A nagy francia ágy 9637890041 [PDF]

Zitiervorschau

A mű eredeti címe: Restif de la Bretonne ANTI-JUSTINE

Fordította és az utószót írta ADAMIK LAJOS

A fordítást az eredetivel egybevetette MARSHALL ILONA

ISSN: 0239-0558 ISBN: 963-7890-04-1

Kiadja az UNIO Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft. Felelős kiadó: Horváth Béla Sorozatszerkesztés és tipográfia: Erato szerkesztősége Szedte az UNIO Kft, Fényszedő Üzeme Nyomta, kötötte a Nyírségi Nyomda Felelős vezető: Jáger Zoltán igazgató

illusztráció: Francois-Roland Elluin 18. századi rézmetszetei erotikus regényekhez Antoine Borel rajzai nyomán A címlap Zétényi János fotójának felhasználásával készült.

A szerző az olvasóhoz

Milyen mentséget találhatna magának valaki, aki olyan könyvet bocsát a nagyvilág elé, mint az itt következő? Nekem van nem egy, de száz is. Egy író célja csakis olvasóinak elégedettsége lehet. Semmi nem szolgálja annyira az elégedettséget, mint a kellemes olvasmány. Fontenelle mondotta: „Nincs olyan bánat, amit ne ellensúlyozna egy óra olvasás." Mármost, valamennyi olvasmányok közül az erotikus műveké a legvonzóbb, kivált ha kifejező illusztrációk kísérik őket. Mikor már rég ráuntam a nők bájaira, kezembe került Dsds* Justine-je. Felforrt tőle a vérem. Élvezni akartam, megőrjített a vágy: fogammal tépkedtem kancám mellét, hátracsavartam karját... Röstelltem fékte-lenségemet, amelyet olvasmányom váltott ki, ezért magam is nekiláttam egy Erotikonnak, amely élvezetes ugyan, de nem kegyetlen; amely annyira felajzott, hogy képes lennék meghágni akár egy két láb magas, görbe lábú és púpos satrafát is. Vegyétek, olvassátok, és ugyanígy éreztek majd ti is.

* de Sade márki 5

Előszó

Senkit sem háboríthattak fel jobban a gyalázatos Dsds szenynyes művei, mint engem: a Justine, az Aline, a Budoár, a Libertinizmus elmélete. Valamennyit a börtönben olvastam. Ez a gazember egyes-egyedül olyan gyönyöröket tálal a férfiaknak, melyek a nők számára kínzásokkal, sőt halállal járnak. Célom egy olyan könyv megírása, amely élvezetesebb az övéinél és amit a feleségek férjük kezébe adhatnak, hogy jobban értsenek a dolgukhoz; egy olyan könyvet szeretnék, amelyben az érzékek a szívhez szólnak, amelyben a gyönyörök nem rejtegetnek semmi kegyetlent a szép nem számára, és amely nem halált, de sokkal inkább életet kínál képviselőinek, amelyben a szerelem visszatalált a természethez, és mentesen minden gátlástól, minden előítélettől, egyes-egyedül vidám és kéjteli képekben lép elénk. Aki elolvassa, imádni fogja a nőket, ha pedig megfarkalta, kényeztetni fogja őket. Annál inkább gyűlölni fogja viszont az élvenyúzót, azt a bizonyosat, akit hosszú, fehér szakállal engedtek ki a Bastilleból 1789. július 14-én. Bárcsak az elbűvölő remek, amit én most közreadok, porba sújtaná az ő műveit! Rossz könyv, de jó szándékkal készült. Én, Jean-Pierre Linguet, jelenleg a Conciergerie foglya, kijelentem, hogy jelen művemet, legyen bármily élvezetes is, egyedül a hasznosságtól vezérelve alkottam. Így például a vérfertőzés csakiscsak azért szerepel benne, hogy ellensúlyozzam a kéjencek megromlott ízlését, a szörnyű kegyetlenkedéseket, melyekkel Dsds gerjeszti őket. Floréal, a 2. esztendőben 7

I. fejezet

A gyermekről, akiben ágaskodik a vágy Egy faluban születtem Reims mellett.és Cupidonet-nak hívnak. Gyerekkoromtól fogva vonzódtam a szép lányokhoz. Kivált rajongtam a szép lábakért meg szép cipőkért; ebben a Grand-Dauphinre, XIV. Lajos fiára hasonlítottam, no meg Thévenard-ra, az Opera színészére. Az első lány, akitől begerjedtem, egy csinos parasztlányka volt. Valahányszor vecsernyére vitt, kezét a meztelen combomon pihentette. Megkocogtatta tököcskéimet, és érezve, hogy ettől felgerjedek, szűzies szelídséggel szájon csókolt; ettől aztán elpirult, mert szemérmes volt. Az első lány, akit meg is tapogattam - éspedig a szép topánkák iránti vonzalmamnak köszönhetően - első nővérem, Jénovesette volt. Nyolc lánytestvérem volt, öt nővérem anyám első házasságából és három húgom. Nővéreim közül a második rendkívül szép volt: róla még lesz szó később. A negyediknek olyan selymes szőr takarta a csecsebecséjét, hogy kéj volt csak hozzáérni is. A többi csúnya volt. Húgaim mind a hárman vonzóak voltak. Anyámnak Jénovesette, a szépek között is a legizgatóbb volt a kedvence, és egy párizsi utazásáról pompás cipellőt hozott neki. A következő vasárnap Jénovesette finom, új pamutharisnyát vett fel, hozzá fűzőt, ami összeszorította a derekát, és tompora buja domborodásáyal még apámat is felgerjesztette, dacára zsenge korának; mert apám szólt 9

anyámnak, hogy küldje ki a lányt (én elbújtam az ágy alá, hogy jobban lássam szép nővérkém cipőjét és lába szárát)... Amikor húgom kiment, apám rávetette magát anyámra, és harangozni kezdett neki az ágy végén, míg én alatta rostokoltam, miközben ezeket mondta: - Hohó! Vigyázzon ám a kedvenc lánykájára! Igen tüzes teremtés lesz, már most figyelmeztetem... De van is kitől örökölnie, mert értek a szerelemhez! Lám, kegyed is: máris milyen pompásan ontja az öle a nektárt... Észrevettem, hogy Jénovesette hallgatózik, és mindent lát... Apámnak igaza volt. Szép húgocskámnak később a gyóntatópap vette el a szüzességét, azután végigment rajta ország-világ. Ma viszont annál szermérmesebb. Vacsora után Jénovesette kijött a kertbe, ahol egyedül voltam. Rajongva bámulta, begerjedtem tőle. Odaléptem hozzá, odasimultam a csípőjéhez. Végigtapogattam a lábát, a combjait, még zsenge, de elbűvőlően szép hasadékát! Jénovesette szótlanul tűrte. Rávettem, hogy dőljön előre, támaszkodjon a kezére és a térdére, és nekiveselkedtem, hogy meghágjam a kutyákhoz hasonlatosan, döfködtem minden erőmből, rángatózva, ahogy a kutyák teszik, két kezemmel pedig a tomporát szorítottam. Noszogattam, hogy homorítson erősebben a derekával, így szelencéjéhez éppúgy hozzáférhettem, mint tompora nyílásához. Nekifeszültem tehát, és bunkócskám hegyét szirmai közé préseltem, mondván: - Feljebb a fenekeddel, még, még feljebb, hogy bejuthassak végre! De beláthatja bárki, hogy egy ilyen zsenge lyukacska nem tudott befogadni egy olyan gyutacsot, amely még a kupakját se tolta hátra (jó nagy köcsögre volt szükségem, amit nem sokkal később meg is kaptam). Épp hogy csak szét tudtam nyitni bejáratának két szárnyát. Kilövellni se tudtam, 10

nem voltam még elég érett... Miután meghágnom nem sikerült, ismét csak példaképeim mintájára nyalni kezdtem a zsenge hasadékot... Jénovesette kétségtelenül kellemes bizsergést érezhetett, mert nem untatta a játék, és száz csókot is nyomott a számra, amikor felálltam. Behívták, mire elfutott. Keble még nem indult növekedésnek, ezért másnap álkebleket rakott fel magának, nyilván mert hallottam, amikor az anyja vagy a nővérei kebleit dicsérték. Észrevettem; megkértem, hogy vegye fel a cipőjét is, kényelmesen végigfektettem az ágyon, és közel két órán keresztül sepergettem buzgón a portáját. Bizonyosra veszem, hogy elélvezett, mert úgy rázta magát, mint egy eszelős, amíg csak a húsában vájkáltam nyelvemmel... Két nap múlva aztán Párizsba küldték tanulni, ahol beváltotta apja jóslatát.

11

II. fejezet

A selyemszőrű bugyellárisról Ami a többi nővéremet illeti, egy közülük igen mértéktartó volt: kerek-perec elutasított, de azóta mind a két leánykáját megfarkaltam Párizsban. Harmadik nővérem még túl fiatal volt: tizennyolc éves, elragadó teremtés! Ennek ellenére is rávetettem magam a gyermekre, mihelyt beláttam, hogy Cathos, Jénovesette ikertestvére bevehetetlen. Éheztem a pinácskát, amióta egyet már kiszagolhattam: kiszemeltem Babiche-t. Egy vasárnap végre, amikor jó kedvében volt és anyám éppen megfürdette, belemártottam a nyelvemet. Áldásos ténykedésem közben kapott rajta a tüzes Madeleine, a selymes bugyellárisú. Jó sokáig figyelt bennünket, mielőtt megzavart, és mert látta, hogy a kicsike élvezi, ő is kedvet kapott. Ránk szólt, mire szétrebbentünk. Madeleine ekkor szó nélkül kiküldte Babiche-t, és incselkedni kezdett velem. A csűrben, ahová Babiche-t is becsaltam, lelökött a szalmára, és míg én hanyatt terültem, csiklandozni kezdett, fölém feküdt, egyik combját erre, másikat arra tárva. Kezem szoknyája alá tévedt, ahol ráleltem a csodálatos selymes bugyellárisra. Az isteni gyapjútakaró végképp levett a lábamról. Belebolondultam Madeleine Linguet erszényébe, kértem, hadd csókolhassam meg. - Te kis huncut - mondta -, várj egy kicsit. Odament a kúthoz, felhúzott egy kevés vizet és fölé 13

guggolt... Majd visszatért hozzám, és tovább ingerelt. Én magamon kívül voltam, tüzeltem, és múló szerelmi rohamomban így szóltam hozzá: - Mindenáron ki kell nyalnom ezt a szép kis lyukat. Madeleine hanyatt feküdt, széttárta a combját. Nyalni kezdtem, a szép Madeleine pedig riszálta a tomporát: - Dugd be jól a nyelved, kisfiú - mondta. Bedugtam, ő pedig nekifeszítette a pajzsát. Kotortam fékeveszetten!... Annyira élvezte, hogy sikongatott. Én meg úgy felajzódtam, mint három gyóntatópap egyszerre, és mivel nem lövelltem ki, ugyanolyan hévvel folytattam tovább ténykedésemet. Nővérem is el volt ragadtatva tőlem. De mennie kellett; finomságokat kaptam tőle, amit Babiche-sal fogyasztottunk el. Selymes bugyellárisú nővérem egy este így szólt hozzám: - Cupidonet! A csinos szegecsed ugyancsak kemény, valahányszor belém dugod a nyelvedet. Azt hiszem, ha egy ágyba bújunk, be tudnád tenni az én kis mókusom nyílásába - a kis mókusomba, amelyet annyira szeretsz szívogatni és amelynek olyan finom a bundája! Nekem biztosan örömöt okoznál, és ki tudja, talán magadnak is. Gyere be hozzám ma éjszaka. Mikor az egész ház álomba merült, belopóztam nővérem ágyába. Madeleine így szólt: - Egyszer láttam, ahogy apánk - azután, hogy Marie-t, a szép nővéremet cirógatta, aki elment Párizsba- megrohanta anyánkat, és hatalmas, kemény dárdájával felöklelte a mókusát. Mindjárt megmutatom, hogyan, és te is úgy csinálod majd. - Láttam őket én is! - Akkor jó! Azzal elhelyezkedett, engem magára ölelt, felszólított, hogy rohamozzak, ő meg nekem feszült. De Madeleine szűz volt, és bármilyen keményen állt is, nem tudtam beléhatolni: 14

fájdalmat éreztem. Nővérem minden jel szerint elélvezett, mert jószerén elalélt. Ó, hogy sajnáltam azt a gyönyörű, selymes lyukacskát, amelyet hat hónap óta nyalogattam és sepergettem! Apám, Claude Linguet, aki nem hasonlított rám, elküldte a lányait a háztól, mihelyt felajzották. Madeleine állítólag odáig ment, hogy megpróbálta elcsábítani... Bárhogyan volt is, három nappal később elutazott a fővárosba, ahol legidősebb fivérünk, a pap talált neki házvezetőnői állást, éspedig egy saint-honorébeli kanonoknál. Az álszent kurafi hamarosan felismerte, milyen kincsre tett szert. Volt nála egy titkos ajtó, amiről csak ő tudott, és amely házvezetőnői szobájába nyílt - éjszaka ide járt felderítésre. De soha olyan szép portékára nem lelt még, mint Linguet kisasszony selymes bugyellárisa! Látni akarta. Szépsége rabul ejtette, és nem lelt nyugtot többé addig, amíg meg nem farkalhatta. Egy éjszaka, mikor nővérem még a látszatnál is mélyebb álomba merült, a kanonok beledugta a nyelvét. Nővérem érezhetően megáradt. A kanonok erre nyomban rámászott és meghágta. Nővérem karjába szorította, és riszálta a tomporát. - Ah, Mignonne! - így a kanonok -, milyen jól rázod magad!... De, ugye, nem fáj? Az a gyanúm, te egy kis szajha vagy... - Az átvérzett ing és lepedő meggyőzte, hogy nővérem szűz volt. Rajongott érte. Nővérem két éven át hágatta magát buzgó módon a szent emberrel, amíg sírba nem vitte. De a kanonok előbb még ellátta hozománnyal, így hozzámehetett anyám első férjének a fiához.

15

III. fejezet

A meglovagolt anyáról

Mivel Madeleine házassága után visszatért Reimsbe, én pedig érettebb lettem, élénken áhítoztam arra, hogy betehessem neki. Több mint két éve azzal kellett beérnem, hogy Babiche nővéremet, no meg némelyik unokahúgomat fogdossam-nyaldossam. De vagy a fütykösöm nőtt egyre nagyobbra, vagy a fejletlen lyukacskák lettek egyre szűkebbek... Éjszakára találkát kértem az újdonsült Bourgelat asszonytól, amit még aznap estére meg is kaptam. Kinn voltunk a birtokunkon, férje pedig Reimsbe utazott üzleti ügyeit intézni. A vaksors úgy hozta, hogy aznap este apám rosszul érezte magát. Anyám gondoskodott róla, majd attól tartva, hogy terhére lehet, menye mellett tért nyugovóra. Madeleine látva, hogy anyám elaludt, óvatosan felkelt, hogy hozzám bújjon; magam pedig ugyanekkor hozzá indultam. Szerencsétlen módon elkerültük egymást!... Bebújtam amellé, akit az ágyban találtam. Ez a valaki a hátán feküdt. Amúgy álmában rámásztam, és meglovagoltam. De micsoda katlanba jutottam! Társam karjába ölelt, még félig aléltan lökött egyet-kettőt tomporával, és így sóhajtott: - Ó, soha, de soha nem szereztél még ekkora élvezetet! Elélveztem én is, és aléltan ráborultam a még kemény keblekre, mert anyám nem szoptatott, de másként se nyűtték el addig a halmait. Bourgelat kisasszony akkor ért vissza hozzánk, amikor elájultam.

17

Igen elcsodálkozott a szavak hallatán, melyek anyósából - kétszeresen is anyósából - törtek ki! Rájött, hogy csak én hághattam meg, és még amúgy ájultán visszavitt az ágyamba! Így hát az anyai katlanban öntöttem ki első ízben a magomat!... Anyám, aki most már egészen magához tért, csodálkozva kérdezte Madeleine-t: - Mondd csak, lányom, te meg mit művelsz ott? Én magamhoz tértem, nővérem pedig visszafeküdt anyám mellé, aki suttogva korholta; - Furcsa szokásaid vannak, édes menyem! - Az uram -felelte Bourgelat kisasszony- gyakran fektet maga fölé. Erről álmodtam, és álmomban magam is így csináltam. Mikor felébredtem, kiugrottam az ágyból. Anyám elhitte. A roham viszont nem maradt eredménytelenül: Linguet asszony várandós lett, és titokban fiút szült, szépet, akár Adonisz; volt olyan leleményes és kicserélte fia csemetéjével, aki halva született. Ő az, akiről később még szó lesz Cupidonet néven; másként Kiskakasnak hívták, és az unokaöcsém volt. Eltelt egy hét. Eközben kihevertem az ájulásomat, és újabb találkát kaptam. De ámuljanak el, olvasóim, milyen balsors kísért! Kihallgatott bennünket az egyik aratólány, aki hatalmas keblekkel dicsekedhetett, és a pajtában hált. Miután Bourgelat kisasszony jött énhozzám, Mammelasse - aki kedvelt engem, mert gyakran köcsögölt magának úgy, hogy közben rám gondolt, és aki egyébként sem volt rosszindulatú - beérte annyival, hogy szólt a fivéremnek: éjszakára zárja kulcsra a szobája ajtaját, a kulcsot pedig rejtse el... Bátyám így is tett. De képzelhetik megdöbbenésemet, amikor selymes párnácska meg pompás kerekded almácskák helyett lószőrrel borított vánkost és két nagyra fújt ökörhólyagot tapintott a kezem! Mammelasse saját kezű-

18

leg rakta be magának, én meg nekiveselkedtem és szavamra, jólesett. De kishíján megint elájultam. Végül megint sikerült összebújnom Madeleine-nel a szénapadláson. Eszelős módjára estem neki, benyomultam. De a harmadik lökésnél, amellyel tompora válaszolt, elájultam...

19

IV. fejezet

Egy másik felszarvazott sógorról Madeleine megvonta tőlem kegyeit, mert félt a következményektől. De nem kellett sokáig leledzenem ebben a kirekesztettségben: egy héttel utolsó légyottunk után útra keltem Párizs felé. Tanulni mentem oda. De stúdiumokról itt most nem lesz szó! A szép Marie-nál, második nővéremnél kaptam szállást. Amikor elvesztettem a szüzességemet, egyúttal felszarvaztam apámat is. De felszarvaztam anyaági mostohafivéremet is, kielégítve és alaposan elárasztva apai ágon félnővéremet- akit ez a fivérem elvett, és akit én teherbe ejtettem. Bourgelat-nak ugyanis nem lett több gyereke, csak ez. az egy, amelyik kilenc hónappal a szénapadlásbeli üzekedésünk után jött világra, Így is maradt még épp elég tennivalóm nyolc nővérkémmel, akik közül hat, de legalább öt könnyűszerrel meglovagolható volt. De térjünk vissza Marie-hoz, a legszebbhez valamennyi közül. Egyszer, a Szűzanya napján, Marié ünnepi ruhát, szép cipőt öltött magára, ahogy azt a szép nők értik, fehér keblére pedig pompás virágcsokor vetett árnyékot. Begerjedtem tőle. Tizennégy éves voltam. Már megfarkaltam és felcsináltam három nőt - mert Mammelasse-nak is született egy leánykája, akiről azt híresztelte, hogy én csináltam neki, és aki úgy hasonlított Jénovesette Linguet-re, mint egyik tojás a másikra. Vágyam tehát nem bolyongott tovább céltalanul: 21

a leghatározottabban ingerlően szép nővérem portékáját kívántam. Ebéd után Marie elvonult aludni egy sötét alkóvba, és elnyújtózott a hitvesi ágyon. Látta, hogy a férjeura fickós, mert a fehér nadrágja feszesen duzzad, gyönyörre készen akarta várni... Én elbújtam, hogy kifigyeljem. De sógorom, miután végigtapogatta nővérem mellét és bugyellárisát, és félrehúzta az alkóv függönyét, hogy utóbbit megcsodálja, tartalékolta erejét, nyilván éjszakára, mert óvatosan visszavonult. Láttam, hogy veszi a botját meg a kalapját, és elmegy hazulról. Utánaosontam, és bereteszeltem a kaput. Visszaérve behúztam a függönyt, mert sógorom nyitva hagyta; kitakarva hagyta a nővéremet is. Ráfeküdtem, és keményen duzzadó buzogányommal benyomultam a szurdokba, hol födetlen keblét, hol szétnyíló ajkait szívogatva! Nővérem azt hitte, a férje vagyok. Nyelve hegyével csiklandozott; teljesen fölsüvegelt buzogányommal hatoltam belé. Mivel az inacskám még nem volt átszakítva, furdancsom visszagörbült, és olyan vastag lett, mint sógoromé. Toltam előre a szépség is belelendült, és hosszú fegyverem elhatolt egészen a szurdok legmélyéig. Nővérem, félig már aléltan, még egyszer beleadott mindent. Elélveztem... és elájultam. Ez leplezett le. Szép nővérem kiélvezte furdancsom utolsó löketeit. De azután, hogy részesült a bőséges kilövellés minden gyönyöréből, lerázott magáról, és félrelökött. Széthúzta az alkóv függönyét, és meglátott: - Jaj! Uramisten! Hisz ez Cupidonet! Teljesen belém merült! Most meg elájult a gyönyörtől!... Magamhoz tértem. Korholni kezdett, majd azt kérdezte, ki tanított engem erre. - A te szépséged, imádnivaló nővérem - mondtam. - De ilyen fiatalon? Erre elmeséltem neki egész addigi életemet: hogyan markolásztam és nyaldostam Jénovesette szelencéjét, hogyan nyaltam be neki, azután mint fúrtam ki Madeleine 22

selymes bugyellárisát, lovagoltam meg Linguet asszonyságot azt hive róla, hogy Bourgelat asszony, hogyan döfette meg magát velem Mammelasse; hogyan nyalogattam Babiche szilvácskáját, nem bírván meglenni portéka nélkül, és hogyan ejtettem teherbe a három nőt, akit megfarkaltam. - Te jó ég!... De milyen szószátyár vagy! - Csak teveled, hiszen a nővérem vagy, és már meglovagoltalak (miközben történetemet előbeszéltem, nővérem keble és cipője újra felajzott), és most, isteni Marie, még egyszer meg foglak lovagolni. - De az uram... - Bereteszeltem a kaput. Nővérem szép keblére vonta a fejemet, és egészen halkan azt suttogta: - Csinálj nekem is egy gyereket, kis kakasom. Újra meglovagoltam, és kilövelltem anélkül, hogy elájultam volna. A szép Marie-nak még nem volt gyereke: apja lettem Beauconin kisasszonynak, ilyen nevű sógorom egyetlen lányának. . (A közönséges üzekedések közül itt most egyet sem említek. Csakis az igazán kéjes, szabados képek, csakis az alább következő rafinált gyönyörök révén lehet sikeresen felvenni a harcot a kegyetlen vágyakkal, melyek az aljas, szörnyű Dsds förtelmes alkotásai nyomán támadtak az elfásult kéjencek szívében és agyában! Minden buzgóságomat arra fordítom tehát, hogy kimondhatatlan gyönyörökről fessek tablót, mélyek felülmúlják mindazt, amit a Justine szerzőjének kizárólag vérengző képzelete ki tudott agyalni.)

23

V. fejezet

A jóságos, spártai férjről Mielőtt még rátérnék az imént ígért történetekre, néhány szóban muszáj elmondanom azt a rendkívüli kalandomat, amelyet húszévesen, jogi tanulmányaimat folytatva éltem meg a Saint-Honoré utcában. Velem szemben lakott egy öreg órásmester, akinek volt egy ifjú és elbűvölő felesége. Ez volt neki a harmadik. Az első tizenkét éven át ajándékozta meg a legteljesebb boldogsággal - szüntelen mámor volt az! A második tizennyolc éven át bírta, igénybe véve húga segítségét is, aki a hitvest helyettesítette az ágyban a legcsekélyebb gyengélkedés esetén - amiért férje soha egy percre rá nem unt a farkalásra. Mikor e csodálatos hitves távozott az élők sorából, az órásmester, immár hatvanévesen, elvette a szép és elragadó Fidelette-et, törvény szerint egy építész, a természet szerint egy márki lányát. A harmadik hitves kecsessége és kihívó bája semmihez sem volt fogható. Férje imádta, csakhogy már nem volt fiatal! De mert gazdag volt, elhalmozta mindennel, amit csak kívánhatott. Célját mégsem érte el, és Fidelette mindennap szomorúbb lett. Egy este végül így szólt hozzá jóságos férje: - Angyalom! Tudod, hogy imádlak. Te mégis szomorkodsz, én pedig aggódom drága életedért. Csöppet sem boldogít mindaz, amit érted teszek? Beszélj,

25

hisz legjobb barátod kér rá! Mondd meg, mire vágysz. Megkapsz mindent, mindent, ami csak tőlem telhet! - Mindent, igazán? - sóhajtja az ifjú hitves. - Mindent, legyen az... Talán a szívednek hiányzik valami? Vagy isteni szelencédnek? - Szívemet kitöltőd teljesen, édes uram, de az én vérem forró, és hiába festett a természet halványszőkére, a portékám bizony... szörnyen éhes! - Mindegy neked, hogy ki laktassa jól, vagy kiszemeltél valakit? - Van valakim, bár nem szeretem... szeszély csupán... Szeretni egyedül téged szeretlek! - Ki az, aki felkorbácsolja vágyadat? Hadd induljunk nyomban a keresésére! - Tudd meg hát: a szomszédunk az, aki folyton engem bámul... és aki miatt már panaszkodtam is neked! - Jól van... Ó, milyen tökfilkónak tarthattál! Indulj máris a fürdőbe, imádott angyalom, azonnal itt vagyok. Szaladva jött hozzám az órásmester: - Ifjú szomszéd uram, az a hír járja, hogy ön szerelmes Folinnéba, az órásmester feleségébe. - Szavamra, igaz a hír: az imádója vagyok. - Akkor jöjjön velem. Megtesszük, ami lehetséges. Menjünk. Azzal kézen fogott, és átmentünk hozzá. - Vetkőzzön le, kedves barátom, és mártózzon meg a fürdőben, ahonnan a feleségem épp most szállt ki. Ott talál alsóneműt. Tobzódjon, mintegy újdonsült házas, vagy ossza be erejét több éjszakára, ahogy magának és őneki jólesik... Imádom az én Fidelette-emet, és akkor vagyok nyugodt, ha édes hitvesemet kielégültnek és boldognak láthatom. Ha az úrfi meglovagolta, és megolvadt a drága szelencéje, én is megülöm majd, hogy belophassam neki a magam szerény meglepetését. 26

Azzal felszólított, hogy bújjak be az ágyba, ahol hitvese már a fürdő óta várt. Őmaga kiment. - Édes férjem - kiáltotta a félénk galamb -, egyedül hagysz egy idegennel? Maradj itt, kérlek! És ha szeretsz, tanúja leszel az örömöknek, amit egyedül neked köszönhetek. Azzal mind a kettőnknek csókot nyomott a szájára... Az ágy jó széles volt, a jó Folin befeküdt mellénk... Feltüzesedett mordállyal estem neki a szép hitves ágyékának, és férje szeme láttára keményen meglovagoltam. A menyecske szilajul viszonozta löketeimet. - Mindent bele, kincsem! - kiáltotta a férjek dísze tökeimet csiklandozva -, amíg el nem olvadsz, szépségem! Magasabbra a fenekedet! Dugd ki a nyelvedet... A lovászod mindjárt elönt! Te pedig, fütykös úrfi, nyomulj, nyomulj csak előre!... Reszeld!... Gyaluld... Akár két angyal, úgy olvadtunk el. Hatszor szurkoltam be a szépségnek aznap éjjel, és a két hitves igen meg volt elégedve velem. E mennyei, igen, emberfeletti gyönyört addig élvezhettem, míg Fidelette a gyermekágyban meg nem halt, üzekedéseink gyümölcsének adva át életét.

27

VI. fejezet

A fonákján farkalt feleségről Borítsa hallgatás üzekedéseimet titkos hitvesemmel, mert ezt a házasságomat sohasem vallottam be. Conquette-Ellés himlőhelyes szépség volt, amilyet csak szobrász faraghatott; de a combja között olyan telhetetlen, hogy kénytelen voltam megereszteni a kantárszárt, és hagyni, hogy azzal lakmározzon, akivel csak akar. Egy SaintJacques utcai vendéglősnek volt a lánya, valamint a könyvtáros, Petitebeauté húga. A vérbaj vitte el hosszú idővel azután, hogy két lányt szült nekem. Ó, milyen pompásan értette a dolgát! Soha nő, akit meglovagoltak, nem ügetett olyan mesterien lovasa ütemére, mint Conquette!... Ő volt az egyetlen teremtés, akit hátulról is meglovagoltam, de csak az ő kívánságára, amikor már megromlott az egészsége. Majd húga tomporát tálalta elém, mintha a sajátja lenne. Elhittem neki. De az ifjú teremtés a másik bejárathoz irányított, így rájöttem a csalásra, ámbátor sohasem lepleztem le... Fenséges volt! Mégsem volt több közönséges tömködésnéL.. Amikor sógornőm férjhez ment, feleségem rávette a fodrásznőjét, hogy álljon a rendelkezésemre, lelkére kötve, hogy a hátsó kapun át kérje - mintha én ehhez szoktam volna hozzá. De a leány egy napon elárulta nekem a dolgot, így éjszaka mégis elölről turkáltam, anélkül, hogy Conquette rájött volna. Egymásután hat fodrászlánnyal üzekedhettem

29

így - pompás teremtés volt mind egytőlegyig -, éspedig tizenkét éven át; hitvesem lefizette őket, és azt hitte, hogy ily módon eltitkolhatja előlem a nyavalyáját, így pedig mindvégig elragadó portékák vártak rám, mintha csak a természet is nekem rendelte volna őket. Az utolsó fodrászlányt követően történt, hogy Conquette - halálos betegen rájött: öccseim egyike csapta a szelet Beauconinnek, unokahúgomnak és lányomnak egyszerre, de nem akarják hozzáadni, pedig Beauconin is szereti. Azt tanácsolta Mariettenek, hogy adja oda magát a szerelmének. De mert attól tartott, hogy a fiatalember nem képes az első benyomulásra, beadta nekem a következő mesét: hogy a legutolsó fodrászlány elküldte hozzám a tanítványát, akit meg kell lovagolni, de egy hang nélkül, mert az unokahúgom a szomszéd szobában fekszik, és ilyen meg olyan okok miatt a fodrásztanítványt nem lehet az én szobámba küldeni. Egyszóval, egy zsenge kertecske megöntözése várt rám - mit érdekelt engem a többi? Ruhátlanul másztam be az ágyba. Rügyező almácskákra, reszkető szilvácskákra leltem. Nem késlekedtem megfosztani első hamvától. Még háromszor ültem nyeregbe, amikor kivezettek a szobából. Azt hittem, így szólt a megállapodás. De mennyire meglepődtem, mikor azt hallhattam odaátról, hogy újra megsarkantyúzzák a hátasomat, és hitvesem tanácsokkal bátorítja unokaöccsét és unokahúgát! Találgatások közepette bújtam vissza az ágyamba. Másnap magyarázatot kértem Conquette-től. - Hát nem érti? - felelte. - Az unokahúgát, Beauconint avatta be a szerelembe, mielőtt az unokaöccse látott volna hozzá; attól féltem, hogy nem képes áthatolni az első akadályon. Odavoltam a gyönyörűségtől! Annak a lánynak szakítottam le első virágát, akit én plántáltam el a Szűzanya napján a szép Marie Linguet ágyásában. De titkoltam örömömet. 30

Pompás beharangozása volt ez ama élvezeteknek, melyekre már oly régóta áhítoztam, és amelyek most már a küszöbön álltak. Végre rájuk térhetek.

31

VII. fejezet

A csupa pehely szelencéről Mint tudják, két lányom volt - vagy volt legalábbis titkolt hitvesemnek, mert emlékszem: azt állította, hogy a saját lányai dajkaságba adva meghaltak és... és hogy... valami királyról beszélt... meg hercegkisasszonyról... de olyan hazug természetű volt, hogy bolondság lett volna hinni neki. Conquette-lngénue, az idősebbik lányom tízéves korától gerjesztett vágyat bennem. Mialatt anyja, aki akkor még nem volt vérbajos, a szeretőjével hált és üzekedett, Conquette-et az én ágyamba küldte. A gyermek a legszebb portékával dicsekedhetett. Attól kezdve minden este rendszeresen csókot nyomtam rá, miután első álmát kihasználva széttártam a combját. Óvatosan becsúsztattam a nyelvemet, de odabent nem mozgattam. Amikor én is elálmosodtam, őt visszafektettem az oldalára, combomat a fenekéhez simítottam, buzogányomat pedig az ő combjai közé préseltem. Napközben vagy egy bizonyos Miviére ügyvéd szeretőjét farkalgattam, vagy egy púpos szépséget, aki mindig szép cipőt hordott, és a házunkban lakott vagy pedig egy harmadikat, aki mind a két lábára sántított, de elragadó alakja volt, és házasodni készült. Legutóbbi a jövendőbelijével srófoltatta ki magából a szüzességet, és attól kezdve nem nagyon kímélte szép szőke bugyellárisát. Mikor ez a három portéka már túl sokáig kárhoztatott tétlenségre, feszülő 33

furdancsomat befúrtam Conquette-lngénue combjai közé; Conquette megérezte, álmában összeszoritotta combjait, amitől kilövelltem. Tizenegy éves volt ekkor. Észrevett valamit, és elkotyogta. Beadták egy neveidébe. Rajzolni tanult. Mikor tizenhárom vagy tizennégy éves lett - több mint kétesztendei megszakítás után - megözvegyültem, és Conquette visszaköltözött hozzám. Egy kis szobában aludt az enyém mellett. Kifejlődött, formás lett. A lába a lehető legtökéletesebb. A legügyesebb mesterrel készíttettem neki cipőt az anyjáé után, ki Marigny márkinééról vette a mintát. Végül szenvedélyesen beleszerettem saját művembe. Azonban soha még teremtés nem volt olyan ártatlan, mint ez az angyali leány; pedig két anyja, az igazi meg a név szerinti is szajha volt, és mindketten vérbajban haltak meg. Conquette-lngénue nem hagyta, hogy a legcsekélyebb illetlenségre kapássá magát vele szemben az ember. De a gondviselés kétségtelenül úgy akarta, hogy egy napon annál kívánatosabb és kihívóbb legyen... Így hát arra kellett szorítkoznom, hogy álom közben nyelvelgessem - szerencsére jó mélyen aludt! Első álmát használtam ki arra, hogy kitakarjam, gyönyörködjek pompás ölében, amire finom pehely kezdett árnyékot vetni, és óvatosan kóstolgassam nyelvemmel. Csak a tizedik éjszakán éreztem először, hogy ő is megrezdül: megszaporáztam nyelvem csapásait, és Conquette megáradt... A gyertya már kihunyt, mikor Ingénue felriadt: - Jaj! Jaj! Jaj, hogy csiklandoz, juj!... Azt hitte, álmodik. De közben többször is oldalba lökte húgát, aki mellette aludt, mintha azt gondolná, hogy a gyermek csiklandozta. Visszabújtam saját ágyamba; odavoltam a gyönyörűségtől, hogy lányom elélvezett! Kiáradása reménnyel töltött el, 34

hogy miután felébresztettem benne a szenvedélyt, hamarosan meglovagolhatom, a szeretőmmé tehetem, és a legboldogabb ember lehetek. De milyen messze voltam még a céltól! És hány dárda tett még próbát az enyém előtt, hogy mártírrá szentelje az isteni szelencét! De hiába, az elszánt zarándoknak tudnia kell, hogy a hányattatások akár egész Odüsszeiája várhat még rá... Egy szó mint száz: ő lett igazi szenvedélyem, a legtartósabb és a legszertelenebb - e csodálatos lányka, akinek egyetlen vetélytársa volt csupán, a húga. Nem, nincs a gyönyör birodalmában (tapasztalatból mondom) ahhoz fogható, mint mikor feszülő buzogányunkat egy szeretett leánygyermek bársonyos lugasának legmélyéig meríthetjük - hát még ha tomporával szilajon löködve, bőségesen el is áraszt mannájával! Boldog, igen, boldog az, aki nemcsak maga szarvazza fel a kappannak valókat, de a másikat is ráveszi közös utálatuk céltáblájának felszarvazására! Conquette-lngénue-nek egy héttel rá, hogy végre megáradt, megjött a vérzése. Teljesen érett volt tehát. De ha ébren volt, semmilyen valamirevaló élvezetet sem csalhattam ki tőle. Marie nővérem, aki ismert, beadta tanulónak egy divat- és ékszerüzletbe, egy szép kereskedőasszonysághoz, akinek férje irodafőnök volt. A szép Conprenant csecsebecséje kárpótolt ugyan, de megvigasztalni nem tudott leányom ridegségéért. Beraktam unokahúgomnak, Beauconinnek is, aki hozzáment az unokatestvéréhez. De e kétszeres vigasz nélkül vajon meg tudtam volna-e állni, hogy erőszakot tegyek a kihívó Conquette-lngénue-n? Őrülten szerelmes voltam belé, de nappal nem mertem hozzányúlni csupa pehely lugasához, éjszaka pedig nem volt az enyém, így beértem azzal, ha sikerült rávennem: nézzen ki az utcára egy széles párkányú ablakból, ami szemem elé tárta pompás cipőbe bújtatott lábfejét, gyönyörűséges lába egy darabkáját, és ha lehajoltam, láttam a combját, sőt egy35

egy mozdulatánál, vagy ha leszállni készült, közötte a szűzföldet is. Ettől fölállt, akár a cövek, de ilyenkor mindig kapóra jött Conquette-lngénue főnökasszonya vagy szép unokahúgom, Beauconin, akikkel átmentem a szobámba egy kupakolásra; leánykámnak pedig szóltam, hogy álljon vissza az ablakhoz és nézze, jönnek-e. A nyitva hagyott ajtón át láttam a kihívó lábfejet és az ingerlő lábat, amely annyira felajzott, s eközben hol a főnökasszonyát, hol az unokatestvérét gyömöszöltem. Négy év múlt el így, és kifogytam a meglovagolható kancákból. Conquette-lngénue-be, aki tizennyolc évesen lenyűgöző volt, szerelmesebb voltam, mint valaha; elhatároztam tehát, hogy egyszer-egyszer rábírom: aludjon nálam, éspedig olyképp, hogy hirtelen rosszullétet színlelve ott tartóztatom. Még mindig ugyanolyan mélyen aludt. Mihelyt álomba szenderült, nyelvemmel nekiestem, és bőséges áradatot fakasztottam belőle. Pompás dombocskáját finom, selymes fekete bunda borította. Tüzelt a vágy, hogy betehessem neki, de valahányszor megáradt, felébredt, és azt mondta: - Nem tudom, de csak apámnál látok mindig olyan különös álmokat amiktől nagyon furcsán érzem magam! Az egyetlen, amire vetemedtem, annyi volt, hogy néha megkértem: hadd csókoljam meg lábát a szép cipőben, nagy ritkán még feljebb is. Egy ízben hosszú könyörgések után odáig mentem, hogy megérinthettem csecsebecséjének bársonyos pihéjét. De ez nagyon megijesztette, attól félt, hogy meg találom fosztani szüzességétől még házassága előtt - mert főnökasszonya, Conprenant-né segítségével arra készült, hogy egy rossz házból való gazemberrel jegyezze el magát. Ezt csak nagyon nehezen tudtam megbocsátani neki! De a szegény gyermek épp eleget szenvedett, kellőképp meg is bánta a dolgot, elragadó cirmoskája pedig túl sok örömben részesített azóta, hogy ne tudnám elfelejteni 36

az ifjúság és a tapasztalatlanság ballépéseit. Ráadásul erre késztet még valami más is: az tudniillik, hogy e szörnyű házasságnak kimondhatatlan gyönyöröket köszönhetek (amint azt mindjárt megtudhatják), és neki köszönhetem mostani boldogságomat is.

37

VIII. fejezet

A házasulás feltételeiről

Következő vasárnap Conquette-lngénue szokása szerint nálam időzött, és akarta vagy nem, de látnia kellett, milyen keményen felállt, hogy jobban már nem is állhat! Reszketett szüzességéért!... Csókot nyomtam a lábfejére, a lábára, de a csecsebecséig nem engedett. Hirtelen fölegyenesedtem, és székének támlájára támaszkodva két kezemmel fűzője alá nyúltam. Megmarkoltam kebleit... Ó, milyen szépek voltak!... kicsik ugyan, de feszesek, és milyen fehérek!... Most már nem szökhetett előlem. Ekkor komoly hangon tudtomra adta, hogy férjhez akar menni. Szavaira odaálltam elé, immáron kivont és feszesen meredő fegyverrel. Olyan piros lett, mint a cseresznye: arcába szökött a vér. Szerelemtől és kéjvágytól tüzesen közöltem vele, hogy nem írok alá semmit, csak ha előbb megfoszthatom szüzességétől. Conquette felsikoltott, én pedig erőszakkal megragadtam a combja közét. Jobb belátásra térve így szólt: - Ennyivel most már beérhetné, és aláírhatná. - Jó, de csak ha meg is nyelvelhetlek. Conquette nem értett. Megmagyaráztam neki, majd hozzátettem: - De egészen addig, amíg neked megindul, vagyis elélvezel. Tovább gondolkodott, majd felsóhajtott:

39

- Ó, hányszor művelte már velem! Apám miatt voltak tehát azok az álmaim!... Hanyatt feküdt az ágyon, és így szólt: - Elégítse ki hát vágyait! De ne akarjon becsapni! Tegye be a nyelvét, de szűz akarok lenni házasságom napján Vitnégre úrral! A vőlegényem özvegyember, és Conprenant asszony szerint érti a dolgát! Míg így beszélt, szemeimmel végigjártam először a legpompásabb lugast, a páratlan szép, hófehér ölet, az alabástrom combokat, a bársonyos tomport. - Igyekezzen! - Leltárt készítek arról, amit Vitnégre úrnak kell majd átadnunk, és mondhatom, minden a legpompásabb állapotban - egy valamit kivéve, de arról majd később. Lássunk hát neki a nyelvelésnek! Tomboltam a vágytól! Vadul ostromolni kezdtem nyelvemmel, lesve a pillanatot, amikor kiömlik a szűzi nektár, hogy magamba szürcsölhessem; hatodik döfésemre olyan erősen megáradt, hogy alig akartam elhinni. De Conquette borzongása egykettőre meggyőzött. Kivonultam az alagútból, és rávetettem magam Conquette-re. ő is kéjmámorban úszott, és biztosan mindent engedett volna, de zsenge hasadékába nem bírtam benyomulni, hiába áztatta meg saját nedve és az én nyálam. Akkor még nem voltam jártas a dolgokban, hogyan kell pomádéval vagy friss vajjal segíteni a behatolást egyes szüzek esetében. Conquette végül megragadta buzogányomat, hogy eltaszítson magától. Finom fehér kezének szorítására kilövelltem, és hófehér tejföllel árasztottam el nyílását, ölét, combjait és kezét. Conquette mindig is tiszta volt; ellökött magától, és szaladt mosakodni. - Ki kételkedne benne-kiáltottam, látva, ahogy tomporát, combjait és bozontját törölgeti -, hogy megfarkaltam? - Ó, ha okosabb volna! - felelte Conquette-lngénue -, a 40

hyelvézkedést addig űzhetnénk, amíg csak akarja, mert én is nagyon élveztem. - Ez már kedvemre való beszéd! Azzal nyelvét számba fúrattam, miközben megmarkoltam szelencéjét. - De egy cseppet se oda - tiltakozott -, amit az imént mosdattam meg! Tisztességes feleség akarok lenni. - Apádnak köszönheted a szép csecsebecsédet, édes leánykám! - Ha apám tehetősebb volna, elállnék a férjhez menéstől, és mindenben apám kívánságára tennék. De férjre van szükségem, hogy ne legyek többé apám terhére. - Meghatottan halmoztam el csókokkal lábától a fejéig, csókolgattam a cipőjét, a lábát, a homlokát, a szemét, a száját, a nyakát, a kebleit, a combjait, a tomporát, végül nyílását, amíg csak el nem olvadt. Most már aláírtam mindent, amit akart, rajongva imádtam e pillanatban. Férjhez ment anélkül, hogy viszontláttam volna, és három hónapig felém se nézett. Viselkedésével végtelenül felbőszített, és megesküdtem, hogy nemcsak magam farkalom meg, ha a kezem közé kerül, de másoknak is prédául vetem, ezerszer is, mielőtt megbocsátanék neki!... De hát tudtam én akkor, hogy milyen boldogtalan?

IX. fejezet

A kárpótlás módozatairól Második leányom, Victoire-Conquette anyja halála óta vidéken élt nénjénél, Jénovesette-nél, aki hozzáment utolsó kitartójához. Miután nem maradt több portéka, amit imádhattam volna, visszarendeltem magamhoz Victoire-t. Megérkezésére várva, két kicsinyke, még csupasz vagy éppencsak pihét eresztett lyukacskával segítettem magamon; sikerült beszakítanom őket, éspedig pomádé segítségével. A két hölgy titkárom húga és szeretője volt; ő maga bocsátotta rendelkezésemre őket, amint mindjárt hallhatják. Még az öreg anyósát is farkaltuk, mert a szajhákhoz mégsem akartunk menni. Victoire-nak, amint megérkezett, ugyanolyan cipőt készíttettem, mint nővérének, magas, vékony sarokkal; a gyermek, aki ekkor lett tizenöt éves, ugyanúgy felgerjesztett, mint a nővére. De nem volt szándékomban, hogy elvegyem a szüzességét; csak arra használtam, hogy felajzzon és annál szilajabbul farkaihassam mind Minone-t, mind Conette-et, titkárom, Traitdamour húgát és szeretőjét, vagy pedig anyósát. Ennek érdekében Victoire-t, amint kicsinosítva, szép cipőjében belépett hozzám, elkaptam a szoknyájánál fogva, és a térdemre ültettem, magam, ha csak lehetett, csupaszon vártam, levetett nadrággal. Rávettem, hogy cirógasson, nyelvével szurkáljon. Ha pőrén voltam, furdancsom becsapódott a combjai közé, akár a harang nyelve. 4

3

Ha nem tolta fel a szoknyáját, mivel még igen ártatlan volt, marokra fogattam vele a fütykösömet, mondván: - Szorítsd meg az ujjamat, kicsikém, de jó erősen! Minon, Conette vagy az anyós ekkorra mindig megérkeztek, Traitdamour ugyanis nyomban valamelyikük keresésére indult, amint látta, hogy bezárkózom Victoire-ral. Jöttükre a bájos gyermeket egy rejtett ajtón visszaküldtem a szobájába, beengedtem az érkezőket, és élvezetes farkalásba kezdhettem, miközben Traitdamour a tojásaimat csiklandozta. Utána ő következett a farkalásba, akár nővérével, akár anyósával, és én csiklandoztam az ő tojásait. Sokáig éltem volna még elégedetten így, bár továbbra is szerelmes voltam Conquette-lngénue-be, akiből Vitnégre asszonyság lett - ha nővéreim, Marie és Jénovesette nem találták volna illetlen dolognak, hogy egyedül tartom magamnál Victoire-t. Nem tehettem mást, be kellett adnom őt varrólánynak az imádságos nővérekhez. Beauconin aszszony vitte el az általuk kijelölt helyre. Még szerencse, hogy az én kis csemetém nem sokkal azelőtt összeismerkedett egy magas termetű, büszke elvált asszonnyal, aki eszeveszetten szerelmes volt belé-jóllehet a naiv Victoire mit sem sejtett-; a szép némber, szerelmesnek vélvén engem is, tombolva nyargalt alattam. Ugyanis a papájának hívott, és azt hajtogatta: - Farkaid... farkaid... farkaid a te... kihívó Victoire-odat! a te... szertelen... a te... gyengéd... kislányodat!

44

X. fejezet

Az alávaló férjről

Közel volt már azonban a pillanat, amikor a sors visszaadta nekem Conquette-lngénue-t. Legerősebb vágyam még Moresquin-námek (Victoire barátnőjének) a karjai között is az volt, hogy Vitnégre-t felszarvazzam! Egy napon azután a Notre-Dame-hídon összetalálkoztam az én Conquette-emmel. Boldogtalan volt, a mellemre borult. Annyira meghatódtam, hogy összes hajdani dühöm szertefoszlott. Elbűvölő leánykámat a szenvedések csak még szebbé tették. Az első gondolatom az volt, hogy a bozontjához nyúljak. De hát kinn voltunk az utcán... Másnap este meglátogattam; ilyenkor, úgy mondta, a férje - vagy réme inkább - sohasem tartózkodott otthon. Csakugyan egyedül találtam, és mindjárt első látogatásomkor bevallotta, hogy kedvese van. Bizalma fellelkesített, már magam előtt láttam Vitnégre felszarvazását, és törleszkedve, hízelegve arra bátorítottam, hogy adja oda magát Timorinak, a hódolójának. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy mind a két oldalon teljesen platói szerelemről van szó; Conquette-lngénue benne keresett vigaszt velejéig romlott férje kegyetlenkedései után. Szívesen beszélt a szerelméről. És mivel én voltam az egyetlen, akiben megbízhatott, és mert megígértem neki, hogy megszervezem találkáikat, még jobban szívébe zárt. Második látogatásom alkalmával Conquette beszámolt Vitnégre egynémelyik gaztettéről: 47

Egyszer, mikor lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről, Vitnégre felszólította jelenlévő barátját, hogy nyúljon oda neki. Conquette felsikoltott. - Mit vagy oda, csak megmarkolta a bortékádat- mondta Vitnégre hidegen. Majd barátjához fordult: - Nem megmondtam, hogy finomabb a szőr a bejáratán még a selyemnél is?... Az ám, beljebb pedig még finomabb... Conquette ki akart menni. Vitnégre durván visszarántotta, magára húzta, felgyűrte a szoknyáját és megragadta a combja között, azon fáradozva, hogy szelencéje mindenestül látható legyen, vagy hogy felgerjedjen; miközben végig arról beszélt, hogy mennyi örömöt tud adni annak, aki cirógatja, ha csak akarja. - De - tette hozzá - olyan, mint a szajhák: verni kell, hogy tegye a dolgát. Ezután a kebleiről akarta lerángatni a ruhát. Conquettenek sikerült kiszabadulnia, de egy rúgás még elérte. Néhány nappal később ugyanaz az illető jött hozzájuk ebédre. A kávé után Vitnégre - észrevéve, hogy felesége, miután vizeit, megmosdott a bidé fölött- így szólt barátjához, Culant-hoz: - Ez csak a pompás! Itt a tiszta portéka! Gyerünk, nyaljuk ki mind a ketten, jó szóval vagy erőszakkal! De utóbbi esetben ne csodálkozz, ha zajt hallasz. Az első esetre fogd ezt a kulcsot: annak a szobának nyitja az ajtaját, amelyik a folyosóra néz! Te akkor jössz majd be, amikor én abbahagyom, és jó hangosan azt kiáltom: - Gyerünk, hölgyem, tartsa ide szépen a kis picsáját, és kezdjük újra! És ne kíméld, mert azt akarom, hogy az egész világ farkalja meg a ringyóját! Nem elég tág még neki... Beszólították Conquette-et. Férje leültette a szoba közepé-

48

re, a kandalló elé, elővette mulatt buzogányát és tojásait, és barátját is ugyanerre biztatta. Mikor emez habozott, így kiáltott: - Húzd le a nadrágját azonnal, te condra, vagy szálanként szaggatom ki a szőrt a portékádról! És már nyúlt is utána. Conquette felsikoltott. Culant tüstént elővette virgácsát és tojásait, és kegyelmet kért Conquette számára. - Gyerünk, condra, verd ki mind a kettőnkét, két kézzel egyszerre! Én parancsolok neki - tette hozzá a gazember -, engedelmeskednie kell. Conquette zokogott. Culant újra kegyelmet kért a számára. - Hát jó, nem bánom, ha letérdel elém, és kiszopja a farkamat, hogy a szájába fröcskölhessem! Az első feleségemnek is a szájában sütöttem el, ebbe halt bele, és nagyon élveztem. Culant megjegyezte, hogy ezzel megbecstelenítenék a legszebb szájat. - Nem bánom, akkor a nyelvemmel dolgozom meg. - Én túlságosan begerjednék tőle - vélekedett Culant. - Gyerünk be ide ebbe a szobába! Vitnégre belökte Conquette-et, maga helyett pedig Culantt, majd kártyázni ment. Culant nyelvével nekiesett Conquetté-nek, de megfarkalni nem merte, lévén e téren olyan kisnövésű, hogy nem lehetett összetéveszteni Vitnégre-rel. így is hatszor élvezett el, Conquette pedig tizenkétszer. Culant ekkor magára hagyta, de előbb még ököllel orron csapta, mintegy Vitnégre-t hitelesítendő. Este azonban, mikor a szörny hazatért, így szólt feleségéhez: - Hadd hallom, condra, jól ki lettél nyalva? Nem én voltam ám: leshetnéd, hogy hatszor süljek el a tiszteletedre. A barátom volt. De te rájöttél, mocskos szajha, mert tizenkét-

49

szer élveztél el, tőlem pedig nem tudsz begerjedni. Hát az ökölcsapás, amit kaptál tőle, he? Jólesett-e? Az aljas gazember majd megszakadt a nevetéstől: - Gyerünk, te ügyvéd fattya, most már szajha vagy: elvárom, hogy tejeljen nekem a portékád. Conquette rémülten megfogadta, hogy otthagyja az urát. Másnap beszámolt nekem a történtekről, és attól a pillanattól kezdve bátran szállt szembe a szörnyalakkal. Leányom beszámolója felbőszített, még ha nem volt is ennyire szókimondó. Megígértem neki, hogy mielőbb a segítségére leszek, de ugyanakkor teljesen begerjedtem, mint minden elbeszéléstől, ami kegyetlen kéjelgésekről szól. Kérlelni kezdtem. Elpirult, de első kegyként megengedte, hogy megcsókoljam elragadó zöld topánkáját, ami akkor volt először a lábán. Ennyivel beértem. Másnapi látogatásomkor viszont már könnyedén benyúltam kezemmel a háta mögé; észrevétlenül a melléhez siklottam, és bár védekezett, végül sikerült megmarkolnom. Azután néhány hajszálat kértem tőle, majd látni akarván, hogy meddig mehetek el anélkül, hogy elriasztanám, csecsebecséje selymes pihéjéből esdekeltem egy tincsért. Reszketett ugyan, hogy az ura észreveszi, de azért megadta! Hogy aggályait eloszlassam, szerelméről meséltem, majd a beszélgetést kihasználva egyre tovább merészkedtem, mígnem eljutottam a bejáratig. Conquette annyira belemerült elbeszélésébe, hogy az volt az érzésem: csakugyan azt képzeli, hogy Timori az, aki a csecsebecséjét fogja! Miközben markolásztam, mondtam neki, hogy találtam egy panziót, ha netán ott akarja hagyni Vitnégre-t. Conquette kipirult az örömtől, és átölelt. Beledöftem nyelvemmel, ő pedig a sajátjával válaszolt. Elragadtatásomban arra kértem, mesélje el, hogyan vették el a szűzességét, amikor meghallottam a hazaérkező Vitnégre-t; gyorsan a sötét szobába rejtőztem, azt tervezve, 50

hogy a folyosóajtón át majd kiszökhetek. De mennyire meglepődtem, amikor egy szerzetes lépett be ezen az ajtón! Nem látott meg. Elbújtam egy magas kerevet mögé. Ekkor belépett Vitnégre azon az ajtón, amelyen át én is távoztam a szobából. - Klvánja-e meghágni vacsora előtt, tisztelendő atyám?

51

XI. fejezet

A szüzességről, amely nagy fütykösöknek volt szánva, de aztán egy kisebb vette el A barát az ablaknyíláson át falta szemével a szép Conquetteet. Egy pillanatig erősen töprengett, majd így válaszolt: - Nem! Ahogy megállapodtunk: átmegy a kivilágított szobába, és játékba kezd vele, hogy láthassam az almáit, a tomporát és a monstranciáját. Én majd csak éjszaka látok neki. - Hohó! ez a passzus nem volt benne az alkuban! - Hiába: én az üzekedést csak az ágyban szeretem; hogy szívhassam a nyelvét, az almáit, behatolhassak mind a három völgyébe, elöl, hátul és a keblek közé is... hogy fogaimmal marhassam, szaggathassam a bimbókat róla. Menjen... Elő a mordállyal, és fűtsön be neki könyörtelenül! Vitnégre letolt nadrággal ment vissza hitveséhez, aki még mindig reszketett tőle. - Gyerünk, condra, élvezni akarok! Nézd csak, hogy felajzott a pompás zöld topánkád! Hallottam a minap, amint egy mesterlövész áradozott a hátad mögött, hogy milyen szívesen elsütné a mordályát odabenn... Le ezzel a kendővel, hogy láthassam a kebleidet! Milyen szépek, milyen fehérek, milyen feszesek! Hah, te ringyó! Legszívesebben letépném a bájos bimbóidat, ha nem félnék, hogy elcsúfítom őket! Gyerünk... Ó, milyen pompás farkalávaló... Húzd fel 53

a szoknyádat, egészen a derekadig, a köldöködig, te szajha, hadd lássam ezt a berendezést itt, ni! Járkálj szépen, és mutasd felém a portékádat... Úgy, most pedig a fenekedet... Hah! Milyen jól riszálod. Tovább, folytasd, micsa-picsa ringyója, amíg csak azt nem mondom, hogy állj! Conquette százszor is megtette oda-vissza az utat, hol tomporát, hol lugasát téve közszemlére. A szerzetes eközben így morfondírozott: - Ennek a fickónak közel sem akkora a furdancsa, mint az enyém, és ő sem tudta kifúrni a lyukat! Hűha, milyen sikongatást rendez majd ma éjszaka! Én ki se bírnám, ő meg bele is halhat... az ordítozásától meg idecsődülnének a szomszédok... Jobb, ha eltűnök innen. Azzal óvatosan kioson, miközben azt mormolta: - Pedig meg kell ölnöm: meg is fogom! Alighogy kilépett, megszólalt Vitnégre: - Állj, mocskos ringyó! Azzal átjött a másik szobába. - Mit szól hozzá, atyám, akarja megpróbálni? Én begerjedtem, hogy jobban nem is lehet. Suttogva válaszoltam a barát helyett: - Igen. Vitnégre visszament hitveséért, és durván belökte: - Gyerünk, az istenedet, te büdös szajha, hogy verjem beléd... Hah, hogy fogsz majd üvölteni! De vigyázz te átkozott kényeskedo szajha, nehogy idecsődítsd a szomszédokat. Különben magam engedem be őket valamennyit, és még csak az átkozott bugyellárisod sem fog izgatni! Azzal Vitnégre felgyűrt ruhával rálökte hitvesét az e célból odakészített kanapéra, majd pedig visszavonult. Rávetettem magam leányomra, aki, mivel a behatolás nem okozott neki szinte semmi fájdalmat, megfeledkezett a kiáltozásról. - Kiabálj már! - súgtam oda neki. 54

Mire Conquette ordítani kezdett teli torokból, mintha valaki idegen lovagolná meg. Mihelyt eljutottam a kéjteli kilövellésig, amit Conquette szelencéjének remegésével jelzett, kereket oldottam, mielőtt a szomszédok megérkeznének; mivel pedig Conquette tovább sikoltozott, magam küldtem őket a segítségére. - Csak a feleségem sikongatott - világosította fel őket Vitnégre -, mert besulykoltam neki! Láthatják, még csupa nedv. De olyan, mint a macska: karmol és sikít, valahányszor cirógatják. A szomszédok jót derültek, és hazamentek. Vitnégre vacsorához ült, és szokatlanul gyengéd volt; attól félt, hogy hitvese rájön: nem ő, hanem a szerzetes lovagolta meg, és eljár a szája. Jómagam egy kiskocsmába ültem be vacsorázni, a házzal átellenben. Láttam, hogy Vitnégre elmegy hazulról; tüstént lányomhoz indultam, aki mindenről beszámolt. Először hallgattam. Majd megkértem, mondja el, milyen módon vették el a szüzességét, mert az ilyen történeteket mindennél jobban élveztem, és azt reméltem, hogy kellőképp feltüzel majd, és még egyszer meglovagolhatom. Emlékezetébe idéztem szerelmét, amitől kedvet kapott, és nekilátott az elbeszélésnek: - A legelső éjszakának és a rákövetkező három egyenként ötszáz aranyat hozott Vitnégre-nek, amit később árult el. Mikor megérkeztünk a lakására, négy gyertyát állított az ágy köré, engem pedig derékig felgyűrt ruhával rávetett az ágyra. Forgatott ide-oda, mustrálgatott és végigcsókolgatta egész testemet. Rám parancsolt, hogy emeljem fel a lábamat a levegőbe, azután, hogy álljak fel az ágyon. - Rázd a farodat - mondta -, így ni (mutatta), mintha farkalnálak. - De hát ez illetlen dolog - tiltakoztam. - Basta! A feleség szajhája az urának. 55

Nekem esett a nyelvével. Elkiáltotta magát jó hangosan: - Élvez! élvez! Azzal kezembe adta hatalmas buzogányát, amely színre, méretre is egy lóéhoz hasonlít. - Gyerünk, rajta! Hadd farkaljalak meg, de tüstént! Rám vetette magát, de semmire se jutott. - Csesszem meg...! Hazudott mind, aki azt híresztelte, hogy az apád már kifúrta a lyukadat... Olyan szűz vagy, mint három másik! Ó, bárcsak mindenki itt volna, és a tanúm lehetne... Bekent pomádéval elöl is, hátul is. Eloltotta a gyertyákat (ugyanis áruba bocsátotta a szüzességemet), és úgy tett, mint aki aludni készül. De volt ott még valaki más is, mert egész éjszaka traktált egy hatalmas furdancs, habár eredménytelenül.

56

XII. fejezet

A legcsodálatosabb vérfertőzésről Mikor Conquette kiejtette ezeket a szavakat: „Élvez! Élvez!", kezemet szép lassan a combja közé csúsztattam, amire a legcsekélyebb tiltakozással sem reagált. Egy óvatlan pillanatban végül megmarkoltam az ürmöskéjét. - Ó, apám! Hát ön sem kímél jobban, mint kímélt a többi. . épp azon a napon, mikor elvették a szüzességemet? - Elvették? Hah! angyali teremtés!... Hát igazán? - Soha nem jutottak be oda. . . amit apám a kezében tart. . . csak ma. - Ó, leányom, hogy csodállak! Nem ember, de egy isten áll előtted!... De szörnyen felajzottál! Ne sajnáld tőlem a legszebbet... különben... iszonyú megömlésre kényszerítesz! Azzal gyorsan karomba kaptam, és a sötét szobába vittem. - Egyformák vagytok mind - úgymond. - Még a drágalátos papát se izgatja más, csak ez a lyuk, ni! - Meg a popsid, a cicid, a szájacskád, a szemecskéd, az elragadó derekad, a kihívó alakod, a lábad, az ingerlő lábfejed, bájos lelkecskéd, amely szűzies ma is, hiába mesterkedtek ezerféleképp, hogy szajhává tegyenek. Szavaim közben, míg Conquette a kanapénak dőlt, hátulról föltoltam a ruháját, és nekikészültem, hogy megagaraljam. De be kellett pomádézni. 59

- Minden az én hibám! - tiltakozott Conquette. - Az ilyen történetek mindig tűzbe hozzák a férfiakat. Timori egyetlenegyszer volt hajlandó rá, hogy megpróbálkozzon velem, mégpedig azután, hogy kevésbé részletesen, de ugyanezt a történetet elmeséltem neki. Eközben kisiklott alólam, menekülni próbálva az agarászás elől. Szelíden kérlelni kezdtem: - Beteggé akarod tenni szegény apádat, kedves gyermekem? Conquette elérzékenyült, nagy kék szép szemében könny csillant. Előredőlt, hogy maga tegye be, s ha nem ment is minden fájdalom nélkül, a pomádé segített, és Conquette, miközben buzgón segédkezett, egyre azon sopánkodott: - Nővérkémmel hányszor láttuk, ahogy ugyanígy tette be anyánknak is az ágya végénél, és apánk mindig kiáltozott a gyönyörtől! De most nehogy hangoskodjék, Vitnégre bármikor hazajöhet! Megígértem, hogy hallgatni fogok, bármilyen kéjekét élvezzek is... Behatoltam az elülső kapun. Az elragadó gyermek lugasának apró rángásaival válaszolt, bársony nem lehet olyan puha, mint volt e mennyei ágyas belseje. Még egy gyermek fejletlen torkolata sem lehetne szűkebb. - Hah! Az a gazember, ha tudta volna, mennyit ér ez az isteni lyuk, kifúrta volna, még ha bele is pusztulsz. - Igen, de mert túl nagy hozzá a szerszáma, attól félt, hogy nagyon kitágít, így kiveri magának, vagy nekem kell húzogatnom, miközben a bozontomat vagy a fenekemet markolja, és... iszonyú káromkodások között... elsül. Conquette megfeszült, és elöntött nedvével. Erre magam is kilövelltem, és ígéretem ellenére felkiáltottam a gyönyörűségtől. - Járasd a mozsaradat - mondtam egyre -, húzzad, nyomd, édesem! Jó, jó!... még! még!... Ekkor Conquette újra megfeszült, másodszor is megárad60

•

va, éppen akkor, amikor összeránduló torkolata megszorította mordályom végét, kiszíva belőle mindent... Háromszor lövelltem ki egymás után, mindvégig bennmaradva, ő pedig talán tízszer is, amit összehúzódásaiból és borzongásaiból éreztem. Teljesen elalélt. Mikor láttam, hogy elzárult a csatornája, kivonultam belőle. Sietve ment, hogy lemosakodjon, mert félt, hogy Vitnégre hazajön, és nemcsak megfogja, de meg is szagolja szelencéjét - híven szokásához, amit mások előtt is gyakorolt. Pihenésképpen visszamentünk a világosba. Elmondtam az igazat, hogyan zajlott le a kaland a szerzetessel, akinek a kedvéért Conquette-nek olyan sokáig kellett mutogatnia keblét, fenekét, portékáját. Ecseteltem, mekkora mordállyal rendelkezett a barát; hogy kétszer akkora volt neki, mint szörnyeteg uráé; hogy az alávaló barát, akinek a közelében lapultam, milyen vadállati élvezettel gondolt arra, hogy másnap éjszaka széthasítja és halálra lyuggatja petrencerúdnak is beillő fütykösével. Conquette a karomba borult: , — ó drága apám! ments meg, és örökre a tiéd leszek! - Hát persze hogy meg foglak menteni... Elmagyaráztam, hogyan és miért távozott a kövér barát; biztosítottam őt, hogy ott helyben leszúrtam volna, ha meg akarta volna erőszakolni. Elmeséltem még azt is, hogy játszotta őt a kezemre utálatos férje abban a hiszemben, hogy aljas üzlettársának, a barátnak adja át. - Most már tudod, elbűvölő gyermek, hogyan lettél az enyém. Igen, minden remény és minden valószínűség dacára, én voltam az, aki elraboltam ellenségeinktől menynyei szüzességedet! Conquette odaadóan szájon csókolt. - De hogyan fogsz megszöktetni? . - Egy óra múlva visszajövök érted. Elviszlek innen, és a panzióban fogsz aludni. Amint biztonságban leszel, a kulcsod segítségével bejuttatom a sötét szobába Port-au-blét, 61

a szép szajhát, akit már felkészítettem; befektetem az ágyadba, mintha én akarnék vele hálni. Amikor Vitnégre és a barát megjönnek, én kereket oldok. Kihallgatom őket, a többit pedig majd holnap meglátjuk. Lányom el volt ragadtatva. Később csakugyan megszöktettem, de abban a pillanatban el kellett volna vinnem onnan. Ehelyett azzal szórakoztam, hogy elmeséltettem vele házassága második és harmadik éjszakáját.

62

XIII. fejezet

A két lyukról, amit áruba bocsátottak Az angyali teremtés folytatta tehát elbeszélését, ahogy kívántam tőle: - Második este Vitnégre elölről kezdett mindent. Futó mozdulattal megtapogatta keblemet: - Kemény, akár a makk! - mondta. Úgy fektetett, mintha meg akarna mutatni valakinek (ami nagyon is igaz volt!). Először az ölemet állította közszemlére, azután megfordított, és a fenekem következett. - Még szűz - mondta, mintha magában beszélne. Ahhoz, hogy kifúrhassam, előbb jó alaposan be kellene kenni őt is, meg a farkamat is. Vadul nekem esett a nyelvével, és amikor úgy vélte, hogy kellőképp megáradtam, szünetet tartott. Alig aludtam egy keveset, amikor arra ébredtem, hogy a hasamon fekszem, fölöttem pedig egy férfi azon fáradozik, hogy beerőszakolja a tomporom nyílásába roppant dikicsét. És bár fájdalmas nyögéseimre a legkevésbé sem volt tekintettel, semmiképp sem sikerült utat törnie végbélnyílásom rózsaablakán (ezt a kifejezést súgta oda nagyon halkan valakinek). Majd hallottam, amint itt, ebben a szobában azt mondja: - Előbb egy olyan furdanccsal kellene ösvényt vágni, amelyik kisebb, mint az enyém... Nézzük a tiédet! Túl nagy ez is, de mennyire hogy!

65

Nem értettem semmit. Elaludtam, és többször nem ébredtem fel. Másnap Vitnégre - még a nap folyamán - bevajazta „rózsaablakomat", a szerszámát olívaolajba mártotta, és felgyűrt ruhával hasra fektetett. Rám mászott, és azt mondta: - Meg kell tudnom végre, hogyan fest belülről ez a farbász-csemege! Emlékezetébe idéztem, hogy egész éjszaka ezzel próbálkozott. - Te vagy az oka - felelte -, és csak azért is beteszem... Ó, mennyi pénzt érne nekem a két csecsebecséd, ha végre ismertek lennének! Minden erejét összeszedte, két órán keresztül gyötört eredménytelenül, majd feladta, mert egy bőséges kilövellés megfosztotta minden szilajságtól és erejétől. Harmadik este még egyszer végigcsinálta mindazt, amit addig is művelt velem. Mikor első álmomból felriadtam, háton feküdtem, rajtam egy idegennel, aki megfeszültén ostromolta bejáratomat. Felkiáltottam, Vitnégre pedig így szólt hozzám: - Olvadsz már, leánykám? Az idegen leszállt rólam, Vitnégre meg hozzátette: - Majd ha akkor is így ordítasz, ha én akarom betenni neked, az lesz csak az igazi! Gyerünk, fogd marokra a szerszámomat, hadd süljek el! Úgy, a másik kezeddel meg a tojásaimat bizsergesd... Úgy ni, ahogy én a portékádat! Azaz, még, mé-é-é-g (akkor még nem hívott se Szajnának, se ringyónak, csak hat hét múlva). De rá kellett jönnöm, hogy nem is ő élvezi a kezelésemet. Az idegen összesen hatszor sült el, egy álló órán keresztül ráztam neki. Akkor egy másik a nyelvével esett nekem. Nem bírtam tovább! Végül a szájába kellett vizeinem, és nem engedett mellé egy cseppet se, lenyelte az egészet. Végre békén hagytak... Ha nem hittem volna teljes biztonságban 66

magamat, nyilván megüti a fülemet, amint Vitnégre, kivezetve az idegeneket, így szólt: - A műtét, a műtét! [ De sejtettem én akkor bármit is? Újra begerjedtem, dacára a négy kilövellésnek és már kérleltem is leánykámat: - Nem bírom tovább, mennyei lyukacska... Nem titkolhatom előled, édes szerelmem, hogy irántad lobogó szenvedélyemen kívül, amely éppoly szavakba foghatatlan, mint a te szépséged, még egy ellenállhatatlan vágy is hajt: hogy Vitnégre-t felszarvazzam. A legszívesebben azt kívánnám - ha ez nem zúzná porrá isteni bájaidat -, hogy az egész világ szurkolja meg a portékádat - hogy ő hordja a világ legnagyobb szarvát! Jer hát, és add meg nekem ezt a boldogságot! És már vittem volna át, amikor kulcsfordulást hallottunk. Sietve elrejtőztem a sötét szobában, Vitnégre tért haza egy ifjú társaságában. Világosan hallottuk, amint beléptük előtt így szólt hozzá: - A te szerszámod megfelelő lesz. Hat rongyos aranyért megajándékozlak egy szüzességgel, amely ezret is megér. Csak az a lényeg, hogy meglepjelek, és úgy tegyek, mintha meg akarnám ölni: te könyörögni fogsz, én pedig akkor ieszek csak hajlandó megkegyelmezni neki, ha segítségedre lesz abban, hogy megfarkald. Csődör - méretű barátaimat bosszantja, hogy se elölről, se hátulról nem tudják meghágni. Pedig szép járadékot fizetnek nekem, én meg jól tartom a némbert, meg fogod látni, hogy nem hiába. Először is elölről csavarsz be neki: ez a legsürgősebb. Holnap azután hátulról. Tudnod kell, hogy imádó férje vagyok; ha keményen bánok vele, csak azért, hogy minden vágyamra fogékonnyá tegyem. Háromhavi házasságunk óta harmincezer frankot hozott nekem. Menjünk be: meglátod, elragadó. De semmi könyörület! 67

így szólt a szörnyeteg... Kituszkoltam Conquette-et a házból. Elvittem a panzióba, ahonnan azután visszakísért. Már éjszaka volt. Magunkkal vittem Conillette-et, az utcalányt; ingerlőén ki volt készítve. Conquette előrement. Jelenlétem bátorságot öntött belé; benyitott a sötét szobába, és bement. Követtük Conillette-et utasítottam, hogy helyezkedjen el az ágy végében lovaglásra készen. Leánykám ezalatt bemutatkozott a másik szobában. Rajongva fogadták. Az ifjú, akit Lenfonceurnek hívtak, sőt még Vitnégre is bókkal halmozta el. Egyedül kezét illették csókkal. Vitnégre azután, lévén éppúgy bolondja a magas és keskeny sarkú cipőknek, mint a három nagy buzogányú kurafi meg a szerzetes, megcsókolta még a lábfejét is. Majd így szólt hozzá: - Akkor hát, kedves gyermekem, lássunk neki szép finoman. Boldogtalan lennék, ha megtagadná tőlem a sors, hogy betehessem neked. Az okot ismered: a fegyverem túl nagyra termett, és kellő előkészítés nélkül széthasítana, Íme hát egy arányosabb szerszám, az majd úgy lyukaszt át, hogy nem lövell ki benned. Ha pedig ez előfúrás megesett, roppant mordályom még ma éjjel torkolatod legmélyéig fog nyomulni. Tessék, nézd meg magad a szerszámot! Azzal elővette Lenfonceur, azazhogy Timori szigonyát... Nem tudni, hogyan, de Vitnégre valamilyen módon kiszimatolta felesége vonzalmát, amit a szép szőke ifjú iránt érzett, és hamarosan ki is használta.

68

XIV. fejezet

Az ifjú, a leány meg a barát Leányom elpirult a szégyentől - avagy a vágytól -, amikor a felavatásra hozott fiatalemberben szerelmére ismert. Valamilyen ürüggyel beosont hozzám, és azt súgta: - Tüntesse el a lányt, ma éjszaka nem lesz rá szükség. Tudtam jól, azt szeretné, ha szerelme őt nyergelné meg; elbújtattam a szajhát. Ezután a következőképp alakultak tovább az események: Mikor Conillette kényelmesen elrejtőzött a nagy pamlag mögött, Conquette visszament a két férfihoz, akik összekulcsolt tenyerükön vitték át, immáron meztelen tomporral, a farkalás kiszemelte színhelyére. - Rajta, imádatos kisringyóm - így Vitnégre -, csak azért is meg leszel fúrva, csak azért is meg fognak cseszni! De ez még semmi! Majd ha egy igazi buzogánnyal lesz dolgod, még ma éjjel... Egészen felgyűrte Conquette ruháját, és megfelelő pózba állította. - Betegyem-e a szerszámodat, Lenfonceur? - Nem, ne: majd a szépségem beteszi magának. - Igazad van, bele kell tanulnia. Vitnégre kiment, de láttam, hogy nyitva hagyta az ajtót. Gazságot szimatoltam a levegőben... De hát ott voltam! Timori suttogva kérdezte lányomat: - Betegyem, szép szerelmem?

71

- Ne, még ne! Azért ment, hogy nézőket hozzon. Conquette szavaitól Timorinak megfagyott a vér az ereiben. - De hát agyon fogja nyomorítani! - Nem maradok itt éjszakára. Timori ettől megnyugodott, és szelíden nekilátott S nyelvezkedésnek. Conquette hamarosan megáradt a gyönyörűségtől... A mennyekben járt, amikor hallottam, hogy Vitnégre megjön. Azt hittem, a barátot hozza magával. Belépett, majd átsietett a szobán, nyomában három szomszédasszonyával, akikhez így szólt: - Mindjárt megmutatom maguknak. Csakugyan mutatott nekik valamit a szobájában. Lányomból eközben, akit imádó szerelmese ápolt nyelvével, szerelmes sóhaj fakadt fel. A három szomszédasszony fülét hegyezte. - Semmi, semmi - így Vitnégre -, nem tudtam, hogy a feleségem már visszajött. Hát erről az anyagról van szó! - Ó! Meg kell neki mutatnia!-kiáltott fel a három asszony. Egyikük már indult volna Conquette-ért, de a szörnyeteg visszatartotta. Fogta a lámpást, és azt mondta: - Előbb megnézem, hogy nem alszik-e. - Alig ért az ajtóig, amikor megtorpant, és a döbbenet meg az elszörnyedés kifejezését öltötte magára... Visszafordult, de a három asszonyság a válla fölött már meglátta, amit ő is: Conquetteet, amint felgyűrt ruhával, elnyújtózva fekszik az ágy végén, combjai között pedig egy férfi feje... Vitnégre kivezette őket a folyosón át, miközben öklével homlokát verte. Elérte a célját: ha felesége kiáltozna az éjszaka során, a három szomszédasszony - aki most már jól értesültnek vélhette magát - majd beavatja a többieket is a titokba. Ha Vitnégre asszony elpusztulna, mert széjjelhasítaná a barát petrencéje (aki iszonyúan gazdag volt, hatvanezer frankot 72

ígért Conquette-ért, és már több nővel végzett ugyanígy, mindig a legszűkebbet választva), akkor is csak a halott asszony lesz a hibás. Vitnégre közben visszatért a két szerelmeshez, akik új pozitúrát vettek fel: Lenfonceur, miután a földre lövellte magját, visszafeküdt leánykámra. - Hadd hallom - így az alávaló férj -, kifúrtad végre? Sikerült megfarkalni?... Elélveztél? És ő elélvezett? .- Elélveztünk mind a ketten - felelte Timori-Lenfonceur. - Most kimegyek - mondta Vitnégre -, kotord még egy jó fél órát a kéményét, amíg odakint leszek... És ne csodálkozzatok azon, amit hallani fogtok: nem ok nélkül teszem, amit teszek. Kiment a folyosóra, óvatosan kinyitotta az ajtót, és tompán kiáltozni kezdett, mint aki lábával rugdossa a feleségét: - Hah! te ringyó! Hah, te szajha!... Kurválkodsz, te büdös lotyó! Alighogy kiteszem a lábam, mások után nézel! Megyek a rendőrségre! Nagy dúrral kicsapta az ajtót, majd újra becsapta. De mielőtt elment, még egész halkan odasúgta: - Járasd a farodat, kicsi feleségem! Bátorság, Lenfonceur, söpörd ki nekem jó alaposan! - Lám, milyen ravasz a gazfickó! - mondtam lányomnak, míg Timori ellenőrizte, hogy Vitnégre tényleg távozik-e -, a barát felnyársalna téged, ő pedig nem szalaszt el semmit, amivel megmagyarázhatja majd a halálodat. - Meneküljünk innen - így a leányka. - Nem, dehogy is, elegen vagyunk, hogy meg tudjunk védeni. Színleld azt Timori előtt, mintha épp most érkeztem volna... Az ifjú visszajött. - Nézd csak, itt a papa, épp most érkezett. - Ó, nagyszerű - felelte Timori -, a legjobb pillanatban!

73

Már épp azt akartam javasolni, hogy tűnjünk el innen. De ha így alakult, várjuk ki, mi lesz a vége. Megmutattam neki Conillette-et, és beavattam a tervünkbe, amit Timori pompásnak talált... Gyorsan eltelt az idő. Hallottuk, hogy megjönnek. Timori visszavitte a lámpást a szobába. Én meg a lányom elrejtőztünk, az ifjú pedig ráfeküdt Conillette szabaddá tett ölére... - A szerszámodat hozzám ne dörgöld - így a szajha -, már kikezdett a nyavalya! És a tököddel se érj a bozontomhoz, mert tetves vagyok. Belépett Vitnégre, nyomában a baráttal, akiről az ablakukból leselkedő szomszédok azt hitték: a rendőrbiztos.

74

XV. fejezet

Farkalás á la Justine

A barát először is levette köpenyét - de ez már ismerős volt mindannyiunknak. Majd elővett egy olyan szörnyen nagy mordályt, hogy lányom borzongva szorított a karjába. - Hűha, mekkora! - ámult él Vitnégre is. - Rendünkből már végzett két nővérrel, akik korábban két-két porontyot fogantak priorunktól. Kivégzett mindenkit, akinek még eddig betuszkoltam. Egyedül az anyámat nem nyársalta fel, vele viszont nem is volt élvezet: a vén szipirtyó szinte nem is vérzett! Nem volt valami nagy gyönyör... De a feleséged... hah! megőrjít... Vége van... Halott lesz, még mielőtt besulykolom neki... és... ha kiszenvedett... hátulról hasítom szét! Tessék, itt az ára: hatvanezer frank bankókban. Vitnégre megszámolta és elzárta a pénzt. - Ha legalább egyszer, csak egyetlenegyszer megfarkalhatnám! - Rám persze nem gondolsz!... Majd énutánam: még meleg lesz... Elborzadtam! És mivel két megtöltött pisztoly is volt nálam, kísértést éreztem, hogy szétfüstöljem a szörnyeteg agyvelejét: de már indult is a vérbaj nyomába... - Mielőtt szétroncsolja, nem akarja látni a portékáját, a szép alakját?

77

- Nem! Ettől ellágyulna a buzogányom... Lámpás nélkül vezess hozzá. Tapogatózva jöttek be a szobába. Vitnégre előrejött, hogy Lenfonceurt eltávolítsa. Amikor egyedül, felgyűrt ruhával találta Conillette-et, elfogta a vágy, hogy bedugja a nyelvét a combjai közé. Conillette elhessegette, mert a barát kis híján összenyomorította, mikor rávetette magát. Vitnégre kénytelen volt magán erőt véve távozni. Foutamort atya (ahogy Vitnégre nevezte) első dolga az volt, hogy belemarkoljon hátasa mellének bimbóiba; egyidejűleg beledöfte instrumentumát, amelyet még egy ilyen öblös nyílás sem tudott befogadni, hiába tágított rajta előzőleg még egyet a lány egy szivaccsal? amit aztán gyorsan kikapott odújából. Conillette velőtrázó sikoltást hallatott, majd érezve, hogy széttrancsírozzák hüvelyét, megpróbált szabadulni, két kezével karmolva gyilkosát. Foutamort tudta jól, hogy nem menekülhet, gyönyöre pedig annál nagyobb volt, minél szebb és minél szűkebb volt a szerencsétlen áldozat. Miközben teljesen kettéhasította, fogaival letépte a két mell rózsáit. Vagy a mély ájulattól, vagy a haláltól, de abbamaradtak a kiáltások... Bántam, hogy nem eresztettem már korábban golyót a barát fejébe... De ki tudja, a zajra még ránk törtek volna a szomszédok; ez tartott vissza... Foutamort végre elhatolt a felnyársalt teremtés hasadékának legmélyéig, és ordítva-káromkodva kilövellt. - Verj be neki egyet - szólt oda Vitnégre-nek -, mielőtt hátulról is kezelésbe veszem a lotyóját. A gazfickó csakugyan odament! De a vérben úszó tetem érintésétől visszahőkölt. - Vége van! - szólt. Foutamort megtapogatta: - Nincs, a szíve még ver. Igyekezz, vagy enyém lesz a segge is. Mivel Conillette hátsó bejárata még sokkal szűkebb volt, 78

mint az elülső, a szerzetes erőlködve lihegett. Végül mégis elérte a célját, mert így szólt Vitnégre-hez: - NahátLA két lyukból egyet csináltam! Azzal iszonyatosan elsütötte mordályát. Leánykám halálra borzadva simult szorosan hozzám. Vitnégre sírva fakadt: - Szegény feleségem! Hóhérkézre adtalak! - Nem fizettem meg érte? - hurrogta le a barát. - Az enyém mindenestül... - Úgyhogy eridj aludni, és cseszd meg a hatvanezer frankodat, terhemre vagy. Én bizony, amíg meleg, a pénzemért még ötször-haszor is megfarkalom az én kis szajhámat, innen is, meg onnan is. Vitnégre csakugyan elvonult aludni egy kis odúba, és magára zárta az ajtót. Foutamort tüstént nekiesett kimúlt áldozatának, és megállás nélkül gyömöszölte tovább:.. Mikor végül belefáradt, lámpásért ment, hogy legeltesse rajta vérszomjas tekintetét... Mint már mondtam, a leány szép teremtés volt. - Még mindig bájos - így a szörnyeteg. - De az alakját teljesen elveszítette a szajhája, nem hasonlít saját magára... Megemelte tomporát, hogy szemügyre vegye a combja közét. - Szavamra - eresztette vissza harsányan kacagva -, a ringyónak már csak egy feneke... vagy inkább egy picsája... nem is tudom, melyik van neki... De nézzük csak, tényleg halott? Levetkőztette, és meztelenül egy másik szobába vitte a tetemet, egy nagy asztalra helyezte, majd kiment, egy jókora salátástállal tért vissza, zsebéből pedig szikét húzott elő (mindezt a falba eresztett ablaknyíláson át láttuk). - Jöjjön a trancsírozás! Kimetszette a keblek húsos részeit, az egész ölet, a combok húsát, fölvágta a hasát, kitépte a szívet, a tüdőt, a

79

májat, a hólyagot, a mehet; megfordította a tetemet, lefejtette a faron lévő húst, amúgy cipőstül lenyiszálta a két lábfejet, és az egyik zsebébe süllyesztette, majd a két kezet, azt pedig a másikba. Még egyszer átfordította a tetemet, kivágta a nyelvét, lenyirbálta a fejet és a karokra tapadó húst. Majd átjött, fogta az ingét, valamint egy lepedőt, és közben így szólt: - Milyen pompás lakoma lesz ebből a testvéreknek, no meg nekem is! A szörnyeteg emberevő a vegyesfelvágottat az ingbe csomagolta, a testet a lepedőbe tekerte, és felköltötte Vitnégre-t, hogy varrja össze a csomagot. Másnap, mondta neki azután, hirdesse ki, hogy meghalt a felesége, este tegye koporsóba, s majd 6, a barát magára vállalja a temetést. Végül lelkére kötötte, hogy ha megvirrad, alaposan tüntessen el minden vérnyomot, és hajnali három óra tájban távozott, magával cipelve az emberhúsból készült vegyestálat! Vitnégre először csak siránkozott. De mikor meghallott bennünket - épp távozni készültünk -, annyira megrémült a hitvány féreg, hogy sietve bezárkózott a kis kamrába, így gond nélkül juthattunk ki. Amint a kis udvaron mentünk át, hallottuk, hogy a szomszédok egész halkan azt suttogják: - Nem ölte meg, ott viszik! Kiérve, futni kezdtünk a zeg-zugos utcácskákon át, mert attól féltünk, hogy a nyomunkba erednek. És csakugyan: hallottuk a futó lépteket, de aztán más útra térhettek. Visszavittem lányomat a panzióba, Timorit ott hagytam, hogy vigyázzon rá, és megígértem neki, hogy félóra múlva visszaérek. - Látja - szólalt meg Conquette -, milyen sors várt volna rám, ha nyomban engedek apám vágyainak, és nem tartóztatom tovább nálunk. Ó, drága papa! Egész testem az öné, azt tesz vele, amit akar! 80

Az ajkát kértem, ő pedig belém fúrta nyelvét. Megérkeztünk. Feküdjön le, mondtam neki. - Szó sem lehet róla! Hát a csomagjaim, az ékszerem? Nem szerezhetjük meg őket valahogy? Csodáltam lélekjelenlétét. öt óra felé járt. Futottam, hogy magamhoz vegyem Timorit, aki a kapu előtt járkált. - Még semmi - mondta. Egy perccel később láttuk, hogy Vitnégre elhagyja a házat. Timori követte, én pedig a lányomért indultam, mert ott kellett lennie arra az esetre, ha az ügybuzgó szomszédok feltartóztatnának. Mikor lányom és két teherhordó kíséretében visszatértem, ott találtam Timorit, aki elmondta, hogy Vitnégre a körút felé vette útját. Leánykám kinyitotta az ajtót, és felpakoltuk a négy bőröndöt, amely már telerakva várt rejtekhelyén. Távoztunk anélkül, hogy megláttak volna, és kerülőutakon visszamentünk bizalmas embereimhez. Conquette most már megnyugodva aludni ment, és pihenni tértünk Timori meg én is, ki-ki a saját szállására.

81

XVI. fejezet

Baszoár, kisraktár, temetés, szerelem Visszatérhetünk végre az igazi farkalásokhoz, azokhoz, melyek az én gyönyörűséges Conquette-lngénue-met meg az én elragadó Victoire-Conquette-emet is megedzették, szerencsét hozva nemcsak rájuk, de énrám is; mert megmenekülhettek egy hamis csemegétől, és csodálatos dolgot fedezhettek fel általuk - de ez majd csak a legvégén derül ki. Először megütköznek majd Olvasóim, hogy milyen utat választottam a két szépség no meg barátnőik kiműveléséhez. De mint mindenekben, itt is a végső eredmény a döntő. Folytassuk tehát megejtő beszámolónkat; de előbb adjunk helyet egynéhány előkészítő farkalásnak, mintegy a nagyok nyitányaképpen. Művem hátralévő részében viszont egyszer sem fordulnak többé elő a Foutamort barátéhoz hasonaltos borzadályok. Mert könnyű tálalni a Dsds-féle borzalmakat, de a zseni remekműve az édes gyönyör megrajzolása. Conquette első látogatója másnap - temetése napján és azzal éppen egy időben - Timori volt. Szállásadóinál talált rá; el akarta mesélni neki, hogyan került sor temetésére, miután előző éjjel kioltották az életét. De idegenek előtt nem beszélhetett. Volt nekem viszont ugyanabban a házban, néhány lépcsőfokkal lejjebb, a hátsó udvar felé egy kis raktáram; ide rejtettem el Évkönyveim valamennyi számát, melyet az akkori kormány betiltott. Lányomnak ide szántam 83

fekhelyet készíteni még aznap estére. Már bizonyosan járt is ott, de aligha maradt sokáig. A magam meg a titkárom, a húga, a szeretője meg anyósa céljaira felállítottam ebben a raktárban egy kényelmes baszoárt, amelynek a belsejében tökéletesen el lehetett rejtőzni. (Ugyanilyen volt Vitnégre-nek is; benne bújt meg, valahányszor három ügyfele megjelent, hogy kísérletet tegyen hitvese elülső vagy hátulsó nyílásának megfúrására. Látni akart mindent, mert attól tartott, hogy valamelyik a három közül még megszökteti Conquette-et, akit aranytojást tojó tyúkjának nevezett. De ide bújtatta kéjencsége is: bolondult hitvese cipőjéért, és valahányszor a három fickó egyike gyengéden sepregette nyelvével - mert imádói voltak, és nagyon szánták, hogy elveszítették-, s Conquette elélvezett, Vitnégre lehúzta egyik cipőjét - és a topánka összeszűkülő orra szolgált neki lyuk gyanánt! Barátai körében azt szokta mondani: soha nem farkaltam meg a feleségemet máshogy, mint cipőben.) Conquette jól tudta, hogy Timorinak sok a mondanivalója, de nem beszélhet, ezért azt találta ki, miszerint a raktáramban hagyott egy levelet, amit szeretne neki megmutatni. Együtt mentek le érte; Conquette-nek saját kulcsa volt. Én röviddel előttük értem oda; hallottam lányom lépteit, halk hangját és Timoriét is. Elrejtőztem a baszoárban. Bejöttek. Conquette gondosan bezárta az ajtót, és párnákkal is kibélelte, hogy ne hallhassák őket kívülről; fölém telepedtek. - Ó, asszonyom - kezdte Timori -, minő dráma!... Az a gálád észrevette pillantásaimból, hogy szeretem, meg látta azt is, hogy lopva csókolom a cipőjét, amikor egy nap a vendégük voltam, s önnel az egyik üzletfele enyelgett őhelyette. De úgy tűnt, hogy sem az ön vonzalmáról irántam nincs tudomása, sem arról, hogy egyáltalán ismer. Tegnap három órakor rám talált a kávéházban, és azt mondta: „Nem

..

vagyok képes elvenni a feleségem szüzességét, túl nagy hozzá a szerszámom. Te csinos fiú vagy; téged szemeltelek ki, hogy avasd fel helyettem még ma, de tüstént. Mindössze hat aranyat kérek tőled, amit ő kap meg majd tűpénznek. Ott helyben leszámoltam neki, és elindultunk. A többit már ismeri. Ma reggel, miután öntől távoztam, tíz óráig az irodámban voltam, hogy kipihenjem magam valamelyest. Mikor azután elmentem az ajtaja előtt, bekopogtam. Hallottam, amint két szomszédasszonyuk azt suttogja: „Bent van a gyóntatópap. Akkor mégse őt vezették el ma éjjel." A himpellér ajtót nyitott. Ott volt nála a szörnyeteg barát. Egy másik meghozta a gondosan bebugyolált koporsót, és fennhangon imádkozni kezdett a tetem mellett, a sötét szobában. „A barátunk", mutatott be Vitnégre... „Szegény feleségem meghalt!" - „Meghalt!" - így én. „A tisztelendő atya karjai között lehelte ki a lelkét." Borzongva hallgattam szavait!... „Elintéztem mindent", vette át a szót a barát, „megkaptuk az engedélyt, hogy szép csendesen eltemethessük. Három vagy négy óra tájban lesz a temetés." Akkor eljöttem. Ebédről visszafelé, úgy négy óra körül, visszamentem hozzájuk. Két pap, négy hordár, a barát meg a rendtársa vitték a koporsót némán. Most már elföldelhették. Meglátjuk, mi fog még történni. Szemmel tartom őket. Szép szerelmem! Azt hiszik, meghalt, ön szabad: megadja-e hát nekem elragadó kegyeit? - Barátom -felelte Conquette szerényen -, hadd kezdjem azzal, hogy megköszönöm önnek nagy-nagy szolgálatát, amit értem tett. De van valaki, aki még önnél is többet tett értem: egyedül ő tudott megmenteni. Ha még én rendelkeznék a kegyeimmel, ön kapná meg őket. De már nem az enyémek! Első szeretőméi lettek, aki elrejtőzve, rájött az egész cselszövésre, ő vette el a szüzességemet, és tette be aztán még egyszer ugyanoda. Ő az ön egyetlen vetélytár85

sa, őt viszont imádom. Ha meghallja a nevét, tudni fogja, hogy igazán becsülöm önt, és egész bizalmamat élvezheti: a papáról van szó. Timori e szavak hallatára térdre borult szerelme előtt. - Angyali teremtés! Isteni leány! Amit mond, abból kiviláglik egész gyermeki alázata, lelkének egész szépsége! Üzekedjen csak atyjával, legyen ő az egyetlen megfarkalója! Ön arra lenne méltó, hogy a Mindenható farkalja, ha a Mindenhatónak szokása lenne farkalni!... De arra kérem, én meg hadd nyelvelhessem, és ha a papája megengedi, hadd segglukoljam! - Kedves barátom -felelte Conquette, kezével simogatva imádóját -, ön nagyon bölcs. Timori ledobta nadrágját, és kezébe adta első áldozásra termett szerszámát, amely az enyémnél is kisebb volt, golyóit csiklandoztatta, és arra biztatta Conquette-et, hogy verje ki neki. De mert Conquette erre nem volt hajlandó, Timori hanyatt fektette, felgyűrte a ruháját, és odaadóan szürcsölni kezdte kelyhét... Ó, soha ilyen sóhajok nem hallattak még!... - Ah, Timori!... A nyelved felér egy fütykössel... Conquette már a harmadik nyelvöltésre megolvadt, magán kívül volt, lábát az égnek emelte, összeütögette bájos topánkája sarkait, és megemelte tomporát, hogy nyaldosója könnyebben hozzáférjen szájával, és könnyebben behatolhasson csiklóját ingerlő nyelvével. A cipőcsattogtatásban Conquette anyját utánozta, akit sohasem farkaltam meg se elölről, se hátulról, se szájba -, csakis nappal, hogy a legszebb idomai, a lába és a lábfeje felajzhassanak. Közben arra kértem, hogy ütögesse össze a cipőjét, amivel női léptek zaját utánozta; ettől ugyanis mindig begerjedtem. Mikor leánykám bőségesen megáradt, ellökte magától Timorit.

86

XVII. fejezet

A fartáji beavatásról meg a farkalászó apáról Az isteni Conquette-lngénue mindig is éppoly igazságos volt, mint amennyire szép és érzékeny; nem szabad hát meglepődnünk azon, ami alább következik. Leányom hasra feküdt, és így szólt: - Kenj be pomádéval, másodszerelmem! Az elsőnek járt csecsebecsém beavatása, úgy igazságos, hogy neked jusson rózsaablakomé. Atyácskám biztosan egyet fog érteni a döntéssel. - Ó, istennőm! - kiáltotta Timori, miközben egy csövecskén át pomádét adagolt a végbélnyílásba -, milyen bölcs is vagy te! Atyádé lesz a szelencéd, de a rózsaablakodnak meg nekünk jut a külön farkalás élvezete. Timori behatolt, elragadó leánykám kisebb sikoltásainak dacára, és heves ostromlás után kilövellt, miközben azt kiáltozta: - Meghágtam! Micsoda segg! Micsoda mennyei élvezet! - Azzal elalélt... Kifogyott lövedékéből és erejéből is, ettől az egyetlen rohamtól. Nagy megelégedésemre eszébe jutott, hogy hét órára várja valaki. Az odaadó ConquetteIngénue-t elnyújtózva hagyta ott, de előbb még visszafordította a hátára, hogy búcsúcsók gyanánt belemártsa nyelvét szelencéjébe. Gyertyát gyújtott, majd elment, behúzva maga után az ajtót. Azon nyomban előbújtam rejtekemből, és rávetettem 89

magam elbűvölő leánykámra, akit a három nyelvöltés felajzott, hogy reszkettek szirmai. - Hogyan? Hát apám itt volt? - Itt voltam, angyalom. Ő hátulról, én meg elölről farkailak! Szörnyű mód felgerjeszted szerszámomat! - Farkaljon hát, imádott atyácskám..., farkaljon (életében most ejtette ki először ezt a szót), már én sem bírok magammal! Mégragadta buzogányomat, és saját kezűleg helyezte bejáratába: - Nyomd!-biztatott-, már bent van... Nyomd csak, isteni, atyai fütykös! lövelld ki mannádat leányod bugyrába! Szavai közben olyan hevesen járatta tomporát, hogy egykettőre az alagút legvégén találtam magamat. Éljen a közönséges farkalás! Ez a legjobb valamennyi negyven módozat közül! Enyém volt leányom szája, nyelve, hófehér keblei, cirógatása, bájos arca, amely csak megszépül farkalás közben, enyém volt édes biztatása: - Édes dárda! Isteni fegyver! hogy csiklandozod mókusomat!... Nyomd!... Ah, szűzanyám! Elájulok... elél... vezek a ba... szástól! A nyelvedet, szerelmem! Imádott csődöröm!... Oh! Elömlök megint! Gyömködj csak, alávaló pimasz!... Szívd... harapd a mellemet! Mennyei leányom második megáradására magam is kéjesen kilövelltem. Szűk alagútjának végén csodálatosan szorított az, amit közönségesen klitorisznak hívnak, a tudomány nyelvén pedig méhszájnak*. A gyönyör eme pumpája - amit csak a kellően hosszú szerszám érhet el - szíva tapadt rá kilövellő mordályom végére. Micsoda mámorító gondolat, hogy a legszebb teremtésen feküdhetek, aki hátára fordulva, alaposan meggyömöszölve alél a gyönyör* A felvilágosult olvasó itt, mint másutt is, kénytelen megmosolyogni Restif kusza anatómiai ismereteit.

90

től, hogy saját lányomat farkalom, a lugasába lövellek, sösszevegyülő mannánk gyereket csinálhat neki, aki egészen tőlem való, felszarvazom a hitvány, az alávaló Vitnégre-t, hogy azt a feleségét farkalom, akit ő halottnak hisz, akit ő sohase farkalt meg, azt farkaljuk mi, Timori meg én, az egyik elölről, a másik hátulról, míg az az aljas kurafi magának verheti ki, az Isten is megsegítse; hogy azt hiszi, leányomat széjjelhasította a förtelmes barát kocsirúdja, s közben szűk lugasa itt élvez velünk, akárcsak egy hercegkisasszonyé, akit tüzes testőrlegény lovagol!... Mindez pillanatok alatt pergett le képzeletemben, és megkétszerezte, megháromszorozta gyönyörömet. Leánykám kiszabadított magából: - Megteltem - úgymond -, elöl is, hátul is. Muszáj kitisztítanom magamat. Sietve indultam, hogy langyos vizet hozzak neki szállásadójától, Brideconin-nétől, akit egyedül találtam a tűz mellett, kitakart, hófehér keblekkel. Csókot nyomtam rájuk, és fogtam a lányomnak melegített vizet. Brideconin-né férje így szólt: - Nemrég tettem fel, leánykája, a bájos Selyemszőrű asszonyság számára (én adtam neki ezt a nevet, hogy ne kelljen aljas férjéét viselnie). Visszamentem, és magam mostam meg puha szivaccsal istennőm elbűvölő zugait. Rózsaablaka, de szelencéje is kevés vértől piroslott. - Ó, jaj, gyönyörűm, hogyan, hát fájt mégis? - Fájt, imádott hóhérom. De a gyönyör mindig felülkerekedett, még hátulról is. Conquette, most már megtisztultan, azt mondta: - Annyira hajtott a vágy, hogy apámmal élvezhessek, hogy arra se jutott időm: megkérdezzem, mi a véleménye tapasztalt atyácskámnak arról, ami köztem és Timori között -történt?

91

- Bizony, én is több mindent akartam mondani neked ezzel kapcsolatban, angyalom. De most menjünk vacsorázni. Pihenésre van szükséged, és nekem is. Majd holnap megbeszéljük. Nyelvemet kínáltam neki, ő pedig a magáét fúrta belém. Csókot nyomtam keble rózsás bimbóira, és felmentünk vacsorázni. Vacsora alatt a Brideconin házaspárnak elmondtam anynyit, amennyit tudniuk kellett Selyemszőrű asszonyság állítólagos haláláról, nehogy valaha is elárulhassák lányomat. Míg mi vacsoránkat fogyasztottuk, vízhordónk és felesége leányom ágyát átvitték a raktárba, s mikor mindent elrendeztek, együtt levonultunk. - Attól tartok, félni fogok- mondta szép barátném. - Kérje meg Brideconin-nét, hogy aludjon nálam. . - Melletted maradok, királyném. - Ó, az még jobb! Nemcsak gyönyöreink miatt, de azért is, hogy az én atyuskám és szeretőm Vitnégre hitvesének keblén szunnyad majd el, miközben Vitnégre tépelődik vagy... az egyik elnyűtt cipőmmel... legfeljebb. - Isteni teremtés! - feleltem -, még ma este elmoridom neked, amit holnapra tartogattam. Feküdjünk le. Levetkőztettem angyalomat, mintha nászéjszakára készültünk volna, végigcsókolgatva sorra feltáruló bájait. Mikor mindketten ágyban voltunk, ráültettem buzogányomra.

92

XVIII. fejezet

Egy atya tanácsai , buzogányán trónoló leányának Barátom, olvasóm, ma is érzem még a legcsodálatosabb kéj borzongásait, midőn felidézem a varázslatos perceket, melyeket az én Conquette-lngénue-mnek köszönhetek! - Óvatosan ereszkedj rám, királyném, hogy fel ne sértsen a buzogányom. - Leánykám így is tett, és mikor teljesen beléje hatoltam, így szóltam: - Mint tudod, kedves leánykám, mindent láttam és hallottam. Angyali érzelmeid irántam elismeréssel és csodálattal töltöttek el. Teljesen egyetértek azzal, hogy Timorinak ítélted oda szépséges tomporod felavatását. Rajongva fogadom irántam tanúsított odaadásodat. De a te érdekedet, a te boldogságodat szolgálja, isteni gyermekem, amit most javasolok neked. Nem szándékom, hogy szultán módjára egyedül a magam gyönyörűségének tartsalak meg. Kitartod lesz! Melyiket kedveled legjobban a három fickó közül, akiknek eladták szüzességedet? - Azt, amelyik a leggálánsabb, páratlan atyácskám! De éppen ő az, akinek egyben a legnagyobb is. - Ebben az esetben kitágítattom majd a szelencédet egy nagyméretű férfivel, akit jól ismerek. Nem túl szívélyes, de ha kedves lenne, még túlságosan megáradnál és kimerülnél, mi több, még meg is ejthetné a szívedet, amire nincs szükség. Elő-farkalászra van szükségünk, aki egyedül a szelencédet kapja meg! Ehhez azonban sem én, sem Timori 95

nem vagyunk elegendők: nem rendelkezünk kellő méretű szerszámmal, a mieink csak elsőáldozásra jók. De van segítség több is. Előkerítem azt, amelyik kedves neked, azután pedig a másik kettőt, ha az első nem végezné jól a dolgát. A címüket már felkutattam. Nem kell félned, hogy bajba keveredünk; csak a beleegyezésedet kérem. - Tied mindenestül, isteni atyus. Ringatni kezdte csípőjét, majd megáradt. - Ha a véred, ahogy elnézem, csak egyre hevesebb lesz, gondoskodni fogok, hogy ne szenvedj hiányt fütykösökben. Meglátod, tobzódhatsz majd bennük!... Én már nem vagyok abban a korban, hogy jóllakathatnálak gyönyörrel. Csinos ifjakkal gyömöszöltetlek majd, egyre nagyobb furdancsokat választva ki neked. A kihívó teremtés ekkor újra belelendült, és azt mondta: - Kedves farkas-papusom, engedd meg, hogy tomporom lovagja, Timori elölről is megfarkalhasson! Te avattad fel lugasomat: hadd forduljon meg benne ő is, de persze csak a te jelenlétedben. - Jó, jó. Hevesen löködtem, Conquette pedig azt kiáltotta: - Gyömöszöld, édes Timorim farka! Gyömöszöld a kis picsámat, amíg el nem ájulok! Csesszed... Tosszad... Kotord, kotord!... Elélvezek! - Azzal megfeszült, és elélvezett: - Jaj... jaj... jaj, papám! aaah! oaaah!... -tört fel belőle az elnyújtott sóhajtás. - Soha nem éreztem még olyan gyönyört, mint ennél a megáradásnál... Szobánkban égett a gyertya. Leányom a bidéhez ment, hogy felfrissítse mindzsóját, én pedig hideg vízbe mártottam fütykösömet és tojásaimat, hogy lecsillapítsam őket. Megkérdeztem leányomat, ki tanította a kifejezésekre, amiket elélvezés közben használt. Házzasságunk harmadik hetétől - mesélte Conquette 96

Vitnégre ágyába vetette fogadott lányát, egy rendőrbesúgó feleségét,, akinek Vitnégre parancsára önkívületet kellett színlelnie, valahányszor nevelőapja meghágta. Nos, ő használt ilyen kifejezéseket, és még sok másfélét is, amelyek azonban hozzánk nem illenének: óriásdugó, öszvérmordály-kutyafajzat, ifjabb Foutamort és a többi. Visszabújtunk az ágyba, és egymásba fonódva elaludtunk. Reggel elismételtem Conquette-nak utasításaimat, amikor kopogtak. Brideconin asszony hangja szólalt meg. Elbújtam a a baszodába, és Brideconin asszonyság behozta Selyemszőrű asszonyka reggelijét. - Keresnek egy lányt a Port-au-bléből - mondta -, aki tegnapelőtt este eltűnt. Egy másik utcalány szerint egy negyven év körüli férfival ment el lefeküdni, akit ügyvédnek mondott, de aki valójában sebész; s hogy az éjszaka folyamán cinkosával megölte a lányt és felvagdalta. Csak nem a maga történetét forgatták ki ennyire? Elküldöm a férjemet, hogy tudakolja meg a dolgot. Gazdaasszonyunk kiment, mire megreggeliztünk Conquette-tel. Magára hagytam azzal, hogy ebédre visszamegyek. Pontos voltam. Brideconin közben elment. Csakugyan Conillette-ről volt szó. A felügyelő meg a kopói sorra járták valamennyi házat az utcában, de nem találtak semmit. Az elővigyázatosság kedvéért ruhát váltottam... Estére visszamentem, de nem bújtunk össze Conquette-tal; három éjszaka pihentem, és hagytam, hogy pihenjen ő is. Mint tudott, leányomat éppannyira szerettem önmagáért, mint a magam gyönyöréért, de nem kívántam, hogy tizenkilenc évének mohóságát az én negyven évem erejének vesse alá. De volt még más okom is, hogy ne térjek le a választott útról.

97

XIX. fejezet

Az igazságos apáról meg az őszülő buzogányról Azok után, amit érzelmeimről megvallottam, Olvasóm bizonyára megütközik majd az alább következőkön!... De ne ítélj előre és elhamarkodottan! Ha tisztán akarsz látni, mielőtt véleményt nyilvánítasz - várj. Ismertem valakit a gyönyör ínyenceinek fajtájából, egy megtermett, erős férfiút, akinek bujasága nem ismert határt, és akit Montencon-nak hívtak. Sokszor látott vendégül Troussevache utcai lakásában, ahol megfarkaltatta velem szeretőjét, a kis Vitsucette-et, s eközben saját kezűleg segédkezett. Rendelkezésemre bocsátotta házvezetőnője leányát, akinek kicsiny lyukacsáért megőrült egy nemes úr; ez az úr, név szerint De Foutane később szajhát csinált belőle. Vitsucette egy egész délutánon át szórakoztatott bennünket. Montencon, miután leitatta a szép Adélaíde Hochepine-t, volt olyan előzékeny, és velem farkaltatta meg elsőként, miközben szeretőjével golyóimat csiklandoztatta. Majd ő farkált, ugyancsak Vitsucette csiklandozása közepette. Majd még egyszer én következtem, miután Montencon Vitsucette-je megmosdatta szerszámomat. Ám Montencon ekkor így szólt: - Szájba farkalom a szép ringyót: jó okom van rá. Szájon farkalta, és lenyelette vele egész lövedékét, gyűlöletből de Foutane iránt. Emiatt nemcsak tőle undorodtam meg, de a Csókosnak nevezett Vitsucette-től is, akivel 99

Montencon így bánt. Többé nem mentem el hozzá. Most viszont őt hívtam meg ebédre kis odúmba, hogy leánykámat megeddze és valamennyire kitágítsa. Vitnégre három nagyfarkú üzletfele, Lélargisseur, Percéül és Cognefort urak előtt ugyanis külön-külön megcsillantottam a halvány reményt, miszerint Conquette-et, vagy legalábbis a hasonmását még viszontláthatják. Conquette-nek már ismerős volt Montencon, mivel annak idején, még vérbaja előtt nemegyszer megfarkalta az anyját. Montencon csak annál jobban vágyott rá, hogy lányának is betehesse. Mikor odaértem, már a lépcsőn találtam. Bevezettem. Mozdulni sem tudott a gyönyörűségtől meg az ámulattól, amikor a szépséges teremtést meglátta... Dolgom volt, úgyhogy csak egy pillanatig maradtam, mondván, társaságnak ott hagyom vele a lányomat. Alig bírt megszólalni, mikor kikísért: - Elragadó teremtés! Mennyi ízlés van az öltözetében! Milyen jól illik hozzá a cipője! És milyen kár, hogy egy Vitnégre-félének jutott egy ilyen szüzesség. - Vitnégre-nek? Hiszen még szűz. - Ó, barátom! Megengedi nekem, hogy próbát tegyek? Hogy megpróbáljam legalább egyszer felszarvazni azt a gazembert? - Tedd meg, amire képes vagy. De kétlem, hogy sikerre jutsz az ősz bozontoddal. Csak a hétpróbás ringyók tűrik el az olyan erőszakos és buja vénszakáilakat, mint te. A szemérmes szüzekkel finoman kell bánni, neked viszont olyan a külsőd, akár egy szatíré vagy leprásé. De nem bánom - tegyél próbát. Mikor magukra hagytam őket, Montencon először megpróbált kedveskedni. De mert így semmire sem jutott, teketória nélkül rálökte Conquette-et baszoáromra, s mivel elég erős volt, egyik kezével lefogta, és már már a szirmok közelébe ért furdancsával... De behelyezni mégsem tudta:

100

leányom visszarántva tomporát, mindannyiszor eltaszította magától. Montencon már arra készült, hogy arcul csapja, mikor visszaérkeztem. Conquette rendbe szedte magát a felindulás legkisebb jele nélkül. - A szüzesség? - kérdeztem suttogva Montencont. - Ördögfajzat ez! A végén magamnak kell majd kivernem! - Meg fogod farkalni. Asztalhoz ültünk. Conquette úgy beszélt a felsült liliomtipróval, mintha mi sem történt volna, sőt még nevetett is rá. Montencon a színem előtt, jó hangosan azt kérdezte tőle: - Ugyan miért nem hagyta megfarkalni magát? - Fúj és pina! - így a leányom. - Ugyan miért kellett volna hagynom? - Azért, mert olyan fickós voltam, mint három gyóntatópap. Maga is úgy beszél, mint Vitnégre. Montencon ennek ellenére is érzékletes szavakkal ecsetelte nekem próbálkozását: dicsérte a bugyelláris szépségét, selymes takaróját, a tomporok fehérségét, a keblek feszességét, a rózsás bimbókat, a hófehér hasat, a vakító combokat, magasztalta a szépség lábát, lába fejét. Conquette a sok dicsérettől elpirult, és csak még szerényebb lett. Válaszképp elmondtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki . meglovagoltam lányomat; hogy megmentettem az életét, és nyolc nappal ezelőtt fosztottam meg a szüzességétől. Végül elmeséltem az egész történetet. - ön - megfarkalta? - Na és! Ki, ha nem én? Kétszeresen is az apja vagyok. Montencon az ajkát harapdálta. Conquette megölelt. Az egész ebéd alatt Selyemszőrű asszonyság derekának buja ívét csodáltuk, valahányszor felállt, hogy behozzon egy tálat vagy tányérokat osszon szét. Gyönyörű rózsaszín topánka volt rajta magas, keskeny zöld sarokkal, valamint

101

új, fehér.a sarkain rózsaszín selyemharisnya. Megkérdeztem Conquette-től, hogy hord-e harisnyakötőt a térde fölött. - Természetesen - felelte. - Mindig. - Ebben az esetben - folytattam - mutasd meg nekünk a legszebb lábat, ami csak a világon létezik. Lányom tiltakozott. De addig kérleltük, míg végül, hogy könyörgésünktől szabaduljon, föltette lábát egy székre, és megmutatta jóval a térd fölöttig; egy ilyen lábtól még egy haldokló is begerjedt volna... Gerjedni kezdtünk mi is, Montencon meg. én, de uralkodtunk magunkon. Ám az őszülő kurafi, mialatt lányom kiment egy pillanatra, azzal a javaslattal állt elő, hogy itassuk le: olymód, hogy víz helyett a magával hozott pezsgőből öntünk leányom vörösborába. Úgy tettem, mintha helyeselném. De mielőtt Conquette visszajött volna, kimentem elé, és figyelmeztettem a veszélyre. Majd hozzátettem: - Hallgass rám, okos gyermekem: be kell hogy tegye neked. Külön emiatt hoztam ide, nem tudtam, hogyan ejtsük szerét. Ezen töprengtem, amikor javaslata egyszeriben megoldotta a gondomat. Megjátszod majd a részegséget, miként jómagam is; így nem fog tudni kárt tenni benned. Meglehetősen nagy a szerszáma, de közepesnél nem nagyobb. Utána Traitdamourt kapod meg, a régi titkáromat, aki bevégzi a művet, és kellőképp kitágít majd kitartod számára, akit választottál. Tudja, hogy élsz, és néhány hét türelmet kértem csak tőle, mielőtt láthat téged. Azért bízd rám magadat, királyném, semmit nem engedek meg, ami nem lesz a kedvedre. - Mindenestül apámé vagyok - felelte Conquette -, rendelkezzék velem! Nagyon megbántam, hogy annak idején ellenkeztem apámmal! Visszamentünk. A két ajtó között kitárta az egyik keblét, és csókot kért rá tőlem. Montencon eközben áttöltötte a pezsgőt a boroskancsóba. 102

Conquette, miután figyelmeztettem, átlátta a cselt, magának egy másik kancsót vett vízzel, a bort pedig arra tartogatta, hogy Montencont leitassa. De a kurafit semmi egyébbel nem lehetett levenni a lábáról, mint az én elbűvölő Conquette-lngénue-m szép szemével, no meg egyéb bájéival.

103

XX. fejezet

Hű, hogy megfarkaltuk! Selyemszőrű leányom elragadóan játszotta a részeget, s hamarosan elérte a Montencon által kívánt állapotot; mikor ismét felkelt helyéről, egyik kezemmel elkaptam a derekánál, a másikkal pedig szelencéjét martam el (azontúl, hogy hevesen kívántam egyesülni vele, mindenáron meg akartam edzeni csecsebecséjét, és fel akartam készíteni az enyémnél nagyobb mordályok befogadására). Hátára fektettem, és egy darabka friss vajat kértem az asztalról. Diónyi darabot csúsztattam a kelyhébe, és ostromra lendültem. - Engedjen, hagyjon, apám! - kérlelt gyengéden. Ugyanakkor ő is bámulatos nyargalásba kezdett csípőjével, hogy a baszoár recsegett alattunk. Kilövelltem, és felkiáltottam a gyönyörűségtől: - Te jössz, gazfickó... Montencon állva csodált bennünket. Alig vonultam vissza, ő máris rávetette magát lányomra, akinek még reszketett a bibécskéje. Az én ondóm meg a friss vaj kettős segítsége révén sikerült benyomulnia. Conquette felsikoltott. Riadtan ugrottam oda hozzá, de lányom már újra mosolygott. - Bejutottál? - kérdeztem farkalójától. - Be, be, a szentségit - felelte Montencon -, és micsoda gyönyörűség! Szorítja a szerszámomat... De... Micsoda kis picsa!... Bársonyból van ez!... Ah!... Oh!... Csesszem!... Járasd a farodat, mennyei huri!... Járasd, isteni céda!... 105

Drága kis lyuk!... Járasd... alattam!... lökjed!... rázzad!... Kész... vagyok!... Éléi... vezek!... ááá!... Az őszülő kurafi áléivá borult lányom keblére, aki maga is úszott a mannában és a kéjben. Attól féltem, hogy egy idegen alatt nem nyargal majd elég ütemesen. De amint Montancon megfúrta, nyomban járatni, rázni, riszálni kezdte derekát, és sóhajtozva, sikoltozva áradt meg... Montencon ki sem vonult belőle, hanem újra gyömöszölni kezdte, kiabált, üvöltött a gyönyörtől, és időnként azt hörögte: - Isteni szajha!... legyél kurva... és... megcsináltad... a szerencsédet. Háromszor lendült így rohamra egymás után, mindvégig nyeregben maradva. Végül aztán csak visszavonult. - Hékás, ez az egy roham felért tízzel, ez az egy szelence pedig felér százzal is, ezerszer többet ér valamennyinél, amit nálam megfarkalhattál, még a kis háziasszonykáménál is! Nagyon nehéz megválni tőle!... - Lovagold csak meg újra, barátom: egy nő tizenhat férfival is feíér tojáshímezésben, ne hagyjuk hát, hogy lehűljön vagy tétlenül pihenjen. Szavaim hallatára Conquette-lngénue - aki mindeddig mozdulatlan maradt, s épp hogy csak összehúzta magát, mint akit még mindig fütykös cövekéi az ágyhoz - felugrott a baszoárról, és szaladt megmosdani. A langyos víz már készen várta. Szolgálatkészen térdeltünk istennőnk elé, hogy puha szivaccsal végigtörölgessük, egyikünk hátulról, másikunk elölről, tomporát és combjait is, mert csupa ondó volt, és kicsit véres is; vigyáztunk, se az ingét, se a harisnyáját ne érje víz. Megkértük Conquette-et, hogy gyűrje fel ruháját derékig. Miután gondosan megtisztogattuk, gyönyörködve néztük; mert elragadó látványt nyújtott ruhátlan tomporával és szelencéjével. Megkértük, hogy

106

járkáljon előttünk; csípőjének ringása mindenkit megigézett volna. - Ami engem illet - szólalt meg az ősz kurafi, elnézve a felénk lépdelő Conquetté-et -, én leginkább a fekete mókusáért vagyok oda, a hófehér bőréért, a selymes szőréért meg a tűzpiros csíkért, amely két egyenlő részre osztja. A szépség megfordult, és más bájait mutatta felénk: - Ó! - kiáltott fel Montencon elragadottan -, milyen pompás tompor! Nem marad el a csodálatos szelence mögött! Mikor lányom mellénk ért, csókot nyomott combja közé. Majd felállt - mert térdre ereszkedve maradtunk, hogy jobban láthassuk -, a baszoárra vitte Conquette-et, és engedélyt kért tőlem, hogy nyelvével végigjárhassa bájait, mielőtt én újra meglovagolnám. Hű, hogy megdolgozta a nyelvével!... Előbb a rózsanyílást csiklandozta, hogy reszketett tőle. Majd Conquette szelencéjéhez fordult. A csiklandozásra a szépség vonaglani kezdett, majd megáradt, és úgy nyerített, akár egy fiatal kanca, amelynek vulvájába először vezetik be a szilaj tenyészcsődör rettentő, mindent átfúró pörölyét: a szűz kanca nedvének megáradásával válaszol a ménes vezércsődörének kilövellő magözönére... Ilyen volt kéjszomjas lányom is, noha őt csupán egy nyelv vette kezelésbe... Montencon visszavonult, mire magam ugrottam hátasomra, aki megfeszült, háromujjnyira emelkedett tomporával a baszoártól, és állati vadsággal nyomultam belé. Conquette finom remegése nem volt összhangban kéjsóvár türelmetlenségemmel. - Húzd le a cipőjét - szóltam oda Montenconnak -, és csiklandozd nekem a talpát. Montencon így is tett, de aztán a bujafi jobb elfoglaltságot lelt: szagolgatni kezdte a topánkát, mondván:

107

- Vénusz ő, a cipellője belsejében pedig az ambróziát érzem! - Csiklandozd, átkozott kurafi! Mire Montencon csiklandozni kezdte Conquette-et, és a második összerándulásra bőségesen kilövelltem... Kéjmámoromban lelkemmel a Mindenhatóhoz fordultam: - Köszönöm neked, Uram, hogy ilyen tökéletes lányt adtál nekem; az ő reszkető szelencéje után el tudom képzelni, milyen gyönyört erezhetsz Te, amikor lányoddal, a Természettel üzekedsz!... - Lyukacskám istene - rebegte Conquette -, légy áldott! Újra elélvezek! Apám kiáltásától még beljebb nyomult a dorongja! - Ó, milyen nemeslelkű atya! Milyen áhítatos leány! kiáltotta Montencon megrendültén. Visszavonultam. - De miért akartad - kérdezte a szerelem őszülő atlétája, miközben újfent lányomra hágott, és meg sem mosdatva, újra megfarkalta -, hogy csiklandozzam angyali hátasod talpát? - Ezt a receptet egy nyomdásztól kaptam, aki kollégája feleségét nyargalta a felszarvazott beleegyezésével. „De mit csinált vele - kérdezte a nyomdász a másikat -, hogy a végén olyan nagyon élvezhettem?" - „Látta, ugye, hogy nincs cipő a feleségemen? Nos, egyszer hallottam a történetet, miszerint Quillenpoche és Radball asszonyság fiai nyolcévesen benyitottak a szobába, ahol egy ügyvéd meg egy ügyész gyömöszölte éppen a tisztelt mamákat; a két kis kópé nem akarta megzavarni őket, hanem egyikről is, másikról is lelopta finom papucsát, és csiklandozni kezdte a szűlői talpakat-a hölgyek ettől megvonaglottak, és maguk éppolyan élvezethez jutottak, amilyenben lovagjaikat részesítették. Attól fogva hasonló helyzetben mindig csiklandoztatták a lábukat. 108

- Te is megtehetnéd nekem...-mondta Montencon, majd belelendült: - Gyerünk! Apád magja... amiből te is készültél... ami most összekeveredett a tiéddel abban a kisbabalyukadban... ez legyen a kenőcsünk! De hiába, mégse bírom!... Lányom belevörösödölt, amiből láttam, hogy fáj neki. - Kifelé, fickó - rivalltam rá gyömöszölőjére. - A te szamárhusángod vagy inkább öszvérdorongod túl nagy falatokat tömköd abba a zsenge torkocskába! Montencon kivonult, én pedig mogyorónyi friss vajat dugtam leányom szelencéjének nyílásába. - Óh, ettől felfrissülök - sóhajtotta az elragadó gyermek. Montencon vad hévvel nyomult ismét előre. Most már könnyebben bejutott, és elhatolt a legmélyéig, Conquette pedig tomporát rázta: - Hah! Érzem a harapásodat, szép szukám! Gyerünk, Vitnégrette! Szarvazd fel a le kurafi Vitnégre-edet! Szorítsd... és járasd a farodat, ribanc! A durva szavak engem is veszettül felajzották. Könyörtelenül csiklandoztam lányom lábát, miközben így biztattam: - Nyomjad, istennőm! Árassz el szépséges mannáddal!... Te pedig, átkozott szajhapecér, ömleszd el végre! Srófoltál-e valaha is olyan lyukat vagy likacsot, amely felér az én mennyei, az én isteni ringyóm likacsával, lyukacská-

jával? Conquette löködött egyre, hogy kiszakítsa magából megfarkalóját (ahogy Timon kisasszony is a nagy férfiú, Mirabeaualatl), de Montencon keményen ült a nyeregben. Ekkor azonban Conquette úgy összerándult az elélvezéstől, hogy kis híján kilökte magából ostromlóját. Amikor pedig újra elernyedt, bársonyos odújának szorító dörzsölése mámorító kilövellésre késztette Montencont. Négyszer gyömöszölte meg Conquette-et egymás után megszakítás nélkül, és negyedszerre - hogy golyóit meg-

109

csiklandoztam - ugyanolyan bőségesen áradt meg, mint első ízben. Ekkor végre kimerült. - Hah! Hogy felszarvaztuk Vitnégre-et! - ujjongott visszavonulás közben -, a ribanc hitvesének háromszor annyi elélvezés sikerült, mint nekem. Conquette elmosolyodott. - Hány összesen? - kérdeztem tőle. - Ó! Nekem kilenc, neki háromszor kilenc. Homlokon csókoltam Conquette-t a bidéhez ment. Most már láttam, milyen heves a vére. Elhatároztam, hogy lehűtöm egy kicsit, mielőtt a nagy fütykösnek átadnám. Vitnégre asszonyság volna pihentetni egy kicsit szelencéjét a mosdótálban, ezért szemérmesen elpirulva arra kért, hogy hagyjuk magára. Olyan tísztelettudóan köszöntünk el tőle, akár egy jóságos istennőtől, és távoztunk. - Hálás vagyok önnek - mondta Montencon. - Ha én lehetnék az apja, büszkébb volnék rá, mint akár MarieAntoinette-re. Annyival különb ő a közönséges szukáknál, amennyivel több Contat vagy Lange kisasszony egy filléres lotyónál, aki a Louvre-rakparton rázza ki a farkakat a kordék mögött. Ezekkel a szavakkal elváltunk. - Hű! - sóhajtotta Montencon -, hogy megfarkaltuk!

110

XXI. fejezet

A visszaemlékezésről, valamint egy közjátékról Hű, a puristák hogy üvölthettek ez előző fejezet olvastán!... No hiszen, puristák! Teszek rátok. Másnap némi duzzogásra vagy tartózkodásra számítottam. De nem így volt: Conquette ugyanúgy beszélt velem, mint szokott. Nyolc napon keresztül nem próbálkoztam újabb ostrommal... Vasárnapra szelencéje kipihente a fáradalmakat, melyekkel Sourcilgris, vagyis Montencon látogatása járt, és újra megpezsdült a vére. Visszaemlékezett arra, amit mondtam, vagyis hogy megfarkaltathatja magát Timorival. Kihívóan kiszépítkezett, kendőbe burkolózott, és este elment hazulról. Én azonban szemmel tartottam, és szigorúan megfigyeltettem Brideconinnel, vagy ahogy tréfából neveztem, Conbridé asszonysággal is. Brideconin-né értesített, mire követtem Conquette-et, hogy megóvjam a bajtól. Fölment a lépcsőn; az ajtó előtt hallgatóztam, sőt egy résen még be is tudtam lesni... Conquette Timori karjába vetette magát. De Timori beteg volt: egyedül nyelvével tudta szolgálni a szépséget. Majd leányom várakozásával ellentétben abbahagyta a szerelmeskedést, és helyette arról kezdett beszámolni, hogyan alakultak tovább az események Vitnégre-et, Foutamort-t és Conillette-et illetőleg: Ma reggel, beteg lévén, nem mentem be az irodába, hanem meglátogattam Vitnégret-et. őt magát is betegen találtam - annyira megrémítették az előző nap a barát 113

fenyegetései. A csuhás magához hívatta, és Vitnégre nem késlekedett. Az egész kolostort a kórházban találta. Mikor Foutamort ágyáig ért, a barát ráripakodott: „Csirkefogó! Ha volna hozzá erőm, megfojtanálak... De ha csakugyan a halálomon vagyok, mint ahogy mondják, akkor beszámolok mindenről a rendőr hadnagynak, és akkor téged felkötnek. Te eladtad nekem a feleségedet. Olyan szép volt, hogy... végtelen... gyönyörhöz jutottam, amikor... kinyuvaszthattam... méghozzá a szülésnél sokkalta... erősebb fájdalmak között... Még ma is feláll tőle, de micsoda kín kíséretében! Olyan szép volt, hogy fel akartam falni: elkészíttettem magamnak az ölét, a mehet, a tüdejét, a mellét és ügyesen álcázott fejét. Többi testvérem tompora bejáratát és húsát, lábikráit, lábfejét, karját, kezét, vállát, szívét, máját stb. fogyasztotta el mit sem sejtve... És most mind, ők is meg én is vérbajosak vagyunk! Márpedig a te szép, üde, még szűz hitvesed nem volt az... Megmondom, mit műveltél, te csibész: elfogott a hamis szánalom, a feleségedet, akiért megfizettem, hogy halálra nyársalhassam, eltüntetted, és egy szajhát adtál helyette... igen aljas csibészség... Ha meggyógyulok, megszerzem a feleségedet. Ha meghalok, fellógatnak téged." Vitnégre égre-földre esküdözött, hogy igenis ön volt az, akit kiszolgáltatott a szerzetesnek. A szerzetest akkor dörzsölték be higannyal, és megdagadt a nyelve; intett csak, hogy nem hiszi egy szavát se. A sebész félrevonta Vitnégre-et: „Van valami rendeznivalója ezzel a szörnyeteggel? Annak alapján, ahogy a nyelve dagad, két órája sincs már hátra. Olyan rettentő módon megtámadta a vérbaj, hogy háromszor annyi higanyt dörzsöltem rá, mint a többire, akiket itt lát az ágyakban, és akiknek már jön a nyáluk. Ismerem a szörnyeteget: meg kell szabadítani tőle a világot, de most már beszélni sem tud többé." - Ne hagyja, hogy írhasson. - „Ó, ne aggódjon! A daganat

114

eléri a szemét is, már látni se tud, a nyelve meg kidagad a szájából... Pokoli kínjai vannak... - tette hozzá az orvos, megtapogatva a pulzust-, legfeljebb fél óráig húzhatja még." Vitnégre felbátorodva fordult a baráthoz: „Alávaló gaz! Conillette, a szajha volt, akit megkaptál, akit megetettél a kolostoroddal, akinek befaltad a vérbajos méhétJ" A szerzetes erre föltápászkodott, és olyan iszonyatosan képen csapta öklével Vitnégre-et, hogy belehal, ha az ágytartó oszlop nem fogja fel legalább részben az ütést; Vitnégre így is hanyatt vágódott. Kivitték. De ma reggel értesítette a sebész, hogy a barát nyelve akkorára duzzadt, akár egy ököré, és negyed óra múlva megfojtotta. A betegsége alatt készült feljegyzéseit olvasatlanul tűzbe vetették valamennyit. Ezt mondta el nekem tehát Vitnégre, aki most már megnyugodott. Késő van. Nem tudom hazakísérni: induljon, szép kedvesem. így hangzott Timori beszámolója leányomnak, amit végighallgattam, és amit lányom is újra elmesélt nekem. Komor gondolatokkal a fejében indult haza. Húszlépésnyiről követtem, le nem véve róla a szememet, hogy minden veszélytől megóvhassam. Ringó csípőjének látványától úgy begerjedtem, mint három gyóntatópap... Hazaért. Elébe siettem, és elrejtőztem raktáromban. Lámpással és meleg vízzel jött vissza. Megmosta portékáját, és közben sóhajtva mondta: - Nincs hát többé a szörnyeteg!... És én még mindig rettegek! Halkan megkoppintottam a komódot: Conquette fölemelte tekintetét, és meglátott. Beszámoltam neki mindenről, amit tett. Sikerült örvendetes módon ráijesztenem: kigyógyítottam minden vágyából, hogy visszamenjen Timorihoz; elmondtam azt is, hogy láttam Vitnégre-et az Ormes rakparton. Majd hozzátettem: - Azért mentél el, hogy csókot kapj - nos, a csók nem marad el, mert veled alszom. 115

Leányom vonakodott, mondván, Timori beszámolója minden kedvét elvette. Nem törődtem vele. Ágyba bújtam, majd Conquette is mellém feküdt.

116

XXII. fejezet

A kancáról, amelyiknek megjött az étvágya Evés közben jön meg az étvágy, mondja a közmondás - és mindjárt meglátod, Olvasó, mennyire igaz volt ez Conquette esetében. Mihelyt magam mellett érezhettem leányomat, rácsimpaszkodtam keblére, számmal bimbóira tapadtam, és beléhatoltam. Hogy szeszélyből-e vagy az élvezet érdekében, nem tudom, de angyali gyermekem nem lendült mozgásba. Én is így tettem, nem húztam ki nyársamat, de nem is forgattam benne. Oldalamra feküdtem, és elaludtam anélkül, hogy kivonultam volna lugasából. Conquette belement a játékba, és maga is elszenderülhetett, mert mikor úgy két óra múlva felébredtem, még mindig szelencéjében találtam magamat. Most már mozgásba lendültem; Conquette karjába szorított, hevesen löködött farával, és azt mondta: - Szerelmem! Nyom... jad... És rázkódott csípője minden erejével. Megáradt, és kilövelltem én is... - Jaj, Teremtőm - sóhajtotta -, a saját papám táncoltat meg... - Farkai inkább, istennőm. - Ó... senki más nem ért ehhez így... Soha többé nem ellenkezem apámmai, mert sokkal okosabb, mint én... Olyan gyönyörben volt részem... amit csakis neki

117

köszönhetek... Kezdje újra, drága papa, hogy elélvezhessek, ahogy ön kívánja! Imádom... Így hát újfent meglovagoltam szilajon, kérlelve: - És riszálj is, mint az előbb, ahogy a szeretőd kívánja! - Lányom járatni kezdte tomporát, akár egy Kleopátra vagy egy Meszalina, és miközben hevesen löködött, így biztatott: - Nyavalyás Timori... fúrj... tömj... dugj meg... tömd meg a te ringyódat... szarvazd fel az átkozott senkiházit... az apámat... akinek én vagyok a felesége... a szeretője... a szajhája... Oh! Érzem, tövig merültél a lugasomba... A nyelvedet... a nyelvedet!... Elájulok... elél... vezek... Megtöm... Oh... ah... jaj... nem bírom tovább. Csakugyan abbahagyta, és fölkelt, hogy kiöblítse lugasát. Mihelyt visszabújt mellém, újra meglovagoltam. - Járasd a farodat, mozogjon a szelencéd - biztattam -, riszáld a fenekedet... hogy szorítson... ó, milyen remekül rázod újonc létedre, farkam leánya... Járasd még gyorsabban!... Jó... Kitűnő!... Milyen hajlékony a derekad... Három erőteljes lökés után megfeszült, és megáradt, miközben így imádkozott: - Ó, Istenem! Egy tonna lövedéket küldjél apám tojásába, hogy isteni fegyvere lugasom mélyébe lőhesse mind! - A Jóisten meghallgatta, mert máris kilövelltem, és nedveink egymásba vegyültek. Adoniszt reméltem belőle... Mozdulatlanul feküdtünk, lányom is, én is. Azután bőséges öblítőfürdőt vett; én farkamat és tökömet frissítettem fel, majd visszafeküdtünk. Újfent meglovagoltam. Több mint egy órán át benne maradtam, szívtam rózsabimbóit, nyelvemmel szurkáltam és szurkait ő is nyelvével viszont, megárasztottam, hogy szinte elalélt, golyóimat csiklandoztattam vele. Nem bírtam rászánni magam a kivonulásra... Ekkor lányom, akit kimerültnek hittem, egyszerre csak riszálni kezdte tomporát, szelencéjét pedig

118

összeszorította, mint egykor anyja, csak még ügyesebben. Újra keményen állt nekem is, de a kilövelléstől meg messze voltam, mert csak annyira köpültem, amennyire Conquette kívánta. - Papa! - szólalt meg leányom -, nem is beszélek Vitnégre-ről, aki csak akkor képes élvezni egy nőt, ha minél kegyetlenebbül kínozhatja; de apám még annál is gyengédebben és finomabban üli meg nyergemet, mint ahogy Timori cirógat. Úgy köpülget a csupromban, akár egy isten!... Övé tehát ez a megáradás... Papa! kotord ki! a lányod kemencéjét kotorhatod! Járasd a farodat, papa! Megfar... kalsz... megsró... folsz!... Dugd, alávaló! Tömd meg a lányodat! Vérfertőző, szajhapecér!... Verjed be... fúrjad be... a Iá... nyod... mó... ku... sába.., elá... julok! Conquette megáradt hosszan és bőségesen, és olyan mozdulatlanul feküdt, akár egy halott. Még egyszer és utoljára azon az éjszakán magam is el akartam élvezni, ezért újra köpülni kezdtem. Lányom megélénkült: - Nyomjad, strici! A kurvád vagyok, a palifogód, a szentséges ribancod... az eszeveszett kancád... a gyöngéd leányod... Gyereket akarok tőled!... Vadul riszálta tomporát, és így folytatta: - Fröccsents az ágyasomba egy kölyköt... egy kis lotyót!... Ha lány lesz... egy napon... majd... megfarkalod... Ha fiú lesz... ő farkai meg engem... - Gyönyörűséges vágy - kiáltottam fel -, tessék... imádatos lányom... nesze a nedűm! Pompásan kilövelltem, és kancám még pompásabb megáradással válaszolt... - Ah, micsoda éjszaka! - sóhajtott. - Timoritól se kaphattam volna ennyi kéjt és ennyi gyönyört. Megmosdottunk én is, lányom is, és elaludtunk.

119

XXIII. fejezet

Leányi gyöngédség, atyai szeretet Mértéktartónak lenni és szerénynek, avagy bujának és paráznának, ahogy az alkalom kívánja-ez az igazi bölcsesség. Nem számolok be a jelentéktelen közjátékokról... Montencon nem tudta újra betenni Selyemszőrű leánykámnak, ami nagyon meglepte. Conquette éppolyan szerény, éppolyan tartózkodó volt iránta, mint akkor, mielőtt megfarkalta. Most viszont megfogadta tanácsomat, és egy ujjal se hagyta bántani magát-sem jó szóval, sem erőszakkal nem lehetett kegyeibe férkőzni. Egyszer, mikor lehajolt, hogy megkotorja a tüzet, Montencon benyúlt neki. Conquette pofon ütötte. - Én, aki ismerem őt - magyaráztam Montenconnak -, soha egy ujjal sem érek a tomporához vagy a csecsebecséje bundájához anélkül, hogy megengedné, és azt mondaná: „Nem bánom, csak igyekezzen!" Ha ezt a kegyet kérem tőle, olyankor mindig gyönyörű ruha, gyönyörű cipő van rajta - valóságos Grácia! Először arra kérem, hadd csókolhassam meg a lábfejét. Azután kezem följebb siklik a lábán, és azt mondom: „Olyan gyönyörű, hogy meg kell csókolnom!" Felnyomulok a combjáig: „Mint a bársony!", mondom ekkor. Kezemet finoman a szelencéjéhez csúsztatom, és felkiáltok: „Királynőm! Elképzelem, hogy előttem mész az utcán, pompásan lejtesz tomporoddal, felizgatsz minden férfit és féltékenységre ingerelsz minden nőt, s akkor azt mondha121

tom magamban: most tapogattam meg, most csókoltam össze buja bájait... Követlek majd, hallom, amint a férfiak azt mondják: de bedurrantanék neki! A nőkön meg látom majd, hogy azt gondolják: ledér nőszemély! Ez a külső, ez az ízlés, ez a farriszálás mind azt sugallja: üzekedni akarok! Farkak, tömjetek meg! Szipirtyók, vetném oda a fogam között, teszek a lyukatokra meg rátok! Csakis annak a szép lyukacskájáért gerjedek, akire ti irigykedtek." Lányom szavaim hallatára elmosolyodik, engedi, hogy fogdossam, azután végigcsókolgassam az almáit, a fenekét, a bugyellárisát. Montencon álmélkodva hallgatott, és bocsánatot kért Conquette-től, aki csak illemtudó pironkodással tudta végighallgatni előadásomat. Egy ünnepnapon nagy körültekintéssel elkísértem barátnőjéhez, s mikor este érte mentem, a visszaúton négy lépésről követtem; tomporának érzéki ringása olyan erősen felajzott, hogy hazaérve elkaptam mókusát. Conquette tiltakozott, mert Brideconné lépteit hallotta. - Ebben a pillanatban, istennőm, annyira magamon kívül vagyok járásod ingerlő bujaságától, hogy akár az egész világ színe előtt is megfarkalnálak - mondtam, és fogamat vicsorítottam, továbbra is kezemben tartva combjai között a selymes takarót, amely hosszú, XIV. Lajoséhoz fogható parókát alkotott. - Nem bánom - úgymond -, essünk túl rajta, de össze ne gyűrje a ruhámat! - Neglizsére, királynőm! Továbbra is fogtam szelencéjét, és követtem minden egyes lépését. Élvezetes csókra nyújtotta nyelvét, hálából, amiért megengedtem, hogy felsőruháját levesse. - Ne engedje el a bozontomat, ettől nekem is megjön a kedvem. Leányom előzékenysége rajongással töltött el. Egy szem-

122

pillantás alatt fűzőre és rövid szoknyára vetkőzött, szabaddá téve keblét is: - Elég izgató a cipőm, vagy vegyek inkább papucsot és másik harisnyát? - Vegyél inkább papucsot. * Fél kézzel lehúztam cipőjét, miközben tovább csiklandoztam mókusát. Hah! milyen hófehér lábak! Milyen tiszták! Conquette állva maradt: kecses rózsaszín papucsba bújtattam lábát, melynek sarka is rózsaszín volt, keskeny és magas, és aranyzsinór, az orrán pedig aranyrátét díszítette. Elengedtem szelencéjét, és Conquette megmosdott. Végül föl-alá járkált a szobában, hogy még jobban felizgasson. - Azt akarom, hogy égj a tűztől! - mondta Conquette, látván önkívületemet. Míg én ledobtam nadrágomat, ő leült, keresztbe rakta a lábát, és papucsát lóbálta a levegőben. Nem bírtam tovább... Conquette, látva, hogy mindjárt rávetem magam, felgyűrte szoknyáját, rám ült, kezemmel felfogatta szoknyáját, könyökével a vállamra támaszkodott, és óvatosan bevezette magának szerszámomat anélkül, hogy finom kezével hozzányúlt volna, így ereszkedett rám szép lassan, amíg végül elértem pompás farokcsipeszéig: - Ne mozogj - szólt királyném -, saját magam akarom megfarkalni magamat! Az isteni kancát a gyönyör érzése önkívületig ajzotta, és teste egész súlyával rám zuhant, miközben így sóhajtott: - Drága füty... kös... nyom... jad!

Tüzes száját az enyémre forrasztotta, lugasában heves mozgást idézett elő, belém fúrta nyelvét és egész lelkében megáradva, elalélt... Magam is olyan kéjes borzongással lövelltem ki, hogy lányom még öt percen át nyargalt rajtam a kilövellés után. - Ah! imádott farkalás!... a boldogság milyen nagy... és milyen hosszú... veled! 123

Ebben a pillanatban első elélvezéseim hevét éreztem újra, midőn eszméletemet veszítettem, már attól féltem, hogy mindjárt belehalok a Conquette ölében érzett gyönyörbe. Kilövellés közben bevallottam félelmemet, de megfarkalt kancám csak még hevesebben ficánkolt rajtam. - Fiú?... Vagy lány?... Vagy mind a kettő az ölem mélyén - kérdezte -, ó, papám imádott fütyköse! Szitkozódtam, káromkodtam, istenítettem lányomat: - Mennyei lyuk, isteni nyílás... Fütykösöm tokja... Én volnék?... vagy egy király?... egy herceg?... egy adószedő... netán, akik beprütyköltünk ennek a ribanc anyádnak a köcsögébe? Ó! Farkam visszaadja neked a lányodat, összevegyíti az én magomat a tiéddel... Átkozott, isteni ringyó... Imádatos, seggbe farkalt lotyóm, én is seggbe kell hogy farkaljalak! - Ó ne: túl becses nekem a magod, semhogy hagyhatnám elfecsérelni. Farkalj csak a portékámba, ahányszor akarsz, de a fenekemen, a szájamon vagy a mellemen - ne. Tiszetelettudóan biztosítottam Conquette-et beleegyezésemről, majd arról kezdtem beszélni neki, hogy miért követtem mindig, ha a. barátnőjéhez vittem vagy elhoztam onnan: - Először is azért, hogy jobban lássam a veszélyt. Másodszor, hogy halljam a férfiak meg a suhancok sóhajait, akiket felizgatsz. „Hogy ring a feneke! - mondta egyszer az egyik -, Hű, te bestia! ha most kettesben lennénk, rád ugranék és megfarkalnálak!" - Ezt én is hallottam - mosolyodott el Selyemszőrű leánykám. - Egy másik ma este a nyílt utcán rázta a fütykösét: „Mannám - mondja -, édes mannám... kiverem... elélvezek... a te isteni kedvedért." - Hallottam őt is, és mert elmosolyodtam, nyomban 124

hozzátette: „Ó! ha szajha vagy... isteni szajha, ötven aranyat kapsz három menetért egy óra alatt!... nálam vagy nálad, mindegy... Én a Buci utcában lakom, 16-os szám, a harmadikon." - Egy csinos ficsúr - vettem vissza szót - jó hangosan így szólt: „A lőcsömet a szádba és a nyelvem a picsádba." És csak rázta, rázta, rázta magának. - Láttam, és a legyezőmmel rá is koppintottam a szerszámára. Nem hagyott hidegen! Nem is ment ki a fejemből talán ez volt az oka, hogy duzzogtam egy kicsit, mikor hazaérkezés után odanyúlt apám a portékámhoz. Lányom szavaira újra belefogtunk a játékba, amelyről az imént beszámoltam; azzal a különbséggel, hogy most én fektettem hanyatt Conquette-et. - Furkós-papa, te vagy a ficsúr... a ficsúr lőcse facsar... megfütyköltetsz mindenkivel, aki megkívánt... a ficsúrnak fogok elélvezni... a lőcse a számban, a tökicsei a mellemen, apám buzogánya pedig a micsodám mélyén... és én nyelem... az isteni... nedűt... Lüktetett a szelencéje. - Elél... vezek. Soha még nem volt ennyire szenvedélyes. Mégsem vesztette el az eszét, mert két megáradás között így beszélt hozzám: Apám ajkai annyira kívánatosak... nem bírok ellenállni... nekik... A Montenconé már nem kell... azt se akarom, hogy megfar... kal... jon... - mondta leányom, miközben hevesen löködött. - A nyelvem a szájában... A micsodám el... ol... vad. Ah! Ha itt lenne az a férfi az ötven aranyával, azt hiszem, pedig nem vagyok szégyentelen, hogy felcsapnék szajhának, a pénzt előre kérném, mert Vitnégre szerint így szokták a lányok, lehúznám a nadrágját, és meggyötört portékám besöpörné a csinos summát!

-

125

XXIV. fejezet

Az atyai gyengédség , remekművéről Conquette természettől mértékletes volt, és kicsapongóan csakis a gyönyör kéjmámorában viselkedett - igen heves temperamentumának eredményeképpen. A két túlontúl is vadul megtett vágta engem kimerített, Conquette-ről viszont láttam, hogy kéjért liheg. Rohantam a Buci utca 16-ba, föl a harmadikra. Megtaláltam az ifjút az ötven arannyal. Fölismertem, és ő is emlékezett rám. - Annak a hölgynek vagyok az apja, akinek ötven aranyat kínált fel. - Tartom a kínálatomat: három menet egy óra alatt? - Legyen. A jelenlétemben. - Felőlem egész Párizs ott lehet. De nehogy a bolondját járasd velem, hékás! - Ugyan! Egy óra - de semmi hűhó. - A szavamat adom. Menjünk. Az idegen magához vette az ötven aranyat. Mikor megér- keztünk, így szóltam lányomhoz: - Itt van, aki megtetszett neked. Szeretnéd az ötven aranyat - elhozta. De meg is kell keresni ám! - Conquette nem felelt, csak elpirult. Az idegen kibújt nadrágjából, megtapogatta lányom keblét, portékáját, majd hozzám for- • dult: - Tegye el az ötven aranyat, ilyen bársonyos szelencéért, ilyen feszes keblekért nem sok. 127

Elraktam a pénzt, vendégem pedig aközben az ágyra döntötte lányomat. - Ó, uram - kiáltott fel Conquette -, drága jó uram... ne legyen túl kegyetlen. - Tehát meg szűz? - Bizony, az vagyok! Az idegen szilajul meglovagolta lányomat. Conquette nyögött, sikoltozott, összeszorította torkolatát, és elélvezett. - Elragadó! - dicsérte megvadult lovasa. Három menetét egyfolytában, könyörület és megszakítás . nélkül farkalta végig. Lányom hol cirógatta, hol kegyelemért könyörgött, de mindannyiszor elélvezett ő is... Lovasa elragadtatottan szállt ki nyergéből, és mikor észrevette, hogy heves döfködése nyomán néhány csepp vér csordult ki, megjegyezte: - Látom, hogy tisztességes emberekkel van dolgom. Egy ilyen szüzesség nincs megfizetve ötven arannyal: küldök még egyszer ötvenet, papa. Lányom félrevonult, hogy leöblítse magát. - Ha nem lennék házas-tette hozzá ügyfele meghatottan -, bizony elvenném feleségül - a szüzességéért is, de meg szerelemből is! ön meg fogja kapni az ötven aranyat; én viszont örökké bánni fogom, hogy nem láthatom többé a lányát. Azzal az idegen távozott, Conquette pedig hálálkodni kezdett: „torkig jóllaktam", mondta. Visszaadtam neki az ötven aranyat: - Nem, drága papa, tegye csak el a kiadásainkra. Megérkezett a másik ötven arany is, de soha nem tudtam rábírni Conquette-et, hogy hat aranynál többet dugjon az erszényébe. A másik kilencvennégy aranyat raktáromban tettem el Conquette részére. Mikor másnap megérkeztem, lányom azt kérdezte:

128

- Égek ma is. Nem tudja, apám, hol lakik a ficsúr vagy az a másik, amelyik elővette? - Nem tudom: de ez mind alja népség. - Ha úgy, akkor menjünk sétálni: valaki biztosan szemet vet rám, apám meg majd a nyomába ered. - Angyali teremtés... Akárhányszor kimerülök isteni hasadékodban, mindig ugyanúgy éget a vágy. És ha a gyönyörtől, a gyönyör közepette akarnék meghalni, arra kérnélek, hogy járasd farodat, és engedd, hogy bársonyos torkolatodban leheljem ki a lelkemet... Hadd tömjelek meg! - De csak egyetlenegyszer! Túl kedves, és túlságosan is nélkülözhetetlen nekem ahhoz, hogy ne kíméljem, apám. Felhágtam tehát lányom hasára, és míg bugyra nyílásához igazította pörölyömet, azt mondtam: - Hagyjalak ott téged, hogy követhessek valakit! Nagyon veszélyes, és baj lehet belőle. Majd, hogy lányom nem jött lendületbe: - Kímélni akarsz?... Rázd a farodat, kicsikém, riszáld, amíg el nem élvezel... Csak ezt az egy menetet kaptam tőled; de ne félj, van, amivel kielégítselek... és nem is árt, mielőtt a három óriás szigony megkínozna. Conquette úgy járatta fenekét-mókusát, akár Marie-Antoinette, amikor egy pimasz testőr agaralta a Conciergerieben... Elélveztünk, Conquette úgy, mint a királynő, én meg úgy, mint a testőr. Elmentem hazulról; Conquette megmosakodott.

129

XXV. fejezet

A leányát farkaltató jóságos apáról Célomtól most már semmi sem téríthetett el: egy szelencéről volt szó, amit ki kellett tágítani. Tehát: fúratni kellett rendületlenül. Tudni való, hogy volt nekem egy titkárom, Traitdamour, Minon fivére és Conette szeretője - utóbbit velem fosztatta meg a szüzességétől, lévén az övé túl nagyra termett. Traitdamour erőtől duzzadó, húszéves ifjú volt: pár lépésnyire lakott tőlem, elmentem hát érte: - Volna kedved négyszer-ötször bedurrantani egy bájos hölgyikének, akit jól akarok lakatni, s azt szeretném, hogy nagy véleménnyel legyen rólam? Egyszóval, sötétben kell csinálnod, de láthatod majd, mielőtt meggyömöszölnéd, hogy ügyesebben bánhass vele. - De mennyire! Már két hete nem tettem be senkinek, se Conette-nek, se a húgomnak, s másokkal egyáltalán nem farkalok. Megérkeztünk hozzánk; s egy függöny mögül megmutattam neki Conquette-et, akit nem ismert: - Ó! Milyen izgató... milyen ingerlő! Egyedül léptem be: - Fedd fel a kebledet és gyűrd föl a szoknyádat mondtam a kedves Poilsoyeux-nek -, kiszemelt magának egy húszéves ifjú, szép, mint az álom. - A ficsúr?

131

- A ficsúr. Traitdamournak hívják. Mosakodj meg, hogy mindent láthasson; visszamegyek hozzá. Visszaléptem tenyészcsődörömhöz: - Nézd meg jól - mondtam -, most leöblíti és megmutatja magát elölről is meg hátulról is. Frissensült vömnek kocsonyán lógott a szeme. Conquette felfedte keblét, rózsavízzel megtörölgette bimbóit. Majd derékig gyűrte szoknyáját, egy másik finom szivaccsal megillatosította első és hátsó nyílását, felénk tárva tomporát és szelencéjét is. Hanyatt feküdt a toszoáron majd behúzta a függönyt. Ekkor szóltam Traitdamournak, hogy egy perc múlva kövessen, bementem, széthúztam a függönyt, rávetettem magam az elbűvölő Poilsoyeux-re, és meglovagoltam. Traidamour tökömet bizsergette; vadul kilövelltem. Kancám sikongatott a gyönyörtől. Gyorsan kiszálltam nyergéből. Traitdamour már nadrág nélkül várt. Leányomra ugrott, én pedig odahajoltam az úrlovas fölé, és biztatni kezdtem Conquette-et: - Gyerünk, gyerünk! Csak frissen, szépségem! Újból erőre kaptam, Traitdamournak pedig csak nagy nehezen sikerült benyomulnia pompás fütykösével a szűk torkolatba, noha ondóm kenőcsül szolgált. Az újra felavatott Conquette sikongatott, sóhajtozott, de azért ugyanolyan hevesen felelt farával a buzogány minden egyes döfésére. Újra begerjedtem. Traitdamour viszont három rohamot vitt végbe, három bőséges kilövellésig jutott el megszakítás nélkül. Végül én szállítottam le, hogy levegőt vehessen. - Addig majd - súgtam a fülébe - én mulattatom egy kicsit Lyuk kisasszonyt. - Látom már-felelte erre Traitdamour-, hogy kegyelmedé nem áll már föl elég keményen, és engem használ

132

előcsődörének; csakhogy teljesen eltelt ondókenettel a drága... Lányom mosdani indult. Hófehér combjának, finom lábszárának, tökéletes lábafejének, farának, ölének, alabástrom hasának, formás köldökének, és keblének látványától egyre keményebben duzzadt buzogányom. Fennhangon szólítottam fel Traitdamourt: - Szép csődör, mutasd meg magad, hadd lássa istennőm, milyen felséges fütykössel kényeztetem! Előlépett Traitdamour, kezében szerszámával. Nem a ficsúr volt, viszont szebb, mint amaz. Lányom elmosolyodott, tekintete a kapitális lőcsre siklott, és párnás, fehér kezébe szorítva felsóhajtott: - Te vagy hát, aki annyi fájdalmat... és annyi örömet okoztál nekem? Traitdamour hátára fektette Conquette-et, széttárta a combját, engem ráfektetett, és dorongomat hasadékába illesztette, mondván: - A szépségnek túl finom a keze, még ellágyulna tőle, márpedig keményen kell meglovagolni... Nyomás, mesterem!... Sarkantyúzza meg a gyönyörű paripát... Rajta, megfarkalt istennő, feljebb a bejárattal... szaporábban a tomport... Nem akárki, de kiművelt fő árasztja el tüstént nagybecsű mannájával a méhét... A szónoklat mosolyt fakasztott a kancámból de hogy a mosoly okát leplezze, így kiáltott: - Oh! Vitnégre úr, de szép szarvat kapott! - Gyerünk, istennő - folytatta Traitdamour -, gondolja meg, hogy a munka oroszlánrésze önre vár... Tempósan!... Úgy... Jó! Ez már a barátság... Hó!... úgy riszálja, akár egy hercegkisasszony... Gyerünk, frissen a derékkal! Ez a selymes lugas mennyekbe röpíti, aki benne gereblyézget. Keményen, mesterem! Igyekezzék... pompás hátasa úgy nyargal, akár egy berber kanca... gyí... gyí... csapjon bele 133

az ostorral... Ó! mekkorát ugrik!... Szavamra, elélvez... Keményen a sarkantyút! Ó, az égi, a mennyei tündér, hogy riszálja a tomporát! Hogy ontja magából!... Hadd csiklandozom meg a tojásait, hogy le ne maradjon!... Indul már?... Barátom, micsoda lökések!... Micsoda sóhajok! Már megint elárad... Illedelmes leányom sohasem káromkodott, csakis ha nagyon felindult, no meg a kéjmámor közepette, így lepett meg most is kiáltozásával: - Far... kalj... te... mocs... kos! Mindé... nem... a... lyukam!... Nyomjad... tosszad... dugjad... tú... ró... el... él... vezek! Miért... nincs... két...fa... rok... a.pi... csámban! - Túl szűk, gyönyörűm - felelt Traitdamour-, máskülönben mindent megtennénk, hogy megszerezzük neked ezt az örömet... De egy napon talán majd lehetséges lesz, hogy hátulról is meghágja valaki, miközben farkalója elölről gyömöszöli. Pompásan kilövelltem: kimerültnek éreztem magam. Habozás nélkül kiszálltam nyergemből. Traitdamour ráugrott a még gőzölgő torkolatra, és újfent megostromolva, így szólt hozzám: - ön megfarkalta húgomat, akit utána megfarkaltam én is; felavatta Conette-et, a jövendőbelimet. De hol ér fel az ő portékájuk ezzel a lugassal, ahová az ön jósága révén juthattam be? Bársonyból van ez! Ami viszont a takarója selymességét illeti: nos, azt hiszem, hogy az én szép kalaposném mókusának belseje hasonlítható hozzá... De királyném, fájdalmat okoztam? meg örömet is? Ra-aj... ta! Nyomás! ah - ah - ah, micsoda bársony... micsoda kéj! Fúrni... tömni... elél... vezni... Járasd... isteni... ribanc... mennyei kanca!... Csípjed... szorítsd... átkozott kis harapófogó! fogj... harapj a szépséges mókusoddal!... Mannát kérsz... istennő?... Négy kilövellés fogja elárasztani egy-

134

más után a lyukadat... lyukacsodat... lyukacskádat!... Tessék, ez a második...... - Srófolj... döfködj - hörögte a leányom -, ne... hagyj... itt, drága Vitdamour! - Ne gyere ki mindjárt a kilövellés után - szóltam oda egykori titkáromnak -, érezni akarja buzogányod utolsó remegését is! Majd hozzátettem: - Milyen szép farkalás közben!... Újra gerjedek... Olyan, akár egy istennő!... Engedj... hadd fejezzem be... Seperd... kotord... kotord ki!... Még ficánkol... Azaz... Megvan! Már úszik!... Ó! Milyen szép az önkívülettől! - Nem jön több belőle! - Négyszer áradt meg egymás után megszakítás nélkül. - Négy meg három az hét - összegezte Traitdamour, és megmosdatta Conquette-et -: most újra ön következik, én pihenek addig. Tizenkettőnél előbb nem hagyom abba. - Meg fog ártani -fordult hozzám Conquette-, négyszer már meglovagolt ma, apám. A maradék nyolc a tizenkettőhöz nekem is épp elég lesz - az már együtt tizenhat. Válasz helyett hanyatt döntöttem. Belém fúrta nyelvét, én pedig szilajul besuhintottam neki... Azután megint Traitdamour nyergelte meg, és bár kérlelte Conquette, nem szállt le róla többé addig, amíg öt újabb özönnel meg nem locsolta a szépséges bugyellárist.. De amint kivonult, leányom is fölkelt, és így szólt hozzám: - Vigye innen ezt a könyörtelen alakot, engem pedig hagyjon magamra. Legalább fél órán át kell pihentetnem szegény, agyongyötört portékámat... Magára hagytuk. Traitdamour meg én Brideconinnéhoz mentünk, hogy együnk egy tányér húslevest; egy tányérral félretetettünk a kedves Poilsoyeux-nek is, háziasszonyunk csodálkozására. Conquette felfrissülve jött utánunk, és olyan szemérmes, olyan illedelmes benyomást tett, mintha

135

nem is bujálkodott volna. Traitdamour távozott; de nem lett beavatva, mert Brideconin-nét időben figyelmeztettük, hogy véletlenül se árulja el, milyen kötelék fűz leányomhoz.

136

XXVI. fejezet

Hasznos útmutatás, olvasónak és szerzőnek egyaránt Elérkeztünk végre a magasabbrendű farkalások oly sokszor beharangozott idejéhez. Ha előkészítés nélkül tálaltam volna őket, megütközést váltanak ki. Tudni kell mármost, hogy mikor hozzájuk fogtam, nemcsak abban voltam biztos, hogy a Vitnégre-nek tejelő három kurafi közül kettő lányaim rendelkezésére áll; de abban is, hogy lányaim előtt kipróbálom őket még a Bordet utcai szép kalaposné segítségével is - aki ugyanis, miután a leggyanúsabbiknak adtam el, be tudott számolni mind a három mákvirág erkölcsösségéről. Leányaim megnyomorítását megelőzendő mindennél fontosabb volt tehát, hogy alaposan kitágittassam őket, egyúttal azonban óvakodjak attól is, hogy túl sokan ürítsék lövedéküket szelencéjükbe. Alább majd meglátják, mit tettem ennek érdekében. Elbeszélésemben mostantól minden szeánsz után egyegy epizódot olvashatnak majd - részben a változatosság kedvéért, no meg a képzelet pihentetésére, részben viszont azért, hogy beszámolhassanak néhány olyan kalandról, melyről könyvem elején azt hittem: el kell hallgatnom öket. Mindegy, hogy e történeteket felolvassák vagy elmesélik egyik sem szakad el könyvem műfajától. Mert semmi sem illik kevésbé egy ilyen műbe, mint a filozófiai értekezés: csak ízét vesztheti, sőt, még meg is utaltatja velünk a bölcselkedést. Erkölcsi célom - és ez nem marad el más 137

célok mögött-, hogy olyan zamatos Erotikont adjak a renyhe vérmérsékletűek kezébe, amelynek olvastán kielégítő férjei lesznek hitvesüknek- még akkor is, ha már nem szép. Mert láttam férjet nem egyet, aki ilyen célból ama bűnös és veszedelmes könyvet vette igénybe: a Justine-röl beszélek. De van még egy fontosabb célom is: hogy megmentsem a nőket a kegyetlenség delíriumától. Az Anti-Justine éppolyan ízes, éppolyan szenvedélyes, mint a Justine, csak épp a barbárság hiányzik belőle, így tehát a jövőben az embereknek nem kell többé utóbbira fanyalodniuk. Mi sem sürgetőbb, mint hogy az ellenméreg napvilágot lásson; és szívesen alacsonyítom le magam az idióták, puristák és oktalanok szemében, csak hogy embertársaim ezen ellenméreghez hozzájuthassanak. Művem két részből fog állni: az első, regényes részt követi majd a második, amely nem kevésbé fűszeres levelek füzére lesz. Cupidonet lányai beszámolnak neki a bacchanáliákról, melyeket kitartóik óhajára rendeztek; a bacchanáliákról, ahol a részegség önkívületében olykor egy tucat hím is birtokba vette őket... Ezek a levelek azonban nem mind erotikusak: van közöttük olyan is, amit más tesz izgalmassá. Szó lesz például egy feltámadásról, amelynek kapcsán fény derül Conquette-lngénue és Victoire-Conquette származására - a két lányéra, akiket az enyéim váltottak fel. Ez ad nekem majd igazat egy bizonyos dologban, ami bizonyára nem egy olvasót megbotránkoztatott már... De ne vágjunk a dolgok elébe. De minek is magyarázni annyit a jelenetekről, melyeket alább tárok majd Olvasóm szeme elé? Ahhoz, hogy a Justíne-t kiszorítsuk és az Anti-Justine-t megszerettessük, az kell, hogy utóbbi annyira múlja felül előbbit kéj dolgában, amennyire alulmaradt vele szemben kegyetlenség terén. Olyannak kell lennie, hogy ha egy férfi rápillant a Tartalomjegyzékre, és elolvas egy fejezetet, a hitvesét, legyen bár 138

ifjú vagy vén, szép vagy csúnya, azonnal magához kéresse - feltéve, hogy a hölgy használta a bidét, és szép cipő van a lábán.

. 139

XXVII. fejezet

Kezdetüket veszik a nagy farkalások Amennyire virgonc volt leánykám a minap, annyira kellett neki a pihenés másnap: csecsebecséje olyannyira kimerült, hogy a székről sem bírt felkelni. El sem mozdult Brideconinné mellől, nehogy valaki is alákaphasson. A hét hátralevő részében - jóllehet már a harmadik napon felépült ugyanígy óvakodott attól, hogy velem egyedül maradjon, Így pedig - mivel az önélvezkedés sohasem volt szokása - egyre csak gyűlt benne a szenvedély. Vasárnap egy óra tájban elindult, hogy utoljára meglátogassa barátnőjét. Mielőtt elment, csókra tartotta szép lábfejét, és kényeskedés nélkül engedte, hogy eljuthassak szelencéjének bozontjáig. Az ajtóig kísértem, és megígértem, hogy legkésőbb öt óráig érte megyek; ettől elpirult, de láttam, hogy fölfelé menve a lépcsőn mosolyog; azt hitte, hogy már visszamentem. Pontos voltam. Hazaindulva arra kértem Conquette-et, hogy menjen előttem, mert észrevettem, hogy figyeli valaki, akiben Vitnégre egyik ügyfelére véltem ismerni. De lányomat annyira betakarta fejkendője, hogy csak formás derekát meg kihívó járását ismerhette fel. Szemmel tartottam az idegent, és megkérdeztem lányomat, ő-e az, akihez a szíve húz. - ő az - felelte.

141

Erre jó hangosan lányomnak szólítottam, mire emberünk odébb somfordált. Üzentem Traitdamournak, akinek saját kulcsa volt raktáramhoz, és már ott találtuk. Egyedül volt, pedig arra kértem, hogy hozzon magával négy szereplőt, kettőt-kettőt mindegyik nemből. Be vagyok gerjedve, mondtam neki vidáman, és farkalni akarok. - Hogyan - rémült meg Conquette -, megint azt művelik velem, mint legutóbb?... Figyelmeztetem önöket, hogy semmi kedvem a dologhoz. - Majd mi segítünk, szépségem, hogy megjöjjön -felelte Traitdamour gúnyosan, a szajhámnak vélve Conquette-et: - Nézd csak ezt a fütyköst, ni. Azzal elővette pompás szerszámát, majd így folytatta: - Hadd nyaljam ki legelőbb is a bugyellárist mamzell... Azután, ha előkészítettem, a mesterem majd meglovagolja. Mindenről gondoskodtam, hogy neki, akárcsak a kisaszszonynak is egy tucat nászéjszakára való juthasson ma a gyönyörökből. Traitdamour gorombán hanyatt döntötte Conquette-et, és nekilátott a nyelvével, közben pedig, mintha rá akarna ijeszteni, így szólt: - Ne ellenkezzen, mert fájni fog! De Selyemszőrű asszonykánk, miként minden heves vérmérsékletű nő, szerette, ha a farkaláshoz és előkészületeihez egyfajta gorombaság járul. Miközben tehát Traitdamour azt hitte, hogy erőszakos, valójában odaadóan szolgálta Conquette-et. A szépség már kezdett megáradni... Én pedig, mialatt buzogányom lüktetve meredezett lányom tomporának és szelencéjének összehúzódásai és elernyedései láttán, az alkóv függönye mögött hirtelen valami mozgást vettem észre. Odamentem: Minone-t és Conette-et találtam ott, éspedig két ifjúval - Traitdamour barátaival -, akik a látványtól felajzva, nyelvükkel söpröget142

ték a lányok monstranciáját. Jelekkel értésükre adtam, hogy ne csináljanak zajt, egyúttal tovább buzdítottam őket. Traitdamour eközben tovább nyalta - avagy szívta - a Selyemszőrű asszonyság portékáját. Mikor Conquette kellőképp megáradt, visszavonult, engem tuszkolt a szépségre, és bevezette meredő szerszámomat a szelencébe, amelynek a kétnapi pihenés visszaadta szüzességét. - Mijét nyújtja nekem, hogy szívhassam? - kérte Traitdamour a kancámat. Conquette jobb keze mutatóujját kínálta neki, Traitdamour szívni kezdte, de ugyanakkor beszólította húgát és szeretőjét is, mondván: - Ide, lotyói, és mutassátok meg, hogy mit tudtok! Minone, akinek olyan finom volt a keze, mint lányom szelencéje, golyóimat kezdte csiklandozni, a másik, Conette pedig pomádéval bekent ujját kancám farnyílásába dugta; Conquette vonaglott alattam, és nyerített a gyönyörűségtől. Belém fúrta nyelvét, édes ficsúrjának, drága kincsének, nagyfarkú basájának, imádott Traitdamourjának nevezett... Végül, a szerelem hevétől mámorosán így kiáltott fel: - Vitnégre!... Farkalj-Jancsim!... Farkalj! Szurkolj!... Hasíts fel, döfj fenékbe azzal az irdatlan mulatt-szigonyoddal! Conquette élvezett, akár egy megszállott. Én ugyanekkor számban éreztem kancám fürge nyelvét; a két lány közül az egyik tomporom nyílását és tökeimet csiklandozta nyelvével, a másik meg hátam közepét szívta, pontosan ott, ahol az érzőkör van... Azt hittem, ismerem az elélvezés gyönyörét, de soha nem éreztem még olyan erősen, mint ezúttal. Egyúttal alaposan elbágyadtam. Micsoda örömök! Traitdamour leszállított a nyeregből, és ő vetette rá magát a lányom szelencéjére. - Ezt nevezem finom lyukacskának! - kiáltott fel, miközben járatta tomporát előre-hátra, minden lökéssel beljebb hatolva-, olyan különbség van közte meg a többi lyuk között, mint a bársony meg a bergamói tapéta között...*

143

Traitdamournak nem volt rá szüksége, hogy farkalás közben a lányok csiklandozzák: elég tüzes volt magától, és a kelleténél is jobban nyargalt hátasán. Intettem a két legénynek, Brisemotte-nak és Cordaboyau-nak, hogy fektessék fel a lányokat, egyiket egy öreg pamlagra, a másikat egy tábori ágy egyszerű matracára, és lovagolják meg őket -olyaténképp, hogy a selymes szelencéjű szépség mindent jól láthasson. A véletlen játéka folytán lányom ugyanakkor áradt meg másodszor Traitdamour alatt, amikor a két kanca meg három csődörük is kilövellt. A szép Poilsoyeux megfeszítette térde hajlatát, és sikongatott: - J - jí - j - jí - j - jé - j - jé! Minone pedig: - Ujj - jajj - ojj! Conette meg: - Ujjé - ojjé - aj - aj - aj - oh - jaj!... A három féfiú egyszerre kiáltott fel; Traitdamour: - Járasd a farodat, istennő!... Cordaboyau: - Járasd a feneked, ringyó!... Brisemotte: - Járasd a segged, kis lotyó!... Mikor pedig kilövelltek: - Még... még... még... Traitdamour: - Ah, istennőm... Cordaboyau: - Ah, ringyó... Brisemotte: - Ah, szuka!... Gyapjúhulladékból, pamutból, kenderből, tehén vagy kecske szőréből készült, durva falburkoló anyag. 144

- ki-ki a maga természetének és finomságának mértékében. Poilsoyeux-nél tartott legtovább a megáradás: a másik kettőről már leszálltak, és megmosdatták őket, amikor ő még mindig élvezett. Végül ő is befejezte; Traitdamour megmosdatta, és látván, hogy gerjedek, így szólt hozzám: - Bizonyára annyiszor farkalja meg most ,is, mint legutóbb? - Minden bizonnyal - feleltem. - Egyedül ez a szépség képes ilyen szilajjá tenni: ha rajtam múlna, addig farkalnám, amíg ki nem purcanok, amíg csak a tojásom ki nem szárad. Meg fogod látni, hogy mire vagyok képes. Csak fűtsön fel kellőképp a megkettőzött farkalások látványa!

145

XXVIII. fejezet

Az elől-hátul farkalásról Válaszom mosolyt fakasztott Traitdamourból, aki szemmel láthatóan egy szavamat se hitte. - Legyen! - vette vissza a szót Traitdamour. - Olyan gyönyörökhöz juttatom, amilyenben soha nem volt része, de még ezeknek a nyavalyásoknak se. Chouanche-tól, egy volt Genovéva-rendi apáttól ismerem ezt a módszert, aki gyakran farkalt farba, mielőtt az államon szakáll és a fütykösömön szőr nőtt volna. Egy alkalommal, látva, hogy untat a toszogatása, elküldött a kis Culfrayéért, a fiatalabbik lányért, aki elbűvőlően szép volt, és még nem adták el egy angol úrnak. Tizenkét frankot küldött az anyjának, és a gyermekeknek ugyanannyit ígért. Az apát felszólította a lányt, hogy könyököljön a komódra, mögé állt, és befarolt neki. Engem a lány elé állított, hogy a főbejáraton nyomuljak be. Tuszkoltuk innen is, onnan is, olyannyira, hogy szerszámunk összeért, vagy pedig a kis szajha riszálta úgy a farát, hogy ez az érzésünk támadt. Chouanche előbb felém nyomta szelencéjével a lányt, majd, mikor szerszáma félig kicsúszott, könnyen visszahatolhatott vele a leány nekifeszülő farába. Én ugyanúgy: hol már-már kijutottam, majd meg újra visszanyomultam az alagútba. Ez a pompás játék addig folyt, amíg Chouanche vissza tudta tartani lövedékét. Az apát pedig nem sült el: az én hátsómba szánta a díszlövést. Ennek érdekében hátára fektette a szép Culfra147

yét; én őt farkaltam meg, az apát meg engem, és mind a hárman elélveztünk... De mi nem követjük Chouanche mester módszerét, túlságosan fárasztó ugyanis a farkalás alanyául szolgáló nőszemélynek! Igaz, az apát megfizette a csinos ringyót. Hát ön, uram, szintén fizet a hölgynek? - Dehogyis: a hölgy tisztességes nőszemély. - Észrevettem abból, ahogy a farkalást űzi: egy szajha sohasem csinálja úgy, mint nagysád. Ebben az esetben bemutató gyakorlatot rendezek önnek a két leányka egyikén... Gyerünk, Minone!... Rajta, Conette!... Melyiktek akarja, hogy megfarkaljuk elölről is, hátulról is, egyszerre és egyidejűleg? Az már gyürkőzhet is! Conquette-et a beszélgetés hidegen hagyta, és közben ruha mögé rejtette keblét és portékáját. A két lány fedetlen kebellel ült mellette; csókot nyomott bimbóikra, és hidegvérűen betakarta mellüket kendőjükkel (Poilsoyeux asszony nyomban újra illemtudó lett, amint abbahagyták farkalását)... A két lány egyszerre felelt: - Én!... Én!... - Előbb az egyik, azután a másik - döntött Traitdamour. - Van itthon pomádéja avagy friss vaja? - Van - pirult el a szép Szaténszelencéjű -. Tessék, itt a pomádé, ez pedig a vaj. - A friss vajat eltesszük önnek, szép hölgy, akinek éppolyan szép az öle meg a tompora, mint az orcája válaszolta Traitdamour. Minone bekente pomádéval rozettáját. - Te leszel tehát az első, húgocskám? - Igen, feltéve, hogy te fogod felavatni a hátsómat. - Ott még én is szűz vagyok! - kiáltott közbe Conette. - Nem én foglak felavatni hátulról - felelte húgának Traitdamour -, szigonyom mindenestül kizárólag a hölgyé. És bár a farolás mindig is nehezemre esett, akár

148

cselekvő, akár szenvedő alanya voltam, a hölgy bársonyos tompora épp annyira csábít, mint szelencéjének keskeny hüvelye, amelynek elég egy hét vagy akár egy hidegvizes fürdő, hogy visszanyerje szüzességét. Biztosra veszem, hogy még sohasem tették be neki hátul... Letérdelt, hogy szemügyre vegye Conquette tomporát: - ... és hogy itt is felavatásról lesz szó. Conquette elpirult. Traitdamour két cimborája sorsot húzott, hogy melyikük avathatja fel Minone-t hátulról, mert mind a ketten maguknak akarták. A sors Cordaboyau-nak, a nyalka suhancnak és közepes furdancsának kedvezett. Tövig bekente pomádéval szerszámát; Traitdamour oldalára fektette Minone-t. Cordaboyau-t hátsó bejáratához vezette, Brisemotte-ot, a jóképű és nagy lőcsű legényt pedig a főbejárathoz. Minone-t így kétfelől is meglékelték, s az ifjak ide-oda tolták egymásnak, egymással versengve. Minone-nak a játék olyan élvezetet okozott, mert azt kiáltotta: - Szűzanyám... micsoda gyönyörök... ez egy... fejedelmi... farkalás... Azt mondják... a királyné szokta így... D'Artois meg Vaudréuil között... utóbbi... hátulról... - Nyomás - biztatta őket Traitdamour -, igyekezzetek, hogy mind a hárman egyszerre élvezzetek el! Cordaboyau tovább nyomult, magához szorítva a kis ringyó csípőjét, hogy még mélyebbre hatolhasson. Ugyanígy tett Brisemotte is, s noha Minone ennek folytán mozgásképtelenné vált, ezzel együtt is rázkódott, vonaglott egész testében. - Figyelje meg jól - mondtam Conquette-lngénune-nek -, hogy ugyanúgy csinálhassa majd, ha önre kerül a sor mert meg kell ismernie a farkalás valamennyi változatát. Conquette legyezője lapocskái mögül figyelte a játékot. Minone lihegett; Conette tátott szájjal, mozdulatlanul bámulta. 149

- Te meg mit művelsz ott, semmirekellő? - ripakodott rá főszertartásmesterünk, Traitdamour. - Puhítsd meg nekünk a Madame-ot... tapadj rá a mellbimbóira... Kotord ki a nyelveddel, olyan patyolat a szelencéje, akár egy menyaszszony arca. Az erélyes szavak hatására az itt leírásra kerülő ünnep királynője táncra perdült. Miközben Minone dolgozott és megdolgoztatott, addig Conette fölfedte Poilsoyeux keblét és a magáét is. Szívni kezdte a bimbóit, Poilsoyeux-vel pedig a sajátját szívatta. Conquette szájának - amely éppolyan bársonyos volt, mint portékája - ingerlésétől a zsenge Conette-et elragadta a szerelmi tűz; felgyűrte Poilsoyeux ruháját, nyelvét öle nyílásába dugta, kezével pedig a nyílás csúcsát ingerelte. A felajzódott szépség továbbra is Minone-t nézte; Minone figyelmeztette csődöreit, hogy mindjárt elélvez, mire kettőzött lendülettel gyömöszölték tovább. Minone felkiáltott: - Isteni mordályok! Azzal visszahanyatlott. Megfarkalói elől-hátul elárasztották lövedékükkel, amely így két irányból patakzott egyszerre.

150

XXIX. fejezet

Az elől-hátul farkalásról (folytatás)

Lányom magán kívül volt Conette nyelvezkedésétől, s az illemtudó szépség így szólt a fiatal teremtéshez: - Eridj innen, ringyó! Csődört ide, egy csődört!... Kettőt... százat! Szavai hallatára Traitdamour a megvadult Conette-et szőke ölének szép bozontjánál ragadta meg, hogy elzavarja. Vitnégre asszony farának nyílásába friss vajat töltött, hozzádörzsölte sapkájából kibújtatott fütykösét, ágyékával a tomporához tapadt, és behatolt a rozettába, nem törődve felnyársalt lányom sikoltozásával; keményen magához szorította, majd megfordult, a hátára feküdt, miközben szigonya markolatig merült a szépség hátuljába - ennek szelencéje viszont hozzáférhetővé lett... Traitdamour odaszólt mesterének: - Bele a tátongó bugyorba, hogy magába szippanthassa! Lovagolja meg keményen... Sarkantyúzza meg... hátulról már meg van farkalva - majd én segítem löketeimmel. Pardon, istennő! Már azt se tudom, ki vagyok... Conette! Bizsergesd, markolászd mesterem golyóit! Én ezalatt meglovagoltam elragadó lányomat; érezhettem Traitdamour szerszámát, amely még szűkebbre zárta előttem az utat, és olyan vibrálást váltott ki Conquette szelencéjéből, amilyet szelence még sohasem érzett. Önkívületemben felkiáltottam: 153

- Vitnégre, te nyavalyás! Fel vagy szarvazva elölről is, hátulról is! - A gondolat még jobban felhevített, vadsága pedig megakadályozott abban, hogy idő előtt elélvezzek. Elértem lányom torkolatának szorító mélyéig, amely fogóként tapadt rám. Traitdamour szerszáma továbbította minden mozdulatát, egyúttal szokatlan mozdulatokra késztette lenyűgöző kancámat. Conette nyelve már kellőképp előkészítette, most pedig felkiáltott: - A-a-ah! O-a-h!... elél... ve... zek! Lőj! - Tessék, nesze a lövedék... tele lesz a bugyrod... farkak királynője... meg az isteneké!... - kiáltotta Traitdamour. Érezhettem jókora lőcsének verdesését, amint elsült... Végül magam is megáradtam. Lányom, miközben elöntötte a manna, hevesen rázta magát. - Fütykösöm bársonymozsara - kiáltottam -, milyen csodálatos vagy! Vitnégre asszony még áradt tovább, mikor Traitdamour kivonult a hátsójából. Rándítására Conquette újra elélvezett... A kurafi langyos vízzel lemosta magát. Conquette, akinek szelencéjében a megáradás után tovább verdesett buzogányom, vonaglott, rángott, reszketett alattam. Conette leszállt golyóimról; Traitdamour, akinek még mindig kemény volt, visszajött hozzánk. - Farkaid meg most, még melegen - mondtam neki -, még jön belőle... Te pedig - szóltam oda Conette-nek gyúrd meg a zacskóját, amelyben a szerelmi mézet gyűjtögeti. Conette engedelmeskedett. Minone viszont, miután előlhátul megfarkalták, megmosakodott, és most szabad volt; átvette Conette szerepét, megkérdezte tőlem, hogy mindez nem azt jelenti-e egyszerűen: csiklandozza fivére golyóit, amíg szeretőmet lovagolja. Cordaboyau és Brisemotte ezalatt Conette-re vetették magukat; ezúttal előbbi nyergelte 154

meg elölről, a másik pedig hátulról, hogy látványukkal bátorítsák lányomat. De egyszer minden véget ér. Vitnégre asszony megszűnt csörgedezni. Traitdamour leszállt róla, és a bidére ültette, lányom pedig szemérmesen elfedte keblét-bugyellárisát, majd így szólt a két leányzóhoz: - Menjünk, kedveseim, és segítsünk háziasszonyunknak a vacsoránál. Már indultunk is. - Ha csak annyit készített - mondta Conquette Brideconin-nénak -, amennyit máskor, akkor már most szólok, hogy ma a kétszeresére lesz szükségünk. - Akkor bizony nincs itthon elég - felelt a háziasszony. - Szaladjon át a pecsenyéshez - kérte a szép Vitnégre asszonyság -, és hozzon jó bort is, különben csak vizet iszom. Egy jó házasság, és megtérül majd minden. Elmentek Elles utódjához, aki egy órán belül bőséges vacsorát ígért. Conquette visszajött hozzánk a két csinos lánnyal. - Gerjed már újra? - kérdezte tőlem Traitdamour. - Nem hagyhatjuk, hogy portékáink egy jó vacsorára várva elepedjenek! - Elönt a hév, ha istennőm tomporának ívét, lábfejét látom, de keménynek nem kemény - feleltem neki. Mire Traitdamour: - Kitaláltam valamit, amitől majd az lesz.

155

XXX. fejezet

Új szereplő a színen. A négertánc - Gyerünk, cafkák - szólította fel Traitdamour húgát és szeretőjét - meztelenre! Ti is, fickók, le a ruhákkal! Azzal maga is csupaszra vetkőzött. - Csakhogy kell nekünk még egy szereplő... Az előbb láttam felmenni a lépcsőn egy csinos nőszemélyt, aki megfelelne célunknak. - Brideconin-né volt, szép hölgyünk háziasszonya vélekedett Conette. - Nem, nem őrá gondolok: egy kis barnára az udvar végéből, húgára annak a magas szép szőkének, aki egyszer talán még a miénk lesz, és akit Aranylyukacskának hívnak. A húgának Mályvarózsa a neve, és nagyon rafináltnak tartják. De azt is mondják, hogy megőrül a szerelemért bár meglehet, hogy szűz még, mert az anyja örökké szemmel tartja. Ha viszont megölelgetik, minden teketória nélkül átengedi a nyelvét. - Ismerem őt-szólalt meg szemérmesen a szép Poilsoyeux -, és nekem már... - Neked mit, istennő? - biztatta Traitdamour. - Már átengedte a nyelvét, és... - És?

- Be is... - Be is nyalt!... Szaladj, Conette, és keresd meg! - Nem - tiltakozott Conquette -, magam megyek érte.

157

Conquette kiment, és rá is talált Rosemauve-ra, aki épp akkor jött vissza, mert nem találta otthon öreg nagybácsikáját; a nagybácsi meglehetősen gazdag volt, és Rosemauve olykor újjáélesztette erejét vesztett kantüzét, addig ingerelve horgonyát, zacskóját és heréit, míg a bácsi gerjedezni nem kezdett; nos, a szép Poilsoyeux elmondta neki, miről van szó, a lány pedig ráállt, és visszamentek. A két lány meg a három férfiú anyaszült meztelen volt; egy szó nélkül nekiláttak, és mind az öten vetkőztetni kezdték a barna Rosemauve-t. Csak az ingét hagyták rajta; megfürösztötték tomporát, az űrmöskéjét, a combját, a lábait... Majd Traitdamour így szólt hozzá: - Neked is mindig azt kell tenned, szépségem, amit a húgom meg a barátnőm tesz majd. Azzal máris kezdetét vette a négertánc: a lányok valamennyien egy tüzes fekete szépség mozdulatait utánozták, aki menekül a buzogány elől, de ég a vágytól, hogy megfarkalja; a buzogány elkapja, s ekkor úgy riszálja magát fenekével löködve, mintha a buzogány gyömöszölné. A kurafiak kivont mordállyal eredtek a lányok nyomába, s ha elérték őket, a lányok srófolásra készen szembefordultak, vagy pedig agárpózban hágták meg őket, farukat rázták, kurjongattak, káromkodtak, mintha ténylegesen átdöfték volna a pajzsokat. A táncosnők párjukat kezük helyett a furdancsuknal fogták meg, emezek meg a lányok bugyellárisának bozontját markolták. Időről időre megfordultak. Keményen begerjedtem. Ráparancsoltam lányomra, hogy gyürkőzzön derékig, majd így szóltam: - Vénusz szép kagylója! Utánozd a lányok táncát, ahogy csak tudod! - Lányom csupa tűz volt; a táncosok közé ugrott, és egy-kettőre elsajátította mozdulataikat. Traitdamour, látva, hogy felgerjedtem, és pajtásai is kellő állapotba jutottak, így kiáltott: - A toszoárra! 158

Ott hagyta saját párját, Rosemauve-ot, akit ez láthatóan vérig sértett. - Kegyedre is sor kerül, szép táncosnőm. - Azzal lányomat a pamlagra fektette, és párnát helyezett a feneke alá. - Rajta, kis virgonc-szólította fel Rosemauve-ot-, lásson neki a nyelvével ennek a hasadéknak, én meg addig agár módon hágom meg, vagy farán farkalom, ahogy kívánja. - Egy szüzet nem szokás agárpózban avatni fel - tiltakozott a leányka -, ha már muszáj, tedd be hátul, amíg én kitisztogatom ezt a kemencelyukat. Rosemauve vadul forgatta nyelvét Vitnégre úr szép hitvesében, Traitdamour pedig megkettőzte lendületét, és könyörtelenül kifúrta a nyelvezkedő szűzi farnyílását. A szép Poilsoyeux ekkor szólongatni kezdett: - Lőcsöt ide! Lőcsöt! Nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Félrelöktem a farán hágott Rosemauve-ot, hogy rávessem magam kéjtől lihegő lányom torkolatára... Szilajul meglovagoltam, s közben az a kellemes meglepetés ért, hogy Rosemauve bársonyos száját és nyelvét érezhettem magamon, amint faromat és golyóim tájékát nyalogatja!... Olyan bőségesen szarvaztam fel Vitnégre-emet, mintha egy isten heréit tudhattam volna magaménak!... Lemosakodtunk... - Ha istennőm megengedi - fordultam Conquette-hez -, törleszteném az adósságomat Rosemauve kisasszonynak. - Azt már nem, vasárnap soha! - tiltakoztak egyhangúan. Nem törődtem velük. Besrófoltam a szűznek, aki sikoltozott, jajongott, s így mindenki tanúja lehetett új diadalomnak. Conquette viszont alaposan összeszidott... Vacsorázni mentünk. Vacsoránkat csöndes, nyugodt társalgás kísérte. Brideconin és felesége sokat tanultak belőle... De nem kellett már sokáig várniuk, hogy beavassam őket kedvteléseinkbe... A 159

desszert alatt Traitdamour felkért, hogy meséljek el egy történetet, ami illik kedvtelésünkhöz. Felolvastattam vele egy levelet, amelyet a három ügyfél egyike címzett Vitnégrenek, és amit lányom poggyászában találtam, Így szólt:

160

XXXI. fejezet

Piochée-ról, Piochéról és Piochard-ról Az egyik társunknak volt egy tizenhat éves szeretője, aki ugyanolyan módon szolgálta élvezetét, ahogy szolgálja majd a te feleséged is az enyémet, ha sikerült elvennem a szüzességét. Te is olyaténképp leszel tehát jelen farkalásaimnál, mint az az apa, akiről mindjárt szó lesz. Szeretek effajta történetekről írni: mindig felajzanak. A leány apja gazdag kereskedő volt, és igen gondos nevelésben részesítette; de később annyira elszegényedett, hogy etetni sem tudta, tizenkét éves fiával egyetemben. A leány megtetszett társamnak, és meg akarta vásárolni. Apja tizenkétezer frankért adta el neki. De mivel Piochencul így hívják társunkat-fölöttébb eltompult kéjenc volt, ínyencfalat kellett neki a begerjedéshez. Ez az ínyencség abból állt, hogy Piochencul az apávat vetkőztette le és mosdatta meg a lányt, mielőtt kedvét töltötte volna rajta. Az előkészületek után az apa fogta a liliomtipró lőcsét, és a szép Piochée csupasz nyílásába irányította; az első alkalommal be is kente pomádéval. Az aktus alatt ösztökélnie kellett lányát, hogy járassa a farát, szorítsa karjába farkalóját stb. Ha pedig Piochencul visszavonult, az apa lemosta veje szerszámát, lánya farát és portékáját, és meg is törölte őket. Beszélgetéseikből Piochencul hamarosan megtudhatta, hogy Piochée-nak van egy öccse is, egy igazi Adonisz; s hogy tökéletesen hasonlít az anyjára, aki gyönyörű asszony 161

volt. Társam mihelyt ezt megtudta, őt is megvásárolta, s miután apjával bekenette, megfarkalta. Néhány nap múlva nagyobb hévvel kívánta meglovagolni a leányt, ezért apjával lemosdatta, öccsével pedig megnyelveltette; amikor pedig közel járt az elélvezéshez, megnyergelte. Attól kezdve felhagyott a szép gyermek hátul farkalásával. - Fickó! - parancsolt rá az apára -, nem gerjedek be eléggé a lányod meglovagolásához, ha nincs, ami izgasson. Farkaid meg nekem a fiacskádat, attól majd kemény lesz. Az apa nem tehetett mást, érdeke volt, hogy engedelmeskedjen a kéjencnek, ettől pedig annyira begerjedt a vén szatír, hogy nemcsak elölről, de hátulról is meggyömöszölte a leányt. Négy vagy öt éven át folyt ez így. Mikor a fiú tizenöt éves lett, Piochencul megfarkaltatta vele a nővérét. Majd maga hágta meg" minden mosdatás nélkül, az apa pedig azalatt a legényt tűzte nyársra. Máskor az öcs hátulról srófolta nővérét, a vén kurafi pedig elölről... Hát ilyen életet folytatott az én öreg testvérem, ebben talált gyönyörűséget az ő korában... A lány finom volt és szép, a fiú csinos, az apjuk förtelmes. A lány teherbe esett: a pénzeszsák úgy vélte és joggal -, hogy az öccsétől. Azt remélte, hogy lány lesz, és olyan szép, mint minden gyermek, aki vérfertőzésből születik. Mert tudni kell, hogy a szép fiúcska tulajdon bátyjától fogant, aki is eszeveszetten beleszeretett anyjába, ezért hashajtót készített apjának: mannacukrot csempészett az esti tejlevesébe. Az apa kénytelen volt sűrűn kijárni, fia pedig minden alkalomkor besurrant anyja mellé, és legalább hatszor megfarkalta az éjszaka folyamán. Innen származik tehát a szép fiúcska, aki olyan tökéletes mása lett szépséges - időközben elhalálozott - anyjának, hogy ha magára öltötte ruháit, összetévesztették vele. Emiatt eshetett meg, hogy az anya szeretője és sulykolója ugyanolyan viszonyra lépett az ifjúval, mint tüzes ágyasával; 162

olyképp, hogy üzekedéseik idejére a legény anyja ruháit öltötte magára, az ő nevén, vagyis Broutevit asszonynak szólították, hangját ugyanúgy elvékonyította, „fenekem" helyett „ölem"-et mondott, Vitacon pedig azt képzelte ezalatt, hogy ágyasát biztatja: - Rajta, drága Broutevit, jöjjön, hadd hágjam meg agár módra!

163

XXXII. fejezet

Az előbbiek folytatása - Piochette Tíz év múlva Hadd számolok be tehát az előbbi kaland folytatásáról. Piochée-nak csakugyan lánya született, aki ma tizennégy éves, és olyan szép, mint a nagyanyja. A vén adóbérlő kéjencségét szolgálja, aki lévén megfarkalni már képtelen, cirógattatja magát vele, miközben anyja a horgonyát szívogatja. A kéj ilyen hosszadalmas és fáradságos extázisai alatt - míg végre Piochée ínye a gyönyörig ingerélte magatehetetlen szerszámát - fogant benne a terv, hogy a tizennégy éves Piochette-et a szép Piochéval avattatja fel, azzal az Adonisszal, aki apja és bácsikája egyszerre, és akit a szép gyermek ráadásul vérfertőző módon szerzett; azután pedig hátulról is megfarkaltatja. - Keményen, fickó! - parancsolt rá Adoniszra -, de el ne sülj benne! Felavatod nekem a kis szajhádat... amint nagyapád kirángatja a fenekedből! A vén gorilla kikotorta nyelvével a leányzót, anyja pedig bekente pomádéval. Apja, akinek ülepe megszabadult a nagyszülői nyomás alól, keményen gerjedt; rámászott a gyermekre, és támadásra lendítette dárdáját a zsenge pajzs ellen, miközben anyja szétfeszítette szirmait. De a dárda nem tudott behatolni, a felsebzett kicsike pedig hangosan jajgatott, mikre a vén szatír, maga is nekihevülve, gerjedezni kezdett, és azt kiáltotta: - Hő! nyomjad, te csibész! Nyomás, gazfickó, adjál neki!

165

Repeszd fel, hasítsd ki a leánykád bugyellárisát!... És plántálj belé egy kis szajhát, akit egy szép napon majd felavathatunk! Gyí, gyí, paripám! Csinálj nekem kiskancákat! S a kiszáradt vénség, mintegy csoda hatására, néhány csepp híg lövedéket csöppent Piochée szájába abban a pillanatban, mikor Adonisz leánya kiáltozása ellenére áttört minden bástyán, és elárasztotta vérző szelencéjének mélyét. A nyavalyás olyan büszke volt erre, hogy Piochettenek, akárcsak Piochée-nak ötezer frank évjáradékot adományozott, a már meglévőn kívül. A legnagyobb gyönyört abban lelik, hogy - míg ő maga az anyja száját használja lövésre immár képtelen mordálya hüvelyéül - a szeme előtt nyársalják meg Piochette-et; s nemcsak, hogy a szilaj Adonisz Pioché döfködi húgát hol elölről, hol hátulról, de a lányát farkaló apát is megfarkaltatja a nagyapával, akit viszont egy lakáj szurkol farba - ennek farán meg Piochée trónol, akit egy másik lakáj gyömöszölget. Gondja van rá, hogy a vén Piochard kellően fűszeres étrendben részesüljön, melynek hatására a szörnyeteg hol lányát farkalja elölről, hol fiát hátulról. E művelet alatt a tehetetlen bujafi a zsenge teremtés almáit és szilvácskáját tapogatja, avagy benyal neki. Szeszélye néha odáig ragadtatja, hogy egyetlen szeánsz alkalmával akár egy tucat barátjával is megfarkaltatja az anyát vagy Adoniszt, amazt elölről, emezt hátulról. A zsenge gyermek eközben meztelenül áll a színen, a hátul furdalóknak farát, az elöl furdalóknak ölét mutatva. A vén Piochard dolga, hogy a fütykösöket az első vagy a hátsó bejáratba vezesse. Láthatod mindebből, hogy mennyi hasznunk lehet még a feleségedből, ha egyszer sikerült felavatnunk. Nem leszel kisemmizve: te rakhatod majd be a szerszámunkat feleséged nyílásaiba, te leszel a bordélymester, és ha hitvesed mindkét bejárata kellőképp kitágult, egy napon talán majd.

166

megengedjük, hogy a hátsót igénybe vedd, vagy akár még az elsőt is. Lélargisseur

P. S. Legutóbb ottjártamkor-Piochencul elmondta, hogy Piochette-nek csakugyan bájos leánykája született. Meg is mutatták nekem a hároméves gyermeket. A vén Piochencul - és ez már a bujakórság netovábbja - petyhüdt szerszámán cumiztatta, miközben az ifjú anya golyóit bizsergette. Megkérdeztem, hogy ez mire jó. - Kihasználom - felelte - azt az időt, amíg a gyermek még nem tud különbséget tenni a dolgok között, és nem undorodik attól, hogy engem szopogasson. Mit szólsz a vén kujonhoz?

167

. XXXIII. fejezet

Lyukkóstoló

- Látja, hölgyem, milyen sors várt volna önre - fordultam Conquette-hez -, ha nem hal meg időben, és Vitnégre hitvese marad. Szavaim mindenkit megdöbbentettek - kivéve lányomat és Brideconinékat. A pezsgő után felolvasásra került levél felajzotta az ifjakat. Visszamentünk a raktárba, házigazdáink pedig elrakták a vacsora maradékait. Traitdamour, akinek fejébe szállt a pezsgő, barátaira mutatva így szólt hozzám: '- Ezek a nyavalyások hogyan alkothatnának fogalmat maguknak a boldogságunkról meg arról, hogy milyen is az ön ágyasának szelencéje, ha ki sem próbálhatták? A világért se akarnám, hogy benne süljenek, de legalább hadd mártsák meg benne gyorsan a gyertyájukat, hogy selymességét kitapinthassák. Azután, mihelyt kettejük közül valamelyik kivonja dárdáját, ön vagy én, amelyikünk éppen alkalmasabb rá, bevégzi a művet, és áradásra készteti a hölgyet. - Tetszik a terv! - feleltem. Cordaboyau előmutatta keményen gerjedő instrumentumát. Lányomat a toszoárra fektettük, felgyűrtük a ruháját, és közöltük, hogy készenlétben állunk, és nyomban kirántjuk nyergéből lovasát, mihelyt érzi hátasunk szűk torkolatának bársonyát; szemének hunyorgása ugyanis elárulja a kilövellés közeledtét.

169

- Ha így állunk - kiáltotta a fickó -, valamelyik a ringyók közül máris feküdjön le, és kenje be magát pomádéval, hogy lüktető fütykösöm belevethesse magát, és elsülhessen benne. Bepomádézták Rosemauve-ot. Cordaboyau lassan hatolt be Conquette-be; selymessége éreztén felkiáltott... Torkolatig mélyedt az ágyasba. De résen voltunk: összerándult a szeme. Brisemotte és Traitdamour azonnal odaugrottak, és szitkozódva kapták fel, akár egy szalmaszálat: - Nézd a csibészt! Mindjárt elindul... - Azzal a barna Rosemauve széttárt combja fölé fektették; Conette irányította a szerszámát. Ha Vitnégre felesége nem Rosemauve lett volna a legtüzesebb a lányok között; három villámgyors lökettel magába nyelte a furdancsot. Cordaboyau kéjes üvöltések közepette élvezett el, Rosemauve a gyönyör vadságával szorította magához. Én eközben a látottaktól keményen begerjedtem, és mélyre hatoltam istennőm nedves lugasába, aki kellő gyömöszölés után kétszer is megáradt, mielőtt magam is megöntöztem volna atyai mannámmal. Conquette kapálózott, sikongatott, sóhajtozott. - Ah! - kiáltott fel Traitdamour -, ön az istene ennek a bugyellárnak, mester! Szerelmi nektárrá olvad mindenestül, ha ön srófolja meg! Hogy ontja magából, nézze, az elragadó gyermek!... Gyerünk, mennyei hetéra, járasd a motolIádat! Nyomás, isteni szajha! Élvezz el!... Brisemotte volt a soron következő. Conette bepomádézva feküdt a toszoáron. Brisemotte meglovagolta lányomat; szerszámának nagysága és keménysége elfojtott nyögéseket fakasztott Conquette-ből. Lányom mindent beleadott, de az iszonyatos lőcsöt még mindig három hüvelyk választotta el a legmélyétől. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az álnok Brisemotte magjának egész örvényével készül elárasztani a meggyötört ölet. Nem bírtuk se felemelni, se

170

elrántani, mert mordálya úgy verdesett odabenn, akár egy jókora dogé egy megtermett agár tüzelő hüvelyében. Vészhelyzetünkben Traitdamour is, meg én is, Conquette szemérmességéhez appelláltunk. Elragadó kancánk- hűségesen ragaszkodva buzogányunkhoz - visszarántotta tomporát, és kiszabadult. Traitdamour azon nyomban belefúrta dühöngő szigonyát a tátongó hasadékba. Brisemotte megvadulva vetette magát a mit sem sejtő Rosemauve-ra, és meghágta az agarak módján, de olyan szilajul, hogy Rosemauve egyformán sikongatott a fájdalomtól és a gyönyörtől. Mikor pedig látta, hogy Conette felkel: - Maradj a helyeden, lotyó! - ripakodott rá -, olyan tűz fogott el attól a bársonyos lyuktól, amit most Traitdamour gyömöszöl, hogy végigfarkalnám a Maboué, de még a Tannerie utcát is... És csakugyan: Rosemauve-ról leszállva, Conette-re támadt, meggyötörte, majd minden átmenet nélkül Minone-t szurkolta meg, azután visszatért Rosemauve-hoz... - Bárcsak itt lenne a gazdasszonyunk, az a ringyó! Olyan bájosán sántít, és milyen szép fehér a keble! Hívjátok nekem ide azonnal! Előkészítettük Rosemauve-ot; farba farkalta. Traitdamour ezenközben Vitnégre-nén legelészett, aki lágyan sóhajtozott, és szünet nélkül áradt, mert megfarkalója nem szállt ki belőle. - Idejöjjön, amelyik szajha ráér - fordult felénk -, és csiklandozza istennőm lábikóit, hadd ugrándozzon alattam. - Gyerünk! - adtam ki a vezényszót -, Minone a bejárat csúcsát csiklandozza, Conette finom keze a bűnös kapudöngető tojásait, én meg majd csiklandozom a megfarkalt szépség bájos lábacskáit! A tervből valóság lett: heves rángások, kiáltások, kéjmámoros istengyalázások. A ribanc Istenit... az Isten lyukát...

171

az Isten farkát... a szentséges Istenit... lehetett hallani az egymásba vegyülő pár képzeteinek összezavarodását. Cordaboyau ezalatt Conquette-lngénue kecses topánkáját szagolgatta, és már azon volt, hogy beledugja szerszámát. - Ne fáradj vele - szólt oda Rosemauve, akit hátulról már teljesen eltorlaszoltak -, az úgyse erezné. Az én főbejáratom szabad - miért nem ide csavarintod be? - A kurafi erre felfedi a leány ölét, és míg Brisemotte tomporán döfködi, addig Cordaboyau bugyellárisát ostromolja löketeivel. A látottak és hallottak olyan erősen felgerjesztettek, hogy már azon voltam: vagy Minone-t, vagy Conette-et megfarkalom. Lányom, aki elélvezett, gyengéden kérdezte: - Hát kedvet kaphat apám... egy másik lyukra is... mint az enyém? Megrendültem ennyi leányi gyengédség hallatán. - Kifelé - szóltam Traitdamournak -, nemde már elélveztél? Traitdamour kifarolt, én pedig, határtalan atyai szeretettől hajtva, mosdatás nélkül meglovagoltam lányomat. - Keveredjen össze hármunk lövedéke - mondtam behatolásom közben -, hadd szívja fel kéjesen leányi bugyrod az apai buzogányt! Járjon a farod, imádott gyermekem! Adj vissza minden mannát, amit anyád ágyasába lövelltem... s amiből téged csináltalak!... Hah! Hogy löködött farával a céda, hogy verdesett a szelencéje, mikor téged belé plántáltalak! Szép cipő, finom ruha volt rajta - kicsit összegyűrődött ugyan -, és úgy hevítette a tűz, hogy maga ült rám és szurkolta be magának. Hogy még jobban felizgasson, nyargalás közben így kiáltott: „Nyomjad... gyömöszöld, szabad az út... Az imént kotorta ki az adóellenőr, akire olyan féltékeny vagy..." És nyargalt tovább... Én pedig srófoltam eszeveszetten, ahogy srófollak téged most... Én ültettelek, én lövelltelek bele selymes ágyasába - akkor is,

172

ha XV. Lajosra hasonlítasz, aki állítólag szintén farkalta volt anyádat... - Drága Atyám... ó, isteni furdancs-felelte Ingénue, akit egyszerre töltött el lövedékem és a gyengédség -, érzem... a mormotám tehetetlenségéből érzem... hogy apám lánya vagyok... a gyönyörűségből, amit a mennyei gondolat okoz... hogy... apám farkal... Áradjunk meg... egyszerre, Papa! több... nektár... jön... belőlem... ha veled nyargalok. .. mint bárki mással! Ah! Ah!... gyúrjad... fúrjad... paparúdja!... Nehezen... akar... megindulni... Már annyit nyargaltarh!... De... csak annál nagyobb a gyönyör... Ah! Jaj!... jön!... Szűzanyám! Élvezek!... Vitnégre!... ó, te szörnyeteg, "mennyit kínoztál... de nem tudtad besulykolni... ha most rajtam lennél... a te szutykos lőcsöd hasítaná a lyukamat... Foutamort... olvassz meg... Drága papa... Isteni csődör... kész... vagyok... el... él... ve... zek... Foutamort... ez a tiéd... - Azzal lányom alázuhant az önkívület, a delírium kimondhatatlan mámorába. Egyidejűleg összekulcsolta lábát a derekam felett, pompás hordszéket formálva tomporával és ölével. Adják vissza rá a cipőjét, mondtam, Conquette-et pedig arra kértem, hogy mint egykor anyja, ő is ütögesse egymáshoz cipője hegyes sarkait, és így emlékeztessen farkalás közben lábfeje szépségére. A három másik fickó olyan pompásnak találta ezt a színjátékot, hogy tomboltak szinte; Traitdamour Rosemauve-ot, Cordaboyau Conette-et, Brisemotte pedig Minone-t lovagolta meg olyan szilajul, hogy szüzek módjára sikoltoztak. Megáradásom befejeztével szóltam titkáromnak, hogy szálljon ki nyergéből, emeljen fel, és vigyen a fotelba, Így is tett. Lányom tovább zihált; nézze, intettem Traitdamournak, hogy csiklandozza saját magának a szelencéjét. Titkárom máris újra vadul gerjedt, és lányomra vetette magát. - Ha lehetne, uram, inkább a faromba, azt hiszem, az most alkalmasabb lenne...

173

- Elélvezés! - kiáltotta a kurafi. - Elöl csakugyan kimerültnek látszik. - Azzal minden kenegetés nélkül behatolt a farába. - Mindjárt.... megint elélvezek - felelte Conquette, aki tovább csiklandozta magának. - Várjon! Várjon! - kiáltotta ifjú és szilaj felnyársalója -. Majd én köcsögölöm farkalás közben. Conquette, akit egyszerre gyömöszöltek hátulról és köcsögöltek elölről, turbékolt a gyönyörtől... Ekkor Brisemotte, aki bevégezte Minone-t, rávetette magát Rosemauve-ra, akit Traitdamour otthagyott a leányom végett. Rosemauve is egyszerre srófoltatta hátulról és köcsögöltette elölről magát. Cordaboyau megfordította Conette-et, hogy ugyanígy tegyen vele. Minone-nak nem maradt dolga; nyelvével látott neki lányomnak, akit fivére közben nyársra tűzött. Jómagam pedig Minone-nak köcsögöltem. A három bestia egymást túlharsogva adta tudtukra, hogy milyen fenséges a köcsögöléses farba szurkolás. Én továbbra is a fotelban maradtam, ujjammal Minone hüvelyében, és jóllehet szédültem az álmosságtól, és alig volt már erőm, hogy köcsögöljek, mégis egyformán gerjedtem mind a négyükért: már az is közömbös volt, hogy melyiket farkalom meg. Ezt tudtul adtam, mire Brisemotte elém hozta a markolatig feltűzött Rosemauve-ot. Nekiláttam, hogy megfarkaljam a barna virgoncságot. Minone megfordult, alabástrom tomporával társa fekete bozontja fölé telepedett, és felém tárta bugyellárisát. - Hadd nézzelek meg magamnak! - kiáltotta Conquette, és kirántotta hátsójából Traitdamour szigonyát. Ha már Cupidonet-nak fickósan kell meghalnia, akkor legalább a lugasomban haljon meg! Azzal Minone fölé telepedett, karjaiba szorított és magába nyalábolt. - Ó! - kiáltotta Brisemotte, aki mind a négyünket tartotta

174

-, miért nincs elég hosszú virgácsom ahhoz, hogy mind a hármat faron fúrhassam! Így ért véget a szép este. A következő vasárnapra újra kitűztük bacchanáliánkat. Conquette bőséges fürdőt vett a bidén, majd illedelmesen ágyba tért. Én menni se bírtam. A három kópé hazakísérte a szépségeket, majd értem jöttek, és átszállítottak saját lakomba, ahol ágyba fektettek.

1.75

XXXIV. fejezet

A józan eszű hátasról. A történet Másnap munkám végeztével meglátogattam leánykámat. A raktáramban volt. Először átölelt, majd így szólt: - Drága atyuskám, kímélje magát, az Isten szerelméért! Szükségem van az ön atyai gyengédségére, jobban, mint valaha... Mi lenne velem, ha önt elveszíteném? Ön a lehető legjobb apa: nemcsak a szükségleteimről gondoskodik, de az élvezetekről is. Telhetetlen a szelencém; Traitdamour azonban olyan tökéletesen betölti és kielégít, ahogy el se lehet képzelni. Nagyon is jól tudom, milyen kincset kaptam apámtól; miként öné a hálám és minden gyengédségem is. Traitdamour nem kap tőlem mást, mint... - A nedvedet, csodálatos leánykám... Mindig olyan illedelmes vagy. - És ugyancsak hálás lehetek Traitdamournak, amiért elhozta közénk a húgát meg a szép szeretőjét; főleg pedig azért, hogy utóbbit átengedte két derék pajtásának, így azután több figyelmet szentelhetett nekem, no meg könnyíthetett apámon is - mert jól látta rendkívüli hevemet. Bájos, kedves teremtés ez a két lány, többet ér Rosemauve-nál, bár igaz, hogy ő sincs híján minden erénynek... Kímélje magát, drága papa. Elég, ha csak velem törődik. Hetente egy összejövetel éppen elég az ön erejének. Traitdamourtól megkapom, ami többlet még kell. Ha a fiúk, a lányok meg mi is csak minden vasárnap élvezzük a játékot, annál

177

nagyobb lesz az étvágyunk meg az örömünk. Csodálatos délutánokat töltünk majd együtt... De önre meg a szép Traitdamourra féltékeny vagyok: ne tegye be másnak, csak nekem! Mondja meg előre mindőjüknek; nekem már csak ilyen féltékeny a természetem. Azután meg hol talál még egy olyan asszonyt vagy lányt, mint én? Aki mindig tiszta, aki kiöblíti minden pisilés után, a kéj kedvéért éppúgy, mint finomságból: mert az a környékem - amelyet apám van oly jóságos, és bájosnak talál - mindig olyan tüzes, hogy valahányszor vízbe mártom, már-már a gyönyörrel egyenlő kéjjel teszem. Azért tehát hétközben ne rakja be, apám, hogy vasárnap annál nagyobb legyen az öröme, és halálra se kelljen hajszolnia magát. Ne nyúljon se a micsodámhoz, se a kebleimhez! - Úgy lesz! -feleltem. - Hat napon át egyes-egyedül szép lábfejecskéd kap tőlem csókot. De valamelyik cipőd mindig ott lesz majd a kandallóm oszlopán! - Hát van-e hízelgőbb ennél - felelte -, mint hogy így imádjanak valakit, még a cicomáit is! De a lábfejem csakugyan olyan ápolt, amennyire apám rajong érte. Naponta legalább kétszer megmosom rózsavízben - reggel és este -, továbbá minden séta után. - Ó, mennyei kanca, egy csókot rá, egy csókot! - Hétközben egyszer se akarom hallani ezeket a szavakat: felizgatják, apám... Csókolja meg, amit úgy bálványoz, éppolyan érzékeny vagyok ott is, mint egyebütt, de többet ne akarjon... Egyébiránt viszont rendelkezzék velem: adjon el, bocsásson áruba, amikor csak akarja. Olyan örömmel adom oda magamat apám kedvéért, akár egy második Ókyroé.* Ha nem is jókedvből, hanem kényszerűségből, de önmegtartóztató lettem tehát. Uralkodtam magamon. Kheirón kentaur lánya. Odaadóan ápolta apját, akit Héraklész mérges nyila halálra sebzett. 178

Kandallómon viszont ott volt rózsaszín topánkája, a zöld sarkú, s előtte mindennap hódolattal áldoztam a legszeretőbb és legodaadóbb leánynak, aki valaha is létezett. Conquette-lngénue, mikor erről szombaton beszámoltam neki, odáig volt az örömtől. Belém fúrta nyelvét, keblét szívatta, selymes bozontját markoltatta velem, térdre ereszkedett, és áhítatosan azt rebegte: - Istenem az égben, köszönöm, hogy ilyen jó apát teremtettél nekem! Nehogy azt hidd, hogy sértegetni akarunk: csak azt a gyengédséget adom vissza neki csodálatos örömök formájában, amellyel ő viselte gondomat gyerekkoromban. Balzsam és varázs vagyok az ő életében, balzsam és varázs ő az enyémben. Áldj meg minket! Conquette háromszor keresztet vetett, megcsókolta a földet, majd felállt, mondván: - Édes Jézus, aki betetted Magdolnának, aki, ugye, szintén a saját leányod volt, s a szerelemben - te tapasztalatból tudod -, semmi sem olyan kéjes és gvönyörteli, mint a vérfertőzés. Ezt az imát olyan épületesnek találtam, hogy elhatároztam, bacchanáliáink végén mindig elmondatom majd. Rövid idő múlva, fél kilencre egybegyűlt nálam az egész kis társaság, Traitdamour, a húga, Minone, a szeretője, Rosemauve, Cordaboyau és Brisemotte, hogy megbeszéljük a másnapi összejövetelt. Én elnököltem, és ott tartottam őket vacsorára. Pompás, tizennyolc fontos ürücombot kaptunk, hozzá burgundit és meleg pástétomot. A lakoma végeztével mindannyiunk szórakoztatására megkértem Rosemauve-ot, hogy - gazdáink jelenlétében - olvassa fel a következő történetet: •

179

XXXV. fejezet

A farokemberről

- Önök kedvelik a történeteket- mondtam, megelégelve a pástétomot-, holnap pedig lesz épp elég teendőnk. Elmesélek tehát egyet, amíg befejezik a vacsorát. Jóízű nevetés előzte meg a csendet.

A farokember Élt Sens-ban egy özvegy, aki még mindig szép volt-jóllehet hat lány anyjának tudhatta magát, és a legidősebbik, Adélaíde már a huszadik évébe lépett. A második, Sophie még nem töltötte be a tizenkilencet, a harmadik, Julié közel járt a tizennyolchoz, Justine a tizenhéthez, Aglaé a tizenhathoz, végül a legkisebbik, Émilie a tizenöthöz. Ami a mamát illeti: tizenhárom évesen ment férjhez, tizennégy évesen szülte a legelsőt, és most harmincnégy éves volt. Madame Linars-nak - mert így hívták - volt még két unokahúga is, egy tizenöt és egy huszonkét éves, Lucie és Annette Bar; egy szép tizennyolc éves szobalánya, valamint egy húszéves szakácsnője, sudár és szép teremtés. A férje pocsékul gazdálkodott, mielőtt elhalálozott. Az özvegy népes családját egyedül hozománya jövedelméből tartotta fenn, ami öt181

hatezer fontot hozott évente. Szűkösen éltek tehát, hisz a két unokahúgnak sem volt összesen több jövedelme ezerötszázfontnál. Tizenegy szájat kellett jóllakatni hétezer-ötszáz frankból. Történt egyszer, hogy felbukkant Sens-ban egy idegen, egy megtermett, szép ember, aki a fizimiskája után harmincévesnek nézett ki, pedig valójában csak húsz volt. Nagyon gazdag ember hírében állt, és csakugyan az is volt. Karját és mellkasát szőrtakaró borította. Kemény, majdnem vad pillantású volt, amit mosolya azonban szelídebbé tett; márpedig mindig mosolygott, ha szép nőket látott. A legidősebbik Linars lány elragadó teremtés volt. Physithére - az idegen - meglátta, és halálosan beleszeretett, pedig a háremében volt már egy asszony, akit a férj beleegyezésével szöktetett el Párizsból; ennek húga, akit apja adott el, valamint kettejük unokatestvére, egy gyönyörű lány a karmelitáktól, aki maga kínálkozott fel hisztérikus természete miatt. De ezek az ágyasai már mind terhesek voltak, és csak azért kellettek Physithére-nek, hogy gyereket szüljenek neki. Elment Madame Linars-hoz, hogy megkérje Adélaíde kezét. Szőrös emberünk megborzongott a gyönyörűségtől, mikor tizenegy nőt látott egyetlen házban... Eldicsekedett vagyonával, és előadta házassági ajánlatát. A harmincezer frank évjáradék (ennyit vallott meg, bár jóval több volt neki) azon nyomban megtette hatását: elfogadták az ajánlatot. Az esküvőig rendszeresen látogatást tett a házban, és egy-egy ajándékkal kedveskedett nemcsak jövendőbelijének, de anyjának, húgainak, Lucie és Annette Barnák, a két unokatestvérnek, miként Géoline-nak és Marette-nek, a szobalánynak meg a szakácsnőnek is. Ezekkel az ajándékokkal vette ostrom alá erényességüket... De előbb el kell még mondanom egyet-mást, hogy jobban megvilágítsam ennek az embernek a jellemét. 182

Physithére azok közül a szőrös emberek közül való volt, akik a mi fajunknak, valamint a Panama-szoros vidékén meg a Borneó-szigeten élő farokembereknek a keveredéséből származnak. Annyi erő volt benne, mint tíz közönséges férfiban, ami annyit jelent, hogy tíz férfival megbírt volna egyforma fegyverek esetén, valamint hogy neki egymagának annyi nőre volt szüksége, mint tíz másnak összesen. Párizsban megvásárolta egy Guaé nevű gazembernek a feleségét, aki eladta és kiszolgáltatta neki a szerencsétlent. Physithére azóta szigorú őrizet alatt tartotta. A rendkívül kihívó, heves vérmérsékletű teremtést napjában tíz-tizenkétszer vette igénybe, amitől szegény pára annyira kimerült, hogy maga állt elő az ötlettel: vegye meg Physithére apjuktól húgát, Doucette-et, aki megosztaná vele a munkát. Physithére így is tett. De a két testvér hamarosan az összeesés szélén járt. Egy apácákat gyóntató pap ekkor szerencsés módon felfedezte a szőrembernek az ájtatos hisztérikát, a két áldozat unokatestvérét. Fürdőkúra ürügyén kijuttatták a zárdából, és átadták Physithére-nek, akit néhány héten át teljesen lekötött, így pedig a két nővér pihenőhöz jutott. Ebben az időben jutott el a farokember Sens-ba és ismerte meg a Linars famíliát. Mielőtt Madame Guaéra szert tett, minden reggel felvittek hozzá három varrólányt. De a tény, hogy ezek a teremtések szabadok maradtak, így pedig egészsége érdekében mindenféle óvintézkedésekre kényszerült, megutáltatta vele ezt a fajta élvezetet. Azonkívül meg - miután elhatározta, hogy gyarapítani fogja a farokemberek számát, és benépesíti velük egész Borneót, származásuk helyét - mindenképpen ellenőrzése alatt kívánta tartani a tőle született gyerekeket. Mivel három felesége már terhes volt, őket nem akarta tovább fárasztani. Most pedig, hogy megkötötte az alkut Madame Linars-ral, szívesörömest megfosztotta volna jövendőbelijét szüzességétől, vagy megszerezte volna valamelyik unokahúgot, a szakács183

lányt vagy a szobalányt. De úgy vélte, hogy ez kényelmetlenségekkel járhat; jobbnak látta az esküvő utánra tenni el e forrástartalékokat. Az első, akit megostromolt, jövendő anyósa volt. Kétezer tallért ajándékozott neki csengő aranyban, s az elragadtatott hálálkodás láttán Linars mama szoknyája alá csúsztatta a kezét, és azt mondta: - Ugyanennyi, minden fél évben, ha betehetem. És ne aggódjék, hogy megkurtítja a lányát; ami marad neki, az is több, mint amire szüksége lehet! Mialatt beszélt, rendkívüli erejével hanyatt döntötte az özvegyet, és beszurkolt neki. Az áldozatnak felocsúdni sem maradt ideje; vagy tízszer is megdöngették, annyira kemény ostrom alatt tartották... Mikor végre kiszabadult, csak annyit tudott mondani: - Ó, micsoda férfi! - Olyan - hangzott a válasz -, hogy kegyed meg a lánya, ha majd ketten osztozhatnak rajtam, önként fognak szeretőkkel ellátni, csak hogy pihenőhöz juthassanak. Az özvegy szívesen űzte a szerelem játékát; mosolyogva pirult el e szép kilátások hallatán. Physithére, amíg az esküvőjét várta, mindennap igénybe vette az özvegyet. Mikor elérkezett a nap, amely oly félelmetes egy zsenge szűznek, Madame Linars kíméletet kért a kimeríthetetlen vőlegénytől. - Hatszor és nem többször - felelte amaz -, ha megígéri, hogy fogad utána, vagy odaadja Lucie-t, az idősebbiket a két unokahúga közül. - őt nem, de meghaphatja Géoline-t vagy Marette-et, amelyiket könnyebb lesz rávennem. A menyegző estéjén Physithére - noha minden áldott éjjel megsuvickolta Linars-né őnagyságát-alig bírta kivárni, hogy hívesét magáévá tehesse.. A vacsora végeztével felkapta, mint egy nádszálat, rávetette magát és hátborzongató sikolyokra késztette. A megrémült Linars mama abban 184

a pillanatban ért oda Géoline-nal, amidőn Physithére - nem sokat törődve a zsenge teremtés nyögéseivel - másodszor is ostromra lendült. Hagyta, hogy befejezze, majd kisegítette az ágyból kétségbeesetten könyörgő lányát, hogy lemossa róla a vért meg a hímlevet, amellyel meggyötört bugyellárisa színültig telt. Physithére ekkor Géoline-t kapta el, és könyörgésének fittyet hányva megerőszakolta. Négy vagy öt ostromra is maga alatt tartotta... míg végül Géoline-nak a szünetet kihasználva sikerült elmenekülnie. Physithére viszont azzal fenyegetőzött, hogy ha Madame Linars nem áll be a lánya helyett, utóbbit fogja kínozni egész reggelig... Linars mama kimerült volt, ezért elment Marette-ért, és bezárta a nászszobába. Physithére magáévá tette, amit még négyszer megismételt, majd végül hagyta, hogy aludjon. Másnap azután a két cselédlány panaszkodásának elejét vette azzal, hogy mindegyikre ezerkétszáz frank évjáradékot ruházott, sőt még meg is nyerte őket ügyének. Mindössze, azt kérték, hogy aznap éjjel hadd pihenjenek... Este Physithére hatszor sepert be újdonsült hítvesének, aki valamelyest már kedvet kapott a dologhoz, majd a kipihent anyóst srófolta meg újabb hat ostromban. Ennyi aztán elég volt a farokembernek. A harmadik este kegyelmet kért az ifjú Physithére aszszoijy, és csupán csak egyszer lett kiseperve. Utána Géoline következett hatszor, majd Marette ötször - ennyi lett a rendszeres adag. A negyedik este a hitves egyszer, az anyós négyszer, Géoline háromszor, Marette négyszer került sorra, ami összesen tizenkettő. így tartott ez két hónapon át. - Nagyon ki fog merülni - aggódott Linars mama. - Mire jó, hogy ilyen sűrűn gyömöszöl bennünket? - Célom, hogy gyereket csináljak, és újranépesítsem velük azt az indiai szigetet, ahonnan fajom származik. Ha teherbe estek, nem nyúlok többé magukhoz: másokat kerít

185

majd nekem, legelőbb is a lányait meg az unokahúgait, mert nemes tőről valók valamennyien. Hatezer frank évjáradékot íratok mindőjükre, és ezerkétszázat minden más személyre, akit szerez nekem. Madame Linars-t elképesztette az ajánlat. Ám a lányainak meg unokahúgainak ígért hatezer frank évjáradék fölöttébb csábítóan hatott rá. Két hónap múlva- hatheti házasság.után - Linars mama, az új menyecske, Géoliné és Marette terhesek lettek. Physithére közölte velük, hogy csak a szülés után fogja őket viszontlátni. Majd sürgetni kezdte Madame Linars-t, hogy adja oda neki az unokahúgait meg kettőt a lányokból. Az özvegy kénytelen volt engedelmeskedni: miután ellátta tanácsokkal, maga vezette be őket Physithére-hez, és segédkezett beavatásuknál, szavaival és simogatásával csillapítva sikoltozásukat. - Okos gyermekem - mondta Lucie-nek, aki már hátán fektetve várta, hogy felgyűrjék a szoknyáját - hatezer frank évjáradék, az nagyon finom ám... Ötszáz frank minden hónapban - tette hozzá pomédázás közben -, ráadásul földjáradék, kedves húgom! - mondta még, miközben hasadékába vezérélte a jókora fütyköst. A szépséges Lucie pedig, noha még szűz volt, nem is sikoltozott. Másodjára Annette következett. Anyja lelket öntött belé, bekente, pomádés mutatóujját a lehető legtovább nyomva fel a nyílásba, hogy szabaddá tegye az utat. Az így előkészített hasadékba bevezette a szerszámot. Az átfúrt Annette sikoltozott ugyan, de nem állították meg Physithére-t, akinek hevesen verdeső, szőrös farkát Linars mama simogatta. - Ó, mama! - így Physithére -, ülj rám, és szurkold be a farkam a köcsögödbe! Élvezni fogod, meglátod! Linars mama így tett, és annyira el volt ragadtatva az élménytől, hogy behívta legnagyobb lányát meg a cselédeket, hadd lehessen nekik is részük a gyönyörűségben.

186

Miután Annette, aki kellőképp ki lett söpörve, irgalmat kért, Géoline elvitte, hogy lemossa róla a vért meg az ondót, amellyel szelencéje csordultig tele volt, Linars mama pedig második lányáért, Sophie-ért indult. Géoline és Marette meztelenül hozták be összekulcsolt tenyerükön. Anyja bepomádézta, majd berakta neki. Géoline sulykolta be magának a szőrös farkat, miután Adélaíde, a hitves nem volt hajlandó. Sophie az első ostromra néhány sóhajtással felelt csupán, és további kettőt bátran fogadott. Közben azonban elöntötte a vér. Géoline az egész attrakció alatt a szőrös farokkal gyömöszölte magát. Physithére ekkor még csak kilencszer élvezett: hiányzott még három. Előkészítették Julie-t, a harmadik nővért, aki tizenhét éves volt. Anyja bepomádézta, ő azonban, lévén igen szűk, ennek ellenére is kiáltozott. Ketten voltak, Julié meg unokanővére, Annette, akik az első két hét folyamán nem áradtak meg koitusz közben. Lucie nyomban úgy is maradt, Sophie pedig három nappal később esett teherbe. De nem szóltak senkinek, mert odavoltak a gyönyörért. Julié és Annette esetében három hónapig tartott az özönvíz, míg végre foganatja lett... Míg Julie-t ostromolták, addig Marette a szőrös farokkal mulattatta magát. Midőn bizonyossá vált, hogy a négy szépség tarisznyája tele van, Physithére felszólította Madame Linars-t, hogy adja ki neki utolsó három lányát, valamint azt az unokahúgát is, aki férje házasságon kívül született porontya volt, és Naturelle-Linars-nak hívták. Physithére megkapta őket, és Justine, Aglaé, de a még nem egészen tizennégy éves Émilie is beavatásra került egyetlen éjszaka alatt, hiába kiáltoztak hogy zsenge bájaikat megtiporják. Naturelle huszonegy éves volt. Pompás élvezetet kínált, amit a kimerült farokember utoljára tartogatott. Naturelle azonnyomban teherbe esett, és a hónap folyamán nem kerülte el sorsát a többi lány sem, zsenge koruk ellenére. Rendszeresen meg lettek 187

srófolva, háromszor minden éjszaka. De vágy mert a vérük nem volt elég heves, vagy mert túl szűkek lévén, mindig fájdalmat éreztek, boldogan lélegeztek fel, mikor terhesnek nyilvánították őket. A farokember ekkor tizennégy megtermékenyített nősténnyel rendelkezett, akik legalább tizennégy utóddal kecsegtették. Ez idő tájt Madame Linars megszült, éspedig egy kislányt. Másfél hónap múlva Adélaíde avagy Farok asszonyság szintén leánygyermeknek adott életet. Azután Géoline-nak és Marette-nak lett egy-egy kisfia, Annette-nek és Lucie-nek egy-egy leánya. Mind a hatan szoptatni akartak, amire egy félreeső birtokon került sor, Seignelay közelében, de az országutaktól, miként az Yonne-tól is messze, egy kis folyó, a Serein mentén. Míg azonban a nők egyik fele szoptatott, a másik meg még várandós volt, Physithére-nek újakra volt szüksége. Engedélyt kért Madame Linars-tól, hogy újra megtermékenyíthesse első három ágyasát, Madame Guaét, ennek Doucette húgát és a karmelitát, akinek szülése óta megszűnt a hisztériája. Anyósa a legnagyobb örömmel adta beleegyezését, mert ugyancsak főtt a feje, honnan találjon vejének megtermékenyíthető alanyokat. Kiszemelte ugyan már a város négy legkevésbé csúnya szüzét, valamint egy negyediket is, a legszebbet, aki férje mellett terméketlen maradt. Már-már sikerült is megnyernie őket az ezerkétszáz frank évjáradékkal, de még nem volt biztos a titoktartásukban... Üzentek a három ágyasért, akik meg is jöttek. Még aznap este mindhármójukat egy nagy ágyra fektették, amelyen öt ember is elfér. Physithére középre feküdt. Végigmarkolászta mindet, majd a legizgatóbbat, Madame Guaét választotta ki, és három vad rohamban besuhintott neki. Majd Doucette-nek esett, és lágy sóhajaitól csak még jobban megvadulva, kikotorta őt is. Róla leszállva a karmelitára ugrott, akit hatszor gyömöszölt meg egymás után

188

megállás nélkül. A novícia viszont bizonygatta, hogy kigyógyult bajából, és arra kérte Physithére-t, hogy egyenlő arányban szentelje magát mind a hármuknak. Ebben meg is állapodtak. Madame Linars, aki mindent kihallgatott, másnap megkérdezte a három sógornőt, hogyan kerültek Physithére tulajdonába. - Elmeséljük történetünket - felelte Madame Guaé -, és bár különösnek fogja találni, egyszersmind hű képet alkothat majd közös férjünkről, aki igen sajátos természetű ember. Madame Linars mit sem kívánt jobban, mint hogy hallhassa a történetet. De, mondta Madame Guaénak, éppolyan élvezetes lenne Physithére többi tizenkét feleségének is. Madame Guaé egyetértett, mire Madame Linars behívta őket, és Adélaíde, Sophie, Julié, Justine, Aglaé, Émilie, Lucie, Annette, Géoline, Marette és Naturelle is csatlakoztak, hogy meghallgassák a szép Madame Guaé elbeszélését, amelyet húga, Doucette és unokahúga, a karmelita Victoire jelenlétében adott elő.

189

XXXVI. fejezet

A telhetetlen perszónáról (Madame Guaé elbeszélése)

Nézzenek rám: mindig is kívántak a férfiak. Nyolcéves voltam, mikor egy munkás, aki a házunkban dolgozott asztalosként, megfogta a micsodámat, és mert nem sikítottam, combom közé rakta a szerszámát, összeszoríttatta velem, és elöntött-a lövedékével... Elmondtam anyámnak, aki lemosta a fenekemet, az asztalost pedig megfenyegette, és elkergette a háztól... Ennyiből már sejthetik, hogy történetem kissé szabados lesz; de az őszinteség mindenek felett. Tíz évesen apám levetett nadrággal a csupasz combján lovagoltatott, szerszámát combom között járatta, mint egy harangnyelvet, és ha kellően feltüzesedett, nekilátott, hogy megsrófolja anyámat, fiatal nénémet, ennek húgát vagy a nevelőnőmet. Tizenhárom évesen már bolyhos volt a micsodám, és olyan szép, hogy apám éjjelente bejárt hozzám, és álmomban nyalogatta. Végül megérezte, hogy válaszolok nyelvének döfködésére, és megértette, hogy élvezek. Erősebben szurkait, mire megindult... Apám nyomban rám feküdt, szívogatta sarjadásnak indult almácskáimat, fütykösét kicsi szelencém nyílásához illesztette, és egész mókusomat elöntötte magjával... Rózsavízzel lemosdatott. Tizenöt évesen egy ifjú - főnökasszonyom öccse a divatüzletben - megmarkolta a bugyellárisomat, mikor

191

éppen kinéztem az ablakon, és csiklandozni akarta ujjával csiklómat. De fájt, amit csinált, ezért pofon ütöttem. Ebben az időben apám már nem mert meztelen fenékkel a térdére ültetni, sem nyelvével csalni elő ölemből a megáradást. Visszahúzódott, mihelyt első jeleit adtam az ébredezésemnek. Mivel azonban szép lábfejem volt, Dardevit úr pedig, mint minden finom érzésű férfi, végtelenül érzékeny volt ilyen vonzerőm iránt, egy ügyes cipészmesterrel készíttetett topánkát nekem, anyám és Marigny márkiné mesterével. De az új cipőket csak akkor kaptam meg a kujontól, ha elmentem hozzá. Lábfürdőt készített, majd finom pamutharisnyát adott rám, és fölvetette velem a cipőt; így kellett járkálnom előtte, odamennem az ablakhoz, hogy jobban láthassa egész lábamat; csókot nyomott a lábfejemre. Azután leültetett, az egyik cipőt lehúzta, belenyomta a buzogányát, és cipős lábammal a tökét csiklandoztatta; nagyokat nyögött, és kopogtatott a padlón, mire feljött Madame Meziéres, az alsó szomszéd. Elvette tőle a cipőmet vagy a papucsomat, hanyatt feküdt, Dardevit úr pedig felgyűrte, és besuvasztott neki; nekem pedig szólt, hogy álljak a tükör elé, és húzzam fel térdig a szoknyámat. - Atyuskád azt teszi velem, amit veled nem tehet mondta Meziéres asszonyság -, mivelhogy a lánya vagy. De tőled gerjed be... Ó, ha megmutatnád neki a szép mókuskádat, hogy megegyengetné, hogy megkupakolná a lőcsével a szelencémet! - Szavaitól nemegyszer meghatódtam, felgyűrkőztem, és megmutattam selymes pihéjű ürmöskémet, amelyet apám csodálatosnak talált. Erről árulkodtak ugyanis heves löketei, melyekkel a hölgyet ostromolta. Ha leszállt róla, hozzám lépett, hogy visszaadja rám cipőmet. Meziéres asszonyság azonban olykor közbeavatkozott és a gyönyörtől megvadultán döntött hanyatt, mókusomat nyaldosta, a magáéba pedig, műgyutacshoz hasonlatosan, 192

bedugta cipőm vagy papucsom orrát... Apám ezalatt fenekemet vagy keblemet cirógatta gyengéden. - Úgyis megfarkalod, te gazember! Egykettőre elveszed a szüzességét, és terhes lesz tőled, ha nem adod férjhez! Ez a rendszeresen megismételt kirohanás tette, hogy nagyon szerettem volna férjhez menni. Volt egy bácsikám, a nagynéném férje. Lakásukhoz homályos lépcső vezetett. Bácsikám egyszer, amint fölfelé mentem, követett. Az alkalmas környezetben szoknyám alá siklott a keze, és megmarkolta azt, amit ő mókucinak. nevezett. Felsikoltottam. - Elhallgass! - szólt rám -, fel akarod forgatni a házibékét? Hallgattam, ő pedig egyik kezével végigtapogatta a mókucit, a fenekemet, másikkal a mellemet, kezembe rakta a szerszámát, szólt, hogy szorítsam jól, és szitkozódva, a mellemet szíva az ujjaim közé lövellt. Égő arccal léptem be nénémhez, de egy szót se szóltam. Mikor hazaindultam, bácsikám már lesben állt. Mellém szegődött, és azt mondta: - Férjhez akarsz menni? Tudok neked valakit, és rajtam kívül senki sem tudná meggyőzni apádat. Én pedig meggyőzöm, ha az esküvőd előtt háromszor betehetem - persze ha már biztos lesz a dolog. - Mit tesz be? - Megjátszottam a tudatlant, hisz már láttam apámat a Meziéres-rel. A fasorban voltunk. Bácsikám elővette fütykösét, és megmarkolta a szelencémet: - Ezt abba, amit fogok. Ellöktem magamtól, és nem válaszoltam. Apám kapujához értünk; bementem. Nem volt ott, vártam tehát. Amíg magamban voltam, elhatároztam, hogy puhatolózni fogok apámnál a házasulásomról, ha megérkezik. Megjött; kevésbé viselkedtem komolyan vele szemben, 193

mint máskor, és míg átöleltem, nem a szemére, hanem az ajkaira nyomtam csókot. Odáig volt. Belefúrtam a nyelvemet, ahogy Meziéres-től láttam. A combom közé dugta a kezét, igaz, hogy szoknyán át. Egészen átengedtem magam neki, mondván: - Szeretnék férjhez menni. Minden gyengédségre számíthat tőlem, ha beleegyezik. - Teljes szívemből, ilyen feltétellel... Van már valakid? - A bácsikám talált valakit, de én még sohase láttam. - Remek! Tehát semmi románc... A legelső dolog, hogy még ma megnyelveljelek. -, Az meg mi? - Kinyaljam azt ott! Azzal odakapott a szelencémhez. Durcás arcot vágtam. - Gyerünk! Itt ez a finom szivacs, mosd meg vele jó alaposan, kivált a szép pihécskét, amely már kezdi beárnyékolni. Az öröm, amit majd érzel, kárpótol az erőszakért, amit magadon teszel. Míg tomporom, fenekem és ürmöském langyos fürdőben áztak, addig apám mellemet szívogatta. Szerelmi tüzében nem hagyott időt a tűnődésre: mihelyt puha kendővel felitatta a vizet, ágya végére vezetett, derékig felgyűrte szoknyámat, száját mókusom hasadékára tapasztotta, és nyelvét belefúrva szaporán nyalogatta mindaddig, amíg csak az elélvezés jelét nem adtam; ez nem egészen tíz perc múlva következett be. A megáradás közeledtét érezve apám felkelt, diónyi friss vajat helyezett mókuskám hasadékának aljába, és nagy küszködés árán betuszkolta szerszámát. Löködni kezdett; megáradtam, és olyan gyönyör töltött el, hogy némi fájdalom ellenére is együtt nyargaltam vele. Apám szerszáma szerencsére nem volt túl vastag, viszont jó hosszú. Tökéletes gyönyört érezhettem, mert annyira belém hatolt, hogy felső torkolatomat ingerelte, mivel pedig nagyon szűk voltam, olyannyira 194

kitöltötte hüvelyemet, akár egy öszvér mordálya... így került hát sor a beavatásomra. Miközben kiöblítette torkolatomat, arra kértem apámat, ne halogassa a beleegyezést, mert nem kívántam bácsikámnak hálával tartozni; megmondtam azt is, hogy miért. - Semmi szükség rá, hogy betegye! - felelte indulatosán -, a pimasznak túl nagy a szerszáma: még kitágítana! Míg énutánam a jövendőbelid, de bárki más farkalód is szűznek fog találni. Megfogadtam, hogy bácsikám nem kap meg semmit. - Azért hadd játsszon veled - vélekedett apám. - Rázd ki neki, ha elkapja a bozontodat. Sőt, ha elég okos, és beéri ennyivel, még azt is megengedheted, hogy farba szurkoljon. - Azt meg hogy kell? - Mindjárt megmutatom. Hátulról is megfarkalt tehát. Élveztem a dolgot, mert megáradtam. Majd azt mondta apám: - Ami pedig a beleegyezésemet illeti, küldd el hozzám a jelöltedet: ha - amint gyanítom - valami balek, nem fogsz bolondulni utána, és akkor... De elég ennyi. Elégedetten mentem vissza bácsikámhoz és nénémhez, akik bemutatták a kiválasztottjukat, egy mulatt embert; Monsieur Guaénak szólították. Még aznap este igen élénk társalgás zajlott le köztem és Guaé úr között; láttam, hogy szeretné megmarkolni a szelencémet. Csúfsága és ostobasága nem ijesztettek el, mivel bácsikám és nagynéném figyelmeztettek, hogy förtelmes alakról van szó; de ez engem épp ellenkezőleg, csábított inkább! Közöltem vele, hogy megkaptam apám beleegyezését, és bemutatkozhat neki. Arra kért, vigyem el én, mivel még nem ismerős. Másnap délben találkoztunk újra. Mikor odaértünk, apám éppen indulni készült. Guaé a lépcsőházban megmarkolta a fenekemet, miközben kezem195

be tette szerszámát; ettől elöntött a pír, és elbűvőlően szép lettem! Bemutattam Guaét mint a jövendőbelimet. Rút és zömök külseje láttán apám elmosolyodott; megnyugodott a féltékenysége, Így szólt hozzánk: - Sürgős elintézni valóm akadt, gyermekeim, de nem tart soká. Várjatok itt, amíg visszajövök. Mikor elment, Guaé így szólt hozzám: - A hangjából úgy tetszett, hogy tartani fogja a szavát. - Én is azt hiszem, mert nem szokta véka alá rejteni, ha valami nincs az ínyére. - Gyönyörűm-folytatta Guaé, akinek fekete szeme kéjtől csillogott -, engedje meg, hogy betegyem itt, az apja ágyának végében... Kérem. Mit sem áhítottam inkább - minthogy szüzességemtől már megfosztottak, de meg azért is, mivel portékám állandóan viszketett, amióta apám megsrófolta. De azt feleltem: - Jaj, még mit nem! Apám bármikor visszajöhet... - Na és, ha visszajön?! Ha látja, hogy megfarkaltam, az csak sietteti a házasságunkat. Rálökött az ágy végére. Esetlenül védekeztem. Szelencém szirmai közé nyomta szerszámát, és megpróbálta betuszkolni... De hiába erőlködött, jóllehet még a makkját is bekente. Kétszeres erőfeszítéssel folytatta ostromát, ami azzal végződött, hogy fél liter mannával öntözte meg szelencémet, hasamat és combjaimat. Kiszabadítottam magam, és mosakodni indultam. - Ejha! Ön még csakugyan szűz! - lelkendezett Guaé, miközben visszabújt nadrágjába. Törölközés közben megláttam apámat, aki elrejtőzött. Nem árultam el, hogy észrevettem; amint visszamentem Guaéhoz, a ravasz kópé nyomban bejött hozzánk maga is. Guaé megkérte a kezemet. Apám azt felelte, hogy mindenestül rám bízza a döntést, majd aláírta az esküvő kihirdetését. Azután arra kérte Guaét, hogy menjen haza egyedül, 196

mert beszélnivalója van velem, és majd ő visszavisz a nénémhez, akivel szintén beszélni szeretne. Guaé távozott. Amint elment, apám hozzám fordult: - Meg lettél farkalva? És megmarkolta szelencémet. - Hallhatta, hogy nem. - Hová lövellt ki akkor? - A pihémre. - Valamennyi a szirmok közé is ment?

- Igen. - Elég az is: már ennyitől teherbe lehet esni, úgyhogy nincs többé mitől tartanod. De menj el hozzá magad, és segíts, hogy könnyebb dolga legyen. Addig is hadd söpröm egy kicsit még járhatóbbra az utat. Hanyatt fektetett, és friss vaj segítségével belém suvickolta... minden nehézség nélkül. Háromszor ismételte meg a műveletet, annyira felizgatták az imént látottak, no meg az is, hogy egészen gyönyörű, új selyemcipő volt rajtam. Háromszor élveztem el minden megfarkalás alkalmával, ahogy apám nevezte. Összesen kilencszer tehát. Bő a vérem, állapította meg apám, és kitűnő kanca lesz belőlem. Gondosan lemosakodtam, és hazamentünk. Guaét nénikémnél találtuk. Apám háromszoros megsulykolásától nemhogy lecsillapult volna, de még inkább megjött az étvágyam. Odasúgtam jegyesemnek: - Menjen haza, beszélni akarok magával. Guaé már repült is; apám arról beszélt nénémmel, hogyan lehetne előbbre hozni a dolgot, mert attól félt, hogy teherbe eshetem tőle, ugyanakkor vágyott is a dologra. De ehhez előbb férjhez kellett mennem... Nénémmel együtt távoztak. Magam is menni készültem, hogy lehetőséget adjak Guaénak egy teljes megfarkalásra, amikor hazaért bácsikám. Annyira fel voltam srófolva, hogy nem bántam a dolgot,

197

pedig csöppet se tetszett. Bereteszelte az ajtót, odajött hozzám: - Férjhez mész tehát? - mondta -. Akkor tehát meg kell vívnunk egymással! Már csak azért is, mert Guaénak akkora a fütyköse, hogy a kínok kínját kellene kiállnod vele. Szavai mindent eldöntötték. Magához szorított. - Hagyjon! Hagyjon! - tiltakoztam erőtlenül. Bácsikám nem törődött velem, és látva, hogy nem is sikoltozom, nem is karmolok, rálökött az ágyra, felgyűrte ruhámat, és virgácsát ürmöském hüvelyébe terelte. Értettem a módját, hogyan színleljek ellenállást, miközben segédkezem neki. Fájt, kiáltoztam, és mert észrevettem, hogy kiáltásaim segítik, teljes erőmből sikoltozni kezdtem, mire bácsikám markolatig merítette szerszámát; olyan gyönyörűséget éreztem, hogy nyögéseim most már kéjről árulkodtak. Csatáztam, de torkolatom magába nyelte az ormótlan mordályt, farom pedig olyan pompás löketekre lendült, hogy megáradtam iszonyú lüktetéssel, miközben kürtőm összerándulva tapadt bácsikám makkjára. Felkiáltott... Magánkívül volt a gyönyörűségtől... - Hah! Szűz létedre milyen jól nyargalsz! - szólalt meg aztán -, hát még ha majd belejössz... Kezdjük újra... Háromszor esett nekem újólag, hiába sírtam. Mert úgy éreztem, hogy sírnom kell... Mikor kielégült, kifordult belőlem. - Ó, mennyei farkalás - lelkendezett bácsikám -, ha ismernék szelencéd jó tulajdonságait, gazdag lehetnél! - Az ám! Szépen elbánt vele, mondhatom! - feleltem, miközben véresen ültem az általa készített bidén. Eltolta a reteszt, kiöntötte a vérrel és ondóval kevert vizet, majd attól tartva, hogy felesége hazaérhet, elment, odaszólva búcsúzóul: - Hálás lehetsz nekem! Ha nem készítelek elő, Guaé megnyomorított volna. És ha kell, gyere csak újra hozzám.

198

Szavai a legkevésbé sem riasztottak el. Mihelyt elment, sietve letöröltem könnyeimet, és vidám arcot öltöttem. Hazaért nénikém; beszámoltam neki férje ostromáról, sikeréről azonban nem - sürgetni akartam a házasulást, de azért arra kértem, nehogy elárulja férjének a dolgot; mert attól féltem, hogy még leleplezi a teljes igazságot. Megígértem, hogy eztán is olyan szilárdan ellenállok, mint tettem az imént; s mivel szavaim közben szelencém újra viszketni kezdett, Guaéhoz siettem; azt reméltem, hogy a megfelelő előkészítés után besulykolja végre. Guaé már várt rám. - Sok mindent szeretnék mondani önnek... Kezdtem volna. De Guaé nem hagyta, hogy folytassam: megragadta mókusomat. - Prütyköljünk elébb - úgymond, azzal hanyatt döntött. Nem vettem rossznéven ajánlatát, mert nem sok újat tudtam volna mondani neki. Tessék-lássék védekeztem, ahogy bácsikámmal és jóatyámmal szemben. De hiába tágítottak rajtam, próbálkozásai továbbra is hasztalanok voltak. Nem mertem szólni neki, hogy használjon vajat, nehogy túl tájékozottnak tartson; vártam, hogy maga jöjjön rá. De nem jutott eszébe. - Pokolian szűz vagy! - mondta, tegeződve... Hasamra fordított, benyálazta hátsó nyílásomat, és végtelen erőfeszítés árán betuszkolta buzogányát. Iszonyú sikolyok törtek fel belőlem, de fel nyársalóm olyan szorosan fogott, hogy nem bírtam moccanni. Hogy enyhítsem kínjaimat, átvettem ütemét; löketeimtől megáradtam. Úgy éreztem, mintha egy kocsirúd volna a fenekemben. A kivonulás nem volt minden gyönyör nélkül való! - Aranyat érsz! - örvendezett Guaé -, még hátulról is! Elég! Azután bocsánatot kért tőlem: - Szép öle, szép tompora, fehér keble az eszemet vette.

199

Mivel elölről nem ment, farba farkaltam. Pardon, szép szerelmem! Több tervem is van, hogy mivel kárpótoljam. Fájt a seggem. Guaé langyos vízbe ültetett, majd csókolgatta, nyalogatta, át-át rándulva szelencémhez is, újra begerjedt, én azonban menni akartam. Kocsin kellett hazavinnie, mert csak kínlódva tudtam járni. De ez nem zavarta, és a kocsiban kiverette velem, miközben lekapta rólam kicsi papucsomat, belefúrta az orrát, majd belelövellt. Kéjmámorában így szólt hozzám: - Királyném, az én mordályom túl nagy hozzád. Nézz ki magadnak egy csinos legényt, aki felavasson; meg fogom találni a módját, hogyan üssük nyélbe a dolgot, és téged se hozzunk rossz hírbe. Repestem az örömtől..! Guaé lesegített és felvitt. Ágyba bújtam. Az alvás megnyugtatta fenekemet. Másnap elmentem apámhoz, és beszámoltam neki mindenről, amit Guaé tett és mondott. - Pompás!-felelte.-Elég heves a véred: farkalni fogunk, elöl is, hátul is, a szádon is, és boldog leszel... Egy hét múlva férjhez mész, és szerzek neked egy nagyobb furdancsot az enyémnél. Addig is beteszem: egy ilyen kicsi lyukacskát nem lehet eleget tágítani. Apám nekilátott, és háromszor egymás után meggyömöszölt. - Szűz vagy még mindig - mondta. - Pedig nagybácsikám - kiáltottam fel -, az a ravasz, a minap mégis három ízben meghágott azzal az irdatlan mordályával! - Háromszor? - csodálkozott apám. - Ó, hát milyen csodálatos lyukacskád van is neked! Ezerszer is el lehetne adni a szüzességedet!... Muszáj, hogy még egyszer megfarkaljalak. Azzal újra megsulykolt. Míg én langyos vízzel öblögettem szelencémet, apám az 200

ablakban állt, és egy fiatal ügyvéddel, a szomszédjával társalgott, egy jól megtermett, harmincéves szép fiúval. Végezvén a mosakodással, magam is odamentem, hogy kilessek; félrehúztam a függönyt. De az ifjú ügyvéd észrevett, és visszahúzódtam. , - Ki ez a mennyei teremtés? - kérdezte. Apám mindössze egy kézmozdulattal válaszolt, amely ahogy hittem - azt jelentette: a szeretője vagyok. Még mutogattak valamit egymásnak, majd az ügyvéd eltűnt. Apám nyomban hozzám fordult: - Akarod, hogy ez a szép ifjú betegye, fizetség ellenében? - Juhhé! Papuskám! - Őelőtte szólíts uramnak. Kopogtak. Apám ajtót nyitott és hallottam, amint halkan odasúgja az ifjúnak: - Elhozta az ötven aranyat? - Tessék, itt van. - Mamzell - fordult ekkor hozzám apám -, tudja, hogy ön iránti szerelmem önzetlen: ez a szép úr a barátom, és szeretné önt megajándékozni. Én most elmegyek; ne feledje, hogy hálával tartozik neki. -Azzal apám elbújt, az ügyvéd pedig házon kívül hitte... - Megfarkaltak ma már? - kérdezte, miközben el akarta kapni a mellemet. Válasz helyett pofon csaptam. - Jegyezze meg, hogy apám lakásában vagyunk. - Ön, kisasszony... - Igen, uram, és egy hét múlva férjhez fognak adni. Észavagy érdekházasság. Atyám felvilágosított, hogy jövendőbelim... szörnyű alak, és volt olyan jóságos, hogy magára vállalta előkészítésemet. Azt hittem, ön a barátja, és azután, hogy láttam, egyetértettem apám tervével. Az ügyvéd térdem elé borult és bocsánatért könyörgött. - Legyen jó fiú! - válaszoltam. 201

Simogatni kezdett, végül mégcsókoltam. Hanyatt döntött. Szerszáma a nagybácsikáméhoz hasonlított, de nem volt olyan ügyes. - Romádét! - kiáltottam. - A jegyesem egyszer elcsalt magához, bezárta az ajtót, és meg akart erőszakolni... De nem bírt, ezért bepomádézott, igaz, még akkor se ment. Pomádézzon be... maga is... Miközben így beszéltem, az ügyvéd a próbálkozások hatására megáradt. Sóhajtoztam a gyönyörtől. Apám azt hitte, fájdalmaim vannak; „betoppant", bepomádézott, csődöröm fütykösét nyílásomba terelte, és biztatni kezdett, előbb őt: - Nyomja. Majd engem: - Magasabbra a fenekedet, szorítsd a karodba, kövesd avatócsődöröd minden löketét, lökj vissza a faroddal, a lábadat kulcsold a derekára és szorítsd magadhoz, de közben járjon a feneked is... Úgy! Jó! Nyargaljatok, azaz!... Jó! - Ah, Istenem! Micsoda kéj! - kiáltotta farkalóm -, milyen... szűk... a lugasa!... Milyen... remekül... riszálja! Belefúrtam a nyelvemet, és azt rebegtem: - Szerelmem!... Királyom!... Istenem! Imádlak!... - Oh! Milyen elragadó a drága! Milyen édes!... Elél... vezek! Bevertem... Hah!... - Berakta, papus!... Minden férfi be szokta...? Jaj!... Papám!... Micsoda kéj!... Olyan lyukat vert... belém... hogy... a lelkem is... kibújik rajta!... Megfeszültem, és megáradtam. - Ó! A bájos tündér... - kiáltott fel az ifjú ügyvéd -, élvez!... Papa!... adja hozzám feleségül: én vettem el a szüzességét, én veszem el feleségül is!... Apámnak már megvoltak a maga tervei velem, így elutasította. Emiatt viszont az ügyvéd megdühödött, rám 202

vetette magát, és tizennyolcszor megostromolt... Apám kénytelen volt maga emelni le rólam és hazacipelni: menni se bírt... Nekem viszont szinte meg se kottyant. Miután kiöblögettem és felfrissítettem szelencémet, semmit sem lehetett észrevenni rajta. Visszaért apám; látván, hogy keblem látványa felizgatja, így szóltam: - Ha begerjedt, elégítse ki a vágyát, és farkaljon meg kétszer-háromszor. - Ezt már nevezem! - kiáltotta apám. - De csakugyan felbecsülhetetlen a szelencéd, megfizethetetlen a bővérűséged! Megcsináljuk velük a szerencsénket... Hadd lám, megáradsz-e még egyszer: farkaljunk! Meglovagolt, és nagyon dicsért, amiért bevallottam, hogy a lánya vagyok, meg a pofonért is: - A csődörök megvetik kancáikat, de a te esetedben fordítva lesz: azt akarom, hogy magasan fölötte állj ezeknek a nyavalyásoknak! - Nekem már jön! - kiáltottam. - Nekem is! - felelte, miközben egyre löködött. Háromszor lovagolt meg újra, és mindannyiszor megáradtam. Megmosakodtam és azt mondtam: - Tíz férjre lesz szükségem. - Majd azt tanácsoltam, hogy világosítsa fel jövendőbelimet: mit kell tennie, hogy megfarkalhasson. Belefúrtam nyelvemet, és elköszöntem. Huszonötször lettem megfarkalva a nap folyamán; csak apám által hétszer. Elindultam a boltunkba; de ahány férfival találkoztam, mind felizgatott. - Milyen boldogok is a szajhák! - gondoltam -, azzal kezdenek ki, akivel akarnak! Egyszeriben új ötletem támadt:

203

- Gyerünk Guaéhez: majd én megmondom neki, hogy pomádézzon be. Nyomorítson meg, csak farkaljon meg végre! Repültem hozzá. Egy csinos idegen volt nála; meghallva cipőm kopogását, elrejtőztette; csakhogy én megláttam mindent a kulcslyukon át. Guaé titokzatosan fogadott, és abba a sötét szobába vezetett, ahová az idegent rejtette. - Királyném! Szép jegyesem-szólított meg-, azt hiszem, ma be tudnám csavarni. Csak ön legyen készséges. - Az vagyok! De kenjen be... A néném... - Tudom... tudom... Éreztem, hogy átad egy finomabb kéznek. Megfogták a mellemet, a mókusomat, belém fúrt egy nyelv. Simogatni kezdtem az ismeretlent, aki felgyűrte ruhámat. Megérezte szép szelencémet, rám mászott. Éreztem, amint hüvelyem bejáratába - azaz mókusom nyílásába - egy darabka friss vajat helyeznek. Nekem nyomultak; ellenkeztem egy keveset. Belém hatoltak, engedelmeskedtem, és meglepődve vettem észre, hogy nem okoz fájdalmat. Az idegen végül eljutott legmélyémig, és kilövellt anélkül, hogy felsebzett volna. Lövedékének bősége és forrósága engem is megárasztott - de micsoda gyönyörrel, micsoda szárnyalás, milyen hihetetlen mámor közepette! Felkiáltottam: - Drága szerelmem! Isteni szerelmem!... Meghalok... a boldogságtól... és a kéjtől... Imádlak! Az ismeretlen ifjú kifarolt belőlem. Keblemre, ajkamra tapadt a szája, szájába furattá nyelvemet, amit gyengéden meg is tettem. Nyomban hevesen visszahatolt belém. Most is épp annyi gyönyört okozott, mint először... Röviden, farkalt egyre megállás nélkül, és végül Guaé küldte el. Magam ugyanis, miután már huszonötször meg lettem farkalva aznap, azt hiszem, ötvenig is hagytam volna elmenni kettejüket, ha mind a ketten be tudták volna tenni. 204

Guaé látta, hogy kissé nehezemre esik a járás, ezért míg én kiöblögettem bugyellárisomat, elküldött egy kocsiért. - Nos, elbűvölő királyném, jól megfarkaltalak?-kérdezte. Elpirultam. - A kimerüléstől még mindig messze vagyok; és égek a vágytól, hogy faron srófolhassalak. - Jaj, csak azt ne! - kiáltottam rémülten. - Hát jó, akkor rázd ki két kézzel, így, ahogy a vízben csücsülsz. Rázni kezdtem mordályát, noha épphogy csak át bírtam markolni. Az elsüléshez közeledve Guaé üvöltött a gyönyörtől. - A szádat! - kiáltotta -, a szádat, vagy seggbe döflek! kiszabadítottam a makkot sipkájából, és rátapadtam ajkammal. A lövedék megindult; én pedig, nehogy a keblemre hulljon, kinyitom a számat, mire telefröcskölt egész a torkomig. Nyeltem magamba, mint a madártejet... Majd fél liter jött belőle. - Túró! Túró!... kiáltott Guaé-.elájulok... Hah... mennyei ribanc... Többet érsz az egész világnál... Jólesett... Aminek úgy örülsz odalenn, az jól kell hogy essen fent is! Ah, isteni szajha... Mindig ezzel etetlek majd. Megjött a kocsi; Guaé karjában vitt ki. Harminchétszer tették be immár. Mikor visszaértem a boltba, főnökasszonyom öccsét egyedül találtam ott. - Convelouté kisasszony! - mondta -, milyen kegyetlen is hozzám!... Beszélik, hogy férjhez megy. Pedig, pedig! Hát nem ér többet önnek egy ifjú, aki imádja, mint a jövendőbelije, aki özvegy és csúf?... Ön még szűz, és olyan szép! Azonkívül meg az övé túl nagy, amint bácsikája mondja, biztos tehát, hogy fájni fog vele. Mi volna, ha egy valamivel kisebb felkészítené? Nézze csak! - mondta, elővéve megejtő szerszámát - ez a mozsártörő egyenesen szüzeknek termett, és fájni sem fog... Értem a csínját: 205

nővérkém férje tutyimutyi alak, és nővérkém engem kér meg olykor, hogy söpörjem ki a pókhálót a szelencéjéből. Tetszett a beszédje, a szerszáma pedig izgatott. Nevetve válaszoltam: - Csakhogy az enyémben nincsen pókháló! Látta rajtam, hogy nem vagyok rossz kedvemben. Megfogta a mellemet. - Elég legyen, pimasz kéjenc! - mondtam neki szelíden, alig-alig erőlködve, hogy eltoljam magamtól. A combom közé nyúlt. - Ó, ez már igazán túlzás, kérem... Abbahagyná végre?! Nadrág nélkül, mereven gerjedve állt előttem. Rádöntött nővére ágyára, felgyűrte a szoknyámat, és rám vetette magát, miközben erőtlenül azt mondtam: - De hát... ez erőszak! S színleg védekeztem, míg egészen át nem adtam magam ostromlómnak: - Oh, ártatlan angyal!... Be kell raknom!... Azzal meglovagolt, én pedig tomporomat megemelve vágtam vissza, mintha el akarnám lökni: de csak még jobban belém fúrta szigonyát. - Nem! - kiáltotta, miközben kilövellt-, semmi nem olyan csodás, mint megfarkalni az ártatlanságot!... De mert attól félt, hogy kiszököm alóla, háromszor is megfarkalt anélkül, hogy kifarolt volna (amivel együtt már negyven volt aznap), és csak akkor vált meg tőlem, amikor hangokat hallott... Szaladtam; hogy megmosdjak. Főnökasszonyom volt. így szólt öccséhez: - Szerencséd, hogy Conveloutéba akadtál! Mindenki más fennakadt volna a horgodon, te csibész!... De meg is ostromoltad?... - Igen. Meg. - Ebben az esetben aligha bírod tovább... Gyere, hadd könnyítsék rajtad. 206

Volt még olaj a mécsesében. Az ifiúr bereteszelte az ajtót, mindhármunkat bezárva így, és nővérére ugrott, majd egyetlen rohammal bevette várát. Ó, hogy löködött farával a szépség! - Srófold! - biztatta... elél... vezek... Húzd ki félig... most vissza... szaporán... Farkalj meg hússzor... egy huzamban... Kettősük látványától ismét felpezsdült a vérem, és telhetetlen mókuskám egy fütykös után áhítozott-amikor halkan kopogtak. Még halkabban húztam el a reteszt, hogy ajtót nyissak. Azt reméltem, hogy a boltosné férje lesz, aki már régóta hőn égett a vágytól, hogy betehesse nekem. Úgy terveztem, hogy majd egy másik szobába tuszkolom. De tévedtem! Az érkező egy jóképű fiatalember volt, aki erősen emlékeztetett Guaé ismerősére, arra, akivel megfarkaltatott. - Kisasszony - úgymond -, ön Agnés-Convelouté? - Én, uram. - A kisasszony Monsieur Guaé jegyese? - Az vagyok, uram. - Nagyon szereti ezt a Monsieur Guaét? - Az ész, nem pedig a szenvedély rendelte el házasságomat, uram. - Ebben az esetben nem lesz fájdalmas önnek, kisaszszony, ha felfedek ön előtt egy titkot? - Mi legyen az, uram? - Arról van szó, hogy az imént ön azt hitte: a jövendőbelije teszi magáévá... - De miről beszél, uram? - Ott voltam én is, csak elrejtőzve, kisasszony/ Mivel Guaé petrencerúdjával nem tudta megfúrni, eladta nekem az ön szüzességét száz aranyért, így pedig én voltam az, aki megfosztotta szüzességétől... Nem akar-e inkább hozzám jönni? . - Lehetetlen, amit állít, uram! 207

- Nem az: az övé igenis túl nagy. Az imént tette be önnek valaki - s az én volnék. Tudtam jól, hogy így van. - Egy szót kell csak mondania, uram: el tud venni feleségül? - Kisasszony, én már elvettem egy hetvennyolc éves szipirtyót, aki gazdaggá tett; meg kell várnom, amíg elhalálozik. - És ha teherbe esem, uram?... Hozzá kell mennem Monsieur Guaéhoz. - Akar a szeretőm lenni? - Az nem lenne tisztességes. - És ha ő hozzájárul? - Nos, miután már úgyis magáévá tett, éspedig Guaé úr beleegyezésével, nem bánom; feltéve, ha jegyesem nem tudja meg, hogy én tudok a dologról. - Oh! Erre a szavamat adom! Jó ég, mennyi erényesség is lakozik önben!... Egyedül van? - Nem. Itt van a boltosné is. - önnel hálhatnék ma éjjel? - Ó, szűzanyám! Éjszakára csak akkor hagyhatom el a házat, ha apám mellett kell virrasztanom, feltéve persze, hogy beteg. Másként lehetetlen a dolog. - Ha megengedi, magam megyek el apjaurához, és beszélek vele! Gazdag vagyok: márpedig mennyivel hasznosabb lenne, ha önnek fizetném meg bájai díját, mint egy olyan alávaló gaznak, amilyen Guaé! - Nem bánom, beszéljen apámmal. - Ha beleegyezett, visszajövök önért! - Jó, de ne egyedül: szeretném, ha ott lenne valaki, akit én is ismerek! - Meglesz, efelől nyugodt lehet. Az ifjú elment tehát apámhoz. Elmondta, hogyan adta el neki Guaé a szüzességemet száz aranyért négy alkalomra 208

- az elsőért már le is szurkolta a huszonöt aranyat -, miután őmaga nem bírt felavatni; hogy pomádé segítségével már meg is farkalt, és szelencémet olyan pompásnak találja, olyan bársonyosnak, hogy másik neki többé nem is kell; hogy arra kért, hadd háljon velem, és az én tanácsomra fordul hozzá, vagyis apámhoz. Végül a három következő éjszakáért felajánlotta a maradék hetvenöt aranyat. Apám azt felelte: - Miután Guaé akarta, hogy felszarvazzák - hát kapja meg. Beleegyezem, hogy itt háljon a lányommal, amennyiben csakugyan leszakította a virágát - de azt ő majd úgyis megmondja. Hozza el tehát; kap egy levelet, amiben majd idekéretem. Apám megírta a levelet, azután boltunk bejáratáig kísérte széptevőmet; odabenn a boltosnét még mindig gyömködte az öccse. Én ezalatt fivér és nővér páros lovagolásának látványával szórakoztattam magamat. Égetett a tűz, mikor az ifjú apám levelével újra megjelent. Kinéztem az ablakon; apám leendő megsrófolóm kocsijában várt bennünket. Beteg apámhoz megyek őrködni, szóltam be, azzal már indultunk is. Megérkeztünk; széptevőm pompás vacsorával vendégelt meg, és átadta apámnak a huszonöt aranyat. Ettünk, ittunk, majd ágyba bújtattak. A fiatalember azt akarta, hogy apám vetkőztessen le, és mosdassa meg mormotámat. Majdmaga is villámgyorsan meztelenre vetkőzött; egyedül egy bő ing volt rajta, mikor belépett, amit azért hozott magával, hogy kényelmesebben végigmarkolászhasson. Behívta apámat, hogy segítse be szerszámát mókusom nyílásába, majd nekem feszült... Most is ugyanúgy küszködött, mint Guaénál, amin még én is csodálkoztam. - Csakugyan igen szűk a lyukacskája - nyugtázta maga is a dolgot. - Ha hagynánk pihenni, egy hét alatt visszanyerné a szüzességét. 209

Hatszor sulykolta be; apám, aki mellettünk feküdt, mindannyiszor segédkezett a behelyezésnél. Végül ő is, én is elaludtunk. Másnap reggel pompás csokoládét főzetett, amitől erőre kaptam. Nem voltam hajlandó kocsival menni vissza főnökasszonyomhoz. Tudták jól, hogy miért! Azt hallottam, hogy a melegen lenyelt hímlövedék kitűnő a mell számára, megerősíti, és fehérít is rajta: Guaéhoz akartam menni, hogy kiszívhassam fütyköséből a magam fél literét. Elengedtek; rohantam hozzá! Épp menni készült. - A minap csak adtam önnek a gyönyörökből - mondtam -, kapni viszont nem kaptam belőlük; nagyon kimerített! - Mondja meg hát, mit szeretne, szépségem? Farkaljam farba, combba, lábba, hónaljba, fülbe, nyakba, mellbe, lövelljek a köldökébe, préseljem fütykösömet a lábikrái közé, a cipőjét avagy a szép papucsát tegyem meg szelencének? Megteszek mindent, egy valamit kivéve: elöl srófolni nem lennék képes, éspedig azért, mert ön túl szép, én pedig túl férfias vagyok. Ahelyett, hogy válaszoltam volna szavaira — melyek nekem hottentottául hangzottak —, kigomboltam nadrágját, és egyik kezemmel rázni kezdtem a fütykösét, a másikkal pedig ösztönösen golyóit csiklandoztam. Üvöltött a gyönyörűségtől: - Istennő!... szentséges ribanc!... Isteni szajha!... rázd!... rázd!... prütyköld!... prütyköld a golyóimat!... Oh! Hah! micsoda kéj!... Condra!... Lotyó!... Szajha!... Istennő! Vigyázz... lövök! Erre a szóra számba kaptam jókora lőcsét, hogy nyelvemmel és ínyemmel pátyolgassam. Guaé magán kívül volt, és már Istent káromolta: - Szentséges... fűzfán baszott Úristen! Szűz Mária átkozott picsája! Jézustól megprütykölt Magdolna lyuka! Szent Tekla, Szent Teodóra, Szent Katalin, Szent Cecília, Ágnes 210

Soréi, Marion Delorme, Ninon, D'Aubigné, La Valliére, Pompadour, Duté, Lange, a szép Mars, a csodálatos és kihívó Mézeray, a fiatal és jámbor Hopkins, a szépséges Henriette lyuka - nem értek fel... ezzel a szájjal, ni... Rakjam... bele... elél... vezek!... Nye-eld... Fa-ald a túrót, királyném! Noha még mindig szívtam mordályát, hevesen kirántotta a számból. - Ez már gyönyörből is túl sok - nyögte -, mindjárt belehalok. Bevetetett velem néhány kanál kávét, hogy kiöblítsem a számat. Azután újra rázni kezdtem neki. Mellemet szívta, szájába furattá nyelvemet, és ki akart nyalni. De nem engedtem, mert aznap este még furkálásnak néztem elébe... Guaénak megint állt: húzogattam, csiklandoztam, megáradt a manna, és ismét lenyeltem egy adagot. Ez* még háromszor ismétlődött meg. Csupán csak az idő hiánya késztetett arra, hogy elváljunk. Este kilenckor értem jött egy kocsi, hogy elvigyen apámhoz... Megvacsoráztunk, lefeküdtünk és üzekedtünk, mint előző nap. Másnap a csokoládé után Guaéhoz mentem, hogy magjából is bereggelizzek. Négy adaggal fogyasztottam... Majd főnökasszonyomhoz visszatérve, ennek férje akarta betenni, akit nyilván hitvesének az öccse világosított fel. A leghatározottabban visszautasítottam. Elpanaszolta a dolgot hitvesének, aki erre szemrehányásokat tett nekem. Azért kimentett férjénél, mondván, hogy vőlegényem apám felügyelete mellett már hatszor betette, és arra kérte, hogy várja ki a maga sorát. Este eljöttek értem. Viédase asszony - a boltosné odasúgta a fülembe: - Ha csak lehet, ne engedd, hogy meglovagoljanak; ha a férjem nem teheti be neked holnap, még belepusztul! Szeretőmet már apámnál találtam. Vacsora közben Guaé211

ről beszélgettünk. Lovagom úgy vélekedett, hogy miután előtte lettem megfarkalva, nincs miért tártanom a terhességtől. - Ezért suhintom be mindig egészen, és sülök el a lugasa mélyén - mondta. - Én pedig szíves-örömest rakom be a fütykösét leányom lyukacsába - tette hozzá apám -, csak hogy annál jobban felszarvazzuk azt a senkiházi Guaét, aki nem átallotta áruba bocsátani a menyasszonya szüzességét. - Magam is ettől jövök lázba, valahányszor jövendőbelijét farkalom-felelte hódolóm.-Azt hiszem, még egy agancs annak a pernahajdernak a fejére... és én leszek a legboldogabb! Sőt, még valami eszembe jutott: mindegyikük kap ötven-ötven aranyat, ha hajlandók egymással a farkalásra, hogy ezzel újra-, sőt agyonszarvazzuk a fickót. - Áll az alku!-lelkendezett apám-, ha ön végzett, berakja buzogányomat lányom hasadékába... - Azt már nem! - kiáltottam. - Majd lefogja nekem, ha makrancoskodik. - Eszem ágában sincs - mondtam erre -; ha járatom a faromat, miközben szeretőm farkal, azért teszem, mert szeretem őt. De Monsieur Guaénak is sok hálával tartozom: ő a dajkám, és ő az, aki tejjel itat engem. Nem értették, hogy miről beszélek. Ágyba vittek. Lovagom hatszor farkalt meg; a hatodiknál így szólt apámhoz: - Gyere, mássz a lányodra és gyömöszöld meg, majd én behelyezem a fütykösödet. Apám rám kúszott, lovagom hasadékomba csúsztatta buzogányát, és az atyai lőcs belém nyomult. Mivel minden más férfinál jobban rajongtam apámért, úgy riszáltam ágyékomat, akár egy hercegkisasszony, ha az apródja tömködi. Az ifjú újra begerjedt, és megáradásunk látványa olyan szerelmi lázba hozta, hogy oldalunkra fektetett, és

212

miközben elöl apám furdancsa zárt el, ő hátulról srófolt meg... Megmosakodtam, majd elaludtunk. Reggeli alatt lovagom szinte részeg volt az örömtől: - Hah, hogy felszarvaztuk a nyavalyást! - kiáltotta... Jóember, nesze egy váltó száz aranyról. Meg kell hogy farkaid nekem az esküvőjük után is, és minden alkalomért huszonöt aranyat kapsz tőlem. Elment, én pedig rohantam Guaéhoz, akit lassan éppanynyira megkedveltem, mint apámat. Áradozva fogadott, isteni szajhának, mennyei lotyónak nevezett... Hat bőséges öntettel itatott meg, amitől olyan gerjedelem fogott el, hogy visszamentem apámhoz. - Az ügyvéded - mondtam neki lihegve-tegnap óta már kipihenhette magát... Éget a tűz... Siess, és hozd el, ha szeretsz. Apám már repült is; „Kleopátra, Kleopátra!", kiáltott még vissza... Az ifjú ügyvédet az ablakban állva találta, merev buzogányával a kezében: . - Láttam az imént bemenni a lányát-úgymond-; kirázom magamnak, és közben rá fogok gondolni. - Isten őrizz! Jöjjön, hozzon magával valamennyi pénzt, és tegye be neki. - Huszonöt aranyat? - Az túl sok egy alkalomért; egy arany minden fütykölés. - Rendben! De most már- nem teszem vissza; hátha megszolgálja az egészet... Megérkeztek; belépve, az ügyvéd ágyam végére dobta a pénztárcát. - Rajta, leányom - mondta apám -, ez mind a tiéd lehet... ahány elvégzett farkalás, annyi arany. Azért nehogy halálra hajszold a barátunkat! Már épp ki akarta rázni magának tevégetted, amikor odaértem. Nyakába ugrottam és szájába fúrtam nyelvemet: - Szerelmem! Drága szerelmem! 213

- Ó, hogy imádlak! - felelte. Mellemnek, ölemnek esett. Hanyatt dőltem. Rám mászott; beszurkoltam fütykösét bejáratomba, és fenekem négy löketével legmélyémig merítettem magamba. Érezvén, hogy megáradok, ő is kilövellt... Tízszer ostromolt meg egymás után. - Tizenöt arany még maradt a számláján - mondta apám, látva, hogy lemosdik, és visszabújik nadrágjába -, akkor jön el újra, amikor tetszik. így tartott ez esküvőm előestéjéig. Guaé minden reggel megitatott tejével - azazhogy magjával -, amitől bőröm fehérebb, arcszínem ragyogóbb, lugasom selymesebb lett, vérem pedig olyannyira felkorbácsolódott, hogy már csak akkor éreztem jól magam, ha fütykös volt a lyukamban. Reggelinél így szólt ifjú lovagom: - Guaé csodálkozhat, hogy nem találkozom vele mostanában! Még azt hiheti, hogy nem jól választott szép kancám bugyellárisával! Hadd lám, meg tudom-e venni tőle az első éjszakát mátkájával; ha már a mi megfizethetetlen Ágnesünk mindenáron hozzá akar menni. Erről világosítottam fel ugyanis farkalás közben.. Apám lelkendezett, de mikor elkísért Guaéhoz, hogy megszoptasson, jóságosán hozzáfűzte: - Te nem olyan menyasszony vagy, mint a többi: ami más szomját kielégítené, az neked csak egy csepp a tűzre. Van egy ötletem: vállalkozom rá, hogy holnapután jóllakassalak, éspedig oly mód, hogy megsrófoltatlak mindenkivel, aki már farkalt téged, de végkimerülésig. Előbb én, aztán a bácsikád, az ügyvéd, a boltosné öccse és talán a férje is. Ha akad még néhány további fickó addig, nekik csak a farod áll nyitva; azt mondjuk majd, hogy a szüzességedet hitvesednek őrződ. Farba fúrni egy menyasszonyt a nászéjszakáján nem akármilyen élvezet, amit busásan meg fognak fizetni. Én majd Guaéval mindent elrendezek. 214

Megérkeztünk. Hálával telten öleltem meg apámat, és arra kértem, hogy titokban próbáljon utánam osonni, és nézze végig itatásomat. Benyitottam, és őt is beengedtem. Guaé nadrágját ledobva röpült felém. Végigcsókolta előbb a lábam fejét, a lábamat, a fenekemet, a mókusomat és a mellemet. Majd szájába furattá nyelvemet, azután kezembe adta szerszámát. Hevesen húzogatni kezdtem, Guaé pedig azt mondta: - Van bennem belátás, szuka: nem foglak meglőcsölni. Majd apád és nagybácsikád farkainak meg az esküvőnk napján. Azután, éjszakára három friss fütyköst is kapsz majd, egyebek között azt is, amelyik beavatott... Oh! A gondolat, hogy tulajdon apád fog megfarkalni, egy pint túrót csapol ki belőlem... és mindjárt elönti a torkodat!... Gyerünk, lotyó! Érzem, hogy jön: tapadj rá a száddaj... Oh-ahjaj... a nyava... lyás... megfar... kalja... a lányát... Apád furkál, te ringyó! megdug, szajha... Jaj! Ettől az isteni gondolattól elélvezek!... Mmmm-aah! Majdhogy el nem ájult... A kényszerű megszakítás alatt odamentem apám rejtekhelyére: - Farkalj meg - mondtam neki -, másként nem lehet boldog az én drága jegyesem! - Ó, istennő! - kiáltott fel Guaé, és térdre vetette magát -, hát inceszta leszel a kedvemért! Imádni foglak egész életemben. Bevezette az atyai szerszámot. - Járasd a segged - buzdított -, riszáld! - Elél... vezek... - hörögtem. - Gyere, édes szerelmem, hadd rázzam ki! Guaé, érezvén a kilövellés közeledtét, szentségeit a gyönyörtől... Számba hatolt, miközben apám továbbra sem vonult ki belőlem; így egyszerre nyeltem el az ő lövedékét, ittam fel ölemmel apámét és áradtam meg magam is. Apám négyszer lovagolt-meg, és Guaé is négyszer gyömöszölt 215

szájon, amikor kopogtak. Guaé sietett ajtót nyitni; én addig kiöblítettem számat és lugasomat. A bácsikám volt. - A legjobbkor jön - így Guaé -; most próbáljuk ki a menyasszonyt; ebből maga se maradhat ki. Apám elmagyarázta a dolgot. Guaé az ágyra döntött, bácsikám pedig meglovagolt. Hatszor srófolta be, én meg további hat alkalommal facsartam ki Guaé szerszámát. Ekkor pihenőt engedélyeztek. Majd megegyeztek, hogy tizenkét csődör hágjon meg esküvőm napján, elöl vagy hátul, ahogy nekem tetszik; Guaé pedig, aki szám kizárólagos birtokosa, az éjszaka leple alatt még három új furdancscsal fúrasson meg, akiket ő választ ki. Bácsikám álmélkodva kiáltott fel: - Ó, szajha lesz tehát! Éppen ez kell nekem, így imádom igazán... De nehogy hibát kövessenek el, se Guaé úr, se az apja; mert csak önöknek kettejüknek nem kell fizetniük ám! Szavai végeztével elém borult, és istennőnek nevezett. Visszamentem főnökasszonyomhoz. Férjével együtt kérlelni kezdtek, hogy előbbi hadd tegye be legalább egyszer az esküvőm előtt. Kitartóbban ostromoltak, mint bármikor, mire beadtam a derekamat. A boltosné behelyezte ura buzogányát a hasadékomba. Mindössze egyszer lettem megfarkalva, mert ez az ember gyönge alak volt, és még a felesége is sorra akart kerülni utánam. Az én kezemből kapta meg fortyogó bugyra a hitvesi mordályt... Miután a műveletet elvégeztük, majd még egyszer megismételtük, istenhozzádot mondtam nekik, és eljöttem. Sírtak. - Ha el is veszítelek - mondta a boltosné -, vigasztal a tudat, hogy férjem megfarkalhatott... Ez a kéjes gondolat ezután majd gyakrabban ráveszi, hogy nekem is betegye. Menni akartam, amikor betoppant az öcs. Nővére elmesélte az imént történteket. Nem válaszolt, hanem az ágy széléhez vitt, rádöntött, és a szemük előtt egyetlen szó 216

nélkül megsrófolt. Másodszor is neki akart látni, de elhárítottam; meghívtam őt is meg sógorát is, hogy jöjjenek el két nap múlva az esküvőmre, és akkor tegyék majd be. Megköszönték a meghívást.

217

XXXVII. fejezet

A szőrös ember, meg a többiek. (Madame Guaé elbeszélésének folytatása) Megérkezve apámhoz, beszámoltam neki mindenről, amit az imént véghez vittem. - Mikor ennyi fizetett munkája van az embernek-mondta -, nem érdemes olyasmivel foglalkozni, ami semmit se hoz a konyhára. Az előbb ismerkedtem meg egy meglehetősen kellemes kinézetű illetővel, aki igen erős lehet, mert sötét bőrű, és mindenét szőr borítja; igen komoly summát kínál érted ma éjszakára. - Egy percig se habozzék elfogadni -feleltem mosolyogva -, mert ettől a semmiségtől ugyan csöppet se fáradtam el. Apám most már megnyugodva vetkeztetett meztelenre, előbb meleg, majd hideg fürdőt vétetett velem, bő ingben ágyba bújtatott, és megitatott pompás erőlevessel. Azután hagyott aludni. Délután öt óra volt ekkor; éjfélkor arra ébredtem, hogy nyaldossák a szelencémet. Hadd nézzem meg magamnak, kértem az idegent. Fölemelte a fejét: igen szép arcú, napbarnított férfit láttam magam előtt. Elmosolyodtam, ő pedig mellemet kezdte szívni, és közben hízelgő szavakat duruzsolt: - Milyen szép a mókusa, milyen pompás a bundája... a hasa szűzies... a tompora alabástrom... a keble hófehér... a nyaka karcsú... a két ajka érzéki... a foga tündöklő... a szeme a legszebb... a szempillája, a szemöldöke és a haja, akár egy szépségistennőé... a lába tökéletes... a lábfeje

219

remekbe szabott... Ha megfarkaltam, beszámolok a többiről is. Beszólt apám, hogy keljek fel vacsorázni. A kreol anyaszült meztelenül vitt oda karjában a tűzhöz. Legnagyobb meglepetésemre kit nem látok ott, mint Guaét! Belebújtam rugalmas fűzőmbe. Physithére - ő volt a barna képű befűzött és arra kért, hogy keblem bukjon elő a lehető legjobban. Apám az egyik, Guaé a másik lábamat bújtatta vakítóan fehér selyemharisnyába. Asztalhoz ültünk; lovagomnak az volt a kívánsága, hogy keblemet hagyjam fedetlenül. Nekiláttunk a vacsorának. Jó étvágyam volt nekem is, de a kreol úgy evett-ivott, akár egy Herkules. Az asztaltól felkelve, így szólt apámhoz és vőlegényemhez: - Nem csaptak be: felülmúlja minden dicséretüket. Ha a mókusa belül is olyan, mint kívül, a lány az enyém, kerüljön bármennyibe. - Hadd lássuk a belevalót! - felelte Guaé. - Mert a .menyasszony mindenben a legtökéletesebb!... Tessék, ímhol a magamé - és tudnia kell, hogy nem sikerült begyömöszölnöm, hiszen emiatt beszélt Convelouté úrral, az apósommal. - Meglátjuk, méltó-e erre a szép névre... De önnek rettentő egy mordálya van, Guaé úr!... Markolja meg," szépem, hadd lám, milyen, mikor jó kemény. Megfogtam Guaé szerszámát, aki visongott a gyönyörűségtől. - Áll már nekem is - folytatta Physithére -, de gerjessze be az apjauráét is, hadd hasonlítsuk össze őket. Közben én már megmarkoltam az ő fütykösét is, amely kezem szorításában duzzadni kezdett. Elvégeztetett az összemérés: Guaénak háromszor akkora volt, mint a szőrös embernek, akié viszont kétszerese volt apáménak. - Hadd mondok neki valamit - kérte, magán kívül a gyönyörtől, a többieket Guaé. 220

Az egyik ablakhoz tuszkolt, a függöny mögé bújtatott, és a számba lövellt. Egyedül apám jött rá, hogy mit művelhet Guaé. Belém rendkívüli erőt öntött ez a tápital. Égtem a tűztől... Engem is magával ragadott a hév, amikor Physithére így szólt: .- Legelőször ruhástul akarom megfarkalni. Odavitt az ágy lábához, és kilépett nadrágjából; olyan szőrös test állt előttünk, akárha egy majomé lett volna. Megfogatta szigonyát, és azt mondta: - Helyezd be ezt, ni, bugyrod nyílásába, és emeld meg szépen a farod minden löketemre. Beraktam magamnak. Physithére megindult; felsikoltottam, mert szigonya felsebzett, lévén nagyobb nemcsak nagybácsikáménál, de minden buzogánynál, ami addig megfárkalt. - Semmiség - úgymond -, csak a szűzhártyát... lyukasztottam át. Járasd a "feneked! Riszálni kezdtem, ahogy csak bírtam, sóhajtoztam, fenekem löketével válaszoltam buzogányának minden döfésére. Eljutott a legmélyémig. Kürtőm csipeszként tapadt makkjának kobakjára. Üvöltött a gyönyörűségtől: - Csodálatos ribanc - így kiáltott -, selymes lyukad harapdálja a fütykösömet! Megcsináltad a szerencsédet, de apád meg a vőlegényed is, akik eladtak nekem... Gyerünk, farkaljunk! Ráztam, forgattam a fenekemet, fickándoztam, ahogy apám, sőt maga Guaé is biztattak. - Odavagyok! - kiáltotta a barnabőrű -, megárad! Oh! csinál nekem egy kiskölyköt, farkincásat!... Majd vőlegényemhez fordult: - Ide gyere, kurafi, nyúlj be a farkam tövéhez és csiklandozzad, amit ott találsz, a másik kezdettel meg láss a tökincének! Guaé engedelmeskedett. Azóta megtudtam, hogy barna221

bőr farokcsontjából egy farok állt ki, formára olyan, mint a fütyköse, csak testéhez hasonlatosan bunda borította; ezt a farkat csiklandozta tehát vőlegényem. - Egy óránál előbb nem szállók ki ebből a mennyei lugasból — lelkendezett a farokember hevesen löködve -, csiklandozd, csiklandozd, fickó! a tökömet is, meg a farkamat is! Hatszor élvezett el megszakítás nélkül... Szerettem volna leöblíteni magamat. Vőlegényem szivaccsal megtörölgette szelencémet, megcsókolta, és aranyszelencének nevezte. Apám mellemet szívdosta. Guaé barnabőrhöz fordult: - A magáé. De úgy gerjedek, mint három gyóntatópap. Megengedi, hogy seggbe farkaljam? - Seggbe! Szó se lehet róla: istentelen pazarlás volna. De a főbejárat sem jön számításba: azt akarom, hogy farokcsemetét szüljön nekem. De ha hajlandó kiszürcsölni a lövedékedet, ahogy nem egy tüzes vérű nőszemélyt láttam már, beleegyezem, hogy szájba löccsentsd. Szavai hallatán megragadtam jövendőbelim lőcsét, és lenyelem, ha nem lett volna olyan hatalmas. Üvöltve árasztotta el torkomat, és lövedéke forrón ömlött le a gyomromba. - Hohó! szereti a lőcslevet! - kiáltott fel barnabőr minden tekintetben tökéletes!... És épp olyan sokáig szép fog maradni, mint ameddig termékeny is!... Rajta, papa, itasd meg te is: minden lőcslé közül az atyai a legjobb! Apámra vetettem magam, az ágyra löktem, megragadtam dagadó lőcsét, és addig járattam rajta számat, míg végre kilövellt. Mámorosán szürcsöltem nektárját. - Remek! - lelkendezett csupaszőr -, a legjobb fából faragták, megfizethetetlen! Barnabőr ekkor levetkőztetett, lehúzta cipőmet is. Apám és Guaé segédkeztek neki. Miközben mezítelenre csupaszítottak, végigtapogattak, összecsókolgattak, én pedig kiöblítettem a számat. Rám adták a bő inget. A csupaszőr 222

farokember, immáron meztelenül, alábújt, mellemre tapadt, szájába furattá a nyelvemet, majd szólt vőlegényemnek, hogy helyezze be fütykösét a nyílásomba. Hat újabb farkalást hajtott végre rajtam barnabőr megszakítás nélkül. Fáradtnak éreztem magam, mosdani szerettem volna. Egy egész órán át csücsültem a bidén vízbe mártott bugyellárissal. Barnabőr ezalatt mindvégig azzal mulattatta magát, hogy felgerjesztette Guaét, és háromszor egymás után a számba lövelltetett vele; végül engem szólított, mondván: - Most már felfrissülhettél. Lássunk neki újra, tegyük fel a koronát művünkre! Behelyeztette magának apámmal, aki így biztatott: - Csak bátran, gyermekem! Olyan csődört kaptál, amelyik tízzel is felér. De ha így megy tovább, ne félj, mindent megteszek, hogy megkönnyítsem a dolgodat. Megfarkaltattam újabb hat ízben, de olyan szilajsággal, hogy végképp kimerültem. Panaszkodásomra barnabőr csak annyit válaszolt, hogy a korona nála annyit jelent: az addigi rohamok megkétszerezése. - Hó! Hát hányszor akarja még megfarkalni? - rémült el apám. - Huszonnégy az adagom. - Az túl sok; így nem fog tudni gyereket szülni. De van egy húga, aki éppolyan szép, mint a nővére. Megkapja, hogy kíméljük ez utóbbit. - Rendben van! - örvendezett Physithére. - Szerezzen nekem, amennyit csak tud; mert nem farkalom őket, csak amíg teherbe esnek; és nem farkalom őket a szoptatás idején sem. Itt van a leányka? - mondta, miközben szüntelenül farkalt tovább. - Nincs; legkorábban holnap este kaphatja meg. - Ha így fest a dolog, kénytelen leszek ezen betölteni a huszonnégyet. De most ki a fütykössel: hadd mosakodjon 223

meg! Már csak öt van hátra. Amennyiben a vőlegény alkalmas rá, itassa meg a lőcséről, attól majd erőre kap! Guaé nyomban kezembe adta tökeit, hogy csiklandozzam, lőcsét meg, hogy húzogassam. Olyan buzgón láttam a műveletnek, hogy néhány perc múlva már nyerített, és épp hogy csak be tudtam tömni a számba szerszámát, már el is élvezett nagyokat szentségelve. - Mindenben mesteri! Kifogástalan! - kiáltott fel csupaszőr, miközben újfent meglovagolt. - Ha a húgocska is ilyen remek, két megfizethetetlen lyukacskához jutottunk! Megszakítás nélkül végezte el a maradék öt farkalást. Magam tanúsíthatom: nemcsak egyszer, de két-háromszor is megáradtam minden ostromára. Physithére nem kevésbé volt elragadtatva tőlem, és egyetlen méltó kancájának nevezett. Apám ekkor így szólt: - Ahogy elnézem, a húgocska se lesz elég. De nem kell aggódnia! Van még nekem egy ájtatos unokahúgom, igaz, hogy kissé hisztérika a drága. Meg fogja kapni, hogy a lányaim pihenhessenek. - Tizenkétezer frank évjáradékot íratok mind a hármójukra! -felelte Barnabőrű. - Hozza el nekem őket minden este, csak holnap ne; holnap egy nagy szőkét kell megsuvickolnom, aki hallotta híremet, és ki akar próbálni. Azzal távozott. Ez a közjáték felforgatta minden tervünket. Én délig aludtam, amikor felöltöztettek. Egykor összeeskettek. A menyegző vígan telt. Ott volt a húgom, és unokahúgom, a kis hisztérika is a karmelitáktól; apámnak sikerült szerét ejtenie, és kicsalta egy fürdőkúra ürügyén, amelyre már jó előre engedélyt kért. őszinte szánalmat éreztem húgom, Doucette lyukacskája iránt, és még aznap látni akartam. Apám megmutatta, és ki is nyalta a színem előtt, valamely nyavalya megelőzésének címén... Oh, milyen bájos volt!... Ha nincs rajtam mennyasszonyi hajdísz, magam is megkós224

toltam volna, annyira csábított szűziesen gyöngyöző harmata. .. Apám kiokította, mondván, hogy nászéjszakámon segítségemre kell majd lennie; amibe a kedves gyermek naivan bele is egyezett. Szemügyre vettem karmelita unokahúgom, avagy a szép Victoire-Londo bugyellárisát is. Nem volt olyan bájos, viszont pompás fekete bunda borította. Elég volt megérintenem ujjam hegyével, a szépséget máris szerelmi láz fogta el, és szegény atyuskánk kénytelen volt betenni neki előttem és húgom előtt; de ez is csak egy pillanatra hűtötte le. Behívtuk bácsikámat, aki még háromszor megsrófolta. Majd sorra került a fiatalember, az ügyvéd, mindenki, akit aznap nekem szántak. Utánuk jöttek a farfúrogatók. Farkalásra újra farkalás, farsulykolásra újabb farba sulykolás következett, míg unokahúgom le nem csillapodott. Csak Guaé uraságot nem hívták be hozzá: rá féltékeny voltam... Ez idő alatt apám húgomat bütykölgette. Az apáca farba szurkolása olyan kemény erekciót váltott ki nála, hogy betuszkolta egy külön szobába - követtem őket -, hanyatt döntötte, és felavatta mókuskáját. A szép nyiladékba magam vezettem be az atyai szigonyt, Doucette-et pedig azzal nyugtattam, hogy szükséges „szúrcsapolás"-ról van szó. Az apácát eközben lemosdatták. Észrevettem, hogy Guaé sóváran lesi; kifejezésre juttattam féltékenységemet, és ez hízelgett neki. Megígérte, hogy csillogó lövedékét és tekintélyes buzogányát megőrzi a szám részére mindaddig, amíg gyermekeim kellőképp ki nem tágítják bugyellárisomat is. - De mielőtt a csupaszőr emberé lettem - mondtam neki -, eladott a nászéjszakámra is, elöl és hátul farkalásra; hányan lesznek tehát innen s onnan gyömöszölőim? - Hatan; kétezer tallért fizet mindegyik. - Láthatja, hogy mindennél inkább szükségem van pihenésre. De egy ilyen csinos summát kár volna futni hagyni. Kikötötte, hogy teljes lesz a csend és a sötétség? - Ki, imádott királyném. Egyedül arra tettem ígéretet, 225

hogy megmutatlak nekik egészen meztelenül, ing nélkül, amint magam is mezítelenül enyelgek veled a szobában. De a továbbiakra nézvést alapvető feltétel a csönd és a sötét; hiszen ők - az én leszek, nemdebár! A hat kurafi külön-külön szobában foglal majd helyet, külön-külön lakatja jól szemét bájaiddal, és mind arra vár, hogy egy megbeszélt jelre egyedüli birtokosod legyen majd. - Akkor minden rendben: hárman fognak helyettesíteni engem. A legfinomabb és legkisebb fütyköst adjuk a húgomnak, a legszilajabbat és legvadabbat pedig a karmelitának; továbbá megnyerem még az ügynek a főnökasszonyomat is, aki mire sem vágyik jobban, mint hogy farkalják, csak ki ne tudódjék. Ön majd úgy rendezi, hogy mindegyiknek kétkét férfi jusson, ami annál könnyebb lesz, mivel csak az utóbbiakat kell megtéveszteni. Guaé csodálta leleményességemet és üzleti érzékemet. Megígérte, hogy mindenben aláveti magát utasításaimnak, és engedélyt kért, hogy behívhassa húgomat avagy az apácát egy kirázásra. Behívtam mind a kettőt; a karmelitának felfedtem a kebleit, és szóltam, hogy markolja meg hitvesem buzogányát és két golyóját. Azután kellő pózba állítottam húgomat, derék fölé gyűrtem ruháját, és mert lélegzetelállítóan szép tomporral dicsekedhetett, a hátulját mutatta. Magam is felgyürkőztem, és melléje álltam szemből. Guaét így egy kéz lágyan csiklandozta, miközben háromszorosan elragadó látványunkat élvezhette - amihez hozzátartozott az apáca pompás keble is -; nem tartott soká, és nyüszített a gyönyörűségtől. Lassanként teljesen elragadta a hév, és képes lett volna megfarkalni az apácát, ha nem vetem magam mordályára, hogy bekapjam. Hörögve lövellte tele torkomat. Visszamentünk mind a négyen, hogy táncoljunk; húgomat, unokahúgomat és engem is rajongva fogadtak. A következő éjszakára nekem szánt hat csődör mind részt l 226

vett a menyegzőn. Ha rám vártak volna, Guaének esze ágában sincs megmutatni őket; így viszont, hogy másoknak lettek várományosai, már előre lelkendezett. Megmutatta őket: förtelmes szörnyalak volt mind a hat. Guaénak sikerült szerét ejtenie, hogy egy külön szobában sorra mindet levetkőztesse, mégpedig azzal az ürüggyel, miszerint erősítő balzsammal dörzsöli be őket. Az első egy aszott csontváz volt, olyaténforma farokkal, mint apámé. Hosszú orra az állat böködte, orcája beesett, szeme élénk volt, testén pedig fekete szemölcsök éktelenkedtek. A szigonya miatt húgomnak tartottam, ha jobb nem akadna. Widewitnek hívták. A második egy alacsony, köpcös alak volt hatalmas pocakkal, nagybácsikám farkával, a bőre pedig akár a főtt ráké; az orra mint egy jókora répa, a szemöldöke sűrű és fakó, a szája akár egy harcsáé, az ajkai cserepesre szikkadtak, mint a nagy zabálóké. Őt gondoltam másodiknak Doucette számára, ha jobb nem kerül. Oroszos neve volt: Wiwitenkoff de la Cowillardiére. A harmadik egy gém és egy dromedár kereszteződésének felelt meg: hosszú, csontos lábakra támaszkodott a törzse, vállán kúposán kinyúló dombtetőt viselt, arca négerbarna volt és kiszáradt; keszeg combjait lábszárától egyedül a két ágyúgolyónyi térdkalács különböztette meg. Mindaz, ami teste egyéb tájain hiányzott, lőcsén volt megtalálható, amely nagyobbra nőtt még a farokemberénél is, Guaé fütykösének pedig legalább a kétszeresét tette ki. Toutenvit urat - mert így hívták a hórihorgast - főnökasszonyomnak szántam, aki tüzes volt, nagy lyukú és meddő. A negyedik egy kövér búzakereskedő volt, magasságraszélességre egyforma, fekete, mint az éj, és tele pattanásokkal; a két golyója jó néhány fontot nyomott, rendkívüli méretű husángja meg olyan vastag volt, mint bácsikámé. Witplongeardowot unokahúgomnak szántam, tökeiből kifolyólag. 227

Az ötödik arcának színe egy béka hasára emlékeztetett, feje egy szörnyetegé, hasa egy Desessart-é, lőcse pedig olyanféle volt, mint Guaéé (a megállapodás szerint fenekem ítélték neki). A tekintete rettenetes, a szája undorító volt, de az orra még inkább. Vitcruelnek a boltosné bő bugyrát választottam ki. A hatodik és legutolsó nagyra nőtt, görnyedt hátú, füstösképű, görbe lábú, vörös hajú és csipás szemű alak volt. Buzogánya ágyúcsőnek is beillett volna, olyan hosszúra nőtt. Csakugyan tett rá lőcsfogót, amit azonban le kellett vennie, hogy farba fúrhasson. Perceavant lett tüzes unokahúgom második lovagja. Eljött az este; ágyba vittek, s a hat szörny mind azt hitte, hogy hamarosan hóhérom lehet. Guaé bevezetett a nászszobába, és úgy tett, mintha ágyba bújtatna. Igazában négy külön helyiségbe osztott el minket, majd minden fényt eloltott. Jómagam talpon maradtam, és szelencém helytartóinak egyenként áradozó képet festettem a szép ifjúról, akit mindjárt karjukba ölelhetnek. Úgy éreztem, lelkiismeretemnek tartozom annyival, hogy legalább a képzelt gyönyört megadjam nekik, ha már az igazi hiányzik. - Gyönyörűm - mondtam húgomnak -, mennyi örömmel áldoznád fel pihenésedet, ha megláthatnád az elbűvölő ifjút, aki bájaidat hamarosan összesebzi. Földöntúli lény, Ámor ő maga! Azután az apácához mentem: - Ma megérezheted, micsoda különbség van cellád fekhelye és egy újdonsült mátka ágya között, forróvérű húgocskám: egy délceg vitézt kapsz, jókora buzogánnyal... Sikoltozhatsz, de beszélned nem szabad; azt kell hinnie, hogy én vagyok az... Következőként főnökasszonyomat kerestem fel: - Végre egyszer jóllakhat azzal, amit annyira szeret, kedves gazdasszonyom: egy gyönyörű ifjút kap mindjárt... 228

sőt... talán kettőt is, akik szenvedélyesen áhítoznak utánam, és inuk szakadtáig sulykolják nemsokára a kegyed forró bugyellárisát. Mekkora nagy a lőcsük! Kenéssé be magát azért pomádéval, mint a szüzek, és járassa a farát, hogy annál gyorsabban szippanthassa fel a jókora falatokat! Főnökasszonyom hálás volt, és arra kért, hogy máris adjam át ostromlóinak. Szaladtam Toutenvitért, a harmadikért a hat közül... De menjünk csak szépen sorjában. Guaé már várt. Mikor odaértem, utasított, hogy beszéljek; Widewitet, az első szörnyeteget pedig kézen fogva húgomhoz vezette. - Édes uram - mondtam édesdeden, fejemet húgocskám párnájára hajtva -, legyen kíméletes. - Jó, jó, csak ne beszélj: észrevettem, hogy az egész lakodalom miutánunk hallgatózik, a nagy szerszámom miatt. Mialatt szóváltásunk folyt, Widewit, aki már előre levetkőzött, neki is veselkedett húgomnak. Guaé ekkor, utasításomnak megfelelően, a negyediket, Witplongeardowot vitte be ugyanilyen óvintézkedések közepette az apáca mellé. Toutenvit - a harmadik - megkapta főnökasszonyomat; a többi három néhány órával későbbre kapott találkát. Most pedig hat önálló képben kell lefestenünk a Nászéjszaka minden egyes jelenetét!

229

XXXVIII. fejezet

Hat fütykös három lyuk ellen (Madame Guaé elbeszélésének folytatása) Riadt húgom nagyokat nyögött, mikor a szörnyeteg, akit ő angyalnak hitt, nekiesett. Hallhattam, hogy nyelvével dolgozza meg, majd, hogy húgocskám megárad. - Meghalok! - rebegte. - Milyen bársonyos a hangod, szép menyasszony dicsérte Widewit suttogva. Most már nem is késlekedett tovább, hanem rámászott, és meglovagolta. Szegényke, jóllehet már fel volt avatva, felsikoltott. Mondtam valamit, nehogy lelepleződjék; a vén vámpír erre óvatosabban bánt vele, simogatta, húgom pedig minden erejéből segédkezett neki, mígnem újra elélvezett. Hála előrelátásomnak, ugyanolyan gyönyörben volt része, mintha egy szép legény prütykölgette volna... Lovasa most már teljesen betörte; átmentem az apácához. Witplongeardowot figyelmeztették, hogy ne merje felrakni lőcsfogóját; de a szerencsétlen megkínzott nyögései hallatán gyanút fogtam. Szóltam Guaének, aki kirántotta a nyeregből a fickót, és lekevert neki néhány nyaklevest. Hallhattam, amint suttogva azt mondja neki: - Gazfickó! Össze akarod nyomorítani a feleségemet? Ide a lőcsfogóval! - Csődör úr átadta neki, s kanca asszonyság attól kezdve már csak gyönyöröknek volt kitéve. Innen főnökasszonyomhoz siettem, akit Toutenvit ügyet-

231

lenségénél fogva nem volt képes meglovagolni. A párnára hajtottam fejemet és nyögve azt mondtam: - Kérje meg apámat, hogy tegye be. Guaé csendben utánam jött; elvégezte a behelyezés műveletét, és attól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Mind a három szépség két-két ostromot állt ki a főmellvéden. A három kurafi ekkor, mintha összebeszélt volna, visszájára fordította a medáliát: felszentelésre került sor mind a három altemplom esetében. Főnökasszonyom azt hitte, megagaralásra készítik elő, a másik kettő viszont még annyit sem sejtett. Mindhármójuk rozettájába ugyanabban a pillanatban fúrtak be, s a tilalom ellenére egyszerre kiáltottak fel: - Jaj, a fenekem! - így Doucette. - Jaj, a farnyílásom! --így az apáca. - Jaj, a seggem lyuka! - így a boltosné. Ügyet se vetettek rájuk. Húgom szerencsére tágas farnyílással rendelkezett, így nem szenvedett annyira. Az apácának viszont - akit Witplongeardow lőcsfogó nélkül hágott farba - rőfnyire merült beleibe a szurony, és olyan érzése volt, hogy farkalója a köldökét csiklandozza. Nagyon megkínozta ez a köpülés, mert Witplongeardow vadul és durván húzogatta ki-be. Egyedül a kilövellés szerzett neki örömet, mikor is a lövedék meleg olajjal árasztotta el vastagbelét. Főnökasszonyom Toutenvit által a lehető legiszonyúbb kínzatásnak vettetett alá: hátsó nyílása éppolyan szűk volt, amennyire tágas volt az elülső. A hatalmas buzogány kettéhasította, szegényke a foga között préselte ki magából a szitokszavakat. A kilövellés végre meghozta a kellő öntözést és vele az enyhülést. A három aggastyán most már eleget kapott. Guaé értük ment és kivezette őket, vigyázva, nehogy összetalálkozzanak. Kiöblögették a három fő- és hátsó bejáratot, elsimították

232

az ágyakat, új lepedőt terítettek fel, visszafektették a hitvesi hármast, Guaé pedig bebocsátotta a három új szereplőt. Először Wiwitenkoffért ment; húgomra fektettem, és karjábazártam. Húgom, most már edzettebben, gyöngéden simogatta a szörnyeteget, aki meglovagolta; Guaé helyezte be neki, és ezt az alkalmat kihasználta arra, hogy megmarkolássza és megcsiklandozza húgomat, akit ettől olyan rázkódás fogott el, hogy farkalója - abban a hiszemben, hogy hozzám szól - felkiáltott: - Hah, mekkora kurva vagy! Látván, hogy Guaé belefeledkezett húgomba, én mentem a másik kettőért. Perceavant-t az apácához vittem, és ügyeltem, hogy nincs-e rajta a lőcsfogója. - Ó, milyen finom a tapintása! - lelkendezett, és el akarta kapni a kezemet; de gyorsan elhúztam. - Járasd a farodat, ringyó - nógatta hátasát -, az enyém vagy, megsrófoltalak, most már nem tudsz kibújni alólam! Én nem a férjed vagyok! Megfizettem azért, hogy veled hálhassak és elvehessem a szüzességedet, úgyhogy a szajhám vagy. Szaporán tehát, hallod-e, járasd a farodat! Megfizettem érte!... Guaé meghallotta; átsurrant, és nyakon ragadta, hogy elhallgattassa. - Nem tartod be, amiben megállapodtunk - úgymond -, tehát én sem tartom be! Takarodj a színről, istenverte haramia! - Megyek, de csak ha farán fúrtam. És hátulról is megsrófolta a karmelitát, dacára Guaé záporozó ökölcsapásainak. Az apáca iszonyú sikoltásokat hallatott... Jómagam főnökasszonyom mellett strázsáltam, akit a dagadt Vitcruellel párosítottam össze. Neki csak farba furkálás járt volha; de a tüzes perszóna saját kezűleg terelte az instrumentumot bugyellárisába. 233

- Ó, szóval nem is vagy szűz, babám - kiáltott fel Vitcruel -, ha ilyen jól ismered a fütykösök útját?... Gyerünk, riszáld, szajha! Ahogy illik! Megfizettem érte a kerítő férjednek! Miután pedig a boltosné szilajul állta löketeit, így folytatta: - Bah! Szajha! Micsoda szajha! Azt kaptam, amit mások meghagytak! S miközben elélvezett, csipkedte, pofozta főnökasszonyomat, aki meg sikoltozott. - A szádba, szentséges ribanc! - így a szörnyeteg, kiszállván nyergéből -, lenyeled a lövedékemet, vagy nyomban agyonütlek! Guaé, aki az imént srófoltatta farba a karmelitát, és kergette el felbőszült megfarkalóját, meghallotta a zenebonát. Átrohant, és jókora ökölcsapással tanította móresre az alávaló gazembert: - Legalább mosakodj meg, istentelen fajzat, mielőtt a szájába dörgölsz! Én soha nem esem a szájának, csak ha előbb rózsavízzel megmostam és tejben is megáztattam a lőcsömet. Elvetemült gazember, valóságos De Sade! Azt akarod, hogy kiforduljon a gyomra? De nem tartottad magad a megállapodáshoz, nem érdemled meg, hogy megkapd! - Itt van még száz arany! - Ez őt illeti... Mosakodj meg, tessék, itt a rózsavíz... meg a tej... Rajta, csak bátran, barátném, imhol a száz arany, ez mind a tiéd lesz. A daliás ifjúnak hitt vén kujon előbb szájba, majd farba, majd meg mellbe srófolta a boltosnét, ahogy a kedve diktálta. - Hah! Mekkora szajha vagy! Átkozott szuka! - kiáltotta újra meg újra. Guaé egyre jobban égett a vágytól, hogy megmutassa neki: nem is engem kapott meg. Miközben kikísérte a kapuhoz, úgy rendezte, hogy Vitcruel meglásson, amint állig begombolkozva feltűnök egy pillanatra, látomásként szinte. 234

- Hah! Rászedtek! - kiáltott fel a szörnyeteg. - A gazember egy ringyót adott nekem a menyasszonya helyett! És szentségeit, átkozódott tovább... Míg mindezek zajlottak, jómagam húgom meglovagolásánál segédkeztem. Szegénykét ugyanúgy elöl, hátul majd szájba farkalták, mint többi sorstársát; imádott lovagja, Wiwitenkoff de la Cowillardiére kifulladásig hajkurászta. A kegyelemdöfést az jelentette, mikor Wiwitenkoff - kimerültnek érezve magát - meleg vízben alaposan megáztatott lőcsét csapként adta kancája szájába, golyóit pedig csókolgatásra nyújtotta. Ezután mordályát és golyóit is húgom tomporához, majd kebléhez dörgölte, végül pedig újfent makkját szívatta. Csakugyan felgerjedt, és farba srófolta húgomat; de az utolsó srófolásnál kangörcs fogta el, és úgy érezte, eztán már mindig állni fog neki! Köpült kancája tomporában, míg el nem ájult. Szóltam Guaének, aki eltávolította Wiwitenkoffot húgomról, és az eszméletlen csődört kocsijába vitette. Hazaérve aztán a Guaé rendelte szíverősítők újraélesztették a vén kéjencet: - Jaj! - sóhajtott fel - még élek! Meg akartam halni a seggében!... Még mindig gerjedek... hozzák ide... hadd... sulykoljam... meg... hadd döglök bele... Azzal kiadta a lelkét. - Ó, milyen szép halál! - kiáltotta Traitdamour. Az egész társaság helyeselt... Madame Guaé pedig ezekkel fejezte be: így telt tehát a nászéjszakám. Guaé visszatért, és őrjöngött a kéjvágytól: mindannyiunkat meg akart farkalni, előbb farba, majd szájba. Felkészültünk hozzá: engem szájba, húgomat és unokahúgomat farba srófolta, főnökasszonyomat pedig bugyellárisán gyömöszölte meg olyannyira, hogy egy hónapig járni se tudott; sőt, teherbe is ejtette, úgyhogy Physithére két oknál fogva sem kívánta megvásárolni. Jómagam Guaé szeretője lettem, és hatalmas lőcse lövedékével erősít és táplál. A Physithére235

rel kötött megállapodás szerint a szelencémet is megkaphatja majd, éspedig a tizenkettedik szülésem után.

236

XXXIX. fejezet

A három perszóna történetének vége (Madame Guaé elbeszélésének befejezése) Nem lehet tudni, hogyan jött rá a farokember, hogy Guaé kiárusította nászéjszakája jogát. Dühöngve állított be, és engem követelt. Aludtam, amit Guaé a tudomására hozott. - El is hiszem - felelte Physithére -, sőt amint hallom, egyvalaki bele is halt a karjai közt átélt fáradalmakba! - Convelouté egész éjjel talpon volt, de más okból kifolyólag: unokahúga, az apáca, akinek a minap tették kicsit a szépet, azt álmodta, hogy megfarkalják, és ettől elővette a hisztériája. Odahívták; de mert elöl,nem bírtam, hátulról tettem be neki. - Teszek a hátuljára! De ha elöl is megsrófoltad... - Nos: a feleségem alszik. És megnézheti, milyen üde elöl is, hátul is; hozzá se értem a nyílásaihoz. - Előbb hadd lám a karmelitát. - Alszik ő is. Bementek hozzá, Guaé kitakarta, vigyázva, hogy föl ne ébredjen. Unokahúgom az oldalán feküdt, mert a hátán nem bírt volna megmaradni, annyira fájt a feneke, amely szinte lekvárrá volt trancsírozva. - Milyen finoman bánsz velük!... Hát a bugyelláris?... Lám csak, azt megkímélted... - Egy kis ideig erőlködtem ugyan, de hasztalanul, mire magának köcsögölt be. - Lássuk a menyasszonyt. 239

Bejöttek hozzám. Amint ismeretes, egy kis fürdő meg kevés pihenés teljesen helyreállította szüzességemet. Ölem, farom olyan kívánatosnak találtattak, olyan elragadónak, hogy Physithére megcsókolta mind a kettőt. Azután közölte a kapzsi Guaével, hogy külön „zárdát" bérelt, és mindhármunkat ott fog tartani mindaddig, amíg gyerekeket szülünk neki - engem, a húgomat és unokahúgomat is. Doucette-et csak ruhában látta; el volt bűvölve tőle. Elvitt magával, és tudtunkra adta, hogy amíg terhességünk nem válik nyilvánvalóvá, csak egy fogadószobában találkozhatnak velünk. Physithére iszonyúan gazdag. Húszezer frankot ad évente Guaének értem, negyvenezret apámnak húgomért és unokahúgomért. Esténként pompás vacsorát kaptunk, majd mindhármunkat egy hatalmas ágyba fektetett, és ő is mellénk bújt. Előbb engem farkalt meg, majd húgomat, utána pedig a karmelitát, akit kétszer rohamozott meg egyvégtében. Aztán megint én, majd a húgom következtünk. Röviden, nyolcszor lovagoltattunk meg ilyen módon mind a hárman, és így telt ki Physithére-nek a huszonnégy éjszakáról éjszakára. Amíg egyikünket gyömöszölte, a másik kettő csiklandozta - egyik a hátsó farkát, másik a két golyóját. Mindhárman egyszerre lettünk terhesek. Ekkor közölte velünk, hogy most már nem teszi be nekünk, csak ha megszültünk és befejeztük a szoptatást, Így jött el ide, látta meg önt, Madame, és farkalta meg. Elvette a legidősebbik lányát, megsrófolta a többi ötöt, besuvickolt két unokahúgának, kiköpülte a férje ura fattyát, besuhintott a két cselédlánynak, és mindannyiukat teherbe ejtette. Ez alatt mi megszültünk, szoptattunk, míglen felszabadultunk, és újra furkálhat minket. Igyekezzenek tehát, hogy maguk is felszabaduljanak, mire mi megint foglaltak leszünk, olymód, hogy váltakozva srófolhasson bennünket. Ez volna tehát a történetünk, ennyit tudunk a farokember240

ről mondani. Még csak annyit tennék hozzá, hogy azalatt, amíg Physithére uraság nem tette be nekünk, mi viszont továbbra is" éheztünk, apámhoz, bácsikámhoz, Guaéhez, az ügyvédhez, varamint első lovagomhoz fordultunk segítségért, akik szaporán suvickolgattak, Guaé a szánkat, a többi a szelencénket. Ugyanakkor mind azt kívántuk, hogy Guaé legyen ott az első fájásnál, amikor szülünk; mordálya, amely akkora, mint egy újszülött, szabaddá tetté, lövedéke pedig megolajozta az utat. A szülés után arra kértük apámat, hogy szerezzen nekünk néhány csinos legénykét, akik még éretlenek, de már keményen áll nekik, hogy kikotorhassák lugasunkat. A suhancok megolajozott szerszáma sipkástól nyomult belénk, és kilövellni nem tudott, viszont annál kellemesebben köpülgette köcsögünket. A tizenkét szépséget rendkívül felcsigázta Madame Guaé elbeszélése, néhányan azonnal Physithére elé járultak, és egymás után besuhintattak maguknak. Physithére ugyancsak csodálkozott szeszélyükön, és mind a két farkát igénybe vette, úgyhogy egyszerre kettőt látott el, egyiket alulról, a másikat fölülről. Mikor ez a hirtelen támadt roham alábbhagyott, Physithére is visszatért bevett szokásaihoz. De három ágyasa nemsokára várandós lett. Mint Madame Linars-t, őket is arra kérte, hogy szerezzenek neki három-négy másikat, akiknek gyereket csinálhat, amíg ők maguk újra felszabadulnak. Csak Madame Guaé maga három madárkát is befogott: Tétonnette-et, lánykori barátnőjét, és ennek két testvérét, a magas, szőke Bienouverte-et, valamint a bájos és virgonc, barna Dardenbouche-t, aki csupa gyengédség volt, és négy másik helyett ontotta magából a szerelmet. Tetőn netté azok közé a fehér bőrű barna szépségek közé tartozott, akiknek a keble mindig olyan gyönyörű. Physithére a három új szerzeménynek megígérte az ezerkétszáz frank 241

évjáradékot, hogy bőkezűen gondoskodik ellátásukról szaporodóképességük alatt, befektette őket a nagy ágyba, és nyolcszor avatta fel mindőjüket az első éjszaka folyamán. A legkisebbikkel, Dardenbouche-sal kezdte. A leányka, jóllehet szűz volt, olyan szerelmetesnek bizonyult, hogy mindjárt az első löketre hevesen válaszolt. Hősies bátorsággal állta ki mind a nyolc rohamot... Utána Physithére Bienouverte-nek látott neki. A kevésbé tüzes Bienouverte jóllehet, mint neve is elárulta, csöppet sem volt szűkre szabva - sikoltozott; nemcsak amiatt, hogy még szűz volt, de megáradni se áradt meg még addig, és épphogy csak megáztatta lugasát. Gyengesége dacára is nyolc ostromban lovagoltatott meg, akárcsak Dardenbouche; Physjthére nem szerette volna, ha csak egyről is le kell mondania... Végül a szép Tétonnette került sorra, őt nehezebb volt megsrófolni, mint Bienouverte-et, de olyan remekül járatta fenekét, keble olyan kívánatos volt, lugasa pedig olyan keskeny, hogy éppannyi gyönyört nyújtott, mint Dardenbouche... A huszonnégy tusa befejeztével Physithére pihenőt engedélyezett. Másnap reggel három inas lépett a szobába utasításaira várva. Felébredt, de továbbra is alvást színlelt -szájával Tétonnette keblén, egy-egy kezével pedig a másik kettő almácskáin pihent. - Ezt nevezem szerencsés kurafinak! - vélekedett az egyik inas. - Ahogy mondod, komám! - felelte a másik. Azzal mind a hárman nekiláttak, hogy kirázzák maguknak. Physithére erre úgy tett, mint aki most ébred, és így szólt hozzájuk: - Hallottalak benneteket, álljfeljancsik! A szelencéjüket nem kapjátok meg, mert azt akarom, hogy tőlem essenek teherbe. De fordítsátok hasra, és fúrjátok farba őket, ki-ki egyet. Még be se fejezhette, mikor a három szépség egyszerre hallatta feltörő sikolyát: a három buzogány behatolt a 242

rozettákba. Physithére kitartásra buzdította a három gráciát, mondván, jó ügyet szolgálnak: másképp e három fickó, úgymond, a földre lövellt volna! Ez előtt a magyarázat előtt fejet hajtottak, és áldoztak a farkalásnak, ki-ki legjobb tudása szerint. A hosszúra nyúlt történet véget érvén, egyszerre kiáltott fel a hallgatóság: - Maszületett-bárányok vagyunk ezekhez a csődörökhöz és kancákhoz képest! Ó, miért nincs már holnap? - Eszetekbe ne jusson kirázni, nyavalyások - intettem hallgatóimat... - Hogy is tennénk olyat! A lövedékünk nem minket illet, hanem ezeket a szépségeket itt, ni. - Találd ki, Olvasóm: ki ámult el, hogy így hallott beszélni minket leánykám előtt? Brideconin meg a felesége... Pedig különb dolgok vártak még rájuk.

243

Sokáig haboztam, vajh' közkinccsé tegyem-e az oly híres t ügyvéd, Linguet posztumusz művét. Miután mindent mérlegeltem, s merthogy már tárgyaltam a könyvkereskedőkkel is, úgy döntöttem, hogy mindössze néhány példányt nyomatok ki kéthárom felvilágosult barátom és ugyanannyi kivételes szellemű hölgy számára; mert a rájuk tett hatása alapján bölcsebben ítélhetnek majd, s megláthatom azt is, hogy nem ókoz-e éppannyi bajt, mint ama pokoli szülemény, amelynek ellenmérgéül szánnám. Mert nem vagyok annyira híján az észnek, hogy ne tudjam jól: az Anti-Justine méreg. De nem ez a fontos; hanem az, hogy ellenmérgévé válhat-e a végzetes Justinenek. Erről akarok tehát meggyőződni ama elfogulatlan urak és hölgyek segítségével, akik majd megítélik, milyen hatással volt rájuk a számukra kinyomtatott könyv. Szerzőnknek az volt a szándéka, hogy minél jobban szakadjon el a kegyetlenségtől, a vérjszomjtól, a birtokolt nő halálától. Sikerült neki? Szándéka volt, hogy felrázza a megfásult férjeket, és könyve fél fejezetének olvastán már ínyencek módjára élvezhessék feleségüket. Elérte a célját? Olvasói majd eldöntik. Pusztán a Tartalomból látni lehetett, milyen bujaságos ez a mű! De annak kellett lennie, hogy elérhesse a kívánt hatást, ítéljetek hát, barátaim, de ne próbáljatok félrevezetni. Az Anti-Justine összesen hét vagy nyolc ehhez hasonló részből fog állni. 245

Névmagyarázatok

A mindenre kíváncsi Olvasó kedvéért alábbi jegyzékünkben rövid magyarázatát adjuk a szerzőnk által előszeretettel használt - és igen nyers szóalkotó kedvvel előállított beszélő neveknek. Aqueue Beauconin

Bienouverte Brideconin Brisemotte Broutevit

Cognefort Conette

- Farokra(való) - Széplyukacska (a francia con ugyan durvább a lyuknál, ám a több száz éves szöveghagyomány miatt mégis sokkal elfogadottabb, leírhatóbb, mint bárme-lyik p-vel kezdődő magyar megfelelője) - Tágranyílt (vagyis: Nagykapu) - Szűklyukacska {bríder a. m. 'szorít') - Pajzstörő (motte a. m. 'Vénusz-domb') - Legellőcs (vit a con párja, ama lyukba illő kulcs, mozsárba való mozsártörő; eredete szerint [latin vectis] (emelő)rúd, miként a con is a latin cunnusból ['zug, sarok'] származik. Brout a. m. 'zsenge hajtás', 'rügy'; brouter. legelni, növények ágait, leveleit rágcsálni) - Erőverő - Likacs

247

Conillette Conindoré Conprenant Conquette-Ellés

- Likacska - Aranylyukacska - Szíveslyuk (prendre itt a. m. 'befogadni') - Kagylócska-Ellés (amennyiben az első tagot a conque 'Vénusz-kagyló' kicsinyített alakjának tekintjük; conquette egyébként szegfűfélék neve)

ConquetteIngénue - Ártatlan-Kagylócska Consatiné - Selymeslyuk Convelouté - Bársonylyuk Cordáboyau - Bélhúr Culant - Seggelő (cul a. m. 'segg') Culfrayé - Bejártsegg (frayer a. m. 'utat vág') Dardenbouche - Szájbadárda vagy Szájbanyíl, Szájbakúró Dardevit - Szurkalőcs (darder. 'dárdáz', 'nyilaz') De-Fouta'ne - Szamárhágó, Szamárfarkaló, netán, urambocsá', Szamárkúró Doucette - Puhácska, Kedveske Fidelette - Hívecske (fidéle a. m. 'hűséges') Foutamort - Halálrakúró, Agyonfarkaló (foutre a nemi aktus egyik legközönségesebb igéje; sokszor töltelékszó, és mint ilyen, rokon a mi török eredetű igénkkel, melynek egyik alakja kötőszóként is használatos) Hochepine - Pöcsrázó Lélargisseur - Kitágító Lenfonceur - Beverő Mamelasse - Mellebő Minone - Picike Montencon - Lyukramász' Perceavant - Előfúró Percecul - Seggbefúró

248

Physithére - Vasgyúró Piochard -Csákányos Piohé - Csákányfi Piochée - Csákánylány Piochette - Csákányka Poilsoyenx -Selyemszőrű Rosemauve - Mályvarózsa Sourcilgris - Őszszemöld' Tétonnette - Kebelett vagy Bimbócska Toutenvit - Főalőcs vagy Lőcsefő Traitdamour - Szerelemnyíl VictoireConquette - Diadal-Kagylócska Viédase - Mamlasz Vitacon - Lyukbalőcs Vitdamour - Szerelemlőcs Vitnégre - Szutykoslőcs (tkp. 'négerlőcs') Vitsucette - Lőcsszívóka Widewit - Üreslőcs Witcruel - Bűnöslőcs Witplongeardow - Lőcsmártovics Wiwitenkoff de la Cowillardiére - Lyukbalőcs de la Lyukácsevics

249

Ha! •

„Ha a Justine egy őrült műve, akkor az AntiJustine egész őrültekháza" Adolph Tarabant

Ha az elmúlt néhány évtized nem akadályozza meg, és úgy istenigazából végigmegy rajtunk, bús magyarokon („ne tiporjatok rajta nagyon!") a pszichoanalízis, a mélylélektan, Freud, Jung, Adler, Fromm, Reich, Stekel meg a többi a maga szellemdús és könyörtelenül mélyenszántó gőzekéjével; ha amúgy igencsak-megjárja általános műveltségünkbe sikerült volna befurakodnia a természeti népek összehasonlító viselkedés- és szerelemtanának az emberevő ngadjudajákoktól a barlangrajz-karcsú nubákon át az ausztráliai zöldhangya-imádókig (mert meg ne sértsek bárkrt is, de azt hiszem, itt még akad egy-két fehér folt egyetemes ismerettárunkban - hisz még legközvetlenebb szomszédainktól is nem egyszer kelletlenkedve fordítjuk el fejünket, sőt, mintha még saját magunkat is unnánk jobban megismerni) - nos, azt hiszem, ha mindez másképp volna, Restif de la Bretonne művét is más szemmel olvasnánk, olvastuk volna. Ha ugyanis nem tévedek túl ormótlan-nagyot és nem rugaszkodom el túl messze az Olvasó érzemelvilágától aminthogy jómagam is, mint fordító, kénytelen voltam elolvasni Restif de la Bretonne inkriminált irományát- nos, akkor sokan, igen sokan mordultak fel, kiáltottak hangosan avagy csak magukban, lelkűk mélyén, lévén kellő hallgatóság éppen nem állt rendelkezésükre, akinek felkiáltásuk elzenghetett volna, így: micsoda ocsmányság!, illetve: förtel251

mes!, netán: fölháborító stb. (öreg barátomnak elég volt egy oldalnyit az orra alá dugnom, hogy megbizonyosodjak: sejtésem nem nélkülözi mindenestül a megalapozottság hajszálgyökereit.) De csakugyan: nincs mindenkinek igaza, aki így kiált fel, magában vagy magán kívül? Javaslom, hogy tegyünk féket indulatainkra, és járjunk utána a dolognak komoly vizsgálóbizottság módjára. Tegyük fel: a kedves képzelt Olvasó a vádló. Vádja valahogy így szólhatna: Itt van ez a közerkölcsrontó förtelem, ez a tisztesség-, erény-, isten- és gyermekgyalázó ocsmányság, ez a pamflet, amely csúfságban a legkevésbé sem marad el az írója szándéka szerint felülmúlni akart ellenműtől, a Sade márkiétól, írói teljesítményként nézve viszont annál inkább. Égessük el. Tegyük fel továbbá, hogy e sorok írója magára vállalja a védelem szerepét az imitált perben, és most megpróbál minden enyhítő körülményt felhozni az inkriminált mű és írója mellett. Tegyük fel, mintha. Jöjjön tehát a védőbeszéd. Idestova kétszáz esztendeje porlad a föld alatt az a valaki, akit most a vádlottak padjára citáltunk, hogy poszt humusz ítéletet mondjunk szegény feje felett (nem ő az egyetlen napjainkban). És csakugyan: nem sok jó mondható el ennek az embernek életútjáról! Szánalomra méltó viszont annál több. Restif de la Bretonne 1734. október 23-án látta meg a napvilágot egy falvacskában valahol Párizstól délkeletre, jómódú parasztok gyermekeként. Tudjuk, hogy a gyönyörűszép gyermeket később himlő csúfította el; hogy szülei jószágát őrizvén, korán bizonyos pásztorjelenetek szereplője lett, amiért is szülei a juhok helyett megfelelőbbnek ítélték számára a janzenista nevelőatyák társaságát. Itt, a neveidében egy ifjú apáca csábítása folytán újabb pásztori szcénák

252

következtek. Az ifjú grafomán mindenről részletes naplót vezetett; feljegyzései illetlen kezekbe kerültek, s a janzenistáktól szülei fivéréhez, a lelkészhez irányították. Itt újabb szcénák egy bizonyos Jeanette-tel, s a naplók újfent áruló indiciummá válnak. Igen fontos pillanat ez a majdani író életében: szülei, végképp lemondva arról, hogy fiukat felsőbb pályára adják, a szedő szakmát választják a számára, és Auxerre-be küldik egy nyomdászhoz. Négy évig tanul; itt a nyomdász feleségének a képében kísérti meg a test ördöge. Innentől - 1755-től - Párizs a színhelye Restif de la Bretonne életének és hányattatásainak; mert valóban mostohán bánik vele a Sors. Két félresikerült házassága kiforgatja vagyonából; panziókban lakik, aljanépekkel keveredik, prostituáltakat tart magánál és ad tovább, betegeskedik, kávéházba jár, a forradalom elsuhan mellette anélkül, hogy fölemelné vagy. porba taszítaná (hacsak nem számítjuk utalványokba fektetett vagyonának elértéktelenedését, ami anyagi helyzetét végképp megpecsételte) - és közben megállás nélkül ír. Fennmaradt művei kétszáznál is több kötetet tesznek ki; és nem tudni, mi lett az enyészeté értetlen kezek által elkótyavetyélt hagyatékából. Nem pornográf szerző Restif de la Bretonne; az Anti-Justine végletet - és végállomást jelent életművében. De kétségtelenül eroto-grafomán alak, aki igen türelmes, igen alapos megfigyelőként saját életét, a vidéki ifjúságot és párizsi tapasztalatait rója papírra hosszú kötetekben, nem annyira kifinomult regényírói szándékkal, hanem saját életének tanújaként, megszállott zsánerképfestőként. Műveit maga szedi és nyomja műhelyében - ameddig erre is telik. Nem kisebb elme, mint Wilhelm Humboldt hagyott ránk érzékletes leírást az öregkorába ért emberről. Az utazó bölcselő Goethének számol be párizsi élményeiről: „Rendkívül dús fekete szemöldöke dacára - egy szál még rá is 253

lóg a szemére - nincs a fiziognómiájában semmi vad vagy szilaj; ellenben igen sok nyíltság, vidámság, kedélyes őszinteség és leírhatatlan tűz. Arckifejezésének megfelel beszédmódja. Sokat beszél, hangosan, hevesen és minden gátlás nélkül. Kifejezésmódjának ereje, a hév, amely rögtön magával ragadja, megdöbbentő... Megható az a meghittség, amellyel anyjáról, apjáról, ifjúsága éveiről beszél; egyfajta szentimentális ábrándozás uralja ilyenkor. ...Öltözéke rendkívül szegényes és ódivatú, a kéziratait, amint mesélik, az utcán összeszedett és otthon megszárított papírlapokra írja... Rossz helyzetén kívül második kedvenc beszédtémája - saját bölcseleti és fizikai rendszerei... Mindent összevéve nagyon is elképzelhető lenne, hogy •többször lássam ezt a csakugyan ritka embert, csakhogy ez szinte lehetetlen. A házában, ahogy mindenkitől hallom, a körülményei nem engedik meg. Egy kávéházban kell megkeresni tehát, ahol naponta sakkozik. Itt egy szűk helyiségben található meg, nagy sokaság közepette, s ezek a körülmények nagy mértékben rontják a vele való beszélgetés örömét." Ez az ember, akinek a majdani nagy hírű diplomata annyira óhajtotta társaságát, akinek kinyomott művei eladatlanul tornyosulnak raktárában, aki ribizlit szemezgetve sétál a szigeten, ha nem lányánál költi el ebédjét - nos, ez az ember szalonba is jár, méghozzá nem is akármilyenbe! Fanny Beauharnais, a későbbi Joséphine császárné nagynénje volt a gazdája annak az irodalmi szalonnak, amely este nyolctól reggel hatig fogadta vendégeit, és ahová Restif de la Bretonne eljárt-felolvasni műveiből. Innen is fennmaradt egy szemtanú, Helmina von Chézy leírása: „A legzseniálisabb ... Restif de la Bretonne volt; volt a megjelenésében valami vonzó, megnyerő. Meglehetősen magas termetű, testes ember volt, haját... szabadon, nyakára omló fürtökben viselte; arca ovális volt, orra enyhén ívelt, szája 254

kellemes, nagy szeme kifejező, tekintete csillogó és barátságos, szelíd hangja szívhez szóló. Velem olyan nyájas volt, ahogy egy férfi a legszebb korát maga mögött hagyva szokott lenni ifjú hölgyek irányában. Szívesen láttam volna többször, de visszatartott az átok, amelyet a világ kimondott a fejére. Ó, a világ, milyen szívesen és milyen elhamarkodottan ítél meg! Hány virágot tapos el kemény talpával!"

Lám, lám! Kit akartunk mi is sebtében elégetní-eltaposni! A szívélyes társalgót, az eredeti gondolkodót, a csodálatos megfigyelőt, akit amúgy is éppen elegen tapostak, taposott a sors! Lassan azzal a könyvégetéssel. Annát is inkább, mert megtették már mások: az Anti-Justine 1863-as brüsszeli kiadását a Lille-i bíróság a jó erkölcsök, a közmorál és a vallás megsértéséért megsemmisítésre ítélte... S a kritikusok! Apollinaire, a nagy költő így jellemzi Restif művét: „Egyedülálló könyv, a legőrültebb, legfurcsább és legvisszataszítóbb, ami csak létezhet. Nincs vigasztalanabb, mint ez az alkotás, s ha nincs is egészen híján bájnak és szépségnek, mindvégig bujakóros elméről és céltalan képzelőerőről tanúskodik." Silvestre Bemard hasonlóan súlyos következtetésre jut: „Mind a kettőt - Sade-ot és Restifet is - gondos vizsgálat és alapos mérlegelés után degeneráltnak, vagyis elfajzottnak nevezhetjük: arisztokrata származás volt az egyik, paraszti a másik, de. mind a kettőben ugyanaz a megszállottság lakozott- mind a kettőt bujakórság üldözte." Egy szerző és két ember áll lassan előttünk, tisztelt ítélőszék! Merjem-e eztán idézni még azt is, amit a másik nagy költő, Friedrich von Schiller vallott, a Coeur humain dévoilé, vagyis a „Leleplezettemberi szív", a nagy önéletrajzi regény nyolc kötetének olvastán? Miszerint „ennyire hevesen érzéki természettel még nem találkoztam, s a bemuta255

tásra kerülő alakok sokfélesége - kivált a nőieké -, a leírás közelsége és elevensége, az erkölcsi jellemzés és a francia szellem ábrázolása egy bizonyos néposztályon belül mindez fölöttébb érdekes. Nekem, akinek vajmi kevés alkalmam nyílik arra, hogy kívülről merítsek s az embereket élőben tanulmányozzam, felbecsülhetetlenül értékesek az ilyenfajta könyvek..." Azaz, lassan már nemcsak két ember, de - legalább a nagyok ítélete szerint - két szerző is áll előttünk! Ha pedig így van, akkor ez a mi szerzőnk már nemcsak szexuál-perverziológiai szempontból érdekelheti az utókort, mint cipő- és lábfejimádó fetisista, incesztusdicsőítő erotomán, de úgy is, mint az álskizofrénia egy határesete.

Pedig, pedig! Mindeddig úgy tettünk, mintha önmagukban megálló, elszigetelt tények vizsgálatát folytatnánk. Egy ilyen tényanyag Restif mester emberi élete; egy másik a papírra vetett kétszázvalahány kötetnyi műve; egy harmadik egy inkriminált darab ez utóbbiak közül, amelyről Maurice Heine azt írta, hogy „semmi sem világítja meg annyira mélyen a szerző tudatalattiját annak leghátsóbb rekeszeiig, mint a beváltatlan vágyak eme robbanásszerű vulkánkitörése, a képzeletbeli incesztusnak ez a szűnni nem akaró litániája." De ehhez azért még hozzátartozik egy s más. Legelőbb is a deklarált írói szándék: visszavágni Sade márkinak, akivel szerzőnk soha életében nem találkozott, de akivel osztozott a másik mélységes megvetésében („nehogy egy könyvet is megvegyél ettől az alaktól!", írta haza Sade a Bastille-ból). Másodsorban az iró megszállottsága- nevezte ő magát a haza atyjának, s különféle röpiratokban ostromolta a nemzetgyűlést, hogy tegyék magukévá családnevelési és szexuáletikaí javaslatait; harmadsorban egy irodalmi 256

hagyomány megléte, amit nemcsak mifelénk, de a francián kívül más nemzeteknél is szinte hiába keresnénk - ilyen bőségben és sokféleségben hiába. Messzevezető kérdések ezek! Hol kezdődik a pornográfia, hol végződik az erotika, és mi is a kettő lényege? Milyen viszonyban van irodalmunk és nyelvünk mindenekelőtt genitáliáinkhoz? Nem épp a legbizalmasabb, nem épp a legtermészetesebb, nem épp a legnyíltabb, nem is épp a legkulturáltabb viszonyban, azt hiszem. A franciák ezzel valahogy különösen szerencsés helyzetben vannak. Hisz már Casanova ilyesmivel érvelt, azt magyarázva, hogy miért választotta Emlékiratai nyelvéül a franciát anyanyelve, az olasz helyett: „...mert a francia szellem annyival toleránsabb, mint az olasz, és annyival felvilágosultabb az emberi szív ismeretében, s annyival jártasabb az élet forgandóságában." A franciáknál a mai napig majd minden évben megjelenik egy új argószótár; nálunk az egyetlen számottevő ilyen kísérlet, Zolnay-Gadányi Fattyúnyelv-gyűjteménye húsz éven át készült, míg végül gépiratban maradt. De emlékezhetünk még a rettentő szörnyülködésre és fölöttébb jellemző csatározásra Weöres Sándor pajzán hexametereinek közzététele nyomán; a franciáknál Mirabeautól Musset-n, Apollinaire-en át Aragonig és tovább egy nagyság sem röstellte, ha tolla az erotika birodalmába vezette. Egy ilyen nemszűnő folyam részeként kell tehát látnunk Restif de la Bretonne félbemaradt művét is. Mert minden bizonnyal félbemaradt; nem tudjuk, az ígért hét-nyolc kötetből, amelyről az első végén, az Epilógusban olvashatunk, mennyi készült el valójában. Restif eredeti kiadásából hat példány maradt fenn; a szöveg a második kötet nyolcadik fejezeténél félbeszakad. Belefáradt volna a szerző? Elfo-

257

gyott a betű a szedéshez? Mit rejtegethetett volna még a mű hátralevő része? Mindegy is. Dokumentumnak, egy kor és egy elme dokumentumának így is kitűnően megfelel. Elolvashatjuk, és berakhatjuk a Jelenségek Nagy Múzeumának végtelen sok tárlója közül valamelyikbe, abban a teremben, amelynek bejárata fölött ez áll: Erotologia universalis. Meg fog férni az ókoriak Priaposz-imádásával, Magna Mater-kultuszával, az egyiptomiak dinasztikus beltenyészetével, a japán metszetek hiperphallikus világával, és mindazzal is, ahogy a mi mai kis civilizációnk kezeli a vágyakat, saját libidóját. Egy másik teremben ott találhatók a mindezekről alkotott vélekedések dokumentumai - ez a terem bizonyára éppoly tanulságos és érdekfeszítő lesz majdan az emberi lélek régészeinek. Ahogyan Restif főhőse és regénybeli alteregója, Nicolas vallotta magáról: „Mindvégig magamat tanulmányoztam, azt az emberi szívet, amit szerettem volna leleplezni." S addig is, amíg a fenti múzeum eíkészül, szidhatjuk, olvashatjuk, megvethetjük, elítélhetjük, elégethetjük Restif de la Bretonne Anti-Justine-jét. Ha akarjuk. A. L.

258

Tartalom

A szerző az olvasóhoz ........................................................ 5 Előszó .................................................................................. 7 I. fejezet: A gyermekről, akiben ágaskodik a vágy ............. 9 II. fejezet: A selyemszőrű bugyellárisról ........................... 13 III. fejezet: A meglovagolt anyáról ..................................... 17 IV. fejezet: Egy másik felszarvazott sógorról ..................... 21 V. fejezet: A jóságos, spártai férjről ................................... 25 VI. fejezet: A fonákján farkalt feleségről ............................ 29 VII. fejezet: A csupa pehely szelencéről ........................... 33 VIII. fejezet: A házasulás feltételeiről.................................. 39 IX. fejezet: A kárpótlás módozatairól ................................ 43 X. fejezet: Az alávaló férjről ..............................................47 XI. fejezet: A szüzességről, amely nagy fütykösöknek volt szánva, de aztán egy kisebb vette el ................................53 XII. fejezet: A legcsodálatosabb vérfertőzésről .................59 XIII. fejezet: A két lyukról, amit áruba bocsátottak .............65 XIV. fejezet: Az ifjú, a lány meg a barát .............................71 XV. fejezet: Farkalás á la Justine ......................................77 XVI. fejezet: Baszoár, kisraktár, temetés, szerelem .........83 XVII. fejezet: A fartáji beavatásról meg a farkalászó apáról .................................................................................... 89 XVIII. fejezet: Egy atya tanácsai buzogányán trónoló leányá nak ..................................................................................95 259

XIX. fejezet: Az igazságos apáról meg az őszülő buzogányról .................................................................................... 99 XX. fejezet: Hű, hogy megfarkaltuk! ............................... 105 XXI. fejezet: A visszaemlékezésről, valamint egy közjátékról.................................................. 113 XXII. fejezet: A kancáról, amelyiknek megjött az étvágya............................................................................ 117 XXIII. fejezet: Leányi gyöngédség, atyai szeretet ........... 121 XXIV. fejezet: Az atyai gyengédség remekművéről ........ 127 XXV. fejezet: A leányát farkaltató jóságos apáról ......... 131 XXVI. fejezet: Hasznos útmutatás olvasónak és szerzőnek egyaránt .......................................................................... 137 XXVII. fejezet: Kezdetüket veszik a nagy farkaiások ...... 141 XXVIII. fejezet: Az elöl-hátul farkalásról .......................... 147 XXIX. fejezet: Az elöl-hátul farkalásról (folytatás) .......... 153 XXX. fejezet: Új szereplő a színen. A négertánc ........... 157 XXXI. fejezet: Piochée-ről, Piochéról és Piochard-ról ......161 XXXII. fejezet: Az előbbiek folytatása - Piochette - tíz év múlva ............................................................................. 165 XXXIII. fejezet: Lyukkóstoló ............................................ 169 XXXIV. fejezet: A józan eszű hátasról - A történet .......... 177 XXXV. fejezet: A farokemberről ..................................... 181 XXXVI. fejezet: A tehetetlen perszónáról (Madame Guaé elbeszélése) .................................................................. 191 XXXVII. fejezet: A szőrös ember, meg a többiek (Madame Guaé elbeszélésének folytatása) ................................... 219 XXXVIII. fejezet: Hat fütykös három lyuk ellen (Madame Guaé elbeszélésének folytatása)...............................................231 XXXIX. fejezet: A három perszóna történetének vége (Mada me Guaé elbeszélésének befejezése)............................ 239 Epilógus .......................................................................... 245 Névmagyarázatok ........................................................... 247 Utószó ................................... ...................... .................. 251 260