereg egykori vezérkari főnökével, illetve a berlini ellenállási mozgalommal, amely „készen áll, hogy leszámoljon a jelenlegi rezsimmel”. Későbbi beszélgetéseik folyamán Rommel panaszkodott „Hitler kiszámíthatatlanságára és a rezsim törvénytelenségére”, de továbbra is ellenezte a gyilkosságot. Május 15-én Rommel részt vett egy titkos megbeszélésen régi barátjával, Karl-Heinrich von Stülpnagel tábornokkal, Belgium és Észak-Franciaország katonai parancsnokával. Bár Stülpnagel is tagja volt a Hitler-ellenes konspirációnak, továbbra is „keményvonalas antiszemita” maradt. Ha később nem lövi agyon magát, a keleti fronton elkövetett tetteiért és a franciaországi zsidók kivégzéséért a háború után valószínűleg a háborús bűnöket

vizsgáló bíróság elé került volna. Arról beszélgettek, hogy „azonnali lépéseket kell tenni a háború befejezése és a Hitlerrezsim eltávolítása érdekében”. Stülpnagel tudta, hogy Von Rundstedt tábornagyra nem számíthat, bár a „vén porosz” tisztában volt a „katasztrofális helyzettel”, és megvetette a „cseh káplárt”. Ugyanakkor hitte, hogy „egy esetleges felkelés esetén Rommel tábornagy az egyetlen személy, akit a német emberek, a hadsereg, sőt még a szövetségesek is maradéktalanul tisztelnek.3 Egymás után érkeztek a hasonló gondolkodású látogatók La Roche-Guyonba, amely az ellenállás „oázisává” vált. A hónap vége felé Eduard Wagner, az OKH tábornoka tájékoztatta Rommelt a hadsereg ellenállóinak előkészületeiről.[50] Ernst Jünger szélsőséges nacionalista író, aki Párizsban Stülpnagel törzsében szolgált, megosztotta vele gondolatait a szövetségesekkel kötendő béke szükségességéről. Speidel május végén visszatért Németországba, hogy találkozzon Konstantin Freiherr von Neurath egykori külügyminiszterrel és dr. Karl Strölinnel, Stuttgart polgármesterével. Mindketten úgy vélték, Rommel részvétele létfontosságú, ha el akarják nyerni a német emberek és a szövetségesek bizalmát. Speidel elérkezettnek látta az időt, hogy tájékoztassa a beszélgetésről Blumentritt tábornokot is, Von Rundstedt törzsfőnökét.4 Rommel és Speidel összeállítottak egy listát a lehetséges küldöttekről, akik tárgyalhatnak Eisenhowerrel és Montgomeryvel. A küldöttség vezetőjének Geyr von Schweppenburgot választották, aki kiválóan beszélt angolul, de az elbocsátása után másokat is számításba kellett venniük. Fel akarták ajánlani a német csapatok kivonulását az összes megszállt nyugati államból, miközben a Wehrmacht keleten sokkal rövidebb frontot tartana fenn. Rommel ragaszkodott hozzá, hogy Hitlert német bíróság ítélje el. Ő maga nem akart az új rezsim élére állni. Úgy érezte, erre a feladatra sokkal alkalmasabb Beck vezérezredes vagy dr. Carl Goerdler,

Lipcse egykori polgármestere. A fegyveres erők parancsnokságának átvételére azonban felkészült. Úgy tűnik, az összeesküvők többségének a fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy a szövetségesek visszautasíthatják az ajánlatukat – persze ha egyáltalán olyan helyzetbe kerülnek, hogy ajánlatot tehessenek. Javaslatuk tartalmazta, hogy a szövetségesek ismerjék el Szudétaföld annektálását és az osztrák Anschlusst, valamint Németország 1914-es határainak visszaállítását. Elzász-Lotaringia kapjon függetlenséget. A teljes parlamentáris demokrácia visszaállítására nem készítettek tervet, a megoldásuk voltaképpen a Második Birodalom felélesztéséről szólt, a Kaiser nélkül. Ezt a megoldást a brit és az amerikai kormány is hitetlenkedéssel fogadta volna, nem beszélve a német polgárok többségéről.5 Speidel és Rommel megkezdték a puhatolózást a hadsereg-, hadtest- és hadosztályparancsnokoknál. A harcoló alakulatok parancsnokai közül a két legnyilvánvalóbb támogató Graf von Schwerin altábornagy, a 116. páncéloshadosztály parancsnoka, és Freiherr von Lüttwitz altábornagy, a 2. páncéloshadosztály parancsnoka volt. Lüttwitz hadosztálya vette át az elfogott cherbourg-i ápolónőket az amerikaiaktól. Amikor Hitler később tudomást szerzett erről a kapcsolatfelvételről az ellenséggel, dührohamot kapott. Kezdett félni tőle, hogy a tábornokai a háta mögött béketárgyalásokat kezdenek az amerikaiakkal. Rommel június 29-i, megszégyenítő berchtesgadeni látogatása után arra a következtetésre jutott, hogy cselekedni kell. Még Keitel, Hitler legnagyobb talpnyalója is elismerte négyszemközt: – Tisztában vagyok vele, hogy már nincs mit tenni. Másik két tábornok, Hausser és Eberbach is úgy gondolták, hogy valami szokatlan lépésre lesz szükség. Július elején, Caen eleste előtt Hitler kedvence, Sepp Dietrich tábornok, az I. SSpáncéloshadtest parancsnoka ellátogatott La Roche-Guyonba, és

megkérdezte, hogy mit szándékozik tenni a főparancsnok a „közelgő katasztrófa” fényében. Speidel szerint Dietrich biztosította őket arról, hogy az SS-egységeket „szilárdan a kezében tartja”. Egyelőre nem tisztázott, hogy mennyit árultak el Dietrichnek a tervről. Ugyanebben az időszakban a 7. hadsereg új parancsnoka, Hausser tábornok szintén valószínűsítette az összeomlást. Július 9-én, azon a napon, amikor a britek és a kanadaiak bevonultak Caenbe, Cäsar von Hofacker SS-tábornokot, Stau enberg rokonát Von Stülpnagel Párizsba küldte, hogy találkozzon Von Kluge tábornaggyal. Amikor még a keleti fronton szolgált, Kluge kapcsolatban állt a hadseregen belüli ellenállókkal, most azonban csak köntörfalazott. Hofacker volt Stülpnagel első számú kapcsolattartója a berlini összeesküvőkkel. Megpróbálta meggyőzni Klugét, hogy álljon az ellenállás mellé, és egy „független akcióval” a lehető leghamarabb vessenek véget a nyugati háborúnak. A szövetségesek soha nem alkudoznának Hitlerrel vagy valamelyik „lovagjával” – Göringgel, Ribbentroppal, Himmlerrel –, ezért a kormányváltás és a náci vezetők eltávolítása létfontosságú. Megkérdezte Klugét, meddig tarthat ki a normandiai front, mert a berliniek döntése ettől a választól függ. – Maximum két vagy három hétig – hangzott a felelet. – Aztán bekövetkezik az áttörés, és semmit nem tehetünk ellene. Rommel és Kluge július 12-én találkoztak, hogy megbeszéljék a katonai helyzetet és a politikai következményeket. Rommel utoljára még fel akarta mérni hadtestparancsnokait, aztán elkészíteni a Hitlernek benyújtandó ultimátumot. Miközben ő a hadtestparancsnokokkal tárgyalt, Speidel meglátogatta Stülpnagelt, aki már felkészült a franciaországi Gestapo és SS felszámolására. Két nappal később Hitler Berchtesgadenből a kelet-poroszországi Wolfsschanzéba utazott. A keleti fronton a Vörös Hadsereg o enzívája már az egész Közép hadseregcsoportot fenyegette. A bázison új bunkereket létesítettek, és a környező erdőkben sokkal

erősebb légvédelmet építettek ki. A munka még nem fejeződött be, ezért a Todt Szervezet emberei is a helyszínen tartózkodtak.6 Másnap Rommel helyzetjelentést írt Hitlernek a nyugati front állapotáról. Ebben gyelmeztette a Führert, hogy a szövetségesek nemsokára végrehajtják az áttörést, és rövid idő alatt a német határhoz érhetnek. A jelentés a következő szavakkal ért véget: „Arra kérem, mein Führer, hogy a helyzetből késlekedés nélkül vonja le a következtetéseket. Rommel tábornagy.” Miután Rommel átadta az üzenetet a futárnak, azt mondta Speidelnek: – Adtam még egy esélyt Hitlernek. Ha nem jut helyes következtetésre, cselekednünk kell.7 Július 17-én, a Nyugat páncéloscsoport parancsnokságán tartott megbeszélésen Rommel négyszemközt megkérdezte Eberbachot, mi a véleménye a helyzetről. – Két fronton is katasztrófára kell számítanunk – felelte Eberbach. – A háborút elvesztettük, de a lehető legnagyobb veszteségeket kell okoznunk a nyugati szövetségeseknek, hogy rávegyük őket a fegyverszünetre, aztán meg kell akadályoznunk a Vörös Hadsereget, hogy betörjön az országba. – Egyetértek – bólintott Rommel –, de el tudja képzelni, hogy a szövetségesek tárgyalóasztalhoz üljenek velünk, amíg Hitler van hatalmon? Eberbach igazat adott neki. – A dolgok nem mehetnek így tovább – szögezte le Rommel. – Hitlernek mennie kell. A páncéloshadosztályokra kétségbeejtően nagy szükség lett volna a keleti fronton. Nyugaton pedig visszavonulhatnak a Siegfried-vonalhoz, amíg zajlanak a tárgyalások. – Nem vezet ez polgárháborúhoz? – rtatta Eberbach. – Az mindennél rosszabb lenne. A tisztek többségének ez volt a legnagyobb félelme. Előjöttek 1918 novemberének emlékei, a berlini és müncheni felkelések, a

otta lázadása Wilhelmshavenben. Egy órával később Rommel koponyatörést szenvedett, amikor Sainte-Foy-de-Montgommery közelében néhány Spit re lecsapott az autójára. Fogalma sem volt róla, hogy az összeesküvők három nappal később merényletet terveznek.8 Hitlert már korábban is próbálták megölni, de a sors minden alkalommal közbeszólt.[51] Többször is sikerült elkerülnie a halált azzal, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatta az útirányát, mintha valamiféle állati hatodik érzékkel rendelkezett volna. Az összeesküvők azonban egy sokkal komolyabb problémával néztek szembe, amely mintha elkerülte volna a gyelmüket: hogyan fognak reagálni a szövetségesek? A britek nem voltak meggyőződve róla, hogy Hitler eltávolítása előnyös lenne számukra. Mióta a sztálingrádi csata előtt átvette a katonai műveletek irányítását, katasztrófát katasztrófára halmozott. Hat héttel a D-nap előtt a 21. hadseregcsoportnál összefoglalták a helyzetet: „Minél tovább marad hatalmon Hitler, annál jobbak a szövetségesek esélyei.”9 Júniusban azonban nomítottak ezen az állásponton. „A vezérkar egyöntetűen úgy gondolja – tájékoztatták Churchillt –, hogy szigorúan katonai szemszögből voltaképpen előnyös volna, ha továbbra is Hitler diktálná a német stratégiát, gyelembe véve az eddigi baklövéseit, hosszabb távra tekintve azonban minél előbb tűnik el az útból, annál jobb.”10 A Különleges Műveletek Igazgatósága ezt az elemzést zöld lámpának tekintette, és máris hozzáfogott a Hitler megölését célzó Foxley művelet kidolgozásához.11 Az elképzelés az volt, hogy a Berghofban rajtaütnek a Führeren, de komolyabb energiát soha nem fektettek a megvalósításba. Hitler egyébként is távozott Berchtesgadenből, és soha nem tért vissza, de ami ennél is fontosabb, hogy Churchill egyre inkább meg volt győződve róla, hogy a harcmezőn kell legyőzni a németeket. A miniszterelnök úgy vélte, az 1918. novemberi fegyverszüneti egyezmény, illetve azt követően

Németország megszállásának elmulasztása nagyszerű alkalmat kínált a „hátbaszúrós” mítosz elterjedéséhez a nacionalisták és nácik között, akik meggyőzték egymást arról, hogy a német hadsereget az otthoni forradalmárok és zsidók árulták el.12 1943-ban Sztálin is lemondott Hitler megöléséről, bár egészen más okokból.[52] Sztálingrád után a Szovjetuniót többé már nem fenyegette vereség, és az orosz vezető hirtelen megijedt, hogy ha Hitler eltűnik a színről, a nyugati szövetségesek esetleg különbékét kötnek Németországgal. Nincs rá bizonyíték, hogy ezt valaha is fontolóra vették volna, de a másokat saját magából kiindulva megítélő Sztálint egészen a háború végéig nyugtalanította az az elképzelés, hogy az amerikai ipar újra felfegyverzi a Wehrmachtot, és a németek így megállítják a Vörös Hadsereg diadalmas előretörését. Valójában Churchill és Roosevelt tökéletesen egyetértettek abban, hogy Németországot feltétel nélküli kapitulációra kell kényszeríteni. Stau enberget, Tresckowot és bajtársaik többségét joggal tekintjük naivnak, amiért arra számítottak, hogy Hitler halála esetén a szövetségesek hajlandók lesznek tárgyalásokat kezdeni velük. A tervezés és az előkészítés hasonlóképpen amatőr módon zajlott, főleg, ha gyelembe vesszük, milyen kiképzést kaptak a vezérkarnál. Néhányan közülük Hitler régi csodálói voltak, amíg rá nem kényszerültek, hogy szembenézzenek a rezsim bűnöző valóságával. Bátorságukban és önfeláldozásukban azonban senki nem kételkedhet. Arra vágytak, hogy valamiképpen megőrizzék az idealizált Németország képét, az 1914. előtti Vilmos-éra fennkölt, kevésbé nacionalista változatát. Talán abban is reménykedtek, hogy megvédhetik a családi birtokokat a szovjetek pusztításától, bár bizonyára felismerték, hogy azzal már elkéstek. Fő motivációjuk a morális kényszer volt. Tudták, hogy a közvélemény részéről nem sok támogatásra számíthatnak, és hogy nem csak a Gestapo, de mindenki más is árulónak fogja tartani őket és családjukat. Nem

sok esélyük volt a sikerre, de ahogy Stau enberg megfogalmazta: „Mivel a tábornokok eddig semmit nem tettek, az ezredeseknek kell cselekedniük.” Az ő kötelességük volt, hogy megmentsék Németország és a német hadsereg becsületét, még akkor is, ha ezzel egy újabb „hátbaszúrós” legendát indítanak útjára.13 Amikor a háború után a szövetséges kihallgató tisztek elbeszélgettek vele, Walter Warlimont tábornok pontosan leírta, mi történt július 20-án Kelet-Poroszországban. A déli megbeszélésre szokás szerint a hosszúkás faházban került sor. Hitler 12:30 körül érkezett. A szoba teljesen üres volt, eltekintve néhány széktől és egy hat méter hosszú asztaltól. A jelenlévők között foglalt helyet Keitel tábornagy, Jodl vezérezredes, Warlimont tábornok, Buhle tábornok, Fegelein altábornagy, valamint Hitler adjutánsai: Schmundt tábornok, Von Puttkamer tengernagy és Von Below alezredes. A hadsereg vezérkarát képviselő Hausinger tábornok éppen elkezdte a tájékoztatóját, amikor belépett Stau enberg. Ő volt a Honi Hadsereg, az Ersatzheer törzsfőnöke. Az ezredes Warlimont szerint egy „feltűnően nagy aktatáskát” tartott a kezében, melyet a tölgyfa asztal alá helyezett, nem messze Hitlertől, aki az ajtónak háttal ült. A tájékoztató miatt senkinek nem tűnt fel, amikor Stau enberg néhány perc múlva távozott.14[53] 12:50-kor „hatalmas robbanás rázta meg az épületet, a szobát füst, por és tűz töltötte meg, a levegőben tárgyak repkedtek”. Amikor Warlimont összeszedte magát, látta, hogy Hitler „néhány jelenlévő támogatásával kibotorkál az ajtón”. A veszteség gyelemre méltóan alacsony volt, főleg azért, mert a robbanás lökéshulláma az ablakokon és a vékony falakon át távozott. Hitlert az mentette meg, hogy Stau enberg nem élesítette a második bombát, és a Führert a táskától elválasztotta a vastag tölgyfa asztal egyik lába.

Először a Todt Szervezet munkásaira terelődött a gyanú, de kora délután egy törzsőrmester megemlítette, hogy Von Stau enberg ezredes egy aktatáskával érkezett, és anélkül távozott. Bizonyára visszarepült Berlinbe. Stau enberg abban a meggyőződésben hajtott a repülőtérre, hogy a robbanást senki nem élte túl. Közben egy konspirátor a Wolfsschanzéból zavaros üzenetet küldött az összeesküvő tábornokoknak, akik őrjítő bizonytalanságban őrlődtek Berlinben. A Honi Hadsereg Bendlerstrassén lévő parancsnokságán, a Bendlerblockban gyűltek össze. Senki nem tudta biztosan, hogy a bomba felrobbant vagy sem, és hogy Hitler túlélte-e a detonációt. Friedrich Fromm vezérezredes, a Honi Hadsereg parancsnoka nem volt hajlandó a „Valkűr” kódszóval elrendelni a puccsot, amíg meg nem bizonyosodik Hitler haláláról. Hiszen anélkül egy államcsínynek esélye sem lehetett a sikerre. A helyzetet tovább rontotta, hogy a tempelho repülőtéren nem várta autó Stau enberget, így csak egy órával később érkezett meg a Bendlerblockhoz. Segédje már a repülőtérről telefonált, hogy Hitler halott. Ezt Stau enberg is megerősítette, miután végre megérkezett, de Keitel felhívta Frommot, és az ezredes holléte felől érdeklődött. Azt állította, Hitler sérülései nem súlyosak. Fromm amiatt nem tett semmit, néhány másik összeesküvő azonban munkához látott. Több parancsnokságnak is megküldték Hitler halálhírét. A terv egy már létező mechanizmust vett volna igénybe, melyet kifejezetten azért találtak ki, hogy leverjenek egy esetleges berlini lázadást Hitler rezsimje ellen. A hatóságok féltek a felkeléstől, mert „több mint egymillió külföldi dolgozott Berlinben, és ha kitör valamiféle forradalom, ezek az emberek fokozott veszélyt jelentettek volna”. A lázadást elfojtó terv elindításának a kulcsszava „Gneisenau” volt. Valaki a Bendlerblockban már megtette a kezdő

lépést, talán a Tempelhofról érkező, Hitler halálát megerősítő telefonhívás hatására. 15:00-kor Otto Remer őrnagyot, a Grossdeutschland gárdaezred parancsnokát a „Gneisenau” kódszóval az összeesküvés egy másik vezetője, Paul von Hase vezérezredes, a berlini katonai parancsnok irodájába rendelték.16 Ugyanakkor Párizsban is mozgásba lendült a gépezet. Blumentritt tábornokkal, Kluge törzsfőnökével az egyik tisztje közölte, hogy Hitlert megölték egy „Gestapo-lázadás” során. Azonnal hívta La Roche-Guyont, hogy beszéljen Klugéval, de azt mondták, a tábornok meglátogatta a normandiai frontot. Speidel vezérőrnagy megkérte, hogy menjen oda azonnal, mert Kluge még aznap este visszatér, Blumentritt azonban nem tudott róla, hogy Von Stülpnagel tábornok, a katonai parancsnok utasítást adott az összes Gestapo- és SS-tiszt letartóztatására Párizsban.17 Az összeesküvésben olyan sok magas rangú tiszt vett részt, és olyan mértékű volt a szervezetlenség és a kommunikáció hiánya, hogy a Hitler halála miatti bizonytalanság törvényszerűen zűrzavarhoz és késlekedéshez vezetett. Amikor Remer odaért Hase irodájába, nem kerülte el a gyelmét a feszült légkör. Közölték vele, hogy a Führer balesetben életét vesztette, kitört a forradalom, és „a végrehajtói hatalmat átruházták a hadseregre”. Remer később azt vallotta, több kérdést is feltett. A Führer valóban halott? Hol tört ki a forradalom? Ő semmi jelét nem látta. A forradalmárok külföldi munkások? A végrehajtói hatalmat miért a hadseregnek, és nem a Wehrmachtnak adták át? Ki Hitler utódja, és ki írta alá a hadseregre vonatkozó parancsot?18 Az összeesküvők láthatóan nem készültek fel ilyesfajta kérdésekre. Kitérő válaszokat adtak, és nem tűntek túl magabiztosnak. Remer gyanakodott, de össze is volt zavarodva. Visszatért az irodájába, és magához rendelte a tisztjeit. Kiadta a parancsot, hogy állítsanak fel kordonokat a Wilhelmstrasse

kormányzati épületei körül. Gyanakvása tovább nőtt, amikor megtudta, hogy egy olyan tábornok tűnt fel Berlinben, akit Hitler korábban elbocsátott. Aztán hívást kapott Von Hase tábornoktól, aki utasította, hogy tartóztassa le Goebbelst. Ezt határozottan megtagadta, mivel Goebbels a Grossdeutschland hadosztály patrónusa volt. Közben egy Hans Hagen nevű hadnagy, aki még Remernél is jobban gyanakodott, elhatározta, hogy felkeresi Goebbelst és megtudja az igazságot. Meggyőzte Remert, hogy Goebbels Berlin birodalmi védelmi biztosaként a feljebbvalója. Bár Von Hase tábornok nyomatékosan megtiltotta, hogy találkozzon a propagandaminiszterrel, Remer átment a minisztérium épületébe. Még mindig nem ismerte ki magát az egymásnak ellentmondó történetek között, és nem bízott meg teljesen Goebbelsben. – Mit tud a helyzetről? – kérdezte tőle Goebbels. Remer elismételte, amit hallott. A propagandaminiszter közölte, hogy ez mind hazugság, és azonnal hívta a Wolfsschanzét. Remer néhány perc múlva már Hitlerrel beszélt. A hang összetéveszthetetlen volt.19 – Szabotőrök és a bűnözők a keleti frontról – mondta Hitler. – Mindössze néhány tiszt lehet érintett, őket gyökerestül kell kiirtanunk. Ön egy történelmi pillanat részese. Használja a fejét. Az én parancsnokságom alatt áll, amíg Himmler meg nem érkezik átvenni a Honi Hadsereg vezetését. Megértette? Hermann Göring birodalmi marsall szintén megérkezett az irodába, és megkérdezte, mit mondott a Führer. Remer tájékoztatta, mire Göring azt javasolta, értesítsék az SS-t. Remer azt felelte, ez a hadsereg ügye, és majd ők elintézik. Ezután távozott az irodából, és a Berlinerplatzon belebotlott egy páncélos különítménybe, melyet az összeesküvők rendeltek oda a döberitzi harckocsizó kiképzőtáborból. Beszélt a parancsnokkal, és átvette a parancsnokságot az egység felett, majd feloszlatta a kordont a

Wilhelmstrassén, és csapataival a Bendlerstrasséra vonult. A berlini összeesküvőknek ezzel befellegzett. Közben Franciaországban Kluge 20:00 körül visszatért La RocheGuyonba, és azonnal megbeszélést hívott össze. Blumentritt azt gyanította, hogy Klugénak köze lehet a konspirációhoz, mert két rejtélyes hívást is kapott Németországból. Az egyik Beck tábornok volt, aki az utolsó pillanatban nem tudta őt a maguk oldalára állítani. Kluge négyszemközt közölte Blumentritt-tel, hogy semmit nem tudott erről a „felháborító dologról”. Azt azonban elismerte, hogy az előző év folyamán kétszer is kapcsolatba léptek vele az összeesküvők, ám ő mindkét alkalommal elutasította őket. 20:10-kor az Ultra-állomások jelet fogtak Von Witzleben tábornagytól, és az üzenetet elsődleges prioritással, az ironikus „Führer-Blitz” jelzéssel továbbították. Így kezdődött: „A Führer halott. Én vagyok a Wehrmacht kijelölt főparancsnoka, valamint…”20 A szöveg itt félbeszakadt. Harminc perccel később Kluge üzenetet kapott az OKW-től, Kelet-Poroszországból. „Ma délben alávaló merényletet kíséreltek meg a Führer ellen. A Führer jól érzi magát.” Kluge haladéktalanul utasította Stülpnagelt, hogy engedje szabadon a Párizsban letartóztatott Gestapo- és SStiszteket. A ingadozók Hitler életben maradásának hírére megpróbálták fedezni magukat, bár ez a későbbiekben nem mentette meg őket a Gestapótól. A hadsereg több tisztje rémülettel hallotta, hogy a Honi Hadsereg parancsnokságát az általuk csak Unterweltsmarschallnak, az alvilág marsalljának nevezett Himmler vette át. Ugyanakkor kiadtak egy olyan utasítást, hogy a hadsereg hagyományos tisztelgését le kell cserélni a Náci Párt „német szalutálására”.21 Himmler nem tudta, hogy Kluge már szólt Stülpnagelnek a foglyok szabadon eresztése ügyében, ezért az SS főigazgatóságán keresztül felhívatta Sepp Dietrichet, és utasította, hogy készüljön

fel a párizsi bevonulásra az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztállyal.22 Szemlátomást fogalma sem volt róla, hogy a hadosztály éppen harcol, és ezekben a kritikus órákban nem hagyhatja el a bourguébus-i gerincet. Arról sem tudott, hogy Hitler „hűséges beavatottja”, Sepp Dietrich Eberbach kifejezésével élve „kis híján forradalmárrá vált”.23[54] A berlini Bendlerblockban zűrzavar uralkodott. Fromm vezérezredes hiábavaló kísérletet tett rá, hogy tisztázza magát a gyanú alól: parancsot adott a másik négy érintett tiszt letartóztatására és kivégzésére. Beck vezérezredesnek engedélyezte, hogy megtartsa a pisztolyát, azzal a feltétellel, hogy azonnal végez magával. Becknek remeghetett a keze, mert két lövést is leadott a fejére. Az első golyó csak a bőrét horzsolta fel, a második viszont borzalmas sebet okozott. Az ingerült Fromm szólt egy őrmesternek – más források szerint egy tisztnek –, hogy végezzen vele. A négy tisztet, köztük Stau enberget, aki megpróbálta magára vállalni a teljes felelősséget a sikertelen merényletért, a Bendlerblock hátsó udvarán, egy autó lámpájának fényében végezték ki. A kivégzőosztagot Remer éppen megérkező különítményéből válogatták össze. Amikor Stau enbergre került a sor, a fényszóró fényében felkiáltott: – Éljen soká a szent Németország!25 A túlélésért küzdő Fromm groteszk beszédet mondott a holttestek felett, dicsérte Hitlert, és háromszoros „Sieg Heil!”-lel zárta szavait.26 Franciaországban Von Kluge tábornagy július 21-én, 01:25-kor elrendelte Stülpnagel őrizetbe vételét. Stülpnagelt még aznap délután autóba ültették, és elindultak vele Berlinbe, hogy a Gestapo kihallgassa. Rangja miatt kísérői nem vették el tőle a pisztolyát.

Amikor a jármű útközben megállt – valószínűleg hogy az utasok könnyítsenek magukon –, a tábornok megpróbált öngyilkosságot elkövetni, de csak annyit ért el, hogy mindkét szemét kilőtte. A verduni kórházba szállították, és alkalmassá tették a berlini útra, ahol aztán elítélték és felakasztották. 22:15-kor bejelentették, hogy „Franciaország katonai parancsnoka, Von Stülpnagel tábornok megsebesült egy terroristatámadásban”.27 A merényletkísérlet híre Bodo Zimmermann altábornagy, Kluge egyik törzstisztje szavaival élve „bombaként robbant”.28 „Mint a hirtelen, meglepetésszerű eseményeknél általában, először bizonyos fokú bénultság lett úrrá mindenkin.” A legtöbb tiszt számára a fő kérdés nyilvánvaló volt: „Mit fognak szólni és tenni a katonák a fronton? Egyáltalán, kitart a front?” Amikor a hír elért a Troarn mellett harcoló 21. páncéloshadosztály harccsoportjához, „futótűzként terjedt végig az egész hadoszlopon”.29 Ám „a csapatok küzdöttek tovább, mintha mi sem történt volna”. A „csata magas érzelmi feszültsége” miatt a hír „az átlagos katonának csak súrolta a tudatát… a harcosok egy másik világban tartózkodtak”.30 Eberbach tábornok azonban később azt állította, „elképedt” azon a „hitetlenkedésen és dühön”, amit a puccskísérlet kiváltott „nemcsak az SS-hadosztályoknál, hanem egyes gyalogsági alakulatoknál is”. A legtöbb tiszt megdöbbenve fogadta, hogy az összeesküvők képesek voltak megszegni a Führernek tett esküjüket.31 Eberhard Beck a 277. gyaloghadosztályból feljegyezte, mi történt, amikor a hír eljutott a tüzérütegéhez. „A rádiósunk hallotta elsőként az üzenetet, hogy merényletet kíséreltek meg Adolf Hitler ellen. A halála fordulópont lett volna mindannyiunk számára, és reménykedtünk benne, hogy ez a cél nélküli háború végre véget ér.” Az ütegparancsnok, Freiherr von Stenglin főhadnagy hamarosan bejelentette, hogy a kísérlet kudarcba fulladt. Hitler élt. Kiadták a parancsot, hogy mostantól mindenkinek a „német

köszöntést” (a náci tisztelgést) kell használnia a katonai helyett. Stenglin határozottan állást foglalt ez ügyben, amikor „kezét a sapkája pereméhez emelte, ahogy a hadseregben szokás”. Beck látta, hogy bajtársai csalódottak az ügy kimenetele miatt. Néhány nappal később a szövetséges repülőgépek röplapokat szórtak le a német vonalak fölött. Ezeken részletesen beszámoltak a merényletről, valamint a nácik új Sippenhaft rendeletéről, amely megtorlást írt elő a résztvevők családtagjai ellen is.32 Stenglin és Beck reakciója természetesen nem volt általánosítható. Az alacsonyabb beosztású tisztek jó része megdöbbent és összezavarodott, mégsem rágódtak túl sokat a témán. A Zimmermannhoz hasonló törzstisztek azonban „morális lehangoltságot és aggodalmat” éreztek. Néhányan azon ütköztek meg, hogy Stau enberg elhelyezte a bombát, azután távozott. Egy pisztollyal végrehajtott merénylet, melynek során a gyilkost is lelövik, valahogy sokkal jobban illett a német tisztikar becsületéhez. A legjobban azonban az keserítette el őket, hogy az elhibázott kísérlet után minden hatalom a fanatikusok kezébe került, és végképp megszűnt a kompromisszumos béke lehetősége. [55] „A távolabbra tekintők úgy gondolták, ez a vég kezdete, egy ijesztő jel. A keményvonalasok ugyanakkor pozitívumnak tartották, hogy az „árulók felfedték magukat, és most végre elvégezhetjük a tisztogatást”. Londonban reménykedtek benne, hogy a kudarcot vallott merénylet lesz „az a bizonyos kavics, amelyik elindítja a lavinát”.34 Ám Hitler úgy gondolta, a gondviselésnek köszönheti megmenekülését, és ez még inkább meggyőzte saját katonai géniuszáról – tábornokai legnagyobb csalódására. Egy dologban azonban igaza volt. A britekkel és az amerikaiakkal kötendő béke ötletét, esetleg a meggyőzésüket arról, hogy csatlakozzanak a Szovjetunió elleni háborúhoz, „ostoba elképzelésnek” tartotta. Mint mondta, az összeesküvők „hihetetlenül naivak” voltak, a

próbálkozásuk pedig leginkább egy „vadnyugati történetbe” illett volna.35 A náci körökben az elkövetkező hónapokban különféle összeesküvés-elméletek kaptak szárnyra, amint a puccskísérletben résztvevő tisztek és szimpatizánsaik száma ismertté vált. Összesen mintegy 5000 embert vettek őrizetbe. Ezek közé az elméletek közé tartozott az is, hogy Speidel június 6-án szándékosan irányította rossz helyre a páncéloshadosztályokat. Amikor kiderült, hogy a Fortitude terv és a Pas de Calais-i második partraszállás csak zseniális félrevezetés volt, az SS meggyőződésévé vált, hogy árulás történt a Fremde Heere Westben, a nyugati szövetségesekkel foglalkozó katonai hírszerzési részlegnél. Tudni akarták, hogyan dőlhetett be a katonai hírszerzés egy olyan megtévesztésnek, amelyikben egy sosem létezett hadseregcsoport is szerepet kapott. A törzstiszteket a szövetségesek erejének szándékos alábecsülésével és „az ellenségről szóló jelentések meghamisításával” vádolták meg.36 A Wa en-SS és a német hadsereg között az elkövetkező hónap során a normandiai harcmezőn is egyre fokozódott a feszültség. Mivel az utánpótlás-szállítmányok elleni szövetséges légitámadások miatt drasztikusan csökkentették a fejadagokat, az SS rekviráló csapatai gátlástalan fosztogatásba kezdtek, és megfenyegették a hadsereg katonáit, ha ugyanezzel próbálkoztak. Az egyetlen dolog, amiben a Wa en-SS és a hadsereg egyetértett Normandiában, a Luftwa e miatti folyamatos bosszankodás volt. Bülowius tábornok, a II. légi hadtest parancsnoka ezt nem tartotta igazságosnak. A szövetségesek már a felszállás pillanatában lecsaptak a gépeire, a bombázók pedig jóval a célterület előtt kénytelenek voltak megszabadulni terhüktől. Megviselték a hadsereg napi jelentései is, melyek „a Führer parancsokságát is tájékoztatták arról, hogy a Luftwa ét és saját

repülőgépeiket sehol sem látják”. Ennek következményeképpen „számos elmarasztalást és vádaskodást” kapott a felső vezetéstől.37 A Luftwa e normandiai állományához tartozott egy maroknyi túlélő ász is, de a többség az iskolából frissen kikerült ágyútöltelék volt. Hans-Ekkehard Bob őrnagynak, az 59 győzelemmel rendelkező vadászparancsnoknak gyakran kellett 8-10 Mustang elől menekülnie. Csupán kivételes pilótaképességeinek köszönhetően tudott életben maradni, közvetlenül a föld fölött, fákat és templomtornyokat kerülgetve manőverezett. Azt állította, nagy segítségére volt az amerikai pilóták közötti vetélkedés, mert mindegyik magának akarta a győzelmet, és közben egymást akadályozták. Mivel a szövetséges légierő rendszeresen bombázta és támadta az összes ismert repülőteret, a vadászszázadokat a hosszú, egyenes utak melletti erdőkben rejtették el, ahonnan gyorsan fel tudtak szállni. Landoláskor azonnal betolták őket a fák közé, és a földi személyzet álcahálót borított rájuk. Erre a fajta munkára a FockeWulf 190-es széles alvázával és masszív felépítésével sokkal alkalmasabb volt, mint a Messerschmitt 109-es. Ahogy arra már Rommel és Kluge is felhívta a gyelmet, a normandiai német erők az összeomlás szélére kerültek. A veszteségek pótlására alig érkezett ember. Írnokokból és más, lekicsinylően csak „félkatonákból” álló egységeket hoztak előre, hogy betömjék a fronthadosztályok közti réseket. Nem csak az ellenség akcióinak köszönhetően szenvedtek veszteségeket. A szövetséges légitámadások miatt lecsökkentett fejadagok dezertálásokhoz vezettek, nemcsak a lengyel, az ost[56], az elzászi és a Volksdeutche egységeknél, hanem a birodalmi németeknél is.[57] Volt jó néhány katona, aki nem hitt a náci rezsimben, vagy egyszerűen csak gyűlölte a háborút. Az egyik brit orvos gyanakodva fogadta egy kapituláló atal náci segítőkészségét. A

atalember érzékelte a bizalmatlanságot, és előkapott egy fényképet a barátnőjéről. – Nem, nem, semmi trükk! – bizonygatta. – Miatta akarok élni!39 Von Lüttwitz altábornagyot, a 2. páncéloshadosztály parancsnokát sokkolta, amikor három osztrák katonája átállt az ellenséghez. Mindenkit gyelmeztetett, hogy a dezertőrök nevét nyilvánosságra hozzák szülővárosukban, és eljárásokat foganatosítanak a családtagjaikkal szemben. – Ha valaki elárulja a saját népét – jelentette be –, akkor a családja többé nem tartozik a német nemzeti közösséghez.” Lüttwitz talán támogatta volna a Hitlerrel szembeni ellenállás ötletét, de továbbra is náci módjára akart cselekedni.40 Az SS-katonákat még szigorúbban bírálták el. A Führer egyik rendelete szerint az SS-ek hazaárulást követnek el, ha sértetlenül kerülnek ellenséges fogságba. Erre az invázió előtt nyomatékosan emlékeztették őket. Nem meglepő hát, hogy a britek és a kanadaiak olyan kevés SS-t fogtak el élve.[58] Azonban a legijesztőbb történet az SS-fegyelemről talán az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztály egyik elzászi sorozottjától származik. A hadosztály 1. ezrede 11. századának egy másik elzászi katonája, akit szintén erőszakkal soroztak be, dezertált, és megpróbált egy francia menekültoszlopban elrejtőzve megszökni. De valaki felismerte az ezredből, és visszahozták. A századparancsnok ezután megparancsolta saját bajtársainak, hogy verjék halálra. Miután minden csontját összetörték, beledobták egy bombatölcsérbe. A százados kijelentette, hogy ez a „bajtársi nevelés”, a „Kameradenerziehung” ékes példája volt.42

21.

Cobra hadművelet – az áttörés Július 21-én a németek elfogtak egy rádióüzenetet, melyben megbeszélésre hívták az amerikai parancsnokokat. Ez megerősítette a gyanújukat, miszerint az 1. amerikai hadsereg nagyszabású o enzívára készül, de a pontos helyet még nem tudták. A SaintLônál lezajlott heves harcokat követően Hausser tábornok délnyugaton, a Vire völgyében, a Saint-Lô–Torigni tengely mentén számított a támadásra. Von Kluge tábornagy ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a fő támadás a caeni fronton, a britektől fog érkezni. Az üzenetek elfogásának homályos világában a szövetségesek hatalmas előnyt élveztek. Bradley tábornok az Ultrától tudta, hogy a túlhajszolt német erők közel állnak az összeomláshoz. Elérkezett a megfelelő pillanat az áttörésre.1 Bradley erői végre elérték a Lessayből a nyugati part mentén Périers-en át Saint-Lôba vezető hosszú, egyenes utat, ahonnan a Cobra hadműveletet el kellett indítani. Egyedül a lessayi szektorban adódott probléma. Július 22-én a németek váratlan támadást indítottak, és a szerencsétlen amerikai 90. hadosztály, amely a tisztikart ért veszteségek miatt visszafordíthatatlanul elindult a lejtőn, ismét az események sűrűjében találta magát. „Az egyik egység megadta magát az ellenségnek – állt a jelentésben –, a többi pedig rendezetlen sorokban vonul vissza.”2 Patton azt írta a naplójába, hogy „a 90. hadosztály egyik zászlóalja a mai napon szégyenletesen leszerepelt”, ezért a hadosztályparancsnokot fel kell menteni.3

A Cobra hadművelet több napot csúszott a július 20-án eleredő sűrű eső miatt, melyet hosszan tartó felhős idő követett. A csapadék olyan intenzív volt, hogy a lövészgödrök kibélelésére használt Kfejadagos dobozok pépesre áztak. A britekhez és a kanadaiakhoz hasonlóan az amerikaiak is szenvedtek a szúnyogoktól. A késlekedés sokakat megviselt. A 3. páncéloshadosztály egyik tisztje lozo kus hangulatba került. „A háború 90 százaléka várakozás – írta naplójába –, ami voltaképpen nem is olyan rossz, amíg van olvasnivaló.” Ám Maurice Rose dandártábornok, aki később az Egyesült Államok hadseregének egyik legkiválóbb páncélosparancsnokává vált, nem töltötte semmittevéssel az esős napokat. Intenzív kiképzésnek vetette alá a harckocsik mellé rendelt gyalogságot.4 Bradleynek jó látási viszonyokra volt szüksége. Nehézbombázókkal akarta megnyitni a frontot, de el szerette volna kerülni a Goodwood legnagyobb baklövését, ahol az előrenyomulás nem volt elég gyors ahhoz, hogy kihasználják a sokkhatást. Bradley július 19-én visszarepült Angliába, hogy megbeszélje a bombázási tervet a légierő parancsnokaival. Csak könnyű bombákat akart használni, hogy elkerülje a csapatai haladását lelassító mély kráterek képződését. A szőnyegbombázás célterülete a Périers– Saint-Lô úttól délre lévő háromszög volt. A légierő tisztjei egyetértettek Bradley kéréseivel, de egyértelművé tették, hogy nem az út vonalát követve fognak támadni.[59] Északról érkeznek, a várakozó hadsereg irányából, nem úgy, mint az Omahánál. Ezenkívül úgy gondolták, hogy a csapatok visszavonása egy nyolcszáz méteres biztonsági zóna mögé – ahogy azt Bradley javasolta a gyors előrenyomulás szükségessége miatt – nem elegendő. A hadsereg és a légierő ezen még egy darabig elvitatkozott, végül megegyeztek 1100 méterben. A meteorológiai előrejelzések szerint július 24-én, dél körül megfelelően tiszta idő ígérkezett, ezért a H-órát 13:00-ra tették.

Leigh-Mallory repülőmarsall Normandiába repült, hogy saját szemével lássa az előkészületeket. Az ég az ígéretekkel ellentétben nem tisztult ki délre, és Leigh-Mallory úgy döntött, a láthatósági viszonyok nem elég jók. Üzenetet küldött Angliába, hogy halasszák másnapra a támadást, de a bombázók addigra már úton voltak. Kiadták a parancsot az akció félbeszakítására, ám a várakozó csapatok jó részének nem szóltak. A szövetséges hadseregektől, köztük a Vörös Hadseregtől tiszteket és újságírókat hívtak az előretolt parancsnoki állásokba, hogy onnan gyelhessék a műsort. „A meg gyelők ott őgyelegtek, nyüzsögtek, tréfálkoztak és várakoztak” – jegyezte fel a 4. gyaloghadosztály egyik tisztje.5 A legtöbb repülőgéphez időben eljutott a parancs, és visszafordult. Néhány másik a tervet követve az úttól délre dobta le a bombáit, ám az egyik kötelék vezérgépének problémája támadt a kioldómechanizmussal, és véletlenül az úttól másfél kilométerre északra szabadult meg rakományától. A kötelék többi gépe ezt jelzésként értelmezte, és szintén végrehajtotta a bombázást. Odalent a 30. hadosztály katonái nem a lövészgödrökben várakoztak. A járművek körül álldogáltak vagy azokon ültek, és gyelték a bombázókat. Aztán meghallották a „jellegzetes sustorgást az égből”,6 ami nagyszámú bomba kioldását jelezte. Mindenki rohant fedezéket keresni. Huszonöten meghaltak, 131-en megsebesültek. Bradley táborok dühöngött. Meg volt győződve róla, hogy a légierő parancsnokainak az ő javaslatára kellett volna hallgatniuk, és az úttal párhuzamosan elrendelniük a támadást, nem pedig a célpontra merőlegesen érkezve. Gyors döntést kellett hozni, ha másnap meg akarták indítani a Cobrát. A légierőnél ragaszkodtak hozzá, hogy ugyanezt a módszert kövessék, különben késések alakulhatnak ki. Bradleynek nem volt választása, bele kellett egyeznie.7

Még több meg gyelő gyűlt össze Collins VII. hadtestének parancsnokságán, hogy végignézzék a „nagy előadást”. Az újságírók türelmetlenül tülekedtek. A szovjet haditudósító, Kraminov ezredes, akinek szinte mindenkiről volt egy becsmérlő megjegyzése, a következő szavakkal írta le a többiek feje fölött nézelődő Hemingwayt: „Az a piperkőc, langaléta bokszoló ugyanolyan rémesen unalmas vicceket mesélt, mint amilyenek az irományai.” Miután Bradley tábornok tájékoztatta a tudósítókat, törzstisztjei még merészebb kijelentésekre ragadtatták magukat. „Ez nem egy korlátozott célú támadás lesz, hanem maga a nagy áttörés.” A saját bombáktól elszenvedett veszteségekről nem történt említés.8 Egy szovjet katonai küldöttség Londonból úgyszintén látogatást tett az 1. amerikai hadseregnél. Hodges tábornok vörös csíkkal

díszített nadrágot és arany váll-lapokat viselő szovjet tisztek kíséretében érkezett meg Gerow V. hadtestéhez. A Vörös Hadsereg tisztjeit minden érdekelte, és sokat kérdezősködtek a fogságba esett ellenséges katonákról. Azonban „jól láthatóan összerezzentek”, amikor Gerow egyik törzstisztje így felelt: – Nem túl jó katonák, főleg lengyelek és oroszok. Valószínűleg nem is a harci képességeiket becsmérlő utalás zavarta őket, inkább az a tény, hogy a különféle mértékű kényszernek engedve a Vörös Hadsereg több mint egymillió egykori katonája szolgált a Wehrmachtban.9[60] Leslie J. McNair altábornagy, a földi erők parancsnoka is a meg gyelők között volt. Látogatását a frontra szigorú titoktartás övezte, mert ő vette át Pattontól a Pas de Calais-t fenyegető ktív 1. amerikai hadseregcsoport vezetését.[61] McNair a 30. hadosztály parancsnokságára érkezett, majd úgy döntött, előremegy a 120. gyaloghadosztályhoz, hogy a frontvonalból nézze végig a bombázást. A támadás előtt baljós előjel mutatkozott. A németek a szokásos, váratlan tüzérségi csapásukkal kedveskedtek a szövetségeseknek, és a 30. hadosztály két amerikai katonája, akik más-más irányból ugyanabba a lövészgödörbe akartak beugrani, felnyársalták egymást a szuronyukkal. Egy szanitéc azonnal odarohant bekötözni a sebeiket. Nem sokkal ezután McNair tábornok, aki hallott a furcsa balesetről, magához rendelte az orvost, és kikérdezte a történtekről. A szerencsétlenség később megismétlődött, csak sokkal nagyobb léptékben.12 Július 25-én reggel, a 11:00-ra kitűzött H-óra előtt megkezdődött az újabb bombázás. Az első vadászbombázók 09:40kor, pontosan a kitűzött időben támadtak. A következő húsz percben egyik századkötelék érkezett a másik után, és nagy pontossággal csaptak le a frontvonal és a főút közötti célpontjaikra. A járműveken ülő és álló katonák éljeneztek és integettek. Aztán,

mielőtt a Thunderboltok zaja elhalt volna, a nehézbombázók dübörgése hallatszott hátulról. Több mint ezer B–24 Flying Fortress és B–17 Liberator közeledett szabályos alakzatban. Senki nem hitte, hogy másodszor is elromolhat minden. McNair tábornok egy harckocsi mögött hagyta parancsnoki autóját, és gyalog sétált előre, hogy jobban lásson. Déli szél fújt, aminek a hatását elfelejtették gyelembe venni. Az első bombák a célpontnál csapódtak be, de a szél átfújta a füstöt az úton, így a következő hullámok mind közelebb dobták le bombaterhüket. Az éket alkotó századok a veszélyt látva narancsszínű füstgránátokat vetettek be gyelmeztetésül, de a rengeteg füst és a felvert por eltakarta őket. A földi erők és a nehézbombázók között nem volt rádiókapcsolat. A harckocsizók visszabújtak járműveikbe és lezárták a nyílásokat, de a gyalogság és McNair tábornok ott maradtak védtelenül a nyílt terepen. Az előretolt gyalogsági ezredeknél összesen 101-en haltak meg és 463 sebesültet számoltak össze. Az egyik szanitéc elképedve fedezte fel, hogy „a halottak arca továbbra is rózsaszín” volt. Ez valószínűleg azért lehetett, mert nem repesz végzett velük, hanem a légnyomás.13 A halottak között volt McNair is. Holttestét az egyik tábori kórházba vitték, és a teljes személyzettel titoktartási fogadalmat tetettek. A veszteségek mellett a bombázásnak az emberekre gyakorolt lélektani hatása is pusztító volt. Az egyik hadnagy leírta, miként temette be a föld a lövészgödröket. „Sok katonának csak a karja vagy a lába lógott ki belőle, őket úgy kellett kiásnunk.”14 A 4. gyaloghadosztály jelentése szerint „a bombázást túlélő tiszteken és katonákon jól látszott a támadás sokkhatása. Többen még hosszú ideig kábák voltak, csak meredtek maguk elé, fel sem fogták, amit mondanak nekik.” A 30. hadosztályban 164 embert kellett evakuálni harci idegsokkos tünetekkel.15 A lebombázott századoknál arra számítottak, hogy a történtek után elhalasztják a H-órát, de Bradley ragaszkodott hozzá, hogy

azonnal indítsák el a hadműveletet. A körülményeket gyelembe véve ez meglehetősen optimista hozzáállás volt. Nem csak a sokk miatt, hanem mert a bombázás alatt hátravonták a gyalogságot kísérő harckocsikat, és időközben megszakadt velük a kapcsolat. A bombázás nagyját megkapó németek sokkal rosszabb állapotban voltak. Bayerlein Panzer Lehr hadosztálya és a 275. gyaloghadosztály helyezkedtek el a vihar középpontjában. A Panzer Lehr már előző nap is súlyos veszteségeket szenvedett, a német tüzérség pedig elhasználta korlátozott lőszerkészletének tetemes részét, mert azt hitte, hogy az lesz a fő támadás. Bayerlein hátravonta haderejét, amely így pontosan a július 25-i bombázás célterületére került. Néhány német parancsnok egyenesen azt hitte, ők verték vissza a félbeszakított támadást, így az egynapos halasztás összezavarta a védőket, és nem tárta fel az amerikaiak tervét. Kluge úgy vélte, a 24-ei bombázás csupán elterelő művelet volt, mellyel egy nagyszabású brit o enzívát akartak leplezni. Azonnal látogatást tett a Nyugat páncélos csoportnál, és megbeszélte a helyzetet Eberbach tábornokkal. Gyanúja beigazolódni látszott, mert Montgomery tökéletes időzítéssel, másnap hajnalban, alig néhány órával a Cobra előtt megindította a Spring hadműveletet. Ennek során a II. kanadai hadtest megpróbálta elfoglalni a Caen–Falaise út mellett húzódó verrières-i gerincet. Bár a művelet csúfos kudarccal zárult, a végeredmény nem is lehetett volna kedvezőbb. Kluge most már teljesen biztos volt benne, hogy a szövetséges o enzíva kulcsfontosságú célpontja Falaise. Éppen ezért nem engedélyezte két páncéloshadosztály átküldését a brit szektorból az amerikaiba, csupán a Cobra kezdete után huszonnégy órával, és az egységek csak két nap múlva érték el a frontot.[62] A Goodwood és a Spring így teljesítette Montgomery elsődleges célkitűzését, habár egyik hadművelettel sem sikerült áttörést elérnie.17[63]

A július 25-ei bombázás pusztító hatással volt nem csak a német katonákra, de a járműparkra is. „Az egész terület holdbéli tájra hasonlított; minden lángolt és füstölgött – írta Bayerlein. – Lehetetlen volt előrehozni a járműveket, vagy helyreállítani azokat, amelyek megsérültek. A túlélők mintha megőrültek volna, semmire nem lehetett őket használni. Nem hiszem, hogy a pokol rosszabb lenne annál, mint amit mi ott átéltünk.”19 A túlzásokra hajlamos Bayerlein eredetileg azt állította, hogy a Panzer Lehr 35 harckocsit, 15 rohamlöveget és majdnem 2000 embert veszített.20 Ezt később módosította 35 harckocsira, 10 rohamlövegre és kevesebb mint 1000 emberre. A szektorban szintén megtizedelődött egy ejtőernyős ezred. A sokkhatást nem lehetett kétségbe vonni. Egy amerikai orvos azt írta a naplójába, hogy „sok hadifogoly csak motyogott, összevissza beszélt”.21 A területet később elérő amerikai gyalogsági tiszt meg gyelte, hogy „a bombázás után úgy nézett ki a talaj, mintha felszántották volna. Több négyzetkilométeren belül alig akadt élő ember vagy állat, a sebhelyes földön különféle teherautók, lövegek és eszközök hevertek szétdobálva”. A detonációk még a Párduc harckocsikat is teknősbékaként fordították a hátukra. Néhány nappal az áttörés után Patton százméteres magasságban, egy felderítőgép fedélzetén átrepült a Cobra-szektor fölött. Még ilyen magasan is gyomorforgató volt a döglött tehenek bűze.22 Azonban nem sikerült eltörölni a teljes védelmet. A 4. gyaloghadosztály a harckocsikat meg sem várva elindult előre. Az első 700 méter után beleütköztek a német állásokba, melyeket a sövények közötti süllyesztett utakon elrejtett harckocsik biztosítottak. A bazookás csapatok kilőtték a páncélosokat, aztán rajtaütöttek egy csapatnyi németen, akik pont előttük vonultak el a sövény mentén. „A túlélők lekuporodtak a bokrok mögött, és onnan kiabáltak: »Kamerad!« Az egyik szakaszparancsnok előrelépett, és intett nekik, hogy jöjjenek oda hozzá, ám ekkor valahonnan

lelőtték. Aztán egy másik szakaszparancsnokunk próbálkozott, hozzá meg gránátot vágtak. Nem láttuk, honnan jön az ellenséges tűz, és nem akartuk még egy ember életét kockáztatni, ezért inkább lelőttük a németeket, akik meg akarták adni magukat.”23 A 4. gyaloghadosztály mindössze két és fél kilométert tudott előrenyomulni. „Az első nap eredményét nem igazán nevezhetjük valódi áttörésnek” – jelentette a parancsnokság. Jobbra a 9. és balra a 30. hadosztály sem járt nagyobb szerencsével. A bombázás eredménye egyre inkább csalódást keltett mindenkiben. Ugyanakkor az is igaz, hogy a parancsnokok és a katonák is túlzásba vitték az óvatosságot, részben a bocage-ban heteken át vívott harcok miatt. Hadtestparancsnokuk, Collins tábornok végül merész húzásra szánta el magát. Úgy döntött, július 26-án a tervezettnél előbb dobja harcba a páncéloshadosztályokat.24 Aznap a németek utolsó tartalékaikat is elküldték La Chapelleen-Juger felé, de útközben rajtuk ütöttek a vadászbombázók. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a 4. és 9. hadosztályok közötti szektor gyakorlatilag nyitva áll. Choltitz és Hausser nem ismerték fel a veszély nagyságát, mivel a bombázás sok telefonvezetéket megsemmisített. Középen a 4. gyaloghadosztály lendületbe jött. „A bombázás hatása még mindig jól látszott – jelentették a hadosztálytól. – Bár már egy teljes nap eltelt, a németek jórészt még mindig kóvályogtak. Rengeteg foglyot ejtettünk, legtöbbjük mintha alapos verésen ment volna keresztül.”25 Egy alkalommal három Párducot bekerítettek az amerikai gyalogosok, és a német legénység kapitulált. A katonák jót szórakoztak, amikor a Panzer Lehr egyik hátrahagyott harckocsijában „női ruhák, elsősorban selyemharisnyák és cipők” nagy választékára bukkantak. A keleti szárnyon a 30. hadosztály viszonylag gyorsan összeszedte magát a véletlen bombázást követően, és kemény harcot vívott a Saint-Lôtól

északnyugatra fekvő Hébécrevon körzetében. A német ellenállás egyre gyorsabb ütemben omlott össze.26 Július 26-án reggel Collins utasította az 1. hadosztályt és a 3. páncéloshadosztály harccsoportját, hogy törjenek át a jobbszárnyon. Közben Rose tábornok 2. páncéloshadosztályának harccsoportja a bal oldalon indít támadást, először csak a 30. hadosztállyal közösen, majd egyedül nyomul tovább délnek, SaintGilles felé. Rose korábbi intenzív kiképzése, amit azzal a céllal rendelt el, hogy kombinált taktikában „házasítsa össze” a gyalogságot és a páncélos erőket, ki zetődőnek bizonyult. A harckocsikon a 4. gyaloghadosztály 22. ezrede utazott, mindegyik Shermanen nyolc katona, és mindegyik könnyű páncéloson négy. A harmadik zászlóalj teherautókon jött mögöttük. A szétbombázott, bombatölcsérekkel tarkított út időnként feltartóztatta őket, és amikor ellenállásba ütköztek, a gyalogság leszállt a járművekről. Előrekúsztak felderíteni az ellenséges harckocsikat, amit nagyban megkönnyített, hogy a németek mindig járó motorral várakoztak. A katonák ezután megjelölték a pozíciót saját tankjaik számára, és a Shermanek előregördültek felszámolni a fenyegetést. Rose tisztában volt vele, hogy a legfőbb problémát az utánpótlás fogja jelenteni, ezért már jó előre utasította a gyalogosokat, hogy rakodjanak be a páncélosokba extra fejadagokat, gránátokat és lőszerhevedereket. A büszke „Gördülő Pokol” becenevet viselő 2. páncéloshadosztályt maga Patton tábornok formálta saját ízlésére. Nagyivó, jól küzdő katonák alakulataként vált ismertté. Ezek a „tankosok” kissé lekezelően bántak a gyalogosokkal, akiket csak „bakáknak” hívtak, és a szerencsejátékok iránti hajlamukban is Patton hanyag nemtörődömsége tükröződött vissza. Az egyik tiszt elismerte, hogy őket „csak a zsákmány érdekelte”.27 A harckocsizók az összes hadseregben a leghírhedtebb fosztogatók voltak, nem csak azért, mert a gyalogság előtt érkeztek meg mindenhová, hanem mert sokkal jobban el tudták rejteni a zsákmányt. Egy másik

tiszt ugyanakkor azt állította, hogy az emberei fegyelmével harc közben sosem volt probléma. „Szerencsére nagyon keveseknek van köztük gyilkolási vágya – írta –, de az biztos, hogy egy sumák, hazudós és életveszélyes társaság.” A lényeg, hogy pontosan a 2. páncéloshadosztály katonáinak professzionalizmusára és vakmerő hozzáállására volt szükség a Cobra hadművelet által kínált lehetőség kiaknázásához.28 A sövények és kráterek miatt a gyalogosokat szállító harckocsik átlagosan csupán másfél kilométert tettek meg óránként, de még ez is összehasonlíthatatlanul gyorsabb volt, mint korábban, a bocageban vívott harcok idején. A 22. gyalogezred leszállt, hogy megtisztítsa a Coutences–Saint-Lô út mentén fekvő Saint-Gilles-t. Amikor a páncélosok dél felé indulva maguk mögött hagyták a kisvárost, találkoztak „De Castro közlegénnyel, aki súlyos sebbel hevert az út szélén. Jobb lábfeje csaknem teljesen leszakadt, már csak az inak tartották. Jobb vállán borzalmas vágás húzódott. Amikor elhajtottunk mellette, megpróbált felülni, és ép bal kezével integetett utánunk. – Kapjátok el őket, úk! – kiáltotta.”29 Amint Rose páncélososzlopa elhagyta a szétbombázott területet és Saint-Gilles-t, a sebesség megnőtt annak ellenére, hogy közben besötétedett. Rose nem látta okát megállni az éjszakai órákra. Páncélosai elrobogtak a német állások mellett. Néhány német jármű még csatlakozott is hozzájuk, mert azt hitték, valamelyik saját visszavonuló egységüket követik, de őket gyorsan lekapcsolták. Canisytől délre Rose Shermanjei szétlőttek néhány német féllánctalpast, melyek legfeljebb a géppuskájukkal tudtak védekezni. Canisy a P–47 Thunderboltok támadása után lángokban állt, a páncélososzlopnak időbe telt átvergődni a romok között. A helyi birtokon találtak egy német tábori kórházat, ahol fogságba ejtettek néhány sebesült katonát, ápolónőt és orvost. Rose nem akarta

vesztegetni az időt, hajszolta tovább az embereit a Saint-Lôtól tizenkét kilométerre délre fekvő Le Mesnil-Herman felé. A jobbszárnyon az 1. gyaloghadosztály és a 3. páncéloshadosztály „A” harccsoportja Doyle O. Hickey dandártábornok vezetésével déli irányban támadott. Montreuil-sur-Lozonnál észrevettek egy rohamlöveget és egy Panzer IV-est. Rádión riasztottak egy P–47 Thunderbolt századot, és az alacsonyan érkező gépek megsemmisítették a rohamlöveget. A harckocsi legénysége kiugrott a járműből és elmenekült.30 Bradley utasítására mindegyik harccsoport vitt magával néhány légi összekötő tisztet a harckocsikon. Különösen hatékony munkakapcsolat alakult ki Elwood R. Quesada altábornaggyal, a IX. taktikai légi parancsnokság vezetőjével. A negyvenéves „Pete” Quesada a legtöbb repülős tiszttől eltérően lelkesedett a földi műveletek iránt is. Kifejlesztette a „páncélos hadoszlop fedezést”, amikor is az egymást váltó vadászbombázó századok folyamatosan kéznél voltak, hogy bármikor támogatást nyújthassanak – ugyanúgy, mint a brit 2. hadsereg mellett működő Typhoonok. Quesada vadászbombázói hatalmas erővel vonultak fel. Az egyik német parancsnok elkeseredetten panaszkodott, hogy a gépek „úgy cirkáltak odafent, akár a prédára leső sólymok, és ahogy mozgást láttak, azonnal lecsaptak”.31 Hickey harccsoportja és az 1. hadosztály folytatta az előretörést déli irányban, a Périers–Saint-Lô út mögött hat kilométerrel fekvő Marigny felé. Július 26-án, 13:00-kor egy Piper Cub pilóta már „szövetséges harckocsikról” tett jelentést a településen. Csakhogy a város nem esett el azonnal. Az utakat eltorlaszolták a romok, az égő házak falai összeomlottak. Az amerikaiak majdnem 200 német foglyot ejtettek, sokan közülük nemrég érkeztek a kiképzőzászlóaljaktól. „Aki már vasárnap óta a szektorban szolgált, öreg katonának számított” – emlékezett vissza Schneider hadnagy,

aki szintén fogságba esett. Az amerikaiak csekély veszteségek árán estére biztosították Marignyt. Az egyik zászlóalj mindössze tucatnyi sebesültről tett jelentést a nap végén.32 Az amerikai harckocsizó egységek szerencséjére a németek kezdtek kifogyni a 88 mm-es lőszerből, és ezt egy július 26-ai Ultraüzenetből a szövetségesek is megtudták. Egy másik Ultra-üzenetből még ugyanazon a napon kiderült, hogy a németek még mindig azt hiszik, a fő támadás a caeni frontszakaszon fog érkezni, nem pedig a nyugati partvidéken. A krízishez legközelebb álló Choltitz elkezdte visszavonni a Périers és a part között állomásozó egységeit. Csupán egy vékony védvonalat hagyott hátra, ám az nem sok mindent tehetett, amikor az amerikai 6. páncéloshadosztály elérte Lessayt. „Integető és virágot szóró emberek sorfala között gördültünk el” – írta az egyik harckocsiszakasz tisztje. A németek váratlanul pergőtüzet zúdítottak rájuk géppuskákból és géppisztolyokból. A páncélosok továbbrobogtak a parti úton, a terep megtisztítását maguk mögött a gyalogságra hagyták.33 Patton tábornok, aki már türelmetlenül várta a 3. hadsereg hivatalos létrehozását, hívást kapott Bradleytől. Felettese megkérte, hogy a „jobbik ruhájában” jöjjön át hozzá ebédre. Patton ezen megütközött, hiszen mindig is adott a külsőségekre. – Állandóan azt viselem – felelte. Bradley valójában csak nem akarta telefonon elmondani a meghívás valódi okát. Teljes titoktartás mellett kellett eltemetniük McNair tábornokot.34 A döntő áttörés jelentős hatást gyakorolt a német morálra. A katonák úgy beszéltek egymás között, ahogy korábban sosem mertek volna. Egy Klein nevű rangidős egészségügyi altiszt beszámolt július 26-ának éjszakájáról, amikor utasítást kaptak, hogy számolják fel a Saint-Lôtól délre lévő elsősegélyhelyet, és a 78

sebesülttel vonuljanak vissza Vire felé. Feljegyezte a járóképes sebesültekkel folytatott beszélgetést. Egy tizedes, aki a keleti fronton öt harckocsi megsemmisítéséért megkapta az arany Német Keresztet, a következőt mondta: – Azt mondom én magának, ez itt Normandiában már nem háború. Az ellenség fölényben van mind létszámban, mind hadianyagban. Ide küldtek minket meghalni ócska fegyverzettel. A felső vezetés semmit nem tesz, hogy segítsen rajtunk. Nincsenek repülőgépek, nincs elég lőszer a tüzérségnek… nos, számomra a háború véget ért. – Ez a fémszilánk, amelyik eltalált, július 20-án eltalálhatta volna a Führer fejét is, és már vége lenne a háborúnak – mondta egy gyalogos, akinek repesz fúródott a vállába. – Engem már semmi nem érdekel – árulta el egy másik katona, aki segített Kleinnek a sebesülteket cipelni. – Két testvérem feleslegesen áldozta fel magát Sztálingrádnál. És itt most ugyanaz történik. Tudni akarták, hogy hazaküldik őket, vagy egyszerűen csak át kell menniük a fő egészségügyi állomásra. A könnyebb sérülteket, akik például elvesztették valamelyik ujjukat, vagy átment egy golyó a lábukon anélkül, hogy csontot tört volna, öt napon belül visszavezényelték a frontra.35 Július 27-én, délben Bradley új utasításokat adott ki. A Cobra olyan jól haladt, hogy előre akart nyomulni egészen a Bretagne kapuját jelentő Avranches-ig. A brit légi deszantos erők parancsnoka, Sir Frederick „Boy” Browning altábornagy megpróbálta eladni Bradleynek saját ötletét egy avranches-i ejtőernyős bevetésről, mélyen a német vonalak mögött. Bradley azonban elvetette az ötletet. Egy légi szállítású akció nagymértékben csökkentette volna azt a rugalmasságot, amihez egy ilyen típusú művelethez szüksége

volt, mivel morális kötelességének érezte volna, hogy minél előbb felmentse a légi deszantos egységeket.36 Bradley úgy döntött, nem hivatalosan átadja Pattonnak a VIII. hadtest parancsnokságát nyugaton, bár a 3. hadsereg felállítására augusztus 1-ig még várni kellett. „Sokkal bizakodóbban tekintek a háborúra – írta Patton a naplójába. – Talán nekem is jut valami szerep.” Patton határozott utasítására Wood 4. páncéloshadosztálya és Gerow 6. páncéloshadosztálya alkották a VIII. hadtest dupla ékét.37 A német parancsnokok hirtelen ráébredtek, milyen mértékű katasztrófával néznek szembe. Nagyon lassan reagáltak, jórészt a kábelek és telefonvonalak átvágására koncentráló amerikai taktika miatt. A német csapatok sok helyen nem is tudták, hogy áttörés történt. Nem egy esetben meglepődtek, amikor amerikai egységekkel találkoztak jóval a frontvonal mögött. Néhány tiszt egy Kübelwagennel kis híján beleütközött egy amerikai menetoszlopba, más esetekben pedig mit sem sejtő motorkerékpárosok csatlakoztak az ellenséges járművekhez. Mire rájöttek, hogy hibáztak, lelőtték őket. Meindl tábornok jelezte, hogy Saint-Lôtól délre, a Vire völgyében harcoló II. ejtőernyős hadtest létszáma 3400 főre csökkent. „A súlyos veszteségek miatt nem bírtak tovább ellenállni a szövetségesek nyomásának.” Klugénak most már be kellett látnia, hogy az amerikai o enzíva jelenti a fő veszélyt. Engedett Haussernek, aki szinte már pánikba esve követelt páncélos erősítést, és elrendelte a 2. és 116. páncéloshadosztályok átküldését a brit frontszakaszról.38 Július 26-án este Lüttwitz meglátogatta Meindl parancsnokságát, ahol „elég nagy zűrzavar” fogadta.39 Meindl azt írta, „a tüzérségi tűz és a harckocsik motorja olyan hangos volt, hogy telefonon keresztül egyáltalán nem lehetett beszélni”.

Parancsnokságát a romok között állították fel, ami jó álcázást biztosított az amerikai vadászbombázók elől. Meindl, akit zavart, hogy Lüttwitz nem tartozik a közvetlen parancsnoksága alá, azt mondta, őrültség támadást indítani, különösen nappali világosságban. A helyzet olyan rossz volt, hogy a mostani állásait is alig tudta tartani.40 – Én csak azt akarom, hogy a támadás ideje alatt biztosítsa a jobbszárnyamat! – vágott vissza Lüttwitz. Meindl azt felelte, tartani a fogják a szárnyat, de nem tudnak felzárkózni a páncélosokhoz. Lüttwitzet ezután Hausser 7. hadseregének Percytől 15 kilométerre délre lévő parancsnokságához hívatták, ahol új hadtestparancsnoka, Von Funck tábornok tájékoztatta. Tessynél kellett átkelnie a Vire folyón, majd északnyugat felé haladva elzárnia a Saint-Lôból Percybe vezető utat. Ezen az úton közeledett Rose dandártábornok hadoszlopa. Amint megérkezik a 116. páncéloshadosztály, azt is Lüttwitz után küldik. A még mindig ingerült Meindl úgy döntött, személyesen beszél Von Funck tábornokkal. Bár az egysége éppen egy csata közepén volt, beült „Jabo itzer” („vadászbombázó-elkerülő”) névre keresztelt Kübelwagenébe, és követte Lüttwitzet a 7. hadsereg parancsnokságára, hogy tiltakozzon, amiért a 2. páncéloshadosztályt nem helyezték az ő parancsnoksága alá. A látogatással semmit nem sikerült elérnie. A visszaúton több alkalommal is meg kellett állnia, és az útszéli árokban elrejtőznie az amerikai vadászgépek támadásai miatt. Visszaérve ott találta Von Kluge alezredest, a tábornagy át, aki már türelmetlenül várt rá Heinz Guderian vezérezredessel, az új vezérkari főnökkel. Kluge egyik törzstől a másikhoz küldözgette a át, „amit frontbejárásnak hívott – írta Meindl –, mi viszont csak kémnek neveztük, mert tudtuk, hogy információkat gyűjt az öregnek”. A rosszkedvű Meindl közölte az ifjabbik Klugéval, hogy

mondja meg az apjának, Normandiát nem lehet tovább tartani, és a két páncéloshadosztály támadásával semmit nem fognak elérni. A páncélosokat inkább a harckocsik elleni védelemhez kellene felhasználni ahelyett, hogy „elvesztegetik őket képzeletbeli célok érdekében, mintha a páncélos manővereket csak egy térképen hajtanák végre”.41 Meindl nem rejtette véka alá a „felsőbbrendű” harckocsizó parancsnokok iránt érzett megvetését. Sohasem szálltak ki a „benzinfaló szekérből”, és egy lépést sem tettek gyalog, „mert nem szerettek a tűzzóna közelében lenni. Sokkal kényelmesebb volt bebújni a páncél mögé és lecsukni a nyílást. Csak nagyon kevesen vették észre közülük – vagy lehetett meggyőzni őket egy vitában –, hogy rég elmúlt a nagy páncélos ütközetek ideje. Ideje volt felébredniük az álmodozásból!” „A legfelső vezetés láthatóan még mindig a csodában reménykedett. Ráadásul a propaganda bejelentette a július 20-ai merényletkísérletet és annak következményeit. Így ránk, ejtőernyősökre hárult a felelősség, hogy megmentsük saját becsületünket. A világ felkészült a megsemmisítésünkre. Legyen hát! Mi a végsőkig kapaszkodni fogunk a intáinkba!” Bár július 27-én felhős volt az ég, amely megóvta a Vire felé közeledő 2. páncéloshadosztályt, az átkelést Tessynél csak sötétedés után, a Cobra hadművelet hatvanadik órájában tudták megkezdeni. Addigra azonban már túl késő volt megállítani az amerikaiak előretörését. A nyugati parton az amerikai 6. páncéloshadosztály július 27-én elérte Coutances-t, melyet a felderítő egység korábban már megszállt. Az éjszakát ott töltötték, majd „rohamtempóban” továbbvonultak Granville-be.42 Kétoldalt, a sövény mögött német gyalogosok rejtőztek, ezért az alakulat könnyű páncélosai végigrobogtak az úton, és géppuskatűzzel szórták meg a bokrokat.

Hickey dandártábornok 3. páncéloshadosztálya szintén Coutances felé tartott, de Collins tábornok, valamint az egység mellé rendelt 12. gyalogezred parancsnoka, Luckett ezredes bírálták a hadosztályt a túlságosan is óvatos előrenyomulás miatt.43 A haladás július 27-én sokkal nehezebbé vált az áttörés közepén elhelyezkedő amerikai egységek számára. A páncéloshadosztályokat feltartotta a katonai forgalom az utakon, a járműoszlopok néha huszonöt kilométer hosszúra is nyúltak. A forgalmi dugót rendszerint a kilőtt német járművek okozták. Bradley számított erre a problémára, ezért 15 000 műszaki katonát mozgósított a Cobra idejére. Legfontosabb feladatuk a résen átvezető „fő utánpótlási útvonalak megnyitása és nyitva tartása” volt. Be kellett temetniük az utakon tátongó krátereket, eltakarítani a német roncsokat, és kiépíteni néhány járható útvonalat a rommá bombázott településeken keresztül. Július 28-án az amerikai parancsnokok nagy megkönnyebbülésére javultak a látási viszonyok. A légitámadások pillanatok alatt szétzúzták Lüttwitz 2. páncéloshadosztályának ellentámadását a Vire folyótól nyugatra. A 116. páncéloshadosztály sem járt sokkal jobban. Nyugaton Choltitz hadtestét a bekerítés veszélye fenyegette, ezért a 7. hadsereg parancsnoksága utasította, hogy húzódjon vissza középre, Roncey körzetébe. Tychsen SS-alezredest, a Das Reich új parancsnokát megölte egy amerikai felderítő egység a főhadiszállása közelében. Aznap este Baum ezredes, a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály parancsnoka vette át mindkét hadosztály maradványainak irányítását. Az amerikai előretörés felgyorsult a part mentén. A 6. páncéloshadosztály – jobb oldalán a tengerrel – csaknem 50 kilométert nyomult előre. Amikor útblokádhoz érkeztek, az egyik harckocsin vagy féllánctalpason utazó légi összekötő tiszt hívott

egy századnyi P–47 Thunderboltot, és a védelmi állást általában tizenöt percen belül megsemmisítették.44 A németek egyre jobban szenvedtek a hirtelen visszavonulás és az összeomlott kommunikáció hatásaitól. Alig néhány parancsnok tudta, merre vannak a csapatai. A hadosztályok felaprózódtak, az utakon zűrzavar alakult ki. A lőszer- és üzemanyag-szállítmányok nem jutottak át, ezért sok helyen magukra hagyták a harckocsikat és más járműveket. Ellenállást már csak kisebb egységek fejtettek ki, néhány páncéltörő löveg és rohamlöveg támogatásával. A Panzer Lehr hadosztálytól jelentették, hogy „nem maradt bevethető egység”. A túlélőket visszaküldték Percy irányába. Ugyanazon a napon a II. ejtőernyős hadtest parancsnoksága azt az üzenetet küldte, hogy „elfogyott a lőszer mind a könnyű, mind a közepes tábori lövegekhez”.45 Középen, Cerisy-la-Salle mellett folytatódtak a heves összecsapások, de ez nem egy utolsó emberig tartó védelmi művelet volt, inkább a csapdába esett német haderő elkeseredett kísérlete a menekülésre. Az amerikai tábori tüzérség és a légvédelmi lövegek „közvetlen közelről lőtték az ellenséget”.46 A P–47 Thunderboltok is csatlakoztak a támadáshoz, de váratlanul megjelent néhány Messerschmitt 109-es, és lecsapott az amerikai gyalogosokra. Heintz harccsoportjának egy része a sövények mögött, a falvakat elkerülve végül talált egy rést az ostromgyűrűn. Néhányan azt javasolták, hogy adják meg magukat, de a tisztek erről hallani sem akartak. „Öt napig nem ettünk mást – írta egy altiszt –, csak éretlen gyümölcsöt és a halott bajtársainktól elszedett szűkös fejadagokat. A hadsereget ismét feláldozták, hogy az SS-ek megmenekülhessenek… 178 sebesültet hagytunk hátra.”47 A kapituláció sem jelentett mindig biztonságos megoldást. Az amerikai 9. hadosztály egyik tisztje feljegyezte, hogy „amikor az ellenség egyéb egységei, például a lengyelek megpróbálták megadni magukat, az SS-ek végeztek velük”.48 Az éjszakai

menetelés során a morál viharos sebességgel romlott, időnként elszabadultak az indulatok. Az ejtőernyősök az SS-t okolták kínos helyzetük miatt, az SS-katonák pedig őket. Néhány tiszt összeesett a kimerültségtől és a harctéri sokktól.49 Az áttörés keleti szárnyán, a Vire völgyében a 2. páncéloshadosztály maga mögött hagyta Villebaudont, és már Tessy vonalánál járt. Rose harccsoportja megközelítette a Villedieu–Vire úton fekvő Saint-Sever-Calvados-t. A német 7. hadsereg parancsnokságánál egyre jobban tartottak tőle, hogy nyugaton teljesen elszigetelik Choltitz hadtestét. Choltitz parancsot kapott Pemsel vezérőrnagytól, a 7. hadsereg törzsfőnökétől, hogy indítson ellentámadást Percy irányában, és vágja el az amerikai éket a főerőktől. Choltitz tudta, hogy ez zűrzavart idézhet elő az egységénél, és hajnaltól ki lesznek téve a vadászbombázók támadásainak, ezenkívül nyitva hagyják a part menti utat egészen Avranches-ig. Ám Hausser ragaszkodott a parancs végrehajtásához. Aznap este, amikor Kluge La Roche-Guyonban megtudta a 7. hadsereg döntését a délkeleti irányú kitörésről, elveszítette a türelmét. Telefonált Haussernek, és utasította, hogy azonnal vonja vissza a parancsot. Hausser azt felelte, valószínűleg már túl késő, de azért megpróbálja. Egy motorkerékpáros futár éjfél körül végre eljutott Choltitzhoz, ám ő nem tudott kapcsolatba lépni a hadosztállyal. Folytatták a támadást délkelet felé, egyre távolodva a parttól. Kluge nem mert megszabadulni a Wa en-SS kötelékébe tartozó Haussertől, ezért inkább Pemselt váltotta le. Von Choltitz tábornok, akit visszahívtak, hogy átvegye a párizsi körzet vezetését, átadta a LXXXIV. hadtest vezetését Elfeldt tábornoknak. Hitler is dühösen fogadta a hírt, hogy nyitva áll az út Avranches, és ezáltal Bretagne felé. Az OKW azonnali ellentámadást rendelt el. Kluge mielőbbi erősítést követelt, szüksége lett volna a 9. páncéloshadosztályra

Dél-Franciaországból, valamint még több gyaloghadosztályra. Az OKW szokatlan gyorsasággal hagyta jóvá a kérést.50 Mivel a visszavonuló német csapatok jó része Roncey környékén koncentrálódott, a 2. páncéloshadosztály „B” harccsoportja elkezdett úttorlaszokat felállítani egy déli vonal mentén. Ám július 28-án éjjel az amerikai hadsereg saját túlzott gépesítettségének áldozatává vált. Az északabbi utak az áttörési folyosóban oly mértékben el lettek torlaszolva, hogy a 4. gyaloghadosztály parancsnokságának előretolt részlegei „egész éjjel utaztak”. Az útszűkületet minden esetben „valamilyen kilőtt ellenséges jármű okozta, többnyire beragadva a sárba”.51 A műszakiak nem találtak kerülőutakat, el kellett takarítaniuk a roncsokat. Egy alkalommal az egyik törzstiszt maga ült be a buldózer kormánya mögé, hogy félretoljon egy kiégett roncsot. A krátereket lázas tempóban feltöltő munkások nem voltak hajlandóak zetséget elfogadni, azt mondták, „azért segítenek, hogy még több boche-t lőjünk le”.52 Huebner vezérőrnagy, az 1. gyaloghadosztály (a „Nagy Vörös Egyes”) parancsnoka eltökélte, hogy semmi nem lassíthatja le az előrenyomulásukat. Ragaszkodott hozzá, hogy „csak egyirányú forgalmat” tartsanak a keskeny normandiai utakon.53 Még a mentőautók sem térhettek vissza. „A sebesülteket menet közben kell ellátni, a lehető legteljesebb módon.” A 3. páncéloshadosztály gyalogsága felkapaszkodott a harckocsikra, hogy a féllánctalpasokat megtölthessék üzemanyaggal, munícióval és egyéb készletekkel. A parton a 6. páncéloshadosztály is úgy döntött, hogy nincs idő hosszabb pihenőkre, feltöltésre, a fejadagok szétosztására a táborhelyen. „A pokolba is, napokon belül úgy osztottuk az élelmet, mint a Mikulás a szánjáról, menet közben intéztünk mindent” – írta egy tiszt.54 A Shermanek legénysége alig állt meg főzni vagy könnyíteni magán, kemény tojáson és instant kávén éltek. Az egyik egészségügyi tiszt szerint „a harckocsizó

sisakjukban főztek, és a dolgukat is abba végezték”. Egy másik egészségügyi tiszt a 2. páncéloshadosztálynál a gyors előrenyomulás egy másik előnyös oldalára gyelt fel. Drasztikusan csökkentek az aknák és robbanó csapdák okozta veszteségek. A németeknek nem maradt idejük meglepetéscsomagokat 55 hátrahagyni. Július 29-én Rose „A” harccsoportja a 2. páncéloshadosztályból kemény harcot vívott a Villebaudontól délre húzódó úton. A La Denisière-i kereszteződésnél összetalálkoztak Lüttwitz 2. páncéloshadosztályának csaknem 20 harckocsiból és kétszázadnyi, féllánctalpasokon szállított páncélgránátosból álló harccsoportjával. Lüttwitz hadosztálya és a nemrég megérkezett 116. páncéloshadosztály azt az utasítást kapta, hogy nyugati irányban támadva vágja el az amerikai éket, és csatlakozzon az összeolvasztott SS-hadosztályhoz. Ám Lüttwitz érezte, hogy ezt a feladatot nem lehet teljesíteni. Úgy döntött, sokkal fontosabb megvédeni az amerikai 30. gyaloghadosztály által szorongatott szárnyat a Vire mentén. Az amerikai páncélvadászok több harckocsit is kilőttek, a maradék pedig kénytelen volt visszavonulni a keletebbre fekvő Moyonba, ahol egy még hevesebb összecsapásra került sor.56 Rose egységének páncélososzlopa a 4. gyaloghadosztály egyik egységével megközelítette Moyon kisvárosát, miközben Reid százados saját századának egy őrjáratával keletről kerülte meg a települést. Reid emberei végeztek egy német páncéltörő löveg legénységével, de aztán egy német harckocsi tűz alá vette őket. Sharkey közlegény, az egyik „bazookakopó” a sövény mögött megközelítette a páncélost, és utolsó két lövedékének egyikével végzett vele. Az első mellett egy újabb harckocsi tűnt fel, és tüzet nyitott géppuskájával. Reid százados visszakúszott a sövény

mentén, felállt, és egy fehérfoszfor gránátot dobott a tank tornyára, majd még egyet a törzsre. A páncélos kigyulladt. Moyonban közben egy másik német harckocsi kilőtt egy Shermant. A harckocsizászlóalj parancsnoka úgy döntött, kivonulnak a városból, és nagy robbanóerejű tüzérségi lövedékekkel megszórják a helyet. Szólt az elöl lévő gyalogsági egységeknek, hogy ők is húzódjanak vissza. Mielőtt távoztak volna, Sharkey közlegény kilőtte utolsó lövedékét egy másik német páncélosra, a település felé gyalogsági kísérettel közeledő oszlop vezető járművére. Közvetlen találatot ért el a toronygyűrűn. Reid százados odakiáltott neki: – Tűnjünk innen a francba, mielőtt ránk állnak! Ám Sharkey nem adta fel. Megállt a sövény mellett, és karabélyával lövöldözött a német gyalogosokra. Az egyik harckocsi géppuskasorozata letépte a fél arcát, de végül vissza tudott vonulni a többiekkel. „Az arcbőre rálógott a mellére.” Mindvégig felegyenesedve lépdelt, miközben társai négykézláb menekültek. Egy másik német páncélososzlop elvágta az útjukat. Reidnek már csak két fehérfoszfor gránátja maradt, de az első harckocsit sikerült felgyújtania. A járőr a füst takarásában átjutott az úton. Sharkey a borzalmas sebesülés miatt elájult, de rövid pihenő után magához tért, és két ujját diadalmasan a győzelem jelére emelve újra csatlakozott a századhoz. „Még soha nem láttam ilyen bátorságot” – mondta Reid később.57 A gyalogsági zászlóalj parancsnokához, Latimer őrnagyhoz túlságosan későn jutott el a harckocsizó parancsnok döntése a kivonulásról, így már semmit nem tudott tenni ellene. Taktikai okokból sem vélte helyesnek a lépést, és félt a morálra gyakorolt hatásáról. A harckocsik megtehették, hogy távoznak és újra próbálkoznak, de az volt a meggyőződése, hogy ha a gyalogság egyszer bevonul valahová, akkor tartania kell a megszerzett területet. A német páncélgránátosok, akiket váratlanul ért az első

támadás, most elkezdtek visszaszivárogni, és a korábban észlelt egységeken kívül újabb harckocsikat és lövegeket is hoztak magukkal. „Szabályos párbaj alakult ki a német és az amerikai harckocsik között, középen a gyalogsággal – áll egy jelentésben. – Félelmetes élmény volt, a veszteségeink egyre csak nőttek. A mi csapataink is erős tüzérségi tűz alatt álltak. Nem csak a zikai veszteségek voltak magasak, a gyalogságnál és a harckocsizóknál is sok katona idegei felmondták a szolgálatot.” A különítményt végül a 30. hadosztály alakulatai mentették fel. Visszavonulás közben az egyedüli elégtételük az lehetett, hogy látták megérkezni a német bombázókat, melyek tévedésből saját csapataikat támadták.”58 Július 29-én délután, valamivel nyugatabbra, a 405. vadászrepülő osztály P–47 Thunderboltjai a dugóban elakadt német járművek sokaságát észlelték a Ronceytől keletre elhaladó úton. Hat és fél órán keresztül folyamatosan bombázták és géppuskázták őket. A pilóták a jelentések szerint megsemmisítettek 66 harckocsit, 204 járművet és 11 löveget, továbbá megrongáltak másik 56 harckocsit és 55 járművet. Ez persze túlzottan optimista becslés, de így is hatalmas kárt okoztak. Az amerikai hadsereg ezenkívül segítséget kért a RAF 121. repülőosztályának Typhoonjaitól, melyek lecsaptak egy másik oszlopra a várostól délre, és 17 kilőtt, valamint 26 megrongált harckocsiról tettek jelentést. A későbbi kutatások kiderítették, hogy mindössze négy harckocsit és öt féllánctalpast ért találat. A legtöbb járművet saját legénysége semmisítette meg. Mindenesetre a Typhoonok pontatlanságát bőven kompenzálta a német harckocsizókra gyakorolt lélektani hatás. Közben a 2. páncéloshadosztály „B” harccsoportja végzett az úttorlaszok és kelepcék felállításával Grimesnil körzetében. A ronceyi katlanban harcoló németeknek, akiket északról erősen

szorongatott a 3. páncéloshadosztály, errefelé kellett elhaladniuk visszavonulás közben. Saint-Denis-le-Gast mellett, Grimesniltől másfél kilométerre a 82. felderítő zászlóalj felállított egy útblokádot, melyet néhány páncéltörő löveggel és a teljes 92. tábori tüzérzászlóaljjal biztosítottak. Láttak egy közeledő járműoszlopot, az élen néhány amerikai páncélautóval, de ezek zsákmányolt járművek voltak, és a németek csak megtévesztésül használták őket. Az egyik tüzér észrevett mögöttük egy német féllánctalpast, és tüzet nyitott. A tüzérség gyorsan reagált, közvetlen irányzással lőtték a németeket, és a teljes oszlopot megsemmisítették.59 Nem sokkal ezután a 2. páncéloshadosztály tartalékának parancsnoki állását a németek kis híján lerohanták egy meglepetésszerű támadással, de a főként írnokokból és hátsó lépcsős katonákból álló védők nem veszítették el a fejüket. A hold és a lángoló járművek fényénél közvetlen közelről adták le lövéseiket a rohamozó német gyalogosokra. Ez másnap reggel látszott is, amikor a tisztek kimentek megszemlélni a holttesteket. A németekkel „nem automata sorozatok, inkább egyes lövések végeztek”.60 Egy másik jelentés kiemelte Bishop őrmester bátorságát, akinek a testét hét halott német gyűrűjében találták meg, valamint Barnes törzsőrmesterét, aki harci késével három német támadója torkát vágta el. „Harc közben annyira kuszává vált a helyzet, hogy egy egészségügyi katona felpillantva egy német szanitécet pillantott meg a hordágy másik végénél. Mindketten percekig mutogatták a vöröskeresztes karszalagjukat, aztán fegyverek után kutatva megmotozták egymást.”61 Ugyanazon az éjjelen, néhány kilométernyire délkeletre a páncélosok mellé rendelt gyalogság két százada éppen úttorlaszokat állított fel, amikor meglepték őket „a domboldalon a grimesnili útra kikapcsolt motorral legördülő német járművek”. A sötétben

kialakuló heves harcban a gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, nemcsak az ellenséges tűztől, hanem saját tüzérségüktől és páncélosaiktól is. Mire július 30-án, reggel 07:00-kor megérkezett Crowley alezredes a zászlóalj tartalék századával, a harc gyakorlatilag véget ért. A területet égő járművek borították. A németek lerohanták az úttorlaszt, és Crowley rádión sem tudott kapcsolatba lépni az egyik megtámadott századdal. Ám a németek kimerültek, és elbátortalanította őket az amerikaiak tüzérsége. Az alezredes egysége 300 foglyot ejtett. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nyugatról folyamatosan lőtte őket a 4. páncéloshadosztály. „Még a sárga füstjelzésre sem hagyták abba, csak amikor Crowleynak sikerült helyreállítania a 62 rádiókapcsolatot.” Aznap éjjel két nagyobb német egység igyekezett megszökni, az egyik 96 járműből állt, köztük „harckocsik, vontatott és önjáró 170 mm-es lövegek, féllánctalpasok, parancsnoki járművek, motorkerékpárok és teherautók”. A csapatok három hadosztályból érkeztek, a 275. gyaloghadosztályból, a 17. SS-páncélgránátos hadosztályból és a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály felderítő zászlóaljából. „Az aknavetők lángba borították a járműveket, aztán a 62. és 78. tábori tüzérezred tűz alá vette a kereszteződéseket, majd végiglőtte az egész utat.”63 Egy súlyosan megsérült M–10 páncélvadász megállt a SaintDenis-ből Lengronne-ba vezető út mellett. A legénység halottnak tettette magát, miközben a németek elvonultak mellettük, majd amint az utolsó féllánctalpas is távolodni kezdett, működésbe hozták a háromhüvelykes löveget. Sorban lőtték ki a járműveket, összesen 28 lövést adtak le. A főerőnek az útkereszteződéstől vissza kellett vonulnia az egyik magaslatra, ahol a gyalogság megvédhette a Shermaneket a németek páncélöklös egységeitől. A német oszlop első járműve, egy 88-as löveget vontató Panzer IV-es megközelítette a védelmi állást,

ám kilőtte egy amerikai harckocsi. „Aztán megkezdődött a szervezett mészárlás” – emlékezett vissza egy tiszt. Az aknavetős szakasz végigvezette a tüzét az egész konvojon, „minden fehérfoszfor lövedék után három nagy robbanóerejű következett”. A fehérfoszfortól kigyulladtak a járművek, ami sokat segített az amerikai harckocsik tüzéreinek, illetve az aknavetősöknek, akik így könnyebben célozták be a német féllánctalpasok nyitott hátulját. Miközben a tüzérek a fő célpontokkal voltak elfoglalva, a harckocsik parancsnokai az ellenséges gyalogság rohamait verték vissza a toronyra szerelt .50-es géppuskával.64 Az egyik tiszt beszámolója szerint „amikor megvirradt, körülbelül 300 német gyalogos próbált átjutni a grimesnili úttól északra elterülő mocsáron… a harckocsik üldözőbe vették őket, és majdnem mindet megölték. Közel 300 holttestet találtunk a mocsárban és környékén.” Másik 600 halott a bombázott út mentén hevert. „Karok, lábak és fejek kusza, véres halmai, szénné égett holttestek… legalább három német nő a lefejezés különböző stádiumában.” Egyikük egy vezérőrnagy parancsnoki autóját vezette. „A tábornokot azonosítani lehetett az egyenruhája alapján, de mire a zászlóalj tisztjei később visszatértek, az emléktárgyvadászok már elvitték az összes ruháját.”65[64] Az amerikai halottnyilvántartó szolgálat a konvoj 96 járműve mellől 1150 holttestet gyűjtött össze. „Mindenhol emberi húscafatok voltak a kiégett, összeroncsolódott járműveken” – jegyezte fel az egyik tiszt. Egy másik jelentés szerint „a foglyok olyan ütemben érkeztek, hogy lehetetlen volt megszámolni őket. Sokan azt állították, két vagy három napja nem ettek.” Eközben a 82. felderítő zászlóalj délen megszerezte a Sienne folyó hídjait. Hickey dandártábornok 3. páncéloshadosztályának harccsoportja a visszavonuló németek nyomában járt. Ronceyben „olyan mennyiségű eldobált, tönkrement német felszerelés hevert az úton, hogy a főutcán lehetetlen volt közlekedni, és a

különítmény csak a mellékutcákat követve tudott kijutni a városból”. Egy tolólappal felszerelt harckocsit kellett odahívni, hogy tisztítsa meg az utat. Olyan sok német katona adta meg magát, hogy már őrizet nélkül küldték tovább őket a hátsó vonalakba. Amikor elérték Grimesnil és Saint-Denis-le-Gast körzetét, egy egészségügyi tiszt ezt írta a naplójába: „Lehangoló pusztítás. Páncélosaink ellenséges katonák holttestein gázolnak át.”67 Rudolpf-Christo Freiherr von Gersdor vezérőrnagy, a 7. hadsereg új törzsfőnöke, aki július 29-én délután érte el Avranches-tól öt kilométerre északkeletre lévő parancsnokságát, katasztrofális helyzettel szembesült.68[65] Senki nem adott parancsot a hidak felrobbantására, és semmiféle vezetékes kommunikáció nem létezett. A Klugét feldühítő német visszavonulás eredményeképpen az amerikai 6. és 4. páncéloshadosztályok gyakorlatilag ellenfél nélkül maradtak. A parton fekvő Granville-ben a németek 01:00-kor elkezdték a kikötői létesítmények felrobbantását. A művelet öt órán át tartott. A helyi rendőrbiztos jelentette, hogy a német katonák fosztogatnak, és ellopnak minden járművet, amivel elmenekülhetnek dél felé. Egy amerikai harckocsiszakasz alig néhány száz méterre robogott el a 7. hadsereg parancsnokságától anélkül, hogy észrevette volna. Éjfélkor Hausser tábornok és törzse keletre, Mortainba húzódott vissza.69 La Roche-Guyonban és a kelet-poroszországi Wolsschanzéban egyaránt mindenki döbbenten követte az eseményeket. Warlimont tábornok a Führer főhadiszállásán feljegyezte, hogy Klugénak „parancsot adtak minden avranches-i betörés felszámolására. Mindenki látta, hogy a normandiai front kezd összeomlani.” Hitler a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály sorsa miatt is aggódott, az egység a jelek szerint gyakorlatilag

„felmorzsolódott” visszavonulás közben. „Az állandó kérdezősködés ellenére senki sem tudta, mi történt vele. Természetesen fokozottan érdekelt minket ennek a hadosztálynak a sorsa, mert egy SS-egység harci képességei mindig is »forró vasnak« számítottak – az ilyesmit nem piszkálja az ember.” Hitler hajlamos volt bizalmat szavazni mindennek, ami pozitívabb színben tüntette fel SS-alakulatait. Sosem engedte, hogy valaki becsmérelje az ő „fekete gárdáját”.70 A német haderő zöme Percy irányába vonult vissza. Egy amerikai felderítő különítmény megpróbált védelem nélkül maradt utat találni Percybe, megvizsgálta az összes mellékútvonalat, de mindegyik el volt zárva. Az egyik keskeny földúton az elöl haladó dzsipben ülő őrmester kiszúrt néhány németet a sövény mögött.71 – Szórja meg őket! – kiáltotta oda az .50-es géppuskánál álló közlegénynek. A lövész végigsorozta a bokrokat, a nyomjelzős lövedékek majdnem mindenkivel végeztek. Később azzal tréfálkozott, hogy milyen humánusak ezek a lőszerek, mert sterilizálják a ki- ás bemeneti nyílást is. Sok amerikai úgy érezte, eljött a visszavágó ideje a bocage-ban vívott harcok után. A németeknek gyakorlatilag nem maradt semmijük, amivel megvédhették volna a parti utat. A Sienne folyó déli partján egy tábori tartalékos zászlóalj szedegette össze az amerikai ostromgyűrűn átcsúszó csellengőket. Az amerikai 6. és 4. páncéloshadosztályok immár Patton irányításával úton voltak Avranches felé. Patton semmiféle indokot nem fogadott el a késlekedésre. „Le kell rohanni őket, mielőtt megvetnék a lábukat” – írta naplójába július 29-én. Fel volt lelkesülve, hiszen megtették az első lépést. Javában zajlott az az áttörés, melynek lefolytatásához véleménye szerint istenadta joga volt.72

22.

Cobra hadművelet – kitörés Július 30-án, amikor a 4. páncéloshadosztály csapástávolságba ért Avranches-tól, megkezdődött a Bluecoat hadművelet. Montgomery általában nem sietett ennyire az o enzívákkal. A kezdeményezés valószínűleg ismét Dempseytől származhatott, ez azonban nem akadályozta meg Montyt abban, hogy a tervet sajátjaként adja elő. Üzenetet küldött Eisenhowernek: „Utasítottam Dempseyt, hogy dobja sutba az óvatosságot, vállalja a szükséges kockázatot és veszteséget, és taposson bele a gázba.”1 A 13/18. Huszárok tartalékban voltak, éppen a szükséges karbantartási munkálatokat végezték a harckocsikon, amikor egy dandárparancsnok „lefékezett mellettük a dzsipjével”, és közölte az egyik tiszttel, hogy az ezred részt fog venni a vasárnap reggeli összecsapásban. Másnap reggel 06:00-kor kellett indulniuk. A harckocsizók lázas tempóban kezdték összerakni a páncélosok darabokra szedett motorjait. Némelyik egységet csupán 36 órával a támadás előtt értesítették. Átmozgatni két hadtestet a caeni frontról, hogy aztán a brit szektor nyugati végében indítsanak velük támadást, valóságos rémálom volt a keskeny utakon. Az alakulatok egy része a műveleti utasítást is csak akkor kapta meg, amikor már a kiindulási vonalhoz közeledett. A 13/18-asok egyik századparancsnoka hallott egy pletykát a parancsnokságról, és lejegyezte a naplójába: „Monty elhatározta, hogy felzárkózunk a lenyűgöző eredményességgel előrenyomuló jenkikhez. A különbség mindössze annyi közöttünk,

hogy náluk a hadseregük kétszer akkora, nálunk pedig az ellenállás.” Bár ebben a becslésben volt némi túlzás, a brit és kanadai katonák nem minden alap nélkül gondolták, hogy miután ők fájdalmas anyagcsatát vívtak a németek ellen, az amerikaiak most learatják az összes dicsőséget a lapokban.2 A Bluecoatra Caumont-tól délre került sor, ahol a britek átvettek egy frontszakaszt az amerikaiaktól. Részben azért választották ezt a szektort, mert itt egyetlen SS-páncéloshadosztály sem védekezett. O’Connor VIII. hadtestét a 15. (skót) hadosztálynak és a Gárda 6. harckocsizászlóaljának kellett vezetnie. Mögöttük várakozott a 11. páncéloshadosztály és a Páncélos Gárdahadosztály, készen az áttörésre. A balszárnyon Bucknall XXX. hadtestét és a 7. páncéloshadosztályt utasították Aunay-sur-Odon és a Mont Pinçon tömbjének elfoglalására. Az volt az elképzelés, hogy megszállják a magaslatot, mert így felügyelhetik a gerinc alatt futó utat, melyet a németeknek használniuk kellett a visszavonulás során.

Július 30-án, vasárnap olyan forróság uralkodott, hogy a gyalogosok ingujjra vetkőzhettek a támadáshoz, de legalább a légi támogatást nem akadályozták a felhők. A Bluecoatot újabb légi és tüzérségi bombázás előzte meg. A csupán egy keskeny fronton támadó 15. skót hadosztály jól indult. Amikor előrenyomulását lelassította a német 326. gyaloghadosztály, besegítettek a 4. Coldstreamiek és a 3. Skót Gárda támogató páncélosai. A harckocsizó parancsnokok szóltak a gyalogosoknak, hogy álljanak be a lánctalpak mögé. Ez ugyan ellentmondott a brit hadsereg doktrínájának, de a 6. gárdadandár és a 15. Skót Hadosztály katonái még a harc előtt megegyeztek, hogy szükség esetén ehhez a megoldáshoz folyamodnak.

A gerinc meredek lejtői a legtöbb harckocsin kifogtak volna, azonban a Churchill minden hátrányos tulajdonsága ellenére ezen a terepen kiválóan teljesített. A németek nem számítottak rá, hogy a brit páncélosok képesek lesznek átkelni, ezért nem is helyeztek el nehéz páncéltörő lövegeket a védelem első vonalában. A zászlóaljnyi rohamlöveget is jóval hátrébb állomásoztatták. Ennek eredményeképpen a Coldstreamiek tankjai 16:00-ra elérték kitűzött céljukat, a 309-es magaslatot, és máris nyolc kilométerrel a német vonalak mögött jártak. Jobb oldalukon a Skót Gárda páncélosai sövényeken és gyümölcsöskerteken átgázolva rohamozták a 226-os magaslatot. „A legénység összevissza zúzta magát, a járműparancsnokokat alacsonyra lógó faágak ostromolták, valamint apró, zöld almák, melyek összegyűltek a harckocsi belsejében és a torony tövében.” Aznap este a skót zászlóaljak utolérték a gárdisták két zászlóalját, és előkészítették a magaslat védelmét.3 A németek szokatlanul lassan reagáltak. Amikor Eberbach végül felismerte a veszélyt, utasította a 21. páncéloshadosztályt, hogy keljen át az Orne-on, és csatlakozzon a harchoz. Közben a 326. gyaloghadosztály elkeseredett ellentámadásokat indított a két magaslaton, melyek során az egység parancsnoka, Von DrabichWächer vezérőrnagy életét vesztette.4 Kis időre sikerült leszorítaniuk a Coldstreamieket és a 2. Glasgow-i Felföldieket a dombról, de a britek hamarosan visszafoglalták korábbi pozíciójukat. Mivel a bal szélen a XXX. hadtest előrenyomulását megakasztotta egy patak meredek partoldala, a VIII. hadtest szárnya sebezhetővé vált. Eberbach ezen a helyen akart támadni, de mire Oppeln-Bronikowski ezredes összeszedte a 21. páncéloshadosztályt, elkéstek az ellencsapással. Végül augusztus 1jén, 06:00-kor indították meg a támadást három páncélgránátos zászlóaljjal (egyenként alig 200 fős létszámmal), az egység páncélosezrede 1. zászlóaljának utolsó 14 Panzer IV-esével,

valamint a 503. nehézpáncélos zászlóalj nyolc megmaradt Tigrisével. A britek ellentámadásba mentek át, és elérték a 21. páncéloshadosztály parancsnokságát. A teljes törzsnek menekülnie kellett, minden járművüket hátrahagyták. A németek visszavonultak, miután haderejük csaknem egyharmadát elvesztették. A hadtestparancsnokságon dühös vitákra került sor a kudarc miatt.5 A brit gyalogsági-páncélos együttműködés a Goodwood óta sokat fejlődött, de a Churchill és Cromwell harckocsik még mindig nem vehették fel a versenyt a 503. és 502. SS-nehézpáncélos zászlóaljak Tigriseivel és a hatalmas, 128 mm-es löveggel felszerelt Ferdinand páncélvadászokkal. A 3. Skót Gárda egyik százada, miután a vidéken átszáguldva elérte kijelölt célját, összetalálkozott három Ferdinanddal, melyek a tizenhat harckocsiból tizenkettőt percek alatt kilőttek.6 Az egyik Ferdinand egy brit tüzértiszt mellett robogott el. Tisztán látta a járműparancsnokot, aki „csak egy mellényt viselt, valószínűleg a hőség miatt, és nevetett”. A II. SSpáncéloshadtestet is átirányították a britek megállítására.7 Miközben a 15. skótok és a 6. harckocsi gárdadandár a maguk harcát vívták, a Páncélos Gárdahadosztály megtámadta SaintMartin-des-Besaces-t, egy nagyobb falut, ahonnan utak indultak ki minden irányban. Ám a németek néhány rohamlöveg támogatásával elszántan védték a települést. A jobbszárnyon a 11. páncéloshadosztálynak szerencséje volt, és nem habozott kihasználni. Július 31-én a 2. Királyi Lovasezred egyik páncélautójának sikerült átcsusszannia a német vonalakon a Forêt de l’Eveque-ben. Tíz kilométerrel távolabb a katonák felfedezték, hogy a Souleuvre folyó hídja még érintetlen. Gyorsan elintézték az egyetlen őrszemet. A híd a német 326. és a 3. ejtőernyős hadosztály területének határán helyezkedett el, valószínűleg ezért nem gyelt rá eléggé egyik alakulat sem. Amikor rádión jelentették a látottakat, a Királyi Lovasság parancsnoka alig

akart hinni nekik, és megkérte őket, hogy igazolják még egyszer a pozíciójukat. Utána azonnal értesítette „Pip” Roberts vezérőrnagyot a 11. páncéloshadosztálynál. Bár az útvonal az előrenyomulás irányától nyugatra, ráadásul az amerikai V. hadtest szektorán vezetett keresztül, Roberts haladéktalanul odaküldte a 29. páncélosdandárt némi gyalogsággal, hogy biztosítsák a hidat. Az átkelőt akkorra már „Dickie hídjának” nevezték a felderítők vezetője, D. B. Powle után. Roberts ezzel párhuzamosan jóváhagyást kért O’Connortól a haladási irány megváltoztatásához. Ez a drámai előrenyomulás, amely egészen Le Bény-Bocage körzetéig juttatta a 11. páncéloshadosztályt, arra kényszerítette Meindl tábornokot, hogy visszavonja a 3. ejtőernyős hadosztályt. Bő ötven kilométerre délnyugatra Wood 4. páncéloshadosztályának első tankjai július 30-án, nem sokkal sötétedés előtt behatoltak Avranches-ba, Bretagne és Franciaország középső részének kapujába. A városban zűrzavar uralkodott. A nyugati parton a német csapatok tisztában voltak vele, hogy versenyt futnak az idővel a bekerítés ellen. A Granville melletti parti üteg lövegeit megsemmisítették, a tüzérek az amerikai ék mögött dél felé menekültek. Von Aulock ezredes és harccsoportja a városon keresztül szintén déli irányban próbált elszökni. Kluge még mindig abban reménykedett, hogy sikerül megtartani ezt a kulcsfontosságú pozíciót, de amikor a négy amerikai hadosztály – a 6., a 4., az 5. és a 2. – egy vonalban elindult előre, nem maradt tartaléka, amivel feltartóztathatta volna őket.8 Bár az amerikai harckocsik már Avranches-ban jártak, néhány lemaradozó német egység legfőbb gondja még mindig az volt, hogy kijusson a városból. A 256. gyaloghadosztály egyik utász különítménye hosszú ideig ült fenn a magaslaton, a keleti fronton zsákmányolt teherautóban, és gyelte a „felejthetetlen látványt”. „Alattunk a dagály hullámai és a holdfényben fürdő Mont Saint-

Michel, előttünk a lángokban álló Avranches – írta Spiekerkötter őrvezető. – Az amerikaiak már ott voltak, és próbálták megakadályozni a mieink szökését. Hogy mi hogy jutottunk át a hídon, máig sem tudom. Csak arra emlékszem, hogy két német tiszt a pisztolyával hadonászva próbálta megszerezni tőlünk a teherautót.”9 Július 31-én, 01:00-kor Von Kluge tábornagy telefonhívást kapott Speidel altábornagytól, a „B” hadseregcsoport törzsfőnökétől. Speidel gyelmeztette a nyugati főparancsnokot, hogy a LXXXIV. hadtest visszavonult Villedieu irányába, de nem tudnak kapcsolatba lépni vele. „A helyzete fokozottan veszélyes. A csapatok harcértéke drámai módon csökkent.” Hozzátette, hogy tájékoztatni kell a főparancsnokságot a balszárny összeomlásáról. A Bretagne-t és a nyugati parti kikötőket fenyegető veszedelem egyértelművé vált. A tisztek és katonák egy része ezt erősebb szavakkal fogalmazta meg. A katasztrófa előérzetét a „Weltuntergangsstimmung” szóval jellemezték – ez volt az az érzés, mintha az egész világ összeomlana körülöttük. Az áttörés keleti szárnyán az amerikai erők a Vire folyó túlsó partjára kényszerítették vissza a németeket.10 Harmincöt perccel később Kluge tanácskozott Farmbacher tábornokkal, a Bretagne-félszigeten állomásozó XXV. hadtest parancsnokával. Farmbacher beszélt neki a rögtönzött egységekről, melyeket megpróbált összeállítani, és „határozott utasítást” várt el a haditengerészet felé, melynek együttműködését nem tartotta „kielégítő mértékűnek”.11 Kluge felhívta Eberbachot is, hogy megkérdezze, a Nyugat páncéloscsoport át tudna-e néhány egységet adni a 7. hadseregnek. A tábornok azt felelte, ez lehetetlen. A britek kettős támadása Vire és Aunay-sur-Odon ellen csak most kezdődött el. Ha még több páncéloshadosztályt átirányít, a britek áttörnek Falaise és Argentan felé, és elvágják a teljes 7. hadsereget.12

02:00-kor Kluge parancsba adta, hogy az „Avranches-tól délre lévő pontaubault-i hidat semmi szín alatt nem adhatjuk fel. Avranches-ot vissza kell foglalni.” Kluge még mindig dühös volt Hausserre, mert „az elhibázott döntés a 7. hadsereg délkeleti irányú kitöréséről összeomlasztotta az egész frontot.”13 Bár a 3. páncéloshadosztályt sok kritika érte lassú előrehaladása miatt, a Leander L. Doane alezredes parancsnoksága alatt álló X. különítmény különösen jó rajtot vett. Páncélososzlopa 16:07-kor hagyta el a Gavraytól délre emelkedő magaslatot, és indult el Villedieu-les-Poêles felé. Az idő „kristálytiszta” volt, odafent húsz P–47 Thunderbolt állt készenlétben, hogy kifüstölje a Doane által felriasztott német egységeket. Doane-ék közvetlen rádiókapcsolatban álltak a gépekkel, így akármilyen célpontra rávezethették őket. A páncélozott járművekben ülő katonák lenyűgözve gyelték a fejük felett elsuhanó, és minden lehetséges búvóhelyre lecsapó Thunderboltokból kiszóródó üres töltényhüvelyeket. 18:00-kor elérték Villedieu szélét. Annak ellenére, hogy alig két óra alatt 60 kilométert megtettek, Doane alezredest utasították, hogy „ne álljon meg az elsődleges célnál. Menjen tovább a Sée folyó felé, mielőtt besötétedne. A hadtestparancsnok még gyorsabb haladást vár el.” A Sée ott volt nem sokkal Brécey után, további huszonöt kilométernyire délre. Doane emberei így nem álltak meg Villedieu-ben, hanem teljes sebességgel folytatták az utat. Az alezredes megkérte a Thunderboltokat, hogy derítsék fel az előttük lévő útszakaszt. A támogatás annyira közvetlen volt, hogy egy alkalommal az egyik P–47-es pilótája közölte Doane-nal, hogy bombázni fog egy német harckocsit alig ötvenméternyire balra, és keressenek fedezéket. Ennél szorosabb együttműködés ki sem alakulhatott volna a páncélosok és a légierő között. Egy másik pilóta, aki a „Z”

különítményt fedezte, „nyomatékosan javasolta” az egységparancsnoknak, hogy „húzza be az antennáját”, mert közvetlenül a feje fölött fog támadni.14 Brécey határát elérve a vezérpáncélosban utazó Doane szólt a Thunderboltoknak, hogy távolodjanak el, mert nem lát ellenségre utaló jelet. Ám amikor Shermanje befordult a város főutcáján, az egyik járda mellett „egy csapatnyi üldögélő németet” vett észre. A löveget nem tudta használni, mert a tüzér helyét elfoglalta a rádiókezelő, ezért 45-ös Coltjával kezdett pufogtatni az ellenséges katonákra. „Olyan volt, mint egy hollywoodi belépő” – állt a jelentésben. Az utánuk érkező harckocsik azonban már a tornyukat jobbra-balra forgatva géppuskatűzzel árasztották el az utcát és a házakat. A Sée fő hídját lerombolták, ezért az oszlop keletnek fordult, hogy megpróbálkozzon egy másik átkelővel a városon kívül. Az egyik gyümölcsöskertben észrevettek néhány heverésző németet, és őket is megszórták a géppuskákkal. A hidat elérve rá kellett jönniük, hogy azt is felrobbantották. Doane rádión segítséget kért, és nemsokára meg is érkezett az utász szakasz. A parancsnokuk megállapította, hogy a közelben ki tudnak alakítani egy gázlót az egyik tolólapos harckocsi segítségével. A harckocsizók kiszálltak köveket hordani, hogy szilárd alapot hozzanak létre a puha folyóágyban, de csak néhány járműnek sikerül átjutnia, aztán újra járhatatlanná vált. Közben az oszlop hátsó része megközelítette Bréceyt, de a német gyalogság időközben újjászerveződött, és erős ellenállást fejtett ki. Doane továbbhajtott az éket alkotó harckocsikkal, és estére elérte a 242-es magaslat északi oldalát. Bréceyben felettébb átláthatatlanul folyt a harc. Carlton Parish Russell százados a 36. páncélos gyalogságtól féllánctalpasát hátrahagyva visszasietett az oszlop mentén, hogy megnézze, mi történt. Látott néhány lángoló, álcahálóval letakart dzsipet. Aztán észrevett egy katonát, aki

megpróbálta lerángatni az égő anyagot. Odakiáltott neki, hogy ha nem veszi le azt az álcamintás ruhát, előbb-utóbb valaki németnek fogja nézni. A fér odafordult, és akkor látta, hogy valóban a Wa en-SS katonája. Az egységétől elszakadt német csapat éppen autókat próbált zsákmányolni a szökéshez. Az SS-katona kiverte a százados kezéből a pisztolyt, és már emelte a puskáját, de Russell végül megszerezte tőle a fegyvert, és leütötte. A település közepén nem sokkal később kialakuló tűzharcban is ezt a puskát használta.15 A „Z” különítmény július 31-én, Gavrayból Avranches felé menet jóval keményebb ellenállásba ütközött, a német útblokádokat harckocsik és páncéltörő lövegek biztosították. Viszont sikerült rajtaütniük a nyílt terepen egy német egységen, amelyik az ő útvonalukat keresztezve próbált menekülni. Hatalmas pusztítást végeztek az ellenséges felderítő járművek és féllánctalpasok között. Az elöl haladó parancsnoki féllánctalpasban ülő Doyle O. Hickey tábornok látta, ahogy az egyik 105 mm-es önjáró lövegük alig ötven méterről lő szét egy német járművet.16 Amikor a 3. páncéloshadosztály egy másik járműoszlopa is elérte Avranches-t, Ernest Hemingway is ott volt, közvetlenül az ék mögött. A társaságában lévő tiszt, Stevenson hadnagy meg is jegyezte, hogy „közel állni Hemingwayhez veszélyesebb volt, mint Roosevelt dandártábornok tisztiszolgájának lenni”.17 A Barton tábornok 4. gyaloghadosztályához csatlakozó Hemingway rábeszélte Stevensont, hogy csatlakozzon hozzá kockázatos utazásaira vagy egy nyitott Mercedes sportautón, vagy egy oldalkocsis motorkerékpáron – mindkét járművet a visszavonuló németek hagyták hátra. Feleségének, Mary Welsh-nek azt írta: „Vidám és szabad élet ez rengeteg halottal, német zsákmánnyal, harccal, sövényekkel, alacsony dombokkal, poros utakkal, zöld vidékkel, búzamezőkkel, elhullott tehenekkel, döglött lovakkal, harckocsikkal, 88-asokkal, Kraftwagenekkel, lelőtt amerikai

srácokkal.”18 Hamarosan csatlakozott hozzá Robert Capa is, és kis híján mindketten meghaltak, amikor egy alkalommal eltévesztették az utat, és belefutottak egy német páncéltörő lövegbe. Hemingway, akinek egy árokba kellett húzódnia az ellenséges tűz elől, később azzal vádolta Capát, hogy nem volt hajlandó neki segíteni a vészhelyzetben, mert „szerette volna elsőként lefotózni a híres író holttestét”.19 A meghatározhatatlan frontvonalak mögött az amerikai áttörés egy egészen más típusú zűrzavart idézett elő. Granville-ben a helyiek hozzáfogtak a németek által elhagyott házak kifosztásához. Még a legtiszteletreméltóbb polgárok is különféle bútorokkal megrakodva tértek haza. Egy 3-400 fős lincselő tömeg kollaboránsokat keresett. A rendőrség alig tudta meggyőzni őket, hogy nyugodjanak meg, és adják át foglyaikat a hatóságoknak, hogy bíróság dönthessen a sorsukról. Az elkövetkező napokban felhajtották az elrejtőzni próbáló német csellengőket is, akik gyakran lopott civil ruhába öltöztek. Egy nő a villedieu-i úton megszánt egy német katonát, és saját maga rejtette el. Ezért később letartóztatták és bezárták a helyi tűzoltóság épületébe, míg gyermekeit átadták gondozásra Madame Roynak, a közpark felügyelőjének.20 Egy idősebb német altisztet civil ruhában fogtak el egy Avranches melletti tanyán. – Ó, Monsieur – mondta a gazdának, aki odahívott egy amerikai járőrt –, nagy szomorúság ez számomra. Én itt vagyok, a am pedig az amerikai hadseregben szolgál. A földműves, aki hallotta, hogy sok német emigráns lépett be az amerikai fegyveres erőkhöz, hajlott rá, hogy higgyen neki.21 A 6. páncéloshadosztály szintén az avranches-i résen át tört előre. A harckocsik legénysége kezdetben izgatottan nyitott tüzet minden

alkalommal, amikor megláttak egy néhány fős ellenséges csoportot. Ám amikor egy sövény mögül harminc feltartott kezű német bukkant elő, őket már magukkal kellett vinniük, mert egyetlen embert sem nélkülözhettek. A foglyokat a dzsipek és a féllánctalpasok motorháztetőjére ültették. „Aznap a úk rengeteg emléktárgyat szereztek” – jegyezte fel egy tiszt. Az ék egyszázadnyi harckocsiból, egy század féllánctalpasokon szállított gyalogságból, egy tábori tüzérütegből, egy páncélvadász századból, egy utász különítményből (szintén féllánctalpason), illetve egy felderítő egységből állt. Állandó, 25 kilométeres óránkénti sebességgel haladtak, és időnként sikerült meglepniük néhány „mit sem sejtő, kerékpáron vagy motoron menekülő Jerryt”. A Shermanek legénysége minden nem létfontosságú felszerelési tárgyat kiaggatott a páncélos oldalára, hogy berakodhassanak 150 darab 75-ös és 12 000 .30-as kaliberű lőszert – a normál mennyiség kétszeresét.22 A németek problémáit tetézte, hogy az ellenállás délen egyre merészebb akciókat hajtott végre. Egy 69 vagonból álló, létfontosságú tüzérségi muníciót szállító vonatszerelvényt felrobbantottak Landes megyében, egy páncélvonatot pedig kisiklattak Souillactól északra, az egyik alagútban. A britek elfogtak egy üzenetet, melyben a németek építővonatot kértek, „erős katonai kísérettel.”23 Július 31-én este Patton a VIII. hadtest parancsnokságára hajtott, hogy találkozzon Middletonnal. Middleton. 4. páncéloshadosztálya a parancs szerint biztosította a Sélune folyó vonalát Avranches-tól délre, de nem tudta felvenni a kapcsolatot Bradleyvel, hogy megbeszéljék a következő lépést. Patton – láthatóan csak nehezen uralkodva magán – közölte vele, hogy „a történelem folyamán mindig végzetes következményekkel járt, ha nem keltek át egy folyón”. Bár hivatalosan másnap délig nem vette át az egység vezetését, egyértelművé tette, hogy a VIII. hadtestnek azonnal meg

kell kezdenie az átkelést. Nem sokkal ezután üzenetben jelezték, hogy a pontaubault-i hidat sikerült elfoglalni. Az átkelő megsérült, de járható maradt. Patton szólt Middletonnak, hogy a lehető leghamarabb küldje át a 4. és 6. páncéloshadosztályokat.24 Pontaubault-tól délre az út kétfelé ágazott. Az egyik ág délnyugatra, Rennes és Brest felé tartott, a másik pedig keletre, a Szajna és Párizs irányába. Patton augusztus 1-jén, hajnali egy órakor azzal a tudattal feküdt le, hogy tizenegy órával később már teljes mértékben ő fogja irányítani a 3. hadsereget: Middleton VIII., Haislip XV., Walker XX., valamint Cook XII. hadtestét. A XV. hadtest már meg is kapta a következő utasítást, ami egyértelműen tükrözte Patton stílusát: „A lehető legtöbb gyalogost motorizálni kell, az éket a harckocsik alkotják.” Augusztus 1-jén délben Bradley is átvette a 12. hadseregcsoport parancsnokságát, Hodges tábornok pedig megkapta az 1. hadsereget, amely folytatta a támadást a Vire vonala, majd Mortain felé.25 Augusztus 1-jén Kluge a 7. hadsereg előretolt parancsnokságán tartózkodott Hausserrel és új törzsfőnökével, Von Gersdor ezredessel, amikor megékezett a hír Avranches elvesztéséről. Szárnysegédje, Tangermann főhadnagy szerint Kluge ezt mondta: – Uraim, ez az áttörés nekünk és a német népnek egyaránt a megfellebbezhetetlen és keserű vég kezdetét jelenti. Nem látok lehetőséget az o enzíva megállítására. Néhány kollégája úgy vélte, kezd meglátszani rajta az egy évvel korábbi, oroszországi autóbaleset hatása. Eltűnt belőle az az eltökéltség, aminek tanúbizonyságát adta, amikor átvette a parancsnokságot Rundstedttől.26 Amint a hír eljutott a kelet-poroszországi Wolfsschanzéba, Hitler azonnal új utasítást adott Klugénak. „Az ellenség semmi szín alatt nem törhet ki a gyűrűből. A »B« hadseregcsoport készítsen elő egy ellentámadást a teljes rendelkezésre álló páncélos erővel

Avranches-ig, vágja el a már kijutott ellenséges egységeket a főerőtől, és semmisítse meg őket. Az összes elérhető páncélosegység váltás nélkül hagyja ott jelenlegi pozícióját, és e cél érdekében dolgozzon Eberbach tábornok parancsnoksága alatt. A 27 franciaországi hadjárat jövője függ ettől az ellentámadástól!” Kluge gyelmeztette, hogy a páncéloshadosztályok kivonása a teljes front összeomlását eredményezheti, beleértve a brit szektort is. Ehelyett azt javasolta, hogy a német haderő húzódjon vissza a Szajna vonala mögé, és adja fel Franciaország nyugati felét. A páncéloshadosztályok biztosíthatnák a motoros szállítóeszközökkel nem rendelkező gyalogsági alakulatok visszavonulását. Hitler dühösen elvetette az ötletet, és ragaszkodott a sajátjához, mert „az fog elvezetni a végső győzelemhez”. Kluge érezte, hogy ez egy katasztrofális kimenetelű döntés, de semmit sem tehetett. Hitler, aki megszállottan bújta a térképeket, de köszönőviszonyban sem volt a realitásokkal, megkezdte a Lüttich hadművelet kidolgozását – ez egy nagyszabású ellentámadás volt Mortainból Avranches felé. Csakhogy az ellenség addigra már végrehajtotta a kitörést. Délre az amerikai 4. páncéloshadosztály átkelt a Sélune folyón, és „befordult a sarkon Bretagne-ba”.28 Az amerikaiak a balszárnyon sokkal nagyobb ellenállással találkoztak Percy és Villedieu környékén, ahol a 3. páncéloshadosztály korábban nem állt meg, heves harcok alakultak ki. A 4. gyaloghadosztály négy tüzérzászlóalj segítségét kérte a német állások semlegesítéséhez. A 155 mm-es „Long Tom”-ok összesen három „szerenádot” adtak, ami a legintenzívebb bombázás beceneve volt, és a német lövegek végül elhallgattak. Késő délután a 4. hadosztály felderítő százada behatolt Villedieu-be. Még ugyanazon a napon, hosszú és elkeseredett harcokat követően Tessyt is elfoglalták. A visszavonuló németek brutalitása időnként a keleti frontot idézte. Teague alezredes, a 22.

gyalogezred 3. zászlóaljának parancsnoka szerint „az egyik mentőautónkat a La Tilandière melletti segélyállomástól felküldtük az úton Villebaudon felé. Az országút irányában támadó Jerryk elfogták a járművet, agyonlőtték a benne utazó hat sebesültet, és a teherautóból úttorlaszt emeltek”.29 A frontkatonák egy idő után már meglehetősen nemtörődöm módon bántak a nagyszámú hadifogollyal. Middleton VIII. hadteste alig három nap alatt 7000 foglyot ejtett, ezzel vette ki részét az 1. hadsereg 20 000-es eredményéből.30 Amikor a 8. gyaloghadosztály egyik zászlóalja elfogott néhány száz németet, mindössze egyetlen őr kíséretében küldték hátra a foglyokat.31 Néha visszaadták a lengyel és orosz katonák fegyvereit, és utasították őket, hogy kísérjék vissza a németeket – ami gyakran azt jelentette, hogy nem minden német katona jutott el a fogolytáborokig. Az észak felé tartó üres teherautókat is felhasználták. „Gyalogos és autókon szállított hadifoglyok oszlopai mellett haladtunk el, de mindegyiket őrizték – jegyezte fel a 29. gyaloghadosztály egyik tisztje Percy mellett. – Az idősebbeken látszott a csüggedtség, a atalok azonban magabiztosnak tűntek.”32 A német egységeknél kezdett elterjedni az optimista pletyka, miszerint visszavonulnak a Szajna vonala mögé.33 Augusztus 2-án Villedieu déli részében folytatódtak a harcok, miután a város nagyját sikerült megtisztítani. Az amerikai harckocsik beszorították a páncélököllel felszerelt német gyalogosokat a pályaudvarra. A Shermanek 75 mm-es lövegeikkel lőtték az épületet, amíg az egész a németekre nem omlott. A Forêt de Saint-Sever felé vezető úton, ahol több német egység is újjászerveződött, a kétoldalt emelkedő dombokon, de főleg a 213-as magaslaton továbbra is heves harcok zajlottak. Johnson alezredes zászlóaljával a gerincet megkerülve megpróbálta átkarolni az ellenséget. „Amint felértünk a gerincre és elém tárult

az út, meg kellett dörzsölnöm a szemem – írta. – Egy pillanatig azt hittem, eltévesztettük az irányt. Az út tömve volt, a 3. páncéloshadosztály járművei szinte egymást érték… harckocsik, teherautók, dzsipek, mentők. Valamivel távolabb egy tábori kórházat láttam.”34 Mintha senki nem vett volna tudomást róla, hogy alig 500 méternyire öldöklő harc folyik. A 12-es gyalogosok az egyik tiszt szerint „olyan fáradtak voltak, hogy a dombon is alig bírtak felmászni, nemhogy még támadást is indítsanak”. A keletre fekvő Forêt de Saint-Sever-ből tüzelő német lövegek rengeteg áldozatot szedtek. Ez az éjszakai Luftwa e-támadással kombinálva „fenntartotta a feszültséget” az emberekben, ami nagyban növelte a harci idegkimerüléses esetek számát.35 Míg néhány német könyörtelen küzdelmet folytatott visszavonulás közben, mások betartották a háború szabályait. Ware százados, a zászlóalj sebésze jelentette, hogy nem találnak két embert, akik járőrözés közben megsebesültek. Négy orvos Baylor tizedes vezetésével azonnal bepattant egy nagy vöröskeresztes zászlóval ellátott dzsipbe. „Egy ember felállt a motorháztetőre, és kifeszítette a vásznat, hogy messziről is jól lehessen látni. A dzsip az első kanyar után azonnal belefutott az egyik katonába. Már halott volt. Miközben az egyik szanitéc megvizsgálta a testeket, a német géppuskák tüzet nyitottak, és Baylor tizedes golyót kapott. A többiek a sebesültet vonszolva kimenekültek a tűzzónából, hátrahagyva a dzsipet és a holttestet.” Ware százados úgy döntött, lefújja az akciót. „Ám alig hoztam meg a döntést, előbukkant az útkanyarulatban egy vöröskeresztes karszalagot viselő, fehér zászlót lengető német, és elindult felénk. Az összes amerikai fegyver rá irányult, de szerencsére senki nem nyitott tüzet. Amikor közelebb ért, láttuk, hogy erősen izzad, de nem bizonytalanodott el. Átadott nekem egy darab papírt, amit senki nem tudott elolvasni. Elküldtem a páncéltörő szakasz egyik katonájáért, aki beszélt németül. A német elmondta neki, hogy a hadnagya küldte

bocsánatot kérni, amiért tüzet nyitottak az amerikai szanitécekre. A német továbbra is izzadt, és egy idő után levette a sisakját, hogy megtörölje a homlokát. Azt állította, önként jelentkezett a feladatra. Elmondta azt is, hogy a két emberünk meghalt. A hadnagya az üzenetében biztosított minket arról, hogy nyugodtan visszamehetünk a halottakért és a dzsipért, nem fognak ránk lőni. Megkérdeztük a németet, most, hogy átlépte a vonalat, nincs-e kedve nálunk maradni. Nevetett és azt felelte, igazából teljesen mindegy, melyik oldalon tartózkodik, de rámutatott, hogy ha maradna, az rossz fényt vetne ránk, mert a társai azt hinnék, erőszakkal tartottuk itt.”36 Az amerikai előrenyomulást továbbra is lassították a keskeny utakon kialakult dugók, valamint a főerőtől elszakadt német egységek rajtaütései. „A kevés számú német aránytalanul sok problémát okoz nekünk – jegyezték fel a 4. gyaloghadosztály parancsnokságán. – Viszont a terv valószínűleg előírja, hogy a balszárnyunkon hagyjuk meg őket a pozícióikban, a későbbi bekerítés reményében.”37 Eisenhower és Bradley gondolkodásának kiértékelése kissé még korai volt, de nem sokkal tévesztette el a célt. Az eredeti terv szerint át kellett törniük az avranches-i résen, és megszerezni Bretagne kikötőit, hogy a szajnai előrenyomuláshoz felgyorsítsák a készletek beáramlását. Mostanra viszont hatalmas szakadék nyílt a német 7. hadsereg és a Loire között. Augusztus 3-án John Wood vezérőrnagy 4. páncéloshadosztálya a nyugati oldalról megkerülte Rennes-t. Kezdett elfogyni az üzemanyag és a muníció, ezért nem vette be a várost, viszont a manőverrel lezárta a teljes Bretagnefélszigetet. Érezte, hogy a németeknek nincsenek tartalékaik, és nem tudnák megakadályozni az előrenyomulását a Szajna és Párizs felé. Eisenhower és Bradley is ugyanerre a következtetésre jutottak. Háborúban ritkán adódó lehetőséghez jutottak. A német

tábornokok döbbenten gyelték a fejleményeket. A hír, hogy egy amerikai páncéloshadosztály elérte Rennes-t, írta Bayerlein, „ugyanolyan pusztító hatást gyakorolt ránk, mint egy bomba robbanása”.38

23.

Bretagne és a Bluecoat A szövetségesek tudták, hogy Bretagne Franciaország egyik legnagyobb ellenállási központja. Június 5-én, éjfél előtt pontosan ezért dobták le elsőként a 2. Régiment de Chasseurs Parachutistes egységet. Június végére az FFI gaulle-isták vezette ellenállói és az FTP kommunistái összesen már 19 500 főt számláltak. Július végére ez a szám 31 500-ra emelkedett, és ebből 13 750 fegyverrel is rendelkezett. Július 4-én Koenig tábornok, aki Londonból irányította az FFI-t, az Upper Grosvenor Streeten lévő irodájába hívatta Eon ezredest. Eon felügyelte a bretagne-i ellenálló erőket. Törzsfőnöke de Gaulle hírszerző parancsnoka, André de Wavrin volt, akit kódnevén mindenki csak „Passy” ezredes néven emlegetett. Később kapniuk kellett egy húsz tisztből álló törzset, valamint kilenc háromfős Jedburgh osztagot, hogy segítsenek az emberek irányításában és kiképzésében. 30 000 ellenállónak ígértek fegyvert, de az amerikai és brit fronton kialakult patthelyzet miatt a fegyverszállítmányok alacsony prioritást kaptak. Avranches augusztus 1-jei elfoglalása meglepte a londoniakat. Két nappal később, 18:00-kor a BBC leadta a kódolt üzenetet, amely elindította a gerilla hadviselést Bretagne-ban. Augusztus 4én reggel Koenig megkérdezte Eont, mit szólna hozzá, ha az egész parancsnokságát ledobnák ejtőernyővel anélkül, hogy átestek volna ejtőernyős kiképzésen. Eon, aki még sosem ugrott ejtőernyővel, beleegyezett, akárcsak a többi képzetlen tiszt és katona. A brit

hatóságok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy Eon, aki már a repülőtér felé hajtott, készítsen egy „írott nyilatkozatot, melyben magára vállal minden felelősséget az ugrás esetleges következményeiért”. Szerencsére csak a felszerelést tartalmazó ládák ernyői nem nyíltak ki, és a csapat biztonságosan földet ért. Az egyik konténerben kilencmillió frankot hoztak magukkal. Mire a ledobási zónától három kilométernyire megtalálták, egymillió már hiányzott belőle.1 Bradley tábornok, aki kapcsolatban állt Koeniggel a SHAEF londoni parancsnokságán, kiadta a parancsot, mellyel Patton tábornok 3. hadserege alá rendelte az összes bretagne-i ellenálló csoportot. Feladatuk az volt, hogy megvédjék a vasútvonalat a Bretagne-félsziget északi partja mentén, elfoglalják a magaslatot Vennes-től északra, útba igazítsák az amerikai csapatokat, „és egész Bretagne-ban nyílt, nagyszabású gerillaháborút folytassanak”. Mire Eon és emberei földet értek, az FFI 6000 tagja megszállta a Vennestől északra eső körzetet, és biztosította a vasútvonalat. Augusztus 4én éjjel a 3. Régiment de Chasseurs Parachutistes 150 francia SASkatonából álló megerősített százada földet ért a német vonalak mögött, hogy megszállja a vasútvonalat Bresttől keletre, a félsziget északi részén. Az FFI és az FTP valójában sokkal többet tett, mint amennyit Bradley kért tőlük.2 Patton 4. és 6. páncéloshadosztályának betörése Bretagne-ba hamarosan zűrzavarossá, már-már kaotikussá vált, jórészt a kommunikációs problémáknak köszönhetően. A rádiókészülékek egyszerűen nem voltak megfelelőek ekkora távolságokra, így Patton és Middleton, a VIII. hadtest parancsnoka teljesen más megközelítést választottak. Patton, a belemenős, ám valójában igen érzékeny lovassági tiszt a merész előrenyomulásban és a kínálkozó helyzetek gyors kihasználásában hitt. Middleton ragyogó hadtestparancsnok volt, de a gyalogság oldaláról nézett mindent.

Az ő könyvében minden manővert gondosan meg kellett tervezni. Nem volt felkészülve Patton hadviselési stílusára. Patton nézetét osztotta John Wood tábornok is, a 4. páncéloshadosztály parancsnoka. „Olyan volt, mint egy második Patton tábornok” – mondta róla a 8. gyaloghadosztály egyik tisztje.3 A „megtermett, joviális” Wood hírből sem ismerte a határozatlanságot. Pontaubault-ból indulva leszáguldott a déli Rennes-ig, a régió fővárosáig. A várost túlságosan jól védték ahhoz, hogy gyalogság nélkül elfoglalhassa, ezért augusztus 3-án megkerülte, és ott várta az erősítést és az üzemanyagot. Ösztönei azt súgták, hogy induljon tovább Angers, majd Párizs felé, de tudta, hogy azzal megijesztené Middletont.4 Rennes-ben a különféle német egységekből, főként a 91. Luftlande hadosztály maradványaiból származó német katonák felkészültek a távozásra, megsemmisítettek minden felszerelést és dokumentumot. Időközben megérkezett az amerikai 8. gyaloghadosztály, és elkezdte lőni a várost. A francia ellenállók átsurrantak a vonalakon, és közölték velük a rennes-i Gestapoparancsnokság pontos helyét. Azt viszont nem mondták el, hogy pontosan szemben van azzal a kórházzal, ahol amerikai és brit hadifoglyokat őriznek. Szerencsére csak kevesen sérültek meg. Más ellenállók a Gestapo sietős távozását látva rajtaütöttek a parancsnokságon, és összeszedték az ott található élelmet, hogy megetessék az alultáplált foglyokat. Aznap éjjel egy másik FFIcsoport felrobbantott egy német lőszerraktárt a város mellett. Egy francia orvos végre hírt adott az amerikaiaknak a foglyokról, és a 8. hadosztály tüzérsége befejezte a bombázást.5 A németek az éjszaka folyamán visszavonultak a Loire torkolatánál fekvő Saint-Nazaire felé. Mindössze „egy maroknyi részeg baka” maradt hátra, akiket az amerikai gyalogosok augusztus 4-én könnyedén begyűjtöttek, „de meg kellett védeniük őket a franciáktól”.6 A megmaradt lakosság – 120 000-ből

körülbelül 60 000 ember – kiözönlött az utcákra, köszönteni a felszabadítókat, akik azonnal orvosi egységeket küldtek a kórházhoz. „Odajött hozzánk egy csúnya arcsebet kapott ejtőernyős, és sírva szorította meg a kezem” – emlékezett vissza egy százados. A katonák szétosztogatták a készleteiket a bajtársaik között, néhányan még fegyvert és ruhát is kaptak.7 Middleton a VIII. hadtest parancsnokságán nehéz döntés előtt állt. Tetszett neki a keleti irányú csapás ötlete, mégsem változtatta meg az utasítást: elfoglalni Bretagne kikötőit. Ráadásul Pattonnal sem állt kapcsolatban. Autóba ült, meglátogatta Woodot, és visszaküldte a 4. páncéloshadosztályt délnyugat felé, hogy foglalja el Vannes-t, majd Lorient-t. Vannes gyorsan elesett, de Lorient bevehetetlennek tűnt. Augusztus 4-én Patton egy páncélautó kíséretében személyesen hajtott át Bretagne-ba. Követte Grow vezérőrnagy 6. páncéloshadosztályát, melynek azt az utasítást adta, hogy siessen Brestbe, Bretagne fő kikötőjébe, és hagyjon maga mögött minden ellenállási fészket. Patton minden alkalommal vidáman kurjantott, amikor lement egy térképről, és újat kellett elővennie. Ő ezt a fajta hadviselést szerette. Middletonnak viszont nem szólt róla, milyen feladatot adott a 6. páncéloshadosztálynak. Grow nemsokára üzenetet kapott Middletontól, hogy ne kerülje ki az északi parton fekvő Saint Malót, hanem a következő napon próbálja bevenni a kikötővárost. Grow kérte a parancs visszavonását, de Middleton hajthatatlan volt. Grow éppen egy csésze kávéval ült a sátra mellett, egy búzamező közepén, amikor megjelent Patton. – Mi a francot művel maga itt? – förmedt rá. – Mintha azt mondtam volna, hogy foglalja el Brestet! Grow beszámolt neki a Middletontól kapott parancsról, törzsfőnöke pedig előkerítette az írott utasítást. Patton elolvasta és

összehajtotta a papírt. – És ő még a jó bokorugrók közé tartozik – mormolta halkan, és Grow-ra nézett. – Middletont majd én elintézem, maga csak menjen, ahová mondtam.8 A zűrzavar fokozódott, de Patton végül megoldotta a több száz kilométeren széthúzódott hadosztályok kommunikációjának problémáját. A 6. lovassági csoportot bízta meg a feladattal, hogy állandóan jelentsék a hadosztályok, az oszlopok és az ellenséges egységek pontos helyét. A tizenhárom felderítőszázad – egyenként hat páncélautóval és hat teherautóval – rendelkezett olyan nagy hatótávolságú rádiókészülékekkel, melyek tartalékként is használhatók voltak, amennyiben a híradósok hálózata csütörtököt mondana. Az egységet nemsokára mindenki csak „Patton tábornok testőrlovasságának” nevezte.9 A 6. páncéloshadosztály útja Brest felé egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A leszakadt német csapatok és a hevenyészve felállított harccsoportok makacs utóvédharcot vívtak. A nappali órákban a páncélososzlopot segítették a 363. vadászosztály Mustangjai, de „augusztus 3-ától 6-áig minden éjjel meg kellett harcolnunk a táborhelyünkért” – jelentette Donley százados a 6-os páncélosoktól. Augusztus 5-én Huelgoat városát tisztának nyilvánították, ezért Grow tábornok egyetlen harckocsival és egy páncélautóval bement a házak közé. „Minden irányból intenzív kézifegyvertűz” köszöntötte. Donley páncélos gyalogsága és néhány páncélos kapta a feladatot, hogy bemenjenek érte és kihozzák. A városban tartózkodó német ejtőernyősök csapdába estek. Az amerikai gyalogosok a többségüket elintézték, de az FFI emberei könyörögtek, hogy nekik is hagyjanak néhányat. Azt állították, az ejtőernyősök „levágták egy nő kezét”, és az FFI ellenállói „nagyon szerették volna a kezük közé kaparintani őket”.10 A 6-os páncélosok „peep”-eknek nevezett dzsipekbe ültették az ellenállókat, hogy mutassák az utat. Az éket alkotó

harckocsizászlóalj Shermanjeinek elejére homokzsákokat rögzítettek, hogy felfogják az 50 mm-es páncéltörő lövegek lövedékeit. Ha egy falu elhagyatottnak tűnt, az általában azt jelentette, hogy a németek ott vannak. „Az első dolgunk mindig a templomtorony szétlövése volt, hogy megszabaduljunk az esetleges tüzérségi meg gyelőktől és mesterlövészektől.”11 Mivel a hátuk mögött még német lemaradozók járták a vidéket, a dzsipeknek állandóan mozgásban kellett lenniük. A mesterlövészek és az éhező német katonák megpróbáltak rajtaütni az utánpótlást szállító teherautókon. „Az autók olyanok voltak, mint az indián földön átrobogó postakocsik.”12 Az egységükhöz csatlakozni kívánó, pótlásként érkező újoncoknak már az odavezető úton is harcolniuk kellett. Az amerikaiak megkérték az FFI-t, hogy tegyenek meg mindent az útvonalak védelméért.13 Patton nem sokra becsülte a francia ellenállókat. Később azt mondta, „többet tettek, mint amire számítottunk tőlük, de kevesebbet, mint amit állítottak”.14 Bretagne-i közreműködésük azonban mindenképpen jelentős mértékű volt. „Segítettek a nehéz lőszerek rakodásában – emlékezett vissza a 6-os páncélosok egyik tisztje –, és megtisztították a terepet a mesterlövészektől az előrenyomulásunk közben.”15 Ezenkívül biztosították a hidakat, hírszerzési információkat szolgáltattak, és ahol csak tudták, zaklatták a németeket. Augusztus 6-án egy Kluge parancsnokságának küldött üzenetben a németek amiatt panaszkodtak, hogy az amerikaiak bresti előretörését „terroristák segítik”.16 A Londonban tartózkodó Koenig tábornok megkapta a „Terroristenführer” gúnynevet, és másnap a németek már azt jelentették, hogy „mindenhol terroristákkal harcolnak”.17–18 A német megtorlás előreláthatóan heves volt, a Brest melletti Finisterre-félszigeten két mészárlásra is sor került. Augusztus 4-én St. Pol-de-Léonban huszonöt civilt lőttek le, augusztus 7-én pedig Gouesnou-ban a 3. Marine akbrigade (haditengerészeti légvédelmi

tüzérdandár) tengerészei negyvenkét fér t, nőt és gyereket végeztek ki.19 Augusztus 6-án, Saint-Brieucnál Eon ezredes egysége egy Osttruppe zászlóalj kapitulációjánál felügyelt. Ám amikor Eon és Passy aznap este holtfáradtan visszatértek a parancsnokságra, a táboron rajtaütött a német 2. ejtőernyős hadosztály 250 katonája. Hat órán át tartó küzdelem után végül sikerült visszaverni a támadókat. Passyt és néhány emberét bekerítették, de kivágták magukat. Amikor újra csatlakoztak a parancsnoki egységhez, megtudták, hogy elvesztésüket már jelentették Londonnak. Az FFI és az FTP támadásai visszakényszerítették a németeket a parti településekre, melyeket már sokkal könnyebben lehetett védeni. Még délebbre egy másik FFI-különítmény Wood 4. páncéloshadosztályának segített, az ellenállók kézzel tisztítottak meg egy aknamezőt.20 Grow éke augusztus 6-án megközelítette Brestet. Grow kezdetben kincstári optimizmussal reménykedett benne, hogy a város az erődemonstráció láttán megadja magát, de hamarosan be kellett látnia, hogy egyetlen páncéloshadosztály képtelen elfoglalni egy nagyméretű, erőddé alakított várost. Nem tudta, hogy a „bresti erőd” parancsnoka Hermann Ramcke tábornok, egy könyörtelen ejtőernyős veterán, aki megesküdött Hitlernek, hogy a végsőkig fogja védeni a települést.[66] Grow-t nem sokkal ezután hátba támadta a német 266. gyaloghadosztály, amely megpróbált csatlakozni a bresti helyőrséghez. Az amerikaiak viszonylag hamar elbántak velük, Brest azonban túlságosan nagy falatnak bizonyult, ahogy arra Patton is hamarosan rájött.22 A 8. gyaloghadosztály érkezett a 6-os páncélosok segítségére. Feladataik közé tartozott éjszakai járőrök vezetése, hogy megakadályozzák a nagyobb, időnként 150 főt tömörítő német rekviráló egységeket abban, hogy élelmet szerezzenek a

földművesektől. Az FFI fegyverekért és üzemanyagért könyörgött, de közben továbbra is folyamatosan szállította a foglyokat. A 8asok építettek egy 600 fő befogadására alkalmas tábort. Az egyik amerikai tiszt szerzett „egy Hermann Göring-dísztőrt az egyik ejtőernyőstől”. A 8. gyaloghadosztály nem nagyon tudta, mire számíthat ebben a hagyományosnak nem nevezhető háborúban. Az egyik pillanatban még a különleges erők brit tisztje követelt üzemanyagot tőlük, akit az ellenséges vonalak mögött dobtak le ejtőernyővel, a következőben pedig már a francia politikai rivalizálás kellős közepén találták magukat. Előkerült két egyenruhás, magas rangú francia tiszt, és felajánlották a szolgálataikat, ám az amerikaiakat segítő ellenállók dühösen közölték, hogy ők soha nem fognak együttműködni velük. „Molyirtóknak” nevezték őket, olyan katonáknak, akik a vichyi rezsimet szolgálták, ám most, hogy a szövetségesek megjelentek, azonnal előszedték a szekrényből régi egyenruhájukat. Az amerikaiak „udvariasan elküldték az idősebb tiszteket”.23 A felszabadítás is megmutatta mindkét arcát. „A helyiek olyan kedvesek voltak hozzánk, hogy csak pokoli nehézségek árán tudtam megőrizni embereim józanságát” – jelentette egy százados. Az amerikaiak sokkal barátságosabbnak találták a bretonokat, mint a normandiaiakat. Ugyanakkor itt sokkal kegyetlenebbül bántak el azokkal a nőkkel, akik a gyanú szerint „vízszintes kollaborációt” folytattak a németekkel. „A szokásos hajvágás itt sem maradhatott el – emlékezett vissza egy hadnagy –, de emellett több nőt is úgy gyomron rúgtak, hogy kórházba kellett őket szállítani.”24 Az amerikaiak, de különösen a 6. páncéloshadosztály számára elmaradt a bretagne-i hadjárat diadalmas csúcspontja. Ostromgyűrűbe vonták Brestet, Saint-Nazaire-t és Lorientet, ahol a 6-osok leváltották Wood 4. páncéloshadosztályát, de valójában sehol nem állt fenn a kitörés veszélye. Az FFI zászlóaljak némi amerikai segítséggel könnyedén bekerítve tartották a németeket.

Közben a 83. gyaloghadosztály, amely Saint-Malónál vívott költséges anyagcsatát, mert az ottani német haderő a bretagne-i hátsó lépcsős műveleteket veszélyeztethette, végül elfoglalta a várost. Bradley tudatában volt a frusztráló helyzetnek, de Brest ostroma – bár stratégiailag már semmi nem indokolta – becsületbeli üggyé vált. – Magán kívül senkinek nem vallanám be – mondta Pattonnak –, és saját stábom, illetve a felső vezetés felé is különféle kifogásokkal élek, de el kell foglalnunk Brestet, hogy fenntartsuk az amerikai hadsereg verhetetlenségének illúzióját. Patton tökéletesen egyetértett ezzel a nézettel. „Ha hozzáfogunk egy munkához, azt el is kell végezni” – írta naplójába. Ugyanakkor mindketten a Loire folyótól északra lévő nyitott szárnyat, az Orléans és Párizs felé vezető utat gyelték vágyakozva.25 Patton nagyon is tisztában volt vele, hogy Bretagne hamarosan mellékes hadszíntérré változik. Éppen ezért örömmel fogadta Bradley új parancsát: küldje Haislip XV. hadtestét Le Mans-tól délre, Walker XX. hadtestét pedig a Loire mentén Angers felé, hogy felkészüljenek a jobbszárny biztosítására, amikor majd keletnek fordulnak. A dicsőség a Szajnánál várt rájuk. A Haislip hadtestét alkotó hadosztályok egyike még csak ekkor szállt partra a Utah-zónában: a franciák 2. páncéloshadosztálya, amely Franciaországban később Deuxième Division Blindée, vagy 2ème DB néven vált híressé. Valóban gyelemre méltó alakulat volt, kivételes ember irányítása alatt. Philippe de Hautecloque tábornokot mindenki csak a felvett „Leclerc” néven ismerte, mert így akarta elkerülni a családja elleni megtorló akciókat. A régi rezsim elkötelezett katolikus tisztje volt. Káplánként betoborozta a Fehér Tollak tucatnyi tagját – ezt a rendet még a XIX. században hozták létre azzal a céllal, hogy

elvigyék a kereszténységet a tuaregeknek. A Père Houchet vezette csoport tagjai fehér ruhát és lobogó szakállt viseltek. A magas, karcsú, szarkalábas szemű és szögletes, katonai bajszot hordó Leclerc-t emberei már messziről felismerték a kepijén hordott harckocsizó szemüvegről, valamint bambusz sétapálcájáról, melytől soha nem vált meg. Csodálták a bátorságáért, eltökéltségéért és harcban mutatott hozzáértéséért. Szigorú fér volt, akiben lángolt a patriotizmus. De Gaulle-hoz hasonlóan elkeserítette, hogy az 1940-es katasztrófa óta a britek olyan nagy hatalomra tettek szert, miközben Franciaország drámai hanyatláson ment keresztül.26 Mindketten gyanították, hogy a britek minden adandó alkalmat megragadnak ennek kiaknázására. A gyűlölettől nem vették észre, hogy Nagy-Britannia látszólagos ereje ellenére zikai és pénzügyi értelemben szintén csődbe ment a háború öt éve alatt. Szerencsétlen epizód volt, hogy a hadosztály egy részét Angliából Mers-el-Kebirbe vitték, ahol Sommerville tengernagy köteléke 1940-ben elsüllyesztette a francia ottát, nehogy az a németek kezére kerüljön. „Ez még a magunkfajta gaulle-isták szívére is nagy súllyal nehezedett” – írta egy atal tiszt.27 De Gaulle a szabad francia szellem inkarnációjának tekintette Leclerc-t és hadosztályát. Az egység tisztjei és katonái között mindegyik politikai nézet képviselőjét meg lehetett találni. A la vieille France őskatolikusai mellett szolgáltak kommunisták, monarchisták, szocialisták, köztársaságpártiak, sőt még spanyol anarchisták is. De Gaulle ettől hajlamos volt elhinni, hogy a háború utáni Franciaországban hasonló egység és szolidaritás alakulhat ki, ám később keserűen csalódnia kellett. Az amerikaiak katonai-ipari bőségszaruja öltöztette, szerelte és fegyverezte fel, képezte ki a 2ème DB-t (az amerikaiakat később bosszantotta, amikor a francia civilek megkérdezték tőlük, hogy az amerikai hadseregnek miért nem „különbözik a miénktől” az egyenruhája). Régimódi nézetei ellenére Leclerc-ben nyomát sem

lehetett felfedezni maradiságnak, amikor háborúról volt szó. Azonnal megtalálta a közös hangot Pattonnal és Wooddal. Patton lelkesen segített neki, és a francia páncéloshadosztály egyszer sem okozott csalódást az elkövetkező harcokban. Ám De Gaulle azon szándéka, hogy a 2ème DB-t a szövetséges prioritások elé helyezett francia érdekek szerint használja fel, kon iktusokat eredményezett más amerikai tábornokokkal.28 A hadosztály katonái számára érzelmekkel teli pillanat volt a franciaországi partraszállás augusztus 1-jén. A hajó hánykolódott, néhányan a sisakjukba hánytak, akárcsak amerikai elődeik csaknem két hónappal korábban. A brit tengerészek a puskák csövére húzott óvszerek láttán várható módon elsütöttek néhány tréfát. A partra szállók többsége már több mint négy éve nem látta a hazáját. Néhányan üvegekbe töltöttek egy maroknyi homokot a Utahparton. A francia csapatok érkezésének híre gyorsan elterjedt a Cotentin-félszigeten, és hamarosan vagy száz atalember jelentkezett önkéntesnek. Az egység tíz napon belül harcba szállt.29 Miközben Patton két páncéloshadosztálya betört Bretagne-ba, a britek folytatták a Bluecoat hadműveletet. Roberts 11. páncéloshadosztálya a harckocsikon szállított gyalogság támogatásával megközelítette Vire városát. A 2. Testőrlovasság páncélautóit az egyik falu előtt az integető polgármester állította meg. Valamivel előrébb látták, hogy az utat újságpapírok borítják. A helyiek észrevették, hogy a németek aknákat telepítenek, és amint távoztak, kirohantak megjelölni a veszélyes szakaszt.30 A 11. páncélosokat megzavarta a II. SS-páncéloshadtest érkezése a balszárnyon. Amint feltűnt egy ellenséges jármű, a gyalogosok leugráltak a harckocsikról. A 3. Királyi Harckocsiezredben szolgáló Kite őrmester később beszámolt súlyos sebesüléséről és tankjának pusztulásáról. „A szomszédos mezőn két Párduc sziluettje tűnt fel. A búza már magasra nőtt, majdnem

teljesen beérett. Minden alkalommal, amikor tüzeltek, a lövedékek keskeny csatornát hoztak létre a búzában. Az egyik Párducot kilőtték, a másik viszont célba vett minket. Láttam a torkolattüzet, aztán a búza meghajolt az egyenesen felénk tartó lövedék alatt.”31 A 11. páncélosok augusztus másodikán már Vire elfoglalására készültek, amikor Montgomery váratlanul utasította Robertset, hogy fordítsa keletnek a hadosztályát. Vire bevétele helyett rá kellett térnie a várostól keletre futó útra, és elfoglalnia a Perriergerincet. A brit és amerikai hadseregek közötti határvonalat megváltoztatták, Vire már amerikai célpontnak számított. Máig nem egyértelmű, Montgomery vajon attól félt, hogy egy esetleges német ellentámadás elvághatja a hadosztályát, vagy csupán az amerikaiak kérésének engedelmeskedett. Mindenesetre Meindl fel gyelt a gyakorlatilag védtelen Vire-t fenyegető veszélyre, és egy újonnan érkezett hadosztállyal sietve betömte a rést. Aztán a kipróbálatlan egységet megerősítette a 9. ejtőernyős ezreddel és a 12. tüzérzászlóaljjal. Ezenkívül előrehozott két 88-as üteget, hogy elbánjanak a keletnek forduló brit harckocsikkal. Montgomery döntésének tragédiája – ezt a témát mellesleg igyekezett kerülni a háború után – nem csak az elszalasztott lehetőség volt. Meindl erősítése elfoglalta a helyét, mire az amerikaiak négy nappal később megindították a támadást, így súlyos veszteségeket szenvedtek.32 A Roberts hadosztályának jobb oldalán előrenyomuló amerikai 5. gyaloghadosztály összetömörült egy keskenyebb szektorban, amikor Roberts megragadta a „Dickie hídjának” elfoglalásakor kínálkozó lehetőséget. A britekhez hasonlóan nekik is nehéz terepen, erdős-dombos vidéken kellett átvergődniük. Óvatos araszolás volt ez, a heves harcok közötti feszült, csendes időszakokkal. Az egyik század parancsnoka érdekes tapasztalatról számolt be, amikor egy erdei úton haladtak előre. „A fák baljós hangulatot árasztottak, mintha tündérvarázst bocsátottak volna

ránk – írta. Hirtelen halk tapsolás ütötte meg a fülüket. – Amikor közelebb értünk, francia fér ak és nők elmosódott körvonalát pillantottuk meg az út két szélén, vagy száz méter hosszan. Senki sem beszélt, csak néhányan sírtak halkan, és a legtöbben halkan tapsoltak. Egy kislány odajött hozzám. Szőke volt, csinos, és talán ötéves lehetett. Bizakodva megfogta a kezem, és ott jött mellettem egy ideig, aztán megállt és integetett, amíg ki nem értünk a látóteréből.” Még ötven év elteltével is hallani vélte a halk tapsot a fák között.33 Az 5. és 35. gyaloghadosztályokat később átvezényelték Patton 3. hadseregéhez, Vire a XIX. hadtest 29. hadosztályára maradt. Az amerikai támadás csak augusztus 6-án alkonyatkor indult meg, négy nappal azután, hogy Montgomery parancsára Roberts 11. páncéloshadosztálya elkanyarodott a várostól. A sziklás dombon álló ősi települést részben már a D-napon rommá bombázták. Meindl erősítése vészjósló ígérettel kecsegtette a még itt maradt lakosokat: „Házról házra fogjuk védelmezni a városotokat.” Nehéz harc várt az amerikai 29. hadosztályra a romok között.34 Míg a VIII. hadtest a jobbszárnyon jó tempóban haladt, Bucknall XXX. hadteste továbbra is szenvedett. Dempsey már az o enzíva első estéjén gyelmeztette Bucknallt, hogy a lehető leggyorsabban el kell érnie Aunay-sur-Odont. Erre a frontszakaszra a németek rengeteg aknát telepítettek, ám ezt nem lehetett mentségként elfogadni. Dempsey már másnap este megszabadult tábornokától, és Montgomery is egyetértett vele. Bucknall helyére Monty áthívta Angliából Sir Brian Horrocks altábornagyot, aki mostanra épült fel az Észak-Afrikában szerzett sérüléséből. Dempsey a következő két nap során leváltotta Erskine vezérőrnagyot is a 7. páncéloshadosztály éléről, valamint „Loony” Hinde dandártábornokot. A 7-es páncélosokat megrázta parancsnokuk elvesztése. „Mindenki elcsüggedt – írta naplójába az egyik

törzstiszt. – Nem tartottuk igazságosnak, hogy így bánnak Tripoli elfoglalójával.” Ám a legtöbb főtiszt úgy vélte, Dempseynek már a júniusi, villers-bocage-i askó után élnie kellett volna hatalmával. Mindenesetre mindenki örült Horrocks érkezésének.35 A XXX. gyenge teljesítményének fő felelősei az 50. Northumbriai és a 43. Wessexi hadosztályok voltak. A katonák kimerültek, sokan vérhastól és kelésektől szenvedtek. A kiszáradás is legyengítette őket, mert a vizet, melyet éjszakánként hoztak nekik tartályautókkal, szigorúan porciózni kellett. Amikor a britek az érett búzamezőkön átvágva támadtak, a németek sokszor gyújtólövedékeket lőttek rájuk, és „a szerencsétlen sebesültek élve égtek el”. Ám a szövetségesek egy szót sem szólhattak, mivel ők is használtak fehérfoszfort és lángszórós harckocsikat.36 Minden szakaszban csupán maroknyi tapasztalt veterán maradt, a többiek pótlásként érkeztek. A lelkészek dolgoztak a legtöbbet, folyamatosan evakuálták a sebesülteket, és az éjszakai órákban rövid temetési szertartásokat vezettek le. „Képtelen voltam kiverni a fejemből Sir John Moore sírfeliratának egyik sorát – írta a 4. Dorsetiek káplánja. – »Sötétben, éjnek évadján temettük őt.«”37 A XXX. hadtest gyalogsági zászlóaljai a parancsnokság sürgetésének engedelmeskedve rendületlenül törtek előre, elfoglalták a porig bombázott Villers-Bocage-t, Jurques-t és Ondefontaine-t. Azok a meleg augusztusi napok a páncélosok legénységének sem kedveztek. „A normandiai almáskertek közötti szűk helyen minden mozdulatunkra apró, kemény, savanyú almák zápora zúdult ránk a toronynyíláson keresztül – írta egy harckocsiparancsnok. – Néhány nap alatt beragadt tőlük a torony. A szűk helyre összezárt öt ember a vastag falú fémkemencében orrfacsaró szagot árasztott magából: az egymással keveredő verejték, alma és kordit bűzét.” Fejük folyamatosan lüktetett a zajtól: „a fülhallgató napi huszonnégy órában recsegett, de azon

keresztül is hallottuk a motorok dübörgését, a toronyforgató mechanizmus nyikorgását, a fegyverek dörgését és kerepelését”.38 Stanley Christopherson, a Sherwoodi Ranger Lovasság parancsnoka pontosan tudta, mekkora teher nehezedik az embereire. „Nem túl vonzó dolog az élen haladó dandár élen haladó ezredének élen haladó századának élen haladó szakaszának élen haladó harckocsijában ülni, miközben egy keskeny dűlőúton robogunk valami falu felé, melyről tudtuk, hogy ellenséges páncélos és gyalogsági egységek tartják megszállva. A vége szinte mindig az volt, hogy a páncélosodat kilőtte egy páncéltörő löveg vagy harckocsi, amelyik előbb pillantott meg. Az éket alkotó gyalogság helyzete ugyanilyen kellemetlen, de ők legalább bevetődhettek az árokba és összehúzhatták magukat. Egy úton robogó Sherman tank méretét viszont még a Teremtő sem képes módosítani.”39 A németek gyakran átengedték az első harckocsit, vagy akár többet is, mielőtt tüzet nyitottak. „Csodálatos reggel volt, a napsugarak éppen csak áttörték a felhőtakarót, és szétoszlatták a vidéket ellepő ködleplet – írta Christopherson augusztus 3-án. – Akadálytalanul vágtunk át Jurques-n, a gondok csak La Bigne-ban kezdődtek, egy apró faluban, amikor kilőtték a mögöttünk haladó két tankot.” Az egyikben azonnal meghalt a nemrég érkezett szakaszparancsnok. „A lángoló jármű teljesen eltorlaszolta az utat, így egyik irányba sem lehetett mozdulni. Guy Saunders őrmester a szokásos nyugalmával, saját testi épségére ügyet sem vetve beugrott a tankba, és bevezette az árokba, szabaddá téve így az utat. Nagyon bátor tett volt, különösen, mivel a tárolórekeszben elkezdtek berobbanni a lőszerek.” A Páncélos Gárdahadosztály tisztjei mindent megtettek a páncélos hadviseléssel járó kényelmetlenségek csökkentése érdekében, még ha ez az öltözködési szabályzat gárdistához méltatlan hanyagolását jelentette is. A világosbarna

harckocsizóruha mellé selyemsálat kötöttek, hogy védjék arcukat a portól, és Wellington-bakancsot húztak, „mert azt könnyebb volt leés felvenni”.40 A hadseregnél rendszeresített hálózsákkal hadilábon álló tisztek kényelmesebb példányokat szereztek a Fortnum & Masontől. A 6. harckocsi gárdadandár parancsnoksága nagy hasznot húzott Terence O’Neill ellátó tisztből is, aki később ÉszakÍrország miniszterelnöke lett. O’Neill az LST-k rejtett zugaiban csirkéket és ketreceket csempészett át Angliából. Unokatestvére, Jock Colville, Churchill magántitkára velük ebédelt a Goodwood kezdete előtt. „A gárdadandár katonái a világ legjobb harcosai közé tartoznak – írta naplójába –, de nem kenyerük a visszafogottság és az önmegtartóztatás, még aktív szolgálatban sem.”41 A Goodwood óta a gárdistáknál is sokat fejlődött a gyalogságharckocsi koordináció, amihez nem kis mértékben hozzájárult a páncélosok hátuljára erősített telefonkészülék. Így a gyalogsági tisztek közvetlenül beszélgettek a járműparancsnokkal anélkül, hogy az ellenséges tűzben fel kellett volna mászniuk a toronyba, megmutatni a német állásokat. Az 5. Coldstreamiek egyik századosa a fogát csikorgatva markolta a telefonkagylót az ellenséges golyózáporban; nem igazán tudta értékelni, hogy a parancsnok mindig a „Sloane 4929” hívójellel jelentkezett be. „Biztosan átkozottul viccesnek találta, én viszont nem annyira.”42 A németek kisebb harccsoportokkal, rendszerint egy rohamlöveggel és egy sietve felállított páncélgránátos századdal halálos rajtaütéseket hajtottak végre. Ez azonban nem sokat segített a morálon. A hidaknál elhelyezett csendőralakulatok összeszedték a csellengőket, és fellógatták őket a közeli fákra, hogy így tántorítsák el az ingadozókat a dezertálástól. A 4. Dorsetiek káplánja elbeszélgetett egy Willi nevű „apró termetű, megfontoltnak tűnő, szemüveges, német hordágyvivő sráccal”, akit korábban ejtettek foglyul.43 Willi nem értette, hogy a britek miért nem törtek át a teljes tüzérségükkel és páncélos

haderejükkel. Azt mondta, a német katonák alig várták, hogy megadhassák magukat, persze csak akkor, ha a tisztek és a tiszthelyettesek éppen másfelé néznek. – Eléggé sajnálatos – felelte a káplán –, hogy a bajtársai időnként feltartott kézzel jönnek elő, aztán gránátokat dobálnak a mieinkre. A atal német ajka megremegett, „és úgy festett, mint aki mindjárt gyermeki könnyekben tör ki hon társai árulása miatt”. Akárcsak a többi foglyul ejtett egészségügyi katona, Willi is lenyűgözte a brit orvosokat szakértelmével és segítőkészségével. Egyformán segített a brit és a német sebesülteknek, még aknavetőtűzben is. És annak ellenére, hogy a káplán kioktatta a foglyot a háború szabályainak megsértéséről, a britek is gyakran lelőtték az SS-eket. „Sokan közülük valószínűleg megérdemlik a sorsukat” – állt a XXX. hadtest jelentésében.44 Miközben a vidék bizonyos részeit gyakorlatilag érintetlenül hagyta a háború, máshol iszonyatos volt a pusztítás. Aunay-sur-Odon falujának maradványait mindenki döbbenten szemlélte. A települést június 11-e óta többször is bombázták, és a XXX. hadtest tüzérsége most újra lecsapott. „A templomtorony és három ház kivételével az egészet földig rombolták” – írta egy lovassági tiszt a naplójába.45 Még a tüzéreket sem hagyta hidegen a dolog. „Függetlenítened kellett magad tőle, különben nem tudtad volna végrehajtani a katonai feladataidat – jegyezte fel később egy tüzértiszt. – Nem tehettél mást, csak folytattad a bombázást és reménykedtél, hogy a franciák még időben elmenekültek.”46 Mindig kisebb csodának tűnt, ha egy településen akadtak civilek, akik túlélték a légi és a tüzérségi bombázást. André Heintz, a caeni ellenálló követte az aknaszedő egységeket Villers-Bocage romjaiig. Látta a júniusi csatában egymásnak rohant brit és német harckocsik maradványait. „Kusza fémhalmazként” jellemezte a

látványt.47 A város szélén álló Château de Villers-nél megtudta, hogy a város polgármestere, Vicomte de Rugy 200 embernek adott menedéket az épület alatti alagútszerű pincében. Az emberek „szánalmas” állapotban voltak. Egy másik kisvárosban a 4. Somerseti Könnyűgyalogság egyik katonája könnyíteni akart magán. Szegekkel kivert bakancsa megcsúszott, amikor átmászott egy törmelékhalmon. Amikor elesett, belemarkolt valami puhába. Egy kislány leszakadt keze volt. Ekkor harsant fel a járőrparancsnok kiáltása: – Elég volt a henyélésből, úk! Indulás! Nem maradt másra ideje, az egyik kőtáblára egy keresztet és a RIP betűket véste.48 Az állatok sorsa iránt érzékeny katonákat szomorúsággal töltötte el az elhagyott jószág látványa. A fejésre váró tehenek szenvedtek. Egy helyben álltak, mert a megduzzadt tőgy mozgás közben elviselhetetlen fájdalmat okozott. A vidékről érkezett katonák a földre fejték a tejet, hogy enyhítsenek az állatok kínján. Az egyik egészségügyi tisztet szintén megérintette egy szomorú kép: „Egy atal csikó járkált nemrég megölt anyja körül. Már ösvényt taposott a fűbe, de nem volt hajlandó otthagyni a tetemet.”49 Míg a jobbszárnyon, a Vire-től keletre húzódó Perrier-gerincen a 11. páncéloshadosztály folytatta a 10. Frundsberg SSpáncéloshadosztály felőrlését, a Páncélos Gárdahadosztály pedig a német front kanyarulatát ostromolta, addig a XXX. hadtest végre elérte a Mont Pinçont. A páncélosokon utazó gyalogosok szinte fuldokoltak a cserjéket vastagon beborító vöröses portól. A támadást augusztus 6-ára tűzték ki. Sok katonának eszébe jutott, hogy odahaza, Angliában, munkaszüneti nap van. Ez felidézte bennük családjukat és a tengerpartot, de nem sok idejük maradt az álmodozásra. A 43. Wessexi Hadosztály agresszív

parancsnoka, Thomas vezérőrnagy továbbra is nagy nyomás alatt tartotta alárendeltjeit, ahogy azt az egyik támogató páncélosezred vezetője fel is jegyezte. „A 43. hadosztály dandár- és zászlóaljparancsnokai féltek Von Thomától, ugyanakkor fel is dühítette őket, mert ragaszkodott hozzá, hogy megvívja helyettük a csatájukat, és a végső műveleti utasítások kiadása után sem hagyta őket békén.”50 Julius Neave, a 13/18. Huszárok századparancsnoka újabb nehéz összecsapásra készült. „Egy megfogyatkozott gyalogsági dandárral és egy kimerült páncélosezreddel készültünk elfoglalni Normandia legjelentősebb tereppontját, az MP-t.” Még a dandárparancsnokságon tartott utolsó eligazítás közben is folyamatosan lőtték őket a német aknavetők.”51 A gyalogságot még jobban lelombozták a kilátások. „Minél közelebb értünk a célunkhoz – írta Proctor tizedes –, annál nehezebbnek tűnt a feladat. Az alsó lankákon magas sövényekkel kisebb parcellákra osztott, megművelt földek terültek el. Feljebb erdő borította a hegyoldalt. A csúcson mintha cserjéket láttunk volna. Látótávolságon kívül, a gerinchát mögött német radarállomások álltak, azokat kellett lerombolnunk. A magaslat aljában keskeny patak várta, hogy átkeljünk rajta.” Tikkasztóan forró nap volt.52 A tüzérségi tűz 15:00-kor vette kezdetét. A 4. Somersetiek a balszárnyon, a Wiltshire-i Ezred 5. zászlóalja a jobbon indult meg előre. A patak után alig száz méterrel heves géppuskatűz zúdult rájuk szemből és a szárnyakról. Az ékeket alkotó századokat a földhöz szögezték. Sokan visszavonultak, hogy a patak partja mögött keressenek fedezéket, de a hely hamarosan túlzsúfolttá vált. „Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy túlságosan sok ember akar behúzódni egy túlságosan apró fedezékbe” – írta a Somersetieknél szolgáló Partridge őrmester. A Somersetiek és a Wiltshire-iek arra számítottak, hogy a németek hamar kifogynak a lőszerből, de a

tüzelés hevessége egy pillanatra sem mérséklődött. A Wiltshire-iek súlyos veszteségeket szenvedtek, a parancsnokuk is elesett.53 Partridge századának főtörzsőrmestere is megsebesült, az orrát elvitte egy golyó. A tiszthelyettes egy darab kötszert szorítva az arcához tántorgott hátra, Partridge elvezette őt az ezred egészségügyi állomásához, melyet a zászlóaljparancsnokság mellett állítottak fel. Ott tudta meg, hogy Thomas őrnagyot, a „B” század parancsnokát lelőtték, amikor egymaga lerohant egy német géppuskafészket. „Nagyon bátor tett volt – írta Partridge –, de már rég megtanultam, hogy a halott katonák nem nyernek csatát, és az én elsődleges kötelességem az volt, hogy életben maradjak, és a lehető legtöbb emberem életére is vigyázzak.” A parancsnokuk üzenetben tudatta velük, hogy véleménye szerint túlságosan sok tiszthelyettes tartózkodik a hátsó vonalakban. „Kérem, csatlakozzanak az egységükhöz.” Partridge tudomásul vette a jól megérdemelt dorgálást. Azonnal visszatért a szakaszához, ahol „négy kisírt szemű bakát” talált egy lövészárokban. Az újonnan érkezettek már nem kölykök voltak, a harmincas éveik végén jártak, „túlságosan öregek ehhez a fajta élethez”. Egy feloszlatott légvédelmi egységtől jöttek, és gyalogsági kiképzés nélkül küldték őket a frontvonalba, kétségbeesett kísérletként az első lépcsős alakulatok feltöltésére. Nem sokkal alkonyat előtt a 13/18-asok egyik Shermanje átkelt a patakon, és fedező tüzet biztosított, de a német géppuskaállásokat jól álcázták. Másik tervhez kellett folyamodni. Amint leszállt a sötétség, újjászervezték a századokat. Egyes oszlopban, füstfüggöny takarásában, a lehető leghalkabban lopakodtak előre. Minden ember felszerelését külön ellenőrizték, nehogy valami zajt csapjanak. Egy pillanatig sem hitték, hogy észrevétlenül átjuthatnak, de folytatták a kapaszkodást a domboldalon. Mindkét oldalról német hangokat hallottak, de szerencsére egyik géppuskafészekbe sem

botlottak bele. A 4. Somersetiek első két százada feljutott a fennsíkra, őket nemsokára még kettő követte. Megpróbálták beásni magukat, és felkészülni az elkerülhetetlen német ellentámadásra, de a föld sziklakemény volt. Partridge őrmester ekkor mintha egy Tigris vagy Párduc harckocsi hangját hallotta volna. Suttogva üzent a páncélelhárítónak, hogy hozza előre a PIAT (gyalogsági páncéltörő fegyver) indítót, a katonának azonban mentegetőznie kellett. Túlságosan nehéznek találta a fegyvert, ezért lent hagyta a domb aljában. Partridge-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fojtsa meg ott helyben. A sötétben olyan riadalmat okozó páncélos valójában szinte biztos, hogy a 13/18. Huszárokhoz tartozott, mert az egyik szakasznak még korábban sikerült feljutnia a magaslat oldalán. A kavarodásban nem tudtak róla, hogy a gyalogság is felért, ezért rádión kértek támogatást. A parancsnokuk felküldött még egy századot, miközben sürgősen gyalogsági biztosításért könyörgött. Augusztus 7-én reggelre Normandia legjelentősebb magaslata végre brit kézre került. A németek mintha felszívódtak volna. Visszavonulásuk a frontvonal lerövidítését célzó kétségbeesett kísérlet részét képezte, így készítették elő az 1. SSpáncéloshadosztály átvezénylését a mortaini ellentámadáshoz. A Bluecoat mindkét oldalon egy hosszú és elkeseredett küzdelem csúcspontját jelentette. A 4. Somersetiek „öt hét alatt több embert veszítettek, mint a következő kilenc hónapban, vagyis a háború végéig”.54 Nyugatabbra, a Vire mellett a 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályt lekötötte a 11. páncéloshadosztály és a Páncélos Gárdahadosztály. Eberbach parancsnoksága előző éjjel heves támadásokról számolt be „csaknem a teljes fronton”. A Frundsberg egy utolsó erőfeszítéssel ellentámadást indított Preslestől délre, hogy megpróbálja bezárni a rést a 7. hadsereg és a Nyugat páncéloscsoport között.55

Másnap, amikor Hitler utasítására a Nyugat páncéloscsoportot hivatalosan is átnevezték 5. hadseregre, Eberbach jelentette, hogy a 10. SS-páncéloshadosztályban „mindössze három bevethető harckocsi” maradt. Az egységet vissza kellett vonnia a frontról. Hadserege „harci szellemét” nem tartotta megfelelőnek, elsősorban „a veszteségek, a visszavonulások és a kimerültség miatt”. Nem volt kétséges, hogy a II. páncéloshadtestet, a 12. Hitler Jugend SSpáncéloshadosztályt vagy a 21. páncéloshadosztályt is ki kell vonni a vonalból a mortaini ellentámadáshoz. Kluge úgy gondolta, hogy „már az 1. SS-páncéloshadosztály átvezénylése is keserves döntés volt”. Aznap a „B” hadseregcsoport jelentette, hogy az invázió kezdete óta 151 487 főt veszítettek halottként, sebesültként és eltűntként. Erősítésként kevesebb mint 20 000 embert kaptak.56

24.

A mortaini ellentámadás Augusztus 2-án, éjfél előtt a Kelet-Poroszországból átrendelt Warlimont tábornok odaért a Château de la Roche-Guyonba. Strasbourgba repült, ahol egy parancsnoki autó várt rá. Utasításai értelmében fel kellett mérnie az amerikai áttörést, de aznap a Nyugat páncéloscsoportot sokkal jobban aggasztotta a brit támadás a Vire-nél, valamint a XXX. hadtest o enzívája. „A helyzet egyre súlyosabb – jelentette Eberbach. – A szövetségesek megpróbálnak felzárkózni az áttörést végrehajtó ékekhez a nyugati szárnyon és középen.”1 Egy nappal azelőtt, hogy Warlimont elhagyta a Wolfsschanzét, Hitler magához hívatta őt és Jodlt.2 Megbeszélték a visszavonulás lehetőségét a Szajna alsó szakaszához, de a kanyargós folyót nem lett volna könnyű védeni. Hitlernek döntenie kellett. Nem szívesen veszítette volna el a kapcsolatot Spanyolországgal és Portugáliával, mivel akkor rengeteg nyersanyagról is le kellett volna mondania. A visszavonulás ugyanakkor az atlanti-óceáni tengeralattjáró-bázisok kiürítését is jelentette. A Führer ezúttal sokkal realistábbnak mutatkozott, mint Warlimont várta, mégis azt a parancsot adta neki, hogy erről a dologról ne beszéljenek Klugéval. – Amint a front mögött elkezdjük egy hátsó védelmi vonal előkészítését – mondta –, a tábornokaim nem tudnak másra gondolni, mint a visszavonulásra a tartalék vonalig.3 A Klugéval folytatott beszélgetés után Warlimont több parancsnokságot is meglátogatott. Találkozott Eberbach

tábornokkal, a Nyugat páncéloscsoport parancsnokával, valamint Sepp Dietrichhel, a caeni fronton harcoló I. SS-páncéloshadtest vezetőjével. A legőszintébb a rámenős Meindl volt, különösen amikor Warlimont drámai beszámolót adott az autóját megtámadó szövetséges vadászgépekről. Később így írt Warlimontról: „Azok közé a játék katonák közé tartozott, akiknek a Sors a kezébe adta a jövőnket!”4 Mindegyik tisztet, akivel Warlimont beszélt, láthatóan „elcsüggesztette” a szövetséges légierő elsöprő fölénye. Augusztus 4-én reggel Warlimont visszatért Kluge La RocheGuyon-i parancsnokságára. Éppen akkor érkezett meg a parancs Hitlertől, hogy az összes páncélosegységet vonják össze, és indítsanak támadást Avranches irányába, hogy elvágják Patton utánpótlásának útját. Az o enzíva a Lüttich hadművelet nevet kapta. Kluge maga is egy hasonló terven gondolkodott, de attól tartott, hogy „nem lesz képes egyszerre tartani a frontot és ellentámadást vezetni”. Ám Kluge, akit a merényletben való részvétellel is meggyanúsítottak, nem volt olyan helyzetben, hogy ellentmondjon a Führernek.5 Mióta beszélt Jodllal és Warlimonttal, Hitler megmakacsolta magát, és elvetett mindenfajta visszavonulási tervet. A benne lakozó szerencsejátékos a drámaiság iránti vonzalommal kombinálva újabb fantazmagóriához vezetett. Hosszan bámulta a térképen a hadosztályait jelző ikonokat, és nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az egységek csupán a töredékét képviselik névleges erejüknek. Számára a Patton utánpótlási vonalai elleni támadás kivédhetetlennek tűnt. Azzal próbálta megindokolni ragaszkodását Normandiához, hogy a gyalogsági hadosztályok nem rendelkeznek megfelelő szállítóeszközökkel. Vagyis a visszavonulással az amerikai páncélosegységek és a szövetséges légierő kegyelmére bízná őket. Ugyanakkor azonban a szövetséges légierőt egyszerűen gyelmen kívül hagyta a Lüttich hadművelet

tervezésénél. Jellemző módon csak azt látta meg, ami kényelmes volt neki. Az idő ellenük dolgozott, Kluge ezt még Hitlernél is jobban tudta. Augusztus 4-én este Patton visszatért Bretagne-ból, és megbeszélést folytatott Haislippel, a XV. hadtest parancsnokával. Bradley utasította a 3. hadsereget, hogy keleti irányban, a németek nyitott szárnya mentén támadjon. Patton közölte Haislippel, hogy másnap el kell foglalnia Mayenne-t és Lavalt. Alig két órával később Haislip tájékoztatta hadosztályparancsnokait a másnap reggeli támadásról. A 79. gyaloghadosztály kapta Lavalt, és a 90. gyaloghadosztálynak kellett bevennie az északabbra fekvő Mayenne-t. Patton szidta a 90. hadosztályt, mellyel három nappal korábban találkozott az Avranches-tól keletre futó úton. „A hadosztály pocsék, a fegyelem gyenge, az emberek mocskosak, a tisztek kedvetlenek; sokan leszedték az egységjelölésüket, vagy eltakarták a jeleket a sisakjukon. Láttam egy tüzér hadnagyot, aki a dzsipjéből kiugorva elrejtőzött az árokban, amikor nagy magasságban elhúzott egy repülőgép, és leadott rájuk néhány lövést.”6 Ám az új parancsnok, Raymond McLain vezérőrnagy irányítása alatt a 90. hadosztály gyorsan megmutatta, hogy egy alacsony morálú egységnél hogyan állhat be drámai javulás megfelelő vezetéssel és a körülmények változásával. Az alakulat augusztus 5-én, alig hat óra leforgása alatt elfoglalta Mayenne városát. A folyó fő átkelőjét aláaknázták, de „egy tizenöt éves francia ú felment a hídra és elvágta a vezetékeket”. Másnap a 79-esek megszállták Lavalt. Bár az amerikaiak betörése Bretagne-ba egyetlen nagy kikötő elestét sem idézte elő, az o enzíva elvonta a németek gyelmét a déli szárnyuknál leselkedő fő fenyegetésről. Sosem hitték volna, hogy a 3. hadsereg így meg fog indulni kelet felé.7 Patton nem mutatta, de titokban kinevette Bradleyt, aki amiatt aggódott, hogy a németek nagyszabású ellentámadást indíthatnak

északon, Mortain környékén. „Ami engem illet, nem igazán tartom valószínűnek” – írta a naplójába augusztus 1-jén, amikor Bradley előhozakodott a témával. Másnap ingerülten fogadta, hogy Bradley utasítást adott a front végének megerősítésére Fougères mellett. Patton úgy érezte, felettese óvatossága már-már a britekével vetekszik. Csakhogy Bradley ösztönei nem tévedtek, bár ekkor még nem tudta hírszerzési információkkal alátámasztani 8[67] megérzéseit. Patton számára a legfőbb problémát a logisztika jelentette. Páncéloshadosztályai kifogytak az üzemanyagból, utánpótlásraktárai pedig még mindig Avranches-tól északra voltak. A hátsó utakon összetorlódtak a teherautók és a katonák. A kimerült katonai rendőrök napi huszonnégy órában próbálták irányítani az avranches-i útszűkületen áthaladó forgalmat. A káosz mérséklésében még a hadosztály- és hadtestparancsnokok is részt vettek. „Körülbelül 13 000 teherautó, harckocsi, dzsip, féllánctalpas és tábori löveg vonult át a pontaubault-i hídon, átlagosan harminc másodpercenként egy jármű.” A Luftwa e parancsot kapott, hogy bármilyen kockázatot vállaljon az avranches-i út megtámadásánál, ezért a német bombázókra és vadászbombázókra éjjel-nappal számítani lehetett. Ám az amerikaiak, akik sokkal erősebb ellenséges légi tevékenységre számítottak Normandiában, elegendő tűzerőt tudtak koncentrálni az Avranches-tól délre lévő kulcsfontosságú hidakhoz.10 Miközben Patton 3. hadserege megkezdte keleti irányú előrenyomulását, Hodges 1. hadserege folytatta a németek visszaszorítását a Vire déli oldalán. A jobbszárnyon az amerikai 1. gyaloghadosztályt utasították, hogy menjen tovább Mortain felé, és vegye fel a kapcsolatot Patton egységeivel délen. Huebner 1. hadosztályára könnyebb feladat várt, mint északi szomszédjára. Augusztus 4-én reggelre az egység elfoglalta Mortaint, és

biztosította a környéket uraló Rochers de Montjoie, vagy 314-es magaslatot. Amikor a hadtestparancsnok, Collins tábornok emlékeztette őt a tereppont fontosságára, Huebner nyugodt lelkiismerettel válaszolhatta: – Már a miénk, Joe.11 Mortain csendes, festői kisváros volt. A hosszan elnyúló, keskeny település magasan a Montjoie-gerinc oldalán feküdt, a Cance folyó medre fölött. A város északi részén két vízesés zúdult lefelé. A legtöbb házból lenyűgöző kilátás nyílt a szurdok fölött a távoli, meredek hegyoldalakra. Avranches légvonalban alig 30 kilométernyire volt. Az északi harcok elől menekülő francia polgárok itt találtak menedéket. Legtöbben gyalog érkeztek, mert a visszavonuló németek elkobozták az összes kerékpárt és szekeret. A menekültek irigyelték az itteni lakosokat, mert a város semmiféle kárt nem szenvedett. Akik megengedhették maguknak, elfogyasztottak egy kellemes ebédet a Saint-Michel Hotelben, és az eljövendő békéről álmodtak. A háborúra csupán az odafent elhúzó szövetséges repülőgépek utaltak. A környéken állomásozó németek a nappali órákban szinte láthatatlanná váltak, csak sötétedés után bújtak elő. A függönyök mögül sokan gyelték a Domfront felé visszavonuló németeket. „Némelyik egység viszonylag jól tartotta magát, mások borzalmas állapotban voltak. A katonák pónihámmal ellátott lovakon ültek, és kézikocsit húztak maguk után. A kép saját 1940-es exodusunkra emlékeztetett.” Amikor a németek kiadták az evakuációs parancsot a helyieknek, a polgármester azt javasolta az embereknek, hogy egyszerűen rejtőzzenek el a távolabbi pajtákban. A csatazaj közeledtekor az anyák gondoskodtak róla, hogy a atalabb gyerekek ruhájára oda legyen tűzve egy cédula, rajta a legközelebbi hozzátartozó címével, amennyiben ők meghalnának.12

Augusztus 5-én este Huebner vezérőrnagy parancsot kapott, hogy indítsa el az 1. gyaloghadosztályt Mayenne felé. Ugyanakkor

a Tessy-sur-Vire mellett, tartalékban várakozó 30. hadosztálynak teherautókon azonnal Mortainba kellett mennie, hogy felváltsa Huebner csapatait. Csakhogy a szállítójárművek összegyűjtése időbe került, és az utak olyan zsúfoltak voltak, hogy a 30. hadosztály konvoja óránként öt kilométert sem tudott megtenni. Az első katonák csak augusztus 6-án délelőtt érték el Mortaint. Az 1. hadosztály tisztjei tájékoztatták őket a helyzetről. A szektorban nyugalom honolt, eltekintve néhány tüzérségi lövedéktől és némi járőrtevékenységtől a Montjoie-gerinc pereménél. Arról azonban nem kis meglepődéssel számoltak be, hogy a Luftwa e előző éjjel bombákkal és gyújtólövedékekkel támadta a várost. A támadás nem volt túl hatékony, ezért nem is tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Amikor Hammond D. Birks ezredes, a 120. gyalogezred parancsnoka odaért Mortainba, a boltokat nyitva, a hoteleket pedig telve találta. Az emberei számára „tökéletes helynek tűnt egy kis lazításra és pihenésre” – jegyezte fel.13 Ám a hangulat egyik pillanatról a másikra megváltozott. „Amikor odaértünk – írta később az ezred egyik egészségügyi katonája –, a franciák sorban kezdtek eltünedezni. Elterjedt a hír, hogy a helyieket gyelmeztették egy közelgő német támadásra, ezért átvonultak a város melletti barlangokba. A hír teljességgel megalapozatlannak tűnt, mi pedig tovább heverésztünk a fűben.”14 A 120. ezred 2. zászlóaljának katonái Mortain főutcáján ugráltak le a teherautókról, és azonnal felkaptattak a sziklás Montjoie-gerincre, hogy elfoglalják az 1. gyaloghadosztály állásait a 314-es magaslaton. Parancsnokuk, Hardaway alezredes azt a szerencsétlen döntést hozta, hogy parancsnokságát a városi Grand Hotelben állítja fel, nem pedig a magaslaton, saját zászlóalja mellett. Más századok torlaszokat emeltek az északról és délről bevezető utakon. Egy zászlóaljat délkeletre küldtek, biztosítani a Barenton nevű kisvárost.15

A német hadosztályok többsége már elrejtve várakozott a Sourdeval–Mortain szektorban kijelölt gyülekezési körzetben. A Das Reichet és a 116. páncéloshadosztályt augusztus 3-án, a sötétség leple alatt vonták ki a frontról. Az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztályt Caentől délre elfoglalt pozíciójából rendelték át a támadáshoz, de az egységnek túlságosan nagy utat kellett megtennie. A 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztályt a Das Reich megerősítésére rendelték, melynek feladata a támadás déli szárnyának biztosítása, valamint Mortain elfoglalása volt. Középen a főerőt a 2. páncéloshadosztály alkotta, melynek a 25 kilométernyire lévő Juvigny-le-Tertre volt a célpontja. Az északi szárnyon a 116. páncéloshadosztály a Sourdeval mellett fekvő Mont Furgon mellől indította meg o enzíváját. A Leibstandarte Adolf Hitlernek a megérkezése után át kellett vágnia a többi hadosztályon, majd az amerikai vonal áttörését követően továbbsietnie Avranches felé. Jodl gyelmeztette Klugét, hogy Hitler maximális erővel akarja végrehajtani a támadást, és közölte vele, hogy várnia kellene az o enzívával augusztus 8-áig. Ám Kluge, aki akkor kapta a hírt az amerikaiak előrenyomulásáról a Mayenne folyó irányából Le Mans felé, úgy érezte, nem várhat tovább. Le Mans mögött, Alençonnál ott volt a 7. hadsereg ellátó bázisa. Kluge, Hausser és törzsfőnöke, Gersdor mérlegelték a fenyegetést. Egy zsákmányolt amerikai térkép szerint a Le Mans-i támadás Párizs felé folytatódott volna, nem pedig északra, hogy őket elszigetelje. Ez azt jelentette számukra, hogy az amerikaiak célja nem a bekerítés. A brit támadások jelentették „a legnagyobb akadályt a döntés meghozatalában”, jegyezte fel Gersdor . Hitler szemlátomást nem nagyon aggódott az amerikai 3. hadsereg előretörése miatt. Neki ez mindössze annyit jelentett, hogy az ellentámadással még több amerikai csapatot vághatnak el a fő haderőtől.16

Kluge az avranches-i o enzívában mindössze arra látott lehetőséget, hogy kibillentsék a szövetségeseket az egyensúlyukból, mielőtt visszavonulnának délen a Loire, keleten pedig a Szajna vonala mögé. Hitler azonban mániákus optimizmussal úgy vélte, ez lesz az első lépés a normandiai front július végi helyreállításához. Az OKW 1000 vadászgépet ígért a művelet támogatására, de a magasabb beosztású parancsnokok közül ezt senki nem hitte el. „A múltban már olyan sokszor átverték őket, és úgy gondolták, megint ez fog történni” – ismerte el Warlimont a háború után. Csakhogy ő is egyike volt Hitler átverő embereinek, folyamatosan győzködte a tábornokokat, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.17 A Lüttich hadművelet vezetésére Hans Freiherr von Funck tábornokot, a XLVII. páncéloshadtest közutálatnak örvendő parancsnokát jelölték ki. Gerhard Graf von Schwerin altábornagynak, a 116. páncéloshadosztály arrogáns parancsnokának már több vitája is volt Funckkal a Vire mellett végrehajtott július 28-i ellentámadás irányítása miatt. Funck „passzív ellenállással, gyávasággal és inkompetenciával” vádolta a 116. páncéloshadosztályt”. Schwerin most a Lüttich kiindulási vonalának megtartásáért vívott harcok miatt különbözött össze a másik tábornokkal. Az újonnan érkezett 84. gyaloghadosztály a jobbszárnyon, melynek az ő szektorát kellett volna átvennie, szépen lassan morzsolódott fel az újabb és újabb amerikai támadások hatására. Funck tévesen azt hitte, hogy Schwerin elmulasztott átvezényelni egy Párduc zászlóaljat a 2. páncéloshadosztályhoz, ezért követelte Schwerin azonnali felmentését. Mivel az o enzíva még csak most kezdődött, Hausser tábornok megtagadta a kérést. Láthatóan az összes parancsnok nagyon feszült idegállapotban volt.18 Augusztus 6-án, 15:20-kor, alig négy órával az o enzíva tervezett kezdete előtt Von Kluge tábornagy üzenetet kapott, amely

a jól ismert szavakkal kezdődött: „A Führer parancsára…”19 Hitler értesítette, hogy a Lüttich hadműveletet nem Von Funck tábornok, hanem Eberbach fogja vezetni. Hitler gyűlölte Funckot, mert a tábornok korábban az 1938-ban elbocsátott Werner Freiherr von Fritsch tábornagy személyes törzstisztje volt. 1942-ben Funcknak kellett volna vezetnie az Afrika Korpsot, de Hitler inkább Rommelt nevezte ki a posztra. Kluge elképedt a döntés hallatán. Azonnal felhívta az OKW-t Kelet-Poroszországban, és közölte, hogy a parancsnok lecserélése alig néhány órával a támadás kezdete előtt „gyakorlatilag lehetetlen”. Amikor erre azt mondták neki, hogy ez esetben késleltesse a támadást, mert a Führer ragaszkodik a döntéséhez, Kluge így felelt: – Az o enzívának ma este meg kell indulnia. Ha tovább várunk, egyre rosszabb helyzetből leszünk kénytelenek támadni. Egyetlen nap halasztás is azzal fenyeget, hogy az ellenséges légierő lecsap a gyülekezési körzetünkre.20 Klugénak sikerült meggyőznie az OKW-t, hogy halasszák el a parancsnokság átadását Eberbachnak, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt aggódnia kellett. Az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály első egységei még csak most érték el Flers-t. Kluge felhívta a 7. hadsereg parancsnokságát, hogy elmondja, nem hiszi, hogy az egység időben oda tud érni. Bár a Leibstandarte kivonását már augusztus 4-én megkezdték, a mortaini körzet megközelítését késleltette egy váratlan kanadai támadás, a forgalmi dugók és a légitámadások. Bármennyire is tartott Kluge a felvonulási terület bombázásától, aznap csak „mérsékelt légi tevékenységet” tapasztaltak.21 A 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály jól elrejtőzött az ősi Fôret de Mortain nyír- és tölgyfái alatt, a várostól délkeletre húzódó gerincen. Jobbra a Führer páncélgránátos ezred lapult, középen a 17. Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos hadosztály harccsoportja, balra

pedig a Deutschland ezred, amely a 2. SS-páncélosezred támogatásával készen állt rá, hogy délnyugati irányból megkerülje Mortaint.22 A Mortainban és környékén állomásozó amerikai 30. gyaloghadosztálynak még mindig nem nagyon volt fogalma arról, mi készül. A tartalékban lévő 4. gyaloghadosztály napi műveleti naplójába ezt írták: „A jelek szerint a háború gyakorlatilag véget ért.”23 Ezt az optimizmust tovább táplálták a friss hírek: Törökország megszakított minden kapcsolatot Németországgal, Finnország, Bulgária és „valószínűleg Magyarország” is megpróbál kilépni a háborúból, az amerikaiak megközelítették Brestet és Mayenne-t, a Vörös Hadsereg elérte Varsó külvárosát és KeletPoroszország határát. Augusztus 6-án a hadosztály 12. gyalogezredét végre visszavonták pihenőre, „a Brécey festői kisvárosa mellett létesített táborba. Sietve kialakították a helyet a zuhanyzók, a műsorszámok, a mozik és a vöröskeresztes lányok számára. A 12. ezred beesett arcú, véreres szemű katonái a D-nap óta első alkalommal pihenhettek.”24 Aznap délután és este a Bletchley Park kódfejtői dolgozni kezdtek néhány elfogott üzeneten. A Luftwa étól éjszakai támogatást kértek a 2. SS-páncéloshadosztály számára egy mortaini támadáshoz.25 A 2. és 116. páncéloshadosztályokat, valamint a Leibstandartét sikerült azonosítani, a német egységek Mortain és Sourdeval között készültek valamire. Bár Bradley általában a többi parancsnoknál sokkal szkeptikusabban fogadta az Ultra-üzeneteket, ezúttal nem kételkedett a helyzet súlyosságában.26 Gondoskodott róla, hogy az összes elérhető tüzérzászlóalj előremenjen a Sée és Sélune folyók közötti fenyegetett szektorba. Üzenetet küldött a 30. gyaloghadosztálynak, hogy erősítsék meg a Mortain fölött emelkedő 314-es magaslaton táborozó zászlóaljat, de úgy tűnik, ez az utasítás nem ért célba időben. Északnyugaton Le Mesnil-Tôve

polgármestere gyelmeztette a 30. hadosztály 117. ezredének parancsnokát, hogy a Bellefontaine melletti erdőben, az amerikai vonalak mögött német csapatok és harckocsik rejtőznek. Amikor a századparancsnok erről jelentést tett, a hadosztályparancsnokságról szóltak neki, hogy „ne terjesszen pletykákat”.27 Az eredetileg 18:00-ra kiírt támadást többször is elhalasztották a Leibstandarte késése miatt. Az utolsó pillanatokban a formációkban is változtatásokat hajtottak végre, főleg mivel a front más szakaszaira nehezedő szövetséges nyomás miatt több egység nem érkezett meg. Klugét, aki még a terven is akart változtatni, végül meggyőzték, hagyjon mindent úgy, ahogy van. Végül éjfélkor, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdődött az előrenyomulás. A terv szerint hajnalig minél mélyebbre kellett hatolniuk. Az első összecsapásra az északi szárnyon került sor, még mielőtt a Lüttich hivatalosan elkezdődött volna. Augusztus 6-án 22:30-kor két német féllánctalpas motorkerékpár törte át az amerikai 39. hadosztály Chérencé-le-Rousseltől keletre felállított útblokádját, de a valamivel lejjebb várakozó század mindkettőt kilőtte. Utána minden elcsendesedett, de éjfél körül harckocsik dübörgése hallatszott a Bellefontaine-Le Mesnil-Tôve úttól egy kilométerre délre. Senki nem vont párhuzamot a polgármester korábbi gyelmeztetésével. Feltételezték, hogy amerikai járművek lehetnek.28 Két órával később, 02:00-kor a völgyben tartózkodó zászlóaljat megtámadta az északi Mont Furgonról érkező német gyalogság, keletről pedig újabb gyalogsági egységek érkeztek a 116. páncéloshadosztály tankjainak támogatásával. Az amerikaiak a 746. harckocsizászlóalj Shermanjeinek segítségével visszaverték őket, de továbbra is azt hitték, hogy csupán helyi akcióról van szó. Ám nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy a német előrenyomulás fő iránya a Le Mesnil-Tôve melletti keskeny út, valamivel délebbre. Itt

tört előre a 2. páncéloshadosztály, és 05:00-ra már elfoglalták a települést, majd továbbvonultak Le Mesnil-Adelée felé. A 2. páncéloshadosztály déli oszlopának előrenyomulását 05:00-ig késleltették. A Saint-Barthélemyben állomásozó 117. gyalogezred harccsoportjánál hallották a közeledő páncélosok baljós zúgását, de olyan sűrű volt a köd, hogy a látótávolság alig húsz méterre csökkent. A város melletti útblokádok némelyikét a támadók könnyedén lerohanták, de az egyik páncéltörő állás hosszú ideig feltartóztatott egy Párduc különítményt, és kilőtt két harckocsit. Más Párduc alakulatok, köztük az 1. SSpáncéloshadosztály előretolt egysége gyalogsági támogatással támadtak különböző irányokból. Az amerikai bazookás csapatok mozgóharcot folytattak. „Figyelemre méltó elszántsággal védekeztek” – állapította meg később Von Lüttwitz tábornok, a 2. páncéloshadosztály parancsnoka.29 Nyolc Párduc benyomult Saint-Barthélemybe, és megállt a főutcán, nem messze a 117. gyalogezred 1. zászlóaljának parancsnokságától, Frankland alezredes előretolt főhadiszállásától. Egy amerikai tiszt kinézett az ablakon, és meglátta az egyik Párducot. Aztán zajt hallottak az épület másik oldaláról is. Frankland kiment megnézni, mi az, és még éppen látta, ahogy rádiósai feltartott kézzel elősétálnak. Lelőtte a két SS-katonát, akik megadásra szólították fel őket, de ekkor megpillantott még egy Párducot a ház mögötti utcában. Franklandéknek meglepő módon sikerült elszökniük az ablakokon át, és csatlakoztak az egyik századukhoz. A zászlóalj nagy részét visszavonulásra késztette az SS-páncélgránátosok támadása, a katonák a sövényeken átugrálva menekültek és az árkokban lapultak meg.30 Bár Frankland zászlóalját lerohanták, a Saint-Barthélemynél tanúsított elszánt védelem miatt a 2. páncéloshadosztály késve tudta folytatni előrenyomulását Juvigny-le-Tertre felé. A Párducok csak késő délelőtt indultak útnak, ami lehetőséget adott az

amerikaiaknak az állásaik sietős megerősítésére, és elzárták az északi oszlop útját Le-Mesnil-Adelée-nél, Le-Mesnil-Tôve-tól négy kilométernyire nyugatra. Nem sokkal éjfél után a Das Reich és a Götz von Berlichingen három harccsoportja megközelítette Mortaint és a 314-es magaslatot. A motorok zaját eltompító köd őket is segítette. Augusztus 7-én, 01:25-kor a 314-es magaslatot elfoglaló amerikai zászlóalj kézifegyverek tüzét hallotta. A németeknek sikerült megkerülniük a város déli bejáratánál felállított útblokádot, és már Mortaint, illetve a magaslatot támadták. Hammond Birks ezredes, a 120. gyalogezred parancsnoka leküldött egy századot Mortainba, hogy tisztítsák meg a települést, de a németek addigra már erősen megvetették a lábukat. 02:00-kor a támadók észak felől ostrom alá vették a magaslatot is. Birksnek nem maradt több tartaléka, a város közepén álló Grand Hotelben ragadt Hardaway alezredes pedig nem tudott csatlakozni saját zászlóaljához a dombon. Ő és csapata, köztük három másik tiszt megpróbáltak a városon átvágva eljutni a magaslatig, de az SS-páncélgránátos őrjáratok miatt kénytelenek voltak behúzódni egy elhagyatott házba.31 Bár a legtöbb útzárat gyorsan lerohanták, a város északi szélén álló Abbaye Blanche melletti védelmi állás súlyos veszteségeket okozott a Das Reich támadó egységének. Spring eld hadnagy páncéltörő szakasza a háromhüvelykes lövegekkel közvetlen közelről nyitott tüzet a ködből előbukkanó féllánctalpasokra. „Hangos kondulás, majd vörös villanás jelezte a közvetlen találatot. Ahogy a páncélozott csapatszállítók személyzete és utasai botladozva elhagyták a rommá lőtt járművet, a géppuskák lekaszálták őket. A nyomjelzők vadul pattogtak az úton és a mozgásképtelenné vált páncélosok oldalán.” Birks ezredes tisztában volt az Abbaye Blanche-i állás fontosságával, ezért két teljes

szakaszt küldött oda erősítésként. Egyik parancsnoka, Tom Andrew hadnagy hamarosan átvette az ottani védelmi művelet irányítását.32 A 117. gyalogezred Lockett alezredes vezette zászlóaljának egyik századát négy páncélvadásszal a Mortaintól két kilométerre délnyugatra fekvő Romagnyba küldték, hogy lezárják az ottani úrkereszteződést. Csúf meglepetés várt rájuk, mert a németek már megszállták a területet. Lockett zászlóalja szétszóródott, ráadásul három irányból kellett védekezniük, és a németek zsákmányolt amerikai fegyverekkel beszivárogtak az állásaik közé. A jellegzetes hangok alapján az amerikaiak azt hitték, sajátjaik nyitottak tüzet rájuk. Lockett közvetlen irányítása alatt alig harminc ember maradt. Sokan közülük nem is voltak lövészek, mégis ezt a szerepet kellett betölteniük. A zászlóalj elsősegélyhelyét elárasztották a sebesültek. A völgy másik oldalán, a 314-es magaslaton a 120. ezred 2. zászlóaljának helyzete szintén kétségbeejtő volt, teljesen bekerítette őket a 17. SS-páncélgránátos hadosztály harccsoportja. A sebesültek a nyílt terepen feküdtek, kitéve az aknavetők tüzének. A századok állásai elszigetelődtek egymástól, és fogytán volt a muníció, mert a német mesterlövészek miatt nem tudtak eljutni a raktárig. Hardaway távolléte miatt Reynold C. Erichson százados vette át a dombtetőt elfoglaló 2. zászlóalj nagy részének irányítását. Ahogy később elnevezték, az „Elveszett Zászlóalj” katonái sziklák, lövészgödrök és az aljnövényzet fedezékében harcolva kitartottak a 314-es magaslaton. Legértékesebb erőforrásuk egy előretolt tüzérségi meg gyelő volt, aki a köd felemelkedésekor már képes volt tüzérségi tüzet rendelni, illetve azt korrigálni kiváló magaslati pozíciójából. A német páncélosok megállításához azonnali segítségre volt szükség, ezért Bradley és Hodges felvették a kapcsolatot Quesada

tábornok 9. légi hadseregével. Amint a köd 11:00 körül felemelkedett, a P–47 Thunderboltok akcióba léptek. Az amerikaiak azonban tudták, hogy a harckocsik elleni leghatékonyabb eszközök a rakétákkal felszerelt brit Typhoonok, ezért értesítették Coningham repülő tábornok 2. taktikai légierejét is. Coningham és Quesada egyetértettek abban, hogy a Typhoonoknak „egyedül kell elbánniuk az ellenséges páncélos hadoszlopokkal”, miközben az amerikai vadászok védőernyőt képeznek, a vadászbombázók pedig lecsapnak a szállító járművekre a német vonalak mögött.33 A Caentől északra eső Le Fresne-Camilly repülőterén nyirkos, ködös idő volt aznap reggel, mégis felküldtek két felderítő Typhoont. Észre is vették a Mortain felé tartó német páncélosokat. Landolás után a pilóták azonnal az eligazítósátorba rohantak jelentést tenni. A magas sövény mögött felállított legénységi sátrakhoz késlekedés nélkül küldtek egy dzsipet, a sofőr már menet közben jelzett a kürttel. A földi személyzet sietve előkészítette a Typhoonokat a felszállásra, miközben a pilóták összegyűltek az eligazítóban. – Uraim, erre a pillanatra vártunk – jelentette be Charles Green repülőalezredes alig néhány perccel azután, hogy Coningham parancsnoksága jóváhagyta a bevetési tervet. – Itt a lehetőség, hogy nyílt terepen kapjuk el a páncélosokat. És meg kell mondanom, rengeteg fattyú van odakint. – Páronként kellett támadniuk, nem századkötelékben. A repülési idő a célig alig tizenöt perc volt, vagyis a teljes alakulat folyamatos „Typhoon-rotációban” dolgozhatott.34 A pilóták már futottak is a gépekhez. Egyikük puszta babonából ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt bemászik a fülkébe, levizelje a farokfelületet. A 123. repülőosztály pilótái számos nemzetet képviseltek. Az egység amolyan légi idegenlégió volt brit, belga, francia, kanadai, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, norvég, lengyel és

argentin pilótákkal, sőt még egy Klaus Hugo Adam (a későbbi lmes, Sir Ken Adam) nevű német zsidó is akadt köztük.35 A napsugarak fokozatosan eltüntették a ködöt, miközben a tizennyolc repülőszázad gépei felszálláshoz készülődtek. A Typhoonok a 20 mm-es gépágyún kívül a szárnyaik alatti indítósíneken nyolc rakétát vittek magukkal, egyenként huszonöt kilós robbanófejjel. Némelyik pilóta szerint egy ilyen sorozat megegyezett egy könnyűcirkáló oldalsortüzével. A gyakorlatokon azonban bebizonyosodott, hogy egy átlagos képességű pilótának mind a nyolc rakéta kilövésével „nagyjából négy százalék esélye volt eltalálni egy német harckocsi méretű célpontot”. Mindenesetre a „brutális erejű és kezdetleges” gép az átlagosnál jobban bírta a légvédelmi tüzet.36 Az első hullám az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SSpáncéloshadosztály ellen lépett akcióba a Saint-Barthélemytől nyugatra futó úton. A lánctalpak által felvert vörösesbarna por egyértelműen azonosította a célpontokat a közeledő Typhoonok számára. Az újonc pilóták megpróbáltak visszaemlékezni a kiképzési mantrára – „Süllyedési pont… kioldási pont… és spuri!” –, miközben arra is koncentrálniuk kellett, nehogy a gép oldalirányú „siklással” elmozduljon a célról. A legelső célpont a vezérjármű volt, a második pedig az oszlop utolsó páncélosa. Vagy nyolcas sortűzzel, vagy párosával, kis késleltetéssel lőtték ki rakétáikat. Amint elfogytak a rakéták, a pilóták megpróbáltak a 20 mm-es gépágyúkkal a célpontok elé lőni, hogy a felpattanó lövedékek a harckocsik és féllánctalpasok védtelen hasát találják el. A lángoló páncélosokból felszálló fekete füst miatt rövidesen már alig lehetett látni valamit, és egyre nőtt a repülőgépek összeütközésének veszélye.37 Húsz perccel felszállás után a Typhoonok már fordultak is vissza, hogy újrafegyverkezzenek és feltöltsék őket üzemanyaggal. A földön a pilóták türelmetlenül, fülkéjük üvegbuborékjának

rettenetes hőségében verejtékezve várták, hogy sorra kerüljenek. A Sabre motorok által hajtott légcsavarok mindenfelé porfelhőket vertek fel, így az augusztusi forróságban félmeztelenül dolgozó földi személyzet tagjainak kendőt kellett kötniük az arcuk elé, akár a banditáknak. Amint a pilóta megkapta a „mehet” jelzést, kigurult a felszállópályára. Aztán kezdődött minden elölről. A Juvigny-leTertre felé előrenyomuló 2. páncéloshadosztályt sikerült megállítani.38 Az amerikai vadászszázadok szintén ragyogóan teljesítettek. A Luftwa e megígért 300 vadászgépéből csak nagyon kevésnek sikerült Mortain 60 kilométeres körzetébe jutnia. A légierőtől később felhívták a 7. hadsereg parancsnokságát, hogy mentegetőzzenek. „A gépeink harcban álltak már a felszállás pillanatától, és nem sikerült elérni a kijelölt célterületet. Mindenesetre reméljük, hogy ezekkel a légi harcokkal is sikerült valamennyit segítenünk.” A 7. hadsereg törzstisztje hűvösen válaszolt: – Egyáltalán nem éreztük a hatását. A Typhoonok fő ellenfele a géppuskatűz volt. Három gép lezuhant és több megsérült, de a Leibstandarte nemsokára jelentette, hogy a páncélosai kezdenek kifogyni a lőszerből.39 Mortain környékén, ahol az egymással összekeveredő szembenálló erőket nehezebb volt megkülönböztetni, a Typhoonok tévedésből nem egy esetben amerikai állásokat támadtak. Megsemmisítettek több amerikai járművet, és veszteségeket is okoztak. Az Andrews hadnagy parancsnoksága alatt álló Abbaye Blanche-i útblokádnál például ketten is megsebesültek az egyik páncéltörő löveg legénységéből. „De hamar megbocsátottunk a briteknek – emlékezett vissza Andrews –, mert csodálatos munkát végeztek a németeken.” A németek fogságába esett amerikaiak zavarónak találták, hogy el kell rejtőzniük a szövetséges repülőgépek elől. Az egyik

egészségügyi katona emlékezett rá, hogy a támadásoknál fel kellett emelnie a földről a mellét, hogy ne érezze annyira a robbanások lökéshullámát. A Typhoonok távozása után őreik a fejüket csóválva szemrevételezték az égő járműveket. „Alles kaputt!” – mondták. A németek ezúttal elsőként a víztisztító tablettákat, a mor umot és az egészségügyi felszereléseket szedték el foglyaiktól, hogy elláthassák saját sebesültjeiket. Máskor inkább a cigarettára és az édességre csaptak le elsőként, hogy csökkentsék mardosó éhségüket, melyen saját szűkös fejadagjuk ritkán enyhített.40 16:00-ra a célterület felett terjengő sűrű por és füst lehetetlenné tette a további alacsony támadó műveleteket. A Typhoonok többségét átirányították a Vire keleti partjára, ahol a németek ellentámadást indítottak a brit 11. páncéloshadosztály ellen. A 83. repülőosztály 18 Typhoon százada 294 bevetést hajtott végre.41 „A nap előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy légi történelmet írtunk – írta Coningham repülő tábornok a hivatalos jelentésben, majd rátért a részletekre. – A mai napon a 2. taktikai légierő rakétákkal felszerelt Typhoonjai állításaik szerint megsemmisítettek 89 harckocsit, másik 56 lánctalpas járművet, és további 47 gépjárművet láttak füstölni. Ezenkívül megrongáltak még 56 harckocsit és 81 gépjárművet.”42 Coningham öt hónappal később dühösen vette kézhez a csata után a területet átfésülő és a német járműveket megvizsgáló műveleti kutatórészleg jelentését. Mortain körzetében 78 kilőtt német páncélost találtak, de ebből mindössze kilencet semmisítettek meg a levegőből. A kevésbé súlyosan megrongálódott járműveket a németek nyilvánvalóan begyűjtötték, mielőtt visszavonultak volna, de a Typhoonok pontosságáról levont következtetések sokkolták a Királyi Légierőt. Coningham nem tartotta hitelesnek ezt a jelentést, és nem fogadta el a benne foglaltakat, egy második vizsgálat azonban megerősítette a tartalmát.43

A német tábornokok viszont azonnal a szövetséges légierőt okolták kudarcaikért. – Akár hiszik, akár nem – közölte pimaszul Geyr von Schweppenburg amerikai kihallgató tisztjeivel a háború után –, az avranches-i ellentámadásunkat nem az önök 30. gyaloghadosztálya, hanem a brit rakétás repülőgépek állították meg. Érvelésük a legtöbb esetben csupán mentegetőzés és önigazolás volt, ám nem csak a német források tulajdonították a askót a rakétatámadásoknak.44 Sok esetben a Typhoonoktól való félelem a harckocsik elhagyására késztette a legénységet, holott a jármű belsejében sokkal nagyobb biztonságban lettek volna, mint odakint. Egy amerikai őrmester szerint „egy jó páncélos legénységet erre a lépésre csak egy légitámadás tud rákényszeríteni”.45 Márpedig egy magára hagyott harckocsi ugyanolyan hatékonyan torlaszolt el egy keskeny utat, mint egy kilőtt jármű. A lényeg, hogy az augusztus 7i Typhoon-művelet lekényszerítette az útról a Leibstandarte Adolf Hitlert, vagyis megállította a páncélososzlop előrenyomulását. Az 1. amerikai hadseregnek így lehetősége nyílt tüzérséggel és páncélosokkal megerősíteni a védvonalat.46 Nemsokára már tizenkét és fél tábori tüzérzászlóalj támogatta a 30. gyaloghadosztályt, köztük három 155 mm-es „Long Tom” zászlóalj. A Cub felderítőgépeken ülő légi meg gyelők irányították és pontosították a tüzet, így a fő utak gyakorlatilag járhatatlanná váltak. Bár a német o enzívát sikerült megakasztani, a mortaini amerikai egységek helyzete továbbra sem volt valami rózsás. Andrews hadnagy útblokádja az Abbaye Blanche-nál folyamatosan kapta a Nebelwerfer-sortüzeket, de a katonákat szerencsére jól védték az elfoglalt, felülről is védett német lövészgödrök. A Neufbourg-on keresztül nyugatra vezető, veszélyes utánpótlási vonalat valahogy sikerült nyitva tartani, de kevés esély

volt, hogy erősítést tudjanak küldeni a 120. gyalogezred 2. zászlóaljának a 314-es magaslatra. Erichson százados hadereje három részre szakadt. Rengeteg volt a sebesült, és kezdtek kifogyni a lőszerből. Csupán Robert Weiss hadnagy, az „elveszett zászlóalj” előretolt tüzérségi meg gyelője jóvoltából érkező amerikai tüzérségi tűz gátolta meg a 17. SS-páncélgránátos hadosztály harccsoportját abban, hogy lerohanják a védelmi állásokat. A hadnagy gondosan feljegyezte az összes megközelítési útvonal és gyülekezési körzet koordinátáit, így a tábori tüzérség még sötétedés után is támogathatta az egységet. 19:00-kor Lockett alezredes átküldte a Mortaintól északra, az Abbaye Blanche-tól nem messze fekvő Neufbourg-ba a 120. ezred mellé rendelt (egyébként a 117. ezredhez tartozó) zászlóaljának egy részét. Az elképzelés az volt, hogy megtisztítják Mortaint, de amint az éket alkotó század elérte a város északnyugati szélét, a német géppuskák tüzet nyitottak az utca mindkét oldaláról, és zuhogni kezdtek a tüzérségi és aknavető lövedékek is. A különítmény vesztesége rövid idő alatt 73-ra nőtt, és a századnak vissza kellett vonulnia. Lockett rájött, hogy ilyen kis haderővel lehetetlen betörni Mortainba, és felismerte az Abbaye Blanche-i útblokád jelentőségét is, ezért utasította a század maradékát, hogy csatlakozzanak az ottani védőkhöz. Sok katona azonban sokkot kapott a nemrég átélt heves tűzharctól, és már nem is tudtak tevékenyen részt venni a csatában. Eközben a 120. ezred „C” századának körülbelül 45 embere élelem és víz nélkül csapdába esett Mortainban. Több sebesültjük is volt, de súlyos veszteségeket okoztak a várost megtisztítani próbáló SS-páncélgránátosoknak. Lockett alezredes ki akarta őket hozni onnan, hogy akadály nélkül lehessen bombázni Mortaint. A mentőosztagot az ostromlott század katonáiból és tucatnyi hordágyvivőből állította össze, parancsnoknak pedig Walter Stasko őrmestert nevezte ki, aki már felderítette az utat lefelé a szurdokba,

és fel a másik oldalon. A fedező tüzet az aknavetős szakasz biztosította, amelynek a vízmosástól nyugatra emelkedő magaslati pozíciójából kiváló rálátása nyílt a terepre. A járőr sikerrel járt, és a legtöbb embert kimentette, de a domboldal olyan meredek volt, hogy a katonáknak a hátukon kellett cipelniük a sebesülteket. Augusztus 8-án a 30. hadosztály fő problémája az volt, hogyan tartsák meg az „elveszett zászlóalj” állásait és a 314-es magaslatot. Megpróbáltak utánpótlást ledobni a Piper Cub felderítőgépekről, de a Das Reich légvédelmi lövegei meghiúsították a tervet. Az „elveszett zászlóalj” valódi „tüske volt a köröm alatt”, ezt később egy német hadtestparancsnok is elismerte. „Bátor helytállásuk lehetetlenné tett mindenfajta mozgást Mortain körzetében.” Csakhogy víz, muníció, élelem és gyógyszerek nélkül percről percre csökkent az esélyük a túlélésre.47 Aznap, miközben Mortainban és környékén folytatódtak a harcok, az amerikaiak ellentámadást indítottak Romagny ellen, a várostól délnyugatra. Ezzel egy időben Bradley a 2. páncéloshadosztállyal és a 35. gyaloghadosztály egy ezredével megtámadta a németek déli szárnyát Mortain mellett. A Barenton irányából közelítő páncéloshadosztály belefutott a 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztály maradványaiba – az egységet Eberbach kénytelen volt visszavonni, miután a Vire folyótól keletre a brit 11. páncéloshadosztály alaposan megtépázta. Az egyre erősebb amerikai jelenlét Barenton körül megakadályozta, hogy a németek még délebbre terjesszék ki o enzívájukat. Mivel a Lüttich hadműveletet megakasztotta a vártnál jóval erősebb amerikai ellenállás, drámai mértékben nőtt a német csapatokra és parancsnokaikra nehezedő nyomás. Egy foglyul ejtett amerikai közlegény feljegyezte, hogy a német tisztek az amerikai tüzérségi

csapások alatt konyakkal próbálták nyugtatni túlfeszített idegeiket. A frontkatonák egyre gyakrabban hallották az ellátó egységektől, hogy az amerikai 3. hadsereg előrenyomulása délen bekerítéssel fenyegeti őket. A hátsó parancsnokságokon a feszültség heves vitákban robbant ki, ezek közül talán a legemlékezetesebb Von Funck tábornok vendettája Von Schwerin tábornok, a 116. páncéloshadosztály parancsnoka ellen. A bombamerénylet után kialakult, gyanakvással teli légkörben Schwerin nagyon is sebezhetővé vált náciellenes nyilatkozatai miatt. Funck, aki tévesen vádolta a 116. hadosztályt azzal, hogy kivonja magát a műveletből, végül meggyőzte Hausser tábornokot, hogy a csata kellős közepén mentse fel Schwerint.48 Kluge a kétségbeesés szélén állt. Az augusztus 7-én Falaise irányába elindított kanadai o enzíva, a Totalize hadművelet azt eredményezte, hogy nem tudott több egységet átvezényelni az 5. páncéloshadseregtől. Számított a 9. páncéloshadosztály segítségére is az avranches-i támadásnál, de rá kellett jönnie, hogy az egységre kétségbeejtően nagy szüksége van hátul. Az amerikai 3. hadsereg egy teljes hadtestet küldött északra, Alençon és a 7. hadsereg ellátó bázisa felé. „Egyértelműnek tűnt – írta Hausser törzsfőnöke –, hogy ez lesz a döntő csapás, ami a hadsereg és az egész nyugati front végét jelenti.” A bekerítés most már reális fenyegetéssé vált, Hitler mégis ragaszkodott az avranches-i o enzíva folytatásához. Augusztus 9-én az OKW-tól a 7. hadsereg előretolt, Flers melletti parancsnokságára érkezett Walter Buhle tábornok, hogy ellenőrizze a parancs végrehajtását. „Mindenképpen személyesen akart találkozni Hausser tábornokkal – írta Gersdor , a törzsfőnök. – Megkérdezte tőle, hogy teljesíthetőnek tartja-e a Führer utasítását. Hausser azt felelte, minden további nélkül.” Valószínűleg bármilyen más válasz az azonnali leváltását eredményezte volna. Von Kluge tudta ugyan, hogy a hadművelet folytatása elkerülhetetlenül katasztrófát jelent,

de szintén nem volt olyan helyzetben, hogy ellentmondjon Hitlernek. Utasította Haussert, hogy indítsa újra az o enzívát az Eberbach páncéloscsoport névre keresztelt haderővel. Mindketten tudták, hogy még ha el is érik Avranches-t, nem lesz elegendő erejük a pozícióik megtartásához.49 Mortainban Hardaway alezredes, a 120. ezred 2. zászlóaljának parancsnoka kicsúszott a hurokból a város keleti oldalán, de amikor megpróbált csatlakozni embereihez a 314-es magaslaton, fogságba esett. 18:20-kor egy Wa en-SS tiszt és egy katona fehér zászlóval megjelentek a zászlóalj peremvonalánál. A tiszt „ünnepélyesen” közölte, hogy felajánlja a dombtetőn lévő amerikaiaknak a becsületes kapituláció lehetőségét, mivel körbevették őket, és a helyzetük reménytelen. Ha nem adják meg magukat 22:00-ig, „apró darabokká lesznek lőve”. Azt a választ kapta, hogy a védők nem adják meg magukat addig, „amíg van lőszerük németeket ölni, vagy szuronyuk, amit beledöfhetnek a boche-ok gyomrába”. Az SS aznap éjjel páncélosokkal támadott – közben folyamatosan kiabálták, hogy „Adjátok meg magatokat!” –, de a páncéltörő lövegek és a bazookák megállították őket. Mindössze egyetlen harckocsinak sikerült áttörnie, a páncélos legénysége foglyul ejtett egy amerikait.50 Az Abbaye Blanche-i útblokádnál szintén több támadást visszavertek, köztük egy lángszóróval támogatott akciót is. Hogy segítsenek a védőknek és ellenőrzés alá vonják az északról a városba vezető utat, az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a Mortain és Saint-Barthélemy közötti 278-as magaslaton lévő útkereszteződést. A Brécey melletti pihenőkörzetből leküldték a 12. gyalogezred egy részét, hogy szorítsa vissza a Das Reich északi harccsoportját. Az egységnek azután déli irányba, Mortain felé kellett fordulnia, hogy felmentse a 30. hadosztály ostromlott

különítményét. A 12. gyalogezred 2. zászlóalja már majdnem elérte a kereszteződést, amikor a Leibstandarte páncélosai lecsaptak. Az amerikaiak visszahúzódtak egy patak keleti partjáig, és megpróbáltak harckocsikat és páncélvadászokat átküldeni a mocsaras terepen, de nem jártak sikerrel.51 Augusztus 9-én, a kora reggeli ködben a németek újabb támadást indítottak Saint-Barthélemytől délre. Többen láttak SSpáncélgránátosokat amerikai ruhadarabokkal és fegyverekkel. Az egyik csapatban mindenki „amerikai bakancsot, nadrágot, zubbonyt és sisakot viselt”.52 Időnként közelharc alakult ki, a páncélgránátosok szinte rávetették magukat a rókalyukakban lapuló amerikai gyalogosokra. A német tüzérségi tűz szokatlanul intenzív volt. „Első alkalommal történt, hogy hevesebb tüzet kaptunk, mint amilyet adtunk” – jegyezte fel később egy tiszt. A több hete tartó harcok után ez a néhány napos folyamatos küzdelem kikezdte az idegeket. „Az ezrednek ez idő alatt 300 idegkimerüléses esete volt.”53 A harcok hevességét jól jellemzi a 12. ezred egyik jelentése. Burik közlegény a 2. zászlóalj „E” századából harckocsi hangját hallotta észak felől. „A páncélos az úton közeledett a gyümölcsöskert felé. Felkapta a bazookáját, megtöltötte, és kilépett az útra. Első kísérletre nem sikerült elsütnie a fegyvert. Nem volt kibiztosítva. Miközben a harckocsi egyre közelebb ért, Burik kioldotta a biztosítókart, és közvetlen közelről tüzet nyitott.” A páncélos visszalőtt, a robbanás ledöntötte a lábáról és súlyosan megsebesítette a közlegényt. Felkelt, újra töltött, és közvetlen irányzással leadott még egy lövést. Ismét a tank következett, Burik most sem tudott talpon maradni. „Felküzdötte magát tüzelési pozícióba, harmadszor is megtöltötte a bazookát, és remegő, bizonytalan kézzel tüzelt. A Jerrynek ez már túl sok volt, inkább visszavonult a magaslatra. Burik ezután saját állapotára ügyet sem vetve megpróbált egy másik sebesült katonát bevonszolni a

lövészgödrébe.” A közlegény hátrafordult és üvöltve kért még muníciót a bazookához, majd az út mellett összeesett és elájult. Később belehalt a sérüléseibe.54 Samuel A. Hogan alezredes vezetésével, a 119. gyalogezred harckocsikon szállított zászlóaljával még egy kísérlet történt a 278as magaslaton lévő útkereszteződés elfoglalására. Ellenőrzésük alá vonták a Mortaint nyugatról elkerülő utat, és átkeltek az Abbaye Blanche-i blokád melletti vasúti hídon. Ott a Das Reich hadosztály Der Führer ezrede feltartóztatta őket, ezért az éjszakát az úttól keletre, körkörös védelemben töltötték. Aztán augusztus 10-én heves harcokba bonyolódtak a magas sövények között, és ez Hogannek kilenc Shermanjébe került. Volt egy sövényfal, amelyen a Shermaneknek át kellett törniük az előrenyomulás folytatásához. Miután egy „Rhino” harckocsi utat vágott a falon, Wray hadnagy, aki tisztában volt a küldetés öngyilkos jellegével, rohamot indított a résen át. Amikor Shermanje kibukkant a búzamezőre, egy álcázott Párduc telibe találta a járművet. A legénység több tagja azonnal meghalt. Wray kiugrott a lángoló harckocsiból, de súlyos égési sérüléseket szenvedett. A tenyerére és a térdére esett, miközben az Edward Arn hadnagy parancsnoksága alatt álló támogató gyalogság döbbenten gyelte az eseményeket. „Végül talpra állt – emlékezett vissza Arn –, és elindult vissza a sövényhez. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, mert visszafordult a tank felé. Segített kimászni egy másik embernek, és mindketten futásnak eredtek, de a Jerryk lekaszálták őket egy géppuskasorozattal.”55 Arn szakasza visszahúzódott a legközelebbi sövény mögé, ám meglepetésükre nagyon gyorsan lehetőségük nyílt a bosszúra. Egy csapatnyi német érkezett megvizsgálni Wray harckocsiját. „Odajöttek és körülállták a páncélost. Gondolom, kíváncsiak voltak.” Arn és az emberei nem kegyelmeztek nekik.

Hogan harccsoportja annyira megfogyatkozott, hogy Kirkman őrmesternek vissza kellett mennie Neufbourg-ba erősítésért. 36 újonccal tért vissza a német tüzérségi tűzön keresztül. Útközben többen meghaltak vagy megsebesültek. Kirkman beszámolója szerint a mellette lévő embert eltalálta egy repesz, amely a tarkóján át hatolt a fejébe, és az arcán keresztül távozott. Az újoncok hatalmas stresszen estek át, mire megérkeztek a harccsoportjukhoz. Arn hadnagy megkérdezte Kirkmant, hol az erősítés. – Ott, a tank alatt – mutatta az őrmester. A hirtelen „erős tüzérségi és géppuskatűzbe” került újoncok többsége mozdulni is képtelen volt. Ez természetesen még sebezhetőbbé tette őket. Arn beszámolója szerint „némelyiket fenékbe kellett rúgni, hogy végre megmozduljanak saját védelmük érdekében. Az egyik katona belekuporodott egy lövészgödörbe, de egy 88-as közvetlen találata leszakította a fejét.” A 36 új emberből mindössze négy maradt életben.56 Hogan megfogyatkozott hadereje szinte már csapástávolságban volt a célponttól, de egy páncélgránátos zászlóalj támadást indított a szárnyon. Az amerikaiak visszaverték őket, de amint a németek eltűntek a lövészgödreikben, megszórták őket fehérfoszforral. Az égő részecskék miatt az ellenséges katonák kénytelenek voltak elhagyni fedezékeiket, mire az amerikaiak nagy robbanóerejű gránátokra váltottak, és végeztek velük. Nem sokkal naplemente után német repülőgépek érkeztek a harcmező fölé, de „tévedésből saját csapataikat bombázták meg, hiába lőttek fel a németek zöld jelzőrakétákat”. Hogan „igen mulatságosnak” tartotta a látványt. Augusztus 10-én, napkelte előtt az „elveszett zászlóalj” állásait ostromló SS-harccsoport megindította az első támadássorozatot. Weiss hadnagy ismét segítségül hívta a támogató tüzérzászlóaljakat. A kommunikáció azonban egyre nehézkesebbé vált, mivel nem tudták újratölteni a rádiókészülékek telepeit.

Orvosi felszerelésekre is nagy szükség lett volna. A zászlóaljnak nem volt orvosa, a szanitécek az árkok mélyén látták el a sebesülteket. Minden katona legyengült az éhségtől. A bátrabbak éjszaka gyűjtögető csapatot alkotva kimerészkedtek répáért, krumpliért és retekért a domb alatti kertekbe. Két őrmester még néhány nyulat is talált, melyeket a helyiek saját maguknak hizlaltak. Aznap délután C–47-es szállítógépek – P–47 Thunderboltok kíséretében – 71 konténert dobtak le a 314-es magaslatra, de a szél miatt csak néhány landolt az amerikai peremvonalon belül.57 Némi muníciót és élelmet sikerült begyűjteni, de a telepeket és az orvosi felszereléseket nem. A 230. tábori tüzérzászlóalj ezután 105 mm-es lövegek kibelezett lőszereibe próbált vérplazmát, kötszert, mor umot és szulfát rejteni, és azt átlőni az ostromlott egységhez, de mindössze három küldemény talált célba, és a vérplazma nem bírta ki a becsapódást.58 Bár a 314-es magaslaton lévő sebesültekért nem sok mindent lehetett tenni, a mentőautók a többi harci zónából folyamatosan vitték hátra a sérülteket. A szokványos sérülések mellett gyakoriak voltak a kőszilánkok okozta sebek is. A Tessy-sur-Vire melletti 128. evakuációs kórház hamar megtelt, az úton fél kilométer hosszan feltorlódtak a kirakodásra váró mentőautók.59 Augusztus 11-én estére a Das Reichnek vissza kellett vonulnia a Mortaintól nyugatra elfoglalt állásaiból. És bár a 35. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály délről indított amerikai ellentámadásait nem hangolták jól össze a 30. gyaloghadosztállyal, végül elérték a 314-es magaslatot. Aznap Klugénak sikerült meggyőznie az OKW-t és Hitlert, hogy az avranches-i o enzíva folytatása előtti ideiglenes intézkedésként az Eberbach páncéloscsoport egy része indítson ellentámadást az alençoni utánpótlási bázist fenyegető amerikai hadosztályok ellen.

Kluge csak így tudott visszavonulást kezdeményezni, még mielőtt bekerítenék őket. „A 7. hadsereg a művelet álcája alatt vonta vissza egységeit” – jegyezte fel az egyik hadtestparancsnoka.60 Aznap éjjel, miután elhasználták a tüzérségi lőszertartalékuk nagy részét, a német csapatok megkezdték a visszavonulást. A legtöbb helyen jól leplezték a manővert, agresszív hátvéd fedezete alatt távoztak. Az amerikaiak másnap reggelig nem nagyon tudták, mi történik. Az előrenyomuló 39. gyalogezred 1. zászlóaljának katonái megtalálták a német páncélgránátosok hátrahagyott leveleit, akik így fejezték ki köszönetüket a tévedésből nekik ledobott cigarettáért, csokoládéért és lőszerért.61 A visszavonulás nem kerülte el a Rochers de Montjoie-nél őrködő Weiss hadnagy gyelmét. Azonnal tüzérségi csapást kért a német csapatokra, és nemsokára már öt tüzérzászlóalj lőtte a menekülési útvonalat. Az „elveszett zászlóaljat” végre felmentették. A dombtetőre felkaptató katonákat élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók követték. A 120. gyalogezred 2. zászlóalja a 314-es magaslaton csaknem 300 embert elvesztett az eredeti 700ból. A zászlóalj elnöki dicséretben részesült kivételes kitartásáért és bátorságáért. A heroikus védelmi művelet kulcsfontosságú szerepet játszott a győzelemben. Birks ezredes, a 120. gyalogezred parancsnoka először az Abbaye Blanche-i útblokádhoz sietett; attól félt, alig néhány túlélőt fog ott találni.62 Elképedve hallgatta, hogy mindössze három katona esett el, és csak húszan sebesültek meg. Birks ezután végigjárta az utakat, szemügyre vette a kiégett és összeroncsolódott német járműveket. „Ez volt a legszebb látvány, amivel találkoztam a háborúban” – mondta később. Leereszkedett a dombról, és bekanyarodott a városba. A főutca járművek számára járhatatlanná vált. A városközpont egyetlen összefüggő romhalmaz volt, csupán néhány fal és kémény maradt állva. A pusztítás legnagyobb része a felszabadulás

előestéjéhez kötődött. A 30. hadosztály parancsnoka megdöbbentő módon a következőt mondta: – Le akartam rombolni Mortaint… lövetni egész éjjel, lángra gyújtani, hogy senki ne maradjon életben odabent. Ez az ártatlan francia kisváros tehát a sértett hiúság miatt pusztult el. Birks elképedve tapasztalta, hogy tisztjei és emberei meleg öleléssel üdvözlik – napokra csapdába esett a városban, és az előző éjszakai bombázást is túlélte.63 Augusztus 13-án délután a 12. gyalogezred és „hihetetlenül kimerült” katonái visszatértek pihenni a 4. hadosztályhoz.64 Parancsnokuk, Barton vezérőrnagy mintha nem igazán értékelte volna, amin az emberei átmentek. Sokkal inkább foglalkoztatta az a „csendes lázadás”, ami nemrég ütötte fel a fejét eddig kiváló katonái között. Ezek az emberek úgy gondolták, csak tologatják őket ide-oda, hogy senki nem törődik velük, és ezért nekik sem érdemes mindent beleadniuk. Barton szerint részben a tisztek voltak a hibásak, amiért nem tartották fenn beosztottjaik „harci szellemét”.65 Amikor Warlimont jelentést tett a Lüttich hadművelet kudarcáról, Hitler csaknem egy órán keresztül hallgatta őt a keletporoszországi Wolfsschanzéban. – Kluge ezt szándékosan tette. – Mindössze ennyit mondott, miután Warlimont befejezte. – Ezzel akarta bizonyítani, hogy lehetetlen végrehajtani az utasításaimat.66

25.

A Totalize hadművelet Mialatt az amerikai 30. hadosztály elkeseredett harcot vívott Mortain megtartásáért, az újonnan létrehozott 1. kanadai hadsereg újabb nagyszabású támadást indított a falaise-i úton. Ez volt a Totalize hadművelet. Montgomery nem volt nagy véleménnyel a kanadai parancsnokról, Henry Crerar altábornagyról, és ezt nyilvánvalóvá is tette. Nem látott mást benne, csak az I. világháború szürke, nehézkes tüzérét. Crerar merevségét Olaszországban, az 1. kanadai gyaloghadosztályban sem értékelték, a katonák szívesebben szolgáltak a 8. hadsereg tapasztalt brit parancsnokai alatt.1 A politikai dimenziót sem lehetett gyelmen kívül hagyni. Crerar eltökélten védelmezte a kanadai érdekeket, amit viszont Monty az ő hatalma aláásásaként értelmezett. A kanadai parancsnokok érzékelték a feléjük irányuló önhittséget, és ez nem sok segítséget jelentett Montynak, amikor néhány törzstisztjét átküldte Crerar parancsnokságára, hogy felügyeljék a műveletet. Montgomery a 3. kanadai hadosztály parancsnokát, Rod Keller vezérőrnagyot is „meglehetősen alkalmatlannak” tartotta egy hadosztály élére. Ugyanakkor nagyra becsülte Guy Simonds altábornagyot, a II. kanadai hadtest parancsnokát, aki kitervelte és irányította a Totalize hadműveletet.2 A kanadai csapatok alacsony száma miatt az 1. kanadai hadsereget megerősítették az I. brit hadtesttel, valamint a nemrég érkezett 1. lengyel páncéloshadosztállyal. A támadásnak augusztus

7-én, éjfél előtt kellett kezdődnie. A korábbi magas normáihoz visszatérő 51. Felföldi Hadosztály a Caen–Falaise út keleti oldalán tör előre, míg a 2. kanadai hadosztály a nyugati oldalon halad. Crerar táborok tudott róla, hogy az újoncok között egyre jobban terjednek a pletykák a kanadaiakat gyilkoló SS-ekről, ezért határozott parancsban tiltotta meg „a bosszúállást megölt bajtársainkért”.3 Simonds tanult a korábbi brit hibákból, különösen a Goodwood során elkövetettekből. Úgy döntött, éjszaka indítja meg a támadást, hogy csökkentse a német 88-as páncéltörő lövegek által okozható veszteségeket, és az éket alkotó gyalogságot felszállította a páncélos járművekre. Hogy elegendő szállítóeszközt biztosítson számukra, a 105 mm-es lövegeket leszerelték az önjáró „Priest” páncélosokról, melyeket a katonák ezután már csak „kitaszított papoknak[68]” neveztek. A támadó egységek így gyalogsági kísérettel indulhattak előre rögtön azután, hogy a bombázók befejezték a német védelmi állások felpuhítását. Simondsot azonban félrevezették egy jugoszláv dezertőrtől származó információk, aki a német 89. gyaloghadosztálytól szökött át a szövetségesekhez. Ez a fér azt állította, hadosztálya nemrég váltotta fel az 1. SS-páncéloshadosztályt. Simonds nem tudta, hogy a Leibstandartét átvezényelték a mortaini ellentámadáshoz, azt feltételezte, hogy az egységet egyszerűen csak visszavonták, megerősítendő a Saint-Sylvain és Bretteville-sur-Laize közötti második vonalat. Ez nagymértékben befolyásolta a csatáról kialakított képét. Úgy döntött, hogy a második fázis a lengyel és kanadai páncéloshadosztályok vezetésével csak a másnap 13:00-ra betervezett újabb bombázás után veszi kezdetét. A Totalize kiindulási vonala a bourguébus-i gerinc mentén húzódott végig. A kanadaiak már nagyon sok embert veszítettek Verrières, Tilly-la-Campagne és La Hogue falvak ostromakor, ahol

támadásaikkal sikerült késleltetniük a Leibstandarte átküldését Mortainhoz. A brit 33. páncélosdandár harckocsizói az 51. Felföldi Hadosztály katonáival elfogyasztották marhahúskonzervből, kemény kétszersültből, túlklórozott vízből főzött teából, illetve egy nagy kőkorsóból kiporciózott rumból álló „utolsó vacsorájukat”. Forró éjszaka volt, ezért a harckocsizók durva szövésű kezeslábasuk alatt csupán rövidnadrágot viseltek. A legtöbben érezték a csaták előtti gerincbizsergést és gyomorgörcsöt. Augusztus 7-én 23:00-kor 1000 Lancaster és Halifax bombázó támadta az előrenyomulási útvonal két szárnyát. Az o enzívát további várakozás nélkül megindították, gyalogosokkal megrakott harckocsik és Priestek oszlopai lendültek előre. Percenként nyolcvanméteres sebességgel haladó tüzérségi zárótűz ment előttük. Mindegyik oszlopban – három brit az úttól keletre, és négy kanadai nyugatra – négy harckocsi száguldott egymás mellett. Sokat gyakorolták az éjszakai alakzattartást. – A mindenit! Szabályos négyszög alakzat tankokkal! – kommentálta a látványt a bal oldalon biztosító 1. Northantsi Lovasság rádiósa.4 Hogy segítsék a harckocsivezetőket a sötétben, a kanadaiak „mesterséges holdfényt” hoztak létre a felhőtakaró megvilágításával, a Boforsok pedig zöld nyomjelzőket lőttek a követendő irányba. Ám a tüzérségi és légi bombázás következtében felverődő por, valamint a kráterek hamarosan szétzilálták az alakzatokat. Néhány páncélos beleborult a bombatölcsérekbe, a Shermanek és Cromwellek az egyenetlen talajon hánykolódtak, akár a hajók a viharos tengeren. Az élen aknataposó harckocsik tisztították meg az utat. Sokszor megtorpantak, rendszerint a sövények miatt. Ilyenkor valamelyik harckocsizó kiszállt a járműből, és a cigarettája parazsával navigálta a páncélost a sötétben.

A brit oszlopok a parancs értelmében folytatták az előrenyomulást, bár a hátuk mögött La Hogue-ért és Tilly-laCampagne-ért még heves harcok folytak. A kanadaiak sem találták könnyen az utat a sötétben és a porban. A jobbszárnyon a Calgaryi Felföldiek May-sur-Orne felé menet jól beásott 88-as lövegekbe ütköztek, és a Kanadai Black Watch ezredet is ugyanez az egység hátráltatta. A 2. kanadai hadosztály tapasztalatlansága súlyos veszteségekhez vezetett. A németek kemény ellenállást tanúsítottak, de már szorongatta őket a brit 59. hadosztály is, amely a hátuk mögött, a Fôret de Grimbosq-ban hídfőállást foglalt el a folyó túlsó partján.5

Az 59. hadosztály egyik gyalogsági zászlóalja, a 7. Norfolkiak átkeltek az Orne-on. Egy nagyon magas tiszt, Jamieson százados vezette őket, aki elsőként gázolt be a vízbe, hogy megnézze, át lehet-e jutni a másik partra. Augusztus 7-én a Hitler Jugend 26. SSpáncélgránátos ezrede ellentámadást indított. Courtman őrmester a Norfolkiaktól páncéltörő lövegével kilőtt két Párducot és egy Panzer III-ast, ami sokat javított a morálon. Aznap éjjel az erdőben a norfolkiak harckocsik zaját hallották elölről, ezért tüzérségi támogatást kértek. A nagy tűzgyorsaságú 25 fontos ütegek sok németet meggyőztek arról, hogy a britek feltalálták a géppuska tüzérségi változatát.6 Másnap a páncélgránátosok újabb ellentámadást intéztek a norfolkiak ellen. A jobb szemén és bal karján megsebesült Jamieson százados Viktória-keresztet kapott a „D” század védelmének irányításáért. Amikor lerohanták volna őket, tüzérségi csapást rendelt saját állásaikra. Szerencsére a rádiókommunikáció jól működött, és a tüzérségi támogatás ismét kiváló szolgálatot tett. „A tüzérségnek összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt, mint a gyalogságnak” – írta naplójába együtt érzőn egy atal tüzértiszt.7 Az 59. hadosztály egyik orvosa az Orne-tól nyugatra lévő magaslatról nézte végig a csatát. „A csodálatos kilátású Orne-völgy Thury Harcourt kisvárosáig futott. A völgy túlsó oldalán a tüzérségi lövedékek és aknák becsapódásai nyomán tüzek égtek az erdőben.”8 Az orne-i szektorban a Mont Pinçon elfoglalása után is folytatódott a kínkeserves vánszorgás. „Itt, a brit fronton lassan szorítjuk vissza a németeket – írta Myles Hildyard a 7. páncéloshadosztály parancsnokságán –, de nagyon keményen küzdenek, ami érthető is, különben bekerítenénk őket. Fárasztó, kimerítő küzdelem folyik, de lekötjük és felmorzsoljuk az ellenséget.”9 A Totalize hadművelet folyamán az 5. Wiltshire-iek fenyített katonái folyamatosan temették a Mont Pinçon-i csata

halottait. „Mintha minden nap csak temetésből állt volna akkoriban” – írta az egység lelkésze. A francia civilek állhatatosságából azonban sikerült erőt merítenie. „Minél tovább jutunk, annál jobban lenyűgöz a franciák kitartása, akiknek a felszabadulás általában mindenük elvesztését jelenti.”10 A falaise-i út két oldalán Simonds páncélososzlopai augusztus 8-án hajnalra elérték kitűzött céljukat. Az úttól keletre az 1. Northantsi Lovasság és a Black Watch védelmi állásokat alakított ki a SaintAignan-de-Cramesniltől délre lévő erdőkben és gyümölcsöskertekben. Nagyon közel voltak Gaumesnilhez, ahol Kurt Meyer, a 12. Hitler Jugend SS-páncéloshadosztály ezredese felállította meg gyelőposztját. Ez volt az egész hadművelet kritikus pillanata. Simonds biztos volt benne, hogy a németek létrehoztak egy erős második védvonalat is az 1. SS-páncéloshadosztállyal, ezért nem sokkal dél után újabb bombázást rendelt el. Az áttörésre kijelölt két páncéloshadosztálya készen állt az indulásra, ám a bombázók miatt várniuk kellett. „Panzer” Meyer személyesen is előrement, mert megriasztotta a hír, hogy a 89. gyaloghadosztály összeomlott a támadás súlya alatt. Az ezredes Kübelwagenjében állva elborzadva gyelte, ahogy a 89. hadosztály katonái Falaise felé menekülnek. A beszámolók szerint kiugrott az autóból, és karabélyával a kezében kiállt az út közepére, mire a katonái elszégyellték magukat és visszafordultak, hogy megvédjék Cintheaux-t. Eberbach tábornok, aki még mindig az 5. páncéloshadsereget vezette, szintén előrejött találkozni vele. Megígérte, hogy a 85. gyaloghadosztályt a megérkezése pillanatában átirányítja a szektorba, de az egység első csapatai még mindig több tucat kilométerre jártak. Meyer már tudott az 1. lengyel és a 4. kanadai páncéloshadosztályok előrenyomulásáról az út két oldalán. A két alakulat megállt a gyülekezési körzetében, várták az o enzíva újabb fázisának kezdetét.

Meyer később azt mondta, az egyedüli reményük az volt, hogy egy gyors ellentámadással összezavarják az ellenséget. Eberbach egyetértett vele. Mindketten tudták, hogy ha a britek és a kanadaiak áttörnek Falaise-ig, a 7. hadsereg, mely még mindig az avranches-i o enzíva újraindításával próbálkozott, teljesen elszigetelődik. Meyer úgy döntött, kivonja a páncélgránátosokat a Fôret de Grimbosq-ban várakozó Wünsche harccsoportból, és harcba veti őket a kanadaiak ellen. Meyer Cintheaux-ba sietett, hogy tájékoztassa Waldmüllert, egyik harccsoportja parancsnokát az ellentámadásról, és eligazítsa a harckocsizó ász Wittmant, akinek Tigris századával támogatást kellett biztosítania. Meyer később beszámolt róla, hogy miközben a tervről beszélgettek, megjelent fölöttük egy amerikai repülőgép, és ledobott egy jelzőfáklyát. Mindannyian tudták, hogy ez mit jelent, és már rohantak is a járműveikhez. Ha azonnal megkezdik a támadást, elkerülik a bombázás sűrűjét. Meyer Cintheaux északi szegélyéről gyelte, ahogy Wittmann Tigrisei teljes sebességgel robognak Saint-Aignan felé, miközben a szövetségesek tüzérsége megkezdte a bombázást. Waldmüller páncélgránátosai féllánctalpasokon követték a harckocsikat. Egy géppuskás odakiáltott Meyernek és észak felé mutatott. Közeledtek az amerikai bombázók. Meyer beszámolója szerint egy atal berlini SS-katona felkiáltott: – Micsoda megtiszteltetés! Churchill mindegyikünkért külön bombázót küld!11 Az 1. Northantsi Lovasság négy álcázott Shermanje Saint-Aignantól délre, a sövények és a gyümölcsfák fedezékében várakozott. Hirtelen felharsant az egységparancsnok hangja a rádióban: – Figyelem! Három Tigris tart északi irányba, pontosan előttünk!

A páncélos szörnyetegek a főúttal párhuzamosan futó keskeny dűlőúton közeledtek. A szakaszparancsnok mindenkit utasított, hogy várjanak a tüzeléssel. Ilyen távolságból a Sherman 75 mm-es lövege olyan hatással volt a Tigris páncélzatára, „mintha dugós puskával lőnének betonfalra”. Várniuk kellett, amíg közelebb érnek. A három 75 mm-es löveg tűzbe borítja, míg a negyedik Fire y harckocsi az erős 17 fontossal megpróbálja egyenként kilőni őket.12 A harckocsizók torka kiszáradt a félelemmel teli várakozástól, mivel jól ismerték a statisztikát: egy Tigris kilövéséért általában három Shermannel kellett zetni. A töltők még egyszer ellenőrizték, hogy nem nagy robbanóerejű, hanem páncéltörő lőszer van a csőben. A tüzér a teleszkópos távcsőre tapadva lassan forgatta a tornyot, követte a szakaszparancsnok által megjelölt célpontot. Az első és az utolsó Tigrist kellett elsőként ártalmatlanná tenni. Az örökkévalóságnak tűnő várakozás után prédáik végre 700 méteren belülre értek. A szakaszparancsnok kiadta a tűzparancsot. Wittmann és emberei nem sejtettek semmit, váratlanul érte őket a támadás. Amint tűz alá vették őket, a Tigrisek visszalőttek, de nem tudták egyértelműen azonosítani az álcázott Shermaneket. Az első két Tigris kigyulladt, a harmadik pedig, amelyikben valószínűleg Michael Wittmann is ült, felrobbant. A Villers-Bocage-nál megtizedelt Mesterlövészekért egy másik lovassági ezred állt bosszút. A Northantsi Lovasság Shermanjeinek legénysége alig merte elhinni, hogy veszteség nélkül végeztek három Tigrissel.[69] Az ünneplésre azonban nem maradt idő. A búzamezőn át már közeledtek a Waldmüller harccsoport páncélgránátosai és Panzer IV-esei.

A lengyel páncéloshadosztály megkülönböztető barettet viselő katonái a Northantsi Lovasságtól balra várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A falaise-i úttól nyugatra a 4. kanadai páncéloshadosztály is előrébb mozgott, majd megállt. Ekkor, a fő amerikai bombázóerő megérkezésekor újabb „baráti tűz” baleset történt. Az összesen több mint 500 gépet számláló B–17-es kötelékek hat frontszakaszt bombáztak. Német források szerint a légvédelmük eltalálta az egyik vezérbombázót, amelyik emiatt túl korán dobta le rakományát, a többiek pedig követték a példáját. Egy brit tüzérségi meg gyelő is látta, hogy a légvédelmi tűz felbontja az alakzatot. „Más gépek nem találták a célterületet, és a szövetséges vonalak mögött szabadultak meg bombaterhüktől, további veszteségeket okozva” – írta.14 A sebesülteket ellátó orvos a következőt írta naplójába: „Az amerikai légierő hírneve kifogásolható volt. Ugyanolyan eséllyel szőnyegbombázták saját állásainkat, mint a Jerryket, ami jelentős kanadai és lengyel veszteségeket eredményezett.”15 A kanadai és lengyel csapatok sárga füstgránátok dobálásával próbálták megjelölni állásaikat, hogy elkerüljék a további veszteségeket. Ám a földi és légi egységek közötti pocsék egyeztetés miatt az amerikaiak is sárga jelzőfüstöt használtak a bombázásnál. Ennek eredményeképpen 315 kanadai és lengyel katona sebesült vagy halt meg. A lengyelek gyelemre méltó visszafogottságról tettek tanúbizonyságot, amikor az incidenst „szerencsétlen támogató akciónak” nevezték. A morálra mért csapás és a zűrzavar lelassította Simonds o enzívájának második fázisát, ami végzetes következményekkel járt. Maga a bombázás semmiféle eredményt nem ért el azonkívül, hogy jelentősen késleltette az előrenyomulást. Utólagos éleslátással persze könnyű azt mondani, hogy Simondsnak nem is kellett volna légi támogatáshoz folyamodnia, így a hadosztályok megtarthatták volna a lendületüket. Már reggel el kellett volna indítania a két páncéloshadosztályt, miközben a

németek még az éjszakai támadásból próbálnak magukhoz térni ahelyett, hogy megáll, és a bombázókra vár.16 Wittmann Tigris egységének elpusztítása ellenére Meyer két harccsoportjának ellentámadása visszavetette a két új szövetséges hadosztályt. Az ez utáni teljesítményüket a legenyhébben talán a „bizonytalan” jelzővel lehetne jellemezni. Egy harckocsikkal végrehajtott katasztrofális lovassági rohamot követően a lengyelek a magas veszteségek miatt sokkal óvatosabbá váltak. Katonáik többsége harcolt az 1939-es német invázió idején, majd 1940-ben végigmenekültek egész Európán, hogy védelmezzék Franciaországot, és végül Angliában kötöttek ki, onnan folytatták a harcot. A németek „Sikorski-turistáknak” nevezték ezeket a menekült önkénteseket, főparancsnokuk és az általuk megtett elképesztő út után.17 A lengyel toborzó csapatok még a hadifogolytáborokat is átvizsgálták, hogy lengyel származású Wehrmacht-katonákkal töltsék fel soraikat. Ennek következtében voltak olyanok is, akik a normandiai hadjárat során mindkét oldalon harcoltak. A kanadaiak szintén létszámhiányban szenvedtek a Caentől délre, főként a verrières-i és bourguébus-i gerincen elszenvedett súlyos veszteségeket követően. A britektől eltérően ők azonban nem oszlathattak fel egyetlen hadosztályt sem, hogy megerősítsék a többit.18 Augusztus 8-án délután nyilvánvalóvá vált, hogy hamar elvesztek a Totalize hadművelet által megnyitott kecsegtető lehetőségek. A kanadaiak Falaise-től nyugatra a rossz kommunikáció és a helytelen térképolvasás miatt szenvedtek. Simonds őrjöngött a 4. páncéloshadosztály tétovasága miatt, de a páncélososzlopok a sürgetés ellenére sem nyertek lendületet. Utasította őket, hogy éjszakára se álljanak meg, de számos egység körkörös védelmi állást kialakítva várta a hajnalt.

A németek azonban nem tudták, mennyire hatékony volt Meyer ellentámadása. Eberbach dél óta nem beszélt Meyerrel. Aznap este 21:10-kor a mortaini kudarc miatt ingerült Kluge kijelentette, hogy a falaise-i fronton „nagyon súlyos a helyzet”. Azt hitte, a 89. gyaloghadosztály és a Hitler Jugend gyakorlatilag megsemmisült, és a tüzérség zöme is elveszett. Mindenkit gyelmeztetett, hogy a további déli irányú szövetséges előretörés azt eredményezheti, hogy „saját avranches-i támadásunk jelentősége megszűnik”. Kluge megígérte, hogy odaküldi a 9. páncéloshadosztály egyik Párduc zászlóalját, valamint egy másikat a Hohenstaufentől, de egyik egység sem tudott elszakadni a csatából.19 Másnap, augusztus 9-én a Hitler Jugend páncélgránátosai kisebb csoportokban folytatták az ellenállást, feltartották a jókora túlerőben lévő szövetséges csapatokat. Ám a legnagyobb akadályt a páncéloshadosztályok számára – akárcsak a Goodwood során – továbbra is az SS és a Luftwa e 88-as lövegei jelentették. A Luftwa e 3. légvédelmi hadteste nemrég küldött előre a falaise-i frontra további negyven ilyen löveget.[70] Napkelte előtt Simonds utasította az egyik oszlopot (az úgynevezett Worthington különítményt), hogy a falaise-i út mentén dél felé nyomulva foglalja el a Fontaine-le-Pintől északkeletre lévő 195-ös magaslatot. A brit columbiai páncélosezredet és két algonquini századot magában foglaló egység reménytelenül eltévedt. Cintheaux-tól délre keresztezték a falaise-i utat, majd ahelyett, hogy visszamentek volna a nyugati oldalra, folytatták az útjukat, és a valódi cél helyett a hat kilométerre délnyugatra lévő 140-es magaslatot szállták meg. Meg voltak győződve róla, hogy jó helyen vannak, ezért rádión jelentették a sikert, és vártak. Meyer új meg gyelőállása mindössze négy és fél kilométernyire délre volt innen, La Brèche-au-Diable-nél, egy másik magaslaton. Amint az SS kiszúrta a szövetségesek elszigetelt különítményét, a

Waldmüller harccsoport felkészült a támadásra. A Worthington különítményt bekerítették, és egész nap támadták. Amikor tüzérségi támogatást kértek, a 4. kanadai páncéloshadosztálynál feltételezték, hogy a 195-ös magaslaton vannak, amint azt állították, és össztüzet zúdítottak a domb köré, természetesen teljességgel hiábavalóan. Worthington baklövésére csak délután jöttek rá. A Kanadai Gránátos Gárda páncélosezredét odaküldték segíteni, de a nyílt terepen 26 Shermant vesztettek. Worthington ezredes elesett, a különítményét gyakorlatilag felszámolták. Néhány túlélőnek sikerült átcsusszannia az ostromgyűrűn, ők csatlakoztak a lengyel páncéloshadosztályhoz. Az orne-i szárnyon a német 271. gyaloghadosztály aznap este engedélyt kapott Eberbach tábornoktól, hogy visszahúzódjon a Fôret de Cinglais-be. A parancsnok, Paul Dannhauser altábornagy feljegyezte, hogy a tisztjeik és a tiszthelyetteseik felét elveszítették. Szintén említést tett róla, hogy mivel német repülőgépeket nagyon ritkán lehet látni, az emberei azonnal tüzet nyitottak néhányra, mert szövetségeseknek hitték őket.20 A Mont Pinçontól délre, az Orne nyugati felén haladó brit egységek elérték a Plessis Grimoult két oldalán húzódó új védelmi vonalat. A brit katonák „Stonkville-nél is rosszabbnak” bélyegezték a helyet, mivel folyamatosan hullottak rájuk a Nebelwerfer rakéták. Több harckocsiparancsnokot is megöltek a fák koronájának magasságában robbanó lövedékek.21 Az orne-i szárnyra nehezedő nyomás ellenére Kluge augusztus 9-én délután biztató híreket kapott. A német vonalat Falaise előtt helyreállították, mégpedig sokkal gyorsabban, mint azt alig huszonnégy órája remélni merte volna. Az OKW-val folytatott egyeztetést követően jóváhagyta a Lüttich hadművelet, vagyis az avranches-i ellentámadás folytatását. Eberbach átvette a páncéloscsoport irányítását a mortaini fronton, Sepp Dietrich pedig elfoglalta az ő helyét az 5. páncéloshadsereg élén.

A német döntés az avranches-i o enzíva folytatásáról felvet egy zavaró, ám megválaszolhatatlan kérdést. Vajon a Totalize hadművelet kudarca végeredményben a szövetségesek hasznára vált? Ha a kanadaiak elérik Falaise-t, és Kluge augusztus 9-én úgy dönt, hogy visszavonul Mortainból, a német 7. hadsereg nagyobb vagy kisebb részének sikerült volna megúsznia a későbbi bekerítést? A csalódott Simonds még másnap, augusztus 10-én is próbálta erőltetni az előrenyomulást. A Le Quesnay-i erdőnél akart áttörést elérni, és átkelni a Laizon folyón. Bár az I. SS-páncéloshadtestnek mindössze 40 harckocsija maradt, a 88-as lövegek többsége továbbra is működött, és erős védőernyőt képezett Potigny körül. A lengyelek különösen erősen érzékelték, hogy a „tenyérjósok” mennyire alábecsülték a németek páncélosok elleni védelmét. A rossz látási viszonyok miatt nem sok támogatást kaptak a Typhoon századoktól sem, de a britek és a kanadaiak továbbra sem építettek ki olyan fejlett földi-légi együttműködést, mint az amerikaiak.22 Aznap este a Hitler Jugend jelentette, hogy az elmúlt két napban 192 szövetséges harckocsit lőttek ki.23 Az OKW kommünikéjében már az szerepelt, hogy az Orne két partján 278 páncélost semmisítettek meg. A szövetségesek valóban több mint 150 tankot veszítettek, ezért Simonds tábornok aznap éjjel lefújta a műveletet. A második fázis előtt a várakozás a bombázókra a németeknek kedvezett.24 A falaise-i útért vívott csata újabb heves összecsapásokat hozott. Crerar tábornok felhívása a megtorló akciók elkerülésére jobbára eredménytelen maradt, ezt jól mutatja, hogy a II. kanadai hadtest által ejtett és visszaküldött 1327 fogoly közül mindössze nyolc származott a gyűlölt Hitler Jugend hadosztályból. Természetesen a atal SS-fanatikusok még akkor is csak ritkán adták meg magukat, ha bekerítették őket, de ez a szám akkor is sokatmondó.25

Simonds Falaise-t támadó haderejétől eltérően Patton tábornok 3. hadseregének százhúsz kilométerrel délre, a németek háta mögött nem sok félnivalója volt a 88 mm-es lövegektől. Patton számára a legfőbb problémát inkább a hadsereg ellátása jelentette. „Hatalmas haderőről van szó – írta –, csak én tizenkét hadosztályt irányítok. Ehhez elképesztő nagyságú logisztikai rendszer szükséges.”26 John C. H. Lee tábornok, a SHAEF hátsó szolgálatainak főnöke szerint Patton megpróbálta „lefoglalni a teljes üzemanyagkészletet saját hadserege számára”.27 Hízelgett a teherautó-sofőröknek, bőkezűen osztogatta a 3. amerikai hadsereg egységjelöléseit, sőt néha még le is foglalta a járműveket, hogy gyorsabban tudja szállítani a gyalogságát. Kollégáiból ezzel ingerültséget, vagy éppen elismerést váltott ki.28 Az Egyesült Államok hadserege volt a világ legjobban gépesített hadereje, ez viszont újabb problémákat generált. Egyetlen harckocsi hetente átlagosan több mint 30 000 liter üzemanyagot égetett el.29 A 3. páncéloshadosztály számításai szerint az egységnek naponta 228 000 liter üzemanyagra volt szüksége, amennyiben az úton halad. Terepen ez a mennyiség tovább növekedett. (Az egyik ellátó tiszt úgy becsülte, hogy a teljes hadosztály mozgatása százméterenként 475 000 liter üzemanyagba kerül.) Az üzemanyagon kívül egy páncéloshadosztálynak szüksége volt még napi 35 tonna élelemre a 21 000 fős állomány számára (beleértve a vezényelt egységeket), és a harc intenzitásától függően még ennél is több munícióra.30 Az amerikaiak könyörtelen priorizálás alkalmazásával szálltak szembe a kihívással. Az olajat és üzemanyagot szállító konvojok mindenhol elsőbbséget élveztek. Mindegyik M–25-ös jármű 61 000 liter üzemanyagot szállított. Időnként még a tüzérség lőszerszállító teherautóit is kölcsönvették az üzemanyag célhoz juttatására. A katonai rendőrség és a Piper Cub felderítőgépek folyamatosan gyelték a konvojokat, a műszakiak pedig a nap huszonnégy

órájában dolgoztak az utak és hidak javításán. Le Mans-nál megépítették az addigi legnagyobb franciaországi Bailey-hidat, és elnevezték „Miss Americának”. Nem meglepő, hogy a németek irigykedve gyelték a „gazdag ember háborúját”.31 Augusztus 8-án, miközben a Mortainért vívott csata és a Totalize hadművelet a csúcspontjára hágott, Bradleyben megfogalmazódott az ötlet, hogy Argentan és Falaise között csapdába ejtse a németeket. Eisenhower, aki éppen látogatást tett a parancsnokságán, egyetértett vele. Aznap másik látogató is érkezett: Henry Morgenthau, a pénzügyminiszter. Bradley izgatottan mutatta meg neki a térképet: – Ilyen lehetősége egy parancsnoknak minden évszázadban csak egyszer adódik. Egy teljes ellenséges hadsereget 32 megsemmisíthetünk. Bradley felhívta Montgomeryt, és körvonalazta neki a tervet. Monty csak némi habozás után fogadta el. Ő jobban szeretett volna egy hosszabb átkarolást végrehajtani a Szajna előtt. (Ha Bradley huszonnégy órával később áll elő a javaslatával, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Simonds támadása elakadt, Montgomery valószínűleg nem egyezik bele.) Patton, aki szintén a Szajnánál akarta elkapni a visszavonuló németeket, még inkább kételkedett, de beleegyezett, hogy átirányítsa Haislip XV. hadtestét Le Mans-tól Alençon és Argentan felé, hogy találkozzon a délről, Falaise irányából érkező 1. kanadai hadsereggel. Úgy gondolta, a második csapdát később is felállíthatja. Közben Patton XX. hadteste megtisztította a déli szárnyat a Loire mentén. Miközben Angers felé közeledtek, egy Sherman század bekerített egy kisebb német konvojt, és hamarosan rájöttek, hogy „egy teljes hadosztály zetésére” sikerült rátenni a kezüket.33 Augusztus 9-én a hadtest egy része egymás mellett három zászlóaljjal támadást indított Angers ellen.34 Egy széles árok zárta

el az utat, ezért a műszakiak buldózerekkel feltöltötték a mélyedés egyes pontjait, hogy a harckocsik átkelhessenek, és a páncélosok nemsokára már a városban jártak. A Mayenne folyó három hídját felrobbantották, de az utászok az egyiket járhatóvá tették. Augusztus 10-én éjjel az amerikaiak megkezdték az átkelést a keleti partra. A települést az 5. hadosztály 2. gyalogezredének kellett megtisztítania. „A franciák összegyűjtötték a kollaboránsokat – jelentette egy hadnagy –, és bár próbáltuk gyorsan elszállítani őket, sokat összevertek.”35 A német próbálkozások a déli szárny biztosítására az általános zűrzavarban kudarcra voltak ítélve. A 9. páncéloshadosztályt megtizedelték, a 708. gyaloghadosztály gyakorlatilag megszűnt létezni. Az alakulatból később alig hatvanan kerültek elő.[71] A Le Mans-i parancsnokot gyávasággal vádolták, és hadbíróság várt rá.36 Klugénak és Eberbachnak elképzelése sem volt róla, meddig jutottak előre Patton ékei. Ám augusztus 10-én a németek elfogták az 5. páncéloshadosztály egyik rádióüzenetét. Ez megerősítette félelmeiket: Patton 3. hadseregének balszárnya észak felé, Alençon irányába fordult, egyaránt fenyegetve a hátsó lépcsőt és a fő ellátó bázist. Rögtönzött egységeket állítottak fel a városban „ellátó csapatokból, karbantartókból és a Panzer Lehr javítás alatt álló tankjaiból”. A szerelők és a szakácsok között páncélöklöket osztottak szét. De Alençon sorsa addigra megpecsételődött.37 Augusztus 11-én délben Eberbach meglátogatta a LXXXI. hadtest Alençontől északra felállított parancsnokságát, hogy találkozzon Klugéval és Hausserrel. Tudták, hogy a 9. páncéloshadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, és a várostól északra elterülő erdőbe vonult vissza. Az egységnek mindössze egy gyalogsági zászlóalja, egy tüzérzászlóalja és hat harckocsija maradt, így nem tarthatta tovább a frontot. Az amerikaiak bármelyik pillanatban lerohanhatták a hadtestparancsnokságot. A jelenlévő

parancsnokok megtették az előkészületeket a gyors evakuációra keleti irányban. Már arra sem maradt idő, hogy Eberbach ellentámadást indítson a déli szárnyon a Mortainból kivont páncéloshadosztályokkal. Amint megérkeztek, csupán annyit tehettek, hogy sietve védelmi vonalat alakítanak ki. A franciaországi német katonai jelenlét összeomlófélben volt, Hitler mégis ragaszkodott az avranches-i ellentámadás folytatásához.38 Eberbach szinte szóhoz sem jutott a haragtól. „Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az OKW nem látja a csapdát, különösen Sztálingrád, Tunisz és a Krím után.”39 Hirtelen harckocsilövegek szólaltak meg a közelben. „Ellenséges lövedékek csapódtak be körülöttünk – írta Eberbach. – Körös-körül füst szállt fel az égő járművekből. Csak sötétedés után tudtunk tábort bontani. Amikor áthaladunk Sées-n, láttam, hogy egy pék század éppen védelmi állást foglal el. Az utcákat elözönlötték az észak felé tartó hátsó lépcsősök.”40 A nagyobb kereszteződésekbe tábori csendőröket és rögtönítélő hadbíróságokat telepítettek, hogy elbánjanak a dezertőrökkel. Az egységüktől elszakadt csellengőkből rögtönzött századokat alakítottak.41 Másnap Eberbach utasítására a mortaini szektorból elsőként megérkező 116. gyaloghadosztályt továbbküldték Sées-be, de az egység belefutott a Haislip hadtestéhez éppen akkor csatlakozó francia 2ème DB-be. Eberbachhal aznap este közölték, hogy a hadosztályt gyakorlatilag megsemmisítette az ellenséges tüzérség és a páncélosok tüze, és hogy az amerikaiak még jobban megközelítették Argentant. Eberbach törzse ismét megmenekült, de hat órájukba telt, hogy megtegyenek 30 kilométert. A keskeny utakon összezsúfolódtak a Wehrmacht járművei, így csak lépésben lehetett haladni. Az Alençon melletti utánpótlási bázis elvesztése azt jelentette, hogy a 7. hadsereget és az Eberbach páncéloscsoportot is az 5. páncéloshadseregnek kellett ellátnia, pedig már ott is kifogyóban volt az üzemanyag és a muníció.

A 9. páncéloshadosztály pusztulásának híre még nem terjedt el a mortaini szektorból kelet felé visszavonuló egységek között. Azt hitték, a déli szárny biztosítva van. A szövetséges vadászbombázók tovább támadták a könnyű páncélzatú járműveket, elsősorban az utánpótlást szállító teherautókat. A taktika hatékonynak bizonyult. Az üzemanyaghiány arra kényszerítette az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály harckocsizóit, hogy számos páncélost magára hagyjanak és megsemmisítsenek. A csapatok a legkülönfélébb járművekkel vonultak vissza, az első sárvédőn általában egy légi meg gyelő feküdt, aki a szövetséges vadászgépeket kémlelte. Az egyik század megtartott egy Olaszországban zsákmányolt Fiat buszt, de az abroncsok már olyan lyukacsosak voltak, hogy levegő helyett csak szalmával tudták megtölteni.42 Valamivel délebbre Spiekerkötter őrvezető és egy kis csapat utász, akik Avranches-ból menekültek meg, szintén keletre tartottak, nem sokkal Patton csapatai előtt. Szovjet hatkerekű teherautójuk hátuljában a katonák az aknák között egy kis hordónyi calvadost rejtegettek. Parancsnokuk, Nowack hadnagy, aki valamelyik kis falu főterén rábukkant az embereire, sajnálatos módon megtalálta az alkoholt. Nem sokkal később részegen ironikus tósztot mondott: – A calvados még mindig a németeké!43 Az utászok aknavető lövedékek és más robbanóeszközök felhasználásával folytatták a hidak aláaknázását. Az egyik kisvárosban éppen végeztek a munkával, amikor a hátvédet alkotó SS-páncélvadász átdübörgött a hídon, és a lánctalpaival elszaggatta az összes vezetéket. Mielőtt kijavíthatták volna a károkat, megjelent egy Sherman harckocsi, és ráfordult a hídra. Az SSpáncélvadász az első lövésével eltalálta, és az amerikai páncélos kigyulladt. Az SS-parancsnok, egy altiszt sürgette őket, hogy minél gyorsabban hagyják el a várost. Sok biztatásra nem volt szükségük,

mert percekkel később zuhogni kezdtek az amerikai tüzérségi lövedékek. A szovjet teherautó addigra lerobbant, ezért egy Citroënben menekültek tovább Párizs felé. Így a szövetséges repülőgépek és az ellenállók gyelmét sem vonták annyira magukra. A kudarcot vallott avranches-i ellentámadásból visszavont hadosztályok közül csak Von Lüttwitz tábornok 2. páncéloshadosztálya maradt valamennyire bevethető állapotban. Ennek az egységnek kellett tartania az ecouché-i szektort, ahol a 2. francia páncéloshadosztály nyomult előre – a 2ème északról, Alençon felől közeledett, jobbján az amerikai 5. páncéloshadosztállyal. Augusztus 13-án, nem sokkal napkelte után a 2ème DB kellemetlen meglepetésben részesült, amikor néhány Párduc, nagy valószínűséggel a 116. páncéloshadosztály járművei betörtek a parancsnokság területére. A francia Shermanek heves közelharcban tették őket ártalmatlanná.44 Leclerc hadosztálya aznap folytatta a Fôret de Ecouves megtisztítását, és közben kis híján foglyul ejtette Von Lüttwitz tábornokot. Az egyik különítmény találkozott két „rosszul álcázott” civillel, akik egy kordét toltak, rajta két zsákkal, bennük Wehrmacht-egyenruhájukkal.45 A francia katonák harsogva nevettek a németeken, akik szemlátomást megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy számukra véget ért a háború. – Guerre kaputt! – mondták.46 A szövetséges oldalon is tombolt a zűrzavar, ahogy a hadosztályok harcolva próbáltak utat törni észak felé, és minduntalan beleütköztek az ő zónájukon keresztben átvonuló egyéb egységekbe. Leclerc tábornok nagyvonalúan gyelmen kívül hagyta a hadtestutasításokat a Fôret de Ecouve elleni támadás során. Amikor elfoglalta az 5. páncéloshadosztály számára kijelölt

argentani utat, hatalmas kavarodás támadt, mert az amerikai egység üzemanyagot szállító teherautói nem tudtak átjutni. Az erdős területen halálos bújócska kezdődött, egyik oldalon sem voltak pontosan tisztában vele, hogy merre van az ellenség. Az amerikai felderítő egységek az útkereszteződéseknél rajtaütéseket készítettek elő, és türelmesen várakoztak. Egy alkalommal egy német törzstiszt, aki láthatóan eltévedt, pontosan előttük állította meg parancsnoki autóját, és térképpel a kezében kiszállt, hogy megnézze az útjelző táblát. Az amerikaiak kaján elégtétellel gyelték riadalmát, amint a háta mögött felrobbantották az autót. Amikor rajtaütöttek egy konvojon, és golyózáport zúdítottak a teherautókra, időnként maguk is meglepődtek, mert a lőszerrel és üzemanyaggal megrakott járművek némelyike hatalmas detonációval repült a levegőbe. A zűrzavaros helyzetben az FFI és a francia civilek lehetőségeik szerint információkkal segítették a szövetségeseket. Az 5. páncéloshadosztály egyik zászlóalját egy kis ú még időben gyelmeztette a legközelebbi faluban lévő álcázott 88 mm-es páncéltörő lövegre. Néha azonban a franciák is meglepődtek, milyen érzelemmentesek tudnak lenni az amerikaiak, ha öldöklésről van szó. Valamelyik kis faluban egy francia nő megkérdezte, mit fognak tenni a házában rejtőzködő négy némettel. „Nem volt senki, aki vigyázott volna rájuk – jelentette egy hadnagy a 10. harckocsizászlóaljtól –, így falhoz állítottuk és kivégeztük őket.”47 Az újonnan érkezett amerikai 80. hadosztályt egyaránt feltartotta a 2ème DB, majd Haislip hadtestének 90. hadosztálya. McHugh ezredes, az egység parancsnoka egy Piper Cub meg gyelőgépen megpróbálta megnézni, mi történt. Egy megsemmisített híd is akadályt képezett, ezért másik utat kellett találnia. „Odajött hozzám egy francia, és tökéletes angolsággal eligazítást adott a nem messze lévő hídig – jelentette McHugh. –

Annyira le voltam nyűgözve, hogy magammal vittem. Később kiderült, hogy valójában amerikai, aki a mi OSS-ünkben szolgál, és már hónapok óta ebben a körzetben dolgozott.”48 McHugh a harcban első alkalommal résztvevő újonc alakulatoknál a szokásos problémával szembesült. „Ez volt az első valódi harcunk, és nehezen tudtam rávenni az embereket, hogy elinduljanak előre. A szó szoros értelmében úgy kellett felrugdosnom őket a földről, hogy megkezdjék a támadást, és hogy bátorságot öntsek beléjük, fedezet nélkül átsétáltam az úton.” Aztán megjelent egy német harckocsi. „Az éket alkotó zászlóalj parancsnoka pánikba esett, ami az egész alakulatra átragadt. A teljes zászlóaljat le kellett cserélnem másikra.” A 80. hadosztály az utánpótlási rendszer miatt ugyanezekkel a problémákkal küszködött. Az egyik ezred „tizenhét szakácsot kapott, miközben az a részleg nem is szenvedett semmilyen veszteséget”. Nem küldhették vissza őket, ezért gyalogosként lettek bevetve annak ellenére, hogy semmiféle ilyen jellegű kiképzésben nem részesültek. Az ezred vesztesége három nap alatt 523 főre nőtt, ebből 84 volt a halott. Augusztus 13-án McHugh, miután megtudta, hogy a francia 2ème DB egy része „nagyszabású páncélos ütközetet vívott Carrouges mellett”, újra felszállt a Piper Cubbal, hogy felülről tekintse meg a szektort. A „D” páncéloscsoport és az amerikai 90. hadosztály a német 2. páncéloshadosztállyal és a Leibstandarte különítményével harcolt. A 2ème DB egy másik páncéloscsoportja Ecouché-ban megtámadta a 116. páncéloshadosztály egyik különítményét. Amikor a francia Shermanek behatoltak a városba, egy pap kihajolt az egyik ablakon, és elkiáltotta magát: – Vive l’Amérique! – C’est la France! – bömbölte neki vissza egy százados. A pap kirohant hozzájuk a francia trikolórt lengetve. – Vive la France! – kiabálta.

A százados rávette, hogy ezt is tegye hozzá: „Vive de Gaulle!”49 A 2ème DB eddig közel 600 embert veszített, ebből 129-et az augusztus 8-ai bombázáskor, mielőtt még harcba szálltak volna az ellenséggel.50 Ebből adódóan nem haboztak önkénteseket felfogadni a több száz lelkes atal franciából. Ecouché-ban még egy elzászi dezertőrt is besoroztak a Leibstandartéból, aki tíz nappal később francia egyenruhában részt vett Párizs 51[72] felszabadításában. Augusztus 13-án délután egy francia harcfelderítő járőr behatolt Argentanba, de hamarosan vissza kellett vonulnia. Megérkezett a német 116. páncéloshadosztály újabb különítménye, és a város védelmét megerősítették a 24. páncéloshadosztály maradékával, egy négycsövű, 20 mm-es gépágyúkkal felszerelt légvédelmi ezreddel, valamint néhány 88 mm-es löveggel is.52 A 116-osok azt a parancsot kapták, hogy bármi áron védjék meg Argentant, és akadályozzák meg az ellenség előretörését a falaise-i úton. A 2ème DB megállt a várostól délre, biztosítani a területet.53 Előző este Patton utasította Haislipet, hogy folytassa az előrenyomulást észak felé. „Argentan elfoglalása után lassan induljanak Falaise irányába… Ha megérkeztek, folytassák az utat lassan, amíg össze nem találkoznak a szövetségeseinkkel.”54 Utána telefonon felhívta Bradleyt Laval melletti előretolt parancsnokságán, és könyörgött neki, hogy engedje lezárni a rést, De Bradley elutasította a kérést. Augusztus 13-án, nem sokkal dél után Patton újabb kísérletet tett, ám Bradley parancsnokságán kategorikusan kijelentették, hogy Haislip XV. hadtestét meg kell állítania Argentannál. „A hadtest könnyedén eljuthatna Falaise-ig – írta naplójába augusztus 13-án –, és teljesen lezárhatná a rést, de meg kell állnunk, mert a britek rengeteg időzített gyújtású bombát szórtak le a körzetben. Ugyanolyan biztos vagyok benne, hogy a megtorpanás hatalmas hiba, mint abban, hogy a britek nem fognak közelebb jutni Falaise-hoz.” Később arra gyanakodott, hogy a

döntés oka elsősorban „a brit irigység vagy a helyzet rossz felmérése volt, esetleg a kettő kombinációja”.55 Az északi irányú előrenyomulás talán nem is lett volna olyan egyszerű, mint azt Patton elképzelte. Az 5. páncéloshadosztály a 2ème DB-hez hasonlóan jól elhelyezett 88 mm-es lövegekbe ütközött, és rengeteg embert, valamint járművet veszített. Ráadásul Bradley nem akarta a Montgomery 21. hadseregcsoportja számára kijelölt területre küldeni csapatait. Ő és Eisenhower is aggódtak amiatt, hogy a kanadai és amerikai erők a másikat lőhetik és bombázhatják, ahogy ellenkező irányból egyre közelebb érnek egymáshoz. Bradley attól is tartott, hogy a XV. hadtest túlságosan gyenge ahhoz, hogy tartsa az Aregentan és Falaise közötti rést az elkeseredett igyekezettel szökni próbáló német csapatok ellen. Aggasztotta továbbá a nyitott balszárny Hodges 1. hadserege felé, ahol Hitler elképzelése szerint Eberbachnak meg kellett volna indítania az ellentámadást. Lehet mondani, hogy az Argentan és Falaise közötti rövid átkarolásról hozott döntés hibás volt, ám utólag inkább Montgomeryt kritizálták amiatt, hogy nem engedte megváltoztatni az amerikai és brit hadseregcsoportok közti határvonalat, és ezzel lehetővé tenni Patton északi irányú előretörését. A Totalize hadművelet, illetve Falaise elfoglalásának kudarca sokkal több vitát generált, mint a normandiai hadjárat szinte bármelyik másik epizódja. Montgomery súlyosan elszámolta magát, amikor arra számított, hogy a kanadaiak még az amerikaiak előtt elérik Argentant. Arra épített, hogy a németek sokkal több egységet fognak átvezényelni a déli szárnyra, hogy Patton ellen védekezzenek. Ugyanakkor most sem vette gyelembe, milyen nehézségekkel jár kipróbálatlan páncéloshadosztályokat küldeni a 88 mm-es lövegek erős védőernyője ellen. Akkoriban ugyan ez nem tűnt fel senkinek, de a szövetségesek babonás félelme a Tigrisektől

és a Párducoktól elhomályosította a tényt, miszerint sokkal több Shermant és Cromwellt veszítettek a német páncéltörő fegyverek és páncélvadászok jóvoltából.56 Bármi is volt a pontos oka annak, hogy nem sikerült bezárni a Falaise és Argentan közötti rést, tény, hogy az amerikaiak dühöngtek – az élen Patton tábornokkal. A visszavonuló német hadseregek megtizedelésére így valamivel keletebbre került sor.

26.

Kalapács és üllő Augusztus 12-én Neave őrnagy, aki a 13/18. Huszárokkal még mindig az Orne völgyében nyomult előre, a következőt írta naplójába: „Nagy a hőség, ilyen időben nem jó harcolni. A gyalogosokat ellepi a por és a verejték, mi pedig megsülünk a tankjainkban.” Egyedül az a tudat nyugtatta őket, hogy az egésznek nemsokára vége lesz. „Elképesztő fejlemények: az öreg Patton Párizs felé vonul, itt, Normandiában pedig majdnem teljesen bekerítettük a boche-okat.”1 A németek valójában közel sem voltak bekerítve. Megmaradt egy több mint harminc kilométeres rés Simonds Falaise-től északra elhelyezkedő kanadai hadteste és Haislip Argentan körzetében álló XV. hadteste között. Az 59. hadosztály aznap több alkalommal is megkísérelte kiterjeszteni a hídfőállást az Orne túlsó partján, Thury-Harcourt közelében, de a német 271. gyaloghadosztály és a meredek, erdős dombok meghiúsították a próbálkozásokat. Másnap reggel, augusztus 13-án Simonds tájékoztatta beosztott parancsnokait az új o enzíváról, a Tractable hadműveletről. Miközben a kanadai főerő folytatja a támadást Falaise irányában, Montgomery akaratának megfelelően az 1. lengyel páncéloshadosztály a balszárnyon keleti irányba, Trun felé fordul. Montgomery nem egyeztette a tervét Bradleyvel, bár aznap találkozott vele. A jelek szerint visszatért eredeti elképzeléséhez, hogy a Szajnánál kerítse be a németeket. Ahelyett, hogy a 7. páncéloshadosztályt a kanadai támadás megerősítésére használta

volna fel, az egységet a keletre fekvő Lisieux felé küldte. Közben elkezdte megpuhítani Eisenhowert, hogy biztosítson számára készleteket és maximális támogatást, mert a 21. hadseregcsoport így akár Berlinig nyomulhatna előre.2 Simonds augusztus 14-én, délelőtt 11:00-kor indította meg a Tractable hadműveletet. Ahelyett, hogy a sötétséget használta volna fel a német tüzérség által okozott veszteségek elkerülésére, a tüzérséget sűrű füstköd létrehozására utasította. A Totalize során elkövetett baklövések ellenére a bombázókat is bevetették. Ezúttal a 811 közepes bombázóból álló légi armada pontosan célzott, bár 77 gép most is lengyel vagy kanadai csapatokat bombázott a front mögött, 391 fős veszteséget okozva. Hihetetlen módon ismét elkövették ugyanazt a hibát, mint nemrég: sárga füsttel jelölték meg a bombázási pontokat és a saját csapatokat is.3 A kanadaiaknak hamarosan rá kellett jönniük, hogy a Laizon folyó sokkal hatékonyabb harckocsiakadályt képez, mint gondolták. Balra a lengyelek nagy lendülettel törtek előre felderítő ezredük, a 10. lovassági lövészek vezetésével. Augusztus 14-én az Eberbach páncéloscsoport rádión utasítást kapott Hitlertől: „A korábban elrendelt délnyugati irányú támadást Alençon felé minden körülmények között, azonnal végre kell hajtani, előkészítendő az avranches-i o enzívát.” A Führer folyamatos álomvilága miatt felbőszült Eberbach a hadosztályaiban lévő harckocsik létszámával válaszolt: A Leibstandarte Adolf Hitlernek 30, a 2. páncéloshadosztálynak 25, a 116. páncéloshadosztálynak 15 bevethető harckocsija maradt, a 9. páncéloshadosztály pedig egyszázadnyi páncélgránátosra fogyatkozott. „A német katonák harci szelleme megtört – írta Eberbach. – Nem csak a kimerültségtől és az éhezéstől szenvedtek. A propaganda összes ígérete hazugságnak bizonyult… az Atlanti Fal

sérthetetlensége, a Nagy-Britanniát térdre kényszerítő V-fegyverek, a végső győzelmet biztosító új repülőgépek és tengeralattjárók.” Eberbach tisztában volt vele, hogy a katonák ok nélkül eldobálják géppuskáikat és magukra hagyják a harckocsikat, néha még fel sem robbantják őket. „Rengeteg volt a fegyver nélküli csellengő. A dezertőrök és az engedély nélkül visszavonulók elkapására a front mögött külön őrvonalat alakítottunk ki. A szabály alól még az SS sem képezett kivételt. Az 1. SS-páncéloshadosztály korábban soha nem harcolt olyan nyomorúságos állapotban, mint akkor.” A németek féltek a hátuk mögött végrehajtott légideszant-akcióktól is – a szövetségesek korábban terveztek ilyeneket, de végül elvetették az ötletet.4 Ugyanazon a napon az Argentannál veszteglő XV. hadtest kikényszerített tétlensége miatt dühöngő Patton repülőgépre ült és meglátogatta Bradleyt. Késlekedés nélkül szeretett volna tovább menni a Szajnáig. A XV. hadtestet Dreux-ba, a XX-at Chartres-be, a XII-et pedig Orléans-ba akarta küldeni. Mire odaért Bradleyhez, már sokkal jobb hangulatban volt. „Nagyszerű terv, és száz százalékig a sajátom – írta naplójába. – Sikerült felkeltenem az érdeklődést Bradleyben. Boldog vagyok és elégedett. 20:30-ra az összes hadtestem mozgásban lesz, vagyis hiába próbál óvatoskodni Monty, elkésett.”5 Cook vezérőrnagy a XII. hadtest Le Mans melletti parancsnokságán Pattonra jellemző, rövid üzenetet kapott, melyet a 3. hadsereg egyik magas beosztású törzstisztje juttatott el hozzá: „Haladéktalanul foglalja el Orléans-t.” A 4. páncéloshadosztály „A” harccsoportja órákon belül nekivágott a Saint Calais-ből Orléans-ba vezető útnak – egy „140 kilométeres ugrás” várt az egységre.6 Haislip három hadosztályának, az újonnan érkezett 80. hadosztálynak, a 90. hadosztálynak és a francia 2ème DB-nek Avranches-ban kellett maradnia, míg a többiek elindultak a Szajnától alig 50 kilométerre keletre fekvő Dreux felé. A gyors tempó kedvező hatást tett a morálra, jegyezte fel Patton másnap.

„A harci idegkimerültséges (ez a gyávaság új neve) és az öncsonkításos esetek száma jelentősen visszaesett, mióta mozgásban vagyunk. Az emberek szeretnek a győztes csapatban játszani.” A 3. hadsereg ápolatlan, borotválatlan harckocsizói hősökké váltak az ellátósok és a hátsó lépcsős katonák szemében. „Néhányan még azzal is megpróbálkoztak, hogy szakállnövesztéssel utánozzák a harckocsizókat – írta a 2. evakuációs kórház orvosa –, de a parancsnokunk gyorsan véget vetett az őrületnek.”7 Volt, akit túlságosan is elragadott az eufória a látszólag megállíthatatlan előrenyomulás láttán. Egy amerikai haditudósító a kollégáit megelőzve Chartres-ba sietett, hogy végignézze a város elfoglalását. Sajnálatos módon két nappal korábban érkezett. A német 6. biztonsági ezred teketóriázás nélkül foglyul ejtette.8 Spiekerkötter tizedes, aki még mindig a 256. gyaloghadosztály Avranches-ból elszökött utász egységével dolgozott, a viharvert Citroënnel érte el Chartres-t. Miközben a helyőrségi csapatok felkészültek a közeledő amerikaiak visszaverésére, Spiekerkötter és bajtársai felfedeztek egy Wehrmacht-raktárt. A személyzet elhagyta az épületet, de a fosztogatók még nem érkeztek meg. A katonák elképedve sétáltak az élelemmel, borral, alkohollal, cigarettával, elektromos borotvákkal, antilopbőr kesztyűkkel és kölnivizes üvegekkel megrakott polcok között. Ilyen luxusban a frontkatonák sosem részesülhettek. „Boldogan ott maradtunk volna a háború végéig” – írta Spiekerkötter. Telerakták a Citroënt étellel, cigarettával, kesztyűvel és kölnivel, és Melunnál átkeltek a Szajnán. Szerencséjük volt, mert a tábori csendőrök nem tartóztatták fel, és nem sorozták be őket valamelyik rögtönzött városvédő alakulatba.9 Augusztus 15-én, miközben a kanadaiak kemény harcok közepette araszoltak előre Falaise felé, a balszárnyon a lengyeleknek sikerült az áttörés. Szerencséjükre a Luftwa e 88 mm-es lövegeinek

többségét már hátravonták, de előrenyomulásuk a Dives partjáig így is lenyűgöző teljesítmény volt. Ezalatt Caentől keletre az immár az 1. kanadai hadsereg részét képező brit I. hadtest visszaszorította a németeket a Dives alsó vonaláig. Ám ahogy az augusztusban oly sokszor megtörtént, a forróság hirtelen viharral és szakadó esővel ért véget. A kemény, poros talaj „nyálkás sártengerré” változott.10 Kluge parancsnokságán látták a veszélyt, és egy jelentésben azt írták, hogy az utánpótlási helyzet „óráról órára kritikusabb”.11 Az 5. hadsereg a „katasztrofális” jelzővel jellemezte a munícióhiányt. A 85. gyaloghadosztály másfél zászlóaljra fogyatkozott, a Hitler Jugendnek mindössze tizenöt harckocsija maradt. Ennek ellenére aznap, miközben az észak-franciaországi német csapatok maradványai kétségbeesetten próbálták elkerülni a bekerítést, mégis délen pecsételődött meg Franciaország déli megszállása.12 Dél-Franciaország inváziója, az Anvil hadművelet már 1943 vége óta kulcsszerepet játszott az amerikai tervekben. Churchill rendíthetetlen csökönyösséggel harcolt az elképzelés ellen. Nem akart csapatokat átirányítani az olasz frontról, főként mert az volt az álma, hogy elfoglalja Ausztriát és a Balkánt, és ezzel megakadályozza a háború utáni, Adriáig futó szovjet határvidék létrejöttét. Roosevelt elnököt bosszantotta Churchill túlzottnak vélt bizalmatlansága Sztálin iránt, azért az 1943 novemberében, Teheránban tartott konferencián kicselezte őt. Anélkül, hogy szólt volna Churchillnek, elmondta Sztálinnak, hogy a normandiai mellett terveznek egy dél-franciaországi inváziót is. A britek fel voltak háborodva, Sztálin viszont helyeselte a tervet. Hozzátette azt is, hogy a svájciak „disznók”, és javasolta, hogy „miközben felfelé nyomulnak a Rhône völgyében, foglalják el az országot”. A hajók és partra szálló járművek hiánya megakadályozta, hogy a délfranciaországi inváziót az Overlorddal együtt hajtsák végre, ahogy

azt az amerikaiak szerették volna, de a hadművelet későbbi elindítását semmi sem gátolta.13 Rooseveltet, Marshallt és Eisenhowert igencsak bosszantotta, hogy a britek folyamatosan próbálták eltéríteni az időközben Dragoonná átnevezett Anvilt a dél-franciaországi partoktól. A heves viták sokkal jobban aláásták az angol–amerikai kapcsolatokat, mint bármilyen stratégiai nézeteltérés. Eisenhower hitt abban is, hogy az olaszországi és észak-afrikai francia csapatok közreműködésével végrehajtott Dragoon majd igazolja a hatalmas amerikai befektetést, és partneri szintre emeli a franciákat. Churchill augusztus 4-én váratlanul azt javasolta Rooseveltnek, hogy a Dragoont helyezzék át Bretagne-ba, bár a kikötők egyike sem volt használható állapotban, és a szövetségesek északfranciaországi ellátórendszere már így is az összeomlás határán állt. „Bevallom, a részleteket nem dolgoztam ki” – magyarázkodott sután Churchill.14 Roosevelt a leghatározottabban visszautasította a javaslatot. Churchill augusztus 5-én, amikor látogatást tett Eisenhowernél, újra próbálkozott. „Ike nemet mondott – írta titkárának –, egész délután csak ezt a szót hajtogatta, és a végén is nemet mondott az általa ismert összes nyelvjárásban.” Eisenhower Churchill látogatásának végére „teljesen kimerült”.15 Az események igazolták az amerikaiak igazát. A 151 000 szövetséges katona gyakorlatilag ellenállás nélkül szállt partra a Côte d’Azure-on, Nizza és Marseille között. Marseille kikötőjét biztosították, és az invázió gyors német visszavonulást idézett elő Franciaország középső és délnyugati részéből. Warlimont tábornok szerint még Hitler is érezte ennek szükségességét, „különösen, amikor már az első ejtőernyős és légi szállítású akciók is azonnali szövetséges sikereket eredményeztek. Emlékezetem szerint ez volt az első alkalom, amikor Hitler nem gondolkodott túl sokat az evakuálás elrendelése előtt.” Csakhogy a gyors német visszavonulás nem várt erőszakhullámot indított el Franciaországban.16

Az ellenállók a győzelem szagát érezve fokozták aktivitásukat, a németek pedig – az SS-szel az élen – kegyetlen és válogatás nélküli megtorlással reagáltak. A biztonsági rendőrség és a Gestapo távozás előtt sok helyen lemészárolta a foglyait. Összesen mintegy 600 embert végeztek ki, köztük a német fogságban lévő zsidók többségét. Bizonyos területeken az ellenállók megpróbáltak gerillahadviselésről átváltani nyílt lázadásra, általában katasztrofális eredménnyel. A Vercors-ban, a Grenoble és Valence közötti fennsíkon egy 3200 fős partizánegység június végére megtisztította a körzetet a németektől, és felvonta a nemzetiszín trikolórt. Cochet tábornok Algírból elfelejtette közölni velük, hogy várják meg a délfranciaországi partraszállást. Kísérletük, hogy tartani próbálják a területet a reguláris csapatok ellen, még így is szembe ment a gerilla-hadviselés összes szabályával. Az amerikaiak július 14-én több ezer, fegyverekkel teli konténert dobtak le nekik, de a németek addigra 10 000 emberrel és tüzérséggel vették körül a fennsíkot. Egy héttel később vitorlázórepülőn szállított SS-egységek landoltak a hegyen, és nemsokára az egész körzetet elözönlötték. A partizánoknak szét kellett volna szóródniuk, hogy később folytathassák a harcot, de a nehézfegyverek hiánya ellenére megpróbáltak hagyományos harcot folytatni a túlerő ellen. Elkeseredett hősiességük mészárlásba torkollott. Ahogy az SOE franciaországi brit történésze feljegyezte, barbár megtorlás következett. „Egy nőt egymás után tizenheten megerőszakoltak, miközben egy német orvos a pulzusát gyelte, hogy leállítsa a katonákat, amikor elájul. Egy másikat kizsigereltek, és a nyaka köré tekert beleivel ott hagyták meghalni.”17 Ahol csak lehetett, az ellenállók az SS-t és a Gestapót célozták akcióikkal. Augusztus 6-án Ludwig Kepplingeren, a 17. SSpáncélgránátos hadosztály őrnagyán rajtaütöttek a Lavaltól délre lévő Villiers-Charlemagne-ban. Másnap lelőtték a châteauroux-i

Gestapo-parancsnokot.18 Augusztus 10-én este a német hatóságok bejelentették, hogy „128 terroristával végeztek a francia területeken vívott harcok során”.19 Három nappal később az Orne partján fekvő Tourouvre-ban kivégeztek tizennyolc embert, és felgyújtották a főutca házait – szinte biztosan a Hitler Jugend emberei. A Hitler Jugend hadosztály tüzérezrede külön utasításban tudatta mindenkivel, hogy „semmilyen megtorlás nem lehet elég kemény”.20 A mészárlások folytatódtak augusztus végéig, pedig akkorra már senki nem reménykedhetett Franciaország megtartásában. Nem maradt más, csak a gyilkos keserűség. A Troyes melletti Buchères-ban egy SS-egység megölt 68 civilt, köztük nőket, gyerekeket és csecsemőket. Augusztus 25-én, egy Wehrmachtteherautó elleni FFI-támadást követően, melyben három német katona megsebesült, az SS Maillé faluban (Indre-Loire) lemészárolt 124 embert, köztük 44 nőt és 42 gyereket, majd lerombolta a települést. Tavaux-ban és Plomionban az SS Leibstandarte Adolf Hitler és a Hitler Jugend katonái megöltek 34 civilt, akikből csak egy volt az ellenállás tagja. Az 1944 folyamán lezajlott 26 legnagyobb franciaországi mészárlásban 1904 ember vesztette életét.21[73] A normandiai áttörés a dél-franciaországi partraszállással kombinálva sietős visszavonulást eredményezett nem csak a németek, de a gyűlölt vichyi félkatonai haderő, a Milice részéről is. Az elkövetkező napokban Franciaország déli és nyugati kikötőiből kivonták a Luftwa e és a haditengerészet embereit, a Todt Szervezet tisztségviselőit, a katonai depók ellátó tisztjeit és irodai dolgozóit, a biztonsági rendőrséget – gyakorlatilag az elmúlt négy év alatt kiépített teljes megszálló apparátust. A Milice az egész országban mozgóharcot folytatott. Tisztában voltak vele, milyen sors vár rájuk, ha maradnak, ezért ezek a félkatonai bűnözők az ország keleti részében és Németországban kerestek menedéket.

Járműveket, kerékpárokat és lovakat koboztak él, élelmet halmoztak fel maguknak az útra. A délnyugaton állomásozó német haderők utasításba adták embereiknek, hogy „szervezett csapatokban” mozogjanak. Sokakat legyűrt az éhség és a kimerültség, ők végül megadták magukat az FFI-nek vagy az amerikaiaknak. Az ellenállók viszonylag kevés német hadifogollyal végeztek, inkább büszkén átadták őket a szövetségeseknek vagy a reguláris francia erőknek. Az SS, a Gestapo és a biztonsági rendőrség tagjainak azonban nem kegyelmeztek. A visszavonulás során a felperzselt föld taktika részeként a német különítményeket utasították, hogy semmisítsék meg a hidakat, a telefonvezetékeket, a vasúti síneket és a kikötőket, valamint minden olyan berendezést, amivel ezeket ki lehetne javítani. A 21. hadseregcsoport és a SHAEF előretolt parancsnokságainak SOE összekötő csoportjai megkérték az ellenállókat, hogy próbálják ebben megakadályozni a németeket.23 A német megszálló erő összeomlása egyben a vichyi rezsim összeomlását is jelentette. Normandiában egy vezető vichyi tisztségviselő az amerikai áttöréskor azt jelentette, hogy „a katonai események új irányt vettek”, ezért visszavonul, hogy „a kormány utasítása értelmében francia területen folytassa a munkáját”.24 Csatlakozott a helyi német körzetparancsnokhoz, aki adott neki üzemanyagot az autójába. Ám minden alkalommal, amikor megpróbált felállítani egy új prefektúrát – először Gavrayban, majd Saint-Poix-ban és Mortainban –, a gyors amerikai előrenyomulás miatt szinte azonnal tovább kellett állnia. Pierre Laval, Pétain marsall miniszterelnöke igyekezett meggyőzni az idős marsallt, hogy keressen menedéket Eisenhower parancsnokságán.25[74] A Franciaország nagyobb területein, elsősorban Dordogne, Limousin, Corrèze és a Francia-középhegység vidékén, valamint

délnyugaton kialakult hatalmi vákuum azt eredményezte, hogy a különféle partizáncsoportok elkezdték a leszámolást. Bosszút álltak a valódi kollaboránsokon, de azokon az osztályellenségeken is, akiket ők kollaboránsoknak bélyegeztek. Nem volt nehéz megjósolni, hogy az invázió kezdete után ez fog történni. Egy Párizsba küldött vichyi jelentés olyan régiókról számol be, ahol „polgárháborús állapotok uralkodnak”.26 Júliusban egy ügynök jelentést írt Londonnak a limousini helyzetről, az ellenállók támadásairól és a kegyetlen német megtorlásról. „Az egész vidék retteg ezektől a barbár akcióktól. A parasztok elrejtőztek az erdőben, meg gyelők jelzik a német járművek közeledését. A helyiek egyszerre szenvednek a németek, a partizánok és a Milice erőszakosságától. Törvényes hatóság nincs többé.”27 Volt mit megbosszulni, de a bosszú morális felzúdulása elfedte a személyes és politikai opportunizmust is. Sor került magántermészetű leszámolásokra, és a háború utáni hatalomért rivalizálók is éltek a lehetőséggel. Az ellenállók körülbelül 6000 embert öltek meg a németek visszavonulása előtt. Utána, az úgynevezett épuration sauvage, vagy „nem hivatalos tisztogatás” során még 14 000-en haltak meg. Brit és amerikai katonák is végeztek néhány kollaboránssal, de a legtöbben inkább csak másfelé néztek, mert úgy éreztek, hogy mivel nem tapasztalták meg a német megszállást, nincs joguk ítélkezni. Talán a legsokkolóbb statisztika, hogy a bretagne-i halottak egyharmada nő volt. A francia emberek többsége ugyanúgy undorodott a „vízszintes kollaborációval” vádolt nőkkel szemben tanúsított bánásmódtól, mint a szövetséges katonák. Ezeknek a nőknek egy része egyszerű prostituált volt, akik ugyanúgy kiszolgálták a németeket, mint hon társaikat, vagy atal, butácska lányok, akik dacból vagy unalomból álltak össze a németekkel. Akadtak atal anyák, akiknek a férje német hadifogolytáborban raboskodott. Őket gyakran senki sem támogatta, és az éhezés éveiben csak úgy szerezhettek ételt

maguknak és a gyerekeiknek, ha elfogadták a német katonák udvarlását. Mint azt a német író, Ernst Jünger megállapította a párizsi Tour d’Argent étterem luxusából: „Az étel hatalom.”28 A nyilvános kopaszra borotválás megszégyenítő szertartását követően a tondue-kat – „nyírott nőket” – általában végigvezették az utcákon, időnként dobszóra, mintha Franciaország újraélné az 1789-es forradalmat. Volt, akit bekentek szurokkal, másokat félmeztelenre vetkőztettek vagy horogkeresztet festettek rá. Bayeux-ban Churchill magántitkára, Jock Colville lejegyezte az egyik ilyen esetet. „Elment mellettem egy nyitott teherautó, miközben az út szélén álló franciák becsmérlő szavakat kiabáltak felé. A platón tucatnyi nyomorúságos kinézetű nő ült, az összest kopaszra borotválták. Zokogtak, fejüket lehajtották szégyenükben. Undorral töltött el ez a fajta kegyetlenség, ugyanakkor eszembe jutott, hogy mi, britek, az utóbbi kilencszáz évben nem éltünk át inváziót vagy megszállást. Vagyis nem mi vagyunk a legjobb bírák.”29 Forrest Pogue amerikai történésznek az tűnt fel, hogy „az áldozatok tekintete olyan volt, mint az űzött vadé”. McHugh ezredes Argentan mellől a következőt jelentette: „A franciák összegyűjtötték a kollaboránsokat, levágták a hajukat, majd az egészet feltornyozták és elégették. Kilométerekről is érezni lehetett a bűzét. A női kollaboránsokat ezenkívül végighajtották az utcákon, és folyamatosan ütlegelték őket.”30 Ahogy az egyik meg gyelő írta, ez valóban egy „csúf karnevál” volt, de ugyanez zajlott már a D-nap óta. Amint a szövetségesek felszabadítottak egy várost vagy falut, az önkéntes fodrászok munkához láttak. Június közepén, a Carentan elfoglalása utáni vásárnapon tucatnyi nőt nyírtak meg nyilvánosan. Július 14-én, Cherbourg-ban egy teherautónyi atal nőt – egy részük még tinédzser volt – végighajtottak az utcákon. Villedieu-ben az egyik áldozat egy olyan nő volt, aki csupán annyit követett el, hogy takarítóként dolgozott a német kormányzói hivatalban. Csak a La

Manche-i körzetben 621 nőt tartóztattak le „vízszintes kollaboráció” vádjával. Máshol olyan fér ak fejét is leborotválták, akik német üzemekben dolgoztak, de ez csak nagyon ritkán történt meg. Szinte mindig a nők voltak a legelső célpontok. Az ok a morális felzúdulásnak álcázott irigység volt. Az irigységet főként a közreműködésükért cserébe kapott élelem váltotta ki.[75] Egyszerűen ezek a atal nők voltak a legkönnyebben büntethető és legsebezhetőbb bűnbakok, különösen azon fér ak szemében, akik soha nem vettek részt az ellenállásban.31 Ha az álszenteskedés nem is, de a morális zavarodottság a szövetséges oldalon is jelen volt. A Bayeux melletti repülőtéren Jock Colville ironikusnak találta, hogy Montgomery bezáratta az összes bordélyt. „Katonai rendőröket állított ki, nehogy valaki megszegje a parancsot. A hölgyek némelyikét azonban ez sem tántorította el, és a gyümölcsöskertünk melletti mezőn árulták tovább szolgáltatásaikat. A légierősök, köztük – sajnálattal kell megjegyeznem – a római katolikus francia-kanadaiak is sorban álltak náluk, és szardíniakonzervvel zettek nekik”.32 A franciákat megdöbbentette az amerikaiak hozzáállása, akik szemlátomást úgy gondolták, hogy ha atal francia nőkről van szó, akkor „minden megvehető.”33 Egy esti ivászat után végigkopogtatták az összes tanyaépület ajtaját, és mindenhol megkérdezték, van-e számukra egy „Madamoiselle” a házban. A vállalkozóbb kedvű katonák francia szavakat és kifejezéseket tanultak a hadsereg által kiutalt nyelvkönyvekből. A Stars and Stripes napi leckéiből is lehetett nagyon hasznos dolgokat tanulni, ilyen volt például „a feleségem nem ért meg engem” mondat francia megfelelője.34 A kölcsönös meg nem értés és a különböző kultúrák ütközése talán még jobban hatott a francia–amerikai kapcsolatokra, mint a felszabadulás öröme. Mortaintól délnyugatra, az egyik városban egy nő éppen kifejezésre juttatta boldogságát, zászlót lengetve

énekelte a francia himnuszt, amikor megérkezett az amerikai 2. páncéloshadosztály különítménye. A franciákat mulattatta a louisianai cajunok kreol akcentusa, de annál nagyobb volt a meghökkenés, amikor kiderült, hogy „az amerikaiak elmaradottaknak hisznek minket. Az egyikük megkérdezte tőlem angolul, hogy jártam-e már moziban.” Azt felelte, a mozit a franciák találták fel, akárcsak a gépkocsit. „Döbbenten távozott, valószínűleg nem is sikerült meggyőznöm.”35 Azokat az amerikai katonákat, akik a német megszállás miatt szinte már ellenséges nemzetként tekintettek Franciaországra, csak még jobban megerősítette meggyőződésükben, hogy sokan „német szimpatizánsként utaltak szomszédjaikra”. Még az OSS és a Kémelhárító Szolgálat sem tudott sokat a francia politikáról és a „guerre franco–française”-ról, amely a forradalom óta a háttérbe szorult, de most ismét a felszínre tört. Az amerikai történelembe mélyen beágyazta magát az a hit, hogy az Óvilág problémáit a korrupt arisztokrácia és az európai gyarmati rendszer gonoszsága okozta.36 Ezeket az elképzeléseket tovább erősítették az ellenállás baloldali tagjai, akik ellátták a szövetségeseket információval – elsősorban a militarista, kommunisták vezette FTP. Nekik különösen jó okuk volt gyűlölni a vichyi rezsimet, mivel a megszállás alatt kivégezték a Kommunista Párt túszként fogva tartott tagjait. Ezenkívül úgy vélték, elérkezett az idő egy új forradalomra, ezért igyekeztek meggyőzni az amerikai tiszteket arról – nem mindig sikertelenül –, hogy a francia arisztokrácia és burzsoázia tagjai mind kollaboránsok. Politikai okokból szándékosan nem tettek különbséget azon emberek társadalmi osztályai között, akik Pétain marsallt támogatták az 1940-es összeomlás után, illetve akik aktívan segítették a németeket.

Az 1944 nyarán kollaboráció vádjával őrizetbe vett több tízezer fér és nő megszűrése óriási feladat volt De Gaulle éppen csak alakulófélben lévő ideiglenes kormánya számára. Ősszel még mindig 300 000 akta várt feldolgozásra. Normandiában a sécurité militaire, a csendőrség és az amerikai katonai rendőrség folyamatosan szállította a foglyokat a Bayeux melletti Sully táborába. Nagyon sok volt a hontalan külföldi is köztük – olaszok, oroszok és spanyolok, akik a tanyák kirablásával próbáltak életben maradni.37 A vádak a francia polgárok ellen széles spektrumot fogtak át, és gyakran meglehetősen homályosak voltak: „ellenség ellátása”,38 „kapcsolattartás a németekkel”, ellenállók vagy szövetséges ejtőernyősök feljelentése, „nemzetellenes magatartás megszállás alatt”, „németek tevékenységének pártolása”, „német katona ellátása civil öltözékkel”, „fosztogatás”, esetleg „nemzetbiztonsági szempontból gyanús magatartás”. Bárkit, aki akármilyen kapcsolatba került a németekkel, megvádolhattak vagy letartóztathattak.39 A kisebb-nagyobb incidensek növelték a feszültséget a felszabadítók és a felszabadítottak között. A nyugtalanság egyik fő forrása a több száz közúti baleset volt, melyek során általában háziállatok pusztultak el, de időnként egy-egy ember is áldozatul esett a harcoló csapatok ellátására dél felé siető teherautókonvojoknak. A skála másik oldalát képviselte az a nő, aki dühösen gyelte, amint egy brit katona naranccsal kínál egy német foglyot – a francia gyerekek ugyanis még soha nem kóstolhattak ilyen gyümölcsöt. Pedig a hadsereg szakácsai jól bántak a helyi gyerekekkel, akik tágra nyílt szemmel vették át a nekik vágott nagy szelet fehér kenyeret, de a narancslekváros szendvicsért már korántsem rajongtak ennyire. Claude Quétel történész, aki akkoriban még kis ú volt Bernières-sur-Merben, tátott szájjal bámulta az érkező kanadai

katonákat – életében először látott fekete bőrű embert. Az ifjú Claude nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mitől ilyen a színre. – Mert nem mosakszom eleget – tréfálkozott a katona. Claude elhitte neki. Szerette volna viszonozni a felszabadítók kedvességét, ezért hazarohant, és ellopta anyja féltve őrzött szappanját, majd visszasietett, hogy felajánlja a fekete katonának, mielőtt még elhagyják a várost. Amikor meglátták a szappant a ú kinyújtott tenyerén, a katonák a hasukat fogták a nevetéstől. A teherautók távozásakor Claude önkéntelenül elsírta magát.40 A szövetséges katonákat azonban egyre jobban bosszantotta a felszerelések állandó eltünedezése. A francia hatóságok ezt nomkodva „réquisitions irrégulières”-nek nevezték.41 Az eredetileg csak brit és amerikai cigarettára épülő feketepiac egy idő után kiterjedt a lopott üzemanyagra és az autóabroncsokra is. Ám ha lopásról volt szó, a szövetséges katonák is messze álltak az ártatlanságtól. Caenben a polgári ügyekkel foglalkozó hivatal egyik tisztje jelentette, hogy „az üzleteket és otthonokat kifosztó brit katonák komoly problémát jelentenek, de a bűnösök kemény büntetésben részesülnek, ha sikerül elkapni őket”.42 A háború zűrzavarában azokat a katonákat is megkísértette a könnyű zsákmány, akik otthon sosem loptak volna. „A mi egységünkben is voltak fosztogatók – írta Myles Hildyard a 7. páncéloshadosztály parancsnokságán –, köztük a hadosztály két katonai rendőre, akik nem messze innen, egy udvarházban kiraboltak két idős grófnőt.” Még a brit tisztek is zsebre vágtak ezt-azt, amikor megszálltak valahol, és ennek hatására egyre több francia állította, hogy „a németek tisztességesebbek voltak”.43 De a legnagyobb súly a normandiai szíveken a városokban és a vidékben okozott szörnyű pusztítás volt. Egy amerikai orvos leírta, hogy a tüzérségi tűz megfosztotta a levelektől az erdők fáit, az állati tetemek oszlásnak indultak a mezőkön, a városok

romhalmazzá váltak, és „nem hiányoztak az ironikus jelenetek sem, például egy épen maradt falon díszelgő Singer varrógép reklámja, vagy egy ház, amelynek leomlott homlokzata mögül előbukkant az ebédlő, mint valami színházi díszlet, a gondosan elhelyezett asztallal és székekkel”.44 Amikor a francia menekültek visszatértek romba dőlt otthonaikba, sokan szinte lebénultak a sokkoló látványtól, mások keserűen belenyugodtak a veszteségbe. Néha egy-egy apró részlet átéreztette a szövetséges katonákkal a franciák szenvedését. Az egyik brit katona számára ez egy „Mon Repos” nevű ház volt, melyet tüzérségi tűz pusztított el.45 A szövetséges és francia csapatok munkája ellenére a fel nem robbant aknák és tüzérségi lőszerek még hosszú évekig szedték áldozataikat a helyi földművesek és gyerekek közül. A rekonstrukciós erőfeszítések elsősorban a szövetséges hadseregek ellátó létesítményeinek fejlesztésére koncentrálódtak. Caenben 15 000 katonát állítottak rá a belső kikötő megnyitására, de csak nagyon keveset tudtak nélkülözni a civilek számára elengedhetetlen szolgáltatások helyreállítására.46 Normandia valóban mártírrá vált, de áldozata megmentette Franciaország többi részét. Mint arra egy neves francia történész rámutatott, paradox módon a szövetségesek lassú előrenyomulása az első két hónapban, miközben lassan őrölték fel a német hadsereget, kedvezett a franciáknak, „akiknek a felszabadulás sokkal gyorsabb és kevésbé pusztító hatású volt – természetesen Normandia kivételével –, mint arra számítani lehetett”.47 A Normandiáért vívott csata a csúcspontjához érkezett. Augusztus 14-én Kluge úgy döntött, hogy csapataival megkísérli a kitörést északkeleti irányban, „különben a teljes haderő elvesztésével kell számolni”.48 A tüzérségi egységek felsorakoztatták lövegeiket, és az összes muníciójukat ellőtték a kivonulás megkezdése előtt. Augusztus 16-án Kluge elrendelte az azonnali visszavonulást az

Orne folyó vonaláig, és az átkelés még aznap éjjel kezdetét vette.49 A hidakat légvédelmi egységek fedezték, de a szövetséges légi tevékenység az elkövetkező két napban nem sok fenyegetést jelentett. Egyetlen egységnek sem engedélyezték a megállást vagy a pihenést. A lerobbant járműveket lelökték az útról, a tábori csendőrség szigorú forgalmi rendet vezetett be. Semmi nem lassíthatta a visszavonulást. A páncélosegységek kiváltották a gyalogosok haragját, mert a harckocsik egyszerűen áthajtottak a halottakon, lánctalpaik alá gyűrve a holttesteket.50 Augusztus 16-án a kanadaiak utat törtek maguknak Falaise rommá lőtt városába; ennek a várkastélyában született Hódító Vilmos. Ismét a Hitler Jugend fanatikus védőivel találták szemben magukat. A harcedzett tinédzserek közül hatvanan három napig tartották magukat. Végül csak ketten estek fogságba, ők is sebesülten.51[76] Falaise-tól keletre a lengyel 10. hegyi lövész felderítőezred a 12. dragonyosok Cromwelljeinek támogatásával augusztus 15-én biztosította a Dives átkelőhelyeit. Sikerük méltó megünneplése volt az 1920-as visztulai csata évfordulójának, amikor vereséget mértek a Vörös Hadseregre. Aznap éjjel a lengyel hídfőállás több ellentámadást is visszavert, miközben a felderítő egységek az utat követve Trun felé haladtak. Augusztus 16-án Simonds a 4. páncéloshadosztályt is Trunba akarta küldeni, de a következő nap ráment az egység kivonására és újjászervezésére. A hadosztályparancsnok nem sok kezdeményezőkészséget vagy eltökéltséget mutatott. Végül a lengyel páncéloshadosztálynak nyújtott támogatás hiánya miatt kénytelenek voltak Truntól 12 kilométerre megállni.53 Az Ultra továbbra is azt jelentette, hogy a németek ellentámadást terveznek az amerikaiak ellen délen, hogy áttörést kíséreljenek meg Argentan és Sées között. Ez megerősítette Montgomeryt abban, hogy visszatérjen eredeti tervéhez, a szajnai

átkaroláshoz ahelyett, hogy Truntól délre elvágná a németek útját. Ennek eredményeképpen elkövette azt a hibát, hogy nem erősítette meg a lengyeleket a 7. páncéloshadosztállyal, inkább Lisieux felé küldte az alakulatot. A megfelelő összeköttetés hiánya az amerikaiakkal ebben a fázisban sokkal inkább volt Montgomery hibája, mint Bradleyé. Nem sikerült megállapodniuk abban, hogy pontosan hol állják útját a németeknek. Monty csak augusztus 16án döntött úgy, hogy lezárja a Trun és Chambois közötti katlant. Addigra azonban Haislip hadtestének egy része már elindult a Szajna felé. Patton tábornokot sokkal jobban érdekelték a szajnai fejlemények. Augusztus 16-án Kenner vezérőrnagy, a SHAEF fő tisztiorvosa társaságában ellátogatott Haislip XV. hadtestéhez, amely éppen akkor foglalta el Dreux-t. Patton remek hangulatban volt. Aznap reggel végigjárt két evakuációs kórházat, és úgy találta, hogy „sebesültjeink most első alkalommal akartak visszamenni harcolni”.54 Két dzsippel indultak el, mindegyiket felszerelték egy-egy nehézgéppuskával. Patton testőre, Al egy Browning automata puskát is vitt magával. Kenner aggódott Patton biztonsága miatt, mert az erdős vidék tele volt visszavonuló németekkel, ezért felajánlotta, hogy ő megy elöl. – Még csak az kellene! – jött a tábornok válasza. – Senki nem hajthat előttem! Kenner szerint „Haislip” kis híján szívrohamot kapott, amikor megtudta, hogy jönnek. Ragaszkodott hozzá, hogy védőkíséretet adjon a visszaútra, de Patton csak legyintett. Egyébként is meg akarta nézni, hogyan áll a XX. hadtest Chartres-nál.55 Amikor elérték a 7. páncéloshadosztály parancsnokságát, Patton megkérdezte, mikor foglalják el a várost.[77] Azt a választ kapta,

hogy a város bizonyos részeiben még mindig harcolnak a németek, ezért időbe fog telni. Kenner szerint Patton így felelt: – Itt nincsenek németek. Most három óra van. Ötre legyen a miénk Chartres, különben új parancsnokot nevezek ki. Kennert lenyűgözte Patton ösztöne, de a tábornok ezúttal tévedett. Az amerikai hírszerzés mindössze ezerfősre becsülte a német véderőt, de előző nap egy újabb biztonsági ezred érkezett a városba. Kurt von der Chevallerie tábornok, a Loire-tól délre állomásozó német 1. hadsereg parancsnoka éppen ott tartott megbeszélést, amikor az amerikai harckocsik megindultak a város felé. Egy különítmény már három órával Patton érkezése előtt megtisztította a város jó részét, a másiknak azonban vissza kellett vonulnia, mert a németek elszántan védték a külvárost. Az amerikaiak bevetették a tüzérséget, de csak a látható célpontokra lőhettek. „Mindent megtettünk a történelmi épületek megóvásáért.” A csata csak másnap ért véget, amikor a második harccsoport is megtámadta a németeket, akik visszahúzódtak a búzamezőkre. Az egyenlőtlen harc mészárlásba torkollott. Az aknavetős szakaszok „mindent megszórtak fehérfoszforral, és amikor kigyulladt a búza, a németek futottak, amerre láttak. A páncélosaink halomra lőtték a német gyalogosokat – jelentette a 7. páncéloshadosztály. – A művelet átütő sikert hozott. A viszonylag kis haderő ártalmatlanná tett számos páncéltörő löveget, körülbelül 400 foglyot ejtett, és megölt több ezer katonát, miközben a saját veszteség mindössze négy harckocsi és 62 fő volt.”56 Augusztus 16-a, szerda mindenesetre emlékezetes nap maradt Patton számára. A 3. hadsereg hadosztályai elérték vagy elfoglalták Dreux, Chartres, Châteaudun és Orléans városát. Ráadásul, miután feloldották a Fortitude hadművelet titkosságát, végre learathatta a dicsőséget. Ez a biztonsági korlátozás a haditudósítókat is zavarta, mivel már nagyon szerettek volna írni Patton eredményeiről.

Eisenhower sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szajnai előretörést a 3. hadsereg vezette, személyesen Patton tábornok irányítása alatt, aki egy csapásra nemzetközi sztárrá vált. A nap végén az a hír is a tudomására jutott, hogy végleg megkapta a vezérőrnagyi rendfokozatot, az előző évre visszadátumozva. Miközben Patton 3. hadserege a Szajna felé száguldott, az amerikaiak egynapos késedelmet szenvedtek az Argentan körzetében tartózkodó haderők átszervezése körüli zűrzavar miatt. Augusztus 16-án este Gerow tábornok, az V. hadtest parancsnoka parancsot kapott Hodges tábornok 1. amerikai hadseregétől, hogy vegye át Haislip Argentannál hagyott három hadosztályának (80., 90. és 2ème DB) vezetését. A német ellentámadásra gyelmeztető Ultra-üzenet arra késztette, hogy éjszaka áthajtson Alençonba, ahol a De France Hotelben felállította ideiglenes parancsnokságát. A XV. hadtest parancsnokságát nem sikerült megtalálnia. Végül a 80. hadosztály parancsnokától megtudta, hogy Patton saját törzsfőnökét, Hugh Ga ey vezérőrnagyot küldte át a három hadosztályhoz. Ga eyt a Sées-től északra felállított ideiglenes főhadiszálláson találta meg, és a két tiszt hamar megegyezésre jutott. Ga ey Patton utasításának megfelelően augusztus 17-én végrehajtja az északi támadást, majd Gerow este átveszi tőle a parancsnokságot. Ám a Hodges és Patton közötti zavaros üzenetváltást követően Bradley közbelépett, és utasította Gerow-t, hogy azonnal vegye át az egységek irányítását.57 Patton augusztus 17-én átrepült Bradleyhez, hogy elsimítsa a bonyodalmat. A 3. hadsereg törzsének azt az instrukciót hagyta, hogy a katlan lezárását szolgáló északi irányú támadás Gerow parancsnoksága alatt fog lezajlani, amennyiben a következő telefonüzenettel jelentkezik: „Váltsanak lovat.” 12:30-kor Patton leadta az üzenetet a 12. hadseregcsoport parancsnokságáról, majd hozzátette, hogy az eredeti célpont elfoglalása után menjenek

tovább „rögvest”. A törzsfőnöke megkérdezte, mit akar jelenteni a „rögvest”. – Egy újabb Dunkerque-et – tréfálkozott Patton. Ezt a jellemzően meggondolatlan megjegyzést átvették a haditudósítók is, és meglehetősen szabadon a következőképpen értelmezték: „Hagyjátok, hogy folytassam, és beleszorítom őket a tengerbe.” Valójában a kulcsfontosságú pillanatban lezajlott parancsnokcsere csak arra volt jó, hogy a németeknek újabb huszonnégy órát biztosítson az embereik és járműveik kimenekítésére a katlanból.58 Véletlenül ugyanazon a csütörtökön, augusztus 17-én a Downing Streetre és a Buckingham Palace-ba is eljutott a híre, hogy Eisenhower és Bedell-Smith valamiért már megint dühösek Montgomeryre. Sir Alan Lascelles, VI. György király magántitkára hosszú beszélgetést folytatott „Pug” Ismayjel, Churchill katonai tanácsadójával, és gondolatait feljegyezte naplójába: „Ismay józanul és széles látókörrel tekint az amerikaiakra – kiváló teljesítményt nyújtottak a harcban, és elmúltak már azok a napok, amikor zöldfülű és tapasztalatlan katonákként bánhattunk velük; igazából odáig ment, hogy kijelentette, valamit tanulhatnánk is tőlük, és hogy kissé iskolás módon vívjuk ezt a háborút.”59 A feszültség egy másik szövetségessel szemben is egyre csak nőtt, ahogy az amerikai csapatok mind közelebb értek Párizshoz. Miután Philippe Leclerc tábornok megtudta, hogy a 2ème DB-nek Argentanban kellett maradnia, míg a XV. hadtest többi része továbbindult a Szajnához, azonnal tiltakozott Pattonnál. „Leclerc izgatottan toppant be – írta Patton a naplójába. – Egyebek közt azt mondta, ha nem engedjük tovább Párizs felé, lemond. Legjobb francia tudásommal közöltem vele, hogy gyerekesen viselkedik, és nem a hadosztályparancsnokaim fogják megmondani nekem, hol harcolnak, ezenkívül a legkényesebb és legveszélyesebb körzetet kapta. Végül baráti hangulatban váltunk el.”60

Leclerc, aki elég jól kijött Pattonnal, korántsem nyugodott meg. Őt és az éppen Franciaországba tartó De Gaulle-t is aggasztotta, hogy Bradley esetleg ki akarja kerülni Párizst. Féltek tőle, hogy az ellenállók által a fővárosban kirobbantott felkelést kihasználhatják a kommunisták. És egy polgári zavargás esetén az amerikaiak szinte biztosan megpróbálnák felállítani saját katonai kormányzóságukat, ahogy azt Roosevelt elnök tervezte.

27.

Mészárlás a falaise-i résben Míg augusztus 16-a Patton számára piros betűs ünnep volt, Hitler kijelentette, hogy „augusztus 15-e volt életem legrosszabb napja”.1 Szilárdan hitte, hogy Von Kluge tábornagy titkos tárgyalásokba kezdett a szövetségesekkel Normandiában. „Kinézte Von Klugéból ezt a fajta árulást” – jegyezte fel Warlimont tábornok. Hitler már a júliusi összeesküvésben is vétkesnek tartotta Klugét, most viszont már biztos volt benne, hogy a II. világháború legnagyobb hátba döfése nem a zsidók vagy a forradalmárok irányából érkezik, mint 1918-ban, hanem a német vezérkar arisztokratáitól.2 Kluge augusztus 14-én délután elhagyta La Roche-Guyont. Az éjszakát az 5. hadsereg hátsó parancsnokságán töltötte, a Bernaytól keletre fekvő Fontaine-l’Abbée udvarházában. Augusztus 15-én, nem sokkal napkelte után elindult a falaise-i katlanba, hogy találkozzon két hadseregparancsnokával, Hauser és Eberbach tábornokokkal. Kluge VW Kübelwagenében utazott, csatlakozott hozzá szárnysegédje, Tangermann főhadnagy, valamint egy másik tiszt motorkerékpáron, és egy rádiós autó. A RAF Typhoonjai hamarosan fel gyeltek a kis konvojra, és támadásba lendültek. Géppuskáikkal megsemmisítették a híradós járművet, súlyosan megsebesítették utasait, egyikük bele is halt a sérülésekbe. A szövetséges vadászbombázók különösen veszélyessé tették a további közlekedést az utakon. Az idegkimerültséggel küszködő Kluge a jelek szerint átmehetett egy kisebb összeomláson, és lefeküdt a fák alá pihenni. A tábornok elmeállapotára csak

következtetni lehet, csupán abban lehetünk biztosak, hogy nehezen tudta elfogadni, hogy a nevét örökre kapcsolatba fogják hozni a nyugati német hadseregek vereségével. Tangermann főhadnagy szerint azért indult el a katlanba, mert a halált kereste. Amikor Jodl tábornok aznap telefonált Kelet-Poroszországból, hogy beszéljen Klugéval, és hallotta, hogy már reggel óta nincs vele kapcsolat, Hitler bizalmatlansága nyílt gyanúba csapott át – a Führer biztos volt benne, hogy tábornoka már a kapituláció feltételeiről tárgyal. Jodl utasította a „B” hadseregcsoportot és Eberbach tábornokot, hogy tegyenek meg mindent Kluge előkerítéséért, és óránként jelentsenek. 21:00-kor legmagasabb prioritású KR-Blitz telexüzenet érkezett Kelet-Poroszországból: „A Führer utasítása: amíg meg nem találják Von Kluge tábornagyot, Hausser vezérezredest bízom meg az 5. páncéloshadsereg és az Eberbach páncéloscsoport vezetésével.”3 Kluge és életben maradt társai csak sötétedés után folytathatták útjukat. 22:00-ra érték el Eberbach parancsnokságát. A 80 kilométeres utazás 16 órát vett igénybe. Keitel tábornagy ragaszkodott hozzá, hogy azonnal beszéljen vele. Az OKW a beszámolók szerint elhitte Kluge történetét, de Hitler, aki az avranches-i ellentámadás kudarca miatt egyébként is le akarta váltani tábornokát, haladéktalanul utasította Model tábornagyot, hogy repüljön Franciaországba és vegye át a parancsnokságot. Model, „az egyik legszigorúbb és legrettegettebb vezető” Hitler elkötelezett híve volt, aki a Lovagkeresztet adományozta neki a gyémántokkal. A tábornagy meg volt győződve róla, hogy a normandiai katasztrófát szinte kizárólag a rossz vezetés eredményezte.4 Dankwart Graf von Arnim hadnagyot, a Párizsban állomásozó törzstisztet augusztus 17-én 04:30-kor ébresztették, hogy tudassák vele Model érkezését. Azonnal az Oberkommando West SaintGermain-en-Laye-i parancsnokságára sietett, ahol közölték vele,

hogy Model, miután egy részeg orvoson kívül mást nem talált az épületben, őrjöngeni kezdett, és ott helyben agyonlőtte a katonát. Arnimnak csatlakoznia kellett a La Roche-Guyonba induló Modelhez. A reggeli köd jótékonyan eltakarta a Szajna völgyében haladó konvojt. Hitler utasítására egy 20 mm-es önjáró légvédelmi lövegekből álló kíséretet is kaptak. Arnim a sofőr mellett ült Model parancsnoki járművében. A tábornagy alaposan leszidta, amiért rohamsisak helyett az egyensapkáját viselte. Amikor a birtok bejáratához hajtottak, Arnim észrevette, hogy a törzstisztek kíváncsian nézelődnek kifelé az ablakokból. Speidel, a törzsfőnök a lépcsőn fogadta őket. Mögötte ott állt Kluge, akit alig egy órája értesítettek a leváltásáról telexen. A találkozón jelenlévő Bayerlein altábornagy szerint Model kijelentette, hogy a normandiai csapatok „gyávák gyülekezete, holott a nyugati szövetségesek ellen sokkal könnyebb harcolni, mint az oroszok ellen, és majd ő gondoskodik róla, hogy megváltozzanak a dolgok”.5 Kluge méltósággal viselte sorsát, de félt, hogy nem csak a történtekért fogják felelőssé tenni, de ki is végzik, mint a júliusi összeesküvésben résztvevő többi tábornokot. Hosszú levelet írt Hitlernek, és megkérte Sepp Dietrichet, hogy a későbbiekben juttassa el neki. Az elé tornyosuló feladat lehetetlenségének részletezésén kívül a következőt írta: „Képtelen vagyok elviselni, hogy hibás stratégiám miatt én pecsételtem meg a nyugati front sorsát, és semmit nem tudok felhozni a mentségemre. Levontam a következtetéseket, és csatlakozom több ezer bajtársamhoz.” A levél tiszteletteljes hangnemben íródott, Kluge tartózkodott attól, hogy a felelősséget Hitlerre hárítsa. Nem kétséges, meg akarta menteni a családját a nácik Sippenhaft bosszújától. Végül Rommelhez hasonlóan azzal érvelt, hogy mivel a győzelem esélye csekély, be kellene fejezni a háborút. „A német emberek nem ilyen elmondhatatlan szenvedésre születtek, ideje

véget vetni ennek a borzalomnak.” Bár Kluge végül belátta ennek a hatalmas kon iktusnak a félelmetes ostobaságát, továbbra sem jutott eszébe, hogy ők milyen szenvedést okoztak más országok lerohanásával. Ez a tényező egyszerűen nem tudatosult a német parancsnokokban, az ok és okozat elemi zűrzavarában.6 Kluge autóval, külön kísérettel indult vissza Berlinbe. Verdun előtt, az argonne-i erdőben megálltak pihenni – nem messze onnan, ahol Von Stülpnagel tábornok sikertelen öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Kluge átadott a szárnysegédjének egy másik levelet – ez a testvérének szólt –, majd besétált a bokrok közé, és lenyelt egy ciánkapszulát. Kluge öngyilkossága után Hitler újabb vizsgálatot rendelt el a tábornok normandiai „rejtélyes eltűnésével” kapcsolatban, de most sem találtak arra utaló bizonyítékot, hogy találkozott volna az amerikaiakkal. A falaise-i katlan augusztus 16-án tovább szűkült, de még mindig messze állt a bezáródástól, mert a kanadaiak és Gerow V. hadteste is késlekedett. Gersdor , a német 7. hadsereg törzsfőnöke aznap „mindkét irányban át tudott hajtani autóval” a Trun és Chambois közötti résen. Az egyik német tábornoknak feltűnt, hogy a katlan alakja – bár jóval kisebb volt – zavaró mértékben hasonlított a sztálingrádi rombuszhoz.7–8 A II. páncéloshadtestet az Argentantól északkeletre elterülő Fôret de Gou ernbe rendelték, hogy védje a katlannak azt a szegletét, bár az egységnek már negyven harckocsija sem maradt.9 Másnap, a páncélosok feltöltését követően a két hadosztály maradványait Vimoutiers felé küldték tovább. Hausser vezérezredes ezenkívül utasítást adott a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztálynak, hogy hagyja el a katlant. Azt akarta, hogy álljon készen egy külső haderő az ellentámadásra, amikor a szövetségesek megpróbálják lezárni a rést. A hadsereg tisztjei azonban arra gyanakodtak, hogy így akarja kimenteni a Wa en-SS egységeit a csapdából. „Másként

fogalmazva csupán arra vagyunk jók, hogy bent maradjunk a kelepcében – reagált Meindl, a II. ejtőernyős hadtest parancsnoka, amikor meghallotta a hírt. – Az SS csak a sajátjaival törődik.”10 Más páncélosegységek a katlan nyakának két oldalához siettek, hogy nyitva tartsák a rést, de az egyre nagyobb számban megjelenő szövetséges vadászbombázók miatt a járműveknek a nappali órákban el kellett rejtőzniük a fák között és a gyümölcsöskertekben. Trun mellett egy helyi lakos álcázott harckocsikat látott a gyümölcsfák között. Az egyik toronyból egy katona bukkant elő, és hegedűjén bécsi keringőt kezdett játszani. Mintha érezték volna, hogy ez a vihar előtti csend.11 Miközben a német 7. hadsereg maradványai visszahúzódtak az Orne mögé, a brit VIII. és XXX. hadtestek gyorsan haladtak kelet felé, egyik várost a másik után szabadítva fel. „Egész úton meleg fogadtatásban részesültünk – írta egy brit tiszt –, bár az emberek egy része még mindig zavartnak és ijedtnek tűnt. A gyerekek nem igazán értették, mi zajlik körülöttük. Az egyik kis ú büszkén lendítette a kezét náci tisztelgésre, mintha ez lenne a helyzethez illő köszöntés, mások pedig az anyjukat gyelték, hogy lehet-e integetni.”12 Az Orne felső folyásánál fekvő Putanges-ban, ahol több német egységet is elvágtak a főerőktől, kaotikus jelenetek játszódtak le. „Miközben a dandártábornokkal beszéltem – írta Neave őrnagy a naplójába –, egy német féllánctalpas robogott el mellettünk, tele boche-okkal, a volánnál is egy némettel. Két francia ellenálló ült a platón Stenekkel, és egy francia motoros vezette a csapatot. A boche kifejezetten rosszkedvűnek tűnt, a franciák pedig harsogva kacagtak.”13 Közben Hodges 1. amerikai hadserege már közeledett délnyugat felől, a brit XII. hadtest pedig északnyugatról. Augusztus 17-én a lengyel 1. páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy nyomuljon

tovább Chambois irányába. Ám mivel a lengyelek hét kilométerrel a kanadai 4. páncéloshadosztály előtt jártak, tudták, hogy a támogatás megérkezéséig kemény harcok várnak rájuk, ezért sietve újjászerveződtek. Maczek tábornok elindította Chambois felé a 24. lándzsásokat és a 10. dragonyosokat, a hadosztály többi része pedig védelmi állásba húzódott a Mont Ormel körül. Ez a csúcs volt az egyik domináns tereppont a Dives folyóra néző és a falaise-i síkság északkeleti végét lezáró erdős meredélyen.14

Aznap az amerikai 90. hadosztály a Chambois-tól délre fekvő Bourg-Saint-Léonard-ban csúf meglepetésben részesült, amikor a Das Reich hadosztály és a 17. SS-páncélgránátos hadosztály maradványai hirtelen támadást indítottak, és gyors visszavonulásra kényszerítették őket. Gerow tábornok még aznap este újra

odaküldte őket, hogy foglalják vissza a létfontosságú magaslati pontot. Model tábornagy augusztus 18-án, 09:00-ra megbeszélést hívott össze a Bernaytól keletre eső Fontaine l’Abbéba. Eberbach már 03:00-kor elindult, az eltorlaszolt utak miatt mégis két órát késett. Hausser vezérőrnagy a 7. hadseregtől át sem jutott, őt törzsfőnöke, Gersdor képviselte. Model ellátta őket utasításokkal a szajnai visszavonuláshoz. A páncéloshadosztályoknak kellett nyitva tartaniuk a rést. A megbeszélés felénél érkezett a hír, hogy a kanadaiak elfoglalták Trunt. Eberbach azonnal távozott, hogy megszervezze a katlanon kívül várakozó II. páncéloshadtest ellentámadását, de ismét késlekedniük kellett az üzemanyaghiány miatt.15 A Vimoutiers felé vezető úton Eberbach parancsnoki autójára lecsaptak a szövetséges vadászok, és a tábornoknak egy árokban kellett fedezéket keresnie. A RAF és Quesada 9. taktikai légiereje ezen a napon és a következőn nagy erőkkel volt jelen a légtérben. A légköri viszonyok szinte tökéletesek voltak, és mivel a két német hadsereg egy nagyjából hússzor nyolc kilométeres területen zsúfolódott össze, célponthiánnyal sem küszködtek. A Typhoonok rakétáinak sikeres találatait egyre vastagodó füstoszlopok jelezték. „Újabb és újabb fekete gombák jelentek meg az égen – írta Meindl tábornok –, ami azt jelentette, hogy az ellenséges gépek jó vadászterületet találtak.” Ámulattal töltötte el ez az „elképesztő légi fölény”. Ugyanakkor dühös volt a sofőrökre, akik kétségbeesett menekülési kísérletük közben még több port vertek fel, amivel magukra vonták az ellenséges vadászbombázók pilótáinak gyelmét. „Az ember a haját tépte és azt kérdezgette magától, vajon a sofőröknek teljesen elment-e az eszük. Aztán csak gyelte a közeledő repülőgépeket, amíg fel nem húztak.” A gyér légvédelmi tűz nem nagyon zavarta a szövetséges repülőgépeket. Az önjáró

légvédelmi lövegekből nem sok maradt, a hadsereg katonái pedig az ejtőernyősöktől eltérően nem használták kézifegyvereiket a repülők ellen.16 A szövetséges pilóták nem sok szánalmat éreztek. „Kilőttük a rakétákat – írta egy ausztrál Typhoon-pilóta –, aztán egyesével megsoroztuk a géppuskákkal az összetorlódott ellenséget. Lenyomtuk a gombot, aztán lassan végigvezettük a tüzet a tömegen, majd felkaptuk a gépet, és kezdtük elölről az egészet, amíg ki nem fogytunk a lőszerből. Mindegyik rárepülés után lekaszált katonák ösvénye maradt utánunk, de a rést szinte azonnal betöltötte a többi menekülő.”17 Von Lüttwitz tábornok, a 2. hadosztály parancsnoka aznap döbbenettel szemlélte a látványt. „Az úton kiégett járművek álltak, mindenfelé állati és emberi tetemek hevertek, és a számuk óráról órára nőtt.”18 Eberhard Beck tüzér a 277. gyaloghadosztályból látott egy katonát, aki mozdulatlanul ült egy sziklán. Megfogta a vállát, hogy kihúzza a veszélyzónából, de a fér felbukott. Már halott volt.19 A amerikai 9. légi hadsereg becslése szerint csak augusztus 18án 400 járművet semmisítettek meg, míg a RAF 1159 kilőtt és 1700 megrongált járműről tett jelentést, valamint 124 megsemmisített és 100 eltalált harckocsiról. Ezek a számok azonban erősen eltúlozták a valóságot. Coningham repülő tábornok ismét dühöngött, amikor később megkapta a műveleti jelentést. Csapatai mindössze 33 páncélos járművet találtak, melyeket a levegőből semmisítettek meg. A jelentés szerint a szövetséges légitámadások véletlenszerű jellegük miatt nem érték el a kívánt pusztító hatást.[78] Másrészt ezek az akciók ismét csak járműveik elhagyására késztették a pánikba esett legénységet, az üzemanyagkészlet elpusztítása pedig kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a németek olyan nagy számban hagytak hátra páncélozott járműveket.21 Mivel rengeteg amerikai RAF század támadta a földi célpontokat, számtalanszor fordult elő „baráti tűz”. Az ironikus

kiáltás – „Fedezékbe, úk! Lehet, hogy a mieink!” – szállóigévé vált.22 Bradley 12. hadseregcsoportjának parancsnoksága elismerte, hogy „véletlenül támadás ért néhány brit járművet”, de rámutattak arra is, hogy a britek olyan sok felszerelést hordoznak a járműveiken, hogy az azonosító jelzéseket gyakran eltakarják a „különféle holmik”.23 A kanadai 4. páncéloshadosztály a véletlenszerű légitámadások miatt augusztus 18-án délutánig nem is próbálkozott Trun elfoglalásával. A hadosztály hangulatára kihatott a parancsnok, George Kitching vezérőrnagy letargiája és inkompetenciája is, valamint Simonds terve, miszerint az egyik páncélosdandár fogja vezetni a kitörést a Szajna felé. Augusztus 18-án este a hadosztály egyik különítménye elérte a Trun és Chambois között félúton lévő Saint-Lambert-sur-Dives-t, de az egység erősítés nélkül túlságosan gyenge volt a falu elfoglalásához. A Chambois felé tartó lengyel harccsoport súlyos térképolvasási hibát követett el, és tíz kilométerrel eltért északra. Ráadásul kezdett elfogyni az üzemanyag és a muníció is. A 10. lovassági lövészek felderítő ezrede elérte Chambois szegélyét, de nem tudta elfoglalni a települést. Közben délről az amerikai 90. hadosztály a 2ème DB egy részének támogatásával két kilométerre megközelítette a várost. Szemlátomást Montgomery és az amerikai parancsnokok is úgy gondolták, a csatát csak tüzérséggel és légierővel is meg lehet nyerni. Ám a kanadai, lengyel és amerikai csapatok vonala túlságosan vékony volt ahhoz, hogy visszatartsa a katlanból hullámokban menekülő németeket, és szembenézzen a megmaradt SS páncélosegységek ellentámadásának veszélyével. Augusztus 19-én a lengyel 10. dragonyosok megerősítették felderítő ezredüket Trun mellett, és felvették a kapcsolatot az amerikai 90. hadosztállyal. Az amerikai és lengyel katonák kezet ráztak egymással. „A lengyelek kiváló, higgadt harcosok” –

jelentette később egy amerikai hadnagy.24 Chambois, vagy ahogy az amerikaiak hamarosan elnevezték, Shambles[79] már lángokban állt a bombázásoktól, az utcákat elborították a halott németek és a kiégett járművek. A pusztítás mértékét részletező jelentések mintha egyre nyugodtabbá és kényelmesebbé tették volna a szövetséges parancsnokokat. Még a II. kanadai hadtestet irányító, energikus Simonds is „hivatalos jelentések körmölésével” töltötte a másnap reggelt ahelyett, hogy továbbküldte volna hadosztályait.25 Német források szerint a katlanban uralkodó körülményeket el sem tudta volna képzelni, aki nem látta. „Az utakat egymás mellett kéthárom sorban álló szétlőtt, kiégett járművek torlaszolták el – írta a 21. páncéloshadosztály egyik tisztje. – Sebesültekkel megrakott mentőautók égtek szénné. Lövedékek robbantak, páncélosok lángoltak, lovak feküdtek a hátukon, utolsókat rúgva haláltusájukban. Az ember szeme elé ugyanez a kép tárult, akármerre nézett. A tömegbe minden irányból tüzérségi és páncéltörő lövedékek csapódtak.”26 Beck tüzér a 277. gyaloghadosztálytól tinédzser korú gyalogosokat látott elbotorkálni. „Arcukról le lehetett olvasni a szörnyű élmény tragédiáját, melyet fel sem tudtak igazán fogni. Sokan összeomlottak a többnapos alváshiánytól. Néhányan elrejtőztek az erdőben, inkább a fogságba esést választották, mint ezt a pokoli létet.” Az elszabadult lovakat is sajnálta. „Az állatok feje, oldala és háta habos verejtékben úszott. Mintha egy hatalmas mészárszék közepén álltunk volna.”27 Nappal az emberek és a járművek az erdőkben és a gyümölcsöskertekben rejtőztek el a szövetséges repülőgépek elől. A kimerült, csüggedt német katonák csak éjszaka mozogtak, és folyamatosan szidták parancsnokaikat, akik eltévedtek a sötétben. Sokan a franciáktól szerzett kétkerekű kordékon húzták maguk után felszerelésüket vagy a nehezebb fegyverzetet. Összekeveredtek

a hátsó szolgálatok embereivel, köztük cipész- és szabóegységekkel – mindenki menekülni próbált, de fogalmuk sem volt róla, merre tartanak. A horizontot magnéziumfáklyák és ejtőernyővel lassan leereszkedő „karácsonyfaizzók” világították meg. Fényüknél jól látszottak a romba dőlt házak és a fák sziluettjei. Folyamatosan hallatszott a nehézlövegek moraja, ahogy az amerikai és francia tüzérzászlóaljak zavarótűzzel árasztották el az utakat. Augusztus 19-én Meindl tábornok és Gersdor is sürgették Hausser vezérezredest, hogy az éjszaka folyamán törjön ki kelet felé a Trunt, Saint-Lambert-t és Chambois-t átszelő Dives folyón át. A parancsot rádión és futár útján is továbbították. Hausser kérte, hogy a II. SS-páncéloshadtest támadja meg a lengyeleket és a kanadaiakat a rés másik oldaláról. 22:00-kor a 277. gyaloghadosztály maradványa megkapta a „Fertigmachen zum Abmarsch” – „kivonulásra felkészülni” – parancsot. Hausser és törzsének túlélő tagjai csatlakoztak a 3. ejtőernyős hadosztály maradékához, hogy gyalog kíséreljék meg a kitörést. Schimpf altábornagy, az egység parancsnoka súlyosan megsérült, ezért más sebesültekkel felrakták egy harckocsira. A kitörésre készülő csapatokat a megmaradt Tigrisek és Párducok vezették, a harckocsik minden akadályt eltakarítottak az útról. A tábornokok az egyszerű katonákkal együtt másztak fel a féllánctalpasokra és más páncélozott járművekre, készen rá, hogy ha támadást vezényelnek, ők is leugorjanak és harcoljanak. Egy tiszt állítólag látott két rohamsisakos, géppisztollyal felfegyverzett tábornokot, akiknek a hadosztályát már megsemmisítették.28 A Saint-Lambert elleni támadás nem sokkal éjfél után vette kezdetét. Az Argylli és Sutherlandi Felföldieket kiszorították a településről, ráadásul a kanadaiak robbanószer híján nem tudták felrobbantani az átkelőt. A német csapatok még hajnalban is özönlöttek át a hídon.

Meindl tábornok az éjszaka folyamán összeállított két ejtőernyős egységet. Elvezette őket a Dives partjára, ahol a lehető leghalkabban belecsusszantak a vízbe. A túlsó part meredek volt és tüskés bokrok borították. Amikor elérték a Trun–Chambois utat, látták a szövetséges harckocsik sziluettjét, és hallották az ellenséges katonák beszédét. Minden alkalommal, amikor fellőttek egy világítórakétát, hasra vetették magukat. Sikerült ellopakodniuk három páncélos mellett, de egy negyedik észrevette őket, és géppuskájával tüzet nyitott. Szerencséjükre a lövész túlságosan magasra célzott.29 Nem sokkal később döglött igáslovakra bukkantak, a lerobbant Wehrmacht-járművet vontató állatokat a szövetséges vadászbombázók géppuskázták le. A forró augusztusi időjárásban a felpu adt dögök orrfacsaró bűzt árasztottak magukból. Hátuk mögül géppuskák ropogását hallották, ahogy más csoportok is megpróbáltak áttörni a kordonon. Addigra megpillantották a hajnal első fényét. Csatlakozott hozzájuk egy másik ejtőernyős csapat is, amelyiknek szintén sikerült a menekülés. Északkeleti irányból harckocsik zaja hallatszott. Meindl reménykedett benne, hogy a „kívülről” érkező II. SS-páncéloshadtest járművei jöttek meg Vimoutiers felől, hogy segítsék a kitörési kísérletet. Ám a torony és a sziluett egyértelművé tette, hogy brit Cromwellek érkeztek. Három páncélos annak az ároknak a közelében állt meg, ahol a németek lapultak a magas fűben. Hallották, ahogy a harckocsizók beszélgetnek. Néhány másodperc után rájöttek, hogy lengyelül társalognak. „Szóval a lengyeleknek köszönhettük ezt az egészet!” – jegyezte meg később keserűen Meindl. Másfél órán át hasaltak ott, „a kisujjukat sem merték megmozdítani”, nehogy a fű hullámzása elárulja őket. Augusztus 20-a, 07:30 volt. Csüggedtségüket csak fokozta, amikor elölről, a coudehard-i magaslatok észak–déli irányban futó meredélyei felől is ellenséges géppuskatüzet hallottak. A köd felemelkedett, a nap kisütött, és

Meindl emberei az árok „melegházi atmoszférájában” tovább pácolódtak átázott, szakadt egyenruhájukban. Azoknak a német katonáknak a legnagyobb csalódottságára, akik még nem keltek át a folyón és a Trun–Chambois úton, augusztus 20-án reggel ugyanolyan „tiszta és csendes” nap virradt fel, mint amilyenek az előzőek is voltak. Amint a reggeli köd felszállt, az amerikai tüzérség rázendített, és a fák csúcsai felett megjelentek az üvöltő motorral lecsapó vadászbombázók is.30 A lábán megsebesült Gersdor augusztus 20-án, hajnalban ért Saint-Lambert-be egy különféle járművekből összeállított konvojjal. Ám akiknek a kora reggeli ködpárában nem sikerült kijutniuk, azoknak az útját hamarosan elállták a kilőtt járművek és az amerikai tüzérségi tűz. A rögtönzött munkabrigádok igyekeztek megtisztítani az utat, de az amerikai tüzérek és a visszavonuló kanadaiak folyamatosan tűz alatt tartották őket. Mások, egyebek közt a 2. páncéloshadosztály utolsó tizenöt harckocsija megpróbáltak átkelni a Dives folyón a Saint-Lambert és Chambois közötti kis hídon, melyet a szövetségesek azonnal heves össztűz alá vettek. „Emberek, lovak és járművek hullottak a mélybe, hogy rettenetes zátonyokat képezzenek odalent a folyóban – írta Von Lüttwitz tábornok. – Az égő harckocsikból folyamatosan láng- és füstoszlopok törtek az ég felé; lőszerek robbantak, lovak hevertek mindenfelé, sok közülük súlyos sérüléssel.” A nyakán és hátán megsebesült Lüttwitz törzstisztjeivel együtt északkeleti irányban vezetett gyalogoscsoportokat.31 Végül a 2. páncéloshadosztály két harckocsijának sikerül kilőnie a Trun–Chambois utat fedező amerikai páncélvadászokat, és átjutniuk a túloldalra. „Ez volt a jel az általános kitörés megkezdésére… felderítő járművek, harckocsik, rohamlövegek bukkantak elő a fedezékek mögül.”32

A Chambois-tól délre emelkedő magaslatról gyelő amerikaiak kicsit másként számoltak be a nap eseményeiről. „Pirkadattól sötétedésig teljesült a tüzérek álma – jelentette a 90. hadosztály tüzérsége. – Becéloztuk az utat, és lőttük az egymás után előbukkanó célpontokat.” „A németek elkeseredett trükkhöz folyamodtak, hogy át tudjanak kelni a senki földjén – állt egy másik amerikai jelentésben. – A meg gyelőállásunk felől eltakart területen egymás mellett hat oszlopban, öt-hat jármű hosszúságban összeállították a szállítóalakzatokat, majd adott jelre elindultak, és a sebességben bízva megpróbáltak épségben átjutni a tűzzónán. Nem sikerült nekik. A tüzérség felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban össztüzet zúdítson az útra. Amikor a tüzérségi meg gyelő látta az eredményt, a szó szoros értelmében ugrált örömében. A hunok újra és újra megpróbáltak járműveket átküldeni a pokoltűzön, de a tüzérség újra és újra lecsapott rájuk… Néha csak egy üteg lőtt, néha több is egyszerre. És ha különösen csábító célpont tűnt fel, rájuk szabadítottuk az egész hadosztály, vagy akár a hadtest tüzérségét. Mire leszállt az este, az út járhatatlanná vált, és mindkét oldalon roncsok borították a talajt. Errefelé nem sok hunnak sikerült megszöknie.”33 Valójában a kora reggeli órákban sokkal több német jutott át, mint hitték. Sokan mások a nap folyamán szöktek meg, elsősorban a kanadai szektorban, melyet nem erősítettek meg kellőképpen, pedig a Saint-Lambert melletti egységek folyamatosan küldték a segélykérő üzeneteket. A 4. páncéloshadosztálynak már készülődnie kellett volna a szajnai előrenyomulásra, de a 3. kanadai gyaloghadosztály még meg sem érkezett a felváltásukra. Ez a harcvezetési hiba elsősorban ismét csak Montgomery számláját terhelte, mert a brit tábornagy nem tudta eldönteni, hogy a szajnai hosszú átkarolást részesítse előnyben, vagy inkább zárja le a rést a Dives folyónál.

A lengyel főerő addigra beásta magát a Chambois-tól északkeletre emelkedő Mont Ormel meredélyein. Kezdett elfogyni a lőszer és az üzemanyag, de ejtőernyővel ledobtak nekik némi utánpótlást. A lengyelek nem meglepő módon szimbolikus küzdelemnek tekintették a csatát az ő fehér sasuk és a náci fekete sas között. A katonák szeme előtt állandóan Lengyelország büszke és tragikus történelme lebegett. Az 1. páncéloshadosztály emblémája ugyanazt a sisakot és a huszár sasszárnyat ábrázolta, melyet a lengyel lovagok is viseltek a vállukon, amikor 300 évvel korábban megmentették Bécset a törököktől. Parancsnokuk, Maczek tábornok szívbemarkoló büszkeséggel jelentette ki: – A lengyel katona más nemzetek szabadságáért harcol, de csak Lengyelországért hal meg. Miután hírt kaptak róla, hogy a Vörös Hadsereg közeledésére felkelés robbant ki Varsóban, a lengyelek megkettőzött erőfeszítéssel próbáltak végezni minél több némettel.34 Maczek számára, aki 1939 szeptemberében, Lvov védelmében a 10. lovassági dandárt vezette a német 2. páncéloshadosztály ellen, isteni gondviselésnek tűnt, hogy „a 10. lovassági dandárnak lehetősége nyílt csatában bosszút állni ugyanazon a 35 hadosztályon”. Aznap a dandár gyalogsága Chambois mellett fogságba ejtette Otto Elfeldt altábornagyot, a LXXXIV. hadtest parancsnokát, valamint 29 törzstisztjét. Ám ahogy az Ultraüzenetek is rámutattak, a Mont Ormelnál lévő lengyel állásokra a rögtönzött német harccsoportok mellett hátulról is veszély leselkedett.36 Az elkeseredett harcot vívó lengyelek segítséget kértek a kanadai 4. páncéloshadosztályától. Kitching önfejű és indokolatlan elutasítása odáig vezetett, hogy Simonds másnap leváltotta őt a posztjáról.37

Aznap reggel 04:00-kor a 2. SS-páncéloshadosztály Der Führer ezredét, amely eddig a Touques folyót felügyelte, utasították, hogy féllánctalpasaival induljon el a délre fekvő Chambois felé, és törje át az ostromgyűrűt. 10:00-kor tíz szövetséges harckocsit észleltek, a csövük a katlan felé nézett. A III. zászlóalj parancsnoka, Werner százados nemrég haladt el egy másik SS-páncéloshadosztály lerobbant Párduca mellett. Gyorsan visszatért a páncéloshoz. Az ott dolgozó katona közölte vele, hogy el tudja indítani a járművet, de beszélnie kell a parancsnokával, a közeli házban várakozó hadnaggyal. A hadnagy nem nagyon akart sehová sem menni, de Werner a pisztolyával kényszerítette vissza a harckocsijához. Felmászott a torony mögé, és onnan kalauzolta a páncélost oda, ahol a szövetségeseket látták. Amikor közelebb értek, Werner gyalogosan felderítette a környéket, hogy megtalálja a legjobb lőállást. A hadnagy addigra már jóval több lelkesedést mutatott. Werner szerint sikerült meglepniük az ellenséget, öt harckocsit kilőttek és többet megrongáltak.38[80] Eberbach tervének megfelelően a 9. Hohenstaufen SSpáncéloshadosztály egységei is támadást indítottak Vimoutiers irányából. Azonban az üzemanyaghiány miatt a páncélosok csak 10:00-kor indulhattak el. Egy alacsonyabb beosztású törzstiszt oldalkocsis motorkerékpárral derítette fel az utat, amikor belefutott egy nagyobb lengyel egységbe. A vezetőjét lelőtték, és amikor a lengyelek meglátták az SS-egyenruhát, őt is ki akarták végezni. Életét a kanadai összekötő tiszt mentette meg, aki fehéroroszként 1919-ben vándorolt ki Kanadába.40 Közben Meindl és ejtőernyősei a lengyel harckocsik távozása után folytathatták útjukat Coudehard és a Mont Ormel magaslatai felé. Meindl hirtelen megpillantott egy másik ejtőernyős egységet, amelyik csatárláncba fejlődve vágott át egy mezőn. Odafüttyentett

nekik. A atal parancsnok felismerte a tábornokot, és Meindl hallotta, ahogy ezt mormolja. – Ó, itt az öreg. Meindl gyorsan tájékoztatta a helyzetről, és átvette a másik egység irányítását is. A harckocsik blokádján csak úgy juthattak át, ha átkaroló támadást indítanak északi irányban. A atal tiszt közölte, hogy Hausser tábornok sincs messze.41 Meindl hosszas kitérővel, egy bombatölcsérben végül megtalálta a 7. hadsereg főparancsnokát, az Der Führer ezred katonáinak társaságában. Hamarosan összegyűjtöttek még néhány gyalogsági egységet, valamint két Párduc harckocsit. Az ejtőernyőseire a megszállottságig büszke Meindl alaposan lehordott néhány gyalogost, mert elvesztették a fegyverüket. Látta a „félelmet a szemükben és a gyávaságot a szívükben”. Inkább menekülni akartak, mint hogy csatlakozzanak a rés megnyitásáért vívott harchoz. „Voltak ott híradósok, akiknek mintha fogalmuk sem lett volna róla, miféle háború zajlott az előző három évben. Szánalmas látványt nyújtottak. És ott voltak az én ejtőernyőseim, tekintetükben megvetéssel, akik kiválóan tették a kötelességüket.” Emberei a maroknyi SS-katonával együtt készen álltak rá, hogy áldozatot hozzanak a többiekért, miközben a „kapcák”, ahogy nevezte őket, „önzésen és gyávaságon kívül” semmit sem mutattak. „Most értettem meg először, hogy a háború a lehető legrosszabb módja a legkiválóbb embertípus kinevelésének… hogy a legjobb vér elhullik, és a legrosszabb marad meg.” A rögtönzött támadás kezdetét vette, és „szinte a csodával határos módon”, 16:30-ra elfoglalták a coudehard-i magaslatokat – pontosan akkor, amikor a Wa en-SS páncélosai is támadást indítottak a másik oldalról. Áttörték a gyűrűt, és egy csaknem három kilométeres rést hoztak létre. A hadifoglyok megerősítették, hogy az 1. lengyel páncéloshadosztállyal állnak szemben.

Hausser tábornok súlyosan megsebesült, a kevés megmaradt harckocsi egyikének hátulján evakuálták. Meindl fő gondja aznap délután az volt, hogy jól látható jelzéssel ellátott mentőautókon átküldje a többi sebesültet is. „Egyetlen lövést sem adtak le rájuk – írta Meindl –, és magamban hálát adtam az ellenség lovagiasságáért.” A járműoszlop eltűnése után még félórát várt, mielőtt az első harcoló egységet elindította volna, „hogy az ellenség fejében meg se fordulhasson a gondolat, hogy bármiféle tisztességtelen előnyhöz akarnánk jutni”. Hátul gyorsan terjedt a hír a coudehard-i rés megnyitásáról, és aznap éjszaka a németek tömegesen próbálták kihasználni a lehetőséget. Meindl azonban undorodva hallgatta az egyik főtisztet, aki szerint sokan mások – köztük több tiszt is – reménytelen vállalkozásnak tartották a szökést. Augusztus 21-én reggel úgy döntött, nem is próbálja még egy napig nyitva tartani a rést. Felébresztette az embereit, ami nem volt könnyű feladat. Miután összeállította a visszavonulást fedező haderőt, gyalog indult keletre, a Szajna felé. A szakadó eső segített elrejteni a kimerült menekülők hosszan kígyózó menetoszlopát. Bár a 3. kanadai gyaloghadosztály egy része megérkezett, hogy megerősítse a kordont Trun és Saint-Lambert között, a nap folyamán több kis létszámú német csoportnak is sikerült a szökés. Némelyik csatlakozott a rés nyitva tartásáért küzdő SS-csapatokhoz, de egy fent köröző amerikai meg gyelőgép folyamatosan a visszavonulókra irányította a tüzérségi tüzet. A rés déli végében Leclerc 2ème DB-ének egy harccsoportja lőállásba vonult az egyik magaslaton, szinte közvetlenül a lengyel főerő mellett. Valamivel délnyugatabbra a Langlade harccsoport és az amerikai 90. hadosztály visszaverte „többé-kevésbé szervezett német próbálkozásokat a Chambois és a Forêt de Gou ern közötti áttörésre”.42

Az a nap a caeni lakosoknak is nagyon jelentős volt. A touques-i védvonalról kilőtt utolsó tüzérségi lövedék a városban csapódott be: „ez volt Caen mártíromságának hatvanhatodik, és egyben utolsó napja”.43 Augusztus 21-én a Mont Ormelnál elszigetelt lengyel páncéloshadosztályt végre megerősítették a kanadai csapatokkal. [81] A rést lezárták. Eberbach tábornok belátta, hogy több menekülőre nem nagyon számíthatnak, ezért utasította a II. SSpáncéloshadtest maradékát, hogy húzódjon vissza a Szajnáig. A súlyosan megsebesült Hausser tábornokot elvitték a 7. hadsereg Le Sap-i ideiglenes parancsnokságára, ahol átadta a parancsnokságot Von Funck tábornoknak. (Két nappal később Eberbach tábornok foglalta el a pozíciót.) A törzstisztek elkezdték összegyűjteni és újjászervezni a csapatokat. Meglepve tapasztalták, hogy némelyik hadosztályból több mint 2000 embernek sikerült a szökés.45 A hátramaradt németek nem sok ellenállást tanúsítottak. A szövetségesek egy teljes napig gyűjtötték be a foglyokat. „A jenkik azt mondták, több százat szedtek össze – írta Julius Neave őrnagy a naplójába. – A 6. Durhami Könnyűgyalogság nemrég jelentette, hogy nagyszerű pozíciót foglaltak el, ahonnan további százakat látnak feléjük vonulni.”46 Több egység szinte sportnak tekintette a németek kifüstölését az erdőből. De történtek tragédiák is. Écouchéban a németek több száz aknát és robbanó csapdát hagytak hátra. „Az egyik templomból kilépett egy tíz év körüli ú, hogy üdvözöljön minket – jelentette egy atal amerikai tiszt a 38. lovassági felderítő századtól –, és felrobbant az egyik gyalogsági aknán.” A nemrég érkezett brit utászok nekiláttak megtisztítani a várost, hogy elejét vegyék az újabb baleseteknek. 240 aknát hatástalanítottak.47 Először nem volt könnyű behatolni a katlanba, mert az utakat eltorlaszolták a kiégett járművek. A harckocsik és a roncsmentő

járművek egész nap dolgoztak, hogy átjárót alakítsanak ki a maradványok között. Valóban hihetetlen volt a látvány. „Az utak járhatatlanná váltak a roncsok, valamint a felpu adt emberi és állati tetemek miatt” – írta egy Typhoon repülőosztály parancsnoka, aki meg akarta nézni munkájuk eredményét. Megrázta, amit tapasztalt. „Egyenruhadarabok lógtak a harckocsikon és a fatörzseken, emberi maradványok szorultak groteszk alakzatokban a megfeketedett sövények közé. Holttestek feküdtek a megszáradt vértócsák közepén, kiguvadó szemmel bámulva a semmibe. Két szürke ruhás halott lábak nélkül támaszkodott egy agyagfalnak, mintha imádkoznának.” A leégett fák csontvázai között a háborús és katonai bürokrácia maradványai hevertek szétszórva, köztük írógépek és szétrobbant postazsákok. „Találtam egy fotót egy szürkébe öltözött, mosolygó sorozottról, aki szülei, két ünnepélyes parasztember között állt. Mintha vádlón tekintettek volna rám.” Komor emlékeztető volt ez arra, hogy „minden szürke ruhás halott egy-egy anya a volt valamikor”.48 Kingsley Amis írót, aki szintén látta a helyszínt, megdöbbentette az elhullott állatok hatalmas száma – a németek ezeket használták fel szökési kísérletükhöz. „A lovak szánalmas látványt nyújtottak halálukban, felső ajkuk felhúzódott a foguk fölé, mintha folyamatos kín gyötörné őket.”49 Az amerikai katonákat is vonzotta a hazaküldhető ajándékok gyűjtésének lehetősége. A 6. különleges műszaki dandár egyik egysége talált egy teljes kozák századot, lovakkal együtt. „A doni és a tereki kozákok is eredeti kozák egyenruhájukat viselték, eltekintve a mellükre varrt, sast és horogkeresztet ábrázoló német emblémától. Még rajtuk volt a szőrmesapkájuk is, és később kiderítettük, hogy a századparancsnokot Zagordnyij századosnak hívták. Feleségét vele együtt ölték meg, mert az asszony is vele tartott a háborúba. Azt hallottuk, a francia emberek rettegtek az oroszoktól.” A műszakiak mohón gyűjtötték össze a „sarló-kalapács

címerrel ellátott” szablyákat. Néhányan nyergeket és fegyvereket szedtek össze, és mindent bedobáltak egy teherautó hátuljába. Később engedélyezték, hogy hazavigyék a zsákmányukat, a szablyák kivételével, mert azokat megjelölték a szovjet szimbólummal. Az amerikai katonai hatóságok nem akarták felbosszantani szövetségeseiket, akik egyébként is érzékeny témának tekintették a németek oldalán harcoló hon társaik ügyét.50 A hatalmas számú hadifogoly mellett több ezer német sebesültről is gondoskodni kellett. A tisztogatás során, a Forêt de Gou ern mélyén rábukkantak egy német tábori kórházra, 250 sebesülttel. A katlanban maradt sebesültek többsége azonban semmiféle orvosi ellátásban nem részesült.51 A brit és amerikai egészségügyi szolgálatok hamarosan teljesítőképességük határához értek. Az orvosoknak keményen dolgozó német szanitécek segítettek. „A falaise-i katlan összeomlásakor – írta Snyder alezredes – 750 német sebesültet hoztak be. Néhányuk könnyebb sérülést szenvedett tiszt volt, akik már a