A nagy dobás 9789634062660 [PDF]

Zitiervorschau

A nagy dobás Michael Lewis Gabo (2016) Címke: Gazdaság, Pénzügy, Tőzsde, befektetés Gazdaságttt Pénzügyttt Tőzsdettt befektetésttt

Néhány kivételes ember látta a jövőt: a pénzügyi rendszer össze fog omlani és egy évtizedek óta nem látott válság közeleg. Felismerték az ingatlanárak folyamatos emelkedése mögötti kockázatot és a kétes jelzáloghitelekből kreált újfajta értékpapírok piacra zúdításának veszélyeit. Michael Lewis ironikus humorú portrékon keresztül vezeti be az olvasót a Wall Street világába. Napjaink gazdasági válságának történetét olyan szereplők szemszögéből ismerhetjük meg, akik megértették, de legalábbis sejtették, hogy mi folyik a háttérben, s igyekeztek profitálni is belőle közben pedig értetlenül figyelték, ahogy mások (köztük neves hitelminősítők is) elsiklanak a közelgő veszély jelei felett. A nagy dobás méltó folytatása a szerző első toplistás könyvének, a Brókerpókernek. „Rendkívül izgalmas olvasmány arról a pár emberről, akik Amerikában időben észrevették, hogy fenntarthatatlanok a pénzügyi folyamatok. Felismerték, hogy ebből nem következhet más, mint az elmúlt évtizedek legkomolyabb tőzsdei összeomlása, egy világméretű gazdasági válság.” – (Fellegi Tamás, a Bárki lehet tőzsdés című könyv szerzője)

Michael Lewis A nagy dobás

„Még a leglassabb észjárású emberekkel is meg lehet értetni a legbonyolultabb összefüggéseket, feltéve ha nincs előzetes elképzelésük; viszont még a legegyszerűbb dolgokat sem lehet elmagyarázni azoknak, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak.” Lev Tolsztoj, 1897

Bevezetés A mai napig rejtély számomra a nagy Wall Street-i befektetési bankok szívélyessége: százezrekkel tömték meg a zsebem azért, hogy felnőtt embereknek adjak befektetési tanácsot. 24 éves voltam, tapasztalatok nélkül, és egyébként sem csigázott fel különösebben, hogy megjósoljam, éppen melyik részvény vagy kötvény árfolyama fog esni, esetleg emelkedni. A Wall Streetnek központi szerepe volt; itt dőlt el, hogy ki juthat tőkéhez és kit kell kizárni belőle. Bevallom, ekkor még halvány fogalmam sem volt az egészről. Nem jártam számvitel órára, sosem vezettem vállalkozást, de még saját megtakarításaim sem voltak, melyeket kezelhettem volna. Így kerültem 1985-ben teljesen véletlenül a Salomon Brothershöz, és hagytam ott őket 1988-ban, sokkal gazdagabban. Ezután írtam egy könyvet a tapasztalataimról, de még mindig hihetetlennek éreztem, ami velem történt – valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy oly könnyedén elszórtam az ott keresett pénzt. Tarthatatlan volt a helyzet; egyre csak az járt a fejemben, hogy előbb vagy utóbb valaki úgyis felismeri, hogy – sokadmagammal – mind zöldfülű svindlerek vagyunk. Mérget vettem volna rá, hogy egyszer a Wall Streeten is bekövetkezik a végítélet napja, amikor több száz vagy akár több ezer hozzám hasonló fiatalnak kell búcsút mondania pénzügyi karrierjének, hiszen egyszerűen nem az ő feladatuk, hogy mások pénzére kössenek hatalmas fogadásokat, vagy éppen másokat győzzenek meg arról, hogy ők tegyék meg a téteket. Amikor leültem, hogy összeszedjem és papírra vessem 1

gondolataimat – a Brókerpóker című könyvemben –, azt abban a hitben tettem, hogy sikerült kimásznom, eltávolodnom az egésztől. Persze az élet később ezt másképp igazolta vissza. Mindezt pusztán egy palackba zárt üzenetnek szántam a következő generációk számára, akiknek a távoli jövőben hasonló helyzetekkel kell majd szembenézniük. Azt gondoltam, hogy ha egy bennfentes le nem írja

ezt, akkor nem lesz olyan ember, aki majd elhinné, hogy egykor mindez megtörténhetett. A Wall Street a kezdetektől fogva egyet jelentett a tőzsdével. Ezért bármi, amit korábban a Wall Streetről írtak, az tulajdonképpen a részvénypiac történetét mesélte el. Az én könyvem ezzel szemben főleg a kötvénypiacot mutatta be. A Wall Street egyre jelentősebb pénztömeg felett rendelkezett azzal, hogy az amerikai állampolgárok növekvő hitelállományát átalakította, átrendezte, és kereskedett az így létrehozott „termékekkel”. Ez a helyzet tarthatatlan volt. Az 1980as évek Amerikájáról írtam, s azt gondoltam, hogy itt állok, és azt kell látnom, hogy e nagy nemzet is képes elveszíteni pénzügyi racionalitását. Hittem, hogy a jövő olvasóit elborzasztja majd a tény, hogy 1986-ban a Salomon Brothers vezérigazgatója 3,1 millió dolláros végkielégítéssel sétálhatott haza – miután sikeresen csődbe sodorta cégét. Azt gondoltam, hogy mindenkit meglepetésként ér majd Howie Rubin, a Salomon egykori jelzáloghitelekkel foglalkozó kereskedőjének története, aki a Merrill Lynchhez átigazolva, egy szempillantás alatt 250 milliót bukott egyetlen ügyleten; és reméltem, hogy minden olvasómat sokként éri majd a felismerés, miszerint a Wall Street-i vezéreknek halvány fogalmuk sem volt arról az igen komplikált kockázatról, melyet kötvénykereskedőikkel vettek a nyakukba. Nagyjából és egészében ennyit vártam a könyvtől. Amit azonban soha nem képzeltem volna, hogy a jövő olvasója bármely megörökített esetre, vagy akár az én saját furcsa és különös tapasztalataimra visszatekintve azt mondja: „Milyen gyermeteg és mosolyt keltő gondolatok!”. Egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy még két évtizeden át uralkodhat az a pénzügyi hangulat, mely a nyolcvanas éveket jellemezte, vagy hogy a Wall Street és a mindennapi gazdaság ennyire eltávolodik egymástól. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kötvénykereskedő elégedetlen lesz azután, hogy 47 millió dollárt vág zsebre egy évben; vagy hogy az akkor még jó ötletnek tűnő, a Salomon Brothers által életre hívott jelzálogkötvény-piac a történelem egyik leginkább pénzügyi alapú katasztrófáját fogja előidézni. Míg 20 évvel ezelőtt megtörténhetett, hogy Howie Rubin neve egy 250 milliós bukást követően mindenki által ismertté vált és feketelistára került, addig ma a Morgan Stanley

egy másik, szintén Howie nevű jelzálogpiaci kereskedője egy közel 9 milliárdos bukást követően is névtelen maradhat, sőt még a vállalaton belül is csupán egy szűk kör van tisztában azzal, hogy mit és hogyan rontott el. Amikor az első könyvemet kezdtem írni, nem lebegett előttem világmegváltó cél, mindössze el akartam mesélni mindazt, amit egy rendkívüli s különös meseként éltem meg. Ha néhány pohár ital után nekem szögeznék a kérdést, hogy a művem milyen hatással volt a világra, valami olyasmi választ adnék, hogy: „Reményeim szerint az életükön töprengő egyetemisták a könyvemet olvasva rádöbbennek, hogy álomképeket kergetnek, és felhagynak szenvedélyükkel vagy bizonytalan terveikkel, hogy tőzsdecápák legyenek.” Azt reméltem, hogy az a tehetséges ohiói srác, akinek az álma, hogy óceánkutató legyen, a könyvem olvasása után gondolkodás nélkül utasítja vissza a Goldman Sachs ajánlatát, s tengerre szál, hogy megvalósítsa a valódi álmát! Az üzenetem azonban valahol elveszett. Hat hónappal a Brókerpóker megjelenése után térdig jártam az ohiói egyetemisták leveleiben, akik a Wall Street további kulisszatitkairól faggattak; a pénzügyi világ kézikönyveként használták könyvemet. A távozásom utáni két évtizedben vártam és figyeltem, hogy mikor omlik össze a Wall Street, hiszen ennek bekövetkezésére számítani lehetett. A jelek kézzel foghatók voltak: mértéktelen bónuszok osztogatása, szélhámos brókerek tündöklése, botrányok, melyek térdre kényszerítették a Drexel Burnhamet, majd John Gutfreundot és végül a Salomon Brothers bukásához vezettek. Ezeknek a jeleknek volt része az a válság is, mely az egykori főnököm, John Meriwether tulajdonában lévő Long Term Capital Management nevű 2

vállalatot is bedöntötte. Majd a dotcomlufi kipukkadása következett. A pénzügyi rendszer újra és újra menetrendszerűen veszítette el hitelességét. Mindeközben a legjelentősebb Wall Street-i befektetési bankok tovább gyarapodtak, a kezelt vagyonnal egyetemben, melyet 26 éves kezdőkre bíztak, akik számára ismeretlen volt a társadalmi felelősség fogalma. Az amerikai fiatalság sohasem lázadt fel a pénzpiaci kultúra ellen, hiszen miért érdekelne egy percig is bárkit az elődök világának összeomlása, ha később megveheti és jó pénzért kiárusíthatja a darabjait?

Egy ponton túl feladtam a várakozást. Nem volt olyan mértékű botrány vagy irányváltás, amely képes lett volna alapjaiban megrengetni a rendszert – legalábbis én így gondoltam. Ekkor azonban érdekes hírek láttak napvilágot. Hírek, Meredith Whitney, az Oppenheimer and Co., egy ismeretlen cég még ismeretlenebb elemzőjének tollából. 2007. október 31-én azonban a világ megismerhette az ismeretlen céget, Whitney neve pedig bevonult a történelemkönyvekbe. Whitney előrejelzésében az állt, hogy a Citigroup vakvágányra futott, így vagy lemondanak az idei osztalékfizetésről, vagy rövid távon lehúzhatják a rolót. A tőzsdén sosem lesz teljesen egyértelmű, hogy egyes eseményeknek milyen kifutása van, és hogy pontosan mi mire hat, egy azonban biztos volt: Meredith Whitney bejelentése október 31-én romba döntötte az értékpapírpiacokat. A kereskedési nap végére 8 százalékkal esett a Citigroup részvényárfolyama, 390 milliárd dollárral csökkent a teljes amerikai részvénypiac értéke, és mindez egy olyan nő bejelentése nyomán történt, akiről soha senki egy árva szót sem hallott korábban, s a neve e bejelentés nélkül sosem maradt volna fenn az utókor számára. Négy nap múlva a Citigroup vezetője távozott, két héttel később pedig bejelentették, hogy az idei évben lecsökkentik az osztalék mértékét. Ettől a pillanattól kezdve Meredith Whitneyt a kor E. F. 3

Huttonjaként kezdték emlegetni: az emberek egyszerűen itták a szavait. Az üzenet világos volt: ha tudni akarod, mennyi a Wall Street-i cégek valós értéke, akkor vegyél egy nagy levegőt, s komolyan gondolkozz el azon, hogy mennyit érne szánalmas eszközállományuk egy aukción, ha értékébe belekalkulálnák a fennálló hitelállományukat. Megítélése szerint a hihetetlen pénzeket kaszáló alkalmazottak tömegei egyszerűen semmit sem értek. 2008 során folyamatosan szembeszállt a bankárok és brókerek azon nyilatkozataival, melyekben különböző leírásokra és tőkeemelésekre hivatkozva megoldottnak tekintették a problémákat. Ezzel szemben az ő állítása tiszta volt és kíméletlen: „Nem értitek a saját üzleteteket. Egyszerűen nem vagytok képesek szembenézni azzal a ténnyel, hogy elbasztátok. Nem vagytok hajlandók belátni, hogy a részvényáraitok, éppúgy, mint az alkalmazottaitok értéke, csupán illúzió, mely akkor válik igazán kínossá, amikor hajlandók lesztek

felvállalni a többmilliárdos jelzálogpiaci kötvénycsomagokban rejlő, eddig be nem vallott veszteségeiteket.” Vetélytársai szerint Whitney véleményét túlértékelte a piac, a bloggerek pedig azzal próbálták megbélyegezni, hogy csupán szerencséje volt. Többnyire azonban megfelelt a valóságnak az, amit Whitney képviselt, még akkor is, ha állításainak egy része csupán spekuláció volt. Az persze elképzelhetetlen, hogy előre látta volna, mi fog történni ezekkel a cégekkel, s hogy pontosan mennyit vesztenek a jelzálogkötvényeken, hiszen ezzel maguk a vezérigazgatók sem voltak tisztában. „Ez akár igaz is lehet, de mindannyian hazudhatnak is. Én mégis azt gondolom, hogy fogalmuk sem volt róla, mi fog következni.” – elmélkedett Whitney. Mára világos, hogy Meredith Whitney nem döntötte romba a Wall Streetet; ő kizárólag annyit tett, hogy a leghatározottabban és legtisztábban képviselt egy olyan nézetet, ami – mint később kiderült – képes volt megbontani a társadalmi rendet, tömegeket mozgatott meg, amelyre az ügyészek Wall Street-i korrupció ellen indított hadjáratai nem voltak képesek. Ha pusztán botrányok romba tudnák dönthetni a Wall Street-i befektetési bankokat, akkor az már rég megtörtént volna. Ez a nő nem azt mondta, hogy a bankárok korruptak, ő egyszerűen azt állította: hülyék. Nem értettek a szakmájukhoz. Ezeknek az embereknek az volt a feladata, hogy arról döntsenek, ki juthat tőkéhez, holott még arra sem voltak képesek, hogy a saját üzletüket megfelelően menedzseljék. Be kell vallanom, hogy ekkor még az is megfordult a fejemben, bárcsak a helyemen maradtam volna, egy ehhez hasonló katasztrófát én is elő tudtam volna idézni. A Citigroup csőcselékének túlnyomó része ugyanabból a gárdából állt, akikkel a Salomon Brothersnél dolgoztam; néhányukkal ugyanarra a képzési programra jártunk. Eljött az a pont, amikor képtelen voltam uralkodni magamon: megkerestem Meredith Whitneyt. Mindez 2008 márciusában történt, amikor a Bear Stearns is megbukott, minden bizonytalan volt és egyszerűen nem látszott a kiút. Azt gondoltam, hogy ha Whitney nem téved, akkor most végre eljött az a pillanat, amikor a pénzügyi világot sikerül visszazárni abba az apró szelencébe, amiből a nyolcvanas években megszökött. Tudni akartam, hogy honnan jött ez a lány, aki minden megnyilvánulásával képes komoly csapásokat

mérni a részvénypiacra, s kíváncsi voltam, hogy valóban a dolgok mélyére lát-e vagy csupán vaktában lövöldöz. 1994-ben a Brown University angol szakának elvégzése után rögtön a Wall Streeten landolt. „Amikor New Yorkba csöppentem, még fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán létezik az a fogalom, hogy átvilágítás, arról pedig elképzelésem sem volt, hogy ez mit takarhat” – mondta Whitney. Az Oppenheimer and Co.-nál kötött ki, és hihetetlen szerencséje volt: egy olyan tanár kezei alá került, aki nem csupán karrierje megalapozásában játszott szerepet, hanem világnézetének kialakulására is hatott. Ezt a tanárt Steve Eismannak hívták. „Amikor a citis bejelentést tettem, az egyik legnagyszerűbb esemény az volt, amikor Steve felhívott és elmondta, hogy mennyire büszke rám.” Mivel korábban sohasem hallottam Steve Eismanról, a kijelentés különösebben nem hatott rám. Ezt követően akkor kaptam fel a fejem, amikor arról kezdtek cikkezni, hogy egy jelentéktelen New York-i befektetési alap menedzsere, John Paulson 20 milliárd dollárt keresett a befektetőinek, s ő maga közel 4 milliárdot vágott zsebre. Ez több pénz volt, mint amennyit ilyen rövid időn belül eddig valaha is kerestek a Wall Streeten. Méghozzá úgy, hogy Paulson a Citigroupot és más nagy befektetési bankokat is bedöntő jelzálogkötvények ellen spekulált. A Wall Street-i befektetési bankok olyanok, mint a Las Vegas-i kaszinók: ők szabják a feltételeket. A „vendégeknek”, akik zéró összegű játékban vesznek részt, időről időre sikerül nyerniük, de hogy ez mikor következik be, azt sosem lehet kiszámítani; az pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy bankot robbantsanak. Igaz volt ez mindaddig, amíg John Paulson nem kezdett el játszani. A feltűnése a kaszinók olyan hiányosságaira hívta fel a figyelmet, amely korábban Whitney nevét is reflektorfénybe emelte. A kaszinó hibázott, amikor felállította saját játékának szabályait, s a hibát egy ember biztosan felismerte. Újfent megkerestem Whitneyt, s feltettem neki a kérdést, amit előtte már sokaknak: „Ismer-e bárki mást, aki képes volt előre látni a jelzálogpiaci válságot, s meglovagolni azt? Kinek sikerült még felismerni a kaszinó előtt egy lépéssel, hogy a kimenetek kiszámíthatóvá váltak? Volt még valaki, bárki a modern pénzügyi

világ fekete dobozában, aki észrevette, hogy valami elromlott a gépezetben?” 2008 végére persze tömegével jelentek meg olyan szakértők, akik azt állították, hogy ők előre látták az összeomlást. Csupán azonban a lista töredéke tudhatta ezt igazán előre; és még ennél is kevesebbeknek volt merszük valóban erre spekulálni. Nehéz távol maradni a tömeghisztériától, megőrizni a higgadtságot és nem megőrülni a gondolattól, hogy minden félrement, ami a pénzügyi világban zajlik, s ennek a világnak a vezetői mind hazudnak vagy őket is átverték. Whitney egy fél tucat emberből álló listával állt elő, amin többnyire olyan befektetők nevei szerepeltek, akiknek ő adott tanácsot. A lista közepén John Paulson szerepelt, a legtetején azonban Steve Eisman neve foglalt helyet.

A kezdet Eisman nagyjából akkor került a pénzügyi világba, amikor én kiléptem onnan. New Yorkban nőtt fel, zsidó iskolákba járt, a Pennsylvaniai Egyetemen magna cum laude minősítéssel végzett, majd a Harvardon kitüntetéssel szerezte meg a jogi diplomát. 1991ben, harmincéves vállalati jogászként a következő kérdéssel kellett szembesülnie: „Hogyan is gondolhattam, hogy valaha is szeretni fogom ezt a pályát? Igazából gyűlöltem – mondta Eisman –, gyűlöltem a jogászkodást. A szüleim az Oppenheimer befektetési alapnál dolgoztak; ők szereztek nekem munkát is, amire nem vagyok büszke, de hát így történt”. Az Oppenheimer & Co. egyike volt azon régi motorosoknak a Wall Street-i társaságok közül, amelyek túlélték a válságokat, s a Goldman Sachs és Morgan Stanley által hátrahagyott morzsákon tengődtek. Sokkal inkább volt családi vállalkozás, mint vérbeli nagyvállalat. Lillian és Elliot Eisman a hatvanas évek elejétől kezdve adtak tanácsot magánbefektetőknek az Oppenheimer zászlaja alatt. (Lillian az Oppenheimeren belül hozta létre saját brókercégét, majd Elliot is csatlakozott hozzá, aki eredetileg büntetőjogászként kezdte pályáját, de váltott, miután a kelleténél többször megfélemlítette néhány középszintű maffiózó.) Mivel a kollégák és ügyfelek szeretete és elismerése övezte őket, azt vettek fel, akit csak akartak. Mielőtt azonban elszakították fiukat a jogi karrier szépségeitől, a fiú régi dajkáját is felvették a céghez. Eismannak a szüleinek szóló jelentéseit annak a dajkának kellett átadnia, aki egykor a pelenkáját is cserélte. Az Oppenheimer alapvetően családcentrikus, családbarát vállalat volt, volt azonban egy furcsa szabálya: ha Elliot és Lillian azt akarta, hogy a fiuk munkát kapjon a cégnél, akkor az első évben a fizetést nekik kellett biztosítaniuk számára, azt pedig mások határozták meg, hogy a későbbiekben érdemel-e egyáltalán fizetést.

Eisman szülei valódi keményvonalas befektetők voltak, csak a kézzel fogható, megragadható értékekben hittek; mindig azt tanácsolták a fiuknak, hogyha igazán meg akarja érteni a Wall Street világát, akkor elemzőként kell dolgoznia, így elemzőként is kezdett dolgozni, olyan embereknek, akik a tőzsdén lévő vállalatokról alkotott képet, azok megítélését akarták befolyásolni. Az Oppenheimer kb. 25 elemzőt foglalkoztatott, akiknek a munkájáról a Wall Street jelentős része tudomást sem vett. „Az egyetlen lehetőség, hogy megfizessenek az Oppenheimernél, az volt, ha rátapintottál valamire, s elég nagy hírverést tudtál körülötte csapni, kivívva ezzel az emberek figyelmét” – mondta Alice Shroderer, aki egykor a biztosítókért felelt a cégnél, ahonnan a Morgan Stanleyhez távozott, végül pedig Warren Buffett személyes életrajzírójává avanzsált. S még hozzáfűzte: „A többi céggel szemben, ahol azért fizették az elemzőket, hogy konszenzusos véleményre törekedjenek, az Oppenheimernél egy merőben más, különös vállalati kultúra uralkodott.” Amint az később kiderült, Eismannak kivételes képessége volt, hogy szembehelyezkedve mások véleményével megfelelő hírverést csapjon. Elemző asszisztensként kezdte, akitől senki sem várta, hogy saját jelentéssel, véleménnyel rukkoljon elő. 1991 decemberében azonban, alig egy évvel munkába állását követően, ez gyökeresen megváltozott. Ekkor vezették be a tőzsdére az Aames Financial nevű, jelzálogpiaci hitelezéssel foglalkozó céget, de az Oppenheimernél senki sem akart elemzéseket készíteni erről a cégről. Az Oppenheimer egyik bankára mindent latba vetve próbált találni valakit az elemzők között, aki fikarcnyit is ért a jelzálogpiachoz, hogy kiutalhassa neki a feladatot. „Én csak egy kezdő elemző vagyok, egyelőre tapogatózok még a sötétben” – mondta Eisman. – De azt is elmondtam neki, hogy korábban ügyvédként dolgoztam egy eseten, a Money Store-ban.” Ezután rögvest kinevezték az Aames Financial vezető elemzőjének. „Amit nem mondtam el neki, hogy a Money Store-nál kizárólag dokumentumokat nyálaztam át és korrektúráztam, és egy árva szót sem értettem az egészből.” Az Aames Financial a Money Store-ral együtt azokhoz az új keletű cégekhez tartoztak, amelyek leégett amerikaiaknak nyújtottak hitelt, és a saját tevékenységüket „speciális finanszírozásnak” nevezték.

Az új kategóriába nem tartoztak bele olyan óriások, mint a J. P. Morgan vagy a Goldman Sachs, viszont rengeteg olyan kicsi céget ölelt fel, amelyek valamilyen módon érintettek voltak a kilencvenes évek jelzálog-hitelezési botrányában. Az Aames volt az első közülük, amelyet tőzsdére vittek. A második cég, melyért Eisman kizárólagos felelősséggel tartozott, a Lomas Financial Corporation volt, amely épp ekkor evickélt ki a csődből. „Mivel egy rakás szarnak tartottam a céget, azonnal »eladást« javasoltam. Akkor nem is sejtettem, hogy nem szabadna ilyet tennem. Egyszerűen az járt a fejemben, hogy három lehetőség közül választhatok: tartás, eladás, vétel, melyek közül az értékelésem eredménye alapján kell választanom.” Úgy érezte, hogy vidámabbnak kell mutatkoznia, de a jókedélyűség s a vidámság csöppet sem számított természetesnek Steve Eismannál. Néha színlelte is a felhőtlen vidámságot, de akkor volt a legboldogabb, ha egyszerűen csak békén hagyták. „Gyakran lentről, a földszintről hallottam, amint valakivel a telefonban üvöltött az irodájában – mesélte egykori kollégája. – Élvezte, ha romba dönthette a hozzá tartozó cégek részvényárfolyamait. Ami a szívén, az a száján típusú ember volt.” Eisman ragaszkodott az eladási javaslathoz még azután is, hogy a Lomas Financials bejelentést tett a befektetőinek, miszerint nem kell aggódniuk a pénzügyi kondícióik miatt, a kockázatok ugyanis teljes mértékben fedezettek. „A legnagyszerűbb elemzői bejelentésem azután következett, hogy a Lomas bejelentette fedezettségét” – emlékezett vissza Eisman. „A Lomas Financial Corporation egy tökéletesen fedezett vállalat, bár jelenleg minden elképzelhető piaci körülmény mellett veszteséges. Egyetlen mondat papírra vetése sem okozott ennél nagyobb örömet az életben.” Pár hónappal az előző mondat megjelenése után a Lomas Financial Corporation ismét csődbe jutott. Eismannak így gyorsan sikerült beküzdenie magát abba a szűk körbe az Oppenheimeren belül, akik véleményükkel az egész piacot képesek voltak mozgatni. „Ez olyan volt számomra, mintha a suliba tértem volna vissza, elkezdtem megismerni egy iparágat, amiről aztán írnom kellett egy tanulmányt.” A Wall Street-i arcok a csodájára jártak. Felemásan öltözködött, úgy tűnt, mintha valaki hatalmas odafigyeléssel válogatta volna össze számára a szebbnél szebb darabokat, csak épp megfeledkezett arról, hogy el is mondja

neki, hogyan kell azokat viselni. A csapzott rövid haja úgy festett, mintha magának vágta volna. Szelíd, kifejező, de semmiképp sem barátságos arcának legszembetűnőbb eleme a szinte mindenkor, sokszor még evés közben is félig nyitott szája volt. Ezért úgy tűnt, mintha állandóan attól tartana, hogy nem tudja elsőként, másokat megelőzve kimondani azt, ami éppen átfutott az agyán, s mintha így akarna védekezni ez ellen. A vonásai természetszerűleg követték minden gondolatát, a pókerarc tökéletes ellentéte volt. A külvilággal teremtett kapcsolatain keresztül kialakult róla egy kép. Ahogy telt az idő, folyamatosan növekedett azoknak a száma, akikkel munkakapcsolatba került. A legtöbben imádták és szívesen dolgoztak vele, és mindenki nagyra becsülte azt, hogy képes volt a pénz mellett tudását is megosztani munkatársaival. „Született tanár volt, és hevesen védte, oltalmazta a nőket” – hangoztatta egy korábban vele dolgozó hölgy. Minden esetben kiállt a gyengébbekért és a fiatalokért annak ellenére, hogy ő sosem került ilyen helyzetbe. Azok a fontos emberek, akik mély tiszteletet és elismerést vártak tőle, a találkozók után gyakran sokkolva és feldúlva távoztak. Whitney szerint: „az emberek többségének nem sikerül igazán megértenie, de akinek ez sikerül, rögtön egy életre megszereti Steve-et”. Az egyik nagy brókercég vezetőjének sem sikerült igazán megismernie elemzőnket; egy üzleti ebéd alkalmával Eisman egy fél tucat befektető körében magyarázta el neki, hogy hiába ő a vállalat vezetője, egyáltalán nem érti a saját üzletét. Majd ráemelte a tekintetét és az ebéd kellős közepén felállt, távozott és sosem tért vissza. („Valóban így történt, ki kellett mennem a mosdóba. De az igazat megvallva nem igazán tudom, miért nem mentem vissza” – emlékszik vissza Eisman.) Az esemény után a bankvezér kijelentette, hogy soha többé nem hajlandó Eismannal egy levegőt szívni. Egy másik eset egy japán ingatlanban utazó vállalat vezérigazgatójához kötődik. Elküldte a cége pénzügyi jelentését, majd egy tolmács kíséretében ellátogatott Eismanhoz azzal a céllal, hogy meggyőzze, cége ideális befektetési célpont. A formális japán bemutatkozás után Eisman azonnal egy kérdést szegezett tárgyalópartnerének: „Ön egyetlen részvényt sem birtokol a saját cégében?” A tolmács a vezérigazgatóval tárgyalt, majd azt a választ adta hosszasan fejtegetve, hogy a japán cégeknél ez nem szokás.

Eisman gyorsan elkönyvelte magában, hogy a pénzügyi jelentések biztosan nem tartalmazzák a valóban fontos információkat a vállalatról, így ahelyett, hogy ezt egyszerűen közölte volna velük, a magasba emelte a dokumentumot, mintha szemetet tartana a kezében, amitől meg akar szabadulni, és azt mondta: „Ez… ez nem más, mint WC-papír! Fordítsd!” – mondta a tolmácsnak. „A japán fickó levette a szemüvegét, az ajkai remegtek, a levegő izzott és úgy tűnt, mintha a harmadik világháború készülődne kitörni. »Budipapír? Bu-di-pa-pír?«” – mesélte egy szemtanú, aki végignézte a másik fél reakcióját. Az egyik befektetési alap menedzsere – aki Eismant a barátjának tartotta –, egyszer megpróbálta nekem leírni, milyen is ő valójában; bár miután kifejtette, hogy a mi Eismanunk minden fejest egyszerűen vagy idiótának, vagy hazugnak tart, szinte azonnal nevetésben tört ki. „Bizonyos tekintetben nagyon szúrós, piszkálódós ember, de ugyanakkor okos, tisztességes és megfélemlíthetetlen”. „Még a Wall Streeten is sokan vannak, akik agresszív, goromba, visszataszító fráternek tartják” – emlékszik vissza Valerie Feigen, Eisman felesége. Valerie a J. P. Morgannél dolgozott mindaddig, amíg a gyereknevelés miatt ott nem hagyta őket, később pedig nyitott egy butikot New Yorkban. „Őt egyszerűen nem érdekelték a szokások és az illem. Higgyen nekem, milliószor próbáltam megváltoztatni, de semmi. Amikor először vittem haza bemutatni a családomnak, az anyám csak annyit mondott: sok jót biztosan nem remélhetünk tőle, de talán kapnánk érte valamit, ha elárvereznénk. Jó érzéke volt ahhoz, hogy megbántson embereket, de ezt nem azért tette, hogy taktikázzon, természetéből fakadóan volt goromba. Tudta, hogy mások egy érző, emocionális emberi lényt szeretnének mögé képzelni, de ő ezzel a legkevésbé sem tudott azonosulni. Steven egyszerűen nem volt hajlandó túllépni az ésszerűségén.” Amikor elmerengett, eltűnődött valamin, s a kollégák értetlenül állva kérdezték, hogy miért lett hirtelen ilyen zaklatott vagy feldúlt, általában sértődötten vetette oda lekezelő válaszát: „Csak megfeledkeztem magamról”. Több teória is született Eisman különös személyiségével kapcsolatban, mindenki próbálta valahogyan megmagyarázni a jelenséget. Egyikük valami olyasmit állított, hogy Eismant a fejében

cikázó gondolatok sokkal jobban izgatták, mint bármi más ezen a Földön, amivel valaha találkozott élete során. Persze azok, akik közelről ismerték őt, tudták, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Édesanyja, Lillian szerint a fiának két személyisége volt. Az egyik az a kisfiú, aki megkapta tőle a rég áhított vadonatúj biciklit, melyet csupán addig élvezhetett, amíg kibiciklizett vele a Central Parkba s kölcsönadta egy ismeretlen fiúcskának, aki aztán eltűnt vele a messzi távolban. A másik az a fiatalember, aki képes elkezdeni a Talmudot tanulmányozni, de korántsem Istenbe vetett hite miatt, hanem csak azért, hogy belső ellentmondásokra leljen a műben, miközben édesanyja a New York városi zsidó oktatás kinevezett vezetőségi tagja volt. „Ki más tanulmányozná a Talmudot azért, hogy hibákat leljen benne?” – kérdezgette az anyja újra és újra. Később, amikor Eisman már valóban gazdag embernek számított s komolyan meg kellett fontolnia, hogyan támogasson másokat, egy olyan rendezvényen sikerült kikötnie, amelynek az volt a célja, hogy haszid zsidóknak segítsen ledobni saját vallásuk béklyóit. Egyetlen centről sem volt hajlandó lemondani küzdelem nélkül. Bár sokan nagyra becsülték, Eisman egy furcsa figura maradt; és éppen egy ilyen rendkívül szokatlan, mindenki számára új hullám kezdetekor sétált be a Wall Streetre is. A másodlagos jelzáloghitelpiac kialakulása – egy évtizeddel korábban – olyan területekre engedte behatolni a Wall Streetet, ahová korábban sosem juthatott volna el: az átlagos amerikai állampolgárok hitelügyleteihez. Az elindított gépezet először a társadalom hitelképesebb családjait kebelezte be, de mára a jelzálogkötvények piaca olyan méretet öltött, hogy a kevésbé hitelképeseket is maga alá gyűrte. A jelzáloghitel-kötvények néhány igen fontos jellemzőjüket tekintve eltértek a hagyományos vállalati és államkötvényektől. A jelzálogkötvény nem egy egyszerű papír volt, ami egy előre meghatározott, fix lejárati időre szólt, hanem háztartások ezreivel szemben fennálló olyan követelésekből állt, melyek folyamatos pénzáramlást generáltak. A konstrukció alapvető problémája az volt, hogy a kölcsönvevő bármikor egy összegben kifizethette tartozását. Ezen egyszerű oknál fogva a befektetők nem voltak igazán érdekeltek az üzletben: az adósok rendszerint azonnal visszafizették

hiteleiket, amint a kamatok esni kezdtek, hogy olcsóbb forrásokhoz juthassanak; így egy halom pénzt hagyva hitelezőik nyakán, akik ebben az esetben csupán kisebb hozam mellett tudták újra befektetni a tőkéjüket. Az új befektetések futamidejét képtelenség volt kiszámolni, egy dolgot azonban a befektetők biztosra vehettek: éppen akkor fogják visszakapni pénzüket, amikor azt a legkevésbé sem szeretnék. Néhány nagyokos, akikkel a Salomon Brothersnél dolgoztam együtt, kitalálta, hogyan lehetne enyhíteni a kockázatot – ők voltak azok, akik később életre hívták a másodlagos jelzálogkötvény-piacot. Hatalmas mennyiségű lakáshitelt csomagoltak össze, s utána az ingatlantulajdonosok fizetőképességének függvényében kategóriákat képeztek. Képzeljünk el egy tömbházat, a modell leginkább ehhez hasonlítható! Az első kategória vásárlói olyanok, mint a tömbház legalsó szintjének tulajdonosai: amikor megérkezett az „árvíz”, őket sújtotta elsőként a visszafizetési hullám, viszont cserébe nagyobb kamatokra számíthattak. A második szint tulajdonosai csak a következő visszafizetési hullámból részesedtek, így a realizált kamataik is kisebbek voltak. A modell logikája szerint a legfelső szinten álló befektető vihette haza a legkisebb kamatot, ezzel együtt viszont ő lehetett a legbiztosabb abban, hogy nem fogja időnap előtt viszontlátni befektetését. A nyolcvanas években a befektetők nagy-nagy félelme az volt, hogy a futamidő lejárata előtt kapják vissza a pénzüket, cseppet sem tartottak attól, hogy esetleg nem is fizetik vissza azokat. A hiteleket, különös tekintettel a jelzálogkötvényekre – méretüket tekintve és az adósok hitelminősítését figyelembe véve – szigorú szabályokhoz igazították, melyeket néhány állami hivatal határozott meg és ellenőrzött: a Freddie Mac, a Fannie Mae és a Ginnie Mae. Ráadásul a hitelek mögött minden esetben volt állami garancia; ha a hiteligénylő nem tudta fizetni a tartozásait, csődöt jelentett, akkor az állam kifizette a fennmaradó tartozást. Amikor Eisman belecsöppent ebbe az új, dinamikusan növekvő üzletbe, amit csak „speciális finanszírozásként” emlegettek, a jelzálogkötvények kihasználásának újabb területét találták meg: olyan hitelek piacra dobását határozták el, amelyek mögött nincs állami garancia. A cél az volt, hogy minél inkább kiterjesszék a hiteligénylők körét, olyanokra is, akik nem

rendelkeztek megfelelő fedezettel. Itt már nem arról volt szó, hogy a hitelek segítségével az emberek saját otthont vásárolhassanak, hanem arról, hogy elzálogosítsák minden létező vagyontárgyukat, amit eddigi életük során sikerült összekuporgatniuk, és ezzel minél több készpénzhez jussanak. 4

A subprime hitelekből létrehozott jelzálogkötvényekkel kapcsolatos problémákat a már jól bevált logika alapján próbálták kezelni: itt azonban nem a túl korai visszafizetések, hanem a vissza nem fizetések jelentettek gondot. Az első szinten tartózkodó vagy első kategóriába tartozó befektetők nem az előreteljesítésektől, hanem a kínzó és valós veszteségektől szenvedtek. Mindaddig ők szenvedték el a veszteségeket, amíg a felszámolások be nem fejeződtek, ezt követően pedig a második emelet befektetőit is elérte a veszteségek hulláma, s ez így söpört végig minden egyes szinten. A kilencvenes évek elején kevesen áldozták arra karrierjüket, hogy megpróbálják felmérni azoknak a hiteleknek a várható kockázatait, melyeket a világ árnyékosabb felére terjeszthetnének ki. Közülük az egyik Steve Eisman volt, a másik pedig Sy Jacobs. Jacobs – aki annak idején ugyanazon a képzésen vett részt, mint én a Salomon Brothersnél – most egy kis befektetési banknál dolgozott, melyet Alex Brownnak hívtak. „A Salomon tréningprogramját toltam végig, és ott hallottam először arról a vadonatúj értékpapír-kibocsátási businessről, ami Lewie Ranieri agyából pattant ki, s épp az életre keltésén munkálkodott” – mesélte Jacobs. (Ranieri neve köthető leginkább a másodlagos jelzálogkötvény-piac megteremtéséhez.) Az elképzelés, hogy a jelzálogkölcsönöket kötvénybe csomagoljuk, egyszerűen határtalan lehetőségek tárházát nyitotta meg. Ami az egyik ember eszköze, az minden esetben egy másik kötelezettsége; innentől kezdve lehetségessé vált, hogy a kötelezettségek halmazát értékpapírokkal állítsuk szembe, amelyekkel akár kereskedni is lehetett. Erre a célra szolgáló apró piacokat elsőként a Salomon Brothers hozott létre, s eddig ismeretlen, új termékekkel rukkolt elő, amelyek mögött szokatlan dolgok álltak: például hitelkártyakinnlevőségek, repülőgéplízingés autóhitel-tartozások, fitnessklubtagsági díjak. Ahhoz, hogy létrehozz egy új piacot, csak arra volt szükség, hogy kitalálj egy új eszközt, amit pénzzé lehet tenni. A legkézenfekvőbb, eddig érintetlen eszközt továbbra is az

otthonok jelentették Amerikában. Az első jelzáloggal rendelkezők hihetetlen mennyiségű vagyona hevert parlagon ingatlanjaikban; miért ne lehetett volna ezt a kihasználatlan vagyont is értékpapírokká alakítani? „Ha valaki eljátszott a subprime hitelek gondolatával, hogy felvállaljon egy második jelzáloghitelt is, az akkoriban egyet jelentett a társadalmi megbélyegzéssel, pedig ez a legkevésbé se volt indokolt – emlékszik vissza Jacobs. – Akinek a hitelminősítése kicsit rosszabb volt, annak jóval nagyobb kamatokat kellett kicsengetnie, amire egyáltalán nem lett volna szükség. Ha valóban sikerülne komoly piacot teremteni ezeknek a kötvényeknek, akkor le tudnánk szorítani a hiteligénylők költségét; a drága hitelkártyás megoldásokat kisebb kamatú jelzáloghitellel tudnák kiváltani, és mindez egy önbeteljesítő jóslattá válna.” A felső pénzügyi körök növekvő érdeklődéssel fordultak az amerikai társadalom alsóbb osztályai felé. Akkor úgy tűnt, hogy ez pozitív változásokat hoz a szegényebb rétegek számára. Így az egyre hatékonyabban működő tőkepiac egyre olcsóbb hiteleket nyújtott az alsóbb rétegek számára. A kilencvenes évek elején, hogy méginkább felhajtsák az üzletet, a másodlagos jelzáloghitelezők közül először a Money Store, a Grentree és az Aames léptek elsőként a tőzsdére. A kilencvenes évek közepén tucatszámra jelentek meg az újabbnál újabb, személyi kölcsönt kínáló cégek. A piac rettentően felaprózódott. A cégek az általuk nyújtott hitelek túlnyomó részét rögtön továbbadták kötvények formájában különböző befektetőknek; így a valódi kockázatokat sikerült elrejteniük, amivel a piac csúnyán visszaélt. Jacobs szerint: „Ez kicsit olyan volt, mintha pénzt nyomtattak volna. Amikor úgy adsz el valamit, hogy pénzt keresel rajta, mocskosul sok pénzt, és nem kell aggódnod amiatt, hogy az hogyan fog szuperálni a vevőnél, akkor ez az üzlet előbb-utóbb elvakítja az embereket és felelőtlen őrülteket fog magához vonzani. Ez bizonyult a nagyszerű ötlet Achillessarkának. Mindketten hittünk ebben a hatalmas lehetőségben, Eisman is és én is, és mindkettőnknek sikerült szembetalálkozni néhány igazán elvetemült, a racionalitástól teljesen elrugaszkodott emberrel. Ezért a mi feladatunk az volt, hogy megtaláljuk azokat, akikkel sikeresen vihetjük véghez tervünket.”

Ennek ellenére a másodlagos jelzáloghitelezési piac továbbra is csekély – éves szinten csupán néhány milliárd dollárnyi – részét adta az amerikai hitelpiacnak; mégis még maga Steve Eisman is látott benne fantáziát. „Azt gondoltam, hogy ez talán választ adhat valamelyest a társadalomban tátongó s egyre növekvő társadalmi szakadékra. A jövedelemelosztás egyre inkább eltolódott, ami akkor egyet jelentett az ügyfelek számának növekedésével.” Természetesen Eisman abban volt érdekelt, hogy rációt lásson az üzletben, elvégre ezért kapta a fizetését: az Oppenheimer hamarosan meghatározó szereplővé vált az új szegmensben, amit leginkább Eismannak köszönhetett. „Rengeteg subprime hitelekkel foglalkozó céget segítettem tőzsdére vinni. A porhintés minden esetben ugyanaz volt: »azért vagyunk, hogy segítsük ügyfeleinket! Azért, hogy megmentsük őket a magas kamatozású hitelkártyatartozásaiktól és kedvezőbb, jelzálog alapú hiteleket biztosítsunk számukra!« Mindannyian elhittük a mesét.” De ekkor valami megváltozott. Vincent Daniel New York Queens kerületében nevelkedett, mindenféle olyan luxust nélkülözve, amely Eisman számára megadatott. Mégis, akik találkoztak már velük, általában Vinnyről gondolták, hogy az elegáns Park Avenue-i felső körökből származik, s sokkal inkább Steve-ről tudták volna elképzelni, hogy valahonnan a 82. sugárútról, egy kis házikóból küzdötte fel magát idáig. Eisman heves volt, vakmerő és csak a nagy összefüggésekre koncentrált, Vinny épp az ellenkezője: óvatos volt és imádott elmerülni a részletekben. Fiatal, fitt és erős férfi volt, dús fekete hajjal és tetszetős vonásokkal; megjelenését azonban mindig beárnyékolta az arcára kiülő nyugtalanság; mindig kész volt szigorú, rosszalló képet vágni, vagy éppen kérdőn felvonni a szemöldökét, ha a helyzet úgy kívánta. Nem volt igazán sok vesztenivalója, mégis görcsösen figyelt arra, nehogy valaki átverje. Az apját még kiskorában meggyilkolták – bár erről soha nem esett egy szó sem –, az anyja pedig könyvelőként dolgozott egy nagykereskedésnél. Édesanyjuk egyedül nevelte őket a bátyjával együtt. Talán Queens hatása volt, talán az apja korai halála okozta vagy csak önmagában Daniel Vincent alaptermészete volt ilyen, de minden emberre elképesztően

gyanakodott. „Vinny sötét figura volt!” – mondta róla Steve Eisman olyan tisztelettel, amilyennel egy hatalmas ember beszél egy saját magánál többre tartott személyiségről. A felső középosztályba tartozó Eismant meglehetősen megrázta, amikor kiderült, hogy a Yale helyett csak a Pennsylvania Egyetemre jutott be, ezzel szemben az alsó középosztályból származó Vinny édesanyja arra is büszke volt, hogy 1994-ben fia diplomát szerzett SUNY-Brightonban. Örömét csak fokozta, hogy az egyetem elvégzése után Vinny útja egyenesen a manhattani Arthur Andersenhez vezetett – ahhoz a neves könyvvizsgáló céghez, amely néhány év múlva az Enron-botrányban semmisült meg. „Aki Queensben nevelkedik, nagyon hamar ráébred, hol rejtőzik az aranytojást tojó tyúk. Naná, hogy Manhattanben!” – mondta Vinny. Manhattanben, junior könyvvizsgálóként első megbízatása a Salomon Brothers auditálása volt. A befektetési bank könyveinek áttekinthetetlensége teljesen sokkolta a fiút; egyetlen felettese se tudta elmagyarázni neki, hogy a brókerek miért csinálják azt, amit csinálnak. „Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit csinálok, az igazán félelmetes pedig az volt, hogy a menedzsereim sem tudták nálam jobban. Rendkívül egyszerű kérdésekkel álltam elő: Miért tartanak jelzáloghitel-kötvényeket ezek a bankok? Spekulálnak vagy ez része lehet az átfogóbb, hosszú távú stratégiájuknak? – Ezt egyszerűen tudnom kellett. Elképzelhetetlen volt, hogy úgy vizsgáljak meg egy céget, hogy közben ne értsem, mi folyik a háttérben.” Végül arra jutott, hogy egy könyvvizsgálónak – aki ilyen hatalmas Wall Street-i vállalatok vizsgálatára vállalkozott – egyszerűen nem áll módjában eldönteni, hogy az adott cég történetesen veszteséges vagy nyereséges. Ezek a vállalatok hatalmas fekete dobozok voltak, melyek láthatatlan fogaskerekei állandóan, megállás nélkül zakatoltak. Néhány hónap múlva Vinny főnöke belefáradt az állandó kérdezősködésbe. „Vinny, ez nem a te feladatod! Felvettelek valamire, végezd el a munkád és tartsd a szád! – csak ennyit tudott mondani, és valójában egyik kérdésemre se tudta a választ. Ezután egyszerűen kisétáltam az irodájából, és nem akartam mást, mint elszabadulni innen.”

Vinny egyszerűen új munka után nézett. Egy régi iskolai barátja az Oppenheimer and Co. nevű helyen dolgozott és egész szépen keresett. Segített eljuttatni Vinny életrajzát az emberi erőforrás osztályához, ahonnan az egyenesen Steve Eisman kezében landolt, aki épp egy olyan munkatársat keresett, aki segíthet neki kibogozni a másodlagos jelzálogpiac szereplőinek egyre átláthatatlanabbá váló könyvelési technikáit. „Nem áll össze a kép. Én sztorikban gondolkodom. Kell valaki, aki elég járatos a számok világában” – töprengett hangosan Eisman. Vinny hallotta, hogy Eisman kemény dió lehet, éppen ezért nagyon meglepett volt, amikor Eisman első találkozásuk alkalmával kizárólag arra próbált rájönni, hogy képesek lennének-e kijönni egymással. „Akkor úgy tűnt, mintha csak az utolsó darabot keresné a kirakójából” – emlékezett vissza Vinny. Már kétszer találkoztak, amikor Eisman teljesen váratlanul felhívta. Vinny azt remélte, hogy leendő főnöke előrukkol végre egy állásajánlattal, de röviddel azután, hogy beszélgetni kezdtek, Eisman egy sürgős hívást kapott a másik vonalon és Vinnyt félrerakta. Több mint 15 percig várakozott, de Eisman nem kapcsolt vissza. Eisman két hónappal később kereste meg újra, és csak annyit kérdezett, hogy mikor tudna kezdeni. Eisman sosem adott magyarázatot arra, miért kérte Vinnyt, hogy tartsa a vonalat és végül miért nem kapcsolt vissza; mint ahogy arról sem beszélt soha, hogy miért hagyott faképnél egy üzleti ebéd kellős közepén egy befolyásos vezérigazgatót. Vinny azonban hamar rátalált a magyarázatra: amikor átkapcsolt a másik vonalra, arról értesíthették, hogy első, Max nevű, újszülött gyermeke meghalt. Valerie influenzában szenvedett; az éjszaka közepén egy nővér ijedten ébresztette: álmában ráfeküdt gyermekére és ezzel megfojtotta. Egy évtizeddel később az Eismanhoz igazán közel állók úgy magyarázták a történteket, hogy ez olyan törés volt az életében, amely alapjaiban változtatta meg a világgal való kapcsolatát. „Steven mindig úgy gondolta, hogy az angyalok vigyáznak rá; sosem történtek vele rossz dolgok – emlékezett vissza Valerie. – Védett volt mindentől, s biztonságban tudta magát. De a Maxszal történt eset után minden megváltozott, az angyalok eltűntek. Bármi megtörténhetett bárkivel.” Ettől a pillanattól kezdve Valerie sok kisebb és nagyobb változást vett észre a férjén, s ezekkel többnyire

Eisman is egyetértett. „Bizonyos tekintetben Max halála a világ számára nem volt nagy ügy, de számomra az volt” – idézte fel Eisman. Mindenesetre Eisman és Vinny sohasem beszéltek az esetről. Vinny mindössze annyit tudott, hogy Steve Eisman, akinél elkezdett dolgozni, már nem ugyanaz az ember volt, akivel néhány hónappal korábban találkozott. Azt az Eismant, akivel anno interjúzott – Wall Street-i mércével mérve –, egyenes, tisztességes és őszinte embernek ismerte meg; nem olyannak, aki mindennemű együttműködést el akar utasítani. Az Oppenheimer a jelzálogpiaci szegmensben a vezető pénzintézetek között szerepelt, ez azonban nem lett volna így, s talán létre se jött volna ez az üzletáguk, ha Eisman, az egyik legmeghatározóbb elemzőjük nem támogatja ezt a területet olyan határozottan. Amellett, hogy örömet okozott neki, ha földbe döngölhetett instabil cégeket, egyetértett azzal, hogy az amerikai gazdaságra pozitívan hatott a jelzálogpiac kibővítése. Sikerült tovább erősítenie hitelét a többi cég felé azzal, hogy némelyik subprime-kibocsátót néha keményen megszorongatta. Ebben az időben Eisman hozzáállása egyre negatívabbá vált, alkalmazottainak feltűnt, hogy munkájában egyre gyengébb eredményeket produkál. Vinny szerint „úgy tűnt, mintha megérzett volna valamit és szüksége volt a segítségemre, hogy megfejtse, mire is bukkant valójában.” Eisman az egész iparágról akarta lerántani a leplet, de ez esetben sokkal óvatosabbnak kellett lennie, mint korábban. „Javasolhatsz valamit eladásra, mert azt gondolod, hogy rossz periódusba került a cég, ilyenkor megengedett a tévedés, de amikor valakit direktbe támadsz be, mert azt gondolod, hogy az a vállalat egy kalap szart sem ér, ott nincs hibázási lehetőséged” – emlékeztetett Vinny. A botrány kitöréséhez szükséges lőszert a Moody’s hitelminősítői szállították néhány hónappal korábban, amikor megszerezték s elkezdték árulni a subprime hitelekkel kapcsolatos adatokat. Az adatbázisban nem volt lehetőség arra, hogy az egyes hiteleket külön-külön elemezzék, viszont átfogó képet adott a hitelek egyes csoportjairól, különösképpen a jelzálogkötvényekről. Kiderült belőle, hogy mekkora volt a változó kamatozású konstrukciók részaránya, hogy az elzálogosított lakások hány százalékát lakták valódi tulajdonosai, és a legfontosabb:

mekkora volt a nem fizető ügyfelek aránya. „Tessék, fogd ezt az adatbázist és ki ne gyere abból a szobából addig, míg rá nem jössz valamire” – adta ki az utasítást Eisman. Vinnynek az volt az érzése, hogy főnöke már előre tudja, mit fog felfedezni. Vinny egyébiránt tisztában volt a képességeivel. „26 éves vagyok, de eddig nem igazán sikerült megérteni, mik is azok a jelzálog alapú kötvények” – mondta Vinny. Valójában ezt Eisman sem tudta pontosan, hiszen ő a tőzsde hőskorában nevelkedett, amikor az Oppenheimernek egyáltalán nem volt kötvényrészlege. Így Vinny kénytelen volt önállóan felfedezni az összefüggéseket. Amikor elkészült, akkor előállt egy elmélettel, amely magyarázatot adott arra a kellemetlen bűzre, amit Eisman már jó előre megérzett. A cégek folyamatosan tették közzé jelentéseikben növekvő árbevételeiket, de ezen kívül semmi többet. Az egyik elem, melynek közzétételéről a pénzintézetek valahogy mindig megfeledkeztek, a nem teljesítő adósaik aránya volt. Amikor Eisman szurkálódni kezdett, a bankok kezüket széttárva bizonygatták, hogy ennek egyébként sincs jelentősége, hiszen ők minden általuk kibocsátott hitelt továbbadtak, hogy kötvényeket hozhassanak létre belőlük. A kockázat ettől kezdve nem őket terheli. Csakhogy ez nem felelt meg a valóságnak. A hitelek egy kis szeletét mindegyik cég megtartotta, és a szabályozásnak hála, tiszta nyereségként könyvelhették el a hitelekből befolyó pénz várható értékét. A számviteli szabályokra alapozva azt feltételezték, hogy a hiteleket rendben, lejárati idejüknek megfelelően – se előbb, se később – visszafizetik. Később ez az elképzelés vezette el őket végzetükhöz. Ami elsőként szemet szúrt Vinnynek, az a manufactured housing szektorból (mely jobban csengett a lakókocsi kifejezésnél) érkező, idő előtti visszafizetések kimagasló aránya volt. A lakókocsi és a hagyományos lakások között lényeges különbség volt: attól a pillanattól kezdve, hogy egy lakókocsi kigurult az üzletből, lezuhant az értéke. A lakókocsi-tulajdonosok a hagyományos ingatlantulajdonosokkal szemben nem voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy két év alatt visszafizethessék hiteleiket, hogy aztán újabbakat felvéve pénzhez jussanak. „Akkor mégis miért fizették ki idő előtt a tartozásaikat?” – tűnődött el Vinny, hiszen ennek így semmi értelme nincs. „A hiteleket nem önkéntes alapon fizették

vissza, az ok a fizetésképtelenség volt, de persze így sokkal jobban hangzott.” A lakókocsi-tulajdonosok nem bírták fizetni hiteleiket, a kocsikat visszavették és a hitelezők a pénzüknek csupán a töredékét látták viszont. „Összességében azt kell mondanom, hogy a másodlagos hitelpiac jó úton haladt az összeomlás felé, amit a nem teljesítések hajmeresztően nagy aránya idézett elő” – állapította meg Vinny. A kamatok egyszerűen nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy fedezni tudják a kisebb jövedelmű rétegnek nyújtott hitelek kockázatát. Úgy tűnt, mintha a pénzügyi világ alaptételeit átmenetileg felfüggesztenék annak érdekében, hogy enyhítsék a társadalmi problémákat. Vinny ekkor döbbent rá a lényegre: „Hogyan hitetnéd el a szegényekkel, hogy jómódúak, amikor a bérek nem emelkednek? Elérhető hiteleket kell adni nekik!” Hat hónapjába telt, mire sikerült átrostálnia a különböző összetételű jelzáloghiteleket, és amint készen állt, egyenesen Eismanhoz ment, hogy végre elmondhassa, mire jutott. Az összes másodlagos jelzáloghitelezéssel foglalkozó cég kivétel nélkül hihetetlen mértékű növekedést ért el, és mindezt úgy, hogy kreatív számviteli megoldásaikkal képesek voltak elrejteni a tényeket a világ elől, miszerint a növekedés mögött nem álltak valódi bevételek. Az egész csak illúzió volt, számviteli ügyeskedés eredménye. Az események tökéletesen követték a piramisjáték elveit: ahhoz, hogy a nyereséges vállalat látszatát fenn tudják tartani, egyre több tőkére volt szükségük, amiből újabb másodlagos hiteleket helyeztek ki. „Természetesen nem lehettem 100 százalékig biztos az igazamban, mégis Steve elé álltam, és csak annyit mondtam: Nem túl rózsás a helyzet! Pontosan ez volt az, amit hallani akart. Ennyi bizonyíték elegendő volt Eismannak ahhoz, hogy azonnal nekiessen a részvények leminősítésének!” Eisman kiteregette a szennyest, amely egytől egyig érintette az összes jelzálog-hitelező céget; vállalatok tucatjainak kétes ügyleteit fedte fel. „Itt vannak a tények, tessék. A különbség a díszlet – amellyel félrevezetik a világot – és a valós számok között, melyek a cukormáz mögött rejtőznek” – kiáltotta Eisman. A jelzálog-hitelezők persze kevéssé értékelték az igyekezetét. „Sikerült elindítania egy hullámot. A jelzálog-hitelezők hevesen tiltakoztak véleménye ellen, próbálták bebizonyítani, hogy téved, hogy az adatok hibásak. De ő

könnyedén vágott vissza: Uraim, ezek az önök kibaszott számai” – emlékezett vissza Vinny. Annak, hogy ekkora port kavart Steve bejelentése, az egyik oka az volt, hogy nem tisztázta velük előre aggodalmát. Ez ilyen formán nem volt fair, ezzel a Wall Street szabályait is megsértette. „Steve tudta, hogy bejelentésével kicsapja majd a biztosítékot, de valójában akarta ezt a perpatvart. Nem akarta, hogy bárki is lebeszélje tervéről. Akár egyeztethetett volna is az érintett vállalatokkal, de annak az eredménye is csak az lett volna, hogy egy rakás ember próbálja lebeszélni arról, hogy nyilvánosságra hozza véleményét” – idézte fel Vinny az eseményeket. „Előtte nem volt alkalmunk értékelni a hiteleket, mivel nem rendelkeztünk a megfelelő adatokkal hozzá” – mondta el később Eisman. – A nevem összefonódott az iparággal és a hírnevemet kizárólag ezeknek a részvényeknek köszönhettem. Abban az esetben, ha tévedek, akkor az Steve Eisman pályafutásának végét jelentette volna.” Eisman elemzése 1997 szeptemberében jelent meg, egy olyan gazdasági boom kellős közepén, amilyenre az amerikai történelem során még nem volt példa. Egy évvel később Oroszország fizetésképtelenné vált és a Long Term Capital Management nevű befektetési alap csődöt jelentett. Következő állomásként a subprime hiteleket nyújtó vállalatok pénzcsapjait elzárták és tömegével mentek csődbe. Sokan úgy aposztrofálták a történteket, mintha a meglévő számviteli szabályok miatt következtek volna be, amelyek lehetővé tették, hogy olyan tételeket könyveljenek el profitként, amelyek még be sem folytak. Vinnyn kívül senki, de talán még maga Vinny sem tudná teljesen elmagyarázni, hogy mit sikerült megértenie ezeknek a hiteleknek a természetéről. „Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy vannak hibák a rendszerben; ha ugyanis a piac mindent le tudna követni, valószínűleg munkám se lenne. Ha semmit sem tudsz hozzátenni a rendszerhez, egyáltalán miért foglalkoznál vele, nemde? Mégis én voltam az egyetlen, akinek végig kellett néznie, ahogyan minden egyes hozzám tartozó vállalat csődbe megy, miközben a valaha tapasztalt legnagyobb gazdasági fellendülés vette kezdetét! Láttam, ahogy a gazdaság kíméletlen darálója beindult. Elképesztő látvány volt” – emlékezett vissza Vinny.

Ez volt az a pillanat, amikor mindenki számára világossá válhatott, hogy Steve Eisman nem csupán egy egyszerű kritikus. A pénzügyi világ saját magáról alkotott képével szemben az ő fejében egy lényegesen eltérő és sokkal kevésbé vonzó kép alakult ki a szektorról, és ennek időről időre hangot is adott. Néhány évvel később felmondott és elment egy óriási befektetési alaphoz, amit Chilton Investmentnek hívtak. Belefáradt abba, hogy másoknak adjon befektetési tanácsokat, úgy gondolta, hogy nagyobb élvezetét leli abban, ha saját megítélése szerint a saját zsebére játszhat. A Chilton Investment azonban másképp gondolta: „az első benyomásunk Steve-vel kapcsolatban az volt, hogy igen-igen, ő valóban egy rendkívül okos fickó, de vajon képes lenne tőzsdézni?” – emlékezett vissza az egyik kolléga. Végül úgy ítélték meg, hogy nem tudna, így ugyanolyan pozícióba került, mint amilyet korábban betöltött; vállalatokról kellett elemzéseket készítenie, melyek alapján végül valaki más hozta meg a befektetési döntéseket. Gyűlölte, de ennek ellenére végezte a munkáját, és valami olyat tanult meg, ami mindenkinél jobban felkészítette a kitörni készülő válságra. Sikerült egészen pontosan megértenie, hogy hogyan működik a személyi kölcsönök piaca. Kicsit előreléptünk az időben, már 2002-t írunk; egyetlen subprime hitelezéssel foglalkozó vállalat sem maradt Amerikában. Mégis volt egyetlen óriási vállalat, a Household Finance Corporation, amely már az ősidőktől kezdve személyi hitelezéssel foglalkozott. A vállalatot 1870-ben alapították és már réges-régen vezető szerepet játszott a szegmensen belül. Eisman sokáig azt hitte, hogy érti a vállalat üzleti modelljét, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. 2002 elején kerültek a kezébe a Household értékesítési ajánlatai, amelyek a háztartási eszközök elzálogosítása mellett hiteleket kínáltak. Bill Aldinger, a vállalat vezérigazgatója növelni tudta a Householdot annak ellenére, hogy az összes versenytársa csődbe ment. Az amerikaiak ekkor még a dotcomválság hatásait nyögték. Nem voltak olyan helyzetben, hogy újabb hiteleket vehessenek fel, ennek dacára a Household soha nem látott ütemben növelte kihelyezett hiteleinek mértékét. A növekedés motorját a másodlagos jelzálogpiac biztosította. A bank ajánlata, amit Eisman a kezében tartott,

valójában egy 15 éves futamidejű, fix kamatozású hitelről szólt, melyet 30 évesnek álcáztak. Így szólt: vegyünk egy 15 éves jelzáloghitelezési konstrukciót, és gondoljunk bele, mi lenne a tényleges éves kamatláb abban az esetben, ha ezt a hitelt a lakástulajdonosnak 30 év alatt kellene visszafizetnie? Mi volt erre a tulajdonosok örömteli válasza: „Csupán 7%-os jelzáloghitelt vettünk fel! Éljen!”, holott a valódi kamat, amely a jól kifundált, arcátlan értékesítési ajánlat mögött ketyegett, nagyjából 12,5%-os volt. „Ez nyilvánvaló csalás volt. Egyszerűen a saját ügyfeleiket csapták be” – elképesztő, szörnyülködött Eisman. Eismannak persze nem tartott soká, hogy találjon néhány elégedetlen kuncsaftot, akik rádöbbentek a csalásra. Kis újságokat kutatott fel országszerte, amikor belebotlott egy John Stark nevű fickóba. Stark a Bellingham Newsnak írogatott – Bellingham az utolsó városka Washington államban, mielőtt az ember elérné Kanadát. Mielőtt Eisman ráakadt, Starknak éppen arról jelent meg egy kisebb írása, hogy négy helybéli felbérelt egy ügyvédet, hogy fogja perbe a Householdot és érvénytelenítse a szerződésüket, mert a vállalat csúnyán rászedte őket. „Először igen szkeptikus voltam. Itt van egy ember, aki túl sok hitelt vett fel, aztán ügyvédet fogad, hogy beperelje a vállalatot; nem voltam elragadtatva az ügytől” – emlékezett vissza Stark. A cikk megjelenése emberek tömegeit mozgatta meg; százak akarták tudni Bellingham-szerte, hogy vajon az ő 7%-os kedvező hiteleik is 12,5%-osak-e valójában. „Az emberek végre feleszméltek és dühösek lettek. Sokuk egyáltalán nem vette észre, hogy átverték” – mondta Stark. Bármi volt is Eisman szándéka azzal, amit tett, végérvényesen a másik oldalra sodródott. A Household ellen vívott keresztes hadjárat vált egyetlen céljává. Újságírókkal vette fel a kapcsolatot, felkereste a magazinok szerkesztőit és jó viszonyt épített ki a Társadalmi Szervezetek Összefogása a Reformért Szövetséggel (ACORN – Association of Community Organizations for Reform Now); ez volt az első alkalom arra, hogy egy Wall Street-i fedezeti alap, hedge fund menedzsere érdeklődést mutatott egy olyan szerveződés iránt, amely a szegények érdekvédelmével foglalkozott. Folyamatosan ostromolta a washingtoni ügyészséget is. Eisman egyszerűen nem tudta felfogni, miért akadályozták meg az ügyészt felettesei abban,

hogy nyilvánosságra hozza a Householdnál végzett nyomozás eredményeit. Eismannak azonban sikerült egy másolatot szereznie a dokumentumokból, melyek beigazolták a gyanakvását. „Szívesen kérdőre vontam volna az ügyészt, hogy miért nem tartóztatja le azonnal ezeket a csirkefogókat – emlékezett vissza. – Amire valószínűleg azt a választ kaptam volna: »A Household egy befolyásos vállalat. Mit gondol, ki más nyújtana másodlagos jelzáloghiteleket Washington államban, ha kivonnánk őket a forgalomból?« Higgyenek nekem, rengetegen lettek volna, akik szívesen a helyükbe lépnek és azonnal hitelezni kezdenek!” Ez valójában szövetségi ügy volt, hiszen a Household országszerte kínálta megtévesztő hiteleit. A szövetségi kormány mégsem volt képes semmit sem tenni, ehelyett 2002 végén a bíróság megkerülésével lezárták az ügyet, békés úton megállapodtak, s a Household 12 állam részére 484 millió dollárnyi bírságot fizetett ki. A következő évben a társaságot a hatalmas jelzáloghitel-portfoliójával együtt eladták 15,5 milliárd dollárért a brit HSBC pénzügyi konglomerátumnak. Eismant sokkolta a hír. „Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen megtörténhet – mondta. – A Household nem csupán egy volt a vállalatok közül, ez volt messze a leghatalmasabb vállalat, mely jelzáloghitelezéssel foglalkozott. Ráadásul a napnál is világosabb volt a bűnösségük. A vezérigazgatót a nyakánál fogva kellett volna kikapni a cégből, aztán a heréjénél fogva fellógatni. És mi történt helyette? Eladták a céget és a vezető százmilliókat zsebelt be. Akkor azt gondoltam: Ó! Itt aztán nem igazán úgy mentek a dolgok, ahogy menniük kellett volna!” A felsőbb pénzügyi világra irányuló pesszimizmusát immár politikai gondolatok is kezdték tovább árnyalni. „Ekkor kezdtem el felfedezni a dolog társadalmi vonatkozásait is. Ha nekiállsz az alapoktól felépíteni egy szabályozási rendszert, akkor valószínűleg igyekszel úgy kialakítani azt, hogy megvedd azokat közép és az alsó középosztályhoz tartozó embereket, akiket a legkönnyebb kizsákmányolni. A mi működő rendszerünk ehelyett ezeket az embereket védte a legkevésbé” – vélekedett Eisman. Eisman minden szerdán délben felállt a munkaasztal mellől, hogy ott lehessen, amikor a Midtown Comicshoz megérkeznek a

legfrissebb képregények. Többet tudott a szuperhősök életéről, mint bármelyik felnőtt férfi. Kívülről fújta Zöld Lámpás képregényhős esküjét, és mélyebben értette Batman belső világát, mint a köpönyeges harcos saját magát. Fia halála előtt Eisman a gyermekkorának képregényeit olvasta felnőtt kiadásban – a Pókember volt mind közül a kedvence. Ezután kizárólag a legsötétebb felnőtt képregényeket olvasta. Kedvelte azokat, amelyek ismerős meséket dolgoztak fel. A történet alapjait nem változtatták meg, de néhány dolgot mégis összekuszáltak. Ettől kezdve ezek a történetek már kevésbé tűntek ismerősnek, és már nem is voltak tündérmesék. „Próbálj elmesélni egy történetet úgy, hogy az minden részletében megegyezzen az eredetivel. A történeted mégis teljesen más lesz, ami oda vezet, hogy végül a történet előzményeire is egészen más szemmel tekintesz majd!” Ha Hófehérke és a hét törpe kapcsolatába egy picivel több érzelmet csempészünk, máris másképp alakul mese, és Eismannak ez tetszett. Most épp egy tündérmese kezdett újraformálódni a szeme láttára a pénzpiacon. „Máshogy kezdtem látni, miről is szól a jelzáloghitel-business. Egy subprime autóhitelt bizonyos tekintetben akár fairnek is nevezhetünk, mivel fix kamatozású. Bár vélhetően nagy kamatot fizettetnek meg veled, mondhatni, kirabolnak, de legalább tisztában vagy azzal, hogy mit történik körülötted. A másodlagos jelzáloghitelezés azonban egyszerűen csalás volt. Csőbe húzás volt, ami így szólt: »Vedd fel ezt a hitelt és fizesd vissza belőle az összes tartozásodat, amit az autód után kell fizetned vagy a hitelkártyádon halmoztál fel! Ráadásul ettől kezdve hihetetlenül kicsik lesznek a kamatok!« A gond csak az volt, hogy ezek a kamatok csupán a hitel felvételéig voltak érvényesek. Mindez ámítás volt.” Eisman már a Household-ügy megszállottjává vált, amikor egy nagy Wall Street-i céges vacsorán vett részt, ahol Herb Sandler, egy hatalmas pénzintézet, a Golden West Financial Corporation vezérigazgatója volt a vendégelőadó. „Valaki a tömegből megkérdezte, hogy hisz-e a díjmentes folyószámlavezetési modellekben, amit néhány pénzintézet alkalmaz?” – emlékezett vissza Eisman. – A válasz így kezdődött: Kérem, kapcsolják ki a magnetofonjaikat!” A kérésnek mindenki eleget tett. Magyarázata szerint ők mindig is elutasították az ingyenes folyószámlák modelljét,

hiszen ezeknél a hitelkeretek túllépése után olyan díjakat számoltak fel, amelyek valódi terhet jelentettek a szegények számára. Azok a bankok, amelyek bevezették ezt a szolgáltatást, sokkal jobban kifosztották a szegényeket, mintha a hagyományos, tranzakció alapú modelleket alkalmazták volna. Eismannak is volt egy kérdése: „A törvényalkotókat érdekli ez a dolog?” „Természetesen nem” – hangzott a válasz. „Ez volt az a pont, amikor teljesen világossá vált számomra, hogy ez a rendszer nem csinál mást, csak a szegényeket akarja kiszipolyozni.” Fiatalkorában Eisman elkötelezett republikánus volt. Jobboldali szervezetekhez csatlakozott, Reaganre szavazott kétszer is, és még Robert Borkot is kedvelte. Ez egészen addig tartott, míg be nem került a Wall Streetre, ahol furcsamód balra tolódtak nézetei. Mindez a hidegháború lezárását követően kezdődött, amikor apró lépésekkel kezdett közeledni a politikai centrum felé. „Ebben a kérdésben nem voltam igazán jobboldali, ugyanis ebben a kérdésben az ember nem tudott igazán jobboldali lenni.” Amikor azonban Bill Aldinger, a Household vezérigazgatója zsebre vágta 100 milliós jutalékát, Eisman már jó úton haladt afelé, hogy ő legyen a pénzügyi világ első szocialistája. „Amikor az ember konzervatív republikánus eszméket vall, meg sem fordul a fejében, hogy egyes emberek abból húznak hasznot, hogy másokat kizsákmányolnak” – mondta. Ekkor már mindenre nyitott volt. „De rá kellett jönnöm, hogy egy egész iparág épült fel arra, hogy kizsákmányolja az embereket. Ez az iparág a személyi hitelezés volt.” Mivel a befektetési alapnál kihagyták a valódi döntéshozatalból, kilépett és megpróbálta elindítani saját befektetési alapját. A FrontPoint Partners nevű társaság, amíg nem vásárolta fel teljes egészében a Morgan Stanley, több befektetési alapnak volt az ernyőszervezete. 2004-ben a Morgan Stanley megállapodott Eismannal egy kizárólag pénzintézetekre összpontosító befektetési alap felállításáról. Bárki, akinek valaha is köze volt az amerikai pénzpiachoz, bekerülhetett a kalapba: Wall Street-i bankok, építőipari vállalatok, jelzálog-hitelezők vagy nagy pénzügyi divízióval

rendelkező vállalatok, mint a General Electric. A Morgan Stanley biztosított Eisman számára egy bútorozott irodát és szakmai támogatást, cserébe pedig jutalékot kért az eredményből. Egyetlen dolgot nem tudott biztosítani, a tőkét. Ezt saját magának kellett megszereznie. Körberepülte a Földet, hogy nagymenő befektetők százaival találkozzon. „Az alapvető cél az volt, hogy tőkét halmozzunk fel, de nem igazán jártunk sikerrel. Megkeresésünkre a legtöbben azt felelték: nagyon örülök a találkozásnak és izgatottan várom, hogyan fog önállóan boldogulni!” 2004 tavaszára visszatért az államokba. Nem sikerült pénzt gyűjtenie, nem igazán tudta, hogyan tudna, s hogy egyáltalán képese rá. Többé nem hitt abban, hogy a világ igazságos, hogy a dolgok végül mindig jól alakulnak, és abban sem, hogy valamiféle különleges erő védelmezi az élet nehézségeitől. Hajnal négy volt, amikor felriadt és úszott az izzadságban. Még önmaga maradt, de már kezelésre szorult: csoportterápiára, a kezelés egy szokatlan módjára. Egy maroknyi üzletember gyűlt itt össze egy képzett pszichoterapeuta társaságában, hogy nyugodt környezetben megosszák egymással problémáikat. Eisman minden egyes alkalommal késve rontott be a kezelésekre, eldarálta, hogy éppen mi nyugtalanítja, s már ott sem volt; így esélye sem volt arra, hogy meghallgassa társai problémáit. Néhány alkalom után a terapeuta váltott néhány szót vele erről, de úgy tűnt, meg sem hallotta, amiket mondott neki. Ezután a feleséget próbálta elérni, akit jól ismert, hogy arra kérje, beszéljen a férje fejével. Ez sem használt azonban. „Mindig tudtam, ha a férjem részt vett a terápián, mivel a doki minden egyes alkalom után felhívott, hogy elmesélje: Semmi sem változott!” – idézte fel Valerie. Valerie azonban belefáradt az állandó harcba és ultimátumot adott Steve-nek. Amennyiben a legújabb Wall Street-i szüleménye nem hozza az eredményeket, elköltöznek New Yorkból Rhode Islandre és nyitnak egy vendéglőt. Valerie elkezdett helyek után érdeklődni, s állandóan arról beszélt, hogy több időt tölt majd az ikrekkel és csirkéket fog nevelni. Eisman számára majdnem olyan elképzelhetetlen volt, hogy csirkéket fog nevelgetni, mint azok számára, akik kicsit is ismerték őt, de belement a játékba. „Az

elképzelés annyira hátborzongató volt, hogy még keményebben kezdett dolgozni” – mondta a felesége. Körbeutazta Európát és Amerikát, befektetőket keresett, hogy szálljanak be mellé és alapítsanak egy biztosítási céget, amely 50 millió dolláros tőkét biztosít majd számára. Bár ez nem volt elegendő egy komoly befektetési alap elindításához, kezdetnek megfelelt. Ha pénzt nem is, olyan embereket sikerült maga köré gyűjtenie, akik legalább olyan borúsan látták az aktuális helyzetet, mint ő. Abban az időben jelent meg egy lesújtó cikk: „Egy otthon önrész nélkül csupán egy albérlet, melyet hitelből finanszíroznak” címmel, melynek Vinny volt a társszerzője, aki nem sokkal később csatlakozott Eismanhoz az új cég megalapításában. Őt követte Porter Collins, a kétszeres olimpiai bajnok evezős, akivel Eisman a Chilton Investmentnél dolgozott együtt, és aki már korábban sem értette, hogy egy ilyen remek ötletekkel előálló embert miért nem léptetnek elő felettesei. Danny Moses érkezett harmadikként, aki a tőzsdei kereskedés irányítója lett a cégnél. Danny korábban az Oppenheimernél volt bróker. Abban az időben Eisman értékesítési elemzőként tevékenykedett a vállalatnál, így Danny részesévé válhatott azoknak a nem mindennapi eseményeknek, amiket Eisman munkájával és véleményével gerjesztett. „Emlékszem, egyszer kiállt az Oppenheimer emelvényére, elkiáltotta magát, s figyelmet kért bejelentéséhez: a következő nyolc cég részvényei a közeljövőben értéktelenné válnak! Ezek után felsorolta a nyolc vállalatot, amelyek hamarosan csődbe is mentek” – emlékezett vissza Danny. Danny Georgiában nevelkedett, egy pénzügyi területen munkálkodó professzor sarjaként, éppen ezért ő nem volt olyan végletes, mint Steve és Vinny, de osztotta azt a véleményt, hogy rossz dolgok márpedig történnek, s ez hatványozottan igaz a Wall Streetre. Amikor egy nagy Wall Street-i cég mindent megtett azért, hogy segítsen neki megkötni egy tökéletesnek látszó üzletet, csupán annyit kérdezett az ügynöktől: „Nagyra értékelem segítségüket, de árulja el kérem, mégis hogyan fognak átverni?” „Ó, Danny, ugyan már, mi sosem tennénk ilyet!” – hangzott a szórakozott válasz, de Dannyt ez nem hatotta meg és udvariasan újra feltette kérdését: „Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ilyen hihetetlenül jó üzletek nem köttetnek kis befektetési alapok és

hatalmas Wall Street-i vállalatok között. Belevághatunk, de csak miután elmagyarázta nekem, hogy hol van a buktató és hogyan fognak átbaszni minket.” Miután a meghökkent ügynök elmondta az eddig homályos részleteket, Danny belement az üzletbe. Mindenki roppant mód élvezte, hogy Steve Eismannal egy csapatban játszhat. Nem azt érezték munkatársai, hogy neki dolgoznak, sokkal inkább azt, hogy vele: tanított, de sohasem okított, s nem kívánt ellenőrizni sem. Szeretett azon viccelődni, hogy egyesek úgy vélték, mindent észrevesznek és rögtön meg is értenek maguk körül. „Steve-vel megérte Wall Street-i megbeszélésekre járni, mondhatni, szórakoztató volt. Egészen biztos lehettél abban, hogy legalább harminc különböző módon fogja megkérni a felszólalókat, hogy magyarázzák el rendesen azt, amiről beszélnek: »Kérem, ezt magyarázza el újra!« vagy »Megpróbálná ezt elmagyarázni úgy is, hogy megértsük?« Ezek jó alkalmak voltak arra, hogy tanulj egyet s mást. A legfontosabb az volt, hogy átlásd, a tárgyalófelek értik-e azt, amiről beszélnek. A legtöbb esetben a sajnálatos konklúzió az volt, hogy nem” – emlékezett vissza Vinny. 2005 elejére Eisman és kis csapata arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek a nagyszerű Wall Street-i embereknek a többsége egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy mit is csinál valójában. A jelzálogpiaci gépezet megállíthatatlanul robogott előre, mintha soha nem is robbant volna le korábban. A másodlagos hitelezés első hulláma is bizarr volt, de a második maga volt a rémálom. A kilencvenes évek közepén a másodlagos hitelek piacán egy 30 milliárd dollár feletti év végi zárás már kiemelkedőnek számított. 2000-ben ugyanez a piac elérte a 120 milliárd dolláros szintet, melyből 55 milliárd dollárnyit jelzálogkötvényekké alakítottak. 2005 végére 625 milliárd dollárra becsülték a teljes hitelállomány nagyságát, melyből 507 milliárdnyi már kötvények formájában van. Több mint 500 milliárd dollár jelzálog alapú kötvényekben, egyetlen év alatt! Bár a kamatok emelkedtek, a másodlagos hitelezés ennek ellenére tovább szárnyalt – elképesztő volt. Mindennek tetejébe a hitelhez jutás feltételei megváltoztak, ami tovább növelte a nem teljesítések valószínűségét. 1996-ban a subprime hitelek 65%-a fix kamatozású volt, ami azt jelentette, hogy az átlag adósok megszívták ugyan, de legalább minden hónap végén tisztán

láthatták, hogy egészen pontosan mekkora a fennálló tartozásuk. 2005-re a hitelek 75%-a részben vagy egészben változó kamatozásúvá vált, ami azt jelentette, hogy a konstrukció első két évét követően a kamatláb akár a duplájára is emelkedhetett. A kezdeti jelzáloghitelezőket anno a könyveikben maradt, egyébként jelentéktelen mértékű hitelállomány sodorta csődbe. A tanulság egyszerű volt: Ne hitelezz olyanoknak, akik nem képesek visszafizetni tartozásukat! A piac azonban más következtetéseket vont le az eseményekből: A hitelkihelyezéseket tovább kell pörgetni, csak arra vigyázzunk, hogy semmi ne maradjon végül a könyveinkben! Ebből a téves következtetésből alakult ki egy új üzleti modell, ami „originat and sell” néven terjedt el a köztudatban, és először a Long Beach Savings pénzintézet alkalmazta. A modell működése egyszerű volt: bocsáss ki annyi hitelt, amennyit csak tudsz, add tovább a hiteleket nagy Wall Street-i befektetési bankoknak, akik kötvényekké alakítják őket, végül pedig értékesítsd a kötvényeket befektetőknek! „A Wall Street hajlandó felszívni azokat a papírokat is, amelyeket te magad sem lennél hajlandó megvenni!” Ez egy olyan lehetőség volt, amit nem lehetett kihagyni. A B&C Mortgage nevű vállalatot például kizárólag azért alapították, hogy az „originate and sell” modell alapján működhessen, később pedig egy nagy befektetési bank, a Lehman Brothers akkora fantáziát látott a modellben és a cégben, hogy egy az egyben felvásárolta azt! 2005 elejére az összes nagy Wall Street-i befektetési bank mélyen belemerült a subprime businessbe. A Bear Stearns, a Merrill Lynch, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley mind benne voltak és mind rendelkeztek egy képzeletbeli „polccal”, ahol subprime termékeik sorakoztak, melyeket olyan mókás nevekkel címkézték fel, mint HEAT, SAIL vagy GSAMP. A cél az volt, hogy még csak véletlenül se tűnjön fel a közönség számára, hogy ezeket a papírokat is a Wall Street nagy halai jegyzik. Eisman és csapata úgy ismerte ezt a piacot és magát a Wall Streetet is, mint a saját tenyerét. Szinte az összes jelzáloghitelezőt ismerték – azokat az arcokat is beleértve, akik a hitelszerződéseket megkötötték. Többnyire ugyanazok voltak, mint akik a kilencvenes évek összeomlását is előidézték. Eisman hajlamos volt a legrosszabbat feltételezni arról, ahogyan a Goldman Sachs az

amerikai középosztály hiteleivel bánt. „Meg kell értened, én ott voltam, amikor a subprime-őrület kezdetét vette. Végignéztem az elképzelhetetlent. Egy dolgot megtanultam: ezek a fickók bármire képesek és biztosra akarnak menni. Nem számít, mi az ára, nem fognak bukni ezen az üzleten” – mesélte Eisman. Képtelen volt felfogni, hogy kik azok, akik képesek a jelzálogkötvények második hullámából is bevásárolni? „Már az első napokban megmondtuk, hogy lesz egy pont, amikor egy lapra felrakunk mindent, és az egészet beshortoljuk, mert ez előbb-utóbb ki fog pukkadni! Csak azt nem látjuk még pontosan, hogy mikor és hogyan!” Ezalatt Eisman a subprime businessben utazó vállalatok részvényeire gondolt. A részvényárfolyamok teljesen kiszámíthatatlanok voltak, számtalan dolog hatott rájuk: ezért addig nem akartak lépni, amíg a nem teljesítések nem kezdtek tömegével jelentkezni. Addig is Vinny résen volt, s szemmel tartotta, hogyan alakul az amerikaiak jelzálogkötési kedve. Ezenfelül minden hónap 25. napján megérkeztek az átutalási jelentések, melyeken azt vizsgálta, hogy volt-e bármilyen változás a nemfizetések arányában. „Az általunk vizsgált adatbázisok alapján a hitelek még mindig stabilak voltak – mondta Vinny. – Legalábbis 2005 második feléig…” Az első 18 hónapban úgy irányította saját cégét, mintha egy fátyolon keresztül szemlélte volna a világot, de egyszer csak megvilágosodott és ráébredt, hogy valami nagyon alapvető dolgot figyelmen kívül hagyott. Eddig kizárólag a tőzsdére koncentrált: próbálta megfejteni, mely papírokkal érdemes foglalkozni, a tőzsde sorsa azonban egyre nagyobb mértékben függött a kötvénypiac változásaitól. Ahogyan a másodlagos jelzálog-hitelezés piaca növekedett, így vagy úgy, de minden egyes pénzügyi területen működő vállalat kapcsolatba került vele. „A kötvénypiac mellett eltörpült a részvénypiac, tulajdonképpen elhanyagolható volt” – mondta Eisman. Mindezt híven tükrözte, hogy a Wall Street-i befektetési bankoknál általában a kötvénypiaci részlegek diktálták az iramot, a legtöbb esetben a vezérigazgatók tapasztalt kötvénypiaci szakemberek voltak: Dick Fuld a Lehman Brothersnél, John Mack a Morgan Stanleynél és Jimmy Cayne a Bear Stearnsnél. Így volt ez már a nyolcvanas években is, amikor a vezető kötvénypiaci vállalat, a Salomon Brothers olyan temérdek pénzt szedett össze, mintha

valami más dimenzióban versenyezne, mint a többi cég. Az igazság az, hogy már akkor is a kötvényekben volt a nagy pénz. „Farkastörvények uralkodtak. A pénz hatalmat szült, a szabályokat pedig az diktálta, akinek hatalma volt. Ez volt a Wall Street aranyszabálya” – emlékezett Eisman. A legtöbb ember nem értette, hogyan tudta a kötvénypiac két évtizeden keresztül uralni a világ összes piacát, s mi eredményezte ezt egyáltalán. Természetesen sokáig Eisman sem tudta a helyes választ, de most már igen! Először is szüksége volt arra, hogy kristálytisztán lássa, hogyan működik ez a világ. Nagy tervei voltak a kötvénypiaccal. Azt azonban nem sejthette, hogy a kötvénypiac is tartogat még meglepetéseket számára.

Vakok között „Azzal, hogy kiállítunk egy csekket, a szóbeli megállapodásunkat rögzítjük.” Warren Buffett 2004 eleje volt, amikor egy újabb részvénybefektető, Michael Burry ugrott fejest s merült el első ízben a kötvénypiac rejtelmeiben. Megtanult mindent, amit csak lehetett az amerikai hitelezésről. Senkinek sem számolt be legújabb rögeszméjéről, csak üldögélt magányosan kaliforniai irodájában, San Joséban és folyamatosan különböző cikkeket, könyveket és pénzügyi kimutatásokat bújt. Kifejezetten azt szerette volna megtudni, hogy a másodlagos jelzálog-hitelezési piac hogyan működik. A bankok elképesztő mennyiségű hitelt helyeztek ki. A legfelső szinteken állók kapták vissza elsőként a pénzüket, éppen ezért a Moody’s és az S&P besorolása szerint ezek a legbiztonságosabb kategóriába estek, viszont a kamatok itt voltak a legkisebbek. Mivel az alsóbb szinten lévő befektetők nagyobb kockázatot vállaltak, ezért nekik értelemszerűen a hozamaik is nagyobbak voltak. Ezért azoknak a befektetőknek, akik azon gondolkoztak, hogy beszálljanak-e a businessbe, először arról kellett dönteniük, hogy melyik szinten kívánják elhelyezni befektetéseiket. Burrynek azonban esze ágában sem volt jelzálogkötvényeket vásárolni, helyette azon rágódott, hogyan tudná shortolni ezeket a papírokat. Minden jelzálogkötvénynek megvolt a saját hihetetlenül fárasztó és még annál is unalmasabb 130 oldalas tájékoztató füzetecskéje. Ha elolvasod az apró betűs részt, ráébredsz, hogy ezek akár kis különálló vállalkozásokként is felfoghatók. Burry 2004 végén és 2005 elején összes idejét arra áldozta, hogy százával futott át ilyen prospektusokat, és több tucatot végig is olvasott közülük. Azokon az ügyvédeken kívül, akik jogilag előkészítették a tájékoztatókat, valószínűleg ő volt az egyetlen, aki végigcsinálta mindezt. Pedig a

10KWizzard.com weboldalról potom 100 dollárért bárki hozzáférhet ezekhez az információkhoz, amelyek számára felettébb érdekesek voltak. Egy e-mailjében a következőket fejtegeti: Vegyük például a NovaStart, ami az „originate and sell” típusú jelzálog-hitelezők egyik tökéletes mintapéldánya. Kötvényeiket a következőképpen jelölik: NHEL 2004–1, NHEL 2004–2, NHEL 2004– 3, NHEL 2005–1. Az NHEL 2004–1 elnevezésű kötvény 2003 végén és 2004 első hónapjaiban kihelyezett hiteleket fog tartalmazni, a 2004–2 jelölésű 2004 közepéről származókat, míg a 2004–3-as 2004 végi hitelekből lesz összecsomagolva, és így tovább. Mindössze annyit kell tenned, hogy átlapozod a kötvények tájékoztató füzeteit és rögtön meg fogod érteni, hogy hogyan működik az „originate and sell” business másodlagos jelzálog-hitelezési része. Látnod kell azt is, hogy 2004 elején csupán a 5

6

hitelek 5,85%-a volt tőkefenntartó 2/28 ARM alapú, később azonban ez folyamatosan növekedett, 2004 végére 17,48%, 2005 közepére pedig már 25,34%-os részesedése volt ennek a konstrukciónak. Mindeközben a kötvények átlagos 7

8

FICO értéke stagnált, a „no-doc” hitelek állománya nem növekedett, és a többi mutatószám is változatlan maradt. A lényeg azonban a következő: annak ellenére, hogy ezekben a mérőszámokban nem történt különösebb változás, a később kihelyezett, összecsomagolt és értékesített jelzálogok minősége rosszabb lett, mégpedig azért, mert az ugyanakkora FICO-értékkel rendelkező, ugyanakkora értékű kihelyezett hitelek között jelentősen megnőtt a tőkefenntartó jelzálogkonstrukciók részaránya!

Már 2004 legelején elég volt csak egy pillantást vetni a számokra, tisztán kivehető volt, hogy a hitelezési feltételek egyre enyhébbekké váltak. Burry szerint a hitelezési szigor nem csupán elképesztően 9

csökkent, hanem a padlóra került, ez pedig a NegAm (negatív amortizációjú) hitelek megjelenését jelentette. Ezeknél a hiteligénylő választhatta azt is, hogy egy centet se törleszt tartozásából, így hónapról hónapra növekedett a hitel nagysága. Nem volt nehéz kitalálni, kiket fog vonzani ez a konstrukció: azokat, akik gyakorlatilag semmilyen jövedelemmel nem rendelkeztek. Burry számára azonban nem volt világos, hogy a hitelezők miért engedik ezeknek a hiteleknek az elterjedését. „Elsősorban a hitelezőket kellett szemmel tartani, mivel a hiteligénylők éhsége mindig is csillapíthatatlan volt” – mondta. – Hiszen a hitelezőkön múlik igazán, hogy képesek-e kézben tartani az irányítást. Ha elvesztik a kontrollt, akkor kell észnél lenni!” A hiteligénylők már 2003-ban elvesztették tisztánlátásukat, 2005-re pedig már a hitelt nyújtók is. A befektetési alapok menedzsereinek többsége rengeteg időt fordított arra, hogy tárgyaljon befektetőivel, míg a negyedéves jelentéseket inkább csak formaságként kezelte. Ezzel szemben Burry nem kedvelte a felesleges fecsegést, s ezért leginkább ezeket a leveleket használta arra, hogy röviden tudassa befektetőivel legfontosabb lépéseit. Az egyik ilyen jelentésében egy új kifejezést alkotott a piaci történésekre: „hangoljuk újra hiteleinket”. Hiszen pontosan ez történt. Mivel sok ember nem tudta fizetni részleteit, ezért a hitelezők a régi konstrukciókat „újrahangolva” megtalálták annak a módját, hogy további pénzeket adjanak kölcsön ennek a rétegnek. „A feltételek folyamatos lazítása azt szolgálta, hogy mindenáron növelni tudják a kihelyezett hiteleiket. Ez egyértelműen bizonyította, hogy elvesztették a fejüket; menthetetlenek voltak” – mondta Burry. Ennek ellenére ő értette, miért történik mindez: nem tartották meg a hiteleket, hanem azonnal továbbadták azokat a Goldman Sachsnak, a Morgan Stanleynek, a Wells Fargónak és a többi nagy befektetési banknak, akik aztán kötvényekbe csomagolták és továbbértékesítették azokat. Burry szerint az egyéni befektetők, akik megvásárolták ezeket, tulajdonképpen pénzt szórtak ki az ablakon.

Most, hogy Burrynek sikerült megértenie a másodlagos jelzáloghitel-piacok működését és gyengeségeit, komoly befektetési problémája akadt, ugyanis a különböző szintű és besorolású jelzálogkötvényeknek volt egy közös tulajdonságuk: lehetetlen volt shortolni őket. Ahhoz, hogy részvényeket vagy kötvényeket shortolhass, először kölcsön kell venned valakitől az érintett papírokat; a jelzálogkötvény-piacnak azonban elhanyagolható része volt erre alkalmas. Vagy vásároltál belőlük, vagy nem; de egyszerűen nem volt rá mód, hogy ellenük játssz, mivel a másodlagos jelzálogkötvények piaca nem tűrte meg azokat, akik nem hittek a businessben. Biztos lehettél abban, hogy az egész subprime piac kudarcra van ítélve, mégse használhattad ezt ki. Nem kezdhettél házakra shortolni. Meg lehetett volna próbálni ingatlanos vállalatok részvényei ellen játszani – például a Pulte Homes vagy a Toll Brothers ellen –, de ez amellett, hogy drága és indirekt módszer, hatalmas kockázatot is rejtett: a részvényárak akár addig is emelkedhettek, amíg Burry képtelen finanszírozni stratégiáját. Néhány évvel korábban foglalkozott CDS-ekkel (credit default swap), azaz kötvénykockázati swapokkal is. A kötvénykockázati swap elnevezés leginkább azért volt megtévesztő, mert nem valódi csereügyletet takart. Elsősorban vállalati kötvényekre alkalmazták, biztosítékul szolgált a fix lejáratra és a féléves kamatfizetésre. Vegyük azt az esetet, hogy hajlandó vagy évi 200 ezer dollárt fizetni egy 10 éves CDS-ért, ami 100 millióra biztosítja a General Electric kötvényeit. Ebben az esetben maximum 2 millió dollárt bukhatsz – 200 ezret minden évben a futamidő lejártáig –, ugyanakkor 100 millió dollárt kaszálhatsz, ha az elkövetkezendő tíz évben a General Electric bármikor fizetésképtelenné válik. Ebben az esetben viszont a kötvényesek egy vasat sem kapnak. Ez egy zéróösszegű játék: ha te nyersz 100 millió dollárt, akkor a CDS eladója veszít 100 milliót. Másrészről a ruletthez hasonlóan aszimmetrikus a fogadás: maximum annyit bukhatsz el, amekkora tétekkel játszol, de ha bejönnek a számok, akkor harminc-, negyven-, ötvenszeresét is nyerheted a kockáztatott pénzednek. „A CDS megoldást jelentett arra a nem belátható kockázatra, amit a shortolással kellett volna vállalnom! Ha CDS-eket veszek, akkor az esetleges bukás mértékét előre láthatom, viszont ha bejön a számításom, akkor

megsokszorozhatom a befektetéseimet!” – oldotta fel magában töprengve a problémát Burry. A felismerést követően rögvest vállalati CDS-ügyleteket indított. 2004 elején olyan vállalatok bedőlésére kötött biztosításokat, amelyekre véleménye szerint komoly hatással lehetett az ingatlanpiac megtorpanása: jelzálog-hitelezőkre, jelzálog-biztosítókra és hasonló vállalatokra. Burry azonban ennél nagyobbat akart hasítani. Egy ingatlanpiaci összeomlást követően ezek a cégek minden bizonnyal sorra veszítik majd el pénzüket, de arra semmilyen garancia nem volt, hogy biztosan csődbe is mennek. Egy az egyben a másodlagos jelzálog-hitelezés bedőlésére kívánt játszani. 2005. március 19-e volt, egyedül ült az irodájában, zárt ajtók és leengedett redőnyök mögött és egy nehezen emészthető tankönyvet tanulmányozott a hitelderivatívákról. Ekkor pattant ki a fejéből az isteni szikra: a másodlagos jelzálogpiaci kötvényekre fog CDS-eket kötni! Az ötlet akkor született, amikor az amerikai kötvénypiac kialakulásáról és az első vállalati kötvénykockázati ügylet megkötéséről olvasott, melyet a kilencvenes évek közepén a J. P. Morgan hívott életre. Itt olvasott először arról, hogy a bankoknak miért volt egyáltalán szükségük erre az új eszközre. Elsőre ugyanis ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló – ahhoz, hogy csökkentsük annak a kockázatát, hogy a General Electric fizetésképtelenné váljon, nem feltétlenül az a legjobb megoldás, ha további hiteleket folyósítunk számára. Kezdetben a CDS-ügyletek csupán eszközök voltak arra, hogy csökkentsék az esetleges veszteség kockázatát: a bankok egy része nem akart egy régi ügyfelet elveszíteni a GE személyében, ezért nem tagadta meg tőle a hitelfolyósítást. A többi bank viszont egészen máshogy látta ezt a helyzetet, és szükségük volt valamilyen biztosítékra. Ezek az új származtatott papírok azonban nagyon gyorsan a spekuláció eszközeivé váltak: rengetegen akartak arra játszani, hogy a GE fizetésképtelenné válik. Ez szöget ütött Burry fejében: a Wall Streeten valószínűleg a másodlagos jelzálogkötvényekkel is ugyanez történne! Ha abból indulunk ki, hogy mi volt a helyzet az ingatlanpiacon, vagy hogy miket kockáztattak a subprime hitelezők, bizonyára sokan lennének, akik szívesen

játszanának a másodlagos jelzáloghitelek bedőlésére. Aminek az egyetlen lehetséges módja az volt, ha CDS-eket vásárolnak! A CDS képes feloldani Burry ötletének egyetlen valóban komoly gátját: az időzítést. A 2005 elején kihelyezett jelzálog-hitelekkel kapcsolatban teljesen szkeptikus volt, biztos volt abban, hogy be fognak dőlni. Mivel azonban a kamatokat mesterségesen alacsonyan tartották és a konstrukciók előírásai miatt nem is tudták megváltoztatni azokat az első két évben, mindez két év elteltével várható. A másodlagos jelzáloghitelek többnyire változó kamatozásúak voltak, melyeket az első két évben gyakran egy bevezető s igen félrevezető kétéves fix kamatozással kínáltak. Egy 2005 elején induló hitel átlagosan 6%-os fix kamatozással indult, ami 2007-re akár 11%-ra is emelkedhetett, amely fizetésképtelen adósok sorát eredményezhette. Idővel a halvány félelmek fel fognak erősödni, mindaddig, míg a gyanakvás elég nagy méreteket nem ölt, ami majd tömeghisztériához vezet. Abban a pillanatban senki sem lesz hajlandó biztosítékot vállalni ezekre a papírokra. Éppen ezért eljött az idő Burry számára, meg kellett tennie tétjeit és türelmesen kivárni, míg a kaszinó ráébred baklövéseire, és megváltoztatja a játék oddsait. Egy harminc év lefutású CDS elméletileg arra volt kitalálva, hogy 30 évre biztosítékot nyújtson, de Burry teljesen biztos volt abban, hogy 3 év is elegendő lesz a kifizetésig. Az egyetlen probléma az volt, hogy a piacon nem voltak ilyen CDS-ek. Ki kellett harcolnia a Wall Street-i óriásoktól, hogy dobjanak piacra ilyen „termékeket”. De pontosan kiket kellene megkeresnie? Ha igaza volt és az amerikai lakáspiac valóban bedől, akkor ezek a cégek, amelyek minden szálat a kezükben tartottak, nagyon komoly pénzeket veszíthetnek majd. Nincs értelme biztosítást venni egy olyan banktól, amely éppen akkor hátrál ki egy üzletből, amikor biztosításai értékessé kezdenek válni. Ezért nem is vesztegette az idejét azzal, hogy felhívja a Bear Stearnst és a Lehman Brotherst, hiszen náluk jobban senki sem volt elmerülve a másodlagos jelzálogkötvények piacán. A Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a Deutsche Bank, a Bank of America, a UBS és a Merrill Lynch voltak azok a vállalatok, melyek szerinte túlélhettek egy válságot. Mindegyiket felhívta egytől egyig. Közülük öt bank egyáltalán nem értette, mit szeretne pontosan, kettő pedig azzal a válasszal hívta

vissza, hogy jóllehet, ez a piac ma még nem létezik, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fog. Három éven belül a másodlagos jelzálogkötvényekre kötött kötvénykockázati biztosítások piaca ezermilliárdos méreteket öltött és a Wall Street nagyvállalatainak több százmilliárd dolláros veszteségeket okozott. Amikor Michael Burry 2005 elején ezeket a cégeket ostromolta, kizárólag a Deutsche Bank és a Goldman Sachs mutatott bármiféle érdeklődést a további tárgyalások iránt. A Wall Streeten rajta kívül senki sem ismerte fel azt, amit ő már akkor is tisztán látott. Mindaddig érzékenyen érintette, hogy különbözik másoktól, míg meg nem értette, hogy mi ennek az oka. Kétéves korában a ráknak egy ritka fajtáját mutatták ki nála és a tumor eltávolítása sajnos a bal szemébe került. Az a fiú, akinek egy szeme van, másképp látja a világot, mint mindenki más; de szerencsére Mike Burrynek nem tartott sokáig, hogy másoktól való különbözőségét egy egészen érdekes megvilágításba helyezze. A felnőttek mindig arra próbálták nevelni, hogy nézzen az emberek szemébe, főként akkor, ha beszélget valakivel. „Minden energiámat lekötötte, ha valakinek a szemébe akartam nézni, éppen ezért, mire beszélgetés közben sikerült a szemedbe néznem, addigra egészen biztosan elveszítettem a fonalat!” – mondta Burry. Akárkihez is beszélt, a bal szemét egyszerűen nem tudta rászögezni; amikor társaságban megpróbált valakivel szóba elegyedni, mindig az lett a vége, hogy a partner folyamatosan a bal oldalára húzódott. „Nem tudtam, hogyan védekezhetnék ez ellen, az emberek beszélgetés közben rögtön oldalazni kezdtek, egészen addig, míg a bal oldalamra nem kerültek. Ilyenkor nem erőltettem tovább, hogy az arcom jobb oldalát lássák, nem forgattam tovább a fejem, hanem a jó szememet balra fordítva egyszerűen keresztülnéztem az orrom felett.” Az üvegszemet okolta azért, amiért a szemtől szembeni kommunikáció majdnem minden esetben rosszul sült el. Őrjítőn nehéz volt számára, hogy mások gesztikulációit megértse; ráadásul minden beszélgetést a szó szoros értelmében vett, még akkor is, ha azt nem úgy szánták. Az sült el általában legrosszabbul, amikor a legtöbbet próbálta kihozni magából. „A bókjaim nem arattak osztatlan sikert; hamar megtanultam, ha bókolni próbálok, igazából

az csak rosszul sülhet el: „Magácska nagyon csinos ma, persze az adottságaihoz mérten. Nagyon csinos ez a ruha, biztosan házi készítésű.” Saját magának üvegszemével magyarázta, miért nem tud beilleszkedni egyetlen társaságba sem. A szem folyamatosan váladékozott és könnyezett, állandó odafigyelést igényelt, a többi gyereknek ilyen dolgokkal soha nem kellett foglalkoznia. Kancsalnak csúfolták, pedig nem is volt az. Állandóan azzal nyaggatták, hogy vegye ki a szemgolyóját, és amikor végül beleegyezett, mindig az lett a vége, hogy elfertőződött és még visszataszítóbbá vált, ami miatt újból kiközösítették. Más különös jellemvonásaira is üvegszemével adott magyarázatot, például megrögzött korrektségére másokkal szemben. Egy kosárlabda-mérkőzés alkalmával feltűnt neki, hogy a sztárjátékosoknak folyamatosan elnézik a lépéshibákat, míg a gyengébbeket megbüntetik. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem üvöltötte le a bírót a meccs közben. Ezek után nem volt hajlandó többé kosármeccsre járni, az igazságtalanság kiölte belőle a játék szeretetét. Annak ellenére, hogy tombolt benne a versenyszellem, emellett erős testalkatú volt, bátor és kiváló atléta is egyben, teljesen hidegen hagyta minden csapatjáték. A szemére hivatkozva ezt is megmagyarázta: a csapatjátékok többsége labdajáték volt és egy srác, akinek rossz a tér- és periférikus látása, nem lehet igazán jó a labdajátékokban. Próbált olyan pozíciókat felvenni focizás közben, amelyeknél a labda nem játszik központi szerepet, de ha túl keményen ütközött valakivel, az üvegszem sajnos kiesett. Nehéz volt számára megítélni, hogy inkább fizikai korlátok ezek vagy pszichológiaiak – saját meglátása szerint az üvegszemet tekintve az igazság valahol félúton volt. Ki nem állhatta azokat az edzőket, akik a saját gyereküket helyezték előtérbe; a meccset elfogultan vezető bírók pedig őrületbe kergették. Ezért csak úszott, hiszen ahhoz nem volt szükség társaságra, nem voltak csapattársak. Minden fekete volt és fehér: meg kellett úsznod a legjobb idődet és végül nyertél vagy vesztettél. Egy idő után természetessé vált számára, hogy ideje nagy részét egyedül kell töltenie. Húszas éveinek végére elkönyvelte magáról, hogy egyszerűen olyan személyiség, akinek nem lehetnek barátai. Sikerült úgy elvégeznie a San José-i Santa Teresa-gimnáziumot,

majd a Kalifornia Állami Egyetemet (UCLA) és végül a Vanderbilt Orvosi Egyetemet is, hogy senkivel sem alakított ki tartós kötelékeket. Az interneten, e-maileken keresztül sikerült barátságokat kötnie, és aztán ilyen formában is tartotta fenn ezeket a kapcsolatokat. Két embert tartott igazán barátjának, akiket nagyjából húsz éve ismert, de mindössze nyolcszor találkoztak személyesen. „Nem vagyok az a barátkozós típus; egyszerűen csak szeretek elmerülni a saját gondolataimban” – mondta. Kétszer mégis házasságra adta a fejét. Az első felesége koreai származású volt, aki végül elhagyta, s most egy másik városban éli életét. („Gyakran panaszkodott arra, hogy férje csak elméletben szereti felépíteni kapcsolatait, de igazán megélni már annál kevésbé”) A második felesége, akivel még mindig házasok, egy vietnami-amerikai asszony, akivel a Match.com társkeresőn sikerült megismerkednie. A profiljában anno rendkívül őszintén mutatta be saját magát: „félszemű orvostanhallgató vagyok, aki alkalmatlan az emberi kapcsolatokra és 145 ezer dolláros adósságot halmozott fel diákhitel formájában.” Ugyanolyan szenvedélyesen ragaszkodott az emberi tisztességességhez és őszinteséghez, mint ahogyan a korrektség és az igazságosság is a rögeszméjévé vált. A megszállottság is egy sajátos, Mike Burry-féle jellemvonás volt. Nem ismert igazán köztes állapotot: bizonyos dolgokban a végletekig elmerült, míg mások egyáltalán nem érdekelték. Nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta gondolkodásnak a hátrányai mellett előnyei is vannak. Sok más emberrel ellentétben nem pazarolta az idejét értelmetlen elfoglaltságokra vagy hobbikra, viszont gyerekkora óta lenyűgöző gyorsasággal tudott tanulni és koncentrálni bizonyos dolgokra, ha azok érdekelték. A tanulás hihetetlenül könnyen ment számára, legalábbis amikor az adott terület valóban találkozott az érdeklődésével; olyannyira, hogy az UCLA-n hallgatóként állandóan ugrált a közgazdasági és az angolképzés között, s emellett olyan ismereteket is sikerült összeszednie, amivel a legjobb orvostudományi egyetemre is felvették. Kiváló koncentrációs készségét teljes egészében az emberi kapcsolatokban mutatott alkalmatlanságának számlájára írta – de mindent egybevetve igazából bármire tudott magyarázatot találni, ami így vagy úgy, de kötődött az elvesztett bal szeméhez.

A többi orvostanhallgatónál is különb volt a munkabírása és az a fajta koncentráció, amire képes volt. 1998-ban rezidensként dolgozott a Stanford kórházában. Egy alkalommal elmesélte a feletteseinek, hogy a 14 órás műszakváltások között zsinórban két éjjel is fenn kellett maradnia, mert darabjaira szedte szét számítógépét, és aztán újra összerakta, hogy a gép gyorsabban működjön. A felettesei pszichiáterhez küldték, aki mániás depressziót állapított meg nála. Az első pillanattól tudta, hogy a diagnózis hibás, hiszen hogyan is lehetne valaki ilyen, aki még soha életében nem volt depressziós? Vagy még inkább: ha depressziós lennél orvostanhallgatóként, akkor valóban képes lennél érdeklődést színlelni például viziteléskor vagy képes lennél bemagolni mindent, ami szükséges? Nem azért akart orvos lenni, mert kifejezetten élvezte az orvostudományt, egyszerűen csak nem érezte teljesíthetetlennek az orvosi egyetemet. Másrészről az orvoslás gyakorlati része untatta, de az is lehet, hogy undorítónak találta. Az első találkozása a valódi anatómiával egy bizarr jelenet volt: „emberek vittek lábakat a vállukon, hogy a kádaknál lemossák róluk a bélsarat; persze rögtön felfordult a gyomrom.” A betegekhez is érdekes viszony fűzte: „Segíteni akartam az embereken – de sajnos nem eléggé.” Elképesztően érdekelték a számítógépek, persze nem az egyéni varázsuk miatt, hanem mert kiszolgálták egy életen át tartó szenvedélyét: folyamatosan figyelemmel tudta kísérni a tőzsdék mozgását. Általános iskolás kora óta elbűvölte ez a világ, mióta az édesapja megmutatta neki egy újság hátoldalán a részvényárfolyamokat és óva intette a tőzsdétől, mondván, hogy az egy becstelen hely, amiben nem szabad megbízni, s legkevésbé sem szabad befektetni. Már kisgyerekként logikát keresett a számok mögött, hobbijává vált, olvasni kezdett a piacokról és a tőzsdéről. Nagyon hamar rá kellett jönnie azonban, hogy a diagramok, ábrák, le- és felfutási hullámok és a véget nem érő önreklámozó kampányok mögött nem húzódik átlátható logika. Aztán elkezdődött a dotcomláz, és hirtelen az egész tőzsde értelmét vesztette. „A kilencvenes évek végén közel kerültem ahhoz, hogy olyan befektetővé váljak, aki csak a valódi értékekben hisz, mivel totális őrültségnek tartottam, amit mások tettek” – emlékezett vissza. Az

érték alapú befektetés, mint befektetési módszer, a nagy gazdasági világválság idején terjedt el, s Benjamin Graham nevéhez fűződött. A lényeg, hogy olyan kevésbé felkapott és meg nem értett vállalatokat keressünk, amelyeket a tőzsdén alulértékelnek és így a valódi értékük alatt lehet őket megvásárolni. Az érték alapú befektetés csupán egy egyszerű formula volt, de ha megfelelően használták, elképesztő dolgokat lehetett kihozni belőle – ezt tette Benjamin Graham tanítványa, Warren Buffett is, aki mára a világ leghíresebb befektetőjévé vált. Burry úgy vélte, hogy a befektetés nem egyszerűsíthető le egy képletre vagy egy egyszerű modellre. Minél többet tanulmányozta Buffettet, annál kevésbé hitt abban, hogy Buffett stratégiája másolható. Épp ellenkezőleg, hiszen Buffett legfontosabb üzenete: ahhoz, hogy látványos sikereket érj el, elképesztően szokatlan dolgokat kell tenned! „Ha kiváló befektetővé akarsz válni, akkor ki kell alakítanod a saját stílusodat” – mondta Burry. – Egy idő után ráébredtem, hogy bár Warren Buffettnek vitathatatlan előnye volt mindenkivel szemben, hiszen Ben Grahamtől tanulhatott, mégsem másolta Grahamet, hanem kialakította saját módszereit és a saját szabályai szerint kezelte pénzét. Rögtön azt is elkönyveltem ezzel, hogy egyetlen iskola sem képes megtanítani arra, hogyan válj kiváló befektetővé. Ha lenne a világon olyan iskola, amelyik képes lenne erre, akkor az rögvest a világ legfelkapottabb intézményévé válna, ahol irtózatos tandíjat kell fizetni. Éppen ezért egész biztos, hogy ilyen iskola nem létezik…” A befektetés egy olyan terület, amit csak úgy tudsz megtanulni, ha a saját károdon tapasztalod meg, miközben a saját utadat járod. Burrynek nem volt arra pénze, hogy befektessen, ennek ellenére nem hagyott fel a szenvedélyével az egyetemi tanulmányai alatt sem. Úgy jutott el a Stanford kórházig, hogy egyetlen pénzügyi vagy számviteli kurzuson sem vett részt és soha nem dolgozott egyetlen Wall Street-i cégnél sem. Talán 40 ezer dollárnyi tőkéje lehetett 145 ezer dollárnyi diákhitellel szemben. Négy éven keresztül medikusként dolgozott, mégis képes volt időt szakítani arra, hogy pénzügyi szakértővé váljon. „Az idő egy folytonos változó” – mint ahogy a következő e-mailjéből is kiolvasható, melyet 1999-ben egy vasárnap reggel írt az egyik barátjának:

Egy délután el is repülhet, de akár 5 hasznos órát is tartogathat. Ahogyan azt valószínűleg te is teszed, én is próbálom hasznosan eltölteni azt az időt, amit sokan eleve meg sem próbálnak kihasználni. Vélhetően a hatékonyságra való törekvésem miatt ment tönkre az előző házasságom, és pár nappal ezelőtt majdnem elveszítettem a menyasszonyomat is emiatt. Mielőtt egyetemre mentem, a hadsereg szlogenje ez volt: „Mi többet teszünk reggel 9 előtt, mint az átlagember egész nap!” Az én szlogenem pedig: „Én többet teszek egy napomon, mint a hadsereg!” Remélem, tudod, hogy van néhány kiválasztott, akik találnak arra módot, hogy a mindennapi időfecsérlés helyett bármi mást megtehessenek! Nem volt mániás depressziós; egyszerűen csak szeretett egyedül lenni, anélkül hogy ettől magányosnak vagy boldogtalannak érezte volna magát. Nem sajnálta magát, sok egyéb mellett úgy vélte, különös személyiségének köszönheti kivételes koncentrációs képességét. Úgy gondolta, hogy minden különleges tulajdonsága rossz szemének hatására alakult ki. „Ez volt az oka, hogy azt gondoltam: az emberek másnak látnak. Ezért gondoltam én is másnak magam” – emlékezett vissza Burry. Úgy gondolta, hogy más, mint a többiek, a Wall Streettel való találkozását csak ezért nem találta annyira groteszknek, mint amennyire valójában az volt. 1996-ban egy késő novemberi estén, amikor megjött az új műszak a kardiológiai osztályon, a Tenessee állambeli Nashville-i Szent Tamás Kórházban, Mike Burry úgy döntött, megteszi az első lépést; bekapcsolt egy kórházi számítógépet, fellépett az egyik legnépszerűbb tőzsdei portálra (techstock.com), és egy új fórumot nyitott Érték alapú befektetések címmel! Mivel már mindent elolvasott, amit a befektetésekről tudni lehetett, itt volt az ideje, hogy egy kicsit többet tudjon meg a „valódi befektetésekről”. Mindeközben az internetes cégek részvényei mozgatták az egész piacot. A Szilícium-völgy befektetőinek oldala nem a józan eszű befektetőktől hemzsegett, viszont mindannyian meg akarták osztani a

véleményüket. Kezdetben voltak néhányan, akik kételkedtek benne, hogy egy orvos bármilyen használható befektetési tanáccsal tudna szolgálni, de nem kellett sok időnek eltelnie, hogy ő legyen a meghatározó a beszélgetésekben. Dr. Mike Burry – ahogyan az online térben nevezte magát – lassan észrevette, hogy a fórum olvasói kezdik megfogadni tanácsait és pénzt keresnek ezzel. Hamarosan úgy döntött, hogy már nem tud többet tanulni a fórum olvasóitól, ezért váltott, és alkotott egy oldalt, amit ma blognak neveznénk, de akkor csupán a kommunikáció egy felettébb szokatlan formája volt. Tizenhat órás műszakokban dolgozott a kórházban, ezért a blogolást éjfél és hajnal három közé próbálta beszorítani. A blogján posztolta tranzakcióit, a döntéseit befolyásoló tényezőkkel együtt. Hamar ráakadtak. Egy nagy philadelphiai befektetési bank menedzsere ezt mesélte róla: „Az első dolog, ami szöget ütött a fejemben: Mikor csinálja ezt egyáltalán? A srác egy gyakorló orvos volt! Én a napjának csupán a töredékét láthattam, de az is elképesztő volt! Megosztja másokkal tranzakcióit, az emberek pedig folyamatosan követik. A dotcomláz kellős közepén érték alapú befektetésekről prédikál, s eszerint cselekszik: értékes részvényeket próbál vásárolni, hozzánk hasonlóan. De vele ellentétben, mi folyamatosan hatalmas összegeket veszítünk, ráadásul az ügyfeleink is lemorzsolódnak. Burry csak most termett itt, kicsit megrázta magát és máris 50%-os hozamot ért el. Egyszerűen hátborzongató ezt látni; félelmetes ez a fiú! És nem mi vagyunk az egyetlenek, akik végignézzük mindezt.” Mike Burry nem tudhatta pontosan, hogy kik követik kereskedési lépéseit, csak azt látta, milyen domainekről érkeztek látogatói. Kezdetben olvasói az AOL-ról és az EarthLinkről kattintottak az oldalára, véletlen keresések eredményeként. Ez azonban gyorsan megváltozott. Hamarosan nyílt végű befektetési alapok munkatársai kezdték olvasni írásait, olyan cégektől, mint a Fidelity, de volt köztük olyan is, aki a Wall Street-i befektetési bank, a Morgan Stanley embere volt. Az egyik alkalommal nyíltan támadta meg a Vanguard befektetési alapot és szinte abban a pillanatban felszólítást kapott a Vanguard jogászaitól, hogy tüstént hagyjon fel az ellenük irányuló hírek közzétételével. Burry gyanította, hogy valószínűleg igen komoly befektetők figyelik oldalát, de fogalma sem volt arról, hogy

kik lehetnek azok. „A piac rátalált. Olyan jeleket és összefüggéseket fedezett fel, amelyeket senki más nem látott rajta kívül a piacon” – emlékezett a philadelphiai befektetési alap menedzsere. 1998-ban Burry a Stanford kórházban kezdett rezidensként dolgozni, a neurológiai osztályon. Munkája, melyet éjfél és hajnal három között végzett, egy apró, de annál jelentősebb kapaszkodót jelentett számára a befektetései világában. Ebben az időben az internetes cégek részvényeit övező őrület teljesen irányíthatatlanná vált és a stanfordi kollégáit is megfertőzte. „Főként a rezidenseket, de az orvosi kar tagjainak egy részét is magával ragadta a dotcomláz” – mesélte Burry. Egy kisebb társaság közülük mindenféle részvényből vásárolt és részletesen meg is vitatták tapasztalataikat. Amelyekre különösen emlékszem: Polycom, Corel, Razorfish, Pets.com, TIBCO, Microsoft, Dell, Intel. Az én agyam azonban másképp működött, kritikusan szemléltem ezeket a részvényeket, s minden esetben feltettem a kérdést: Mit vettél? Viccelszvelem-pontcom? Ennek ellenére tartottam a számat, mert nem akartam, hogy bárki is megtudja, mivel foglalkozom szabadidőmben. Tartottam tőle, hogy komoly bajba kerülnék, ha a doktorok megtudnák, hogy nem vagyok 110%-osan elköteleződve az orvostudomány iránt.” Akik aggódnak amiatt, hogy nem tűnnek elég elkötelezettnek, valószínűleg nem is eléggé azok; nem volt ez másképp Burry esetében sem. Minél mélyebbre ásott az orvostudományban, s minél jobban haladt előre, annál inkább hátráltatta más emberek testétől és húsától való viszolygása. Egy rövid ideig megpróbált a patológián meghúzódni, de ez sem működött. („Halott emberek halott testrészei. Még több halott ember, még több halott testrész. Nem bírtam tovább, intellektuálisabb munka után kellett néznem.”) Visszatért San Joséba, eltemette az édesapját, újraházasodott, és amint megszüntette weboldalát, a szakemberek megcáfolták diagnózisukat, hogy bipoláris lenne. Ezután bejelentette, hogy felhagy a neurológiával, hogy végre valódi befektetési brókerré válhasson. A neurológiai osztály vezetője azt hitte, hogy elvesztette józan eszét, s próbálta rábírni, hogy hagyjon egy évet magának és gondolja át ezt újra, de ő már döntött. Lezártnak tekintette a kérdést. „Izgalmasnak találtam az elképzelést, s meglehetősen bíztam is benne: Ha jól tudnék menedzselni egy portfoliót, akkor sikeres

lehetnék az életben és nem számítana többé, hogy mások milyennek láttak korábban, jóllehet a szívem mélyén mindig is jó embernek tartottam magam!” 40 ezer dollárnyi vagyona szemben a 145 ezer dollárnyi hitellel azonban felvetette a kérdést: Vajon milyen portfoliót lehet így útjára indítani? Az édesapja meghalt, mert egy orvos az ő állapotát is rosszul diagnosztizálta: nem vette észre a rákos daganatot egy röntgenképen. A család szerény kártérítést kapott az eset után. Az édesapja mindig elítélte azt, ami a tőzsdén zajlott, a halála után járó kártérítéssel mégis hozzásegítette fiát, hogy megvesse lábát a parketten. Az édesanyja 20 ezer dollárral, míg a testvérei fejenként 10 ezerrel tudtak hozzájárulni tervéhez. Ezzel az összeggel indította el Dr. Michael Burry a Scion Capitalt, 10

mely gyermekkora kedvenc könyvéről kapta a nevét. Készített egy grandiózus alapszabályt, hogy olyan befektetőket csalogasson üzletébe, akik nem a rokonai közül kerültek ki. „Azt mondta ki, hogy a minimális befektetési összeg 15 millió dollár.” Ezzel nem csak saját magát, hanem minden általa ismert embert kizárt a potenciális befektetők köréből. Épp irodahelyiség keresésével bajlódott, bútorokat akart venni és egy vállalkozói számlát nyitni, amikor kapott néhány meglepő hívást. Az első egy nagy New York-i befektetési alaptól, a Gotham Capitaltől jött. A Gothamot egy nagy érték alapú befektetési guru, Joel Greenblatt alapította, akinek a Legyél a tőzsde fenegyereke című könyvét Burry már korábban olvasta, s bár a címét gyűlölte, magát a könyvet igazán jónak tartotta. Greenblatt többször hallotta embereitől, hogy nagy pénzeket szakítottak Burry tanácsait követve és folytatni akarták ezt a jövőben is – Mike Burry elgondolkozott, vajon jó ötlet-e beengedni a Gothamot befektetési alapjába? „Maga Joel Greenblatt hívott fel és közölte: »Már alig vártam, hogy felhagyj az orvoslással!«” A Gotham Burryt és feleségét azonnal New Yorkba repítette – azon túl, hogy Burry most járt először New Yorkban, ez volt az első alkalom arra is, hogy első osztályon repülhetett és a Hotel Intercontinentalban lakhatott. Miközben a Greenblattal való találkozóra igyekezett, Burryt ismét kínozni kezdte az aggodalom, mint minden esetben, amikor idegen emberekkel kellett szembenéznie. Azzal próbálta nyugtatni magát,

hogy a jelekből úgy tűnt, a Gotham dolgozói sokat olvasták az írásait. „Ha úgy találkozunk, hogy már olvastál tőlem, akkor mindig simán mentek a dolgok. Ellenkező esetben katasztrófába fullad a beszélgetés” – mondta. – Ez a középiskolában sem volt másképp – még a tanárok sem jelentettek kivételt.” Burry olyan volt, mint egy vak kóstolás két lábon járó tétele: mielőtt megnézhetnéd, hogy mi is valójában, el kell döntened, hogy tetszik-e. De még így is komoly hátrányból indult, hiszen lövése sem volt arról, hogy a nagymenő befektetési bankárok hogyan öltözködnek. „Egy nappal a találkozó előtt felhívott – emlékezett vissza az egyik online barátja, aki mellesleg pénzügyi szakember volt – és azt kérdezte: »Mit kell felvennem?« Nem volt saját nyakkendője, egyetlen kék színű sportzakója volt, amit temetéseken viselt.” Ez is egy volt Mike Burry sajátosságai közül. Írásban rendkívül formálisnak hatott, sőt talán kicsit ridegnek is, de a hétköznapokon meglepően slamposan öltözködött. A Gotham irodájába menet pánikba esett, s útközben berontott egy Tie Rack nyakkendő-kereskedésbe és vett magának egy nyakkendőt. Olyan elegánsan érkezett meg a nagy New York-i befektetési alap székházába, mint amilyen még soha életében nem volt, erre jövőbeni partnerei mind, egytől egyig melegítőben és pólóban fogadták. A beszélgetés valahogy így zajlott le: – Készek vagyunk magának adni 1 millió dollárt. – Tessék? – Meg kívánjuk vásárolni a befektetési alapja egy negyedét, az összeg pedig, amit kínálunk érte, pontosan 1 millió dollár. – Valóban? Hajlandók lennének? – Jól hallotta. 1 milliót ajánlunk. – Remélem, nettó értékről beszélnek! Burrynek valami olyasmi járt a fejében, hogy mennyire szeretne egy napon ő is 1 milliót érni, persze adózás után! Mindenesetre még azelőtt bökte ki utolsó feltételét, mielőtt teljesen felfogta volna, hogy mit is akarnak tőle. De azt is megadták neki! Ebben a pillanatban, kizárólag annak köszönhetően, amit a blogjára írt, az eladósodott orvostanhallgatóból, akinek 105 000 dollárnyi adóssága volt, egyszeriben milliomos lett. Burry nem tudhatta, de Joel Greenblatt először tett ilyet az életében. „Egyszerűen zseniális volt a fiú, ez nem

volt kérdés, és az ilyenek nem mászkálnak százával az utcán!” – emlékezett vissza az esetre Greenblatt. Nem sokkal ezután a páratlan találkozó után a White Mountain biztosítási alaptól keresték meg. Ekkor Jack Byrne vezette a céget, aki Warren Buffett belső köreibe tartozott, és mint utóbb kiderült, kapcsolatban álltak a Gotham Capitallel is. A White Mountainnél így fogadták: „Nem tudtuk, hogy a cégének egy része eladó lenne!” Burry elmondta nekik, hogy addig a pillanatig nem is volt eladó, amíg néhány nappal ezelőtt valaki nem ajánlott érte tisztán 1 millió dollárt. Kiderült, hogy a White Mountain is szorosan figyelemmel követte Michael Burry tevékenységét. „Ami legjobban izgatott minket, hogy egy idegosztályon dolgozó rezidens, hogy a pokolba tudta ezt megcsinálni? Mikor?” – faggatta Klip Oberting. Végül a White Mountain 600 ezer dollárt fizetett a Scion Capital egy kisebb szeletéért és ígéretet tett egy 10 milliós befektetésre is. „És természetesen a válasz, igen! Az egyetlen ember volt a világon, akire az interneten keresztül találtunk és egy gyors, személytelen telefonbeszélgetést követően pénzt adtunk neki.” Az üzleti világban töltött első évében dr. Mike Burry igencsak megszenvedett azzal, hogy a pénzszerzés általában személyes kapcsolatokról is szól. „Csak akkor tudtál pénzt gyűjteni a befektetési alap számára, ha a találkozó sikeres volt. Én viszont egyáltalán nem akartam emberek közé menni; ráadásul ezt mindig mindenki észre is vette.” Az egyik alkalommal a Bank of America rendezett egy konferenciát, melyen újonnan indított alapok vezetőit mutatták be tehetős befektetőknek; természetesen itt is hasonló volt a résztvevők megérzése vele kapcsolatban. Az előadásában arról beszélt, hogy teljes sületlenség az a módszer, amit eddig alkalmaztak. Kockázatot egyszerűen nem lehet tisztán volatilitással mérni: mit tudunk abból leszűrni, hogy egy részvény vagy egy kötvény ára mennyit változott az elmúlt évek során? A volatilitás nem jelentett kockázatot; a valódi kockázatot a megalapozatlan befektetési döntések okozták. „Nagyjából ennyi lett volna – aztán gyorsan hozzátette: – a leggazdagabbak leggazdagabbjai és képviselőik elfogadták, hogy a legtöbb menedzser középszerű. Talán léteznek jobbak, akik képesek átlagos hozamot elérni, átlag alatti volatilitás mellett. Ha ezt a logikát követjük, akkor ha az egyik nap 50, a következő nap 60, a harmadik

napon pedig 40 centért adunk el 1 dollárt, az rosszabb business, mint ha mindhárom nap 50 centért lehetne túladni 1 dolláron. Az én logikám szerint ha 40 centért is meg lehet venni azt a dollárt, az sokkal inkább lehetőség, mint kockázat, és azt se felejtsük el, hogy ez a dollár továbbra is 1 dollár marad!” Teljes csönd, a tapsvihar és az éljenzés elmaradt a beszéde után, és ebéd közben sem kellett elviselnie mások társaságát. Egyedül ült egy nagy körasztalnál és figyelte, ahogy a többi asztalnál az emberek összevissza fecserésztek zagyvaságokat. Amikor személyesen kellett emberekkel beszélnie, sosem tudta, hogy mivel riasztja el őket: a mondandójával vagy egyszerűen a személyiségével. Próbálta közelről tanulmányozni Warren Buffettet, mert úgy festett, hogy az öreg egyszerre tud elképesztően népszerű lenni, s emellett veszettül sikeres is. Fiatalkorában még Buffettnek is voltak problémái az emberi kapcsolatok terén, éppen ezért részt vett Dale Carnegie egyik kurzusán, hogy megtanulja, hogyan tud még több sikert kovácsolni hétköznapi kapcsolataiból. Burry azonban már egy teljesen új pénzpiaci kultúrából érkezett, ahol Dale Carnegie-t az internet helyettesítette. Nem volt szükség arra, hogy emberekkel találkozzon. Elegendő volt, ha az interneten keresztül megismerteti magát a világgal, s nem neki kellett felkeresni leendő befektetőit, hanem őt találták meg: a komplikált, első hallásra nehezen érthető gondolatait online osztotta meg a világgal. Nem volt más dolga, mint ölbe tett kézzel várni, hogy rátaláljanak, olvasni kezdjék az írásait és felkérjék, hogy kezelje az ő pénzüket is. „Buffett túlontúl népszerű volt számomra – mondta egyszer Burry. – Sosem leszek az a kedves nagypapa alkat!” Mike-nak ez a módszer feküdt, mi több, működött is! A Scion Capitalt egy kicsit több, mint 1 millió dollárral kezdte – a pénzzel, amit az édesanyjától és a testvéreitől kapott, és saját nettó 1 millió dollárjával. Az első teljes üzleti évében, 2001-ben az S&P 500 11,88%-ot esett, miközben a Scion 55%-os növekedést ért el. A rákövetkező évben az S&P 500 tovább esett, 22,1% volt a veszteség, míg a Scion továbbra is növekedést produkált, méghozzá 16%-osat! 2003-ban végre megfordult a pénzügyi világ és beindult a növekedés: az index 28,69%-ot emelkedett! Mike-nak azonban ezt is sikerült túlszárnyalnia egy nem kevesebb, mint 50%-os

növekedéssel. Burry ekkor 600 milliós vagyont menedzselt és nem szándékozott tovább növelni tőkéjét. „Ha maximalizálni akarta volna az alapja tőkéjét, akkor sok-sok milliárd dollárt kezelhetett volna!” – mondta egy New York-i hedge fund menedzsere, aki egyre életlenebbül állt Burry teljesítménye előtt. „Úgy vezette a Sciont, hogy az elsősorban nem a cégnek, hanem a befektetőknek kedvezzen.” „A tőke féktelen növeléséért folytatott versenyfutás sokak számára népszerűségi harcot is jelent, de az átgondolt befektetések nem erről szólnak!” – Burry vélhetően azért írta ezt befektetőinek, mert biztosítani akarta őket afelől, hogy nem az számít, mennyire ismerik vagy szeretik brókereiket… Warren Buffett egyik közeli társa, Charlie Munger egy igazán savanyú figura volt, kétségtelen, hogy Buffett-tel ellentétben őt sokkal kevésbé érdekelte, hogy mennyire szeretik az emberek. Még 1995-ben tartott egy előadást a Harvard Business Schoolon, aminek a következő volt a címe: „Az emberi természet téves megítélésének pszichológiája”. „Ha tudni akarod, hogy az emberek hogyan fognak viselkedni, vess egy pillantást arra, hogy mi mozgatja őket. Rögvest megkapod a választ!” – állította Munger. A FedEx képtelen volt rábírni az éjszakai műszak dolgozóit, hogy pontosan, időre végezzék el a kiadott munkát; nem tudott hatni rájuk, hogy felgyorsítsa a folyamatot egészen addig a pontig, amíg nem tért át az órabér alapú díjazásról a műszakonkénti fizetésre. A Xerox egy új, korszerűbb masinát dobott piacra, mint a korábbi, ennek ellenére kevesebbet adtak el belőle, mint a gyengébb, régi modellből – persze csak addig a percig, míg rá nem jöttek, hogy az értékesítő a régiért zsebel be nagyobb jutalékot. „Most mondhatják azt, hogy »Ezzel mindenki tisztában van!« Azt hiszem benne vagyok korcsoportom azon 5%ában, akik egész életükben próbálták megérteni az ösztönzők erejét, mégis úgy érzem, hogy egész életemben alábecsültem azokat. Pedig sosem telt el úgy egyetlen év sem, hogy ne ért volna olyan meglepetés, amiből ne tanultam volna!” Munger nézetei tökéletes összhangban voltak azzal, amit Mike Burry is vallott a piacokról és az azokat formáló emberekről. „Olvastam a beszédét és minden egyes szavával egyetértek! – mondta Burry, és hozzátette: – Mungernek is egy szeme volt.”

Burrynek is megvoltak a saját interpretációi ugyanarról a témáról, csak éppen a példák az orvostudományból származtak. Minden egyes szituációban, ahol élet-halál kérdésekről kell dönteni, az embereket csak a negatív ösztönzők befolyásolják; s ez alól a doktorok, nővérek és a betegek sem kivételek. Például a kórházakban, amikor a vakbélműtétekre jutó támogatási kvóta megnövekedett, hirtelen a vakbélműtétek száma is megugrott. A szemsebészet fejlődése egy másik kiváló példa. A kilencvenes években a szemorvosok szépen építgethették karrierjüket egyszerű szürkehályogműtétekkel. Ezek a műtétek maximum fél óráig tartottak és a Medicare műtétenként 1700 dollárnyi térítést fizetett. A kilencvenes évek végére a Medicare lecsökkentette a térítés mértékét 450 dollárra, s ennek köszönhetően a szemsebészek jövedelme drasztikusan esett. A szemsebészek azonban Amerikaszerte újra felfedeztek egy régi, igen rizikós eljárást: a szaruhártya (sugár irányú) átmetszését, elindítva ezzel egy új boomot az enyhébb látászavarok javítására. A kutatások nem voltak teljes körűek, mégis úgy reklámozták a gyógymódot, mint ami képes megszabadítani kontaktlencséseket a kellemetlenségeiktől. „Az igazság az volt, hogy a kizárólagos ösztönző a pénz volt, hiszen fenn akarták tartani 1–2 millió dolláros éves jövedelmeiket – mondta Burry. – De erre is érkezett válaszlépés: a piac hamar előállt egy kevésbé veszélyes módszerrel, amely egy újabb hullámot indított el, a lézeres szemműtétek megjelenését.” Amikor Mike Burry belevágott a vállalkozásba, tisztában volt az ösztönzőivel, s úgy vélte, hogy azok a helyükön is vannak. Nem értett egyet a tipikus üzletpolitikával, ami abból állt, hogy a hedge fund menedzser automatikusan lecsippentette a tőkevagyon felső 2%-át; ergo egyszerűen azért kapta a fizetését, hogy minél nagyobb tőkét tudjon felhalmozni mások pénzéből. A Scion Capitalnél csak a tényleges kiadásokat fizettették meg az ügyfelekkel, ami általában bőven 1% alatt maradt. Először is a befektetők tőkéjén kellett növekedést generálniuk ahhoz, hogy 1 centet is hazavihessenek. „Gondoljon csak vissza a Scion alapítására – mondta az egyik korai befektető. – Annak a srácnak semmi vagyona nem volt, mégis lemondott a menedzseri díjáról, amit mások természetesnek tartottak. Ki hallott már ilyet?”

A Scion kezdettől fogva eszeveszetten, már-már nevetségesen sikeres volt. 2005 közepén, amikor az egész tőzsde 6,84%-ot zuhant, Burry alapja 242%-os növekedésnél járt és nem volt hajlandó újabb befektetőknek dolgozni. A mögötte felsorakozóknak nem kellett aggódniuk amiatt, hogy a tőzsde éppen leszálló vagy felszálló ágon van, Mike Burry mindig képes volt olyan cégeket találni, ahová érdemes volt befektetni. Nem volt szüksége tőkeáttételre és nem shortolt. Nem tett mást azonkívül, hogy teljesen hétköznapi részvényeket vásárolt és abban sem volt boszorkányság, ahogy a szobájában ülve pénzügyi kimutatásokat olvasgatott. Durván 100 dollárjába került évente, hogy a 10-K Wizard előfizetője legyen. A Scion döntéshozói apparátusa egyetlen főből állt, aki az irodájában ült zárt ajtók és leengedett redőnyök mögött s elmerült a 10-K Wizardról elérhető nyilvános adatokban. Olyan információk után kutatott, amelyek komolyan hathatnak, megváltoztathatják egy cég értékét: bírósági döntések, üzletkötések, állami szabályozás. Gyakran sikerült olyan potenciális befektetési célpontokat felhajtania, amiket „ick”-nek nevezett. Egy 2001 októberében íródott levelében a befektetőinek is elmagyarázta az általa használt módszer lényegét. Az „ick” annyit tesz, hogy ez a részvény kiérdemli a fokozott figyelmet, elemzést. Az Avant! nevű vállalat nem volt a befektetők kedvence, éppen ezért jó példaként szolgálhat. A hírekben célzottan az „elfogadva” kifejezést kereste, amikor rábukkant erre a cégre. Tudta, hogy a pálya széléről rá van kényszerítve, hogy különös módszereivel előnyt kovácsoljon magának, ami általában annyit tett, hogy olyan szokatlan jeleket próbált észrevenni, amelyek fölött mások egyszerűen elsiklottak. „Önmagukban a csalással, rajtaütésekkel foglalkozó hírek nem keltették fel az érdeklődésemet, hiszen azok a múltat reprezentálták. Sokkal inkább előre próbáltam tekinteni, szemmel követtem a bírósági ítéleteket, hátha születnek olyan határozatok, amelyek valós befektetésekhez vezetnek. Mert a bíróság határoz arról, hogy egy vita rendeződik vagy egy per véget ér, esetleg egy kártérítést megítélnek.” A bíróság bűnösnek találta az Avant!-ot az ellene felhozott vádakban. Az Avant! egy szoftvergyártó cég volt, amelyet azzal vádoltak, hogy eltulajdonított egy szoftverkódot az egyik versenytársától, és ezután teljes működését

erre építette fel. A cégnek 100 millió dollárnyi tőkéje volt a bankban és egyetlen év alatt 100 millió szabad cash flow-t termelt, ennek ellenére a piaci értéke mindössze 250 millió dollár volt! Mike kutatni kezdett a vállalat után, egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, s amikor elkészült, többet tudott az Avant!-ról, mint bárki emberfia. Már ekkor látta, hogy amint a vezetők börtönbe kerülnek (ahogy az meg is történt) és a kiszabott bírságot kifizetik (ahogy az szintén megtörtént), az Avant! sokkal többet fog érni, mint ahogy azt bárki gondolná. A mérnökeik nagy része kínai állampolgárságú volt, munkáltatói vízummal, akik elképesztően sokat dolgoztak – így nem kellett amiatt aggódnia, hogy a lámpák leoltása előtt bármelyikük is lelépne az irodából. Először persze komoly veszteségeket kellett lenyelnie, mivel a negatív hírverés hallatára minden befektető kétségbeesetten próbált szabadulni a részvényeitől. Burry 2001 júniusában vette első Avant! részvényét 12 dolláros áron. Nem sokkal később az Avant! menedzsmentje feltűnt az egyik Business Week címlapján, méghozzá a következő főcímmel: „Tényleg kifizetődő lehet a bűnözés?!” A részvényárak beszakadtak; Burry tovább vásárolt. Az Avant! menedzsmentjét lecsukták. A részvényárak tovább estek. Burry tovább vásárolt – egészen addig, míg egy részvény már csak 2 dollárt ért. Az Avant! egyetlen, kizárólagos részvényesévé vált, komoly nyomást gyakorolva a menedzsmentre, hogy elindítsák a céget a változások útján. „Miután a vezérigazgató negatív auráját sikerült ledobnia a menedzsmentnek, most itt a lehetőség a vállalat számára, hogy bizonyítsa a részvényeseknek a rátermettségét!” – írta egy alkalommal Burry az új vezetőségnek. Augusztusban egy másik emailjében a következőt írta: „Az Avant!-ra csak úgy tudok gondolni, mintha a falu mocskát cipelném magamon. Nem számított mennyire sikerült teljesíteniük a célkitűzéseket, kételkedtem abban, hogy valaha is elérem velük a célomat. Éppen ezért úgy megszorongattam őket, hogy az már minden határon túlment. Egy idő után attól tartottam, ha így folytatom, akkor hamarosan a kínai maffia vesz majd a kezébe.” 4 hónappal később az Avant! részvényei 22 dollárt értek. „Ez egy tipikus Mike Burry-féle üzletkötés volt, végül tízszeres áron adja tovább azt, ami az elején a felére esik vissza” – mondta az egyik befektetője.

Ez nem az a futam volt, amit egy átlagos befektető élvezni tudott volna, viszont Burry szerint ez volt az érték alapú befektetések esszenciája. Az volt a munkája, hogy magára vonva a figyelmet szembehelyezkedjen az érzésektől és érzelmektől fűtött többségi véleménnyel. Ez lehetetlen lett volna, ha a nagyon rövid piaci mozgásokat kellett volna kihasználnia. Ezért, a többi hedge fundtól megszokott üzletpolitikával szemben, nem engedte befektetőinek, hogy rövid időn belül felmondják befektetéseiket. Ha a Scionra bíztad a pénzedet, akkor bele kellett egyezned, hogy egy éven keresztül nem látod azt viszont. Mindamellett Burry úgy alakította ki a vállalkozást, hogy olyan befektetőket vonzzon, akik nem shortra és a részvények beszakadására játszottak, hanem hosszú távon gondolkodtak, a részvények felfutása érdekelte őket. „Őszintén szólva a shortolás nem az én műfajom volt – mondta egyszer. – Általában nem azért érdeklődtem és ástam vállalatok mélyére, hogy aztán shortoljam őket. Engem nem a bukásuk érdekelt, kizárólag a felfutásukkal foglalkoztam.” Maga a rövidre eladás gondolata nem is volt igazán szimpatikus számára, hiszen a kockázat elméletileg végtelen volt: a részvényárak ugyan bármikor leeshettek nullára, de akár az egekbe is szökhettek. A jó befektetés azt jelentette, hogy az embert jól megfizetik a kockázatért, amit vállalt. Burry azonban egyre inkább úgy érezte, hogy ez most nem igaz. A probléma nem az egyes részvényekkel volt. A dotcomlufi kipukkadt, s San Joséban, ahol a buborék epicentruma volt, a lakásárak tovább emelkedtek. Elkezdte tanulmányozni a részvényeket, először az építési vállalatokét, aztán azokét, amelyek a jelzáloghiteleket nyújtották, úgymint a PMI. Még 2003-ban, az egyik nagymenő keleti parti befektető ismerősének írta, hogy szerinte kialakult egy ingatlanpiaci buborék, amit a hitelezők irracionális magatartása fúj egyre nagyobbra azzal, hogy nevetségesen olcsó hitelekkel árasztják el a piacot. „Csak a pillanatot kell megragadni, amikor már a példa nélküli feltételekkel meghirdetett hitelek sem tudják majd tovább táplálni a piacot. Elképesztően dühös vagyok emiatt, és attól tartok, az lesz ennek az őrületnek a következménye, hogy az amerikai lakóingatlanok értéke egy pillanat alatt a felére fog zuhanni. A mostani kereslet már akkor is megtorpanna, ha az emberek hajlandók lennének elhinni, hogy

nem fog tovább emelkedni az ár. A baj csak az, hogy ennek olyan elkerülhetetlen hatásai lesznek, ami majd minden képzeletet felülmúl.” 2005 elején, amikor elhatározta, hogy a másodlagos jelzáloghitelkötvények bedőlésére fog játszani, azzal a problémával kellett szembesülnie, hogy a Wall Street-i befektetési bankok – akik kötvénykockázati swapokat adhattak volna el neki – nem találták olyan sürgősnek teljesíteni kérését, mint ahogy ő azt szerette volna. Mike Burry azonban teljesen biztos volt abban, hogy a téteket most kell megtenni, mielőtt az amerikai lakáspiac észbe kap, és újra józanul kezd gondolkodni. „Azt nem vártam, hogy a kérdéses kötvénycsomagok rögvest beszakadnak és elérik a kritikus szinteket, de amint a megtévesztő fix kamatok ideje lejár, a havi törlesztőrészletek az egekbe szöknek majd!” – mondta. De a piac kétségtelenül észre fogja venni, amit ő már jó előre látott, és abban a pillanatban megváltozhatnak a játékszabályok. Előbb-utóbb lesz valaki a Wall Streeten, aki felismeri, hogy a jelzáloghitelek kockázata brutális módon elszállt, és ez alapján azon nyomban fel fogja hajtani a biztosítások árát is. „Ha nem lépek időben, fel fognak futni, még mielőtt megköthetném az üzletet” – írta az egyik e-mailjében. Mivel Mike e-mailjein keresztül virtuális életet élt, akaratlanul is olyan üzeneteket őrzött meg, amelyek egy új piac születésének körülményeit dokumentálták, annak első kisbefektetője szemszögéből. Megdöbbentő arra visszagondolni, hogy amikor Burry először a Wall Street-i befektetési bankokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy CDS-t szeretne tőlük vásárolni, fogalmuk sem volt arról, mi ezzel a célja, de amint megvilágosodtak, egy szempillantás alatt megváltoztatták üzletpolitikájukat és az új derivatívákat helyezték a középpontba. Annak idején az első jelzálogkötvény-piac is épp így jött létre; egy maroknyi ember az elképesztően magas kamatok által vezérelve, becstelen módszerekkel terjesztette el a „speciális finanszírozást”. Annak a piacnak évekbe telt, hogy elérje csúcspontját; az új piac viszont elképesztően pörgött, néhány hónap kellett csupán ahhoz, hogy több milliárd dolláros forgalmat érjen el. Még mielőtt Burry nagy mennyiségben kezdett volna biztosításokat kötni jelzáloghitel-kötvényekre, egy dolgot meg kellett

lépnie, hogy biztosra mehessen: keretszerződésekkel kellett biztosítania az alapfeltételeket. Bárki, aki kötvénykockázati biztosítást köt vele, egyszer még rengeteg pénzzel fog neki tartozni. Attól tartott, hogy az értékpapír-kereskedők megpróbálnak majd kibújni a fizetési kötelezettség alól. A szerződés ezt volt hivatott megnehezíteni, illetve neki megkönnyíteni, hogy másoknak is tovább értékesíthesse papírjait – ezenfelül pedig, hogy mindig értesülhessen az aktuális piaci árakról. A Nemzetközi Swap és 11

Derivatíva Egyesület (ISDA) feladata volt, hogy szabályozza az új értékpapírok kibocsátásának és kereskedelmének feltételeit. Az ISDA már korábban létrehozta a szabályozási rendszert, amely a vállalati kötvénykockázati swapokra vonatkozott, de a vállalati kötvényekre kötött biztosítás azért relatíve egyszerű ügyletnek számított. Esetünkben azonban fennállt a fizetésképtelenség esélye, amivel nem lehetett tervezni. Ha a vállalat nem tudta fizetni a kamatokat, akkor meg kellett vele állapodnod. A biztosítás tulajdonosa természetesen nem zsebelhetett be 100 centet minden egyes dollár után – és a kötvénytulajdonos sem veszíthetett minden dollár után 100 centet, mivel a vállalat adósságainak kifizetését követően a fennmaradó eszközök pénzzé tehetők ezért egy független bíróság döntött a kifizetések mértékéről, hogy az mindenki számára igazságos és kielégítő legyen. Amennyiben a kötvényes 30 centet nyert egy dollárnyi befektetésén – ami pontosan 70 cent veszteséget jelentett neki összességében –, a kötvénykockázati biztosítás kedvezményezettje 70 centet zsebelhetett be. Biztosítást kötni egyedi jelzálogokból összecsomagolt kötvényekre sokkal macerásabb volt, ugyanis ezek a kötvények nem dőltek be olyan egyszerűen, még akkor sem, ha egy lakástulajdonos fizetésképtelenné vált. Az értékpapír-kereskedők – a Deutsche Bankkal és a Goldman Sachsszal az élen – gyorsan kitaláltak egy 12

elmés megoldást: amit pay-as-you-go kötvénybiztosításnak kereszteltek. Ez annyit tett, hogy a CDS vásárlója – a biztosítás tulajdonosa – nem csak akkor kapta meg a pénzét egy összegben, amikor a kötvény beszakadt: a konstrukció lépcsőzetes volt, tehát ha bármelyik lakástulajdonos fizetésképtelenné vált, akkor a biztosító fizetett.

Az ISDA-megállapodás a Wall Street-i cégek képviselői – akik az üzletet vinni fogják – és a jogászok több hónapos civakodásának eredményeként jött csak létre. Még Burry ügyvédje, Steve Durskin is részt vehetett ezeken a megbeszéléseken, s néha-néha lehetőséget kapott arra is, hogy beleszólhasson a megbeszélésekbe, a Wall Street vevői oldalát képviselve. Jellemzően a Wall Street volt az, aminek fenntartásai voltak ügyfelei hitelképességét illetően; az ügyfeleknek viszont nem volt kétségük afelől, hogy a bank fizet, ha nyernek egy ügyleten. Burryből hiányzott ez a bizalom. „Nem egyetlen kötvény ellen fogadok, hanem az egész rendszer ellen!” – mondta. Nem azért akart árvíz elleni biztosítást kötni a Goldman Sachsra, mert kíváncsi volt, hogy amikor az árvíz beköszönt, vajon a víz tényleg elmossa-e a Goldmant és ezzel valóban fizetésképtelenné válik-e a bank. Amint a biztosítási szerződésének értéke változni kezd – amint a gátőrök jelzik az áradás érkezését, de még azelőtt, hogy az árvíz maga alá gyűrné az épületeket –, valódi biztosítékot akart kapni a Goldman Sachstól és a Deutsche Banktól arra, hogy ők is tisztában vannak azzal az értékkel, amit immár Burry birtokolt. 2005. március 19-én – egy hónappal az ISDA-megállapodás előtt – Burry megkötötte első jelzálogkötvény-ügyletét. 60 millió dollárnyi CDS-t vásárolt a Deutsche Banktól – egyenként 10 millió dollárért, 6 különböző kötvényre. „Referenciapapírok” – így hívta őket. Nem köthettél biztosítást a másodlagos jelzálogkötvények egész piacára, egyedi kötvényeket kellett kiválasztanod; Burry éppen ezt tette, arra fordította legtöbb energiáját, hogy a megfelelő kötvénycsomagokat találja meg. Több tucat prospektust olvasott el és százával kutatott fel továbbiakat azért, hogy kirostálja a leghitványabb kötvénypaketteket; már ekkor is egészen biztos volt abban, hogy ő az egyetlen ember ezen a földön (később ez holtbiztossá vált), aki olvasta ezeket azokon a jogászokon kívül, akik előkészítették a prospektusokat. Jó eséllyel az egyetlen olyan befektetővé vált, aki vette a fáradságot, hogy a jól bevált módszerekkel megvizsgálja a lakáshitelek visszafizetésének esélyét, melyet már jóval a kötvények kibocsátása előtt el kellett volna végezniük az illetékeseknek. Mindazonáltal Burry épp az ellenkezője volt a régimódi befektetőknek, ugyanis a megszokottal ellentétben nem a legjobb,

hanem a legrosszabb kölcsönöket kutatta, azokat, amelyek ellen játszhatott. Olyan dolgokat vizsgált, hogy az ingatlan lakáshitelhez mért értékének mekkora az aránya, terheli-e másodlagos jelzálog a lakást, hol helyezkedik el, a hitelekhez szükséges dokumentumokat benyújtották-e, a hiteligénylő rendelkezik-e megfelelő jövedelemigazolással, és ezenfelül még egy tucat más tényezőt is elemzett, amelyek befolyásolhatták a 2005 körül kibocsátott lakáshitelek zátonyra futásának valószínűségét. A következő lépés az volt, hogy összeszedte azokat a kötvényeket, amelyek a legrosszabb hiteleket tartalmazták. Ami igazán meglepte, hogy a Deutsche Bank láthatóan egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy ő éppen melyik pakettre akar játszani. Elmondása szerint ekkor még az ő szemszögükből minden kötvénycsomag ugyanolyannak tűnt. A biztosítások díjait nem egyedi, független elemzések eredményei alapján állapították meg, hanem egyszerűen a nagy hitelminősítők – 13

Moody’s és Standard & Poor’s – besorolásait vették alapul. Amennyiben a legkevésbé kockázatos három A besorolású 14

kötvényekre akart biztosítást kötni, 20 bázispontot (0,20%-ot) kellett volna fizetnie; az A osztályú papírokért 50 bázispontot (0,50%); míg a leginkább kockázatos három B minősítésű papírokért 200 bázispontot, azaz 2%-ot kellett fizetni. A három B besorolású papírok voltak számára érdekesek – ezeknek már akkor is nullára taksálták az értékét, ha 7%-os veszteséget produkált. Ezt első ránézésre elég konzervatív becslésnek gondolta, amit egy kis elemzéssel hamar alá is támasztott. Bárki, aki csak egy pillantást is vetett ezeknek a leírásaira, megállapíthatta, hogy igen jelentős különbségek vannak egyik-másik három B besorolású papír között – példának okáért a különböző pakettekben szereplő hitelek kamatai is eltértek. Elhatározta, hogy szemezgetni fog és kiválogatja a leghitványabb kötvénycsomagokat, csak közben attól tartott, hogy a befektetési bankok ráébrednek, mennyire sokat tud a különböző speciális kötvényekről és ennek alapján fogják az áraikat is megszabni. Egyszerre sokkolta és elégedettséggel töltötte el, amikor a Goldman Sachs e-mailben egy hosszú listát küldött neki

kötvénycsomagokról, melyek közül szabadon választhatott – egyik rosszabb volt, mint a másik. „Nem hittem a szememnek. Kivétel nélkül a három nagy hitelminősítő legalacsonyabb besorolási minősítéseit figyelembe véve voltak beárazva a kínált biztosítások” – emlékezett vissza. Nyugodtan válogathatott, anélkül hogy számon kérték volna tőle, mit tud a kötvényekről. Ez olyan volt, mintha ugyanannyiért köthetnél árvíz elleni biztosítást arra a házikóra, ami a völgy mélyén áll, mint arra, amelyik a hegytetőn. Az egészben semmi logika nem volt, mégis egyre több Wall Street-i cég szállt ringbe, ami részben Burry elszántságán és meggyőzőképességén is múlott. A Bank of Americát hetekig üldözte, nem hagyott egy szusszanásnyi időt se nekik addig, amíg meg nem állapodtak egy 5 millió dolláros CDS-ügyletről. 20 perccel azután, hogy a bank elküldte a visszaigazolást a tranzakcióról, Mike újabb levelet küldött nekik: „Most akkor jöhet a következő?” Néhány héten belül több százmillió dollár összegben kötött kötvénykockázati ügyleteket, egyenként 5 millió dolláros tételekben. Úgy tűnt, senkit sem foglalkoztat igazán, hogy milyen típusú kötvényekre köt éppen biztosítást. Egy olyan pakettre is ráakadt, amely kizárólag NegAm hiteleket tartalmazott – ahol a hiteligénylő megtehette, hogy egyáltalán nem fizetett kamatot, amely aztán a hitelállományát duzzasztotta egészen addig, amíg vélhetően fizetésképtelenné nem vált. A Goldman Sachs a biztosítási igazoláson felül még egy „gratuláló levelet” is küldött neki, mivel ő volt az első és egyetlen ember a Wall Streeten innen és túl, aki valaha erre a különleges termékre biztosítást kötött. „Nekem kell itt oktatni a szakértőket” – jegyezte meg kissé gúnyosan az egyik e-mailjében. Nem igazán görcsölt azon, hogy ezek a hihetetlen dörzsöltnek mondott befektetési bankárok miért hajlandók neki ilyen olcsón biztosításokat eladni. Inkább azon aggódott, hogy mások is szimatot fognak és akkor elillan a lehetőség. „Inkább eljátszottam az idiótát, mint aki nincs egészen tisztában azzal, amit csinál. Ontottam a kérdéseket: Hát ezt már megint hogyan csinálta? Tudna segíteni, hol találom meg ezt az információt? Tényleg, nem mondja! – ezt akkor sütöttem el, amikor tényleg valami nagyon nyilvánvalót mondtak.” Mindezt annak köszönhette, hogy annyi éven keresztül kizárta a

világot maga körül: nem okozott neki problémát, hogy elhiggye, neki van igaza s az egész világ téved. Minél több Wall Street-i cég szállt be a játékba, neki annál könnyebb volt megtennie a tétjeit. Az első néhány hónapban a legnagyobb üzletei is 10 milliós nagyságrendűek voltak. De ekkor, 2005 júniusának végén érkezett egy váratlan hívás a Goldman Sachstól és egy 100 milliós biztosítást ajánlottak neki. „Na, mit nem szabad elfelejteni – írta másnap, miután megkötötte az üzletet –, hogy ez pontosan 100 millió dollár, egy centtel sem kevesebb. Ez irdatlan nagy pénz volt és úgy kezeltük, mintha csak százasokról beszélnénk, pedig milliók forogtak kockán.” 2005 júliusának végére 750 millió dollárnyi biztosítást kötött másodlagos jelzálogalapú kötvényekre, amire kimondottan büszke volt. „Egyetlen befektetési alap sem rendelkezik hasonló befektetésekkel, akármilyen összehasonlításban is vizsgáljuk” – írta egyik befektetőjének, aki megneszelt valamit a Burry által űzött újszerű stratégiából. Megmenteni igaz már nem tudta, de azért kíváncsi lett volna rá, ki állt tranzakciói másik oldalán – ki volt az az őrült, aki hajlandó volt biztosítani azokat a papírokat, amelyeket ő igen gondosan válogatott ki és egészen biztos volt abban, hogy előbb vagy utóbb robbanni fognak. A kötvénykockázati ügylet zéróösszegű játék volt. Ha Mike Burry nyert 100 millió dollárt azzal, hogy az általa kiválogatott kötvények bedőltek, akkor valaki másnak ugyanekkorát kellett buknia. A Goldman Sachs világossá tette, hogy nem ő az értékesítő. A Goldman csak a közvetítő szerepét töltötte be a biztosító és a biztosított között, és közben tartotta a markát. Az emberek elképesztő hajlandósága arra, hogy hatalmas összegekben adjanak el neki olcsó biztosításokat, új ötletet adott Burrynek: létrehoz egy alapot, amelynek egyetlen feladata lesz, kizárólag másodlagos jelzáloghitelekre fog biztosításokat kötni. Egy 600 millió dolláros alap, melyet arra hoztak létre, hogy részvényportfolióként működjön, önmagában is hatalmas vállalkozás volt; de ha új terve érdekében elkezdené növelni tőkéjét, milliárdokat kereshetne. Augusztusban megírta és kiküldte felhívását a befektetőknek az új alapról, melyet Milton’s Opus névre keresztelt. (Az első kérdés, amit neki szögeztek minden esetben így szólt „Na de mi az a Milton’s Opus”, és a válasz: „Az elveszett Paradicsom”.

Ez persze csak további kérdéseket szült.) Legtöbbjük egyáltalán nem volt még tisztában azzal, hogy egykori részvénygurujuk új vizekre evezett és kizárólag ezekkel az új, egzotikus biztosításokkal foglalkozik, amelyeket CDS-ként emlegettek. Sokakat egyáltalán nem csigázott fel a lehetőség; egy kevesen pedig eltűnődtek azon, hogyha ez ezt jelenti, akkor igazság szerint Burry már eddig is erre használta a pénzüket. Pénzt nem sikerült gyűjtenie, viszont sikerült még jobban megnehezítenie azt, hogy megtartsa a már meglévő befektetőit. Befektetői boldogan bízták rá a pénzüket, hogy részvényekbe fektesse őket, de azzal kapcsolatban már kétségeik voltak, hogy vajon képes-e a nagy makroökonómiai trendeket is előre látni. Azt pedig egyáltalán nem érthették, hogy Burrynek honnan származtak a különleges megérzései a másodlagos jelzálogkötvény-piaccal kapcsokban. A Milton’s Opus ezért korai halált halt. Végül 2005 októberében Burry végre tisztázta levelében a befektetőkkel, hogy nagyságrendileg legalább 1 milliárd dollárnyi vagyonuk fekszik másodlagos jelzáloghitelkötvényekre kötött CDSekben. És hozzáfűzte „A piacok néha hatalmasat tévednek!” A piacok tévedtek, amikor engedélyezték az America Online (AOL) számára, hogy felvásárolja a Time Warnert. Tévedtek, amikor Soros György és az angol font ellen próbáltak fogadni. És most is tévednek, mert továbbra is felelőtlenül árasztják magukból a hiteleket, és úgy tesznek, mintha a világtörténelem valaha látott leghatalmasabb hitelbuboréka még csak nem is létezne. A lehetőségek ritkák, az olyan nagy lehetőségek, ahol valaki hatalmas pénzeket tehet fel, hogy aztán irgalmatlan hozamokat kaszáljon, még ritkábbak. Kiválogatni a leghitványabb másodlagos jelzálog alapú kötvényeket és ellenük fogadni pont egy ilyen lehetőség! 2005. második negyedévére a fedezetlen hitelkártya-tartozások soha nem látott magasságokba szárnyaltak – a lakásárak azonban még ennek ellenére is masszívan emelkedtek. Bár volt némi tárgyi

fedezet a hitelek mögött, olyan teher nyomta az amerikai társadalom vállát, mint még soha; keményen kellett küzdeniük azért, hogy a kötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni. A Fed emelte az alapkamatot, ennek ellenére a jelzáloghitelek kamatai továbbra is estek – mivel a Wall Street-i cégek egyre ügyesebb megoldásokat találtak, hogy minél olcsóbban juttassák az embereket hitelhez. Burry ekkorra több mint 1 milliárdot kockáztatott és képtelen lett volna növelni a tétet anélkül, hogy még több tőkét vont volna be a játékba. Így terítette lapjait befektetőinek: az amerikai jelzálogpiac hatalmas, hatalmasabb, mint az amerikai kincstárjegyek és államkötvények piaca együttvéve. Az egész piac, a gazdaság összes szereplője bízott a stabilitásában, amit a lakóházak árának folyamatos emelkedésére alapoztak. „Tréfásnak tartom, hogy sokan abban a hitben élnek, hogy a gazdasági buborékokat csak utólag ismerheti fel az ember. Tökéletesen felismerhető, kézzel fogható jelei vannak annak, ahogyan most is növekszik egy buborék. Egy mánia elterjedésének egyértelmű ismertetőjele, ha a csalások száma és komolysága hirtelen emelkedni kezd. Az FBI jelentései szerint a jelzálogügyletekkel kapcsolatos csalások száma 2005 óta megötszöröződött.” A törvényszegés többé nem az egyébként egészséges gazdaság peremterületeinek sajátossága volt; a központi működés elemévé vált. „Ami leginkább szembetűnő modern korunk ingatlancsalásaiban, az az intézményi befektetők főszerepe.” Az elmúlt két évben nem volt igazi változás abban, amit befektetői felé kommunikált negyedéves jelentéseiben. Anno 2003-ban már hosszabban kifejtette álláspontját egy lehetséges lakáspiaci összeomlás okairól és következményeiről: „Emberek, nyugalom, hiszen Alan Greenspan biztosít minket arról, hogy az ingatlanárak nem szoktak elszállni, de hirtelen összeomlani sem. Ez természetesen nevetséges állítás… 1933-ban, a nagy gazdasági világválság negyedik esztendejében az Amerikai Egyesült Államok egy lakáspiaci válság kellős közepén állt, hiszen a lakásárak az 1925-ös évi értékük csupán 10%-át érték. Durván a jelzáloghitelesek fele vált fizetésképtelenné. A harmincas években a lakások ára országszerte 80%-ot zuhant.” 2004 és 2005 januárjában is ugyanezt a nótát fújta újra és újra: „Szeretnél 1 millió dolláros hitelt felvenni mindössze 25 dolláros havi részletre? A Quicken Loans egy olyan

változó kamatozású jelzáloghitelt vezetett be, amelynél az első hat hónapban egyáltalán semmit sem kell fizetni és a kamat mindössze 0,03%. Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy ezeket a hiteleket az amerikai társadalom többségének dolgozták ki, azoknak a lakásvásárlóknak, akiknek folyamatos pénzproblémáik voltak.” A befektetői a legkevésbé sem tűntek nyugodtnak, amikor ráébredtek, hogy kedvenc befektetési ügynökük már régen oda pakolja a pénzüket, amiről állandóan fecseg. Az egyik befektető a következőképpen reagált: „Mike a legtehetségesebb részvényguru a szakmában, ezt mindenki tudja. És erre most… mégis mit művel?” Sokukat feldúlta, hogy az, akire a pénzüket bízták, hogy részvényekbe fektesse, megőrült és helyette szemétre való jelzálogkötvényeket vásárolt belőle. Néhányan azon tűnődtek, hogy ha a kötvénykockázati swap ekkora üzlet, akkor a Goldman Sachs miért volt hajlandó megállapodni Burryvel; néhányan megkérdőjelezték, hogy valóban bölcs dolog-e abban hinni, hogy éppen most lesz vége egy hetven éve tartó ingatlanpiaci boomnak; néhányan egyszerűen nem értették meg, mi is az a CDS és hogyan is működik. „Az én tapasztalatom azt mondja, hogy az amerikai pénzügyi piaccal szembeni apokaliptikus víziók belátható időn belül ritkán valósulnak meg – írta az egyik befektető Burrynek. – Életem során számos alkalommal röppentek fel ehhez hasonló katasztrófát megjósoló hírek az amerikai pénzügyi piaccal szemben. De egyelőre semmi sem történt.” Burry válasza az volt, hogy bár véleménye szerint az Armageddon valóban közeleg, ennek ellenére ő nem erre játszik. Éppen ez volt a gyönyörű a kötvénykockázati biztosításokban: lehetővé tették, hogy meggazdagodjon, ha ezeknek a gyanús jelzálogkötvényeknek csupán egy icipici szelete is fizetésképtelenné válik. Sajnálatos módon vitába keveredett saját befektetőivel, ami a legkevésbé kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. „Gyűlölöm megvédeni az ötleteimet a befektetők előtt, mert védekező pozícióba kerülök és ez az egész gondolkodásmódomra negatív hatással van!” Ha egyszer már védekező pozícióba kerülünk, nagyon nehéz belőle kimozdulni és más szemszögből vizsgálni a helyzetet. Azok között az emberek között, akik a pénzt adták neki, nyilvánvalóan volt egyfajta szkepticizmus a makroökonómiai gondolkodással szemben.

Azt megértették, hogy van itt egy nagyon okos fiú, aki beleássa magát a pénzügyi jelentésekbe, aztán véletlenül ráakad egy-egy ígéretes vállalatra, amire addig senki nem fordított figyelmet. Azt viszont már nehezükre esett megérteni, hogy miért értené ő jobban a globális trendeket és az azokat mozgató erőket, mint bármelyik amerikai, aki szintén nézi a kábeltévén fogható hírcsatornákat. „Az a hír járja, hogy a White Mountain szeretné, ha visszatérnék az eredeti foglalatosságomhoz – írta kissé feldúltan egyik legelső, igen régi támogatójának –, egyetlen dolog nem világos számomra ebben a felszólításban. Ha most ezt kérik tőlem, akkor vajon értették valaha, hogy mi is az, amit én valójában képviselek?” Senki más nem látta azt, ami számára a napnál is világosabb volt. A CDS tökéletesen beleillett abba a modellbe, amiben ő hitt: az érték mindenekfelett. „Nem arról van szó, hogy most éppen szüneteltetem a valódi értékek felkutatását – írta a White Mountainnek. – Nem golfozni kezdtem el és nem is más hobbi vagy szenvedély vonja el a figyelmemet. Én továbbra is a valódi értéket keresem.” A Scion alapításakor a potenciális befektetőknek azt kommunikálta, mivel ő nem a hagyományos módszerekkel dolgozik, próbálják hosszú távon értékelni befektetését – mondjuk öt év múlva. Most pedig percről percre értékelgették. „A kezdetek kezdetén az emberek írásaim miatt helyezték el nálam pénzüket. Miután ezt megtették, többé nem voltak kíváncsiak a leveleimre, nem olvasták őket” – mondta keserűen. Bámulatos sikerei vonzották az újabb befektetőket, de őket már nem a vállalkozás szellemisége izgatta, hanem valami egészen más: őket csak az érdekelte, hogy minél rövidebb idő alatt minél több pénzt nyerjen nekik. Minden negyedévben nyilvánosságra hozta, hogy mennyit nyert és mennyit bukott a részvényeken. Most pedig azt kellett elmagyaráznia nekik, hogy ezeken a számokon túl kell lépniük, hiszen ezek csupán a költségei a biztosításoknak, amiket a jelzálogkötvényekre kötött. Az egyik New York-i befektetője azonnal felhívta és figyelmeztette: „Tisztában vagy azzal, hogy rengetegen akarják kivenni a pénzüket az alapodból?” Mivel a tőkéjük egy határozott időre le volt kötve a Scion Capitalben, az egyetlen muníciójuk az volt Burry ellen, hogy hangzatos, felháborodott leveleket írtak, amiben követelték, hogy

magyarázza meg új stratégiáját. „Az emberek néhány éve még azon voltak kiakadva, ha plusz–mínusz 5% eltérés volt a hozamban – írta Burry az egyik befektetőnek, aki az új stratégiáját kifogásolta. – Miközben az igazi kérdés az: ki biztosít 10 éven keresztül 10%-nál magasabb hozamot éves szinten? Szilárd meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy ezt az előnyt éves szinten fenn lehessen tartani, kicsit félre kell tennem a múltat és új lehetőségek után kell kutatnom az elkövetkezendő néhány évre. Nem hagyhatom, hogy megingassanak az igazamban; szembe kell néznem az elégedetlenséggel, s azzal, hogy most épp nem vagyok annyira népszerű.” Az indulását követő első öt évben az S&P 500, amihez gyakran hasonlították, 6,84%-ot esett. Ezalatt a Scion Capital 242%os emelkedést ért el – emlékeztette befektetőit. Rosszul mérte fel a terepet és saját magát. „Lélegzetelállító homokvárakat építettem, de a dagályt semmi sem állíthatja meg, az csak jön, jön és jön, és könyörtelenül elpusztít mindent.” Furcsamód Mike Burry befektetői éppen akkor kezdtek nyugtalanná válni, amikor a Scionhoz hasonló Wall Street-i cégek élénk és irigységgel telt érdeklődéssel kezdték figyelni a tevékenységét. 2005 októberének végén a Goldman Sachs egyik jelzálog-kereskedője hívta fel, hogy arról érdeklődjön, miért éppen a kötvények egy nagyon speciális csoportjára kötött biztosítást. A bróker kikotyogta, hogy számos hedge fund kereste fel a Goldman Sachsot azért, hogy megtudja, „hogyan lehet a Scionhoz hasonló lakáspiaci ügyleteket kötni”. Az érdeklődők között javarészt azok voltak, akiket Burry is felkeresett anno még a Milton’s Opus kapcsán – olyanok, akiket kezdetben kifejezetten érdekelt is a business. „Ezeknek az embereknek többségében halvány fogalmuk sem volt arról, hogyan is zajlik ez az üzlet; arra számítottak, hogy a Goldman majd segít nekik is tető alá hozni hasonló megállapodásokat – írta Burry egy e-mailjében, amit egyenesen a saját pénzügyi vezetőjének címzett. – Gondolom, a Goldman segített nekik, bár ők nyilván tagadnak mindent.” Ha mást ezzel nem is sikerült elérnie, legalább ráébredt, hogy anno miért nem sikerült tőkét szereznie a Milton’s Opus számára. „Ha túlságosan felfedem az ötletemet, akkor rögtön mindenki megvilágosodik, és megpróbálják kizárólag a saját

malmukra hajtani a vizet – írta e-mailben az egyik bizalmasának Mike. – Amikor nem fejtem ki eléggé az ötletemet, akkor őrültségnek és túl összetettnek tűnik, és esélytelenné válik, hogy hozzájussak a tőkéhez.” Az értékesítés egyszerűen nem az ő asztala volt. Mostanra úgy tűnt, hogy a másodlagos jelzáloghitel-piac kezdett szertefoszlani. November 4-én Burry egy váratlan e-mailt kapott a Deutsche Bank subprime osztályának vezetőjétől, Greg Lippmanntől. A Deutsche Bank még júniusban megszakított vele minden kapcsolatot, mivel Burry minduntalan s egyre agresszívabban követelte a biztosítékokat. Most azzal a kéréssel keresték meg, hogy visszavásárolnák a Sciontól azt a 6 darab CDSt, amit még májusban tőlük vásárolt meg. Mivel a 60 milliónyi CDS az egész portfoliójának csak egy jelentéktelen szeletét képezte, s mivel Burry már semmit sem akart a Deutsche Banktól – ellentétben velük –, így eladta nekik a papírokat, persze még így is kaszálva az ügyleten. Greg Lippmann szélsebesen válaszolt vissza az e-mailre úgy, hogy még az angolban is sikerült hibáznia: „Would you like to give us some other bonds that we can tell you what will pay you?” Ami nagyjából annyit tett, hogy: „Más kötvényeket is tudnál esetleg eladásra kínálni számunkra olyan feltételek mellett, hogy mi ajánljuk az árat?” A Deutsche Bank embere, Greg Lippmann hajlandó lett volna az egész CDS-portfólióját felvásárolni, mind az 1 milliárdot! „Megfontoltam az ajánlatot Greg – válaszolta Burry –, de azt hiszem, már mindent megbeszéltünk, a viszontlátásra. Furcsa. Öt hónapja nem üzleteltem a Deutsche Bankkal. Honnan tudta hát Lippmann, hogy mekkora méretű CDS-portfólióval rendelkezem?” Három nappal később a Goldman Sachs is feltűnt a színen; az üzletkötőjük, Veronica Grinstein kereste mobilon, amit kizárólag abban az esetben használt, amikor nem akarta, hogy rögzítsék a beszélgetését. (A Wall Street-i cégek már egy ideje minden hívást rögzítettek, amit a belső vonalakon bonyolítottak.) „Egy speciális szívességet szeretnék kérni” – mondta. Ő is CDS-t akart vásárolni, mi mást? „Nyugtalan a menedzsment” – magyarázta. Attól tartottak, hogy a kereskedők eladtak mindent és utólag nem lesz módjuk visszavásárolni sehonnan sem a derivatívákat. Vajon Mike Burry lenne olyan kedves, hogy elad nekik egy 25 milliós pakkot úgy, hogy

cserébe olyan kötvénycsomagot választ, amilyet csak akar? „Csak azért teszem, hogy elhallgattassam a Goldman vezetőségét, remélem, érthető voltam” – válaszolt Burry. Ahogy letette a kagylót, már hívta is a Bank of Americát, hogy kipuhatolja, hajlandók lennének-e még többet eladni neki. Természetesen nem akartak, venni azonban annál inkább. S jött a következő váratlan meglepetés, a Morgan Stanley is bejelentkezett; eddig nem igazán üzletelt a Morgan Stanleyvel, de kétség sem fért hozzá, hogy nekik is a CDSportfólióra fájt a foguk. Nem tudhatta pontosan, mi ütött hirtelen a bankokba, hogy mindenáron kötvénykockázati biztosításokat akartak vásárolni. Egy kézenfekvő magyarázat mégis kínálkozott: a hitelek valószínűleg ijesztő mértékben kezdtek el bedőlni. Májusban Mike Burry az emberi természetre alapozott teóriája miatt tette meg tétjeit: a hitelek úgy voltak kialakítva, hogy bedőljenek. Most november volt, s Burrynek igaza lett. A hitelek valóban zátonyra futottak, egytől egyig! Másnap reggel, amint Burry kinyitotta a Wall Street Journalt, egy cikkel találta szemben magát, amely azt magyarázta, hogy a változó kamatozású jelzáloghitelek bődületes mértékben jelentenek fizetésképtelenséget – melynek okai vélhetően az első kilenc hónapban még nem tapasztalt, elképesztően magas kamatok voltak. Amerika alsó középosztályát tönkretették. Még egy kis diagramot is tartalmazott a cikk azok számára, akiknek nem volt idejük végigolvasni a hasábokat. „Végre kibújt a szög a zsákból!” – gondolta. Most fog fordulni a világ. A hitelezők elkezdik emelni a feltételeket; a minősítők alaposabban szemügyre veszik azt, amit értékelnek; és egyetlen ép eszű értékesítő sem fog biztosítást eladni jelzáloghitelekre, legalábbis közel sem azon az áron, mint annak előtte. „Azt hiszem, lassan kigyúlnak a fények és néhány okos hitelügyintéző ráébred egy-két dologra, s azt kiáltja majd: »A francba ezekkel az ügyletekkel!«” – mondta Burry. A legtöbb Wall Street-i kereskedő rengeteg pénzt fog bukni – egyet kivéve. Mike Burry közben kapott egy újabb e-mailt az egyik befektetőjétől, aki felhívta a figyelmét, hogy a Deutsche Banknak talán sikerült megértenie „félszemű pénzpiaci filozófiáját” Ezt írta: „Greg Lippmann, a Deutsche Bank vezető subprime kereskedője itt járt a minap és

őrjítően terjengős mondandójának az volt a lényege, hogy 1 milliárd dollárral shortolja ezeket a dolgokat, és ezzel tengernyi pénzt fog keresni – vagy valami ilyesmi.”

„Hogyan hazudhatna valaki, ha még angolul sem tud?” Greg Lippmann 2006 februárjában belépett a FrontPoint tárgyalótermébe. Steve Eisman eddigre már eleget tudott a kötvénypiacról, Vincent Daniel pedig éppen eleget tudott ahhoz, hogy úgy határozzanak, a legjobb, ha senkiben sem bíznak meg, akinek bármi köze van a kötvényekhez. Az a befektető, aki a részvénypiacokról kalandozott át a kötvénypiacokra, olyan volt, mint egy apró, különleges teremtmény, amely egy ragadozóktól mentes lakatlan szigeten nevelkedett, most viszont egy pitonokkal teli üregbe került. A részvénypiacokon is megtörténhetett, hogy valakit sikerült a Wall Street-i cégeknek kisemmizniük, de azért neki is tennie kellett. Az egész piac követhető volt szinte egyetlen képernyőn, ezért mindig tudhattad, hogy aktuálisan épp hogyan állnak egyes vállalatok részvényárai. A tőzsde nem csupán átlátható volt, de erősen ellenőrzött is, szigorú szabályozás vonatkozott rá. Persze azt sem várhattad el a kereskedőtől, hogy minden negatív várakozását megosztja majd veled egy-egy tőzsdei céggel kapcsolatban, ellenben attól sem kellett tartanod, hogy szándékosan meg akar szívatni azzal, hogy a szemedbe hazudik vagy nyilvánvalóan bennfentes információkat használ fel ellened. Leginkább azért, mert azonnal lefülelték volna. A több millió kisbefektető jelenléte miatt a részvénytőzsde politikával átitatott volt, törvény általi szabályozottsága többé-kevésbé fairnek számított. Mivel a kötvénypiacon csak nagy intézményi befektetők voltak jelen, itt nem volt tapasztalható jelentős politikai nyomás. A szigorú szabályozás hiányának köszönhetően a kötvénypiacnak a részvénypiaccal ellentétben nem kellett semmilyen gátló vagy korlátozó tényezővel szembenéznie. Az értékesítők akármit tehettek vagy mondhattak, anélkül hogy jelenteniük kellett volna azt bármilyen felügyeletnek vagy hatóságnak. A kötvénykereskedők

nyugodt szívvel élhettek a bennfentes információkkal, nem kellett izgulniuk, hogy bárki is lefülelheti őket. A kötvénykibocsátók határok nélkül álmodhattak meg újabbnál újabb és bonyolultabbnál bonyolultabb kötvényeket, anélkül hogy egy szemernyit is aggódniuk kellett volna az állami szabályozás miatt – ez volt az egyik ok, amiért ennyi származtatott, másodlagos papír született a kötvényekből. A kötvénypiac nagyobb, leginkább likvid szeletének – például államkötvények – kereskedelme ugyan átlátható módon zajlott, de a legtöbb esetben ahhoz, hogy kiderítsd, a kereskedő által tett ajánlat valóban megfelel-e a kötvény fair értékének, mindenkit körbe kellett telefonálnod, hogy találj legalább még egy kereskedőt, aki szintén a piacnak azzal a bonyolult, átláthatatlan részével foglalkozott, ahonnan a kötvényedet akartad megvásárolni. A kötvénypiacnak éppen ez az átláthatatlanság és komplexitás volt az előnye – amit a Wall Street cégei ki is használtak. A vevőket állandó gyötrelem jellemezte, mert mindig attól kellett tartaniuk, hogy valamit nem tudnak. Főleg ez lehet az oka annak, hogy a kötvényrészlegek jelentették az aranytojást tojó tyúkot a nagy Wall Street-i bankok számára: itt lehetőségük nyílt arra, hogy sok pénzt csináljanak a vásárlók elveszettségéből és tudatlanságából. Így nem volt meglepő, hogy amint Greg Lippmann belépett Eisman irodájába, fojtogató gyanakvással találta szemben magát. „Akár Mózes is besétálhatott volna azon az ajtón garantált bevételeket ígérve, Vinny még neki se hitt volna” – jegyezte meg Eisman. Mindenesetre ha egy maroknyi tudós azon munkálkodott volna, hogy létrehozzanak egy emberi lényt, amely képes halálra rémiszteni a Wall Street bármely ügyfelét, akkor minden bizonnyal egy Lippmannhez hasonló figura lett volna a végeredmény. A Deutsche Bank kötvénykereskedője volt, ennek ellenére ő is, mint a cégnél a legtöbben – hasonlóan a Credit Suisse, az UBS vagy bármelyik nagy külföldi befektetési bank munkatársaihoz, amelyek megvetették lábukat az amerikai pénzügyi piacon –, amerikai volt. Vékony volt és ideges természetű, olyan gyorsan hadart, hogy senki nem tudta követni, miről beszél valójában. Haját hátrasimítva hordta, éppúgy, mint Gordon Gekko; a pajeszát pedig hosszan lenöveszttette, ahogy az 1820-as években, a romantika korszakában

és később a hetvenes évek pornókorszakában volt divatos. Rikító nyakkendőket viselt, és hajmeresztő dolgokat tudott mondani, anélkül hogy a legkevésbé is érdekelte volna, hogy folyamatos közönyt vált ki ezzel az emberekből. Beszélgetéseit gyakran fűszerezte homályos megjegyzésekkel, például arról, hogy mennyi pénzt sikerült leakasztania. A Wall Street-iek már réges-rég megtanulták, hogy a kapott bonuszaik azok, melyeket a legkevésbé sem érdemes megosztani Wall Streeten kívüli ismerőseikkel. „Tegyük föl, hogy az elmúlt évben 6 milliót kerestem – mondaná Lippmann. – De azt nem mondtam, hogy tényleg annyit fizettek. Annál kevesebb volt. De azt nem árulom el, hogy mennyivel volt kevesebb.” Mielőtt tiltakoznál – De én sosem kérdeztem! – vinné tovább a fonalat. „Visszatekintve az évemre, elképzelhetetlen, hogy 4 milliónál kevesebbet kerestem volna.” Eddigre elérte, hogy azon kezdj töprengeni: Az összeg négy- és hatmillió között van. Megtorpedózhattad persze Lippmannt azzal, hogy elkezdtél mondjuk a New York-i városi balettről fecsegni, de ezzel csupán annyit értél el, mintha kihívtad volna egy Aknakeresőre. Ezután addig szivárogtatta ki koordinátáit, míg ki nem erőszakolta belőled, hogy eltaláld a hajóját – ez volt az, amit minden Wall Street-i bankár szeretett volna elkerülni. Egy másik szokásával is a határokat feszegette; imádta lehetőség szerint minél hamarabb tudatni mindenkivel, hogy a munkáltató által fizetett bérük semmi esetre sem egyezik meg azzal, amit valójában érnek. „A szenior menedzserek munkája a fizetések megállapítása. Ha csak egy százast húznak le minden emberükről, már az is milliókat jelent számukra. Négy kategóriát ismernek: boldog alkalmazott, elégedett alkalmazott, elégedetlen alkalmazott, felháborodott alkalmazott. Ha mindenki boldog, akkor a vezetők megszívták: soha nem akarják, hogy mindenki boldog legyen! Másrészről azt sem akarják, hogy felháborodj és kilépj. A kívánatos állapot valahol a felháborodott és az elégedetlen között van” – mondta. Valamikor 1986 és 2006 között született egy írás a Wall Streeten, ami azt mondta, hogy ha a társadalmi felelősséget igencsak nélkülöző módon forgatod az értékpapírokat, ezzel keresve a betevőt vagy netalántán ennél „kicsit” többet, akkor talán jobb, ha a valódi személyiségedet leplezni tudod. Greg Lippmann képtelen

leplezni személyiségét és motivációit. „Nem létezik semmilyen kötelék, amely a Deutsche Bankhoz láncolna; egyszerűen ez a munkahelyem” – mondta. Ez nem volt szokatlan kijelentés. Ami mégis szokatlanná tette, hogy Greg Lippmann szájából hangzott el. A legkevésbé vitatható állítás, amely valaha elhangozhatott Lippmannről, hogy megosztó személyiség volt. Nem csupán jó kötvénykereskedő volt, hanem bámulatos. Nem volt kegyetlen. Goromba sem volt, legalábbis szándékosan. Egyszerűen képes volt szélsőséges érzéseket kiváltani másokból. Az egyik kereskedő, aki évek óta mellette dolgozott, a következőképpen írta le: „a seggfejet másképp úgy mondják mifelénk, hogy Greg Lippmann.” A kérdésre pedig, hogy mi ennek az oka, a következőt válaszolta: „Greg mindenben túl messzire megy…” „Imádom Greget! – jegyezte meg az egyik főnöke a Deutsche Banktól. – Semmi rosszat nem mondhatok róla azon kívül, hogy teljesen őrült.” Amint sikerül átlátni a Greg személyisége körül kibontakozó vitákat, rájössz, hogy minden két egyszerű okra vezethető vissza. Egyrészt a napnál is világosabb volt, hogy egy teljesen önérdekkövető és öntelt alakkal állunk szemben. Másrészt Greg rémesen viselte más emberek önérdekkövetését és önteltségét. Bámulatos érzéke volt ahhoz, hogy felismerje mások hátsó szándékait. Tegyük fel, olyan nagylelkű vagy, hogy 20 millió dollárt adományozol egykori almamaterednek, bár az önzetlen odaadás tüzétől még megszédülve állnál – mivel nemes cél által vezérelve cselekedtél –, az első kérdést Lippmann szegezné neked: „Ugye nem tévedek, ha azt gondolom, ez volt a legolcsóbb módja annak, hogy egy épület falára felkerüljön a neved?” Most a semmiből feltűnt ez a figura, hogy megpróbálja megetetni Eismannal briliáns ötletét: a másodlagos jelzálogkötvény-piac ellen kell licitálni. Egy hosszú és körülményes, negyvenkét diás vetítésen keresztül tárta eléjük felfedezését: az elmúlt három évben a lakásárak sokkal gyorsabban növekedtek, mint az elmúlt harminc évben; még mindig nem kezdtek el esni, de úgy tűnik, nem is emelkednek tovább; és ami a legérdekesebb, hogy a lakáshitelek soha nem látott ütemben futnak zátonyra már az első évükben – arányuk 1 százalékról 4 százalékra emelkedett. Ki vett fel hitelt azért, hogy vegyen egy házat, aztán tizenkét hónap múlva teljesen

fizetésképtelenné váljon? Továbbment egy kicsit, és egy diagramot mutatott Eismannak, amiről azt állította, hogy ennek hatására kezdett el foglalkozni az üzlettel. A kis ábra megdöbbentő felismeréshez vezetett: Azoknak a lakásoknak a tulajdonosai, melyek értéke 2000 óta 1 és 5 százalék között növekedett, négyszer nagyobb valószínűséggel váltak fizetésképtelenné, mint azok, akiknek a lakásai több mint 10% értéknövekedést értek el ugyanebben az időszakban. Amerikaiak milliói nem tudták visszafizetni a lakáshiteleiket, kivéve, ha a házuk értékének drasztikus növekedése meg nem engedte azt, hogy további jelzáloghiteleket vegyenek fel. Ez volt a rendszer rákfenéje: a lakásáraknak még csak esniük sem kellett; pontosan elegendő volt ahhoz, hogy ez tömegeket sodorjon csődbe, ha nem emelkedtek olyan drasztikus mértékben, mint az elmúlt években. „Lakóingatlan-pakettek shortolása” – így keresztelte el Lippmann a prezentációját. Hangzatos cím volt ugyanarra az ötletre, amit Mike Burry az amerikai kötvénypiac bedőlésének kiaknázására dolgozott ki: kössünk kötvénykockázati biztosításokat a legócskább, három B minősítésű kötvényekre. Lippmann ugyanezt az üzenetet kicsit nyersebben és egyszerűbben tálalta Deutsche Bankos kollégáinak: „Csodacsibéim, mind megbaszhatjátok! Leshortolom a házatokat a fejetek felől!” – elevenítette fel az egyik kolléga, aki látta az előadást. A kötvénykockázati biztosítás, más néven CDS szépsége az volt, hogy megoldotta az időzítés kérdését. Eismannak többé nem kellett azon töprengenie, mikor fog összedőlni a másodlagos jelzálogpiac. Így nem kellett mindent egy lapra feltenni, hiszen ez a módszer lehetővé tette, hogy minden olyan üzleten nyerjen, amin egyébként veszíthetett volna. A legrosszabb esetben, ha az amerikaiak képesek kinyögni valahogy hiteleiket, évente maximum 2%-os biztosítási díjat kellett fizetnie hat éven keresztül – ennyi volt ugyanis a leghosszabb becsült élettartama az eredetileg harminc évre tervezett hiteleknek. A gyorsaság, amivel az adósok visszafizették hiteleiket, egy újabb különös eleme volt ennek a felfutó piacnak. Ezt pedig a hitelek struktúrája eredményezte: a hitelek az első két-három évben egy mesterségesen alacsonyan tartott, megtévesztő kamatlábról

indultak, mielőtt elérték volna a változó kamatozású „felfutó” periódust. „Alacsony, megtévesztő kamattal bocsátottak ki hiteleket az alsó középosztály számára, miközben tudták, hogy a felfutó periódus terheit nem tudják majd fizetni – mondta Eisman. – Azért csinálták ezt, mert így az adósoknak a fix kamatperiódus után muszáj volt újabb hiteleket felvenniük a hitelek finanszírozására, és ez a hitelezők számára újabb bevételt jelentett.” Tehát a harminc év futamidejű hiteleket valójában úgy konstruálták meg, hogy pár év alatt visszafizessék őket. A legrosszabb esetben, ha 100 millió dollár értékű jelzálogkötvényre kötöttél CDS-t, akkor lehet, hogy hat évig fizetted a díját, ami nagyságrendileg 12 millió dollárodba került. A legjobb esetben viszont a hitelek nem négy, hanem nyolc százaléka fog bedőlni, és nyersz 100 milliót. A bukmékereknél 6:1 és 10:1 közötti esélyekre lehetett fogadni, amik valójában nem értek többet 2:1-nél. Aki egy hangyányit is értett ehhez az üzlethez, nem maradhatott ki ebből a buliból. Lippmann tisztában volt gyengeségeivel, ezért egy egyszemélyes hadsereget toborzott, amivel feloldhatta azokat. A srácot Eugene Xunak hívták, akik azonban hallották Lippmann előadását, csak úgy emlegették, hogy „Lippmann kínai fegyverhordozója”. Xu egy elemző volt a Deutsche Banknál, de Lippmann mindenkinek úgy dicsekedett 15

vele, mint a kis házi kedvencével, amit a Bloomberg termináljához láncolt. Még csak nem is Amerikában született, semmilyen szinten nem beszélte az angolt, Xu igazi kínai volt. Kizárólag a számok nyelvén értett. Kínában van egy nemzeti matematikai verseny, ahol Eugene második lett az összes kínai közül. A második! Lippmann sokaknak mesélte el a sztorit. Xu felelt minden egyes számért, ami Lippmann prezentációjában szerepelt. Amint Eugene bekerült a képbe, onnantól kezdve senki sem merte firtatni Lippmann számait, aki ezt így magyarázta: „Hogyan is hazudhatna az, aki még angolul sem tud?” Ráadásul ez messze nem volt minden. Lippmann tele volt érdekesebbnél érdekesebb információkkal: az amerikai lakástulajdonosok viselkedésének változásairól; a hitelminősítők korruptságáról és idiotizmusáról, mivel a Moody’s és az S&P voltak azok, akik három B minősítéssel láttak el olyan jelzálog-kötvényeket,

16

amelyek a hitelek 8%-ának bedőlését követően már csak veszteséget termeltek; a jelzálogpiac színfalai mögött zajló, mindent átszövő visszaélésekről; és a jelzálogpiaci befektetők könnyelműségéről, akiknek nagy része, úgy tűnt, Düsseldorfból került ki. „Amikor arra próbáltunk rákérdezni, hogy ki vette meg ezt a szemetet – mondta Vinny –, mindig azt a választ kaptuk, hogy Düsseldorf.” Igazán nem foglalkoztatta őket, hogy Düsseldorf másodlagos jelzálogkötvényeket vásárol vagy ugyanazokra a kötvényekre köt kockázati biztosítást, őket egy dolog érdekelte: hogyan tudnak hosszú távra befektetni. Lippmann persze hozta a formáját. Elhintette Eismannak, hogy olyan gazdaggá válhat az üzleten, hogy akár a Los Angeles Dodgers baseballcsapatot is megvásárolhatja majd. („Persze nem azt mondom, hogy meg is fogod venni a Los Angeles Dodgerst.”) Eisman olyan gazdaggá válhat, hogy filmsztárok fognak harcolni a kegyeiért. („Persze nem azt állítom, hogy Jessica Simpsonnal fogsz randevúzni.”) Lippmann ügyesen forgatta szavait: az egyik oldalról tényszerűen felvázolta az ügyletet, a másik oldalról viszont folyamatosan próbált fogást találni Eismanon; mintha egy varázsvesszővel próbált volna egyre mélyebbre hatolni Eisman személyiségében. Az egyik szemét Greg Lippmannen tartva a másikat pedig Steve Eismanon, Vincent Daniel attól tartott, hogy a szoba egyszer csak fel fog robbanni. Eisman azonban semmi kivetnivalót nem talált Lippmann személyében, nagyszerű figurának gondolta. Néhány kérdése volt csupán. Először is: Meséld el nekem újra, hogy a viharba működnek ezek a CDS-ek? Másodszor: Miért akarsz meggyőzni arról, hogy azoknak a kötvényeknek a bedőlésére játsszak, amiket egyébként ti bocsátottatok ki, s még a hitelminősítőket is megkentétek, hogy felminősítsék a papírjaitokat. „Még soha életemben nem találkoztam olyan értékpapírkereskedővel, aki az eladói oldalon állva azért keresett volna meg, hogy shortoljam a piacát!” – jegyezte meg Eisman. Lippmann még csak nem is kötvényértékesítő volt, hanem kötvénykereskedő, akinek az lett volna a feladata, hogy hosszú távú befektetésként adja tovább ezeket a kötvényeket. „Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne, egyszerűen nem értettem, mit akar tőlünk! – mormolta

Eisman. – Vinny volt az egyetlen, aki pontosan tudta mit akar: ránk borítja az asztalt, ha nem jutunk dűlőre.” Eismannak nem volt ellenére, hogy a másodlagos jelzálogpiac ellen játsszon, sőt. Eisman kevés örömtelibb dolgot tudott volna elképzelni annál, hogy minden este azzal a tudattal fekhet ágyba – akár hat éven keresztül –, hogy annak a pénzügyi piacnak az összeomlására sikerült fogadnia, amit megismert, megvetett, és teljesen biztos volt benne, hogy egyszer csak robbanni fog. „Amikor besétált ide és azt mondta, hogy úgy fogunk pénzt csinálni, hogy subprime kötvényeket shortolunk, az olyan volt, mintha egy meztelen szupermodellt állított volna elém! Amit azonban nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy miért pont Lippmann akarta ezt tőlem” – mondta Eisman. Később fény derült a válaszra, ami sokkal érdekesebb volt, mint azt Eisman sejthette volna. A másodlagos jelzáloghitel-piac éves szinten 500 milliárd dollárnyi új hitelt termelt ki, viszont a piac összeomlásának kockázatát az ügyfélkör változatlansága miatt egy egészen szűk körnek kellett viselnie. Amikor a Goldman Sachs értékesítője felhívta Mike Burryt, hogy cégük szívesen kötne vele 100 millió dollárnyi értékben CDS-t, Burry jogosan kezdett gyanakodni: az ügyletek másik oldalán egész biztosan nem a Goldman Sachs áll. A Goldman sosem kötött volna öngyilkos fogadásokat arra, hogy fizetésképtelen amerikaiak milliói végül képesek lesznek visszafizetni hiteleiket. Nem tudhatta, hogy ki, miért és pontosan mennyivel, csak azt sejtette, hogy nagy, feltehetően három A minősítésű vállalatóriások állhatták a jelzáloghitel-kötvényekre kötött kötvénykockázati ügyletek mögött. Kizárólag egy három A besorolású vállalatóriás vághatott bele jelentős biztosítékok nélkül egy ilyen kockázatos üzletbe anélkül, hogy a bankok kérdőre vonták volna. Burrynek ebben is igaza volt, de ez csak három évvel később derült ki számára. A fogadások másik oldalán egy három A besorolású biztosítási cég, az AIG, az American International Group állt, pontosabban az egyik divíziója az AIG FP, az AIG Financial Products. Az AIG Financial Productsot 1987-ben alapították a Drexel Burnham nevű befektetési bank Michael Milken által vezetett kötvénydivíziójától átigazolt alkalmazottak. A kiválás értelmi szerzője

egy Howard Sosin nevű kereskedő volt, aki úgy gondolta, hogy a kamatcsereügyletek területén egy jobb értékelési és kereskedési modellt tudna megvalósítani. A nyolcvanas évek pénzügyi innovációja számos maradandó eredményhez vezetett, melyek közül a kötvénykockázatok egymás közti megosztásának igénye hihetetlen mértékben növelte meg a pénzintézetek közötti ügyletek számát. Az új módszer neve: kamatcsereügylet (kamat swap) – lehetővé tette, hogy az egyik szereplő a változó kamatozását a másik szereplő fix kamatozására cserélje. Történt egyszer, hogy a Chrysler kötvényeket bocsátott ki a Morgan Stanleyn keresztül. Az egyetlen szereplő, aki az ügyletben kockázatot vállalt, az a befektető volt, aki megvásárolta a kötvényt. A Chrysler megállás nélkül nyomhatta a piacra kötvényeit, miközben újabb és újabb tízéves kamatcsereügyleteket köthetett a Morgan Stanleyvel; így a vállalatok megosztották a kockázatot, és feleltek egymásért. Amennyiben a Chrysler csődbe ment, a kötvényesek elveszítették a befektetéseiket, emellett a kötvénykonstrukciótól, illetve a kamatlábak alakulásától függően a Morgan Stanley is veszíthetett. Amennyiben a Morgan Stanley ment csődbe, akkor a Chrysler mellett mindenki bukott, aki kamatcsereügyletben állt a céggel. Így a pénzügyi kockázatok befolyásolhatóvá váltak, ha akarták, nyíltan számoltak vele, ha akarták, elrejthették. Sosin be akart törni a piacra új és innovatív kamatcseremodelljével – de a Drexel Burnham ekkor már nem játszott vezető szerepet ezen a piacon. Ahhoz, hogy a modell működjön, szükség volt egy vezető tőzsdei cégre, amely a legmagasabb hitelminősítéssel rendelkezett, hogy a CDS és a hosszú távú opciós ügyletek, illetve az általában kiemelkedő kockázatokat rejtő új piaci mechanizmusok középpontjába kerüljön. Az új szereplővel szemben elsődleges elvárás volt, hogy nem lehetett bank – hogy ne vonatkozzanak rá a szigorú banki szabályrendszerek, és ne kelljen kiemelkedő kockázatokat rejtő ügyletei mögé biztosítékokat emelni –, és ha szükséges, képes legyen eltüntetni könyveiben az „egzotikus” kockázati tényezőket. Képesnek kellett lennie továbbá legalább 100 milliárd dollárnyi jelzáloghitelt biztosítani, anélkül hogy ezt bárkinek az orrára kötötte volna. Nincs igazi oka annak, hogy ez miért pont az AIG lett, bármely

más három A besorolású cég lehetett volna, amelynek hasonlóan nagy mérlegfőösszege volt. Lehetett volna a Berkshire Hathaway vagy éppen a General Electric is, de úgy alakult, hogy az AIG lépett elsőként. A pénzügyi világ egyre gyorsabban egyre komplikáltabb kockázatokat termelt, amelyek süllyesztője az AIG FP lett. Kezdetben úgy tűnt, hogy olyan dolgokat biztosítanak, amelyek biztosan nem következhetnek be – mint ahogy később kiderült, ez nem annyira volt igaz. A siker persze azonnal követőkre talált: Zürich Re FP, Swiss Re FP, Credit Suisse FP, Gen Re FP. (A „Re” az elnevezésekben az angol reinsurance-ra utal, ami magyarul viszontbiztosítást jelent.) Az elmúlt két évtized eseményeinek középpontjában ezek a vállalatok álltak; nélkülük az új keletű kockázatokat nem lett volna hová rejteni, és nem kerülhették volna el a pénzügyi szabályozók figyelmét sem. Amint egy válság beköszönt, az összes ilyen vállalatot mélyen megfertőzi a bonyolult pénzügyi kockázat és a járvány a földdel teszi őket egyenlővé, még akkor is, ha korábban volt olyan pillanat, amikor a pénzügyi világ számára pótolhatatlan szerepet töltöttek be. Az összes ilyen vállalat az AIG FP modelljét másolta. A divízió első tizenöt évében folyamatosan elképesztő profitot termelt. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy létezik olyan kockázat, amely esetleg veszteséget okozhat, még kevésbé olyan, ami a teljes vállalatot megbéníthatta volna. Howard Sosin 1993-ban távozott egy 200 milliós részvénypakettel, amely csodálatos pénztermelőnek bizonyult. 1998-ban az AIG FP betört a vállalati kötvénykockázati ügyletek piacára is: biztosításokat kínált a bankoknak rengeteg nagy, kiváló befektetési célpontként értékelt tőzsdei cég bedőlésével szemben. A kötvénykockázati ügyleteket a J. P. Morgan bankárai vezették be; ötletükhöz olyan három A besorolású vállalatokat kerestek, amelyek hajlandók számukra biztosítást nyújtani – ekkor 17

találtak az AIG FP-re. Wall Street-i mércével mérve a piac ekkor még gyerekcipőben járt és sütött róla az ártatlanság. Úgy tűnt, hogy nincs arra igazán esély, hogy a különböző iparágak, különböző országok jó minősítéssel rendelkező cégei mind egyszerre váljanak fizetésképtelenné; az AIG FP által eladott CDSek így igazán jó üzletnek bizonyultak. 2001-re az AIG FP, amelyet

ekkor egy Joe Cassano nevű pasas vezetett, már 300 millió dollárt hozott évente, ami az AIG teljes profitjának 15%-át adta. A kétezres évek elején a pénzügyi piacok újabb fantasztikus csalival álltak elő, rögtön két szinttel emelve az eddigi téteket. Megálmodtak egy újabb formulát, mely lehetővé tette, hogy a kötvénykockázati biztosításokat, melyeket eddig csak vállalati kötvényekre kötöttek, ki tudják terjeszteni a személyi hitel alapú kötvényekre is. Ez volt az első szint. A bankok, melyek eddig azért szövetkeztek az AIG FP-vel, hogy az IBM és a GE hiteleit biztosítsa, mostantól sokkal zűrösebb hitelekre akartak biztosításokat kötni: hitelkártyahitelekre, diákhitelekre, elsődleges jelzáloghitelekre, autókölcsönökre, repülőlízingre és szinte bármire, ami a jövőben valamilyen pénzáramlást eredményezhetett. Mivel ezek különböző emberek különböző hitelei voltak, a logika megegyezett a vállalati hitelek esetén alkalmazottal: megfelelően diverzifikált volt ahhoz a portfolió, hogy ne fordulhasson elő, hogy mind egyszerre jelentsenek fizetésképtelenséget. A következő szint 2004 végén alakult ki, amikor a diákhiteleket, autókölcsönöket és minden más hitelkonstrukciót a háttérbe söpörtek, a helyüket pedig egyre nagyobb értékű csomagokkal töltötték fel, amelyek szinte kizárólag amerikai másodlagos jelzáloghiteleket tartalmaztak. „A probléma ott volt, hogy azt gondoltuk, ezzel ugyanazt csináljuk, mint amit eddig is tettünk, de végül egészen mást kaptunk, mint amire számítottunk” – jegyezte meg az AIG FP egyik kereskedője. A „fogyasztói hitelekből” összeállított csomagokban, amelyekre a Wall Street vállalatai – a Goldman Sachsszal az élen – az AIG FP segítségével biztosításokat kötöttek, a kezdeti 2%-ról 95%-ra emelkedett a másodlagos jelzáloghitelek aránya. Egy hónap leforgása alatt az AIG 50 milliárd dollár értékben biztosított három B besorolású másodlagos jelzálogkötvényeket a bedőlés ellen. Senki nem tett ez ellen semmit, senki nem emelte fel a hangját, sem az AIG vezérigazgatója, Martin Sullivan, sem az AIG FP vezetője, Joe Cassano, de még a connecticuti iroda vezetője, Al Frost sem, aki a Wall Street-i cégek felé történő CDS-értékesítésekért felelt. A biztosításokat gépiesen kötötte az AIG FP, amire aztán az AIG vezetése is szisztematikusan rábólintott. Láthatóan minden érintett abban a hitben élt, hogy a

kicsengetett biztosítási díjak ellenében az egy évtizeddel korábbi, változatlan kockázatokat vállalják. Tulajdonképpen ekkorra a világ legnagyobb másodlagos jelzálogkötvény tulajdonosaivá váltak. Greg Lippmann a Goldman Sachsnál dolgozó kollégákat szemmel tartva azon töprengett, hogy vajon ki lenne hajlandó nagy mennyiségű olcsó biztosítást kötni a másodlagos jelzálogkötvényekre, és közben próbálta kiismerni a potenciális partnerek természetét. Az információ gyorsan terjedt a másodlagos jelzálogkötvény-kibocsátók és a kereskedők kicsiny világában: az AIG FP mindössze 0,12 százalékos éves díj ellenében hajlandó volt biztosítást kötni a három A besorolású jelzálogkötvényekre. 12 bázispont! Lippmann elképzelni sem tudta, hogy a Goldman Sachs emberei hogyan győzték meg az AIG FP-t, hogy a jelzálogpiac felfutása közepette ugyanolyan áron kínálja biztosításait, mint a vállalati hitelek esetén. Amiben azonban biztos volt, hogy a Goldmannak elképesztő gyorsasággal sikerült több milliárd dolláros ügyleteken keresztül mintegy 20 milliárd dollárnyi B minősítésű papír bedőlésének kockázatát az AIG-re terhelnie. Hihetetlen volt: évi néhány millió dollárért cserébe a biztosító vállalta 20 milliárd dollárnyi értékpapír bedőlésének valódi kockázatát. Az ügyletek néhány hónap leforgása alatt megköttettek, amihez nem volt másra szükség, mint a Goldman Sachs néhány irodai mókusára és egy Andrew Davilman nevű értékesítőre, akit a szolgálatai nyomán hamarosan ügyvezetői pozícióra emeltek. A Goldman kereskedői nagyságrendileg másfél és hárommilliárd dollár közötti profitot értek el, ami még a kötvénypiacon is lélegzetelállító teljesítménynek számított. Ebben a felfordulásban a Goldman Sachsnak sikerült megalkotnia azt az új, átláthatatlan és hiper bonyolult értékpapírt, ami örök rejtély maradt a befektetők és a hitelminősítő intézetek számára is: ez egy mesterséges másodlagos jelzáloghitel-kötvény alapú CDO (collateralized debt obligation) volt, vagyis egyesített hitelkötelezettség. A CDS-hez hasonlóan a CDO-kat arra találták ki, hogy a vállalati és állami kötvényeknél fellépő fizetésképtelenségi kockázatokat diverzifikálják, most azonban egy kis manipulációnak köszönhetően a másodlagos jelzáloghitelek kockázatait is sikerült

palástolni vele. A logika pontosan megfelelt a hagyományos jelzálogkötvényeknél alkalmazottakkal. Egy jelzálogkötvény esetén ezernyi hitelt fogtak össze azzal a feltételezéssel élve, hogy elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy mind egyszerre jelentsenek fizetésképtelenséget. Később tornyokká halmozták ezeket a kötvényeket, így egyre kevésbé volt világos és kalkulálható a potenciális kockázat és hozam mértéke. Egy CDO alkalmas volt arra, hogy összecsomagolj 100 darab különböző kötvényt – az eredeti tornyok legalsó szintjeinek legkockázatosabb kötvényei közül – és ezzel a kötvények egy teljesen új tornyát hozd létre. Az ártatlan szemlélő jogosan tehette volna fel a kérdést: „Mi értelme van egyáltalán a különböző tornyok elemeiből újabb tornyokat emelni?” A rövid válasz így hangzott: „Egyszerűen túl közel vannak a talajhoz.” Így sokkal valószínűbb, hogy elmossa őket egy árvíz – az elsők lennének, amik lenyelnék a veszteséget –, hiszen a legalacsonyabb hitelminősítéssel rendelkeznek: általában három B-vel. A három B osztályú papírokat pedig jóval nehezebb volt eladni, mint a három A minősítésűeket, amelyek magasabban, biztonságosabb szinteken helyezkedtek el a toronyban. A hosszú válasz pedig az volt, hogy rengeteg pénzt lehetett abból csinálni, ha az alacsony kategóriájú kötvényeket át tudták minősíteni három A osztályú papírrá, így csökkentve a befektetők észlelt kockázatait – természetesen ez teljesen mesterséges eljárás volt, s nem éppen nevezhető becsületesnek sem. Ez volt a Goldman Sachs csavaros eljárása. A klassz kis megoldásuk, amellyel sikerült továbbadniuk az alsó szinten álló papírokon is – ami persze hamarosan mindenki által közkedvelt és alkalmazott technikává vált –, visszatekintve varázslatosnak nevezhető. 100 földszintet fogtak csokorba, 100 másodlagos jelzálogkötvényből épült toronyházból (100 különböző kötvénypakettből) és meggyőzték a hitelminősítőket, hogy ezek a látszat ellenére így már nem ugyanazok, mint annak előtte; teljesen új, megfelelően diverzifikált portfoliónak tekinthetők. Ez teljesen abszurd volt! Ezek a képzeletbeli toronyházak egyazon ártérből kerültek ki, így a földszintjeik is ugyanannak a hatásnak voltak kitéve egy áradás esetén. De nem számított: a hitelminősítők, amiket a Goldman Sachs és más Wall Street-i befektetési bankok

minden egyes minősítés után vastagon megfizettek, a vadiúj toronyházak nyolcvan százalékát három A minősítéssel látták el. Az amerikai alsó középosztály számára a CDO egy képzeletbeli mosoda volt, amely megtisztította hiteleiket korábbi szennyeződéseiktől, míg a Wall Street nagyvállalatai egy olyan masinához jutottak, amely képes volt az ólmot arannyá változtatni. A nyolcvanas években a jelzálogkötvények megalkotásának eredeti célja az volt, hogy a jelzálog-hitelezésből eredő kockázatok kontrollálhatóvá váljanak. A jelzáloghitelek rátaláltak a piacon azokra a kötvénybefektetőkre, akik a legmagasabb összeget voltak hajlandók fizetni értük. Az innováció eredménye tömören: a pénzügyi piacok működése hatékonyabbá vált. Most azonban úgy tűnt, hogy ugyanaz az innovatív újító szellem ellentétes célokat szolgál: az újításokkal arra törekedtek, hogy minél bonyolultabb konstrukciókat hozzanak létre a növekvő kockázatok elkendőzése érdekében. A piac azért fizetett a Goldman Sachs kötvénykereskedőinek, hogy a piac hatékonyságát rombolják. A stagnáló bérek és az állandóan növekvő fogyasztás mellett a pénzszűkében lévő amerikaiak hiteléhsége kielégíthetetlennek tűnt, de a visszafizetési hajlandóságuk ennél jóval bizonytalanabb volt. Mindenesetre minden Wall Street-i okostojásnak az volt a célja, hogy elhitesse a befektetőkkel, hogy a fizetésképtelen adósoknak, a kötvényeknek és a származtatott papíroknak semmilyen hatásuk sincs egymásra. Azzal pedig, hogy azt kommunikálták, a másodlagos jelzáloghitelekre egymástól eltérő erők hatnak, a pénzügyi machinátorok képesek voltak a biztonság látszatát kelteni – ha egy másodlagos jelzáloghitel-kötvényt alkotó hitelek Floridában koncentrálódnak, akkor azt teljesen más hatások érik, mint a Kaliforniában koncentrálódót. Az AIG FP úgy fogadta el ezt az illúziót, mintha az a valóságot tükrözné. A Goldman Sachs kötvénykereskedelmi osztályán dolgozó alkalmazottak kimagasló tudású szakemberek voltak; egytől egyig kiváló iskolai eredményekkel érkeztek, s közülük mindenki az Ivy 18

League egyetemeire járt. Ahhoz azonban nem kellett zseninek lenni, hogy az ember rájöjjön, vagyonokat lehet azzal kasszírozni, ha a három B minősítésű kötvényeket három A-ssá minősítik át. Amihez viszont már szükséges volt a zsenialitás, hogy az ember össze

tudjon szedni 20 milliárdnyi három B minősítésű papírt, amelyet később tisztára moshat. A hitelek hagyományos toronyházaiban – ami az eredeti jelzálogkötvény volt – csak egyetlen, nagyon szűk réteg kapott három B minősítést. 1 milliárd dollárnyi hitvány lakáshitelből talán 20 milliónyi igazán hasznavehetetlen három B besorolású papírt lehetett összekaparni. Másképpen fogalmazva: 1 milliárd dollárnyi CDO kibocsátásához, ami csak és kizárólag három B minősítésű másodlagos jelzáloghitel-kötvényeket tartalmaz, pontosan 50 milliárdnyi lakáshitelt kellett az amerikai emberek rendelkezésére bocsátani. Mindez sok-sok időt és emberfeletti erőfeszítést igényelt volna. A CDS-ügyletek megkötéséhez viszont ezekre nem volt szükség. Többféleképpen is megközelíthetjük Mike Burry kitartó munkáját, amely során sikerült összevásárolnia 1 milliárd dollárnyi kötvénykockázati biztosítást. Tekinthetjük teljesen ártatlan megállapodásoknak: Mike azért fizette a félévenkénti biztosítási díjat, hogy cserébe egymilliárdnyi értékben kötvénypaketteket biztosítson. Amennyiben a három B besorolású kötvények jól teljesítenek, akkor nem fizet a biztosító semmit, ha azonban csődöt jelentenek, akkor 1 milliárdos kártérítést kap. A baj csak az volt, hogy Mike Burry természetesen egyetlen három B kategóriás jelzáloghitel-kötvénnyel sem rendelkezett, de egyetlen hasonló termékkel sem. Semmilyen vagyona nem volt, ami ilyen speciális biztosításra szorult volna; kicsit olyan volt ez, mintha olyan városnegyedekre kötött volna tűz elleni biztosítást, amelyek már többször leégtek annak előtte. Neki és Steve Eismannak ezek a papírok nem biztosításokat jelentettek, hanem nyílt spekulációt a piac bedőlésére – ez Mike tevékenységének egy másik megközelítése. Ha a legelrugaszkodottabb értelmezést keressük, akkor Burry kötvénykockázati biztosítása nem volt más, mint a subprime jelzálogkötvény tökéletes másolata. Mike Burry biztosításainak díjai azoknak a három B besorolású kötvényeknek biztosítottak forgótőkét, amelyek ellen fogadott. A 2,5%-os éves biztosítási díjjal Burry azt a pénzáramlást generálta újra, amit a kötvényes a 19

befektetőinek fizetett – amely éppen a LIBOR feletti kamatnak felelt meg. Az egymilliárd dollárt – akárkivel is kötötte Burry a CDS-t

– elveszíti az illető, ha a kötvények bedőlnek, így rögtön kétmilliárd veszik el a kötvényesek másik egymilliárdja mellett. Kívülről úgy tűnhet, hogy a másodlagos jelzálogkötvények elleni fogadások felfutó piaca éppen úgy működik, mint egy virtuális futballmeccs: csupán egy könnyed, félrevezető árnyképe a befektetéseknek. Sajnos azonban volt egy kis különbség a virtuális foci és a virtuális pénzügyek között: Ha egy játékos ugyanis beállítja a virtuális csapatába Peyton Manninget, attól még nem lesz egy második Peyton Manning. Amikor azonban Mike Burry kötvénykockázati biztosítást kötött a Long Beach Savingsre, amely egy subprime alapú kötvénycsomag volt, azzal lehetővé tette a Goldman számára, hogy létrehozzon egy az eredetitől csupán egyetlen ponton eltérő kötvényt: nem volt igazi hitel mögötte és lakástulajdonos sem. Kizárólag a kötvény elleni fogadásból várható hozamok és veszteségek voltak valódiak. Ennek köszönhetően a Goldman Sachsnak nem volt szüksége 50 milliárdnyi lakáshitel kihelyezésére ahhoz, hogy 1 milliárd dollárnyi három B minősítésű jelzálogkötvényhez juthasson. Nem kellett mást tennie, mint hogy meggyőzze Mike Burryt és más szkeptikusokat, hogy szedjenek össze 100 darab három B besorolású kötvényt és egyenként biztosítsák be őket 10 millió dollárra. Amint megszerezték ezeket (amit „szintetikus CDO”-nak neveztek, bár igazság szerint nem állt a hátterükben semmi a kötvénykockázati swapokon kívül), már küldték is a Moody’shoz és az S&P-hez. „A hitelminősítőknek valójában nem volt saját CDO-értékelési rendszerük” – emlékezett vissza a Goldman Sachs egyik CDO-kereskedője. „A bankok felajánlották a minősítőknek saját értékelési modelljeiket és persze azt is elmondták, hogyan működnek.” A korábban kockázatos három B besorolású kötvények 80%-a egy szempillantás alatt alakult három A besorolásúvá. A maradék 20%-nyi, alacsonyabb minősítésű papírt persze már nehezebb volt eladni, de itt újból egy hihetetlen lehetőség kínálkozott arra, hogy ezeket egy kupacba halmozzák és újra elindítva a folyamatot, még többet értékeltessenek át A minősítésű papírrá. A gépezet tiszta ólomból képes volt olyan ércet készíteni, melynek 80%-a arany volt és már csak 20%-a ólom, ráadásul a maradék ólmot újra átfuttatva a rendszeren, képes volt annak is a 80%-át arannyá változtatni. Bámulatos!

Bár a részletek ennél komplikáltabbak voltak, a pénznyomó gépezet lényegében rendkívül egyszerűen működött: Először is összefogott egy csomó kockázatos jelzáloghitelt és kötvényekbe csomagolta, aminek nagy része három A minősítést kapott. Utána fogta a legrosszabb minősítésű kötvényeket, azokat pedig három A osztályú CDO-ká minősíttette át. Ezek után – mivel nem tudott olyan gyorsan lakáshiteleket kihelyezni, hogy elegendő mennyiségű alsóbb kategóriájú kötvényt állíthasson elő – a kötvénykockázati ügyleteket használta arra, hogy a legesleghitványabb kötvényeket másolja és sokszorosítsa újra és újra. A Goldman Sachsnak így kényelmes helye volt Michael Burry és az AIG között. Burry 250 bázispontot (2,5%-ot) csengetett ki neki, hogy biztosításokat szerezzen a minősíthetetlen három B osztályú kötvényekre, az AIG pedig tisztán 12 bázis pontot (0,12%-ot) fizetett azért, hogy kötvénykockázati swapokat adhasson el ugyanazon kötvényekre, amelyeket időközben CDO-k formájában három A besorolásúvá 20

alakítottak. Emellett persze még sok apróságra derülhetne fény – az „ólom” egy részét például német, düsseldorfi befektetőknek adták el –, de a lényeg, hogy miután a por elült, a Goldman Sachs mindenből lecsippentet 2%-ot, kockázat nélkül, s az egészet egy az egyben profitként könyvelte el. A pénz igazából mindkét oldalon – a rövidre és a hosszúra eladási oldalon is – egy kézbe vándorolt. Mindkét oldal köthetett ügyletet a Goldman Sachsszal, nem kellett mást tenniük, csupán aláírni egy szerződést. A másodlagos jelzáloghitelek szerepe, melyekre a két oldal egymással ellentétesen fogadott, jelentéktelenné vált. Az egészben az volt a vicces, hogy ettől kezdve csupán azért léteztek, hogy fogadásokat köthessenek rájuk. A „szintetikus” termékek piaca feloldott minden korlátot, mely a subprime jelzáloghitelekkel kapcsolatos kockázatokat valamelyest féken tarthatta volna. Ahhoz, hogy 1 milliárd dollárral fogadhass, többé nem volt szükség arra, hogy összegyűjts 1 milliárd dollárnyi jelzáloghitelt. Elegendő volt, ha találtál valakit a piacon, aki hajlandó volt ellened fogadni. Nem csoda hát, hogy a Goldman Sachs hirtelen olthatatlan vágyat érzett arra, hogy Mike Burrynek 100 milliós pakettekben adjon el CDS-eket, és a kereskedőket az sem érdekelte többé, hogy Burry

mely kötvényekre akar biztosítást kötni. Hiszen a Burry által vásárolt biztosítás egy szintetikus CDO formájában már landolt is az AIG-nél, s ez azt jelentette, hogy a cirka 20 milliárdnyi ily módon értékesített CDS a Goldman Sachs számára éves szinten 400 millió kockázatmentes hozamot biztosított! Az ügyletek egészen addig folytak, amíg az érintett kötvények, melyeknek becsült élettartama hat év volt, le nem jártak; tehát gyors fejszámolással ki is jön az eredmény: a Goldman kereskedelmi részlege 2,4 milliárd dolláros profitot ért el ez alatt az idő alatt. A Wall Street legújabb – a kötvénypiacból további jelentős profitot kisajtoló – technikája újabb kérdéseket vetett fel. Miért mentek bele ebbe az üzletbe az AIG FP vélhetően jó képességű kereskedői? Ha a kötvénykockázati ügyletek (CDS) egyfajta biztosítások voltak, akkor miért nem a biztosítási szabályokat alkalmazták rájuk? Miért nem különített el az AIG tőkét ezeknek a papíroknak a fedezetére? Hogy történhetett meg az, hogy a Moody’s és a Standard & Poor’s a legkockázatosabb jelzáloghitelek 80%-át ugyanolyan biztonságosnak nyilvánította, mint az amerikai állampapírokat? Miért nem volt valaki, bárki a Goldman Sachsnál, aki felállt volna, hogy azt mondja: „Felháborító, ami itt folyik! A hitelminősítők, akik a másodlagos jelzáloghitelek árazásának kizárólagos befolyásolói, nyilvánvalóan nem értik vagy nem érzik a kockázatot, és az ő hülyeségük katasztrófához fog vezetni!” Látszólag azonban a piaci szereplők fejében nem ezek a kérdések ütöttek szöget először, hanem a következő: „Hogyan tehetném meg én is azt, amit a Goldman Sachs megtett?” A Deutsche Bank például kifejezetten nyomorultul érezte magát, amiért a Goldman volt az, aki elsőként akadt rá az aranytojást tojó tyúkra. A Goldman mellett a Deutsche Bank is vezető szerepbe került a származtatott jelzálogok homályos piacán. Ebben Düsseldorf is közrejátszott, hiszen ha előkerült egyegy ostoba német, aki származtatott másodlagos jelzálogkötvényeket akart venni, akkor a Deutsche Bank talált rá elsőként. Közvetlenül ebből Lippmannt semmi sem érintette, mivel nem ő volt az, aki a Deutsche Bank CDO-üzleteit vitte – azért egy Michael Lamont nevű kollégája felelt. Lippmann leginkább kereskedő volt, aki a másodlagos jelzálogkötvényeladásokért és -vételekért volt felelős,

illetve ezt kiegészítendő, a jelzálogkötvényekre kötött CDSügyletekkel foglalkozott. De mivel rendkívül kevesen akartak nyíltan fogadni a másodlagos jelzáloghitelkötvény-piac bedőlésére, ezért Lippmannt főnökei arra kérték, hogy ő maga is ezt az oldalt képviselje. Mintha Michael Burry dublőrjét játszaná a vállalaton belül: azt akarták, hogy nyíltan játsszon a kötvénypiac bedőlésére. Ha maga Lippmann is hajlandó lenne CDS-eket vásárolni a Deutsche Bank CDO-osztályától, akkor a banknak valószínűleg sikerülne az AIG-n keresztül lebonyolítania ezeket az ügyleteket mindaddig, amíg az AIG fel nem ocsúdik, és be nem szünteti ezt a tevékenységet. „Greget utasítottuk, hogy szálljon be a CDO-k shortolásába – mondta a CDO-csapat egykori szenior tagja. – Azt mondtam, utasítottuk, de valójában Greget semmire nem lehetett igazán rákényszeríteni.” Volt egy kis huzavona a Deutsche CDO-osztályán, hogy ki vigye a részleget; Lippmann először kérette magát, nem érezte igazán magáénak a feladatot, hogy másodlagos jelzálogkötvényeket shortoljon. Lippmann-nek azonban legalább egy jó oka volt arra, hogy ne ellenkezzen főnökeivel: egy elképesztően profitábilis piac volt születőben a szemei előtt. A pénzpiacokat valójában a meggyőzés irányítja. Minél kevésbé átlátható a piac, annál bonyolultabbak az értékpapírok és annál több pénzt képesek a Wall Street íróasztalai mögött üldögélők egyszerű értékesítési szövegekkel keresni. A meggyőzés ereje az átlagos nagyvállalatok részvényei esetén elhanyagolható, hiszen az eladó és a kereskedő is követheti a tőzsdei árfolyamokat, így a kereskedői versenyben az ár (a megbízási díj nagysága) lesz a meghatározó. Egy másodlagos jelzáloghitel-kötvénypakettre kötött kötvénykockázati biztosítás értéke mellett érvelni – egy komplex értékpapír mellett, amelynek az értékét egy másik komplex értékpapírból származtatjuk – aranybányát jelenthet. Kezdetben az egyetlen versenytárs, aki a CDS piac jelentősebb részét birtokolta, a Goldman Sachs volt, így jelentős árversenyre – legalábbis az elején – nem kellett számítani. A látszólag korlátlan kínálatot az AIG biztosította. A problémát a keresleti oldal jelentette: olyan befektetőkre lett volna szükség, akik szívesen kötöttek volna Mike Burryhez hasonló üzleteket. Hihetetlen volt, a pénzpiacok történetének egyik legkritikusabb pillanatában,

miután egy szempillantás alatt minden a fejére állt, az egyetlen akadályozó tényező a másodlagos jelzálogkötvények piacán az volt, hogy nem volt elég befektető, aki hajlandó lett volna fogadni ellene. Ahhoz, hogy sikerüljön meggyőznie az embereket, hogy a másodlagos jelzálogkötvények ellen játsszanak – ergo vegyék meg az általa kínált CDS-eket –, Greg Lippmann-nek egy átütő, jól felépített érvrendszerre volt szüksége. Ezért bevetette kínai fegyverhordozóját. Arra kérte Eugene Xut, hogy tanulmányozza, milyen hatással van a lakásárak emelkedése a jelzáloghitelekre. Eugene Xu távozott és megtette, amit Kína második legokosabb embere megtehetett, és kis idő múlva visszatért egy diagrammal, amely a jelzáloghitelek bedőlésének három szcenárióját ábrázolta: ha tovább emelkednek, ha stagnálnak, vagy ha esnek a lakásárak. Lippmann rápillantott a görbékre… és kikerekedett a szeme. A számok még őt is meglepték. Nem volt szükség arra, hogy a lakásárak zuhanjanak; már az is pont elég lett volna, ha nem nőnek annyira gyorsan! A lakások árai tovább emelkedtek, a hitelek 4%-a mégis fizetésképtelenséget jelentett. Az elemzések alapján, ha csupán 7%-ra emelkedik ez az arány, akkor a legrosszabb besorolású, három B mínusz kategóriájú kötvények teljesen elértéktelenednek. És ha ez a szám eléri a 8%-ot, akkor a következő szinten lévő három B besorolású kötvények is elveszítik értéküket. Abban a pillanatban – 2005 novemberében – Greg Lippmann ráébredt, hogy nem is lenne rossz, ha másodlagos jelzálogkötvények ellen kötne kötvénykockázati biztosítást. Hiszen ezek többé már nem biztosítások voltak, hanem egyfajta szerencsejáték, mégpedig olyan játék, ahol kedvére való volt a tét. Shortolni akart! Ez most teljesen új volt. 1991-től, amióta kikerült a Pennsylvania Egyetemről és a Credit Suisse-nél kezdett dolgozni, Greg Lippmann számtalan személyi hitel alapú – autókölcsön, hitelkártyahitel, lakáshitel – kötvénnyel kereskedett. Eddig nem volt lehetőség arra, hogy shortolja ezeket a papírokat, mert nem lehetett kölcsönözni őket. Egyetlen választása volt neki is, mint az összes többi kötvénykereskedőnek: „szereted azt, amit csinálsz, vagy imádod.” Ha utáltad a kötvényeket és a munkád, az nem vezetett sehová. Gregnek azonban most megadatott a lehetőség és élt is vele.

Utálatával kitűnt a tömegből – és ez Greg Lippmann számára egy új, ámbár kockázatos karrierutat jelentett. Lippmann így magyarázta másoknak: „Amíg olyan munkád van, ahol mindenkinek ugyanazt a dolgot kell csinálnia, és az nem működik, akkor a főnökeid nem okolhatnak téged.” Most lehetősége volt arra, hogy végre többet tegyen, hogy fogadjon a másodlagos jelzálogkötvények ellen, viszont ha a számításai nem jöttek volna be, akkor főnökei joggal lehettek volna rá dühösek. Greg Lippmann a hóna alá csapott egy másolatot a „Lakóingatlanpakettek shortolása” című előadásából és abban a tudatban indult el üzletet kötni az intézményi befektetőkkel, hogy a lapjait felfedve teríteni kell nekik a kellemetlen igazságot. Korábban úgy kezdhetett bele a másodlagos jelzálogkötvények utáni kutatásba, mint egy igazi Wall Street-i értékesítő, aki sokkal inkább egy meggyőző érvrendszerrel akarja alátámasztani értékesítési stratégiáját, mintsem az igazságot keresi. Most azonban szokatlan módon volt egy ötlete, mellyel páratlanul gazdaggá tehette befektetőit. Természetesen pofátlanul magas díjakat akart felszámolni nekik az ügyletekért, viszont ez még mindig a töredéke volt annak a vagyonnak, amit az üzleten kereshettek. Innentől kezdve amit Lippmann tett, nem értékesítés volt, hanem adományozás. Ide nézz! Egy ajándék, tőlem neked! Az intézményi befektetők nem értették, mit akar tőlük, legalábbis elsőre biztosan nem. „Lippmann-nek nárcisztikus személyiségi zavarai vannak” – mondta az egyik befektetési bróker, aki meghallgatta Lippmann ajánlatát, de nem volt hajlandó üzletet kötni vele. Egy másik azt mondta: „A frászt hozza ránk. Egyszer csak beállít, fantasztikus ajánlatokkal áll elő, amelyek ráadásul hibátlanok. Számunkra a kockázat abban állt, hogy belevágunk-e, és ha igen és működik, akkor hogyan tovább? Hogyan szállhatunk ki belőle? Ő ellenőrzi az egész piacot; talán ő az egyetlen, akinek értékesíteni tudjuk azt, amit tőle vettünk. Ráadásul azt állítja: »Nincs más kiút ebből a medencéből, csak ha rajtam keresztül próbálkoztok, és amikor törülközőért nyúltok, majd kikaparom a szemeteket.« Valóban ezt mondta, megígérte, ha idő előtt akarunk ebből kiszállni, akkor kikaparja a szemünket és tönkretesz minket. A fickó teljesen egyenes volt.”

Imádták az ötletét, de senki nem akarta megtapasztalni a kimászással járó megrázkódtatásokat. „Ami igazán Greg ellen dolgozott, az a túlzott őszintesége volt” – állapította meg az egyik befektetési bankár. Azzal a tipikus ellenszegülő kérdéssel kellett szembenéznie, amit minden egyes kötvényvásárló feltesz a Wall Street-i kötvénykereskedőjének – Ha ez ilyen jó üzlet, akkor miért ajánlod annyira nekem? A CDS-vásárlás praktikusan azt jelentette, hogy évekig fizethetsz biztosítási díjat azt várva, hogy mikor mennek csődbe az amerikai lakástulajdonosok. A kötvénybefektetők a kötvénykereskedőkhöz hasonlóan zsigerből utasították el azokat az üzleteket, ahol már azért is fizetni kellett, hogy beszállhass; míg ösztönösen keresték azokat, amelyekből már akkor is hasznot húzhattak, ha reggelente megmutatták magukat. (Az egyik nagy kötvénybefektető a jachtját Arbitrázsnak keresztelte.) Elképzelhetetlenek voltak az olyan ügyletek, ahol éves szinten 2%-ot kellett kicsengetned csak azért, hogy a játékban lehess. „Nem fogom tudni elmagyarázni a befektetőimnek, hogy pontosan mi az a CDS” – ilyen és ehhez hasonló reakciók érkeztek Greg érveivel szemben. „Az unokatestvérem a Moody’snál dolgozik, és ő azt mondta, hogy minden rendben van ezekkel a kötvényekkel.” „Beszéltem a Bear Stearnsszel, ahol azt állították, hogy őrültségeket beszélsz.” Lippmann az egyik hedge fund menedzsert húsz órán át győzködte és már azt hitte, hogy sikerült eladnia magát, de ekkor a fickó felhívta egyetemi szobatársát, aki valamelyik ingatlanfejlesztőnél dolgozott, és rögtön meggondolta magát. De a Lippmannt végighallgató befektetők szokásos ellenérve a következő volt: „Meggyőztél, igazad van. De nem az én feladatom, hogy shortoljam a másodlagos jelzálogkötvények piacát.” „Pontosan ez az, amiért a lehetőség megszületett: ez senkinek sem a feladata!” – vághatott volna vissza Lippmann. Magának Lippmann-nek sem ez volt a feladata; őt arra tartották, hogy eljátssza a vámos szerepét a vásárlók és az eladók között. Mostanra azonban egy egészen más, sokkal szorosabb kapcsolatba került ezzel a piaccal és munkaadójával is. Lippmannre korábban ráerőltették ezt a short pozíciót, de 2005 végére már sajátjának érezte és milliárdos nagyságrendre emelte. A Deutsche Bank Wall

Street-i főhadiszállásán, 16 emelettel a feje fölött több száz jól fizetett alkalmazott foglalkozott azzal, hogy másodlagos jelzáloghiteleket vásároltak össze, amit utána kötvényekbe csomagoltak és végül értékesítettek. Egy másik csapat pedig a leghitványabb, eladhatatlan kötvények és CDS-ek tucatjait csomagolta CDO-kba. Minél nagyobb lett Lippmann short pozíciója, annál jobban nőtt az utálat és a megvetés ezekkel az emberekkel és a piacukkal szemben – azzal a piaccal szemben, amely hihetetlen gyorsasággal vált a Wall Street legjövedelmezőbb üzletévé. Lippmann üzletének a fenntartási költségei éves szinten több tízmillió dollárra rúgtak, és veszteségei egyre jelentősebbnek tűntek. A CDS-ek vevői vállalták, hogy a jelzálogkötvények teljes élettartama alatt fizetik a biztosítási díjat; így amíg a kötvények tartották magukat, mind az eladó, mind a vevő köteles volt fedezetet biztosítani az árak alakulásának függvényében. Meglepő módon a kötvények árai tovább szárnyaltak. Így Lippmann CDS-pozícióit néhány hónap leforgása alatt 30 millió dollárral kellett leértékelni. A felettesei folyton zaklatták, tudni akarták, hogy miért csinálja azt, amit csinál. „Nagyon sok ember fejében megfordult, hogy vajon tényleg a legmegfelelőbben használjuk-e Greg képességeit és a pénzünket” – mesélte az Deutsche Bank egyik szenior menedzsere, aki figyelemmel követte a terebélyesedő konfliktust. Lippmann nem olyan ember volt, aki rögtön a homokba dugja a fejét, sokkal jobb ötlete támadt: most azonnal végez az új piaccal. Szinte az AIG volt egyetlen a piacon, aki hajlandó volt három A besorolású CDO-kat vásárolni (ezek ugyebár három B besorolású másodlagos jelzáloghitel-kötvények voltak új köntösbe bújtatva, három A minősítésű CDO-k formájában). Az AIG volt az egyetlen szereplő, aki a Mike Burry által kötött CDS-ügyletek másik oldalán állt. Ha az AIG felhagyna a kötvényvásárlásokkal, pontosabban szólva nem biztosítaná tovább ezeket a papírokat, akkor az egész másodlagos jelzálogpiac eltűnne a süllyesztőben és Lippmann short pozíciói egy vagyont érnének. 2005 végén Lippmann Londonba repült és megpróbálta elérni, hogy mindez bekövetkezzen. Először Tom Fewingsszal találkozott, aki közvetlenül az AIG FP vezérigazgatója, Joe Cassano alatt dolgozott. Lippmann, aki soha nem hagyott fel azzal, hogy pontosítsa, és további adatokkal lássa el

a prezentációját, elkészítette a „Lakóingatlan-pakettek shortolása” legfrissebb verzióját és lépésről lépésre vezette le elméletét Fewings számára. Fewingsnak nem volt komolyabb ellenvetése; Lippmann pedig azzal a meggyőződéssel hagyta el az AIG londoni irodáját, hogy Fewingsot sikerült a saját oldalára állítania. És valóban így is történt, az AIG FP azonnal felhagyott a biztosítások értékesítésével. Sőt mi több: az AIG FP a színfalak mögött azt is terjeszteni kezdte, hogy szívesen vásárolnának vissza némi CDS-t. Ahelyett, hogy eladott volna valamennyit nekik, Lippmann még többet vásárolt. Egy pillanatra Lippmann arra gondolt, hogy sikerült egyes-egyedül megfordítania a világ kerekét. Csak be kellett sétálnia az AIG FP központi irodájába és meg kellett nekik mutatni, hogy járatta velük a bolondját a Deutsche Bank a többi Wall Street-i céggel együtt – és úgy tűnt, megértették az üzenetét.

A bevándorlók aranya Nem, nem igazán. Az első ember az AIG FP-nél, aki felismerte a cég őrült vesszőfutását és megkongatta a vészharangokat, nem Tom Fewings volt – ő hamar kiverte a fejéből a Lippmann-nel való találkozót –, hanem Gene Park. Park az AIG FP connecticuti irodájában dolgozott és elég közel állt a tűzhöz ahhoz, hogy kapjon egy átfogó képet arról, miben sántikálnak a kötvénykockázati swappal kereskedők. 2005 közepén egy címlapsztorit olvasott a Wall Street Journalban a New Century nevű, jelzáloghitelekkel foglalkozó cégről. Arra figyelt fel, hogy milyen rendkívüli mértékű osztalékot képes fizetni a vállalat, és azon tűnődött, mi lenne, ha ő is venne néhány részvényt. De amint beleásta magát a cég adataiba, rögtön szembesült azzal, hogy a másodlagos jelzáloghiteleket a cég teljes egészében maga birtokolja – és az is rögtön kiderült a cég pénzügyi jelentéseiből, hogy ezek a hitelek elképesztően gyengén teljesítenek. Nem sokkal a kis magánakciója után hívást kapott egy szegény, munkanélküli exkollégájától, aki elmesélte, hogy több ajánlatot is kapott bankoktól, hogy vásároljon egy házat, amit nyilvánvalóan nem engedhetett meg magának. Ez volt az a pillanat, amikor leesett Parknak a tantusz: észrevette, hogy kollégája, Al Frost üzleteinek nagyságrendje – CDS-ügyletek nagy Wall Street-i cégekkel – hatalmasat változott. Egy évvel ezelőtt Frost nagyjából 1 milliárd dollárnyi üzletet bonyolított le havonta; mostanra ez a szám húszra emelkedett, 20 milliárd dollár értékben kötött biztosításokat állítólag diverzifikált portfoliójú személyihitel-pakettekre. „A Citigroupot leszámítva minden egyes Wall Street-i céggel kötöttünk üzletet. A Citi kedvelte a kockázatot, ezért úgy döntött, hogy bent hagyja a könyveiben. A többit pedig mi vittük el” – mondta az AIG egyik kereskedője. Amikor a kereskedők arról faggatták Frostot, hogy mi történik a Wall Streeten, miért akarnak hirtelen ekkora üzleteket kötni velük, az általános magyarázat így szólt: „mi nem tökölünk, készek vagyunk azonnal dönteni.” Park azonban

villámgyorsan összerakta a kirakós darabjait. Az AIG által biztosított kötvénypakettek összetétele valószínűleg megváltozott, sokkal nagyobb lett a jelzáloghitelek aránya egy paketten belül, mint ahogy azt bárki is gondolta volna; így ha az amerikai lakástulajdonosok között hirtelen megugrik a fizetésképtelenek aránya, akkor az AIG nem fog tudni elegendő tőkét szerezni, hogy a veszteségeket fedezni tudja. Amikor azonban egy megbeszélésen felvetette elméletét, jól megérdemelt jutalma egy négyszemközti beszélgetés volt főnökével, Joe Cassanóval, aki leüvöltötte a fejét, amiért olyan dolgokkal jött elő a tárgyaláson, amiről fogalma sincs. Joe Cassano, az AIG FP vezetője egy rendőr fia volt, a Brooklyn College-on végzett politológia szakon, de visszatekintve, sokkal nagyobb szüksége lett volna arra, hogy tiszteletet és önuralmat tanuljon, mint diplomát szerezzen. Pályafutásának nagy részét nem kötvénykereskedőként, hanem egyszerű back-office munkatársként töltötte, először a Drexel Burnhamnél dolgozott, majd az AIG FP-hez került. Az AIG FP-n belül teljes volt az egyetértés az alkalmazottak körében: Cassano finoman szólva sem volt egy pénzügyi talentum, viszont annál inkább jeleskedett abban, hogy megfélemlítse és leordítsa azokat, akik meg merték kérdőjelezni a képességeit. „Az AIG-nél diktatórikus rendszer uralkodott – mondta egy londoni kereskedő. – Joe elnyomta az embereit. Nyilvánosan megalázta őket, amit a hihetetlen mértékű bérekkel próbált ellensúlyozni.” „Egy nap felhívott és lehordott az egyik ügyletem miatt, ami veszteségesen zárult – emlékezett vissza az egyik connecticuti kereskedő. – Azt mondta: »Amikor buksz egy üzleten, akkor az én kibaszott pénzemet bukod el! Ismételd!« Na de micsodát? »Ismételd, amit mondok: Joe, ez a te kibaszott pénzed!« Ahogy mondod, Joe, ez a te kibaszott pénzed!” „Egészen elképesztő volt, a kultúra teljesen átalakult. A reggeli megbeszéléseinken a félelem a tetőfokára hágott, az emberek kínosan ügyeltek arra, hogy semmi olyat ne mondjanak, ami esetleg felizgathatta Joe-t. Ha netalántán kicsit kritikusabb véleményt mertél megfogalmazni a cégről, akkor elszabadult a pokol – mondta egy harmadik kereskedő. – Joe mindig azt mondta: »Ez az én cégem, ti nekem dolgoztok!« Ha meglátott egy üveg vízzel, odalépett hozzád és közölte: »Ez az én vizem!« Az ebéd ingyenes volt, Joe mégis

minden alkalommal azt éreztette velünk, hogy ő fizeti ezt is” – mesélte egy másik elemző. „Az előző főnök (Tom Savage) alatt a megbeszélések és a viták mindennaposak voltak; vele megoszthatnám azt, amit most neked is elmesélek – panaszolta az ötödik kereskedő is, akivel beszéltem. – Joe-val csak úgy lehetett bánni, ha mindent azzal indítottál, hogy »Joe, neked van igazad!«” – tekintett vissza a hatodik alkalmazott. Bár a hagyományokhoz híven a Wall Streeten folyamatosan előkerültek azok a rémmesék, ahol a semmirekellő vezetők személyiségét is eltúlozták, hogy passzoljanak a történethez, Cassano személye viszont már eleve úgy került elő, mintha egy képregénybeli szörnyről mesélnének. „Egy nap bejött az edzőterembe és meglátta, hogy valaki rajta felejtette a súlyokat az egyik gépen – idézte fel a hetedik connecticuti forrás. – Körbe-körbe járkált és figyelte, kinek vannak bedurranva az izmai, mindezt azért, hogy megtalálja azt, aki használta a gépet. Közben persze üvöltött jó szokása szerint: »Ki hagyta a kibaszott súlyokat a kibaszott Smith gépen? Ki hagyta a kibaszott súlyokat a kibaszott Smith gépen?«” A bosszantó az volt, hogy Cassano válogatás nélkül torkolta le az embereket, a teljesítményüktől teljesen függetlenül. Mindegy volt számára, hogy a pénzt vivő vagy a pénzt hozó kereskedőit ordította le; ráadásul általában még csak nem is a veszteségek miatt gerjedt haragra, amint az ellenállás leghalványabb jelét is tapasztalta, rögtön állt a bál. Ami még ennél is bosszantóbb volt, hogy kitörései egyáltalán nem voltak hatással alkalmazottainak jövedelmére; ugyanaz a főnök sértegette és alázta meg kereskedőit folyamatosan, mint aki év végén bónuszokkal tömte tele a zsebüket. Az egyetlen ok, amiért egyetlen AIG FP-kereskedő sem olvasott be egyszer sem Joe Cassanónak, az volt, hogy a pénz egyszerűen túl sokat jelentett számukra. Egy ilyen vállalatnál nem volt más motiváló tényező, mint a pénz egy olyan ember számára, aki a hűséget és az engedelmességet minden emberi jellemvonásnál többre értékelte. A pénz kiváló menedzsmenteszköznek bizonyult, de csak bizonyos határokon belül. Ezért ha bárki úgy érezte, hogy szívesebben foglalna helyet az ügyletek másik oldalán, a Goldman Sachs asztalánál, akkor előtte nem ártott utánajárnia, mennyire tartja jól a Goldman az embereit. Az AIG FP olyan kiváló embereket tudott

magához csábítani, akik képesek voltak felvenni a versenyt „Goldman”-es kollégáikkal. Annak ellenére is, hogy egy olyan főnök korlátozta munkájukat, aki nem igazán értett saját üzletének finomságaihoz, és akinek a döntéseit beárnyékolta a bizonytalanság. 2005 végéhez közeledve Cassano előléptette Al Frostot, és a helyére keresett egy embert, aki a közvetítő lehetett a Wall Street-i kereskedési asztalok és az AIG között. A munka tulajdonképpen nem állt másból, mint hogy minden esetben igent kellett mondani, amikor egy Wall Street-i kereskedő feltette a kérdést: akartok-e biztosítani – és ha úgy alakul értékesíteni – egy cirka egymilliárd dolláros kötvénypakettet, amely mögött személyi hitelek állnak. Gene Park több oknál fogva is esélyes jelöltnek számított, éppen ezért úgy döntött, hogy kicsit jobban utánajár az AIG FP által kötött biztosításoknak. A felismerés sokkolta, a félreértékelés nagysága és mélysége hihetetlen méreteket öltött: az állítólag diverzifikált személyi hitelekből építkező pakettek szinte teljes mértékben másodlagos amerikai jelzáloghiteleket tartalmaztak! Park magánnyomozásba kezdett. Azokat kereste meg, akik közvetlen döntési helyzetben voltak a CDS-értékesítésekkel kapcsolatban; azt akarta megtudni, hogy szerintük a kötvénypakettek hány százalékban tartalmaztak másodlagos jelzáloghiteleket. Megkérdezte Gary Gortont is, a Yale egyetem professzorát, aki a Cassano által használt CDS-értékelési modellt tervezte: szerinte ezek a pakettek maximum 10%-ban tartalmazhatnak másodlagos jelzálogokat. Egy londoni kockázatelemző véleményét is kikérte, aki 20%-ra becsülte az arányukat. „Egyikük sem tudta, hogy ez a szám sokkal inkább a 95%-hoz közelített és mérget vennék rá, hogy ezzel maga Cassano sem volt tisztában” – mondta az egyik kereskedő. Visszatekintve hihetetlennek tűnik a tudatlanságuk – de mégis, az egész pénzügyi rendszer az ő tudatlanságukra alapozott, s ezért még fizetést is kaptak. Joe Cassano éppen ekkor rendelte Gene Parkot Londonba, hogy a következő ülésen előléptethesse abba a pozícióba, amivel további ketyegő bombákat hozhat létre. Park azonban semmi esetre sem akart részt venni ebben. Úgy gondolta, ha kényszeríteni próbálják, akkor inkább felmond. Természetesen ez a hozzáállás feldühítette Cassanót, aki azzal vádolta Parkot, hogy igazából csak lusta és üres

kifogásokat keres, hogy elkerülhesse a komoly és nem egyszerű papírmunkát, ami ezzel a pozícióval járt. Amikor Cassanónak szembe kellett néznie a tényekkel – hogy cége gyakorlatilag 50 milliárd dollár értékben fektetett be három B minősítésű jelzáloghitelkötvényekbe, amelyeket persze három A minősítésű, jól diverzifikált kötvénypaketteknek álcázva vásárolt meg –, először próbálta racionális módon megcáfolni azokat. Egészen eddig azt gondolta, hogy a jó minősítésű papírokra eladott biztosítások a világ legjobb üzlete, ami ingyen bevételt jelent a vállalat számára. Ahhoz, hogy a kötvények bedőljenek, az amerikai lakásáraknak esniük kellett, márpedig ő nem hitt abban, hogy a lakásárak egész Amerika-szerte egyszerre fognak beszakadni. Végül is a Moody’s és az S&P is három A minősítést adott ezekre a papírokra, nemde? Cassano mindenesetre legalább abba belement, hogy találkozzon a nagy Wall Street-i befektetési bankok embereivel, akikkel a már megkötött ügyletek mögötti üzleti megfontolásokról tárgyaltak – arról, hogyan készíthettek hitványabbnál hitványabb hitelekből három A besorolású kötvényeket. Gene Parkkal és néhány társával együtt számos megbeszélést tűztek ki a Deutsche Bank, a Goldman Sachs és a többi befektetési bank embereivel; és persze mindenki arról próbálta meggyőzni őket, hogy a teljes amerikai lakáspiac nem dőlhet be egyszerre. „Egy követ fújtak. Mind az elmúlt hatvan évvel hozakodtak elő, ahol be tudták mutatni, hogy a lakásárak az egész országban sohasem szakadtak be egyszerre” – emlékezett vissza az egyik kereskedő, aki jelen volt a tárgyalásokon. (Két hónappal a Goldman Sachsos megbeszélés után az AIG FP egyik kereskedője véletlenül összeakadt egy kollégájával a Goldmantól, aki részt vett a megbeszélésen, ez alkalommal azonban azt mondta: „Köztünk szólva, igazatok van. A lufi egyszer csak ki fog pukkadni.”) A jelen lévő AIG FP-kereskedőkre zsibbasztóan hatott, hogy milyen gyengécske lábakon áll az a megfontolás, ami a másodlagos jelzáloggépezetet igazolta: egyszerű spekuláció volt arra, hogy a lakásárak sohasem szakadnak be. Amikor eljutott az agyáig a felismerés és sikerült elhitetnie magával, hogy ez a saját ötlete, végre Joe Cassano is hajlandó volt megváltoztatni véleményét. 2006 elejére már Gene Park nézeteit osztotta: az AIG FP nem biztosíthat

többet ezek közül a pakettek közül – viszont továbbra is megtartották azokat az ügyleteket, amelyek már futottak. Mindazonáltal ez a döntés nem tűnt jelentős áldozatnak az AIG FP számára. A divízió közel 2 milliárd dolláros profitot ért el évente. A meglévő kötvénykockázati biztosítások sohasem járultak hozzá ehhez az eredményhez 180 millió dollárnál többel. Cassano dühös volt Parkra, és nagyon lassan változtatta meg véleményét, és úgy tűnt, leginkább azért, mert Park szembe mert szállni vele. Az egyetlen Wall Street-i kereskedő, aki próbálta meggyőzni az AIG FP-t, hogy hagyjanak fel a jelzáloghitel-kötvényekre való fogadással, semmit sem érzékelt a cégen belüli politikai viszályokból. Greg Lippmann abban a tudatban ringatta magát, hogy érvelésének erejével sikerült a saját oldalára állítania őket – persze valójában nem ez állt a dolgok hátterében. Azt azonban sohasem sikerült megértenie, hogy bár a cég látszólag megváltoztatta filozófiáját, mégis kiszolgáltatva hagyta magát. A CDSértékesítésekkel felhagytak, de 50 milliárd dollár értékű kötvénypakettjeikből semmit sem faragtak le. Lippmann biztos volt benne, hogy a piacnak ez is elegendő lesz az összeomláshoz. Ha az AIG FP nem vállalja tovább korábbi szerepét, akkor senki sem áll az ügyletek mögé és a másodlagos jelzálogpiac eltűnik a süllyesztőben. De – és ez volt csak az igazi rejtély – a piacot láthatólag ez nem igazán rázta meg. A Wall Street-i cégek új vevőket találtak, akik hajlandók voltak biztosítani a három A minősítésű másodlagos CDO-kat – újabb lehetőség, hogy lenyomják a piac torkán a legkockázatosabb három B minősítésű másodlagos jelzálogkötvényeket –, bár a vevők kilétéről jó ideig még Greg Lippmann-nek sem volt halvány elképzelése sem. A másodlagos jelzálogpiaci gépezet újra felbőgött: a kihelyezett személyi hitelek egyre hitványabbakká váltak, mialatt a biztosítási díjak – ergo a CDS-ek árai – folyamatosan estek. 2006 áprilisára Lippmannt folyamatosan támadták főnökei kiszámíthatatlan szerencsejátéka miatt. Azt akarták, hogy a Goldmanhoz hasonlóan egyszerűen fészkelje be magát az új piac kellős közepére, és csináljon pénzt a vevők és eladók között közvetítve. Végül kötöttek egy megállapodást: Lippmann megtarthatja igen költséges short

pozícióját, de csak addig a pontig, amíg bizonyítani tudja, hogy ha meg akarna válni tőle, akkor rövid úton találna rá vevőt a piacon, aki szíves örömest átvenné azt tőle. Ezzel rákényszerítették, hogy aktívabb szerepet játsszon a CDS-ek piacán; ha meg akarta tartani pozícióját, akkor el kellett érnie, hogy mások is csatlakozzanak hozzá. A piac aktuális állását reprezentálva 2006 nyarára Greg egy új metaforát ötlött ki: kötélhúzás. A kötél egyik végén a másodlagos jelzáloghitelek kibocsátói – beleértve munkaadóját, a Deutsche Bankot is – álltak, míg Greg Lippmann egyedül állt a másik végén, a huzavona folyamatos volt, ezért szüksége volt segítőkre, akik csatlakoznak hozzá. Csapattársainak persze fizetniük kellett, ha az ő oldalán akartak játszani, de a végén ők is gazdagon kerülhettek ki a játékból. Lippmann-nek hamar rá kellett ébrednie, hogy azok az emberek, akiktől a leginkább várta, hogy felismerik a rút igazságot a másodlagos jelzálogkötvény-piacról, azok, akik olyan speciális alapokat vezetnek, melyek kizárólag ilyen kötvényekkel foglalkoznak, azok látnak át legkevésbé a szitán. Egy furcsa, de vitathatatlan tényt ismert fel: minél jobban merültél bele az üzletbe, annál nehezebb volt érzékelni a baljós jeleket. Amikor ez tudatosult Lippmannben, olyan tőzsdei befektetőket próbált keresni, akik sokat veszíthettek egy esetleges lakáspiaci válságon, ezért úgy próbálta felvázolni elképzelését, mint ami megóvhatja őket a veszteségektől. Nézd, egy vagyont fogsz azzal kaszálni, ha ezek a részvények továbbra is emelkedni fognak. Miért ne költenél egy kicsit arra is, hogy fedezd magad egy esetleges összeomlás esetén? Mivel a mohóságukra nem tudott hatni, kénytelen volt a félelmüket ellenük fordítani. Sikerült megszereznie a New Century, az egyik legnagyobb subprime hitelező részvényeseinek listáját. Az első helyen egy FrontPoint Partners nevű kockázati alap szerepelt. Lippmann már hívta is a megfelelő Deutsche Bankos kereskedőt, hogy hozzon össze egy megbeszélést velük. A kereskedő azonban nem volt elég figyelmes és nem vette észre, hogy a FrontPointon belül igazából több befektetési alap is működik – nem egy egyedülálló alap volt, hanem önálló alapok csoportja – és hogy a New Century részvényeinek legkitartóbb befektetője egy nyugati parti csoport volt.

Amikor Greg Lippmann belépett Steve Eisman manhattani irodájának tárgyalójába, Eisman meglepetéssel szolgált: „Mi nem az a FrontPoint vagyunk, akik hosszú távon fektettünk a New Century részvényeibe; mi az a FrontPoint vagyunk, akik shortolják a New Century részvényeit.” Eisman ekkorra már javában fogadott olyan vállalatok részvényei ellen, mint a New Century vagy az IndyMac Bank, akik másodlagos jelzáloghitelekkel árasztották el a piacot, és olyan cégek ellen, akik ingatlanfejlesztéssel foglalkoztak és azokat a házakat építették, amelyeket hitelből vásároltak, mint például a Toll Brothers. Ezek a fogadások azonban nem voltak elég megalapozottak, ugyanis nem a vállalatok ellen köttettek, csupán a piac vállalatokkal szembeni várakozásait fejezték ki. Ráadásul a tétek fenntartása nagyon sokba került. A vállalatok ugyanis kiemelkedő osztalékot fizettek, ezért komoly költséggel járt, ha kölcsönözni akarták részvényeiket: a New Century példának okáért 20% osztalékot fizetett, és részvényeit 12%-os éves kamatra lehetett kölcsönvenni. Egy 100 millió dolláros New Century részvénycsomag shortolása így évi 32 millió dollárba került Steve Eismannak. Lippmann éppen olyan részvénybefektetőkre vadászott, akiket halálra rémíthetett víziójával a végítélet napjáról, ezért váratlanul érte, amikor teljesen véletlenül egy olyan részvénybefektetőbe botlott, aki még nála is sötétebben látta a másodlagos jelzáloghitelpiac helyzetét. Eisman többet tudott a piac jellemzőiről és romlottságáról, mint bárki más, akihez Lippmann-nek eddigi életében szerencséje volt. Úgy gondolta, Eisman az ő embere, aki elég elszánt ahhoz, hogy végzetes fogadásokat kössön a piac bedőlésére – ezért teljesen váratlanul érte, hogy Eisman végül nem állt rá az üzletre. Ennél jobban már csak az lepte meg, amikor néhány hónappal később Eisman vezető kereskedője, Danny Moses és az elemzője, Vinny Daniels azzal keresték meg, hogy menjen vissza és adja elő még egyszer az ötletét. Mindig az a probléma azzal, ha valaki egyértelműen érdekelt egy üzletben, hogy sosem tudhatod, milyen mértékű az érdekeltsége. Danny az első pillanattól kezdve nem tudott bízni Lippmannben. „Ez a kibaszott Lippmann! – hajtogatta Danny. – Ez a kibaszott Lippmann sosem néz a szemedbe, ha veled beszél. Ezzel iszonyatosan felbosszant engem.” Vinny biztos volt abban, hogy a

Deutsche Bank csak akkor engedhette meg ennek az ámokfutónak, hogy megtorpedózza saját piacát, ha az a bank közvetlen érdekeit szolgálta. Danny és Vinny számára Lippmann a kötvénypiac két lábon járó megtestesítője volt, aki mindeközben azt mondta: „Azért hoztak a világra, hogy megszívassam az ügyfeleimet!” Danny és Vinny három alkalommal keresték meg Lippmannt – és minden egyes találkozó erősítette a gyanakvásukat vele kapcsolatban. Nem azért utazott ide, hogy a világbékét hirdesse, de akkor mit keresett itt? Minden egyes alkalommal, amikor Lippmann hosszasan szőtte mondókáját, Danny és Vinny kitartóan figyelte. Megbeszéléseik olykor posztmodern irodalmi fejtörővé alakultak: a sztori ugyanis végig igaznak tűnt annak ellenére, hogy a narrátort teljesen megbízhatatlannak tartották. Minden egyes megbeszélésen eljött az a bizonyos pont, amikor Vinny félbeszakította és feltette a kérdést: „Tudod Greg, folyton azon töprengek, hogy miért vagy még itt?” Ez volt a jel, ettől kezdve Lippmannt vádló kérdések sorozatával árasztották el: – Ha olyan nagyszerű az ötleted, akkor miért nem lépsz ki egyszerűen a Deutsche Banktól, alapítasz egy befektetési alapot és keresel saját magadnak ezen egy vagyont? – Fél évembe tellene felállítani most egy hedge fundot. Lehet, hogy a világ már jövő héten ráeszmél arra, mekkora ostobaságot követett el. Azzal kell gazdálkodnom, amim most van. – Ha ez akkora nagy ötlet, akkor miért akarod ilyen egyszerűen átadni nekünk? – Semmit sem adok át, hiszen a lehetőség határtalan. – Aha, de miért fárasztod magad azzal, hogy éppen nekünk mondod el mindezt? – Belépéskor és kilépéskor is lehúzlak benneteket, mert valamiből fizetnem kell a számlákat. – A baj csak az, hogy ez zéróösszegű játék. Ki áll a másik oldalon? Ki lehet ekkora idióta? – Düsseldorf. Egy rakás hülye német, akik még bíznak a hitelminősítőkben. Ők még hisznek a szabályokban. – Hogyan lehetséges az, hogy a Deutsche Bank szó nélkül tűri, hogy lerombolod azt az üzletet, aminek a kellős közepén páváskodik?

– Nem fűznek különösebb szálak a Deutsche Bankhoz. Egyszerűen csak ott dolgozom. – Hülyeség. Nagyon jól tudjuk, hogy ők fizetnek téged. Miért lehetnénk biztosak abban, hogy nem csak a CDO-osztályotok vezetői használják ki a lelkesedésedet, hogy belehajszoljanak minket egy üzletbe, ami aztán tönkreteszi a cégünket? – Találkoztatok már valaha azzal az emberrel, aki a CDOgépezetet irányítja? Ezen a ponton Danny és Vinny már nem próbálta annak a látszatát kelteni, hogy új ismereteket akarnak szerezni a CDS- és másodlagos jelzáloghitel-piacokról. Csak arra koncentráltak, hogy mikor csúszik ki valami Lippmann száján, ami igazolja a feltevésüket, miszerint ő nem más, mint egy igazi Wall Street-i szemétláda, pontosan az, akinek gondolták. „Próbáltuk kitalálni, hogyan jövünk mi a képbe; egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy csak azért kellünk, mert neki már túl sok ilyen papírja van – mondta Vinny. – Tudni akartuk, miért csinálja ezt, mi az indítéka?” Lippmann úgy érezte, mintha szemtanú lenne egy kihallgatáson: ezek a pasasok meg akarták törni. Néhány hónappal később Phil Falconénak adta elő az ötletét, aki egy Harbinger Capital nevű óriási befektetési alapot vezetett és kész lett volna a helyszínen milliárdos nagyságrendben CDS-eket vásárolni. Pedig Falcone tizedannyit sem tudott a másodlagos jelzálogpiacról, mint azok a srácok tudtak, de velük ellentétben Falcone megbízott Lippmannben. Az utolsó megbeszélésükön Vinny végre teljesen őszintén kibökte, ami eddig is piszkálta a csőrét: „Greg, kérlek, ne érts félre! De egyfolytában arra próbálok rájönni, hogyan fogsz végül átbaszni minket?” Valószínűleg sosem hagytak volna fel Greg Lippmann lelkének vizsgálatával, két sürgős hír azonban megzavarta őket. Az első 2006 májusában érkezett, amikor az S&P bejelentette, hogy megváltoztatja a másodlagos jelzáloghitel-kötvényekre eddig alkalmazott értékelési modelljét. A bejelentésben az állt, hogy a vállalat 2006. július 1-jétől fog áttérni az új modellre, de a bejelentés előtt kibocsátott kötvényeket továbbra is a régi, feltételezhetően nem annyira pontos modellel értékelik majd, tehát nem tervezik azok átértékelését. A hírre a jelzáloghitel-kötvények kibocsátása elképesztően megugrott. „Úgy nyomják, ahogy csak a csövön kifér;

próbálnak annyi szennyet betolni a rendszerbe, amennyit csak lehet, hogy ezeket még a régi modell szerint értékeljék” – állapította meg Vinny. Az a félelem, ami a Wall Street-i cégeken tükröződött az új és elvileg jobb értékelési rendszer bevezetésének hatására azt sugallta, hogy a cégek maguk is tisztában voltak azzal, hogy papírjaik mennyire túlértékeltek. A másik hír a lakások árát érintette. Eisman gyakran értekezett egy Ivy Zelman nevezetű lakáspiaci elemzővel, aki a Credit Suissenél dolgozott. A lakásárak alakulásának legegyszerűbb mérőszáma Zelman szerint az volt, amikor a lakásárak médián értékét összevetették az átlagos jövedelmekkel. Ez az arány visszatekintve az Egyesült Államokban átlagosan 3:1 volt; 2004 végére felkúszott 4:1-ig. „Persze mindenki azt mondta, hogy ez az érték semmivel sem magasabb, mint más országokban – emlékezett vissza Zelman. – A problémát azonban nem a 4:1-es arány jelentette. Los Angelesben ez a szám 10:1-hez volt, Miamiban pedig 8,5 az egyhez. Most pedig vegyük az érem másik oldalát, a vevőket, akik persze 21

nem voltak valódi vevők. Spekulánsok voltak.” Az ELADÓ feliratok száma 2005 közepétől rohamosan nőni kezdett, és ettől kezdve nem állt meg. 2006 nyarára a lakásárak Case Schiller-indexe a csúcson volt, és az árak országszerte zuhanni kezdtek. Az egész évre vetítve országos átlagban 2%-kal csökkentek. Az egyik hírnek – a szigorúbb és pontosabb értékelési rendszer bevezetése vagy a lakásárak zuhanása – meg kellett volna ráznia a másodlagos jelzálogkötvény-piacot és a kötvénykockázati swapoknak drágulniuk kellett volna; ehelyett azok tovább estek. A leggyengébb három B besorolású kötvénypakettekre köthető biztosításokért mindössze évi 2%-ot kellett kicsengetni. „Végül csak megkötöttük Lippmann-nel az üzletet – mondta Eisman. – Aztán azon tűnődtünk, vajon mibe is tenyereltünk pontosan.” Abban a pillanatban, ahogy megkötötték az első üzletüket, már csatlakoztak is Lippmann egyre növekvő e-mail listájához. Lippmann egészen az összeomlásig bombázta őket az ingatlanpiacot támadó buzdító üzeneteivel és saját tippjeivel, hogy befektetőinek pontosan mely kötvénypakettek ellen lenne érdemes fogadniuk. „Minden alkalommal, amikor Lippmann egy papírt próbált ajánlani, Vinnyvel

egymásra néztünk és azt mondtuk: köszönjük, nem kérünk belőle!” – mondta Danny Moses. Megfogadták Lippmann tanácsát, de csak egy bizonyos pontig. Továbbra sem voltak hajlandók megbízni senkiben, aki a Wall Street kötvényosztályát képviselte, és egyébként is, a kötvények értékelése a legkevésbé sem Lippmann feladata volt, hanem az övék. Michael Burryt kizárólag a pakettek összetétele izgatta, s azok ellen fogadott, ahol úgy látta, nagy számban szerepelnek olyan hitelek, amelyek az ő megítélése szerint eleve bukásra voltak ítélve. Eisman a kollégáival olyan célpontokat keresett, akik elsősorban a hitelügyintézéssel, illetve – kihelyezéssel foglalkoztak. A másodlagos hitelpiac az amerikaiak egy olyan szeletét is megcsapolta, akiknek javarészt semmi közük nem volt a Wall Streethez: a hitelminősítés szerint az a réteg, amely az 5 és a 29 százalékos határok közé esett. A hitelezők azoknak is nyújtottak hiteleket, akiknek a hitelminősítése rosszabb volt, mint a társadalom 71%-ának. A szegény amerikaiak közül kik és hogyan fognak beleesni ebbe a csapdába rosszul kezelt pénzügyeiknek köszönhetően? Mennyit kell esniük a lakásáraknak, hogy a hitelek fizetésképtelenné váljanak? Melyik jelzáloghitelező volt a legkorruptabb? Melyik Wall Street-i vállalat bocsátotta ki a legmegtévesztőbb jelzálogkötvényeket? Milyen emberek, az ország melyik részén voltak a legfelelőtlenebbek? Georgiában a fizetésképtelenségi ráta a floridai ötszöröse volt, annak ellenére, hogy a munkanélküliségi ráta a két államban megegyezett. Mi okozta ezt? Indianában 25%-os volt a fizetésképtelenségi ráta, Kaliforniában pedig csak 5%, pedig a felelős pénzügyi gondolkodás itt korántsem volt jellemző. Vinny és Danny Miamibe repültek, hogy a saját szemükkel láthassák, milyen ott a helyzet; végigsétáltak az üres lakóparkokon, amiket jelzáloghitelekből húztak föl és így közvetlen közelről tapasztalhatták, milyen elkeserítők a körülmények. „Felhívtak és csak annyit mondtak, hogy egy Isten csapása az a hely” – idézte vissza Eisman. Hamarosan elkészítették a jelzáloghitelek részletes elemzését, amit természetesen még a hitelek kihelyezése előtt kellett volna megtenni, a kibocsátóknak. A szélhámosokra és az idiótákra vadásztak. „Akkor szembesültem először azzal, mennyire súlyos a

helyzet, amikor megkértem Lippmannt, hogy küldjön át nekem egy listát a 2006-ban kötött üzletekről, amelyekben magas volt a no-doc hitelek aránya!” – mondta Eisman. Eisman arra gyanakodott, hogy nagy disznóságokra nem derült még fény a piacon, ezért olyan amerikaiakra kívánt vadászni, akik anélkül jutottak hitelhez, hogy bárki megbizonyosodott volna pontos bevételi forrásaikról és munkaviszonyukról. „Arra számítottam, hogy Lippmann egy olyan listát fog küldeni, ahol a no-doc hitelek aránya átlagosan 20% körül lesz. Küldött is egy listát, ahol egyik pakettben sem volt 50%-nál alacsonyabb ez az arány.” Kikérték a Wall Street-i cégek jelzáloghitelkötvény-pakettjeinek listáját, így kiválogathatták a leghitványabbakat, amire aztán a legkedvezőbb biztosításokat sikerült megkötniük. A legígéretesebb ügyleteknek – olyan másodlagos jelzáloghitel alapú kötvényekre kötött biztosítások, amelyek aztán jó eséllyel bebuktak – volt néhány tipikus jellemzője. Először is, hogy a kérdéses hitelek túlnyomó többsége a sivatagi államokban – ahogy ezeket a Wall Streeten nevezték – koncentrálódjon: Kalifornia, Florida, Nevada és Arizona. A lakásárak felfutása a sivatagi államokban volt a leggyorsabb, és egy összeomlás esetén valószínűleg ők koppantak volna a legnagyobbat – és ha ez bekövetkezik, akkor például a kaliforniai fizetésképtelenségi ráta minden bizonnyal megugrott volna. A második közös jellemző: a másodlagos jelzáloghitelezők igazán gyanúsak voltak. A Long Beach Savings, mely a Washington Mutual 100%-os tulajdonában állt, mintapéldánya volt a pénzügyi szertelenségnek. A Long Beach Savings volt az első, aki keblére ölelte az „originate and sell” modellt, most pedig gyakorlatilag feltételek nélkül tolta a piacra hiteleit, amilyen gyorsan csak tudta. A harmadik jellemző a no-doc vagy pedig low-doc hitelek aránya egy paketten belül – itt volt a legnagyobb esélye annak, hogy a hiteligénylők fizetésképtelenséget fognak jelenteni. Eisman és kollégái meg voltak róla győződve, hogy a Long Beach Savings arra specializálódott, hogy a rossz hitelminősítéssel és semmilyen jövedelmi igazolással sem rendelkező ügyfeleit meggyőze a változó kamatok nagyszerűségéről: nem kell önerő, a részletfizetés a hiteligénylő kérésének megfelelően tologatható. Dél-Kalifornia ingatlanpiaci blogjai hemzsegtek a pénzügyi visszaélésekről

beszámoló bejegyzésektől, melyek leginkább a 30 évesnek álcázott, változó kamatozású (ARM) jelzáloghitelezésekről szóltak. Bakersfieldben, Kaliforniában egy szegény mexikói szamócagyűjtögető, akinek a jövedelme évi 14 ezer dollár volt és angolul egy árva szót sem beszélt, önerő nélkül 724 ezer dolláros lakáshitelt kapott – és ez csak egy volt a felháborító félrevezetések közül. Minél mélyebbre ástak a kötvények vizsgálatában, annál könnyebben ismerték fel azokat az árulkodó jeleket, amelyeket a kibocsátók arra használtak, hogy minél több profitot realizáljanak. Ilyen volt például egy új hitelezési hullám: szegény bevándorlóknak nyújtottak hatalmas hitelösszegeket. Egy napon Eisman dél-amerikai házvezetőnője boldogan mesélte, hogy egy lakást szeretne venni Queensben. „Elképesztően drága volt, mégis felajánlottak neki egy olyan lehetőséget, amelyben nem kellett önerő és a kamatok változók voltak” – idézte fel Eisman az esetet, aki később rábeszélte, hogy inkább maradjon a hagyományos fix kamatozású lehetőség mellett. A következő eset az volt, amikor az a dada hívta fel, akit még 2003-ban vett fel, hogy az ikreire vigyázzon. „Egy tündéri jamaicai teremtés volt. Elmesélte, hogy a testvérével együtt mostanra hat lakásuk van Queensben – idézte fel Eisman ezt az esetet. – De Corinne, hogyan lehetséges ez?” Miután megvettek egy házat és annak az értéke növekedett, a hitelezők felajánlották, hogy újítsa meg jelzáloghiteiét, mert így 250 ezer dollárral többet kap, amiből egy újabbat vásárolhat. Persze annak az ára is emelkedni kezdett és a folyamat újrakezdődött. „Egészen addig folytatták, míg 5 ház volt a nevükön, de ekkor a piac elkezdett esni és nem tudták tovább fizetni a részleteket.” Nem véletlen, egyedi eset volt az, hogy hirtelenjében egy szegény dada is ekkora hitelekhez juthatott: mint ahogy majdnem minden esetet, ami hitelezők és hiteligénylők között történt, vissza lehetett vezetni a hitelintézetek hibás modelljére, amivel a másodlagos jelzáloghitel-kötvényeket értékelték; a szálak most is a két fő intézményhez vezettek, a Moody’s és az S&P volt a felelős. A nagy Wall Street-i cégeknek – Bear Stearns, Lehman Brothers, Goldman Sachs, Citigroup – a termelő cégekhez hasonlóan az volt a céljuk, hogy a lehető legolcsóbban jussanak nyersanyaghoz

(lakáshitel), s a terméküket (jelzálogkötvény) a lehető legdrágábban adják tovább. A végtermékek árát pedig a Moody’s és az S&P modelljei alapján készített minősítések befolyásolták. A modellek működési elve – a hivatalos álláspont szerint – szigorúan titkos volt: a Moody’s és az S&P váltig állította, hogy ezeket nem lehet kijátszani. A Wall Streeten azonban mindenki tisztában volt azzal, hogy a modellekkel dolgozó embereket ki lehetett használni. „Srácok, aki nem kapott munkát a Wall Streeten, az kap majd munkát a Moody’snál!” – ahogy azt egy volt Goldman Sachskereskedőből átigazolt hedge fund menedzser mondta. A hitelminősítőknél egészen sajátos hierarchia uralkodott, ami a legkevésbé sem kedvezett a másodlagos jelzálogkötvények értékelőinek. „A hitelminősítőknél a vállalati hitelekkel foglalkozók vannak a legmagasabb szinten. Őket az elsődleges jelzálogértékelők követik, és legalul helyezkednek el az eszköz alapú 22

értékpapírokkal foglalkozó emberek, ők tulajdonképpen már agyhalottak.” – mondta az egyik Morgan Stanleyben ügyködő droid, aki gépiesen gyártotta a másodlagos jelzálogkötvényeket. A Wall Street-i kötvénykereskedők – akiknek éves jövedelme hét számjegyű volt – legfontosabb feladata az volt, hogy meggyőzzék agyhalott hitelminősítő társaikat – akik csupán öt számjegyű éves jövedelemmel rendelkeztek –, hogy a lehető legrosszabb papírokat a lehető legnagyobb minősítési osztályba sorolják be. Ezt a feladatukat az Ivy League-hez méltó alapossággal és hatékonysággal végezték a kereskedők. Azt is elég hamar sikerült kikövetkeztetniük, hogy a Moody’s és az S&P alkalmazottai nem igazán foglalkoznak az egyedi lakáshitelekkel, egyáltalán nem értékelik azokat. A modelljeikkel kizárólag a hitelekből összeállított halmazok sajátosságait vizsgálták és értékelték. A FICO-értékek kezelése egyik kiváló példája volt ennek. A FICOérték – amelyet az ötvenes években vezettek be és nevét a Fair Isaac Corporationről kapta – az egyéni hiteligénylők hitelképességének mérésére szolgált. A legmagasabb FICO-érték 850 volt, a legalacsonyabb 300; az amerikai átlag pedig 723. A FICO mérhetetlenül egyszerű módszer volt. Nem kalkulált például az ügyfél jövedelemforrásaival és könnyedén lehetett manipulálni is. Egy leendő ügyfél megnövelhette úgy FICO-értékét, hogy

hitelkártyakölcsönt vett fel és rögtön vissza is fizette azt. De még ez volt a legkisebb probléma: a FICO-értékelést a minősítő intézmények félreértelmezései árnyékolták be csak igazán. A Moody’s és az S&P nem volt kíváncsi az egyes hitelek minősítésére, egy-egy paketthoz kizárólag az azt tartalmazó hitelek átlagos FICOértékét kérték be. A hitelminősítő intézetek kritériumai szerint – ahhoz, hogy maximalizálják a hitelek halmazaiból kinyerhető három A besorolású kötvények arányát – a pool átlagos FICO-értékének el kellett érni a 615 pontos küszöböt. Ezt a célt többféleképpen is el lehetett érni, ami hatalmas mozgásteret biztosított a minősítők és a befektetési bankok számára. A hiteleknek azon csoportja, amelyben minden hiteligénylő 615 körüli FICO-értékkel rendelkezett, sokkal kisebb valószínűséggel dőlt be, mint az a pakett, ahol az igénylők egyik fele 550 körüli értékkel, a másik fele pedig 680-as értékkel rendelkezett. Az a személy, akinek a FICO-besorolása 550 volt, szinte biztos, hogy előbb-utóbb fizetésképtelenné vált és sohasem lett volna szabad hitelt kapnia. Sajnálatos módon a minősítők modelljében tátongó vakfolt azonban lehetővé tette, hogy ezek az ügyletek is megköttessenek, addig a pontig, amíg találtak elég 680 pont körüli emberkét, akik ellensúlyozhatták ezeket a szerencsétleneket, és a pakett átlagos értékét 615 körül tartották. Honnan is keríthetnénk ennyi magas FICO-ponttal rendelkező egyént, aki hitelt akar felvenni? A Wall Street kereskedőasztalainak sötét mágusai itt akadtak a másik vakfoltra, ami elkerülhette a hitelminősítő intézetek embereinek figyelmét. Szemmel láthatólag az ügynökségeknek ugyanis nem tűnt fel, hogy jelentős különbség lehet az értékelések között attól függően, hogy azok egy szűk vagy éppen egy széles adatbázisra támaszkodnak. Ahol szűk adathalmazon dolgozunk, ott rövidke a hiteligénylő pénzügyi előélete. A bevándorlók, akiknek sohasem akadt gondjuk a hitelek visszafizetésével (mivel korábban sohasem vettek fel hitelt), példának okáért meglepően magas FICO-értéket kaptak, mivel az értékelést egy nagyon szűk adatbázison kellett végezni. Ezért kaphatott egy jamaicai dada vagy egy mexikói szamócagyűjtögető a maga 14 ezer dolláros jövedelmével közel 1 millió dolláros hitelt, miután átesett a Moody’s vagy az S&P értékelésén – az ilyen bevándorlók hirtelen felettébb értékessé váltak. Gyakorlatilag

emelték a hitelpakettek látszólagos értékét és ezzel növelték annak az esélyét, hogy ezek a pakettek három A besorolást kapjanak. A mexikói bevándorló a szamócákat szüretelte le, a Wall Street pedig az ő FICO-értékeit. A minősítők által használt modellek hemzsegtek az ehhez hasonló kreatív lehetőségektől. A kihívás már csak az volt, hogy ki ismeri fel a többiek előtt ezeket, ki veszi észre például elsőként, hogy a Moody’s és az S&P előnyben részesíti a változó kamatozású hiteleket – melyek megtévesztő, alacsony kezdőrészletekkel indulnak – a hagyományos, fix kamatozásúakkal szemben. Vagy ki figyel fel arra elsőként, hogy azzal sem súlyozzák modelljüket, hogy a hitelt az éppen felfutó ingatlanpiac egy esetleg kevésbé intenzív részpiacán helyezték ki. Vajon kinek szúr szemet, hogy szemmel láthatóan a no-doc hitelekben rejlő kockázat is hidegen hagyja őket. De éppenséggel a második jelzálogra sem figyeltek fel – ahol a hiteligénylő nem rendelkezett a ház megvásárlásához szükséges kezdőrészlettel, ezért egy másik banktól egy második jelzáloggal terhelte meg a házát, amiből kifizethette azt. Mivel a hiteligénylőnek így nem volt veszítenivalója, ha nem tudta tovább fizetni a részleteket, gondolkodás nélkül adta át kulcsait a banknak és továbbállt. A furfangos bankárok, akik a hitelekből gyúrtak kötvényeket, minden egyes hiányosságra és figyelmetlenségre lecsaptak, hiszen ez egyfajta piaci rést jelentett számukra: a legócskább hitelcsomagokat olcsóbban tudták megvenni, mint a kevésbé ócskákat. Ezek a különlegesen súlyozott kötvénypakettek, amelyekben rengeteg kiemelkedően magas és rengeteg nagyon alacsony FICO besorolású hitel is szerepelt, mindig hihetetlenül jó üzletnek tűntek azokkal szemben, ahol az átlagérték 615 körül mozgott. Amint ez szöget ütött a Wall Street-i vállalatok fejében, azonnal felhajtották az árakat. Amíg ez nem történt meg, addig az elsőként lépő Wall Street-i cég kiskirályként uralkodhatott. Mindössze annyit tettek, hogy felhívták a hitelkihelyezőket és annyit mondtak: „Senkinek se szólj az üzletről, de szállíts nekem olyan paketteket, amelyek hemzsegnek a szűk adatbázisra épülő magas FICO-értékektől, és nem fogsz rosszul járni!” Minél égbekiáltóbb volt a minősítők hibája, annál nagyobb lehetőségek nyíltak a Wall Streeti kereskedők előtt.

2006 nyarának derekán Eisman és kis csapata semmit sem érzékelt ezekből a dolgokból. Mindössze annyit tudtak, hogy a Wall Street-i befektetési bankok látszólag azért alkalmaztak embereket, hogy a minősítők modelljeivel játszadozzanak. Egy jól működő piac a silányabb hitelekből összepakolt kötvényeket normális esetben lejjebb árazza, mint azokat, amelyek stabilabb, kis kockázatú hitelekből állnak fel. A másodlagos jelzálogkötvényeket azonban a Moody’s árazta be. Az összes három A besorolású papír ugyanannyit ért, és a három B minősítésű papíroknak is megegyezett az áruk; annak ellenére, hogy alapvető eltérés volt két egymástól független három B besorolású papír minősége között. Mivel az összes kötvényt a Moody’s minősítése alapján árazták, ezért azok lettek leginkább felülárazva, amelyeknek leginkább elcsúszott az értékelése, és nyilvánvalóan azoknak csúszott el leginkább az értékelése, ahol a legügyesebben trükköztek a Wall Street-i kereskedők és elérték, hogy félreminősítsék ezeket a kötvényeket. „Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez lehetséges volt – üvöltötte Eisman. – Ezt még legalább ezerszer el kell ismételnem magamnak, hogy elhiggyem!” Eisman nem tudta pontosan, hogyan tudták kijátszani a hitelminősítőket, de meg akarta tudni. Az lett kis csapatának hónapokon átívelő küldetése, hogy felkutassák a leginkább túlértékelt kötvényeket azon a piacon, amelyen minden kötvény túlértékelt volt. Egy hónappal azután, hogy megkötötték Lippmannnel az első CDS-ügyletüket, Vincent Daniel és Danny Moses Orlandóba repült, hogy megnézzék, hogyan zajlik egy másodlagos jelzálogkötvény-konferencia. Az ABS East fedőnevet viselte a rendezvény, de valójában sokkal inkább hasonlított egy vásárra, amit egy szűk piacnak rendeztek: voltak ott másodlagos jelzáloghitelkibocsátók; nagy Wall Street-i cégek képviselői, akik csomagolták a hiteleket és kötvény formájában adtak túl rajtuk; befektetési alapok menedzserei, akik semmi másba nem fektettek, csak és kizárólag másodlagos jelzálog alapú kötvényekbe; ügynökségek, amelyek az ilyen kötvényeket minősítették; és jogászok, akik pont azt tették, amit a jogászoknak tenniük kellett. Daniel és Moses arra számítottak, hogy egy kis vidéki hajlékban tesznek udvariassági látogatást, csakhogy a vidéki hajlék sokkal inkább hasonlított egy kastélyra.

„Rengeteg embert tartott el ez a piac – jegyezte meg Daniel. – Ekkor döbbentünk rá arra is, hogy a befektetési bankok miből tartják fenn feleslegesnek tűnő osztályaikat.” Ez volt az első alkalom, amikor szemtől szemben találkozhattak a hitelminősítők alkalmazottaival is. Greg Lippmann emberei felajánlották, hogy bevezetik őket a társaságba azzal a feltétellel, hogy nem árulják el, hogy ellenük és a másodlagos jelzáloghitelek ellen fogadtak. „Az egyedüli célunk az volt, hogy elhitessük, értékpapírokat jöttünk venni. Az embereknek azt kellett gondolniuk, hogy »Oh, biztosan azért jöttek, hogy kötvényeket vegyenek, hiszen azok egyre vonzóbb befektetési célponttá válnak!«” – idézte fel Moses. Az orlandói Ritz-Carlton hotelszobájukban fogadták a Moody’s és az S&P képviselőit is. Danny és Vinny arra gyanakodott, hogy a másodlagos jelzálogpiacon a hitelminősítéseket olyan emberekre bízták, akik korábban sohasem készítettek hitelminősítéseket. Szemernyit sem enyhült a gyanújuk a találkozók után sem. Az S&P embere gyanakvó volt, viszont a hölgy, aki a Moody’st képviselte, meglepően nyitottnak tűnt. Elmesélte, hogy annak ellenére, hogy a feladata a másodlagos jelzálogkötvények értékelése, a főnökei nem engedik, hogy egyszerűen leértékelje azokat a kötvényeket, melyekről meggyőződése, hogy leértékelésre szorulnának. Benyújtott egy listát feljebbvalóinak, azokról a kötvényekről, amelyeket véleménye szerint le kellett volna értékelni, a főnökei pedig visszaküldték egy másikat, amin azok a papírok szerepeltek, amelyek esetén engedélyezik a leminősítést. „Elmesélte, hogy több száz kötvényre kért leminősítést, s a visszakapott listán összesen 25 engedélyezés szerepelt, természetesen magyarázat nélkül” – mondta Danny. Mint elemző, Vinny tette fel a legtöbb kérdést, de Danny is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a beszélgetést. „Vinnynek volt egy szokása – mondta Moses. – Ha valami igazán felkeltette az érdeklődését vagy felizgatta, akkor először a szájára tette a kezét, a könyökére támaszkodott és azt mondta: »Engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést!«… Amikor észrevettem ezt a mozdulatot, tudtam, hogy Vinny ráharapott valamire.” – Van itt valami, ami nem fér a fejembe – mondta, miközben folyamatosan az állát simogatta. – Van két kötvény, ami

ugyanolyannak tűnik, az egyik mégis három A minősítésű, a másik viszont nem. Hogyan lehetséges ez? – Nem én vagyok az, aki ezeket a döntéseket meghozza – mondta a hölgy a Moody’stól, de láthatóan igen kellemetlenül érezte magát a kérdés hallatán. – Itt van még egy dolog, amit nem értek. Hogyan minősíthet bárki is olyan kötvényeket három A-snak, ami csak és kizárólag másodlagos jelzáloghiteleket tartalmaz. – Ez egy kiváló kérdés. – Bingó! „Tökéletesen csinálta” – mondta Moses. – Fogalma sem volt arról, hogy mire akarunk kilyukadni!” Még Orlandóból felhívták Eismant és csak ennyit mondtak: Akármennyire is korruptnak képzeled ezt az iparágat, még csak a közelében sem járhatsz az igazságnak. „Orlando ráadásul még nem is a legrosszabb volt mind közül; ide csak az utánpótlás jött el. A felnőtt válogatott Vegasban találkozik. »El kell menned oda, hogy a saját szemeddel is láthasd« – mondtuk Steve-nek.” Abban a hitben éltek, hogy felfedeztek egy titkot. Egészen 2006 őszéig úgy gondolták, hogy a kincses térkép a kezükben van, csak néhány útvonal mosódott el rajta, amit ki kell fürkészni. Eisman ebben az időben jobb hangulatban tért haza esténként, amit a felesége már hosszú ideje nem tapasztalhatott. „Boldog voltam – mondta Valerie. – Azt gondoltam »Hál’ istennek volt értelme a rengeteg gyötrelemnek!« Steve azt mondogatta »Megtaláltam! Ez egy aranybánya, amiről senki más nem tud!«”

Kétbalkezes kapitalisták Eisman felfedezése kétséget kizáróan aranybánya volt, viszont tévedés lenne azt gondolni, hogy ezt csak ő vette észre. 2006 őszére Greg Lippmann ugyanis legalább 250 nagy befektetőnek adta elő az elméletét személyesen, és rajtuk kívül több száznak a Deutsche Bank értékesítési konferenciáin és telefonos konferenciabeszélgetésein. 2006 végére a PerFrac Hedge Fund Adatbázis-tanulmánya alapján konkrétan 13 675 kockázati alap számolt be eredményeiről és több ezer más típusú intézményi befektető cég volt jogosult, hogy CDS-ügyleteket kössön. Lippmann meggyőző érvei így vagy úgy eljutottak legtöbbjükhöz, de nagyjából csak száz olyan cég volt, amelyik bele is kóstolt az új CDS-piacba. A legtöbben nem a másodlagos jelzálogkötvények elleni nyílt fogadásként kötötték biztosításaikat, hanem sokkal inkább saját portfoliójuk – amelyekben ingatlanban utazó vállalatok részvényei, illetve kötvényei voltak – kockázatainak ellensúlyozására. Egy szűkebb csoport arra használta a CDS-eket, hogy a jelzálogkötvények relatív értékének változására játsszon – ami gyakran látványos katasztrófákba fulladt; másodlagos kötvényeket vettek, miközben egy másikat eladtak. Arra fogadtak példának okáért, hogy azok a kötvények, amelyekben a kaliforniai hitelek aránya nagyobb, alul fognak teljesíteni azokhoz képest, amelyekben ugyanezen hitelek aránya kisebb. Vagy arra, hogy a három A besorolású másodlagos jelzálogkötvények jobban fognak teljesíteni, mint a három B minősítésűek. Vagy arra, hogy a Lehman Brothers vagy a Goldman Sachs által kibocsátott kötvények (tipikusan az a két szereplő, akik Amerika legócskább hiteleit csomagolták kötvényekbe) alul fognak teljesíteni a J. P. Morgan vagy a Wells Fargo (akik talán egy fokkal jobban figyeltek arra, hogy mit is csomagolnak össze) kötvényeihez képest. Egy igen szűk csoport volt az – több mint tízen, de kevesebb, mint húszan –, amely teljesen nyíltan, a többmilliárdos másodlagos

jelzálogkötvény-piac, sőt az egész pénzügyi rendszer ellen intézett támadást. Az már önmagában véve is figyelemre méltó tény, hogy itt volt a nyakunkon egy katasztrófa, amit előre lehetett látni, de mindössze egy maroknyi embernek sikerült ezt észlelnie. Köztük volt egy minneapolisi hedge fund, a Whitebox; egy bostoni befektetési alap, a The Baupost Group; a San Franciscó-i Passport Capital; New Jersey-ből az Elm Ridge és egy páran még New Yorkból, az Elliot Associates, Cedar Hill Capital Partners, QVT Financial és a Philip Falcone’s Harbringer Capital Partners. Közös volt ezekben a befektetőkben, hogy közvetve vagy közvetlenül, de találkoztak Greg Lippmann hírhedt okfejtésével. A Bear Stearns egykori értékesítője, Key Bass 2006 közepén indított el egy befektetési alapot Playman Capital néven Texas államban, Dallasban; s az alapítás után szinte rögtön másodlagos jelzálogkötvényekre kezdett kötvénykockázati biztosításokat kötni. Bass a Pennant Capitalnál dolgozó Alan Fournier-től hallotta az ötletet – akinek egyenesen Lippmanntől származtak az információi. Egy gazdag amerikai ingatlanbefektető, Jeff Green felhagyott az üzlettel és milliárdos nagyságrendben kezdte CDS-ekbe fektetni a pénzét, miután egy New York-i befektetési bank menedzserével, John Paulsonnal beszélt az üzletről. Paulson is Lippmann elméletét hallotta – így amint kiépítette masszív CDS-portfólióját, Lippmannt használta arra, hogy világgá kürtölje az üzletben rejlő lehetőséget. A londoni Goldman Sachs egyik partnere tudomást szerzett a New York-i Deutsche Bank kollégájának akkurátus elméletéről, és képes volt átrepülni az óceánon, hogy saját fülével hallgassa meg Lippmannt, ezután 1 milliárd dollárnyi másodlagos jelzálogkötvényekre kötött CDSpakettel tért haza. Egy az Arizonában, Phoenixben tartott Deutsche Bankos konferencia után egy görög befektetési alap embere, Theo Phanos is belevágott az üzletbe és megtette első tétjeit. Ha fel akarnánk rajzolni az ötlet elterjedését, akkor az úgy nézne ki, mintha egy vírus burjánzását ábrázolnánk. És a legtöbb száll Lippmannhez vezetett. Ő volt a vírusgazda. Csupán egyetlen vírushordozó állíthatta, hogy őt nem Lippmann fertőzte meg. Mike Burry azonban továbbra is a kaliforniai San José-i irodájában gubbasztott és senkivel sem beszélt.

A befektetők kis csoportjának, akik valóban nagy téteket raktak a másodlagos jelzálogpiac bedőlésére, volt egy még szűkebb belső köre: azok, akiknek ez az üzlet a rögeszméjükké vált. Egy maroknyi befektető ráébredt arra, hogy mi is történik pontosan, nemcsak a pénzügyi világgal, hanem tágabb értelemben véve az egész társadalommal, ezért egy olyan hatalmas rendszer bedőlésében bízva fektettek be, amely mellett tőkéjük eltörpült. Ez azt jelentette, hogy fel kellett adniuk a hagyományos eszközöket. Itt valami egészen mással kellett próbálkozni. John Paulson lehet a legkézenfekvőbb példája ezeknek a befektetőknek, hiszen messze a legnagyobb összegeket kockáztatta. Kilenc hónappal azután, hogy Mike Burrynek nem sikerült létrehoznia egy alapot, amely kizárólag kötvénykockázati biztosítások vásárlásával foglalkozott volna, Paulsonnak sikerült. Burryvel ellentétben nem egy katasztrófa víziójával állt a befektetők elé, ami holtbiztos, hogy be fog következni, hanem egy esetleges, távoli katasztrófa ellen kínált olcsó biztosítási lehetőséggel. Paulson tizenöt évvel idősebb volt, mint Mike és a neve is ismerősebben csengett a Wall Streeten, bár még mindig kívülállónak számított. „Felhívtam a Goldmant, hogy erről a Paulson fickóról érdeklődjek, mert 2006 közepén agitálni próbált, hogy fektessek be némi pénzt az alapjába – emlékezett vissza az egyik gazdag magánbefektető. – Azt a választ kaptam, hogy Paulson egy harmadrangú hedge fund menedzser és nincs tisztában azzal, hogy mit beszél.” Paulsonnak sikerült néhány milliárd dollárt összegyűjteni befektetőktől, akik ingatlan- és kötvényportfóliójuk biztosításaként tekintettek az alapjára. Paulsont saját elmondása szerint az segítette a felismerésben, hogy egész pályája alatt túlértékelt kötvényekre vadászott és kötött üzletet. „Imádtam shortolni, mert a betolt tét kicsi volt, a hozam viszont nem – ilyen egy jó aszimmetrikus fogadás!” Ezek után igazán mellbe vágta, hogy mennyivel egyszerűbb és olcsóbb CDS-t kötni, mint például egy óvadékkötvényt shortolni – pedig a tét pontosan ugyanakkora volt. „Azon nyomban kötöttem is fél milliárd dollárra. De erre visszakérdeztek: nem akarok esetleg egymilliárdra? A válaszom egyszerű volt: miért is apróznánk el, igazuk van! Két-három napomba került és már 25 milliárd dollár értékű kötvénypakettre volt biztosításom.” Paulson sohasem találkozott ezelőtt olyan piaccal,

ahol egy befektető 25 milliárd dollár értékben kötött short pozíciókat kötvényekre vagy részvényekre, és ez egyáltalán nem rázta meg a piacot. „A legszebb az egészben az volt, ha kedvünk tartja, akár 50 milliárdra is köthettünk volna.” Már 2006 nyarának derekán jártunk, amikor a lakásárak zuhanni kezdtek. Csak néhány különleges képességű személy ismerte fel a ronda tényeket, így ők voltak az egyetlenek, akik reagálhattak rájuk – olyan volt ez, mint amikor egy gyönyörű fiatal nőnek nézünk a szemébe, és megpillantjuk a benne rejtőző csúf boszorkát. Ezek az emberek éppolyan különlegesek voltak, mint azok, akik átéltek már egy repülőgép-szerencsétlenséget. Amikor egy túlélő a katasztrófáról mesél, újra átéli a történteket. A mi hőseink pont ilyen átéléssel tudtak mesélni a várható katasztrófáról. Mindannyian a szó szoros értelmében különcök voltak, de különcségük más-más módon öltött testet. John Paulson példának okáért megszállottan üldözte a leglepukkantabb, leggyanúsabb kötvényeket, emellett hihetetlen meggyőzőképességgel tudott másokat is rávenni, hogy tartsanak vele. Mike Burry azzal tűnt ki, hogy került minden társasági érintkezést vagy bármilyen személyes kapcsolatot, helyette inkább a számokból próbálta megjósolni az emberek pénzügyi viselkedésének jövőbeli alakulását. Steve Eismannak az volt a meggyőződése, hogy az amerikai középosztály eladósodásának a másodlagos jelzálogpiac volt az igazi motorja, amely elsősorban a romlásért és a kizsákmányolásért felelt – ami egyszerűen elítélendő bűn volt. Mindegyikük külön egyéniség volt, mind egy hiányzó látásmódot tükrözött, egyedi viszonyulást a kockázatokhoz, ami ha több emberben lett volna meg, talán elkerülhetővé teszi a katasztrófát. De még mindig maradt egy tátongó lyuk, amelyet egyetlen profi pénzügyi szakember sem hidalt át. Ez a feladat Charlie Ledleyre várt. Charlie Ledley – a mindig végletekig bizonytalan Charlie Ledley – különc volt. Meg volt győződve arról, hogy a Wall Streeten úgy lehet igazán nagy pénzeket szakítani, ha arra fogadsz, amit a Wall Street legkevésbé valószínűsít. Charlie és társai elégszer tették próbára sikeresen a szerencséjüket ahhoz, hogy megállapíthassák, a Wall Street hajlamos alábecsülni a valószínűtlen, drámai események bekövetkezését. De még így is, amikor 2006 szeptemberében

először fogott a kezében egy elemzést, ami a másodlagos jelzáloghitelekre kötött kötvénykockázati biztosításokkal foglalkozott, egyszerűen nem akart hinni a szemének, s azt mondogatta magának, hogy „Ez túl szép, hogy igaz legyen!” – az elemzést az egyik barátja küldte át neki, amiről annyit lehetett tudni, hogy egy Deutsche Banknál dolgozó pasas készítette, akit Greg Lippmannnek hívtak. Igazából ő maga sohasem kereskedett jelzálogkötvényekkel, halvány sejtelme sem volt az ingatlanpiacról, a kötvénypiaci szakzsargontól pedig egyenesen a falra mászott. Még abban sem volt biztos, hogy a Deutsche Bank vagy bárki más engedné, hogy kötvénykockázati biztosításokat kössön másodlagos jelzálogkötvényekre – ez a piac ugyanis az intézményi befektetők játszótere volt, és aligha gondolhatta bárki is róla vagy társairól, Ben Hockettről és Jamie Mairól, hogy intézményi arcok. „De egyszerűen nem állhattam meg, újra és újra megnéztem a prezentációt és azt kérdezgettem: Hogyan lehetséges ez?” Aztán továbbította partnereinek ezzel a kérdéssel: „Hogy lehetséges az, hogy valaki okosabb nem csapott még le erre?” Minden új üzleti ötlet természetszerűen bizonytalan, Jamie Mai és Charlie Ledley ötlete egy befektetési cégről azonban az abszurditás határait súrolta: 2003 elején két harmincéves vállalkozó egy 110 ezer dolláros befektetési számlával a barátjuk garázsában a kaliforniai Berkeley-ben megalapította a Cornwall Capital Management nevű céget. Egyiküknek sem volt okuk arra, hogy azt gondolják, különleges tehetségük van a befektetések területén. Mindkettejük dolgozott rövid ideig egy kis New York-i kockázatitőkebefektető cégnél, amit Golub Associate-nek neveztek; a feladataik az íróasztalukhoz láncolták őket, de soha, egyetlen befektetési döntést sem kellett hozniuk. Jamie Mai magas volt és rendkívül jóképű, férfias kisugárzása azonnal magával ragadott mindaddig, amíg ki nem nyitotta a száját és elő nem adta kiselőadását kétségeiről – a holnapi napfelkeltétől kezdve egészen az emberi faj jövőjének bizonytalanságáig. Jamie nyelve ráadásul sok esetben saját mondókája közben akadt össze – „uh, uh, uh” –, mintha saját gondolatai közt veszett volna el. Charlie Ledley még rosszabb volt, olyan volt, mint egy sápadt temetkezési vállalkozó, aki ráadásul

hajlamos volt addig húzni és halogatni döntéseit, ameddig csak lehetett. Ha egy végtelenül egyszerű kérdést tettél fel neki, akkor is a fejét ingatva pislogott, mint azok a színészek, akik elfelejtették a következő sort a szövegükből, és amikor hosszú idő után végre kinyitotta a száját, hogy valami hangot formáljon, akkor általában a székedhez szögezett a meglepetés: „Ez beszél!” Ismerőseik mind jólelkűnek, kicsit szétszórtnak, ugyanakkor mindig kíváncsinak és okosnak, mégis nagyon-nagyon céltalan, ügyefogyott embernek tartották őket – azok az arcok, akik a 15 éves osztálytalálkozójukra valószínűleg nevetséges frizurával és hihetetlen, de annál bonyolultabb élettörténettel állítanak majd be. Charlie az első éve után otthagyta az Amherst College-ot azért, hogy beálljon Bill Clinton első elnöki kampányába önkéntesnek, persze utána visszament a suliba, de a saját őrült ötletei mindig is jobban foglalkoztatták, mint a pénzkeresés. Jamie ahogy befejezte a Duke Universityt, a keleti parton kapott munkát; gazdag emberek vitorlásaival kellett le-fel ingáznia a part mentén. („Itt vált számomra világossá – uh, uh, uh –, hogy a jövőben szert kellene tennem valami használható tudásra.”) Huszonnyolc évesen „alkotói szabadságra” ment és egy tizennyolc hónapos világ körüli útra indult a barátnőjével. Utána Berkeley-be költöztek, de korántsem azért, mert úgy gondolta, hogy itt fogja megtalálni a szerencséjét. Egyszerűen a barátnője ide akart jönni. Charlie igazából egyáltalán nem is akart Berkeley-be jönni, Manhattanben nőtt fel és mindig fordult vele egyet a világ, amint a híd másik oldalára került. Végül csak azért nyugodott bele, mert a közös vállalkozás ötlete, a 110 ezer dollár és a garázs, ahol Charlie éppen aludt, mind Jamie-é volt. Pénz és hitelesség híján egy dolgot tudtak felmutatni: egy új, nem túl részletgazdag elképzelést a pénzügyi piacokkal kapcsolatban. A kockázatitőke-befektetések területén szerzett tapasztalataik – ahol egyes cégek legálisan, de nem nyilvánosan adnak-vesznek működő vállalatokat – azt mondatták velük, hogy talán ezek hatékonyabbak, mint maga a tőzsde. „A zárt körű tranzakciókban mindig mindkét oldalnak van tanácsadója, ahogy illik. Nem látsz olyan embereket, akiknek elképzelésük sincsen a dolgok igazi értékéről. A tőzsdén mindenki a negyedéves eredményekre koncentrál az üzletben rejlő valódi lehetőségek helyett. Egy sor értelmetlen dolgot vizsgálva

hozzák meg döntéseiket.” Úgy vélték, hogy a tőzsdén befektetőket 23

egyáltalán nem érdekli a „big picture”. Az amerikai brókerek az amerikai tőzsdével foglalkoznak; a japán kötvénykereskedők csak a japán kötvénypiaccal törődnek, és így tovább. „Akadnak olyan befektetők is, akik semmi mást nem csinálnak, kizárólag az európai középvállalatok társadalombiztosítási adósságaiba fektetnek be – mondta Charlie. – De azt hiszem, ez nem csak a pénzügyi világra volt jellemző. Szerintem ez a szűklátókörűség a modern intellektuális élet sajátosságai közé tartozik, és nem úgy tűnik, mintha bárki is törekedne ennek megváltoztatására.” A pénzügyi piacok rengeteg embert fizettek meg rendkívül jól azért, hogy egy rendkívül speciális területnek legyenek a szakértői, míg csupán néhány alulfizetett embert bíztak meg azzal, hogy átlássák a nagy, globális összefüggéseket, ami akkor volt elengedhetetlen, ha különböző piacok között cikázva akarunk üzleteket kötni. 2003 elején a Cornwall Capital készen állt a működésre, ami leginkább azt jelentette, hogy Jamie és Charlie a napnak egyre nagyobb részét töltötte a berkeley-i garázsban – Charlie hálószobájában – azzal, hogy hülyeségeket pufogtattak a piac alakulásáról. Arra az elhatározásra jutottak, hogy a Cornwall Capital nem egyszerűen piaci tökéletlenségeket fog keresni, hanem globálisan, minden létező piacra kiterjedően fogja azokat felkutatni, legyen az részvény, kötvény, valuta vagy éppen árupiac. A két, meglehetősen ambiciózus céljuk mellé hamarosan egy harmadikat is kitűztek, egy cseppet sem szerényebbet, amikor az első nagy üzleti lehetőséggel találták magukat szembe, egy hitelkártya-kibocsátó céggel, melyet Capital One Financialnek neveztek. A Capital One egyike volt azoknak a ritka cégeknek, amelyek, úgy tűnt, hogy megtalálták a módját, hogy sikeresen nyújtsanak hitelt amerikaiak tömegeinek gyenge hitelképességük ellenére is. Bár ők hitelkártya-hitelezésben utaztak, nem lakáshitelekben, az általuk kiszolgált társadalmi réteg megegyezett azzal, akiknek a lakáshitelei néhány évvel később gyászos véget értek. A kilencvenes évektől egészen a kétezres évek elejéig a cég azt kommunikálta – amit a piac ráadásul el is hitt –, hogy más hasonló cégeknél jobb eszközökkel rendelkeznek a subprime hitelkártya-igénylők hitelképességének megállapítására és a hitelkihelyezés

kockázatainak felmérésére. A kilencvenes évek végén rossz idők jártak ezekre a cégekre, sok versenytársuk el is bukott. 2002 júliusában őket is elérte a hullám – árfolyamuk két nap alatt 60%-ot esett, a vállalat ugyanis közleményt adott ki vitájáról, melyet két 24

állami szabályozó intézménnyel (az Office of Thrift Supervision és a Federal Reserve) folytatott arról, mekkora tőketartalék szükséges ahhoz, hogy a subprime hitelekből adódó veszteségeket ellensúlyozni tudják. A piacon persze úrrá lett a pánik, miszerint a Capital One talán mégsem volt ügyesebb a hitelek kihelyezését illetően, csak jobban tudta leplezni a felmerülő kockázatokat. A szabályozók csalással vádolták, a piac gyanakodott, készek voltak megbüntetni a Capital One-t. Úgy tűnt, hogy a csillagok állása sem kedvezett igazán a Capital One számára; az Értékpapír és Tőzsde Felügyelet (SEC) is ekkor tette közzé, hogy vizsgálatot indít a leköszönő pénzügyi vezető ellen, aki az összes vállalati részvényétől megvált két hónappal a részvényárak drasztikus esését eredményező bejelentés előtt. A következő hat hónapban a vállalat további lenyűgöző eredményeket ért el. Azt kommunikálták, hogy ők nem követtek el hibát, a szabályzók voltak túlontúl szigorúak és önfejűek, 20 milliárd dolláros portfoliójukon egyáltalán nem realizáltak veszteséget. Ennek ellenére a részvényárak továbbra is padlón voltak. Jamie és Charlie megpróbált minél többet megtudni az ügyről, ezért iparági konferenciákra jártak, felhívtak mindenkit, aki csak információval szolgálhatott, akár ismerték az illetőt, akár nem: short értékesítőket, a cég korábbi alkalmazottait, tanácsadókat, akik segítettek a cégnek, versenytársakat és még a szabályozókat is. „Nem telt sok időbe kideríteni, hogy nem túl sok használható információt hoztak nyilvánosságra, amelynek a nagy részét ráadásul már ismertük” – idézte vissza Charlie az esetet. Végül abban maradtak, hogy a Capital One-nak valószínűleg megfelelőbb módszerei voltak arra, hogy értékeljék a subprime hiteleket. Most már csak egy kérdést kellett megválaszolni: svindlerek vezették a céget vagy sem? Ez nem egy olyan kérdés volt, amit két, harminc-egynéhány éves, befektetőnek inkább csak csúfolt zöldfülű, a kaliforniai Berkeley városából, egy 110 ezres számlával a zsebében meg tudott volna

válaszolni. Ők mégis ezt tették. Olyan emberek után kezdtek kutatni, akik a Capital One vezérigazgatójával, Richard Fairbankkel együtt jártak egyetemre, akiket régi cimborájukról faggattak. Jamie átlapozta a Capital One éves jelentését, hogy találjon valakit, akivel érdemes lehet beszélni és jó eséllyel hajlandó is fogadni őket. „Ha a cégvezetővel akartunk volna beszélni személyesen, a találkozó valószínűleg nem jött volna létre” – magyarázta Charlie. Végül egy alacsonyabb beosztású alkalmazottal sikerült találkozniuk, Peter Schnall-lel, aki történetesen a subprime hitelportfolió vezetője volt. „Miután visszakérdeztek, hogy »Ki is akart itt beszélni Peter Schnalllel?«, az volt a benyomásom, hogy ez nem is akkora dolog, mint amekkorának hittük – emlékezett vissza Charlie. – A válasz ezek után még inkább megerősített: »Miért is ne?«” Nagyon komolyan és határozottan mutatkoztak be, mint a Cornwall Capital vezetői, persze azt kifelejtették mondókájukból, hogy pontosan mi is az a Cornwall Capital Management. „Vicces. Az emberek illendőségből nem érdeklődnek az ember vagyona felől, így nem is kell velük megosztani a részleteket” – mondta Jamie. Azért akartak találkozni Schnall-lel, mert a befektetést megelőzően szerettek volna feltenni néhány kérdést. „Csupán arról szerettünk volna bizonyosságot szerezni, hogy nem gazfickókkal van dolgunk” – mondta Charlie. Igazság szerint azonban Schnall nagyon is meggyőző figura volt, ami pedig tovább erősítette a bizalmukat, az volt, hogy a cég részvényeiből ő maga is vásárolt. Nem foglalkoztak többet a Capital One és a szabályozók csetepatéjával, eldöntötték, hogy az ő értékelésük szerint a vállalat alapvetően tisztességes. „Végül arra jutottunk, elképzelhető, hogy vaj van a fülük mögött, de több esélyt adtunk annak, hogy nincs” – idézte fel Jamie az eseményeket. Ami ezután következett, a pénzügyi piacok megközelítésének olyan egyedi módszerére vezette rá őket, amivel egy csapásra a gazdagság útjára léptek. Hat hónapon keresztül követték a Capital One csatározásait a Federal Reserve-vel, illetve az Office of Thrift Supervisionnel, miközben az árfolyam végig harminc dollár körül mozgott. A látszólagos stabilitás mögött nagyfokú bizonytalanság állt a háttérben. Ha a vállalat valóban félrevezette ügyfeleit, akkor részvényei egyszerűen értéktelenek lettek volna; abban az esetben

viszont, ha tényleg olyan tisztességes, mint ahogy Jamie és Charlie feltételezte, akkor a részvények valós értéke 60 dollár körül kellett, hogy mozogjon. Jamie épp ekkor olvasta a Legyél a tőzsde fenegyereke című könyvet, Joel Greenblatt szerzeményét, aki korábban Mike Burry befektetési alapjának az első lökést adta. Greenblatt a könyvében kézen fogva vezeti az olvasót, bemutatva karrierjét, s hogy hogyan sikerült meggazdagodnia származtatott értékpapírokon, részvényopciókon keresztül. A részvényopció lehetővé tette a vásárlójának, hogy egy előre meghatározott fix áron jusson hozzá egy részvényhez egy adott időtávon belül. Greenblatt rámutat könyvében, hogy vannak idők, amikor érdemesebb opciót vásárolni, mint magát a részvényt. Greenblatt korában, amikor virágzott az érték alapú befektetési szemlélet, ez a logika eretnekségnek számított. Az igazi érték alapú befektetők kerülték az opciókat, mivel az opciókkal való kereskedelem előfeltétele, hogy meg tudd jósolni, milyen változások várhatók az alulértékelt részvények árfolyamában. Greenblatt nem misztifikálta túl a dolgot: ha a részvény árfolyama teljesen nyilvánvalóan egy jövőbeli eseménytől függ (vállalati összeolvadás vagy egy tárgyalás időpontja), s ennek az eseménynek a körülményei ismertek, akkor az érték alapú befektető nyugodt lelkiismerettel köthet opciót, kifejezve így várakozásait. A logika alapján Jamie-nek egy nagyszerű ötlete támadt: a Capital One részvényeire ilyen hosszú távú opciókat kell venniük. „Nagyot koppant, de jól esett a felismerés: Ez a részvény megéri a kockázatot! Te jó ég, az opciókat ilyen olcsón adják?” A 40 dolláros árfolyamú opció két és fél évre alig került többe 3 dollárnál részvényenként – ez teljesen hihetetlen volt. A Capital One csatározásai a hatóságokkal néhány hónap múlva lehet, hogy lezárulnak, de lehet, hogy nem. Amint ez bekövetkezik, a részvények ára vagy padlóra kerül, vagy 60 dolláros magasságokba szárnyal. Jamie-ék tanulmányozni kezdték a Wall Street modelljét, a Black–Scholest, amit a részvényopciók árazására használtak. Végül úgy ítélték meg, hogy a modell tartalmaz egy-két érdekes feltételezést. Példának okáért a részvényárak jövőbeni változására nézve egy normális (haranggörbe alakú) eloszlást feltételezett, ami azt jelentette, hogy ha most 30 dolláron áll a részvény és emelkedni

kezd, akkor a következő két évben valószínűleg 35 dollár lesz, utána pedig 40 vagy egy jobb szcenárióban a 40, illetve a 45 dolláros árat is elérheti. Ez a feltételezés azonban csakis akkor állhatja meg a helyét, ha semmilyen ismerettel sem rendelkezünk a cégről. A modell egyáltalán nem vette figyelembe, hogy ha a Capital One részvényei megindulnak, márpedig meg fognak indulni, akkor sokkal valószínűbb, hogy jelentős lesz a változás. A Cornwall éppen ezért villámgyorsan bevásárolt 8000 db részvényopciót. Potenciális veszteségüket 26 ezer dollárban korlátozták, ennyit fizettek összesen az opciók megvásárlásáért. Ezzel szemben a lehetséges nyeremény határtalan volt. Nem sokkal azután hogy a Cornwall Capital megtette a téteket, a szabályozók bejelentették, hogy a vállalatnak sikerült tisztáznia magát. A részvényárak kilőttek és így Jamie-ék 26 ezer dolláros opciója egy csapásra 526 ezer dollárt ért. „Igencsak felvillanyozódtunk!” – idézte fel Charlie. „Egyszerűen nem tudtuk elhinni, hogy hogyan adhatták el ezeket az opciókat ennyire olcsón – mondta Jamie. – Ezek után nem kellett kétszer mondani, nekiálltunk újabb hosszú távú opciós lehetőségek után kutatni.” Ötletük egyszerre hihetetlenül jövedelmező stratégiának bizonyult: nem csináltak mást, mint hogy olcsó eladási vagy vételi opciókat kerestek koreai részvényekre, császárszalonnára vagy éppen a fejlődő országok valutájára – igazából mindenre, aminek az ára stagnált egy nagyobb változás előszelének köszönhetően – és ahogy bekövetkezett a változás, éltek eladási vagy vételi opcióikkal. Az opciók passzoltak személyiségükhöz: soha semmiben sem voltak igazán biztosak. Mindketten hajlamosak voltak azt érezni, hogy az emberek és tágabb értelemben a piacok is magabiztosan kezelték az eredendően bizonytalan dolgokat. Viszont mindketten meg voltak róla győződve, hogy az emberek és tágabb értelemben a piacok is túlságosan alulértékelik a kimondottan szélsőséges esetek bekövetkezésének valószínűségét. Mindkettőjüknek problémát okozott az önálló véleményformálás is, azzal azonban már semmi gondjuk nem volt, amikor mások által felállított téves értékelésekre kellett reagálni. Ha egy hosszabb, nagyobb dobásra készültek, minden alkalommal alaposan elemezték az esetet és az átláthatóság

érdekében PowerPoint-prezentációt is készítettek hozzá. Igazából nem volt senki, aki meghallgatta volna ezeket a preziket, csak azért csinálták, hogy egymáson próbálják ki, mennyire meggyőzően tudják előadni elképzelésüket. Akkor törtek be egy-egy piacra, amikor úgy ítélték meg, hogy valamilyen komolyabb változásra lehet számítani, így kis téttel hosszú távra, magas szorzókkal tudtak fogadni, és nagy pénzeket tudtak kaszálni. Nem igazán volt fogalmuk a koreai részvényekről vagy éppen a harmadik világ valutáiról, de erre nem is volt szükségük. Ha úgy látták, hogy olcsó fogadásokat tudnak kötni az árfolyammozgásokra, akkor megbíztak egy szakértőt, aki kompetens volt az adott kérdésben és segített nekik kidolgozni a részleteket. – Mindössze ebből állt a mi nagy tudományunk – mondta Jamie. „Megbíztunk olyan emberek munkájában, akikről azt gondoltuk, okosabbak nálunk és többet tudnak a piacról.” A Capital One-os eredményeiket egy újabb sikersztori követte, amikor a gödör alján lévő európai kábeltelevízió-társaságot, a UPC-t találták meg. Ezúttal már jobban el voltak látva pénzzel, így rögtön 500 ezer dollár értékben vettek vételi opciót – egy olyan árra, ami igen távol esett az aktuális piactól. Amikor a UPC elkezdett szárnyalni, az ügylet 5 millió dolláros profittal zárult! „Ezen a ponton kezdtünk csak igazán izgatottá válni” – mondta Jamie. A következő fogadásukat egy olyan cégre kötötték, amely oxigénpalackokat szállított házhoz beteg embereknek. A 200 ezer dolláros tétjük pillanatok alatt 3 millió dollár profitot hozott. „Eddig háromból három – mondta Charlie. – Elképesztően boldogok voltunk. Már ekkor tudtam, hogy szívesen foglalkoznék ezzel a jövőben is.” Vagy egy komoly csorbát sikerült felfedezniük a modern pénzügyi piacok nagy gonddal csiszolt felületén, vagy egyszerűen csak egy eldugott, sötét játékbarlangra bukkantak. Igazából nem tudták eldönteni, melyik áll közelebb a valósághoz, mindössze annyit tudtak, amit Charlie is hangsúlyozott: „Nehéz volt eldönteni, hogy csupán szerencséd volt vagy ennyire okosan csináltad!” Még mielőtt pontos kimutatásokkal alátámasztották volna, már tisztában voltak azzal, hogy ügyleteikkel sokszor pengeélen táncolnak, ennek ellenére nem szántak sok időt arra, hogy azzal foglalkozzanak, mikor volt csupán szerencséjük vagy mikor volt alaposan alátámasztva döntésük. Azzal így is tisztában voltak, hogy nem tudnak eleget, s

különösen igaz ez a pénzügyi opciókra. Felvettek egy doktoranduszt a Berkeley-ről (Kaliforniai Egyetem), a statisztika tanszékről, hogy segítsen nekik, de a srác azonnal kilépett, amikor a sertésszalonnapiac feltérképezésével bízták meg. „Kiderült, hogy vegetáriánus volt a lelkem – mondta Jamie. – Alapvetően a kapitalizmussal sem tudott megbarátkozni, de ennek ellenére biztos, hogy a szalonnakérdés verte ki nála a biztosítékot.” Így magukra maradtak egy csomó bonyolult pénzügyi elmélettel, amivel kénytelenek voltak megbirkózni. „Megpróbáltuk felépíteni magunktól a Black–Scholesmodellt, és próbáltuk kifürkészni, mennyire érzékeny a modell egyegy feltétel megváltozására” – emlékezett vissza Jamie. Mellbe vágta őket, hogy a modellek alapján a nagyon szélsőséges kimenetekre hihetetlenül olcsón lehetett spekulálni. Tegyük fel, hogy van egy részvény, melynek ára a következő évben vagy 100 dollár lesz, vagy 0; ez esetben őrültségnek tűnhet olyan egyéves opciót eladni, amely 50 dolláros vásárlási lehetőséget kínál, mindössze 3 dollárért. A piac mégis elkövetett ehhez hasonló baklövéseket. A modell, amit a Wall Street-i cégek használtak, több ezer milliárd dollárnyi származtatott értékpapír árának beállítására, azzal a feltételezéssel élt, hogy a pénzügyi világ egy jól működő, folytonos folyamattal írható le. A világ azonban legkevésbé sem folyamatos egymásutánok sorozata; sokszor véletlenszerűen, a várakozásokkal ellentétesen változik. Eseményvezérelt befektetés: erre a névre keresztelték azt, amit csináltak, de ez sokkal kevésbé hangzott szórakoztatóan, mint amennyire valójában volt. Charlie egy napon például azon kapta magát, hogy az etanolpiac jövőjét kutatja. Semmit nem tudott az etanolról azon kívül, hogy az amerikai kormány gallononként 50 cent támogatást biztosított rá, és ebből kifolyólag általában 50 centtel olcsóbban lehetett hozzájutni, mint a hagyományos benzinhez. 2005 elején, amikor felkeltette az érdeklődését a dolog, ugyanez volt a helyzet – az etanol pontosan 50 centtel volt olcsóbb, mint a benzin. Charlie, bízva az etanol jövőjében, vásárolt két darab vasúti tankert, és rögtön egy Ethanol Today nevű magazin címlapjára került, aminek korábban még a létezéséről sem tudott. Ennek hatására több chicagói vasútállomáson is megtagadták a vasúti tankerek etanollal való feltöltését, ami mérhetetlen haragot váltott ki a

Cornwall brókeréből – holott ez még siker esetén is nevetségesen alacsony bevételt jelentett volna egy bróker számára. „Sokszor a várható eredményekhez képest aránytalanul bonyolult volt és sokba került az, amit csináltunk – emlékezett Charlie. – A hozzánk hasonló cégek velünk ellentétben nem kalandoztak el különböző befektetési területekre.” „Néha olyan dolgokat csináltunk, olyan dolgokba sikerült beletenyerelnünk, amiért a befektetőink biztosan zabosak lettek volna – mondta Jamie. – De ilyen nálunk nem történhetett, mivel nem voltak befektetőink.” Elgondolkoztak azon, hogy az összegyűjtött pénzt ideje volna átadni egy vérbeli, jól képzett, hamisítatlan befektetőnek, hogy mostantól ő kezelje inkább a vagyonukat. Heteken keresztül járták New Yorkot és befektetési alapok menedzsereivel tárgyaltak. „Amikor hallgattuk őket, nem volt semmi probléma, mind elképesztően jól hangzott – emlékezett vissza Jamie –, de a számaik mindig kiábrándítók voltak.” Úgy döntöttek, hogy inkább folytatják, amit elkezdtek. Két éve indultak el a pályán és már 12 millió dollárt menedzseltek, ami kizárólag a sajátjuk volt; úgy döntöttek, hogy központjukat áthelyezik a berkeley-i garázsból egy manhattani irodába – ami történetesen Julian Schnabel filmszínész Greenwich Village-i stúdiójával volt egy emeleten. A számlájukat is áthelyezték a Schwabtól a Bear Stearnshöz. Már régóta áhítoztak egy Wall Street-i kapcsolat után, amit egyik alkalommal a könyvelőjüknek is megemlítettek. „Azt válaszolta, hogy ő ismeri Ace Greenberget és bemutat minket neki; amit nyilván örömmel elfogadtunk” – mondta Charlie. Greenberg a Bear Stearns egykori elnöke és vezérigazgatója, és nem utolsósorban egy élő Wall Street-i legenda, megtartva egy irodát magának a vállalatban, egy meglehetősen befolyásos és speciális befektetői csoport brókereként dolgozott. Miután a Cornwall Capital áthelyezte a Bear Stearnshöz vagyonát, és kézhez vették első befektetői jelentésüket, legnagyobb meglepetésükre a fejlécen Ace Greenberg neve szerepelt. Mint a legtöbb dolog, ami a pénzügyi piacon esett meg velük, az első közvetlen érintkezésük egy nagy Wall Street-i vállalattal is egyszerre volt őrülten sikeres és végtelenül megmagyarázhatatlan

éppúgy, mint ez az eset: anélkül, hogy valaha is találkoztak volna Ace Greenberggel, a kuncsaftjaivá váltak. „Azon töprengtünk: hogyan lehetséges az, hogy Ace Greenberg lett a mi brókerünk?” – mondta Charlie. – Hiszen senkik voltunk. Ráadásul soha nem is találkoztunk Ace Greenberggel!” A rejtély mind nagyobbra nőtt a próbálkozásaiknak köszönhetően, amikor Greenberggel akartak beszélni. Abban a tudatban éltek, hogy a cég által megadott telefonszám Greenbergé, de amikor hívni próbálták, valaki más vette fel a kagylót. „Elég bizarr volt ez az egész – idézte fel Charlie. – Alkalomadtán előfordult, hogy maga Greenberg vette fel, de csak annyit mondott: Tartsa! Egy idő után a titkárnő átvette a vonalat, hogy a mi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozzon.” Addig erősködtek, míg sikerült kiharcolni egy személyes találkozót a Wall Street-i legendától. A találkozó azonban olyan nyúlfarknyi volt, hogy azt sem tudták eldönteni, hogy valóban Ace Greenberggel találkoztak-e vagy csak egy színésszel, aki őt játszotta. „Harminc másodpercig fogadott minket – a szó szoros értelmében harminc másodpercig –, s miután ez letelt, egyszerűen kitessékeltek minket” – idézte fel Jamie. Ettől függetlenül Ace Greenberg volt a brókerük továbbra is, de sohasem sikerült vele személyesen beszélniük. „Igazából ez az egész Greenberg-ügy furcsa és érthetetlen volt számunkra” – mondta Charlie. Az ember, akit ettől kezdve csak az Ace Greenberget alakító színészként emlegettek, igazából nem oldotta meg a problémájukat: továbbra is kis lakossági befektetők maradtak. A Wall Street-i óriások továbbra is elérhetetlen magasságot jelentettek számukra. „Valójában soha nem akartam egy bankon belülre kerülni, inkább csak egy ott dolgozó szemszögéből szerettem volna elképzelni, hogy mi folyik odabenn” – jegyezte meg Charlie. Ahhoz, hogy a kívánt üzleteket lebonyolíthassák, meg kellett téveszteniük a Wall Street-i cégeket, el kellett hitetniük, hogy olyan befektetőkkel állnak szemben, akik kiismerik magukat ebben a világban. „Lakossági befektetőként te csak egy másodrangú állampolgár vagy; az ár, amit kínálnak, egyáltalán nem kedvező, a szolgáltatás botrányos, igazából minden, amit kínálnak gyengébb minőségű” – mondta Jamie.

Az ötlet Jamie új berkeley-i szomszédja, Ben Hockett segítségével fogalmazódott meg. Hockett szintén a harmincas éveit taposta, kilenc évet töltött a Deutsche Banknál Tokióban, ahol származtatott értékpapírokkal kereskedett. Csakúgy, mint Jamie-nek és Charlienak, Bennek volt egy sajátos kisugárzása. „22 évesen kezdtem, egyedülállóként. Most van egy feleségem, egy gyermekem és egy kutyám. Elegem van az üzletből. – mondta. – Nem szeretem azt, aki vagyok, amikor hazatérek a munkából. Nem szeretném, ha a gyermekemnek ilyen apa mellett kellene felnőnie. Le kell innen lépnem, amint lehet!” Kilépésekor a főnökei ragaszkodtak az indokláshoz; sorolja fel a panaszait és a sérelmeit. „Mondtam nekik, hogy nem szeretek bejárni az irodába, nem szeretek öltönyt hordani és nem szívesen élek nagyvárosban!” A válasz pedig ennyi volt: „Rendben.” És arra kérték, hordjon azt, amit szeretne, lakjon ott, ahol neki tetszik, dolgozzon onnan, ahonnan szeretne, csak maradjon a Deutsche Bank alkalmazottja. Ben Tokióból a San Franciscó-i öböl menti Berkeley-be költözött, a Deutsche Bank 100 millió dollárjával együtt, amit a Berkeley Hillből, kényelmes otthonából menedzselt. Okkal ringathatta magát abban a hitben, hogy Berkeley-ben ő az egyetlen, aki a származtatott hitelpiacon arbitrázslehetőségek után kutat. Épp ezért alaposan meglepődött, amikor egy utcán sétálgató srácba botlott, aki a világon töprengve egyre csak arra próbált választ találni, hogyan is tudna hosszú távú opciókat kötni a pénzügyi piacokon bekövetkező szélsőséges eseményekre. Ben és Jamie általában együtt sétáltatták kutyájukat. Jamie állandóan a Wall Street-i cégek, illetve a rejtélyes pénzügyi piacok működéséről faggatta Bent, minél több információt akart kipréselni belőle. Végül addig noszogatta Bent, amíg fel nem hagyott régi munkájával és csatlakozott a Cornwall Capitalhoz. „Miután már három éve bámultam a négy falat, egyesegyedül ülve a szobámban, úgy véltem, jó lenne valakivel dolgozni” – idézte vissza Ben. Kilépett a Deutsche Banktól és csatlakozott az őrült vadászathoz, egyedi eseményekre és katasztrófákra utaztak; Bennek azonban újra meg kellett tapasztalnia, milyen érzés egyedül dolgozni. Ahogy meg tudta venni a jegyet, Charlie már utazott is vissza Manhattanbe, és amint szakított barátnőjével, Jamie is hűségesen követte.

A kócos agyúak szövetsége volt ez; Ben osztotta Jamie és Charlie véleményét, miszerint az emberek és a piacok hajlamosak alábecsülni a szélsőséges változások bekövetkezésének valószínűségét, sőt Ben továbbszőtte ezt a gondolatot. Charlie és Jamie izgatottan várta elképzeléseit a pénzügyi piacok esetleges válságaival kapcsolatban. Ben tudatosan figyelt azokra a nagyon finom jelekre, amelyek felhívták a figyelmét a valós élet várható katasztrófáira. Az emberek sok esetben ezeket is alábecsülték, szerinte egyszerűen azért, mert el akarták hessegetni az ilyen gondolatokat. Megfigyelhetővé vált, hogy az életben és a piacokon is két magatartásforma alakult ki az extrém esetek bekövetkezési esélyeire való reagálásban: meghátrálás vagy harc. „A támadó típusra az a jellemző, hogy már kapom is elő a fegyvereket! – mondta Ben. – A meghátráló ezzel szemben: mindennek vége, itt már nincs mit tenni!” Charlie és Jamie valójában a meghátráló típushoz tartozott. Ha példának okáért Ben megemlítette nekik a globális fölmelegedést és azt, hogy ez akár 20 lábbal is megemelheti a tengerszintet, azt egy vállrándítással elintézték és csak annyit tettek hozzá: „Nem tehetek ellene semmit, minek aggódjak miatta?”, vagy „Ha éppenséggel ez meg is történik, akkor már úgysem szeretnék élni.” „Két egyedülálló srác voltak Manhattanból, akik teljesen egy követ fújtak: Ha nem élhetek Manhattanben, akkor inkább ne is éljek!” Nem értette, hogy ha Charlie és Jamie is maximálisan érzékeli a pénzügyi piacokon a szélsőséges események súlyát, akkor hogyan lehetséges az, hogy ezeken a piacokon kívül nem veszik észre és nem érdekli őket a hasonló jelek felbukkanása. „Magamat és a gyermekeimet is próbálom felkészíteni a természet kiszámíthatatlanságaira” – mondta Ben. Charlie és Jamie is jobban díjazta, ha Ben megtartotta magának világvégéről alkotott gondolatait. Az embereket ettől mindig kellemetlen érzések kerítik hatalmukba. Arra például senki sem volt kíváncsi, hogy Ben San Franciscótól északra, egy isten háta mögötti helyen vásárolt magának egy kis, bekötőút nélküli farmot, ahol megtermelhető elegendő zöldség és gyümölcs, amellyel képes ellátni családját. Mindezt arra az esetre, ha eljönne a világvége, ami mint tudjuk, előbb vagy utóbb be fog következni. Bennek nehéz volt

magában tartani nézeteit, főleg miután befektetési stratégiájuk alapköveit lefektették: beszélgetéseik véletlenek, balesetek vagy katasztrófák körül zajlottak, így jó esély volt arra, hogy Ben félelmei előkerüljenek. Egy alkalommal Bennek Charlie a következőt mondta a telefonba: „Csak az nem fér a fejembe, hogy ha még a legenyhébb kockázatokat is utálod, akkor miért vettél egy házat a hegy tetején, ahol éppen a Föld törésvonala van, mikor ingatlanoknál az mindig komoly kockázatot rejt magában. – Csak annyit válaszolt, hogy »Most mennem kell!« és már le is rakta a kagylót – emlékezett vissza Charlie. – Ezután két hónapig alig tudtuk elérni!” „Letettem a kagylót és ráébredtem, hogy most azonnal el kell adnom a házamat” – mondta Ben. A háza nagyjából egymillió dollárt érhetett és valószínűleg havi 2500 dollárnál többért senki sem vette volna ki. „Az éves bérleti díj több mint harmincszorosáért árultuk. Pedig ökölszabály szerint tízszeres szorzó esetén volt érdemes vásárolni, hússzoros szorzó esetén pedig eladni” – mondta Ben. 2005 októberében családjával együtt egy albérletbe költözött, távol a törésvonaltól. Ben legkevésbé sem profi befektetési brókerekként tartotta számon Jamie-t és Charlie-t, sokkal inkább úgy gondolt rájuk, mint dilettánsokra, vagy ahogy ő aposztrofálta: két nagyon okos srácra, akik veszélyes játékot játszanak. De ettől függetlenül igen szimpatikus volt neki az a fajta stratégia, hogy olcsó fogadásokat kössenek várható pénzügyi válságokra. Ez a stratégia nem volt túl bonyolult, mégis sokkal nagyobb esély volt a kudarcra, mint a sikerre. Gyakran a várva várt katasztrófa nem következett be, vagy éppen olyan dologba sikerült beletenyerelniük, amiről fogalmuk sem volt. Egy alkalommal Charlie egy furcsa árazási ellentmondást fedezett fel az üzemanyagügyletek kapcsán, legalábbis ezt hitte; gyorsan kötött is a benzin áresésére egy szerződést, eladott egy másikat és bezsebelte a kockázatmentes hozamot. „Persze ez csak arra volt jó, hogy rádöbbenjen: létezik ólommentes benzin és dízel üzemanyag is” – jegyezte meg Jamie. Egy másik alkalommal a helyzetfelmérés sikerült, de téves következtetéseket vontak le. „Egy alkalommal Ben hívott: »Öregem, azt hiszem puccs készülődik Thaiföldön!« – emlékezett vissza Jamie. Az újságokban egy szót sem írtak egy esetleges puccsról; ez ám az igazi fogás, Ben!… Na,

ne már Ben! Ember! Megőrültél, nem lesz puccs Thaiföldön; egyébként is honnan szedted ezt, mikor te itt csücsülsz Berkeleyben?” – mondta Jamie. Ben megesküdött, hogy beszélt egy pasassal, akivel régebben még Szingapúrban dolgozott együtt, s aki most testközelből figyeli a thaiföldi eseményeket. Mivel nem lehetett eltéríteni, a thai valutapiacon bevásárolt olyan három hónapos eladási opciókból a thai bahtra, amelyek elképesztően kedvezőnek tűntek. Egy héttel később a thai hadsereg valóban megdöntötte az újonnan megválasztott miniszterelnököt, csak éppen a thai bath ettől még stabil maradt. „Megjósoltuk, hogy puccs lesz, mégis elveszítettük a pénzt” – mondta Jamie. A veszteségek igazából nem voltak komolyak, ezek is a stratégia részét képezték. Több bukásuk volt, mint győzelmük, de a veszteségeik elenyészők voltak a nyereségekhez képest. Volt ésszerű magyarázat a sikereikre, amit Jamie és Charlie inkább csak sejtett, intuitív alapon; Bennek azonban – aki egy nagy Wall Street-i cégnek árazott opciókat – kész, tényszerű elképzelése volt: a pénzügyi opciók szisztematikusan voltak félreárazva. A piac gyakran alábecsülte az extrém pénzügyi mozgások valószínűségét. Az opciós piacon is ez volt a helyzet, jövőre vonatkozó feltételezéseik távol álltak a valóságtól, sokkal inkább a pillanatnyi állapotokat tükrözték vissza. Végül pedig az opciók árát a kérdéses részvények, valuták vagy áruk volatilitása határozta meg, amit pedig a közelmúlt árváltozásai alapján állapítottak meg. Ha például egy IBM-részvény 34 dollárba kerül, de az elmúlt évben összevissza ugrált az árfolyam, akkor a 35 dolláros opció az időtávtól függetlenül jó eséllyel nem volt alulárazott. Ezzel szemben, ha az arany unciáját 650 dollár körül adták-vették az elmúlt két évben, akkor egy 2000 dolláros opció az elkövetkezendő tíz évben valószínűleg meglehetősen alulárazott lenne. Minél hosszabb távú az opció, annál őrültebb eredményeket produkál az árazás tekintetében a Black–Scholes-modell, s annál őrültebb az is, aki ezt nem használja ki. Különösképp éppen Ben volt az – a legkevésbé átlagos figura hármójuk közül –, aki felhasználta Patyomkin-falu esetét arra, hogy a Cornwall Capitalt a kívülállók számára egy átlagos intézményi befektetési alapként mutassa be. Ben otthonosan mozgott a Wall Street útvesztőiben, így tökéletesen tisztában volt azzal, hogy

Charlie és Jamie mekkora hendikeppel indul a tekintetben, hogy komoly intézményi befektetőknek tekintsék őket, s ne – ahogy Ben hívta magukat – egy garázscégnek tűnjenek. A magánszemélyeknek a leghosszabb elérhető részvényopció két és fél éves időtávra szólt tőzsdei részvények esetén. „Tudjátok, ha sikerül kialakítani a látszatát annak, hogy komoly befektetők vagyunk, akkor bármikor megtehetjük, hogy a Lehman Brotherst vagy a Morgan Stanleyt felhívva nyolcéves opciókat vásárolunk arra, amire csak szeretnétek! – mondta Ben Charlie-nak és Jamie-nek. – Szeretnétek?” És akarták, igazából semmit sem kívántak annál jobban, mint hogy közvetlenül kereskedhessenek az általuk legolcsóbb opcióknak tekintett ajánlatok kibocsátóival; a legkifinomultabb, legprofibb kereskedési házakkal: Goldman Sachs, Deutsche Bank, Bear Stearns és a többi. Vadászengedélyként emlegették maguk között, aminek a hivatalos neve ISDA volt. Ugyanolyan szerződésre vágytak, amit az International Swaps and Derivatives Association álmodott meg, amit Mike Burry is megkötött mielőtt megvásárolta az első kötvénykockázati swapját. Elméletileg ha rendelkezel ezzel az ISDA-megállapodással, akkor lehetőséged nyílik a Wall Street-i nagyokkal kereskedni; még ha nem is egyenlő félként, de legalább teljes értékű partnerként kezelnek! A baj csak az volt, hogy annak ellenére, hogy sikeresen menedzselték a kis portfoliójukat, még mindig nem volt elegendő tőkéjük. Ami pedig még jobban megnehezítette a helyzetüket, hogy az ráadásul mind a sajátjuk volt. A Wall Streeten belül legjobb esetben is csak jól szituált egyénekként voltak nyilvántartva; gazdag emberekként. A gazdag emberek jobb szolgáltatásokat kaptak, mint a középosztály, de még mindig csak másodhegedűsök voltak az intézményi befektetők mellett. Ami ennél is fontosabb, hogy a gazdag embereknek általában nem adatott meg, hogy olyan egzotikus papírokkal kereskedhessenek, mint például a CDS-ek, mivel ezek nem a nyílt piacokon forogtak; ezek már olyan papírok voltak, amelyek egyre inkább a Wall Street szívévé és leikévé váltak. 2006 elejére a Cornwall Capitalnek sikerült a kezelt pénzmennyiséget 30 millió dollárra feltornászni, de a Wall Street falain belül – azoknál a kereskedési házaknál, ahol CDS-kel üzleteltek – ez az összeg még így is nevetségesnek számított.

„Felhívtuk a Goldman Sachsot – emlékezett vissza Jamie –, és abban a pillanatban egyértelművé vált, hogy ők nem akarnak velünk üzletelni. A Lehman Brothersnél egyszerűen kiröhögtek minket. Egy bevehetetlen erőddel álltunk szemben, aminek vagy megmászod a falait, vagy megpróbálsz alagutat ásni – másképp nem juthatsz be.” Charlie elmondásai szerint: „A J. P. Morgan elhajtott minket. Azt mondták, hogy túl sok probléma van velünk.” Ez igaz is volt; egy gyerekes összeg birtokában szerették volna elérni, hogy felnőttként bánjanak velük. „A Deutsche Banknál platinára akartunk opciót kötni, de erre csak annyit mondtak, hogy »Sajnáljuk, de ez nem fog menni.«” – emlékezett vissza Charlie. A Wall Street-i cégek elvárják, hogy ne a saját vagyonod befektetési menedzsere legyél, de ha túl kicsi vagy, bármit ajánlasz nekik, nem törődnek veled. „Senki sem akart velünk foglalkozni – idézte föl Jamie. – Körbetelefonáltunk mindenkit, de minimum százmillió dollár kellett volna ahhoz, hogy komolyan vegyenek minket.” Ekkoriban keresték fel a UBS-t, az egyik nagy svájci bankot is, de addigra már tudták, hogy arra a kérdésre nem szabad válaszolni, amikor a pasas a vonal másik végén megkérdezi: mennyi tőkéjük van. „Megtanultuk, hogy itt nem árt kicsit csúsztatni” – mondta Jamie. Így a UBS esetében egy kicsit később jött a visszautasítás. „Igaz, előtte még megkérdezték, hogy »Mekkora összegben szokott shortolni?« – emlékezett vissza Charlie. – A válasz pedig: nem túl nagyban. Így jött a következő kérdés: »Milyen gyakran kereskednek?« Újból azt a választ adtuk, hogy nem túl gyakran. Most jött el a már ismerős hosszú csend. Aztán »Hadd beszéljem ezt meg a főnökeimmel!« – persze utána soha többé nem hallottunk felőlük.” A Morgan Stanleyvel és a Merrill Lynchcsel sem volt nagyobb szerencséjük, s nem volt ez másképp a többieknél sem. „A többinél is ugyanez menne: Hadd lássuk a marketinganyagokat – kezdte Charlie –, amire persze azt kellene válaszolnunk, hogy uh, sajnáljuk, de azzal nem szolgálhatunk. Majd jönne a következő kérés: Akkor mutassátok az ajánló leveleket. Nekünk semmi ilyesmink sincs, mert nem más pénzével gazdálkodunk. Akkor nézzük, mennyi pénzt fektetnétek be. Amire megint csak azt felelhetnénk, hogy Hm, sajnos pénzünk sincs elegendő egy komolyabb befektetéshez. Végül pedig,

Hát akkor legalább az önéletrajzaitokat hadd nézzük meg.” Talán ha Charlie-nak és Jamie-nek lett volna bármi köze korábban a befektetési szakmához – mint alkalmazottak dolgoztak volna ilyen területen –, akkor az növelhette volna a hitelüket, de persze ilyen tapasztalataik sem voltak. „Így mindig ugyanazzal a kínos kérdéssel zárult a beszélgetés: Akkor egyáltalán mit kerestek itt?” – mondta Charlie. Vastag bőr és 30 millió dollár, amit arra használtak, amire csak szerettek volna; ennyijük volt. Ezenfelül fel tudtak még mutatni egy egykori származtatott értékpapír-businessben utazó kereskedőt, aki járatos volt a Wall Street világában – és aki rettegett az apokalipszis eljövetelétől. „Jamie és Charlie egy ISDA-jogosítványt szeretett volna két évre, csak éppen fogalmuk sem volt róla, hogyan tudnának ilyet szerezni, még azzal sem voltak tisztában, hogy pontosan mire is jó az ISDA” – mondta Ben. Elképzelni sem tudták a módját, de Bennek valahogyan mégis sikerült meggyőzni a Deutsche Bank embereit, hogy befogadja az intézményi befektetői közé a Cornwall Capitalt – normális esetben a befektetők kétmilliárd dollárnyi tőkétől kerülhettek be ebbe a körbe. Ben azt állította, hogy az egész annyin múlik, hogy a megfelelő embereket kell felhívni, érteni kell a nyelvükön és gyorsan kinyögni, mit akarsz tőlük. Mielőtt még tudomást szerezhettek volna róla, a Deutsche Bank kis csapata elhatározta, tesz egy látogatást a Cornwallnál, hogy meggyőződjenek arról, kiérdemlik-e a Deutsche Bank intézményi befektetői címét. „Ben megtalálta, amit kerestünk!” – jegyezte meg Charlie. A Deutsche Banknak volt egy programja, a KYC (Know Your Customer, avagy ismerd meg a vevőidet), ami mögé persze nem kellett nagy dolgokat képzelni. A program természetesen nem arról szólt, hogy ténylegesen megismerjék a vevőiket, sokkal inkább egy egyszeri, személyes látogatás volt ez a cégeknél – terepszemle. Amikor értesültek róla, hogy fogadó félként kell tündökölniük a KYC programban, akkor jutott először eszükbe, hogy Julian Schnabel stúdiója talán nem épp a legelőkelőbb részén lehet Greenwich Village-nek, ami várhatóan több kérdést fog felvetni a látogatókban, mint amennyi kívánatos lenne. „Azt hiszem van egy kis problémánk” – jegyezte meg Jamie finoman. Fentről árad a friss festékszag; az

alsó szinten van az egyetlen mosdó és ráadásul felhallatszik a robotoló munkások zaja is. „Az érkezésük előtt az járt a fejemben, hogy ha bármelyiküknek mosdóba kell mennie, akkor végünk!” – emlékezett vissza Charlie. A sok tágas szoba mellett a Cornwall Capital egy kis hátsó, sötét szobában volt eldugva, ami nehezen egyezett a pénzügyi világtól megszokott elbűvölő kifinomultsággal – egy sötét kis lyuk vörös téglafallal, ami ráadásul egy dzsungelhez hasonló kertre nézett; inkább egy erkélyjelenet forgatására lehetett volna használni, mint arra, hogy az ember CDS-ügyleteket bonyolítson innen. „Volt egy vagy inkább két kínos pillanat, mivel az irodánk alatt közvetlenül egy szabóság működött, s jól hallható volt, ahogy dolgoztak” – idézte fel Jamie. Szerencsére azonban senki sem akarta igénybe venni a mosdót a Deutsche Bank emberei közül, így a Cornwall Capital vezetősége aláírhatta az ISDAmegállapodást. A megállapodás apró betűs részébe, a végső változatba bekerült egy hosszú lista a Cornwall Capital kötelezettségeiről a Deutsche Bankkal szemben, míg a bank oldaláról ez a lista igen rövidre sikerült. Ha a Cornwall Capital a Deutsche Bankkal együtt kötött üzleteket, amelyek bukás esetén vagyonokat vittek volna el, a banknak nem kellett biztosítékot felmutatnia; így a Cornwall csak abban reménykedhetett, hogy a Deutsche Bank mögöttük fog állni hiteleivel. Másrészről, ha a Cornwall Capitallel kötött valaki üzletet, akkor a cégnek azonnal fel kellett mutatnia a fedezeti összeget – s mindezt napi szinten. Akkoriban Jamie, Charlie és Ben egyáltalán nem aggódott a feltételek miatt, de más esetekben sem, például amikor a Bear Stearnsszel kötöttek hasonló ISDA-megállapodást. Csak annak örültek, hogy végre lehetőségük lesz CDS-eket vásárolni Greg Lippmanntől! És most hogyan tovább? Életrevaló, tehetséges fiatal férfiak voltak – sokáig mégsem tudták felfogni, hogy végre megadatott számukra a nagy lehetőség, és fogalmuk sem volt róla, hogy ezt meddig használhatják ki – de hetekig vitatkoztak a következő lépésekről egymás között. Lippmann értékesítési módszereit legalább annyira érezték távolinak, mint amennyire körmönfontnak. A Cornwall Capitalnél sohasem adtak-vettek másodlagos jelzálogkötvényeket, de azt értették, hogy az ezekre kötött CDS-ek valódi pénzügyi

opciók: egy jelentéktelen díj fizetése mellett, ha elegendő jelzálogadós bukik be, akkor gazdag leszel. Ebben az esetben ráadásul a jegy nagyon olcsó volt, a katasztrófa bekövetkezésére pedig mérget lehetett venni. Készítettek egy saját prezentációt, amit egymásnak adtak elő. „Rajta voltunk az ügyön, de minden alkalommal csak arra jutottunk, hogy ez egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen” – mondta Charlie. – A pokolba is, hogyan lehetséges az, hogy ilyen olcsón jutunk három B besorolású kötvényekre kötött CDS-ekhez? Ki az az idióta, aki ezzel áll elő: »igen, én kétszáz bázispont ellenében szívesen viselem a kockázatokat! Ez egyszerűen nevetségesen alacsony ár volt, ami mögött semmilyen logikát nem tudtunk felfedezni.” 2006 októberének eleje volt. Néhány hónappal korábban, júniusban, a lakásárak hirtelen Amerika-szerte esni kezdtek. Öt hét múlva, november 29-én a jelzálogkötvények hivatalos indexe, az ABX első 25

ízben jelentette a kamatok hólabdaszerű felhalmozódását. A hiteligénylők nem tudták teljesíteni a részletfizetéseket, ennek következtében a legkockázatosabb kötvények tulajdonosainak már nem tudtak fizetni. A kérdéses jelzáloghitelek folyamatosan dőltek be, furcsamód azonban a hitelekből összepakolt kötvények ára meg sem moccant. „Ez volt az egészben az igazán elképesztő, hiszen a hitelek már elkezdtek bedőlni! – jegyezte meg Charlie. – Továbbra sem értettük: Vajon kik állnak az üzlet másik oldalán? Mindig azt a választ kaptuk, hogy hát a CDO-k.” Persze ez csak újabb kérdéseket vetett fel: Mik azok a CDO-k? Amikor az egyes piacokra történő belépést fontolgatták – amikor úgy tűnt, hogy sikerült olyan katasztrófákra, esetleges kimenetekre akadniuk, amikre érdemes volt fogadni –, akkor mindig felkértek egy szakértőt, akit túravezetőként alkalmaztak. Ez a piac azonban olyannyira távol állt tőlük, hogy még olyan embert is csak hosszú idő után találtak, aki útbaigazítást adott volna nekik. „Arról még csakcsak volt valami sejtésem, hogy egy eszköz alapú értékpapír (ABS, asset backed security) mi fán terem. De arról, hogy a CDO mi lehet, lövésem sem volt” – mondta Charlie. Lassacskán arra a következtetésre jutottak, hogy a kötvénypiacon a nyelvnek más szerepe van, mint a mindennapi életben. A kötvénypiacon használt terminológiát nem azért találták ki, hogy az mindenki számára

jelentést hordozzon, hanem inkább azért, hogy összezavarja az embereket. A túlárazott részvényeket például nem drágának nevezték, hanem gazdagnak, amely azt sugallta, mintha érdemes lenne megvásárolni az ilyen kötvényeket. A másodlagos jelzálogkötvények szintjeit nem szinteknek hívták – és még véletlenül sem valami ehhez hasonló kifejezést használtak, hogy a vevő egy konkrétabb, kézzel fogható dolgot képzelhessen maga elé –, hanem különböző csomagokról beszéltek. A legalsó kategóriát – a kockázatos földszintet – nem földszintnek nevezték, hanem páholyként emlegették, amely így sokkal kevésbé hatott veszélyes befektetésnek, és tűnt inkább egy drága helynek egy színházban. Egy CDO semmi mást nem tartalmazott, csak a legkockázatosabb szinteken lévő másodlagos jelzálogokból összerakott kötvényeket, de ezeket sem másodlagos jelzálog alapú CDO-knak becézték, hanem a modern pénzügyi világ termékeiként emlegették őket. „Zavarók és megtévesztők voltak a különböző kifejezések – mondta Charlie. – Amikor próbáltuk megérteni az egészet, rá kellett jönnünk, hogy jó oka van annak, amiért nem látjuk a dolgok értelmét. Egyszerűen azért, mert soha nem is volt nekik.” A másodlagos jelzálogkötvény-piacnak különleges tehetsége volt arra, hogy még jobban elhomályosítsa azt, ami a leginkább tisztázásra szorult volna. A kötvényeket, amelyeket szinte kizárólag másodlagos jelzáloghitelekből pakoltak össze, nem subprime kötvényként emlegették, hanem ABS-nek (asset backed bonds), eszköz alapú kötvényeknek nevezték. Charlie rá is kérdezett a Deutsche Banknál, hogy mik állnak az úgynevezett eszköz alapú kötvények mögött, de csak egy listát kapott újabb rövidítésekkel és betűszavakkal – RMBS, HELek, HELOCok, Alt-A – és egy olyan hitelkategóriával, amelynek a létezéséről korábban nem is tudott: midprime. Az RMBS mögött lakóingatlanok jelzáloghitelei álltak, a HEL-ek mögött leginkább családi házak másodlagos jelzálogai szerepeltek, a HELOC-ok pedig lényegében a lakásjelzálogokat 26

tömörítették. Az Alt-A-k a leghitványabb másodlagos jelzáloghiteleket ölelték fel, amelyeknél a hitelkihelyezők még azzal sem foglalkoztak, hogy beszerezzék a megfelelő igazolásokat, dokumentációkat a hiteligénylők jövedelmeiről. „A” minősítést azok a papírok kaphattak, amelyek mögött a leginkább hitelképes ügyfelek

álltak. Az Alt-A, vagyis az Alternatív-A papírok mögött viszont a legkevésbé hitelképes ügyfelek álltak; ami persze ilyen formában több gyanakvásra ad okot, mintha a rövidített verziót használnánk. A tisztánlátás kedvéért szabályba lehetett volna iktatni, hogy minden, amit egy rövidítés vagy egy mozaikszó takargat, a subprime hitelek közé tartozik, a kötvénypiacnak azonban esze ágában sem volt tisztán láttatni azt, amit homályosan is lehetett. A midprime jelenség a nyelv igazság felett aratott győzelmének mintapéldája volt. Néhány csavaros eszű befektető úgy tekintett a másodlagos jelzáloghitelpiac burjánzására, mint az a becsvágyó ingatlanfejlesztő, aki lehetőséget látott abban, hogy az oaklandi területek egy részét újrabrandelje. Oakland peremterületein volt egy környék, amit egy teljesen különálló városkaként állított be és Rockridge-nek keresztelt. Azzal a lépéssel, hogy ezt a részt többé nem Oaklandnek nevezték, hanem Rockridge-nek, elérte, hogy az ingatlanárak felszökjenek. A subprime jelzáloghitel-piacon is született egy ilyen új szigetecske, amit midprime-ként ismerhetett meg a világ. A midprime tulajdonképpen subprime volt, de egy kimondhatatlan okból mégsem. „Igen sok időmbe telt, míg ráébredtem, hogy ez a rengeteg különböző dolog a kötvénypiacon belül mind ugyanazt a dolgot fejezi ki – mondta Charlie. – A Wall Street-i cégek elérték a hitelminősítőknél, hogy számtalan különböző elnevezést alkalmazhassanak, így úgy tűnt, mintha egy diverzifikált portfolióval rendelkeznének.” Amikor Charlie, Jamie és Ben betörtek a subprime hitelek piacára, akkor feltehetően Mike Burryhez és Steve Eismanhoz hasonló céljaik voltak: megkeresni a leghitványabb subprime kötvényeket és fogadni ellenük. Nagyon gyorsan beletanultak a játékba, sikerült felvenniük a ritmust, belemásztak a FICO-értékek, a relatív értékelés, a második jelzálog, a floridai és kaliforniai őrület és maguknak a kötvényeknek a rendkívül optimista világába. A három B mínuszos minősítésű kötvények – amelyek az épület alját jelentették – értéktelenné váltak, amint a pakett elérte a 7%-os veszteséget. De aztán mégis egészen másba kezdtek – ami nem mellesleg sokkal jövedelmezőbbnek is bizonyult –, míg a piacon mindenki a másodlagos jelzáloghitelek bukására fogadott, addig ők a

CDO-k legfelső szintjeit támadták, a dupla A minősítésű csomagokat. Csak akkor ismerték fel, hogy két komoly előnyük is volt, amikor már az eredmények őket igazolták vissza. Az első az volt, hogy csak nagyon későn, közvetlenül az összeomlás előtt és egy maroknyi igen okos befektetési brókert követve léptek a piacra. „Csakis azért törhettünk ilyen ütemben előre, mert már készen kaptuk azokat az impozáns elemzéseket, amelyek segítségünkre voltak és így nekünk nem kellett nulláról, mindent elölről kezdeni” – jegyezte meg Charlie. A második előnyük az a módszer volt, amivel a pénzügyi piacokat közelítették meg: tudatosan a legjobb téteket keresték. Folyamatosan olyan lehetőségek után kutattak, ahol a valódi esélyek 10:1 körül voltak, míg a piac 100:1-es aránnyal árazta őket. „Olyan pozíciókra vadásztunk, ahol nagy tétekkel játszhattunk kis kockázatok mellett; amelyek lehetővé tették, hogy igazán nagyot szakíthassunk, hogy megsokszorozzuk a feltett téteket – mondta Charlie. – Olyan ez, mint amikor az emelőrúd egyik végére egy kis nyomást gyakorlunk azért, hogy nagy erőt fejthessünk ki. Próbáltunk olyan pozíciókra játszani, ahol a világ állapotában bekövetkező elhanyagolható változások hatalmas értékbeli változásokat eredményeznek.” Belevágtak a CDO businessbe. Nem igazán tudták, hogy mi is pontosan a CDO, de azt kiszúrták, hogy a CDO-kra is igaz, hogy a világ állapotában bekövetkező elhanyagolható változások hatalmas értékbeli változásokat eredményezhetnek. Az ő szemszögükből a CDO-k egyszerűen három B minősítésű kötvényeket öleltek föl. A Wall Street-i cégek összejátszottak a hitelminősítőkkel, hogy úgy tüntessék fel a CDO-kat, mint jól diverzifikált eszközök gyűjteményét, de mindenki, akinek egy csepp józan esze is volt, rájöhetett, hogy ha bármelyik három B besorolású másodlagos jelzáloghitel fizetésképtelenné válik, akkor a többi is ugyanerre a sorsra jut, mivel egyazon gazdasági hatásoknak vannak kitéve. A floridai jelzálogok ugyanazért és ugyanakkor fognak csődöt jelenteni, amikor kaliforniai társaik. Ráadásul a CDO-k 80%-át kizárólag három B minősítésű kötvények alkották, ennek ellenére minden CDO szisztematikusan magasabbra volt értékelve: három A, dupla A vagy A minősítésűre. Ahhoz, hogy a három B minősítésű kötvények – az épület földszintjei

– tönkremenjenek, elég volt, hogy a kötvényt alkotó lakáshitelek nemfizetési aránya elérje a 7%-ot. Ezután ugyanez a 7%-os veszteség taccsra fogja vágni a három B-s kötvényeket tartalmazó CDO-kat attól függetlenül, hogy azokat korábban hogyan értékelték. „Hetekig tartott, mire ezt felfogtuk, megdöbbentő volt – emlékezett vissza Charlie. – De minél közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, valójában mi is az a CDO, inkább éreztük azt: Jóságos isten, ez egy kibaszott nagy őrültség! Gátlástalan csalás! Talán egy bíróságon nehezen lehetne bebizonyítani, de ez még a tényeken nem változtatott: gátlástalan csalás volt!” Másrészről ez egy elképesztő lehetőséget is jelentett: a piac kezdett bedőlni saját hazugságainak. Az elméletileg biztonságos három A besorolású CDO-kra köthető biztosítások jóval olcsóbbak voltak, mint a nyilvánvalóan kockázatosabb három B kötvényekre. Miért fizetnél évi 2%-ot azért, hogy három B besorolású kötvények bedőlésére játssz, amikor megteheted ugyanezt 0,5%-ért, ha három A minősítésű CDO-k ellen játszol. Ha negyed áron sikerül megkötni ugyanazt a fogadást, akkor logikusan ugyanannyi pénzből rögtön négyszer annyit tudsz belőle kötni. Körbetelefonálták a Wall Street-i cégeket, hogy akad-e közülük valaki, aki képes lebeszélni őket arról, hogy kötvénykockázati biztosításokat kössenek a CDO-k dupla A minősítésű szeleteire. „Egyszerűen csak túl szép volt, hogy igaz legyen – jegyezte meg Jamie. – S ha valami túl szép volt, hogy igaz legyen, akkor megpróbáltuk megfejteni, mi ennek az oka.” Egy fickó a Deutsche Banktól, Rich Rizzo – aki történetesen Greg Lippmann beosztottjaként dolgozott – kész volt velük üzletet kötni. Az ISDAmegállapodás csak néhány hónapja, 2006 júniusában készült, amely a CDO-kra kötött CDS-eket szabályozta (ez nem ugyanaz a megállapodás volt, mint a másodlagos jelzáloghitel-kötvényekre köthető CDS-megegyezés), magyarázta nekik Rizzo. Idáig senki nem vásárolt CDS-t dupla A minősítésű CDO-kra, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a likvid piac még nem alakult ki. Likvid piac hiányában nem lehettek biztosak abban, hogy fair áron el tudják adni a vásárolt papírokat, amikor szeretnék. „A fickó azonban mondott mást is – idézte fel Charlie –, ami úgy hangzott, hogy a dolgok soha nem fognak annyira rosszul állni, hogy

a CDO-k bedőljenek.” A Cornwall Capitalnél ezt másképp látták. Nem tudhatták biztosan, hogy a subprime hitelek olyan mértékben fognak fizetésképtelenséget jelenteni, hogy végül bedöntik a CDO-kat. Amiben viszont biztosak lehettek, hogy a Deutsche Bank és más sem rendelkezik biztosabb információval erről. Talán létezik egy megfelelő ár arra, hogy biztosítsd az első veszteségek ellen a kétes kimenetelű hitelekkel fedezett kötvényeket, de egészen biztosak voltak abban, hogy ez az ár nem egyetlen százalékocskának a fele. Persze ha szerencsejátékot űzöl a CDO-kkal, akkor nem árt tudni, hogy azok pontosan hogyan épülnek fel, de ez nekik továbbra sem volt világos. Az a nehézség, amivel az információgyűjtés során néztek szembe, azt sejtette, hogy ezt az átvilágítás részt minden befektető automatikusan átugrotta. Az összes CDO jellemzően több száz másodlagos jelzáloghitel-kötvényt ölelt fel, amelyek mögött hitelek ezrei álltak. Lehetetlen volt kibogozni az egészet. Még a hitelminősítők – akikről azt gondolná az ember, hogy a legjobb és legautentikusabb forrással rendelkeznek – sem láttak át mindent tökéletesen. „Felhívtam az S&P-t, hogy megkérdezzem, miből áll pontosan egy CDO? Azt a választ kaptam, hogy: »Oh, igen, mi is épp ezen dolgozunk.«” – idézte fel Charlie. A Moody’s és a S&P is csak hanyagul feltornyozta ezeket a három B-s kötvényeket, feltételezve, hogy diverzifikáltak és már nyomták is rá a minősítéseket – mindezt anélkül, hogy bárki is tudta volna, mi áll pontosan a kötvények mögött. Százával köttettek a CDO-üzletek – három év alatt nagyságrendileg négyszázmilliárd dollárnyi összegben – és ezek közül egyetlen darabot se tudtak fölmutatni idáig, ami teljeskörűen át lett volna világítva. Charlie végül talált egy megbízhatónak tűnő forrást a CDO-król, egy adatbányász céget, az Intexet. Az Intex viszont nem válaszolt a telefonhívásaikra, amiből Charlie arra a következtetésre jutott, hogy nem akarnak kisbefektetőkkel tárgyalni. Meglehetősen soká tartott, de ráakadtak egy weboldalra, a Lehman Live-ra, amelyet a Lehman Brothers 27

üzemeltetett. A Lehman Live-ról sem tudhatta meg az ember pontosan, hogy milyen papírok állnak egy-egy CDO mögött, de durván felvázoltak egy képet a látogatóknak, amely a legfontosabb jellemzőket

tartalmazta: a CDO mögött álló kötvények kibocsátási időszakát, és hogy a kötvények hány százaléka mögött állt nagyrészt subprime hitel. Julian Schnabel stúdiójában lévő irodájuk vörös téglafalára kivetítve az adatokat Charlie és Jamie két jellemző sajátossággal rendelkező CDO-k után kutatott: amelyekben a legmagasabb volt a nemrégiben kihelyezett subprime jelzáloghitelekből álló kötvények aránya, illetve amelyek a legmagasabb arányban tartalmaztak más CDO-kat. Ez egy másik teljesen elképesztő tulajdonsága volt a CDO-knak. Egyes CDO-k kizárólag CDO-kból lettek összepakolva, feltehetően olyanokból, amelyeket nehezen tudtak értékesíteni a Wall Street-i kollégák. Még ennél is mellbevágóbb volt a rendszerben tapasztalható körkörösség: Egy A minősítésű CDO tartalmazhatott B-s CDO-kat is; egy B-n belül lehetett C minősítésekre is akadni; és egy C besorolású CDO is rejthetett akár A minősítésű CDO-kat is. Ha egy CDO-ban akartál rossz minősítésű papírokra vadászni, az körülbelül akkora kihívást jelentett, mintha egy mobil WC-ből akartál volna egy kis szart kilapátolni: nem az volt a kérdés, hogy találsz-e eleget, hanem hogy milyen gyorsan találsz annyit, amennyivel már elégedett lehetsz. A rájuk aggatott címkék vagy nevek elképesztően semmitmondók és csalfák voltak – Carina, Gemstone, Octans III, Glacier Funding –, ezekből nem derült ki, hogy milyen kötvényeket tartalmaznak, ki a kibocsátójuk vagy ki menedzseli őket. „Egy csomó ezek közül az Adirondack-hegység hegyeiről kapta a nevét, de sohasem jöttünk rá, mi lehetett ennek az oka” – mondta Jamie. Összedobtak egy listát a legócskábbnak tűnő értékpapírokról, és már hívták is a kereskedőket. Nem kevés nehézséget okozott nekik, hogy ellavírozzanak azok mellett a brókerek mellett, akikhez a gazdag, de lakossági befektetők tartoztak, s eljussanak az intézményi befektetőkért felelős kereskedőkhöz. Nehéz volt megszabadulni a nagymenő részvénykereskedőktől és elnyerni a subprime jelzálogkötvényekkel foglalkozó részlegek kegyeit. „Egy csomó bróker fogadott azzal, hogy »De hát ember! Miért nem akartok inkább néhány részvényt venni?«” – idézte fel Charlie. A Bear Stearns egyszerűen nem tudott napirendre térni afölött, hogy két pénztelen fiatal srác miért akarna CDS-eket kötni, ráadásul olyan papírokra, amelyekre rajtuk kívül senki! „Emlékszem, nevettünk

rajtuk.” – mondta a Bear Stearns egyik értékesítője, aki első alkalommal beszélt velük. Végül egy huszonhárom éves értékesítőt sóztak rájuk a Deutsche Banknál, akinek ők voltak az első igazi ügyfelei. „Azért ismerkedtem meg Bennel és Charlie-val, mert a Deutsche Bankban rajtam kívül senki nem volt hajlandó foglalkozni velük. Nagyjából huszonötmillió dollárjuk volt, ami a Deutsche Bank számára aprópénz, mintsem komoly befektetés. Még a hívásaikat sem akarták fogadni, viccet csináltak belőlük: »Oh, hát már megint a Cornhole Capital van a vonalban.«” Ennek ellenére mégis a Deutsche Bank mutatott egyedüliként hajlandóságot arra, hogy kereskedjen velük – legalábbis az első alkalommal. 2006. október 16-án megkötötték első kötvénykockázati biztosításukat; éppen Greg Lippmann csapatával, 7,5 millió dollárnyi összegben, dupla A minősítésű CDOkra. Különösebb oka nem volt, de a választott CDO-kat Pine Mountainnak nevezték. Négy nappal később a Bear Stearnsszel egy 50 millió dolláros üzletet kötöttek. „Valahonnan ismerték Ace Greenberget, így végül megállapodtunk velük” – jegyezte meg a Bear Stearns CDS-értékesítője. Charlie és Jamie továbbra is próbálta elérni azokat az embereket, akikről azt gondolták, valamilyen kapcsolatban állnak az új piaccal, abban a reményben, hogy talán így találnak valakit, aki segíthet nekik megérteni a körülöttük zajló őrültségeket. Egy hónappal később végre ráakadtak az emberükre David Burt személyében. Született egy felmérés arról, hogy az emberek mennyit keresnek a kötvénypiacon, s az Institutional Investor (Intézményi befektetők lapja) nevű magazin kész volt megjelentetni egy olyan listát, amely a kötvénypiac leggazdagabb befektetőit kívánta felvonultatni: The 20 Rising Star of Fixed Income címmel. A leggazdagabbak névsorát tartalmazó listát David Burt készítette. Burt egy 1000 milliárd dolláros kötvényalapnál dolgozott, a BlackRocknál, mely részben a Merrill Lynch tulajdonában állt s subprime hitelek értékelését végezte. Burt feladata az volt, hogy megjósolja a BlackRock számára, mely kötvények fognak zátonyra futni, még mielőtt ez bekövetkezhetett volna. Egy idő után azonban kilépett, hogy megalapíthassa saját alapját, s elkezdjen subprime jelzáloghitel-kötvényekkel kereskedni. Hogy addig is eltengődjön valahogy, hajlandó volt ezeknek a

Cornwall Capital-i csodabogaraknak felkínálni a szaktudását havi 50 ezer dollár fejében. Burtnek elképesztő információi voltak, és még elképesztőbb modelljei, amikkel elemezni tudta azokat. Képes volt eltérő lakásár-alakulási szcenáriók mellett irányítószámról irányítószámra megmondani, hogy mi fog történni az egyes hitelekkel. Aztán fogta ezt az információs csomagot és azt is megjósolta, hogy várhatóan mely kötvénypakettek fognak bedőlni. Burtnek az volt a meggyőződése, hogy úgy lehet a legjobban hasznosítani ezt az információt, ha próbálják az egészségesebb kötvénypaketteket összevásárolni és megtartani, a hitványabbakon pedig túladni. A piac belső, már-már művészi komplexitása nem igazán mozgatta meg a Cornwall Capital fantáziáját. Ha ugyanis abból a feltételezésből indulsz ki, hogy az egész piac össze fog omlani, akkor nincs értelme túl sok időt fecsérelni arra, hogy megpróbáld kiválogatni a legjobb paketteket. Átnyújtották azoknak a papíroknak a listáját Burtnek, amelyek a bedőlésére játszottak – kíváncsiak voltak, hogy ő mit gondol róluk. „Már régóta kerestünk valakit, aki végre elmagyarázza nekünk, hogy miért nem látjuk át tökéletesen még mindig azt, amibe belemásztunk – jegyezte meg Jamie. – De ő se tudta.” Burt csak annyit tudott, hogy valószínűleg ők voltak az elsők, s talán az egyetlenek, akik a dupla A minősítésű CDO-kra kötöttek CDS-eket. Nem ez volt az, amit hallani szerettek volna. Tudták, hogy még egy csomó dologgal nincsenek tisztában a CDO business-szel kapcsolatban, ettől függetlenül egy nap alatt kiválasztottak néhány CDO-t, ami ellen úgy gondolták, érdemes lehet fogadni. „Eddig is hajigáltuk a dartsainkat. Most viszont azt mondtuk: »Próbáljunk végre célba találni!«” – mondta Jamie. Burt néhány hét alatt elkészítette az elemzést, s az eredmények annyira meglepték őket, amennyire csak lehetett: „Beletenyereltetek, srácok! Nagyszerű munka volt. Rengeteg ócskábbnál ócskább kötvény van ezekben a CDO-kban” – idézte fel Charlie Burt lelkendezését. Ekkor még nem ismerték fel, hogy a CDO-k mögött tulajdonképpen kötvényekre kötött CDS-ek álltak, így nem hagyományos, hanem szintetikus CDO-k ellen fogadtak, és azt sem tudhatták, hogy ezeket a CDS-eket azokra a kötvényekre kötötték,

amelyeket olyan emberek válogattak ki, mint Mike Burry és Steve Eisman, akik ezzel a piac bedőlésére játszottak. A kihívás számukra – mint mindig – most is abban állt, hogy eljátsszák a piaci szakértőt, s közben ne járassák le magukat, amikor a téteket kell megtenni a pókerasztalnál. 2007 januárjára a 30 millió dolláros alapjuknak már 110 millió dollár értékű dupla A besorolású, eszköz alapú CDO-ra volt biztosítása. Aki eladta nekik a biztosítást, az sem igazán látta át, hogy pontosan mit csinált. „Olyan téteket sikerült tenniük, amellyel képesek voltak megsokszorozni a pénzüket. Ezt ráadásul úgy érték el, hogy CDO-kra kötöttek CDSeket, amikről ha megkérdeznénk az itt dolgozókat, az egész bankban talán három vagy négy ember tudna értelmes dolgokat mondani” – jegyezte meg az egyik fiatal Deutsche Bankos bróker. Ben, Charlie és Jamie nagyjából tisztában voltak azzal, hogy mire játszanak és mik a tétek, de csak nagyjából. „Legújabb fogadásunk a rögeszménkké vált! Már mindenkit kikérdeztünk az ismerősi körünkben, hogy még többet tudjunk meg – mondta Charlie. – És még így sem tudtuk megfejteni, hogy ki állhat az ügyletek másik oldalán. Továbbra is próbáltunk találni valakit, aki elmagyarázza végre, miben hibáztunk, mit nem vettünk észre. Újra és újra felmerült bennünk, hogy talán mi őrültünk meg. Állandóan ott volt az a nyomasztó érzés. Elveszítettük volna a józan eszünket?” Épp csak néhány héttel a piac pálfordulása s a válság feltartóztathatatlan megiramodása előtt jártunk, de ekkor ők ezt még nem tudhatták. Gyanították, hogy a színház, amelybe sikerült belebotlaniuk, nem véletlenül kongott az ürességtől, és ennek az lehet az oka, hogy a rendező és a színészek épp a világ legkeményebb pénzügyi drámáját készülnek színpadra vinni, de még mindig nem voltak biztosak magukban. Egyetlen dologban voltak biztosak: rengeteg minden van még, amiről sejtelmük sem lehetett. Egy nap a Bear Stearnsös CDS-ügynökük kereste meg őket azzal, hogy a nagy éves subprime-konferenciát öt nap múlva tartják Las Vegasban. Minden egyes nagykutya ott lesz, aki érdekelt a subprime jelzáloghitel-üzletben, és a Venetian hotel körül fog lófrálni, névjegykártyával a zakóján. A Bear Stearns egy különleges kivonulást tervezett a befektetők számára; egy vegasi lőgyakorlatot, ahol a meghívottak a Glocktól az Uziig mindennel megtanulhattak

lőni. „A szüleim New York-i liberálisok voltak, még azt sem engedték, hogy játék pisztolyom legyen” – mondta Charlie. Végül elutazott Bennel Las Vegasba, hogy kipróbálja, milyen egy lőgyakorlat a Bear Stearnsszel, és abban reménykedett, hogy itt esetleg találhat valakit, aki végre elmagyarázza neki, miért volt rossz döntés a subprime hitelpiac ellen fogadni.

A pókember látogatása a Venetian Hotelben Eismannal golfozni egészen más volt, mint az átlagos Wall Street-i emberekkel. A találkozók általában már az első állomásnál kollektív megbotránkozással indultak, miután Eisman olyan öltözékben jelent meg, amely sértette a Wall Street-iek illendőségről alkotott elképzeléseit. 2007. január 28-án Las Vegas legelitebb Bali Hai Golf Clubjában jelent meg egy rövidnadrágban, pólóban és egy egyszerű edzőcipőben. Az idegenek tátott szájjal figyelték, Vinny és Danny pedig ide-oda téblábolt. „Ne már Steve! Úgy csinálsz, mintha nem tudnád mi az itteni etikett, legalább egy galléros pólót felvehettél volna.” – állította falhoz Steve-et Danny; azt az embert, aki tulajdonképpen a főnöke volt. Eisman a klubházhoz gurult a golfautóval és vett magának egy kapucnis pulcsit. A pulcsi elfedte a pólót, de így csak azt sikerült elérnie, hogy most már ne a póló miatt bámulják, hanem azért, mert ő az a balfék, aki épp most vett egy melegítőt, hogy eltakarja a pólóját. Melegítőben, rövidgatyában és edzőcipőben látott neki az első ütésének. Mint az Eisman-klub összes többi kiruccanása, leginkább ez is kikapcsolódásnak számított, semmint kötelező, komoly szakmai programnak. Ha a labda nem a tetszésének megfelelő helyen landolt, Steve egyszerűen csak előkapott egy újat és egy számára tetsző s persze kedvezőbb helyre dobta. Vinny beleütötte a csatornába, Danny egy hepehupás területre lőtte, Steve labdája pedig a homokágyon landolt, majd teljes nyugalommal utánament, megragadta a labdát és kidobta a homokból Vinny labdája mellé. Nehéz volt csalással vádolni, mivel egy percig sem vette arra a fáradságot, hogy leplezze, amit csinál. Úgy tűnt, egyáltalán nem tartja szokatlannak játékmódját; hol a homokcsapdából halászta ki labdáját, hol új ütést követelt, pedig nyilvánvalóan nem a vízbe lőtte labdáját, és még a kilencedik eset után is rezzenéstelen arccal követte el újabb csínytevéseit. „Csodálatos szelektív memóriával rendelkezett, így tévedései érthetetlen módon soha nem ragadtak meg benne” –

mondta keserűen Vinny. Úgy játszott, mint egy gyerek, vagy mint aki egy vallásos rituálét készül meggyalázni, de persze a végeredményt tekintve mindig ugyanoda sikerült kilyukadnia. „A bosszantó mégis az volt, hogy Steve tulajdonképpen egészen jó volt!” – mondta Danny. A golf után az útjuk a Wynn hotelbe vezetett, ahol a Deutsche Bank vendégei voltak egy vacsorára. Eisman életében először volt ilyen kötvénypiaci konferencián, s nem igazán tudta, hogy pontosan mit is kellene tennie, így Lippmannre bízta magát. Lippmann külön termet foglaltatott Steve-nek és társainak az étteremben, ezért meggyőződésük volt, hogy több van e mögött, mint egy egyszerű vacsorameghívás. „A nyíltnak és egyenesnek ható napirendek mögött is mindig megbújik valami” – mondta Vinny. Bármilyen vacsora is legyen, ami Lippmann agyából pattant ki, ott biztos van valami hátsó szándék – de vajon mi? Mint később kiderült, Lippmann felett kezdtek gyülekezni a gomolyfelhők: az amerikai lakásárak esni kezdtek, a másodlagos hitelek fizetésképtelenségének aránya emelkedett, a kötvények mégis kitartottak és a biztosítási árak sem csökkentek. Nagyságrendileg tízmilliárd dollárnyi kötvényre kötött biztosítást, ami évi 100 millió dollárnyi biztosítási díjkötelezettséget jelentett – a baj csak az volt, hogy nem akart megvillanni a fény az alagút végén. „Nyilvánvaló volt, hogy szorul a hurok a nyaka körül” – mondta Danny. Idáig a Steve Eismanhoz hasonló befektetők támogatták Lippmann óriási tétjeit, s komoly jutalékot csengettek ki egy-egy CDS-adásvétel esetén; azonban lassan kezdtek elpártolni Lippmanntől. A Lippmann-hívők közül néhányan arra kezdtek gyanakodni, hogy a háttérben mégis a Wall Street mozgatja a szálakat, ami bebiztosította magát, hogy a CDS-ek soha ne érjenek kifizetési fázisba. Mások azon kezdtek el rágódni, mi lehet az, amivel a tétek másik oldalán állók többet tudhatnak náluk; egyeseknek pedig szimplán elegük volt abból, hogy folyamatosan fizetik a biztosítási díjakat a kötvények ellen, amelyek meg se moccannak. Lippmann hozta össze ezt a nagy kötélhúzást, és a csapat, amit a saját oldalára toborzott, most úgy tűnt, menekülőre fogja. Lippmann attól tartott, hogy Eisman is megfutamodik.

Az Okada étterem TepanYaki terme négy részből, szigetből állt; minden részen volt egy nagy öntött vas hibacsi grillezővel és egy mesterszakács. Lippmann minden egyes szigetnél leültetett egy hedge fund menedzsert, akit annak idején már meggyőzött a másodlagos jelzáloghitel-kötvények shortolásáról, s most köréjük ültette azokat a befektetőket, akik a fogadások másik oldalán álltak. Abban reménykedett, hogy az alapok menedzserei talán így belátják végre, mennyire ostobák a másik oldal befektetői, s rádöbbennek, hogy semmilyen extra információval sem rendelkeznek. Ez okos húzás volt: de Danny és Vinny kétségei sosem szűntek meg afelől, hogy mégis ők maguk voltak az agyatlan szalmabábuk az asztal körül. „Tisztán láttuk a másodlagos hitelezési piacot, azt is tudtuk, hogy a hitelek lassan kezdenek zátonyra futni” – mondta Vinny. – Amiben még mindig nem mozogtunk otthonosan, az a kötvénypiaci gépezet volt. Egyetlen igazi oka volt annak, hogy elmentünk Vegasba: továbbra is ott motoszkált bennünk egy érzés, rá kellett jönnünk, hogy hogyan akarnak átverni, ha már ez elkerülhetetlen.” Eisman elfoglalta a számára kijelölt helyet Greg Lippmann és egy idegen fickó között, aki később bemutatkozott neki: Wing Chaunak hívták és egy Harding Advisory névre hallgató befektetési céget vezetett. Amikor Eisman arról érdeklődött, pontosan mivel is foglalkozik a Harding Advisory, azt a választ kapta, hogy ő igazából egy CDO-menedzser. „Fogalmam sem volt róla, hogy CDOmenedzserek léteznek, nem gondoltam, hogy bármi menedzselni való van ezen” – mondta Eisman. Később Eisman nem tudta felidézni, hogy Wing Chau hogy nézett ki, mit viselt aznap este, mit evett vagy mit ivott – jóformán semmire sem emlékezett, eltekintve a pénzügyi szemlélettől, amit ez a pasas képviselt. A hibacsin túlról azonban Danny Moses szemmel tartotta a fickót, akit Lippmann oly nagy gonddal ültetett pontosan Eisman mellé. Alacsony volt, s a Wall Street-i kemény évek eredménye, a pocak sem hiányozhatott róla természetesen – maradjunk annyiban, hogy inkább emlékeztetett egy a téli időszak előtt dagadó pofazacsival szaladgáló mókusra, mint egy szegény, szabad ég alatt tengődő koldusra. A Rhode Island-i egyetemen végzett, üzleti diplomát szerzett a Babson College-ban és unalmasabbnál unalmasabb munkái voltak életbiztosítási cégeknél – de ez már a múlté volt. Eisman teljesen

biztos volt abban, hogy csak mostanában szedte meg magát. „Mindig az az önelégült kifejezés ült az arcán: Én ezt úgyis jobban tudom!” – mondta Danny. Danny sem ismerte Wing Chaut, de amikor megtudta, hogy ő az, aki a CDO-k másik oldalán áll, akkor már pontosan tudta, kivel áll szemben: azzal az emberrel, aki a végén megszívja! „Az igazat megvallva nem is akartam beszélni vele, nehogy véletlenül ráijesszek.” Amikor Danny és Vinny meglátta, hogy Lippmann pontosan Chau mellé fogja ültetni Eismant, már tudták, hogy ennek nem lesz jó vége. Eisman nem az a fajta ember volt, aki türtőztetni tudta magát. „Rá fog jönni, hogy ez a pasas egy gyökér, s mint tudjuk, ami a szívén az a száján. De ezek után ki ellen tudunk majd fogadni?” Szükségük volt ilyen világtalanokra, mert csak ők voltak hajlandók a hosszú oldalra állni; szükségük volt ezekre az emberekre, mert még több üzletet akartak kötni. „Egyáltalán nem akartuk, hogy az emberekben tudatosuljon, hogy mi mit is csinálunk valójában, kizárólag azért voltunk itt, hogy »kémkedjünk«, újabb információkra, tényekre, bizonyítékokra volt szükségünk.” Árgus szemmel figyelték Eismant, aki nyugodtan mártogatta a kis edamaméjét a közös mártásba – bekapott egy falatot, újra mártott, megint bekapta a falatot és újra mártott –, azt várták, mikor szabadulnak el az indulatok. Nem volt mit tenni, hátradőltek és élvezték a műsort. Eisman sajátos módon figyelt másokra: nem arra koncentrált, hogy mit mondasz, arra figyelt, hogy kiszűrje, mire érdemes figyelni és mire nem, miközben az agya fennmaradó részével elmerülhetett saját gondolataiban. Így igazából sohasem hallotta elsőre, amit mondtál neki. Ha az Eisman agyában működő radar a mondandódban bármi értékelhetőt talált, akkor az rögtön rádiójelet küldött az anyahajónak és hatalmas fordulat következett: abban a pillanatban maximális figyelem szegeződött rád. Ismételje ezt meg, kérem! – hangzott a kérés, és te megtetted, mivel Eisman végre elkezdett figyelni arra, amit mondasz és ennél hízelgőbb dolog nem létezett. „Tovább figyeltem őket – emlékezett vissza Danny. – És azt vettem észre, hogy Eisman újra és újra azt kéri: Ismételje ezt meg, kérem! Ismételje ezt meg, kérem!” Később Steve mindig a Wing Chau-s vacsorával kezdte el mondókáját, ha a válság kirobbantó okait akarta vázolni másoknak.

Csak ekkor értette meg ugyanis a páholyban elhelyezkedő CDO-k központi szerepét – azoknak a CDO-knak, amelyek többnyire három B besorolású másodlagos jelzáloghitel-kötvényekből álltak – illetve a szintetikus párjukét: a szintén három B besorolású kötvényekre kötött CDS-ekből álló CDO-két. „Meg kell ezt értenetek. Ez volt az egész katasztrófa motorja!” – mondta Eisman. A magyarázatát illusztrálta is: felrajzolt egy csomó tornyot, ami a hiteleket ábrázolta. Az első toronyban az eredeti subprime hiteleket halmozták föl, melyeket összefogtak: a torony legtetején voltak a három A, rögtön alatta a dupla A, és így tovább haladva lefelé, legalul a legkockázatosabb három B besorolású pakettek – a kötvények, aminek a bedőlésére Eisman is fogadott. A Wall Street-i cégek fogták ezeket a három B-s kötvényeket – a leghitványabbak közül is a leghitványabbakat – és abból építettek egy újabb tornyot, amit CDO-ra kereszteltek. Egyesített hitelkötelezettség (CDO = collateralized debt obligation). Azért érte ez meg, mert tudták, hogy a hitelminősítők még a bizonytalan hitelekkel fedezett kötvénycsomagok 80%-ának is képesek voltak három A minősítést adni. Ezek után el tudták adni ezeket az értékpapírokat olyan befektetőknek is – nyugdíjalapoknak, biztosítóknak –, amelyek csak a legbiztonságosabb, legmagasabb besorolású papírokba fektethették volna a pénzüket. Eisman számára most már világossá vált, hogy a katasztrófába a Wing Chauhoz hasonló emberek sodorták a világot. Ez a fickó 15 milliárd dollár felett rendelkezett, amit az utolsó pennyig három B besorolású kötvényekkel fedezett CDO-kba fektetett, vagy ahogy Eisman magyarázta: „a kutyaszarral egyenértékű papírokba, amelyek két szinttel az eredeti, legócskább kötvények alatt helyezkedtek el.” Egy évvel korábban a három A besorolású CDO-k – ami a CDO-k túlnyomó többségét jelentette – első számú vevője az AIG volt. Ekkorra az AIG kiszállt az üzletből, a helyét pedig ezek a Wing Chauhoz hasonló CDO-menedzserek vették át. Már önmagában Chau is elképesztő keresletet generált a legkockázatosabb jelzálogkötvényekre, olyan keresletet, ami korábban egyáltalán nem volt jelen a piacon. A keresletnek ez a típusa feltartóztathatatlan fejlődéshez vezetett a lakáshitelek kínálati oldalán – amelyek tovább táplálták a kötvényeket. A szójaszószt – amibe az edamaméjét mártogatta – Eismannak azzal az emberrel

kellett megosztania, akit felelőssé lehetett tenni azért, hogy több tízezer ember jutott olyan hitelhez, amelynek a visszafizetésére esélye sem volt. És ez meg is történt; a FrontPoint Partners pedig elegendő időt töltött a hitelek vizsgálatával ahhoz, hogy tudja: a bedőlési arányok olyan magasra szöktek, ami már elegendő volt ahhoz, hogy Wing Chau egész portfolióját megsemmisítse. – „Atyaisten! Mostanában ön elég rossz időket élhet!” – mondta Eisman. – „Nem! Mindentől megszabadultam időben” – hangzott Mr. Chau válasza. – Ismételje ezt meg, kérem! Felfoghatatlan volt. A CDO-menedzsereknek mindössze annyi volt a feladatuk, hogy kiválasszanak egy Wall Street-i céget, amely ellátja őket elegendő másodlagos jelzáloghitel-kötvénnyel, amik a CDObefektetőknek szolgáltak biztosítékul, és csak ezután vizsgálták át a kötvényeket. A CDO-menedzserek feladata volt az is, hogy a CDO-k mögött lévő több száz kötvényt folyamatosan szemmel tartsák, és még mielőtt zátonyra futnának, lecseréljék őket. Ez azonban inkább csak elméletben működött. A gyakorlatban azok a befektetők, akik Wing Chaura bízták a pénzüket, hogy kizárólag három A besorolású CDO-kba fektessen – német bankok, tajvani biztosítótársaságok, japán mezőgazdasági szövetkezetek, európai nyugdíjalapok és minden más szervezet, amely csak három A minősítésű értékpapírokba fektethette pénzét –, teljesen tudatosan tették ezt, hiszen ezek a papírok minősítésükből adódóan könnyen kezelhetőnek tűntek, immúnisak voltak a veszteségekre, így nem is kellett állandóan ellenőrizni őket vagy gondolkodni a sorsuk felől. Így a CDO-menedzsereknek a gyakorlatban nem maradt túl sok feladatuk, ami megmagyarázta, hogy miért akart hirtelen mindenki az lenni. „Két ember és egy Bloomberg-terminál New Jerseyben” – és már kész is volt a Wall Street által CDO-menedzsmentnek bélyegzett akármi. Minél kevésbé voltak éberek s minél kevesebb kérdést tettek fel a három B besorolású másodlagos jelzáloghitelkötvényekkel kapcsolatosan, amelyeket az ő CDO-ik szippantottak fel, annál nagyobb volt az esély, hogy a nagy Wall Street-i cégek támogatják őket. A CDO lényegében eltüntette a subprime

jelzálogpiacban rejlő hatalmas kockázatot – amelyet a cégek valószínűleg nem tudtak volna másképp eltüntetni. Az utolsó dolog, amit kívánhattak, egy CDO-menedzser volt, aki sok-sok kemény kérdést szegez nekik. A kötvénypiac megteremtette a maga kettős ügynökét – egy olyan szereplőt, aki a befektetők érdekeiért ringbe szálló harcosként tetszelgett, miközben a háttérben a Wall Street-i kereskedési termek marionettbábuja volt. Annak érdekében, hogy biztosítsa őszinte elköteleződéséről a befektetőket – akik milliárdok kezelésével bízták meg –, a CDO-menedzserek is tulajdonosok voltak, ráadásul a derivatívák olyan részeiben, amellyel felvállalták az „első veszteség” kockázatát. Azokat a szeleteket birtokolták, amelyek elsőként mondtak csődöt, ha a CDO-kat alkotó subprime hitelek elkezdtek fizetésképtelenséget jelenteni. A CDO-menedzserek azonban a legfelső szintek befektetéseinek 0,01%-át alanyi jogon kapták meg fizetésképpen, még mielőtt a befektetők egy centhez is hozzájuthattak volna. Emellett az alsóbb szinteknél is volt egy hasonló díj, amit a kifizetések alkalmával kapott meg a menedzser, a befektetőkkel együtt. Elsőre persze ez nem tűnik jelentős összegnek, mégis ha több tízmilliárd fut össze a menedzser keze alatt, akkor viszonylag kis erőfeszítés és többletmunka nélkül is komoly összegekkel gazdagodhat. Néhány évvel korábban a mi Wing Chaunk még egy New York-i biztosítási cégnél dolgozott portfoliókezelőként, ahol évi 140 ezer dollárt keresett; most mint CDO-menedzser egy év alatt vitt haza 26 millió dollárt, ami még New York-i mércével mérve is egy fél tucat ember egész életének munkájával vetekedett. És most ez az ember, Chau meggondolatlan hévvel dicsekedett Eismannak, hogyan helyez vissza mindennemű kockázatot – ami a subprime hiteligénylők fizetésképtelenné válásából eredhet – a nagybefektetőkre, akik eredetileg azzal bízták meg, hogy a kötvényeiket vizsgálja és értékelje. Azért fizették, hogy a CDO-k szakértője legyen, ennek ellenére nem sokat törődött azzal, hogy milyen papírok alkotják a CDO-kat. Elmondása szerint egyetlen cél lebegett a szeme előtt: maximalizálni a felügyelete alá tartozó dollármennyiséget! Mindezt olyan eredményesen csinálta 2007 januárjától egészen a szeptemberi összeomlásig, hogy a Harding

Advisory a világ legnagyobb subprime CDOmenedzsmentvállalatává nőtte ki magát. A többi eredménye mellett a Harding a Merrill Lynch csodálatos CDO-gépezetének házaló ügynöke lett; annak a Merrill Lynchnek, amely híres volt „az ipari hulladékról”, amivel elárasztotta a piacot, illetve ennek a gyorsaságáról – a második legnagyobb Wall Street-i kibocsátónak a dupláját nyomta a piacra és a válság kirobbanása után könnyedén bizonyították azt is, hogy a legrosszabb minőségű papírok innen kerültek ki. „CDO-menedzser volt – mondta Eisman, –, de mit menedzselt ő, könyörgöm? Elborzasztott a gondolat; a modern pénzügyi világ valóban annyira felelőtlen, hogy olyan emberekre bízza a CDO-portfóliók kezelését, akiknek lövésük sincs arról, hogy mi is igazán egy CDO? Az emberek azért fizetnek, hogy legyen valaki, aki menedzselje a CDO-ikat – mintha ez a szerencsétlen idióta képes lenne bármit is tenni értük. Nem bírtam kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat. Te hülye faszkalap, le se szarod a befektetőidet!” Chaut a Wall Street-i cégek azért alkalmazták, hogy előretolt sáncaikban munkálkodjon; a befektetők ugyanis szívesebben vásároltak Merrill Lynch CDO-kat, ha azokat úgy állították be, mintha nem is a Merrill Lynchhez tartoznának. Greg Lippmann természetesen okkal ültette Wing Ghaut Eisman mellé. Ha Wing Chau észre is vette Eisman kételkedését, sohasem mutatta; ehelyett inkább lekezelő hangnemben kezdett beszélni, azzal a tipikus ezt én úgyis jobban tudom! kifejezéssel az arcán. „Aztán mondott valamit, amivel teljesen padlóra küldött – emlékezett vissza Eisman. – Azt mondta: Imádom azokat az embereket, akik a piacomat shortolják, nélkülük ugyanis nem lenne mit vennem!” – Ismételje ezt meg, kérem! „Azt mondta: Minél inkább meggyőződsz az igazadról, annál több üzletet fogsz kötni, és minél több üzletet kötsz, az annál több terméket jelent nekem, amit mind megvehetek!” Ez volt az a pont, amikor Steve Eisman végre megértette azt az őrült körforgást, ami a gépezetet táplálta. Vinny, Danny és ő mindvégig úgy kötötték ezeket a fogadásokat a Deutsche Bankkal és a Goldman Sachsszal a másodlagos jelzáloghitel alapú kötvények három B minősítésű csoportjainak bedőlésére, hogy nem értették, ezeknek a cégeknek miért olyan fontos, hogy megkössék velük az

üzleteket. Most végre szemtől szembe találta magát azzal, aki a CDS-ek másik oldalán állt. És végre leesett neki: a CDO-kon átpréselt CDS-eket arra használták, hogy megsokszorozzák a kötvényeket, amelyek mögött újabb, valós jelzáloghitelek álltak. Nem volt elegendő amerikai, aki ilyen hitvány hitelekkel rendelkezett, hogy a befektetők étvágyát kielégíthesse. A Wall Street ezért arra használta a fogadásaikat, hogy szintetikus úton állítson elő ilyen papírokat. „Az még nem volt elég számukra, hogy olyan embereknek nyújtottak lakáshiteleket, akik azt sohasem engedhették volna meg maguknak. Nem. Az utolsó réteg bőrt is le akarták húzni róluk, ahányszor csak lehetett – hüledezett Eisman. – Ezért lehetséges az is, hogy a veszteségek a subprime hitelek nagyságrendjeit is bőven túlszárnyalták. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem: azért van ránk szükségük, hogy tovább tudják működtetni a gépezetet. Egy dolog járt a fejemben: Ez valóban megtörténhet?” Wing Chau még csak nem is sejtette, hogy őt pontosan azért választotta Greg Lippmann Steve Eisman mellé ezen az estén, hogy meggyőzze, hogy a CDS-ei másik oldalán álló emberek mind, egytől egyig csalók vagy idióták gyülekezete, és Chau kiválóan alakított. Például teljes meggyőződéssel állította Eismannak, hogy ha választania kellene, inkább szeretne 50 milliárd dollárnyi ócska CDO-t a zsebében tudni, mint semmit, mivel őt főleg a mennyiség után fizették. Azt is megosztotta Eismannal, hogy a legnagyobb félelme az amerikai gazdaság megerősödése, mivel ez eltántoríthatja a befektetési alapokat attól, hogy komolyabb téteket tegyenek a subprime piac bedőlésére. Eisman csak hallgatott és azon töprengett, hogyan lehetséges az, hogy a fogadásai ellentétes oldalán álló ember többé-kevésbé ugyanabban reménykedik, mint ő maga – azt pedig végképp nem értette, hogyan bízhatták nyugdíjalapok és biztosítók a tőkéjüket erre az emberre. Csak egyetlen dolgot tudott elképzelni: a három A minősítés miatt mindenki felmentve érezte magát a vállalt kockázatok alól. Danny és Vinny a hibacsi grillező fölött tekingetve próbálták folyamatosan követni az eseményeket. Elmondásuk szerint Eisman és Wing Chau remekül megértették egymást. A vacsora után azonban látták, ahogy Eisman megragadja Greg Lippmann grabancát és Wing Chaura mutatott, miközben a következőt mondta:

„Mindent shortolni akarok, amit ez a fickó megvesz!” Lippmann azt hitte viccel, de Eisman teljesen komolyan gondolta, amit mondott: a tétjeit ezentúl kizárólag egyetlen személlyel szemben akarta megtenni, aki nem volt más, mint Wing Chau. „Greg, a papírjait fogjuk shortolni és még csak előzetes elemzésekre se lesz szükség!” – mondta Eisman. Eddig Eisman csak másodlagos jelzáloghitelkötvényekre vásárolt CDS-eket, attól a pillanattól kezdve kizárólag Wing Chau CDO-ira kívánt kötvénykockázati biztosításokat vásárolni. „Végre szemtől szembe találta magát az ellenséggel!” – jegyezte meg Vinny. Egyszerre Charlie megpróbált valaki más bőrébe bújni és gyorsan lekapott három fegyvert a falról; egy Berettát, egy rövid csövű puskát és egy Uzit. Nem sokkal Las Vegas-i indulása előtt még kapkodva írt egy e-mailt partnereinek, Ben Hockettnek, akivel Vegasban volt megbeszélve a találkozó és Jamie Mainak, aki ezen a konferencián nem tervezett részt venni. „Srácok, szerintetek megszívhatjuk amiatt, hogy nem regisztráltunk előre?” – hangzott a kérdés. A Cornwall Capital életében nem ez volt az első és valószínűleg nem is az utolsó alkalom, amikor csak futólag értesültek egy nagy piaci eseményről, amire nem is kaptak meghívást, de aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy meghívatták magukat. „Ha váratlanul ott teremsz ezeken az eseményeken, végül sosem ellenkeznek az ellen, hogy beengedjenek” – jegyezte meg Jamie. Charlie mindössze néhány Bear Stearnsös arcot ismert, akik a cégnél a subprime gépezetet üzemeltették, s még velük sem találkozott soha személyesen. Mindazonáltal kapott tőlük egy levelet, amiben arra kérték: miután leszállt Vegasban, ne a konferencia helyszínén, hanem a leszállópályától néhány mérföldre, egy fedett lőtéren találkozzanak. A levél így kezdődött: „Vasárnap lövöldözni megyünk…” Charlie teljesen megdöbbent, azonnal felhívta őket, hogy kiderítse, mit akarnak pontosan. „Valahogy úgy szegeztem nekik a kérdést, hogy valóban lövöldözni akarnak… igazi fegyverekkel?!” Azon a 28-ai vasárnap délutánon a Las Vegas-i fegyverboltban nem volt nehéz a Bear Stearns CDO-értékesítőit kiszúrni a tömegből. Egytől egyig katonai nadrágot és galléros pólót viseltek,

rajtuk kívül a boltban csak fekete izompólóban feszítő kétajtós szekrények voltak. Ők leginkább a helyi erőkhöz csatlakozott önkéntesekre hasonlítottak, akik bevándorlókra vadásznak a szürke hétköznapokban, most pedig a szabadnapjukat töltik el egy fegyverboltban. A pénztár mögötti falon pisztolyok, puskák és automata fegyverek legkülönbözőbb fajtái sorakoztak. Jobbra voltak a célpontok: Oszama bin Laden fotója, egy Oszama bin Ladent élőhalott zombiként ábrázoló alkotás, különböző sapkás, kámzsás al-Kaida-terroristák, egy fekete srác, aki egy csinos nőt készül megtámadni, egy fiatal ázsiai huligán, aki egy pisztollyal hadonászik. „Letették a pultra Bear Stearnsös hitelkártyáikat, és elkezdtek muníciót vásárolni – mondta Charlie. – Ezután én is elkezdtem a fegyverek között válogatni.” Az Uzi géppisztoly volt rá a legnagyobb hatással. Ezt és egy nagy Szaddám Huszein-képet választott célpont gyanánt. A kétlövetű puska nagyot rúg, megsebezi a vállat, míg a géppisztoly könnyedségével úriemberhez méltó, nem beszélve a jóval hatékonyabb tűzerőről, amivel rendelkezett; elképesztő különbség van a tapasztalt fájdalom és az elért pusztítás között. „A Beretta jó kis fegyver, de az Uzi a csúcs” – mondta Charlie, s ezzel kilépett a boltból a kínzó gondolat kíséretében, hogy most valószínűleg durván megsérti a természet törvényeit. De ezenkívül egy megválaszolatlan kérdés is motoszkált a fejében: vajon miért hívtak engem ide? A Bear Stearnsös arcok nem voltak kispályások, mégis még csak egy szó sem esett eddig a CDObusinessről. „Az egész olyan furcsa volt; sose találkoztam korábban ezekkel az emberekkel, most mégis én voltam az egyetlen Bear Stearns-ügyfél, aki részt vettem ezen az eseményen. Mindent ők fizettek, s ha próbálkoztam, hogy hé, fiúk, szívesen veszek saját magamnak is néhány tárat, nem engedték. Továbbra is vendégként, az ügyfelükként akartak kezelni.” Persze igazság szerint az volt a legegyszerűbb módja, hogy a Wall Street-i befektetési bankok 28

szakállára játszanak egész napos Full Metal Jacket partikat, ha néhány ügyfelet is meghívtak. Természetesen, ha már meghívták az ügyfeleiket a saját kis örömünnepeikre, akkor a legkifizetődőbb az volt számukra, ha csak a legjelentéktelenebbek közül válogatnak, akiknek nem sokat adnak a véleményére – így biztosak lehettek abban, hogy a szórakozásukat sem ronthatják el. Ezek a gondolatok

sosem ütöttek gyökeret Charlie fejében, ami azért elmond róla valamit: közel sem volt annyira kritikus, mint amennyire szeretett volna az lenni. De hamarosan ez is megváltozott. A következő reggelen Charlie és Ben a Venetian előcsarnokában bámészkodtak. „Akik eladni szerettek volna, azok mind nyakkendőt viseltek, akik venni jöttek, azok közül senki sem – jegyezte meg Ben. – Nehéz volt találni valakit, akivel szót válthattunk volna; betolakodók voltunk ebben a kavalkádban.” Igazából egyetlen embert ismertek, David Burtöt, aki egykor a BlackRocknak dolgozott, s most éppen ők fizettek neki havi 50 lepedőt, hogy CDO-kat értékeljen számukra, ami ellen aztán fogadásokat köthetnek – de úgy gondolták, hogy ez nem is igazán fontos, hiszen ők azért jöttek, hogy a mindenki számára nyitott nagy beszámolókat és vitafórumokat hallgassák meg. „Nem volt teljesen tiszta saját magunk részéről sem, hogy pontosan mit keresünk ott – jegyezte meg Ben. – Próbáltunk embereket megismerni, találkozni velük. Charlie minden egyes beszéd után próbált odaférkőzni az előadókhoz, mindegy volt, kik voltak azok. Próbáltunk olyan embereket találni, akik iránymutatást adhattak volna arról, hogy mit csinálunk rosszul.” Kerestek valakit, aki hozzájuk hasonlóan, de náluk magabiztosabban látja a dolgokat. Valakit, aki elmondja nekik, miért tartja a piac lehetetlennek azt, ami minden bizonnyal be fog következni. Charlie arra utazott, hogy a gyanútlan belső emberektől információt szedjen ki, még mielőtt eszükbe jutott volna feltenni kérdéseiket, hogy ő mégis kicsoda és mit akar itt. „Amikor végre sikerült szóba elegyednem valakivel, akkor az általános reakció az volt, hogy »Várjunk csak, maguk honnan jönnek, fiúk?« Egyszerűen csak le akartak rázni; egyre csak azt kérdezgették, hogy »Egyáltalán miért vagyunk itt?«” – idézte fel Charlie. Az egyik hitelminősítő cég emberén tesztelte Charlie a Cornwall befektetési alap feltevéseit, de a fickó meglehetősen furcsán nézett rájuk, s csak annyit kérdezett, hogy „srácok, ti biztosak vagytok abban, amit csináltok?” A bennfentesek nem osztották elképzeléseiket, de megfelelő ellenérvekkel sem tudtak előállni. A legfőbb érvük a CDO-k védelmében mindössze annyi volt, hogy „a CDO-k vevői sohasem fognak elállni az üzlettől”; míg a hitelek esetében azzal érveltek, hogy azok rövid történelmük során jelentős

számban sohasem jelentettek fizetésképtelenséget. A rulettasztalok fölött mindig kivetítik az utolsó húsz kipörgetett számot. A szerencsejátékosok a saját szemükkel láthatják az utolsó nyolc pörgetés eredményét és csodálkozhatnak annak valószerűtlenségén, hogy az egyhuzamban mindig fekete volt. Mindezt azért, hogy ettől kezdve a csontjaikban érezhessék: a következő alkalommal a kis ezüst golyó már biztosan egy vörös mezőn fog landolni. Éppen ez volt a kaszinó célja azzal, hogy kivetítette a legutóbb kipörgetett számokat: a szerencsejátékosok segítségére akart lenni abban, hogy könnyebben győzzék meg önmagukat. Így sikerülhetett elültetni bennük a hamis meggyőződést arról, hogy a tétjeiket éppen a rulettasztalra kell feltenniük. A subprime jelzáloghitelek piacának közvetítői is valami hasonló trükkel csapták be magukat, amikor rövid, statisztikailag teljesen használhatatlan múltbeli eredményekkel akarták előre jelezni a jövőt. „Amikor üzletet akarsz kötni, akkor általában arra számítasz, hogy néhány okos emberrel találod szembe magad – jegyezte meg Ben. – Ebben az esetben mi még csak véletlenül sem találkoztunk ilyen emberekkel.” „Akárkivel is beszéltünk, senkinek sem volt egy épkézláb ötlete vagy magyarázata arra, hogy miért is ne torkollna ez az egész egy komoly problémába – idézte föl Charlie. – Senki sem gondolkodott el ezen.” Egy alkalommal, amikor Charlie megkérdezte az egyik Bear Stearnsös arcot arról, hogy mi lesz a CDO-kal hét év múlva, akkor az visszakérdezett: »Hét év múlva? Engem csöppet sem érdekel, mi lesz velük hét év múlva, a lényeg, hogy még legalább két évig tartsanak ki!«” Három hónappal korábban, amikor a Cornwall megtette az első tétjét 100 milliónyi dupla A minősítésű subprime CDO-ra, úgy gondolták, hogy egy igen kedvező üzletet kötöttek egy valószínűtlen eseményre: évi 500 ezer dollár biztosítási díjjal szemben ott lebegett a 100 millió dolláros főnyeremény! A piac és a minősítő ügynökségek 1:200-ra becsülték az esélyeket. Ők ennél kicsit pozitívabban látták a kimeneteket: szerintük a bedőlés valószínűsége nagyjából 1:10-hez volt. A legtöbb fogadásukhoz hasonlóan ez is egy hosszú távú opciónak tűnt csupán. Valószínűleg

egy bölcs, de ennek ellenére mégiscsak egy hosszú távú fogadás volt. Minél többet hallgatták azokat az embereket, akik a másodlagos jelzálogpiacot vitték a hátukon, annál inkább vélték úgy mégis, hogy a dupla A minősítésű kötvények bedőlése valószínűleg hamarosan be fog következni. Egy gondolat villant át Ben agyán: ezek az emberek pontosan azért hisznek a másodlagos jelzálogpiac bedőlésének valószerűtlenségében, mert az egy hatalmas katasztrófa lenne; ennél szörnyűbb eseményt elképzelni sem tudtak volna. A konferencia első reggelén követték azt a többezres tömeget, mely a kaszinóból áramlott át abba a roppant bálterembe, amelyben a megnyitót tartották. Vitafórumnak indult, de persze a vitapartnerek a legkevésbé sem akartak egymásra reflektálni, ehelyett sokkal inkább az előre elkészített, gondosan megmért adatokat s az abból jól felépített saját mondandójukat próbálták eladni. A következő három napban tucatszámra néztek végig hasonló beszélgetéseket, de mind unalmasnak bizonyult, egytől egyig. Ez az első alkalom azonban kicsit más volt, mint a többi, mivel a moderátor részegnek vagy legalábbis nagyon ziláltnak tűnt. John Devaney; ez a név szerepelt a névtábláján. Egy befektetési alapot vezetett, a United Capital Marketet, amely másodlagos jelzáloghitel-kötvényekbe invesztálta tőkéjét. Devaney körülbelül egy évtizede szponzorálta már ezt a konferenciát, az ASF-et, vagyis az Amerikai Értékpapír Fórumot, mely elnevezést részben azért kapta, mert egy fokkal kitüntetettebbnek hat, mint az, hogy Másodlagos Jelzáloghitelezési Találkozó. Ha a másodlagos jelzáloghitel-piac erkölcsi vezetőit akartuk volna megnevezni, akkor John Devaney neve biztosan ott szerepelt volna a sorban. Igazi buzgó, önelégült, magamutogató alak volt, aki imádta megmutatni a világnak, hogy van mit a tejbe aprítania; a gyűjteményében volt egy Renoir; nem mellesleg volt egy Gulfstream repülőgépe, egy helikoptere és természetesen a jacht sem maradhatott ki. Ebben az évben Jay Leno neves humoristának fizetett hatalmas összegeket azért, hogy meglátogassa a rendezvényt s szórakoztassa a meghívottakat. Most azonban úgy nézett ki, mint aki egy perc alvás nélkül csöppent ide egy éjszakai mulatozásból; John Devaney beszéde, melyben a másodlagos jelzáloghitel-piac helyzetét ecsetelte,

nyilvánvalóan rögtönzött volt. „Mégis hihetetlen volt és nagyon tudatosnak tűnt – idézte vissza Charlie. – Beszélt arról, hogy a hitelminősítők mind egytől egyig a befektetési bankok kitartottjai; arról, hogy az értékpapírok semmit sem érnek, és ráolvasta a közönségre, hogy ezzel mindannyian tisztában kellett, hogy legyenek. Olyan dolgoknak adott hangot, amire mi csak gyanakodtunk; egyszerűen úgy tűnt, hogy ki akarja teregetni a szennyest. Senki sem próbált meg különösebben védekezni; egyszerűen nem reflektáltak, elbeszéltek mellette. Úgy tűnt, mintha 29

mindenki azt a látszatot akarná kelteni, hogy ez el sem hangzott.” Egyik oldalról felvillanyozó volt egy piaci bennfentes szájából hallani, hogy igazuk volt, másfelől ha a piac is hajlandó szembenézni saját őrültségével, akkor ez az egész nem tarthat már soká. Charlie, Jamie és Ben úgy döntött, hogy itt az ideje átértékelni és újragondolni a dolgokat még mielőtt elszalasztják a lehetőséget, s nem tudnak több CDS-t vásárolni a dupla A minősítésű subprime CDO-kra. „Ez a beszéd a frászt hozta ránk; nagyon úgy tűnt ugyanis, hogy nem hat hónapunk van megkötni a tervezett üzleteket, hanem alig egy hetünk maradt” – mondta Ben. A probléma mindig az volt, hogy hogyan találjanak olyan Wall Street-i céget, amely hajlandó lenne velük kereskedni. Az egyetlen forrásukat, a Bear Stearnst hirtelenjében sokkal jobban érdekelte a lövöldözés, mint az, hogy kereskedjen velük. Mindenki más szemében ügyetlen bohócok voltak. Las Vegasban azonban rájuk kacsintott a szerencse. Meglepetésükre kedvenc tanácsadójuk, David Burt, akit azért fizettek, hogy CDO-kat elemezzen számukra, komoly elismertségnek örvendett a piacon. „David Burt Istennek számított Vegasban!” – mondta Charlie. Mindenhol a sarkában voltunk. „Helló! A fickó, akivel az imént beszélt, ő a mi emberünk. Váltana esetleg néhány szót velünk is?” A felbérelt istenségük bemutatta Charlie-t a Morgan Stanley egyik üdvöskéjének is, Stacey Straussnak. A hölgy feladata az volt, hogy amilyen gyorsan csak tud, hajtson fel minél több befektetőt, akik hajlandók lennének CDS-eket vásárolni. Charlie-nak egyszerűen nem fért a fejébe, miért hajlandó ez a nőszemély a Morgan Stanley standardjait átlépve üzletet kötni a Cornwall Capitallel. Charlie egy másik elemzőt is leszólított, aki a Wachovia Bank számára értékelte a másodlagos jelzáloghitel-

kötvényeket, s részt vett azon a sokkoló kerekasztal-beszélgetésen, amit John Devaney vezetett. A megnyitó alatt mindenki máshoz hasonlóan ő is úgy tett, mintha Devaney beszéde sosem hangzott volna el. Amikor Devaney befejezte mondandóját, a Wachovia embere egy rövid beszéddel rukkolt elő arról, hogy milyen messzemenően egészséges és szilárd alapokon is nyugszik a subprime kötvénypiac. Amint a fickó lejött a pódiumról, Charlie rögtön letámadta, s megkérdezte, hogy a Wachovia nem lenne-e hajlandó CDS-eket eladni nekik, ha már ennyire határozott az álláspontjuk. A Wing Chauval töltött vacsora utáni reggelen a mennyezeten lévő lélegzetelállító barokk freskók képei alatt Eisman végre farkasszemet nézhetett az egész kötvénypiaccal. A Venetian Hotelt – ami kívülről a Dózse-palotára, belülről viszont leginkább Dante Isteni színjátékára hasonlított – ezrével lepték el az elegáns üzletemberek, akik így vagy úgy, de a másodlagos jelzálogkötvénypiacból éltek. Egész Las Vegashoz hasonlóan a Venetian Hotelben is minden a feje tetejére állt néhány látszólag véletlen eseménynek köszönhetően, amelyek tovább emelték a helyzet szokatlanságát: a nappalok éjszakáknak, az éjszakák nappaloknak tűntek; a félkarú rablók és a nyerőgépek ontották a százdollárosokat; a hatalmas hotelszobák egyszerre túl olcsónak tűntek, mégis hatalmas élmény volt kivenni azokat. Minden közrejátszott és egyetlen célt szolgált, hogy az emberek várakozásai megváltozzanak a lehetőségeikkel és a várható nyereményekkel kapcsolatban. Éppen ez nyomasztotta Eismant: sosem szerette a szerencsejátékot. „Akkor sem tudnék téteket és valószínűségeket számolni, ha az életem múlna rajta!” – mondta. A nap végén Vinny általában alacsony téten forgó pókerre adta a fejét; Danny Lippmannhez és a többi kötvénypiaci archoz csatlakozott a kockaasztalnál, Eisman pedig lefeküdt aludni. A kötvényesek kockázás melletti voksa figyelemre méltó választás. A kockajáték a kontroll illúziójába ringatta a játékosokat – hiszen saját kezükkel dobták el a kockát –, persze ez csupán a bonyolult felszín alatti bődületes hülyeséget fedte el. „Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezek az emberek hittek abban, hogy irányítani tudják a kockát” – jegyezte meg Vinny.

A pénzügyi világ ezer és ezer pénzügyi szakembert nevelt ki magából – akik persze néhány éve még egész más területen tengették napjaikat –, s most mind a kockaasztalnál játszottak a subprime kötvénypiacon összeharácsolt pénzekből. Eisman talán mindenkinél jobban tisztában volt vele a Földön, hogy a subprime hitelpiac egy egészen jelentéktelen szelete volt a tőkepiacnak, de néhány év elég volt ahhoz, hogy a Wall Street-i profitok és munkahelyek központi motorjává váljon – ami egyébként mindenféle gazdasági racionalitásnak ellentmondott. „Olyan volt, mintha egy agyatlan gépezetet szemlélnél, ami nem tudja leállítani saját magát.” – mondta. Eisman ahhoz hasonlította a történteket, mint amikor egy vadonatúj lakásba költözik az ember, és az egyik ajtó mögött a várakozásaival ellentétben nem egy kis szobát, hanem egy új szárnyat fedez fel. „Korábban elsősorban részvénypiaci konferenciákra jártam, de azok egész másképp festettek. – mondta Eisman. – Egy olyan konferenciára jó, ha ötszáz embert össze tudtak kaparni, itt meg hétezren voltak. Önmagában a tény, hogy a részvénypiacokról senki nem jelent meg, azt sugallta számomra, hogy valószínűleg ők nem fedezték fel az itt meghúzódó lehetőségeket. Senkit nem ismertünk. Továbbra is abban a hitben éltünk, hogy egyedül mi shortoljuk ezt a piacot.” Nem érdekelték a beszédek, nem akart részt venni a kerekasztalbeszélgetéseken sem, egyszerűen nem volt kedve a statisztikai adatokat hallgatni. Személyes tárgyalásokat szeretett volna folytatni a legbelsőbb körökkel. Lippmann bemutatta őket a Deutsche Bankos kollégáknak, akik a CDO-kat terítették a befektetőknek. Ezek a kedves Deutsche Bankos figurák pedig bemutatták őket a piac pénzügyi közvetítőinek: a jelzálog-hitelezőknek, a bankoknak, akik a hiteleket kötvényekbe pakolták, a bankároknak, akik a kötvényeket újracsomagolták CDO-kba és a hitelminősítőknek, akik minden egyes szinten áldásukat adták az egészre. Egyetlen érintett csoport maradt csak ki a fényes társaságból: a fogyasztók. Az amerikai lakásvásárlók tömegei, akik valamilyen formában mégis jelen voltak: felszolgálták az italokat, forgatták a rulettkereket, kockáztak. „Vegas robbanni készült – jegyezte meg Vinny. – Maguk a lakástulajdonosok játszottak a kibaszott asztalokon.” Danny egyik barátja azzal tért

haza az éjszakából, hogy találkozott egy sztriptíztáncosnővel, akinek 30

öt különböző lakáshitele volt. Egy Ryan Stark nevű fickót – a Deutsche Bank egyik CDOértékesítőjét – jelölték ki, hogy tartsa szemmel, s ha kell, mentse ki Eismant a kínosnak ígérkező szituációkból. „E-mailek hadával árasztott el a konferencia kezdete előtt – mesélte Danny. – Aggódott és idegeskedett. »Én egyszerűen csak az esemény alapvető célját akarom tisztázni önökkel«, illetve »Csak tisztázni akarom, miért fogunk találkozni…« Biztosra akart menni, nehogy elfeledkezzünk róla, hogy kötvényeket venni megyünk oda.” A Deutsche Bank még egy formális subprime befektetőknek szóló, követendő forgatókönyvet is kiküldött számukra. „A konferencia legfőbb célja, hogy meggyőzze az embereket, továbbra is rendjén van, ha valaki ezzel a szeméttel akarja elárasztani a piacot vagy éppen venni akar belőle – jegyezte meg Danny. – Nem az érték alapú befektetők jelentették a célközönséget, akik elsősorban információszerzésért látogattak volna el az eseményre. Az egyetlen módja, hogy személyes találkozókig jussunk, az volt, hogy nem árultuk el valódi céljainkat. A Deutsche Bank kíséretet rendelt mellénk, nehogy leromboljuk a már felépített kapcsolatait; küldtek egy értékesítőt, aki kizárólag a mi megfigyelésünkért felelt.” Természetesen teljesen értelmetlen volt Eismant figyeltetni, ő ugyanis keresztes lovagnak, a gyengék védelmezőjének s a gonosz szervezkedés ellenségének látta magát. Azt is mondhatnánk, hogy a kor Pókemberének képzelte magát. Eisman tisztában volt azzal, mennyire abszurd lehet, amikor a felesége elmeséli másoknak, hogy „a férjem úgy gondolja, neki és Pókembernek ugyanaz a sorsuk.” Eisman sohasem ment bele a részletekbe és sohasem kezdte el idegennek magyarázni, mennyi hasonlóság van az ő és Peter Parker élete között – mikor mentek egyetemre, mit tanultak, mikor házasodtak meg, és így tovább –, ahogy arról sem, hogy egyetemi évei alatt a Pókember képregények legfrissebbikét lapozgatva, titkon mindig azt várta, hogy megtudja, milyen irányt vesz saját élete. Eisman az a fajta ember volt, aki könnyedén meglátta a történetek között az összefüggéseket és segített másoknak is megérteni azokat. Ez a sztori egy volt a sok közül, ami nem másoknak szólt, hanem saját magának.

Az Option One – azaz a H&R Block tulajdonában álló jelzáloghitelkibocsátó – vezérigazgatója által tartott beszéd során nyilvánvalóvá vált, hogy a mi Pókemberünknek semmi köze a Deutsche Bank piszkos kis játékaihoz. Az Option One hét hónappal korábban – 2006 júniusában – tűnt fel Eisman „radarjának képernyőjén”, mielőtt a cég jelzáloghitelezési portfoliója hihetetlen mértékű veszteséget jelentett volna. A veszteség azért volt felettébb meglepő, mert az Option One a kihelyezett hiteleket egy az egyben adta tovább a Wall Street-i cégeknek – elméletileg nem ők vállalták a kockázatot. A szerződés egyik záradéka szerint azonban a Wall Streetnek lehetősége volt a hitelek visszautalására, amennyiben a hiteligénylők már az első részletet sem tudták kifizetni. „Ki vesz fel úgy lakáshitelt, hogy már az első részletet sem tudja kifizetni?” – tette fel a kérdést Danny Moses. – „Ki az az idióta, aki kölcsönöz olyan embereknek, akik már az első részletet sem képesek rendezni?” – töprengett Eisman a probléma másik oldalát megragadva. Amikor a vezérigazgató beszédében a subprime portfolió helyzetéről kezdett beszélni s elővezette, hogy sikerült megoldaniuk a problémákat, s így várhatóan csupán 5%-os veszteséget szenvednek el kihelyezett hiteleiken, Eismannak azonnal a magasba lendült a keze. Moses és Daniel egy pillanat alatt a székükbe süppedtek. „Nem volt lehetőség kérdést intézni az előadóhoz. Beszédet tartott – jegyezte meg Moses. – De amikor meglátta Steve kezét, a fickó csak annyit tudott mondani: Tessék!” – Lenne szíves felvilágosítani, hogy ez az 5% egy valószínűség vagy csak lehetőség? – kérdezte Eisman. Valószínűség, mondta a vezérigazgató és visszatért a beszédéhez. Eisman keze persze ismét a levegőben volt, s még kalimpált is kissé. „Jaj, ne!” – gondolta Moses és még mélyebbre süllyedt a székében. „Steve egyetlen dolgot nem győzött hangsúlyozni, mindig elmondta: az legyen az alapfeltevésetek, hogy hazudnak, át akarnak verni!” – mesélte Daniel. Danny és Vinny tisztában volt azzal, hogy Eisman mit gondol a subprime hitelezőkről, de nem látták szükségét annak, hogy ezt itt, ilyen formában kifejtse. Eisman nem azért tette fel a kezét, hogy feltehessen egy kérdést. Steve a mutatóujjával s a

hüvelykujjával egy kört formált; ezzel fejezve ki tömör mondandóját: „Nulla!” – ezt mondták ezek az ujjak. – Igen?! – kérdezte a már láthatóan felpaprikázott vezér. Egy újabb kérdése van talán? – Nem – mondta Eisman. – Nulla. Nulla a valószínűsége annak, hogy a fizetésképtelenné váló hitelek aránya mindössze 5%-os legyen. A veszteség ettől jóval nagyobb lesz. – Mielőtt azonban a fickó reagálhatott volna Eismannak, megszólalt a mobilja. Ahelyett, hogy lehalkította volna, előhalászta a zsebéből és felvette. „Elnézést – mondta felállva –, ezt muszáj felvennem.” Ezzel kisétált a teremből, otthagyva az előadót és az előadást. A felesége kereste. „Egyáltalán nem volt fontos – sóhajtott a neje. – De jó alibi voltam.” Valami ekkor átvillanhatott Eismanon, amiért hajlandó volt lemondani a harcról, és valami mélyebb értelmet próbált találni az egész mögött. A Las Vegas-i kaszinó körül bolyongott, s hitetlenkedve állt a napok óta elé táruló kép előtt: hétezer ember; hétezer ember van itt, akik mind elégedettnek, sőt boldognak tűnnek a jelenlegi helyzetben. A társadalom – mely mostanra komoly gazdasági problémákkal küzd – képes volt elkendőzni a bajt, s a csalás legfőbb haszonélvezői a pénzügyi közvetítők lettek. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Eisman egy pillanatra eltűnődött – jóllehet, csak egy pillanat volt az egész hátha mégis kihagyott valamit. „Továbbra is azt hajtogatta. Mi az Isten folyik itt? Ki ez a kibaszott sok ember itt?” – idézte fel Danny és Vinny. A második kérdésre a rövid válasz úgy hangzott: az optimisták! A jelzálogpiac a maga testi valójában még mindig csak növekedett. Akik ebben a businessben utaztak, azokat sikeresnek kiáltották ki, s ők voltak azok, akik csak egy fogalmat ismertek: „Venni!” Most mindenkinek eladási opciót kellett volna hirdetni, csakhogy ebben nem volt gyakorlatuk. „Mindig is tudtam, hogy a Wall Street-i kötvénykereskedő fickók azt hiszik, hogy többet tudnak annál, amit te tudhatsz – mondta Eisman –, és ez általában igaz is volt. Nem tartoztam közéjük, mégis az egész iparág bedőlésére játszottam és tudni akartam, hogy tudnak-e valamit, amit én esetleg nem. Valóban lehetséges lenne ez? Valóban ennyire egyszerű lenne ez az egész?” Privát tárgyalásokat folytatott hitelezőkkel, bankárokkal,

hitelminősítőkkel; próbálta felmérni, kivel áll szemben, s a mérce az intelligencia volt. „Tanulómódban volt – mondta Vinny. – Amikor valami igazán felkeltette az érdeklődését, akkor úrrá tudott lenni kényszeres küzdeni akarásán, és hagyta érvényesülni kíváncsiságát. Biztosan azt mondaná: hosszú évek munkájának eredménye, hogy megtanult viselkedni, az igazság azonban az volt, hogy most először tartotta a kezében a kirakós összes darabját.” Steve Eisman többnyire a legrosszabban akart hinni, s ez 2007 körül hatalmas taktikai előnyt jelentett számára az amerikai pénzügyi piacokon. Mégis élt benne még valami a kicsi Steve hiszékenységéből, aki a vadiúj bringáját hajlandó volt kölcsönadni egy vadidegen fiúcskának. Még mindig érték meglepetések. A Household Finances élménye felnyitotta a szemét, s többé már nem hitt abban, hogy majd az állam közbelép s megakadályozza a gazdag cégeket, hogy ne zsákmányolhassák ki a szegény embereket. De még a szabadpiac fogalmi keretein belül is léteznie kell egy szabályozónak, amely képes a túlkapásokat s a szertelenséget kezelni. Elméletileg a hitelminősítők pont erre voltak kitalálva. Minél összetettebbekké váltak a papírok, annál inkább szükség volt a minősítő cégekre. Bár azt mindenki tudta, hogyan kell értékelni egy amerikai államkötvényt, a jelzálogkötvény alapú CDO-k értékelésének menetéről a legtöbb embernek lövése sem volt. Egy semleges döntőbíróra volt szükség, aki értékítéletet mondhatott ezekről az igencsak zavaros és kockázatos hitelekről. „Vegasban világossá vált számomra, hogy az egész iparág csak a minősítőkben bízik – mondta Eisman. – Mindenki hitt nekik; így nem volt szükségük a latolgatásra sem.” Eisman majdnem két évtizedig dolgozott a Wall Streeten – de mint minden részvénypiacban utazó bróker –, soha senkivel sem ült egy asztalnál a Moody’s vagy a Standard & Poor’s emberei közül. Kivéve amikor biztosítócégek papírjaival foglalkoztak, akik abban a pillanatban, amikor nem tudták értékesíteni termékeiket, hitelekre szorultak, hogy teljesíteni tudják esetleges kötelezettségeiket. Ellenkező esetben a tőzsdei brókerek nem foglalkoztak az értékelőkkel. Most, hogy Eismannak megvolt az első találkozója velük, egy dolog rögtön szemet szúrt neki – ami Vinnynek s Dannynek is feltűnt –: az alkalmazottaik képességei. „Ismeritek az

érzést; olyan volt ez, mint amikor az ember besétál egy postára és rögtön észreveszi a szakadékot az állami alkalmazottak és az átlagemberek között – mondta Vinny. – A minősítők emberei mind olyanok voltak, mint az állami alkalmazottak.” Együttesen több hatalmuk volt, mint bárkinek a kötvénypiacon, de önmagukban senkik voltak. „Mind alulfizetettek” – mondta Eisman. „A legokosabbak átigazolnak a Wall Street-i cégekhez, így később könnyedén tudnak segíteni egykori munkahelyük manipulálásában is. Elméletileg semmi sem fogható ahhoz, ha elemzőként a Moody’snak dolgozhatsz. Azt kellene mondani, hogy: »Nincs nagyszerűbb annál, mint hogy a Moody’s elemzője lehetek« – ehelyett ez mégis a legalsó szintnek bizonyult. Az senkit sem érdekelt, hogy a Goldman pozitívan értékelte a General Electric papírjait; az már annál inkább nagy dolognak számított, ha a Moody’s értékelte le azokat. Akkor miért is akart mégis a moody’sos elemző a Goldmannál dolgozni? A Goldman Sachsos banki elemzőnek kellett volna kapálóznia azért, hogy a Moody’snál dolgozhasson. Ott kellett volna lennie az elitnek!” Az egész iparágat vitték a hátukon; mégis akik náluk dolgoztak, aligha voltak igazán részei ennek az üzletnek. Egyfolytában összetévesztették őket, ha a termekben tébláboltak; hol holmi alacsonyabb szinten dolgozó Well Fargó-i kereskedelmi bankároknak, hol az Option One embereihez hasonló talpnyalóknak nézték őket, akik a jelzáloghitelezők kegyeit keresték bármi áron. Vegasban is egyszerű öltönyben flangáltak, ami önmagában is sokat elárult róluk, de ha ez nem lett volna elég, akkor az öltönyök árából már biztos lehettél a dolgodban. Rajtuk kívül mindenki elegáns üzletemberként jelent meg, de azon kevesek, akik igazán fontosnak számítottak, háromezer dolláros olasz öltönyöket hordtak. (Ez is a Wall Street-i kulisszák rejtélye volt, bár egyik bankár sem volt igazán otthon a ruhakészítés művészetében, mégis egy szempillantás alatt megállapították, mennyivel került többe a szembenálló Wall Street-i figura öltönye.) A hitelminősítők emberei J. C. Penneys kék színű öltönyökben jelentek meg, hozzájuk túlontúl passzoló nyakkendőikben és az extrémen kikeményített ingekben. Nem voltak igazi játékosok és még csak nem is ismerték azokat, akik azok voltak. Azért fizették őket, hogy a Lehman, a Bear Stearns és a

Goldman Sachs kötvényeit értékeljék, de még csak a nevüket sem tudták azoknak a Lehmannál, a Bear Stearnsnél vagy a Goldmannál dolgozó figuráknak, akik meggazdagodtak abból, hogy a hitelminősítők modelljeikben tátongó hibákon élősködtek. Semmi másra nem voltak képesek azon kívül, hogy valahogy elvégezzék a munkájukat. Gyávának, félénknek és kockázatkerülőnek tűntek. Danny csak annyit mondott: „Na velük sem fogunk a kockázóasztaloknál összefutni.” Vegasban szembesült azzal Eisman, hogy „mindaz, amitől tartottam, a legkevésbé sem érdekli a hitelminősítőket. Emlékszem, hogy ott ültem és csak arra tudtam gondolni: »Istenem, mennyire szánalmas is ez az egész.« Ha valakivel leállsz beszélgetni, akkor meg tudod állapítani, hogy annak a valakinek milyenek a képességei. Egyszerűen csak tudod. Amikor Richard Posnerrel, egy valódi tudóssal ülsz szemben, akkor tisztában leszel azzal, hogy ő Richard Posner, anélkül hogy bemutatkozna. Amikor a hitelminősítőkkel ülsz le tárgyalni, akkor csak annyit fogsz tudni, hogy ezek bizony a hitelminősítők.” Részükről egyetlen dolog volt fontos: maximalizálni a Wall Street-i bankok számára készített minősítések számát, s begyűjteni utána a díjakat. A Moody’s egykor zárt tulajdonban volt, 2000-ben ment tőzsdére. Azóta a bevétele hihetetlenül megugrott, a 2001-es 800 millió dollárról 2006-ra 2,03 milliárd dollárra. A növekedés jelentős része – ami bizonyosan nagyobb volt, mint 50%, de ennél többet senki sem volt hajlandó elárulni Eismannak – a lakáshitelezési szektor titokzatos bugyraiból származott, amit modern pénzügyi szektornak is neveztek. Az volt a legbiztosabb módja, hogy ilyen üzleteket köss, ha elfogadtad az iparág által diktál feltételeket. „Mindenkinek ugyanazt a két kérdést tettük fel – mondta Vinny. – Mit gondol a lakásárakról és a várható veszteségekről?” Mindkét minősítő úgy nyilatkozott, hogy lakásáremelkedést vár, és nagyságrendileg a hitelek 5%-át taksálták bedőlésre – ami, ha igaz, akkor a leggyengébb, három B minősítésű subprime kötvények továbbra is jól teljesíthettek volna. „Úgy tűnt, mintha előre lezsírozták volna, hogy ez az 5% jó számnak tűnik – mondta Eisman. – Kivétel nélkül mindenki 5%-ról beszélt. Ők egy pártot alkottak mind, s a becsült veszteség mértéke volt a politikai 31

választóvonal ebben a sztoriban.”

Ami igazán megdöbbentette

Eismant, az az volt, hogy Vegasban senkivel sem találkozott, akin akár kicsit is látszódott volna, hogy legalább magában vívódik az események miatt. Továbbra is csinálták, amit eddig is, s nem igazán törődtek a következményekkel. Eisman és kollégái kötvénypiacról alkotott képe Las Vegasban kristályosodott ki igazán. „Ez volt az a pont, amikor egyszerre kiáltottunk fel: Ó te jó ég! Ez nem egyszerűen egy hitel; ez egy rohadt piramisjáték.” Vegasban az a mindig felmerülő, hátul motoszkáló, idegesítő kérdés, hogy „Talán a kötvényekben utazó arcok tudhatnak valamit, ami elkerülte a figyelmünket?” megszűnt végre. A helyét újak váltották föl: „Pusztán azonnali elbocsátást érdemelnek ezek a gazfickók vagy akár börtönt is? Megtévesztették őket, nem láttak tisztán vagy tisztában voltak azzal, amit tesznek?” Danny azon a véleményen volt, hogy az emberek túlnyomó részét a hatalmas hozamok és a saját részesedésük vakította el, így nem láthatták az időközben jócskán megemelkedő kockázatokat. Vinny mindig egy fokkal keményebben és szkeptikusabban fogalmazott: „Több volt az idióta, mint az igazi csirkefogó, de az utóbbiak voltak magasabb beosztásban.” A hitelminősítők olyannyira lent voltak, amennyire csak ebben az iparágban mélyre lehetett süllyedni, és valóban úgy tűnt, hogy a náluk dolgozóknak fogalmuk sincs arról, milyen arcátlan játékot űznek velük a Wall Street-i vállalatok. Az egyik Las Vegas-i találkozó alkalmával, a harmadik s egyben legkisebb hitelminősítővel, a Fitch Ratingsszel folytatott megbeszélésen egy ötlet futott át Vinny agyán. „Mindannyian tudjuk, hogy az önök által közölt minősítésekre figyel a legkevésbé a világ – mondta nekik, amilyen udvariasan csak tudta. – A piacon ott van két nagy szereplő, mindenki rájuk figyel, és ott vannak maguk. Ha végre állást akarnak foglalni – és el akarják nyerni az emberek figyelmét –, miért nem járják a saját útjukat s próbálnak valós képet mutatni az embereknek?” Azt remélte, hogy ezek a jó emberek a Fitch Ratingstől megértik a lényeget, s látni fogják az ötlete mögött a rációt – talán még egy elégedett mosolyt, örvendezést is várt volna. „Ehelyett mindannyian támadásnak vették, amit mondtam és csúnyán nekem estek, mintha egyikük sem értené, hogy miről beszélek” – mondta Vinny.

Amikor elindultak Las Vegasba, egy kicsivel kevesebb mint 300 millió dollárnyi kötvényre volt short pozíciójuk. Mire visszatértek, ez a szám 550 millióra emelkedett a Wing Chau CDO-i ellen tett újabb tétekkel. Mindössze 500 millió dollár felett rendelkeztek, így már a jelenlegi portfoliójuk is komoly terhelést jelentett. Mégse álltak itt meg; az irodába visszaérve már az első napon a Moody’s részvényeit kezdték el shortolni 73,25 dolláros áron, újabb és újabb Wing Chauhoz hasonló embereket. Olyan cégeket és befektetőket próbáltak felhajtani, akik hajlandók voltak a fogadás másik oldalát tartani.

A nagy kincsvadászat Charlie Ledley és Ben Hockett azzal a meggyőződéssel tért haza 2007. január 30-án Las Vegasból, hogy az egész pénzügyi világ elvesztette a józan eszét. „Anyámnak csak ennyit mondtam: Azt hiszem, hamarosan a kapitalizmus bukásával kell, hogy szembenézzünk – idézte fel Charlie. – Amire ő csak annyit mondott: Oh, Charlie, téged kezeltetni kellene!” A kifejlesztett befektetési taktikájuk ama kivételes adottságukra épült, hogy mindig képesek voltak kívülről, elhatárolódva szemlélni mások meggyőződését; de a mostani határozott meggyőződésük még nekik is új és szokatlan volt. Jamie még írásos feljegyzést is készített partnerei számára, amiben azt latolgatja, hogy ha most valóban az egész társadalom bedőlésére játszanak, akkor egy olyan fogadást kötöttek, aminek a bekövetkezését az állam egyszerűen nem engedheti meg! „Amikor a 32

CDO~felárak növekedni kezdenek – írta –, akkor az azt fogja jelenteni, hogy az általunk ismert pénzügyi világ kezd összeomlani… Ebben a helyzetben az amerikai Fed beavatkozhat… Azt hiszem, a legfőbb kérdés az, mekkora méretet kell elérnie a válságnak ahhoz, hogy az állami szervek beavatkozzanak.” Sok minden más mellett a Las Vegas-i konferencia elsősorban arra hivatott, hogy tovább erősítse az emberek piacba vetett hitét. Egyetlen nappal a konferencia után azonban, amint a piaci szereplők visszatértek mindennapos feladataikhoz, a piac zuhanni kezdett. 2007. január 31-én, az ABX, a három B besorolású subprime jelzáloghitel-kötvények tőzsdei indexe – éppen az a szelete a jelzáloghiteleknek, amelyekből a CDO-kat is előállítják – több mint egy pontot zuhant a tőzsdén 93,03-ról 91,98-ra. Az elmúlt néhány hónapban az index folyamatosan, nagyon lassan, apró lépéseket téve kúszott le 100-ról 93-ra, így most ez az 1 pontos esés sokként érte a piacot – és tovább növelte Charlie aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg túl későn bukkantak erre a

világraszóló üzletre, s most már nem tudnak annyi üzletet kötni, amennyit kellett volna. A Morgan Stanley-s hölgy tartotta a szavát: tíz nap alatt nyomta át az ISDA-megállapodásukat, ami normál esetben több hónapig is eltartott volna. Átküldött Charlie-nak egy listát, amelyen azok a dupla A minősítésű papírok szerepeltek, amelyekre a Morgan Stanley hajlandó volt hitelkockázati 33

biztosításokat kötni. Charlie egész éjszaka fennmaradt és próbálta kitalálni, hogy melyik ellen lenne érdemes fogadni, de amikor másnap felhívta, azzal kellett szembesülnie, hogy a Morgan Stanley álláspontja megváltozott az éjszaka folyamán. Amikor beszélt az üzletkötőjükkel, akkor még a biztosítás ára száz bázispont körül mozgott (tehát éves szinten a biztosított összeg 1%-ába került), de amikor a következő reggelen felhívta, hogy megkössék az üzletet, az ár már több mint a duplájára emelkedett. Charlie szitkozódott és morgott a méltánytalanság miatt, mire a Morgan Stanley-s üzletkötő és főnökei hajlandók voltak lejjebb menni kicsit a díjjal. 2007. február 16-án a Cornwall 150 bázispontos áron megállapodott a Morgan Stanleyvel és 10 millió dollárnyi CDO-ra kötöttek kötvénykockázati swapügyletet – ami mellesleg a Gulfstream nevet viselte, nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna. Öt nappal később, február 21-én, a piacon megjelent egy TABX nevű index, mely a hozzá tartozó CDO-k kereskedéseinek alakulását mutatta. Most először Charlie Ledleynek, a piac többi szereplőjéhez hasonlóan, lehetősége volt a tőzsdei piacon folyamatosan nyomon követni a CDO-k árának alakulását. Az ár igazolta a Cornwall elméletét, amit egyetlen piaci szereplővel folytatott beszélgetés sem igazolhatott volna jobban. Az első napi kereskedés után a CDO-k mögött álló hitelek több mint 15%-a fizetésképtelenné vált, így az index – melyben többek között szerepelt az a dupla A minősítésű CDO is, ami ellen a Cornwall Capital fogadott – 49,25 pontos veszteséggel zárta a napot: értékének több mint a felét veszítve el, mindössze egyetlen nap alatt. Végre láthatóvá vált mindenki számára a hihetetlen szakadék: az egyik oldalon a Wall Street-i cégek elképesztően kis hozamú dupla A minősítésű CDO-kat névértéken vagy 100 pontos árfolyamon adtak el, s a szinte azonos CDO-kat felölelő index papírjaival 1 dollár helyett 49 centen kereskedtek. Morgan Stanley-s és Deutsche Bankos kereskedőik e-

mailek hadával árasztották el őket, amelyek mind azt bizonygatták Charlie-nak, hogy nem szabad messzemenő következtetéseket levonnia az újonnan, szabadon kereskedett CDO-k árának alakulásából a subprime CDO-k ellen kötött fogadásainak értékét illetően. Ugyanis ez jóval komplikáltabb ennél. Másnap Charlie felhívta a Morgan Stanleyt abban a reményben, hogy talán további biztosításokat tud kötni. „Valami olyasmit mondott az üzletkötőnk, hogy »Nagyon-nagyon sajnálja, de a cég már nem foglalkozik ezzel többé. Megváltozott az üzletpolitika.«” Egyetlen éjszaka alatt a Morgan Stanley, amely mindent hajlandó volt megtenni azért, hogy újabb és újabb biztosításokat tudjon eladni, hirtelen meggondolta magát, s hallani sem akart többé az ilyen típusú ügyletekről. „Aztán kapcsolta a főnökét – mivel meglehetősen ingerülten reagáltunk: »Mégis mi az isten folyik ott?« –, aki annyit mondott, hogy »Igazán sajnáljuk, de a bank egy másik részlegében komoly változások történtek, amely a Morgan Stanley legfelsőbb szintjéről vezérelt általános kockázatkezelési intézkedéseket vontak maguk után.« Ezután egyetlen üzletet sem sikerült kötnünk velük.” Charlie-nak még csak ötlete sem volt, mi ébresztette tudtára a Morgan Stanleyt – de nem is gondolkoztak rajta igazán sokat –, Ben és ő azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni azzal a fickóval a Wachovia banktól, akire még Las Vegasban csapott le s győzte meg, hogy kössön üzletet a Cornwall Capitallel. „Az ügyfélkörükben egyetlen hedge fund sem szerepelt, így érdekelte őket a találkozó – emlékezett vissza Ben. – Próbáltak nagymenőknek mutatkozni.” A Wachovia meglepő módon még mindig hajlandó volt olcsó biztosítást kötni másodlagos jelzálogkötvényekre, a Cornwall Capitallel való közvetlen üzletkötésből származó kockázatot azonban a hitelügyintézőjük nem volt hajlandó elfogadni. Eltartott egy ideig, de Charlie-nak sikerült elérni a másik Uzi-őrült Bear Strearnös fickónál, hogy álljon a két cég közé, s egy megfelelő díj ellenében vállalja a közvetítő szerepét. A 45 millió dolláros üzletet már 2007 februárjában elindították, de az apróbb részletek tisztázása több hónapig tartott, ezért a tranzakciót csak májusra sikerült lezárni. „A Wachovia Isten ajándéka volt nekünk – mondta Ben. – Olyan volt ez, mintha harmincezer láb magasságban leállt volna a motor, s a Wachoviának mégis akadt

volna egy-két felesleges, eladásra váró ejtőernyője. Rajtuk kívül senki más nem árult már ejtőernyőt, mivel senki sem gondolta, hogy lehet rá igény. Ezután minden kapu bezárult.” Egy kevesebb mint 30 millió dolláros portfolióval a hátuk mögött a Cornwall Capital ekkorra több mint 205 millió dollárnyi biztosítást kötött másodlagos jelzáloghitel-kötvényekre, és a legjobban az aggasztotta őket, hogy sehogy nem tudták növelni ezt az összeget. „Mindent megtettünk azért, hogy még többet vehessünk – jegyezte meg Charlie. – Megadtuk a cégek által kért árakat is. Mégis legtöbbször azzal hívtak vissza, hogy: hoppá, ez majdnem összejött! 34

A helyzet nagyon hasonlított Charlie Brown és Lucy viszonyára. Amikor épp bele akartunk rúgni abba a nyomorult focilabdába, mindig elrúgták előlünk. Megnöveltük a téteket, de az abban a pillanatban feljebb is ugrott.” Az események semmilyen racionalitást sem követtek. A subprime CDO-piac tovább ketyegett éppúgy, mint korábban, a nagy Wall Street-i vállalatoknak mégsem volt már szükségük a befektetőkre, akik nyersanyaggal látták el a gépezetet – azokra a befektetőkre, akik további CDS-eket szerettek volna vásárolni. „Rengetegen játszottak hosszú távra, mégsem volt hajlandó senki rövid távú fogadásokat kötni velünk” – jegyezte meg Charlie. Nem lehetett biztos benne, hogy pontosan mi is folyik a nagyvállalatok berkein belül, de arra tippelt, hogy néhány kereskedő felismerte a küszöbön álló katasztrófát, s most kapkodva próbálja menteni a menthetőt, mielőtt az egész piac összeomlana. „Azt gyanítottam a Bear Stearns embereiről, hogy ha volt is eladó CDSük, azt mind saját maguknak tartották meg” – mondta Charlie. Február végén a Bear Stearns egyik elemzője, Gyan Sinha egy hosszú tanulmányban közölte, hogy a közelmúltban átélt hanyatlásnak semmi köze a subprime jelzáloghitel-kötvények minőségéhez, s tulajdonképpen az egész jelenség is csak a piac szeszélyességének iskolapéldája. Charlie a cikket olvasva csak arra tudott gondolni, hogy a szerzőnek valószínűleg fogalma sincs a piacon zajló eseményekről. A Bear Stearns elemzője azt állította, hogy a dupla A besorolású CDO-kat 75 bázisponttal a kockázatmentes hozamok felett adják-veszik – ebben az esetben Charlie-nak nagyjából 0,75%-os éves díj ellenében CDS-eket is

kellett volna kapnia a piacon. Az igazság azonban az volt, hogy a Bear Stearns kereskedői még ötszörös áron sem voltak hajlandók CDS-eket eladni. „Felhívtam a fickót és megkérdeztem, hogy mi a szent szarról hablatyol. Erre azt mondta: nézze, az üzletek pontosan a megadott áron köttetnek. Visszakérdeztem: mondja csak, a kereskedők valóban ezen az áron adják-veszik a papírokat? Erre nem válaszolt, csak annyi mondott, hogy: mennem kell. És letette a kagylót.” Ekkorra szinte nevetségesnek tűntek számukra a megkötött üzleteik – olyan volt, mintha egy már lángokban égő házra vettek volna olcsó lakásbiztosítást. Ha a subprime piac csak a legcsekélyebb mértékben is ésszerűen működött volna, ebben a szent minutumban húzta volna le a rolót. Több mint tizennyolc hónapon keresztül, 2005 közepétől egészen 2007 elejéig érzékelhető volt az egyre növekvő szakadék a másodlagos jelzáloghitel-kötvények ára s a mögöttük álló hitelek értéke között. 2007 januárjának végén a kötvények ára – s leginkább az ABX kötvényindex – először csak fokozatosan esett, aztán hirtelen egyszerre zuhanni kezdtek; június elejére a három B besorolású subprime kötvények indexei 60 pont körül zártak – ami több mint harmincszázalékos csökkenést jelentett az eredeti értékükhöz képest. Ennek köszönhetően a CDO-knak is be kellett dőlniük, mivel nem álltak másból, mint három B minősítésű papírokból. Ha a narancs rohadt, akkor a narancslé is pocsék lesz. Mégsem így történt. Ehelyett a Wall Street-i óriások, élükön a Merrill Lynchcsel és a Citigrouppal újabb 50 milliárd dollárnyi CDO-t bocsátottak ki és adtak el. „Ez teljesen keresztülhúzta a számításainkat – emlékezett vissza Charlie. – Minden visszatért a megszokott kerékvágásba, pedig nyilvánvaló volt, hogy semmi sem volt rendben. Tisztában voltunk vele, hogy ekkorra a CDO-k mögött álló fedezet már rég összeomlott, mégis minden ment a maga útján, mintha semmi sem történt volna.” Olyan volt, mintha egy pillanatra az egész pénzügyi világ meggondolta volna magát – aztán hirtelen rádöbbent, hogy ezt azért mégsem teheti meg. A Wall Street-i óriások – nevezetesen a Bear Stearns és a Lehman Brothers – nem hagytak fel az olyan piaci jelentések terjesztésével, melyek a piac stabilitásáról biztosították a

piaci szereplőket. Április végén a Bear Stearns egy CDOkonferenciát is tartott, ahová Charlie is besurrant, hátha megtud valami újat. Az eredeti menetrendben szerepelt egy előadás, ami a Hogyan shortoljunk CDO-kat címet viselte, de ez végül lekerült a napirendről csakúgy, mint a Bear Stearns honlapjára feltett slideshow és a hozzá tartozó szöveg is. A Moody’s és a Standard & Poor’s is visszavonulót fújt, méghozzá egy igen sokatmondó módszert választva: május végén a két nagy hal bejelentette, hogy átgondolják a subprime kötvények értékelésére használt modelljeiket. Charlie és Jamie rögvest ügyvédet fogadott, s azzal a kérdéssel álltak a Moody’s elé, hogy ha a jövőben másképpen fogják értékelni a másodlagos jelzáloghitel-kötvényeket, akkor az is elképzelhető, hogy az eddig rosszul értékelt, nagyjából kétezer milliárdnyi hitel- és kötvényállományt is felül kívánják vizsgálni? A Moody’s úgy vélekedett, hogy ez nem lenne jó ötlet. „Erre emlékeim szerint vissza is kérdeztünk: tehát úgy gondolják, hogy nem szükséges mindet átértékelni, éppen csak azokat, amiket shortolunk? – idézte fel Charlie. – Amire csak annyit tudtak mondani, hogy: hmmmmmmmmm… nem.” Charlie, Ben és Jamie számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Wall Street-i cégek azért akarják most felnyomni a CDO-k árait, mert vagy a veszteségeiket akarták csökkenteni azáltal, hogy gyanútlan vásárlókat szipolyoznak ki, vagy az utolsó néhány milliárdot akarták még kipréselni ebből a korrupt üzletből. Bármelyik esetről legyen szó, a végeredmény megegyezett: az utolsó cseppeket is kifacsarták a narancsokból, a gyümölcslevet pedig eladták annak ellenére, hogy a narancsok kétségtelenül rohadtak voltak. „2007 márciusára teljesen biztosak voltak abban, hogy a két lehetőség közül az egyiknek igaznak kell lennie – mondta Charlie. – Vagy bunda van a dologban, vagy mi vagyunk eszeveszetten őrültek. A csalás annyira elképesztő méreteket öltött és olyannyira nyilvánvaló volt, hogy úgy gondoltuk, ennek még a demokráciára is lehet hatása. Kezdtünk megrémülni.” Mindketten ismertek újságírókat a The New York Timestól és a Wall Street Journaltól, de senkit sem érdekelt a sztorijuk. Az egyik barátjuk a Journaltól összehozta őket az Értékpapír és Tőzsdefelügyelet (SEC) büntetés-végrehajtó osztályával, de őket sem érdekelte az ügy. „Manhattan

központjában, a pénzügyi negyedben fogadtak minket, és udvariasan végig is hallgattak. De mégis leginkább egy terápiás kezelésre hasonlított az egész – mondta Jamie. – Leültünk és elmondtuk, hogy milyen őrültségeket tapasztaltunk, de úgy tűnt, hiába beszélünk, a másik oldalról csupán üveges szemek meredtek ránk. Valószínűleg eszelősnek festhettünk, mint akik legalább három napja nem aludtak, de abban teljesen biztosak voltunk, hogy semmit sem értenek abból, hogy mi az a CDO vagy mik azok az eszköz alapú értékpapírok. Lépésről lépésre próbáltuk elmagyarázni nekik egyes ügyleteinket, de meg voltunk róla győződve, hogy ebből sem sikerült felfogniuk semmit.” A SEC valószínűleg már az elején elveszítette az események fonalát, s sohasem próbálta újra felvenni azt. A Cornwallnak még a társadalom összeomlásának réménél is volt egy égetőbb problémája: nevezetesen a Bear Stearns bukása. 2007. június 17-én a Bear Stearns Asset Management, egy a Wing Chauéhoz hasonló CDO-vállalat – azzal a különbséggel, hogy ezt egykori Bear Stearnsös kollégák vitték, s a hátuk mögött ott állt az anyavállalat – bejelentette, hogy a másodlagos jelzáloghitelkötvények bedőlésére kötött biztosításokon tetemes pénzt bukott, s még az alap bezárása előtt köteles 3,8 milliárd dollárnyi összeget kipengetni azoknak, akikkel az üzleteket kötötték. Egészen eddig a pillanatig fogalmuk sem volt róla, hogy miért kizárólag a Bear Stearns volt hajlandó biztosításokat eladni a különböző CDO-kra. „A Bear a CDO-piacon folyamatosan likvid volt, sohasem értettem meg, hogyan csinálja. Volt egy szereplő, aki mindig ott állt az ügyletek másik oldalán. Nem tudhattuk, hogy a megkötött üzletek egyenesen a saját alapjukhoz futottak be, valójában korábban elképzelésünk sem volt arról, hogy pontosan hova kerültek ezek.” Éppen ezért egy komoly probléma merült fel: a Bear Stearns a Cornwall Capitalnek adta el a CDS-ei nagyjából 70%-át. Csakhogy mivel a Bear Stearns egy nagy és befolyásos cég volt, a Cornwall Capital pedig csak egy garázsból indult hedge fund, a Bear Stearnsnek nem kellett biztosítékot adnia a Cornwall-lal kötött üzletekhez. A Cornwall így most teljesen ki volt téve annak, hogy a Bear Stearns egyszerűen képtelen lesz kifizetni a kockára tett pénzt. A Cornwall Capital nem tehetett sokat, de azt azért ők is érzékelték,

hogy a Bear Stearns korántsem volt akkora hatással a kötvénypiacra, mint amekkora hatással a piac visszahatott rá. „A kis kockázatú közvetítői működéstől lassan, de biztosan elpártoltak, s a subprime jelzálog-hitelezés motorjává váltak – mondta Jamie. – Ha a subprime jelzáloghitelezési-piac bedől, akkor vele bukik a Bear Stearns is.” Még márciusban a Cornwall Capital 105 millió dollárnyi CDS-t kötött a Bear Stearns részvényeire, tehát magára a Bear Stearns bedőlésére is játszottak, amit a brit HSBC bankon keresztül bonyolítottak le. Ha a Bear Stearns bedől, akkor a HSBC fizet nekik 105 millió dollárt, amivel persze csak a kockázatokat akarták a HSBC-re hárítani. A HSBC a harmadik legnagyobb bank volt a világon, így kicsi volt az esélye annak, hogy esetleg az is csődbe mehet. 2007. február 8-án azonban épp a HSBC bejelentése rengette meg a piacot, amikor bejelentette, hogy a subprime jelzáloghitel-portfolióján egy hihetetlen mértékű veszteséget kellett elkönyvelnie. Akkor lépett be a piacra, amikor 2003-ban felvásárolta Amerika legnagyobb személyi hitelezéssel foglalkozó vállalatát, a Houshold Finance-ot. Ez ugyanaz a Household Finance volt, ami annak idején Steve Eismant is átsegítette azon a keskeny kis határvonalon, amely Wall Street-i szkeptikusokat elválasztja a cinikusok táborától. Társadalmi szempontból az amerikai kötvénypiacnak, ennek a több ezer milliárd dolláros csalásokon nyugvó üzletnek a lassú, de annál biztosabb szertefoszlása komoly katasztrófát jelentett. A hedge fundok szempontjából viszont egy életre szóló lehetőség volt. Steve Eisman egy 60 milliós részvényalappal kezdte, mostanra viszont nagyságrendileg 600 millió dollárnyi értékű subprime értékpapírt shortolt, s semmi más nem foglalkoztatta, csak az, hogy még többet vehessen. „Előfordult, hogy az ötleteit nem lehetett megvalósítani; de ez alkalommal nem ez volt a helyzet!” – mondta Vinny. Eismannak azonban most mégis meg volt kötve a keze, egyrészt a FrontPoint Partners miatt, tágabb értelemben pedig a Morgan Stanley miatt. Mint a FrontPoint vezető kereskedője, Danny Moses gyakran találta kereszttűzben magát Eisman és a FrontPoint kockázatkezelői között – akik mellesleg nem igazán értették, hogy

mit is csinálnak Eismanék. „Felhívtak és arra kértek, hogy mondjam meg Steve-nek, hogy csökkentenünk kellene ezeknek a részarányát. Persze ha ezzel odamentem Steve-hez, akkor ő azzal küldött vissza, hogy mondjam meg nekik, hogy Basszák meg! Így hát vissza kellett mennem megmondani, hogy Basszátok meg!” Persze a kockázatkezelők ettől még nem hagytak nekik nyugtot, tovább akadályozták Eismant. „Ha a kockázati részleg jóváhagyott valamit, mondjuk, hogy valamiből akár tízszer annyit is vehetünk, akkor az biztos, hogy Eisman rögvest tízszer annyit is vett belőle” – mondta Danny. Greg Lippmann folyamatosan bombázta Dannyt és Vinnyt az egyre romló lakáspiaci hírekkel, amelyeket most először Danny és Vinny próbált eltitkolni Eisman elől. „Mindig attól féltünk, hogy amikor legközelebb kijön az irodájából, azt fogja kiáltani, hogy ezermilliárdot akarok!” – idézte fel Danny. 2007 tavaszára a másodlagos jelzálogkötvény-piac hihetetlen módon egyszer csak erősödni kezdett. „A pénzügyi világ problémái mégsem lesznek komolyabb hatással az egész gazdaságra” – idézték Ben Bernankét, az amerikai központi bank elnökét egy március 7-ei interjúból. „A hitelek stabilizálódtak márciusban és áprilisban – mondta Eisman. – És a márciusi és áprilisi erősödés hátterében mindig ugyanaz áll: ilyenkor érkeznek meg az emberek számláira az adóvisszaigénylések. Az ember azt hinné, hogy az értékpapírpiac szereplőinek ezzel maximálisan tisztában kell lenniük. És természetesen tisztában is voltak. Mégis hagyták, hogy a hitelfelárak tovább nőjenek. Ezt egyszerűen nem tudtuk hová tenni, eszeveszett őrültség volt. Teljesen elment az eszük?” Hihetetlen volt, de a részvénypiac továbbra is szárnyalt, és a FrontPoint kereskedési asztalaival átellenben a tv egyfolytában olyan híreket közölt, amelyek növekedésről tudósítottak. „Kikapcsoltuk a CNBC-t – idézte fel Danny Moses. – Borzasztóan zavart bennünket, hogy még ők is teljesen elszakadtak a realitásoktól. Bármi negatív is történt, azt valahogy mindig pozitívként állították be, ha pedig esetleg valami pozitív esemény következett be, azt aránytalanul felnagyították. Képesek voltak befolyásolni az emberek gondolatait. Nem hagyhattuk, hogy ilyen szarral tömjék a fejünket.” Las Vegas-i visszatérésük után elhatározták, hogy zaklatni fogják a hitelminősítőket, s azokat a Wall Street-i figurákat, akik

megbuherálták az értékelési modelleket, azért, hogy még némi információt szedjenek ki belőlük. „Próbáltunk találni valamit, bármit, ami rábírta volna a hitelminősítőket, hogy kezdjék el a leértékelést” – mondta Danny. Mindeközben újabb és újabb pikáns részletekkel lettek gazdagabbak. Sokat tűnődtek például azon, hogy a hitelminősítők miért nem szigorúbbak az olyan kötvények esetén, amelyek mögött változó kamatozású subprime jelzáloghitelek állnak. A subprime hitelezők többsége már a küszöböt rágta s a fizetésképtelenség határán táncolt. A kamatok megugrását kevesen vagy talán senki sem bírta volna finanszírozni. A hitelek túlnyomó részénél azonban a konstrukciót úgy alakították ki, hogy az első két évben a hiteligénylő a nagyjából 8%-os megtévesztő kamatot fizeti, aztán a harmadik évtől kezdődően ez felugrik 12-re, később pedig a változó kamatozás az indexálás miatt tartósan magas szinten marad. Így könnyen belátható, hogy az Option One vagy a New Century miért helyezte előtérbe ezeket a hitelkonstrukciókat: két év után a hiteligénylő vagy csődbe ment, vagy ha a lakásárak emelkedtek, akkor újabb hitelt vett fel. A fizetésképtelenség semmit sem jelentett számukra, mivel a bedőlés kockázatát nem ők viselték, az újrafinanszírozás pedig egy újabb lehetőség volt, hogy még egy bőrt lehúzzanak a hiteligénylőkről. A hitelminősítők és a kötvénykibocsátásban érdekelt emberek között forogva Eisman lassan megtanulta, hogy a minősítők egyszerűen azzal a feltételezéssel élnek, hogy a hiteligénylő ugyanolyan valószínűséggel fogja tudni fizetni a részletet 8 és 12 százalék kamat esetén is – persze az utóbbinál a kötvénytulajdonosnak egyértelműen többet kell kifizetnie. Jobb minősítést kaptak azok a kötvények, amelyek mögött változó kamatozású hitelek álltak, mint azok, amelyek mögött fix kamatozásúak – emiatt is emelkedett a változó kamatozású másodlagos jelzáloghitelek részaránya az elmúlt öt évben 40-ről 80 százalékra. Rengeteg hitel jelentett fizetésképtelenséget, a subprime kötvények mégsem mozdultak – a Moody’s és az S&P bosszantó módon továbbra sem akarta megváltoztatni hivatalos álláspontját a kötvényekkel kapcsolatban. Mint tőzsdei befektető a FrontPoint Partners a Wall Street-i oldalról a tőzsdei kereskedőkhöz tartozott. Eisman megkérte a Goldman Sachs, a Morgan Stanley és más

cégek értékesítőit, hogy nyerjék meg a kötvényekkel üzletelő kollégáikat egy találkozóra. „Ezeken a találkozókon mindig ugyanazt a kérdést tettük fel – emlékezett Eisman. – »Hol a helyük a hitelminősítőknek ebben a játékban?« Mindig ugyanazt a választ kaptuk. Nem mondtak semmit, mert nem akartak, de az az önelégült mosoly mindent elárult.” Még mélyebbre ásott, közvetlenül az S&P-t hívta fel és azt kérdezte, mit gondolnak, hogyan fog alakulni a fizetésképtelenségi arány, ha a lakásárak esni kezdenek. A fickó az S&P-től nem tudta megmondani: a modelljeiket úgy építették föl, hogy az nem tudott dolgozni negatív inputadatokkal. „Mindent arra alapoztak, hogy a lakásárak folyamatosan emelkedni fognak” – 35

mondta Eisman. Végül metróra pattantak Vinnyvel és elmentek a Wall Streetre, hogy beszéljenek egy az S&P-ben dolgozó hölggyel, Ernestie 36

Warnerrel. Warner elemzőként dolgozott a felügyeleti osztályon. Az osztály feladata az volt, hogy monitorozza a kötvényeket, és leértékelje őket, ha a mögöttük álló hitelek fizetésképtelenné váltak. A hitelek fizetésképtelenné váltak, de a kötvényeket mégsem értékelték le – Eisman egy pillanatig elbizonytalanodott, hátha a hitelminősítők mégiscsak tudnak valami olyasmit, ami elkerülhette a figyelmét. „Amikor elkezdtük shortolni a kötvényeket, mindenkinek ugyanaz a Moody’s által készített adatbázis állt a rendelkezésére” – mondta. Az adatbázisból csak átfogó, általános információkat lehetett kinyerni: átlagos FICO-értéket, átlagos valódi érték per hitelértéket, a no-doc hitelek átlagos számát, és így tovább – de az egyes hitelekről semmi nem volt. Az adatbázisból például kiszűrhetted, hogy a lakáshitelek 25%-a problémás valamilyen módon, de hogy ez pontosan mely hiteleket érinti, azt már nem – nem tudhattad, hogy melyik megy nagyobb valószínűséggel csődbe. Azt sem lehetett tudni, hogy a Wall Street-i cégek mennyire buherálták meg az értékeléseket. „Persze mi mindvégig abban a hitben éltünk, hogy a hitelminősítők több adattal rendelkeznek, mint mi – mondta Eisman. – De ez sem volt igaz.” Ernestie Warner ugyanazokkal a nyers adatokkal dolgozott, mint amelyek minden más, Eismanhoz hasonló kereskedő számára is elérhetők voltak. Ez egyszerűen abnormális volt, az, akinek joga és

kötelessége lett volna a kötvények értékelése, egyszerűen nem fért hozzá a szükséges, releváns információkhoz. „Amikor megkérdeztük tőle, hogy hogyan lehetséges ez – idézte föl Vinny –, akkor csak annyit mondott, hogy: a kibocsátók nem adják ki neki az adatokat. Ez volt az a pont, amikor elvesztettem a fejem. »Követelnie kellett volna!« Rögtön kiült az arcára a megdöbbenés. »De hát mi nem tehetünk ilyet!« Erre csak azt tudtam mondani, hogy »Mégis mit gondol, ki viseli itt a felelősséget? Maga azért csak felnőtt, nem? Magának kellene itt a hekus szerepét játszania, nem gondolja? Mondja meg nekik, hogy adják át magának a szükséges adatokat, különben kicsinálja őket!«” Eisman elkönyvelte magában, hogy „az S&P azért nem merte elkérni az adatokat a Wall Streettől, mert attól tartott, hogy akkor azok egyszerűen a Moody’stól fogják az 37

értékeléseket megrendelni a jövőben. Mint befektető, Eisman részt vehetett a Moody’s negyedéves konferenciáin, arra azonban nem volt joga, hogy kérdéseket is feltegyen. A Moody’s azonban értékelte Eisman igyekezetét, így maga a CEO, Ray McDaniel a saját irodájába invitálta Eismant s kis csapatát – amivel persze örökre belopta magát Eisman szívébe. „Mikor látják jó szívvel vendégül a shortosokat bárhol is? – tette fel a kérdést Eisman. – Amikor shortolsz, az egész világ bedőlésére játszol. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy találkozón a másik fél pontosan tisztában volt azzal, hogy mik a szándékaink.” Las Vegas-i útjuk után Eisman és csapata teljesen biztos volt abban, hogy a világ valóban a feje tetejére állt és azt gondolták, ezzel Raymond McDanielnek is tisztában kell lennie. „Ott ültünk – idézte föl Vinny –, és úgy beszélt hozzánk, mintha teljesen biztos lenne a dolgában: Komolyan úgy vélem, hogy a minősítéseink a valóságot tükrözik.” Erre Steve felugrott a székéből, s azt kérdezte: „Mit mondott az imént?” – mintha a fickó a pénzügyi világ történetének legabszurdabb kijelentését tette volna. Megismételte mondandóját. Eisman már csak nevetett rajta. „Minden tiszteletünk az öné, de ön álomvilágban él uram!” – mondta Vinny, miközben távoztak a megbeszélésről. Nem az S&P és még csak nem is a Fitch állította ezt, hanem a Moody’s. Az értékelési business legelőkelőbb képviselője, amely 20%-ban Warren Buffett tulajdonában állt. És

ennek a vállalatnak a vezetőjéről mondta a kis Vincent Daniel, hogy vagy teljesen idióta, vagy egy körmönfont gazember. Június elejétől a subprime jelzálogkötvény-piac újra irányt váltott és ettől kezdve a csökkenés feltartóztathatatlannak bizonyult. Attól a pillanattól a FrontPoint Partners szárnyalni kezdett – először naponta csak ezer, majd millió dollárokat kaszálva. „Azt tudom, hogy nyerünk, méghozzá mocskosul sok pénzt nyerünk – mondta Eisman. – Na de ki az, aki veszít?” Ekkor már shortolták a kötvénykibocsátók és az ingatlanfejlesztők részvényeit is és a hitelminősítőket is felvették a listájukra. „Tízszer annyi CDO-t értékeltek, mint General Motors kötvényt – jegyezte meg Eisman –, s ez most mind egy csapásra véget fog érni.” Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb a kapitalizmus ütőerére, a nagy Wall Street-i befektetési bankokra terelődjön a figyelmük. „Az eredeti elképzelésünk alapján ez az új értékpapírgépezet volt a Wall Street profitközpontja, ami hamarosan beadja a kulcsot – magyarázta Eisman. – És amint ez bekövetkezik, a pénzcsapok rögtön kiszáradnak.” A Wall Street egyrészt azért vágott bele az új üzletbe, amit leginkább modern pénzügyekként emlegettek, mert a régi, bejáratott üzleti modellje egyre kevésbé volt nyereséges. Hiszen a részvénykereskedés és az egyre megszokottabbá váló kötvénykereskedés nyereségességét agyonnyomta az internetes verseny. Abban a pillanatban, amikor az emberek felhagytak a subprime jelzáloghitel-kötvények és a kötvényfedezetű CDO-k vásárlásával, a nagy befektetési bankok komoly bajba kerültek. Egészen 2007 közepéig Eismanban még csak fel sem merült, hogy a cégek annyira ostobák lennének, hogy saját szemetükbe fektessenek be. Az azonban számára is nyilvánvaló volt, hogy az elmúlt néhány évben ezek a vállalatok drámaian növelték hitelkitettségüket. Természetesen az is feltűnt neki, hogy egyre több és több kockázatos eszközt tartanak a mérlegben, mellyel szemben a forrás oldalon mind csak a növekvő hitelek álltak. Csakhogy arra már nem lehetett rálátása, hogy pontosan milyen eszközök is ezek; három A minősítésű vállalati kötvények vagy három A besorolású subprime CDO-k? „Egyszerűen nem lehettél biztos – magyarázta. – Nem volt bizonyíték a kezünkben. Nem tudhattad, hogy milyen tételek állnak pontosan a

mérleg sorai mögött. Alapvetően mindenki abból indult ki, hogy amint előállították ezt a szemetet, valószínűleg rögvest meg is szabadultak tőle.” Alaposan felkorbácsolták azonban Eisman gyanúját az akkoriban napvilágot látott újabb tények és személyes beszélgetések a nagy cégek, illetve hitelminősítők vezetőivel. Az első ilyen bizonyíték a HSBC bejelentése volt 2007 februárjában, amiben közölték, hogy rengeteg pénzt veszítettek a subprime hitelezési portfoliójukon. Második bejelentésükre márciusban került sor, amelyben a cég már az osztály bezárásáról tudósított. „A HSBC-ről az a kép élt a fejünkben, hogy ők a jó fiúk – magyarázta Vinny. – Itt volt az ideje, hogy eltakarítsák a Household szemetét. De ez nem nyugtatott meg minket, arra gondoltunk: Te jó ég, mennyien lehetnek még, akik sokkal elvetemültebbek náluk.” A másik bizonyítékot a Merrill Lynch második negyedéves jelentésében szereplő eredmények jelentették. 2007 júliusában újfent szenzációs nyereséget jelentettek, de emellett az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelzálog-kereskedelemből származó bevételeik csökkentek, mivel a subprime kötvényeken növekvő veszteséget kellett e könyvelniük. Ez a legtöbb befektetőnek jelentéktelen információ volt, Eisman számára mégis átütő bizonyítékként szolgált: a Merrill Lynch ez alapján egész biztosan jelentős subprime értékpapír-portfolión csücsül! A Merrill CFO-ja, Jeff Edwards a Bloomberg Newsnak tett nyilatkozatában azt mondta, hogy a piacnak nem kell aggódnia a közölt adatok miatt, mivel a Merrill „hatékony kockázatmenedzsment” részlegének köszönhetően sikerült leépíteniük az alacsonyabb besorolású subprime jelzáloghitelkötvény-kitettségüket. „Nem kívánok részleteket közölni azzal kapcsolatban, hogyan pozícionálta magát a vállalat ezen a piacon – magyarázta Edwards –, de annyit tudniuk kell, hogy véleményünk szerint a piac az utóbbi időben túl nagy figyelmet fordított arra, hogy a Merrill mihez kezd a subprime portfoliójával.” Vagy éppen egy másik, rendkívül demagóg nyilatkozatában, amikor azt mondta: „Mindössze annyiról van szó, hogy a világ teljesen indokolatlanul, aránytalanul nagy figyelmet szentel egy kipécézett ország igen speciális eszközállományának.” Eisman nem ezen a véleményen volt – két héttel később sikerült meggyőznie az egyik UBS-elemzőt, Glenn Schorrt, hogy kísérje el

egy kisebb megbeszélésre, amin Edwards s a Merrill Lynch legnagyobb befektetői is részt fognak venni. Edwards rögtön egy magyarázattal nyitotta a megbeszélést, miszerint a vállalat irányítása alatt tartja azt az elhanyagolható subprime jelzálogproblémát, amivel látszólag a Merrill Lynchnek meg kellett küzdenie. „Még nem tartunk itt a napirendben – szólalt föl valaki. – Jeff figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, folytatta előre elkészített jelentésének ismertetését. Steve nem bírta tovább cérnával és közbevágott: a modelljeik egyszerűen rosszak! Kínos csend ült a teremre. Ez vicc akart lenni? Vagy csak arra volt jó, hogy elterelje az emberek figyelmét? Egyik sem. Steve leült az asztal végére és feltűnő odafigyeléssel kezdte kipakolni papírjait, mintha azt akarná mondani: ha nincs igazam, már itt sem vagyok.” Eisman részéről ez a véleménycserének egy udvarias formája volt, ami után teljesen el is veszítette az érdeklődését. „Ennél jobban nem tudtam elmagyarázni. Arra jutottam magamban, hogy ennek a fickónak fogalma sincs az egészről.” A felszínen a Wall Street-i óriások rendíthetetlennek tűntek; a felszín alatt azonban Eisman egyre inkább kezdte azt gondolni, hogy a probléma nem csupán némi veszteségből fakadt, amit valakinek le kellett nyelni. Ha valóban nem látják, hogy a másodlagos jelzáloghitel-piac komoly problémát jelent számukra, akkor ez még a vesztüket is jelentheti. Kis csapatával arra adták a fejüket, hogy elkezdik felkutatni az elrejtett subprime kockázatokat, a kérdés az volt: ki mit rejtegethet még? „Nagy kincsvadászatnak hívtuk” – mesélte Eisman. Nem voltak biztosak abban, hogy ezek a cégek állnak fogadásaik másik oldalán, de minél tüzetesebben vizsgálták át őket, annál biztosabbak lettek abban, hogy maguk a cégek sincsenek tisztában azzal, valójában melyik oldalon állnak. Wall Street-i vezetőkkel találkoztak, s a legalapvetőbb kérdéseket tették fel nekik a mérlegükkel kapcsolatban. „Nem tudtak mit mondani – mondta Eisman. – Egyszerűen a saját mérlegüket sem ismerték.” Egyszer a Bank of America elnök-vezérigazgatójával, Ken Lewisszal folytatott megbeszélése során azon kapta magát, hogy „Csak ültem ott, hallgattam, s rá kellett jönnöm, hogy édes Istenem, ez egy címeres ökör! Szörnyű felismerés volt. Az a fickó, aki a világ legnagyobb bankját vezeti, egy idióta.” Elkezdték shortolni a Bank of

Americát, a UBS-szel, a Citivel és a Lehman Brothersszel együtt, a többiről nem is beszélve. A Morgan Stanleyt nem shortolhatták, mert továbbra is a Morgan Stanley volt cégük tulajdonosa, de ha tehették volna, vele sem tettek volna kivételt. Röviddel azután, hogy elkezdték shortolni a nagy Wall Street-i befektetési bankokat, egy Brand Hintz nevű elismert elemző tett náluk látogatást a Stanford C. Bernstein & Co.-tól, akihez történetesen éppen ezek a cégek is tartoztak. Hintz arról érdeklődött, hogy mi a valódi szándékuk. – Csupán shortoljuk a Merrill Lynchet – mondta Eisman. – No, de miért? – kérdezett vissza Hintz. – Van egy nagyon egyszerű elméletünk – magyarázta Eisman. – Úgy véljük, hogy egy komoly válság van kialakulóban, és ha válság lesz, abban a Merrill nyakig benne lesz. Annak idején Orange Country önkormányzata kénytelen volt csődöt jelenteni a hathatós tanácsoknak köszönhetően, amiben a 38

Merrill Lynch nem kis szerepet vállalt . Amikor az internetbuborék kipukkant, a Merrill ott volt. Aztán még jóval korábbra visszatekintve, az 1980-as években, amikor még az első kötvénykereskedő engedte el a gyeplőt, több százmillió dolláros veszteséget okozva ezzel, meglepő módon a Merrill kapta az első pofonokat. Eisman szerint a Wall Street hierarchikusan működött: a Goldman Sachs volt a nagyfiú, aki a szabályokat diktálta a játszóterén, a Merrill Lynch pedig az alacsony kövér srác, akinek követnie kellett a legkellemetlenebb szabályokat is, ha a játék részese akart maradni. 39

A játék pedig Eisman szerint nem volt más, mint az ostorcsapó és az ostor a végén a Merrill Lynch állt. 2007. július 17-én, mindössze két nappal azelőtt, hogy Ben Bernanke – a Fed elnöke – bejelentést tett volna a szenátusnak, miszerint több mint 100 milliárdos nagyságrendűre saccolja a subprime piac veszteségét, a FrontPoint valami igazán szokatlanra vállalkozott: saját konferenciát hívtak össze. Idáig mindössze befektetők egy szűk körének tartottak előadásokat, most azonban megnyitották ezt a fórumot. Steve Eisman elmélete nem számított többé szigorúan őrzött titoknak. „Steve volt az egyike annak a két embernek, akik tökéletesen értették, hogy mi is folyik a piacon” – jegyezte meg az egyik elismert Wall Street-i elemző. Ötszáz ember

volt kíváncsi Eisman beszédére, s még ötszáz jelentkezett be később, hogy meghallgathassa a felvételeket. Bevezette a hallgatóságot a mezzanine CDO-k világának rejtelmeibe – és azt is elmondta, hogy 300 milliárdra becsüli azt a veszteséget, amit a piacnak ez a része el fog szenvedni. „Ha tisztán akarnak látni – mondta a közönségnek –, akkor azzal kezdjék, hogy a modelljeiket kidobják a kukába. A modellek, mind múltorientáltak. Nem képesek kezelni a világban bekövetkező változásokat. Az eszköz alapú értékpapírpiac mozgatói először kényszerülnek arra életükben, hogy végre gondolkozzanak egy kicsit.” Elmondta, hogy meglátása szerint a hitelminősítők egytől egyig morális válságban vannak, mindeközben attól rettegnek, hogy csődbe mennek. „A hitelminősítők rettegnek a vég gondolatától. Félnek, ha semmit nem tesznek, akkor az csődbe viszi őket, de ha továbbra is karba tett kézzel ülnek, akkor agyatlan és tehetetlen bábuknak fognak látszani” – mondta Eisman. Úgy gondolta, hogy az amerikai jelzálog-hitelezési piac fele – ami több trillió dollárt tett ki – fog jelentős veszteségeket elszenvedni. „A valaha látott legnagyobb társadalmi kísérletnek vagyunk részesei, s abban biztosak lehetnek, hogy ez a kísérlet nem fog pozitív eredménnyel zárulni… most talán arra gondolnak, hogy ez félelmetes, pedig a javát még el sem mondtam.” A következő előadó egy angol úriember volt, aki egy saját alapot vezetett a FrontPointon belül; s kissé nehezen vágott bele a mondandójába. „Elnézést – mondta az angol savanyú arccal. – Éppen csak időbe telik, mire felocsúdok miután Steve megjósolta, hogy itt a világvége” – a teremben nevetés tört ki. Éppen ugyanezen a napon, egy kicsivel később jelentették be az összeomlott Bear Stearns hedge fund befektetőinek, hogy az 1,6 milliárd dollárnyi három A besorolású subprime CDO-ik nemhogy veszítettek valamennyit az értékükből, hanem egyszerűen értéktelenné váltak. Eisman feltevése bizonyosságot nyert, miszerint a legtöbb Wall Street-i cég saját kockázataival sincs tisztában, s ez az, ami komoly veszélybe fogja sodorni őket. Meggyőződését a Wing Chauval eltöltött vacsora emléke alapozta meg, amikor végre a maga teljes valójában sikerült megérteni a mezzanine típusú CDO-k világát, amelyek bedőlésére aztán komoly téteket is tett. Ez persze egy újabb megválaszolandó kérdéshez vezetett: Mik állhatnak

pontosan a CDO-k mögött? „Fogalmam sem volt róla, mi a szent szar állhatott ezek mögött a papírok mögött! – mesélte Eisman. – Igazi elemzéseket nem lehetett csinálni. Kérhetted ugyan, hogy látni szeretnéd az összes papírt, ami mögött kaliforniai eszközök állnak, de senki nem tudta, hogy valójában mit is rejtenek.” Eleget láttak és tapasztaltak ahhoz, hogy tudják: „pontosan abból a szemétből összegyúrt s később portfoliónak keresztelt papírok ezek, amelyeket már korábban is shortoltunk.” Ettől eltekintve persze vaktában lövöldöztek a sötét éjszakában. „Steve előbb lőtt, s csak aztán kérdezett” – mondta Vinny. Majd új hírek láttak napvilágot. Eisman már egy ideje előfizetett arra a Wall Street-i körökben népszerű, de a falaikon kívül annál ismeretlenebb s halandó ember számára érthetetlen hírlevélre, amely a Grant’s Interest Rate Observer címet viselte. Jim Grant, a szerkesztő a nagy hitelezési mókuskerék beindulása óta –, nagyjából a nyolcvanas évek közepétől – folyamatosan kongatja a vészharangot. 2006 végén Grant úgy döntött, hogy nekilát, s kicsit a körmére néz ezeknek a furcsa Wall Street-i szüleményeknek, amelyeket CDO-knak neveznek. Vagyis valószínűleg megkérte az asszisztensét, egy Dan Gertner nevű MBA-t végzett vegyészmérnököt, hogy próbálja kibogozni, mik is ezek valójában. Gertner a hóna alá csapta a dokumentumokat, amelyek a befektetők számára próbálták elmagyarázni, hogy mik is azok a CDO-k, izzadt, verejtékezett, nyöszörgött, s leginkább szenvedett a feladattól, de semmire nem jutott velük. „Amikor visszajött, csak annyit mondott, hogy: egyszerűen semmit sem tudok kibogozni ebből a katyvaszból! – mesélte Grant. – S erre azt mondtam, hogy akkor azt hiszem, már meg is van a sztorink!” Gertner mélyebbre és mélyebbre ásott, s végül arra jutott, hogy akármilyen mélyre is fog leásni, sohasem fogja igazán megérteni, hogy pontosan mi rejlik egy CDO mögött, ami Jim Grant számára annyit tett, hogy valószínűleg ezzel más befektetők is pontosan így vannak. Ez azt is alátámasztani látszott, amit Grant már régóta tudott, hogy túl sok ember túl nagy bizodalmát fektet a pénzügyi jelentésekbe. 2007 elején Grant egy cikksorozatot jelentetett meg, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a hitelminősítők elfelejtették az eredeti feladatukat – mivel majdnem bizonyos, hogy úgy

értékelték ezeket a CDO-kat, hogy ők maguk sem voltak tisztában azzal, hogy mit is rejtenek valójában. „A Grant’s olvasói végre maguktól érthették meg, hogyan lesz egy rakás, nem épp a kedvező befektetési célpontnak értékelt jelzálogkötvény-szeletből hirtelen fedezett hitelkötelezettség – írja az egyik cikkében. – És a megdöbbenés leolvasható az arcokról, amint szembesülnek azzal, hogy egy rejtélyes trükknek milyen hatásai voltak a kötvények értékelésére.” Lázító írásai miatt persze Grantet és az asszisztensét is behívatták az S&P-hez egy kiadós fejmosásra. „Tulajdonképpen odaráncigáltak minket, hogy aztán elmondhassák, hogy: Srácok, nem jó helyen kapirgáltok! – idézte föl Gertner. – Jim az alkímia kifejezéssel illette tevékenységüket, ami annyira nem tetszett nekik.” Épp csak néhány mérfölddel Grant Wall Street-i irodájától északra, egy a világot egyre sötétebben látó hedge fund menedzser éppen azon tűnődött, hogy miért nem jut el hozzá egyetlen, a kötvénypiaccal és érthetetlen szüleményeivel szembeni kételkedő hangja sem. Jim Grant esszéje Steve Eisman számára egy független szemlélő által nyújtott ítéletet jelentett, mely alátámasztotta elméletét. „Amikor elolvastam, arra gondoltam: Jóságos ég! Hiszen egy aranytojást tojó tyúk felett csücsülök! Azt hiszem, én voltam az egyetlen figura a földkerekségen, akit a cikk olvasása egyenesen az egekbe repített!”

Síri csönd Azon a napon, amikor Steve Eisman majdnem elélvezett a gyönyörtől a Grant’s Interest Rate Observer cikkét olvasva – valószínűleg ő volt az első ember a Földön, akire egy tanulmány ekkora hatással lett volna –, dr. Michael Burry is kapott egy másolatot a cikkből, amit a pénzügyi igazgatója küldött át neki egy tréfás megjegyzés kíséretében: „Te, Mike – ugye nem dolgozol mellékállásban Grantnek?” „Nem. Nem dolgozom” – válaszolta Burry, s úgy tűnt, egyáltalán nem örül annak a felismerésnek, hogy egy kívülálló azt gondolhatja, hogy a cikk az ő szerzeménye. „Kicsit meglepett, hiszen korábban sosem kerültünk kapcsolatba Granttel…” Továbbra is a pénzügyi világban mozgott, mégis kirekesztettnek érezte magát, mintha csak egy üveglap mögül szemlélhetné az egészet, s hiába próbál, nem tud átjutni a másik oldalra. Ő volt az első befektető, aki – még 2003 elején – felismerte az amerikai pénzügyi rendszerben rejlő rendellenességeket az eszköz alapú hitelek megjelenésével. Bonyolult pénzügyi termékeket álmodtak meg kizárólag azért, hogy olyan embereknek is kölcsönözni tudjanak, akik nyilvánvalóan nem tudták azt visszafizetni. „Nekem tényleg az a határozott meggyőződésem, hogy ennek a darabnak az utolsó felvonásában pénzügyi intézményeink bukását nézhetjük majd végig, ami kizárólag azért fog bekövetkezni, mert annyira, de annyira meggondolatlan dolgokat csinálnak” – írta 2003. áprilisi levelében az egyik barátjának, aki arról faggatta, hogy miért váltak olyan borúlátóvá a Scion Capital által kiadott negyedéves jelentések. „Hiszen ez a munkám! Pénzt kell csinálnom az ügyfeleimnek időről időre. De mégis, gondolj bele! Te nem találnád morbidnak, ha olyan üzleteket kötnél, melyek igazából akkor fognak szárnyalni, ha bekövetkezik egy tragédia?” Aztán 2005 tavaszán minden más befektetőt megelőzve felismerte, hogy pontosan mikor és hol fog

beütni az a bizonyos tragédia, és egy nagy és egyértelmű fogadást kötött a subprime jelzálogkötvények bedőlésére. 2007 februárjára hihetetlen mértékű volt a hitelek fizetésképtelenségi aránya, a pénzintézetek napról napra veszítettek stabilitásukból, mégis úgy tűnt, rajta kívül senki sem emlékszik arra, hogy mit mondott és csinált egykoron. Megmondta a befektetőinek, hogy türelmesnek kell lenniük – elképzelhető, hogy a befektetéseik nem fognak addig fizetni, ameddig a 2005-ös jelzáloghitelek el nem érik a kezdeti alacsony kamatsáv végét és át nem váltanak a lebegtetett, indexált kamatozásra. Mégsem voltak türelmesek, a befektetők közül sokan bizalmatlanná váltak, Burry pedig csalódott volt. A kezdetektől fogva tudta, hogyan fog végződni ez a történet, de arról fogalma sem lehetett, hogy mi és hogyan fog bekövetkezni, amíg eljutnak odáig. „Azt hiszem, nem kívántam mást, mint hogy lepihenhessek és legközelebb csak 2007-ben kelljen újra felébrednem” – mesélte. Ahhoz, hogy meg tudja tartani a másodlagos jelzáloghitel-kötvények ellen tett fogadásait, végül arra kényszerült, hogy kis csapatának felét elbocsássa, s több milliárd dollárnyi fogadását elkótyavetyélje, amit a subprime jelzáloghitelpiachoz legközelebb álló cégek bedőlésére tett fel. Magányosabb volt, mint valaha; de az egyetlen dolog, ami igazán megváltozott, az a magyarázatban rejlett. Nem sokkal ezelőtt a felesége rászánta magát, s elhurcolta egy stanfordi pszichológushoz. Ugyanis az egyik óvónő a négyéves kisfiúknál, Nicholasnál aggasztó viselkedési zavarokra lett figyelmes, s azt javasolta, hogy küldjék specialistához a gyereket. Nicholas nem bírt aludni, amikor a többi gyerek aludt. Ezzel szemben állandóan elbóbiskolt a foglalkozásokon, amint az óvónő elkezdett beszélni. Úgy tűnt, hogy a kis Nicholas agya hihetetlenül aktív. Michael Burrynek vissza kellett fognia magát, hogy ne keljen ki az óvónő ellen; hiszen, elvégre ő orvos volt, s az volt az érzése, hogy az óvónő épp azt próbálja bemagyarázni neki, hogy a saját fián nem vette észre a figyelmi zavarok nyilvánvaló jeleit. „Anno a rezidens 40

éveimben egy ADHD -klinikán dolgoztam, s komolyan úgy vélem, hogy a gyereknek semmi baja, csak túldiagnosztizálásról van szó” – mondta. – Pontosan ez a túlbuzgó diagnózis segített hozzá rengeteg szülőt, hogy gyermeküket orvosilag igazoltan erős gyógyszeres

kezelés alá vonják, vagy éppen abban, hogy magyarázatot találjanak gyermekük rossz magaviseletére. Meg volt róla győződve, hogy a fia valamelyest különbözik a többi gyermektől, de ez a különbség egyértelműen csak pozitív lehet. „Rengeteget kérdezett” – mesélte Burry. „Igen! Még biztattam is erre, mivel gyerekkoromban nekem is elképesztően sok kérdésem volt, s mindig rossz érzéssel töltött el, amikor leintettek, hogy maradjak végre csendben.” Ennek ellenére elkezdett jobban odafigyelni a fiára, s ő is észrevette, hogy bár ha a gyerek okos is, komoly problémái vannak a többi gyerekkel való kapcsolatteremtésben. „Amikor megpróbált a gyerekekkel kapcsolatba kerülni, nem csinált ugyan semmi különöset, valahogy mégis ellenszenves lett a többieknek.” Amikor ezek után hazament, csak annyit mondott a feleségének: „Rendben van a gyerek. Ne aggódj miatta!” A felesége csodálkozva tekintett rá, s azt kérdezte: „Mégis hogy lehetsz ilyen biztos a dolgodban?” Erre dr. Michael Burry csak annyit felelt, hogy „Mert pontosan olyan, mint én. Pont így viselkedtem én is!” A gyermek jelentkezését több óvoda is azonnal elutasította – még csak magyarázatot sem fűztek hozzá. Nagy nehezen, komoly nyomásra az egyik óvoda végül annyit hajlandó volt elmondani Burrynek, hogy szerintük a gyermekük egyedi mozgásszervi zavarokkal küzd. „Kétségtelenül nagyon alacsony eredményeket ért el a kézügyességi, rajzolási teszteken, pocsékul vágott az ollóval – mondta Burry. – Nagy ügy, én még mindig úgy rajzolok, mint egy négyéves gyerek és utálom a művészetet.” Hogy megnyugtassa a feleségét, beleegyezett, hogy teszteknek veti alá a gyereket. „De ezek csak azt igazolták, hogy okos fiú, egy szétszórt zseni!” Ezzel szemben a gyermekpszichológus által alkalmazott teszt azt 41

igazolta, hogy a gyermek Asperger-szindrómában szenved. „Klasszikus eset” – mondta. Azt javasolta, hogy vegyék ki a jelenlegi közoktatási intézetből, s küldjék speciális iskolába. Dr. Michael Burryt sokkolta a hír; emlékezett a szindrómára még az egyetemről, de ezek az emlékképek már homályosak voltak. A felesége ezért egy csomó könyvet nyomott a kezébe, melyek az autizmussal s az autizmushoz hasonló betegségekkel foglalkoztak. A könyvkupac tetején hevert Az Asperger-szindróma komplett útmutatója című

könyv, melyet egy Tony Attwood nevű klinikai pszichológus írt. De volt ott egy másik könyv is tőle Különös gyerekek. Kalauz az 42

Asperger-szindrómáról szülőknek címmel. „Észrevehető zavar a sokrétű, nem verbális kommunikációban, például a szemtől szembeni kommunikáció esetén…” Így van! „Sikertelen próbálkozások a kapcsolati háló kiépítésében.” Így van! „Nehézséget okoz az érzelmek kiolvasása a szemkontaktusból.” Így van! „A harag kifejezésének pontatlan szabályozása és kontrollja.” Így van! „A számos ok közül, amiért a számítógép oly közel áll hozzájuk, csak az egyik, hogy vele nem kell találkozgatni és cseverészni; emellett az is közrejátszik, hogy a gépek logikusak, konzisztensek és a szeszélyesség sem jellemző rájuk. Éppen ezért ideális partnerek az Asperger-szindrómások számára…” Így van! „Sok embernek van hobbija… A szokványos, mindenki által űzött s ismert skála, s az Asperger-szindrómásoknál megfigyelt hóbortos, sok esetben bizarr időtöltések között a lényeges különbség az, hogy ezek az elfoglaltságok egyediek, teljesen lekötik az ember szabadidejét és korlátozzák beszédtémáinak körét.” Így van! Így van! Így van! Mike Burrynek néhány oldal után leesett, hogy már rég nem saját fiáról, sokkal inkább magáról olvas. „Hány ember kap csak úgy fel egy könyvet, s talál egy komplett felhasználói kézikönyvet az életéhez? – mondta. – Utáltam, hogy egy olyan könyvet tartok a kezemben, amely megmutatja, hogy ki is vagyok valójában. Én azt hittem, hogy más vagyok, egy csodabogár, de ebből a könyvből kiderült, hogy ez nem igaz. Nem különbözök a többi embertől. A feleségemmel egy tipikus Asperger-kóros párt alkottunk, és volt egy Asperger-szindrómás a gyermekünk.” Az üvegszem többé már semmire sem nyújtott magyarázatot; az érdekes az, hogy korábban mégis jó ürügy volt. Hogyan is adhatott magyarázatot az üvegszem a már-már kóros félelemre a mélyvíztől és a félelemre a mélység rejtelmeitől – főként egy versenyúszó esetén? Hogyan szolgálhatott magyarázatként a gyermekkori pénzmosási hóbortra? Fogta a bankjegyeket, kimosta őket, törülközővel megszárítgatta, aztán

könyvek lapjai közé helyezte őket, s egy kupac másik könyvet pakolt még a tetejére, hogy kipréselje őket – így olyan pénze lehetett, mintha frissen nyomták volna. „Egyszerre úgy éreztem, hogy saját magam karikatúrája vagyok – mondta Burry. – Sohasem okozott problémát, hogy valamit gyorsan megtanuljak és megoldjak. Azt hittem, hogy ez az én sajátos, egyedi képességem. Most pedig sokkal inkább úgy éreztem, hogy: ó, hát egy csomó Aspergerszindrómás képes erre. Így a rendellenességem mindent világossá tett.” Megpróbált szembenézni a tényekkel. Mindig is kivételes adottsága volt arra, hogy új információkat gyűjtsön és elemezzen olyan dolgokról, amelyek komolyan érdekelték. Mindig is kielégíthetetlenül érdeklődött saját különcsége iránt. Most, hogy harmincöt évesen fedezte fel a valódi okokat, az első reakciója mégis az volt, hogy bárcsak soha nem derült volna ki. „Az első gondolatom az volt, hogy biztosan sok ember él ezzel a betegséggel úgy, hogy még csak nem is tud róla – mondta. – Biztosan jó az nekem, hogy most megtudtam az igazságot? Miért jó, hogy most már ennyivel többet tudok magamról?” Felkereste saját pszichológusát, hogy segítsen neki kibogozni, hogy a betegségének milyen hatásai lehetnek a magánéletére, a feleségére és a gyermekére. Viszont nem engedhette meg magának, hogy betegségének felfedezése kiszivárogjon. Nem változott semmi abban a tekintetben, hogy hogyan hoz befektetési döntéseket, vagy éppen hogyan kommunikál a befektetőivel. Nem volt hajlandó feltárni a befektetői előtt rendellenességét. „Nem gondoltam, hogy ez olyan alapvető tény lenne, amit kötelességem mindenkivel megosztani – mondta. – Igazából nem volt semmi változás; a betegség, amit diagnosztizáltak, igazából születésem óta része volt az életemnek.” Másrészről betegsége rengeteg olyan dologra nyújtott magyarázatot, amit és ahogyan eddigi életében tett: a kemény tényékhez való ragaszkodás, a logikához való kötődés vagy például a képesség, amivel villámgyorsan képes volt átnyálazni unalmas pénzügyi kimutatásokat. Az Asperger-szindrómában szenvedő betegek ugyanis nem tudják kontrollálni érdeklődésük fókuszát. Azt csak a hihetetlen szerencséjének köszönhette, hogy fűnyíró-katalógusok gyűjtése helyett őt inkább a pénzpiacok

érdekelték. E gondolatmenetet követve ráébredt, hogy olyan, mintha a modern pénzügyi piacokat pont Asperger-szindrómásoknak találták volna ki. „Az Asperger-szindrómásokon kívül senki sem lenne hajlandó jelzálogkötvény-prospektusokat olvasgatni” – mondta. Mike Burrynek 2007 elején egy igen bizarr szituációval kellett szembenéznie. A legócskább subprime jelzálogkötvényekre kötött biztosításokat, olyan papírokra, melyeket 2005-ben kihelyezett hitelekből gyúrtak össze. Ezek az általa megálmodott hitelkockázati biztosítások voltak (CDS). De ezekkel mások nem kereskedtek; mert a legtöbben azt gondolták, hogy a 2005-ben kihelyezett hitelek egészségesebbek voltak, mint azok, amelyeket 2006-ban bocsátottak ki. Kötvénypiaci szófordulattal élve: ezek már kifutó (off the run) papírok voltak. Ez volt a legnagyobb előnyük: a hitelpakettek, melyek ellen fogadott, relatíve tiszták voltak. Hogy bizonyítsa igazát, elkészített egy saját tanulmányt, amelyben rámutatott, hogy az általa shortolt kötvények kétszer nagyobb valószínűséggel mennek csődbe, s háromszor nagyobb valószínűséggel vezetnek további elzálogosításokhoz, mint az a többi, ugyancsak 2005-ben kihelyezett hitelre volt jellemző. Persze a 2006-ban kötött hitelek valóban rosszabbak voltak a 2005-ösöknél, de ettől a 2005-ösök is csapnivalók maradtak és közelebb volt az időpont, amikor a kamatlábaik elszállnak. Bravúros ügyességgel válogatta ki azokat a lakástulajdonosokat, akik ellen a fogadásait kötötte. 2006-ban végig, majd 2007 első hónapjaiban is rendíthetetlenül küldözgette a CDS-ek listáját a Goldman Sachsnak, a Bank of Americának és a Morgan Stanleynek; azt gondolta, ha a befektetési bankok felvillantják ezeket a potenciális vevőknek, akkor ő is képet kaphat egy reális piaci árról. Hiszen pontosan ez lett volna a kereskedők feladata: ők alakították a piacot, közvetítők voltak. De ezt funkciót a legkevésbé sem látták el. „Úgy tűnt, fittyet hánynak az átadott listákra, s csak az érdekli őket, hogyan tudnak jobban kijönni az üzletből” – mesélte Burry. A jelzálog-hitelezők minden hónappal egyre rosszabbul álltak – a kötvények mögött álló hitelek egyre gyorsabban váltak fizetésképtelenné – s ezzel szemben a biztosítások árai továbbra is estek. „Az események szembementek

az emberi értelemmel. Egyszerűen nem találtam magyarázatot az eredményekre, pedig a saját szememmel láttam azokat” – mesélte. Minden nap végén végeztek elszámolást; ha a subprime piac erősödött, akkor ő küldött pénzt nekik, ha esett, akkor viszont ők küldtek neki. A Scion Capital sorsa a tétektől függött, azonban a sorsot – legalábbis rövid távon – nem egy szabad, nyílt piac alakította. A Goldman Sachs, a Bank of America és a Morgan Stanley volt az, akik eldöntötték, hogy vajon Mike Burry CDS-ei aznap épp nyereséget vagy veszteséget termelnek. Egy biztos, CDS-portfóliója egészen kivételes volt. Egy olyan figura építette fel ezt a portfoliót, akinek nagyon egyedi elképzelése volt a pénzügyi piacokról, aki egyedül és mindenki mástól függetlenül dolgozott. Önmagában ez a tény elegendő volt ahhoz, hogy a Wall Street-i cégek diktálhassák az árat. Nem volt olyan, aki a Mike Burry által kínált és vásárolt papírokkal kereskedett volna, így arról sem volt semmilyen konkrét információ, hogy mennyit is érhetnek ezek valójában – így pontosan olyan értéken cseréltek gazdát, amit a Goldman Sachs és a Morgan Stanley meghatározott. Nem tartott sokáig Burrynek, hogy ráébredjen, hogyan is működtetik ezt a piacot valójában; minden olyan hír, mely a lakáspiac vagy a gazdaság számára kedvező volt, egy újabb jó okot adott arra, hogy a Scion Capitaltől további biztosítékokat hajtsanak be, a rossz híreket pedig semmiségként kezelték, mintha Burry tétjeire nézve irrelevánsak lettek volna. A cégek állandóan azt nyilatkozták, hogy nincs semmilyen belső érdekeltségük – hiszen a mérlegeik 43

kiegyensúlyozottak – de a viselkedésük egészen másról árulkodott. „Ezek szerint a bankok azért figyelték a piacot, hogy folyamatosan követhessék a reálértékek alakulását. De én nem hiszem, hogy ezért csinálták. Szerintem a megfelelő pillanatot keresték a vásárlásra” – mondta. Szerették volna figyelmen kívül hagyni, hogy Burry fogadásai a kifizetésükhöz közeledtek, aminek egyetlen oka lehetett: ők tartották a tétek másik oldalát. „Amikor az ember elkezd tárgyalni a kereskedőkkel – írta 2006 márciusában vállalati ügyvédjének, Steve Druskinnak –, akkor betekinthet a vállalat könyveibe. Bármi is látszik a vállalat könyveiből, az álláspontjuk azzal fog megegyezni. A Goldman történetesen hatalmas kockázatokat halmozott fel. Ennek ellenére úgy

kommunikáltak, mintha a jelzálogpakettek semmilyen veszélyt sem rejtenének. Semmi ok a pánikkeltésre… és ez működött. Ameddig elegendő pénzt tudtak a piacba pumpálni, addig nem volt probléma. Az elmúlt három-négy évet erre építették fel…” 2006 áprilisától nem kötött több biztosítást másodlagos jelzáloghitel-kötvényekre. Egy 555 milliós portfolión belül 1,9 milliárd dollárra kötött speciális fogadásokat – amelyeknek lassan kifizetésre kellett volna váltaniuk, de úgy tűnt, ez mégsem következik be. Májusban taktikát váltott: azzal a kérdéssel állt a Wall Street-i kereskedők elé, hogy nem adnának-e el neki még több biztosítást azon az áron, amit ők határoznak meg. Biztos volt benne, hogy még így is vissza fogják utasítani, pedig „Soha egyetlen üzleti partnerem sem lett volna hajlandó a saját áraimmal üzletet kötni” – írta az egyik e-mailben. „A papírjaim 80–90%-ára egyáltalán nem lehetett biztosítást kötni.” Egy jól működő piacon egy új információ tökéletesen beépülne az értékpapírok piaci árába; úgy tűnt, mintha ezt a több ezer milliárdos piacot a másodlagos jelzálogkötvényekben rejlő hatalmas kockázat teljesen hidegen hagyná. „Közismert szállóige a befektetési businessben, hogy ha valamiről az újságokból értesülsz, akkor már túl késő – mondta. – De most épp nem ezek az idők jártak.” Steve Druskin minél inkább részesévé vált az egész színjátéknak, annál kevésbé tudta elképzelni, hogyan képesek ezt az egészet fenntartani. „Bámulatos, hogy képzeletbeli dolgokból hoztak létre egy piacot – jegyezte meg Druskin. – Ezek egyszerűen nem igazi eszközök!” Kicsit olyan volt, mintha a Wall Street úgy döntött volna, hogy bárki köthet fogadásokat a légitársaságok pontosságára. A United Flight 001-es gép pontos landolásának valószínűségét számtalan tényező határozza meg – az időjárás, a műszaki paraméterek, a pilóta kvalitásai és még sok minden más. De mindaddig, amíg a gép földet nem ér, a tényezőket lehet befolyásolni. Az sem számított, amikor a nagy jelzálog-hitelezők, mint az Ownit és a ResCap csődbe mentek, vagy amikor néhány hitelpakett esetén a vártnál nagyobb volt a veszteség. Minden úgy történt, ahogy a Goldman Sachs és a Morgan Stanley azt előre megálmodta. A világ legnagyobb tőkepiaca egyszerűen nem volt igazi piac; valami egészen más volt – de akkor mégis mi? „Ekkor már azt

kommunikáltam a partnereim felé, hogy a CDS-piacon hatalmas csalások zajlanak, ugyanis a biztosításoknak nem lehet ilyen alacsony az áruk; egyszerűen nem!” – írta egyik e-mailjében a befektetők egy csoportjának, akikben még megbízott. „Mi van, ha a CDS csak egy átverés? A kérdés már korábban is rengeteg álmatlan éjszakát okozott, de ezelőtt sohasem merült fel annyiszor, mint most. Az lehetetlen, hogy idén is 5%-os veszteségünk legyen kizárólag a jelzálogokra kötött CDS-ek miatt.” A Goldman Sachs értékesítőjétől a következőt kérdezte egyik levelében: „Azt hittem, hogy a lakáspiacot shortolom, vagy mégsem? Lehet, hogy a CDS csupán egy átverés?” Amikor néhány hónappal később a Goldman Sachs bejelentette, hogy munkatársanként 542 ezer dollárnyi jutalmat terveznek 2006-ban, akkor a következőt írta: „Mint egykori benzinkutas, parkolóőr, orvosi rezidens és most, mint a Goldman Sachs csicskása úgy érzem, hogy a világ igazságtalan.” 2006 közepén egyre több alapkezelőről hallott, akik az ő stratégiáját próbálták követni. Néhányan meg is keresték, és segítséget kértek tőle. „Rengetegen mondogatták nekem, hogy ki kellene szállnom ebből az üzletből – emlékezett vissza. – Én viszont sóvárogva figyeltem ezeket az embereket, akik még megtehették, hogy beszállnak ebbe az üzletbe.” Ha a piac ésszerűen működött volna, akkor már réges-rég össze kellett volna omolnia. „A világ legnagyobb alapjai kezdték el figyelni, hogy mit csinálok és egyszerűen lemásolták a stratégiámat – írta egy e-mailjében. – Most már nem csupán a Scion keresett volna pénzt, ha ez bekövetkezik, hanem mindenki!” Tagadhatatlanul boldogtalanná vált. „Úgy érzem, lassan felemészt…” – írta szeptember közepén a feleségének. A boldogtalanságának, mint ahogy máskor is, a többi ember volt az első számú forrása. S a többi ember közül is elsősorban saját befektetői zavarták. Amikor 2000-ben létrehozta alapját, negyedéves jelentéseket állított össze és egyértelművé tette befektetői számára, hogy befektetési tervein kívül semmi mást nem közöl velük. Most viszont havonta, sőt kéthetente kellett jelentéseket írnia, s állandóan azzal zaklatták, hogy magyarázza meg, mi áll a pesszimista világképe mögött. „Azt hiszem, minél tökéletesebb az ötlet és minél kishitűbbek a befektetők, annál inkább fogja az ember a haját tépni,

amikor tárgyalnia kell velük” – mondta. Az nem igazán izgatta, ha a piac néhány értékpapír esetén megszívatta, mert tudta, hogy ott minden logikusan épül fel: vagy bejön az üzlet, vagy mindent elbuknak. A hiteleket vagy visszafizették, vagy fizetésképtelenséget jelentettek. De ezek az emberek, akiknek a pénzét kellett menedzselnie, egyszerűen nem tudták érzelemmentesen vizsgálni a piacot. Ugyanaz a felszínes motiváció vezérelte őket, mint az éppen válságban lévő másodlagos jelzálogpiac, és megpróbálták ráerőltetni a saját őrültségüket. „Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megőrizzem a hidegvéremet – írta az egyik befektetőjének. – De ez persze nagyban függ attól is, hogy a befektetőim mennyire türelmesek.” Egy másik elégedetlen befektetőnek a következő választ írta: „Az intelligens hedge fund menedzser ismertetőjele éppen az, hogy van egy jó ötlete, és végig kell néznie, hogyan hagyják cserben saját befektetői az utolsó percben, mielőtt az ötlet bevételbe fordulna.” Amikor hatalmas pénzeket szakított, akkor szavukat sem hallotta, persze amint jelentkeztek a kisebb veszteségek, akkor rögtön jöttek a kételyek és az alaptalan gyanúsítgatások: Ha jól értem, akkor maga szerint a CDS az a hatalmas fogás, amiért érdemes tengerre szállnunk? Ember, talán azt hiszi, hogy maga írta Az öreg halász és a tengert? Nem szeretnénk több vérveszteséget, mikor lesz már ennek vége (augusztusban újfent 5%-os veszteséggel zártak a jelentés szerint). Most mintha kockázatosabb stratégiát folytatna! Lelki beteggé tesz – mégis hogy képzeli ezt? Elmagyarázná nekem, hogy hogyan lehetséges, hogy állandóan veszítünk ezen az egy pozíción? Amennyiben a veszteségeinket minimalizálni szeretnénk, számomra logikusnak tűnne, hogy a veszteséges pozíciókat kellene folyamatosan leépíteni a portfolión belül. Ez az utolsó kérdés újra és újra felmerült: Hogyan veszíthet egy részvénybróker ennyit egyetlen, egyébként teljesen elrugaszkodott kötvénypiaci fogadáson? Ő persze rendíthetetlenül próbált magyarázatot találni: éves szinten 8%-os díjat volt köteles fizetni a portfolióra, ameddig a hitelek fennálltak – ezt nagyjából öt évre becsülte, de akár harminc is lehetett volna. Ha a 8%-os díjat öt évig

fizeti, akkor 40%-ot fog a végére kicsengetni. Viszont ha a CDS-ek értéke a felére csökken, akkor a Scionnak piaci értéken 20%-os veszteséget kellett elkönyvelnie. Az igazán aggasztó az volt, hogy a szerződések része volt egy kikötés, mely lehetővé tette a nagy Wall Street-i cégek számára, hogy töröljék a megállapodást, a tétjeit, amennyiben a Scion eszközállománya egy meghatározott szint alá esik. Ez már egy valóságos kockázat volt, amely bármikor bekövetkezhetett. A befektetők nagy részével kétéves időszakra állapodott meg, ami azt jelentette, hogy ez alatt az idő alatt nem vehették ki pénzüket az alapból. Az 555 millió dollárból, amit ekkor kezelt, 302 millió dollárnak 2006 végén és 2007 elején lejárt a befektetési időszaka, és a befektetők követelték a pénzüket. 2006 októberében, épp most, amikor az amerikai lakásárak az elmúlt harmincöt év legnagyobb zuhanását szenvedték el, s éppen csak néhány héttel azelőtt, hogy a három B besorolású jelzáloghitel-kötvények ABX indexe első ízben 44

jelentett hitelkockázati eseményt (ami valójában veszteséget jelentett), Michael Burrynek szembe kellett néznie azzal, hogy az alapja szertefoszlik – az alap, amelyet a subprime jelzálogpiac bedőlésének szenteltek. „Mély depresszióba estünk” – jegyezte meg Burry egyik elemzője, akinek egyébként semmi dolga sem volt, mivel az elemzéseket Burry sosem engedte ki a kezéből. „Dolgoznod kell, de legszívesebben hazamennél. Az üzletek ellened fordultak, a befektetők pedig kihátráltak mögüled.” Egyik este, amikor a feleségének panaszolta, hogy úgy tűnik, a pénzügyi piacok hosszú távon kiszámíthatatlanok, egy gondolat futott át az agyán. A befektetőkkel kötött megállapodása ugyanis biztosított számára egy kiskaput; ha olyan papírokba fektet, melyeknek „nincs szabadon kereskedhető piaca (pl. tőzsde) vagy korlátozott a kereskedés”, akkor a befektetési bróker a lejárat után is megtarthatja az ellenőrzési jogot a tőke felett. Azt, hogy volt-e szabad kereskedési piac, a bróker feladata volt eldönteni. Tegyük fel, hogy Mike Burry szerint nincs – például úgy véli, hogy a piac jelenleg időlegesen nem működik rendesen, vagy éppen szerinte csalások 45

folynak – ekkor joga van elkülöníteni a befektetéseket. Így kiállhatott a befektetői elé azzal, hogy mégsem fogják tudni

visszaszerezni a pénzüket mindaddig, amíg a tétjei az eredeti forgatókönyv szerint le nem járnak. Így azt tette, ami a legkézenfekvőbbnek és leglogikusabb lépésnek tűnt számára; elkülönítette a CDS-esket. Az a rengeteg befektető, aki csak arra vágyott, hogy visszakapja a pénzét – s akik között ott volt az első támogatója is, a Gotham Capital –, most egy formális levélből értesülhetett arról, hogy a tőke 50–55%-át Burry a továbbiakban elkülönítve tartja. A levélhez mellékelte a negyedéves jelentést is, amitől azt remélte, hogy talán egy kicsit csillapítja a kedélyeket. Még mindig nem volt azonban túl jó abban, hogy sikerüljön másokkal megkedveltetnie magát; mintha egyszerűen nem tudta volna, hogyan kell. Mostani írása például sokkal inkább hatott támadónak, mint mentegetőzőnek. „Soha életemben nem voltam annyira biztos – mégpedig okkal –, mint most, hogy semmi keresnivalójuk nincs a részvényeknek a portfolióban” – kezdte, s közvetlen utána arra tért rá, hogy neki egy olyan portfoliót sikerült felépíteni, melyre minden más befektetési bróker irigy lehetne. Elmondta, hogyan tette meg a tétjeit nem a lakáspiaci Armageddonra (bár abban is biztos volt, hogy ez is el fog jönni hamarosan), hanem a 2005-ben kibocsátott hitelek legrosszabb 5%ára. S még azt is hozzátette, hogy a befektetőknek igazából szerencsésnek kellene érezniük magukat. Úgy írt, mintha a világ legtetején állt volna, miközben mindenki úgy látta, mintha lassan összeomlana felette a világ, amit épített. Az egyik legnagyobb New York-i befektető a következőt írta neki e-mailben: „Jobban tenné, ha a jövőben nem becsmérelne másokat úgy, mint: »Mi olyan jelzálogportfoliót shortolunk, amit mindenki más megirigyelne, már ha egyáltalán tudná, hogyan kell ezt csinálni!« vagy így »Előbb vagy utóbb az egyik nagyfiú elolvashatná azokat a prospektusokat.«” Két régi, eredetileg e-mailes barátja közül – akikre anno ő akaszkodott rá – az egyik azt írta neki: „Az észak-koreai diktátoron, második Kim Jongon kívül senki más nem vállalna ilyen levelet, amikor épp 17%os veszteséggel kell zárnia.” A Gotham Capitaltől partnerei azonnal megfenyegették, hogy be fogják perelni. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, és szervezkedni kezdtek ellene. Amiben a Gotham eltért a többiektől, hogy vezetői New Yorkból egyenesen San Joséba repültek, s

komolyan megfenyegették Burryt, hogy adja vissza a korábban rábízott százmillió dollárjukat. 2006 januárjában a Gotham alapítója, Joel Greenblatt egy tv-műsorban egy könyvet mutatott be, amikor megkérdezték tőle, hogy ki a kedvenc érték alapú befektetője, válaszul felmagasztalt egy kivételes tehetségű fiatalembert, Mike Burryt. Tíz hónappal később háromezer mérföldet utazott azért, hogy megmondhassa Mike Burrynek, hogy hazug, és rákényszerítse, hogy hagyjon fel végre azzal a téttel, amit karrierje legnagyszerűbb lépésének tartott. „Ha egyetlen pillanatot örökre kitörölhetnék az életemből, az biztosan ez lenne – mondta Burry. – Joel olyan volt számomra, mint egy keresztapa: a társam volt, ő fedezett fel és a családomat leszámítva egyedül ő támogatott. Tiszteltem és felnéztem rá.” Most Greenblatt személyesen mondta neki, hogy egyetlen bíróság sem fog mellé állni s elismerni a döntését a tőke elkülönítéséről, mivel egy szabadon kereskedhető papírról van szó; Mike Burry róla alkotott képe is örökre eltűnt. Amikor Greenblatt arra kérte, hogy mutassa meg a subprime kötvények listáját, amelyek ellen fogadott, Burry egyszerűen visszautasította. Greenblatt nézőpontjából úgy tűnt, mintha a srác, akinek 100 millió dollárt adott, még csak tárgyalni sem hajlandó vele. Greenblatt felháborodásának volt azért alapja. Az ugyanis teljesen szokatlan volt, hogy olyan befektetéseket fagyasszanak be, amelyeknek nyilvánvalóan volt piacuk. Volt az az alacsony ár, amin Mike Burry megszabadulhatott volna azoktól a papíroktól, melyekkel a subprime piac bedőlésére játszott. A befektetők jelentős részének úgy tűnt, hogy Burry egyszerűen nem akarja elfogadni a piac ítéletét: rossz lóra tett és veszített. Szerinte azonban a piac volt korrupt és Joel Greenblatt egyszerűen nem értette, hogy miről beszél. „Végre tisztán láttam, hogy nem tudják felfogni a CDS-pozíciók mibenlétét.” Tisztában volt vele, hogy a befektetők többsége – akik rá bízták a pénzüket – most mind megvetik. Elkeseredésében több lehetőség is eszébe jutott: (a) visszavonul a szobájába és még a szokottnál is hangosabban üvölti teli torokból, hogy „Bassza meg!”; (b) egy új mesét talál ki befektetőinek, hogy meggyőzze őket; (c) megpróbálja utolsó elkeseredésében is elmagyarázni nekik a lépései mögött meghúzódó logikát annak ellenére, hogy már szinte senki sem figyel rá. „A maga helyében kevesebbet hallatnám a hangom és többet

figyelnék – írta ügyvédje, Steve Druskin 2006 októberének végén. – Komolyan azt tervezik, hogy beperlik magát!” „Érthetetlen volt – mondta Kip Oberting, aki anno elintézte, hogy a White Mountain Burry egyik első befektetőjévé váljon, mielőtt még más alapoknak kezdett volna dolgozni. – Mindig nagyon részletesen és pontosan beszámolt a lépéseiről, s hogy mit miért tett. Rengeteg pénzt hozott a befektetőknek; s azt gondolhattad volna, hogy a végletekig ki fognak tartani mellette.” Nemhogy nem tartottak ki mellette, az első adandó alkalommal cserbenhagyták. Gyűlölték. „Épp csak azt nem értem, miért nem látják, hogy én nem akarok semmi rosszat” – mondta Mike keserűen. December 29-én késő este Michael Burry az irodájában ült, s egy gyors e-mailt írt feleségének: „Hihetetlenül le vagyok törve; próbálok hazavánszorogni, de azt érzem, hogy teljesen magamba vagyok zuhanva és menten megbolondulok.” Így 2007 januárjában, épp mielőtt Steve Eisman és Charlie Ledly nagy várakozásokkal indult volna Las Vegasba, Mike Burry a befektetőivel ült le tárgyalni, hogy elmagyarázza, miért buktak 18,4%-ot, miközben az S&P index több mint 10%-kal emelkedett. Azok, akik a kezdetektől Burrynél tartották a pénzüket, hat év alatt 186%-os nyereséget könyvelhettek el, összehasonlítva a S&P 500 indexének 10,13%-ával, de ezek a hosszú távú sikerek ekkorra már mit sem számítottak a befektetők szemében. Hónapról hónapra számon kérték. „A frissen lezárt pénzügyi évben nagyjából mindenkin alulteljesítettem 30–40 bázisponttal – írta. – Nem jellemző a befektetési brókerek körében, hogy névtelen senkikből hirtelen ünnepelt sztárokká váljanak, majd egy csapásra a mélybe taszítsák őket – ehhez azért tenni is kell valamit!” Ez az eset még jobban megerősítette hitében, miszerint az egész pénzügyi piac tévúton jár, s ő az, akinek mégis csak igaza van. „Mindig is azon a véleményen voltam, hogy egyetlen tehetséges és nagyon szorgalmas elemző is képes átlátni a befektetések végtelen útvesztőjén, s azt hiszem, ezt az elképzelésemet a mai napig sem tudta semmi aláásni.” Aztán persze szokásához híven visszakanyarodott CDS-eihez: minden tény az ő sikerét látszott igazolni. Csak az elmúlt két hónapban három nagy jelzálog-kibocsátó ment csődbe… A Felelős Hitelezési Alapítvány (Center of Responsible Lending) előrejelzése

szerint 2,2 millió lakástulajdonos fogja elveszíteni az ingatlanát, s a 2005-ben és 2006-ban kibocsátott hitelek 20%-a fog fizetésképtelenné válni… Mike Burryt jóformán egy Wall Street-i bűnözővel azonosították. Negyedéves jelentéseit, melyeket ő abszolút privátnak, kizárólag a befektetőinek szánt, egyre-másra szivárogtatták ki a sajtónak. Egy kellemetlen cikk jelent meg például az egyik folyóiratban, ahol azzal vádolták, hogy etikátlanul járt el, amikor elkülönítette a befektetők pénzét – Burry teljesen biztos volt benne, hogy e mögött is az egyik elégedetlen befektetője állt. „Mike nem volt paranoiás – nyilatkozta az egyik New York-i befektető, aki figyelte a Scion Capital többi befektetőjének lépéseit is. – Valóban vadásztak rá, egyszerűen el akarták csípni. Amikor rossz fiúvá vált, akkor alakult ki róla az a pénzéhes szociopata kép is, akiről azt feltételezték, hogy az összes pénzzel meg akar lépni. Persze csak azért, hogy később visszatérhessen a neurológiához. Ez volt az első dolog, amivel mindenki ugratta: Mike, hiszen te orvos vagy.” Burry fülébe is eljutottak érdekes pletykák. Otthagyta a feleségét. Bujkálni kezdett. Dél-Amerikába repült. „Úgy hallom, mostanában izgalmas életet élek” – írta Burry az egyik online barátjának. Mindamellett, ami mostanában folyik körülöttem, az alapom történetében először kényszerültem rá, hogy leüljek beszélni a befektetőimmel. Teljesen sokkolt az, amit hallottam. Kiderült, hogy a befektetők csak felületesen olvasták át a leveleimet, s a legtöbbjük kizárólag pletykáknak és szóbeszédeknek hisz, ahelyett hogy az elemzéseket s az eredeti ötletemet tanulmányozná. Különböző sztorik keringtek: hol magántőkealapot hoztam létre, hol egy venezuelai aranybányát akartam felvásárolni, máskor azt mondták, hogy egy saját hedge fundot üzemeltetek Milton’s Opus néven, közben persze elváltam, felszívódtam, sohasem kötöttem egyetlen derivatív üzletet sem, de felvettem 8 milliárd dollárnyi kölcsönt és az elmúlt két év

túlnyomó részét Ázsiában töltöttem. A Wall Streeten persze mindenki engem állít be őrültnek, de az is felmerült, hogy az alap összes tőkéjét a magánszámlámra irányítottam, s hogy a Sciont 46

nagyjából a következő Amaranthtá És persze egyik sem kitaláció.

alakítottam.

Mindig kicsit különbözött attól, mint amit egy hedge fund menedzserétől várt volna az ember. Napokig járt például ugyanabban a pólóban és rövidnadrágban. Nem volt hajlandó fűzős cipőt felvenni. Nem hordott órát, de még a jegygyűrűjét sem. Amikor le akart nyugodni, akkor állandóan heavy metalt hallgatott az irodában. „Azt hiszem, ezeket a személyiségemből adódó gyengeségeket mindenki pontosan addig volt hajlandó elnézni, amíg jól mentek a dolgok – mondta. – Persze amikor megszakadt a sorozat, akkor ezeket a jeleket rögtön megbélyegezték. Képességbeli hiánynak, labilisságnak gondolták – az alkalmazottamat és az üzleti partnereimet is beleértve.” A Las Vegas-i konferencia után összeomlott a piac, aztán egészen május végéig úgy tűnt, hogy ez is csak egy kilengés volt. Charlie Ledley a Cornwall Capitaltől azonban egészen biztos volt abban, hogy az egész rendszer korrupt, amelyben mind a Wall Street-i befektetési bankok, mind a hitelminősítők, mind a kormányzati szabályozók nyakig benne vannak. Steve Eisman a FrontPoint Partnerstől azt gondolta, hogy a piaci szereplők mind ostobák vagy csak áltatják magukat: a pénzügyi kultúra rengeteg kisebb pánikot látott már, melyet nagy fellendülések követtek, ezért most sem látták indokoltnak az eladást, csupán a vásárlás lehetősége lebegett a szemük előtt. Michael Burry szerint az egész másodlagos jelzálogpiac egyre inkább tűnt egy jól kitervelt csalásnak, amelyet ráadásul egy maroknyi kötvénykereskedő irányított. „Miután a partnereink részéről ilyen fokú csalásokat lehetett tapasztalni, többé nem volt értelme latolgatni, hogy befagyasszam-e a CDS-ekben álló tőkét” – írta egyik levelében 2007 márciusában. 2007 első fele egy igen különös időszak marad a pénzügyi világ történetében. Az ingatlanpiacon napvilágra kerülő tények egyre távolabb és távolabb kerültek a kötvények s a kötvényekre köthető

biztosítékok aktuális áraitól. Bár egyre kellemetlenebb adatokkal kellett szembenézniük, a Wall Street-i cégek mégis próbáltak tudomást sem venni róluk. Voltak azonban finom, de észrevehető változások a piacon, amelyekről Burry is tudomást szerzett. Március 19-én egy citigroupos értékesítő első ízben küldött neki komoly elemzéseket jelzálogpakettekről. De a jelzálogok nem a subprime 47

piacról származtak, hanem Alt-A voltak. A fickó persze továbbra is pakettek összetételét próbálta megfejteni: a kamattörlesztéses ügyfelek arányát, ahol a tőkerész a futamidő alatt nem csökken; a valódi lakástulajdonosok arányát; és így tovább – olyan volt, mintha valaki végre azt próbálná megállapítani, hogy milyen lehet a hiteligénylők hitelképessége. „Amikor még 2005-ben végeztem hasonló elemzéseket” – írta Burry egyik e-mailjében, mintha csak ő lenne a nagy Morgan Stanley, aki az általa kitaposott ösvényen masírozó turistákat figyeli, ahogy próbálnak átkelni a dzsungelén –, a nagy brókerházak még csak hasonlókat sem csináltak. Számomra a második jelzáloggal rendelkezők voltak a legmegbízhatatlanabb ügyfelek, ezért először ezekre a konstrukciókra vadásztam és később a kiválasztási folyamatom legfontosabb kritériumává is váltak. Akkor persze még egyetlen kereskedő sem értette, hogy miről is beszélek és senki sem gondolta, hogy ennek bármi jelentősége lesz valaha.” 2007-ben, a piac február és június közötti hosszú hallgatása alatt úgy tűnt, ez mégis számít. 2007 első negyedévében a Scion Capital majdnem 18%-os nyereséget ért el. Aztán hirtelen valami megváltozott – bár elsőre nehéz volt eldönteni, hogy pontosan mi is volt ennek az oka. Június 14-én néhány subprime jelzálogkötvény hedge fund – amelyek a Bear Stearns kezében voltak – egyszerűen csődbe ment. A következő két hétben a három B besorolású subprime jelzáloghitel-kötvények tőzsdén jegyzett indexe is 20%-ot esett. S ezzel egy időben Burrynek úgy tűnt, hogy a Goldman Sachs is mintha egy komoly összeomlást élt volna át. A legnagyobb pozíciójuk a Goldmannál volt, s a Goldman egyszer csak mintha nem tudta vagy nem akarta volna meghatározni a pozíciók értékét, és hogy mekkora biztosítékot 48

lehet feloldani vagy kell lekötni. Pénteken, június 15-én Burry Goldman Sachsos értékesítője, Veronica Grinstein hirtelen kámforrá

vált. Hívta, e-maileket küldözgetett, de semmi. Egészen hétfő estig egyáltalán nem válaszolt a hölgy, amikor is közölte, hogy szabadságon volt. „Ez igazából visszatérő szokásuk volt, amikor a piaci trendek nekünk kedveztek – írta Burry –, az emberek hirtelen lebetegedtek, vagy valami érthetetlen okból ilyenkor mentek szabadságra.” Június 20-án, amikor Grinstein végre visszatért, közölte, hogy a Goldman Sachsnál egy sajnálatos rendszerhibára bukkantak. „Meglehetősen vicces volt, tekintve, hogy többé-kevésbé a Morgan Stanley is épp ezzel állt elő – jegyezte meg Burry –, a Bank of America értékesítője pedig áramszünetre panaszkodott.” „Biztos voltam benne, hogy ezek a rendszerhibák pont arra voltak jók, hogy időt nyerjenek és rendbe rakják a színfalak mögötti káoszt” – mondta Burry. A Goldman értékesítőjének egy egész hetébe tellett, mire annyira rendezni tudta a sorait, hogy újfent kiálljon azzal, hogy bár a subprime jelzálogkötvények bezuhantak, a rájuk kötött biztosítások mégsem mozdultak el semmilyen irányba. De ezt a hívást is a mobiljáról intézte, mert a belső vonalak beszélgetéseit rögzítették. Mindenki falazott mindenkinek. Két éven keresztül minden hónap végén Burrynek szembesülnie kellett azzal, hogy a kereskedők jegyzési árfolyamai nem épp neki kedveztek. Épp ez az, hiszen a subprime kötvények ellen tett tétjei rejtélyes módon hónapról hónapra egyre értéktelenebbé váltak. Persze a Wall Street kereskedőinek is épp ekkor – minden hónap végén – kellett az eredményeiket a menedzsereik és a kockázatkezelők felé továbbítaniuk. Június 29-én Burry kapott egy üzenetet a Morgan Stanley üzletkötőjétől, Art Ringnesstől, amiben az szerepelt, hogy a Morgan Stanley szeretné megállapítani, hogy pozíciói értéke megfelelő-e. Másnap a Goldman is megtette ezt a lépést. Két éve ez volt az első alkalom, hogy a Goldman Sachs nem úgy állapította meg a jegyzési árfolyamokat hónap végén, hogy a pozíciói veszteséggel zárjanak. „Most először hitelesnek hatott a jegyzett árfolyam – jegyezte meg. – Mivel már ők is érdekeltek voltak az üzletben!” A piac végre hajlandó volt szembenézni a saját hibáival. Abban a pillanatban, amint a Goldman is bekapcsolódott az üzletbe, az egész piac mozgásba lendült: hirtelen kitárultak a kapuk,

s mindenki vele akart tárgyalni. A Morgan Stanley, aki eddig a leghevesebben utasított el minden – a subprime piacot érintő – negatív hírt, most egy csapásra meg akart egyezni vele, mindent meg akart tőle venni, a tételek nagysága nem számított. Burry fülébe jutott egy pletyka – amely hamarosan be is igazolódott –, miszerint a Goldman tulajdonában álló alap, a Global Alpha hatalmas veszteségeket halmozott fel subprime portfolióján. Ennek hatására a Goldman azonnal taktikát váltott, s ő maga is beszállt a subprime piac elleni üzletbe. Ez volt az a várva várt pillanat, amit még 2005 nyarán jósolt meg befektetőinek, akiknek csak türelmesen kellett volna várniuk. A leghitványabb, nagyjából 750 milliárd dollárnyi értékű jelzáloghitelek most váltottak át az induló, megtévesztően alacsony kamatszintről a magasabbakra. Az egyik, az OOMLT 2005–3 – amely ellen Burry fogadott – kiválóan tükrözte az aktuális helyzetet. Az OOMLT 2005– 3 az Option One által kihelyezett subprime jelzálogkötvény rövidítése volt – annak a cégnek a terméke, melynek vezérigazgatója Las Vegasban tartott beszédet, ahonnan Steve Eisman, miután egy nagy nullát rajzolt a levegőbe, elegánsan távozott. A legtöbb hitelt ebben a pakettben 2005 áprilisa és júliusa között bocsátották ki. 2007 januárjától egészen júliusig a hírekben azt olvashattuk, hogy a kötvényt alkotó hitelek fizetésképtelenné váltak, csődeljárások és árverezések indultak – ebben nem történt változás. A veszteségek sokkal jelentősebbek voltak, mint ahogy az várható lett volna a kötvények besorolását figyelembe véve, viszont a veszteségek hónapról hónapra növekedtek. Február 25. és május 25. között (az utalási összesítések minden hónap 25-én jönnek) az OOMLT 2005– 3-on belül az összesített fizetésképtelenségi arány 15,6%-ról 16,9%ra emelkedett. A dolog itt indult be, ugyanis június 25-re ez az arány 18,68%-ra, júliusra pedig 21,4%-ra emelkedett. Augusztusra már 25,44% volt ez a szám, s az év végére elérte a 37,7%-ot – a hiteligénylők több mint egyharmada mondott csődöt. A veszteség olyan mértéket öltött, hogy nem csak a Burry által shortolt kötvények dőltek be, hanem ugyanannak a toronynak a felsőbb szintjei is vele buktak. A pánik, ami már június 25-e előtt kitört a Wall Street falai mögött, arra a következtetésre juttatta Burryt, hogy ők már az összesítő adatok előtt valamilyen más, belső információhoz

juthattak. „A kereskedők gyakran tulajdonoltak jelzálog-kibocsátókat is – mondta –, így már korábban hozzájuthattak olyan adatokhoz, amelyek a számok romlásáról árulkodtak.” Abban a hónapban, amikor végleg összeomlott az OOMLT 2005– 3 – és az összes lakáshitelpakett, amelyekre hitelkockázati biztosítást kötött –, Michael Burry feljegyzett néhány megjegyzést Ben Bernankétől és a pénzügyminisztertől, Henry Paulsontól. Mindkettőjük többször is lenyilatkozta, hogy semmi esélyt nem látnak arra, hogy a pénzügyi piacokon jelentkező subprime veszteségek egy komolyabb fertőzés első hullámai lennének. „Már 2005 elején, amikor elkezdtem shortolni ezeket a jelzálogokat, akkor is tudtam, hogy ezekkel a tétekkel két éven belül valószínűleg nem fogok bankot robbantani, s ennek egy nagyon egyszerű oka volt – írta az egyik e-mailjében. – Az elmúlt években kihelyezett hitelek túlnyomó többségének megvolt az a sajátossága, hogy az első időszakban egy mesterségesen alacsony bevezető kamattal indultak – ez volt a csali. A 2005-ben kihelyezett hitelek kamatai épp most kerültek ki ebből az alacsony kamatsávból, a 2006-osak pedig csak 2008-ban fognak, előtte nem. Könyörgöm! Hogy lehet valaki annyira idióta, hogy 2007-ben, a megtévesztő kamatok lelepleződésének kellős közepén egy olyan magabiztos kijelentést vállaljon fel, miszerint a subprime hitelek beszakadásának nem lesz a későbbiekben semmilyen utóhatása. Hiszen még az adatokkal sem voltak tisztában.” A Wall Streeten mindenki hosszúra játszott, persze rosszul – és most mindannyian próbáltak szabadulni a papíroktól vagy biztosítást kötni rájuk. Mike Burry papírjai egy csapásra közkedveltté váltak. Ami továbbra is megdöbbentette, hogy a piac még a kézzelfogható információkat is csak félelmetesen lassú folyamattal képes beépíteni. „Mindenki láthatta, hogy az összes hitel ugyanúgy végzi, amint elérik azt a kritikus dátumot és ez még nem a véget fogja jelenteni, csupán a válság egy súlyosabb dimenziójába taszítja őket – mondta Burry. – Az örök hitetlenség világában éreztem magam. Mindig is azt reméltem, hogy valaki még 2007 júniusa előtt rájön, mi folyik itt. Ha tényleg ezek a júniusi törlesztési eredmények kellettek a felismeréshez, akkor egyre jobban érdekel, hogy vajon mi a francot csinálhat egy Wall Street-i elemző egész álló nap?”

Július végére a jegyzések végre az elképzelései szerint alakultak – és közben olyan zsenikről olvasott az újságok hasábjain, mint John Paulson, aki éppen egy évvel ő utána vágott bele a businessbe. A Bloomberg News egy cikkben foglalkozott azzal a néhány kivételes emberrel, akik előre látták a katasztrófát. Közülük egyetlenegy dolgozott Wall Street-i kötvénykereskedőként egy banknál: a Deutsche Bank egykori eszköz alapú kötvénykereskedője, Greg Lippmann. A listára a FrontPoint Partners és a Cornwall Capital sem került fel, és a befektető, aki leginkább hiányzott a Blomberg News cikkéből, épp Kaliforniában, a cupertinói irodájában csücsült – egyedül. Michael Burry kivágta a cikket és körbeküldte az irodájában egy apró megjegyzéssel: „Lippmann az a fickó, aki szinte tökéletesen lemásolta az alapötletemet s sikerre vitte. A saját szakállára.” A befektetői, akiknek a pénzét minimum megduplázta, nem lelkesedtek igazán. Senki sem rohant, hogy a bocsánatáért esedezzen vagy hálálkodjon neki. „Senki sem jött azért vissza, hogy elmondja: igen, mégis csak önnek volt igaza! Csend volt. Néma csend uralkodott. Dühített” – mesélte Burry. Szakított addig favorizált kommunikációjával, nem írt több levelet a befektetőknek. De 2007. július elején, amikor a piac összeomlott, egy kiváló kérdéssel állt elő. „Ami mégis csak furcsa ebben az egészben, hogy viszonylag kevés olyan hír reppent fel, ami a válságban pórul járt befektetőkről írt volna… Hogy lehet az, hogy mi mostanáig nem hallottunk a mai kor 49

Long Team Capital Managementjéről ?”

A kötvények halála Howie Hubler New Jerseyben nevelkedett és a Montclair State College-ban focizott. Senkinek sem kerülhette el a figyelmét a jellegzetes bikanyak, óriási fej és az arrogáns stílus, amely egyesek szerint maga volt a szörnyű valóság, mások szerint viszont csak egy maszk volt, amely mögé elrejtőzhetett. „Emlékszem, hogy amikor néhány egészen ésszerű és megalapozott kérdéssel a falhoz állították az üzleteivel kapcsolatban, ő nem épp a legkulturáltabb módján válaszolt a kérdésekre” – emlékezett vissza az egyik Morgan Stanley-s dolgozó, aki már a kezdetektől figyelemmel kísérhette, ugyanis Hubler épp az ő keze alatt kezdett dolgozni a vállalatnál. „Általában annyival intézte el a konfliktusait, hogy: Tűnjetek a pokolba!” Voltak, akik kedvelték, voltak, akik nem, de 2004 elejére már nem számított igazán, hogy ki mit gondolt, ugyanis Hubler ekkorra már majdnem tíz éve termelte kötvénykereskedőként a profitot a Morgan Stanleynek. Ő vezette a Morgan Stanley eszköz alapú kötvénykereskedési osztályát, ami azt is jelentette, hogy a vállalat másodlagos jelzálogok elleni üzleteinek kezelése is a felügyelete alá tartozott. Addig a pontig, amíg a business virágzott s nem következtek be hirtelen változások ebben a trendben, addig Hubler kötvénykereskedői karrierje szinte kísértetiesen hasonlított Lippmannéhoz. Mint minden más kötvénykereskedő, valójában ő is nevetséges tétekkel játszadozott egy játékban, amit kénye-kedve szerint alakíthatott, mivel a piacon igazán rossz dolgok sosem történtek. Az árak néha estek, de aztán mindig magukhoz tértek. Szerethetted vagy imádhattad ezeket a papírokat, az utálat azonban nem volt kifizetődő stratégia, mivel semmilyen eszközzel nem lehetett ellenük játszani. A másodlagos jelzáloghitelezési boom korszaka a tejjel-mézzel folyó Kánaán korszakát hozta el a Morgan Stanley-nek. A cég élenjáró volt abban, hogyan terjesszék ki a vállalati hitelek összecsomagolására használt pénzügyi technikákat a személyi

hitelezés területére is. A Morgan Stanley pénzügyi értelmisége – az elemzők – részt vett a hitelminősítők – a Moody’s és az S&P – oktatásában, ahol az eszköz alapú CDO-pakettek értékelését sajátíthatták el az alkalmazottak. Várható volt, hogy a cégen belül előbb vagy utóbb előáll valaki az ötlettel, hogy kössenek kötvénykockázati biztosításokat az eszköz alapú kötvényekre. A Howie Hublerhez tartozó másodlagos jelzálogrészleg hihetetlen ütemben árasztotta el a piacot újabb és újabb kötvényekkel. Ennek érdekében Hubler és csapata néha rákényszerült, hogy hónapokig „raktározzanak” egyes hiteleket. A hitelek felvásárlása és a kötvények eladása között ki voltak téve annak a kockázatnak, hogy a hitelek értéke bezuhan. „A CDS-ek létrehozásának oka az volt, hogy fedezzük a Hubler által működtetett gépezetet” – mesélte az egyik befektető. Amennyiben a Morgan Stanley találna valakit, aki hajlandó lenne biztosításokat kötni a hiteleire, akkor Hubler „raktározási” kockázata nem terhelné tovább a vállalatot. Ahogy eredetileg 2003-ban megálmodták, a másodlagos jelzáloghitelekre kötött hitelkockázati swap (CDS) egy egyedi, speciális biztosítási szerződés volt, mely a Morgan Stanley és más bankok, illetve biztosítási intézmények között köttetett, a szélesebb piac bevonása nélkül. Soha egyetlen földi halandó sem halott ezekről a CDS-ekről, és ha a Morgan Stanleyn múlt volna, ez mindvégig így is marad. Természetüknél fogva átláthatatlan, bonyolult, kereskedésre kevésbé alkalmas értékpapírok voltak, így mindenki, még a Morgan Stanley számára is komoly kihívást jelentett az árazásuk. „Méretre szabott” – a pénzügyi világban így emlegették. 2004 végére azonban Hubler egyre szkeptikusabbá vált a subprime kötvényekkel szemben és egy okos megoldás után kutatott, amivel fogadhatott volna ellenük. A Morgan Stanley „elemzői értelmiségét” is ugyanez a probléma foglalkoztatta. 2003ban fel is vetette valamelyikük, hogy otthagyná a pozícióját, s egy kis csapat élére állna – feltéve, ha a kereskedők beleegyeznek ebbe. „Az egyik kolléga mindent el is rendezett, s véghezvitte ötletét, de ők (Hubler és a kereskedői) elorozták azt tőle” – mesélte egy hölgy a Morgan Stanley kötvénykereskedő részlegéről, aki testközelből figyelte az eseményeket. Végül Hubler egyik bizalmasának, Mike Edmannak sikerült megfogalmaznia az új ötletet: egy

kötvénykockázati biztosítás (CDS) időtálló fogadást jelenthet a másodlagos hitelek ellen. A subprime hitelek bedőlésére játszani kockázatos volt mindaddig, amíg a lakásárak emelkedtek, mert a hiteligénylők lakásaikra újabb hiteleket vehettek fel, amivel a régi hiteltartozásaikat kiegyenlíthették. A pakett, melyre a biztosítást eredetileg kötötték, így fokozatosan elolvad, s vele együtt a biztosítás is elúszik. Edman CDS-ei a szerződésbe foglalt apró betűs részekkel ezt a problémát is feloldották; lehetővé tették ugyanis a Morgan Stanley számára, hogy a pakettek legtovább fennálló hiteleire kössék meg a biztosítást. Így a Morgan Stanley nem az egész pakettra kötötte biztosításait, hanem a pakettek legnagyobb valószínűséggel bedőlő hiteleire. A tét pedig nem változott, olyan volt, mintha az összes hitel bedőlésére kötöttek volna fogadást – ez volt a trükk. Úgy nézett ki, mintha árvízkárra kötöttek volna biztosítást, de ha csak egy csepp víz is éri a ház bármelyik részét, a biztosító azonnal az egész ház értékét megtéríti. Ez biztosította a Morgan Stanleyt arról, hogy „méretre szabott” CDS-ei egy napon megtérülnek. A nyereségbe forduláshoz elegendő lett volna, ha a paketteken belül a hitelek 4%-a fizetésképtelenséget jelent – ami még a nyugodt időszakokban is könnyen megesett a másodlagos jelzáloghitelekből összerakott kötvényeknél. Hubler kereskedőinek szemszögéből a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan találják meg a Morgan Stanley legidiótább partnereit, akik hajlandók a tétek másik oldalára állni – olyan palimadarakra volt szükségük, akik hajlandók biztosításokat eladni a Morgan Stanleynek olyan házakra, amelyek már rég pusztulásra vannak ítélve. „Aztán persze sikerült összekaparniuk egy vevőt, aki hajlandó volt tartani a fogadást egy rakás három B minősítésű szardarab ellen is” – mondta egykori kollégájuk, amely talán egy beszédesebb kifejezése volt annak, hogy sikerült beállítaniuk az első jegyzési árfolyamot. Egy csapnivaló bolond volt, amit rendesen ki is használtak. „Így kezdődött – ez volt Howie első ilyen üzlete.” 2005 elejére Howie Hublernek sikerült annyi idiótát találnia, hogy egyedi CDS-pozíciója már a 2 milliárd dollárt is elérte. Hubler idiótái szemszögéből a CDS-ek, amelyeket tőlük vásároltak, ingyen pénznek tűntek; a Morgan Stanley hajlandó volt éves szinten 2,5%-

os biztosítási díjat fizetni a befektetésre javasolt (három B 50

besorolású) eszköz alapú kötvényekre. A konstrukció leginkább a német intézményi befektetőket vonzotta, akik vagy nem olvasták el a kisbetűs részeket, vagy készpénznek vették a minősítéseket. 2005 tavaszán Howie Hubler és csapata nem alaptalanul feltételezhette azt, hogy a biztosításaik hamarosan profitra fognak váltani. Éppen ezért még többet akartak kötni. Épp ekkor kezdett Mike Burry is kampányolni azért, hogy standardizált CDS-eket vásárolhasson a piacon. A Deutsche Banktól Greg Lippmann, a Goldman Sachs néhány elemzője és még néhány szakmabeli összeült, hogy kidolgozzák egy új megállapodás részleteit. Mike Edman a Morgan Stanleytől már toporzékolt a dühtől, mégsem tudott beleszólni a nagykutyák vitájába, akik rá se hederítettek. A találkozó eredményeként megszületett az egységesített CDS mint kereskedésre alkalmas piaci termék, és ettől a pillanattól Howie Hubler csapatának megszűnt a privilégiuma, többé nem házalhattak az egyedi, csak nekik megálmodott konstrukcióval. 2006 áprilisára a másodlagos jelzálogkötvények gépezete már dübörgött. Howie Hubler, a Morgan Stanley sztár kötvénykereskedője és 8 fős csapata a becslések szerint a cég profitjának 20%-át hozta. A 2004-es durván 400 millió dolláros szintről 2005-re 700 millióra emelkedett Hublerék eredményessége, s úgy tűnt, 2006-ra az 1 milliárd dollárt is elérhetik. Úgy nézett ki, hogy év végén nagyjából 25 millió dolláros bonuszt fog hazavinni, de Howie többet akart, már nem volt elégedett azzal, hogy ő csak egy egyszerű kötvénykereskedő. A legjobb és legokosabb Wall Street-i alkalmazottak otthagyták a nagy óriásokat és átigazoltak a hedge fundokhoz, ahol a tízmilliók helyett százmilliókat vághattak zsebre. A nagymenő Wall Street-i kereskedőknek már derogált, hogy az ostoba befektetőkön nyerészkedjenek. „Howie szerint a standard kötvénybusiness kisstílű hülyeség volt – mesélte az egyik kereskedő, aki közelebb állt hozzá. – Igazából mindig is ezt 51

csináltuk, de ő elvesztette a lelkesedését.” Hubler százmilliókkal gazdagíthatta volna a vállalatot, ha kihasználja a szerencsétlen hülyéket és rajtuk élősködik. Ha a cég tőkéjén pozíciókat vehetett volna fel, akkor nem áll meg a millióknál, az milliárdos üzlet volt.

Ami a menedzsmentet illeti, attól tartottak leginkább, hogy Hubler és a kis csapata kilép és megalapítják saját kis hedge fundjukat. Hogy megtartsák őket, Hublernek egy nagyon speciális ajánlattal álltak elő: legyen a Morgan Stanley első hitelkereskedelmi és szolgáltató csoportjának a vezetője, aminek a GPCG nevet adták; azaz Global Proprietary Trading Group. Az új megegyezés alapján Hublert illette a csoport által elért profit egy része. „Az volt a célunk, hogy a profitot a lehető leghamarabb tornásszuk fel a mostani egymilliárdos szintről kétmilliárdra” – mondta a csoport egyik tagja. Persze az is fontos szempont volt, hogy a csoport által generált profit minél nagyobb szeletét megtartsák. A Morgan Stanley arra is ígéretet tett, hogy amint lehetőség nyílik rá, Hubler szabad utat kap, hogy egy saját alapot hozzon létre, amelyben 50%-os részesedése lesz. Sok minden más mellett ez az üzlet vitte volna a subprime jelzáloghitel alapú CDO-kat is, s így olyan cégekkel versenyeztek volna, mint Wing Chaunak a Harding Advisoryja. A legjobb és legokosabb Morgan Stanley-s kötvénykereskedők egytől egyig csatlakozni akartak hozzá. „Mindenki azt gondolta, hogy ez a csapat lesz a krémek krémje! – mesélte az egyik kereskedő. – Howie minden okos fickót maga köré gyűjtött.” A kiválasztottak új irodába költöztek a Morgan Stanley manhattani toronyházában, nyolc szinttel a régi kereskedési terem fölé. Az irodájukat úgy alakították ki, hogy az egyébként nyitott irodahelyiségben falakat emeltek, hogy még csak a látszata se legyen meg a cégen belüli teljes egyetértésnek. A kereskedők a másodikon folyamatosan kötötték az üzleteket, de még véletlenül sem adtak át semmilyen használható információt Hublernek és csapatának, akik a tizedik emeleten trónoltak. Tony Tufariello, a Morgan Stanley globális kötvénykereskedési osztályának feje – elméletileg Hubler főnöke – olyannyira nem tudott mit kezdeni ezzel a csapattal, hogy ő is saját irodát alakíttatott ki a szinten, s állandóan a második és tizedik 52

között ingázott. Howie azonban nem elégedett meg csak azzal, hogy megkapta a legjobb embereket, ő a pozícióikat is akarta, mégpedig mindennél jobban! Ahogy az egyik Morgan Stanley-s kötvénykereskedő mondta, „elég bonyolulttá tették ahhoz az apró részletek és finomságok Hubler üzletét, hogy fölötte senki se értse pontosan, mire is játszik éppen.” Pedig az ötlet maga pofon

egyszerű volt: Hubler és kis csapata masszív fogadásokat kötött arra, hogy a subprime hitelek be fognak dőlni. A kiterjedt, bonyolult pozícióik koronaékszere továbbra is az a 2 milliárd dolláros egyedi CDS-állomány volt, amelyről Hubler továbbra is azt gondolta, hogy hamarosan 2 milliárd dollárnyi tiszta profitot fog csapatának eredményezni. A jelzáloghitelek már nem álltak messze attól, hogy tömegesen kezdjenek bedőlni, és Hubler tudta, hogy pozíciói abban a pillanatban beteljesítik sorsukat. Volt azonban egy bosszantó tényező: a biztosítási díjak ugyanis teljesen felemésztették Howie csoportjának rövid távú nyereségességét. „A csoport éves célkitűzése kétmilliárd dollár volt – mondta az egyik tag –, de a CDS pozíciónk éves szinten 200 millió dollárt emésztett fel.” Hogy ellensúlyozza a fenntartási költségeket, Hubler úgy döntött, hogy elad néhány CDS-t három A besorolású subprime CDO-kra, és a biztosítási díjakat elkülöníti a csoport 53

számára. A bökkenő az volt, hogy az elvileg sokkal biztonságosabb három A besorolású papírokra a három B papírokra fizetendő díjak tizedéért lehetett biztosítást kötni; így az éves fizetendő díjuk kiegyenlítéséhez durván tízszer annyi CDS-t kellett eladniuk, mint amekkora a portfoliójuk volt. A csapat gyorsan megkötötte az üzleteket, anélkül hogy alaposabban átgondolták volna lépéseiket; nagyjából fél tucat komolyabb üzletkötésről volt szó a Goldman Sachsszal, a Deutsche Bankkal és a nagyok közül még néhánnyal. 2007 januárjának végén, amikor a másodlagos jelzálogkötvénypiac vezetői Las Vegasban ünnepeltették magukat, Howie Hubler már nagyjából 16 milliárd dollár értékben adott el CDS-eket három A besorolású CDO-kra. Soha nem tapasztalt melléfogás volt ez az elit Wall Street-i kötvénykereskedő és kicsit továbbgondolva, a teljes másodlagos jelzálogkötvény-piac részéről. 2006 szeptembere és 2007 januárja között a Morgan Stanley top kötvénykereskedője – kizárólag praktikus okoktól vezérelve (egy kis extra bevételért cserében) – 16 milliárd dollár értékben kötött biztosításokat három A minősítésű CDO-kra, amik szinte teljes egészében három B besorolású subprime jelzálogkötvényekből álltak, amik abban a pillanatban válnak értéktelenné, amint a paketten belüli hitelek 8%-a fizetésképtelenséget jelent. Howie Hubler azt feltételezte, hogy a

három B besorolású papírok egy része bedől; de azt egy percig se gondolta, hogy esetleg az összes erre a sorsra juthat. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy kritikus legyen a piaccal szemben; annyira azonban mégsem volt okos, hogy rájöjjön, még ennél is kritikusabban kellett volna gondolkodnia. A Morgan Stanleyn belül fel sem merült, hogy vajon a vállalatvezető szerencsejátékosai kaptak-e felhatalmazást arra, hogy 16 milliárd dollár értékben másodlagos jelzálogkötvényeket vásároljanak. Természetesen Hubler csapata is beszámolással tartozott mind a felsőbb menedzsment, mind pedig a kockázatmenedzsment-osztály felé; de a kereskedők által készített jelentések kiválóan álcázták a valódi kockázatokat. A 16 milliárdos subprime-mal felvállalt kockázatot úgy sikerült bemutatniuk, hogy a Morgan Stanley kockázati jelentéseiben a három A kategóriába került a teljes csomag – abba a kategóriába, ahova egyébként az amerikai államkötvényeket is sorolták. Természetesen a kockáztatottérték-mutató (VaR, value at risk) sem maradhatott ki a jelentésekből, amivel sikerült mindezt alátámasztaniuk. Jól bevett gyakorlat volt a Wall Street-i cégmogulok között, hogy ezzel az általános eszközzel értékeljék kereskedőik teljesítményét; a VaR igazából csak azt méri, hogy az adott kötvénynek vagy részvénynek milyen volt a volatilitása az elmúlt időszakokban; a kalkulációban nagyobb súllyal szerepeltek az értékelés időpontjához közelebb eső mozgások. Mivel a három A besorolású subprime alapú CDO-k az elmúlt időszakokban igazából soha nem lengtek ki, ezért a Morgan Stanley belső értékelése szerint ezek igazából szinte kockázatmentesek voltak. 2007 márciusában a csapat által készített prezentációt Hubler főnökei közvetlenül a legfelsőbb vezetésnek is bemutatták. A beszámoló egy „kivételes strukturális pozícióval” kérkedett, amit az elmúlt néhány hónapban sikerült kiépíteni a másodlagos jelzáloghitelek piacán. Érdekes módon senkinek sem jutott eszébe megkérdezni: Mi lesz a vége ennek a csodálatos pozíciónak, ha a subprime hiteligénylők gyorsabb és nagyobb ütemben jelentenek fizetésképtelenséget, mint ahogy azt várták? Howie Hubler hatalmas kockázatot vállalt, még ha ezt nem is kommunikálta, de az is lehet, hogy ő sem volt ezzel tisztában. Közel ugyanazokra a CDO-kra kötött komoly fogadásokát, amelyek

bedőlésére a Cornwall Capital is játszott, amelyek mögött olyan subprime kötvények álltak, amelyek ellen a FrontPoint Partners és a Scion Capital is megtette a tétjeit. Húsz évvel ezelőtt a Wall Street-i kötvénykereskedők a piac komplexitását meglovagolva tévesztették meg a befektetőiket, mostanra a saját fegyverük fordult ellenük. A kérdés csak az volt, hogy az egyes CDO-kon belül a különböző subprime jelzálogkötvények árai mennyire mozognak együtt; a lehetséges válaszok a 0% (ebben az esetben a különböző kötvények árai egymástól teljesen függetlenül mozognak) és a 100% (az árak ebben az esetben szabályosan, libasorban haladva követik egymást) közötti intervallumban mozogtak. A Moody’s és a Standard & Poor’s értékelése szerint az együtt mozgás 30%-os volt, ami korántsem jelent annyira szoros kapcsolatot, mint amilyennek első hallásra tűnik. Ez nem azt jelentette, hogy egy kötvény fizetésképtelensége esetén 30% esélye van annak, hogy a többi is bedől. Ez nem fog mást eredményezni, mint azt, hogy ha egy kötvény csődbe megy, akkor egy nagyon kicsit a többinek is csökkenni fog az ára; ennyi! Elhitették magukkal, hogy ezek a hitelek nem mozognak együtt. Ez alátámasztotta a Moody’s és az S&P döntését, amikor a CDO-k 80%-át három A minősítéssel látták el (létrehozva ezzel egy új piacot), mégis amint véget ért a lakásárak szárnyalása, ezek a hitelek tömegesen váltak fizetésképtelenné. Ez állt Howie Hubler döntése mögött is, amikor 16 milliárd dollárnyi értékű CDO-t vásárolt össze. A Morgan Stanley minden más Wall Street-i óriásnál többet harcolt azért, hogy a hitelminősítők a személyi hiteleket is úgy kezeljék, mint a vállalati társaikat – olyan eszközökként, amelyek kockázata drámaian lecsökken, ha egy nagy pakettbe összegyúrják őket. Sok esetben értékesítési feladatnak tekintették a munkájukat azok, akik a bankok oldaláról a tárgyalásokat vitték. Tisztában voltak vele, hogy a személyi és a vállalati hitel távolról sem ugyanaz, de a hitelminősítők ezzel elfelejtettek számolni. A különbség természetesen abból adódott, hogy a másodlagos jelzáloghitelkötvény-piac még gyerekcipőben járt, nem voltak hosszú távú tapasztalatok, arról pedig még csak elképzelésük sem volt, hogy egy egész országra kiterjedő ingatlanpiaci válságnak milyen lefutása lehet. A Morgan Stanley vezető kötvénykereskedői azonban

egy percet sem aggódtak emiatt. Howie Hubler megbízott az értékelésekben. Hubler Wall Street-i üzletfeleinek a vonal másik végén az volt a benyomásuk, hogy Howie szemében ezek az üzletek tökéletesen kockázatmentesek. Innen-onnan felcsipeget egy kis biztosítási díjat – a semmiért. Természetesen nem ő volt az egyetlen, aki ebben a hitben ringatta magát. Hubler és az egyik Merrill Lynches kereskedő egy 2 milliárd dolláros ügyletről sakkoztak már egy ideje – a Morgan Stanley vett volna a Merrilltől három A minősítésű CDO-kat. Hubler 28 bázispontot (azaz 0,28%-ot) akart kiharcolni a kockázatmentes kamat fölött, de a Merrill kötötte az ebet a karóhoz, s nem akart többet fizetni 24 bázispontnál. Egy kétmilliárdos üzletnél – mely ráadásul a végén kétmilliárdos veszteséggel zárult volna a Morgan Stanley számára – a két üzletkötő egy nagyságrendileg évi 800 ezer dolláros összegről vitatkozott. Az üzlet kútba esett. Hubler ugyanilyen kukacoskodó volt a Deutsche Bankos egyezkedés közben is, egy apró különbség azonban mégis akadt. A Deutsche Bankon belül ugyanis Greg Lippmann már mindent megtett azért, hogy megértesse az emberekkel, hogy a CDO-k egy napon teljesen értéktelenné fognak válni. A Deutsche CDO-gépezete kicsengette Hublernek a hőn áhított 28 bázispontját, s 2006 decemberében és 2007 januárjában két, egyenként kétmilliárdos üzletet is kötöttek. „Amikor megkötöttük az üzletet, akkor mindkettőnknek az a gondolat ült ki az arcára, hogy nyilván mindketten tudjuk, hogy valójában semmilyen kockázatot sem rejt ez az üzlet…” – mesélte a Deutsche Bank CDO-osztályának vezetője, aki Hublerrel tárgyalt. A ködös és borongós 2007 tavaszi és nyár eleji időszakban a másodlagos jelzálogpiac egy hatalmas héliumlufira kezdett hasonlítani; egy lufira, amit körülbelül egy tucat Wall Street-i kereskedelmi bank láncolt a Földhöz. Mindegyikük szorongatott egy kötelet. Hamarosan azonban rá kellett ébredniük, hogy akármilyen erősen is tartják a kötelet és húzzák a Föld felé, a lufi végül mindenkit felemel és magával ránt majd. Júniusban szép sorjában, egyik a másik után engedte el a köteleket. A J. P. Morgan vezérigazgatójának, Jamie Dimonnak köszönhetően a vállalat már 2006 végén elhagyta a piacot. A Deutsche Bank, Lippmann-nek

köszönhetően, egy vékonyka szállal végig kitartott. A következő a Goldman Sachs volt, akik nem csupán útjára engedték a léggömböt, de még egy komoly tétet is betoltak a másodlagos piac ellen – arra 54

játszva, hogy a lufi végül ki fog pukkanni. Amikor a subprime hedge fundjai júniusban az utolsó szálig csődbe jutottak, az a Bear Stearns számára egyet jelentett azzal, mintha erőszakosan tépték volna el a gyökereitől – a lufi abban a pillanatban a magasba emelkedett. Nem sokkal korábban, 2007 áprilisában Howie Hublernek valószínűleg valamilyen megmagyarázhatatlan balsejtelme támadt, s gyorsan megpróbált egy üzletet tető alá hozni Ralph Cioffival, azzal a fickóval, aki a Bear Stearns bukásra ítélt hedge fundját vezette. Április 2-án az ország legnagyobb subprime jelzálog hitelezője, a New Century végérvényesen eladósodott és csődöt jelentett. A Morgan Stanley kész volt 6 milliárd dollárnyi három A minősítésű CDO-t eladni Cioffinak 16 milliárd dolláros portfoliójából. Az árak ekkorra már kicsit esni kezdtek – Cioffi 40 bázispontot kért a kockázatmentes hozamon felül. Hubler egyeztetett a Morgan Stanley elnökével, Zoe Cruzzal és együtt döntöttek végül amellett, hogy inkább a subprime kockázatokat vállaljak, mintsem a néhány tízmilliós veszteséget, amit a tranzakción buknának. Ennek a döntésnek hála a Morgan Stanley közel 6 milliárdot bukott, s ez volt az a döntés, amelybe John Macket, a vezérigazgatót be sem avatták. „Mack soha, egyszer sem akart Howie-val tárgyalni, – mesélte Hubler egyik legközelebbi társa. – Egész idő alatt egyszer 55

sem ültek össze, hogy bármiről is egyeztessenek.” Ettől függetlenül 2007 májusában volt egy nagyobb vita Hubler és a Morgan Stanley között. A meglepő csak az volt, hogy ennek a vitának semmi köze nem volt ahhoz, hogy vajon mennyire bölcs dolog 16 milliárd dollárt komplex értékpapírokban tartani, amelyeknek értéke tulajdonképpen attól függ, hogy az öt ingatlannal rendelkező Las Vegas-i sztriptíztáncosnő vagy a 750 ezer dolláros lakást törlesztő mexikói szamócaszedő munkás képes lesz-e fizetni a folyamatosan emelkedő kamatokat. A vita igazából arról folyt, hogy a Morgan Stanley mégsem váltotta be az ígéretét, miszerint lehetővé teszi Hublernek, hogy a hitelkereskedelmi és szolgáltató csoportjából

egy önálló befektetési alapot hozhasson létre, melyben 50%-os tulajdonrésze lenne. Bosszantotta a Morgan Stanley totojázása, és azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a céget. Hogy megtartsák, megígérték neki és a kereskedőinek, hogy még nagyobb részesedést tehetnek zsebre a GPCG profitjából. 2006-ban 25 millió dollárt fizettek Hublernek, 2007-re ez az összeg várhatóan még ennél is jóval nagyobb lett volna. Egy hónappal azután, hogy Hubler még kedvezőbb kereskedési feltételeket harcolt ki magának, a Morgan Stanley végre előállt a kellemetlen kérdéssel: Mi fog történni a hatalmas subprime jelzáloghitel-pozíciójukkal, ha az alsó középosztálybeli amerikaiak közül többen válnának fizetésképtelenné, mint amivel eddig kalkuláltak. Milyen teljesítménye lesz a befektetéseinknek, ha azzal a szcenárióval számolunk, melyet a legpesszimistább Wall Street-i elemzők hangoztatnak? Idáig Hubler pozícióján csupán olyan stresszteszteket végeztek, ahol a subprime pakettekben 6%-os volt a fizetésképtelen hitelek aránya, ami az elképzelhető legmagasabb értéket jelentette az elmúlt évtizedeket tekintve. Most viszont a kereskedőktől azt kérték, hogy vizsgálják meg, mi van akkor, ha ez a szám eléri a 10%-ot? A kérés közvetlenül Tom Daulától, a Morgan Stanley kockázatkezelési osztályának vezetőjétől érkezett. Hublert és a kereskedőit rettentően bosszantotta és idegesítette, hogy ilyen kérdésekkel bombázzák őket. „Ez több mint nevetséges volt – mondta az egyikük. – Túlreagálták ezt a dolgot. Ha a veszteségek elérnék a 10%-ot, akkor körülbelül egymillió ember válna hajléktalanná.” (Hubler pozíciói akár a 40%-os veszteséget is elérhették volna.) A Morgan Stanley egyik vezetője – aki nem tartozott Hubler csoportjába – azt mondta, hogy igazából szerinte „ők egyszerűen nem akarják megmutatni az eredményeiket, inkább csak azt hajtogatják, hogy ez egyszerűen nem történhet meg.” Hubler kereskedőinek egy egész hetükbe telt, hogy előállítsák a kért eredményeket, amit végül tényleg csak vonakodva akartak megmutatni a feletteseiknek, mivel egy 10%-os fizetésképtelenség mellett az előirányzott 1 milliárdos profit 2,7 milliárd dolláros veszteséggé vált. Az egyik Morgan Stanley-s vezető csak annyit mondott, hogy „a kockázatkezelő kollégák nagyon szomorúan jöttek ki a stressztesztek után.” Hubler és a kollégái próbálták

megnyugtatni őket. „Nyugalom – mondták –, ilyen szintű a veszteségek sosem lesznek.” A kockázatkezelőknek azonban komoly aggályaik voltak. Egyre inkább úgy látszott, mintha Hubler és kis csapata egyáltalán nem értené a szerencsejátékot, amit már régóta játszik. Hubler folyamatosan azt hangoztatta, hogy ő a másodlagos jelzálogkötvény-piac ellen játszik. De akkor mégis miért veszítene milliárdokat, ha a piac összeomlana? Az egyik Morgan Stanley-s kockázatkezelő erre csak annyit mondott, hogy „egy dolog tudatosan a pirosra vagy a feketére játszani, és egy teljesen más eset, amikor úgy teszed meg a tétjeidet, mondjuk a pirosra, hogy magyarázatot tudnál adni a döntésedre.” Július elején kondultak meg először a Morgan Stanley vészharangjai, amikor egy hívás érkezett a Deutsche Banktól. Greg Lippmann és a főnökei egy konferenciabeszélgetés keretében közölték Hublerrel és a feletteseivel, hogy a 4 milliárd dollárnyi CDSpozíció után, amit Hubler hat hónappal korábban adott el a Deutsche Bank CDO-kereskedői részlegének, már fizetniük kell, így várják a pénzt. Lenne olyan kedves a Morgan Stanley a nap végére átutalni 1,2 milliárd dollárt a Deutsche Bank számlájára? Vagy ahogy ez Lippmann szájából elhangzott – valaki szerint, aki hallotta a beszélgetést: „Hé, fajankók, egy-egész-két-tized milliárd dollár, pontosan ennyivel jöttök nekünk!” A Wall Street-i cégek több százmilliárd dollár értékben tartottak három A minősítésű subprime CDO-kat mérlegeikben, s teljesen úgy tekintettek rájuk, mint kockázatmentes eszközökre, amelyekről Greg Lippmann most azt állította, hogy eredeti értékük alig 70%-át érik. Hublernek ugyanaz volt az első gondolata, mint amit az egyik Morgan Stanley-s kolléga is válaszolt: – Hogy érted, hogy hetven? A mi modelljeink szerint 95%-ot érnek. – A mi modelljeink szerint pedig 70! – válaszolt egy másik Deutsche Bankos kolléga. – Nos, a mi modelljeink szerint ez továbbra is stabil 95% – ismételte meg a Morgan Stanley-s kolléga. Utána pedig arról kezdett el magyarázni, hogy a CDO-ikat alkotó több ezer három B

besorolású kötvény között milyen kicsi a korreláció értéke; így ha néhány kötvény csődbe is megy, az még nem azt jelenti, hogy mind értéktelen. Ezen a ponton Greg nem bírta tovább: Megbaszhatjátok a modelleteket, idióták! Mi vagyunk a piac, nem más. Az értékük 70 és 77 százalék között áll. Három lehetőségetek van. Vagy visszavásároljuk tőletek 70-en; vagy vesztek még többet 77-en; vagy pedig kiperkáljátok azt a kurva 1,2 milliárd dollárt, amivel jöttök nekünk. A Morgan Stanleynek esze ágába sem volt még több másodlagos jelzálogkötvényt vásárolni. Howie Hubler hallani sem akart arról, hogy további subprime alapú kötvényekbe fektessenek: így egyszer és mindenkorra elengedte azt a kötelet, ami a növekvő ballonhoz láncolta. Semmilyen veszteséget nem akart elismerni, se lenyelni, és annak ellenére, hogy nem volt hajlandó 77%-on újabbakat vásárolni, továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy CDO-i értéke 95%-on százalékon áll. Hubler így egy elegáns mozdulattal áthárította feletteseire a döntést, akik aztán a Deutsche Bankos vezérekkel folytatott tárgyalás után 600 milliót utaltak át. A Deutsche Bank számára a másik lehetőség az lett volna – abban az esetben, ha a Morgan Stanley nem fogadta volna el ezt az ajánlatot –, hogy három véletlenszerűen választott Wall Street-i bankból összehív egy bíróságot, amely meghatározta volna, hogy mennyi a tényleges értéke ezeknek a három A minősítésű papíroknak. Egy ilyen esemény azonban tükröt tartott volna a Wall Streetnek, amiben végre tisztán látszott volna a kétségbeesés és a hatalmas káosz – ez volt az a kockázat, amit a Deutsche Bank nem akart felvállalni. Akárhogy is történt, a Deutsche Bank szemszögéből ez a biztosíték nem volt olyan nagy ügy. „Greg kellemetlen hívása körülbelül az utolsó helyre került azon a listán amelyen a talpon maradásunkhoz szükséges intézkedések szerepeltek. A Morgan Stanley tőkéje hetvenmilliárd dollár volt és tudtuk, hogy ott csücsülnek a pénz fölött” – mondta a vállalat egykori vezetője. De igazából még a Deutsche Bankon belül is felmerültek kételyek afelől, hogy vajon Lippmann számai tényleg helytállók-e. „Hatalmas összeg volt – mondta az egyik alkalmazott, aki részt vett a megbeszéléseken –, így érthető, hogy többen is azt gondolták, hogy

ez egyszerűen nem lehetséges. A Morgan Stanley, az a bizonyos Morgan Stanley… lehetetlen, hogy ő tartozzon nekünk 1,2 milliárd dollárral.” Pedig pontosan ez volt a helyzet. Ekkor indult el a lavina, ami néhány hónappal később végül a Morgan Stanley vezérigazgatója és a többi Wall Street-i vezető elemző közti konferenciabeszélgetésbe torkollott. Egyre jobban emelkedett a fizetésképtelenek aránya, a kötvények sorra dőltek be, s a bedőlő kötvényekből építkező CDO-k is erre a sorsra jutottak. A lejtőn lefelé a Deutsche Bank többször is dobott mentőövet a Morgan Stanleynek. Először amikor Lippmann felkereste őket, Howie Hubler a 4 milliárdos üzletet lezárhatta volna mindössze 1,2 milliárdos veszteséggel; amikor másodszor hívta őket Lippmann, akkor a kiút ára már 1,5 milliárdra kúszott fel. Hubler és kereskedői minden alkalommal az áron lovagoltak és elutasították ezt a fajta kiugrási lehetőséget. „Állandóan ezekkel a faszszopókkal kell csatároznunk” – mondta felháborodva az egyik Deutsche Bankos kereskedő. S minél lejjebb csúsztak, annál nyilvánvalóbbá vált a Deutsche Bank adósságbehajtóinak, hogy a Morgan Stanley kötvénykereskedői továbbra sem értik igazán a saját üzletüket. Nem hazudoztak; tényleg nem értették igazán, hogyan működnek a subprime CDO-k. Az együtt mozgás a három B minősítésű papírok között nem 30% volt, hanem 100! Ha egy bedőlt, akkor biztos lehetett benne az ember, hogy az összes be fog dőlni, mivel ugyanazon gazdasági hatásoknak voltak kitéve. Éppen ezért a végén már értelmetlen volt arról beszélni, hogy egy CDO ára 100-ról 95-re, majd 77-re, onnan 70-re, végül pedig 7%-ra esett. A másodlagos kötvények meghatározták sorsukat: vagy az összes stabil volt, vagy mind összeomlott. Így egy CDO értéke vagy teljesen értéktelenné vált, vagy megőrizte 100%-os értékét. Végül Greg Lippmann lehetővé tette a Morgan Stanleynek, hogy 7 centes áron ugorjon ki abból a businessből, amibe eredetileg dolláronként durván 100 centtel szállt be. Így Hubler csodálatos 16 milliárdos építményéből az első 4 milliárd dolláron egy igen szép, 3,7 milliárdos veszteséget realizáltak. Lippmann ekkor már nem Howie Hublerrel tárgyalt, ugyanis Howie Hubler ekkor már nem volt a Morgan Stanley alkalmazottja. „Howie amolyan szabadságfélére

ment néhány hétre, de aztán sohasem jött vissza” – mondta az egyik kollégája a csapatából. 2007 októberében felajánlották neki, hogy nyújtsa be a lemondását, amiben megígéri azt is, hogy eltekint a 2006-ban megígért sok-sok millió prémiumtól, s akkor megkímélik a szégyenteljes elbocsátástól. A jelentésben, ami végül a Morgan Stanley igazgatósága elé került, az állt, hogy a veszteség, amit maga mögött hagyott, kicsivel több volt, mint 9 milliárd dollár – a Wall Street történetének legnagyobb bukása. Más cégek, igaz, még ennél is többet buktak, sokkal többet, de azok szinte kivétel nélkül subprime jelzáloghitel-kibocsátásban utaztak. A Citigroup és a Merrill Lynch is hatalmas mennyiségű jelzáloghitelen trónolt, amikor a piac összeomlott – ez volt a mellékterméke a dübörgő CDOgépezeteiknek. Igazság szerint a másodlagos jelzáloghitel alapú CDO-kat sem hosszú távra tartották, csak arra vártak, hogy jó pénzért továbbadjanak rajtuk. Howie Hubler hatalmas vesztesége egyetlen nagyszabású üzlet eredménye volt. Hubler és kis csapata elég okosnak képzelte magát, hogy a világot kijátszva kihasználja a piac ostoba működését. Ehelyett sikerült még egy lapáttal rátenniük a piac ostobaságára. Miközben egy titkosított számmal visszavonult New Jerseybe, Howie Hubler azzal a kellemes tudattal vonta ki magát az üzleti életből, hogy mégsem ő volt a legostobább játékos az asztalnál. Később is elengedhette volna azt a kötelet, amikor már semmi sem menthette volna meg a Morgan Stanleyt a bukástól, így viszont ahogy visszahuppant a földre, feltekintve végignézhette, hogyan emelkedik egyre feljebb a felhőkbe a ballon, és láthatta, ahogy tehetetlen Wall Street-i testek csüngtek rajta. Július elején, csupán néhány nappal azelőtt, hogy Greg Lippmann megkereste volna őket, Hubler talált néhány vevőt a három A besorolású subprime CDO-ira. Az első a Mizuho Financial Group volt, Japán második legnagyobb bankjának kereskedési divíziója. Ahogy mindenki mást, a japánokat is az őrületbe kergették ezek az új amerikai pénzügyi termékek, ezért próbáltak távol maradni tőlük. A Mizuho Financial Group azonban valamilyen oknál fogva – ami valószínűleg örökre az ő titkuk marad – önállósította magát, s elkezdett amerikai subprime kötvényekkel kereskedni, s a Morgan Stanleytől 1 milliárd dollárnyi subprime CDO-t vásárolt.

A másik, nagyobb vevője, a UBS volt, amely 2 milliárd dollárnyi CDO-t vett Howie Hublertől és néhány százmilliónyi short pozíciót nyitott három B besorolású kötvények bedőlésére. Ez júliusban történt, még mielőtt a piac összeomlott volna; miután a UBS megvizsgálta Hubler üzleteit, arra jutott, hogy „ebbe mi is fektetnénk valamennyit!”. Így Howie Hubler 16 milliárdos, személyes befektetése három A minősítésű papírokra végül 13 milliárdra apadt. Néhány hónappal később keservesen próbáltak valamiféle magyarázatot adni tulajdonosaiknak, hogy mégis mi okozta ezt a 37,4 milliárdos veszteséget, amit az amerikai subprime piacon sikerült elérniük. Ennek eredményeképpen kiadtak egy egészen hiteles jelentést arról, hogy igazság szerint az amerikai kötvénykereskedőik egy csoportja az utolsó pillanatig kitartott amellett, hogy még többet vásároljanak más Wall Street-i nagybankok jelzáloghitel-kötvényeiből. „Ha az emberek tudtak volna erről az üzletről, akkor az nyílt felháborodást váltott volna ki – mondta az egyik UBS-es kötvénykereskedő, aki közel ült a tűzhöz. – Ez a bankon belül is egy nagyon vitatott lépés volt, s végig nagyonnagyon titkosan kezelték. Akik tudtak az üzletkötésről, azok vasárnaptól már tépték a hajukat. Készpénznek vettük azt, amit Howie mondott a kötvények korrelációjáról; miközben rajtunk kívül mindenki más tudta a piacon, hogy annak az értéke pontosan 1.” (Vagyis 100%-os együtt mozgást jelent.) Később Hubler úgy nyilatkozott, hogy az üzletet lebonyolító UBS-kereskedőket csak saját modelljeik érdekelték, amelyek alátámasztották a döntésüket és 30 milliós profittal kecsegtettek. 2007. december 19-én a Morgan Stanley összehívott egy konferenciát a befektetőinek. Az volt a szándékuk, hogy megmagyarázzák, hogyan lehetséges az, hogy egy egyszeri tranzakció, amely 9,2 milliárd dolláros veszteséget eredményezett, túlszárnyalta a körülbelül ötvenezer alkalmazott által generált profitot. „A ma közölt eredmények szégyenletesek és megmagyarázhatatlanok, mind a saját lelkiismeretemre, mind a vállalatra nézve – kezdte beszédét John Mack. – Hatalmas hibát követtünk el a kötvénykereskedési részlegünk egyik ügyletének megítélésével kapcsolatban, és később nem sikerült a helyén kezelni ezt a kockázatot… igazság szerint ebben a negyedévben

minden veszteségünk egyetlen kötvénykereskedőnek köszönhető.” A vezérigazgató próbálta elmagyarázni, hogy a cégnek persze vannak és voltak pozícióik a subprime kockázatok fedezetére, azonban „ezek olyan szélsőséges piaci időkben, mint október vége és november eleje, sajnos már nem működtek megfelelően.” Igazság szerint októberben és novemberben már semmi megrázó nem történt a piacon; októberben és novemberben a piac először árazta be valósan a subprime jelzáloghitelek kockázatát. Azok a folyamatok rázták meg igazán a piacot, amelyek az októberi és novemberi eseményekhez vezettek. Miután azt nyilatkozta, „mint a cég feje, mindenki számára világossá akarom tenni, hogy vállalom a felelősséget a cég teljesítményéért”, más Wall Street-i cégek elemzőitől is kapott kérdéseket. Egy ideig persze eltartott, mire felocsúdtak a bejelentést követően, de aztán gyorsan belelendültek a kérdésekbe. Először négy elemző állt szemben Mackkel, akik nem igazán mentek túlságosan bele abba, hogy mégis mi állhatott a Wall Street történetének talán legnagyobb hitelkereskedelmi vesztesége mögött; de aztán William Tanova kezdett kérdezni a Goldman Sachstól: TANOVA: Térjünk vissza a kockázatra újra, arra a kockázatra, amely körül, mint jól tudjuk, mindannyian táncoltunk… Segítsen nekünk megérteni, hogyan lehetett ekkora veszteséget felhalmozni egyetlen üzleten? Úgy értem, hogy nyilvánvalóan önöknél is vannak pozíció- és kockázati limitek. Megdöbbenek, ha arra gondolok, hogy létezhet önöknél egyetlen olyan kereskedési csapat, amely majdnem 8 milliárd dollárt volt képes elbukni. JOHN MACK: Ez nem jó kérdés. TANOVA: Hogy mondja? JOHN MACK: Üdvözlöm, vagy valami, és aztán… TANOVA: Figyelmetlen voltam… JOHN MACK: Nézze Bill, legyünk őszinték. Először is tudomásunk volt az üzletről, benne volt a könyveinkben és számoltunk is vele. Másodszor, a

kockázatkezelőink is foglalkoztak vele. Ennyire egyszerű. Amikor ez megtörtént, az is ilyen egyszerű volt, s legalább annyira fájdalmas is, mint amennyire egyszerű – de nem akarom önöket untatni. Amikor a srácok lefuttatták az érzékenységvizsgálatokat a pozíciókra, akkor még nem látták… hogy ilyen mértéket ölthetnek a veszteségek. Összességében igaz, hogy a kockázatkezelő részlegünk sem ismerte fel a 56

várható veszteségeket. Pofon egyszerű. A hatalmas, szélsőértékekben rejlő kockázatok értek el minket, ennyi történt. TANOVA: Oké. Ez rendben van! Lenne még egy kérdésem. Kockáztatottérték-mutató (VaR=value at risk). Hogyan lehetséges az, hogy ezek az értékek az egész negyedév alatt stabilak maradtak a veszteségeik ellenére és annak ellenére, hogy feltételezésem szerint ezek piaci árral rendelkező eszközök voltak. Szóval meg tudná magyarázni, hogyan lehetséges az, hogy a VaR-értékek nem 57

szálltak el drámaian a negyedév során? MACK: Bill, továbbra is azt gondolom, hogy a VaR jó értékmérője a likvid, sokat piaci árral rendelkező eszközök kockázatának. De mivel ebben a pillanatban számomra is teljesen érthetetlen a dolog, nagyon boldoggá tenne, ha visszatérhetnénk erre a kérdésedre akkor, amikor már kimásztunk ebből, mert most úgyse tudnám megválaszolni. Az értelmetlen szóáradat valószínűleg azt eredményezte, hogy a hallgatóság nagy része azzal a benyomással távozott az eseményről, hogy sosem fogják megérteni a Morgan Stanley bonyolult kötvénykereskedési üzletet. Az viszont egy-két mondatból világossá vált számukra még így is, hogy a vezérigazgató sincs a helyzet magaslatán. John Mackről az a hír járta, hogy a hozzá hasonló vezérigazgatók közül talán a legtájékozottabb vállalata

kötvénykereskedési kockázataival kapcsolatban. Elvégre ő maga is kötvénykereskedőként kezdte, és sokat tett azért, hogy a Morgan Stanley kockázatkezelési kultúrája megerősödjön. Nemhogy addig nem sikerült igazán megértenie, hogy kereskedői mire játszottak, amíg benne voltak az üzletben; még azok után sem tudta igazán megmagyarázni, mi volt a háttérben pontosan, miután elbukták a 9 milliárdot. Hosszú idő után végre elérkezett a pillanat: a subprime jelzálogkockázatok utolsó vásárlóit sem fűtötte tovább vásárlási kedvük. A Bear Stearns tulajdonosai 2007. augusztus 1-jén elindították az első pereket a vállalat ellen a subprime papírokat kezelő hedge fundjainak összeomlása miatt. Több apró, kevésbé beszédes jel mellett ez volt az, ami igazán megrémítette a három fiatalt a Cornwall Capitalben, akik egy számukra igen jelentős CDSportfólióval rendelkeztek, amit javarészt mind a Bear Stearnstől vásároltak össze. Las Vegas óta Charlie Ledley nem tudta kiverni a fejéből az ott tapasztalt borzalmakat. Ben Hockett – az egyetlen volt közülük, aki valaha látott már igazi Wall Street-i céget működni belülről – már látta maga előtt a katasztrófa esetleges kimeneteleit. Jamie Mai pedig egyszerűen csak meg volt győződve arról, hogy a Wall Street javarészt szemétládákból áll. Közben pedig mindhárman attól tartottak leginkább, hogy a Bear Stearns végleg bedől, s nem tudja tartani a fogadásaik másik oldalát. „Egyszer eljöhet a pillanat, amikor már senkinek nem lesz lehetősége üzletelni többé a Wall Street-i cégekkel – mondta Ben –, és most valami hasonló felé tartunk.” Augusztus első hetében körbeszimatoltak, s megpróbálták kideríteni, mennyi lehet egy dupla A minősítésű CDO ára, amit még néhány hónappal korábban is úgy áraztak, mintha kockázatmentes lenne. „A CDO-k mögött álló kötvények folyamatosan mentek csődbe, de akárkivel tárgyaltunk, mindenki azt mondta, hogy 2%-ot hajlandó érte fizetni” – mesélte Charlie. Egészen július végéig a Bear Stearns és a Morgan Stanley is kitartott, s azt hangoztatták, hogy a dupla A besorolású papírok továbbra is 98 centet érnek egy dolláron (azaz az eredeti értékük 98%-át érik). A Hubler és Lippmann között lejátszódó vita tovább gyűrűzött a piacon is.

A Cornwall Capital húsz különböző, hitványabbnál hitványabb CDO-ra építette ki CDS-pozícióit; a probléma az volt, hogy mind igazán egyedi CDO volt, s nem lehetett könnyen kézenfekvő piaci információkhoz jutni arról, pontosan hogyan is állnak. Egy dolog azonban biztos volt: többé már nem lehetett azt mondani, hogy hosszúra játszanak. Anno a Wall Street-i kereskedők mindig azzal riogatták őket, hogy sohasem fognak tudni megszabadulni ezektől a bizonytalan CDS-pozícióktól, melyeket a dupla A minősítésű CDO-k ellen kötöttek; de a piacon kitört a pánik, s úgy tűnt, hogy most mindenki biztosításokat akart kötni mindenre, aminek köze lehetett a subprime jelzálogkötvény-piachoz. Megint fordult a kocka: most állt először úgy a helyzet, hogy a Cornwall akkor is komoly pénzeket veszíthet, ha valami esetleg megmentené a piacot – mondjuk, ha az amerikai kormány közbelépne és garanciát vállalna minden subprime jelzálogra. És természetesen ott volt a másik oldal, ha a Bear Stearns véletlenül bedől, akkor egészen biztosan mindent elbuknak. Különös volt, hogy amint megneszelték a katasztrófa első jeleit, rögtön úgy kezdtek viselkedni, mintha már nyakig benne is lennének. Eszeveszettül próbálták bebiztosítani magukat – próbáltak vevőket találni a sokáig bizarrnak hitt, ám mostanra egyre kapósabbá váló felhalmozott biztosítási pozícióikra. A feladat végül Ben Hockettre hárult. Charlie is megpróbált néhány üzletet tető alá hozni, de csapnivaló kereskedőnek bizonyult. „Van egy csomó apró szabály – magyarázta Charlie. – Tudnod kell, hogy pontosan mit mikor kell mondanod, mert ellenkező esetben mindenki pancsernek fog tartani. Amikor azt gondoltam, hogy az eladási pozíció mellett érvelek, másoknak az jött le, hogy venni akarok. Így arra jutottam, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem próbálok több üzletet kötni.” Bennek a hivatása volt a kereskedés és hármuk közül egyedül ő tudta, hogy mikor mit és hogyan kell mondani. Ben persze pont most volt szabadságon, amit a felesége rokonaival töltöttek Anglia déli részén. Így történt, hogy Ben Hockett a Powder Monkey nevű pubban találta magát, Exmouth városában, Devon megyében, Angliában, s épp vevőt próbált találni egy 205 millió dolláros CDS-pozícióra, amit dupla A minősítésű subprime CDO-kra kötöttek korábban. A Powder Monkey az egyetlen hely volt a városban, ahol volt megbízható

vezeték nélküli internetkapcsolat; úgy tűnt, a brit törzsvendégek tudomást sem vettek arról, hogy egy amerikai fickó a sarokban megszállottan ütlegeli a kis Bloomberg-terminálját s közben délután kettőtől egészen este tizenegyig folyamatosan a mobiltelefonján beszél. Egészen addig a pillanatig összesen három Wall Street-i cég volt hajlandó szóba állni a Cornwall Capitallel, s kötött velük ISDAszerződést, mely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy CDS-ekkel üzletelhessenek: a Bear Stearns, a Deutsche Bank és a Morgan Stanley. „Ben mindig azt mondta, hogy igazából ISDA nélkül is lehet üzletet kötni, de az korántsem volt szokványos” – mondta Charlie. És ez most nem egy tipikus pillanat volt. Augusztus 3-án, pénteken Ben felhívott minden nagy Wall Street-i céget, s a következővel állt elő: Nem ismernek engem, s tudom, hogy nem adnának nekünk ISDA-jogokat, de mi rendelkezünk kötvénykockázati swapokkal különböző subprime jelzálog alapú CDO-kra, amelyek történetesen eladók. Hajlandók üzletet kötni ISDA-szerződés nélkül? „A bevett válasz persze mindig a nem! volt – mesélte Ben. – Amire általában azt feleltem, hogy Hívja a hitelkereskedési osztály főnökét vagy a kockázatkezelési osztály vezetőjét, hátha ők máshogy állnak ehhez a kérdéshez.” Ezen a pénteken úgy tűnt, hogy mindössze egyetlen bank lesz hajlandó üzletet kötni vele: a UBS. Sőt mi több, égtek a vágytól, hogy üzletelhessenek velük. Az utolsó ember is elengedte a hélium ballon kötelét. Augusztus 6-án, hétfőn Ben visszatért a Powder Monkeyba és újra nekiállt dolgozni. Bár a biztosítási irányelvek 0,5%-os díjakat irányoztak elő, most a UBS hajlandó volt 30%-ot is kifizetni értük, ráadásul előre! A Cornwall Capital 205 millió dolláros pozícióját, amit nagyjából 1 millió dollárból hoztak össze, most egy csapásra több mint 60 millióért akarták megvenni, (ez a 205 millió dollár 30%-a). Hétfőn azonban már nem csak a UBS volt érdekelt az üzletben, a Citigroup, a Merrill Lynch, a Lehman Brothers, akik pénteken még nagymellénnyel hajtották el, most már szívesen kötöttek volna üzletet vele. Egytől egyig azon igyekeztek, hogy minél jobb árat alkudjanak ki az általuk létrehozott CDO-k kockázatainak csökkentésére. „Így sokkal könnyebb dolgom volt, hiszen minden egyes megállapodásom árait láthatták – mondta Ben – és én nem akartam mást, csak minél több pénzt kihozni az üzletből.” A Cornwall

húsz különböző pozícióval rendelkezett, amelyek most eladósorba kerültek. Ben internet kapcsolata hol elment, hol visszajött, és a telefon térereje is ugyanezt játszotta. Egyedül a Wall Street-i cégek kétségbeesett lelkesedése nem csillapodott egy pillanatra sem, tűz elleni biztosítást akartak kötni égő házaikra, méghozzá mindenáron! „Most először kezdtek hasonlítani az áraik ahhoz, mint amennyit ezek a papírok valójában értek – monda Charlie. – A pozícióink, amit a Bear Stearns korábban hatszáz lepedőre értékelt, egy nap múlva 6 milliót értek.” Csütörtök este 11-re Ben végzett. Augusztus 9-én, ugyanezen a napon jelentette be az egyik francia nagybank, a BNP, hogy pénzpiaci alapjukat befagyasztják, s a befektetők számára előre meg nem határozható időre nem tudják kifizetni a megtakarításaikat az amerikai jelzáloghitel-piacon felmerült problémák miatt. Ben, Charlie és Jamie értetlenül állt az előtt, hogy a tétjeik háromnegyed részét miért épp egy svájci bank vásárolta föl. A U-B-S betűhármasa ismeretlenül csengett a Cornwall Capitalen belül egészen addig, míg a bank meg nem kereste őket, hogy kötvénykockázati swapjaikért könyörögjön, amelyeknek ekkorra igen borsos ára lett. „Semmi okom nem volt arra, hogy azt gondoljam a UBS is a subprime businessben utazik – mondta Charlie –, de így visszatekintve, el sem hiszem, hogy utána miért nem shortoltuk ezerrel.” Miután egy szempillantás alatt felvásárolták a Cornwall Capital összes CDS-pozícióját, sem a UBS, sem újdonsült vevőik a Wall Streetről nem számoltak azzal, hogy ettől a pillanattól kezdve a Bear Stearns bukásának kockázatát is a nyakukba vették: ennek a csődnek a bekövetkezése ugyanis a nagy Wall Street-i cégek körében még mindig elképzelhetetlen volt. A Cornwall Capital négy és fél évvel ezelőtt 110 ezer dolláros tőkével kezdte, amit többször megforgattak, és most egy 1 millió dolláros befektetéssel több mint 80 milliót sikerült kaszálniuk. „Ékes bizonyítéka volt ez annak, hogy az asztalnál nem mi voltunk a balfácánok!” – mondta Jamie. És valóban nem ők voltak a legnagyobb vesztesek ezen a játszótéren. Egyetlen fogadásuk 80:1hez fizetett és a Powder Monkeyban senki sem kérdezte meg Bentől, hogy mi a francot csinál. Felesége távoli angol rokonait érthető módon annál inkább érdekelte, hogy mit csinált, amit persze meg is próbált elmagyarázni

nekik. Úgy gondolta, hogy az elmúlt napok történései több szempontból is kritikusak lehetnek. Meglátása szerint a bankok fizetésképtelenné válnak, ami elképesztő felforduláshoz vezethet. Amikor a bankok leállnak, a hitelezés megszűnik, amikor a hitelezés megszűnik, akkor a kereskedelemben fennakadások lesznek, és ha a kereskedelemben fennakadások lesznek, akkor – nos, például Chicagónak mindössze nyolc napra elegendő klór áll rendelkezésére a vízellátás biztosításához. De a kórházakban például elfogyhatnak a gyógyszerkészletek. Az egész világ arra volt berendezkedve, hogy először költ és majd csak utána fizet. „Amikor éjfélkor hazaértem, megpróbáltam beszélgetni a sógorommal gyermekeink jövőjéről – mesélte Ben. – Aztán mindenkit körbekérdeztem a házban, hogy a HSBC-s számlájuk biztosított-e. Felkészítettem őket, hogy tartsanak némi készpénzt maguknál, mert lehet, hogy egy nagyobb összeomlással kell szembenéznünk. De mindezt nagyon nehéz volt megmagyarázni.” Hogyan is magyarázhatnád el a szabad világ egy ártatlan állampolgárának, hogy mi a jelentősége egy kötvénykockázati biztosításnak, amit egy dupla A minősítésű másodlagos értékpapírokat tartalmazó egyesített hitelkötelezettségre kötöttek. Ben megpróbálta, de az angol rokonok csak pislogtak. Azt éppen megértették, hogy valaki rengeteg pénzt veszített, s hogy Ben hatalmas összegeket nyert ezen, de ennél sokkal tovább nem jutottak. „Nem igazán tudtam megvitatni ezt velük, mégis csak angolok voltak” – mondta. Huszonkét nappal később, 2007. augusztus 31-én Michael Burry feloldotta az alapjában elkülönített befektetéseket, s megfontoltan elkezdte kiárusítani CDS-pozícióit. A befektetők visszakaphatták a pénzüket. Mostanra több mint kétszer annyi pénz állt az alapban, mint amikor rábízták a pénzt. Néhány hónappal ezelőtt még mindössze kétszáz bázispontot, azaz 2%-ot ajánlottak neki CDSpozícióiért – ami ekkor volt a legnagyobb, már 1,9 milliárd dollárt ért. Mostanra pedig 75, 80 és 85 százalékot kínáltak neki a nagy Wall Street-i vállalatok, hiszen kétségbeesetten próbálták tompítani azt a hatalmas bukást, amivel szembe kellett nézniük. A szokásos negyedéves jelentésében közzétette, hogy az alap több mint 100%os pluszban van! Év végére, az alig 550 millió dolláros portfoliójával,

több mint 720 millió dolláros profitot vághatott zsebre. Ennek ellenére befektetői most hallgattak, mint a sír. „Végre tisztán látszott, hogy hihetetlen jó évet zárunk és tényleg nekem lett igazam, a dicsőség mégis elmaradt… – mondta keserűen. – Nem a pénzcsinálás volt a lényeg.” Befektetőpartnerének, a Gotham Capitalnek is küldött egy külön levelet, melyben csak annyit írt: „Igazán nincs mit!” Eldöntötte, hogy kigolyózza őket alapjából, ragaszkodni fog hozzá, hogy adják el a részesedésüket. Amikor visszakérdeztek, hogy milyen árra gondolt, akkor azt felelte, hogy „Mi lenne, uraim, ha megtartanák maguknak azt a néhány tízmillió dollárt, aminek a megszerzésében az elmúlt évben majdnem sikerült megakadályozniuk, és ezután elfelejtenénk egymást!” Amikor elindította az alapot, úgy döntött, hogy ő nem fogja a szokásos 2%-os menedzseri díjjal lehúzni a befektetőit. Egyetlen év volt, amikor befektetői pénzéből nem tudott még több pénzt generálni, aminek az üzletpolitikája miatt az lett az eredménye, hogy el kellett bocsátania alkalmazottait. Mostani levelében azonban közölte a befektetőkkel, hogy megváltoztatta ezt a politikát, ami persze megint felpaprikázta a befektetői kedélyeket annak ellenére, hogy Burry igazából már gazdaggá tette őket. „Azon szoktam töprengeni, hogy találod meg állandóan a módját, hogy felidegesíts másokat – szerintem ez valamiféle adottság” – mondta az egyik emailes barátja. Egy dolgot megtanult az Asperger-szindrómáról, amióta tudja, hogy ebben szenved: azt, hogy speciális érdeklődési köreinek milyen szerepük van az életében. Ezek biztos pontot jelentettek számára, amelyek mögé bármikor elmenekülhetett az ellenséges világ elől. És éppen ez volt az oka annak, hogy az Aspergerszindrómával élő betegek olyannyira el tudtak mélyülni bizonyos dolgokban, amiket emiatt kontrollálni is nehezen tudtak. „A terapeuta, akihez eljártam, segített ezt megfejteni, addigi életemre visszatekintve, ez rengeteg dologra magyarázatot adott végre” – írta egyik e-mailjében. Lássuk, jól értettem-e – ez a terapeuta szájából valahogy mindig jobban hangzik. Ha egy olyan emberbe botlasz, akinek komoly nehézségei

vannak a társadalmi beilleszkedés terén, sokszor érzi azt, hogy a társadalom félreérti őt, hogy nem foglalkoznak vele, magányos, akkor látni fogod, hogy ezek az emberek hogyan használják rendkívüli érdeklődésüket egy speciális területen, aminek segítségével képesek felépíteni a személyiségüket – a klasszikus értelemben véve. Az Asperger-szindrómás gyerekek elképesztő módon képesek bizonyos dolgokra koncentrálni, így nagyon gyorsan rengeteg tudást magukra szedni ezeken a területeken – ebben általában könnyedén leelőzik (egészséges) társaikat. A személyiségnek ez a fajta megerősítése nagyon megnyugtató, ami az aspergeres gyerekek számára olyan menedéket jelent, amit ritkán tapasztalhatnak. Addig, amíg az érdeklődés képes táplálni a megerősítést, elhanyagolható a változás esélye. De abban a pillanatban, ahogy az érdeklődés rögös útra vetődik vagy a személy kezdi elveszteni hitét saját érdeklődésében, a negatív hatások iszonyatosan keményen törnek a felszínre, főleg akkor, ha ezt az elbizonytalanodást más emberek okozták. Ilyenkor az érdeklődés tárgya válhat az aspergeres saját ellenségévé, felnagyítva mindazt, amitől eddig menekülni próbált – megjelenik az üldözési mánia, a meg nem értés, a mások általi kirekesztés érzése. Ilyen esetben az aspergeres ember új területek után kutat, amiben újra felépítheti és megerősítheti személyiségét. A 2006-os év nagy része és 2007 eleje dr. Michael Burry számára maga volt a rémálom. Az egyik e-mailjében a következőket írta: „A hozzám legközelebb álló partnerek is kezdenek gyűlölni… Az üzlet tönkreteszi az életem egy fontos, nélkülözhetetlen részét. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan melyik részemet, de egy éltető elem haldoklik bennem. Érzem.” Amint már nem érdekelték

tovább a pénzpiacok csodái, Mike megvette első gitárját. Furcsa volt, mert nem tudott gitározni és nem is volt tehetsége hozzá. Soha nem is akart megtanulni játszani rajta. Egyszerűen csak mindent meg akart tudni a különböző fákról, amelyekből gitárokat készítettek, ezért gitárokat, hangfalakat és erősítőket vásárolt. Egyszerűen csak többet akart tudni… Mindent meg akart tudni, amit tudni lehetett a gitárokról. Az időzítése tökéletes volt. Éppen akkor szállt el az érdeklődése, amikor már nem volt mit bebizonyítani: hat hónappal később az IMF több ezermilliárd dolláros nagyságrendre becsülte a veszteségeket, amit a subprime jelzáloghitel-eszközök okoztak. A nyilatkozatok szerint, amelyek pusztán kitalációkon alapultak, ebből pontosan egyezermilliárd dollár veszteséget az amerikai bankárok halmoztak fel és ez a veszteség az amerikai pénzügyi rendszerbe mélyen beágyazottan jelent meg. Minden egyes Wall Street-i cég benne volt, s mindegyikükre jutott egy adag a veszteségekből, és semmit sem tudtak tenni ellene. Egy Wall Street-i cég sem tudta volna kimenteni magát, hiszen nem volt több vevő. Olyan volt ez, mintha képzeletben minden nagyobb nyugati pénzintézetre bombát helyeztek volna el, amelyek a gyutacsok meggyújtása után menthetetlenné váltak. Most már csak a show maradt hátra: vajon milyen gyorsan fut végig a szikra és mekkora lesz a robbanás.

Hajótöröttek „Tulajdonképpen senki – sem a lakástulajdonosok, sem a pénzintézetek, sem a hitelminősítők, sem a szabályozók, sem a befektetők – nem láthatta előre, hogy mi fog történni.” Deven Sharma, az S & P elnöke az amerikai Képviselőház előtti meghallgatáson, 2008. október 22. „XVI. Benedek pápa jósolta meg először a globális pénzügyi világ válságát… ahogy azt az olasz pénzügyminiszter, Giulio Tremonti elmondta. „A jövendölés, miszerint a féktelen gazdasági rend hamarosan saját kardjába fog dőlni!”, ahogy azt Joseph Ratzinger [1985-ben] egy cikkében megírta – mondta tegnap Tremonti a Milánói Katolikus Egyetemen.” Bloomberg News, 2008. november 20. Greg Lippmann a subprime jelzálogpiacot a pénzügyi világ óriási kötélhúzóversenyeként képzelte el: a kötél egyik végén a Wall Street-i gépezetek álltak, amelyek ontották magukból a hiteleket, amelyeket aztán kötvényekbe csomagoltak, amelyekből a legsilányabb kötvényeket CDO-kká csomagolták újra, és végül, amikor már a hitelekből is kifogytak, akkor légből kapott, hamis papírokat kezdtek kibocsátani. A kötél másik végén állt Lippmann ügyfeleinek angyali serege, akik a hitelek bedőlésére játszottak. Az optimisták a pesszimisták ellen. Az elvakultak a realisták ellen. A kötvénykockázati swapok eladói a vevőikkel szemben. A jó a rossz ellen. A hasonlat egy pontig helytálló volt: pontosan eddig a pontig. Most már sokkal inkább gúzsba kötött hajótöröttekre emlékeztettek,

akik egy csónakban eveznek és az életükért harcolnak. Az emberek egymásra törtek, kitaszították egymás ernyedt testét a csónakból – csupán azért, hogy saját szemükkel láthassák, hogyan végzik majd, ha rájuk kerül a sor. „2007-ben shortolni élvezet volt, tudtuk, hogy a rosszfiúk ellen játszunk – magyarázta Eisman. – 2008-ban azonban már az egész pénzügyi rendszer volt veszélyben. Még mindig shortoltunk. Pedig nem akartuk, hogy az egész rendszer összeomoljon! Olyan volt, mintha egy hatalmas árvíz öntötte volna el a Földet, s most te lennél Noé szerepében. Most te állsz a bárkán, sértetlen vagy. De amikor kinézel az árvízre, nem boldogságot s elégedettséget érzel. Noé nem erre a pillanatra vágyott.” 2007 végére a FrontPoint subprime jelzálogok bedőlésére tett tétjei őrületes hasznot hoztak a cégnek. Az alap megduplázta értékét az eddigi kicsit több mint 700 millió dollárról 1,5 milliárd dollárra. Abban a pillanatban, amikor világossá vált számukra, hogy mekkorát szakítottak, Danny és Vinny azonnal készpénzre akarták váltani a szerencséjüket. Soha egyikük sem tudott igazán megbízni Greg Lippmannben, s ez még a hatalmas sikerük, a tőle kapott ajándék után sem változott meg. „Sohasem vennék autót Lippmanntől – mondta Danny. – De ötszázmillió dollár értékre kötöttem nála kötvénykockázati biztosítást.” Vinnynek már-már üldözési mániája volt, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy lehet ilyen gyorsan ennyire sok pénzt csinálni. „Az évszázad üzlete volt! – mondta Vinny. – Ha pusztán azért szalasztottuk volna el az évszázad üzletét, mert nem tudjuk kivárni a megfelelő pillanatot, akkor biztosan felakasztom magam!” Mindannyian – beleértve Eismant is – azt gondolták, hogy Eisman természete a legkevésbé sem illett magához a shortoláshoz. Érzelmes volt, és hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék bizonyos döntéseiben. Az ő tétjei a subprime jelzálogpiac bedőlésére nem egyszerű tétek voltak, számára ez becsületbeli ügy volt. Amikor a Wall Street képviselői előhozakodtak az érvelésükkel – ahogy ezt sokszor meg is tették – miszerint a subprime jelzálogpiac számára az igazi problémát az átlagos amerikai állampolgárok szavahihetősége és pénzügyi megbízhatatlansága jelentette, mindig a következőt válaszolta: „Hát hogyne. Egyik reggel az egész amerikai társadalom arra ébredt, hogy: mostantól hazudni fogok a

hitelképességemről. Valóban, az emberek hazudtak. Hazudtak, mert azt mondták nekik, hogy hazudjanak!” A felháborodása fűtötte, amikor beszállt a játékba, de ő korántsem az egész pénzügyi rendszert vette célba, csak a rendszert vezérlő, legfelsőbb embereket, akik jobban értették, vagy legalábbis akiknek jobban kellett volna érteni, mit is csinálnak: a Wall Street-i irodák alkalmazottait. „Többről volt itt szó, mint egy egyszerű nézeteltérésről – mondta Eisman. – Ez egy morális hadjárat volt. A világ fenekestül felfordult.” A hitelek legalsó szeletei teljesen értéktelenek voltak, így a rájuk kötött biztosítások értéke értelemszerűen az egekbe szökött. Mivel a biztosításokat már megkötötték, ezért kivártak, várták, hogy minél több hitel menjen csődbe. „Vinnyvel 50 milliót akartunk beletenni, amivel 25 milliót nyertünk volna; ezzel szemben Steve 550 milliót tett be és 400-at nyert” – mesélte Danny. A Nagy kincsvadászat végül egy hosszú listát eredményezett azokról a vállalatokról, akiknek bármi közük volt a subprime hitelekhez. 2008. március 14-ig az összes olyan vállalat részvényére nyitott short pozíciójuktól megszabadultak, amelyeknek közük volt a végítélet gépezetéhez. „Végig arra voltunk berendezkedve, hogy hamarosan bekövetkezik az Armageddon – magyarázta Eisman –, de azért valahol a háttérben mindig ott motoszkált a fejünkben a kétely: mi van, ha mégsem így lesz…” Március 14-én aktuálissá vált kételyük. Mióta 2007 júniusában a Bear Stearns subprime hedge fundja csődöt jelentett, a piac élénken figyelt, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi lesz a Bear Stearns többi részével. Mint minden más Wall Street-i cég az elmúlt évtizedben, a Bear Stearns is arra fordította szabad tőkéjének 100%-át, hogy növelje a pozícióit. Csak az elmúlt öt évben a Bear Stearns kitettsége 20:1-ről 40:1-re emelkedett. A Merrill Lynchnél 2001-ben még 16:1-hez volt az arány, ami 2007-re 32:1-re növekedett. A Morgan Stanley és a Citigroup 33:1-en állt, míg a Goldman Sachs a maga 25:1-es tőkeszerkezetével még konzervatívnak számított – bár meg kell jegyeznem, a Goldman mindig is jó volt abban, hogy ügyesen elkendőzze a valóságot. Nem is volt másra szükség ahhoz, hogy ezek a vállalatok tönkremenjenek, mint hogy eszközállományuk értéke elkezdjen csökkenni. Az ezer milliárd

dolláros kérdés pedig az volt, hogy pontosan milyen eszközök is ezek. Egészen március 14-ig a részvénypiac megadta az esélyt a Wall Street-i vállalatoknak, hogy ez a kérdés megválaszolatlan maradhasson. Senki sem tudhatta, hogy pontosan mi folyik a Bear Stearnsön, a Merrill Lynchen vagy a Citigroupon belül, csak annyi volt biztos, hogy ezek a vállalatok mindig tudták, hogyan forgassák a tőkéjüket, tehát pozícióik valószínűleg most is a legjobb pozíciók. Március 14-én a piac fordulatot vett – megváltoztatta a véleményét. Ezen a reggelen Eisman egy rövidke értesítőt kapott a Deutsche Bank vezető elemzőjének, Mike Mayónak a meghívásával, hogy előadóként vegyen részt egy nagymenő befektetőknek tartott rendezvényen. A Deutsche Bank központjának tárgyalótermében, a találkozó időbeosztása alapján Eismant a Fed nyugalmazott elnöke, Alan Greenspan elé időzítették, és egy híres befektetővel, Bill Millerrel kellett beszélgetnie – akinek történetesen több mint 200 millió dollárnyi Bear Stearns-részvénye volt. Eisman szerint egyetlen Wall Street-i cég sem érdemelte meg, hogy ekkora összeget fektessenek bele. Greenspant még megvetésre sem méltatta – ami azért elárult valamit. „Komolyan azt gondolom, hogy Alan Greenspan leköszönése után bátran kijelenthetjük majd, hogy ő volt a Fed történetének legrosszabb elnöke – és ezt minden adandó alkalommal el is mondta. – Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy a kamatlábat túlságosan sokáig túlságosan alacsonyan tartotta. Biztos vagyok benne, hogy végig tudta, mi folyik a másodlagos piacon, de nem izgatta, mert szerinte, ha a fogyasztók megszívják, az nem az ő problémája lesz. Néha mégis sajnálom kicsit; nagyon okos fickó volt, aki sajnos mindenben alapvetően tévedett, mindenben.” Nehéz lett volna olyan fontosabb embert találni a Wall Streeten, akit Eisman valahogy ne sértett volna meg, vagy legalábbis meg ne próbálta volna. Hongkongban egy nyilvános eseményen, miután a HSBC elnöke arról beszélt, hogy cégük sikeresen megfékezte subprime veszteségeit, Eisman felemelte a kezét és csak ennyit kérdezett: „Ezt ugye maga sem hiszi el? A könyvei mind kozmetikázottak, mint ezt mind jól tudjuk.” Egyszer Eisman az egyik elvakult Bear Stearnsös elemzővel, Gyan Sinhával tárgyalt az irodájában, amikor olyan durván és kegyetlenül nekiesett, hogy

később az egyik Bear Stearnsös kereskedő hívta fel és kikérte magának a viselkedését. – Gyan teljesen zaklatott és össze van törve – mondta. – Mondja meg neki, hogy ne legyen – mondta Eisman. – Élveztük a show-t. 2007 végén ennek ellenére Eismant meghívta a Bear Stearns új vezérigazgatója, Alan Schwartz egy amolyan mézesmázos díszünnepélyre; Karácsonyozz a Bearrel – ez a címke volt az eseményre aggatva. Schwartz azzal fogadta közönségét, hogy a subprime üzlet annyira követhetetlen és őrült volt az elmúlt időben, hogy úgy tűnt, senki nem tudta egyetlen kötvénynek sem belőni az árát. – És ez mégis kinek a hibája? – fakadt ki Eisman. – Pontosan ez volt a célotok, srácok, enélkül nem tudtátok volna lehúzni a vevőiteket. Amire az új vezérigazgató csak annyit válaszolt: – Én senkit sem akartam megvádolni! Hogy Eisman milyen Wall Street-i nagykutyáknak esett neki, az kizárólag attól függött, hogy az eseményekre, ahová meghívták, milyen nagykutyák voltak hivatalosak. 2008. március 14-én egy olyan találkozóra hívták, ahol jelen voltak a Wall Street-i bankok leghíresebb és legbefolyásosabb – mellesleg teljesen elvakult – befektetői, ráadásul a méltán híres egykori Fed-elnök is. Ez egy izgalmas napnak ígérkezett a piacokon – olyan pletykák láttak napvilágot, hogy a Bear Stearns komoly bajban lehet –, de a döntést aközött, hogy a piaci eseményeket figyeljék vagy Eisman fellépését, Danny Mosesnek, Vincent Danielnek és Porter Collinsnak nem kellett kétszer átgondolni. „Legyünk őszinték – mondta Vinny. – Szórakozni akartunk. Ez legalább akkorát fog szólni, mint az Ali– 58

Fraiser meccs. Miért ne akartunk volna ott lenni?” Személyesen kísérték el Alit a mérkőzésre, mégis a leghátsó sorban foglaltak helyet – ha netán menekülniük kellene. Eisman a legendás Bill Millerrel ült egy asztalnál. Miller körülbelül három percet beszélt és azt próbálta kifejteni, hogy miért volt bölcs dolog a Bear Stearnsbe fektetnie a pénzét. „És most a mi medvénk következik – mondta Mike Mayo. – Steve Eisman.” „Nekem ehhez fel kell állnom” – mondta Eisman.

Miller rövidke monológja erejéig ülve maradt. Az eseményt sokkal inkább egy kerekasztal-beszélgetésnek szánták, itt nem volt helye a nagy beszédeknek, de Eisman ezt máshogy látta. Amint feltekintett, észrevette édesanyját a harmadik sorban, de a hátsó sorokban bujkáló kollégáit már nem, és azt a húsz befektetőjét sem, akik azért gyűltek ide, mert riasztották őket (ingyenjegy az Ali–Frasierre!). Eisman belevágott: könyörtelen logikájával darabokra szedte az amerikai pénzügyi rendszert. „Most más idők járnak” – ez volt beszédének a címe, bár továbbra sem tűnt úgy, mintha őt bárki is egy beszédre kérte volna föl. „A pénzügyi szolgáltatások történetének legnagyobb tőkeáttétel-csökkenésével kell szembenéznünk, és ez nem csupán egyszeri visszavágásokat jelent… nincs más gyógymód, csak az idő. Az idő majd megold mindent és elfeledteti a rengeteg fájdalmat, ami most következik…” Amint Eisman került sorra, Danny ösztönösen a székébe süppedt. „Bármikor előfordulhat, hogy szeretnél kisebbnek látszani… – mondta Danny. – De olyan volt ez, mint egy autóbaleset. Egyszerűen nem tudtál nem odanézni.” Hirtelen azonban minden körülötte ülő előkapta a BlackBurry telefonját. Hallani akarták, hogy mit akar mondani Eisman, tisztán akartak hallani minden szót, de a részvénypiac eseményei egy pillanatra megzavarták őket. 9:13-kor, amikor Eisman elfoglalta a helyét a terem elülső felében, a Bear Stearns bejelentette, hogy a J. P. Morgantől hitelt vesznek fel. Kilenc perccel később, ahogy Bill Miller elmagyarázta a hallgatóságnak, mitől volt oly nagyszerű ötlet Bear Stearns-részvényekbe fektetni a pénzét, Alan Schwartz közleményt jelentetett meg. „A Bear Stearnst illetően számtalan pletyka látott napvilágot a cég likviditását illetően” – kezdte. Likviditás. Amikor egy vezérigazgató azt nyilatkozza, hogy cége bőséges likviditással rendelkezik, az mindig pont az ellenkezőjét jelenti. 9:41-kor, vagyis durván akkor, amikor Eisman magához ragadta a szót, Danny eladott néhány Bear Stearns-részvényt, amiket Eisman egészen érthetetlenül pont egy éjszakával korábban vásárolt 53 dolláron. Sikerült ezzel némi pénzt keresnie, de az továbbra is rejtély volt, hogy Eisman miért vette meg ezeket a papírokat annak ellenére, hogy mindenki próbálta lebeszélni róla. Előfordult már

korábban is, hogy Eisman olyan rövid távú üzleteket bonyolított le, amelyek totális ellentétei voltak annak, amiben valójában hittek. Ebben az esetben a problémát az okozta, hogy Vinny és Danny pontosan ismerték Eisman véleményét a Bear Stearnsről. A legutálatosabb cégnek tartotta a Wall Streeten, amely hírhedt volt versenytársai véleménye iránti közönyéről – mintha Eismanról mintázták volna. „Mindig azt mondogatta, hogy a Bear Stearnst soha senki se fogja tudni felvásárolni, mert a cég kultúráját lehetetlen egy másik cégbe integrálni – mondta Vinny. – Azt hiszem egy kicsit önmagát látta viszont bennük.” Eisman feleségének, Valerie-nek viszont megvolt a saját elképzelése. „Ezzel a viselkedéssel (hogy saját meggyőződésével ellentétes döntéseket hoz) próbálta ellensúlyozni „a világ össze fog omlani” teóriáját. Azóta is előfordul, hogy számomra teljesen érthetetlen befektetések hírével állít haza.” Bármi is volt a pszichológiai háttere Eisman hirtelen kényszerének, hogy az előző délutánon néhány Bear Stearnsrészvényt vásároljon, Danny azért boldogabb és nyugodtabb volt, hogy sikerült túladnia rajtuk. Eisman éppen arról beszélt, hogy a pénzügyi világ miért is fog hamarosan összeomlani, de partnerei már csak félig-meddig figyeltek rá, mivel a pénzügyi világ a szemük láttára omlott össze. „Abban a percben, hogy Steve elkezdett beszélni – mondta Vinny –, a részvények esni kezdtek.” Amint Eisman azt próbálta kifejteni, hogy egyetlen épelméjű embernek se jusson eszébe olyan részvényekbe fektetni, amilyeneket ő 16 órával korábban vásárolt, Danny azonnal üzeneteket küldött a partnereiknek. 9:49. Édes Ist… – a Bear 47-en áll. „Ha úgy látják, hogy az amerikai pénzügyi rendszer egy piramisjátékra kezd hasonlítani, akkor nem tévednek nagyot.” 9:55. A Bear Stearns 43-ig esett. Ó, Istenem! „Az Egyesült Államok bankjai épphogy csak elkezdtek szembenézni a súlyos hitelkitettségükkel. Példának okáért azt hiszem, nem szívesen lennék egyetlen bank tulajdonosa sem Florida államban, mert valószínűleg mind csődbe fog menni.”

10:02. A Bear 29-en áll!!! „A felső tízezer kihasználta a szegényebbeket; megrontották őket! Vágyálmokat építettek, hogy kirabolhassák őket. Az elmúlt években számtalan olyan Wall Street-i emberrel futottam össze, akik nagyon is tudatában voltak a válságnak. Persze azt soha senkitől nem hallottam, hogy »Nincs ez így jól.« És soha senki rá se bagózott arra, hogy én miről prédikálok.” Igazság szerint az utolsó mondatok soha nem hagyták el Eisman száját, kimondatlan szavak maradtak csupán. És valójában azt sem tudta, hogy mi zajlott le a tőzsdén – ugyanis miközben beszélt, nem tudta leellenőrizni BlackBurryjén. Ennek ellenére beszéde alatt egy Wall Street-i befektetési bank árfolyama zuhanni kezdett, de nem amiatt, mert korrupt volt. A kérdés adott: mi más állhatott a hirtelen esés hátterében? Később azzal magyarázták, hogy a Bear Stearnsnek egyszerűen elfogyott a tőkéje, ami bizonyos értelemben igaz is volt – a többi bank nem volt hajlandó üzletelni velük, a hedge fundok pedig egyszerre szüntették meg számláikat a banknál. Ez azonban felvetett egy újabb kérdést, mely kérdés hat hónappal később újra felmerült: Miért veszítette el hirtelen mindenki a bizalmát egy nagy Wall Street-i bankkal szemben, amelynek a stabilitását egészen eddig senki sem kérdőjelezte meg? A Bear Stearns bukása 2007 márciusában még annyira valószerűtlennek hatott, hogy a Cornwall Capital még 0,3%-ért köthetett ellene biztosítást. Konkrétan 300 ezer dollárt kellett letenniük, hogy 105 milliót nyerhessenek. „Tőkeáttétel.” Eisman ezt a választ adta ezen a napon. Azért, hogy növelje a profitját a Bear Stearns – éppúgy, mint a többi nagy Wall Street-i bank – az összes tőkéjét arra fordította, hogy pozícióit növelje, amelyek egyre nagyobb spekulációhoz vezettek. A probléma persze ennél azért összetettebb volt. Az igazi problémát a spekulatív pozíciók különös természete jelentette. A subprime jelzálogpiac rövid történetét legalább két nagyobb korszakra lehet szétbontani. Az első szakaszban az AIG vállalta az összes kockázatot arra az esetre, ha a piac összedőlne, ez 2005 végéig tartott. Amikor az AIG teljesen váratlanul meggondolta magát, a kereskedői azzal számoltak, hogy ez egyben a subprime

59

jelzálogpiac végét is fogja jelenteni. De persze korántsem ez történt! A Wall Street-i cégek rengeteg pénzt kerestek azzal, hogy a legócskább minősítésű papírokat CDO-kba csomagolva tisztára mosták, s végül három A minősítésű, teljesen kockázatmentesnek feltüntetett eszközökként továbbadták – ezért nem tudtak leállni. Azok az alkalmazottak, akik a különböző cégek CDO-gépezeteit üzemeltették, túl sok hatalomhoz jutottak. 2005 végétől 2007 közepéig a Wall Street-i cégek nagyjából 200 és 400 milliárd dollár közötti értékben árasztották el subprime alapú CDO-kkal a piacot – pontosan senki sem tudta, mennyivel. Legyen mondjuk 300, amiből durván 240 volt három A minősítésű, tehát teljesen kockázatmentes, amit hála a számviteli törvényeknek nem kellett kimutatni. Nagy részük, ha nem az összes, meg sem jelent a mérlegekben. 2008 márciusára a tőzsde végre felocsúdott, s rájött arra, amit már minden kötvénykereskedő réges-régen tudott: valakinek el kellett veszítenie azt a 240 milliárdot! De mégis kinek? A Morgan Stanleynek még mindig volt 13 milliárd dollárnyi CDO-ja Howie Hublernek köszönhetően. Az idióta németeknél is volt még valamennyi, Wing Chau és a hozzá hasonló CDO-menedzserek is bevásároltak korábban, bár az mindvégig rejtély maradt, hogy ők kinek a pénzével játszadoztak. Az Ambac Financial Group és az MBIA Inc. már jó ideje abból éltek, hogy olyan kötvényeket biztosítottak, amelyekkel az AIG nem foglalkozott, így mindketten nagyjából 10 milliárd dollárnyi papír felett csücsültek. Az igazság az, hogy nem lehetett igazán tudni, milyen nagyok voltak a veszteségek, és hogy ki pontosan mennyit nyelt le ebből. Mindössze annyit tudott mindenki, hogy azok a nagy Wall Street-i cégek, amelyek nyakig benne voltak a subprime businessben, sokkal nagyobb kutyaszorítóban voltak, mint amekkorát beismertek. A Bear Stearns pedig elég mélyre süllyedt a subprime businessben. Minden egyes dolláron, amit a subprime kötvények elleni fogadásokkal szemben tartott, 40 dollárt veszített. A kérdés ettől kezdve nem az volt, hogy vajon mi okozta a Bear Stearns lejtmenetét, hanem az, hogyan élte mindezt túl. Amikor befejezte monológját, Eisman visszaindult a helyére, s közben majdhogynem rokonszenvező módon megveregette Miller hátát, miközben elhaladt mellette. Egy rövid kérdés–válasz kör után

Miller rögvest kifejtette, micsoda lehetetlen elképzelés az, hogy a Bear Stearns csődbe menjen, hiszen ilyen még csak akkor történt egy nagy Wall Street-i befektetési bankkal, ha bűncselekményen kapták őket. „Még csak 5 perccel múlt tíz. Türelem” – jegyezte meg Eisman. Ettől eltekintve egészen illedelmesen viselkedett ezen a találkozón. Dannyt és Vinnyt az a fajta furcsa érzés járta át, amiben egy kis csalódás mellett a megkönnyebbülés is helyet kapott, mint amikor egy tornádó közeleg a város felé, de aztán az utolsó pillanatban mégis irányt vált. Kivételesen nem Eisman volt az, aki felpaprikázta a kedélyeket a teremben, hanem egy suhanc a hátsó sorokból. A húszas éveiben járó fiú a többiekhez hasonlóan a BlackBurryjét nyomkodta, míg Miller és Eisman beszélt. „Mr. Miller – mondta. – Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdett beszélni, a Bear Stearns részvényei több mint húsz pontot estek. Szeretne tovább vásárolni?” Millert megütötte a hír. „Nyilvánvalóan elképzelése sem volt afelől, hogy mi történhetett – mondta Vinny. – Csak annyit tudott makogni, hogy: Igen, persze, most rögtön veszek még belőlük.” Ezek után a terem kiürült, mindenki kirohant, kétségtelenül azért, hogy megszabaduljon a maradék Bear Stearns-részvényétől is. Mikorra Alan Greenspan sorra került, már senki sem volt kíváncsi rá. A közönség elpárolgott. Hétfőre pedig a Bear Stearns is elpárolgott, 60

a J. P. Morgan felvásárolta 2 dolláros árfolyamon.

Azokról, akik a Negyvenhetedik utca és a Madison sugárút kereszteződésénél özönlöttek ki a metróaluljáróból reggel 6:40 körül, már ránézésre sokat meg lehetett állapítani, főként ha tudta az ember, mit kell keresnie. Például ebben az időpontban, ezen a helyen valószínűleg mindenki a Wall Streeten dolgozott. Azokról az utasokról, akik éppen ebben az időpontban a Penn Station-i megállónál érték el célállomásukat, és akik között ott volt Vincent Daniel is, már nehezebb volt ilyen megállapításokat tenni. „Vinny vonatán az utasok körülbelül 55%-a dolgozott a pénzügyi világban, ugyanis az építőmunkások is ezzel a vonattal utaztak – magyarázta Danny Moses. – Az én vonatomon 95%-os volt az arányuk.” A gyakorlatlan szemek a Connecticutból a Grand Stationre érkező Wall Street-i embereket csupán egyetlen összefüggő tömegnek láthatják,

de Dannynek ebben a tömegben sikerült felfigyelni néhány apró, de annál árulkodóbb jelre. Ha a BlackBerryjükhöz voltak tapadva, akkor valószínűleg valamelyik hedge fundnak dolgoztak és az izgatta őket, hogy mennyit nyertek, illetve buktak az ázsiai piacon. Akik aludtak a vonaton, ők valószínűleg az értékesítő brókerek voltak – akiknek nem voltak részesedéseik az üzletben. Aki aktatáskával vagy oldaltáskával mászkált, arról tudni lehetett, hogy biztosan nem értékesítő; az egyetlen magyarázat a táskára az, ha valaki elemzéseket cipel magával, a brókerek pedig a saját jelentésüket biztosan nem olvasgatták – legalábbis nem a szabadidejükben. Azok pedig, akik a The New York Timesszal a kezükben szaladgáltak, vagy ügyvédek voltak, vagy irodisták, vagy olyan emberek, akik a pénzügyi világban dolgoztak, de a valódi piacokhoz semmi közük sem volt. A ruhájuk rengeteget elárult! Akik úgy öltöztek, mintha egy Yankees-meccsre tartanának, általában azok mozgatták a legnagyobb pénzeket. Mivel kizárólag a teljesítményüktől függött, hogy megy az üzlet, a megbízóik gyanút foghattak volna, ha túl jól öltözködnek. Ha egy vevői oldalon álló bróker öltönyt viselt, az azt jelentette, hogy bajban van vagy épp egy találkozóra igyekszik, ahol pénzt kap valakitől – vagy mindkettő egyszerre. Ezen túl nehéz volt bármit is megállapítani róluk a viseletük alapján. Az értékesítési oldalon állók viszont olyanok voltak, mintha magukon hordanák névjegykártyájukat: akik sportzakóban és vászonnadrágban virítottak, ők a kispályás cégek emberei voltak; akik ezzel szemben háromezer dolláros öltönyben jártak s a frizurájuk is valami hasonlóról árulkodott, ők tutira befektetési bankárok voltak a J. P. Morgannél vagy valami hasonló kaliberű helyen. Danny abból, hogy ki hol foglalt helyet a vonaton, még azt is be tudta lőni, hogy ki hol dolgozott. A Goldman Sachs, Deutsche Bank és a Merrill Lynch emberei valamelyik első kocsiban ültek, mert az ő székhelyük az üzleti negyed szívében volt – bár amikor jobban átgondolta, rájött, hogy a Goldman Sachsos arcok már egy ideje nem jártak vonattal. Szinte mindnek saját autója volt. A hedge fundok alkalmazottai, többek között ő is, a külvárosban dolgoztak, így a Központi Pályaudvarnál szálltak ki, s az északi feljárót választották, a vakszerencsében bízva várták a taxisokat, akik a semmiből tűntek

fel – olyan volt, mintha pisztrángokat akarnának egy kis kukoricával magukhoz csalogatni. Valaha a Lehman és a Bear Stearns emberei is ugyanannál a megállónál szálltak ki, mint ők, de ők már nem növelték a tömeget. Ez volt az egyik oka annak, hogy 2008. szeptember 18-án miért volt kevesebb ember a Negyvenhetedik és a Madison sugárút sarkán 6:40-kor, mint pontosan egy évvel korábban, 2007. szeptember 18-án. Danny minden apró jelre odafigyelt, mindent észrevett a pénzügyi világ többi szereplőjén – hiszen ez volt a munkája. Az apróságokra 61

kellett koncentrálnia. A nagy összefüggések embere Eisman volt. Vinny pedig az elemző. Danny, a vezető kereskedő volt a szemük és a fülük a piacon. Olyan információk forrásául szolgált, amelyek sohasem kerültek a nagyérdemű elé: pletykák, az értékesítő kereskedők viselkedése, a monitorok rejtett üzenetei. A részleteknek élt, ez volt a munkája, meg persze az is, hogy gyorsan tudjon kalkulálni és ne engedje, hogy átvágják. Éppen ezért öt monitor volt az asztalán. Az egyiken csak a hírek szalagcímei futottak, egy másik percről percre mutatta a portfolióik aktuális állását, a több monitoron pedig legalább negyven különböző Wall Street-i brókerrel és befektetővel tárgyalt egyszerre. Az e-mail postafiókjába havonta nagyjából harmincháromezer levél érkezett. Egy kívülálló számára az ilyen rengeteg és sokszor semmitmondó információk tömege zavaró lehet. Számára ennek volt értelme egészen addig, amíg neki nem kellett valami mások számára is 62

érthetőt gyúrnia az egészből. Danny volt az apró részletek embere a csapatban. Arra a bizonyos csütörtöki napra, 2008. szeptember 18-ára az összkép olyannyira labilissá vált, hogy hiába látták az apró részleteket külön-külön, képtelenség volt őket összerendezni, nem passzoltak az összképhez. Hétfőn a Lehman Brothers csődöt jelentett, a Merrill Lynch pedig 55,2 milliárdos veszteséget jelentett a subprime alapú CDO-kon és felvásárolta a Bank of America. Az amerikai tőzsde többet zuhant, mint amikor az első nap beindult a kereskedés a World Trade Center megtámadása után. Kedden a Fed bejelentette, hogy 85 milliárd dollárt adott az AIG-nek, hogy ki tudja fizetni a veszteségeit, amelyek a nagy Wall Street-i bankoknak

eladott kötvénykockázati ügyletekből származtak – amelyből a legjelentősebb a 13,9 milliárdos tartozása volt a Goldman Sachs felé. Ha még azt is beleszámítjuk, hogy az AIG már átutalt 8,4 milliárd dollárt a Goldman Sachsnak, akkor bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a befektetési bank összesen több mint 20 milliárd dollárnyi subprime kötvény kockázatát tolta át az AIG-ra, amit végül így vagy úgy, de az amerikai adófizetőknek kellett kicsengetniük. Önmagában ez a tény is elegendő volt ahhoz, hogy mindenki eltűnődjön azon: vajon mennyi lehet még ezekből a papírokból, és kinek a birtokában? A Fed és a kincstár legjobb tudása szerint próbálta nyugtatni a befektetők kedélyeit, de ezen a szerdán senki sem tudott igazán nyugodt maradni. Egy pénzpiaci alap, a Reserve Primary Fund bejelentette, hogy túl sokat bukott a Lehmannak nyújtott rövid távú hitelein, így a befektetők valószínűleg nem fogják visszakapni az összes pénzüket, s egyelőre a visszafizetéseket is befagyasztják. A pénzpiacok nem a készpénzről szóltak – kamatokat fizettek és mellé kockázatot vállaltak –, de eddig a pillanatig az emberek úgy gondoltak rájuk, mint egy kifogyhatatlan kincseskamrára. Többé nem bízhattál meg a saját pénzedben sem. A vállalatok világszerte elkezdték kivonni a pénzüket a pénzpiaci alapokból, ennek hatására a rövid távú hitelek kamatai elszálltak. A Dow Jones 449 pontot esett, az elmúlt négy évben ez volt a legdurvább mélyrepülése; ami pedig furcsa volt, hogy a piaci mozgásokról szóló hírek nem kimondottan a magánszektorból érkeztek, sokkal inkább a kormányzati szervektől. Csütörtök reggel 6:50-kor, amikor Danny megérkezett a munkahelyére, akkor derült ki, hogy a brit vezető pénzügyi szabályozó hatóság a shortolás betiltását fontolgatja – ami sok minden más mellett azt is jelentené, hogy a hedge fundok bezárhatják kapuikat – de arról kevés szó esett, hogy mi lenne a folytatás. „Olyan pokoli felfordulás volt, mint amilyet egész pályafutásom alatt nem tapasztaltam” – mondta Danny. A FrontPoint pont erre volt berendezkedve. Befektetőivel való megállapodása szerint a portfolióban vagy 25 százalékos short pozíciót, vagy 50 százalékos tőzsdepiaci befektetést tarthatnak, és a pozíciók együttes értéke nem haladhatja meg a tőke 200 százalékát. Magyarul, ha 100 milliót akarnak befektetni, akkor ebből 25 millió

dollárral shortolhatnak vagy 50 milliót részvényekbe fektethetnek – de a befektetéseik teljes értéke sosem haladhatja meg a 200 millió dollárt. A szerződés semmit sem írt a kötvénykockázati biztosításokról, de ez már nem is számított többé. („Igazából sohasem tudtuk kitalálni, hogyan tegyük bele” – mondta Eisman.) Ugyanis az összeset eladták a jó öreg Greg Lippmann-nek, már két hónappal ezelőtt, júliusban. Most visszatértek az alapokhoz, kizárólag részvényekben utaztak – újra. Ekkor amennyi pénzt csak lehetett, short pozíciókban tartottak, ráadásul mindet bankok ellen, pontosan azok ellen a cégek ellen, amelyeknek a részvényárfolyamai a leggyorsabban zuhantak: abban a percben, ahogy a piacok kinyitottak, 10 millió dollárt azonnal betoltak. Amiket shortoltak, azok rendíthetetlenül estek, ahol hosszabb távú pozícióik voltak – mint például kis bankok részvényei, amelyek távol maradtak a subprime üzlettől –, ott szép lassú lecsorgás volt megfigyelhető azon a bizonyos lejtőn. Dannynek örömmámorban kellett volna úsznia: bekövetkezni látszott most minden, amit előre láttak. Mégsem volt felhőtlenül boldog; ideges volt és gondterhelt. 10:30-kor, egy órával a kereskedések elindulása után minden pénzügyi piac szabadesésbe kezdett, ha volt mögötte ráció, ha nem. „Minden információ átfutott rajtam – magyarázta. – Azt várták tőlem, hogy feldolgozzam ezt a rengeteg információt. Az árak azonban olyan gyorsan változtak, hogy nem találtam fogódzót. Olyan volt, mint egy fekete lyuk, mint egy szakadék, ahol csak a határtalan mélység van, semmi más.” Még csak négy nap telt el azóta, hogy a Lehman Brotherst hagyták összeomlani, a válság hullámai azonban csak most érződtek igazán. A Morgan Stanley és a Goldman Sachs részvényárai csak zuhantak és zuhantak, és az is világos volt, hogy ha az Egyesült Államok kormánya nem menti meg őket, akkor nincs esélyük. „Olyan volt ez, mint amikor a földrengés után nem a megkönnyebbülés, hanem a cunami tör rád.” Danny kereskedései ember ember elleni küzdelmek voltak, most sokkal inkább tűnt úgy, mintha a természet erői ellen kellene harcolnia: a szintetikus CDO-k szintetikus természeti katasztrófává alakultak át. „Általában azt hinné az ember, hogy tudja kontrollálni a körülötte lévő világot – mondta Danny. – Akkor vagy jó abban, amit csinálsz, ha tudod, hogy

pontosan mi történik. Most nem számított, hogy mit tudtam. Úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrok az ablakon.” A FrontPointnak legalább hetven különböző tétje volt a világ különböző tőzsdéin; mind egytől egyig pénzintézetek ellen. Mindent megtett azért, hogy mindet kézben tudja tartani, de ez lehetetlen volt. KeyBank-részvényeket vettek, s ezzel párhuzamosan shortolták a Bank of Americát; mindkettő teljesen új volt nekik, amit előtte sohasem próbáltak még. „A piacon nem pörögtek az ajánlatok, nem voltak tranzakciók… nem is volt igazán piac – jegyezte meg Danny. – A felismerés önmagában több fejtörést okozott, mint a portfoliónk kezelése. Semmi sem volt szent; a kritikus tényezők sem számítottak. A részvénymozgásokat kizárólag a kormány beavatkozásával kapcsolatos egyéni benyomások és spekulációk irányították.” A legaggasztóbb gondolat, mely nem hagyta nyugodni, az volt, hogy a Morgan Stanley bukására is megvolt az esély. Alapjuk történetesen a Morgan Stanley tulajdonában volt. Általában semmilyen kapcsolat nem volt a két cég között, még rokonszenvet sem éreztek a másik iránt. Semmiben sem hasonlítottak a Morgan Stanley-s kollégákra – Eisman számtalanszor fohászkodott: „Bárcsak shortolhatnánk a Morgan Stanleyt”. Úgy dolgoztak és úgy is érezték magukat, mintha saját alapjuk menedzserei lennének. Ha azonban a Morgan Stanley bedőlne, akkor az alapban lévő részesedése egyszerre csak egy felszámolási eljárás felszámolandó eszközeivé válna. „Egyre csak jártattam az agyam. A markunkban tartottuk az egész világot és a vállalat, aminek dolgoztunk, épp csődbe készül menni? Nevetséges.” Dannyt hirtelen valami nagyon rossz érzés fogta el – a rossz érzés belülről jött. Tizenegy előtt néhány perccel hullámzó fekete vonalakat kezdett látni maga előtt, ami megzavarta a monitor figyelése közben. Hol elmosódott a kép, hol megint élesen látott mindent. „Nyilalló fájdalmat éreztem a fejemben – mesélte. – Nem fejfájás volt. Arra gondoltam, hogy talán aneurizma (értágulat).” Hirtelen a mellkasához kapott – s érezte, hogy a szíve iszonyatosan kalapál. „Reggel óta küzdöttem, hogy kezelni tudjam ezt az elképesztő feszültséget és a beérkező információtömeget – mondta. – De nem sikerült.”

Eddig csak egyetlenegyszer érzett hasonlót. 2001. szeptember 11én délelőtt 8:48-kor, amikor a World Financial Center legfelső emeletén az íróasztalánál ült. „Olyan volt, mint amikor a belvárosban egy kukásautó húz el az irodád ablaka alatt, te pedig felkiáltasz: hát ez meg mi az Isten volt?” Egészen addig, míg valaki fel nem világosította arról, hogy ez nem egy teherautó robaja volt, hanem egy repülőgép csapódott az északi toronyba. Odament az ablakhoz, hogy onnan nézze meg az utca másik oldalán álló épületet. Először az ütött szöget a fejében, hogy egy kis utasszállító repülőgép nem elég nagy és erős ahhoz, hogy ekkora pusztítást végezzen, még arra is gondolt, hogy talán láthatja majd a gép egyes részeit kikandikálni az épületből. De egy nagy fekete lyukon és a gomolygó fekete füstön kívül semmi mást nem látott. „Rögtön az jutott eszembe, hogy ez nem lehet baleset. Nincs az az Isten!” Még mindig az Oppenheimer & Co.-nál dolgozott – Steve és Vinny ekkorra már kiléptek. Hirtelen egy utasítás érkezett a hangosbemondóból: mindenki hagyja el az épületet. Danny az ablaknál maradt. „Az emberek elkezdtek kiugrálni az égő épületből, láttam ahogy zuhannak a testek” – mondta. Egyszerre egy újabb kukásautó moraját hallotta. „Amikor a második gép is becsapódott, csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, viszlát!” Mire azonban elérte a liftet, már két terhes nőt is a szárnyai alá vett. Miután épségben kijuttatta őket, egyiküket egészen hazáig kísérte, a Tizennegyedik utcáig, a másikat pedig a Plaza Hotelben hagyta, ezután elindult végre a haza, a Hetvenhetedik utcába, feleségéhez, aki szintén állapotos volt. Négy nappal később elment, pontosabban elmenekült New Yorkból a feleségével és a kisfiával együtt. Az országúton mentek az éjszaka és egy vihar kellős közepén, amikor elkapta a rettegés, hogy egy fa fog az autójukra zuhanni és teljesen össze fogja törni a kocsit. A rémülettől izzadni és remegni kezdett. A fák ötven yardra voltak, így az autónak nem eshetett bántódása. „El kell menned orvoshoz” – mondta a felesége, és Danny hallgatott rá. Attól tartott, hogy a szívével van valami, ezért egy fél napot töltött EKG-ra kötve. Mélységesen bántotta és zavarta, hogy elvesztette az önuralmát – nem szívesen beszélt róla –, de később, amikor a fájdalom tompulni

kezdett és egyre ritkábban tört rá, megkönnyebbült. Végül, néhány hónappal a terroristatámadás után teljesen elmúltak a fájdalmak. 2008. szeptember 18-án nem tudta visszaidézni, mit érzett akkor és mi az, amit most érez. Felállt az asztalától, hogy segítséget kérjen. Eisman általában épp vele szemben ült, de most épp egy konferencián volt, ahol megpróbált tőkét szerezni – ami tökéletesen mutatja, hogy mennyire felkészületlenül érte őket a helyzet, amire oly régóta vártak és amiről azt gondolták, hogy tökéletesen fel vannak rá készülve. Danny végül a mögötte ülő kollégájához fordult: „Porter, azt hiszem szívinfarktusom van” – mondta. Porter Collins kinevette, s csak annyit mondott, hogy „Nem Danny, nincs.” Olimpiai evezői múlttal a háta mögött Porter Collins hozzáedződött a fájdalomhoz és sokszor úgy gondolta, hogy mások igazán nem is tudják, mit jelent az. „Nem – mondta Danny. – Tényleg kórházba kell mennem.” Hirtelen sápadt lett, de még meg tudott állni a saját lábán. Hogy mennyire lehet rosszul? Nem lehet tudni, Danny mindig is nyugtalan srác volt. „Épp ezért volt olyan veszettül jó abban, amit csinált – mondta Porter. – Továbbra is azt mondogattam neki, hogy Danny, nincs szívrohamod! Aztán már válaszolni sem tudott. »Oké, lehet, hogy mégiscsak neked van igazad.«” Persze ez nem sokat segített a helyzeten. Danny aztán bizonytalanul Vinny felé fordult, aki az egészet végignézte a hosszú kereskedési asztal másik végéről és épp azon töprengett, hogy vajon hívja-e a mentőt.” „Ki kell jutnom innen. Azonnal” – mondta Danny. A Cornwall Capital tőkéje megnégyszereződött, 30 millió dollárról 135-re, mégpedig a subprime piac bedőlésére tett fogadásaiknak köszönhetően – a három alapítónak mégsem volt egy szusszanásnyi ideje sem, például arra, hogy megünnepeljék páratlan sikerüket. „Rajta voltunk. Állandóan azon pörögtünk, hogy hová fektethetnénk be a pénzünket, ahol biztonságban is tudhatjuk” – mondta Ben Hockett. Előtte nem volt semmijük. Most viszont gazdagok voltak, a legnagyobb félelmük mégis az volt, hogy nem lesznek képesek fenntartani ezt a jómódot. Kétségbeesésüket csak fokozták az elmúlt időszak testi-lelki megpróbáltatásai. Egyre többet töprengtek azon,

vajon azok, akik egyszer már szenzációs sikert értek el azzal, hogy mindenkivel szemben kiálltak a véleményük mellett (itt jómagukra gondoltak természetesen), meg tudják-e őrizni azt a fajta szerénységet, kételkedést és bizonytalanságot, mely hitük szerint a sikerre vitte őket. Minél biztosabb vagy a saját magad igazában és saját döntéseidben, annál nehezebben lelsz olyan lehetőségekre, amelyeket korábban a kétkedésből és a döntéseid bizonytalanságából származó hezitálásból merítettél. Furcsamód úgy tűnt, hogy a hosszú távú befektetések zöldfülűeknek valók. Charlie Ledley és Jamie Mai már nem érezték magukat kezdőnek, s ez a viselkedésükben és a tetteikben is megjelent. Charlie mostanában migrénektől szenvedett és állandóan az foglalkoztatta, vajon mi fog történni. „Azt hiszem, nagyon alapvető problémák vannak a demokráciánkkal – mondta Charlie. – S ezt azért mondom, mert meggyőződésem, hogy egyre több ember csalódik a rendszer tisztességességében, ami mellett egyre nehezebb kiállni.” Vinnyvel idejüknek és energiájuknak egy elképesztően nagy részét fordították arra, hogy kitalálják, hogyan indítsanak támadást az általuk mélyen korruptnak tartott pénzügyi rendszer ellen. Kiötlöttek például egy tervet arra, hogyan állhatnának bosszút a hitelminősítőkön. Létrehoztak egy nonprofit céget, amelynek egyetlen célja az volt, hogy beperelje a Moody’st és az S&P-t, és eldöntötték, hogy a kiharcolt pénzeket azoknak a befektetőknek ajánlják fel, akik hatalmas összegeket buktak a három A besorolású értékpapírokon. Ahogy Jamie ezt mindig előadta: „Az volt a terv, hogy körbemegyünk a befektetők között: el sem tudjátok képzelni, srácok, hogy mennyire átvágtak benneteket, be kell perelnetek őket!” Annyi rossz élményük és tapasztalatuk fűződött a Wall Street-i cégekhez és azokhoz az emberekhez, akiknek a megélhetése tőlük függött, hogy egyszerűen nem mertek az ötletükkel egy New York-i ügyvéd elé állni. Inkább elutaztak Portlandbe, Maine-be, hogy ott keressenek egy ügyvédet, aki hajlandó meghallgatni őket. „Persze ők sem reagáltak túl jól: Megőrültetek, gyerekek?” – idézte fel Charlie. Ha azért fognánk perbe a hitelminősítőket, mert hibáztak a minősítésben, az olyan lenne, mintha egy autós újságot akarnánk

azért felelősségre vonni, amiért egy olyan típust reklámozott, amivel később balesetet szenvedtek. Charlie gyakran hívott fel egy jó nevű professzort, akinek a pénzügyi válságok voltak a szakterülete és egykor tanította az egyetemen. „Ezek a hívások mindig estefelé érkeztek és mindig hosszas beszélgetések voltak – mondta a professzor, aki meg kívánta őrizni anonimitását. – Emlékszem, minden ott kezdődött, amikor feltette a következő kérdést: mondja csak, professzor, tudja, 63

hogy mik azok a CDO-k a páholyban? Aztán elkezdte az elejéről magyarázni, hogy pontosan hogyan is működnek ezek az értékpapírfajták.” Elmondta, hogyan manipulálták a Wall Street-i befektetési bankok a hitelminősítőket, akik végül áldásukat adták egy rakás szarkupacra, az elképzelhető legsilányabb hitelekre is; hogyan helyeztek ki több ezermilliárd dollárnyi hitelt átlag amerikai polgároknak, amit az átlag amerikai polgárok boldogan el is fogadtak, mellette pedig azt hazudták, amit hazudniuk kellett ahhoz, hogy ezekhez az egyébként elérhetetlen hitelekhez hozzájuthassanak. Beszélt arról a gépezetről is, amely a hiteleket látszólag kockázatmentes értékpapírokká gyúrta, s amely olyannyira átláthatatlanná vált, hogy végül a befektetők sem ismerték fel a bennük rejlő kockázatokat; végezetül elmesélte azt is, hogy ez az egész probléma hogyan nőtte ki magát s okozott végül egy kataklizmát, amely nagyon komoly társadalmi és politikai következményekhez fog vezetni. „Végig akarta vinni a gondolatmenetét, hogy lássa, én is azt gondolom-e, hogy őrültség amiről beszél – mesélte a professzor. – Megkérdezte, hogy szerintem elképzelhető-e, hogy a Fed is bevásárolt ezekből a jelzálogokból, amire én azt feleltem, hogy ezt igen valószínűtlennek tartom. Óriási baklövés lenne a Fed részéről, ha bármi hasonlóban gondolkozott volna…” Ami leginkább megdöbbentette a neves történészt az eset aggasztó tényeitől eltekintve, az volt, hogy most először, éppen Charlie Ledleytől hallotta ezeket az összefüggéseket. „Eszembe jutott-e valaha, hogy pont Charlie Ledley lesz az az ember, aki a világ legnagyobb pénzügyi katasztrófáját fogja előre vetíteni a nagy gazdasági világválság óta? Nem. Soha!” – mondta kissé megrökönyödve. Nem mintha egyébként hülyének tartotta volna Charlie-t. De Charlie nem egy pénzügyi szakember volt.

„Charlie nyilvánvalóan nem egy anyagias ember volt. És most sem az anyagiak vezérelték. Mérhetetlenül dühös volt. Az egész katasztrófát magára vette.” Ennek ellenére 2008. szeptember 18-án Charlie Ledleynek még mindig tudtak meglepetéssel szolgálni. Jamie-vel a szokásuktól eltérően most nem a monitorjaikhoz tapadva böngészték a Bloomberg hírözönét, mint amit például egy nappal korábban, 17-én is annak rendje és módja szerint tettek. A Wall Street-i cégek egyre növekvő veszteségekről számoltak be a subprime kötvényportfolióikon, s a helyzet fokozódott. A Merrill Lynch nyitotta a sort, korábban 7 milliárdos veszteségről számoltak be; mostanra ez a szám 50 milliárd dollárnál tartott. Mint kiderült, a Citigroupnak nagyságrendileg 60 milliárdos vesztesége van; a Morgan Stanleynek pedig ott volt a 9 milliárdos találata, s ki tudja, mennyi maradt még felfedetlenül. „Egészen idáig hibásak voltak az elképzeléseink – mondta Charlie. – Mindvégig abban a hitben éltünk, hogy eladták a három A minősítésű CDO-ikat olyan szerencsétleneknek, mint például a Koreai Farmerek Egyesülete. Abból azonban, hogy mindannyian kezdtek bedőlni, az következett, hogy ez sosem történt meg. Megtartották!” A végletekig önérdekkövetőnek, határozottnak és sikeresnek kikiáltott Wall Street-i vállalatok most mégis végtelen pénznyelőkké váltak. A cégek vezetői nem voltak tisztában a saját üzletükkel, s a szabályozók jó eséllyel még náluk is kevesebbet értettek meg az egészből. Charlie és Jamie mindig abban a hitben ringatták magukat, hogy lennie kell néhány „felnőttnek” ebben a pénzügyi világban, aki tökéletesen átlát és koordinál mindent, akivel még soha nem hozta őket össze a sors; de most már tisztában voltak vele, hogy ilyen ember nem létezett. „Kívülről szemlélhettük az elképesztő monstrumot, de sosem jártunk a szörnyeteg gyomrában” – mondta Charlie. A Bloomberg News egyik szalagcíme a képernyőre szegezte Jamie tekintetét: „A szenátus elnöke a válságról: senki sem tudja, mihez kezdjen.” Viszonylag korán, még mielőtt bárki más szembesült volna az ő világnézetével, Michael Burry azon töprengett, milyen felfoghatatlan, hogy teljes befektetési portfolióját a pénzügyi világ

megsemmisülésének bekövetkezésére tette fel. Már azelőtt elgondolkodott a válság hatásának társadalmi vonatkozásain, mielőtt egy vagyont keresett volna rajta – és attól félt, hogy az emberek róla alkotott képe egyszer annyira eltorzul majd, mint amennyire a fennálló pénzügyi rendszert is félreismerték. 2008. június 19-én, három hónappal a Bear Stearns bukása után a vállalat hedge fundjának két vezetőjét, Ralph Cioffit és Matthew Tannint 64

letartóztatta az FBI, bilincsben vitték őket el a saját házukból. Még aznap este Burry küldött egy e-mailt ügyvédjének, Steve Druskinnak. „Úgy látszik, ez most túl sok nekem. Mostanság annyira kiszámíthatatlannak érzem magam, hogy attól félek, olyan leveleket küldök ki, amelyeknek a tartalma akár bajba is sodorhat annak ellenére, hogy minden egyes döntésemet és cselekedetemet a szabályoknak megfelelően hoztam meg. El sem tudom képzelni, hogyan viselném, ha börtönben végezném azért, mert csapongó gondolataimat képtelen vagyok megfelelő formában leírni és elküldeni a partnereimnek. Épp emiatt arra jutottam, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha felszámolnám az alapomat.” Valójában csak indokokat keresett, amelyek miatt felhagyhat a pénzügyekkel. A befektetői ráadásul segítettek is neki ebben: rengeteg pénzt csinált nekik, de úgy tűnt, egyáltalán nem hajlandók értékelni az elmúlt három évben végzett kivételes munkáját. 2008. június 30-ra óriásit szakított minden egyes befektető, aki a kezdetektől, 2000. november 1-jétől bízta pénzét a Scion Capitalre. Az adózott és költségektől megtisztított nyereségük 489,34% volt. (Az alap bruttó profitja 726% volt.) 2007-re Burry egyes-egyedül 750 millió dollárt keresett befektetőinek – most pedig alig 600 millió dollárt kezelt. A tőke elkülönítésének feloldása után a befektetői amilyen gyorsan csak lehetett, kivonták pénzüket az alapból. Nem jelentkeztek újabb befektetők – egyetlenegy sem. Senki sem hívta fel, hogy keserű világképéről érdeklődjön, de azért sem, hogy megismerje elképzeléseit a jövőről. Úgy tűnt, senki sem kíváncsi arra, hogyan érte el azt, amit sikerült elérnie. „Nem voltunk túlságosan népszerűek” – írta egy levelében. Megdöbbentette, hogy azoknak az embereknek volt a legnagyobb hitelük a szélesebb tömegek előtt, akik a legügyesebben tudtak hízelegni a médiának. Egyetlen üzleti terület sem lehet objektívabb a

pénzügyi világnál, hiszen ebben a businessben a tények és a logika diktál, amelynek figyelmen kívül kell hagynia a bizonytalan társadalmi vonatkozásokat. „Azt kell mondjam, hogy elképedek annak láttán, hirtelen mennyien nyilatkoznak arról, hogy előre látták a subprime válság bekövetkezését, a fogyasztói árak elszállását és a közelgő gazdasági problémákat.” Burry 2008 áprilisában írta ezeket a sorokat megmaradt befektetőinek. „De legalább ne mondták volna el oly sokszor és sokféleképpen, egyszer a tv-ben feltűnve, máskor újságírók interjúiban, ahol ráadásul teljes magabiztossággal jósolták meg, hogy milyen események várhatók a közeljövőben. Ezek az emberek sosem restellték megosztani mindenkivel, hogy mi fog következni annak ellenére, hogy a múlt eseményeit anno teljesen rosszul ítélték meg, igaz? Nem igazán tudok visszaemlékezni olyanokra, akik korábban egyetértettek volna velem…” A körülmények mindig ellene szóltak, mégis teljesen igaza volt – mindig is kellemetlenséget okozott az embereknek az, amit Burry képviselt. 2007-ben például egy magazin felállított egy listát a legeredményesebb hedge fundokról, de a Scion nem szerepelt a listán – annak ellenére, hogy eredményessége alapján az elsők között szerepelt volna. „Ez olyan volt, mintha az olimpiai játékokon az egyik úszó egy teljesen elkülönített medencében versenyzett volna – mondta Burry. – Az idejével az aranyat érdemelt volna, de sosem kapta meg az érmet. Azt hiszem, pontosan ez tett engem tönkre. Csupán egy kis elismerésre vágytam. De sosem kaptam meg. Az olimpiára edzettem, és végül azt mondták, hogy abban a nyomorult medencében kell úsznom.” Az a néhány megmaradt befektetője azt firtatta, hogy miért nem próbált agresszívabb kommunikációt folytatni – hiszen ez is része az üzletnek. 2008 októberének elején, amikor az amerikai kormány bejelentette, hogy a pénzügyi rendszer minden veszteségét hajlandó átvállalni, továbbá megakadályozza, hogy a Wall Street cégei tönkremenjenek, Burry őrült tempóban kezdett részvényeket vásárolni – abban az évben először. Ez az esemény valószínűleg mérhetetlen inflációhoz fog vezetni, viszont mellette a tőzsde robbanni fog. Valószínűleg túl korán lépett, hiszen az árak egy darabig még estek, miután beszállt az üzletbe, de nem számított: az érték ott volt, a befektetés hosszú távon komoly hasznot fog hajtani.

A legnagyobb megmaradt befektetője, aki 150 millióval volt bent az alapban, azonnal kérdőre vonta és azzal fenyegette meg, hogy kiveszi a pénzét. Október 27-én a következőket írta az egyik e-mailes barátjának: „Felszámoltam az összes pozíciómat az éjjel. Azt hiszem, kritikus ponthoz ért az életem. Ma még nem ettem egy falatot sem, egy percet sem aludtam, nem beszéltem a gyermekeimmel, nem beszéltem a feleségemmel, megtörtem. Bár az Asperger számtalan ajándékkal halmozott el, de az élet végtelen gyötrődésnek tűnik miatta.” Péntek délután mellkasi fájdalmai voltak és befeküdt a kórházba. A vérnyomása felszökött. „Azt éreztem, hogy rövid életem most véget ért.” November 12-én, 1 héttel később ezt írta befektetőinek: „Saját cselekedeteimnek, az alap befektetőinek, az üzleti partnereknek és volt alkalmazottaimnak köszönhetően újból padlóra kerültem. Mostanáig mindig sikerült felállnom és újból megkapaszkodnom a gyakran eltúlzottnak tűnő üzleti meggyőződéseim segítségével. Most azonban személyes problémáim elérték azt a küszöböt, ami nem engedi többé, hogy felálljak. Mindezek hatására súlyos döntést kellett hoznom: fel kell számolnom az alapomat.” Ezután pedig köddé vált, és senki sem értette pontosan, hogy mi történhetett. Sejtései beigazolódtak: a világ hatalmasat tévedett és gyűlölte őt azért, mert ezt előre látta. És végül Michael Burry úgy végezte, ahogy annak idején elindult – egyedül, saját magányába burkolózva. Egyedül maradt Cupertinóban, kaliforniai irodájában, ahol akár 25 ember is kényelmesen elfért volna, de az alap megszűnt, az iroda pedig üres volt. Az utolsó ember, aki még megmaradt, Steve Druskin volt, akinek az utolsó feladata az volt, hogy kitalálja, mit kezdjenek Burry maradék CDS-ével, amelyeket másodlagos jelzálogkötvényekre kötött. „Mike megtartott közülük párat, csupán szórakozásból – mondta Druskin. – Csak néhányat, hogy kipróbáljuk, sikerül-e a végén mindent kihozni belőlük.” És sikerült, valójában nem szórakozni akartak, hanem bizonyítani igazukat: be akarták bizonyítani a világnak, hogy az egyébként befektetésre érdemesnek értékelt kötvények értéke, amelyek ellen fogadtak, valóban elérheti a nullát. A két megmentett CDS-t másodlagos jelzálogkötvényekre kötötte, amelyeket 2005-ben a Lehman Brothers

bocsátott ki. A kötvények éppen addigra váltak teljesen értéktelenné, mire kibocsátójuk is eltűnt a föld színéről. Burry egyenként 100 ezer dollárral fogadott a kötvények ellen, és összesen 5 millió dollárt keresett rajtuk. Egy hedge fundok körül tevékenykedő ügyvéd szemszögéből kérdéses volt, mi lesz ezekkel az érdekes megállapodásokkal, amelyek egyébként 2035-ig szólnak. A brókerek már teljesítették a kötelességüket: minden egyes dollár után kifizették a 100 centet. Egyetlen Wall Street-i cég sem tett fel nekik kérdéseket ezek után. „Egyetlen brókertől sem hallottam többé, hogy a nyitott pozíciók mellett kardoskodott volna – mondta Druskin. – Úgy tűnt, többé senki sem akar beszélni ezekről. Olyan volt, mintha azt mondanák: Rendben van, megkaptad a 10 millió dollárodat, ne okoskodj itt nekem tovább!” A Wall Streeten az ügyvédek ugyanazt a feladatot látják el, mint az orvosok a csatatéren: miután a lövöldözéseknek vége, jönnek és eltakarítják a romokat. Michael Burry utolsó romjai ezek a 30 éves szerződések voltak, amelyek technikailag még tartalmazták a visszafizetési kötelezettségeket – pontosan azokat a kötelezettségeket, amelyeket a szerződésekben próbáltak rögzíteni. „Valószínűleg a brókerek rég kidobták ezeket a megállapodásokat – mondta Druskin. – Három évvel ezelőtt senki sem gondolta volna a brókeri oldalon, hogy ez bekövetkezhet. Így senki sem akart ettől kezdve foglalkozni ezzel. Mi csupán annyit mondtunk, végeztünk az üzlettel, viszlát. Amire jött is a válasz, rendben van.” Danny, Vinny és Porter már a Szt. Patrik-katedrális lépcsőin üldögéltek, mire Dannynek sikerült elérnie telefonon Eismant, hogy elmondja, valószínűleg egy szívrohamon esett át, kiderült, hogy Eisman szervezete épp egy lassú, hormonális változáson megy keresztül. Az első hőhullám 2007 őszén tört rá. Ekkorra már mindenki számára világossá vált, hogy Eismannak mindenben igaza volt és mindenki más tévedett – és már elég gazdag volt ahhoz, hogy ezzel többé ne kelljen foglalkoznia. Egy konferencián volt, amit a Merrill Lynch rendezett, miután a vállalat vezérigazgatóját, Stan O’Neilt kirúgták, és nyilvánosságra hozták, hogy az eddig bevallott 20 milliárd dolláros subprime veszteségeik valójában 52 milliárdra

duzzadtak. A konferencián Eisman addig mozgolódott, míg a Merrill pénzügyi vezetőjének, Jeff Edwardsnak a közelébe nem került; annak a Jeff Edwardsnak, akit néhány hónappal korábban csúnyán lejáratott a véleménye szerint elhibázott kockázati modelljük miatt. „Emlékszik még, mit mondtam az önök kockázati modelljéről? – kérdezte Eisman. – Azt hiszem, igazam volt, nem?” De hirtelen mégis úgy tűnt, mintha megbánta volna azt, amit pár hónapja tett. „Igen, kissé kellemetlenül éreztem magam emiatt. Elítélendő, amit akkor csináltam. Hiszen ez a fickó sosem ártott nekem. Egyszerűen csak tévedett. Már nem vagyok kevesebb náluk. Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy változtassak a viselkedésemen” – mesélte Eisman. Valerie Feigen megdöbbenve figyelte, ahogy férjének fokozatosan, néha ugyan akadozva, de töretlenül kezdenek átalakulni a jellemvonásai, egyre figyelmesebbé válik. „Miután mindez megtörtént, hatalmas űr alakult ki Steve-ben – mondta Valerie. – Ahogy bebizonyosodott, hogy igaza volt, haragja, aggodalmai és minden energiája tovaszállt. Nem maradt más, csak a tátongó üresség, amiben próbálta újra megtalálni önmagát. Úgy tűnt, végre van ideje foglalkozni magával.” Mindenki, aki hitetlenül hallgatta Eisman tévedhetetlen jövendölését az elkerülhetetlen válsággal kapcsolatban, most égett a vágytól, hogy újból meghallgassa az elképzeléseit. A Las Vegas-i konferencia után orvoshoz kellett mennie, mert emésztési problémái voltak. A kezelés közben természetesen elmondta orvosának, hogy a pénzügyi világra pusztulás vár. Egy évvel később újra ellátogatott ugyanehhez az orvoshoz – végbéltükrözésre kellett mennie. Már az asztalon feküdt, amikor meghallotta a doktor szavait „Figyeljetek, itt van az az ember, aki megjósolta a válságot! Gyertek, hallgassuk meg, mit mond most!” A végbéltükrözés kellős közepén egy kórteremnyi orvos és nővér vette körül, akik mind kíváncsian arra vártak, hogy megvillantsa előttük zsenialitását. Eisman zseniális gondolkodását idővel felesége is átvette. Már jóval korábban összeállított egy listát férje pszichológusával Eisman borzasztó társasági szokásairól, amiken változtatniuk kellett. „Nyakon csíptük és azt mondtuk neki: kénytelen leszel változtatni ezeken a szörnyű szokásaidon! Elsőre megértett és megpróbált

kedvesen viselkedni. És szeretett kedves lenni. Teljesen új dolgokat jelentett ez számára.” A körülötte levők – a felesége és az ismerőseik is – egyre több bizonyítékát fedezték fel, hogy tényleg más emberré vált. Például a szomszédjukban rendezett karácsonyi partin. Valerie-nek eszébe sem jutott, hogy megmondja Eismannak, hová készül vagy mit fog csinálni. „Egyszerűen csak megpróbáltam kisurranni a lakásból, de megállított és azt mondta: mégis hogy nézne ki, ha én nem lennék ott?” Eisman váratlan reakciója annyira meglepte, hogy úgy döntött, ad neki egy esélyt. „Velem jöhetsz, de viselkedned kell!” – mondta Valerie. Mire Eisman csak annyit mondott: „Már pontosan tudom, hogyan kell viselkednem.” És végül Valerie magával vitte a karácsonyi partira, ahol Eisman olyan kedvesen viselkedett, amennyire csak tőle telt. „Egyszerűen kedvessé vált. Megdöbbentő volt.” Azon a délutánon, 2008. szeptember 18-án egy új és meglehetősen barátságosabb Eisman poroszkált a Szt. Patrikkatedrális lépcsői felé, ahol partnerei üldögéltek. Ha gyalog kellett valahova mennie, az mindig eltartott egy ideig. „Steve kibaszott lassan sétál – mondta Danny. – Úgy megy, mint egy elefánt, egy olyan elefánt, aki csak emberi léptékű lépéseket tud tenni.” Az idő gyönyörű volt – egyike azoknak a ritka napoknak, amikor a napsütés áthatol a magas épületek falain és felmelegíti az ember lelkét. „Csak ültünk ott és figyeltük az elhaladó embereket” – mesélte Danny. Nagyjából egy órát üldögéltek együtt azokon a lépcsőkön. „Miközben vártunk, elképesztő nyugalmat éreztünk – mondta Danny. – Úgy éreztük, mintha mi kimaradnák abból megrázkódtatásból, amit a piac aznap átélt. Földöntúli érzés volt. Csak ültünk és figyeltük az embereket az utcán, akik arról tanakodtak, vajon mi fog ezután történni. Vajon hányan veszítik el az állásukat közülük? Vajon kik fogják a jövőben bérelni a Wall Street irodáit, ha a pénzügyi vállalatok bedőlnek?” Porter Collins azt gondolta: „olyan volt, mintha megállt volna a világ. Csak néztük ezeket az embereket és azt mondtuk: Ezek az emberek vagy már tönkrementek, vagy hamarosan tönkre fognak menni.” Ettől kezdve nem volt több izgalom a FrontPointnál. Pontosan ez volt az, amire vártak: totális összeomlás.

„A befektetési bankoknak annyi – mondta Eisman 6 héttel korábban. – Ezek a srácok épp most kezdik felfogni, mi is történik velük. Olyan ez, mint amikor egy skolasztikus filozófushoz eljutottak Newton művei, és egy napon arra ébredt: édes Istenem, tévedtem!” A Lehman Brothers eltűnt, a Merrill feladta, a Goldman Sachsot és a Morgan Stanleyt pedig csupán egy hét választotta el attól, hogy megszűnjenek befektetési bankoknak lenni. A befektetési bankárok nem csupán megszívták: eltüntették őket a föld színéről. „A Wall Street elbukott, mert végre kiderült az igazság” – mondta Eisman. Az egyetlen, aki nehezen tudta elfogadni a szerepet, amit felvállaltak – közülük, akik vagyonokkal fogadtak saját társadalmuk bukására –, Vincent Daniel volt. „Vinny Queensből származott, így először mindent a sötét oldaláról közelített meg.” Vinny válasza erre az volt: „Nem szerettünk úgy gondolni a történtekre, mintha azzal, hogy shortoltuk a piacot, mi biztosítottuk ezeknek a cégeknek a likviditást, hogy életben tarthassák az üzletüket.” „Ez olyan volt, mintha addig tápláltad volna a szörnyeteget, amíg az mértéktelen zabálása közepette el nem pusztul!” – mondta Eisman. És a szörny felrobbant. Manhattan utcái mégis olyan nyugodtak voltak, mintha nem történt volna semmilyen fontos esemény. Elképzelésük szerint továbbra is stabil maradt az erő, amely a megélhetésüket biztosította. A gondot a pénz jelentette: komoly következményei voltak annak, amit az emberek csináltak vele, de ezek az emberek elképesztően távol álltak attól, hogy képesek legyenek összekapcsolni és megérteni a háttérben zajló folyamatokat. A megtévesztő kamatozású hitelek, amelyeket olyan embereknek nyújtottak, akik nem voltak képesek visszafizetni őket, bedőltek; nem azonnal, de abban a pillanatban, amint az első két év alacsony kamatai után megugrottak a törlesztőrészletek. A kötvények, amelyeket ezekből a hitelekből csomagoltak össze, szintén bedőltek, nem akkor, amikor a hitelek zátonyra futottak, hanem pár hónappal később, amikor az első unalmas ingatlanárverések, a csődök és a kényszerített eladások elkezdődtek. A CDO-k, amelyeket ezekből a kötvényekből gyúrtak, szintén bedőltek, ezek sem azonnal, csak azt követően, hogy az

illetékesek rájöttek, soha senkinek nem lesz elég pénze ahhoz, hogy visszafizesse a tartozásokat. Egyszer csak a CDO tulajdonosa kapott egy rövid üzenetet: Tisztelt Uram, sajnálattal értesítjük, hogy kötvénye megszűnt… De a legnagyobb időeltolódás itt volt, Manhattan utcáin. Vajon mennyi időnek kell még ahhoz eltelni, hogy a Szt. Patrik-katedrális előtt békésen sétálgató emberek végre rádöbbenjenek, mi történt valójában velük.

A végén összeáll a kép Mialatt Eisman a társaival a belvárosi katedrális lépcsőfokain ücsörgött, én az egyik keleti oldalon fekvő étterem kárpitozott sarokkanapéján üldögéltem egykori főnökömre, John Gutfreundra várva, akit ebédre hívtam. Közben sok minden más mellett azon tűnődtem, hogy az étteremben ki lehetett az a félkegyelmű, akinek jó ötletnek tűnt két olyan embert ebbe a meghitt sarokba ültetni, akik a legkevésbé sem vágynak arra, hogy akár egy ujjal is megérintsék a másikat. Amikor megjelent a könyvem a nyolcvanas években, akkor úgy tűnt, hogy az akkor ismert pénzügyi világ, a nyolcvanas évek pénzügyi világa bezárhatja a kapuit. Meglehetősen sok és meg nem érdemelt támadás ért az időzítésemért. Az a társadalmi katasztrófa, ami köszönhető volt a megtakarítások és hitelek bedőlésének, s az ellenséges felvásárlások és a hitelből történő kivásárlások elharapózásának, teret adott – igaz, csak rövid időre – a vádaskodásnak és az egymásra való mutogatásnak. Így a könyvemre is haraptak: az Ohiói Állami Egyetemen mindenki úgy forgatta a Brókerpókert, mintha csak egy kezelési útmutatót tartana a kezében a tőzsdéhez; ellenben a tv-műsorokban spiclinek állítottak be, aki lerántotta a leplet a rendszerről. (Geraldo Rivera volt a kivétel. Műsorában olyan gyerekszínészekkel együtt vezetett fel, akik később drogfüggőkké váltak; a portrénak pedig azt a címet adta, hogy Emberek, akik túl korán értek el túlságosan sokat.) A Wall Street elleni felháborodás olyannyira a tetőfokára hágott, hogy Rudolph Giuliani egész politikai karrierjét tudta rá építeni, bár az eredmény sokkal inkább egy boszorkányüldözéshez kezdett hasonlítani, ahelyett hogy alapjaiban értékelték volna újra a fennálló pénzügyi rendszert. A tömeg vért kívánt, s ezért nyilvánosan meglincselték Michael Milkent, őt pedig a Salomon Brothers vezérigazgatója, Gutfreund követte, azoknak a megfékezhetetlen erőknek estek áldozatául, amik korábban a felemelkedésüket

táplálták. Ugyanezek az erők hatottak végül a Wall Street belső kereskedési kultúrájára is. Ettől a perctől a Wall Street-i cégeknél nem nézték jó szemmel a káromkodást, elvárták a férfi alkalmazottaktól, hogy a nőket is teljesen egyenrangúan kezeljék, s a kereskedők már repültek is, ha véletlenül egy csinos asztaltáncosnőn felejtették a szemüket. A Bear Stearns és a Lehman Brothers 2008-ban sokkal közelebb állt egy stabil, konzervatív középosztálybeli értékek által diktált vállalati képhez, mint akármelyik Wall Street-i vállalat 1985 körül. A változások természetesen csak az álcát szolgálták. Egyszerűen segítette őket abban, hogy eltereljék a kívülállók figyelmét a csúf valóságról: az egyre növekvő különbségekről, amelyek a kockázatokkal kereskedők és a szélesebb értelemben vett kultúra között kezdett kialakulni. Úgy tűnt, a felszínen történik valami, de mögötte, a rejtelmes mélységben a bónuszok világa továbbra is zavartalan maradt. Azért volt nehéz bármiféle változást keresztülvinni az amerikai pénzügyi kultúrán – s azért volt annyira nehéz és lassú a változáshoz szükséges politikai folyamat is, a másodlagos jelzálogok katasztrófájának ellenére is –, mert túlságosan sok időbe telt véghezvinni azokat, mivel a rendszer alaptételei túlságosan mélyen gyökereztek. A szétrobbant szörnyeteget s a nyolcvanas évek pénzügyi világát egy köldökzsinór kapcsolta össze. A 2008-as válság gyökerei nemcsak a 2005-ben kihelyezett hitelekig vezethetők vissza, hanem a rendszer megálmodásának kezdetéig, 1985-ig. Az első jelzálog-derivatívát 1986-ban egy barátom hozta létre, akit a Salomon Brothers tréningjén ismertem meg – egy évvel azután, hogy véget ért a program. („A derivatívák olyanok voltak, mint a fegyverek – szerette ezt a hasonlatot. – A probléma nem az eszközzel volt, hanem azzal, hogy ki használta azt a bizonyos eszközt.”) A mezzanine CDO Michael Milken bóvlikötvényosztályán született meg 1987-ben, a Drexel Burnhamnél. Az első jelzálog alapú CDO-t pedig 2000-ben hozta létre egy kereskedő a Credit Suisse-be, aki a tanulóéveit a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején a Salomon Brothersnél töltötte, a jelzáloghitelezési osztályon. Őt Andy Stone-nak hívták, akinek a subprime válsághoz

ezen az elméleti kapcsolódáson túl volt egy személyes vonatkozása is: ő volt Greg Lippmann első főnöke a Wall Streeten. Nem találkoztam Gutfreunddal azóta, hogy búcsút mondtam a Wall Streetnek. Akkoriban néha még láttam idegesen rohangálni a kereskedési teremben. Néhány hónappal a távozásom előtt a főnököm megkeresett, hogy magyarázzam el a vezérigazgatónak az európai befektetési alappal kötött, akkor még egészen egzotikusnak tűnő derivatívaügyleteimet. Úgy tűnt, nincs elég esze ahhoz, hogy felfogja, amit magyarázok neki; amit persze kiválóan palástolt azzal, hogy eljátszotta, hogy ő a főnök, aki felül tud emelkedni az apró részleteken. Nem volt különösebb oka arra, hogy emlékezzen a találkozóinkra: Amikor a könyvem megjelent, ami nyilvánvalóan kellemetlenségeket okozott neki a nyilvánosság előtt, a riportereknek azt nyilatkozta, hogy mi igazából soha nem is találkoztunk. Én mindig hallottam ezt-azt felőle. Tudtam például, hogy nehéz idők vártak rá miután le kellett mondania a Salomon Brothersnél. Később, néhány évvel közös ebédünk előtt, egy kerekasztal-beszélgetést hívott össze a Columbia Egyetemen. A felvezetésében azt javasolta a diákoknak, hogy ha tehetik, valami értelmesebbet kezdjenek az életükkel, mint hogy a Wall Streeten kezdjenek el dolgozni. S teljesen összetört, ahogy a karrierjéről kezdett mesélni, és elérzékenyülve még néhány könnyet is hullatott. Amikor írtam neki egy e-mailt, hogy ebédeljünk együtt, őszintén kedves és szívélyes választ kaptam tőle. Úgy tűnt, hogy ez a hangulat egészen a találkozóig kitartott, legalábbis míg az asztalhoz kísérték, majd váltott néhány szót a tulajjal, végül pedig amikor az ebédjét rendelte meg. Sántított, s a járása kicsit megfontoltabbá vált, de egyébként nem sokat változott. Még mindig ugyanazzal a finom modorral álcázta a maszk mögött megbúvó régi, ösztönös megérzéseit, amin keresztül a világot pontosan annak látta, amilyen volt, nem pedig olyannak, amilyennek tűnni akart. Nagyjából húsz percet töltöttünk azzal, hogy tisztázzuk, attól még, hogy most egy asztalnál ülünk, talán nem fog összedőlni a világ. Közben találtunk egy közös barátot. Aztán megállapodtunk abban is, hogy egy Wall Street-i vezérigazgató soha nem lesz képes pontról pontra nyomon követni minden őrült innovációt, ami a cégén belül zajlik. („Én magam sem vagyok tisztában az összes termékvonallal,

mint ahogy nyilvánvalóan ők sem lehetnek.”) Abban is dűlőre jutottunk, hogy egy Wall Street-i befektetési bank vezérigazgatójának valójában rendkívül kicsi kontrollja van az alkalmazottai felett. („Nyalják a talpad, aztán a hátad mögött mindenki azt csinál, amihez éppen kedve szottyan.”) Szerinte a pénzügyi válság képlete rendkívül egyszerű volt. Kapzsiság mindkét oldalon. Kapzsiság a befektetők részéről és kapzsiság a bankárok részéről. Szerintem azért ennél legalább egy fokkal bonyolultabb volt a történet. A kapzsiság adott volt a Wall Streeten – majdhogynem elvárás. Az igazi problémát sokkal inkább a kapzsiságot irányító ösztönzőkben kellett keresni. A szerencsejáték és a befektetés közötti határvonal mesterkélt volt és egészen vékonyka. A legtisztább befektetésben is ott rejlik ugyanaz a veszély, mint amikor az ember fogad (mindent feltehetsz annak reményében, hogy több pénzt nyerj, s persze mindent el is veszíthetsz), de ugyanakkor a legdurvább spekuláció is hordozza a befektetések jegyeit (kamatostul is visszanyerheted a pénzed). A „befektetésre” adott legjobb definíció talán az, ha azt mondjuk, hogy „szerencsejáték, ahol magad alakíthatod ki az esélyeidet”. Az emberek a másodlagos jelzálogpiac short, azaz rövid oldalán kedvükre alakíthatták az esélyeiket. A másik oldal szereplői – tulajdonképpen a fennálló pénzügyi rendszer egésze – olyan esélyekkel kezdtek játszani, amilyenekkel ellenük fogadtak. Egészen eddig a pontig, a nagy shortolás sztorijánál jóformán semmi sem lehetett egyszerűbb. Eisman, Burry és a fiatalok a Cornwall Capitalnél több tízmillió dollárt gyűjtöttek össze a saját zsebükre. Greg Lippmann 47 millió dollárt keresett 2007-ben, bár ebből 24 millió dollár részvényopció volt, amit csak akkor tudott pénzzé tenni, ha még pár évet lehúzott a Deutsche Banknál. De ezeknek az embereknek igazuk volt, ők álltak a fogadások jó oldalán. Wing Chau CDO-alapja ugyan csődbe ment, de még így is több tízmillió dollárt vihetett haza – de ez csak tovább bátorította arra, hogy egy újabb alapot hozzon létre, amely pont olyan subprime jelzálogkötvényeket vásárolt volna, a lehető legsilányabb kötvényeket, amin előtte már milliárdokat bukott – persze mások pénzéből. Howie Hubler a pénzügyi világ legnagyobb veszteségét tudhatta magáénak, mégis megengedték neki, hogy megtartsa azt a néhány tízmillió dollárt, ami

még az előtte lévő üzletek jutalékaként járt neki. A Wall Street-i vezérigazgatók egytől egyig a rossz oldalon álltak. Kivétel nélkül mind vagy csődbe juttatta a cégét, vagy az amerikai kormány segítségére szorult, hogy megmeneküljön a csődtől. Ők is mind meggazdagodtak! Mi az esélye annak, hogy az emberek akkor is okos és megfontolt pénzügyi döntéseket fognak hozni, ha nincsenek rákényszerítve arra, hogy gondolkodjanak – hiszen a végén így is, úgy is gazdagok lesznek, még ha hülyeséget hülyeségre halmoznak is? A Wall Streeten nem jól működik az ösztönzési rendszer, s ez a mai napig igaz. De nem akartam vitatkozni John Gutfreunddal. Csak úgy, mint amikor megtérsz a szülői házba és újra az a kilencéves kisgyermek leszel, egykori főnököd jelenlétében is újból egyszerű alkalmazottá válsz, ő pedig újra a főnököddé. Még mindig John Gutfreund volt a szememben a Wall Street királya, s én csak egy kis talpnyaló voltam. Ő állításokat fogalmazott meg, míg én inkább csak kérdeztem. De miközben beszélt, a szemem mindig a kezeire szegeződött, azokra a vészesen nagy, vaskos kezekre. Ezek nem finom bankárkezek voltak, sokkal inkább egy bokszoló öklei. Felnéztem, s a bokszoló mosolygott rám – bár ezt inkább csak az illendőség diktálta, mint azt mindketten tudtuk. Aztán lassan, nagyon kimérten annyit mondott: „A maga… kibaszott… könyve.” Próbáltam visszamosolyogni, de azt hiszem, nem igazán mosolyra emlékeztetett a fintor, ami az arcomra kiült. „Miért hívott el ebédelni?” – kérdezte nyugodtan. Komolyan gondolta és kíváncsi volt. Erre a kérdésre mégsem adhatod azt a választ, hogy azért hívtam meg ebédelni, mert úgy gondolom mégsem ön a megtestesült gonosz. De valószínűleg azt sem, hogy szerintem a világ legnagyobb pénzügyi válságát az ő egyik döntése robbantotta ki. John Gutfreund a Wall Street társadalmi rendje ellen vétett, amikor 1981-ben a Wall Street királyának kiáltatta ki magát azáltal, hogy létrehozta az első tőzsdén jegyzett Wall Street-i céget az egykori zárt magántulajdonú cégből, a Salomon Brothersből. Sikeresen szembeszállt a visszavonult tulajdonosok felháborodásával. („Undorító alak volt, nem ismertem nála anyagiasabb embert” – mondta nekem William Salomon, aki az egyik alapító fia volt, s aki

megtette Gutfreundot vezérigazgatónak, miután az megígérte, hogy soha nem adja el a céget.) A többi Wall Street-i fejest, akik a lépés erkölcsi aggályait firtatták, egy laza mozdulattal küldte melegebb éghajlatra. Ezek után megragadva az alkalmat, az üzlettársaival nemcsak, hogy hosszú időre bebiztosították magukat magas pozícióikban, de még azt is sikerült elérniük, hogy a pénzügyi kockázatot egy az egyben a tulajdonosokra hárítsák. Ami a tulajdonosok szemszögéből tekintve így utólag nem volt főnyeremény. (A Salomon Brothers részvényei 1986-ban – amikor a kereskedésbe kerültem – 42 dolláros áron forogtak, ami a mai árra átszámítva a Citigroup részvényeinek 2,26-szorosát érné, amelyeknek 2010. első kereskedési napján 7,48 dollár volt a kereskedelmi értékük.) A kötvénykereskedők persze röhögtek a markukba, hiszen piszkosul jól jártak azzal, hogy levették a vállukról a felelősséget. Ettől a perctől kezdve a Wall Street-i cégek igazi fekete dobozként működtek. A tulajdonosok – akik a kockázatot finanszírozták – nem értették, hogy azok, akik a kockázatokat vitték, pontosan mit csináltak, és ahogy az üzlet egyre bonyolultabbá és összetettebbé vált, úgy a tulajdonosok még kevésbé értették és látták át a helyzetet. Az azonban mindenki számára világos volt, hogy a generált profit – amit ezek az okos fickók értek el a bonyolultabbnál bonyolultabb konstrukcióikkal – messze túlszárnyalta azt, amit a vevők kiszolgálásával vagy jövedelmező vállalkozásokba való tőkebefektetéssel valaha is elérhettek volna. (Nem csoda hát, hogy a kötvénypiacon a vevők bizonytalansága egyszer elérte azt a pontot, hogy egyszerűen nem tudtak olyan „gyors meggazdagodási módszert” elképzelni, amit Greg Lippmann ajánlott nekik.) A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a Salomon Brothers kiváló éveket zárt – mondhatni, káprázatos eredményt ért el –, egészen konkrétan öt ügynökük, Hubler szellemi nagyatyjai, több pénzt hoztak a cégnek, mint az éves összvállalati profit. Ami, ha jobban meggondoljuk, azt jelentette, hogy a többi tízezer alkalmazott tulajdonképpen veszteséget termelt. A Salomon Brothersnek a Wall Street alapköveit sikerült megváltoztatnia azzal, hogy demonstrálta, milyen eredményeket lehet elérni, ha egy befektetési bank tőzsdére lép, s a mérlegébe

beengedi az egzotikus kockázatokat. Eddig a pillanatig a befektetők és tulajdonosok egyszerűen hittek és bíztak a vállalatban és vezetőiben, de ezek után elszabadult a pokol, s az embereket az orruknál fogva vezették a menedzserek. Ha ez nem következik be, egyetlen befektetési bank tőkeáttéte sem emelkedett volna 35:1-re, s egy sem adta volna a fejét arra, hogy 50 milliárd dollárnyi mezzanine CDO-t vásároljon fel. Kétlem, hogy ebben az esetben közös játékot űztek volna a hitelminősítőkkel vagy szövetkeztek volna a hitelkihelyezőkkel, vagy bárki engedte volna, hogy mezzanine CDOkat adjanak el saját ügyfeleiknek. A rövid távú nyereség sosem írta és írhatta volna felül a biztos veszteséget, ami hosszú távon elkerülhetetlen volt. Egyetlen cég sem alkalmazott volna olyan zöldfülűt, mint én, de senki hozzám hasonlót sem. Vajon lett volna valaha is bármilyen kapcsolat a között, hogy aki a Princetonon végzett, az rögtön a kockázatok világában is megállta a helyét? Charlie Ledley, miután megtették a tétjeiket a subprime hitelek bedőlésére, leginkább amiatt aggódott, hogy a felsőbb erők (például az amerikai kormány) közbelépnek és kihúzzák a csávából a szegény, eladósodott amerikaiak tömegeit. Persze ez sohasem történt meg. Ezzel szemben amikor már az amerikai nagy befektetési bankok voltak veszélyben, akik maguk alatt vágták a fát, őrült fogadásokat kötve a subprime hitelezőkre, akkor már közbeléptek. Amikor a Bear Stearns a csőd szélére került, a kormány támogatta a J. P. Morgant, hogy vásárolja fel a céget; ajánljon akármilyen alacsony árat, de vállaljon garanciát a Bear Stearns még megmaradt, kétes eszközeire is. A Bear Stearns kötvényeseit kielégítették, a részvényesek viszont a pénzük túlnyomó részét elveszítették. Utána következtek a kormányzati vagy kormányzat 65

66

által támogatott vállalatok, a Fannie Mae , illetve a Freddie Mac , mindkettőt azonnal államosították. A menedzsmentet lecserélték, a részvényállományt csúnyán felhígították, egyedül a hitelezők maradtak sértetlenek, bár őket is bizonytalanságban hagyták. A következő lépcsőfok a Lehman Brothers volt, amit egyszerűen engedtek a porba hullani, ami csak tovább bonyolította az egyébként

sem kristálytiszta helyzetet. A pénzügyminisztérium és a Fed először azzal érvelt, hogy ez egy jelzés volt a piac felé, miszerint nem fognak minden gondatlanul vezetett bank mellé állami garanciákat osztogatni; persze később, amikor kitört a pánikhangulat, a piac megfagyott és egyre több helyről lehetett hallani, hogy a Lehmant nem volt jó ötlet veszni hagyni, a felsőbb erők megváltoztatták a sztorijukat és azt kezdték hangoztatni, hogy nem volt felhatalmazásuk a Lehman megmentésére. Ennek ellenére néhány nappal később, amikor az AIG megint a csőd szélén táncolt, a Fed újfent megnövelte az eddigi 85 milliárd dolláros kisegítő csomagot, ezennel 180 milliárd dollárra, hogy a cég ki tudja fizetni a subprime kötvénypiaci fogadásait. Ez esetben azonban az államkincstár komoly hitelkamatot számolt föl, s a cég eszközeinek túlnyomó részét is követelte. A Washington Mutual volt a következő, amit a pénzügyminisztérium teketóriázás nélkül a felügyelete alá vont, így mind a tulajdonosok, mind a hitelezők elbúcsúzhattak a vagyonuktól. A következő a Wachovia volt, ahol a pénzügyminisztérium az FDICvel (Federal Deposit Insurance Corporation, ami magyarul kb. annyit tesz, hogy Szövetségi Betét Biztosítási Társaság) karöltve biztatta a Citigroupot, hogy ár alatt vásárolja fel a céget azzal a kitétellel, hogy garanciát vállal a vállalat további kockázatos eszközeire is. Sajnálatos módon azoknak az embereknek kellett kimászniuk a válság hatására keletkezett szakadékból, akiknek előre kellett volna látniuk magát a katasztrófát is: a pénzügyminiszternek, Henry Paulsonnak, az utódjának, Timothy Geithnernek, a Fed elnökének, Ben Bernankénak, a Goldman Sachs vezérigazgatójának, Lloyd Blankfeinnek, a Morgan Stanley vezérének, John Macknek, a Citigroup első emberének, Vikram Panditnak, és még sorolhatnám. Néhány Wall Street-i vezérigazgatót menesztettek a subprime jelzálog-katasztrófában való közreműködésük miatt, a többiek viszont mind megtartották a pozícióikat, s részt vettek azokon a zárt ajtós tárgyalásokon, ahol a Hogyan tovább?-ról szokás tanakodni. Egy maroknyi kormánytisztviselővel dolgoztak együtt – azokkal, akiknek már akkor is sokkal többet kellett volna tudniuk a Wall Street-i cégek tevékenységéről, amikor évekkel korábban elkövették égbekiáltó hibáikat. Egyvalami közös volt bennük: távolról sem értették meg annyira az amerikai pénzügyi rendszert legbelülről

vizsgálva, mint egy félszemű Asperger-szindrómás befektetési bróker, akit Mike Burrynek hívtak. 2008 szeptemberének végén, a legmagasabb pénzügyi tisztviselő, az amerikai pénzügyminiszter, Henry Paulson meggyőzte a kongresszust, hogy 700 milliárd dollár értékben vásároljanak a bankoktól subprime jelzálogeszközöket. Ekkor született meg a TARP, azaz a Troubled Asset Relief Program (Problémás Eszközök Segélyezési Programja). Amint azonban Paulson megkapta az összeget, a megígért stratégiai lépések helyett milliárdokat kezdett kiszórni az ablakon, s sorra kezdett olyan bankokat is megmenteni, mint a Citigroup, a Morgan Stanley, a Goldman Sachs és még néhányat, akiket önkényesen erre érdemesnek tartott. Példának okáért az AIG 13 milliárd dolláros tartozását a Goldman Sachs felé – amit a subprime jelzáloghitelekre tett fogadásain bukott el – egy az egyben az amerikai kormány fizette ki: 100 centet, azaz 100%-ot minden egyes dollár után. Ezek a kisegítő csomagok megfejelve a százszázalékos állami garanciával, nemcsak megmentették ezeket a cégeket a csődtől, de még azt is megspórolták nekik, hogy szembe kelljen nézniük a subprime portfolióikon realizált veszteségeikkel. Így mindössze néhány héttel azután, hogy a Citigroup is megkapta az első 25 milliárd dolláros mentőcsomagját, amit adófizetők zsebéből rántottak elő, újból a pénzügyminisztériumhoz fordult segítségért – hisz láss csodát – a piac továbbra sem bízott a bankban, s újabb mentőcsomagra volt szüksége. Ezért november 24-én a pénzügyminisztérium egy újabb 20 milliárdos kisegítő csomagot juttatott neki a TARP alapból, s szó nélkül garanciát vállalt a Citigroup 306 milliárd dolláros teljes eszközállományára. Cserébe a pénzügyminisztérium semmilyen intézkedést nem követelt meg a banktól, nem cseréltette le a menedzsmentet, igazából néhány 67

elsőbbségi részvényen és OTM warranton kívül semmit sem kért a vállalattól. Pedig a 306 milliárd dolláros garanciát – ami az amerikai bruttó nemzeti termék majdnem 2%-a volt, vagy máshogy közelítve a kérdést a Mezőgazdasági, Oktatásügyi, Egészségügyi, Honvédelmi, Lakás- és vidékfejlesztési és a Közlekedési Minisztériumok összevont költségvetésével vetekedett – a Citi egyszerűen ajándékba kapta, anélkül hogy erre bárki magyarázatot adott volna. A pénzügyminisztérium még csak a válság mögé sem

próbált bújni, egyszerűen azt kommunikálta, hogy „a részvényárak folyamatosan zuhanása” miatt a Citigroupnak szüksége van a mentőcsomagra. Idővel persze nyilvánvalóvá vált, hogy még ez a 700 milliárd dollár sem lesz elegendő ahhoz, hogy fedezni tudják azt az irdatlan és problémás eszközállományt, melyet az elmúlt néhány évben a Wall Street-i kötvénykereskedők halmoztak föl. Ez volt az a pont, amikor a Fed végül megdöbbentő és példátlan lépésre szánta el magát; közvetlenül a bankoktól kezdte felvásárolni a subprime kötvényeket. 2009 elejére az elhibázott befektetések együttesen több mint ezermilliárd dollárnyi kockázatot és veszteséget eredményeztek, amit a nagy Wall Street-i befektetési bankokról egyenesen az amerikai adófizetőkre hárítottak át. Henry Paulson és Timothy Greithner is azzal érvelt, hogy a Lehman bukását látván – az előidézett pánik és káosz miatt – úgy vélték, hogy még egy nagy bank csődjét egyszerűen nem tudná megemészteni a rendszer. Később, igaz, csak hónapokkal az eset után, azt állították, hogy törvényes rendelkezés hiányában a normál ügymenettel ellentétben nem tudták felszámolni ezeket a hatalmas pénzintézeteket. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a csődbe ment vagy csőd közeli vállalatok is talpon maradhattak. De igazság szerint még egy év elteltével sem szereztek erre felhatalmazást. Ez csak azért volt furcsa, mert más esetekben láthatóan egyáltalán nem voltak szerények, s nem féltek használni a rájuk ruházott jogokat sem. A Wall Street-i eseményeket 2008-ban átértékelték a Wall Street vezetői, az amerikai pénzügyminisztérium és a Fed is bizalmi válságról kezdett beszélni. Egy egyszerű, régi típusú pénzügyi pánikról, amit a Lehman bukása robbantott ki. 2009 augusztusában a Goldman Sachs elnöke, Gary Cohn bejelentette, hogy cégének soha nem volt szüksége mentőcsomagra, mert ők ellen tudtak állni ennek az időleges pániknak. Mégis van különbség a régi pánikok és aközött, ami most 2008-ban játszódott le a Wall Streeten. A régi pánikok során a feltételezés szülte a saját maga valóságát; ha valaki azt kiáltotta, hogy „Tűz van!”, akkor az emberek fejvesztve menekültek egymást halálra taposva, miközben a kijáratot keresték. 2008-ban a Wall Streeten a valóság az elképzelések fölé kerekedett: a színházban telt ház volt, égett, a nézők mégis ülve maradtak. A

nagybankok vagy csődbe mentek, vagy komoly interveniáláson mentek keresztül. A problémát nem az jelentette, hogy hagyták csődbe jutni a Lehmant, a probléma ott kezdődött, amikor hagyták, hogy sikeres legyen abban, amit csinált. Az új rezsim politikája – ingyen pénzt a kapitalistáknak, mindenkinek szabad piacokat, illetve az a tény, hogy ezek az emberek többé-kevésbé most épp a pénzpiacok történetét szabják át – egészen sok és sokféle embert nem tett boldoggá, de talán senkit sem rendített meg annyira, mint Steve Eismant. A világ legjobban fizetett pénzügyi szakemberei hite vesztetté váltak; a kormányzati intervenciók hiányában már mind elveszítették volna a munkahelyeiket, s mégis ezek a szakemberek tovább szívták a rendszer vérét, s elvárták, hogy kormányzati pénzen élősködve gazdagodjanak tovább. „Az egészen világos volt, hogy a Goldman Sachs miért akart olyannyira részt venni azokon a tárgyalásokon, amiken a Wall Street további sorsáról döntöttek. Az viszont már nehezebben fért a fejembe, hogy miért is hallgatott volna rájuk bárki?” – jegyezte meg Eisman. Eisman szerint az, hogy a kormány nem engedte porba hullani ezeket a befektetési bankokat, nem gyógyír volt a problémákra, sokkal inkább volt komoly tünet, mely arról tett tanúbizonyságot, hogy ez a pénzügyi rendszer továbbra is rendellenesen működik. Önmagában nem az jelentette a problémát, hogy a bankok nagyban függtek az amerikai gazdaság önkényességétől. A probléma az volt, hogy teljesen biztos volt afelől, hogy óriási téteket, CDS-eket vásároltak ezeknek a bankoknak a bedőlésére. „A piaci kockázatoknak nem szabtak semmilyen határt – mondta Eisman. – Egy egymilliárd dollár kapitalizációval rendelkező bank akár ezermilliárd dollárnyi CDS-kitettséggel is rendelkezhet. Senki sincs tisztában azzal, hogy mennyi van ezekből, s kinek a kezében vannak. Vegyük például a Citit; ha csődbe menne a bank, azt még elbírná a gazdaság. A veszteség érintené a tulajdonosokat, kötvényeseket és a munkavállalókat – és a veszteségek mértéke pontosan meghatározható lenne. De ha a Citigroup elbukna, akkor az olyan pénzmozgások megindulását eredményezné, amelyek jelenleg mindenki számára ismeretlenek: olyan felek között, akik a Citigroup bedőlésére fogadtak és akik ezeket a téteket tartották.”

Ez volt a másik nyilvánvaló következménye annak, hogy a Wall Street-i cégeket részvénytársaságokká alakították át: spekuláció célpontjaivá váltak. Hiába volt egy bank stratégiailag fontos szereplő, a társadalmi és a gazdasági vonatkozások ellenére a tőzsdei spekuláció bármit eltörölhetett a föld színéről. Egy ponton túl nem tehettem többet, de próbáltam rávezetni Johnt életének sorsdöntő pillanatára – ami persze igazság szerint nemcsak az ő, hanem milliók életét változtatta meg: Akár át is fésülhetnénk a lavinával leomló teljes hordalékot, végül azonban úgyis azt találnánk, hogy a döntés, amely egy Wall Street-i vállalatból tőzsdei céget csinált, éppen az a kavics volt, amely a domb tetejéről elindította a lavinát. „Igen – mondta. – Ők is ezt hangoztatták – a többi Wall Street-i vezető, hogy milyen szörnyű, elítélendő lépés volt ez, s hogy hogyan tehettem ilyet. De ahogy nőtt a csábítás, mind beadták a derekukat.” Bár egyetértett, hangsúlyozta, a tőzsdére menetellel elsősorban azt érték el, hogy az üzlettársak a pénzügyi kockázatát rátolták a részvényesekre. „Amikor rossz idők járnak, az a részvényesek problémája” – mondta – bár nyilvánvalóan nem csak az övék volt. Ha a Wall Street-i befektetési bankok igazán megégették magukat, akkor ugyanis egyben az amerikai kormány problémájává is vált az eset. „Jól működik a laissez-faire egészen addig, míg az ember nem nyakig úszik a kakiban, nemde” – mondta félig kuncogva. Ő már rég kiszállt; most más volt a hunyó. Kíváncsian figyelte, ahogy feljegyeztem, amit mondott. „Mire föl ez most?” – kérdezte. Azt válaszoltam, hogy talán megéri még egyszer felfedezni azt a világot, amit anno a Brókerpókerban mutattam be, hiszen az a világ már úgyse létezik sokáig. Talán még egy húszéves jubileumi kiadással is kijöhetnék?! „Hát ez szép!” – mondta. Amennyire nehéz volt neki elviselni a társaságomat, nekem annál nehezebb volt, hogy ne élvezzem az övét. Még mindig okos volt, egyenes és durva, mint egy vérbeli hentes. Segített megalkotni a szörnyet, de egy része még mindig a régi motoros, az öreg Wall Street-i róka képét idézte, akiknek a kötvény volt a mindenük. Ebben

a világképben az emberek nem hagyják ott a munkahelyeiket és nem írnak könyvet róluk és a főnökeiről. „Nem. Ebben, azt hiszem, megegyezhetünk. A kibaszott könyve tönkretette a karrierem, a magáét meg felvirágoztatta.” Ezzel az egykori Wall Street egykori királya felém nyújtotta a tányérját és megkérdezte kedvesen és 68

előzékenyen: „Szeretne egy kis kaszinótojást?” Egészen eddig fel sem tűnt, hogy mit rendelt. Most pillantottam csak meg az elbűvölő, pazar, habkönnyű finomságokat a tányérján. Ki álmodta meg ezeket az íncsiklandozó falatokat, akiknek senki sem tud ellenállni. Ki gondolná, hogy ebből a végtelenül egyszerű alapanyagból valaki ilyen komplikált csodát tudjon gyúrni, s az eredmény… egyszerűen fenomenális, nincs ember, aki ne kívánná meg. Átnyúltam az asztal felett és elvettem egyet. S mindez ráadásul még csak nem is került nekem semmibe; ez mindig ugyanaz marad… és sohasem fogja elveszíteni a varázsát.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel és hálával tartozom szerkesztőmnek, Kyle Pope-nak, aki a mára már megszűnt Portfolio szerkesztője volt, s aki támogatott és segített munkám elkezdésében, s az utam megtalálásban vissza a Wall Streethez. Adam nagylelkűen segített felkutatni a bizarr tényeket és adatokat, s olyannyira rátermett srác volt, hogy gyakran támadt az az érzésem, hogy talán inkább neki kellett volna megírni ezt a könyvet helyettem. Egy másik gyöngyszem, amit, illetve akit a föld alól bányászott elő nekem, egy harvardi tanuló, A. K. BarnettHart, aki a diplomatémáját épp subprime jelzálog alapú CDO-król írta, ami minden eddigi, a témában született Wall Street-i tanulmánynál érdekesebb olvasmánynak bizonyult. Marc Rosenthal volt a túravezetőm a subprime hitelezés alvilági bugyraiban a hitelminősítők belső modelljeinek működését illetően; sokat köszönhetek neki türelméért, odaadásáért, s hogy engedett bepillantani ebbe a csodába. Köszönettel tartozom Al Zuckermannak, a Writers House-ból, aki már eddigi műveimet is ismerve nagy gonddal mutatta be új könyvemet is a nagyérdeműnek. Sokak olvasták el részben vagy egészben a kéziratot, s hasznos tanácsokkal láttak el, amiért külön köszönetet szeretnék mondani: John Seonak, Doug Stumpfnak, apámnak, Tom Lewisnak és feleségemnek Tabitha Sorennek. Köszönetét érdemel Jane Brynenak, aki elképesztően alapos, mély, megerőltető szellemi munkájának segítségével előkészítette a könyvet nyomtatásra, s kitűnő olvasónak is bizonyult. Starkling Lawrence a W. W. Nortontól – egyetlen könyvemet kivéve – állandó szerkesztőm, aki anno a Brókerpókerban is segédkezett, köszönet neki a fáradságos munkáért. S végül, de nem utolsósorban, a könyvem s a történet sosem születhetett volna meg anélkül, hogy közvetlen közelről kaptam volna betekintést Steve Eisman, Michael Burry, Charlie Ledley, Jamie Mai, Vincent Daniel, Daniel Moses, Porter Collins és Ben

Hockett életébe. Köszönöm nekik, hogy igent mondtak a megkeresésemre, s valamennyi számszerűsíthetetlen kockázat mellett hajlandók voltak megosztani velem a gondolataikat és érzéseiket, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok.

Megjegyzések [←1] Michael Lewis (2005): Brókerpóker – A leleplezett Wall Street. Alinea Kiadó.

[←2] A Long Term Capital Management bukásáról szól többek között Roger Lowenstein könyve, a Tőzsdeguruk tündöklése és bukása, Alinea Kiadó, 2007 – a szerkesztő megjegyzése.

[←3] Edward Francies Hutton az egyik legnagyobb amerikai brókercég alapítója. A cég reklámjából származik a szállóige: „mindenki elhallgat, amikor Hutton beszélni kezd” – a fordító megjegyzése.

[←4] A subprime hitelek alatt a nem elsőrendű, nagyobb kockázatú hiteleket értjük – a szerkesztő megjegyzése.

[←5] A tőkefenntartó hitel (interest only mortgage) olyan konstrukció, ahol csak a jelzáloghitel kamatait kell megfizetni, a tőkerészt a havi részletek nem csökkentik – a fordító megjegyzése.

[←6] Az ARM (adjustable-rate mortgage) hitelek a visszafizetése két időszakból áll. Az első, 2–3 éves időszakban fix kamatozású a hitel, majd az azt követő 20–30 évben változó kamatozású – a fordító megjegyzése.

[←7] A FICO (Fair Isaac Corporation) a személyi hitelminősítés területén a leginkább elterjedt pontrendszer. Az értéket nagyban befolyásolja az eddigi törlesztési pontosság – a fordító megjegyzése.

[←8] A „no-doc” hiteleknél a hitelbírálat során nem kérnek igazolásokat, bizonylatokat, kizárólag az ügyfél korábbi adatai (például korábbi hiteltörlesztés) alapján döntenek a hitel nyújtásától – a fordító megjegyzése.

[←9] A NegAm, azaz negatív amortizációjú hiteleknél a hiteligénylő dönthet úgy, hogy kevesebbet törleszt egy időszakban, és a különbözet hozzáadódik a tőketartozáshoz, megnövelve a hitel futamidejét – a fordító megjegyzése.

[←10] A szerző itt Terry Brooks The Scions of Sharanna című könyvére utalt, mely magyarul Sharanna Öröksége, az ifjak címmel jelent meg az Európa Kiadónál 2002-ben – a fordító megjegyzése.

[←11] Az ISDA-t (International Swaps and Derivatives Association) 1986-ban hozták létre – azok a vezetők, akik anno a Salomon Brothersben a főnökeim voltak- hogy azonnali megoldással szolgáljon egy akkoriban bevezetett új „termékre” a kamatcsere ügyletekre (ISR, interest rate swap vagy röviden swap). Ami első látására egyszerű üzletnek hatott – a fix kamatozásomért cserébe kapok egy változó kamatot, vagy fordítva – végül tengernyi jogszabályt eredményezek A szabályozás mögött az a félelem állt, hogy az ügylet másik lába esetleg bedőlhet és ebben az esetben nem tud fizetni. Ez a kamatcsere ügylet nagyon hasonló volt a CDS-ekhez; egy új módszert kínált arra, hogy a Wall Street-i cégek elérhessék mások hiteleit és a többiek a Wall Street-i cégek hiteleit.

[←12] fogd és vidd

[←13] A két nagy hitelminősítő egy kicsit eltérő terminológiát alkalmazott, de a besorolások szinte teljesen megfeleltethetők egymásnak. Amit a Standard & Poor’s AAA-ként tartott nyilván, azt a Moody’s Aaa-ként jelölte, de mindkét esetben azokat a kötvényeket illették ezzel a besorolással, amelyek a legkisebb valószínűséggel jelentettek fizetésképtelenséget. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a S&P-féle kategorizálást használtam a szövegben, amit három A-ként jelölök. 2008-ban, amikor ezeknek az óriás kötvénypaketteknek a besorolása elvesztette a jelentőségét, elindult egy éles vita maguknak a besorolásoknak az értelmezéséről. Eddig a Wall Street-i befektetők a besorolást a fizetésképtelenség valószínűségeként fordították le maguknak. Például egy három A osztályú kötvénynek kevesebb, mint 1 a 10 ezerhez volt a valószínűsége, hogy már az első évben bedőljön. Egy dupla A besorolású papírnak – ami a második legmagasabb kategória volt – 1 az 1000-hez volt az esélye a bedőlésre, a három B értékelésű paketteknek pedig 1 az 500-hoz. 2008-ban a hitelminősítők azt kommunikálták, hogy ők sohasem közvetítették azt, hogy a besorolásuk ilyen precíz számításokon nyugodna, sokkal inkább a legjobb becslésük volt ez a kockázatokat illetően.

[←14] A bázispont a százalék egy század része.

[←15] A Bloomberg Terminal egy számítógép, melyen keresztül a pénzügyi szakemberek folyamatos és teljes összeköttetésben lehetnek a Bloomberg adatbázisaival és pénzügyi híreivel. – a fordító megjegyzése.

[←16] A veszteség mértéke nemcsak a csődbe ment lakástulajdonosok számától függött, hanem az egyes esetekben a költségnek, ergo a veszteség mértékétől is. Elvégre is a hitelező kezében volt a biztosíték. Ökölszabályként fizetésképtelenség esetén a hitelező egy üzletből nagyságrendileg 50 centet tudott kihozni minden egyes dollárra. Így egy nyolcszázalékos veszteség eléréséhez nagyjából a pakett tizenhat százalékának kellett csődbe mennie.

[←17] A miérteket és a hogyanokat Gillian Tett, a Financial Times újságírónője örökítette meg érzéki pontossággal a Fool’s Gold című könyvben.

[←18] Ivy League (Borostyán Liga) eredetileg nyolc keleti parti amerikai egyetem közötti atlétikai bajnokság. Tágabb értelemben az Ivy League az elitképzés szimbóluma – a magyar kiadás szerkesztője.

[←19] LIBOR=London Interbank Offered Rate – bankközi kamat, tehát amit a bankok fizetnek egymásnak hitelnyújtás esetén. Alapjában véve többnyire ezt szoktuk kockázatmentesnek tekinteni, ma már azonban egyre kevésbé.

[←20] Kedves Olvasó! Ha eddig követted a történetet, akkor nemcsak egy aranycsillagot, de egy fogós kérdésre adott választ is kiérdemeltél. Ha Mike Burry volt az egyetlen, aki CDS-t vásárolt a másodlagos jelzálogkötvényekre, mégpedig 1 milliárd dollár értékben tette ezt, akkor ki volt az, aki a többi 19 milliárdra játszott a rövidre eladási oldalon az AIG-val szemben? A válasz pedig az, hogy Mike Burryt hamarosan sokan követték, még maga a Goldman Sachs is – így a Goldman a saját bankárjai által megálmodott kötvényeket adta el a vevőinek, majd játszott is ellenük. Másodsorban Mike Burry CDS-ének akadt egy lassacskán közkeletűvé váló sötét helyettesítője is, az óvadékbetét. A Goldman egyik korábbi kereskedője szerint a bank egyszerűen megtartotta a CDO-k felső három A kategóriájú tartományának egy részét, majd ehhez vett az AIG által kínált kötvénykockázati biztosítást (mely esetében a költségek jóval a kötvénypakett hozama alatt maradtak) és így a mérlegben tisztán mint kockázatmentes pénzáramlást tudta feltüntetni. Természetesen ez az egész egyáltalán nem volt kockázatmentes; ha az AIG csődöt jelent, akkor a biztosítás értéktelenné válik és a Goldman is elveszít mindent. Hogy finoman fejezzem ki magam, ma a Goldman Sachs vélhetően nem lenne túlontúl készséges, ha meg akarnánk tudni, hogy pontosan mit miért csinált, illetve ha a részvényesek felé közvetített átláthatóságról mint értékről szeretnénk megtudni egyet s mást. „Ha egy-két törvényszéki szakértő átnézné a Goldman könyveit, meglepődve tapasztalhatná, hogy a Goldman milyen jó is abban, ha bizonyos dolgokat el kell kendőzni” – mesélte egy egykori AIG FP-alkalmazott, aki segített a szálak felgöngyölítésében és közeli kapcsolatban állt a Goldmanban dolgozó egykori kollégákkal is.

[←21] Zelman elég hamar összetűzésbe keveredett a főnökével, akivel megosztotta a félelmeit és végül kilépett, hogy létrehozza a saját tanácsadó cégét. „Így utólag persze már könnyen beszélünk, de igazából akkor nagyon nehéz volt átlátni az egészet és azt, hogy pontosan mikor lesz vége” – mondta Zelman. Zelman alkalomadtán találkozott Eismannal és a beszélgetések után mindig megnyugodott, s megerősödött a saját elképzeléseiben, és egy fokkal sötétebben látta a világot. „Időről időre kell egy kis megerősítés, hogy nem te vagy az őrült, hanem a világ az körülötted.”

[←22] Itt a terminológia megtévesztő lehet, ugyanis a subprime jelzáloghiteleket vagy másképpen másodlagos jelzálogokat a szöveg eszköz alapú másodlagos hitelként tünteti fel, ami azt jelenti, hogy a kötvény mögött autókölcsönök, hitelkártyahitelek és más szokatlan biztosítékok állnak. Ebben a tekintetben, tehát ezek nem különböznek a másodlagos jelzáloghitelektől.

[←23] „Big picture”-nek a teljes, globális összefüggésrendszereket nevezzük. Jelen esetben a szereplők úgy vélték, a tőzsdén befektetőket csak egyes vállalatok teljesítménye érdekli, nem foglalkoznak és nem is értik a köztük lévő összefüggések hatásmechanizmusait – a fordító megjegyzése.

[←24] Lakossági Hitelintézeti Felügyelet – a szerkesztő megjegyzése.

[←25] Interest rate shortfalls: ami hiteleknél (változó kamatozású esedékesnél kisebb törlesztés növelték – így hólabdaszerűen megjegyzése.

azt jelentette, hogy a lebegtetett kamatozású hitelek) a hitelrészlet nem törlesztése vagy az esetén a hiteltartozást, azaz a tőketartozást kezdenek el nőni a hiteltartozások. – a fordító

[←26] A HEL, RMBS és a HELOC között az a különbség, hogy az első kettő esetében a hitel fedezete valamilyen eszköz, míg a HELOC esetében az átlagos családok legértékesebb eszköze, maga az ingatlan áll, ezek a lakásjelzálogok.

[←27] A mai napig, még a Lehman Brothers halála után is a Lehman Live az a forrás, amelyet a befektetők felkeresnek, amennyiben a CDO-k mögötti világról szeretnének információkat összeszedni.

[←28] 1987-ben megjelent amerikai háborús film, magyar címe: Acéllövedékek – a fordító megjegyzése.

[←29] Amikor a piac összeomlott, Devaney csődbe ment és el kellett adnia a jachtját, a repülőjét és a Renoirt is (szép profittal) és folyamatosan állnia kellett a sarat a kellemetlen újságcikkekkel szemben. „Az embernek becsületére válik, ha beismeri, hogy tévedett – írta az egyik igen terjengős levelében, amit a PR Neswire is lehozott. – Hosszúra játszottam 2007-ben és elbuktam.” „Félelmetesen szkeptikusan állt a piachoz ekkor már – mondta Charlie. – Aztán rengeteg pénzt veszített, bele se mertünk gondolni, hogy mennyit.”

[←30] Két évvel később Las Vegas listavezető az Egyesült Államokban az árverésre került lakások arányát tekintve.

[←31] Las Vegasban egy David Wells nevű fickóval is találkoztak, aki a Fremont Investment & Loan másodlagos jelzálog-hitelezési osztályát vitte. Wells ugyancsak azt állította, hogy várhatóan a hitelek öt százaléka fog fizetésképtelenné válni. Szeptemberben, kilenc hónappal később bejelentették, hogy a hitelek 30%-a dőlt be. A hitelportfoliójának 40%-nál is magasabb veszteséget kellett elkönyvelnie, ami azt jelentette, hogy még az árverések után is a kihelyezett pénzek több mint fele nem folyt be.

[←32] Spread vagy felár. A kifejezés a kötvény és a kockázatmentes papír által a befektetőnek generált hozamokban lévő különbség. Példának okáért kockázatmentes papírnak és így hozamnak szokás tekinteni az amerikai állampapírok, kincstárjegyek hozamait.

[←33] Egy rövidke emlékeztető: Ha az ember ezekben az úgynevezett hiteltornyokban gondolkodik s így akarja vizualizálni a történéseket, ügyes egyszerűsítésnek tűnhet, ha egyszerűen csak három szintet különböztet meg. A földszintet szimplán „equity”-ként emlegették, ez a szint szenvedte el elsőként a felmerülő veszteségeket, s nem számított vonzó befektetési célpontnak; az első emeletet „mezzazine”-nak, vagy másképp páholynak hívták. Ezek elsősorban három B minősítésű papírokat jelentettek; a felsőbb szinteket tartották meg a három A minősítésű papíroknak, amit egyszerűen „senior”-nak neveztek. A gyakorlatban azonban a kép sokkal differenciáltabb volt. Egy CDOnak akár tizenöt különböző szelete is lehetett, mind egy kicsit eltérő minősítéssel; három B mínusztól három A-ig bármi lehetett: három B mínusz, három B, A mínusz, A, és így tovább. Azok a dupla A minősítésű papírok, amelyeket a Cornwall Capital shortolt, egy kicsit kockázatosabbak voltak, mint az arany fokozatú három A minősítésű papírok, de még mindig kevesebb, mint egy százalék volt a bedőlés elméleti esélye.

[←34] A mesében Charlie Brown az örök vesztes, Lucy Van Pelt pedig a minidiktátor, önző és állandóan parancsolgat – a fordító megjegyzése.

[←35] Az S&P szóvivője később cáfolta, hogy valaha is bármelyik S&P-alkalmazott ezt állította volna, mivel a modelljeik képesek voltak negatív számot is kezelni.

[←36] Surevillance department – a vállalatokon belül ez az osztály felelt azért, hogy betartsák a SEC előírásait – a fordító megjegyzése.

[←37] 2008. október 22-én egy egykori S&P-s kötvényelemző, nevezetesen Frank Reiter tanúvallomást tett a Committee on Oversight and Government Reform (a magyar Igazságügy-minisztériumhoz hasonló szerv, az amerikai képviselőház alá tartozik, a legfőbb vizsgálóbizottság, a ford. megj.) előtt. A subprime hitelek felügyelőbizottságának ügyvezető igazgatója „nem hitt az egyedi hitelek szintjére lebontott adatok szükségességében, s így minden ilyen irányú, a befektetési bankokhoz és alapokhoz intézett kérést megsemmisített. Reiter egy az S&P ügyvezetőjétől kapott e-mailt is felmutatott, Richard Gugliadától, aki a CDO-értékelés ügyvezetője volt. A levélben a következő áll: „Teljesen értelmetlen bármilyen hitelszintű mérésért kuncsorogni! A legtöbb kibocsátónak nincsenek ilyen szintű adatai és így nem is tudnak ilyennel szolgálni. Ettől függetlenül nekünk még elő kell állni egy hitelminősítéssel… A maga felelőssége, hogy elkészítsük ezeket a hitelminősítéseket és kitaláljon valamilyen metódust, amivel előállíthatjuk őket.”

[←38] Orange Country önkormányzata 1994-ben kénytelen volt csődöt jelenteni a Merrill Lynchtől vásárolt származtatott értékpapírokon elért veszteségnek köszönhetően – a fordító megjegyzése.

[←39] A játékban a résztvevők sorba állva megfogják egymás kezét, a sor elején álló elkezd futni, majd hirtelen irányt vált. Ekkor megfelelő lendület elérése esetén a sor másik végén álló kisodródik – a fordító megjegyzése.

[←40] Attention deficit hyperactivity disorder az angol kifejezés, amelyet magyarul figyelemhiányos hiperaktivitási zavarként használunk – a fordító megjegyzése.

[←41] Idegi fejlődési zavar; az autizmus egy enyhébb formája. Általában a fejlődésben, nyelvi, kommunikációs, társasági interakciós készségekben csak 3–4 éves kor után jelentkezik a lemaradás, késés, s gyakran átlagos vagy átlag feletti intelligenciaszinttel jár együtt – a fordító megjegyzése.

[←42] A könyv magyarul is megjelent az Animus Kiadónál 2002-ben – a fordító megjegyzése.

[←43] Angol eredetiben: matched book. Olyan „kockázatkezelési módszer” amikor a vállalatok – jellemzően bankok – a könyveikben szereplő számok variálásával elrejtik a valódi kockázatokat – a fordító megjegyzése.

[←44] Angol eredetiben: credit event – a fordító megjegyzése.

[←45] Angol eredetiben side pocket; egy külön számla, amelyre a hedge fundoknál a nem likvid befektetéseket különítik el – a fordító megjegyzése.

[←46] Egy Connecticutban bejegyzett hedge fund 6,8 milliárd dollárt veszített a földgázüzleten 2006-ban, és ezzel elképesztően nagy port kavart a piacon.

[←47] A különbség csupán látszólagos volt. Az Alt-A hiteligénylőknek a FICOpontértéke 680 fölött volt; míg a subprime hiteleseknek ez az érték nem érte el a 680-at. Az Alt-A hitelek dokumentációja azonban hagyott kívánnivalót maga után; a hiteligénylők például nem minden esetben igazolták jövedelmüket. A 2004 és 2008 között kihelyezett, összesen 1,2 billió dollárnyi Alt-A hitel éppen olyan valószínűséggel jelentett fizetésképtelenséget, mint az összesen 1,8 billió dollár értékű subprime hitel.

[←48] A fenntartott pozíciókért a Scion komoly biztosítékokat kellett vállalnia. Ebben az időben a biztosítékok fenntartása bizonyult a legnehezebb feladatuknak – a fordító megjegyzése.

[←49] Long Term Capital Management (LTCM) 1999-es összeomlása a világ egyik legnagyobb pénzügyi csődje volt. Az esetről szól Roger Lowenstein: Tőzsdeguruk tündöklése és bukása (Alinea Kiadó, 2007) című könyve – szerkesztő megjegyzése.

[←50] Elméletileg ez a besorolás a közepes hitelkockázatot jelenti, ezért is befektetésre javasolt papírok, mivel kevés eséllyel mondanak csődöt – a fordító megjegyzése.

[←51] Ha kinyitná a száját, s elmesélné, hogy mit látott, s hogy miben vett részt, akkor mindenki, akinek csak kicsit is benne volt a keze a válságban vele bukna. Nyilván ezeknek az embereknek egy része továbbra is ott csücsül a Wall Street-i irodájában és vannak olyanok is, akik időközben munkahelyet váltottak, de ők általában aláírtak egy titoktartási nyilatkozatot. A Morgan Stanley volt alkalmazottai kevésbé köpik be egymást, mint az a Goldman Sachsnál jellemző – de azért nem túl nagy a különbség.

[←52] A Wall Street-i kötvénykereskedési businessben utazó cégek történelmében ez volt a valaha élt legfélelmetesebb s egyben legveszedelmesebb érdekellentét, amely ráadásul soha nem került igazán felszínre a vállalaton belül. Amikor egy cég részvényekben is és kötvényekben is érdekelt, ergo ezekben utazik, s emellett a vevői számára is értékesít ezekből, akkor mindig túl nagy a késztetés, hogy a cég ne használja ki saját vevőit, s ne a saját malmára hajtsa a vizet. A cégek szeretik ugyan hangoztatni, hogy „kínai falat” emelnek a közvetítői és a kereskedelmi osztályok között, s így nincs lehetősége egyik félnek sem átszivárogtatni az információt. Vincent Daniel a FrontPoint Partnerstől erre a képmutatásra velősen mindig csak annyit mondott, hogy: na, amikor ezzel a kínai falas dumával jönnek, akkor mindig az jut eszembe, hogy ez is hazug disznó mind!

[←53] Itt érdemes visszaemlékezni arra, hogy ha bármire is eladunk CDS-t, akkor pont ugyanazt a kockázatot vállaljuk, mintha a mi tulajdonunkba lenne az, amire a biztosítást eladjuk. Ha a három A besorolású papírok teljesen értéktelenné válnak, akkor pont annyit veszítünk azzal, hogy CDS-t adtunk el rá, mintha egy az egyben az egészet vásároltuk volna fel.

[←54] A Goldman időzítése, hirtelen elpártolása a piactól legalábbis érdekes. A Goldman már jóval az események után azt nyilatkozta, hogy már 2006 végén kiszálltak a businessből, ami már csak azért is furcsa, mert a partnerei egyöntetűen azt nyilatkozták ezzel szemben, hogy a Goldman egészen biztosan 2007 tavaszáig, illetve nyár elejéig kitartott; méghozzá szerintük pontosan addig, amíg a New Century – az ország legnagyobb jelzáloghitelezője – nem ment csődbe. Ha a Goldman valóban ekkor kezdett el shortolni, akkor az megmagyarázná azt a káoszt, ami a subprime piacon és a Goldmanon belül ezután kialakult, s ami Mike Burrynek és másoknak sem kerülte el a figyelmét június vége felé. A Goldman egészen addig karba tett kézzel várt, míg a ház nem kezdett el égni fölötte; s ez volt az egyetlen módja, hogy eljusson a kijáratig – amit aztán gondosan bezárt maga mögött.

[←55] A Hubler és Cruz között lezajlott beszélgetés tartalma vitatott. A Zoe Cruzhoz közeli alkalmazottak azt állítják, hogy Zoe igazából a Bear Stearnsszel való üzletkötés törvényességi, jogi oldalától tartott, az üzletkötéstől egy olyan hedge funddal, akik már akkor is nyilvánvalóan komoly bajban voltak. Másrészről állítják, hogy Hubler nem világosította fel a három A minősítésű CDO-k rejtette kockázatokról a főnököt, s abban a hitben hagyta, hogy semmi esetre sem bukhatnak komolyabb összeget az ügyleten – valószínűleg azért, mert ő sem értette igazán a felvállalt kockázat mélységét. Hubler barátai ezzel szemben azt állították, hogy Cruz magához ragadta az irányítást, s megakadályozta, hogy Hubler egy ilyen hatalmas pakettet játsszon egy másik piaci szereplő kezére. Az én saját véleményem és más Wall Street-i kereskedők szerint is Hubler sztorija sokkal kevésbé valószínű. „Nincs kiút, mondta. Most kellene kiugranunk, s erre ő mit mond, mit mond… azt hogy nem!” – mesélte az egyik kereskedő, aki közelről látta az eseményeket. „Howienak sohasem hagyta el a száját, hogy abban az esetben, ha nem szállunk ki, akkor akár tízmilliárdot is bukhat a cég – ez egészen biztos. Persze elővezetett neki arról is egy szcenáriót, ha nem ugranánk ki.” A cégek bajba kerültek, s ragaszkodtak hozzá, hogy a kormány mentse meg őket, azokat a cégeket, amelyek egyébként a felfutás éveiben szóba sem akartak állni a szabályozókkal; ez jól tükrözte igazság szerint a kereskedők hozzáállását is, akik a sikereket a saját, bukásaikat viszont minden esetben a menedzsereik számlájára könyvelték el. A siker mindig egyéni érdem, a bukás viszont mindig az egész csapat problémája.

[←56] Túl nagy elvárás azoktól az emberektől, akik nagy Wall Street-i bankokat vezetnek, hogy egyszerűen, közérthetően fogalmazzanak, hiszen az ő megélhetésük legnagyobbrészt azoktól az emberektől függ, akik hajlandók elhinni, hogy mindez nem fordítható le, nem mondható el egyszerű hétköznapi szavakkal. Amit John Mack mondani akart – csak épp nem mondta ki kerek perec –, az úgy hangzott, hogy „a Morgan Stanleynél senkinek fogalma sem volt arról, hogy Howie Hubler pontosan milyen kockázatot vállalt”; ami igazából annyit tett, hogy igen, a Morgan Stanleyben senkinek fogalma sem volt arról, hogy milyen kockázatokat vállalt Hubler – magának Hublernek sem!

[←57] Máshogy feltéve a kérdést: Hogyan lehetséges az, hogy Howie Hubler kötvényeinek értéke leesett 100-ról 7-re, s te még mindig olyan jelentéseket kaptál, melyekben az szerepelt, hogy bármilyen drámai kimenet teljességgel elképzelhetetlen.

[←58] 1971-ben rendezték a XX. század egyik legnagyobb sporteseményeként számon tartott Muhammad Ali és Joe Frasier közötti bokszmérkőzést. A két világklasszis 15 meneten keresztül, több mint 2 és fél órán át küzdött egymással a szorítóban, melynek végén Frasier győzedelmeskedett. Mérkőzésük legendaként vonult be a sporttörténelembe – a fordító megjegyzése.

[←59] Érdekes lenne elképzelni, milyen katasztrófához vezetett volna, ha az AIG nem hagy fel az üzlettel, és továbbra is felvállalja a piac összes kockázatát. Ha a Wall Street a Goldman Sachs vezetésével az összes másodlagos jelzálogkötvény kockázatát továbbra is képes lett volna áthárítani az AIG FP-re, akkor most a Wall Street cégeinek nem kellene semmilyen problémával szembenézniük, a zűrzavar kellős közepén pedig a teljes felelősséget felvállalva ez a különleges biztosítási társaság állna.

[←60] Később ezt felülbírálták, és részvényenként 10 dollár lett a végső ár.

[←61] Angol eredetiben: big picture guy – a fordító megjegyzése.

[←62] Angol eredetiben: small picture guy – a fordító megjegyzése.

[←63] Angol eredetiben: mezzanine CDOs. A legrosszabb kötvényekből építkező CDO-k – a fordító megjegyzése.

besorolású

[←64] Az amerikai Igazságügyminisztérium által felhozott vádak Cioffi és Tannin ellen azt próbálták bizonyítani, hogy a két vezető szándékosan vezette félre befektetőit, figyelmen kívül hagyva azt, hogy valószínűleg ők sem tudták, hogy pontosan mi történik a piacon és hibásan mérték fel a három A besorolású subprime alapú CDO-k valódi kockázatait. A vádirat gyengének bizonyult, és jó néhány levélváltást eredményezett, aminek a végére az ügyirat teljesen értelmetlenné vált. Olyannyira, hogy az esküdtszék egyik tagja – ahogy azt a Bloombergnek később elmondta – nem azért voksolt a Bear Stearns másodlagos kötvénykereskedőinek felmentésére, mert meg volt róla győződve, hogy ártatlanok az ellenük felhozott vádakban, hanem azért, mert szívesen fektette volna be náluk a pénzét…

[←65] Federal National Mortgage Association, Jelzáloghitelezési Társaság – a fordító megjegyzése.

magyarul

Szövetségi

[←66] Federal Home Loan Mortgage Corporation, magyarul Szövetségi Lakás-, illetve Jelzáloghitelezési Társaság – a fordító megjegyzése.

[←67] Angol eredetiben: out of the money warrant, belső érték nélküli opciós jegy, azaz a vételi opció küszöbára magasabb, mint a piaci árfolyam – a szerkesztő megjegyzése.

[←68] A kaszinótojás az angol eredetiben deviled egg, amely szó szerinti fordításban ördögfióka-tojás – a fordító megjegyzése.

Tartalom Bevezetés A kezdet Vakok között „Hogyan hazudhatna valaki, ha még angolul sem tud?” A bevándorlók aranya Kétbalkezes kapitalisták A pókember látogatása a Venetian Hotelben A nagy kincsvadászat Síri csönd A kötvények halála Hajótöröttek A végén összeáll a kép Köszönetnyilvánítás Megjegyzések